MELYET WERBŐCZY ISTVÁN
A KIRÁLYI FELSÉG SZEMÉLYES JELENLÉTÉNEK HELYTARTÓJA, A LEGNAGYOBB GONDDAL KÉSZÍTETT
ULÁSZLÓ ÚRNAK
a fenséges fejedelemnek és úrnak,
Isten kegyelméből Magyarország és Csehország királyának stb.,
a legkegyelmesebb úrnak
WERBŐCZY ISTVÁN,
Fenséged országbirájának itélőmestere, a maga szolgálatait legalázatosabban ajánlja
Ámbár e nemes Magyarországnak hazai és nemzeti jogait bizonyos sorban, határozott szabályokban és rendben összeállítani és írásba foglalt munkában megmagyarázni fáradságos és igen nehéz, sőt csaknem emberi erőt meghaladó dolgoknak látszik; mivel eddigelé nálunk e nemben tudniillik semmit sem találunk, a mi akár eredeténél fogva hosszasan tartott, akár végzés által megállapodott, akár állandó szokás és veleélés útján megerősödött volna; hanem majd minden fejedelemnek és királynak kénye-kedve szerint, nem csak egyes időszakokban, hanem igen kevés év lefolyása alatt is, új rendeletek és új parancsok keletkeztek, a melyek, mivel egymástól többnyire különböznek és egymással mintegy homlokegyenest ellenkeznek, egykönnyen egybe nem olvadhatnak, úgyszólván egy testté össze nem forrhatnak. Ide járul, hogy az ember képességét és tehetségét fölülmúló dolgoknak látszik mindazt emlékezetben tartani, a mi akár a törvénykezési ügyekben fölmerül, akár a birói eljárásra nézve alkalmazást nyer.
Igy állván a dolog, de mindamellett engedelmeskedni óhajtván Felséged parancsának, mely előtt bármire nézve meg nem hajolni mindig véteknek tartottam, nem irtóztam olyan terhet venni magamra, melyet vállaim korántsem bírnak el; a ki jóllehet saját gyengeségemet ismerem, - mert olyannyira nem tulajdonítok magamnak valamivel nagyobb szorgalmat vagy tanultságot, hogy magamat még a velem egyenlők s ugyanazon hivatásban buzgolkodók között is az utolsók sorába állítom oda, - mégis Felségednek legszerencsésebb vezérlete és boldogító uralkodása alatt hozzáfogok az e tartományban mai napig hallatlan és nagy szégyenünkre, de még nagyobb veszteségünkre, annyi század lefolyása alatt elhanyagolt munkához, tudniillik, hogy az országnak eddigelé szétszórt, csonka, zavart és nem egészen összeillő statutumait és végzeményeit, törvényeit s szokásait egybefoglaljam és összekapcsoljam és írásba téve felségednek közhasználatul való kihirdetés végett legmélyebb hódolatom hajlandóságával fölajánljam.
Nincs is semmi, a mit akár Felséged nekem, saját nagyobb dicsőségére parancsolhatott, akár énmagam buzgóbb akarattal elvállalhattam volna. Mert a királyi fényhez méltóbban, alattvalói nyugalmára és békességére mi alkalmasabbat nyújthatott volna, mint azt, hogy az ellenségtől való félelmet messzeűző háborúk és fegyvercsörgetések után a békéről gondoskodik? a mely állandó és szilárd nem lehet, hacsak a jog kormányzatán nem nyugszik; bizonyos pedig az, hogy sokkal többet ártanak a belső viszályok, mint a külső háborúk és hogy több és hatalmasabb országot döntött romba hazai méreg, semmint ellenséges fegyver.
Érdemesnek tartottam pedig, Felséged kívánságához képest, az országnak összes szokásait, valamint törvényeit és végzeményeit tiszta, világos és mindenki számára könnyen érthető nyelven előadni és fejezetekre, czímekre meg czikkekre osztani, hogy országunk törvényeinek első zsengéit ezentúl ne azokból a régi mesékből, melyekkel eddigelé más és más törvények kiadása által csaknem minden időt haszontalanul elvesztegettünk, hanem a tudás előcsarnokából és szentélyéből és magából a polgári tudománynak forrásából vegyék és hogy azok mindeniknek elméjében mélyebben megmaradjanak és szilárdabb gyökeret verjenek.
Mely dolog (véleményem szerint) a késő utókorra nézve, annál kevesebb lesz, minél inkább látszik az, hogy őseink és eleink az efféle tanulmányoktól idegenkedtek; mert úgy látszik, hogy nemzetünk a keletkező ország legelső eredete óta, csakis hadi dologra adván magát, a többi tudományokkal nem törődött.
A scytha népektől szakadt vagy származott magyarok ugyanis, elhagyván őshazájukat, a Dunán innen és túl elterülő felső Pannoniában telepedtek le és Attila vezérük alatt országuk határait messze mindenfelé kiterjesztvén, győzedelmes fegyvereikkel Német-, Olasz- és Spanyolországok határaiba nyomultak be.
Végre Szent István királynak, mint valamely mennyből leereszkedett világító fénynek intézkedésére, miután ez babonás és pogány hitüket kiküszöbölte, a katholikus hitvallást fogadták be.
És ezután (irígység nélkül legyen mondva) nem volt oly nép vagy nemzet, a mely a keresztyén köztársaság megvédése és tovább terjesztése mellett erősebben és állhatatosabban állott volna őrt, mint a magyar; a mely (hogy a régiebbeket ne is említsem) mintegy száznegyven éven át a rettenetes törökökkel szemben, hol támadva, hol védekezve, a mohamedán undokság egész vadsága ellen legnagyobb dicsőségére küzködvén, különféle kétes háborúkban soká és gyakran a legvérengzőbb csatákat vívta és a többi keresztyénséget (nehogy mintegy széttört gátakon túl terjedjen az ellenség dühe) vére hullásával, élte odaadásával és sebeivel biztosította és mentette, akkora vitézséggel és oly természeti erőkifejtéssel, hogy élete jobbadán fegyver alatt tölt el.
Minthogy magukat semmiféle kereskedésre vagy közönséges mesterségre nem adták, egyedül a hadi szolgálatra alapították a nemességet, a minek következtében arra, hogy a törvényeket akár nagyobb gonddal megállapitsák, akár érettebb megvizsgálás után közzé tegyék, sem nyugtok, sem elég alkalmas idejük fönn nem maradt.
De Felséged különös gondoskodása és előrelátása által immár közelállónak látom azt, hogy e dicsőségre nézve sem fogunk a többi nemzeteknél alábbvalóknak látszani.
Ugyanis te, legjobb és legkeresztyénebb király, valamint a királyi szék magasságánál fogva minden más fölött állsz, úgy hihetetlen és csaknem mennyei erényben bővelkedel, mely a vallás tiszteletben tartása és az igaz isten imádása által a legdicsőbbé válik. Ugyanazért nem csak semmi cselekvésed, hanem még gondolataid sem nélkülözik a mennyei ihletet. És valóban nagyon helyesen. Mert akkor vagyunk igazak, ha az ájtatosságot, melylyel az istent vallásosan imádjuk, mindig meg- és szemünk előtt tartjuk; mert az vélem, hogy az emberi igazság, hacsak az istenitől (mely az ájtatosság) nem származik, a legnagyobb igazságtalanság.
Én ugyanis Cyprián dicsőült vértanúnak mondásában gyönyörködöm. „A király igazsága (úgymond) a népek békéje, a haza védelme, a köznép erőssége; a nemzet oltalma, a lankadók ápolója, az emberek öröme, a levegő mérséklése, a tenger csendessége, a föld termékenysége, a szegények vígasztalója, a fiak öröksége és önmaguknak a jövendő boldogság reménye.”
Magára az igazságra pedig nem annyira természet, mint ismeret útján jutunk, még pedig azon ismeret útján, melyet nekünk a törvény- és jogtudomány szolgáltat, a melyet Euripides az esti és hajnali csillagoknál csodálatosabbnak mond. Ez az egy erény, úgymond, ura és királya minden erénynek, alapja az állandó megbecsülésnek és jó hírnévnek.
Ugyanezért Agesilaus, midőn tőle azt kérdezték, hogy melyik jobb, a vitézség-e avagy az igazság? „ha mindnyájan igazságosak volnának, (úgymond) a vitézségre semmi szükségünk sem lenne”. Mert minden emberi dolgoknak az a természete, hogy sokáig egyik sem állandó, hanem mindig hullámzik és ingadoz. Hogy csakugyan milyen hiú, milyen állhatatlan és csalékony a szerencse, azt az assyrok, médek, persák, macedónok és rómaiak birodalma tanusítja. Egyedül az igazság az, mely önmagához következetes marad, mely nem változik, hanem mindig ugyanaz és hihetetlen szilárdságot hord magában.
Miért is Felségednek minden alattvalója közös nevében igen nagy és örökös köszönettel adózom és tartozom, hogy nemes országának épületét a törvények és rendeletek akkora erejével kívánta állandóvá tenni, hogy azt sem a sors mostohasága, sem az emberek igazságtalansága megrenditeni soha sem fogja.
Mert ki nem tudja, hogy a törvényeket az emberek üdvének és nyugodt, boldog életének kedvéért gondolták ki? a melyek nélkül sem család, sem város, sem nemzet, sem az összes emberi nem, sem az egész természet sem maga a világ sem állhat fönn.
Vajjon ki volt legyen ezeknek első feltalálója, azt nem igen tudjuk. A héberek Mózest, az athéneiek Cecropsot és Solont, az argosiak Phoroneust, a crétaiak Minost és Rhadamantust, a lacedaemoniak Lycurgust, az egyptomiak Trismegistust, a persák pedig Zoroastert tartják valóban annak. De végre bárki volt legyen az, az emberi nemet olyan ajándékkal látta el, melynél nagyobbat és üdvösebbet alig szabad az istentől kivánni. Mert a törvények az egész emberi élet vezérei és kormányzói; egészen az igazságon, okosságon, végre a legmélyebb bölcseségen alapulnak, melyeket egészen az emberi nem igazgatására, kormányzására és megvédésére eszeltek ki; egészen azért találtak fel, hogy az életet jól és boldogan töltsük el.
Ezért törvények nélkül semmi birodalom, semmi köztársaság sem állhat fönn, mert a birodalmakat fegyverrel szerzik, de törvényekkel tartják meg. A törvények alkotják ugyanis az állam bástyáit és alapját. Ezeken nyugszik a jóknak üdvössége, ezeken a béke föltételei. Hogy állunk, hogy járunk, hogy alszunk, hogy végre biztosságban élünk, mindezt a jog és törvények oltalmának kell tulajdonítanunk.
Ha ezeket eltörölnék, a derék férfiaknak az államban vagy nem lenne maradásuk, vagy szüntelen a legrútabb bántalmaknak volnának kitéve, mert Szent Ágoston tanúsága szerint: ha félre vetjük az igazságot, mik egyebek az országok, mint nagy haramia-tanyák? A törvények azok, melyek bennünket a veszélyektől és gyalázattól megoltalmaznak, melyek az orgyilkosokat tőlünk távol tartják és az erőszakoskodókat meg a lesben állás veszélyeit tova és messze űzik, melyek végre a legnagyobb nyugalomban és csendességben megőriznek bennünket.
Ennélfogva ez idő szerint a kimondhatatlan magasztalásra méltóbb vagy az örökös dicsőség elérésére hathatósabb, de Felséged legvirágzóbb országainak az egyesség felbonthatatlan kapcsával való állandósítására is alkalmasabb dolog semmi sem történhetett, mint az, hogy ez ország törvényei és határozatai, melyeket ezelőtt a legsürűbb homály és sötétség borított, Felséged vezérlete és hatalma alatt az írás fényével megvilágítva Felségednek oly nagy méltóságával köztudomásra jussanak.
Mihelyt Felséged e megbízást reám ruházni méltóztatott, ámbár őszintén megvallva, minden igyekezetet, szorgalmat és serénységet arra használtam, hogy Felségednek tehetségemhez képest, a lehető legteljesebb engedelmeskedjem; mégis tudtam, hogy nem fognak hiányzani olyanok, a kik, mivel őket az irigység szövétneke ingerli, ezt az oly nagy és annyira közhasznú munkát ócsárolni meg nem szünnek, mert az ádáz irígységnek az a szokása, hogy kaján és legbőszültebb támadásait mindig az ellen intézi a mi jelesebb s a mi nagyobb dicséretre méltó.
Ámde tökéletesen bízom abban, hogy Felséged engem annak a szörnyetegnek legiszonyúbb torkából könnyen kiragad, és magam is, Felséged paizsának mintegy védelme alatt, mindazokat a nyilakat, melyeket a rágalmazók szórni fognak, rettenthetetlenül vagy visszalököm vagy felfogom. E buzgó fáradozásomért pedig, azt vélem, eléggé, sőt túlságosan is meg vagyok jutalmazva, ha azt fogják látni, hogy mind hazámnak, melynek rendkívül nagy szeretetét minden hazafi szivében hordja, e részben hasznára voltam, mind pedig Felséged, kinek magamat örök időre átengedém és odaadám, tehetségemhez képest, engedelmeskedtem, ismételve kérvén és esdekelve könyörögvén, hogy Felséged eme szentséges nevének ajánlott fáradságos munkámat újra meg újra átolvasni, megvizsgálni és megrostálni kegyeskedjék.
És minthogy az emberi alkotásoknak az a sorsa, hogy semmi sem olyan bevégzett és annyira tökéletes, hogy azt jobbá tenni nem lehetne; mindazt, a minek akár elhagyását, akár megváltoztatását, akár hozzáadását Felséged éles ítélete szerint szükségesnek tartja, legszigorúbb birálatával akkép igazítsa és javítsa ki, hogy abban semmi sem maradjon, mit a vetélytársak és rosszakarók ócsárolhatnának.
Azt pedig senki se hitesse el magával, mintha én magamnak akkora hatalmat tulajdonítottam volna, hogy új törvényeket merjek hozni és betoldani, hanem és csak azt, a mit elődeimtől kaptam és a minek követését a törvénykezésben és peresügyek tárgyalásában láttam, hallottam és tanultam, mintegy egy könyvbe gyűjtöttem és rendbe szedtem, mindazonáltal nézeteimet előzetesen többi tiszttársaimmal és azokkal közölvén, kik a hazai jogban és szokásokban járatosak.
Mely munkámat most Felségednek mutatom be és ajánlom, alázatosan esdekelve kérem, méltóztassék e fejtegetéseimet kedvezően fogadni és szentséges tekintélyében, ha erre méltónak tartja, részeltetni és minden alattvalójának megtartása végett kihirdetni.
Inkább mérlegelje pedig Felséged szándékom minőségét, mint a felajánlott munka csekélységét. Mert ez ajánlat, bármilyen csekély is az, az engedelmesség és őszinteség műhelyéből került ki. Jövendőre pedig, a mennyire erőmtől kitelik, minden igyekezettel, gonddal és szorgalommal azon leszek, hogy szolgálatom Felségedre nézve valóban hasznosnak bizonyuljon. Az akarat és a hűség bizonyára sohasem fog hiányzani. Éljen Felséged, kegyelmes király sokáig és igen boldogul!
Ulászló, Isten kegyelméből Magyarországnak, Csehországnak, Dalmát-Horvátországnak, Rámának, Szerbiának, Gallicziának, Lodommériának, Kún- és Bolgárországnak királya, valamint Sziléziának és Luxemburgnak herczege, nem különben Morvaországnak és Luzsiczának őrgrófja, örök emlékezetül:
Minthogy az összes dolgoknak legfőbb alkotója, az okos teremtmények megalkotásának és teremtésének kezdete óta, az emberi nemet olyan változatosság és különbség alá vetette, hogy az embereknek egyik része alattvaló, a másik része pedig följebb való legyen, hogy némelyik uralkodjanak, mások meg engedelmeskedjenek; azt rendelte ugyanis, hogy némelyek a többiek fölött igazságosan uralkodó királyokká és fejedelmekké, mások meg az ő parancsolataiknak és uralkodásuknak engedelmeskedő alattvalókká legyenek; miáltal az egész emberi nemet nagy bölcsen két rendre különítette el. Úgy akarta továbbá, hogy a királyok leginkább kétféle eszközzel: a törvényekkel és fegyverekkel legyenek felruházottak és ékeskedők, hogy a fegyverekkel és tovaűzött ellenséget a haza határaitól távol tartsák, a törvényekkel pedig a lakosokat és polgárokat itthon köteles engedelmességre szoritsák; a főbbeket az alsóbb és középrendűekkel, a gazdagokat és hatalmasabbakat a szegényebbekkel és gyöngébbekkel egyaránt az igazságos életre kényszeritsék. Mert e két dologra minden fejedelemnek annyira szüksége van, hogy ezeknek hiányában semmi sem állandó és maradandó és az emberek között semmi egyetértés és békesség nem lehet; a melyek egymással annyira egybe vannak fűzve és a legerősebb kötelékekkel s föloldhatlan lánczczal egybekapcsolva, hogy azokat szétválasztani és elkülöniteni sem lehet. Mert ki ne tudná azt, hogy a fegyver kifelé mit sem ért, a mikor bent a hazában a gonosznak és igazságtalannak több becse van, mint a jó polgárnak, és hiába való az igazságszolgáltatásnak és a törvényeknek segítségül hívása, a midőn az ellenség félelme cseng a honlakók és polgárok fülében.
Mi tehát, a kiket istennek akarata és a gondviselés a magas királyi székbe emelt és annyi földnek, népnek és annyi hős és hatalmas nemzetnek és birodalomnak fejévé tett, fejedelemségünknek kezdete óta, a mi összes gondjainkat, gondolatainkat, munkánkat, igyekezetünket, törekvésünket és szándékunkat mindenkor oda irányoztuk és fordítottuk, hogy ama két eszközzel alattvalóinkat békében és csendességben tartsuk. Mert (a mennyire tőlünk telheték) azokat mind fegyverrel az ellenséggel szemben biztosságban tartók, mind pedig az igazságszolgáltatás körül el nem mulasztanánk semmit, a mit az igazságos és leggondosabb fejedelemnek megtennie kellett.
És minekutána isten kegyelméből mi ennek a nemes Magyarországnak királyi pálczáját és kormányát elnyertük és szent koronájával minket megkoronáztak, és miután ez országot hadmíveleteink után, úgy az ellenség félelmétől, mint a belső zendülésektől megszabadítottuk, első és legfőbb gondunknak azt tekintők, hogy ezt az országot és a mi alattvalóinkat a belső békesség és a törvények által erősebbé és állandóbbá tegyük.
Ugyanazért a mi országunknak boldogságáról, csendességéről és szabadságáról ekképen hathatósan gondoskodni kivánván, úgy akkor, mint később, részint önszántunkból, részint pedig a mi híveink: a főpap és báró urak, a többi előkelők és nemesek kérésére és könyörgésére, több ízben különféle rendeleteket és statutumokat adtunk ki, habár az országnak már azelőtt is voltak bizonyos törvényei, a melyeket, minthogy írásba foglalva nem voltak, inkább szokásoknak nevezhettek.
De úgy azoknak a rendeleteknek, a melyeket mi adtunk ki, mint az ország ama jogainak különböző értelmezéséből többnyire igen sok kellemetlenség származott, mivel azokból ki-ki tetszése szerint más meg más értelmet és magyarázatot vont le; és mert némelyek a biráskodásban vagy az igazságszolgáltatás keresésében az ország szokásait, mások meg az írott rendeleteket tartották szem előtt és vitatták, úgy annyira, hogy nem csak a peres felek között, hanem még maguk a birák és az ország jogaiban legjáratosabbak és legtudósabbak között is, az ilyen törvények, szokások és rendeletek magyarázatára nézve néha olyan erejükben és hatalmukban, mint a törvényekben és az igazságban, párthíveikek igen nagy seregével a törvényszékekre támadának, hogy a mit az okosság és törvények útján el nem érhetnek, azt lármával és sokasággal megnyerni igyekezzenek és hogy kevesebb igazságuk mellett, nem a jog, hanem zajongás és sokaság által fölülkerekedni és győzni törekedjenek.
Nem is vették azok semmibe az ország jogaira hivatkozó birák és ítélőmesterek tekintélyét. Mert a jogokat az irásba-foglalás ereje nem támogatta és bárminő törvényre vagy szokásra hivatkozának, azt azok, vagy más értelemre csavarva, vagy pedig más biráknak más értelemben hozott ítéleteire utalva az egész igazságszolgáltatás józanságát a leggyalázatosabban összezavarták; ekképen gyakorta megtörtént, hogy a mely peres ügyben megelőzőleg valaki győzött, az ugyanazonos avagy hasonló ügyben a másik elbukott és pervesztessé lett.
Minthogy pedig ezekkel és az ilyen nemű hibákkal mindenek bővelkedők és teljesek valának és a rendeleteknek és az ország szokásainak ily különböző és sokféle magyarázata a rágalmazóknak oly széles utat nyitva, és úgy a biráknak, mint a peres feleknek elméi ilyen homályban tévelygének: Mi, a kik előtt semmi sem előbbre való és sürgősebb, mint a mi alattvalóinknak a teljes békességben és csendességben megtartása, a föntebb említett híveinknek kérései és folytonos panaszai által is ösztönözve, a mi hivünket nemzetes Werbőczy István mestert országbiránk ítélőmesterét megbíztuk, hogy országunknak minden jogát, törvényeit, bevett és elfogadott szokásait és rendeleteit, melyeket tudniillik ebben az országban és különösen királyi udvarunkban a peres ügyek birói elintézésében, eldöntésében és az ítélethozásban követni és megtartani szoktak, egybeszedje és (a mint szokásos) czímekre s fejezetekre oszsza, hogy azokat nekünk bemutatván, a többi ítélőmestereinknek és királyi törvényszékünk hites biráinak megvizsgálása, megvitatása és szorgalmatos megrostálása után egy könyvbe foglalja.
Hogy már a mi magyar nemzetünknél is, a miképen ez csak nem minden jól és bölcsen elrendezett más nemzeteknél és tartományoknál is megvan, az ítélethozás és az igazságszolgáltatás ne csupán a szokásokra, a melyek többnyire változók és mulékonyak, szoktak lenni, hanem a biztos és maradandó irott törvénykönyvre legyen alapítva.
Végezetre midőn mi jelen valánk az említett összes főpapoknak és báróknak és az ország nemeseinek eme közönséges gyűlésén, a melyet bizonyos és sürgős okoknál fogva Szent Lukács evangelistának közelebb mult napjára rendeltünk volt el, ugyanazok a főpapok, bárók és nemesek előttünk megjelenvé, bemutatták nekünk azt a bizonyos könyvet, a melyet meghagyásunkból a megnevezett István mester szerkesztett és írt vala össze, a mely az ő saját nemzeti és hazai jogaikat, törvényeiket és régi bevett szokásaikat foglalja magában, arra kértek minket, hogy miután ők azt a könyvet minden záradékaival, czikkelyeivel és fejezeteivel egyetemben tisztelendő Wárday Pál, Szent Zsigmond prépostjával és királyi jövedelmeink sáfárjával, nagyságos Battyáni Benedek, ezen budai várunk várnagyával; úgyszintén nemzetes Ellyewelghi János nádorunk, Bellyeni Albert és Bolyár Pál személynökünk ítélőmestereivel; továbbá gybarthi Kesserew István Magyarországunk alnádorával; Mekchei György, titkárunkkal, Zobi Mihály és Dombói Pál mondott törvényszékünk hites közbiráival és petrowczi Hentzelffy István királyi ügyeink igazgatójával átolvastattak, átnézették, megvitattatták és megvizsgáltatták és abban az ő törvényeiket és jóváhagyott szokásaikat jó renddel és kellő módon összeírottnak találták: azért e könyvet és minden ebben foglaltakat minden záradékára, értelmére, fejezetére és czikkelyeire nézve királyi kiváltság alakban szerkesztve engedélyezni, jóváhagyni és a mi királyi tekintélyünknél és királyi hatalmunk teljességénél fogva úgy nekik, mint örököseiknek és utódaiknak számára örökös törvényekül és szokásjog gyanánt rendelni és megerősíteni méltóztatnánk. A mely könyv tartalma szó szerint így következik:
Nemes Magyarországnak törvényeit és törvényerőre emelkedett szokásait készülvén leírni, elhatároztam, az előttem álló tárgyra nézve némely megjegyzésre méltó dolgokat röviden előrebocsátani. Először is: az igazságról. Másodszor meg: a jogról és a jognak felosztásáról. Harmadszor pedig: a törvényről és a törvénynek nemeiről. Negyedszer: a szokásról és ennek feltételeiről: Ötödször és utoljára: a jó biró kellékeiről és egyéb, az igazságos törvényszolgáltatásra tartozó dolgokról, föltevén azt a kérdést: vajjon a birónak a perben előadottak és bizonyítottak alapján kell-e ítélnie, vagy pedig lelkiismerete szerint úgy, a mint a dolgot maga tudja. A minek röviden előrebocsátván, a dicsőséges Istennek segedelmével czélomhoz indulok és ennek a Magyarországnak külön törvényeit és törvényerőre emelkedett szokásait, a melyekkel közönségesen a törvénykezésben élünk (a mint azokra visszaemlékezhetem és azokat gyönge elmémbe foghatom) sorrend szerint előadom.
Az igazság ugyanis az az állandó és örökkétartó akarat, a mely mindenkinek a maga jogát megadja. Még pedig nem mindenkor a cselekedetekre, hanem az indulatra nézve is. Mert az igazság a léleknek állapotja és az elmének indulatja, melynek alapján valakit igazságosnak mondunk; mikor tudniillik kedvezés és személyválogatás nélkül tartja, a mennyiben rajta áll, akárkinek a maga jogát megadni.
1. § Az igazság továbbá az a jó tulajdonság, a mely mindenkinek megadja méltóságát; Istennek: a vallásos tiszteletet; szülőknek: az engedelmességet; előkelőbbeknek: a megbecsülést; hasonlóknak: az egyetértést; alábbállóknak: a fenyítést; önmagának: a szeplőtlenséget; szegényeknek és nyomorultaknak: a segítő könyörületességet.
2. § Az igazság másképen ismét a léleknek az a tulajdonsága, a mely (a közönséges jónak megoltalmazásával) kinek-kinek megadja méltóságát. És ekkép a léleknek az a megfelelő állapotja, a mely minden egyes ügyet helyesen ítél meg. Mert, Szent Gergely bizonyságtétele szerint, az emberi dolgokban a legfőbb jó: az igazságnak gyakorlása és mindenki jogának megvédelmezése. Mert a hol igazság van: ott minden egyéb erénynek egysége van. Mert, (a mint Hieronymus mondja) az erényeknek minden nemét az igazság egy neve foglalja magában. Bizonyítja ezt Hesiodusnak eme versecskéje is: „Justitia in sese virtutes continet omnes”. Mely legdicsőbb erény a halandók szemeit olyan fényben ragyogtatja, milyenben Aristoteles állítása szerint sem az est-, sem a hajnalcsillag nem tündöklik.
3. § Az igazság pedig kétféle; tudniillik: természeti és törvényi. A természeti az az állandó és örökkétartó akarat, a mely, (a mint előbb mondám) mindenkinek a maga jogát megadja. És e nélkül senkié sem lehet Istennek országa. Törvényinek pedig mondjuk a törvényt, mely gyakran változik, mely nélkül sem nemzetek, sem országok sokáig fönn nem állhatnak. Innen azt is, hogy valami igazságos, kétféleképen értjük: egyszer magánál a dolog természeténél fogva, a mit természeti jognak mondunk; máskor az emberek közt létesült valamely megállapodásnál fogva, a mit tételes jognak nevezünk.
A jog pedig, a mennyire czélunkat illeti, annyi, mint: helyes vagy igazságos, a mi az igazságtól származik. És czélunkhoz képest úgy veszszük, mint a mi akár irásban foglalt, akár irásba nem foglalt szokásainkat.
1. § A honnét a jog általános elnevezés, és a törvény faja a jognak. Mert minden jog törvényekből és szokásokból, azaz: írt és nem írt jogból áll. A melyet Tullius így határoz meg: a jónak és igaznak mestersége vagy tudománya, a mely szerint minket papoknak, azaz: a szent törvényeket és akárki részére a maga jogát kiszolgáltatóknak neveznek.
2. § Másképen pedig a jogot a törvényes parancsolatok gyűjteményének mondjuk, a melyek minket a jónak és igazságosnak követésére, vagyis a hasznosságra, méltányosságra, vagy az igazságot jelző valóságra szorítanak.
3. § A jog tehát kétféle. Az egyik ugyanis közjog, a másik pedig magánjog. A közjog az, a mely főként az uralkodásra és országok igazgatására meg a közhaszonra czéloz és a mely szent dolgokra, papokra és tisztségekre tartozókat ölel magában. Innen, a ki a papokat vagy szent dolgokat, avagy a tisztségeket, azaz: a nép igazgatóit bántja, azt mindenki, mintegy közbűntett miatt vádolhatja. A magánjog pedig külön jog, a mely az egyes emberek hasznára néz. És ez háromféle, tudniillik természeti jog, nemzetek joga és polgári jog.
4. § A természeti jog ugyanis minden nemzettel közös azért, mivel mindenütt természeti ösztönnél fogva és nem valamely rendelésnél fogva áll fenn, a melyre a természet tanít meg minden állatot. És ez nem csak az emberi nemnek tulajdona, hanem minden állatnak is. Innen származik a férfiúnak és a nőnek egybekelése, gyermekek nemzése és felnevelése, mindenkinek egyenlő szabadsága és megszerzése azoknak a dolgoknak, melyek a levegőben, a földön és a tengerben találhatók. Továbbá: a megőrzés végett letett dolgoknak vagy kölcsön adott pénznek visszaadása, felebarátunk erőszakosságának erővel visszatorlása. Mert ezt, vagy az ehhez hasonlót soha sem tartjuk igazságtalannak, hanem természetesnek és igazságosnak.
5. § Továbbá másképen természeti jogon azt értjük, a mi Mózes törvényében és az evangeliumban van megírva; a mi azt parancsolja, hogy kiki azt cselekedje mással, a mit akar, hogy mások cselekedjenek vele és a mi megtiltja, hogy valaki azt tegye másnak, a mit magának nem kiván. Innen a vers: „Quod tibi vis fieri, mihi fac; quod non tibi, noli, Sic potes in terris vivere jure poli”.
6. § E szerint a természeti jogot kétféle értelemben vehetjük. Egyképen, ha az ember okos természetét tekintjük, a melyben az isteniekkel osztozik; és ekként az embert illető természeti jogot isteni jognak mondjuk. Másképen, ha az ember érzéki természetét tekintjük, melyben a többi állatokkal osztozik, ú. m. érzésben, mozgásban és ösztönben; ilyen értelemben azt mondjuk, hogy az embert illető jog természeti jog.
7. § A nemzetek joga kétféle, tudniillik: kezdettől való és későbben keletkezett. A népek kezdettől való joga az, a mely szerint minden nép eleitől fogva élt, a melyet természetes okosság teremtett a nélkül, hogy a nemzetek azt valaha rendelték volna; például: senkit sem bántani stb. És ez semmiben sem tér el a természeti jogtól, hanemha a tekintetek különfélesége szerint. Mert egyaránt nevezzük természeti jognak és nemzetek jogának, de különböző tekintetből: természetinek tudniillik, mennyiben természetes okosságból ered; nemzetek jogának pedig, a mennyiben a nemzetek, világ kezdete óta, minden más rendelés nélkül éltek vele. És e jog alapján a rabszolga állapota szabad, mivel a természet törvénye szerint mindenki szabadnak született.
8. § A nemzeteknek később keletkezett joga az a jog, a melyet a nemzetek nem természetes okosságból, hanem a közönséges jó tekintetéből és közös használat végett hozattak be. És ez gyakran különbözik a természeti jogtól. Mivel természeti jog szerint minden dolog közös és mindenki szabad vala; a nemzetek joga pedig megosztotta az uradalmakat, kitalálta a vagyonelkülönítést, meghonosította a háborút, fogságot, szolgaságot és más ilyen a természeti joggal ellenkező dolgokat. A nemzeteknek eme joga hozott be csaknem minden szerződést, mint például a vásárt, bérlést és hasonlókat.
9. § Polgári jog pedig az, a melyet minden nép vagy minden polgári társaság isteni és emberi okból magának alkotott, és nevezzük: polgári jognak, mintegy a polgári társaság tulajdon jogának. Ezt hármas értelemben vehetjük. Először általában; és ez az, a melyet minden polgári társaságban általánosan megtartanak. Másodszor különösen; és ez az, melyet minden nép vagy minden polgári társaság isteni és emberi okból tulajdonaként magának alkotott. Harmadszor, kitünőleg, tudniillik a római jog kitünetésére, a melyet birodalmi jognak is nevezzünk. Mert a mikor nem jelöljük azt egyik vagy másik polgári társaságnak nevével, akkor kitüntetésképen csak a római jogot értjük, a mint a görögöknél a költő név alatt Homerusra, a lationoknál Vergiliusra gondolunk. És a szentírásban apostol alatt, ha más név nincs kitéve, Szent Pált értjük.
Tudnunk kell tehát, hogy a természeti jog háromféleképen különbözik a többi jogtól. Először: eredetére; mert a természeti teremtéssel egyszerre kezdődött. Másodszor: méltóságára nézve; mivel a természeti jogot, melyet egyedül isten rendelt, minden nemzet egyaránt követi és változatlan; egyéb jogok pedig, a melyeket a nép, vagy polgári társaság rendelt magának, vagy ellenkező szokás keletkezése vagy más, jobb, későbben alkotott ellenkező törvény hozása következtében gyakran változnak. Harmadszor: kiterjedésére, mivel a természeti jog szerint minden dolog közös, ellenben a nemzetek joga vagy a polgári jog szerint: ez az enyém, az a tiéd.
1. § Egyébiránt minden nép, a mely törvényekkel vagy szokásokkal él és ezeknek uralma alatt áll, részint saját, részint pedig a minden emberekkel közös joggal él. Mert azok, a kiknek nem közös, hanem csakis saját joguk van, a mit maguknak saját jogként alkotnak, azt polgári jognak nevezik. Azt pedig, a mely minden nemzetnél közösen fennáll, nemzetek jogának mondjuk.
A hadi jog a hadindítás szertartása, a szövetség megkötése s adott jelre az ellenség megrohanása. Továbbá a katonai bűntett megfenyítése (azaz megbüntetése), ha ki helyét meg nem állja. Továbbá a zsoldfizetés módja, a méltóságok fokozata, jutalmakkal megtisztelés, például midőn dicskoszorúval, vagy arany lánczczal ajándékoznak meg valakit. Továbbá: döntés a hadi zsákmány felett és ennek igazságos elosztása a személyek minősége és munkája szerint; és a fejedelem részedése.
1. § A jogtudomány pedig az isteni és emberi dolgoknak ismerete; az igazságosnak és igazságtalannak tudása. Az igazságosnak tudniillik, hogy azt cselekedjük, az igazságtalannak pedig, hogy kerüljük.
2. § Mivel nem elég tudni, hogy mi az igazságos vagy igazságtalan; hacsak valaki nem ismeri magukat az egymással ellenkező, vagy az életben előforduló dolgokat is; minek alapja a felmerülő dolgoknak különböző mivoltához képest, a jogokat is különbözőleg kell megállapítanunk.
Az igazság, jog és jogtudomány pedig különbözik egymástól.
1. § Mert az igazság erény, tudniillik erkölcsi. A jog ez erénynek végrehajtója. A jogtudomány ennek a jognak tudása.
2. § Továbbá, az igazság az erények közt a legfőbb jó, a jog középrendű, a jogtudomány a legkisebb.
3. § Továbbá, az igazság mindenkinek megadja az övét; a jog meg elősegiti; a jogtudomány pedig tanítja, hogyan történjék ez.
Mivel föntebb azt mondtuk, hogy minden jog vagy törvényekből, vagy szokásokból, azaz: írt vagy nem írt jogból áll; tehát az írt jogról, vagyis az emberi törvényről röviden tudnunk kell, hogy azt különböző módon határozhatjuk meg.
1. § Az ugyanis először: a nép rendelete, mely szerint valamit az előkelők a köznéppel együttesen végeztek. De ez a meghatározás nem talál a mi czélunkra, mert a rendelkezésnek és törvényalkotásnak minden hatalma, a mely hajdanában a népnél volt, ez idő szerint fejedelmünket illeti, mit alább világosabban fogok előadni.
2. § Más módon, a törvény az a végzés, mely a tisztességest parancsolja, a tisztességtelent és ellenkezőt tiltja.
3. § Vagy másképen: az igazságból levont helyes ok, mely a tisztességest parancsolja, a tisztességtelent tiltja.
4. § Továbbá: Papinianus és Demosthenes szerint. a törvény ember találmánya, Isten ajándéka, bölcsek tanítása, erőszakos kihágások fenyítője, a polgári társaság szervezője és a bűnnek eltávolítója. A mely meghatározásból érthetjük, hogy a törvényt ember találta ki.
5. § Mert miután az emberi nemnek elszaporodásával és a vétkeknek elharapódzásával az országok zsarnoksággá fajultak el, szükségképpen kellett törvényeket alkotni, a melyeknek első feltalálói, hogy kik voltak, azt az előszóban elmondva találod.
6. § Mondva van azután a meghatározásban, hogy a törvény Isten ajándéka. Mert Chrysostomus szerint az Istennek törvénye az az egy igaz út, a mely sem jobbra, sem balra nem hajlik. Törvény nélkül tehát a nép, a mely Isten igéjét és a törvények tanítását megveti, a tévelygéseknek különbféle útjain a kárhozatnak tőrébe rohan. És minden törvénynek szigorúsága hiábavaló, hacsak az isteni törvénynek képét nem hordja magán; mivel az emberi törvényeknek csak addig van erejük, a meddig az isteniektől nem különböznek; a mint a Bölcs is bizonyítja, mondván: „Én általam uralkodnak a királyok és végeznek igazat a törvény alkotói.”
7. § Azért az emberi törvényeknek az isteni törvényből kell eredniök. Mert csak abban a köztársaságban van rend, a melyet isteni törvényhez alkalmazott törvényekkel kormányoznak. Az isteni törvénynyel ellenkező törvénynek tehát sem a nép megegyezéséből, sem huzamos szokásból ereje nincsen.
8. § Harmadik kelléke a törvénynek, az előbb kijelentett meghatározás szerint, hogy az a bölcsek tanítása legyen. Holott is tudnunk kell, hogy valamint a fejedelmeknek az ártatlant nem kell büntetniök, úgy a vétkest és gonosztevőt sem kell a büntetés és fenyítés alól feloldozniok; főként midőn valaki a köztársaság ellen vétkezik, mert az Isten előtt ép oly útálatos, a ki az istentelent igazolja, mint az, a ki az igazat kárhoztatja.
9. § Negyedik kelléke a törvénynek, hogy az az erőszakos kihágásoknak fenyítője legyen. Mert a törvények azért vannak alkotva, hogy azoknak félelme megzabolázza az emberi vakmerőséget és hogy az ártatlanság biztos legyen a gonoszok közt. Mert az emberek nem lennének a törvény megtartására indíttatva, ha nem rettegnének a törvényes büntetéstől, a melyet valamely hivatalos személy ró ki reájuk.
10. § Ötödik kelléke a törvénynek, hogy az a polgári társaság szervezője legyen. Mert a polgári társaság a polgárok egyességétől veszi nevét. A biráknak tehát, a mi országunkban is, minden törvényt a közjóra kell alkalmazniok. Mert valamint a gyógyszerektől nem kell egyebet reméllenünk, mint a mi a test hasznára van, mivel azért van rendelve; így a törvényektől sem kell egyebet várnunk, mint azt, mi az egész köztársaság javára szolgál, mivel e czélból vannak kigondolva.
11. § A hatodik kellék az, hogy a törvény a bűnnek eltávolítója legyen; mert Aquinói Szent Tamás szerint, az emberi törvényeket azért alkották, hogy az embereket a vétkektől visszatartsák és az erényekre indítsák. Mert az embereknek, természeténél fogva, van némi vágyakozása az erény után, de szükséges, hogy ez benne valamely fenyíték alkalmazásával teljességre jusson, a mi leginkább a törvény megtartásával szokott bekövetkezni. Azért hozza föl ugyancsak Szent Tamás, hogy a törvény az okosság rendelkezése a közjóra, kihirdetve attól, a ki a közönségnek gondját viseli; és szabálya vagy mértéke azoknak a cselekvényeknek, a melyeket követni vagy abbanhagyni kell.
12. § Innét a törvénynek igazságosnak, tisztességesnek, mind a természet, mind a hazai szokások szerint lehetségesnek, helyhez és időhöz illőnek, szükségesnek és hasznosnak kell lennie, világosnak is, nehogy olyasmit foglaljon magában, a miből homályossága miatt csűrés-csavarás valami előre nem látott dolgot hozhat ki, vagyis nehogy azt valaki csavarosan magyarázhassa. Ha mégis kétséges vagy homályos volna, annak kötelessége magyarázni, a ki alkotta, vagy, nehogy valakit tőrbe ejtsen, senkinek se magán hasznára, hanem a polgárok közjavára legyen hozva.
13. § Ezeket pedig azért szükséges figyelembe vennünk, mert a törvények meghozatván, nem azok fölött, hanem azok szerint tartozunk itélni.
Minthogy minden törvény vagy isteni, vagy emberi; és az isteniek természet szerint valók, az emberiek pedig erkölcsökből és szokásokból erednek: azért különböznek is egymástól; mivel az egyik nemzet egy, másiknak más van tetszésére.
1. § A mit Isten enged meg: isteni törvény; a jog: emberi törvény. Mert másnak szántóföldén átmenni, Istentől van megengedve, mivel az Úré a föld és ennek teljessége; de ez nem jog, minthogy azt határozat vagy szokás tiltja.
2. § Innen kérdés: miért vannak alkotva az emberi törvények? Felelet: azért, hogy azoknak félelme az emberi vakmerőséget megzabolázza és hogy a gonoszok közt biztos legyen az ártatlanság; és hogy magukban a gonoszokban is a büntetéstől való rettegéssel a vakmerőség és a hajlandóság ártani, fékezve legyen.
3. § A törvény tiszte pedig négyféle; mert minden törvény vagy enged, vagy tilt, vagy büntet, vagy parancsol. Megenged valamit; például, hogy a vitéz, derék férfiú jutalmat kérjen. Tilt; például: az apáczaszűzek egyikét sem szabad házasságra kérni. Bűntet: mint például: a ki embert öl, feje essék le. Néha pedig parancsol; mint: szeresd a te Uradat, Istenedet. Innét a vers:
Quatuor ex verbis virtutes collige legis:
Permittit, punit, imperat atque vetat.
A törvény mivolta és különbsége előadva lévén, most már a statutumról kell szólanom.
1. § A statutum, a melyet közönségesen végzeménynek nevezünk, az országnak olyan valamely közös joga, a melynek törvényereje van. És „statutumnak” mondjuk, mert mintegy állandóképen „stabiliter” és erősen van elrendelve, vagy mivel mintegy a közállapotot határozza meg. Gyakran pedig a polgári jog elnevezése alá is esnek a statutumok.
2. § A hol azt kell eszünkbe vennünk, hogy a polgári jog kétféle. Vagy közönséges; és ez az a jog, a mely a római jogkönyvekben van foglalva, és ezt csakis a császár vagy más legfőbb fejedelem alkothatja. Vagy pedig saját különös jog, melyet helyhatósági vagy „statutarius” jognak is mondunk. És ilyet minden vidék vagy tartomány, sőt néha város is hozhat magának.
3. § A helyhatósági jog pedig valamely helynek tételes joga. Ennek nevezzük azért, mert csakis abban a helyhatóságban (azaz városban) és helyben áll fenn. Ugyanezt (a mint előbb említettük) statutarius jognak is nevezzük.
De szükségesnek látom kérdésbe tenni: vajjon az egyházi, vagy természeti vagy isteni törvénynyel ellenkező statutumnak van-e ereje? Erre feleld: az egyházjogra nézve, ha a statutum az egyháziak régi szabadságával, vagy az ezeknek adott kiváltságokkal ellenkezik, akkor ereje nincsen. Ugyanez áll akkor is, ha a statutumok a lélek üdvösségére tartozó dolgokban kelnek. De világi dolgokban a polgári statutumok az egyházi törvényeket megrontják, és erejüktől megfosztják.
1. § A mi pedig a természeti vagy isteni jogot illeti, habár ezt a statutumok nem foszthatják is meg minden erejétől, de megkülönböztetést tehetnek benne; így például az isteni törvény megkülönböztetés nélkül mondja: ne ölj; az emberi törvény és statutum mégis az emberölést sok esetben megengedi. Ugyanezt kell mondanunk a dézsmáról, a mely bár isteni törvény szerint jár, mégis a pápa sokat kiváltságol annak fizetése alól.
2. § Következtessük tehát, hogy a statutum és törvény vagy rendelet a természeti avagy isteni jogot a maga egészében erejétől meg nem foszthatja; mert sem a pápa, sem más valaki nem rendelhetné, azt, hogy az ó- vagy újszövetséghez ne tartsuk magunkat, vagy hogy a szülők gyermekeiket ne neveljék; de némely különös esetekben, az isteni vagy természeti jog ellenére is, a rablónak vagy éjjeli tolvajnak megölése igazságos lehet.
Most már a szokásról (consvetudo) kell értekeznünk. Holott is tudni való, hogy a szokás erkölcsökből származott az a jog, a mely, törvény hiányában, törvény gyanánt szolgál. És egyre megy, hogy irásba van-e foglalva, avagy a meggyőződésben él; mivel a törvényt is az okosság javalja. Továbbá, ha a törvény az okosságon alapszik: akkor törvény mindaz, a mi az okosság szerint megáll; csakhogy a vallással megegyezzék, a rendhez illő legyen és az üdvösségre szolgáljon. Szokásnak mondjuk pedig a közönséges megszokottságtól, és emberi gyakorlatnak azért, mert közönséges gyakorlatban van.
1. § De a szokást (a mi czélunkhoz képest) világosabban ekkép határozhatjuk meg: a szokás az a jog, melyet erkölcseivel hoz be az, a ki közhatalmával törvényt alkothat. Ezért esik a szokás is a jog elnevezése alá. És ha a fejedelem meghagyja, hogy a jogszabályok szerint kell ítélni, akkor a biró meghozhatja ítéletét a szokás és az illető hely statutumai szerint is. A mint megfordítva, a szokás elnevezése alá esik a közönséges jog is. Miért is, ha ki keresetében szokást említ, az alatt, úgy látszik, a közönséges jogot is értette.
2. § Helyi szokást akármely nép hozhat be. De hogy a szokás erőre kapjon és erőben maradjon, arra egy és más szükséges.
3. § Először: hogy okszerű legyen. Okszerű pedig akkor, ha a jog czélja felé tör és halad. Az egyházi és isteni jognak czélja a lélek boldogsága. A polgári jognak czélja pedig a közjó. Ugyanazért a szokás, ha a lélek boldogságára törekszik, az egyházi és isteni jog szerint okszerű; ha pedig az örökkévaló czéllal ellenkezik, okszerűtlen. A polgári jog szerint pedig, okszerű a szokás, ha a közjóra törekszik. És mivel erre nézve nincsenek különös szabályok, mondd, hogy a természeti joggal, a nemzetek jogával, vagy a tételes joggal nem ellenkező szokást, okszerűnek tekintjük.
4. § De minthogy a jognak alapja az okosság: úgy látszik, hogy a joggal ellenkezésben, semmi szokás sem lehet okszerű. A különböző okok tekintetéből azt kell állítanunk, hogy valamely szokás okszerű lehet még okszerű törvény ellenére is. A honnét különböző czélokat tekintve, két egymással ellentétes dolog is lehet egyszerre igaz; mint például: a házasságra lépés, vagy házasságra nem lépés.
5. § Másodszor szükséges, hogy idősült legyen, azaz: kellő időn át tartson és az elévülésre megkivánt időnek folyása alatt megerősödjék. De ez csak az egyházi jogra nézve áll, és még e szerint is csak akkor szükséges ez, ha a tételes joggal ellenkezik. A polgári jog szerint pedig, a szokás alakulására elég egy évtized, vagyis tíz évnek a lefolyása, még abban az esetben is, ha az a polgári joggal ellenkezik. Ha pedig a szokás az egyházjoggal ellenkeznék, akkor annak negyven évig kell tartania. Ha azonban a szokás a törvény hiányában keletkeznék, akkor az egyházjog szerint is egy évtized elégnek látszik. Ennek a tíz évi időnek folyása pedig a népnek első cselekvésétől kezdődik.
6. § A mit pedig a polgári jogra nézve mondék, hogy tíz esztendő minden különbség nélkül elégséges, ezt úgy értsd, hogy ha a szokás nem olyan dolgokra nézve keletkezik, a melyek a legfőbb hatalom jeléül, a fejedelemnek vannak fentartva. Mert akkor szokás csak oly hosszú idő lefolyása után keletkezhetnék, melynek kezdete az emberi emlékezetet túlhaladja.
7. § Harmadszor: a tudósok közös vélekedése szerint szükséges a cselekvés ismétlődése. Mondd mégis, hogy az ismételt cselekvés magában a szokás keletkezésére nem szükséges, hanem mivel a gyakorlatból ismerhető fel a nép megegyezése, a melyet többnyire egyetlen egy cselekvésből ki nem vehetünk. A cselekvések ismétlődése tehát úgy jelentkezik mint ok, a szokás pedig, mint okozat. Szükséges pedig annyi és olyan nyilvánvaló cselekvés, hogy az a népnek minden valószinüség szerint tudására jutott legyen, mindazonáltal a szokást nem a cselekvés, hanem a népnek hallgatólagos megegyezése hozza létre. Innét, a hol csak a hozzávetésekből kivehetjük a nép hallgatólagos beleegyezését, ott nem törődünk többé a cselekvések ismétlődésével. Sőt néha egyetlen egy cselekvésből is eredhet szokás, ha ennek folytonosan ható oka, és a szokás keletkezésére megkivánt időtartamra megvan, mint például ha valakinek az országúton hídja van, vagy más efféle.
A törvény pedig háromféleképen különbözik a szokástól. Először: mint a hallgatólagos a nyiltan kifejezettől.
1. § Másodszor: mint a feljegyzett és fel nem jegyzett, habár ez nem lényeges különbség. Mert a fejedelem törvénye, ha leírva nem volna is, azért törvény maradna. És ha a szokás írásban foglaltatnék, azért mégis csak szokás volna; mint például: a hűbéri szokások, a melyeket írásban foglaltak.
2. § Harmadszor: mint a pillanatnyi és az egymásra következő; minthogy a szokás nem rögtön keletkezik. Mert a hallgatólagos dolgok lassúbb lépéssel haladnak, mint a nyiltan kifejezettek. És mert az a mi hozzávetésből ered, nem annyira bizonyos, mint a határozottan kifejezett. Épen azért a szokást a nép tulajdonképen be sem hozhatja rögtönösen, hanem csak idő folytán.
3. § A szokásnak pedig hármas ereje van. Tudniillik magyarázó, mert a törvények legjobb magyarázója; a miért is, ha a törvény kétséges, a helyi szokáshoz kell fordulnunk, és ha ez felvilágosít, nem kell eltérnünk attól az értelemtől, a melyet a szokás adott.
4. § Másodszor van törvény-rontó ereje, mert lerontja a törvényt, ha ezzel ellenkezik.
5. § Harmadszor van törvény-pótló ereje, mivel a törvényt pótolja, a hol ez hiányzik.
De kérdés támad: hogyha a törvény vagy rendelet és a szokás egymással ellentétbe jön, melyiket kell követnünk? Mondd: ha a törvény megelőzi az ellenkező szokást, akkor a szokás, ha általános, a törvényt általában és egészen megdönti. Ha pedig a szokás csak helyi, akkor a törvényt nem általában, hanem csak azon a helyen dönti meg, hol a szokás fennáll. Ha pedig a szokás előzi meg az ellenkező törvényt, akkor a szokás nem erősebb a törvénynél, sőt inkább a későbbi törvény erejét veszi annak.
1. § Az egyházjogtudósok azonban ellenkezőt tartanak, állítván, hogy a pápa törvénye valamely helynek ellenkező szokását, ha ezt nem emliti, erejétől meg nem foszthatja, mivel ne teszszük fel a pápáról, hogy az ellenkező szokásokat ismeri. A miből, megfordított okoskodással, következtetjük, hogy ha valamely város vagy közönség saját szokásával ellenkező statutumot hoz, akkor ez eltörli a szokást, még ha erről említést nem teszen is; mert a városról vagy népről fölteszszük, hogy a maga szokását ismeri.
2. § Tehát két szabályt állítok föl. Az első: a később alkotott ellenkező törvény, ha általános, a megelőző szokást erejétől megfosztja. Második: a törvénynyel ellenkező későbbi szokás erejét veszi az előző törvénynek. Ezt pedig úgy értsd (a mint fentebb mondám), ha a szokás általános és az a nép hozta be, a melynek hatalmában áll törvényt és általános szokást egyaránt alkotni. Mert ha az valamely helynek különös szokása, akkor csak azon a helyen erősebb a törvénynél.
3. § Ha pedig olyan eset kerülne elő, a melyet sem irt törvény, sem szokás el nem döntött, és mindamellett részben az írt törvényhez, részben pedig szokáshoz hasonlít, hogy ilyenkor mit kell követnünk és melyik hasonlót kell a másik fölibe helyeznünk? a felől sokan kétségben vannak. Minden esetnek egybefoglalásával mondd tehát: a mikor olyan esetre akadunk, a mely csak a szokáshoz hasonlít, akkor azt, és a mikor olyanra, a mely csak a törvényhez hasonlít, akkor meg ezt kell figyelembe vennünk. Ha pedig úgy találjuk, hogy az eset mind a törvényhez, mind a szokáshoz hasonló, akkor elsőbben azt kell néznünk, hogy melyikhez hasonlít inkább; másodszor pedig, hogy melyik okszerűbb és igazságosabb. Ha minden tekintetben egyenlőség van, akkor a tárgy hovátartozásához képest vagy a szokáshoz, vagy az írt joghoz hasonlót kell tekintetbe vennünk.
De mivel a birák alkalmazzák a törvényeket, a kik az őket illető joghatóságnál fogva minden egyes dolgot helyes megbirálással megvizsgálnak, ugyanazért helyén való, hogy róluk is szóljak valamit.
1. § Holott is tudnunk kell, hogy a birót „judex”-nek, mintegy „jus dicens”-nek, azaz a jog kimondójának nevezzük, mivel a jog szerint biráskodik, azaz igazságot szolgáltat a népnek.
2. § A jog pedig tárgya az igazságnak; ezért az ítélés elnevezésénél fogva annyi, mint az igaznak, vagy jognak meghatározása abban az ügyben, a mely a biró elibe kerül.
3. § Az ügynek „causa” elnevezése, a „casus” = eset, szóval veszi eredetét. Mert ez anyaga és kezdete a dolognak, mielőtt ezt a vitatkozó vizsgálat földerítette volna; a mely az előterjesztés következtében, ügygyé válik: ennek megvitatását ítélésnek; bevégzését igazságnak tartjuk. És e helyen azt mondjuk igazságnak, a mit törvénynek neveznek. Törvénynek pedig a jog állapotát nevezzük, mivel az ítélet magában nem alkot jogot, hanem a jog állapotát deríti föl.
4. § Minden dologban pedig, a mely birói ítélés alá kerül, ezek a személyek kívántatnak meg: biró, felperes és alperes. Nem nyilvánvaló dolgokban pedig a tanuk is szükségesek.
5. § A felperes „actor” tehát, mintegy „accusator” = vádló, azért, mivel perbe „ad causam” idéz. Az alperest: „reus” pedig a peres dolgoktól „a re” nevezzük, ha mindjárt magát hibásnak nem is érzi.
6. § A tanukat hajdan „superstites„-nek mondták, mivel az ügyállásnak felvilágosításáért állították elő.
7. § Innen az emberek (a mint Aristoteles mondja), a biróhoz mint valamely élő igazsághoz folyamodnak.
Arra pedig, hogy az ítélés az igazság cselekvése legyen (Szent Tamás szerint), háromféle dolog szükséges. Először, hogy az igazságra való hajlandóságból; másodszor, a biró hatalmából és joghatóságából származzék; harmadszor, hogy az ész józan megfontolásának kifolyása legyen.
1. § Mert ha az ítélés akár az egyenes igazsággal ellenkezik, akár olyanoktól ered, a kiknek ítélő hatalmuk nincsen; akár pedig a józan megfontolást nélkülözi, akkor nem helyes, hanem hibás és tiltott itélésnek tartjuk.
2. § A joghatóság „jurisdictio” pedig közjogi hatalom és a „ditio„, hatalom és „juris„, jogszavaktól veszi nevét; mert mintegy: a jog hatalma.
3. § A biró tiszte pedig: a birót megillető jog, a melyet azért nyert, hogy mindazt végezze, a mit neki mint birónak tennie kell. A biró tiszte pedig, a birói joghatóságtól úgy különbözik, mint a kereset a kötelezéstől. Mert miként valaki kereset útján ahhoz jut, a mire magát valaki kötelezte; akként a biró tiszte útján megvalósuláshoz jut, a mi a johatóság alatt áll, és ezt a cselekvés terére viszi.
4. § Kiváltképen kötelessége pedig a birónak, hogy mindent éretten megvizsgáljon; az ítélethozásban se legyen meggondolatlan és hirtelenkedő, különben az ő elhamarkodott akaratát az igazság mostoha anyjának mondják. Az egyik peres félnek ne kedvezzen inkább, mint a másiknak; ne legyen személyválogató, és másnak a nyomoruságát úgy tekintse, mint a magáét. Mindenekelőtt pedig ment legyen a lelki szenvedélyektől, hogy könyörgés, gyűlölség vagy szeretet ne vezérelje. Mert a biró, ha mindjárt igazságos ítéletet mond is, felelős a lelkiismeret ítélő széke előtt, ha azt inkább gyűlölségből, mint az igazság szeretetéből tette.
5. § A biró az itélethozásban ne legyen sem tulságosan kegyetlen, se szerfölött kegyelmes: hanem csak igazságos. Mert minden ítélésben az irgalom és az erő, vagyis az igazság vagy egybekapcsolva. Ezeknek egyességében áll a méltányosság. Ezért mondja Szent Gergely: „A ki igazságosan ítél, mérleget tart kezében, melynek mindkét serpenyőjében igazságot és irgalmat hord; igazsággal ítéletet mond a vétkekre és az irgalommal mérsékli a vétkek büntetését; hogy igaz mértékkel némely dolgokat az igazság által megjavítson, másokat pedig irgalom által engedjen; a ki isten ítéletét félve s attól remegve, minden dologban attól tart, nehogy az igazság ösvényéről letérve elbukjék”. Mert a hol az igazság túlhágja mértékét, kegyetlenség vétkét szüli; a szerfölött való kegyelmesség pedig a rend felbomlását okozza.
6. § Az emberi ítélést pedig négyféle dolog szokta felforgatni. A félelem, mikor valakinek hatalmától tartva a valót megmondani nem merjük. A nyereségvágy, a mikor valakinek lelkét ajándékkal vesztegetjük meg. A gyűlölség, a mikor ellenfelünknek ellenére törünk. A szeretet, a mikor barátunknak vagy rokonunknak szolgálatot tenni igyekszünk. Mindezeket a birónak magától távol kell tartania és kerülnie.
Most ezt a kérdést kell feltenni: vajjon a birónak a peres felek részéről előadottak és bizonyítottak alapján, vagy a mint a dolgot maga tudja, lelkiismerete szerint kell-e ítélnie? Példának okáért: valakit főbenjáró, vagy más bűntettel vádolnak, és a biró tudja, hogy a vádlott ártatlan, mert látta, hogy a bűnt más követte el; a tanúk azonban ellene vallanak; vajjon tudva ezt, köteles-e elitélni az ártatlant? Mondd, hogy az ítélés a birót, mint a közhatalom gyakorlóját illeti meg, ugyanazért, a mikor biráskodik, nem a szerint kell tájékozást szereznie, a mit mint magánszemély tud; hanem a szerint, a miről mint hivatalos személy értesül.
1. § Értesülhet pedig kétféleképen: vagy általában, tudniillik köz-, isteni vagy emberi törvények útján, a melyek ellenében bizonyításnak helye nincs; vagy különösen, okiratok, tanúk és más törvények bizonyítékok alapján, a melyeket az ítélethozásnál inkább kell követnie, semmint azt, a mit mint magánszemély tud. Azért mondja Szent Ágoston, hogy: „a jó biró semmit sem tesz a maga fejétől, hanem a törvény és jog szerint ítél”.
2. § Ebben az esetben mindazonáltal a birónak különös gondot kell forditania arra, hogy azt a peres felet védelmezze, a melyiket lelkiismeretében igaznak ismer: nehogy az a tanúk és ügyvédek hibája miatt elveszszen.
3. § Ha pedig úgy áll a dolog, hogy a birákodás alatt annyira erős bizonyítékok kerülnek elő, a melyeket sem vissza nem utasíthat, sem meg nem erőtleníthet, akkor a biró minden áron arra igyekezzék, hogy az ártatlanúl elmarasztalt megmenekedjék.
4. § Ha erre semmi út nem mutatkozik, akkor, ha botrány nélkül teheti, keresse okát-módját annak, hogy az ügyet másra bízza, ha nem teheti, a perben elmondottak és bizonyítottak szerint hozza meg az ítéletet. Mert a biró hivatalos személy, ezért kötelességében áll, inkább a közjóra, mint az egyesek hasznára munkálni; a közjó, az „Ethica” első könyve szerint, nemesebb dolog lévén, mint az egyeseké.
5. § Mert ha a biró a biráskodás rendén meggyőződött ártatlannak javára hoz ítéletet, ebből közveszély származhatik: megbotránkoznék a nép és út nyilnék az ártatlanok elnyomására és a vétkesek felmentésére. Mert ha a biró ártatlant akarna büntetni, az mondhatná, hogy lelkiismeretében bűnösnek tudja. Hasonlót tehetne, ha gonosztevőt akarna fölmenteni. És ekként az igazságtalan biróknak nyitott útjok volna arra, hogy gonoszul ítéljenek. Megvallom, hogy vannak másként vélekedők is, de én ezt a véleményt közönségesebbenek és igazságosabbnak látom.
De minthogy a hittudósok abban az állhatatos véleményben vannak, hogy mindaz, a ki lelkiismerete ellen tesz, vétkezik:
1. § Tudnunk kell tehát, hogy kétféle a lelkiismeret; tudniillik: vagy a dolog valóságával, vagy a perben mondottakkal megegyező. Innét a bíró, habár a valósággal vagyis az ügygyel, vagy megtörtént dologgal egyező lelkiismerete ellen cselekszik, mégsem cselekszik az elmondottakkal, vagyis a bizonyítékokkal egyező lelkiismerete ellen. Mert más dolog az: valamint egyszerűen, és más: valamit úgy tudni, mint a birónak kell tudnia.
2. § A bíró pedig két személyt képvisel: az egyik magán, a másik hivatalos személy. Megtörténhetik pedig, hogy mint magánszemély tud valamit és ugyanazt nem tudja mint hivatalos személy; a mint mondjuk, hogy tud valamit mint Isten, de nem tudja mint ember, miként az evangeliumi bizonyság szól: ama bizonyos napról és óráról (tudniillik az utolsó ítélésről) senki sem tud; sem az Isten angyalai, sem a Fiú, hanem egyedűl csak az Atya; a mit úgy kell értenünk, hogy a Fiúnak nincs tudása arról mint embernek, de van tudása mint Istennek. Épen ez áll a gyóntató papról, a ki tanúvallomástételre fölhivatván, mondhatná, hogy nem tudja a gyónásban hallottakat, mivel nem tudja mint tanú azokat. Igy a bírónak is a saját személyére tartozó dolgokra nézve, arra kell lelkiismeretét alapítania, a mit a nyilvános bíráskodás rendjén tudhat meg.
3. § Ezekhez kettőt kell még hozzátennünk. Az egyik, hogy a legfőbb bírónak, példáúl a pápának, császárnak, vagy másnak, a kit a törvények nem kötnek, mindig a valósághoz kell magát tartania. Az alantas bíró pedig, még a lelkiismeret ellenére is, a perben előadottak és bizonyítottak szerint tartozik ítélni; és akkor nem vétkezik, mivel ennek cselekvésére a jog hatalma szorítja.
4. § A másik: ha bírói széket ül a bíró és akkor találna valaki előtte vétkezni, azt azonnal megbüntetheti, akár mintha tanúk bizonyitanák. Mert maga a megtörtént dolog jobban bizonyít, mint a tanúk. De ha nem ül birói széket, akkor máskép áll a dolog. Mert ha a bíró a törvényszéknek vagy saját házának ablakából látná, hogy valaki mást meggyilkol és azért, mivel a gyilkosságot vagy fel nem jelentik, vagy feljelentve nem bizonyítják, a bíró a gyilkost önmagától kínvallatás alá vetni akarná, hogy ennek vallomásával az igazság kiderüljön: ezt bizonyára nem teheti. Mert a biró tudása magában nem elég arra, hogy a vétkes kínvallatás alá vonassék, minthogy ő azt nem mint bíró, hanem mint magánszemély tudja, sőt bizonyságtétele sem ér semmit, mert egy és ugyanazon ügyben senki sem lehet egyszerre tanú és bíró. Tehát máshonnan: a tanúktól vagy egyéb bizonyítékokból kell tudomást szereznie arra, hogy a bűnöst kínvallatás alá vethesse.
5. § Kétség forog fönn a szolgákra és végrehajtókra nézve is, a kik tudják hogy a tanúk hamisan esküdtek vagy hogy a bíró igazságtalanul ítélt, s a kiket a bíró mégis kényszerít arra, hogy az ártatlant kivégezzék, vagy máskép büntessék. A honnan a hittudósok közönségesen úgy vélekednek, hogy ha ezt bizonyosan tudják, akkor nem kell engedelmeskedniök; de igen akkor, ha kétségben vannak felőle; mert a köteles engedelmesség menti őket. Ugyanazért, Szent Tamás szerint: ha az ítélet tűrhetetlen tévedést és igazságtalanságot foglal magában, engedelmeskedni nem tartoznak; mivel különben még a bakókat is kimenthetnők, a kik a vértanúkat kivégezték. Ha pedig nem annyira szembentünő igazságtalanságot tartalmaz, akkor annak végrehajtásával nem vétkeznek, mivel nem rajtuk áll felebbvalójuk ítéletét megvizsgálni s nem is ők vesztik el az ártatlant, hanem a bíró, a kinek szolgálnak.
Miután Isten segedelmével túlestem azokon a nevezetesebb dolgokon, a melyeket e munka bevezetésére előbocsátani szükségesnek láttam, most már különösen e nemes Magyarországnak szokásairól kivánok értekezni.
1. § Minthogy tehát minden jogi szokás, a melylyel élünk, vagy a személyekre, vagy a dolgokra, vagy a törvénykezésre tartozik; már pedig bizonyos, hogy minden jog a személyek kedviért keletkezett; azért méltónak látom, hogy a fölvett tárgyat a személyek jogán kezdjem és azután a szokásjog másik két részéről értekezzem (nem mindig következetesen ugyan, hanem néha megfordított rendben, miként tudniillik a törvényszékeken felmerülő dolgok rende és állása kivánja) és ezért helyesnek láttam e munkámat három részre osztani.
2. § Első részében ugyanis, szólok a személyekre tartozó dolgokról, tudniillik,: a mi nemességünk eredetéről és szabadságáról, fekvő jószágok és birtokjogok szerzéséről, kormányzásáról, megosztásáról, eladásáról, elidegenítéséről, cseréléséről, elévüléséről, zálogba adásáról, a határjárásról, a leánynegyed és hitbér fizetéséről, az ingó és ingatlan javak becsüjéről.
3. § Második részében pedig a most említett fekvő jószágok és birtokjogok és egyéb dolgok iránt indítandó és támasztandó perekről, végrehajtásokról és az azok iránt hozandó ítéletek rendjéről.
4. § Végül a munkának harmadik és utolsó részében szólok, a maga rendjén, azoknak az ügyeknek és pereknek rendéről és módjáról, a melyeket az ország vármegyéiből. Horvát-Slavonországból, Erdélyből és a szentszékektől fölebbezés útján a királyi Curiához följebb vinni és átküldeni szoktak. Ugyszintén a szabad városok törvényeiről, a bűnügyekről és ezek eldöntéséről; mindig azokkal a szükséges dolgokkal, a melyek az említett tárgyakra nézve megkivántatók és szükségesek.
Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy azok a személyek, a kiknek jogairól és szokásairól most szó van, vagy lelkiekkel foglalkozó, azaz: egyházi személyek, vagy pedig világiak.
1. § És habár a lelkiekkel foglalkozó személyeket, a kiket Urunk és Megváltónk az emberi üdvösség kiszolgáltatására rendelt, méltóbbaknak tartják a világi személyeknél, mindazáltal e Magyarországnak minden főpap, egyházfő és báró urai és többi mágnásai, nemesei és előkelői nemességükre és világi javaikra nézve, a szabadság, kivételesség és adómentesség egy és ugyanazon előjogát élvezik; nincs is valamely úrnak nagyobb és valamely nemesnek kisebb szabadsága. Innen, egy és ugyanazon törvénnyel és szokással, és a törvényszékeken szintén ugyanazzal a törvénykezési eljárással is élnek, egyedül csak az emberdij mennyisége tekintetében különböznek egymástól.
2. § Mert a főpap és báró urakat száz, a nemeseket pedig ötven márka emberdij illeti, a mint ezt alább világosabban el fogom mondani, és ez is nem szabadságuk, hanem méltóságuk és hivataluk okán; tudniillik, a főpapokat egyházi méltóságuk, a zászlós urakat pedig hivataluk tekintetéből, a melyet viselnek, és a melylyel őket a fejedelem kitünteti.
3. § A miért közelebb is állanak vagy ülnek a királyhoz és legelőször szólanak a tanácsban, a közjó előmozdításában és a haza védelmezésében előbb állanak a többi nemeseknél és méltóságuk s hivataluknál fogva méltán azok fölé emelkednek.
Ámbár nem történetírásra, hanem ezen ország saját szokásainak és jóváhagyott törvényeinek ismertetésére határoztam el magam, de mivel azt mondtam, hogy minden főpap, báró úr és nemes a mentességnek és szabadságnak egy és ugyanazon előjogával él és mivel különben is sokan kételkedni szoktak a felől, hogy a mi nemességünk, a melyből a báróság és minden egyéb főuraság származik, honnan ered, és hogy az ország valóságos nemesei alatt kiket kell értenünk? ugyanazért ennek a nemességnek eredetét és kezdetét szándékosan röviden megmagyarázni.
1. § A hol is tudnunk kell, hogy ámbár a tudósok közös véleménye szerint nemes az, a ki saját érdeme megnemesít, mind a mellett is, czélunkhoz képest a nemesség, a melyet többnyire a szabadok elnevezése alatt is szoktak érteni, úgy mondják, hogy eredetileg a hunnok és magyarok közt keletkezett, miután ezek Scythiából Pannoniába nyomultak, a melyet most változtatott néven, az ittlakó magyaroktól Magyarországnak neveznek; még pedig ily módon:
2. § Midőn ugyanis a hunnok feleségestül, fiastul, leányostul és egész háznépestül Scythiából kijöttek, több tartománynak bejárása és bebarangolása után kapitányokat tettek és ezen kívül a viszálkodók pereinek elintézésére a tolvajok, rablók s egyéb gonosztevők megbüntetésére közakarattal igazgatót választottak és állítottak be, mindnyájának közös egyetértésével és végzésével elhatározván, hogy a mikor az egész közönséget egyenlően érdeklő dolgok merülnek föl, vagy a hadseregnek általános felkelése válnék szükségessé, akkor a hunnok lakása helyén és táborában, vérbe mártott tőrt vagy kardot hordozzanak körül, és hangozzék a hirdető szó: mondván: „Istennek szava, és az egész közönséges parancsa az, hogy mindenki ezen s ezen a helyen (megnevezvén azt a helyet) fegyverrel vagy a mint teheti, a közönség tanácsának s egyszersmind parancsának meghallgatására megjelenjen”.
3. § Ezt a szokást a magyarok közt Szent István első magyar király, dicsőséges fejedelmünk és Apostolunk atyjának Géza vezérnek koráig sértetlenül fentartották, a mely szokás a hunnok közül sokat örökös szolgaságra juttatott.
4. § Mert, elhatározták és végezték, hogy az ily parancs áthágóit, hacsak helyes mentségét nem adják, pallossal kell ketté vágni, vagy közönséges és örökös szolgaságra vetni.
5. § Az állítják, hogy ez a végzés (a mint mondók) igen sok magyart jutatott a parasztság állapotába. Különben nem történhetett volna, hogy az egyik urrá, a másik szolgává, ez nemessé, az nem nemessé és paraszttá legyen, mert mindnyájan ugyanegy nemzetségből, tudniillik Hunortól és Magortól származtak.
6. § Miután pedig a magyarok a szent lélek kegyelmének ihletéből, szent királyunk közremunkálása által az igazságnak felismeréséhez és a katholikus hitnek vallásához jutottak és Őt önként királyukká választották és meg is koronázták: a nemesítésnek s következésképen a nemeseket ékesítő és a nem nemesektől megkülönböztető birtok adományozásának jogát s teljes hatalmát az uralkodással és országgal együtt a község a maga akaratából, az ország szent koronájának joghatósága alá helyezte és következésképen fejedelmünkre és királyunkra ruházta; ettőlfogva Ő tőle ered minden nemesítés és e két dolog mintegy a viszonos átruházásnál és a kölcsönösségnél fogva, annyira szorosan függ egymástól mindenha, hogy egyiket a másiktól külön választani és elszakítani nem lehet s egyik a másik nélkül nem történhetik.
7. § Mert a fejedelmet is csak nemesek választják, és a nemeseket is csak a fejedelem teszi azokká, s ékesíti nemesi méltósággal.
A valóságos nemességet tehát katonai élettel és tudománynyal vagy egyéb lelki és testi adományokkal és erényekkel lehet megszerezni.
Mert mihelyt fejedelmünk bármely állapotú embert jeles tetteiért és szolgálataiért várral vagy mezővárossal akár pedig majorral vagy más birtokjoggal megajándékoz, az a fejedelemnek ilyen adománya által (ha ezt törvényes iktatás követi), azonnal valóságos nemessé lesz és a parasztság állapotának minden igája alól kikerül.
1. § És ezt az adományos szabadságot a miéink nemességnek mondják. A honnan az ily nemesek fiait joggal örökösöknek és szabadoknak nevezzük. Az ilyen nemeseket az imént említett javakban való részesülés és összekötetésnél fogva a szent korona tagjainak tartjuk, a kik senki más hatalmának alávetve nincsenek a törvényes megkoronázott fejedelmén kivül.
Az oly fekvő jószágok és birtokjognak pedig, melyet valaki hadi szolgálat által szerzett, a római törvénytudók szerint „peculium castrense”, annak pedig mit tudományával vagy ismereteivel szerez „peculium quasi castrenese”, a neve „Peculiumnak”, mintegy saját vagy magánvagyonnak azért mondjuk, mivel arról a fiú apjának akaratán kívül is szabadon rendelkezhetik és viszont.
1. § Ez eredete és alapja annak a mi dicséretes és eleitől fogva fennálló szokásunknak, hogy tudniillik minden báró úr, mágnás és nemes a maga munkája, szolgálatai és érdemei által bármiképen szerzett vagy nyert összes dolgok, fekvő jószágok és birtokjogok fölött az atyjával vagy testvéreivel történt osztály előtt (a mint akarja) mindig szabadon rendelkezhetik, a mint ezt alább az atyafiak osztozása rendén világosabban előadom.
Tudnunk kell továbbá, hogy valaki valóságos nemessé lehet vagy azzá tehető más módon is, fekvő jószágok és birtokjogok adományozása nélkül; midőn tudniillik fejedelmünk bármely közrendű embert a parasztoknak és nem nemeseknek szolgaságából kiszakítván és kivevén, az ország valóságos nemeseinek gyülekezetébe, társaságába és rendébe soroz és iktat. Az ilyenek birtokadományozása nélkül is a valóságos nemesek számába jőnek. És az ilyen, bármelyik módon tett nemeseket, valamint ezeknek fiúágon törvényesen leszármazó összes örököseit (még ha nemesi czimerök, vagy a czimert leíró s ennek adományozásáról szóló levelük nincsen is) valóságos nemeseknek tekintjük.
1. § Mert a czímer, a melyet a fejedelem valakinek ad, a nemességnek nem szükséges kelléke, hanem csak ékessége. Mert a czimert adományozása egymagában senkit sem nemesít; minthogy sok polgárnak és közrendű embernek van a fejedelemtől nyert czímere, de azért még sem számítjuk a nemesek közé.
2. § A nemesség bizonyítására a törvény előtt nem szükséges tehát a nemesi czimer előmutatása, hanem csupán az adománylevélnek vagy a birtokadományozást is tartalmazó iktató levélnek felmutatása; sőt azoknak hiányában, a leánynegyed kiadásáról készült nyutató-levél is (ha ez a királyi jogok elévülési idejét meghaladta) az ilyen nemesség bizonyítására bőven elégséges.
3. § Mert leánynegyed csak közszolgálatokkal szerzett fekvő jógszágok és birtokjogokból jár ki.
4. § A vásároltakból pedig a bárók, mágnások és nemesek leányai s leányágon leszármazói nem leánynegyedet, hanem megfelelő örökrészt kapnak.
Továbbá azokat, a kiknek csak anyjuk nemes, de atyjuk nem nemes, valóságos nemeseknek nem mondjuk, hacsak netán a király az asszonyt az atyai jogok valóságos örökösévé (de a törvényes örökösök sérelme nélkül) nem tette és nem fiúsította.
1. § Mert ily módon nem nemes atyától származott fiai is (mivel a fiúsításnak olyan ereje és természetes van, mint az adományozásnak és a birtokjogok átruházásnak s ezt képviseli), valóságos nemesek lesznek.
2. § Ellenben pedig a nemes atyától és nem nemes anyától született fiakat valóságos és igazi nemeseknek tekintjük.
3. § Mert az atya a nemző, az anya pedig a nemzés alakját adja meg.
4. § Hogy az említett fiúsításnak mikép lehet és kell megtörténnie, azt alább találod megírva.
Továbbá még más módon is lehet valaki nemessé; örökbe fogadás útján: a mikor tudniillik valamelyik úr vagy nemes valamely parasztot vagy nem nemest fiaként örökbe fogad és fekvő jószágainak utódjává és örökösévé rendel; ha az ilyen örökbe fogadáshoz a királyi jóváhagyás járul és ezt a jószágaiba való törvényes beiktatás is követi (mivel az örökbefogadásnak épen úgy, mint a fiúsításnak királyi jóváhagyás mellett adományereje van) az a nem nemes és ennek fiai igazi nemesek számába jőnek.
Ámbár pedig a nemeseknek a fejedelmi kiváltságlevelekből és rendeletekből kitetszőleg igen sok joguk van, mindazáltal közülök négy a legfőbb, a melyeket ide iktattam.
1. § Az első tehát az: hogy őket előzetes idézés vagy perbe hivás és törvényes elmarasztalás nélkül, senkinek unszolására, panaszára vagy kérésére személyükben senki sehol le nem tartóztathatja.
2. § Megszoritást szenved azonban ez a jog büntettek és bünügyek, ugymint: a szándékos gyilkosság, faluk felgyujtása, tolvajság, rablás, vagy haramiaság, sőt az erőszakos paráznaság esetében is, a melyekben a nemesség tisztségét, czímét és szabadságát mindenki elveszti. És igy az ilyent a tett szinhelyén parasztkézzel is szabad mindig letartóztatni és kihágásához képest elmarasztalni és megbüntetni.
3. § Ha azonban a tett szinhelyéről elfutott és ellenfeleinek kezei közül kimenekült; azután nem máskép, hanem csak idézés vagy perbe hivás és törvénykezési eljárás utján lehet őt elitélni és büntetni.
4. § A második főjog az: hogy az egész ország nemesei (a mint előbb említve van) senki másnak hatalma alatt nem állanak, mint a törvényesen megkoronázott fejedelmeknek; sőt fejedelmünk maga is, rendes hatalmánál fogva, bárkinek puszta panaszára és gonosz besugására, közülők senkit, a törvény útján kivül és kihallgatása nélkül, sem személyében, sem vagyonában meg nem háboríthat.
5. § A harmadik az: hogy törvényes jogaikkal és földbirtokuk határain belől fekvő minden jövedelmeikkel, tetszésük szerint mindenkor szabadon élhetnek; midennemű jobbágyi szolgálat, adakozás alól, rovás és egyéb adó, vám és harminczad fizetésétől mindörökre teljesen mentesek és ki vannak véve, csupán csak az ország védelmére tartoznak katonáskodni.
6. § A negyedik és utolsó (hogy a többit mellőzzem) az: hogyha bármelyik királyunk vagy fejedelmünk, a néhai második, vagy melléknevén Jeruzsálemi András király úr és fenséges fejedelem országos végzeményében (a melynek megtartására minden magyar király, mielőtt a szent koronát fejére tennék meg szokott esküdni) kinyilvánított és kifejezett nemesi jogok ellenére tenni merészelne, akkor örök időre szabadságukban áll, annak ellene szegülni és ellene mondani a nélkül, hogy a hűtlenség vétkébe esnének.
7. § A nemesek alatt pedig értsd e helyen általában az összes főpap, báró urakat és a többi mágnásokat, valamint az ország más előkelőit, a kiket (a mint előbb mondám) mindenkor egy és ugyanazon szabadság előjoga védelmez.
Mivel fentebb azt mondottam, hogy minden nemesítésnek és birtokadományozásnak teljes hatalma fejedelmünkre szállott át, azért szükséges megjegyeznünk azt is, hogy fejedelmünk minden báró úrnak és mágnásnak, az ország többi nemesseinek és birtokosainak igazi és törvényes utódja, abban az esetben, ha valamelyikük örökösök és maradék nélkül halna el.
1. § Mert azoknak összes fekvő jószágai, és birtokjogai a jelzett átruházás erejénél fogva, eredetileg Magyarország szent koronájától függnek és törvényes birtokosuk magvaszakadtával mindig ugyanerre is néznek és háramlanak.
2. § Ez oltotta belénk azt a rég törvényerőre emelkedett szokást, hogy minden egyedül álló és magára maradt személy, a kinek igazi és törvényes örököse nincsen, birtokjogairól királyi jóváhagyás nélkül, örökre szóló joggal épenséggel nem rendelkezhetik. Sőt azokat közbecsün felül még zálog czimen sem vallhatja be, a mint ezt alább a maga helyén bővebben előadom.
3. § Ezenkívül fejedelmünk valamennyi főpap úrnak és egyházi férfiúnak is hasonlóképen igazi és törvényes utóda; nem abban az értelemben, mintha a fekvő jószágokat és birtokjogok az egyháztól elvehetné vagy elszakíthatná, hanem abban, hogy ezeket (s megürülvén a főpapi és egyházfői székek) az egyházzal együtt kormányzás czéljából eladományozza. Az érsekségben és püspökségben való megerősítés joga épségben maradván, a mely csakis a római szentegyház joghatósága alá tartozik.
Tudnunk kell pedig, hogy ámbár a pápának, vagyis a legfőbb papnak kétféle, ú. m.: világi és lelki joghatósága van; mindazáltal ebben az országban, az időnkint megüresült egyházi hivatalok adományozásánál semmi joghatóságot, a megerősítés hatalmán kívül, nem gyakorol; és pedig négyféle okból:
1. § Először az egyházak alapítása okából: mivel ez országban minden egyházat, püspökséget, apátságot és prépostságot egyedül a magyar királyok alapítvá, ez alapítás által a kegyuraságnak, kinevezésnek választásnak és hivataladományozásnak minden hatalmát megszerezték és magukénak tulajdonították. A mely okból tudniillik a kegyuraságnál fogva, ebben az országban az egyházi hivatalok adományozása mindenkor királyainkat illeti.
2. § Másodszor a kereszténység felvétele okából: mivel a magyarok nem apostoli tanításra, vagyis apostolok szent beszédére, a kiknek fejedelmét a földön a pápa helyettesíti és személyesíti, tértek a katholikus vallásra, hanem saját királyuknak, tudniillik Szent István királynak, a kiről fentebb is megemlékeztem, intézkedése következtében. A ki legelőbb alapított ez országban püspökséget, apátságokat és prépostságokat; ugyanezen egyházak főpapi állásait és hivatalait, a pápa engedélyéből, egymaga adományozta, a kiknek akarta (csakhogy arra alkalmasoknak és a jámborság erényeivel ékeskedőknek). A mint az egyházban is szól róla az ünnepi ének: „Ez (tudniillik Szent István) miként Salamon, épít és ajándékokkal gazdagít templomokat, gyöngyökkel és koronákkal ékesít kereszteket és oltárokat„. És tovább ekképen: „Ezeknek igazgatására főpapokká tudós, igazságos, hív és kipróbált férfiakat teszen a hívek megerősítésére. Ekként a nyert talentumot Istennek kétszeresen adván vissza, lép be a számára öröktől fogva készült királyi székébe”. Ime világosan megvan írva, hogy ő maga és nem más rendelt azoknak az egyházaknak, a melyeket alapított, adományokkal gazdagított, igazgatására igazságos és hű főpapokat: a mint ez élettörténetéből s az egyházak alapításáról s javadalmazásáról szóló több kiváltságlevélből is világosan kitetszik. Ugyanezt tették közzé könyveikben a római és egyházi jogmagyarázók is.
3. § Innen érdemelte ki a király és apostol nevét, mert tanításával, jó cselekedeteivel és példaadásával a földön az apostolokat helyettesítette. És ugyanazért a pápa adományából czímereként szentsége jeléül a kettős keresztet is méltán érdemelte ki, hogy tudniillik: királynak és apostolnak joggal mondjuk. Innen az ő idejétől kezdve szokta meg a magyar nemzet is a kettős keresztet saját czímereül tartani és használni. Mert a négy folyó, tudniillik az Ister vagy Duna, Tisza, Száva és Dráva ábrázolását Pannoniától sajátította el, a hol most a magyarok laknak és élnek.
4. § Harmadszor: a törvény elévülés okából, mivel Magyarország királyai, Szent István királyunk uralkodása óta, a kit az Úr születése után az ezeregyedik évben szerencsésen a magyar nemzet királyává kentek föl és koronáztak meg, a jelen időig, több mint ötszáz éven át, az ilyen egyházi hivatalok adományozásának mindenkor valóságos és békés gyakorlatában és birtokában voltak, a mi az egyház és az apostoli szentszék jogainak elévülési idejét már többszörösen és régen túlhaladta.
5. § Negyedszer: Mivel az országnak az egyházi hivatalok adományozására néző ezt a jogát az ország többféle szabadságával együtt hajdan Zsigmond császár és király urunk idejében, a konstanczi egyetemes és nevezetese zsinat, a melyen, mint tudva van, más egyházi férfiakon és számos keresztyén fejedelmen kívül, harminczkét biboros volt jelen, megerősítette és eskü alatt tett fogadással biztosította, a mint azt az arról szóló bulla nyilván bizonyítja.
6. § Ez a zsinat pedig (hogy néhány szóval igen röviden érintsem) négy éven át tartott, mert az Úrnak ezernégyszáztizennegyedik évében kezdődött. E zsinaton végre az üdvösségnek ezernégyszáztizenhetedik évében Ottót választották meg V. Márton néven pápának. A következő évben, tudniillik: ezernégyszáztizennyolczban aztán ez a zsinat Márton pápának és az említett Zsigmond császárnak parancsára szétoszlott, és ugyanazon a zsinaton huszonharmadik János (ámbár akarata ellenére) a pápaságról lemondott. Gergely pedig önként visszalépett és leköszönt. De Benedek mindenképen ellenszegülvén és visszalépni nem akarván, a zsinat őt végzéssel alkalmatlannak nyilvánította és a pápaságtól megfosztotta. Ugyanazon a zsinaton Huss Jánost és ennek tanuló társát Prágai Jeromost, mint elfojtására és megszüntetésére az a zsinat (a szentlélek kegyelmétől indítva) egybegyűlt és együtt maradt, harmiczkilencz esztendeig tartott; míg végre Zsigmond császár munkálkodása által megszünt és Isten egyházának óhajtott békéje és nyugodalma szerencsésen helyre állott.
Minthogy tehát, az egyházi hivatalok adományozása az Isten egyházához tartozó fekvő jószágokkal és birtokjogokkal együtt fejedelmünket és királyunkat illeti, azért mindazok az egyházi férfiak, bármely rendűek, rangúak és méltóságúak legyenek, a kiknek Magyarországon várak, kastélyok és erősségek, városok és mezővárosok, majorok, falu és puszták vagy bármely más birtokjogok állanak hatalmuk és kormányzásuk alatt, méltóságuk és kivételes állásuk előjoga és szabadsága ellent nem állván, e nemes Magyarország törvényesen megkoronázott királyának és fejedelmének, épen úgy mint az ország többi világi emberei mindenkor hűségi hódolattal tartoznak.
1. § És a birtokukban levő ilyen világi javakra nézve, valamint az onnan kiinduló bármely hatalmaskodásra, és egyéb dologra nézve ellenfeleik (ha ilyenek vannak) őket az ország bármely rendes birája elibe szabadon perbe idézhetik és vonhatják, a kik előtt a világiak módjára felelni és törvényt állani kötelesek.
Minthogy egész Magyarországon és az ebbe kebelezett tartományokban és az alája vetett részekben a főpap és báró uraknak, mágnásoknak, nemesekenek és előkelőknek akármilyen rendüek, állásuak, méltóságuak és jelességüek legyenek, minden birtokjog Magyarország fenséges király urainak adományaiból jutott kezükre és hatalmukba, tehát legelőször is: a királyi adományokról és ezeknek nemeiről kell általában szólanom.
1. § A hol tudnunk kell, hogy a királyi adomány kétféle, tudniillik: tiszta és vegyes.
2. § Tiszta adomány az, melylyel a fejedelem az ország szent koronájának joghatósága alá törvényesen került birtokjogokat, szolgálatok vagy kitünő érdemek fejében, valakire örökösen átruház.
3. § Vegyes adománynak pedig azt mondjuk, a melynek elnyeréséhez a szolgálatokon felül még valamely pénzösszegnek fizetése is járul. Ezt ideiglenes átruházásnak szoktuk nevezni.
4. § Mert a királyi Felség (e Magyarország szent koronájának előbb említett joghatóságánál fogva) bármely elhaltnak, a kinek magva szakad, vagyis a ki örökösök hátrahagyása nélkül mulik ki, minden birtokjoga fölött mindenkor teljes hatalommal szabadon (a mint akarja) rendelkezhetik, tudniillik: fentarthatja magának, vagy eladományozuhatja, vagy ideiglenesen átruházhatja annak részére, a kinek inkább akarja.
5. § És hogy az istentelen embereknek elkövetett gonoszsága büntetlenül ne maradjon; hogy a nemesség és parasztság egyenlő értékűnek föl ne tünjék; s ismét, hogy a hűségnek a hűtlenséggel egyenlő jutalma ne legyen; tehát a hűtlenek vakmerőségének és lázadásának megtörése és az istentelen és becstelen emberek rosszindulatú szabatosságának megfékezésére a mi eleink - ezt hozván magával a törvény szigora s a közjó is ezt kivánván, - országos végzeménynyel elhatározták és megállapították, hogy nemcsak valamely magvaszakadtnak (amint előadtam) hanem azoknak birtokjogai is, (még életükben) Magyarország szent koronájára háramoljanak s következéskép adományozás alá kerüljenek, a kik konokúl az ország alkotmánya ellen támadnak és ezáltal a királyi felség méltóságát megvetik, és másokat a törvényes igazságon kivül önkényből és vakmerően háborgatnak, hogy az istentelenek megbüntetésének példája némelyeket elrettentsen, másokat pedig, a kik az ilyenek jószágait netalán adományúl nyertek, annál inkább a hűséges cselekedetek gyakorlására és végzésére buzdítson.
Az úgynevezett hűtlenség vétkének esetei pedig azok, melyek ha fölmerülnek, a királyi felség bárkinek fekvő jógszágait még életében törvényesen és szabadon adományozhatja annak a kinek akarja.
1. § Első eset a felségsértés bűne; ha tudniillik valaki fejedelmünk személyére szentségtelen kezet vet, vagy fegyverrel avagy méreggel élete ellen tör, vagy azok közé a falak közé vagy abba a házba, a hol a fejedelem maga tartózkodik, hatalmasúl beront.
2. § Második eset: ha valaki nyilván az alkotmány, a király és korona közhatalma ellen támad és ellene szegül. E támadást azonban úgy értsd, hogy akkor, ha jogos önvédelemből történik, nem szül hűtlenségi vétket.
3. § Továbbá: a ki hamis okmányt készit, vagy a biróság előtt ilyent nyilvánosan használ: úgy szintén a ki hamis pecsétet metsz vagy használ.
4. § Továbbá: a kik hamis pénzt vernek, vagy ilyent tudva és nyilván nagy mennyiségben használnak.
5. § Továbbá: a kik atyafiaikat vagy vérrokonaikat a negyedik ízen belől meggyilkolják vagy megsebesitik. Nemkülönben az atya-, feleség- és férjgyilkosok. Azonban csak azt a feleség- és férjgyilkosságot kell értened, melyet valaki a törvényes eljáráson kivül és igazságtalanúl követ el.
6. § Tovább: a kik nőrokonaikat ugyancsak a negyedik ízen belül megszeplősíti. Vagy a kik mostoha anyjukon erőszakot tesznek s a kik vért fertőztetnek, nyilvános elmarasztalás vagy levelesítés esetében.
7. § Továbbá: faluknak és majoroknak nyilvános gyujtogatói.
8. § Továbbá: a kik az ország belállapotának felforgatására idegen dúlókat vagy zsoldosokat hoznak be.
9. § Továbbá: akik közoltalmat, vagy szabad menedéket biztositó levelet sértenek meg, nyilvános elmarasztalás esetében.
10. § Továbbá: a kik saját uruk várait elárulják. Nem különben, a kik bármely hazafiú várait, kastélyait vagy más erősségeit ostrommal beveszik, elfoglalják vagy alattomban kezükre kerítik, a mennyiben ezért nyilván elmarasztalva vannak.
11. § Továbbá: a kik az ország rendes biráit és ezeknek a biráskodásban helyetteseit, megölik, elfogják, megverik vagy megsebesitik.
12. § Továbbá: azoknak a perlekedőknek vagyis peres feleknek megölői, akik a királyi felséghez, vagy a nyolczados, vagy pedig a rövid avagy megyei törvényszékre, vagy bármely más törvénykezési helyre, tudniillik perfolytatás végett utaznak, vagy pedig azoknak a kik a király meghivására egybeült közönséges országgyűlésre jönnek-mennek.
13. § Továbbá: a kik a királyi embereket, a káptalan és konvent kiküldötteit, midőn ezek végrehajtásban járnak, megölik, megsebesítik vagy megverik.
14. § Továbbá: a nyilvános eretnekek, a kik tudniillik valamely kárhoztatott vallásfelekezethez csatlakoznak.
15. § Továbbá: a testcsonkítók és szemkivájók, kivéve a bánokat, vajdákat és a véghelyek más tisztviselőit.
16. § Továbbá: az ország végvárainak feladói.
17. § Továbbá: a kik a törököknek és más hitetleneknek, tudniillik az országra agyarkodóknak és ellenségeinek fegyvert vagy élelmet szolgáltatnak.
18. § Továbbá: azoknak háborgatói, letartóztatói, és fosztogatói, a kik kárhoztatott hitvallásukkal felhagyván, állandó ittmaradás végett, e hazába menekülnek.
Az előadott esetekből következik tehát, hogy a tolvajoknak vagy rablóknak, a haramiáknak és más ilyen fosztogatóknak, úgy szintén a gyilkosoknak és azoknak fekvő jószágai és birtokjogai, a kik a nemeseket megsebesítik vagy megverik, (kivéve az előbb említett eseteket) avagy házaikat erőszakosan megrohanják és mások majorjait, fekvő jószágait és birtokjogait és határait feldúlják vagy elfoglalják; a királyi fiskusra nem háramlanak s a királyi felség adományozása alá sem tartoznak; hanem az ilyeneket csak főbenjáró itélettel kell sújtani és büntetni, ugyanis a tolvajokat felakasztani, a rablókat karóba húzni vagy kerékbetörni, a többieket pedig lenyakazni; tudniillik a mint megérdemlik.
1. § Fekvő jószágaik és birtokjogaik pedig (ha és mikor halálra ítélték) fiaikra, vagy ezek hiányában nemzetiségi atyafiakra, vagy egyéb törvényes utódaikra szállanak.
2. § Ha pedig a király megkegyelmezett nekik és az ítéletet mégis végrehajtották volna, akkor a fiak, nemzetiségi atyafiak vagy más törvényes utódok a birtokjogaikat, a birónak és az ellenfélnek, kinek tudniillik kérelmére az itéletet hozták, kezéből közbecsű szerint, visszaválthatják, a mint ezt a II-ik részben az ítéletek rendén bővebben előadom.
A hűtlenség vétke és a főbenjáró itélet tehát kétféleképen különbözik egymástól. Először mivel a hűtlenség vétke által a hűtlen ember mind fejét, mind örökségét: azaz minden fekvő jószágát és birtokjogait örökre elveszti és ezekből a fekvő jószágokból és birtokjogokból az ilyen hűtelen, vagyis hűtlenséggel beszennyezett, meggyalázott és elmarasztalt embert megillető osztályrész (még ha feje esnék is) fiaira vagy nemzetségi atyafiaira soha többé vissza nem tér.
1. § Sőt az ő családfája vagyis nemzetségének kiágazása a hűtlenség gyalázatára és megútáltatására és a szeplőtlen hűség jeles erényében dicséretére, a jószágok háramlása tekintetében, reá nézve örökre idegenné válik. Azonban értsd itt a már született fiakat és nem azokat, akik azután születnek. Mert az atyának elmarasztalása és a hűtlenség vétkébe bonyolódása után született fiak az apai jogokban (ha atyjok és király kegyelmét és még jószágainak uralmát is megnyerte) teljes joggal örökösödnek.
2. § Ez a királyi kegyelem azonban az ő nemzetsége kölcsönös örökösödésének, kivéve az elmarasztalás után nemzett fiait, a jószágok háramlására nézve, semmi hasznára sem leszen. És a királyi kegyelem a többi előbb született fiőkat és nemzetségi atyafiakat az elmarasztalttal előbben fennállott öröklési állapotba vissza sem helyezi, hacsak a jószágok háramlása iránt egymásközt bevalló levelekben újra kölcsönösen nem szerződnek s erre királyi jóváhagyást nem nyernek. Mert az elenyészett és elveszett örökösödés csak ily módon és nem másképen éled fel és újul meg.
3. § A főbenjáró itélet átal pedig a fekvő jószágok és birtokjogok tulajdona és öröksége nem vesz el; hanem, ha valamely elitéltet kivégeznek, akkor minden fekvő jószága és birtokjoga egyenesen fiaira, (ha vannak neki) vagy közelebbi atyafiaira avagy más törvényes utódaira háramlanak.
4. § Hogyha pedig királyi kegyelmet nyert és az ellenfél az itéletet mégis végrehajtatta, akkor azokat a birtokjogokat a fiúk vagy atyafiak, vagy egyéb törvényes utódok (mint mondám) a biróságilag kitüzött határidőn belől, közbecsü szerint magokhoz válthatják.
5. § Ezenkívül másban is különböznek egymástól a hűtlenség vétke és a főbenjáró ítélet; mert ha az elítélt ember ellenfelével az ítélet meghozása és kihirdetése után is (de ennek végrehajtása előtt) kiegyezett vagy kiegyezhetett, akkor sem királyi kegyelem nem szükséges, sem a bíró az elítélt ember jószágainak és birtokjogainak uralmába nem avatkozhatik.
6. § Ha azonban a hűtlenség vétkébe esett valaki, akkor habár végkép kiegyezett volna is avval, kit az elősorolt esetekben megsértett, mégsem óvhatja meg magát attól, hogy az, kinek a királyi felség hűtlenség czímén a jószágokat és birtokjogokat adományozta, ellene föl ne lépjen; mert az, a ki az ilyen fekvő jószágokat és birtokjogokat adományul nyerte, ez ország szent koronájának joghatóságánál fogva, melynek méltósága és hatalma ellen vétett a hűtlen, és a királyi felségnek erre következett adományozásánál fogva, pert indítani s folytatni s azokat a jószágokat, a törvény rendét megtartva, magának követelni és elsajátítani teljes joga és szabadsága van.
Egyébiránt mivel az elkezdett tárgyat (a hűtlenségnek és főbenjáró itéletnek e helyen közbejött és szükségessé vált magyarázata és megkülönböztetése miatt) félbeszakitottam, ugyanazért visszatérve a királyi adományok világosabb fejtegetésére és mindenekelőtt ezt a záradékot „sine haerede decedentium vel in semine deficientium” vagyis „örökösök nélkül elhunytaknak vagy magvaszakadtaknak” magyarázván:
1. § Meg kell jegyeznünk, hogy ámbár maradékok neve alatt mindazokat értjük, kiknek atyjuk vagy anyjuk után törvény szerint örökölniök kell, beleértve az utószülötteket is, akár férfiak, akár nők legyenek azok; ivadékok nevével pedig már a megszületett fiukat és leányokat jeleljük, az utószülöttek kizárásával; gyermekeknek pedig mind a fiukat, mind a leányokat, mind pedig a fiu és leánydédunokákat mondjuk, mindazonáltal országunk régi és meggyökeresedett szokása szerint örökösök alatt egyedül a törvényes fiakat értjük, kik az atyai jogokban örökölni szoktak.
2. § Ámbár abban az esetben, ha az atyai vagy anyai fekvő jószágok és birtokjogok mind a két ágat, tudniillik úgy a fiúkat, mint a leányokat illetik, az „örökös” nevet (jóllehet nem valódi értelemben) a leányok is viselhetik. Minthogy tehát a leányok nem részesednek minden atyai jószágban és jogban, ugyanazért helyesen nem örökösöknek, hanem inkább maradékoknak nevezzük őket.
3. § És nem abban az értelemben mondom, hogy maradékoknak nevezik, mintha az atyai jogok közönségesen és mindenkor reájok háramlanának, hanem a vérség tovább terjedése tekintetéből és azokban az esetekben, midőn az atyai és anyai jószágokban törvényesen örökösödnek.
4. § Mert a leány- és fiágat egyaránt csak az apai és anyai pénzen vásárolt és szerzett, ezenfelül a megölt nemes ember díjába adott és lekötött, valamint a leánynegyed czímén, vagyis a leánynegyed kiadása és megtérítése fejében örökre, vagy ideiglenesen átruházott birtokjogok illetik, csakhogy a leánynegyednek ily örökjoggal való átruházása ne legyen a fiútestvérek vagy egyéb törvényes utódok sérelmére: továbbá azok a birtokjogok is, melyekben a királyi felség hajadonokat vagy asszonyokat (de a nemzetségi atyafiak sérelme nélkül) mindkét ágra nézve igaz örökösökké fiúsított.
5. § Minden egyéb bármikép szerzett birtokjog pedig egyedül a fiágat illeti.
6. § És ezt a kifejezetést „apai vagy anyai pénzen vásárolt” készakarva használtam; mert a fiútestvérek pénzén szerzett fekvő jószágokban és birtokjogokban a hajadonoknak vagy asszonyoknak, tudniillik azok nővéreinek semmi részesedési joguk sem lehet s a nők oldalágon nem is örökösödhetnek vagy részesedhetnek, hanem egyedül az apai jogokból követelhetnek maguknak vagy megfelelő részt, az imént felsorolt esetekben, vagy pedig leánynegyedet.
7. § Készakarva mondám ugyancsak ezt is: „mind a két ágra nézve”. Mert abban az esetben, ha a királyi felség az apa vagy akár a fivér jogaiban is (ha a fivérnek örökösei nincsenek s a fiúsításba beleegyezik) egyszerüen, tudniillik nem iktatván be a fiúsító levélbe „mind a két ágat”, fiúsított valamely hajadont vagy asszonyt igazi örökössé és fiúutóddá: akkor az asszony halálával az ilyen birtokjogok csupán a fiakra (ha ilyenek maradtak utána), különben pedig ismét a királyi fiscusra háramlanak és leányai csupán az ő negyedükkel, mely azokból az ország szokása szerint részükre jár, tartoznak megelégedni.
Ha pedig kérdés támad, hogy miért nem illetik a nőágat a szolgálatok fejében adományul nyert fekvő jószágok és birtokjogok? feleled, hogy azért, mivel e Magyarország, az alája vetett részekkel együtt, ellenségektől környezve s ezeknek torkában fekszik, melyet eleink mindig csak karddal és fegyverrel szoktak oltalmazni és védeni, jószágaikat és birtokjogaikat is (mint közönségesen) katonai szolgálattal s vérük ontásával szerezték, a minthogy most is, igy szokás azokat szerezni. Már pedig asszonyok és hajadonok nem szoktak fegyverrel katonáskodni és az ellenséggel küzdeni s ezt nem is tehetik; s ez okon nem illetik azok a jószágok a leányágat.
Ha pedig megfordítva kérdezzük, hogy miért illetik az apai és anyai pénzen vásárolt birtokjogok (mint föntebb mondottuk) a leány- és fiágat egyaránt? Mondd, hogy azért, mert a pénzt az ingó dolgok közé számitjuk; már pedig úgy az apai, mint az anyai ingó dolgokban a fiak és leányok egyenlően részesednek, következésképen az ilyen pénzen vásárolt fekvő jószágokból és birtokjogokból is, (mely pénzben tudniillik a leányoknak is kell vala atyjok vagy anyjok halálával részesedniök) a leányoknak megfelelő rész jár.
1. § Ámbár eredetét és alapját meggondolva, minthogy a pénzt is igen nagy szolgálattal és munkával, sőt néha szörnyű vérontással szokták szerezni és gyüjteni és minthogy az asszonyok vagy hajadonok egymagukra sem a háború terheit nem viselhetik, sem a hazát nem védhetik: azért nem is érdemelnek a vásárolt jószágokból és birtokjogokból örökrészt; mindazáltal nehogy úgy tünjék fel a dolog, mintha az apai vagyonból való örökösödésből egészen ki volnának zárva, a testvéri szeretet és fiúi vonzalom, melyet a fiúk nővéreik iránt éreznek s isteni törvény szerint érezni is tartoznak, megengedte, hogy az említett vásárolt jószágokból és birtokjogokból velök együtt a leányok is örökös joggal megfelelő részt kapjanak, a hadi terhek viselését és a haza védelmezését e részben férjeik kötelességévé tévén.
Továbbá kérdés, hogy ha olyan valakit marasztaltak el hűtlenség vétkében, a kinek fekvő jószágai és birtokjogai mind a két, úgymint a fi- és leányágat illették és követték volna, s a ki azután fejére és javaira a királytól kegyelmet érdemelt ki: vajjon a megkegyelmezés után született leányai, az atyai jószágokban a fiúkkal egyenlően örökösödnek-e, vagy nem? mivel a hűtlenség vétke következtében az előbbeni kiváltságok megsemmisültek.
1. § Feleld, hogy igen: mivel a királyi kegyelem által a hűtlennek, minden előbbeni kiváltsága az utána (de csak egyenes és nem oldalágban) következő örököseire és maradékaira nézve föléled és előbbeni erejét visszanyeri, a következésképen azok a jószágok megint mind a két ágat illetik.
2. § Hacsak talán e részben a kegyelemlevél világos kivételt nem tesz; mert a kegyelemadás és a jószágok visszabocsátása a fejedelem hatalmában áll.
3. § A miként és a mely föltételek alatt tehát a fejedelem megkegyelmezett és azokat a jószágokat visszabocsátotta, ugyanolyan lesz azokban az örökösödés rendje is.
4. § Az apa elmarasztalása előtt született leányok pedig kérdés alá sem jőnek. Mert azok apjuk vétke miatt saját részüket el nem vesztik, mindazáltal (mint előbb a hűtlenség vétke és a főbenjáró itélet közt lévő különbség fejtegetése rendén mondtam) vele kölcsönös örökösödéshez többé nem jutnak.
Kérdés továbbá: ha a királyi felség, avagy valamely úr vagy nemes, valakinek valamely birtokjogot, akár várat, vagy erősséget, akár mezővárost, falut vagy pusztát, a teljesített szolgálatok fejében, vagy pedig kedveskedésből és szívességből s ugyanakkor az azokról készült adomány vagy bevalló levélben is kitett valamely pénzösszegért örökösen ajándékozott és beírt, vajjon az ilyen birtokjog mind a két avagy csak a fiágat illeti-e?
1. § Erre azt kellett felelnünk, hogy az csak a fiágat illeti, minthogy a jószágszerzésben mindenkor a megnyerés és hozzájutás gyökerét, nem pedig ennek toldalékát vagy ágát kell tekintenünk; ugyanazért bizonyos, hogy ez a fekvőjószág és birtokjog a szerzés gyökerénél fogva örökségi és nem vásárolt.
2. § Mindazáltal az ilyen pénzösszegből a leányok vagy leányágon levők saját részüket joggal visszakaphatják.
3. § Ha pedig az a pénzösszeg akkora és annyira jelentékeny volna, hogy az imént említett módon adományozott birtokjog annyit érőnek nem látszanék, akkor ennek a közbecsűjét a biró és valamely hiteles hely emberei által meg kell állapítani és a pénznek azt a részét, mely a becsűhöz képest a leányokra esik, a fiúk kiadni tartoznak.
4. § Következtetés. A honnét is, a jószágnyerés gyökeréből következik, hogyha az egyik fivér saját birtokrészét a másik fivérnek adja el, a kire (az eladó magszakadásával) a leszármazás és örökösödés rendje szerint a különben is háramlik vala, az a rész a leányágat nem illeti.
5. § És a rész alatt egész falut és több más efféle birtokjogot is érts.
6. § Azért hát legyenek óvatosak, a jószágok szerzői vagy vásárlói, mert miképen leveleiket szerkeszteni fogják, azonképen fog történni jószágaiknak öröklése és átszállása is.
Minthogy az örökösök hátrahagyása nélkül elhaltak fekvő jószágairól és birtokjogairól szerkesztett királyi adománylevelekbe mindig be szokták tenni és iktatni ezt a záradékot: „per defectum seminis talis vel talis etc.” vagyis „ennek és ennek magvaszakadásánál fogva”, azért úgy vélekednek némelyek, hogyha az elhalt úr vagy nemes leányokat hagyott hátra, akkor az ilyen adománylevélbe határozottan be kell irni és hozzá tenni ezt a záradékot is: „masculini sexus” vagyis „fiágban” azért, hogy magában az adománylevél szövegében benne legyen ez: „per defectum seminis masculini sexus, talis aut talis etc.” vagyis „ennek és ennek fiágban való megszakadásánál fogva”, mert különben az adománylevél semmit sem ér és az ilyen jószágok felkérője sem veheti annak hasznát; okúl adván és állítván, hogy az elhalt (mivel leányai vannak) még nem magvaszakadt.
1. § E véleményt nem kell elfogadnunk. Mert „mag” alatt csupán csak a férfi nemet vagyis a fiágat értjük, és nem a leányágat. Hiában való és fölösleges tehát annak hozzáadása és betevése, a mit a szó ereje különben is magában foglal.
2. § És ennek oka az: mivel a férfiak tulbő magvából természet szerint (többnyire) figyermek fogamzik, ellenben a nő magvából nő születik. Helyesen mondjuk tehát magvaszakadtnak (ha vannak is leányai) azt, a ki fiágban kihalt.
3. § Innét van az, hogy a nemes atyától és nem nemes anyától származott fiak az igazi nemesek számába jőnek, atyjuk nemzetségét és állapotát követik, de nem forditva, a mint föntebb is nyilván megmondottam.
4. § Ha mindazonáltal valakinek fekvő jószágai és birtokjogai nyilván mind a két ágat illetik s mind a két ág kihal, akkor helyes és czélszerű lesz a királyi adományba betenni ezt „per defectum seminis utriusque sexus talis etc.” vagyis „ennek és ennek mindkét ágban való megszakadásánál fogva”, hogy e részben a „mag” alatt utódlást értsünk.
Minthogy tehát a királyi felséget (a mint előbocsátottam) minden magvaszakadt báró úr, mágnás, előkelő és az ország nemesei igazi és törvényes utódának tekintik, hát akadnak többen, urak, nemesek és országlakosok, tudniillik birtokos emberek, kik a királyi jogokat álnokúl, tudniillik vagy zálogczímen vagy erőtelen és sikertelen, avagy királyi jóváhagyást nélkülöző bevallás alapján maguknak követelik és azt koholják, hogy azok atyafisági vagy más utódlási, vagy örökségi jogon reájuk háramlottak vagy egyéb álúton (kiváltképen háborús és zavaros időkben) imígy-amúgy azoknak uralmába belopódznak és azokat titkos hallgatással megtartani, kormányozni és gyakorolni szokták, azzal a szándékkal, hogy az ilyen birtokjogokban hosszú idejű elévüléssel magukat megerősítsék és hosszú időre biztosítsák.
1. § A honnét tudnunk kell, hogy a királyi jog bármely rosszhiszemű birtokos fekvő jószágaiban és birtokjogaiban száz évig tart s ennyi ideig lehet kereset tárgya, senkinek elévülési kifogása ellent nem állván.
A királyi jog tehát az ország szent koronájának, titokban lappangó és fennálló joghatósága, olyan fekvő jószágokra és birtokjogokra nézve, melyeket valaki rosszhiszeműleg és királyi jóváhagyás ellenére bitorol.
1. § A birtokjog neve alatt pedig általában a várakat, kastélyokat, erősségeket, városokat, mezővárosokat, falukat, birtokokat, földeket, erdőket és pusztákat kell értened.
2. § A hol tudnunk kell, hogy a „possessio” vagyis „birtok” szót kétféle értelemben veszszük. Először ugyanis valamely ingó vagy ingatlan dolog uralmának, használásának és kormányzásának értelmében. És ily értelemben a „possessio” mintegy „pedum positio” azaz belépés annak a dolognak használatába, uralmába, melyet valaki valóssággal kezén tart és kormányoz.
3. § Másodszor pedig (czélunkhoz képest) a „possessio” elnevezésének a falu jelentése és értelme, még pedig tulajdonképen szólva, mert a váraknak, kastélyoknak, városoknak, mezővárosoknak és pusztáknak külön nevük van.
4. § Mindazáltal a „jus possessionarium” alatt e helyen általában a várakat, kastélyokat, erősségeket, városokat, mezővárosokat, falukat, birtokrészeket, földeket, réteket, erdőket, és pusztákat értsd.
5. § „Praedium”; azaz pusztáknak pedig mondjuk azt a mezőt, melyen előbb emberek szoktak lakni, de a melyen most sem épületek nincsenek, sem jobbágyok nem laknak, tehát mintegy „praedae” vagyis zsákmánynak van kitéve, mely kifejezés a régiektől származik, kik a haddal elfoglalt földeket, „paeda”-nak, zsákmánynak nevezték.
6. § Hasonlóképen pusztáknak nevezzük az olyan nemesi és jobbágytelket vagy házhelyet is, a melyen épenséggel semmi épület és lakó nincsen.
7. § A várak és kastélyok, erősségek, városok és mezővárosok pedig ismeretesek s magyarázatra nem szorúlnak.
8. § Tartozékok neve alatt pedig közönségesen mindazt értjük és foglaljuk egybe, mi valamely városhoz, mezővároshoz vagy faluhoz tartozik; minők a mivelt és miveletlen szántóföldek, mezők, rétek, kaszálók, legelők, gyepek, erdők, cserjék, berkek, hegyek, völgyek, szőlőkert, szőlőhegyek, vizek, folyók, halastavak, halászatok, vízfolyások, malmok és malomhelyek és általában a város, mezőváros vagy falu minden haszonvétele és jövedelme.
9. § Gyakran pedig valamely várnak minden joghatóságát, úgy a várhoz kapcsolt és tartozó, akárhol fekvő minden ingatlan jószágot értjük a tartozékok alatt; minők: a városok, mezővárosok, faluk, birtokrészek és puszták. De az ilyen elnevezést vagy megjelölést ritkán használjuk, hanem a várhoz tartozó városokat, mezővárosokat, falukat, birtokrészeket és pusztákat, ha nem is külön-külön, de legalább általános kifejezéssel szoktuk jelölni.
10. § És jóllehet a királyi jogot általában csaknem minden birtokjogra, mely bármi módon vagy czímen királyi adományozás és ajándékozás alá kerül, alkalmazhatjuk és kiterjeszthetjük, mindazáltal, ha valamely úr vagy nemes olyan kihágást vagy bűnt követett el, mely a hűtlenség vétkét foglalja magában, vagy ha valakinek (közelebbről) magva szakadt, akkor ennek vagy ezeknek fekvő jószágait és birtokjogait nem egyszerűen királyi jog czime alatt, hanem hűtlenség vétkénél fogva (ennek világos kitételével) vagy pedig az elhúnytnak magszakadásánál fogva szokás felkérni és az ilyen adományozásba és felkérők gyakran a királyi jogot is (ha ez egyébként is megvolna azokban a jószágokban) be szokták iktatni. Ugyanazért a királyi jognak ismét adott meghatározását nem az ilyen nemű királyi jogra, hanem a királyi jogok eltitkolóira kell érteni és alkalmazni.
Ha tehát valaki a maga számára királyi jog czímén kért föl birtokjogokat, a melyeknek tudniillik valamely úr vagy nemes régtől fogva békés birtokában volt és ha az az úr vagy nemes, miután az ez iránt inditandó perben a törvényszakok elteltek, (mert az afféle per mai szokás szerint négy nyolczados törvényszak alatt szokott végett érni) bebizonyíthatja, hogy jogszerűen és jóhiszeműen volt és van ama felkért birtokjogoknak uralmában, akkor az olyan felkérőt, a gonoszul és igazságtalanul felkért birtokjogoknak, (melyeket örökös joggal eltulajdonítani, bitorlani s a melyektől a törvényes birtokost örökre megfosztani törekedett), örök becsűjében kell elitélni és marasztalni, hogy hasonló mértékkel mérjenek neki vissza és forbátul ugyanazt a kárt szenvedje, a melyet ő akart másnak okozni.
1. § S ugyanezt kell tartanunk azokra nézve is, kik az előbb mondott esetekben a királyi felségtől hűtlenség czímén kérnek fel a maguk számára birtokjogokat és azok ellen, kiknek birtokjogait felkérték, a hűtlenség vétkét be nem bizonyíthatják, tudniillik az olyanokat is, ha nem akarnak a perről lemondani, a felkért birtokjogok örök becsűjében kell elmarasztalni.
2. § Jóllehet sokan úgy vélekednek, hogy ezeket csak nyelvváltságban kell elmarasztalni és ezzel sújtani, annak jeléül tudniillik, hogy ártatlanokat és senkinek sem vétőket hoztak a királyi felség előtt rossz hirbe.
Ha pedig valaki a királyi felségtől valamely örökösök hátrahagyása nélkül elhunytnak magszakadása czímén kér fel fekvő jószágokat és birtokjogokat, mint olyanokat, melyek törvény szerint az ország szent koronájára háramlottak és azután az ez iránt inditott per vizsgálata rendjén okiratokkal be lehetne bizonyítani, hogy azok a birtokjogok nem tartoznak királyi adományozás alá, hanem hogy az elhaltnak nemzetségi atyafiaira vagy nőágára, vagy más törvényes utódaira szállottak: akkor a felkérőt semmi büntetés sem éri és semmi terhen sem marad; minthogy az elhunyt ember után fiörökösök hátra nem maradván és általában hiányozván, ennek fekvő jószágait mint kétségeseket kérte föl azért, hogy az ország szent koronájának joghatóságát idején kikeressék s a jószágok háramlására nézve a kétség eloszoljék.
1. § Mert meglehet, hogy a pertnyerő, a ki kimutatta, hogy azok a fekvő jószágok reáháramlottak, maga sem volt a már elhunytnak életében ama fekvő jószágok valóságos uralmában. A honnét, ha az efféle magszakadás czímén kelt adománylevelekbe történetesen a királyi jogot is beiktatták vagy hozzá csatolták volna és a felkérő a királyi jogot perre tovább keresni nem akarja, őt e miatt semmi törvénykezési teherben sem kell elmarasztalni.
2. § Ha azonban a pert királyi jogon tovább is megátalkodottan folytatja és azt ismét elveszti, akkor a föntebb említett büntetés alá esik.
3. § A felkérő azonban (ha akarja) királyi jogon törvényesen eljárhat.
4. § Mert ámbár ama záradéknál fogva, melyet az adománylevelekbe, mindenkor be szoktak iktatni, „praemissis sic, ut praefertur, stantibus et se habentibus etc.” vagyis „ha az előbocsátottak úgy állanak és vannak a mint előadták”, némelyeknek az a véleménye, hogy miután az adományozásnak első része, mely a magszakadásról szól, semmivé lett és erejét vesztette, a királyi jogról szóló másik részének is erőtlenné és semmivé kell lennie. Minthogy azonban igaz volt, hogy annak, a kinek fekvő jószágait fölkérték, magva szakadt, azért úgy látszik, az imént érintett záradék az egész adományt és ezzel együtt magát a királyi jogot nem fosztja meg erejétől: minél fogva maga a felkérő, ha akarja, a pert az említett királyi jogon törvényesen tovább folytathatja.
Meg kell pedig jegyeznünk, hogyha birtokjogok örökségét perelné valaki és a per befejezése és keresztülvitele előtt a világból magtalanul kimulnék: akkor ebben az esetben az ilyentén peres fekvő jószágok és birtokjogok az elhalálozottnak magszakadása czimén a fejedelemtől fel nem kérhetők.
1. § Mert a vérség tovább terjedése, a melyre nézve szerzé és keresé az elhalálozott a fekvő jószágokat, magszakadt; jóllehet pedig a fejedelem utódja az elhunytnak azokra a fekvő jószágokra nézve, melyeknek ez már éltében birtokában volt, vagy lehetett, mégsem tekintjük őt az ő véréből való örökösnek, a ki megszerzi azt, a mit ez még el nem sajátitott és magáévá nem tett, hanem a mit a pernek még kétes állásában csak reménylett, hogy el fog nyerni.
2. § Ellenben, ha idegen kézhez zálog czímén hitbér vagy leánynegyed fejében avagy egyéb viszszaváltható módon lekötött fekvő jószágai és birtokjogai vannak: akkor a királyi felség, vagy az, ki királyi adományra tesz szert, vagyis a ki ezeket adományul nyeri, mindenkor magához válthatja.
3. § Mert az ilyen lekötés a jószágoknak tulajdonjogát, mely az lehunytnak, életében, hatalmában volt, nem zárja ki.
4. § És az örökbe fogadott atyafiakról is minden tekintetben ugyanezt kell értenünk és tartanunk, a kik is az elhunyt atyafinak törvényes utódai, de nem igazi örökösei számába jőnek s a kik az ilyen viszszaváltható jószágokat teljes joggal a magukéinak követelhetik.
5. § Innét ered az az ismeretes és régi közmondás, hogy „pereket pénzen adni-venni nem lehet”. Csakhogy ezt a mondást nem kell arra magyarázni, mintha valamely nyomorú, szükségnek és nélkülözésnek kitett, vagy egyéb hiányban szenvedő személy a jogszerűen reá néző fekvő jószágok meg- és visszaszerzését s az ez iránt keletkezett vagy inditandó ügyeknek és pereknek vitelét és folytatását másra nem bizhatná, vagy mintha az ilyen peres vagy per alatt álló jószágokat jó móddal el nem adhatná és el nem idegeníthetné; hanem úgy kell értenünk ezt a közmondást, hogy az, kinek a fekvő jószágokat eladták, vagy kit a per vitelével megbíztak, az ilyen ügyben, sem nem perlekedhetik saját neve alatt, hanem az eladó neve alatt kell a pert vinnie és folytatnia.
6. § Ámde a per kimenetele és vége kétséges és mindaddig, míg az ügy az eladónak, mint felperesnek javára el nem dűl, nem állíthatja jogosan, hogy ezek a peres jószágok az övéi. Ennélfogva azokat, mint az eladó jószágait a vevő sem perelheti a törvény előtt saját neve alatt.
7. § Innét, ha az eladó perközben, mielőtt tudniillik a most jelzett jószágokat perdöntő itélet által visszaszerezte volna, elhalna, akkor a vevő a pénzt is és a fekvő jószágot is elveszti. Mert az előbb felhozott okból abban az ügyben nem perlekedhetik többé, és következéskép nyilvánvaló, hogy pereket, vagyis peres jószágokat pénzen nem szerezhetett.
Gyakran történik továbbá, hogy azok, kik valamely elhunyt magszakadásának vagy bármiféle hűtlenségnek vagy királyi jognak czíme alatt, fekvő jószágokat és birtokjogokat nyertek, azokkal, a kik az ilyen adományok végrehajtása idején megjelenvén, az azokba való iktatást ellenmondásukkal megakadályozták, megbékélnek és egyességre lépnek és ezeknek az ellenmondóknak valamely pénzösszeget fizetnek, hogy hamarább és könnyebben juthassanak az elnyert jószágokba, vagy hogy a leánynegyed, hitbér és jegyajándék és más efféle dolgok színe alatt, azokat netalán terhelő minden további fizetés alól teljesen fölszabadítsák.
1. § A honnét némelyek úgy vélekedtek, hogy az ilyen jószágoknak a leány- és fiágat egyaránt kell illetniök, a mi épen nem látszik valónak. Mert a birtokjogok természetét mindig a szerzés gyökeréhez és eredetéhez képest kell megbirálnunk, a mint föntebb is röviden kijelentettem: a miért eme javakat, az adomány törzse szerint, adományul szerzetteknek és nem, a fizetés ágazata szerint, vásárolt javaknak kell tekintenünk.
2. § Mert az utóbb következett pénzfizetésnek a megelőző adomány képezte az okát.
Miképen kell pedig a magszakadás czímén kibocsátott és történt adományok esetében eljárni, mit a megnyert fekvő jószágokra és birtokjogokra nézve az irántok kezdett per eldöntéséig cselekedni, és miképen magát a pert is befejezni és annak végét szakítani, minthogy erről országos végzeményben világos említést és megírt törvénycikkelyt találunk: azért e részben az ott megjelölt módhoz kell magunkat tartanunk, ámbár az nehány záradékában, országunk régi szokásával ellenkezni látszik. Mindazáltal gondom volt rá, hogy e dolog ismeretének megkönnyítésére, ama végzeménynek erről szóló czikkelyét szóról-szóra ideiktassam és csatoljam, mely is így kezdődik:
1. § Továbbá, ha bármely vármegyében valamely elhunytnak magszakadása czímén jogok háramlása történt és az efféle fekvő jószágokról és birtokjogokról nem nyilvánvaló, ha vajjon királyi jog alá tartoznak-e, vagy pedig nemzetségi atyafiakat, avagy leányágat illetnek, hanem e kettő: úgymint a királyi jog és másoknak tudniillik a nemzetségi atyafiaknak és a leányágnak joga felől kétség támadna: akkor mindenik vármegyében valamely arra való köznemes, kit a megyés ispánja a szolgabirákkal és más e czélból egy helyen összegyült megyei nemesekkel együttesen választ, de nem a bárók vagy hatalmasabbak, hanem a középrendüek közül, az ilyen háramlott s kétséges és más efféle netalán előforduló jogokat minden kártétel nélkül gondozza és kezén tartsa, - kivévén, hogy az ilyen birtokok szokott jövedelmeiből, a meddig a kezén maradnak, mértékletesen költekezhetik, a miről aztán számolni tudjon és tartozzék, - mindaddig, míg a királyi kuria birói székén az örökösök hátrahagyása nélkül elhunytak jogainak ilyen háramlását ki nem hirdetik. Ha a kihirdetés megtörténte után akárki is azt vitatná, hogy ezek a birtokok és jogok őt illetik, jogainak előadásával egy egész év forgása alatt bizonyítsa be, hogy azok az ővéi; mint ha megtehet, az országbiró e jószágokba való iktatását rendelje el és hajtsa végre.
2. § Ha pedig bizonyítékai cserben hagyják, maradjanak azok királyi jogra, s ha utóbb valaki azokhoz jogot tartana, törvény útján királyi kézből keresse azokat.
3. § Midőn pedig az ilyen birtokokban és jogokban a fiágban magvaszakadtaknak feleségeik és leányaik maradnak hátra, akkor mindaddig, míg jogaikra nézve a valóság, hogy tudniillik azok a leányágat örökségül és örök időkre illetik-e vagy sem, ki nem derül, kezükből elfoglalni és kivenni nem kell.
4. § Ha az derül ki, hogy ezek a jogok a leányágat nem illetik, akkor, mielőtt az ilyen elhunytaknak emlitett feleségeit a mondott fekvő birtokokból kizárnák, őket a királyi felség vagy mások, a kikre ezek háramlottak, hitbéreikre és jogaikra nézve teljesen elégítsék ki.
5. § A leányok számára pedig az ország szokása szerint leánynegyed fejében különítsék el az apai házat az apai birtokok negyedrészével együtt s hagyják őket kiházasításuk idejéig azoknak birtokában.
6. § Kiházasításuk és férjhezmenetelük után pedig leánynegyed jogukra nézve pénzül elégítsék ki őket.
7. § Ha pedig valamely leány olyan emberhez ment férjhez, kinek birtoka nincsen, akkor annak ugyancsak ez ország szokása szerint az ilyen leánynegyed fejében járó birtokba örökös joggal kell belépnie és benne maradnia.
8. § Úgy mindazáltal, ha fivéreinek vagy azoknak a vérrokonok akaratából és beleegyezéséből ment, mint mondám, birtoktalan emberhez, kikre az ilyen jogoknak vagy negyedeknek férjhezmenetele után visszaszállaniok és maradniok kell.
9. § Máskülönben, ha ezt, mondott fivéreinek, vagy vérrokonainak, avagy szüleinek híre, akarata és beleegyezése nélkül tette, akár az atyai házból, akár bárók vagy előkelő nemesek udvarából és szolgálatából, akkor negyedjogát nem birtokban, hanem pénzben követelheti.
Ez a törvénycikkely, mint előrebocsátám, országunk régi szokásával ellenkezni látszik. Még pedig először a fentebb említett kétséges jogoknak kihirdetésére nézve.
1. § Másodszor meg nyolczados határidő ki nem tűzésére nézve.
2. § Ezenfelül harmadszor ama hajadonok negyedeinek kiadására nézve, kik nem nemeshez mentek férjhez.
3. § Mert ezt az ország régi és jóváhagyott törvénye szerint nem a királyi felség curiáján kell kihirdetni, hanem a birtokjogok szinhelyén, leginkább pedig a magvaszakadtnak szokott lakhelyén, tudniillik a törvényes iktatás idején a szomszédok és egy határban lakók jelenlétében; s mindazok, a kik ilyen iktatás és kihirdetés napjától számitott egy egész év fogása alatt az emlitett iktatásnak ellene mondottak vagy mások is, kik utóbb akarnak, ebbe az ügybe és perbe avatkozni és elegyedni, legyenek azok az elhunytnak akár az atyai házban maradt leányai, akár nemzetségéből való atyafiai, akár pedig többi nőágú rokonai; kötelesek az arra különösen és kifejezetten kiküldött birájuk, most tudniillik az országbiró úr előtt (mert máskor a nádor úr előtt szokták ezt tenni), akár tartson ez nyolczados törvényszéket, akár nem, jogaik előadásaival bebizonyítani, hogy azok a fekvő jószágok őket illetik, azokhoz nekik van joguk; nemkülönben azok királyi jogra, s következéskép annak birtokában maradnak, a kiknek a királyi felség adományozta.
4. § A mint ezt a fenséges fejedelem, néhai Mátyás király úr végzeménye is, a honnan ezt a törvénycikkelyt, de módosítva és változtatva vették, világosan kimondja.
5. § Mert az ilyen magszakadás ügyében a birót azért nevezték meg kifejezetten, hogy akármely peresfél a részére kitűzött határidő alatt, birájához fordulhasson s tőle az előadottakra nézve igazságot követelhessen:
6. § A leányok pedig, (a mint a törvénycikkelyben van) kiházasitásuk idejéig az apai házban fognak maradni.
7. § Az elhunytnak feleségét, vagyis özvegyét sem szabad férje házából és udvarából kirekeszteni mindaddig, mig másik házasságra nem lép, a mint ezt alább, a hitbér fizetésének tárgyalásánál világosabban fogom előadni.
8. § A hajadonokat, vagyis a nemesek leányait is, nem ama férfi vagy nőrokonoknak, kikre azok negyedjogainak háramlani kell, hanem atyjuknak vagy az atyafiúnak megegyezésével, a kik tudniillik az ilyen negyedeket kifizetni kötelesek, kell férjhez adni.
Továbbá, ha valaki ujonnan felkért királyi jog iránt adománylevéllel másnak perébe avatkozik, akkor az alperes vagy fölperes nem tartozik e végett, vagy ez ellen, mindjárt okiratait előmutatni, hanem az ország szokása szerint a felkérőnek kell a királyi joggal előállania, még pedig abban az esetben, ha a fölperes vagy alperes nyertes lesz; mert különben, ha a pert mind a ketten elveszíti, akkor a királyi jognak lesz helye.
1. § És a per birája ebben az esetben köteles a felek közt hozott és kimondott itélet után is, az ilyen királyi jogról szerkesztett adománylevelet a felkérőtől ismét bevenni és neki erre nézve igazságot szolgáltatni.
És tudnunk kell, hogy minden királyi adományt, akár valamely elhunyt magszakadásának, akár valamely gonosztevő hűtlenségének, akár a királyi jogokat bitorlók királyi jogának, akár pedig a fekvő jószágok jogszerű birtokosai új adományának czíme alatt történtek és keltek legyen; az adományozás napjától számitott egy év forgása alatt, törvényes iktatással meg kell erősiteni és állandósítani, akár ellen mondjon valaki, akár nem.
1. § Mert különben ereje és hatálya megszünik és az az adomány foganatlan és erőtelen fog maradni.
És itt meg kell jegyeznünk, hogy bármely adományról a szolgálatok felsorolásával kiadott és szerkesztett bevezető és iktató levélnek, mely ekképen kezdődik: „Cum nos debitum habentes respectum etc.” vagy pedig ekképen: „Cum nos attentis et consideratis etc.” az adománynak tudniillik bevezetéséhez, rendjéhez és szóbeli tartalmához képest, az ilyen adomány végrehajtása czéljából egy évig tart, s áll fenn az ereje.
1. § Egyéb efféle levelek pedig, tudniillik: a bevezető és iktató vagy visszafoglaló, valamint a határjáró sőt a megintő levelek is, melyek „Dicitur nobis” bevezetéssel és „Ad terminum competentem” záradékkal keltek, a végrehajtás foganatosítása czéljából csak a kibocsátásuk napjától számított hatvan napig maradnak erőben.
2. § Ha azonban az efféle bevezető vagy visszafoglaló, határjáró vagy megintő levelekben nyolczados határidő volna megjelölve és kitéve, a melyre tudniillik (az illető levélben előadott okból) valakit perbe kell hivni, akkor a végrehajtást annak az ünnepnek, melynek nyolczadját tudniillik betették és iktatták, nyolczadnapjáig méltán és törvényesen lehet foganatosítani. Értsd azonban az ünnepet megelőző, nem pedig a rákövetkező nyolczadnapot.
3. § Hasonlóképen minden hatalmaskodás tárgyában kelt s mai szokás szerint harminczkettedik napra szóló perbe hivó levéllel is, a keltétől számított hatvan nap befolyása alatt kell előállani; különben ez is erejét vesziti.
Egyébiránt tudnunk kell azt is, hogy minden, bármely jogon és czímen tett királyi adományt, nemcsak a szolgálatok elősorolása mellett, tudniillik e záradékkal „Cum nos etc.”, hanem egyszerűen a másik záradékkal, tudniillik evvel: „Dicitur nobis etc.” szerkesztett bevezető és iktató levéllel is, melyet az ország bármely rendes birája adott ki, végre lehet hajtani.
1. § De ha az iktatás „Dicitur nobis” záradék mellett történik, akkor a biróság előtt az iktatáson kivül még a királyi adománylevelet is elő kell mutatnia annak megértésére, hogy az adományozás minő jogon vagy czímen, avagy minő feltételek alatt történt; mert különben az iktatás is erőtelen lesz.
2. § Ha ellenben a bevezetés és iktatás a szolgálatok felsorolása mellett, tudniillik a „Cum nos” záradékkal ment végbe, akkor abban az esetben, ha az arról készült adománylevelet veszély érné és elveszne, egyedül az iktató levél is elégséges lesz; mert az adomány rendjét és alapját, vagyis az okot, a melynél fogva tudniillik az adományozás történt, egymagában is megvilágosítja.
És ugyanazt, a mit az iktató-levelekre nézve előbocsátottam, kell értenünk mindazokról a levelekről is, melyek a királyi jóváhagyást magyarázzák; tudniillik, hogy ha a bevallás, melyhez a felség a maga királyi jóváhagyását adta, a jóváhagyó levélbe nincs szóról-szóra beiktatva, akkor, hacsak a biró előtt magát a bevallást is be nem mutatják, az ilyen királyi jóváhagyást egészen meg kell erőtleníteni, a mely is foganatlan lészen.
Továbbá, némelyek fekvő jószágaikat és birtokjogaikat új adományozásuk czíme alatt, gyakran az ezekben lappangó minden királyi joggal, szokták a királyi felségtől maguk és örököseik számára felkérni, azt állítván, hogy eleik régtől fogva, vagy ők maguk is, legalább megnyerésük és megszerzésük ideje óta, az ilyen jószágoknak békés birtokában voltak.
1. § És habár sokan jogszerűen és jóhiszeműleg élnek ilyen új adománynyal, viszont mégis mások, üdvösségükről megfeledkezve, e részben nagyon sok csalást követnek el.
2. § Mert némelyek nemzetségök nőágát igyekeznek ezáltal azokból a birtokjogokból kizárni, a midőn az eredeti leveleket, melyekből tudniillik kitetszenék, hogy a birtokjogok vásárlottak, vagy hogy egyéb czímen a leány- és fiagat egyaránt illetik, elrejtik, tűzre hányják, vagy másként széjjel tépik; mások pedig, az atyafiúi szeretet megtagadva és feleségeiknek meg leányaiknak kedvezve, főkép midőn látják, hogy saját személyükben magvuk szakad, és attól félnek, hogy birtokjogaik az osztályos atyafiakra szállanak, feleségeik és leányaik neveit az új adománylevélbe iratják és ekként nemzetségi atyafiaikat mellőzik s azokból a fekvő jószágokból vagy birtojogokból kitudni vagy inkább kirabolni törekednek.
A honnét tudnunk kell, hogy a mostanság szokásos záradékkal, tudniillik „in cujus, vel quarum pacifico dominio progenitores suos perstitisse seque persistere asserit etiam de praesenti etc.” tett új adomány nem egyéb, mint valamely előbbeni törvényesen keletkezett adománynak újból való megerősítése.
1. § Melyről saját nevének jelentésénél fogva mindig felteszszük, hogy azt ama jószágoknak adományozása, vagy más úton történt adományozása előzte meg.
2. § De az új adomány előrebocsátott magyarázatának világosabb megérthetése végett, meg kell jegyeznünk, hogy az új adományt kétféleképen lehet érteni vagy gondolni. Először az ország szent koronájának vagy fejedelmünknek joghatóságára nézve, kire az adományozás tartozik. Másodszor pedig a nemzetségi atyafiakra és a leányágra nézve.
3. § Fejedelmünk joghatóságára nézve tehát az új adomány előbbeni adományozást sem nem követel, sem fel nem tételez. Mert ha valamely birtokjogra nézve az előbbeni adományozás törvényesen ment végbe és azt azután az iktatás a törvény rendje szerint követte, akkor nem volna szükséges azt a birtokjogot újabban felkérni, hanem inkább az előbbeni adományt kellene megerősíteni.
4. § Sőt ez a megerősítés sem látszik szükségesnek, mivel a megerősítés nem nélkülözhetetlen kelléke az adománynak és a birtokjog uralmának, hanem annak csak javára szolgál.
5. § A megerősítés magában nem is ér semmit, ha az abban iktatott adománynak nincs ereje. Innét az új adományt azért szokás a fejedelemtől, akár a királyi joggal együtt, akár egyszerűen felkérni, mert jóllehet a felkérő uralmában van valamely birtokjognak, mégis azt gondolja, hogy talán nem törvényes úton s a szent korona joghatóságának ellenére van annak birtokában és uralmában. (Mert az urak vagy nemesek nem mindig királyi adományok alapján, hanem különböző czím és szin alatt, okiratba vagy kiváltságlevélbe iktatott bevallásuk alapján is szokták birtokjogaikat hatalmukban tartani.) Ennélfogva a fejedelem adomány által iparkodnak joguknak ilyen fogyatkozását megjavitani és foganatosan helyreütni.
6. § Újnak mondjuk pedig ezt az adományt azért és annyiban, mert a fejedelem akkor és újonnan adományozza neki a fekvő jószágokat; a minthogy fönséges fejedelmeink, néhai Lajos és Zsigmond császár, magyar király uraknak némely kiváltság- és adománylevélből láttam és olvastam, hogy ők új adomány czímen adományoztak birtokokat minden záradék beiktatása és annak megemlítése nélkül, hogy a felkérőnek elei vagy a felkérő maga az ilyen újonnan adományozott fekvő jószágok és birtokjogok uralmában valamikor benne lettek volna, hanem (a mint ez minden adományozásnál szokott történni), egyedül a szolgálatoknak felemlítésével. S az előbb felhozott okból azt vélem és tartom, hogy úgy e birtokoknak adományozása, mint az erről szóló leveleknek kiadása is, ilyen új adomány czímén történt és ment végbe; azért tudniillik, mert akár volt előbb a fekvő jószágoknak uralmában, akár nem, a fejedelem azokat mégis akkor újonnan és nem előbb adományozta neki.
7. § Mert ha e jogokra és fekvőjószágokra nézve már előbb is volt adománya, akkor (a mint előbocsátottam) nem új adománynak felkérésére, hanem inkább az előbbinek megerősítésére lett volna szüksége.
8. § S az ilyen, akár királyi joggal együtt, (mint föntebb mondám) akár egyszerűen történt új adománynak a szent korona joghatóságára nézve, vagyis fejedelmünk joghatósága ellenében mindig van ereje, és mindig van foganatja. S az ily birtokjogot sem királyi jog, sem magszakadás czímén ezután senki más föl nem kérheti.
9. § Mert törvény szerint annak az adománynak, melyet a fejedelem egyszer tett, sem maga, sem más által, ismét útját nem állhatja. Csak való legyen az, hogy vagy maga a felkérő vagy elei, az illető birtokjognak valóságos és békességes (azaz nem önkényes hatalmaskodással, vagy vakmerő foglalással bitorolt) uralmában voltak. Mert ha a felkérés az említett czím alatt különben, csalárdul és igaztalanul történt volna, ha valaki, teszem, azt mondaná, hogy valamely falu vagy birtok az övé, s hogy már régóta annak uralmában van, holott az a fekvő birtok nem az övé, hanem a királyi felségé, mert törvény szerint s régtől fogva valamelyik királyi várához tartozik, akkor az ilyen és más ehhez hasonló esetekben, ez az adomány mit sem ér, sőt azt a felkérőt, mint hamisítót és hazugot, e miatt keményen meg kell büntetni.
10. § Az sem helyén való, ha valamely hatalmas egy falut önkényes erőszakoskodással és vakmerő foglalással bitorol a maga részére és annak gonoszul szerzett uralmában egy álló évet eltölt, és azután azt mondja a királyi felségnek, hogy hosszú idő óta van annak a falunak uralmában és ilyen módon az új adomány czímén kéri föl maga számára. Mert az ilyen adománynak sincs foganatja, még ha királyi joggal együtt történt is, annak jogai ellenére, a kitől a majort elfoglalta, és egészen erőtlennek tartjuk azt azért, mert úgy az előadás, mint a felkérés igaztalannak bizonyúlt be.
11. § Másodszor pedig érthetjük és gondolhatjuk az új adományt a nemzetségi atyafiakra és (mint érintém) a leányágra nézve is, és ehhez képest kell az új adománynak adott magyarázatát is felfognunk.
12. § Annak bebizonyítására tehát, hogy a föntebb említett záradékkal „melyeknek békességes uralmában etc.” ellátott új adományul felkért birtokjogok a leányágat nem illetik, maga az új adománylevél sőt az atyafiak közt kelt osztálylevél és leánynegyedek fizetéséről készült nyugtatólevél sem elégséges. Hanem azokat az eredeti leveleket is fel kell mutatni a törvény előtt, a melyek e birtokjogok előbbeni adományozásáról vásárlásáról, vagy egyéb módon való szerzéséről szólanak.
13. § S ha ezek felmutathatók és eléteremthetők nem volnának, mivel nincsenek meg (tudjuk ugyanis, hogy sok nemes és birtokos embernek kiváltságleveleit és okiratait zavaros időkben az ország ellenségei elpusztították, vagy hogy azok békés időben is lángok martalékává lettek), akkor az alperesnek az igazi nemesség czímével és kiváltságával ékeskedő nemesek közül ötvenedmagával esküt kell tennie.
14. § Ki, ha megesküdhetik, a birtokkiadástól menekszik és csak leánynegyedet lesz kénytelen fizetni, ha erre nézve nyugtató vagy elismerő levele nincsen.
Míg ellenben másfelől, ha a felkérő az említett eredeti leveleket az ilyentén eskütétel megtörténte után, vagy önmaga, vagy ügyvédje által használta, vagy pedig egyébként is eléggé és nyilvánvaló bizonyítékokkal ki lehet mutatni és be lehet bizonyítani, hogy azokat eltitkolta és hogy azokat a birtokjogokat az előbb említett új adomány czímén ama levelek tartalmának ellenére gonoszul és az atyafiak vagy a leányág jogainak is sérelmére kérte föl, és azoknak neveit, kikről tudta, hogy őket azok a jószágok törvény szerint illetik, az adománylevélből kihagyta és ezáltal fivéreit vagy nővéreit azoknak a jószágoknak örökségéből hamisan ki akarta tudni: akkor az ilyent a hamis eskü és vértagadás büntetésében méltán el kell marasztalni.
1. § Nemkülönben valamennyi eskütársát legott hitszegésben és hasonlóképen a hamis eskü büntetésében kell elmarasztalni.
2. § Ha pedig az eskütétel abban marad és csak az örökségből való kitagadás szándéka világlik ki: akkor a hamis eskü büntetése elesik és egyedül vértagadásnak lesz helye.
A vértagadás pedig az, a mikor az egyik fivér vagy nővér a másik fivért vagy nővért az ő törvényes jogaitól ravaszul, alattomosan és ármányosan megfosztja és az örökségből kitudja.
1. § A fivér és nővér alatt pedig értsd e helyen bármely nemzetségi atyafiát, a ki a birtokjogban vele egyenlően örökösödik.
2. § A vértagadás büntetése pedig az ebből eredő gyalázaton és becstelenségen kivül az, hogy az elítélt vártagadó minden fekvő jószágától és örökségétől örök időre elesik, és azok a jószágok és örökségek mind, arra a fivérre vagy nővérre szállanak át, a kit tudniillik megrövidíteni s törvényes jogaiból kirabolni s amaz örökségéből tudniillik törekedett, és hogy ő maga is, saját személyében ennek ellátása alá és szolgálatába kerül; kit a megtagadott fivér és nővér mintegy cselédjeként, halála napjáig élelemmel és ruházattal ellátni tartozik.
3. § És ugyanezt kell értenünk bármely úr vagy nemes amaz asszonyaira, vagy leányaira nézve is, kiknek valamelyike magát a királyi felség által valakinek könyörgésére az apai jogokban (melyek a leányágat különben is illeték volna) igazi örökössé és fiú utóddá fiúsíttatja, s ilyen módon azon mesterkedik, hogy az ő nemzetségének vagyis vérségének más nőtagjait azoktól a jószágoktól megfoszsza.
4. § Ezenkívül, ha valamely fivér vagy nővér makacsul tagadná, hogy nemzetségének egy másik tagja az ő családfájából származnék, és ez azután okirattal, vagy okiratok hiányában netalán tanúbizonysággal kimutatja, de csak hatvan évi időközön belül és nem tovább, hogy abból a családfából való, akkor e miatt is vértagadás büntetésének kell őt érnie, mert ezzel nyilvánvalóvá teszi, hogy a másikat törvényes jogaiban megrövidíteni és az örökségből kitudni akarta.
Továbbá, miután már megmagyaráztam a királyi adományokat, ezek ágaira kell áttérnem.
1. § És először az egy apától való testvéreknek adomány útján szerzett fekvő jószágairól és birtokjogairól és azután azokról, melyeket akármely más czímen nyertek és szereztek meg és ezeknek a javaknak megosztásáról kell szólanom.
2. § A hol meg kell jegyeznünk, hogy minden báró úrnak, mágnásnak és nemesnek bármi néven nevezendő apai és ősi fekvőjószágai és birtokjogai azoknak az uraknak és nemeseknek fiai, tudniillik az egy apától való testvérek között egyenlően oszlanak meg és annyi felé szakadnak szét, a hány a testvér. Az apai ház pedig a legifjabbik fiúnak jut szállásul és lakásul, úgy azonban, hogy az ilyen jószágok és birtokjogok közös jövedelmeiből a többi fiúknak, azaz testvéreknek is közös földön, a hol tudniillik: akármelyikük akarja, az apaihoz hasonló más lakóházakat kell emelni és építeni.
3. § A melyekhez, szintén a közös szántóföldekből, erdőkből, rétekből és kaszálókból annyi és akkora részt kell kihasítani és elkülöníteni, a mennyi és a mekkora ahhoz az apai házhoz tartozik és ezeket örökös birtok- és uralombantartás végett azokhoz kell csatolni.
4. § És ez akkor történik, ha van annyi közös földjük, erdejük meg rétjük, hogy azoknak ilyetén felosztását kellően megejthetik és végbe vihetik.
5. § Mert különben minden, a mondott atyai házhoz tartozó, földet és erdőt, rétet és kaszálót és a tartozékokat annyi részre kell szétosztani, a hány nemesi új lakot építenek és ezek mindenkihez egyenlő részt kell használatul adni.
6. § Mindazáltal mindig be kell tudni a földeknek és erdőknek meg réteknek azt a mennyiségét és részét, mely ahhoz a jobbágy telekhez vagy házhelyhez tartozott és járult, a hol az új ház fog felépülni.
Ha pedig ez az apai ház kőből vagy téglából van, vagy ha másként költséges építkezéssel készült és becsüje akkora volna, hogy az ilyen fekvő jószágok közös jövedelméből ahhoz hasonló házakat nem építhetnének olyannyira, hogy még csak egyetlen egy sem épülhetne egykönnyen: akkor ilyen esetben az apai háznak becsüjét és árát, kőfaragó, kőműves és ácsmesterek közbejöttével birói kiküldött által lelkiismeretesen meg kell állapíttatni és a becsű összegét annyifelé osztani, a hány a testvér; a legifjabb fiú vagy testvér a reá eső részhez ingyen jut.
1. § De köteles a többi testvér részét az ármeghatározás és becslés rendje szerint pénzül kiadni és megfizetni.
2. § És ezt arra az esetre értsd, ha ez a legifjabb fiú olyan életkorban van, hogy a maga dolgainak, kellő gondját nem viselheti, mert különben ilyen költséges épületben egyenlően kell a testvéreknek osztozniok.
3. § Egyébiránt, ha az efféle fekvő jószágok és birtokjogok a leány- és fiágat egyenlően illetik és az atya elhaltával fiuk és leányok maradnak hátra és az egyik leány volna a legifjabb, akkor ebben az esetben az apai ház nem a leánynak, hanem mindamellett az életkorra őt közvetlenül megelőző fiunak, mint nemére és személyére nézve méltóbbnak jut lakásul, azonban csak az előbb emlitett föltételek alatt.
És ugyanezt kell értenünk a levelek és okiratok megőrzésére nézve is, tudniillik: hogy a fekvő jószágokat és birtokjogokat érintő és illető leveleket és okiratokat megőrzésre nem a legidősebb leánynak, hanem a legidősebb fiúnak kell átadni, habár annál ifjabb volna is, melyeket mindig a fiúk, azaz fitestvérek legidősbike szokott gondozni.
1. § És ez akkor áll, ha a legidősebb fitestvér ép eszű és nem őrjöngő vagy tébolyodott és nem nyilvánvaló pazarlója az ő javainak, vagy ha nyilván arra nem törekszik, hogy többi fitestvéreit az apai és ősi s egyszersmind a maga fekvő javainak örökségéből is kitudja.
2. § Mert ezekben az esetekben a leveleket és okiratokat nem a legidősebb fitestvérnek, hanem az apai ághoz legközelebb álló más fivérnek kezére kell fentartás és gondozás végett adni és bízni.
3. § A leányok pedig az ország rendes birái előtt maguknak, a mindkét ágra néző fekvő jószágokat illető levelek és okiratok átiratát, vagy mását vehetik és fitestvéreik tartoznak nekik azokat kiadni.
4. § Ezenfelül tudnunk kell itt, hogy a kit e leveleknek megőrzésére illet, annak kötelessége minden, a testvérek ellenében osztály előtt keletkezett vagy keletkezendő ügynek és pernek is (azonban közös költségen) gondját viselni.
Továbbá meg kell jegyeznünk, hogy ha két vagy több, apáról akár anyáról való testvér van, a kik az ősi és apai jószágokban és birtokjogokban még meg nem osztoztak és a kiknek egyike a királyi udvarnál vagy más urak házánál szolgálatba lép, másika pedig otthon a családi háztartásban és gazdaságban fáradozik és ha az a szolgálatban levő a királyi felségtől vagy talán más uraktól is, szolgálat közben szerzett érdemei igy hozván ezt magukkal, a maga részére fekvő jószágokat vagy birtokjogokat nyer és az adomány- vagy kiváltságlevelekbe otthon maradt testvéreinek neveit ezzel a záradékkal: „Et per eum etc.”. azaz „általa stb.” beiratja és betéteti, akkor, habár az adományok az efféle javakról, melyeket ő szerzett és nyert, a testvéreivel való osztozás előtt, tetszése szerint szabadon rendelkezhetik (úgy értvén ezt, hogy azokat sem a maga, sem örökösei számára semmi szin alatt nem bitorolhatja vagy fenn nem tarthatja, hanem hogy előbb valósággal elidegenitheti, mindamellett osztály idején mindegyik testvér az azokból reá eső osztályrészt, ép úgy mint maga a főszerző, joggal kiveheti.
1. § Mert minden, az adomány- vagy kiváltságlevelekben foglalt fekvő jószágot és birtokjogot, annyifelé kell mindenkor osztani, a hány személy vagy név az illető levelekben külön megjelölve van.
2. § Hacsak talán maguk e levelek erre nézve valami kivételt vagy megkülönböztetést nem tettek.
3. § Ezt a záradékot „per eum” nem kell tehát úgy értenünk, mintha annyit tenne: „post eum” vagyis „utána” mire ezt némelyek kik kelletinél okosabbak akarnak lenni, magyarázni jónak látták, úgy okoskodván s azt bizonyitgatván, hogy ennél fogva az ily módon nyert és szerzett javakból a főszerző életében a többi testvér részt nem kap, hanem azokat halálával fiai közt kell megosztani: a mit nem kell tartanunk.
4. § Mert az osztatlan atyafiaknak az osztály megtörténte előtt úgy a hasznot, mint a kárt egyenlően kell megosztania, viselniök és elszenvedniök.
5. § Ebből következik, hogy ha olyan, apáról vagy anyáról való, testvéreknek vagy apai részről való unokatestvéreknek, kik még nem osztoztak, neveit az ilyen adománylevelekbe nem is iktatták, mindamellett osztozáskor mindenikük (mint előbb mondám) a maga részét joggal követelheti.
6. § Ugyanazért a „per eum” kifejezés alatt mindig ezt kell értened „útján” vagy az ő, tudniillik a felkérő útján; mintegy ha azt mondaná a királyi felség, hogy ennek a hű emberének szolgálatait tekintetbe vevén, neki és az ő útján vagy az ő kedviért, másnak is birtokot vagy falut adományozott.
Ha pedig valamelyik testvér (addig míg a többiek tétlenül, gondtalanul és henyén élnek), szakadatlan szolgálatával, vérének ontásával, vagy egyébként szolgálatai és érdemei által fekvő jószágokat vagy birtokjogokat szerzett és ezeket többi testvéreivel megosztani nem akarja: akkor ha minden apai jószágról és jogról lemond, azokat a fekvő jószágokat, melyeket önmaga szerzett, magának és örököseinek mindörökre egészen megtarthatja.
1. § A honnan következik, hogy a vértagadás nem fekvő jószágok és birtokjogok megszegésében (mint némelyek gondolták), hanem jószágoknak, tudniillik az apai szerzett és ősi javaknak örökségéből való kitudásában áll.
Tudnunk kell azután, hogy az apáról vagy anyáról való, de még meg nem osztozott testvérek nem per útján szoktak és tartoznak megosztozni, hanem csak a királyi felség meghagyó levelére, melyet annak a vármegyének, a hol az osztály alá kerülő fekvő jószágok és birtokjogok vannak és fekszenek, fő- vagy alispánjaihoz és szolgabiráihoz, vagy ha azok a jószágok több megyében feküsznek, valamely itélőmesterhez küld és intéz, a kik vagy a ki, az öszszes fekvő jószágokat apai és ősi birtojogokat, valamint azokat is, melyeket azok közösen szerzetek, minden akárminemű és minőségű ingóval együttesen, bármelyik testvérnek ellenmondása útját nem állván, a személyek számához képest feloszthatják és mindenik részére külön szakíthatják.
1. § Ha a testvérek közt (az előbb említett módon) egyszer megtörtént osztály után valamelyikük az ilyen fekvő jószágokban és birtokjogokban valamely törvényes okból netalán ismét osztozni akarna, azt hozván fel okúl, hogy az ő része a többinél kisebb, vagy kevésbbé hasznavehető, vagy hogy azt tőle törvény útján elvették, akkor ilyen esetben az osztály (ha ezt a biró a felek előadásai és szóváltásai alapján megengedhetőnek itéli) csakis törvényes per által, de egyetlenegy nyolczados törvényszakasz alatt lehet és kell megejteni, mert a második osztozást nagyon gyakran helyes és törvényes ok nélkül követelik.
2. § És ugyanezt kell szabályúl tartani a még meg nem osztozott, egy apáról való unokatestvérekre nézve is.
Az osztályos atyafiak között pedig, ha az osztály valamely fekvő jószágokban és birtokjogokban akár őseik, akár dédőseik idejében megtörtént és erről osztálylevél is készült, az osztályt többé megengedni nem kell.
1. § Kivévén, ha az bizonyúlna be, hogy a többinél hatalmasabbá lett valamelyik atyafi a helyes osztály után másik atyafia fekvő jószágának és birtokjogának, vagy területének valamelyik részét erőszakosan elfoglalta, vagy magának elsajátította s a tehetetlenebb atyafi ellene nem állhatván a hatalmasabb atyafi erőszakosságának, újonnan igazságos osztályt követelne.
2. § Mert ez esetben újra meg kell osztozniok, de hosszú perrel s ezzel is csak úgy, ha az osztályt követelő atyafi (mint említém) ennek törvényes okát tudja adni.
3. § Mert ha kitünnék, hogy az osztályt azért követelte, mivel látta, hogy másik atyafia a vele vagy ősével történt osztály után a neki jutott földön szőlőkerteket és szőlőhegyeket állított be, vagy egyébként bokrokat és cserjéket irtott ki és hogy ezáltal annak része az övénél, melyet talán míveletlenül hagyott, hasznavehetőbb, akkor még hosszú perrel, azaz négy nyolczados törvényszakasz alatt sem nyerheti meg a javaknak új megosztását.
4. § Ha pedig azt hozná föl, hogy a másik atyafi az ő birtokjogának vagy területének valamely részét vakmerően elfoglalta, akkor atyafiát az ő fekvő jószágainak vagy birtokjogait valamely részének ilyen erőszakos bitorlása miatt, még értesítés mellett is, szabadon törvény elé és perbe idézheti.
5. § És ezt akkor teheti, ha a hatalmaskodásokra nézve szokásos elévülési időt, melyet harminczkét éven belül szoktak a perben felhozni és figyelembe venni, túl nem haladta.
6. § Mert az atyafiak között az örökösödési jogra és a fekvő jószágok s birtokjogok tulajdonára nézve elévülésnek soha sincs helye.
7. § Ezenfelül, ha úgy találjuk, hogy az atyafiak valamikor egymás közt a határok kijelölése és megkülönböztetése mellett megosztoztak, akkor köztük és örököseik között a fekvő javaknak megosztása többé soha sincs megengedve.
8. § Az ilyen határmegkülönböztetés és kijelölés azonban az atyafiak közt a fekvő jószágoknak kölcsönös háramlását ki nem zárja, s nem is értjük úgy, hogy azt kizárta volna.
Tudnunk kell továbbá, hogy az atyafiak közt megosztott minden efféle fekvő jószág és birtokjog, valamelyiküknek örököse nem lévén, száz, kétszáz és ennél több év multán is (még ha közülök egyik-másik atyafi a negyedik ízen túl a nemzetségbe házasodott is) legott a többi őtet túlélő s örökösökkel megáldott atyafiúra háramlik, ha ugyan ezek az életben levő atyafiak okirattal bebizonyíthatják, hogy az elhalt és örökösöktől megfosztott atyafiú s nemzetség egyenes ágán az ő igazi vérségükből származott s hogy hátrahagyott fekvő javaiban és birtokjogaiban saját elődeik az ő elődjével megosztoztak, vagy osztályra léptek.
1. § Okiratok hiányában pedig tanúbizonysággal is törvényesen igazolhatják származásukat és családfájuk törzsökét és ágát, de nem tovább, mint hatvan éven belül.
2. § A honnan következik, hogyha valamely atyafi, az atyafiak közt történt osztály után szerzett és keresett fekvő javakat és birtokjogokat és örökösök hátrahagyása nélkül korábban elhalna, azok nem az osztályos atyafiakra szállanak, hanem a királyi fiscusra háramlanak.
3. § Azt is szükséges ide iktatnom, hogy azok a fekvő jószágok és birtokjogok, melyeket a királyi felség akármilyen czimen két három, vérségre nézve egymástól idegen személynek, és nem atyafiaknak vagy vérrokonoknak adományozott, vagy melyeket azok egyébként szereztek akármelyiköknek elhunytával és örökösöknek hátra nem hagyásával, ismét királyi adományozás alá háramlanak.
4. § Mert csakis a vérségi származás és az atyafiúi kölcsönös osztály vonja maga után, bármilyen elévülésre való hivatkozás ellenére is, a fekvő javaknak viszonyos és kölcsönös átszállását és háramlását.
Mivel némely úr és nemes a közszolgálatokkal jogszerűen szerzett fekvő jószágokról és birtokjogokról szerkesztett egyszerű vagy kiváltságos adománylevelekbe feleségének nevét is be szokta tétetni és iratni, azért kérdezzük másodszor: vajjon ha a férj örökösök hátrahagyása nélkül hal el, az a rész, mely őtet az ilyen fekvő jószágokból és birtokjogokból megillette feleségére háramlik-e? minthogy ez az asszony a férjnek nem testvére, hanem csak hitvestársa, vagy felesége volt; és megfordítva, ha a feleség hal meg örökösök hátrahagyása nélkül, vajjon az ő része a férjre száll- és háramlik-e? Mondd hogy igen.
1. § Mert habár a férj az asszonynak és az asszony a férjnek vérségi származás szerint nem testvére és nem is tartjuk annak, mégis a testi egység és kapocsnál fogva a testvérnél többnek tekintjük őt. Mert már az evangelium tanúsága szerint is: nem két, hanem egy testet tesznek ők; a testvér pedig más test.
2. § Ugyanezért a test egységénél és kötelékénél fogva, az előbb mondott esetben joggal háramlik a férj birtokrésze a feleségre és viszont a feleségé a férjre.
3. § Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy ha az említett adományba vagy adománylevélbe ezt a záradékot: „mind a két ágra” be nem iktatják, hanem az adomány csak egyszerűen történik, akkor az ilyen birtokjogok a leányágra (még ha vannak is annak az asszonynak leányai) nem néznek, hanem csak a fiágat illetik.
4. § De ha ezt a záradékot, tudniillik: „ha a fekvő jószágok felkérőjének fiörökösei nem találnak lenni, akkor azok a jószágok az ő leányaira szálljanak” az adomány tartalmába beteszik és beiktatják, akkor azok a fekvő jószágok és birtokjogok, mihelyest és miután a leányok kezére jutottak, az előbb jelzett záradéknál és oknál fogva mindenkor mind a két ágat fogják illetni.
5. § És a vásárlott fekvő jószágokról is ugyanezt kell tartanunk, ha a vásárról vagy ideiglenes átruházásról szóló levélbe a feleség nevét beiktatták, tudniillik, hogy az egyik félnek magvaszakadtával azok az érintett módon a másikra fognak szállni.
Mivel most a javak háramlásáról van szó, azért kérdés az is: vajjon valamely hűtlenségben elmarasztaltnak fekvő jószágai és birtokjogai, miután fejére és jószágaira nézve kegyelmet nyert, arra szállanak-e, a kit javainak háramlása tekintetéből megelőzőleg testvérévé fogadott és vele szerződésre lépett, a mely szerződéshez királyi jóváhagyás is járult, vagy sem? Mondd hogy nem.
1. § Mert annak a szerződésnek a javak öröklésére nézve olyan ereje van, mint az atyafiak osztozásának. Már pedig bizonyos, hogy az ilyen hűtlenség vétkébe keveredett és sülyedt embernek javai sem előbb született fiaira, sem pedig apáról való, vagy osztályos testvéreire nem szállanak, a miért az említett javak a testvérré fogadottra (még ha, mint előbb mondom, erre nézve királyi jóváhagyást is nyert volna) sem háramlanak.
2. § Az pedig, hogy e javak, a királyi kegyelem kinyerése előtt kire szálljanak, nem kérdéses; mert akkor ama javak arra szállottak volna, a kinek a fejedelem adományozta. Mert valameddig valaki az ő javainak valóságos uralmában és birtokában van, addig vétke és kihágásai miatt azokat örökre el is vesztheti, a minek a testvérré fogadás útját nem állhatja.
Kérdés továbbá, hogy ha két olyan apáról vagy osztályos testvér van, a kik mindketten (fiúmagzatok hiányában) közös egyetértéssel, külön-külön és különböző időben, saját fekvő jószágaikra és birtokjogaikra nézve a fejedelem által leányaikat fiúörökösökké tétetik vagy akár mindkét ágra fiúsíttatják, vajjon az egyik testvér leányainak, vagy örököseinek, vagy maradékainak magvaszakadásával fekvő javaik és birtokjogaik a vérség alapján az életben maradt másik testvér leányaira és maradékaira szállanak-e, avagy a fiscusra háramlanak?
1. § Mondd, hogy a királyi fiscusra háramlanak. Mivel a leányok nem az öröklésnek vagy vérségnek jogán, hanem a fiúsításnak erejénél fogva jutottak a javakhoz.
2. § A fiúsításnak pedig az az ereje és természete van, a mi az adományozásnak, és az ily adományozás nem egybekapcsoltan, hanem külön-külön történt, a miért úgy kell tekinteni, mint a mely idegen személyek között; különválasztva és nem egy időben történt; következéskép a királyi fiscusra háramlanak.
3. § A mint ez az apáról való testvéreknek osztály után fölkért adományainál is, (ha a megosztozott másik testvér neve befoglalva nincs) szokott történni, tudniillik, hogy a fölkérő testvérnek magvaszakadtával az osztály után nyert jószágai nem szállanak az életben maradt testvérre, a kivel megosztozott, hanem a királyi felség adományozása alá kerülnek.
Tudnunk kell azután, hogy a jószágoknak megosztása az apa és fia között, ámbár nincs mindig megengedve; mégis van számos eset, a melyekben az apa a fiát ennek akarata ellenére is az osztály megejtésére kényszerítheti; és megfordítva, ha tudniillik az apa nem akarná, a fiú mind a mellett apjával a fekvő jószágokban megosztozhatik.
1. § Mielőtt azonban ez eseteket előadnám, szükségesnek látszik tudnunk, hogy az atyáknak milyen és hányféle módon nyilvánuló hatalmuk van fiaik fölött. A hol is meg kell jegyezni, hogy a szülőknek minden törvényes és nem törvényes korú, még szárnyra nem bocsátott, vagyis az apai alárendeltségből föl nem szabadított fiai és leányai a szárnyrabocsátás vagy fölszabadítás ideje előtt, a mely hazai szokásunk szerint a fiúkra nézve egyedül a fekvő jószágokban és birtokjogokban az apával történt megosztozás, a leányokra nézve pedig ezeknek jegyváltása és menyekzői szertartása, vagy a házasság elhálása következtében szokott megtörténni, atyai hatalom alatt állanak.
2. § A kik tehát tőled és feleségedtől születnek, míg szárnyra nem kelnek, hatalmad alatt állanak; nem csak ők, hanem unokáid is; azaz: a még szárnyra nem eresztett fiaidtól származott fiak hasonlóképen hatalmad alatt maradnak.
3. § De a kiket leányod szül, azok nem a te hatalmad, hanem atyjuk vagy nagyatyjuk hatalma alatt fognak lenni, akár nemes, akár nem nemes az atya; mert a fiuk nem az anya, hanem az apa családját követik. És innen van az is, hogy a nemes anyától és nem nemes atyától származott gyermekeket nem számitják igazi nemesek közé.
4. § Az apai hatalomnak elseje tehát az, hogy a fiu, a mig atyjának hatalma alatt áll, az atyának akarata ellenére és beleegyezése nélkül, sem az ingó, sem az ingatlan atyai javakból semmit el nem adhat, sem máskép el nem idegenithet, sem pedig azokra nézve mással szerződést nem köthet s ilyenre nem léphet.
5. § Másodika, hogy az apák törvényes korú fiaikat és megfenyíthetik és megfeddhetik, a mint néha megérdemlik, sőt ha kihágásuk és gonoszságuk minősége úgy kivánná, még be is zárhatják.
6. § Továbbá, hogy az apák, ha valóságos szükség hozza úgy magával, magukra vállalhatják és vehetik fiaik terhét, sőt végső szükség esetében gyakran még ezeknek javait is, ha azokban megosztozva nincsenek, eladhatják és elidegeníthetik; a miről alább fogok szólani.
7. § Továbbá, hogy az apa akarata ellenére a fiut senki magánál vissza nem tarthatja.
8. § Továbbá, hogy az apa fiát maga helyett túszúl adhatja, de nem megfordítva.
9. § Továbbá, hogy az apák engedelme nélkül a fiuk az apai ingó javakról nem végrendelkezhetnek, mivel a végrendelkezésnek a végrendelkező szabad elhatározásából kell erednie. Az ilyen fiuk pedig nem önhatalmúak, hanem másnak, tudniillik: apjoknak hatalma alatt vannak. Azonban máskép áll a dolog arra a vagyonra nézve, melyet a fiúk a saját szolgálatukkal és tudományukkal szereztek, mert arról az apa akarata nélkül is szabadon végrendelkezhetnek.
Továbbá tudnunk kell aztán, hogy az apa, felserdült és törvényes korú fiát - de nem a serdületlent - az alább írt esetekben, az örökségnek és egyéb vagyonnak megosztására kényszerítheti, de ki nem tagadhatja.
1. § Először: ha a fiú erőszakkal veti kezét szülőire, vagy velük szemben egyéb súlyos és szembetünő bántalmat követ el.
2. § Továbbá: ha olyan esetből emel bűnvádat a szülők ellen, a mely a fejedelem vagy az egész ország közveszélyével nem jár.
3. § Továbbá: ha a szülők élete ellen leselkedik, tudniillik: méreggel vagy máskép azoknak vesztére tör.
4. § Továbbá: ha az apa akaratának ellenére, az apai javak gonosz vesztegetése mellett gonosztevő vagy más istentelen életü emberekkel czimboraságban áll.
5. § Továbbá: ha a fogságba esett apát az ellenség kezéből vagy a tömlöczből, midőn azt tehetné, ki nem váltja, sem ki nem szabadítja, vagy érette kezességet vállalni vonakodik.
A fiu pedig megforditva (még ha apai hatalom alatt áll is), az apját a fekvő jószágok és vagyon megosztására az alább jegyzett esetekben kényszeritheti és szorithatja, az előbocsátott apai hatalom ennek utját nem állván:
1. § Először: mikor az apa jószágait pazarolja és ugy a maga, mint fiai jószágait nem szükségből és helyes okból, hanem inkább álnokságból elidegenitette, vagy nyiltan elidegeniteni szándékozik és ez az akaratja a fiunak nyilván tudására jut.
2. § Továbbá: mikor az örökséget és birtokjogot jóllehet el nem idegenitette, sem elidegeniteni nem törekszik, de azokat kellően nem miveli vagy gondozza, hanem pusztulni hagyja.
3. § Továbbá: ha az apa a fiut igazságos ok és nagyobb vétke nélkül iszonyatosan és kegyetlenül fenyiti.
4. § Továbbá: mikor az apa teljeskoru fiát a házasságkötésből eltiltja.
5. § Továbbá: mikor az apa fiát bün elkövetésére kényszeriti.
6. § Ámbár pedig a fiu apját bünnel (a hogy előbb mondám) nem vádolhatja: ez esetben mégis (mivel inkább kell az Istennek, mint szülőknek engedelmeskednünk) a fiu apját nem ugyan vádaskodva, vagy ellene bünvádi keresetet inditva, hanem annak hibáit és fogyatkozásait inkább szánva, tisztességes utonmódon a jószágoknak megosztására fölszólithatja, reáveheti sőt kényszeritheti is.
7. § A jószágoknak és vagyonnak most érintett megosztását pedig, melynek az előbocsátott esetekben kell megtörténnie, mindig az ősi fekvő jószágokra és birtokjogokra meg ingó dolgokra kell érteni és nem azokra, a melyeket az atya saját szolgálataival vagy érdemeivel szerzett.
8. § Mert ha az apa, az előbb megirt alapon és okokból kényszeritené osztályra a fiát, akkor azokban a javakban és örökségekben, vagyis birtokjogokban és ingó dolgokban, a melyeket bármi uton ő maga szerzett és keresett, fiával osztozni nem tartozik.
9. § De ha az osztály az apa és fiu közt nem az előbocsátott okokból történt és következett be, akkor közöttük az osztálynak általában minden jószágra és vagyonra ki kell terjedni.
10. § Mert a természeti jog szerint, az apa a fiú és megforditva a fiu és apa részére köteles szerezni mind azt a vagyont és fekvő jószágot, a mit szerezhet.
Azt is kell tudnunk, hogy minek utána a fiu az apja beleegyezésével törvényes házasságra lépett (az elősorolt esetek ellent nem állván) apját (és annak rendje szerint) mindenkor és minden körülmény közt osztályra kényszeritheti, a mikor mind a kettőnek, tudniillik az apjának és a fiunak jószágaiban és vagyonában az osztályt egyenlően kell végrehajtani.
1. § De ha a fiunak magának külön vagyona és birtokjogai vannak, a melyek az anyának akár életében, akár halála esetén anyai jogon szállottak reá, az ilyen jószágokat apjával megosztani nem tartozik.
2. § Mivel e részben, a mint az okosság is nyilván parancsolja, e jószágok egyedül az anya és nem az apa nemzetségét követik.
Azt sem kell mellőznünk, hogy az őrjöngő, esztelen és megtébolyodott fiúk, mivel úgy tartjuk, hogy az értelmességnek és teljeskorúságnak éveihez soha sem jutottak, azért az apai hatalom alól soha föl nem szabadulnak.
1. § Szüleik ezért minden igazságos és tisztességes dologra kötelezhetik, és nyilvánvaló szükséges esetében fekvő jószágaikat is elidegenithetik. De ők is tartoznak ezeknek élelméről és öltözetéről illően gondoskodni.
2. § Ugyanezt kell értenünk (elhalálozván az apa) az őrjöngők fiútestvéreiről is, hogy tudniillik a többi közül az idősebb ép elméjű fiútestvér, épen mint az apa, úgy tartozik ezeknek a őrjöngőknek és eszelősöknek gondját viselni.
Ámbár pedig a fiúknak az apai hatalom alól fölszabadulása és szárnyra bocsátása (a mint előbb megjegyzém) az osztály által szokott megtörténni, mindazáltal vannak némely esetek, a melyekben az apai hatalom másképen is megszűnik és véget ér.
1. § Első: a végrendelet nélkül elhunyt apának halála, ha tudniillik nem törvényeskorú fiának végrendeleti gyámot nem rendelt; és ez akkor, ha az apa maga is már önjogú volt és nem állott apjának hatalma alatt: mert különben a fiúnak nagyapja hatalma alá kell visszakerülnie.
2. § Továbbá: megszűnik az apai hatalom, ha az apát valamely hűtlenség vétke, vagy egyéb szerfölött való bűnös kihágása miatt fekvő jószágainak és birtokjogainak örökségétől megfosztják s ez által főbenjáró itélettel elmarasztalják. Mert a mennyire bizonyos és való, hogy őt, az ilyen hűtlenség vétke és bűnnek büntetése a jószágok kölcsönös és viszonos öröklésére nézve mind fiaitól, mind atyafiaitól elszakítja, annyira bizonyos, és való, hogy az apai hatalmat is megszünteti és eltörli.
3. § Továbbá: megszűnik az apafi hatalom ha az apa ellenség kezébe és fogságba esik: mert a kit elfogtak, annak hatalma alatt más nem lehet; mivel ekkor nem önjogú. És ez addig tart, a míg fogságban van; mert kiszabadulása és hazatérése után az apai hatalom ismét helyre áll és föléled.
4. § Innen van, hogy e közben az elévülési idő sem foly, sem ellenében, sem javára; hanem visszatéréséig minden az előbbi állapotban marad; hazatérése után pedig minden ügyes-bajos dolgaira és pereire nézve, előbeni állapotát nyeri vissza.
Tudnunk kell pedig, hogy minden báró úr és mágnás a birtokos nemes ember, a kinek fiai és leányai vannak, ezeknek beleegyezése nélkül, sőt akaratuk ellenére is az ő vagyona, fekvő jószágai és birtokjogai fölött, a melyeket saját szolgálataival szerzett és nyert, vagy saját pénzén (a mit szintén szolgálatokkal szokás szerezni) vásárolt és vett, életében (a mint akarja), szabadon rendelkezhetik és azoknak elidegenítésére is teljes joga és hatalma van; a fiúknak vagy leányoknak semmiféle ellenmondása, tiltatkozása vagy egyéb ellenszegülése útját nem állván.
1. § És ha maga az apa az ilyen vagyonban, fekvő jószágokban és birtokjogokban fiai és leányai közt még életben osztályt tett azért, nehogy az ő kimultával közöttük magva keljen az egyenetlenségnek, gyülölségnek, viszálkodásnak és meghasonlásnak: ez oknál fogva, az osztályt a fiúk és leányok, az apa halála után is, helyben hagyni és abban örökre megmaradni kötelesek.
2. § És ugyanezt kell tartanunk azokról a fekvő jószágokról és birtokjogokról is, a melyek valamely szerződés, testvérré fogadás vagy fiúsítás erejénél fogva szállottak vagy jutottak valamely férfira vagy nőre, mert úgy értjük és bizonyosnak veszszük, hogy az ilyetén jószágokat ez vagy az egyedül önmaga nyerte.
Az ősi fekvő jószágokról és birtokjogokról azonban, az apa a fiaknak és a leányoknak, ha azok a leányágat is illetik, sérelmével, úgyszintén az atyai vagy ősi fekvő jószágokról és birtokjogokról az atyafi atyjafiának sérelmével, a fiúknak, leányoknak vagy az atyafiaknak beleegyezése nélkül, ama javak elidegenítésére és eladására igaz ok nélkül éppen semmi bevallást nem tehet, mi ha mégis megtörténnék, semmi ereje és hatálya nem leszen.
1. § Mert vannak némelyek, a kik az apai és ősi fekvő jószágokat és birtokjogokat, gyakran szükségtől szorítva, de néha minden helyes ok sürgetése nélkül, csakis torkosságtól, részegeskedéstől és dorbézolástól inditva, néha pedig az atyafiak iránt táplált kárhozatos irigységtől vezetve, ördög segítségével, néha jól és helyesen bár, de gyakrabban gonoszúl szokták, a kiknek csak tehetik, elzálogosítani vagy örökre eladni, ideiglenesen átruházni és különböző czímek és keresett szin alatt lekötni: és hogy az ekként tett bevallásnak nagyobb ereje legyen és azt megerőtleniteni ne lehessen, fiaiknak és leányaiknak és atyafiaiknak terhét a bevallás rendén magukra és örökségeikre vállalni és venni.
A tehervállalás pedig, a jószágok vásárlójának nyújtott valamely kezesség, az apa vagy az atyafiak bevallásának megtartása iránt. Mire nézve tudnunk kell, hogy a fiaknak és atyafiaknak terhét, háromféle módon lehet elvállalni. Először: igaz ok nélkül. Másodszor: okszerűen. Harmadszor pedig és utoljára: szükségből.
1. § Mondám: először, igaz ok nélkül, mikor tudniillik valaki azokat a terheket nem nyilvánvaló szükségből, sem helyes okból, (mint közvetlenül előbocsátám) hanem gonoszságból, torkosságból, vagy méltatlanságból is vállalja magára. És az ilyen tehervállalás a törvény előtt mit sem ér, hanem egyszerűen és egyenesen hatálytalanná válik és a bevallás is megerőtlenűl.
2. § Másodszor: okszerüleg, ha tudniillik nyilvánvaló és igaz ok merül föl, például: ha valaki idegen kézen levő zálogos birtokot vált vissza, vagy hitbért, nászajándékot és leánynegyedet fizet ki; hogy tudniillik valamely birtokrész vagy darabocska eladásával minden megmaradt fekvő jószág a szükséges terhek alól fölszabaduljon.
3. § Továbbá, ha szükséges halastavakat, malmokat, házakat és udvarokat állít be, avagy ha az eladott birtok vagy birtokrész árán egy más talán ennél jobb birtokrészt vásárol, vagy ha birtokot cserél.
4. § Minthogy mindezek a fiú vagy az atyafiak örökségének hasznára válnak, azért ilyen esetekben a tehervállalás csak egyszerűen sem meg nem másítható, sem vissza nem vonható. De ha mégis az a fiú, a ki a bevallás rendén és a tehervállalásban külön megnevezve van, azt visszavonni akarná, akkor ezt az apa életében, csakis az apa díjának és bárhol fekvő összes birtokai közbecsüjének megfizetése mellett, az apa halála esetében pedig csakis azoknak az apai jogoknak közbecsüje árán vonhatja vissza és semmisítheti meg. És ugyan ezt kell értenünk és tartanunk az atyafiak bevallásairól is.
5. § Itt mindazáltal meg kell jegyeznünk, hogy ha a tehervállalás csak úgy általában és a bevallás során fiuknak és atyafiaknak név szerint kitétele és megjelölése nélkül történt, akkor az ilyen tehervállalás mit sem ért, s egyszerűen megerőtleníthető.
6. § Harmadszor és utoljára pedig, a végső szükség kényszerűségéből, mikor tudniillik valakit más ellenében a törvény rendje szerint főbenjáró itélettel sujtanak és marasztalnak el és a hozott itélet erejénél fogva talán saját személyében is letartóztatnak és a törvény szerint rendelt büntetés végrehajtása végett birói kézbe adnak, vagy habár nincs is letartóztatva, de királyi kegyelmet sem nyer, avagy ha kegyelmet kap is, de ezt neki az ellenféllel való kiegyezés feltétele alatt adják, (mert különben is a királyi felség csak azért adhat kegyelmet), hogy az ellenféllel egyezkedjék, vagy továbbá ha török, szaraczén, tatár vagy bármely más ellenség tartja fogságban, a honnét máskép nem szabadulhat, hanem csak alku alapján. És ez utóbbi esetben az előbb említett tehervállalás soha meg nem másítható.
7. § Az ily dologban tett bevallást a fiú vagy atyafi semmi úton meg nem másithatja; sőt ha az apa (mivel saját része nem elég feje váltságára) az előrebocsátott esetekben a fia részét, a kivel ég meg nem osztozott, idegenítené is el, a fiú ezt eltűrni és elszenvedni tartozik.
8. § Az ilyen bevalláshoz még ha a bevalló csak egyedül és egymagában álló személy lenne is, nem szükséges sem a királyi jóváhagyása, sem az osztályos atyafiak belegyezése, hanem az önmagától is mindig helyben és erőben marad.
9. § Következtetés: Az előbocsátottakból tehát az következik, hogy a birtokeladás háromféle, tudniillik: oknélkül való, okszerű és szükségszerű. Az oknélkül való semmit sem ér. Az okszerű néha megáll, néha pedig felbomlik. A szükségszerű pedig mindig megáll, mindig erejét tartja és azt megerőtleníteni soha sem lehet, mint ez a fiak és atyafiak terheinek elvállalására és megmásítására nézve imént adott magyarázatból világosan kitünik.
Továbbá meg kell jegyeznünk, hogy mivel többeknek úgy a zálog mint örökösség jogán és czímén tett bevallásaiban is főként az atyafiak sérelmére bizonyos kárhozatos visszaélés harapódzott el, tudniillik: hogy valaki néha az uzsorástól csak ötven forintot kapott és mégis a káptalan vagy konvent, avagy az ország nagybírái előtt szándékosan még pedig gonoszúl azt vallja be, hogy száz vagy kétszáz forintot kapot; a káptalan, konvent vagy az ország nagybirái pedig a bevalló és kötelező leveleket a történt bevallás rendje és módja szerint tartoznak kiadni: és ekként némelyek jószágaikat csakhamar olyan összeggel terhelik és rakják meg, hogy ama jószágok az összegnek felét is alig értik, a minél fogva gyakran megtörténik, hogy az ilyen jószágok az ő nemzetségüktől örökre idegen kézre jutnak:
1. § Ezért is minden birtokeladásnál és elzálogositásnál azokat a fiúkat vagy leányokat, vagy atyafiakat, a kikre az eladásra vagy elzálogosításra szánt birtokjogok öröklése és háramlása néz (azért, hogy azt vagy azokat magukhoz vehessék) törvényesen meg kell kinálni. És ha ezek a törvényes megkinálásra és felszólitásra a fekvő birtokot vagy az ilyen birtokjogokat igaz és közbecsüjök szerit való árban megtartani és magukhoz váltani akarnák, minden más vásárló és uzsorás előírt szabadon és teljes hatalommal magukhoz válthatják és megvehetik.
2. § Ha pedig az eladó vagy elzálogosító az előbb mondott megkínálást elmulasztja és birtokjogait a mondott fiúknak vagy leányoknak vagy atyafiaknak tudta és beleegyezése nélkül valakinek elidegeníti vagy elzálogosítja és ezért valamelyik fia vagy leánya vagy atyafia az ilyen fekvő jószágok és birtokjogok vásárlóját, mint ellenfelét a királyi Curia elibe perbe hivja, akkor ez ügyet csak egy nyolczados törvényszak alatt be kell végezni és a felperes az előbb említett fekvő jószágokat és birtokjogokat, egyedül ezeknek közbecsüje szerint magához válthatja és az uzsorás vagy a vásárló bevalló levelében kitett bármekkora pénzösszeg ennek útját nem állhatja.
3. § Azonban kiveszszük és ide nem értjük azt az esetet, a midőn a főbenjáró itélettel elmarasztaltat letartóztatják, vagy a büntetés kiállása végett bírói kézbe adják; mert ez esetben (mivel az ellenféllel való egyezkedésre három napnál több ideje nincsen) megkinálni (a mint előadtam) nem tartozik, hanem fekvő jószágait bárkinek és bármely összegért mindig szabadon eladhatja.
4. § És ugyanezt kell értenünk arról is, a kit külső ellenség tart fogságban, hogy tudniillik: feje váltságára fekvő jószágait az is minden megkínálás nélkül eladhatja és örökre elidegenítheti.
5. § A mikor pedig a fekvő jószágoknak és birtokjogoknak örökös eladását az előbb érintett megkinálás törvényesen megelőzte és a fiak vagy leányok- vagy atyafiak közül ama eladásra szánt fekvő jószágokat és birtokjogokat senki megtartani vagy megvenni nem akarta; vagy talán szükségtől gátolva meg sem szerezhette: akkor ugyanazok a fiúk, leányok és atyafiak másként azokat a fekvő jószágokat maguk számára nem is követelhetik, mint a bevallólevélben kitett egész pénzösszegnek letétele és lefizetése mellett, vagy pedig örök becsáron is, és hosszú per útján.
6. § Mert a fekvő jószágok eladóit sem lehet annyira korlátozni és megszorítani, hogy helyes okból és megengedett esetekben igazságos jogaikat és vagyonukat ne használhassák és ne élvezhessék.
7. § De a a megkínálás idején valamelyik fiú vagy leány vagy atyafi azt felelné és mondaná, hogy ama fekvő jószágokat magához akarja venni, akkor részére az előtt a biró előtt megjelenés végett, a kinek hatalmából és levelénél fogva történt és ment végbe a megkinálás, a kellő összeg letételére és az előadóval való egyezkedésre egy rövid és illő határidőt kell kitűzni. Ha pedig a határidő elérkeztével a bíróilag megállapitott összeget és a fekvő jószágok közbecsüjét letenni vonakodnék, az eladó az ő fekvő jószágait szabadon elidegenítheti.
8. § A zálogos fekvő jószágokra és birtokjogokra nézve azonban más értelemben kell lennünk. Mert némely birtokjogokat mondott közbecsüjök értékén felül, akár megelőzte légyen a törvényes megkínálás, akár nem, a fiúknak vagy leányoknak, avagy az atyafiaknak, vagy pedig a királyi jognak sérelmével senki el nem zálogosíthat. A becsű és ennek sora pedig nem csak a nemesi házakat, udvarokat és a mezővárosokban, falukban és birtokokban levő népes és elhagyott vagy puszta jobbágytelkeket; hanem a földeket, erdőket, réteket, halastavakat és malmokat is (úgy a mint a leánynegyed fizetésénél) egyáltalában magában foglalja. És az elzálogosított birtokjogokért a fiúk vagy leányok avagy az atyafiak sőt (az esetben, ha az elzálogosítást valamely egyedüli és magára álló és magvaszakadó félben levő személy tette volna) még azok is, a kik netán királyi jogon léphetnének fel, akkora pénzösszeget tartoznak letenni és megtéríteni a mennyit a biróilag mérsékelt becsű kiteszen.
9. § A leányok és asszonyok alatt pedig, a kiket a mondott esetekben meg kell kínálni azokat értsd, a kiket az eladásra vagy elzálogosításra szánt ama birtokjogok vagy fiággal egyenlő jogon illetnek; mert különben a leányok vagy asszonyok e részben idegen számba mennek és csak úgy léphetnek föl, mint a szomszédok és az egy határban levők, azt kivéve, hogy a fekvő jószágok vételébe és magukhoz váltásába, ha akarják, minden szomszédot és határost megelőzőleg, beavatkozhatnak s azokat maguknak megszerezhetik.
10. § A szomszédok és egy határban levők azonban az előbb mondott és számukra történt megkínálás után az eladásra vagy elzálogosításra szánt birtokjogokat minden más idegen és távolabb eső vásárlót megelőzőleg követelhetik ugyan, de nem közbeeső szerint, úgy mint a fi- vagy nővérek, hanem mindig a bevalló levélben kitett pénzösszeg letétele és teljes fizetése, vagy pedig ama birtokjogok örök becsüje alatt. De csakis egy nyolczados törvényszak alatt, ha ugyanis az eladók részéről előzetes kínálás nem történt, a szomszédok és egy határban levők mindamellett pedig maguk részéről a szokásos intést megtették; a kik is a zálogos birtokjogokért hasonlóképen azt a tőkeösszeget tartoznak lefizetni, a melyért az ilyen elzálogosítás történt. E részben semmiféle becsübe be nem avatkozhatnak, vagy bele nem elegyedhetnek, mivel az ilyen birtokjogoknak tulajdonából és örökségéből őket semmi sem illeti.
Meg kell jegyeznünk továbbá, hogy az idősebb testvérek, de néha az ifjabbak is, a kik hon maradván, az idősebb testvérek távollétében, ezeknek még osztatlan atyai és ősi fekvő jószágait és birtokjogait uralmukban tartják, az atyáról vagy anyáról való többi testvér terheinek magukra vállalása mellett, ama birtokjogokat többnyire el szokták zálogosítani vagy örökre eladni, és ennélfogva a vásárlók nem csak az eladónak vagy elzálogositónak, hanem ama többi testvérnek birtokrészeit is, a kiknek tudniillik terheit az magára vállalta, maguk számára szokták követelni.
1. § Ezért tudnunk kell, hogy ha valaki valamikor helyes ok nélkül adná vagy idegenítené el a birtokrészeket, akkor a többi testvér osztályrészeit a fölperes vagy fölperesek számára az első nyolczados törvényszakaszon minden fizetés nélkül azonnal ki kell adni és szolgáltatni. Az eladó testvér részét pedig meg kell becsülni, és a vevőt csakis e birtokrész közbecsüjének értékével kell kárpótolni. Ekként a felperesnek az eladó testvér részét is birtokába kell bocsátani az előbb vállalt tehernek minden visszavonása és letevése nélkül. A bevallólevélben megirt pénzösszeg maradványa és fölöslege fejében pedig annak az eladó testvérnek egyéb fekvő jószágait és birtokjogait, a melyek ama pénzösszeg megtérítésére elégségeseknek és annyit kitevőknek látszanak, azonnal és további peres lépésekre nem várva, biróilag meg kell becsültetni, s az ilyen bevallólevélben foglalt feltételek mellett a vevőnek kezébe és birtokába adni.
2. § Ha pedig az eladottakon kivül egyéb fekvő jószágai nem volnának és a részébe eső ingó javaknak is annyira szükében volna, hogy az előbb emlitett pénzösszeg azokból ki nem telnék és visszakapható nem volna; akkor a vásárló az ilyen fölösleg kárát szükségképen elszenvedni kénytelen; de (a mint előadám) csak abban az esetben, ha a fentebb megmagyarázott helyes ok fenn nem forog.
3. § Mert helyes ok fenforgása esetében, a teher visszavonásának is (a felhozott módon) be kell következnie, és ennél fogva a vásárlónak, a pénz előbb emlitett fölöslegét, a mennyire lehetséges, meg kell téríteni.
4. § És ugyanezt kell értenünk arról az apáról is, a ki úgy a maga, mint a fiú ősi jogait a fiúknak sérelmével és beleegyezésük nélkül gonoszul és igaz ok nélkül elidegeníti avagy árúba vagy zálogba bocsátja; hogy tudniillik; bevallását az előbb emlitett igaz ok fenn nem forgása esetében említett igaz ok fenn nem forgása esetében egyszerűen meg kell erőtleniteni és a fiak részét minden további fizetés nélkül, az apai részt pedig közbecsű mellett a fiaknak vissza kell adni és kiszolgáltatni.
Itt azonban figyelembe kell vennünk és eszünkben tartanunk, hogy ha valamelyik atyafi, a ki a másik atyafinak bevallását megmásítani és visszavonni akarja, ha az ilyen eladás alapján cserélt vagy szerzett fekvő jószágokat és birtokjogokat tudva és törvényes felszólalás nélkül használta és azoknak jövedelmeit valósággal húzta; akkor az ilyen bevallást soha vissza nem vonhatja; mert a valóságos használat alapján úgy kell őt tekinteni, mint a ki a bevallásba beleegyezett.
1. § És ugyanezt kell mondanunk az apai bevallásról is, melyet a fiú akarnak visszavonni.
2. § Hasonlóképen azt kell tartanunk azokról a bevallásokról is, a melyek a nemzetségi vagy osztályos atyafiak vagy akár idegenek és kivül állók között, a peres birtokjogokra nézve, egyezkedés és egyesség útján történnek és létesülnek.
3. § És az ilyen egyesség alapján az egyik fél, a ki a peres fekvő jószágokat kezén tartja és birtokolja, vagy a kinek talán másként van azokhoz hathatós joga, a másik félnek ama birtokjogok bizonyos részét vagy részecskéjét átadja vagy átengedi; a megmaradó részecske vagy rész pedig a béke és egyesség okáért az övé lesz és örökre annak birtokában marad. Az ilyen bevallásokat ugyanis (mivel a perek vége és kimenetele még kétséges és bizonytalan vala) mindig megtartjuk, soha vissza nem vonjuk.
4. § Mert különben is a fentebb emlitett megerőtleníthető és visszavonható bevallásokat nem azokra a fekvő jószágokra és birtokjogokra kell értenünk, a melyeket visszavenni vagy megszerezni, hanem csakis azokra, a melyeket elidegeníteni akarunk.
Továbbá: ahhoz az örökbevalláshoz, melyet a nemzetségi és osztályos atyafiak akár az előbocsátott, akár pedig más esetekben az ilyen, különben is, egymásra háramló birtokjogokra nézve, bármely rendes biró, avagy bizonyságtevő és hiteles hely előtt tettek, sem királyi jóváhagyás, sem törvényes iktatás nem szükséges.
1. § Minden egyéb, bármely fekvő jószág és birtokjog iránt idegenek és kívül állók között, akármilyen módon történt örökbevallást pedig, sőt még az is, a mely ötven forinton felüli zálog czímén keletkezett vagy történt, egy év forgása alatt törvényes iktatással szokás és kell megerősíteni.
2. § És ez akkor áll, ha az, a kinek számára a bevallás történt, ama fekvő jószágok birtokán kivül volt; mert ha azoknak már előbb is valóságos uralmában volt, hogy a bevalló közvetítésével az ilyen valóságos uralmat és birtokot tényleg megnyerheti, akkor a föntebb emlitett iktatás, egy év forgása után is, mindig végrehajtható.
3. § Azt is szem előtt kell tartanunk, hogy ha netán valamelyik bevalláshoz királyi jóváhagyás szükséges és ez a jóváhagyás egy év forgása alatt ki nem nyerhető, akkor az ilyen bevallást csak a mondott királyi jóváhagyás kinyerését követő egy egész év leforgásáig (mint mondám) és nem korábban kell eme jóváhagyás erejénél fogva törvényes iktatással (akár kövesse ellenmondás, akár nem) megerősíteni.
4. § És ezt nem a jövendő feltétel mellett tett, hanem mindjárt a jelenben hatályos bevallásról kell értened; mert ha valamely szerződés vagy testvérré fogadás, és a fekvő jószágoknak egyikről a másikra háramlása iránt bárki is a másik javára, vagy talán két fél közül mindenik kölcsönösen egymásnak tenne bevallást, úgy tudniillik, hogy ha valamelyik közülök örökösök hátrahagyása nélkül halna el, akkor fekvő jószágai és birtokjogai a túlélő félre háramoljanak át és ha a királyi felség az ilyen bevallást vagy szerződést és testvérré fogadást királyi jóváhagyásával látná el; mivel maga a bevallás és ennek következtében a királyi jóváhagyás is feltételes és csak a felek egyikének magszakadásával lesz annak helye; azért mind a két félnek életében, vagy talán mig az a fél van életben, a melyik a másiknak javára a mondott feltételes bevallást tette: nem szükséges hogy iktatás történjék.
5. § Kivéve, ha netán ezekre a fekvő jószágokra és birtokjogokra nézve valaki királyi jogot kért vagy kérne föl; mert ez esetben a királyi jogra nézve, mely gyakran többeknek fekvő jószágaiban titokban lappang, a törvényes iktatásnak szükségkép meg kell történnie.
6. § Ugyanezt kell mondanunk az előbb emlitett királyi jóváhagyásról is, hogy valamelyik félnek megvaszakadtával a királyi jóváhagyást, melynek ekkor adományereje lesz, és következőleg az ezen jóváhagyásban foglalt bevallást egy egész év forgása alatt törvényes iktatással kell megerősíteni.
A királyi jóváhagyás pedig az, a melylyel a fejedelem vagy a királyi felség az öröklés módja és joga szerint reá háramló birtokjogokra nézve az ország szent koronájának joghatóságát önkéntesen átengedi.
1. § Az ország szent koronáját a fekvő jószágok és birtokjogok háramlása és átszállása tekintetében megillető eme joghatóságnak, mely azon módon, a mint azzal most élünk, a fenséges fejedelem, néhai Lajos Király úr országlása vagy uralkodása idejétől fogva, vagyis az Úr megtestesülésének ezerháromszázötvenegyedik esztendeje óta kezdődött és a melyet minden királynak, tudniillik az ő utódainak idejében egész mostanáig sértetlenül és érintetlenül fentartottak és helyben hagytak, az ország összes báró urai, mágnásai, nemesei és előkelői fekvő jószágaira és birtokjogaira nézve (a kik tudniillik mag- és örökösök nélkül haltak el, vagy egyedül és magukra maradván, így magszakadáshoz közelednek) mindig ugyanaz az ereje van, mint a törvényes örökösödésnek.
2. § Mert e fejedelem ideje előtt minden báró, mágnás, nemes és birtokos ember az ő birtokjogai felett (még ha örökösei nem voltak is), minden királyi jóváhagyás nélkül, a mint akarta, szabadon rendelkezhetett.
3. § És egyedül abban az esetben volt helye a föntebb említett joghatóságnak, ha valakit örökösök, minden rokonság hiányában és végrendelet hátrahagyása nélkül halt el.
Innen tudnunk kell, hogy most minden bevalláshoz, a melyet az urak, nemesek és más birtokos emberek, a kik egyedül és egymagukban álló és kihaláshoz vagy magszakadáshoz közeledő személyek lévén, bármely személy részére, akármilyen alkalomból és okból, bármely feltétel alatt és körülmények közt, bármely fekvő jószágaikról és birtokjogaikról örökre tesznek, a királyi jóváhagyás (a jelzett öröklésre néző joghatóság miatt), mindenkor kell és szükséges.
1. § Mert e királyi jóváhagyás nélkül az előbb említett bevallás nem csak az örökös joggal lekötött, hanem a zálogczímen (eme fekvő jószágok közbecsüjén felül ideiglenesen átruházott fekvő jószágokra nézve is, bármi módon történt és létesült az, (a mint előre bocsátám) erőtelen leszen.
2. § Innen következik, hogy az a bevallás a melyet több atyafi, vagy idegen személy egymás közt kölcsönösen, avagy valakinek külön-külön teszen, királyi jóváhagyást nem kiván.
3. § Mivel ugyanis más személyek vannak, a kik öröklés módjára és jogánál fogva mindkét részről örökölnek, a fejedelemre és a királyi joghatóságra nézve az utódlásnak még helye nincsen.
4. § És ez akkor igaz, ha az egyik részen álló, vagyis a bevallást tevő személyeknek egymás között kölcsönös öröklési joguk van. Ugyanezt kell értenünk és tartanunk a másik részen álló személyekről is. Mert máskülönben a királyi jóváhagyást mindig szükséges kikérni.
5. § Mert a személyeknek többsége a királyi joghatóságot ki nem zárja ott, a hol a fekvő jószágokra nézve az atyafiságnak és vérrokonságnak köteléke, vagy másféle utódlásnak viszonossága és kölcsönössége nincs.
Meg kell jegyeznünk tehát, hogy bármely birtokos emberek vagy más személyek között, akármiféle fekvő jószágoknak, az egyikük magszakadásával a másikra átháramlása iránt kötött bármely szerződést, melyet tudniillik úgy királyi jóváhagyás, mint a bevalló személyek többsége, az imént emlitett módon állandóvá tett és megerősített, akármelyik félnek magszakadásával, egy év forgása alatt (mint előre bocsátám), törvényes iktatással kell helyben hagyni.
1. § Az életben maradó fél pedig az ilyen szerződésből, vagy testvérré fogadásból származó utódlási jog erejénél fogva, a magvaszakadt fekvő jószágainak uralmát, mintha ez tudniillik osztályos atyafia lenne, időközben is egyszerűen magáénak követelheti és (hacsak valamely törvényes akadály nem gátolja), kezéhez veheti.
2. § A szerződés vagy testvérré fogadás pedig az: midőn valaki (törvényes örökösök hiányában), fekvő jószágainak örökösévé valamely idegen személyt engedély mellett helyettesít.
3. § Készakarva mondám pedig: „örökösök hiányában”, mert ha valóságos és törvényes örökösök és utódok léteznek és maradnak hátra, a testvérré fogadásnak helye nincsen; de ezeknek hiányában ama fekvő jószágok háramlására nézve, az ilyen utódlás hatalmára és jogára a testvérré vagy fiúvá fogadott fog szert tenni.
4. § Azt is mondám, hogy: „engedély mellett helyettesít”, mivel fejedelmünk engedélyének vagy jóváhagyásának kinyerése nélkül, az ilyen helyettesítésnek vagy örökbe fogadásnak semmi ereje nincsen vagy nem lesz; hanem ama javasak háramlása egyenesen a fejedelemre és a szent korona joghatóságára néz és tartozik; és a fejedelem jóváhagyása nélkül az örökbe fogadott testvér vagy fiú az ilyen fekvő jószágok uralmába be sem léphet, vagy magáénak nem követelheti.
Figyelembe kell pedig vennünk azt is, hogy valakit kétféle okon és úton mondhatunk valamely fekvő jószág urának. Először: birtok jogán; midőn valaki valamely fekvő jószágot, úgy jövedelmének beszedésére, mint a jobbágyi szolgálatok teljesítésére nézve nyilván, valóságos és békés uralmában tart. És ez a mód az általános és mindenki előtt nyilvánvaló.
1. § Második úton, az öröklés jogánál és módjánál fogva mondunk valakit a fekvő jószágok urának, a mikor valamely birtokjognak háramlása nyilván reá nézve; a mint ez a nemzetség közel ágazatában levő egy apáról való, vagy osztályos atyafiak fekvő jószágaira és birtokjogaira nézve áll. Példának okáért: noha az egy apáról való atyafi, a másik szintén egy apáról való atyafinak életében, miután köztük az osztály megtörtént, emennek fekvő jószágai valóságos uralmában és birtokában nincsen, mindazáltal öröklési jog és uralma tényleg és közvetlenül megvan, melynek erejénél fogva, miután az atyafi örökösök hátrahagyása nélkül hunyt el, a tulélő és életben maradó atyafi, az elhalt atyafiaknak fekvő jószágait egyszerűen, tudniillik minden törvényes iktatás és törvényes eljárás nélkül, azonnal és közvetlenül magáénak követelheti és jogosan és méltán hatalmába keritheti.
2. § És ha az elhunyt atyafi leányokat és feleséget hagyott maga után és fekvő jószágai leányágat nem illetnek, úgy tudniillik, hogy sem előbb a korábban elhunyt atyafi életében, sem elődeinek idejében ama fekvő jószágokban a nők egyikének sem volt valóságos uralma akkor ezeket a leányokat kiházasításukig, a feleséget vagyis özvegyet pedig addig, a míg férje urának nevével és czímével él és özvegységének idejét tölti, épen azon a jogon és módon, a mint az elhalt atyafi életében volt, élelemmel, ruházattal és a megélhetésre minden szükségessel, a fekvő jószágok erejéhez képest, nevelni, ellátni, eltartani s végre a leányokat tisztessségesen kiházasítani, szintugy a feleségét is (ha akarja) férjhez adni s ezenfelül hitbérét és jegyajándékát a továbbélő atyafi törvény szerint kiadni tartozik. Ugyanezt kell a szerződésekről vagy testvérré fogadásokról is (a hol a szerződés nyilván tudva van) tartanunk; mert jóllehet az előbb elhunyt atyafinak a saját ágyékából leszármazó örökösei nincsenek, mindazáltal miután örököst helyettesitett, kit törvényes utódnak nevezünk, magva nem szakad.
3. § De máskép áll a dolog azokra az atyafiakra nézve, a kik fekvő jószágaikban és birtokjogaikban már hatvan, szász, kétszáz vagy még több év előtt megosztoztak, s annyi idő óta leszármazásuk ágazatáról is alig van emlékezet, hanem osztályos atyafiakul, mintegy csak névleg mondhatók. Mert ez esetben a szerint a törvény szerint kell eljárnunk, a mint valamely elhaltnak magvaszakadása okán a királyi felségtől felkért fekvő jószágokra nézve eljárni szokás.
Tovább, ha valamely ember az ilyen fekvő jószágoknak és birtokjogoknak, a melyek másra és nem reá háramlottak, erőszakkal uralmába tolakodik, behatol vagy bármi módon beleelegyedik, akkor az, a kinek eme fekvő jószágokhoz öröklési hatalma és joga van, azt a foglalót, egy egész év forgása alatt, azoknak uralmából erővel és hasonló erőszakkal is kidobhatja és kirekesztheti. Mert e részben erőszakot erőszakkal szabad megtorolni.
1. § Egy év letelése után pedig a foglaló ellen törvény útján kell eljárni és őt az ilyen fekvő jószágok igazságtalan elfoglalása és bitorlása miatt rövid idézés vagy értesítés mellett perbe lehet fogni; a mikor is az erőszakos foglalót épen úgy, mintha valakinek saját kezén levő fekvő jószágát ragadta volna el, azért, mert egy másiknak joghatóságát erővel és hatalmaskodással magához vette, főbenjáró itélettel kell elmarasztalni; ha mindazáltal a felperes bebizonyítja, hogy e fekvő jószágok utódlási jogon reá háramlottak.
2. § És ugyanezt kell tartanunk azoknak a birtokjogoknak erőszakos elfoglalásáról is, a melyeknek valaki huzamos idő óta valóságos uralmában volt, hogy tudniillik a birtokától megfosztott a foglalót egy év forgása alatt, ha teheti, ugyanolyan erőszakkal kidobhatja és kiűzheti.
Továbbá tudnunk kell, hogy ha valamely bevalló-levél szövegébe ezt a záradékot: „nullum jus nullamve juris et dominii proprietatem pro se reservando etc.” akár szándékosan, akár tudatlanaul betették, az olyan birtokjog, melyre nézve tudniillik az ilyen bevallás történt, arra, a ki a bevallást tette (még ha az, a kire jogát átruházta, örökösök nélkül halna is el) többé vissza nem tér és vissza nem száll, hanem teljesen a királyi felség adományozása alá kerül.
1. § Ha pedig a bevallás némely javaknak kölcsönös és viszonos cseréje vagy más örökös adományozása alapján, például szolgálatok jutalmazására (mint többnyire szokás) vagy bármely más helyes okból bekövetkezett odaadás, ideiglenes átruházás vagy lekötés alapján az említett záradék nélkül történik: akkor, ha az, a kinek javára ama fekvő jószágoknak adományozása vagy bármely ideiglenes átruházása történt, elhal és örökösöket s más törvényes utódokat hátra nem hagy, e fekvő jószágok ismét s újból arra, a ki a bevallást tette vagy ama fekvő jószágokat eladományozta, valamint annak örököseire s összes maradékaira (minthogy az öröklési jognak tulajdonát és uralmát magának tartotta fenn s magától másra örökre át nem ruházta) háramlanak s régi jogon tényleg visszaszállanak és visszakerülnek.
Mivel pedig a fekvő jószágoknak kölcsönös cseréjéről említést tettünk: azért tudnunk kell, hogy a fekvő jószágoknak kölcsönös cseréje az, mikor két vagy több fél a birtokjogokat egymás közt kölcsönösen megcseréli s törvényesen egymásra átruházza.
1. § Kigondolták pedig egyfelől békésebb állapot elérhetése, másfelől a nagyobb jövedelemnyerés haszna végett.
2. § Mert igen sok embernek fekvő jószágai lakhelyüktől félreeső helyen, annyira távol és messze feküsznek, hogy azoknak fentartására többet kénytelenek kiadni, mint a mennyit azok jövedelméből nyerhetnek. Némelyeknek fekvő jószágai pedig a hatalmasoknak veszélyes és erőszakos szomszédsága miatt a végpusztulásra jutottak. Többen ismét az ilyentén fekvő jószágaik miatt folytonos perlekedésben és viszálykodásban vannak, úgy, hogy ezek miatt még éjjel sem lehet nyugodalmuk; úgy annyira, hogy sokkal több a veszteségük, mint a mennyi hasznot húznak azokból.
3. § Ennélfogva bármely birtokos ember fekvő jószágaira és birtokjogaira nézve joggal és szabadon tehet oly cserét, mely neki hasznos és előnyös, a minek fiai, leányai vagy atyafiai ellenmondása egyáltalán útját nem állhatja.
4. § Mindamellett az a birtokrész, melyet neki cserébe adnak, a nemzetségi vagy osztályos atyafiakra fog (a cserét tevő atyafi magvaszakadtával) háramlani, éppen mintha az a másik birtokrész volna, melylyel ezt a kölcsönös cserét tette és a melynek az utódlási jognál fogva azokra az atyafiakra kellett volna szállania.
Minthogy pedig a fekvő jószágok ilyen kölcsönös cseréjében többen igen sok csalárdságot szoktak elkövetni és véghez vinni: némelyek ugyanis fekvő jószágaikat atyafiaik sérelmére és kárára nem valósággal és igazán, hanem tettetéssel és színleléssel szándékozván eladni és elidegeníteni, nehogy az atyafiak az ilyen fekvő jószágokat a vásárlóktól, hogy ne mondjam uzsorásoktól, a maguk részére visszakövetelhessék, maguknak tulajdoníthassák és visszaszerezhessék, az egyszerű vagy kiváltságos bevalló-levelekben a kölcsönös cserének (mely igazságos és helyes módon szabadon megtörténhetik) czímét vagy színét beiratják és azt vallják, hogy a vásárló vagy uzsorás valamely félreeső helyen, vagy akár talán közelbe levő és fekvő birtokjogot adott neki cserébe, mindazáltal az ilyen birtokjogot uralmát csak rövid időre (hogy azalatt csalárdságukat elpalástolhassák) vagy soha sem követelik maguk számára s így azoknak atyafiait, a kikre az ily czímen elidegeníteni szándékozott fekvő jószágok és birtokjogok öröksége néz, rászedvén, az örökségből kitudják, mivel az a birtokjog is, a melyet a vásárló az eladónak szinleg és tettetve cserébe adott, örökre a vásárlónál marad.
1. § Nehogy tehát úgy tünjék fel, mintha a csalárdság és álnokság valakinek hasznára válnék, mihelyt az eladó s a fekvő jószágokat elidegenító atyafiai az ilyen álnok cserének tudására jutottak, az ilyen fekvő jószágokat az atyafiak kérelmére miután előbb eziránt a törvényes perbehivás megtörtént, az említett módon elidegeníteni szándékolt fekvő jószágoknak csakis közbecsüje mellett, de mindig csak egy nyolczados törvényszak alatt a birónak a felperes részére azonnal vissza kell itélnie, adnia és iktatnia.
Továbbá, ha valamelyik atya vagy atyafi cserét tett és fiú vagy valamelyik atyafi ezt a cserét tudva és törvényes ellenmondás vagy eltiltás nélkül használta és az elcserélt fekvő jószágoknak jövedelmét valóssággal húzta, később ezt a cserét a fiú vagy az az atyafi vissza nem vonhatja: mert e részben a valóságos használat az átengedés és beleegyezés erejét ölti magára.
Továbbá mivel a csere útján adott és kapott birtokjogok mennyiségre, jövedelemre és értékre nézve egymásnak egyenlően mindenkor meg nem felelnek, azért többen, a kiknek fekvő jószágai és birtokjogai csekélyebb becsüek és értéküek, azokra bizonyos pénzösszeget szoktak ráadni, hogy a csere egyenlő legyen; a miért némelyek úgy vélekedtek, hogy az ilyen birtokjogoknak (minthogy pénzráadás történt) a leány- és fiúágat egyaránt kell illetniök. A mi nem áll.
1. § Mert a birtokjogok megtartását és következményeit nem a szerzés és hozzájutás ága, tudniillik a pénzráadás, hanem annak gyökere és eredete szerint kell megitélnünk; és azért ilyen esetben a leányágon levők az ő részüket csakis a ráadott pénzből kaphatják ki. De maguknak a birtokjogoknak tulajdonossága és öröksége a fiág részére épségben marad.
2. § És ez akkor igaz, ha az ilyen birtokjogok eredetüknél és gyökerüknél fogva a leányágat nem illetik. Mert ha arra nézve: vajjon valamely birtokjog egyaránt illeti-e a leány- vagy fiúágat vagy sem, kétség forog fenn, mindig az eredeti levélhez kell fordúlnunk, melylyel e fekvő jószágokat szerezték és nyerték.
Egyébiránt, minthogy a fekvő jószágoknak és birtokjogoknak kölcsönös cseréjébe többnyire be szokták irni és venni a mentesitő biztositékot, a melyet a római jogtudósok szavatossági biztositéknak neveznek: ha tehát az egyik törvényesen megkeresett fél az előre felvállalt védelmező és mentesitő biztositék mellett a másik fele az ilyen cserélt birtokjogok uralmában bármely perlekedők és törvényes megtámadók ellenében meg nem tarthatja, akkor az ő birtokjogait, a melyeket a másik félnek cserébe adott, (ha megvannak) valósággal vissza kell adnia és szolgáltatnia; ha pedig annak a félnek kezeiből talán máséba kerültek s vissza nem szerezhetők, akkor a megkárosult félnek, a kit azoknak uralmában meg nem tarthatott, mennyiségben, jövedelmezőségben és értékben az elidegenitett jogokkal felérő, hasonló birtokjogokat kell adnia és szolgáltatnia.
1. § És ezt akkor tartsd igaznak, ha a mentesitő biztositékot a bevallólevelekbe egyszerű és közönséges módon iktatták be. Mert különben, ha a mentesítés felvállalásának záradékát bizonyos feltételekkel és módokkal tették belé és nyilvánitották ki, akkor ezeket a kikötött feltételeket és módokat e részben meg kell tartani.
2. § És ugyanezt értsd a többi birtokjogokról is, melyeket valaki mentesitő biztositék alatt elidegenitett, vagy törvényesen aladott. Hogy ha az eladó a fekvő jószágok vásárlóját azoknak uralmában meg nem tarthatja, akkor azok helyébe minőségre, mennyiségre, jövedelmezőségre és értékre nézve hasonló fekvő jószágokat kell adnia.
A törvényes megtámadóknak pedig a perlekedőket és a törvény utján fellépőket kell vennünk és tekintenünk, nem pedig az erőszakos foglalókat s hatalmaskodva eljárókat. Mert ilyenekkel szemben senki sem köteles mást az eladott jogokban megtartani.
1. § Ha tehát a fekvő jószágoknak vásárlóját valaki az ilyen vásárolt fekvő jószágokra nézve a törvény rendjén gátolja és perbe fogja, akkor eme fekvő jószágok eladóját ügyének védelmére, mielőtt azt itélettel eldöntötték volna, maga mellé törvénybe idézni tartozik.
2. § Mert ha törvénybe idézését elmulasztja és igy az ilyen birtokjogokat vagy fekvő jószágokat törvényes uton elveszti, az eladó a mentesitő biztositék terhe alól menekszik és fölszabadul s a vásárlót azoknak uralmában többé megtartani nem tartozik.
Kérdés továbbá: ha valaki magára vállalta, hogy egy másikat valamely birtok uralmában megtart és magát annak megtartására kötelezte s idők folytán a földek valamely részecskéjét valaki határjárás utján vagy más czimen abból a birtokból kiszakitotta és törvényes uton elkülönitette, a tettleges birtoklás épségben maradása mellett: vajjon a felvállaló tartozik-e a másikat a földnek eme részecskéjében is megtartani?
1. § Feleld, hogy nem tartozik. Mivel ő azt a birtokot, minden törvényesen ránéző haszonvételeivel és tartozékával együtt, a másikra ruházta; és ily módon vállalta magára, hogy őt annak uralmában megtartja, a fekvőség ama részecskéje pedig a birtokhoz törvényesen nem tartozott; és igy maga az eladó is ama részecskére nézve rosszhiszemü birtokos volt. Ezért ő másnak jogait el nem adhatta, a minthogy el sem adta, e záradék erejénél fogva: „Ad candem possessionem de jure spectantibus, et pertinere debentibus etc.”
2. § Hacsak netán magát akképen nem kötelezte, hogy a másikat ugyanazon határvonalakkal és barázdákkal fogja annak uralmában megtartani, a melyekkel ő maga is azt a birtokot hatalma alatt és uralmában tartotta, mert ebben az esetben az elvesztett föld helyébe a másiknak egyenértékű földet tartozik adni.
Azt az egyet meg kell azonban jegyeznünk, hogy az előbb emlitett mentesitő biztositékot mindig kivül álló és idegen perlekedőkre, törvényes követelőkre és felperesekre, nem pedig magukra a fekvő jószágok ajándékozóira és eladóira kell érteni: a mint magam is láttam, hogy némelyek, a kik fekvő jószágaikat másra ruházták, ugyanezen fekvő jószágok birtokosai és urai ellen saját személyükben inditottak keresetet és támasztottak pert, mintha azokat eme fekvő jószágok uralmában meg nem tarthatnák, ezáltal azon fekvő jószágokat ismét a magok részére óhajtván megszerezni, a mit soha sem kell megengedni.
Minthogy úgy az örökös fekvő jószágokra nézve, mint a zálogos birtokjogokra, sőt a hatalmaskodásokra nézve is, gyakran szoktak a törvény előtt elévülésre hivatkozni, azért az elévülésről egyet-mást szükségképen el kell mondanom. Először is annak mibenlétéről, azután pedig tartamáról és különféleségéről.
1. § Tudnunk kell tehát, hogy az elévülés annak az időnek eltelése, melyet a törvény a fekvő jószágok jogszerű megtartására és visszaszerzésére nézve megállapított.
2. § Mely az eladott, elfoglalt, vagy bármiképen elidegenitett királyi fekvő jószágokra és birtokjogokra nézve száz, az egyháziakra nézve negyven, a nemesiekre nézve harminczkét, a polgáriakat illetőleg pedig tizenkét év lefolyásával telik le.
3. § A hatalmaskodások dolgában pedig hasonlóképen harminczkét év időtartam szükséges az elévüléshez.
4. § A falusiak között azonban az elévülés csak egy egész évre és egy napra terjedő határidőt foglal magában.
5. § A nemzetségi és osztályos atyafiak között pedig a birtokjogokra (kivéve a hatalmaskodásokat), valamint a hitbéreknek és leánynegyedeknek részökről teljesítendő fizetésére nézve, elévülésnek soha sincsen helye.
6. § Az egyházi törvényszék előtt pedig máskép hivatkozz az elévülésre. Minthogy azoban nem czélom az egyházi törvényszékről értekezni, azt hallgatással mellőzzöm s azokra hagyom, a kikre annak meghatározása tartozik.
7. § Egyébiránt, habár igen sok tudósnak az a közös véleménye és állítása, hogy a határigazítás és zálogos jogok dolgában sincs helye az elévülésnek, mégis, mivel ezt az állítást föntartás nélkül nem érthetjük, hanem annak módja szerint meg kell vizsgálnunk, azért azt alább, a maga helyén, világosan meg fogom magyarázni.
Tudnunk kell azonban, hogy ha valaki véletlenül a törökök, sarancénok, tatárok, vagy más hitetlenek kezébe és fogságába esik s ottléte az elévülés idejét túlhaladja, akkor ebben az esetben az elévülés mit sem ér; hanem a fekvő javaitól megfosztott nemes, miután ismét haza kerül, azokat törvény útján visszaszerezheti, az elévülés őt ebben meg nem akadályozhatván.
1. § És ha a királyi felség valakit számkivetésre itélnek és a fiú is, talán a fejedelemtől féltében, vagy gyermeki kegyeletből atyjával menne és azalatt a míg ott tartózkodik, az ő jogainak idegen kézzel történt elfoglalására nézve, az ország nemeseinek jogait átruházó elévülés ideje legördülne és betelnék: a fiú (kinek atyja bűneiért nem kell lakolnia) visszatérvén, osztályrészébe eső elidegenített fekvő jószágait, az elévülés ellent nem állván, magának visszaszerezheti.
2. § Mely elévüléseket még perinditás nélkül is, tiltó és ellenmondó levelekkel ki lehet zárni.
3. § Mert mai napság a perinditás ideje sem terjed tovább ama harminczkét évnél. És ha ezalatt a per folytatása abban maradt, ezt amaz időre elteltével újból kell megindítani.
Miután a fentebbieknek a birtokjogok tulajdonságait és az örökségeket és ezek különböző nemeit megmagyaráztam, most még a zálogos jogok rendjéről és mibenlétéről kell szólanom.
1. § És ámbár a zálogos birtokjogoknak nem csak birtokában és uralmában lenni kárhozatos és az üdvösséggel ellenkező dolog, hanem azokról valamit még írni is irtózatosnak látszik, mégis minthogy a római császári és polgári törvények ennek használatát megengedik, azért ez a veszedelmes szokás ebben az országban és alávetett részeiben nagyon meggyökerezett s erősen elharapódzani kezdett, úgyannyira, hogy ha a többi közt eziránt hozott országos végzeményben kiszabott büntetés némelyeket vissza nem rettentene, még az őket illető pénz letétele s kifizetése után sem gondolnának valaha arra, hogy azokat a zálogos fekvő jószágokat és birtokjogokat visszabocsássák, hanem saját lelkük veszedelmére addig a meddig lehet viszszatartanák: ennélfogva elhatároztam, hogy magának az elzálogításnak módjáról és erejéről egyet-mást ide iktatok.
A honnét tudnunk kell, hogy a birtokjogok elzálogítását kétféleképen értjük: ahhoz képest tudniillik, a mint az elzálogosítót vagyis a zálogba adót, vagy pedig a hitelezőt, azaz a zálogba vevőt tekintjük. Az elzálogítás tehát, a zálogba adót tekintve az, midőn valaki saját jogát, a szükségtől kényszerítve, másnak ideiglenesen használatul átengedi. A hitelezőt, vagy zálogba vevőt tekintve pedig az elzálogosítás: valamely idegen jognak időre szóló veszedelmes és kárhozatos magánál-tartása, a jövedelmek szedése és a tőkeösszeg visszakövetelése mellett.
1. § És ezek a meghatározás nem arra czéloz, hogy valaki a zálogos fekvő jószágoknak jövedelmét és hasznát húzza és azonfelül még a tőkeösszeget is visszakövetelje, sőt inkább, megbélyegzi és kárhoztatja az efféle visszakövetelést és haszonvételt. Mert tudnivaló, hogy a ki ilyen módon használja a zálogos fekvő jószágokat, az nyilván uzsoráskodik.
2. § Ha ellenben minden jövedelmet (kivételével a költségeknek, melyeket azoknak a jószágoknak föntartására azoknak igazi ura is tenni kénytelen volna), a tőkeösszegbe beszámítana, ilyen módon a zálogos fekvő jószágok megtartása nem kárhozatos, hanem igen dicséretes dolog volna és a hitelező ezáltal bebizonyítaná, hogy felebarátja javára kegyeletes munkát végzett.
Minthogy pedig már általános közmondássá vált, hogy zálogügyekben nem lehet elévülésre hivatkozni s ezt meg sem kell engedni, mely közmondásnak jelentését azonban nem egyszerü értelemben kell vennünk, hanem mivel a közvetlenül előbocsátottak szerint a zálogitásnak kétféle jelentése van, tudniillik más az elzálogitóra azaz átadóra s ismét más az átvevőre nézve:
1. § Tehát az a kijelentés egyedül az átadóra, vagyis elzálogítóra nézve igaz, és csak reá nézve értjük azt megengedhetőnek: ellenben a hitelezőre vagyis az átadóra nézve, azt egészen el kell vetnünk.
2. § Mert igen sokan szokták, szükségtől kényszeritve, fekvő jószágaikat zálogul lekötni, melyeket haláluk napjáig vissza nem válthatnak; s az apa vagy atyafi elhalálozván, a fiúk vagy atyafiak is, akár mivel szegénységük gátolja, akár gondatlanságuk és restségük miatt, néha meg azért is, mert távol és igen messze fekvő vidéken és feljebbvalók szolgálatában vannak lekötve, vagy egyébként az országon kívül foglalatoskodnak, az elévülésnek éveit és határidejét (nem váltván ki az ilyetén zálogjogokat) jóval el szokták mulasztani; és ilyen esetben az átadóra nézve az elévülésnek nem kell helyet adni.
3. § Mert, ha a zálogba adó vagy elzálogító nemeseknek fiai vagy atyafiai és azok örökösei bebizonyíthatják, hogy azok a zálogba adott fekvő jószágok és birtokjogok zálogczímen kerültek idegen kézre és azokat maguknak visszaszerezni és kiváltani akarják, akkor a zálogos jogoknak birtokosa, mit sem használván az elévülés akadálya (ha mindjárt az elévülési idő közben kétszeresen, háromszorosan vagy többszörösen lejárt is) még ha az a birtokos (hogy ne mondjam uzsorás) azokat a zálogos fekvő jószágokat időközben netalán királyi jog czímén a maga részére felkérte volna is, azokat a fekvő jószágokat visszabocsátani tartozik.
4. § És ha azt állítja, hogy azokhoz a fekvő jószágokhoz valami joga van, ezt birtokon kivül törvény útján kell keresnie.
5. § És ezt arra értsd, ha az elzálogító azokat a fekvő jószágokat az elzálogítás megtörténte után annak a birtokosnak örökös joggal le nem kötötte. Mert ebben az esetben nem tartozik azokat a jószágokat visszabocsátani, hanem ha az elzálogitónak fiai vagy atyafiai azt hozzák fel, hogy ama jószágokat az ő sérelmükre örökös joggal le nem köthette vagy el nem idegeníthette, akkor azokat a fekvő jószágokat és birtokjogokat ugyanazon perrel kell visszakövetelniök, a melylyel az örökségi jogokra nézve szokás föllépni.
6. § Mert kettős czímen, tudniillik zálog- és örökös jog czímén egyszerre valamely birtokjogot senki sem tarthat kezén, hanem mihelyt valaki annak birtokát örökös jog czímén kezdette meg, az elzálogítás ereje azonnal megszünik és teljesen elenyészik.
7. § Ámde némelyek, kik azt a mondást, hogy zálogos ügyek, jogok és javak tárgyában nem kell elévülésre hivatkozni, fonákul, helytelenül és rosszul magyarázzák és annak ilyetén értelmezése fáradoznak, hatvan, hetven, száz és ennél több évvel ezelőtt készült és kelt zálogos levelek alapján a főpap és báró uraknak és az ország nemeseinek sok fekvő jószágát és birtokjogát iparkodnak az előbb említett zálog czímén maguknak elsajátítani és bitorolni.
8. § Ennélfogva tartsuk eszünkben, hogy minden ilyen az elévülés idejét túlhaladó régi és elavult zálogos levelet (ha a felperes és a fekvő jószágok keresője arra nézve, hogy őt azokból a zálogos fekvő jószágokból és birtokjogokból hatalmasul kidobták, vagy azokat tőle jogtalanúl elvették, törvényes és elfogadható bizonyítékot és írásba foglalt bizonyítvány fel nem mutathat) hatálytalannak és teljesen erőtlennek kell tekinteni és nyilvánítani.
9. § Azonban annak kimutatására, hogy ama fekvő jószágokból ilyen erőszakos és jogtalan úton dobták ki és fosztották meg azoktól, hatvan évig és nem tovább terjedő időn belül a tanúbizonyságot is (ha a felperes elégségest és törvényszerűt tud előállítani) el kell fogadni.
10. § Mert az elzálogító a maga hitelezőjét gyakran az egész pénzösszegre nézve kielégíti, a melyet tudniillik fekvő jószágát zálogba adta, mindazáltal magát a záloglevelet nem kaphatja mindenkor vissza, hanem csak a kielégitésről szóló felmentő, azaz: nyugtató levelet adnak neki, a mely gyakran elvész, főképen ha történetesen annak az embernek magva szakad és fekvő jószágai a királynak vagy királyi adományozás következtében, vagy egyéb uton is, másnak kezére szállanak és jutnak. Ilyen esetben tehát az elzálogitó halálával és magvaszakadtával, a régi zálogos levelek ellenében senki sem tartozik a nyugtató levelet előmutatni s különösen nem az idegen, ha csak azt nen lehetne bizonyitani, hogy valaki a zálogos jogot (mint előbb emlitém) birtokosa kezéből igaztalanul és erőszakosan ragadta ki, mert nem látszik igazságosnak, hogy ezt ilyen módon pénzétől megfoszszák, mivel a vagyon vagy birtok e részben a maga terhével száll át.
11. § Mégis, ha eszébe jutna, hogy a tőkeösszeget rajta már felhajtotta, inkább azon igyekezzék, hogy a zálogot átengedje s arról lemondjon, semmint hogy lelkét veszedelembe döntse.
Azt az egyet azonban vedd eszedbe, (a mint már föntebb is röviden érintém) hogy bármely úr, mágnás, nemes és birtokos ember, akármilyen rendű, rangú, méltóságú vagy jelességű is legyen az, birtokjogait ezek közbecsűjének értékén túl, zálogczímen, semmi esetben le nem kötheti.
1. § Ha mindazonáltal netalán igaz és közbecsűjökön túl kötnék le valakinek, akkor az maga, a ki lekötötte saját életében, csak úgy válthatja magához azokat, ha a kapott pénzösszeget leteszi és visszafizeti.
2. § Az elzálogítónak fiai vagy atyafiai pedig, a kiket tudniillik az ilyen visszaváltás illet, azokat az ő halála után, sőt még életében is, az előbocsátott közbecsű árán válthatják magukhoz, mindig szem előtt tartván az eladásnak vagy elzálogításnak előbb megmagyarázott eseteit.
3. § A közbecsű alatt pedig ezen a helyen nem ökröket, lovakat, teheneket, juhokat vagy egyéb ilyen könnyen eladható dolgokat kell értened, hanem a zálogba adott fekvő jószágokat és birtokjogok értékét, a mennyire tudniillik, a megejtett közbecsű szerint, beleértve a földeket, erdőket, réteket és egyéb tartozékokat meg haszonvételeket is (a mint föntebb is megjegyeztem) azoknak a fekvő jószágoknak becse megy. Mert a pénz-fizetésnek az ilyen becsűhöz képest kell utóbb történnie.
Továbbá mivel föntebb azt mondám, hogy a határigazításra nézve sincs helye az elévülésnek, azért a határjárásról és igazításról is egyet-mást röviden előadok.
1. § Miért is tudnunk kell, hogy miután e nemes Magyarországban a királyi szék kormány megerősödött és a magyar nemzet a szentlélek kegyelmének ihletéből és igazságnak ismeretéhez és az igaz hit vallásához jutott, Szent István dicsőséges királyunk és apostolunk, úgyszintén a híres és kegyes Szt. László király, továbbá Magyarországnak sok megdicsőült és fönséges királya, tudniillik amazoknak utódai, a királyi várakhoz, mintegy az ország szent koronájának joghatóságához tartozó igen sok földet (melyeket most birtoknak nevezünk) azoktól elszakítván, részint monostoroknak és egyházaknak örökös alamizsnául, részint vitézlő szolgáiknak, (kiket ma már nemeseknek hivunk) szolgálataik fejében minden időre örökségül adományoztak.
2. § Mely földeket az ilyen adományozás idején más földektől határelkülönítéssel is kiszakították.
3. § Azután ez ország bárói, mágnásai és nemesei szaporodván, némelyek közülök egy földnek vagyis birtoknak határai között gyakran két és néha három vagy több falut is megszállattak és megtelepítettek és népséggel és lakosokkal ékesítettek, néha e faluk határait egymástól el sem különítvén, hanem csakis a haszonvételre nézve állapítván meg közöttük bizonyos mértéket; olykor azonban határjelek felállításával egymástól el is különítették.
4. § Midőn tehát idő haladtával ama báró urnak, mágnások, és nemesek fiai és örökösei a birtokjogokat maguk közt felosztották, egynek egy, másnak más falu esett és jutott osztályrészül. Utóbb ezek elhalván s gyakran magvuk szakadván, az ilyen falu és birtokok a határlevelekkel együtt Magyarország megdicsőült királyainak adományából vagy egyébként különböző emberek kezébe kerültek. Ekként keletkeztek az első határjárási és igazítási villongások.
5. § Mert azok, a kiknek az ilyen határlevelek az ezen leveleket illető fekvő birtokkal együtt jutottak kezükre, az ilyen egy határba foglaltság okán, levelük erejénél fogva, úgy vélekedtek, hogy más faluk és birtokok is tartoznak ő hozzájuk. A legújabb időkben pedig azért is kezdettek, a határigazításokban különféle viszálykodások támadni, mert a hatalmaskodás és erőszakoskodók mások földeit nyilvánságosan elfoglalták és elvették.
Ámbár tehát a határigazításban nincs helye az elévülésnek, mindamellett a külön birtoktesteket, melyek bárminő határlevélben kitett határok közt feküsznek (főképen az előbocsátott esetekben) az ilyen határlevelek erejénél fogva semmibe venni és elfoglalni nem szabad.
1. § Mert annak, a kié a föld vagy határ volt, a külön birtokos alapítása és megszállása idején kellett volna (nehogy ott falut vagy majort állítsanak) ellentmondania és tiltakoznia.
2. § Hanem az ilyen külön birtoktestre és birtokra nézve, mely (mint mondám), a határlevelekben kitett határok közt fekszik, a rendes biró igazságos és méltányos megszabása szerint és ahhoz képest a mint az efféle falu vagy birtok jobbágyai és lakosai a földeknek, erdőknek, hegyeknek, szőlőhegyekek és réteknek hosszú időn át használatában és valóságos uralmában voltak; kell a határokat elkülöníteni és ama jobbágyok használatára elégséges földet, erdőt, cserjét, hegyet, szőlőhegyet, vizet, rétet és kaszálót is odacsatolni; az efféle határlevelek egyéb záradékai pedig a felperes javára épségben maradnak.
3. § Egyik-másik földnek, erdőnek, szőlőhegyeknek és rétnek a zömétől, tudniillik a népesült falutól, bármely módon apránkint elszakított és elfoglalt részecskéit és térmennyiségét pedig a határlevelek erejénél fogva (de csak akkor, ha e levelek törvény rendje szerint készültek) a fölperes az elszakasztott és elfoglalt rész mennyiségéhez és becsüjéhez képest, hitletétel mellett, visszaszerezheti és a fő birtoktesthez (ez ország régi és törvényerőre emelkedett szokása ezt úgy rendelvén) visszacsatolhatja s kell is csatolnia, bármely elévülésre való hivatkozás ennek útját nem állván.
4. § Mikép kell pedig az efféle földeket, erdőket megbecsülni, s hogy mit érnek két vagy három vagy több hold föld és a kaszálók vagy az erdők, azt alább a becsük sorában világosan leírva találod.
Tudnunk kell továbbá, hogy a határjárások és az e tárgyban készült levelek körül igen sok csalás és nyilvánvaló botrány szokott előfordulni.
1. § Igen gyakran szokott ugyanis történni, hogy némelyek üdvösségükről és becsületükről megfeledkezve, miután a királynak vagy az ország más rendes biráinak „Dicitur nobis etc.” záradékkal kelt határjáró leveleit kézhez vették, a végrehajtásra, vagyis a határjárásra kiküldött királyi vagy nádori embert, vagy valamely káptalannak avagy conventnek erre kirendelt bizonyságát pénzzel, vagy ajándékokkal megvesztegetik; azoknak jelentéstétele alapján (a nélkül, hogy a másik félnek, a kire nézve tudniillik azt a hamis jelentést tétették, hogy földjeit bejárták, erről csak legkisebb tudomása is volna) a maguk részére kiváltságlevél alakjában olyan határleveleket készíttetnek és vesznek ki a káptalantól vagy conventtől, a minőket akarnak; és azután ezeket a leveleket maguknál elrejtik és magát a határjárást tíz, tizenhat és néha húsz, meg ennél több év folyamán keresztül is, mély hallgatással mellőzik és végre, a mikor talán már a királyi, káptalani és conventi emberek, de meg azok a szomszédok és egy határban lakók is, kiknek neveit a határlevelekbe álnokul beiktatták, elhaltak, a határjelentés ezek alapján nyilvánosan és most már törvény szerint végrehajtják és ily módon maguknak jogtalanul és álnokul igen sok földet elsajátítanak.
2. § Hogy ezek kárhozatos kapzsiságának útját vágjuk és a levelekből a valóság kitünjék: az ország rendes biráinak vagy itélőmestereiknek a királyi vagy nádori, káptalani vagy conventi emberek jelentéstétele alapján kelt efféle (Dicitur nobis záradékú) leveleket mindig szorgos vizsgálattal, figyelemmel és gonddal meg kell rostálniok és arra nézve, hogy a felperes ezekkel élt-e, vajjon tudniillik e levelek alapján az azokban kijelölt és foglalt földeket a megtörtént határjárás után valamikor uralmában tartotta és használta-e, a valóságot ki kell nyomozniok. És ha bebizonyul, hogy ezeknek semmiféle használatában és uralmában nem volt, akkor világos, hogy ezek a levelek helytelenül és az ország törvényes rendje ellenére készültek és ennélfogva hatálytalanok.
3. § Ellenben azokat a határleveleket, melyek az ország valamely rendes birájának törvényes meghagyására, nemkülönben a két, vagy három vagy több fél között (ezeknek egyetértésével) törvényesen végbement határjárás alapján, továbbá, melyek az egyesek közt történt egyesség vagy bevallás alakjában keltek, hacsak mások jogait vagy földeit maguk között jogtalanul meg nem osztják avagy be nem bizonyul, hogy azokat megosztották; de meg azokat is, melyek közönséges és szokásos határjárásból készültek és keletkeztek, a melyet tudniillik a király vagy nádor és valamely hiteles hely emberei a birtokjogok vagyis a bejárt földek szomszédjainak és határosainak, különösen azoknak jelenlétében, a kiket azok a földek illetnek, vagy a kik tudvalevőleg azokra a földekre nézve legalább szomszédosak, mindenki szeme láttára nyilvánosan és törvényesen hajtanak végre, mindig hatályosaknak tekintjük és állandó erővel ruházzuk fel.
4. § A Magyarország bármely törvényes király urának adományleveleiben megjelölt és körülírt határvonalakat és elkülönítéseket is mindig megtartjuk. És ez akkor áll, ha az efféle földeket vagy birtokokat az adományozás vagy határmegkülönböztetés megtörténte után más és különböző földekre vagy birtokokra fel nem osztották, vagy használat és uralom alapján határok szerint külön nem szakították.
Továbbá, mivel igen sok városnak, falunak és birtoknak, valamint sok mezővárosnak és pusztának határait és határvonalait folyamok és folyóvizek különítik el, veszik körül és zárják be, az ilyen folyamoknak kiáradása és ereje pedig igen gyakran nagy darab földet, rétet és erdőt elszakít és egy másik, szomszédos város, mezőváros vagy birtok területéhez sodor, és ezt azokkal megnöveli, mert a folyam futása és rohanása a maga rendes folyásából, medréből és útjából igen gyakran más, új mederbe szokott elhajolni és térni; azért némelyek az gondolták és vélték, hogy az ilyen földeknek, réteknek és erdőknek, melyek tudniillik a víz folyásának és útjának vagy medrének változásánál fogva a másik, szomszédos város és mezőváros vagy birtok területéhez estek és szakadtak, azontúl ehhez a városhoz vagy mezővároshoz, avagy birtokhoz kell tartozniok és ezt kell illetniök, azt vitatván és állítván, hogy határaikat a folyóvíz folyása és útja és medre szabja meg, a mit nem kell tartanunk.
1. § Mert ilyen módon igen sok csalás következhetnék be, és a vizeket vagy folyókat rejtekcsatornákon és néha igen csekély árkokon át, vagy gátak állításával és töltések által mindenki olyan helyre vagy mederbe vezethetné le, a milyenbe inkább akarja és ezáltal másnak földeit, erdeit, vagy rétjeit igen könnyen bitorolhatná.
2. § Igy tehát ellenkező véleményben kell lennünk, hogy mivel a folyóvíznek, vagyis a folyamnak, különösen pedig a hajókázhatónak jövedelme nagy becsértékű: azért bármerre is térjen el és folyjon le a víz vagy folyó, az a város, vagy mezőváros, avagy birtok, a melynek területéről az másiknak földére vagy területére hajlik el vagy tér át, ezáltal maga jövedelmeitől, úgymint: malmaitól, gázlóitól, vámjaitól, halászatától és egyéb haszonvételeitől el nem esik: hanem a mint előbben, a mikor a folyó a maga igazi, szokott és régi útján folyt, úgy azután is, a mikor már más, új mederbe hajlott, a maga jövedelmeit és haszonvételeit teljesen szabadon használhatja és élvezheti.
3. § Az erdők, rétek és földek azonban egyedül azéi lesznek, a kiéi előbben voltak és a ki azoknak békés uralmában volt. Innen van az, hogy némelyeknek mások földein és területein saját földeik és rétjeik vagy erdeik megvédésére gátaknak és töltéseknek készítését megengedik, hogy tudniillik saját földeiken és területeiken a vizek kiáradása és ereje miatt kárt ne szenvedjenek. De evvel nem értjük azt, hogy ezáltal az ilyen idegen földeket maguknak elsajátíthatnák.
4. § Hasonló áll az olyan folyók vizére épített malmok gátjaira és töltéseire nézve, melyeknek egyik fele az egyik, másikba pedig a másik birtokosnak vagy falunak áll szolgálatára. Ha mindjárt valaki azoknak végét más földjéhez erősíti, a mit a törvény meg is enged (csakhogy az ilyen töltés a másik félnek nyilvánvaló kárt okozni ne látszassék) ezáltal mégsem bitorolja sem a folyót, sem a másiknak földét, hanem ez az ő igazi uráé marad.
Miután a birtokjognak úgy örökösjogon, mint zálog czímén való megtartását, de meg a határjárásokat és igazításokat is előzőleg leírtam: következőleg már a leánynegyedről vagyis a negyedjogok, valamint a hitbérek és jegyajándékok fizetéséről és visszaadásáról kell értekeznem.
1. § S itt tudnod kell, hogy a negyedjog, az a birtokjog, melyet a hajadonoknak és asszonyoknak az apai örökségi fekvő javakból és jogokból a nemzetségi leszármazás jeléül, nem örökösen vagy örökségképen, hanem a visszaválthatás kikötése mellett és ennek feltétele alatt adnak ki.
2. § Miért nem illetik pedig a nőágat a közszolgálatokkal szerzett apai birtokjogok és miért nem részesedhetnek azokban a leányok egyaránt a fiúkkal és törvényes örökösökkel és hogy mely fekvő birtokokból kaphatnak örökrészt, azt fentebb, a hol az örökösöknek az apai fekvő jószágokban való örökösödését írtam le, nyilván megtalálod.
Meg kell jegyeznünk, hogy bármely báró, mágnás vagy nemes, legyen neki bár egy, vagy tíz, avagy több leánya, ezeket a leánynegyednek egyszeri fizetésével kielégítheti, akként tudniillik, hogy összes apai birtokjogait valamennyi haszonvételük és mindennemű tartozékaikkal együtt négy igazságos és egyenlő részre különíti és az egyik negyedrésznek, a mely tudniillik negyedjog fejében jár, árát közbecsü útján meg kell szabni és állapítani, a mely becsünek sora szerint egy és ugyanazon fizetéssel, de készpénzben és nem a könnyen eladható ingókban, minden leányágat a negyedjogra nézve ki kell elegítenie.
1. § Ennek a negyedrésznek tulajdona és öröksége pedig a többi negyed- vagyis birtokrészekkel együtt minden időre a fiúknak és örökösöknek marad meg.
2. § Akármelyik leány pedig, ha akarja, negyedjogát külön-külön követelheti. De az örökösöknek, a kiktől azt követeli, óvatosaknak kell lenniök, nehogy egynek fizessenek annyit, a mennyit többnek kell fizetniök.
Ha pedig a leánynegyedet az egyik leánynak perlekedés és az apai birtokjogok dolgát illető levelek és okiratok előmutatása nélkül ki is fizették: a másik leány (ha akarja) mind a mellett azoknak az apai birtokjogoknak tulajdona és öröksége iránt az érdekelt féllel a törvény előtt perlekedhetik és annak, vajjon azok a jogok a leányágat illetik-e vagy sem, végére mehet.
De, mivel a leányokat, könnyű gondolkozásuk miatt többnyire tévutra vezetik, azért a hajadonok, még ha törvényes és teljes kort értek is, magukra vagy utódiakra, vagy atyafiakra nézve sérelmes, örök, vagy ideiglenes bevallásokat soha sem tehetnek.
1. § Innen van az is, hogy a hajadonokat kiskorú atyjukfiainak gyámságára nem bocsátják és az ország szokása szerint a gyám tisztét nem viselhetik.
Milyen módon kell pedig a még pártát viselő lányoknak nemzőik halálával férjhez mehetésük idejéig az apai ház és birtokjogokban maradniok, és mikép kell őket utóbb azokból kiházasítani, arra nézve föntebb, a hol az elhaltak magvaszakadása czímén felkért fekvő jószágokról értekeztem, világos tanúságot meríthetsz.
1. § Az pedig, hogy a leánynegyedet miképen kell becsülni és hogy mit ér egy vár, nemesi udvar, jobbágytelek, alább, a becsük során tisztán ki fog tünni.
Továbbá a hitbérek és jegyajándékok fizetésére nézve szükséges megjegyeznünk azt, hogy ámbár a hitbér: „dos” (a melyből a „dotalitium” szó ered) és az ajándék meg a jegyajándék egymástól nagyon különböznek, mi mégis a kifejezés összezavarásával a hitbért és ajándékot egybevéve „dotalitiumnak” vagy csakis „dos”-nak, azaz hitbérnek mondjuk. S ez nem egyéb, mint a mit a feleségnek szűzessége vesztéseért és elhálásáért a férjnek javaiból adnak.
1. § Jegyajándéknak pedig mindazokat az ingó javakat nevezzük, melyeket a férj vagy szűlők, vagy az atyafiak, vagy bárki más, a menyegző vagy eljegyzés avagy kézfogás szertartásának idején adnak a nőnek.
2. § A honnét tudnunk kell, hogy a hitbér, országunk régi és törvényerőre emelkedett szokása szerint, a törvényesen férjhez adott nőknek díja, a melyet a férjek fekvő jószágaiból és birtokjogaiból, s állásuknak megfelelően házassági kötelességűk teljesítése fejében szokás nekik adni.
3. § Mert a hitbér fizetése a férjek állásának és méltóságának kitünősége és fekvő jószágaik meg birtokjogaik mennyisége szerint váltalkozik és történik; példának okáért, valamely báró özvegye többet kap hitbér fejében, mint valamely mágnás özvegye, szintúgy az olyan nemes özvegyének, a kinek száz vagy ötven jobbágya van, hitbér czímén több jár, mint egy másik nemesének, a kinek jobbágyai száma kisebb.
4. § Mert ha a férj bárói tisztet viselt, akkor az asszony száz girát, ha pedig mágnás vagy csak név szerint volt báró és bárói tisztet nem viselt, vagy ha előkelő nemes, vagy vitézlő és ötven vagy több népes jobbágytelke volt, özvegye ötven gírát kap hitbérül, minden gírát négy magyar forinttal, vagy most folyó pénz szerint négyszáz dénárral számítván.
5. § Egyéb, alsóbb rendű és rangú nemesek özvegyei, pedig férjeik fekvő jószágaiból és birtokaiból nagyobb vagy kisebb mértékben, tudniillik a fekvő jószágok mennyiségéhez képest, közbecsü mellett (bele nem értve ebbe a szántóföldek, erdők, rétek és egyéb tartozékok és a fekvő jószágok külső jövedelmeit) kaphatják ki hitbérüket.
6. § Az asszony halálával pedig hitbérét az keresheti és követelheti magának, a ki a vérrokonság ágán hozzá legközelebb áll.
Hogy pedig a bárók tisztsége és elnevezése felől kétség ne támadhasson, jónak láttam azok neveit ide iktatni.
1. § Az igazi bárók tehát, kiknek neveit a végzeményekbe a királyi megerősítő levelekbe régtől fogva be szokták iktatni, ezek:
2. § Az ország nádora, az országbíró, Dalmátia, Horvát- és Tótországok bánja, az erdélyi vajda és székely ispán, a szörényi bán, mert a macsói bánságot a törökök a mi időnkben megszüntették. Továbbá a királyi és királynői tárnok, ajtónálló, pohárnok, asztalnok és lovászmesterek, nemkülönben a temesi és pozsonyi ispánok.
3. § Mindezek özvegyeinek, hitbérük és jegyajándékuk fejében azok, a kiket illet (mint említém) száz gírát szoktak és tartoznak adni.
A hitbér kifizetése pedig részint készpénzzel, részint meg ingó és könnyen eladható dolgokkal, de ezeknek igaz ára és értéke szerint, szokott mindenkor történni.
1. § Kizárván azonban a foltozott ruhák, fegyverek, sánta lovak, ökrök s más ilyen marhák becsűjét, melyeket hitbérek fizetése fejében nem fogadnak el.
2. § Az ingó és könnyen eladható dolgoknak pedig e részben olyanoknak kell lenniök, melyek a mindennapi vásárban eladhatók, minők a juhok, ökrök, lovak, kecskék, tehenek, borjúk és sertések, melyek egyik helyről a másikra könnyen mozoghatnak.
Továbbá meg kell jegyeznünk, hogy mindenik asszonyt első férjétől, virágzó szűzessége okán, a melyben férjhez adták, az egész hitbér, a másodiktól pedig, mert szűzességvesztés után ment férjhez, annak csak fele, a harmadiktól negyede, a negyediktől csak nyolczadrésze illeti.
1. § Ha pedig valamelyik ötödször vagy hatodszor is férjhez megy, hitbére annyira leapad, hogy rendkívül csekélylyé lesz.
2. § A hitbért pedig a férjek ama fekvő jószágaiból és birtokjogaiból fizetik az asszonyoknak, a melyekre őket vitték volt.
3. § Mert az apai jogokból nem hitbért, hanem leánynegyedet kell kapniok, hacsak valamelyik netalán anyja vagy nagyanyja hitbérét keresné, a mit, ha erről előbb nyugtató levelet nem adnak, törvény szerint megtehet.
De tudnunk kell, hogy egy és ugyanazon személy az anyának s egyszersmind a nagyanyának hitbérét nem követelheti.
1. § Mert ha anyámnak negyedét követelem, akkor nagyanyámnak hitbérét kell követelnem, mert anyám anyja az én nagyanyám.
2. § Ha pedig egyedül anyám keresi negyedét az apai jogokból, akkor anyjának és nem nagyanyjának hitbérét kell keresnie. Mert az ő nagyanyjának hitbérét annak a nemzedéknek, még pedig a közelebbiknek kell keresnie, melynek véréből az az asszony tudvalevőleg származott.
Továbbá a gyermekek és végrendelet hátrahagyása nélkül elhalt férjnek összes ingó javai, bármineműek is legyenek és akárhogy is nevezzük azokat, feleségére háramlanak.
1. § Kit mindaddig, míg elhunyt férjének neve és czíme alatt éli özvegysége idejét és más házasságra nem lép, még hitbérének kiszolgáltatása mellett sem lehet férjének fekvő jószágaiból s birtokjogaiból és lakházakból meg udvarából kizárni.
2. § De ha férjhez adták és valakihez férjhez ment, akkor az, a kire az elhunyt férjnek fekvő jószágai és birtokjogai örökösödés vagy utódlás jogán háramlottak, azt az asszonyt, kiadván előbb az ő hitbérét, azokból a fekvő jószágokból teljesen szabadon kiteheti és kizárhatja.
3. § Sőt, ha előbb elhalt férjének fekvő jószágai és birtokjogai annyira bőségesek és jövedelmezők, hogy a feleség hitbérét sokkal tulhaladni látszanak, akkor az, a kire azok a fekvő jószágok szállanak, az asszonyt a fekvő javaknak többi részéből, a mely tudniillik hitbérének becsüjét felülmulni és tulhaladni látszik, a törvény rendje szerint saját birája előtt kizárhatja és azokból a birtokjogokból csak annyit adhat át neki használatul, a mennyit a hitbér mennyisége megkiván, még akkor is, ha férjének nevét és czimét viselné.
4. § De a férjnek szokott lakhelyéről, házából és udvarából az asszony ki nem rekeszthető, kivéve, ha netalán az a ház vár volna, melyet nem engednek át neki, hanem részére a férjnek valahol a váron kivül fekvő más házát kell lakásul átadni.
5. § Másként áll a dolog azokra nézve, kiknek kezén és birtokában sok olyan vár van, melyek lakhelyül szolgálnak; mert ebben az esetben az asszony részére várat is lehet lakásul kijelölni.
Mikor pedig az elhunyt férj, halála után feleségével és osztatlan atyafiaival együtt fiúkat és leányokat is hagyott hátra az ő házában, akkor az összes ingó vagyonból legelőször az elhunytnak részét az életben maradt osztatlan atyafiak részeitől el kell választani és különíteni.
1. § Azután pedig az előbb elhunyt férjnek bármi névvel nevezendő minden ingó vagyonát felesége és fiai meg leányai között közösen felosztják, és annyifelé különítik, a hány még meg nem osztozott és ki nem házasított személy van a házban, s mindeniknek a maga részét kiadják, kivévén azt, hogy az elhunyt férjnek kocsilovasit és legjobb ruháját hátrahagyott özvegye magának tartja meg.
2. § Katonai fegyverzete pedig osztozás nélkül fiainak, vagy osztatlan atyafiainak jut.
3. § Ezeknek teljes hiányában pedig nem csak az, hanem minden ingó vagyona (a mint már előbocsátottam) özvegyére, (hacsak talán férje arról végrendeletet nem tett) háramlik.
4. § A fiúk alatt pedig ezen a helyen azokat értsd, kik elhalt atyjukkal még meg nem osztoztak, a leányok alatt pedig azokat, kiket az ő fekvő jószágaiból még férjhez nem adott és ki nem házasított. Mert a fiúk megosztozásuk után és a leányok egybekelésük után az ilyen apai ingó dolgokból és javakból részt nem kaphatnak.
Mindazáltal meg kell jegyeznünk, hogy azok a ruhák és bármely más dolgok, melyeket a szülők vagy atyafiak vagy akár mások (a mint előbb megjegyzém) a menyekző vagy kézfogás avagy eljegyzés szertartásának idején adtak a menyasszonynyal (a melyeket jegyajándékoknak nevezünk) a férjnek gyermekek hátrahagyása nélkül történt halálával a menyasszony vagyis felesége részére (ha azokból valami fenmaradt) hitbérével együtt sértetlenül maradnak s azokat részére ki kell adni, és az ilyen vele adott dolgok a többi ingó vagyon felosztásakor osztály alá nem esnek.
1. § Sőt még akkor is, ha gyermekei, tudniillik fiai és leányai volnának és ő maga talán második házasságra lép, vagy egyébként azokkal a gyermekekkel együtt lakni nem akar, azokat a dolgokat szabadon megtartja magának.
2. § Ha pedig a menyasszony gyermekek és végrendelet hátrahagyása nélkül elhalna, azokat a dolgokat szülei vagy közelebbi atyafiai visszavehetik és maguknak követelhetik.
3. § Ha pedig gyermekeket hagyott hátra, ezekre fognak azok háramlani.
4. § De azokat a dolgokat, melyeket akár menyekzői ajándékul, akár az eljegyzésért a vőlegény adott át a menyasszonynak, a vőlegény, ha menyasszonya (egybekelésük előtt) meghalna, soha sem veheti vissza; de ha elhálásuk után gyermekek és végrendelet hátrahagyása nélkül (mert azokról végrendeletet tehet) múlnék ki e világból, a férjnél fognak maradni.
Továbbá azt is eszünkbe kell vennünk, hogy ha férjnek ötven számon alul levő lónyája vagyis úgynevezett ménese van, melyeket feleségével való házasságának fennállása és tartalma alatt gyűjtött össze vagy vásárolt: az köztük egyenlően oszlik.
1. § Sőt, az ilyen ménest, még ha házasság előtt is jutott a férj kezéhez, hasonlóképen meg kell osztani és annak közösnek kell lennie, hacsak az ötven számot el nem éri.
2. § Ha azonban ezt a számot elérte, vagy felülhaladta, akkor a férj arról mint szerzett vagyonáról, végrendelkezhetik. De ha erről való végrendelkezés nélkül halt el: fiainak örökségéhez kell azt számitani.
Mindazáltal, ha ősi volt, akkor az arra nézve tett végrendelkezés sem hatályos s ennek helye sem lesz, kivéve, azt, a mi a végrendelkező férj osztályrészébe esik, a mi törvény szerint megtörténhetik.
3. § A többi azonban a birtokjogokkal együtt hasonlóképen a fiúkra vagy osztatlan atyafiakra és más utódokra fog átszállani és tartozni és a hitbéreket meg a negyedeket evvel kell kifizetni, nehogy az utódok, a kiknek az apai jogokból különben is a leányokat kiházasítaniok és férjhez adniok kell, az olyan fizetés színe alatt kénytelenek legyenek örökségeiket elidegeníteni.
4. § És ezt akkor, ha a leányok apjuk halála után ennek ingó vagyonából osztályrészüket ki nem vették. Mert ez esetben az ilyen részt a kiházasításba kell betudni, azonfelül még negyedeiket is kikapják.
Tudnunk kell még továbbá, hogy, ha valamely férj pénzen birtokokat és birtokjogokat a házasság tartama alatt szerzett is, és feleségének nevét a bevalló-levelekbe be nem tétette, akkor az asszony az ilyen (habár vásárolt) birtokokban és birtokjogokban nem részesedhetik.
1. § Hanem, ha akarja és előbb elhalt férjének nevét és czímét viseli életfogytáig, a fiúk és leányok fekvő jószágaiban és birtokjogaiban mindig szabadon lakhatik és benmaradhat, de azalatt a föltétel alatt, melyet föntebb e czikkelyben: „Miképen lehet az asszonyokat férjeik fekvő javaiból kitenni?” világosan előadtam.
A leányokéira nézve pedig ezt arra az esetre mondom, hogy azok a fekvő jószágok és leányágat is illették.
2. § Mert ha az asszony második házasságra lép, őt az, a kit illet, hitbérének kiadása mellett, azokból kiteheti és kizárhatja. Mert a ki örökségi jogaival kiván kedveskedni feleségének, igyekezzék ennek nevét a vásár- vagy bevalló-levélbe beiktatni.
3. § De ha az elhunyt férj, halála utánra bármely időben, tudniillik házassága előtt vagy azalatt neki lekötött zálogos jogokat hagyna hátra, ezeket, még ha a kötelező vagy záloglevél feleségének nevét vagy az örökösök mindkét ágát nem foglalná is magában, mégis más ingó vagyon módjára a feleség, fiúk és leányok vagy osztatlan atyafiak között, egyenlően meg kell osztani.
4. § Mert a zálogos jogok visszaválthatók, melyek a visszaváltás után pénzzé változnak; a pénzt pedig az ingó javakhoz számítjuk; és ez akkor áll, ha az ilyen zálogos jogokat azután örökséggé nem változtatták át.
Tudnunk kell továbbá, hogy ha az asszony férje, netalán szükségbe esvén (a mint ez sokszor meg szokott történni) birtokjogait más valakinek, főképen feleségének beleegyezése nélkül, elzálogosította, akkor az asszony férje halálával hitbérét attól, ki az afféle birtokjogokat zálogban tartja, követelheti és rajta megveheti.
Mert a zálogbavetés a birtokjogok tulajdon és örökség voltát nem zárja ki.
1. § Mert máskülönben, ha az asszony azoknak visszaváltását várná be és hitbéréhez előbb nem juthatna: talán az alatt míg a visszaváltás megtörténik, e világból kimulnék és igy hitbérének kárát vallaná.
2. § Mindazáltal az, a kire a visszaváltás tartozik, azoknak a birtokjogoknak visszaváltása idején köteles lészen nemcsak arra a tőkeösszegre nézve, melyért tudniillik azokat zálogba adták, hanem az ilyen kiadott hitbér kifizetésére nézve is, eleget tenni.
Ezenkívül, ha a férj a birtokjogait az ő bűntette vagy valamely hűtlenségi vétke miatt törvény szerint elfoglalják (még ha a férjnek fejét vennék is) felesége mind a mellett attól, kinek ama birtokjogok hatalma alá kerülnek, mindenkor visszaszerezheti.
Ezenfelül meg kell jegyeznünk, hogy ha az asszony a férje iránt tartozó hűségét megszegvén, házasságtörést követ el, és azért mert a házasságtörésen rajtakapták, utóbb elválás következik be, hitbérét elveszti, de nem jegyajándékát, vagyis azokat a dolgokat, melyeket a menyekző idején szülei, vagy atyafiai, vagy férje, avagy akár mások is adtak vele vagy férje útján adtak által.
1. § De ha férje a házasságtörés után vele együtt lakván és hálván, erkölcsi magaviseletét tudva elnézné, akkor hitbérét is vissza fogja nyerni és férje azután őt a házasságtörés miatt (ha másodszor vétkeznék is) meg nem ölheti, a mit első ízben, a mikor tudniillik a házasságtörés tudomására jutott, szabadon és jogosan megtehetett.
2. § Mikor pedig az asszony az ilyen házasságtörésért törvény szerint halállal bünhödött, atyafiai egyedül a jegyajándékát és nem hitbérét, szerezhetik vissza és ezt akkor, ha nem voltak gyermekei, vagy ha arról nem végrendelkezett, mert az esetben az gyermekeire háramlik, vagy a végrendeleti örökösöket fogja illetni.
Továbbá, ha a férj és feleség közt, vérrokonság vagy sógorságuk miatt, melyről tudomásuk nem volt, elválás történt: akkor az asszony, férjétől mind hitbérét, mind jegyajándékát kikapja s a házassági frigy fennállásának ideje alatt nemzett gyermekek is öröklési jogon mindkét szülőjük fekvő jószágaiban és birtokjogaiban benn fognak maradni.
1. § De ezzel nem azt kell értenünk, hogy mind a két ág egyaránt örökösödik; ellenkezőleg, ha azok a fekvő jószágok egyedül csak fiágat illetnék, csakis a fiukra néznek; ha pedig mind a két ágat illetik, akkor mind a fiuk, mint a leányok egyenlően örökösödnek.
2. § Ha azonban a házasságot tudva, és az atyafiaknak vagy azoknak tiltakozása ellenére kötötték, a kiknek ő utánuk örökösödniök kell, akár következett be utóbb elválás, akár nem: a házasság tartama alatt nemzet gyermekek szülőik fekvő jószágaiban és birtokjogaiban nem örökösödhetnek, hanem ezek legott a nemzetségi atyafiakra, vagy más öröklésre hivatottakra háramlanak, s ha őket a pápa törvényesítené is, ennek a törvényesítésnek mindazáltal a fekvő jószágoknak (melyek a nemzetségi atyafiakat és ezek hiányában a királyi felséget illetik) öröklésére nézve foganatja nem volna. Azonkivül az asszony elesik hitbérétől és férjétől egyedül csak jegyajándékát veheti vissza.
A házastársak tudomása pedig kitünik abból, ha azt a házasságot az atyafiaknak, vagy másoknak, kiket az örökösödés illeti, tiltakozása és ellentmondása mellett, vagy a vérrokonság oly közel izén kötötték, hogy arról mindeniknek tudomása lehetett.
1. § Mert vérrokonság okán a szent kánonok és országunk törvényei is, a negyedik ízen belül kizárják és tiltják a házasságot.
Innen következik, hogy a vérrokonság nem tudása mindkét szülő ingatlan jószágainak öröklésére nézve a magzatok törvényességét, annak tudása pedig az említett öröklésre nézve a magzatok törvénytelenségét okozza és eredményezi.
1. § S a törvényes fiúk és más törvényes örökös sérelmére s akarata ellenére azokat (mint előbb mondám) sem a pápa, sem fejedelmünk nem törvényesítheti, hacsak abban az esetben nem, mikor az utódlás, fiuk vagy atyafiak hiányában, egyenesen fejedelmünkre néz: mert ebben az esetben a fejedelem ama fekvő jószágok és birtokjogok felől tetszése szerint, bárki számára és akármilyen módon, szabadon rendelkezhetik.
Továbbá, ámbár a feleség a házasság tartama alatt a maga hitbérét (közönségesen) háromféle okból szokta férjének elengedni: először, ha a férj feleségének fekvő jószágait, melyeknek öröklése a férjre nem néz és őt nem illeti, gyarapította és öregbített; másodszor: ha a férj azokra a fekvő javakra más módon is szükséges kiadásokat tett; harmadszor: ha a feleség férjének meghagyja, hogy halála után a hitbér fejében lelkének üdvösségéről gondoskodjék, vagy elrendeli, hogy arról más módon intézkedjék; mind a mellett a mostaniak szokásához képest, az asszony férjének az előbocsátott okok hiányában is, elengedheti hitbérét, főképen halálos órájában, a mikor annak gyanúja, hogy férjétől fél és retteg, elesik.
1. § Másként áll azonban a dolog, ha a férj az életben és egészséges állapotban levő feleségét félelemmel és rettegéssel kényszerítené az elengedésre; mert ilyen esetben, ha az asszony iránt törvényesen kifogást tett és visszahúzta, az efféle elengedésnek és az arról történt bevallásnak foganatja nem leszen.
Egyébiránt, noha sokaknak véleménye szerint a férj feleségének és viszont a feleség férjének, vagy a férjnek neje iránt érzett mérhetetlen és kiváló szeretete, vagy az asszonynak urától való félelme miatt fekvő jószágairól és birtokjogairól sem örökös, sem zálogos joggal bevallást nem tehet; mégis ez országnak régi és elismert törvénye szerint, úgy a férj felesége, mint a feleség is férje részére, az összes birtokjogokra nézve, különösen azok felől és iránt, melyeket maga szerzett vagy másként kapott, a melyek felől tudniillik más ismeretlen vagy idegen részére jogosan és a fekvő jószágok eladására és elidegenítésére nézve föntebb előadott és megmagyarázott feltételek alatt rendelkezhetnék és bevallást tehetne szabadon rendelkezhetik és örök bevallást tehet és létesíthet.
1. § Csakhogy az ilyen bevallás a fiúk vagy atyafiak jogának sérelmét nyilván ne czélozza.
2. § És kényszer s erőszak vagy félelem által kicsikart se legyen, mert ilyen módon annak, ha az asszony eziránt törvényes kifogást teszen, semmi ereje sem lesz.
3. § Zálog czímén vagy jogán pedig a hitvestársak között bevallásnak egyáltalában helye nincsen, hacsak nyilvánvaló és szembetünő alapon vagy okból nem történik az; a feleség, teszem akár apjának, akár előbbi férjének tűzhelyéről vagy házából, sokaknak szemeláttára és tudtára készpénzt avagy drágaköveket, gyöngyöket és nyaklánczokat, vagy arany és ezüstneműeket hozott férje házába, és a férj azokat vagy fekvő jószágok vásárlására avagy kiváltására vagy halastavak vagy malmok készítésére avagy házak építésére fordította. Ilyen és ehhez hasonló esetben (ha tudniillik a dologban semmi csalárdság nem volt) az elzálogosítást és ideiglenes átruházást, helyén levőnek tartjuk.
4. § Mert ha ezt egyáltalán megengednők, a férj a feleség iránt érzett szeretetből és iránta való kedvezésből gyakran akkora pénzösszeggel terhelné fekvő jószágait (főképen ha utódait gyűlölné), hogy halála után az utódok az említett fekvő jószágokat feleségének, vagy annak kezéből, kinek javára azokat utóbb ideiglenesen átruházza, alig szabadíthatnák ki.
5. § És a feleség részéről is férjére nézve (ha helyes és nyilvánvaló ok és körülmény forog fönn) ugyanezt kell értenünk.
Mivel a báró urak, mágnások és nemesek elhunytával és ez árnyékvilágból való kiköltözésével magzataik és gyermekeik gyakran gyönge és nem törvényes korban szoktak hátramaradni, és méltán s joggal mások gyámsága, nevelése és oltalma alá kénytelenek jutni: azért ezeknek a gyermekeknek gyámságáról és neveléséről is szükségképen kell értekeznem.
1. § Mielőtt azonban magáról a gyámságról írnék, ama gyermekek életkorairól kell valamit mondanom.
2. § A hol tudnunk kell, hogy a gyermekek közül némelyek teljes, mások nem teljeskoruak. Teljeskoruak: a férfineműek mikor huszonnégy évesek; a nőneműek pedig, mai szokás szerint, a mikor tizenhat évesek.
3. § Nem teljeskorúak pedig azok, a kik az ilyen teljes koron alul élik éveiket; és ezek közül némelyek törvényes, mások pedig nem törvényes koruak. Törvényes koruak (a kiket serdülteknek mondunk) a férfi- és nőneműek egyaránt ebben a mi időnkben, a mikor tizenkét évesek.
4. § Noha régi szokásunk értelmében a férfineműeket tizennegyedik, a nőneműeket pedig tizenkettedik évükben mondják törvényes koruaknak.
5. § Azért hivják vagy mondják pedig törvényes korúaknak, mivel már másokkal szemben perbe szállhatnak és pert indithatnak. Mindazokat pedig, kik ezen alul élik éveiket, nem törvényes korúaknak mondjuk.
6. § Ámbár tehát a régiek gyakorlata és szokása szerint a férfineműek tizennégy éves korukban kezdettek ügyvédet vallani, mind a mellett, a mi időnkben és mai gyakorlat szerint, tizenkét éves korukban általában ügyvédeket vallhatnak, tizenhatodik évökben pedig adósságok iránt és zálog czímén, tizennyolczadik évükben meg arany- és ezüst- és egyéb ingó vagyonukról bevallást tehetnek; végre huszonnégy éves korukban összes fekvő jószágaikat és bármiféle birtokjogaikat teljes hatalommal eladhatják, elcserélhetik és bármi czímen akarják, elidegenítheti, megtartván mégis mindenkor mindenben a fekvő jószágok és birtokjogok eladására és elidegenítésére nézve föntebb megírt föltételeket.
7. § A leányok pedig ugyancsak születésük tizenkettedik évében ügyvédeket vallhatnak, tizennegyedik évökben adósságok és zálogjogok, arany és ezüst meg más ingó vagyon iránt felelhetnek: tizenhatodik esztendejükben pedig negyedeik, hitbéreik és mindennemű más jogaikról is, még azokról is, melyeket birtokban adtak ki nekik, az előbb említett módon s föntebb magyarázott feltételek alatt bevallásokat tehetnek és tetszésük szerint rendelkezhetnek.
8. § Csakhogy a hajadon és főképen az idegenek gyámsága alá helyezett leányokat valamely bevallásra, melyet tizenhatodik évökben vagy azon túl is tesznek, erővel ne kényszerítsék. Mert ilyen módon az efféle kikényszerített bevallást férjhez adásuk után egyszerűen visszavonhatják és megmásíthaják: mivel bizonyos, hogy akkor még önjoguak nem voltak, azaz saját hatalmuk alatt nem állottak.
Önjoguaknak pedig azokat mondjuk, a kik senkinek hatalma alatt sem állanak.
1. § Tudjuk pedig, hogy a szűzek és leányok, míg férjhez nem adják, mindig másnak gyámsága és hatalma alatt vannak; mert a leányokat különben, ha gyámjuk nem volna, könnyű gondolkozásuknál fogva könnyen félrevezethetnék és rászedhetnék. Miért is szükséges, hogy a gyermekek gyámságáról és gyámjairól egyet mást elmondjak.
2. § A hol meg kell jegyeznünk, hogy a gyámság háromféle, tudniillik: törvényes, végrendeleti és rendelt; a mely, habár a meghatározás szerint nem egyéb, mint jogosan adott és engedett hatalom annak oltalmára, a ki nem teljeskoránál fogva magát meg nem védheti, mégis elnevezésének erejénél fogva mindenkor védelmet jelent.
3. § Innét a gyámoknak is csak a gyámgyermekek javainak megvédésére és nem elidegenítésére van hatalmuk.
Törvényes gyámságnak tehát úgy a szülei, mint az atyafiúi védelmet nevezzük. Mert ha az atya előbb elhal, míg az anya életben van, s az apai házban nem törvényes korú fiú vagy leány marad vissza, akkor e fiú és leány gyámságát az anyának mindaddig szabad viselnie és gyakorolnia, míg előbb elhalt férjének czímét és nevét viseli és második házasságra nem lép.
1. § És megfordítva, ha az anya hal el és az apa marad életben, még ha ez az apa nem nemes és paraszt származású és a birtokjogok a fiúra vagy leányra nem apai, hanem anyai jogon szállottak volna is, a javak és gyermekek fölött is a gyámságot ő és nem más gyakorolja. Mert fontosabb személy megoltalmazása, mint a javak megtartása. És ez akkor, ha a gyermekek nem törvényes koruk idején alul vannak, noha a leányoknak, mint az imént megjegyeztem, törvényes koruk idején túl is, míg férjhez nem adják, mindig gyámság alatt illik lenniök.
2. § Meg kell mégis jegyeznünk, hogy ha a nem nemes apa második feleséget veszen és a gyámgyermekeknek előbbi nejéről hátrahagyott vagyonát pazarolni kezdi, ebben az esetben gyámsága megszűnik és másra megy át.
3. § De ha az atya nemes, akkor (fiának elhaltával) mint családfő, unokáinak gyámságát és gondját ő viseli.
4. § Azt sem kell tekinteten kivül hagyni, hogy a gyámgyermekek anyját, ha egyedül őt és nem férjét illető külön vagyona van, férje halálával (még ha második házasságra lép is) e részben fiainak vagy leányainak gyámságából nem kell kizárni; minthogy a gyámságok alapját a javak öröklése képezi s az anya efféle javaira nézve a fiúkat és leányokat maga után utódokul és örökösökül hátrahagyni tartozik.
5. § Ha azonban a fiúnak atyafiai vannak, a kiket az apai jogok és fekvő jószágok öröklése és háramlása illetni látszik; azoknak az apai fekvő jószágoknak gondját és gyámságát a közelebbi atyafiúnak és nem az anyának kell viselnie, a mint ezt alább, az atyafiak és vérrokonok gyámságáról világosabban elő fogom adni.
A második gyámságot végrendeletinek nevezzük, midőn tudniillik a haldokló apa, látván, hogy fiai vagy leányai gyenge és nem törvényes korúak és hogy atyafia, kire a gyámság terhe tartoznék, vagy nincsen, vagy van ugyan, de az fekvő jószágainak elrablására áhitozik, s ennél fogva gyanús gyám lenne: fiait vagy leányait nőágú- vagy vérrokonai, sőt gyakran barátai gyámsága és védelme alá helyezi.
1. § És ez a gyámság nem csak az életben levő, hanem az utószülött fiakra és leányokra is kiterjed, melynek (hacsak az apáról való atyafiak vagy a feleség azt törvényes és jogszerű ellenmondásukkal meg nem gátolják és hacsak a gyámságról való végrendelkezés oly személyeknek szól, kiket hazai szokásunk szerint gyámságra bocsátani szokás) mindenkor helye és ereje van.
A harmadik gyámságot rendeltnek nevezzük, mivel azt a fejedelem rendeli s ezt fejedelmi vagy védúri gyámságnak is hívjuk.
1. § És ennek akkor van helye, ha mind a törvényes, mind a végrendeleti gyámság megszűnik és hiányzik, vagyis, ha az apa végrendelkezés nélkül ha el és sem atyafiakat, sem vérrokonokat nem hagyott maga után, kiket a gyámság illetne.
2. § A gyámrendelés a fejedelemre és védúrra tartozik: minthogy abban az esetben, ha az atyafiak, kik a fekvő jószágok öröklésének erejénél fogva a gyámság terhét elvállalni tartoznak vala, mindnyájan kihalnak, az ilyen öröklési jog a fejedelemre megy át, a ki mint amaz árvák és gyámgyermekek törvényes és igazi utódja és védura, azoknak gyámságáról legott gondoskodni szokott és elvállalt országlásának tiszténél fogva rajtok tényleg segíteni tartozik.
3. § Mire nézve tudnunk kell, hogy maga fejedelmünk, az előbocsátottak így állván, az árvák és gyámgyerekek részére olyan gyámokat tartoznak rendelni és kiszemelni, a kikről tudja, hogy azoknak fekvő jószágaira és birtokjogaira nem áhítoznak és abban a megyében laknak, a hol az árváknak is személyes lakhelyük van és kiktől nem kell tartani, hogy a gyámgyermekek javait elidegenítik vagy elpazarolják.
4. § Tartoznak pedig az ilyen rendelt gyámok, ha lehetséges, annak a megyének, hol (mint említém) a gyámgyermekek laknak, ispánja vagy alispánja, különben egy vagy két szolgabirája előtt, vagy ha azok fekvő jószágai és birtokjogai számosak és kiterjednek és különböző megyékben léteznek és feküsznek, az ország valamely rendes birája, vagy ennek helyettese előtt (a mint azt tudniillik a fekvő jószágok és birtokjogok minősége és állapota megkívánja) az árvák minden vagyonáról és fekvő jószágairól leltárt és lajstromot késziteni, hogy gyámságok elteltével minden leltározott és kezükre adott vagyonról és a fekvő jószágoknak időközben bevett jövedelmeiről is kellően számot adhassanak.
5. § Mert a rosszul kezeltekre nézve a gyámok a már törvényes korba lépett árváknak eleget tenni tartoznak; s ez előbocsátottakat nem csak a rendelt, hanem úgy a törvényes, mint a végrendeleti gyámok is kötelesek teljesíteni.
6. § Hogy pedig a serdületlen vagy nem törvényes korú gyámgyermekeknek és árváknak gyámság alatt kell lenniök, az a természeti joggal és okossággal megegyezőnek és összeillőnek látszik: hogy azokat, kik önmagukat nem teljes koruk miatt meg nem védhetik, gyámságukkal és védelmükkel mások kormányozzák.
De hogy az előbocsátottak iránt annál inkább tisztában legyünk, tudnunk kell, hogy a gyámság terhe ugyanazt a rendet követi és tartja, mint a fekvő jószágok öröklése vagy a birtokjogok háramlása: azért tehát, ha végrendeleti gyámok hiányzanak és nincsenek, akkor a gyámgyermekek gyámsága az elhunytnak atyafiaira vérrokonaira megy és száll át, a kikre tudniillik az elhunyt magvaszakadása esetében az ő fekvő jószágainak háramlaniok kellene.
1. § Az atyafiság pedig kétféle ágon, úgymint fi- és nőágon szokott leszármazni. A fiágon elszármazó atyafiak tehát, (a kiket „agnatus”-oknak is nevezzünk) a gyámság elvállalásában a vérrokonokat és nőágon levő atyafiakat (kiket „cognatus”-oknak is hivunk) mindenkor megelőzik és ezek a nőágon levő rokonok nem másként, hanem csak úgy jutnak a gyámhatalom gyakorlására, ha a fiágon levő atyafiak vagyis az agnotusok teljesen kihaltak.
2. § És ez esetben is, csak úgy, ha a gyámgyermekek és árvák fekvő jószágai és birtokjogai nyilván mind a két, tudniillik a fi- és nőágra tartoznak és kétségtelenül mind a kettőt illetik.
3. § Mert ha a fekvő jószágok és birtokjogok öröklése és háramlása (vajjon tudniillik azok mind a két ágra tartoznak-e, avagy valóban csak a fiágat illetik) kétséges, hogy a nőágon levő rokonok (még fiági rokonok hiányában is) nem jutnak a gyámsághoz, nehogy az ilyen gyámság színe alatt az árvák fekvő jószágainak uralmát és birtokát a maguk részére elsajátítani látszassanak. Azért az esetben is inkább a fejedelemtől kell rendelt gyámokat kérni.
Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ha a gyámgyermekek birtokjogai nyilván mind a két ágat illetik, vagyis, ha a nőágon levő rokonok is még az árvák atyjának életében azoknak a birtokjogoknak valóságos uralmában voltak: akkor a gyámság viselésére nézve különbséget kell tennünk.
1. § A fi- és nőágon levő rokonok ugyanis vagy ugyanazon egy életkoruak, vagy éveik számára és életkoruakra nézve egymást közt különböznek. Ha ugyanazon korúak és a gyámságra alkalmasak, azaz ha huszonnégy évesek, akkor (mint az imént mondottam) a fiágon levő rokonoknak kell a gyámságot viselniök. Ha azonban a nőági rokonok nagykorúak és a fiágon levők kiskorúak: addig a míg a fiági rokonok a gyámságra alkalmasakká nem lesznek, a nőági rokonokat kell a gyámság viseléséhez bocsátani.
2. § Ámbár emlékezünk arra, hogy törvényes koruk betöltése után, de a teljes kornak, mely az előadottak szerint huszonnégy évet tesz ki, elérése előtt, az atyafiak és fiági rokonok többször viseltek gyámságot, főleg abban az esetben, a mikor úgy tapasztalták, hogy az árvák anyja második házasságra lépett és ezáltal azok fekvő jószágai pusztulásnak voltak kitéve. És ez előbocsátott esetben az ilyen gyámság is megáll.
3. § Mindazáltal a gyámságnak az említett mód szerint fennálló terhet és gyakorlását mindenkor azokra a fi- és nőágon levő rokonokra vagyis fi- és nőágról leszármazó atyafiakra nézve kell értenünk, kik az árvákhoz a vérrokonság ízére nézve közelebb és legelül állanak és éveik számát és életkorukat tekintve idősebbek.
A hol röviden tudnunk kell, hogy a rokonságnak ez az elnevezése: „agnatio” nem természetes, hanem római jogi elnevezés; és a római jog azt a természetes rokonság megkülönböztetésére találta fel, hogy azzal a férfiak és nők származásának különbségét feltüntesse.
1. § A miből kitetszik, hogy mindazok, a kik „agnatus”-ok, azok egyszersmind „cognatus”-ok is, de nem megfordítva. Mert az „agnatio” a „cognatio”-nak faja, a „cognatio” pedig általános elnevezés, mely mind a férfiakra, mind a nőkre tartozik, noha az agnatio (mint előbb említém) e helyütt csak a fiágról és a cognatio a nőágról származott rokonokat jelenti.
De kérdés támad: vajjon a végrendeleti gyámság megsemmisíti-e a törvényest, vagy viszont a törvényes a végrendeletit? Azt kell mondanunk, hogy a helyesen és jó móddal és olyan személyekre ruházott végrendeleti gyámság, kiket a jog gyámságra bocsát, a törvényest gyakran semmivé teszi, de nem mindig.
1. § A minek világosabb megértésére és felfogására meg kell jegyeznünk, hogy ha az apa (legyen bár önjogú) serdületlen és gyenge korú fiait hitszegő, vagy nyilván hamisan esküvő, hazai nyelvünkön ludasoknak nevezett, vagy egyébként becstelen vagy levelesített, a vagy olyan személyek gyámságára bízná, kik bármely módon hűtlenség vétkébe estek (még ha fiágon származnának is le az ő nemzetségéből), ezeket azoknak az atyafiaknak sérelmével, kiknek törvény szerint örökösödniök kell, a gyámsághoz nem bocsátják, mert efféle becstelenségük és hűtlenségük miatt az öröklés jogától elestek.
2. § Hasonlóképen, ha az atya ő leányait (fiai nem lévén) végrendeletében valamely nőági rokon védelmére bizta, ennek gyámsága, mert a fiági rokonok vagy az osztályos és fekvő jószágaiban jog szerint örökösödő atyafiak jogainak veszélyeztetésére és sérelmére szolgál, meg nem áll és ennek helye sincsen, nehogy az atyafiak az ilyen gyámság színe alatt igaz jogaiknak kárát vallják.
3. § Mert az atya, midőn látja, hogy fiai nincsenek, leányai szeretete miatt elfogulva, gyakran igyekszik arra, hogy ezeket nem csak a gyámság által, hanem egyéb keresett színek és czímek alatt is az örökösödő atyafiak sérelmére fekvő jószágainak örökségéhez juttassa.
4. § Ellenben pedig az apa, ha észre veszi, hogy valamely atyafia vagy fiági rokona új osztály vagy más czím és szín alatt fekvő jószágaira áhítozik vagy e czélből valóban pereket indít, fiai védelmezését végrendeletileg arra bízhatja, a kire inkább akarja, miben őt az örökösödés és következésképen a törvényes gyámság meg nem gátolhatja.
5. § De nem a nőági rokonokra, a fentebb kifejtett oknál fogva; hacsak talán a fekvő jószágok és birtokjogok nyilván mind a két ágat nem követnék és illetnék; mert ez esetben árváit és fiait a nőágon levő rokonok oltalma alá is helyezheti.
Az előbocsátottakhoz tehát két következtetést csatolunk. Még pedig először, hogy a szabály szerint beállított végrendeleti gyámok a többi, úgymint: a törvényes és rendelt gyámokat megelőzik, úgy, hogy első sorban a végrendeletiek, azután a törvényesek s utolsó helyen a rendeltek jutnak a gyámság viseléséhez.
1. § A második következtetés az, hogy mivel a gyámság átszállása, mint már előbb mondám, a fekvő jószágok háramlása szerint történik, azért, ha valakinek fiágban magvaszakad és leányai vannak, a gyámság viselése azokra az örökbe fogadott atyafiakra is, mint fiági rokonokra jogosan átszáll és átmegy, a kikre valamely szerződés vagy királyi jóváhagyás erejénél fogva a magvaszakadtnak fekvő jószágai és birtokjogai háramlanak, a minek bármely leányágai rokon joga és gyámsága útját nem állja.
Tudnunk kell továbbá, hogy főképen négy olyan eset van, a melyekben a fiágban levő rokonokat vagy atyafiakat, akár egy apától, akár egy anyától valók, akár osztályosok legyenek, a gyámság viselésére nem bocsátják.
1. § Első: a mikor valamelyik atyafiú fejét és fekvő jószágait elveszti, a minők azok, a kiket főbenjáró itéletben marasztalnak el. Mert a míg az atyafi az itélet súlya és terhe alatt áll, gyámságot nem viselhet.
2. § Második eset: ha valamely falut, mely az atyafiak kölcsönös öröklése alá tartozik, azáltal veszít el, hogy azt igaz és szembetünő ok nélkül eladja vagy magától másképen elidegeníti, ha ezzel feje szabadságát menti is meg: akkor a gyámság tisztét elveszti. Mert ezáltal arra a feltevésre és gyanura ad okot, hogy az árvák és gyámgyermekek fekvő jószágait is el fogja pazarolni és idegeníteni.
3. § Harmadik eset: Ha valamely atyafi vagy fiági rokon magát másnak joga, vagyis hatalma alá veti vagy vetteti; mert a ki nem önjogú, az más fölött gyámságot nem viselhet.
4. § Negyedik eset: Mikor valaki hűtlenség vétkébe esik, vagy hamis esküvésen maradt, vagy egyébként becstelenné lett, vagy a kit levelesítettek; mert valamint e miatt az öröklés jogától elesett, úgy ugyanezen okból a gyámság is elenyészett.
Meg kell továbbá jegyeznünk, hogy a gyámok, főképen a rendeltek, sokféle módon menthetik magukat a gyámság terhe alól.
1. § Először: gyermekeiknek nagy száma és lakhelyüknek távolsága okán, mert nem érkezhetnek arra, hogy sokféle dologgal foglalkozzanak.
2. § A különféle helyeken és megyékben fekvő faluiknak vagy birtokosaiknak sokasága okán.
3. § Továbbá a fejedelmek folytonos háborui okán, ha valósággal katonák és tényleg katonáskodnak.
4. § Továbbá közszolgálat vagy a fejedelem ügyének elintézése okán, mint a kanczellárok, a külföldre küldött követek, az itélőmesterek, a tiszttartók, jövedelemkezelők, a vagyon- és pénzsáfárok és mások, kik hasonló tisztségeket viselnek.
5. § Továbbá nem orvosolható és nem gyógyítható betegség okán; gyakran azért is, mert írást nem tudnak.
6. § Továbbá halálos ellenségeskedés okán, melyben a gyámgyermekek apja iránt viselkedtek és a gyámgyermekek ellen viselkednek.
7. § Továbbá öregség okán, tudniillik, ha a hatvanadik évet meghaladták.
8. § Továbbá, ha nem teljes koruak vagyis huszonnégy éven alul vannak, magukat a gyámság terhének viselése alól (ha akarják) kimenthetik.
Továbbá jól meg kell gondolnunk, hogy a gyámok tiszte és kötelessége, hogy a gyámgyermekek gyámságát híven és becsületesen viseljék.
1. § Mert különben, ha kitűnik, hogy gyanusak és a gyámságot hűtlenül és gonoszul viselték, nemcsak a gyámság tisztétől és kezelésétől kell őket elmozdítani, hanem ezenfelül, ha a gyámgyermekek vagyonára és anyagi javaira nézve találják és tudják gyanusaknak, a gyámgyermekek javára kétannyinak visszatérítésében kell őket elmarasztalni.
2. § Ha pedig az világlik ki, hogy a gyámgyerek személyére nézve vagy a birtokjogai iránt inditott per dolgában jártak el helytelenül és hűtlenül: ebből örökké tartó becstelenségnek kell következnie. Ezenfelül az ezáltal okozott kár kétszeresének (mint említém) megtérítésére kell őket szorítani.
3. § A gyámok pedig többféle okból válnak és lesznek gyanusakká. Először: ha saját fekvő jószágaikat esztelenül elharácsolják.
4. § Másodszor: ha a gyámgyermeknek éa megélhetésükre szükséges dolgokat, tudniillik az élelmet és ruházatot annak rendje szerint ki nem szolgáltatják.
5. § Továbbá: ha a gyámgyerekekkel minden igaz ok nélkül rosszul bánnak.
6. § Továbbá; ha azokat nem nevelik jó erkölcsökben vagy maguk a gyámok rossz erkölcsűek.
7. § Továbbá: ha felette szegények.
8. § Továbbá: ha a gyámgyermekek atyjának halálos ellenségei voltak, vagy vannak holta után maguknak a gyámgyermekeknek már is nyilvánvaló ellenségei, vagy ilyenek akarnak lenni.
9. § Továbbá: ha félő, hogy az árvák fekvő jószágainak eltulajdonítására sóvárognak és azokat a maguk részére bitorolni törekszenek.
Egyébiránt meg kell jegyeznünk, hogy az ilyen, akár végrendeleti, akár másféle gyámokat az előbb említett gyanú, vagyis az árvák vagyona és fekvő jószágai rossz kezelésének és pazarlásának vétke miatt mindenki, legyen az bár férfi vagy asszony, kívül álló, rokon és sógor, különbség nélkül bevádolhatja, ha ezt kegyes indulatból teszi.
1. § A nem törvényes korú gyámgyermekek azonban gyámjaikat önmaguk nem vádolhatják; hanem az árvák elérvén és betöltvén törvényes korukat, a midőn tudniillik már pereket indíthatnak és folytathatnak, ha ép elméjüek, gondnokaikat rokonok tanácsára vádolhatják.
2. § Mire nézve tudnunk kell, hogy az apa fiainak törvényes koruk éveinek betöltése után, akaratuk ellenére és beleegyezésük nélkül, végrendeletben gyámokat nem tehet, mivel már olyan korban vannak, hogy magukat a törvény rendje szerint megvédhetik.
3. § Midőn pedig a szülők fiaik részére serdült korukon túl, ezek akaratával vagy netalán kívánságára jelölnek ki gyámokat, ezeket már nem gyámoknak, hanem inkább gondokoknak nevezzük. Mert gyámokat a serdületlenek mellé és ezek akarata nélkül, gondnokokat pedig a serdültek mellé és ezek kérésére adnak.
4. § És ez akkor, ha azoknak, a kik ezt kérik, ép elméjük van, mert különben, ha a fiúk esztelenek, őrültek, holdkórosok vagy tébolyodottak, őket törvényes koruk idején túl is a végrendeleti gyámok, vagy ezek nem létében atyjukfiai vagy fiági rokonaik s ezek is hiányozván, a rendelt gyámok oltalma alá helyezik, a kiket tudniillik a fejedelmi vagy talán a rendes bírák a törvényszéken neveznek ki s fekvő jószágaikkal s birtokjogaikkal együtt ezeknek kormányzása alá esnek.
5. § A mely gyámok szükség esetén, és főképen, ha azt azok eltartása kívánja, mindazoknak terheit magukra vállalhatják, mind pedig fekvő jószágaikról is, a mint azt a szükség állapota követeli, rendelkezhetnek ugyan, de azokat el nem idegeníthetik.
Minthogy tehát a gyámság terhe kegyesség munkája: a gyámok ellen, mihelyest gyanúba esnek, mindenkor a nyolczados és rövid törvényszakokon kívül is, szabad vádat emelni és ezt a fejedelem vagyis királyi felség elé vinni, nehogy a gyámgyermekek fekvő jószágait gonoszul és haszontalanul elfecséreljék.
1. § És miután valamely gyám eme gyanú, vagyis az árvák javainak gonosz kezelése és tékozlása miatt vád alá jutott, a fejedelem őtet legott a gyámságnak és az árvák összes javainak kezelésétől eltiltja és ezeket az ügy eldöntéséig közkézhez adják és juttatják.
2. § Ha pedig a gyanús gyám, a gyanu elbirálásának befejezése előtt e világból elköltöznék: akkor a gyanússág állapotja és büntetése elenyészik ugyan, de annak a gyámnak örökösei és utódai a gonoszul kezelt vagyonról számolni tartoznak és elégtételt adni kényszerülnek.
3. § Ha pedig valamely gyám, a gyámságnak és gyámi tisztnek csalárdul viselésén és kezelésén rajta veszt, azt, ha mindjárt elégtételre vagy megtérítésre ajánlkozik és erre nézve kezeseket igér és állít is, mindamellett a gyámság tisztétől el kell mozdítani és a fejedelemnek más, jóhírű és tisztességes gyámot kell annak helyébe rendelnie és állítania. Mert az, hogy a gyám elégtételre ajánlkozik, az ő gonosz szándékát nem enyészteti el és azt a hajlamot, hogy újból gonoszul cselekedjék, el nem távoztatja, sőt inkább azt mutatja és bizonyitja, hogy a gyámgyermekek vagyonában és javaiban továbbra is garázdálkodni akar; a gondoskodás és orvoslás pedig ezekre nézve egyedül a fejedelemre tartozik.
Továbbá azt sem kell mellőznünk, hogy mivel háromféle: úgymint törvényes, végrendeleti és rendelt gyámok vannak, a biróság előtt az ő gyámságukra nézve nyilvánvaló bizonyítékot kell előmutatniok.
1. § S miután azt előmutatták és bebizonyították, hogy ők a gyámok, a korlevelek erejénél fogva mindaddig, míg az árvák és gyámgyermekek törvényes korukat el nem érik, ezeknek mindennemű ügyeiben, viszályaiban és az ezek iránt folytatott pereikben és egyéb dolgaikban úgy az ország rendes birái előtt, mint más egyebütt is eljárhatnak, és annak rendje szerint mindent elintézhetnek.
2. § És a gyámgyermekek maguk, azoknak tudta és beleegyezése nélkül, (törvényes koruk elérkeztével) ügyvédet nem vallhatnak és azalatt, míg gyermekkorukat élik, semmi bevallást sem tehetnek. És ha időközben ügyvédeket vallanának vagy bevallásokat tennének, ennek épenséggel semmi ereje sem lészen.
A gyámgyermekek életkorát pedig az ország rendes bírái vagy ezek itélőmesterei avagy a hiteles helyek azaz a káptalanok és conventek szokták megvizsgálni, megmérni és megvitatni.
1. § És az efféle vizsgálatnak (csakhogy arra nézve korlevél készüljön) minden biróság előtt meg van a hitele. És a gyámok e korlevelek erejénél fogva az árvák személyében mindenkor mind keresetet indíthatnak és ellenvetést tehetnek, mind pedig az ellenvetésekre és perben felhozottakra felelhetnek.
2. § Sőt, ha valamely per folyamata alatt azt látnák, hogy a gyámgyermekeket el fogják marasztalni és ezek pervesztesek lesznek: teljes hatalmukban áll az ellenféllel az árvák nevében és személyében, ezek hasznára, de nem romlására, megbékélni és (a mint a dolgok minősége megkivánja) egyességre lépni.
Egyébiránt a korlevelek, melyek minden dologban és ügyben az ügyvédvalló levelekkel egyenlő értékűek, az árváknak még gyermekkoruk eltelte és elmulta után is, annyiban javukra és hasznukra vannak, hogy, ha fekvő jószágaikról és birtokjogaikról teljes koruk idején alul és belül, mielőtt tudniillik huszonnégy évesek lennének, bárkinek bármikor és akárhol annak következtében tettek örökös bevallásokat, mert őket valaki talán ajándékokkal megvesztegette vagy szép szóval megkerülte, vagy félelembe ejtette, és fenyegetésekkel megijesztette, vagy arra kényszerítette: az árvák az ilyen bevallásokat a korleveleknek későbbi puszta megtekintésére is visszavonhatják és megsemmisíthetik.
1. § Úgy mindazonáltal, ha az árvák, megfontolván, hogy azokat a bevallásokat meggondolatlanul tették, azokat, még mielőtt teljes koruk ideje betelnék, az ország rendes birái, vagy ezek itélőmesterei avagy a hiteles helyek előtt személyesen megmásítják és visszavonják.
2. § És az ilyen megmásítás a megállapított határidőn, tudniillik a teljes kor idején belül, nem csak ott vagy azelőtt a hol a bevallást tetté, hanem más biróságok vagy bizonyságok szine előtt is, mindenkor annak rendje szerint megtörténhetik.
3. § Ha azonban időközben az efféle bevallások megmásításáról és visszavonásáról nem gondoskodnak: utóbb e bevallások állandó erőhöz jutnak és mindig helyükön maradnak, a birtokeladásra nézve megkívánt, fentebb említett feltételek azonban mindenkor épségben maradnak.
4. § Az ilyen bevallás előbocsátott megmásításának és visszavonásának megtörténte után pedig, maga a megmásító a megmásitott bevallása szine alatt az elévülés idején, tudniillik harmiczkét évi időközön belül, a törvény előtt mindenkor fölléphet és pert indíthat.
Innét van az is, hogy az árvák gyermekkoruk tartama alatt, pusztán az korlevél előmutatása és benyujtása által minden peres ügytől és pertől, melyet ellenök gyermekkoruk ideje alatt indítanak, megszabadulnak.
1. § Nem is kényszeríthetők arra, hogy az olyan ügy, vagy per folyamatában, melyet ellenük akár birtokjogok vagy hitbérek avagy leánynegyedek, akár hatalmaskodások vagy kártételek avagy bármely egyéb dolgok iránt valakinek kérelmére gyermekségük idején, vagyis nem törvényes korukban indítottak és támasztottak, (kivévén azonban az atyjuk életében kezdett pereket) törvényes koruk elérése előtt feleljenek.
2. § Ha mindazáltal a gyámgyermekek ellen gyermekségük és nem törvényes koruk tartama és folyama alatt, a birtokjogokra nézve olyan peres ügy támadna, melyet hosszú perfolyamattal szoktak elvégezni: akkor a per a feleletadás határidejéig folyamatban marad ugyan; de a feleletadás idején, a korlevél alapján hivatkozni kell az árvák, gyermek- vagy nem törvényes korára és ennek következtében magát a peres ügyet az árvák törvényes korának első évéig, vagyis tizenkettedik életévök betöltéséig, a mikor tudniillik már először kezdenek ügyvédeket vallani, kell elhalasztani és elodázni.
3. § Minthogy különben, ha arra kényszerítenék, hogy előbb feleljenek, vagy ha tudatlanságból önkényt felelnének is: az ilyen felelet mit sem ér; hanem egyszerűen és teher nélkül vissza lehet vonni.
Fentebb pedig ezt a záradékot: „kivévén az árvák atyjának életében kezdett pereket” nem hiában említettem; minthogy ebben az esetben az árvák, bármilyen kicsinyek is, mindenféle perre, melyet atyjuk életében indítottak és támasztottak ellenük, felelni és feleletüket megadván, azokat kellően végig folytatni és befejezni tartoznak.
1. § És ha az ilyen perek folyamatában valamely gyámgyermeknek netalán esküt itélnének meg, ennek az eskünek letételét a gyámgyermek törvényes korának első évére kell halasztani, a mint erről ennek a munkának második részében, az eskütételek során világosabban fogok értekezni.
Van ezenkivül egy másik eset is, a mikor a gyámgyermekek nem törvényes, vagyis gyermekkoruk ellent nem állván, gyámjaik által felelni és azoknak a pereknek folyására, melyek ugyanezen életkorukban indultak meg, ügyelni tartoznak, a mikor tudniillik valaki a bevezetést és iktatást vagy határjárást, melyet valamely birtokjogra nézve bárki véghez visz, az árvák nevében és személyében, ellenmondás útján megakadályozza és a gyámgyermekeket ilyen ellenmondó tiltakozás miatt nyolczados törvényszakokra perbe hivják.
1. § Mert ez esetben is, megtartván a törvény rendjét, más, törvényes korú emberek szokása és módja szerint felelni és ellenmondásuk okát adni tartoznak. És oka az, hogy az efféle perbe önként és saját akartukból avatkoznak be. És noha másnak kérelmére hívják őket perbe, mindamellett ilyenkor inkább felpereseknek, semmint alpereseknek látszanak lenni, a kik a másik fél jogainak nyilván ellent állani törekesznek.
2. § Mert ha az iktatásnak vagy határjárásnak és következésképen a másik fél jogainak önként ellent nem mondanának, semmiféle perbe nem fognák őket. És azért úgy látszik, hogy e részben nem ellenök, hanem inkább ők inditottak pert.
3. § Máskép áll azonban a dolog, ha valaki olyan föld vagy fekvő jószágok és birtokjogok uralmára nézve viszi végbe az iktatást vagy határjárást, melyek az árvák békés birtokában vannak. Mert ilyen esetben annak az iktatásnak vagy határjárásnak is, akarva nem akarva, ellent kell mondaniok.
4. § Mivel különben hallgatásuk következtében, azoknak uralmából kizárnák őket és azért e részben, mint az elősorolt egyéb perekben törvényes koruk idején belül felelni nem kötelesek.
5. § Azokban a perekben pedig, melyek a fejedelemtől valamely elhunytnak magszakadása czímén felkért, vagy szerződések erejénél fogva valakire szállott fekvő jószágok iránt indultak meg, azt az eljárást és rendet kell megtartani, melyet erre nézve fentebb irtam le és magyaráztam meg.
Tudnunk kell végre, hogy a gyámgyermekek, mivel törvényes koruk idejéig, a mikor tudniillik minden gyámságtól megszabadulnak, sem gyámjaiknak tudtával sem azok tudtán kivül semmit sem tehetnek, minthogy nem önjogúak.
1. § Azért azok, kik az ilyen árvákat hatalmaskodások miatt (azt állítván, hogy az ilyen hatalmaskodásat az árvák vagy ezek megbízásából követték el) perbe hívják és fogják, legott (mint ezt a második részben a perhívások feltételeinek rendjén elő fogom adni) azoknak diján maradnak.
Minthogy némely dolognak elintézésére a javaknak becsűje igen szükséges, azért annak rendjét és módját méltán ide kell foglalnom.
1. § Ezért meg kell jegyeznünk, hogy országunk régi és törvényerőre emelkedett szokása szerint, becsűnek, mondjuk az ingó és ingatlan javak illő értékének bizonyos, megszabott és határozott megállapítását.
2. § Vagy másképen, a becsű: valamely ingó és ingatlan dolog bizonyos meghatározott árszabása, azoknak egyen- és becsértéke alapján.
3. § És ez kétféle: tudniillik: örök- és közbecsű. Az örökbecsű, a mely nem az ingó javaknál, hanem csak a birtokjogoknál szokott előfordulni, tizszer annyit tesz ki, mint a közbecsű.
4. § Egy népes jobbágytelket ugyanis a közbecsűnél egy girára vagyis négy forintra, az örökbecsünél pedig tíz girára becsülünk, a mely negyven forintot teszen.
5. § Ez örökbecsünek kevés dologban és ügyben van helye, mivel a főpap és báró uraknak, mágnásoknak és nemeseknek majdnem egész rendje (többnyire) a közbecsüvel él. Mert ha, valamely bevallásban vagy kötelezésben az örökbecsű világos szavakkal kifejezve, vagy az ország közönséges törvényeiben kimondva nincsen, annak használata ritkán van megengedve. Mely becsűnek rendje igy következik:
6. § Kőből épült várat száz girára becsülünk.
7. § Továbbá: monostort, vagy klastromot kegyuraknak s más előkelő nemesekkel temetkezőhelyével 100 girára becsülünk.
8. § Templomot, melyet két kupolával monostor módra építettek, 50 girára becsülünk.
9. § Templomokat, két toronynyal vagy két kupolával, a mely nem monostor, sem monostor módjára építve nincsen: 25 girára.
10. § Minden más anyatemlomot, egy toronynyal és temetőhelylyel 15 girára becsülünk.
11. § A torony nélkül épülteket, de temetőhelylyel, 10 girára.
12. § A fából és nem kőből épült kápolnát vagy imahelyet, de temetőhelylyel, 5 girára.
13. § Temetőhely nélkül pedig 3 girára.
14. § Azokat a templomokat vagy kápolnákat, melyek az anyaegyházon kivül épültek, nem teszszük a becsű sorába.
15. § Továbbá: a népes nemesi telket vagy udvart 3 girára.
16. § Lakó nélkül pedig másfél girára.
17. § Azt pedig, a melyen épen semmi épület nincsen 1 girára.
18. § Továbbá a népes jobbágytelket 1 girára.
19. § Az üresen hagyottat, de a melyen épületek vannak, fél girára.
20. § Azt, a melyen épen semmi épület sincse, de a többi telkek sorában fekszik, egy gira negyedrészére, tudniillik 100 dénárra.
De ha a többi telek során kivül esik, mezőnek tekintjük és a becsű sorába nem számítjuk.
21. § Továbbá a nemesek felnőtt, és termőfákkal beültett gyümölcsös kertjét, mely királyi mérték szerint egy hold területen fekszik: 3 girára.
22. § De a „Csallóköz” szigetén minden felnőtt és termő gyümölcsfát tizenkét fáig számitva száz dánárra becsülünk; a tizenkét számon túl pedig akárhány fa van is, valamennyit egybevéve csak 3 girára becsüljük.
23. § A falun kívül fekvő jobbágy gyümölcsös kertet pedig 1 girára.
A telek mögött vagy mellett levőt a becsű sorába nem teszszük.
24. § Továbbá a közönséges vagy szántóföldet, mely királyi mérték szeirnt egy ekealj területet teszen, 3 girára.
25. § Továbbá a közönséges erdőt, a mely után sertésdézmát, vagy adót általában nem szednek s a melynek valamely biztos jövedelme sincsen, úgy becsüljük, mint a közönséges földet, a mely tudniillik királyi mérték szerint egy ekealj területen fekszik, 3 girára.
26. § A cserjés és bokros helyekről is ugyanezt kell értenünk.
27. § Továbbá a nagy erdőt, melyet másképen eresztvénynek mondanak, a mely közönséges munkára és feldolgozásra alkalmas és királyi mérték szerint három ekealj területen alól van, ekealjanként 3 girára.
28. § A mi pedig a három ekealjon felül van, azt nem becsüljük: hanem a becsüt csupán arra a három ekealjra szorítjuk.
29. § Továbbá a nagyobb, tudniillik, a fejszés és makkos erdőt, vagyis a melyet vágásra és vadászatra használnak és a mely bárminő munkára és mesterségre alkalmas, s királyi mérték szerint három ekealj területen vagy kiterjedésben fekszik: ekealjanként 50 girára becsüljük.
30. § Ha pedig évi jövedelmét jól kiszámíthatjuk, jelesen ha makkos: akkor tizszerannyira becsüljük, mint a mennyit évi jövedelme teszen: a mi pedig a három ekealjon felül van, azt (mint eresztevényt) nem becsüljük.
31. § Továbbá, ha a szántóföld egy vagy fél királyi ekealjra nem terjed, úgy tudniillik, ha öt, hat vagy tíz stb. holdat tesz ki, akkor (némelyek véleménye szerint) minden holdat negyven dénárra kell becsülnünk s azt mondják, hogy az eresztvény erdőről és berkekről is ugyanezt kell tartanunk.
32. § Mindazáltal ezt a közbecsű gyanánt elfogadott ármegszabást, az előbbihez képest, igazságosan és helyesnek nem látjuk és egyáltalán elvetésre méltónak tartjuk; mert ha egy királyi ekealj-területet tevő közönséges földet vagy erdőt három girára becsülsz s ezt az ekealj területet királyi mérték szerint százötven holdra osztod, akkor ha jól számítasz, egy-egy hold földre 12 dénárnál több nem esik és csak négy hold marad becsű nélkül, a mi ötven dénárt tesz ki. Ötven dénárt pedig százötven fillérre, vagyis magukra, könnyen nem oszthatunk, ezért szükséges, hogy azt a négy holdat, a nagyobb részre tekintettel, becsű nélkül hagyjuk.
33. § A felszámításnál ugyanis egy ekealjterületű és (mint mondám) közönséges feldolgozásra alkalmas eresztevény erdőt és berket, melyet 10 girára becsülnek, holdanként 26 dénárra és egy fillérre kell tennünk és becsülnünk: és fölöslegül vagy maradványul 25 dénárt kapunk. Ha pedig másképen ez összeget girákra akarod felosztani, akkor minden holdat 27 dénárra fogsz becsülni és 7 dénárt még neked kellett réá adnod. Ugyanezt teheted reáadással (ha akarod) az előbb említett földre nézve is.
34. § Továbbá egy kaszaalja vagy máskép, királyi mérték szerint egy holdon fekvő rétet vagy kaszálót egy negyedrészre vagyis 100 dénárra.
35. § A mezei kaszálókat pedig, melyeket lehet ugyan kaszálni, de ritkán, vagy soha nem kaszálják, a becsű sorában nem tesszük.
36. § Továbbá az alulról vagy alul-felől csapó malmot, melynek vize szárazság idején nem apad el, 10 girára.
A melyeknek vize pedig elapad, 6 girára.
37. § A felülről csapó malmot, melynek szárazság idején vize van, 5 girára.
A melynek vize elapad, 3 girára.
38. § Elhagyott, alulról csapó malom helyét 3 girára.
A felülről csapóét pedig másfél girára.
39. § Továbbá minden faluban egy fölbugyogó forrást, vagy kifolyó és ki nem apadó kútat, melyből a nép inni szokott, harmadfél girára; de ha több van, azokat nem becsüljük, hanem együttesen csak egynek számítjuk, mivel egy falu élésére egy kút elégséges.
40. § Továbbá a kifolyó és el nem apadó halastavat 10 girára.
A ki nem folyót és szárazság idején elapadót pedig 5 girára.
41. § Nagy halastavat, melynek rekeszei vannak és a melyet „Gyalmostó”-nak, vagy „Morotová”-nak is neveznek, nemkülönben a Dunán, Tiszán, Száván és Dráván levő egyéb halászatot, melyet „Tanyá”-nak hívunk, ha bizonyos évi jövedelmet hoz, tízszerannyira becsüljük, mint a mennyi annak évi jövedelme. Ha pedig számbavehető jövedelme nincsen, a mint ez nálunk általában szokásban van, 50 girára becsüljük.
42. § Továbbá, a „varsák” helyét, a melyet „vész”-nek hívnak, tíz számig egyenként egy girára, a tíz számon felül pedig egész a százig, sőt azon felül is 10 girára.
43. § Továbbá: azt az elzárást, melyet vizáradás idején készítenek s a melyet „Rekesz”-nek hívnak, ha különös, vagy saját jövedelme van, egyenként 100 dénárra.
44. § Továbbá: azt a vámot, melyet vizen és szárazon szabály szerint szedni szoktak, tízszerannyira becsüljük, mint a mennyit annak évi jövedelme teszen.
45. § Továbbá: a hegyvámot, vagy szőlőhegy-vámot, mely földesurának évenként számba vehető és jelentékeny jövedelmet szolgáltat, hasonlóképen tizszerannyira becsülik: de úgy vélem, hogy ennek csak az örökbecsűnél lehet helye, mert országuk régi szokása szerint a szőlőket általában úgy szoktuk becsülni, mint a cserjés, bokros helyeket azért, mivelhogy a szőlők, mihelyt azokat nem mivelik vagy megmunkálásukat elmulasztják, csakhamar és könnyen cserjés és bokros helyekké változnak át.
46. § Ha azonban a földesúr, valamely parasztot, vagy akár nemest, a kinek más földjén van szőlője, ebből a szőlőből ki akarna vetni és rekeszteni, azt kivetheti ugyan, de nem a szerint a közbecsű szerint, a melyet a cserjés és bokros helyekre nézve közvetlenül elmondanák, hanem köteles megtéríteni annak illő értékét vagy igaz becsét, a mint azt azon helységnek, a melyhez a szőlőhely tartozik, birája és esküdt polgárai igazságosan és helyesen megszabják és megbecsülik.
47. § Ez a mérték tizenhatszor véve egy királyi mértéket, vagy ölet teszen.
48. § Továbbá: egy hold szántóföld vagy erdő királyi mérték szerint hosszúságban hetvenkét, szélességben pedig tizenkét királyi mértéket vagyis ölet foglal magában.
49. § Továbbá: egy ekealj-terület a javak becsűjénél százötven királyi mértékű hold földből áll.
50. § Meg kell jegyeznünk, hogy egy ökör, mely nem sánta sem máskép nem hibás, 1 gira
51. § Két tehén bornyú nélkül 1 gira.
52. § Egy bornyús tehén 1 gira.
53. § Négy juh 1 gira.
54. § Négy sertés 1 gira.
55. § Kancza csikó nélkül 1 gira.
56. § Csődör csikóval 1 gira.
57. § Kancza csikóval másfél gira.
58. § A hátas lovat értéke szerint becsüljük.
Tudnunk kell továbbá, hogy az ingó és ingatlan javak előbocsátott becsűje különböző módon és különböző tekintetekből szokott történni.
1. § Először is, a törvénykezési terhek fizetésénél, a mit közönséges és szokásos néven bírságnak nevezünk. És ezekre nézve úgy a marhákat, mint a földeket és birtokjogokat az előbb leírt árszabás szerint kell megbecsülnünk és elfogadnunk.
2. § Másodszor a leánynegyed és zálogos jogok fizetésénél, valamint azoknak a fekvő jószágoknak visszaváltásánál, melyeket főbenjáró itélet vagy fejváltás fejében foglalnak el; a melynél mindazáltal, (kivéve a marhákat) a várakat, nemesi udvarokat, a népes és elhagyott s puszta jobbágytelkeket, valamint a földeket, erdőket, cserjéket, réteket, halastavakat, malmokat, forrásokat, klastromokat, monostorokat és templomokat, továbbá a vámokat, gyümölcsös kereteket, varsák és rekeszek helyeit és általában a becsű alá kerülő birtokjogoknak minden tartozékát, az előbb írt módon becsüljük meg. Mindazáltal a népes jobbágytelkek után járó és hozzájok tartozó szántóföldeket és réteket (az irtványföldek és rétek kivételével, melyek tulajdonképen a jobbágyokat illetik és a telkekhez nem tartoznak) nem becsüljük. És végre a leánynegyed és zálogos jogok fizetésének az ilyen becsű mennyisége szerint kell történnie. És ugyanezt kell értenünk és tartanunk az atyafiak jogsérelmével vagy máskép illetéktelenül eladott birtokjogokról is.
3. § Harmadszor: a hitbér kiszolgáltatásánál; a melynél csakis a nemesi udvarokat és a többi telkek sorában fekvő népes, elhagyott és puszta jobbágytelkeket becsüljük, de a birtoktesten kívül, e részben becsű tárgyává tenni semmit sem szabad. E végül a hitbér kielégítése ilyen birtokbecsű sora szerint szokott, részben készpénzzel - részben pedig egyéb ingó javakkal, beleértve a marhákat is - megtörténni, ezeket azonban igaz értékük szerint, tudniillik úgy kell elfogadni, a mint a vásárban elkelnének.
4. § De arra is ügyelnünk kell, hogy ha valamely asszony, férje halála után azért, mivel ennek nevét és czímét viseli, élte fogytáig ugyanazon férjnek fekvő jószágaiban és birtokjogaiban meg akar maradni és ha ugyanennek a férjnek a fia, atyafia vagy más törvényes utóda, ennek az asszonynak számára hitbérének mennyisége és értéke erejéig némely birtokjogokat elkülöníteni, kiszakítani és átadni elhatározta, hogy az élete tartamán át birtokolja és használja, akkor az ilyen esetben nem csak a nemesi udvarokat és népes, elhagyott és puszta telkeket, hanem a falun kivül fekvő földeket, erdőket, gyümölcsös kereteket, kaszálókat és malmokat is, a melyeket az asszonynak átad, úgy becsüljük, mint a leánynegyed fizetésénél; és azokból a birtokjogokból csakis annyit kell használatba és birtokba átadni, a mennyi a hitbér értékével fölér.
5. § Negyedszer: az adósságok fizetésénél és a sommásan fölszámított, vagy tételenként megjelölt kártérítéseknél. Ezenkívül a patvarkodás, nyelvváltság és a királyi felség vagy bármely vármegyei ispán törvényszéke megsértése birságának letételénél avagy más ilyen ügyekben és esetekben; a melyekben az ingó és eladható javakat hasonlóképen igaz becsük és nem az előadott árszabás szerint kell elfogadnunk.
6. § Ötödször és utoljára, a közbecsű a határjárásoknál a hátraigazításoknál szokott előfordulni. De az utolsó esetben, csak a tekintetből szokott becsű történni, hogy az, a kinek a biró az eskü letételét odaitéli, a felek között per tárgyát képező földeket, erdőket, cserjéket vagy réteket, szőlőhegyeket, annyi nemessel sajátíthatja el és szerezheti meg magának, a hány girát érőknek azokat a földeket, erdőket, cserjéket, réteket és szőlőhegyeket találni fogják.
Miután Isten segedelmével a főbb dolgokról, tudniillik a birtokjogoknak adományozásairól és ezek nemeiről, valamint a fekvő jószágoknak osztályairól, eladásairól, elzálogosításairól; a határoknak elkülönítéséről, a hitbérek és leánynegyedek fizetéséről és egyéb ezekhez tartozó és velük kapcsolatos dolgokról, a melyeknek ugyanis minden főpap és báró úrnak, mágnásnak és nemesnek eredete alapszik és uralma nyugszik, röviden szólék, az maradt még hátra, hogy munkámnak e második részében az ügyeknek és pereknek folyamáról és a végrehajtásokról, valamint az ezeket tárgyazó ítélethozás rendjéről értekezzem.
1. § Mielőtt azonban eme rész tulajdonképenvaló anyagának fejtegetésére térnék, mivel ez ország rendeleteit gyakran közbe kell illesztenem, röviden előrebocsátom azt, hogy a fejedelem és az ország rendeletét vagyis közönséges végzeményét általában miképen kell magyaráznunk és ezenkívül azt, hogy a mi szokásunk, vagyis nem írott jogunk, a melylyel ez idő szerint közönségesen élünk, kezdetét és eredetét honnan vette?
A fejedelmek rendeleteit vagy az ország végzeményeit tehát (a mint alkalom hozza magával) négyféleképen lehet érteni.
1. § Mert némely rendeleteket, a későbbiek egészen eltöröltek s egyszerűen megszüntették.
2. § Másokat csak részben töröltek el, részben pedig erőben hagytak.
3. § Némelyeket hallgatással mellőztek.
4. § És némelyeket behoztak.
5. § A teljesen eltörölt rendeleteknél tehát (a minők a nádori köztörvényszéket, a kihirdetett gyűléseket, a párbajra szóló ítéletet és a három vásáron való kikiáltást illetők) az eltörlés idejére kell figyelemmel lennünk. Mert azok a jövendőre és nem az elmult ügyekre és dolgokra szabnak törvényt úgy, hogy ezutánra sem ilyen nádori köztörvényszékek nem tarthatók, sem párbajvívások, sem kihirdett gyűlések sem pedig három vásáron való kikiáltások, nem lehetnek.
6. § Mindazáltal azokban az ügyekben, a melyeket ama törvények erejénél fogva kezdettek meg, a régi módot kell megtartani, a mely szerint azokat megkezdették; nem azért mintha ezeket ismét keletbe hoznók, hanem azok folyamatának megtartására nézve.
7. § Máskép állana a dolog, ha magában a rendeletben szavakkal volna kifejezve és megírva, hogy azok a törvények és rendeletek a multra is visszahatnak. Mert általában a rendeletek (a mint előbb érintém) nem a multakra, hanem a jövendőkre köteleznek.
8. § Másodszor pedig, a mikor tudniillik részben helyben hagyva, részben pedig eltörölve vannak, akkor az eme rendeletekben és végzeményekben foglalt szavak jelentéséhez kell fordulnunk s magukat ahhoz tartanunk, hogy a helybenhagyottakat megtartsuk, az eltörlötteket pedig elvessük és ne alkalmazzuk.
9. § Harmadszor: a midőn a korábbi törvényeket vagy rendeleteket hallgatással úgy mellőzték, hogy a későbbiek a korábbiak megváltoztatásáról és megmásításáról említést nem tesznek; akkor a korábbi törvények erejüket megtartják, hacsak a népnek ellenkező gyakorlata azoknak erejét nem vette. Mert a tényleges és folytonos gyakorlat sokszor törvényt ront.
10. § Negyedszer pedig, tudniillik: ha új törvényeket hoznak be, akkor azok szerint kell itélni, az előbbieknél akár szigorúabbak, akár enyhébbek legyenek azok. Mert a fölött már itéletet mondani nem lehet, hogy jól vagy rosszul vannak-e rendelve? hanem azok szerint kell itélnünk.
Immár azt a kérdést veszem fejtegetés alá: vajjon a fejedelem törvényeket és statutumokat önmagától alkothat-e, avagy a nép beleegyezésének is szükséges hozzájárulnia?
1. § Mire nézve meg kell jegyeznünk, hogy jóllehet hajdan, a midőn a magyar nemzet még pogány módra élt és nem királyi, hanem vezér és kapitányok igazgatása alatt állott, akkor a törvényhozásnak és rendelkezésnek minden hatalma ezeknél vala.
2. § De minekutána a katholikus hitre tértek és maguknak önként királyt választottak, úgy a törvényhozásnak, mint bármely birtok adományozásnak és minden biráskodásnak hatalmát és jogát az uralkodással és kormányzással együttesen ez ország szent koronájának, melylyel Magyarország mindenik királyát megkoronázni szokták, joghatóságára és következésképen a mi törvényesen rendelt fejedelmünkre és királyunkra ruházták át. És így ettől fogva a királyok a törvényeket a nép összehívása és megkérdezése mellett kezdették alkotni, a mint ez korunkban is történni szokott.
3. § A fejedelem mindazáltal egyedül a maga akaratából és önkényesen, kiváltképen az isteni és természeti jogot sértő dolgokban és az egész magyar nemzet régi szabadságának ártalmára semmit sem rendelhet; hanem össze kell hívnia és megkérdeznie a népet; ha vajjon ennek az ilyen törvények tetszenek-e vagy sem? a kik ha igennel felelnek, azontúl az ilyen végzéseket (az isteni és természeti jog mindig épségben maradván) törvényekül tartjuk meg.
4. § Többnyire pedig, közös megegyezéssel, maga a nép is elhatároz valamit, a mit a közjóra hasznosnak itél és írásban terjeszti a fejedelem elé, kérvén, hogy erre nézve neki törvényt adjon és ha maga a fejedelem az ilyen végzéseket elfogadja és helyben hagyja, akkor az törvényerőre emelkedik s azonnal törvénynek kell tekintenünk.
5. § Mégis mindezeket nem a nép, hanem különösen a fejedelem statutumainak mondjuk azért, mert ha a fejedelem beleegyezése és megerősítése mindkét esetben azokhoz nem járul, eme rendeleteknek semmi ereje nem leszen. Mindazáltal általános néven eme rendeleteket igen gyakran az ország végzeményeinek nevezzük.
E helyen a nép neve és elnevezése alatt egyedül a főpap és báró urakat és egyéb mágnásokat s a többi nemeseket kell értened, de nem a nem nemeseket.
1. § Noha e kifejezés: nép minden nemest és nem nemest egyaránt felölel, mindazáltal a nem nemesekről (kiket a köznép elnevezés alatt értünk) e részben czélunkhoz képest szó sincsen.
2. § Mert miként a nem a fajtól, úgy különbözik a köznép a néptől. Mert a nép elnevezés magába öleli az összes nemeseket, úgy a mágnásokat, mint az alsóbb rendűeket, a nem nemeseket is ide számítva; de a köznép elnevezése alatt egyedül a nem nemeseket értjük.
Továbbá, ha azt kérdezzük, hogy a rendeletek és a végzemények kit köteleznek? tudnunk kell, hogy első sorban magát a fejedelmet kötelezik, a ki azokat a nép kivánságára közre adta, miként a közmondás tartja: „vesd magad alá a törvénynek, a melyet magad hoztál”. Mást tartunk a pápáról és a római császárról, a kikről e részben semmi szó nincsen.
1. § Azután köteleznek mindenkit, a ki a fejedelem joghatóságának alá van vetve.
2. § És nem csak ezeket, hanem mindazokat az idegeneket is, a kik ebben az országban tartózkodnak.
3. § De ha a közönséges rendelkezés valamely büntetést vagy hátrányt czélozna, akkor az idegeneknek három havi időt adnak, a mely idő reájuk nézve a statutumok kihirdetését pótolja. Példának okáért, ha az volna elhatározva és elrendelve, hogy e bécsi vagy boroszlói avagy más idegen se merészeljen feje és minden javai elvesztésének terhe alatt árúczikkeivel az ezen országban tartani szokott vásárokra jönni vagy az országból juhokat, ökröket és lovakat nyájanként kivinni és kihajtani, akkor a három hónap időközben az ilyen idegent, még ha tetten kapnák is, jogosan sem halállal büntetni, sem vagyonától megfosztani nem lehet, mivel őt a statutumok nem tudása és ki nem hirdetése menti.
4. § De csakis egy hónap illeti meg az idegent akkor, ha nem büntetésre vagy hátrányra czéloz, hanem valaki jogának vagy az itéletnek orvoslására, avagy a perlekedés módjára tartozik.
5. § A bentlakókra nézve pedig bárminő rendűek, méltóságúak és rangúak legyenek, a statutumok közzé tételének ideje elégséges. És ilyen módon sem a belföldiek sem az idegenek magukat nem menthetik, mert: „a ki Rómában van, annak római szokások szerint kell élnie”.
Másodszor tudnunk kell, hogy ámbár ez országnak majd minden joga eredetileg a pápai és római császári törvények kútfőiből származott, mindazáltal ennek a mi hazai szokásunknak, a melylyel mostanában a törvénykezésben közönségesen élünk, háromféle alapja van:
1. § Először, a közönséges rendeletek és végzemények.
2. § Másodszor, a fejedelmi kiváltságlevelek.
3. § Harmadszor pedig: az ország rendes bíráinak itéletei.
4. § Először (mondám) a közönséges rendeletek, a mely dolognak eredetét, hogy messzibbről keressük, meg kell jegyeznünk, hogy dicsőséges királyunk és apostolunk: Szent István, a ki első volt Magyarország királyai közt és a ki a magyar nemzetet a szent hit világosságára térítette, legelsőbben tett közzé jeles rendeleteket, a melyek azonban inkább a hitvallás elemeit, mint a perlekedés rendjét foglalják magukban és adják elő.
5. § Azután Szent László királyunk és hitvallónk is, a ki kardjával Dalmátországot és a tengerparti részeket Magyarországnak alája vetette és a ki a magyar határokat gyakori betörésekkel megrohanni szokott tatár népet, nyilt csatában többször leverve, ez ország határaitól messzire kergette és visszavonulásra kényszerített, igen jó törvényeket alkotott.
6. § Azután a győzedelmes András király, harmadik Béla királynak fia és Szent Erzsébet özvegynek az apja, - a kit mi Jeruzsáleminek nevezünk, azután hogy jeruzsálemi hadjáratából, melyet a saranczénok ellenében a katholikus szent hit védelmére, a magyaroknak tömérdek seregével indított vala, szerencsésen visszatért, főkép a nemesi mentességre, előjogokra szabadságokra nézve igen jó törvényeket és jeles végzeményeket alkotott; melyeket a magyar nemzet mai nap is, mint szent végzeményeket égig magasztal.
7. § Végre Lajos, Zsigmond, Albert és Mátyás, dicső fejedelem uraink, Magyarország királyai és hasonlóképen tettek a maguk idejében bizonyos rendelkezéseket.
8. § Legújabban pedig Ulászló fenséges Fejedelem Urunk is, a mostani király, a többieknél nem kevésbé jelen törvényeket alkotott, a kinek dicső emlékét a magyarok mindig áldani fogják.
9. § És jóllehet eme rendeletek és törvények főként Szent István és Szent László királyokéi, kik méltán kiérdemelték, hogy nevüket a szentek sorába itassák, fölötte régi voltuknál fogva, már csaknem elenyésztek, miután ők különben is tudvalevőleg inkább isteni mint emberi törvényekkel foglalkoztak és az utánuk következő többi királyok végzeményei is, némely záradékaikban és czikkeikben megváltoztak és módosultak; mindazáltal a mi már több mint száz év óta törvényerőre emelkedett szokásunkba a hosszas gyakorlat mégis majd mindenik boldogult király rendeleteiből valami törvényes intézkedést átvett és átvitt.
10. § Másodszor, eredt a mi szokásunk a fejedelmek kiváltságleveleiből, a melyeket, a dolgok úgy hozván magukkal, a midőn a törvényszéken fölmutatva felolvastak és (a józan okosság szerint) illendően és igazságosan kelteknek, kiadottaknak találtak, az ilyen törvénykezési hosszas gyakorlat útján keletkezett a mi szokásjogunknak bizonyos része.
11. § Harmadszor pedig és utoljára ez a mi szokásunk az ország rendes biráinak ismételt, sőt több ízben egy és ugyanazon renddel, módon és eljárással hozott és alkotott s törvényese végrehajtással is megerősített itéleteiből és itélő leveleiből származott.
12. § Mindazáltal azt állítják, hogy azt a törvénykezési eljárást, perlekedési gyakorlatot, a melyet mi a peres ügyek megkezdésében, folytatásában megvitatásában és elintézésében követünk, az Ő uralkodása alatt, Károly király úr, az említett Lajos királynak apja, Francziaország határairól hozta be az országban; melyet mindez ideig (a közönséges rendeletek azon csak némely kifejezésekben tevén változtatást) mindenkor sértetlenül megtartottak és jövőre is mindig meg kell tartani.
13. § Mert különben új törvények behozásával (míg ezeket megtanulhatnák és közhasználatba vehetnék) Magyarország egész nemességének jogai szükségkép semmivé lennének.
Továbbá, mivel szokásainknak bizonyos része (a mint előadám) a fejedelmek kiváltságleveleiből van véve, azért elhatároztam egyet-mást a kiváltságokról is elmondani.
1. § Mire nézve tudnunk kell, hogy a mit kiváltságnak mondunk, az mintegy a többitől kivált és különszerű törvény, a mely csak egy, vagy kevés embert illet.
2. § Másképen pedig, kiváltságnak mondunk valamely előjogot és különös megtiszteltetést. És ez a fejedelem jótéteménye, melyben gyakran a közönséges jog ellenében részesít valakit.
3. § A kiváltság pedig kétféle, tudniillik általános és különös. Az általános az, a melyet valamely közönségnek vagy testületnek, például városnak vagy káptalannak avagy konventnek adnak. És ez örökös.
4. § A különös pedig az, a melyet csupán személynek adnak. És ez a személylyel elenyészik; hacsak netán arról nem történt gondoskodása, hogy a kiváltság ereje a kiváltságoltnak örököseire és utódaira is átszálljon. Mert ebben az esetben az ő örököseinek és utódainak is javára szolgál.
De kérdés lehet (a mint kérdésbe jöttét magam is gyakran hallottam), hogy vajjon a kiváltság eltörli-e a végzeményt, vagyis a közönséges jogot és viszont a végzemény megszünteti-e a kiváltságot?
1. § Noha sokan sokfélét beszélnek s más meg más véleményben vannak és mindkét részről lehet némely bizonyítékot fölhozni; mi mégis általában azt tartjuk, hogy a közönséges jog vagy végzemény minden kiváltságot és mindenkiét eltörli és megerőtleníti, azokban az esetekben, a melyekben a közönséges rendelet azokról kifejezetten említést teszen.
2. § Példa erre mostani király urunk végzeménye, melylyel Visegrád város szabadságát eltörli: a szabad városokon a kilenczed megvétele és több más efféle.
3. § Habár eme szabadságokról, a kilenczed alól való kivételről s ennek nem fizetéséről javukra régóta kiadott kiváltáglevelük van, mégis e tekintetben nem a kiváltságot, hanem a végzeményt és közönséges rendeletet kell megtartanunk.
4. § De az a kiváltság, a melyet ellenkező törvény vagy közönséges végzemény kifejezetten el nem törölt, erőtlenné nem lesz, miként ezt föntebb a végzemények tárgyalásánál és értelmezésénél bővebben megtalálod.
A kiváltság pedig kétféle tekintet alá esik, tudnillik: a mennyiben az a fejedelem kizárólagos hatalmából helyesen és törvényesen származik és a mennyiben nem, hanem másoknak kárát czélozza vagy másképen a közönséges rendelettel ellenkezni látszik.
1. § A mennyiben tehát a kiváltság a fejedelem kizárólagos hatalmából ered, mint például a birtokjogok adományozása, a vám és harminczad fizetése alól való mentesítés a szabad vásár és közönséges sokadalom,a rév és vám adományozása a mi egyedül a fejedelmet illeti, azt mindig meg kell tartanunk, hacsak másoknak nyilván sérelmére nincsen.
2. § Épen azért az ilyen kiváltságlevelek végére ezt a záradékot: „salvo jure alieno” mindig be szokták tenni és iktatni.
3. § Mert ha valamely paraszt embert, avagy várost, maga a fejedelem a vámfizetés alól jelenben fölmentene is, szabadsággal megajándékozna, holott megelőzőleg hivei közül valakinek az igazságos vámszedést már eladományozta, akkor az utóbbi, tudniillik: a felmentő kiváltság, mivel a vámszedésről kiadott előbbi kiváltságot nyilván sérti, az elsőt meg nem erőtlenitheti és az ilyen vámszedést el nem törölheti.
4. § De a kiváltságot adó fejedelem fekvő jószágaira és vámjaira nézve az ilyen fölmentés megáll és helyén marad.
Továbbá a vásárok, sokadalmak és révek adományozásáról is ugyanezt kell tartanunk, hogy az ezekről kiadott kiváltságok mindig megállanak, ha mások jogainak sérelme nélkül voltak adományozva. A melyek kétféle módon sérthetik a mások jogait.
1. § Először: mint előbb mondám az időre nézve. Mivel a másiknak kiváltsága előbb kelt, a melyet az utóbbi el nem törölhet, még megszüntető záradékkal sem.
2. § Másodszor: a helyre nézve, mivel folyóvizi vámokat vagyis révjogokat jogosan csak úgy lehet adni, hogyha az a hely, a melyre nézve adják másoknak helyeitől, a melyekre nézve tudniillik már előbb voltak megadva, legalább egy mértföldnyi távolságra van.
3. § Jóllehet közelebbre is adhatók, ha az adományozás az előbbieknek romlását, vagy azoknak tetemes kárát nem hozza magával.
4. § Heti és országos vásárokat is adományoznak és adományozhatnak ilyen távolságra és még közelebb eső helyekre is; csakhogy az újonnan engedélyezetteket az előbbi országos és heti vásárokkal egy időben és ugyanazon a napon ne tartsák, s egyébként is, az újak a régibbeket nyilván meg ne rontsák.
Más módon tekinthetjük a kiváltságot, a mennyiben az nem a fejedelem kizárólagos hatalmából származik: azaz a fejedelemnek nincsen igaz és törvényes joga ilyen kiváltságadásra, minthogy mások sérelmét czélozza, vagy mivel a közönséges jogot és az általános rendeletet sérti.
1. § És az ilyen kiváltságnak ereje nincsen. Igy például közönséges végzeménybe foglalták azt, hogy a törvényszékek előtt a nyolczados törvényszakokon kívül készült levélátiratoknak hitele nincsen és ha mégis a fejedelem valakinek kiváltságát e rontó záradékkal: ,non obstante lege, vel decreto regni nostri, hujusmodi transumto volumus fidem adhiberi etc" egyszerűen átiratná; avagy iktató levelet adni ki, azzal a kegyelemmel, hogy tudniillik valamely adományt, ellent nem állván az, hogy egy év leforgott, foganatosítani kell, ezt, minthogy nyilván az ország jogaiban és szokásaiba ütközik, meg nem tartjuk s megtartandónak sem tekintjük.
2. § Ugyanezt kell tartanunk azokról a kiváltságokról is, a melyeket arra nézve adtak vagy adnának ki a jövőben, hogy bárkinek folyamodására a vármegyék törvényszékein, a megyei ispánok előtt felelni ne tartozzanak és hogy az ország más rendes birái elibe, egyedül a királyi felséget vagy ennek személyes jelenlétét kivéve, perbe vonhatók ne legyenek.
3. § Ezen kívül, ha valamely úrnak vagy nemesnek esküt itélnének és olyan kiváltságot mutatnának föl, hogy nem az alperes személyesen, hanem annak tisztje tartozzék azt letenni s több efféle; az ilyen kiváltságot, minthogy az az egész ország közönséges és régóta törvényerőre emelkedett szokásait sérti, sehol meg nem tartják.
4. § Mert minden úr és nemes, tudniillik úgy az egyháziak, mint a világiak és a mindkét nemen levő többi birtokosok is, a kiknek ebben a Magyarországban fekvő jószágaik és birtokjogaik vannak, az ő birtokjogaik megtartására és mindennemű innen felmerülő peres ügyek folytatására nézve, egyenlő törvénynyel és egy és ugyanazon szokással tartoznak élni, a mint ez az első részben is meg van írva.
Meg kell jegyeznünk továbbá, hogy a kiváltság többféle módon veszti erejét.
1. § Először ugyanis a kiváltság megsemmisül és erőtlenné lesz, ha valaki a neki adott kiváltság ellenére tesz, vagy azzal visszaél; mivel méltán veszti kiváltságát az, ki a neki engedett hatalommal visszaél. Miképen az, a kinek a fejedelemtől, a saját területén elfogott gonosztevőknek megbüntetésére kiváltsága van, de a kezére került tolvajt vagy rablót fel nem akasztja vagy karóba nem húzza, hanem kialkudott pénzösszeget csikarván ki tőle elbocsátja: az ilyen kiváltságával visszaél, minthogy a fejedelem nem arra adott hatalmat, hogy a gonosztevőket elereszsze, hanem arra, hogy azokat érdemük szerint halállal sújtsa és büntesse.
2. § Másodszor elveszti kiváltságát az, a ki törvényes időben nem él a neki adott és engedett kiváltsággal. Például: ha a királyi felség valakinek várat, vagy akármely más birtokjogot adományoz és az adományos egy év forgása alatt, a királyi vagy nádor és valamely hiteles hely emberei útján, adomány-levelét végre nem hajtatja: akkor az év leforgása után az ilyen adománylevél minden erejet veszti a melyet (a mint előbb mondám) még a kegyelemmel nyert iktatólevéllel sem lehet megújítani, hanem az adománylevelet újólag kell készíteni és kiadni; hacsak időközben, azt a birtokjogot, más valaki a maga számára föl nem kérte.
3. § A hetivásárok, sokadalmak és a révek dolgával is ugyanígy kell elbánnunk. Hogyha a fejedelem valakinek vásárt, sokadalmat vagy réveket enged, az ilyen evvel az adománynyal és kiváltsággal egy év leforgása alatt éljen és kezdje azt használni, mert különben az év letelése után ereje megszűnik.
4. § Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy ha a mondott egy esztendő leforgása alatt, az iktatásnak foganatosítása megtörtént, és akár az affelől kelt tudósító levélben, akár a foganatosítás folyamán, a királyi embernek és bizonyságnak vagy akár káptalannak avagy konventnek vétke vagy hanyagsága miatt valamely hiba fordult elő, akkor, ez esetben az adomány foganatos marad és az effél foganatosítást az esethez képest meglehet és meg kell igazitani.
5. § Azonban, ha azt a végrehajtást általában elmulasztották vagy máskép maga az adományos követett el abban valamely hibát, ezt helyrehozni egyáltalán nem lehet, hanem a várat vagy azt a birtokjogot újból kell (a mint érintém) fölkérni.
6. § Harmadszor, elveszti kiváltságát az, a ki felségsértés vagy hűtlenség vétkébe esett; és ekkor nemcsak kiváltságát, hanem fejét és minden javait is veszti.
7. § Negyedszer, ha a kiváltság másnak tetemes kárára van, miként föntebb ez esetet már megmagyarázva találod, mert különben sem valószínű az, hogy az adományozó fejedelem másnak akár jelen, akár jövendőbeli jogát tetemesen sérteni akarná.
8. § Ötödször: ha a fejedelem vagy az országnak más rendes birája a kiváltságnak erőtlen voltát biztos tudással látván, és felismervén, sokban annak ellenére ítélt. De máskép áll a dolog, ha a kiváltság ellenében az ítélet valamikor tévedésből kelt volna; mert ez esetben megtartván a törvény szerint megtartandókat, perújitással lehet azt a hibát és a kiváltság tartalmát helyre hozni.
9. § Hatodszor, arról a kiváltságról való nyilt vagy hallgatólagos lemondással. Nyiltan úgy, hogy valaki kiváltságáról nyilvánosan lemondott vagy lemond. Hallgatólagosan pedig úgy, hogy eme kiváltság ellenére, az ő tudtával és ellent mondása nélkül nyilvánosan tesznek valamit és ő teljességgel hallgat, a mely hallgatás, mivel sérelmével jár, ellenében lemondás színét ölti magára.
10. § Hetedszer, az előbbit eltörlő utóbbi által; ha tudniillik, mind a kettő egy és ugyanazon személy vagy község részére készült és volt kiadva; ekkor az elsőt félre teszszük és a másodikat tartjuk meg.
11. § Nyolczadszor és utóljára megszűnik a kiváltság, ha a fejedelem, a ki adta, azt kifejezetten visszavonja; mindazáltal helyes és a visszahúzásban világosan fölfejtett okokból. Mert ha e visszahúzást alapos okok nem támogatnák és a visszahívó levél azt tanúsítaná, hogy ez egyszerűen történt: a visszahúzásnak helye nem lesz. Mert különben igen sok baj következnék belőle és kiváltsága felől mindenkinek minden nap kétségben kellene lennie. Legyen elég ennyi, a mit a kiváltságokról elmondék.
De mivel minden kiváltságot pecséttel szoktak erőre emelni és megerősíteni, azért helyén való, hogy ebben a részben a pecsétekről is szóljak valamit.
1. § Mire nézve tudnunk kell, hogy a pecsét az az aranyba vagy más érczbe avagy viaszba nyomott nyilvános jelvény, a mely minden tényt megerősít.
2. § És a pecsét kétféle, tudniillik: hiteles és nem hiteles. Hiteles, mintegy közhitellel felruházott az, a melynek hinni kell. Ilyen vagy sajátképen a fejedelemnek, az ország rendes biráinak, valamint a káptalanoknak és a konventeknek. A levélre helyezett ilyen hiteles pecsét, minden tényt, a mi azokban a levelekben kitéve és előadva van, megerősít.
3. § Ezenkívül a városoknak és mezővárosoknak is van a királyoktól és fejedelmektől nyert hiteles pecsétjük, a melynek az előttük fenforgó és közöttük fölmerülő tényekre és dolgokra nézve teljes ereje van.
4. § Nem hitelesek pedig a magánszemélyek pecsétei, és az ilyenek semmi örökösséget magukban nem foglalhatnak.
5. § Ezeknek sok neme van; mert más a főpap uraké, nem különben az örökös ispánoké és egyéb báróké, a kik a báróság tisztét viselik; ismét mások az ilyen báróktól leszármazókéi és ismét mások az ország nemeseiéi és előkelőiéi, melyek megannyian valóságos és külön czimerekkel vannak kimetszve és ábrázolva.
6. § A magasabb főpapok tehát, mint az érsekek, püspökök, nemkülönben az aurániai perjel s az ország szabad és örökös ispánjai és a ráczországi despota a saját valódi és nyilvános pecséteikkel megerősített levelükben ügyvédeket rendelhetnek.
7. § A többi bárók és mágnások pedig, valamint a nemesek, az ügyvédrendeléseket és egyéb bevallásaikat (hogy hazai kifejezést használjak) az ország rendes birái és a hiteles helyek, tudniillik a káptalanok és konventek előtt tartoznak tenni.
8. § Azonban az ország rendes birái és a hiteles helyek, a kiknek és melyeknek hiteles pecsétük van, az ő saját pecsétük alatt (de szabályszerűleg és törvényesen) ügyvédeket rendelhetnek és mindennemű más bevallásokat tehetnek.
Továbbá: miután a kiváltságokat és pecséteket már megmagyaráztam, szükséges azt is látnunk, hogy ez ország királyai és fejedelmei közűl, kiknek kiváltságait tartjuk meg és a törvényszékeken kikéit kell visszavetnünk és minden erő és hatály nélkül valóknak tekintenünk.
1. § Mire nézve tudnunk kell, hogy Szent István és László királyoknak, továbbá első Andrásnak, Salamon király atyjának, nemkülönben első Bélának, Szent László király atyjának, és első Gézának, ugyanazon Szent László testvérének és Kálmánnak, az említett Géza fiának, a ki elsőbben váradi püspök volt, de királyi örökös nem létében, apostoli fölmentés mellett az ország kormányát átvette, a miért magyarul ma is Könyves Kálmánnak nevezik, - minden kiváltságleveleit megtartjuk.
2. § Továbbá: második István királynak, ugyanazon Kálmán fiának leveleit.
3. § És második Béla királynak, tudniillik az Álmos vezér fiának, a kit „Vak”-nak neveztek, leveleit.
4. § És szintén második Géza királynak, a második Géza fiának leveleit.
5. § Nemkülönben harmadik István királynak, a Vak Béla fiának leveleit.
6. § Azután harmadik Béla királynak, a második Géza fiának, tudniillik az említett harmadik István testvérének leveleit. És ez a Béla az, a ki a tolvajokat és rablókat üldözte és az országból kiirtotta.
7. § Végül Imre király leveleit, a ki harmadik Bélának volt a fia. És ez Imre, a ki a mint állítják, a váradi egyházat bizonyos javadalmakkal felékesítette és gazdagította.
8. § És ezt az Imrét ferditett néven némelyek máskép Henriknek is nevezték és írták: de nem a magyarok, hanem inkább a németek szokása szerint hivták annak.
9. § Ezeknek a királyoknak neveit nem is vala épen szükséges fölsorolnom; sőt róluk való megemlékezésemet és megjegyzéseimet rövidebbbre is szoríthattam volna. Minthogy azonban e királyok alatt, a kik gondjukat inkább az Isten egyházának gyarapítására és az ez országban mintegy újból telepitett keresztény népnek üdvösségére igyekeztek fordítani, Magyarország nemesei az ő nemességükre és szabadságukra nézve igen kevés kiváltságot nyertek és különben is voltak közöttük bizonyos királyoknak nevezett fejedelmek, kiknek levelei erőtlennekké lettek: úgymint a német Péter, a magyar Aba, Salamon első Andrásnak a fia és negyedik István az említett vak Béla fia, a ki csak öt hónapig tartá a koronát és királyi pálczát s a kit az országból csúfosan kiűztek; nemkülönben harmadik László, az említett Imrének vagy Henriknak a fia, ki csak hat hónapig uralkodott, mindezeket hosszasabban adám elő azért, hogy a királyok neveit és kiváltságait világosabban megismerhessük.
10. § Továbbá meg kell jegyeznünk, hogy az alább írt királyoknak és fejedelmeknek is, bárminő tényben és dologban kiadott leveleit és kiváltságait megtartják, de azoknak neveit azért jegyeztem külön, mivel a nemesi szabadságnak ama dícséretes és jeles előjogát, a melylyel mostan is közönségesen velünk, és a melynek örvendünk, annak a dicsőséges második András fejedelemnek (s miképen előbb megjegyzém) harmadik Béla király fiának idejében, ki a következő királyok sorában első fog lenni) foglalták írásban és erősitették meg közönséges végzemény és rendelet alakjában.
11. § Jóllehet Szent István első királyunk uralkodása alatt is, valamint a többi utána következő királyok idejében is, sok nemes volt ebben az országban, a kik mindazáltal a királyoknak megállapitott némi szolgálatokkal és a jobbágyaik részéről gyűjtelék fizetéssel tartoztak és voltak alávetve; a melyek alól a nemeseket, kiket akkoron „vitézlők”-nek neveztek, legelőször ez az András király vett ki és mentesített.
12. § És ugyanezért mind a mai napig, minden utána következő király, (a mint mondtam) mielőtt a szent koronával őt megkoronáznák, arra nézve, hogy ezen András király úr végzeményét és törvényeit megtartja, az ország főpapjai, bárói és mágnásai, valamint előkelői és nemesei előtt, esküt szokott letenni.
13. § Ennek az András királynak a Thábor hegyén (Urunk és Üdvözitőnk színe átváltozásának helyén) bizonyos birtokadományozásról kelt és készített kiváltságlevele Hontvármegyében még mai napság is megvan.
14. § Visszatérve tehát az elkezdett tárgynak folytatására, a föntebb említett második András királynak és negyedik Bélának, ugyanezen András fiának, a kinek idejében a tatárok Magyarországot elpusztitották - kiváltságlevelei.
15. § Ezenkívül ötödik István királynak, negyedik Béla fiának levelei (kivéve közűlök azokat, melyeket ennek az István királynak herczegsége korában készítettek és adtak ki, a ki magát akkor Magyarország ifjabb királyának és Erdély herczegének szokta czímezni) mert az ilyen leveleket nem tartjuk meg, hacsak azután, hogy az ország kormányát jogosan átvette s annak birtokába jutott, ő maga talán meg nem erősítette.
16. § Továbbá, negyedik László királynak, ötödik István fiának, a kit Kún Lászlónak neveztek, kiváltságlevelei megállanak és erejüket megtartják.
17. § Továbbá harmadik, vagy melléknéven Velenczei András királynak leveleit meg nem tartjuk, kivéve azokat, melyeket Károly király úr az ő közvetlen utóda, az erőben maradás jeléül vörös viaszba nyomott gyűrűs pecsétjével, melyben a kép mellett jobb felől K. betű van, megerősített; mert az ilyeneket megtartják.
18. § Továbbá: Károly királynak három pecséte volt, a melyek közűl ő maga a két elsőt megsemmisített; az ezek alatt kelt kiváltságokat nem tartjuk meg, ha azokat a harmadikkal később meg nem erősítette. Ezt a harmadikat pedig arról lehet megismerni, hogy a pecsét lapjára metszett paizs mellett, a mely paizsban tudniillik kettős keresztet foglaltak be, mindkét felől két sárkány alakja van.
19. § Továbbá Lajos királynak, a Károly fiának két pecsétja volt, a melyek közűl az első Uzura vidékén elveszett, mivel kanczellárjától főtisztelendő Miklós esztergomi érsektől ellopták, meg nem tartjuk, hacsak az első pecsét alatt kiadott leveleket az új másodikkal azután meg nem erősítették. A mely új pecsét alatt, úgy Lajos királynak első pecsétje, mint az ő apjának az előbb nevezett Károly király úrnak eltörött és megsemmisített két előbbeni pecsétje alatt kelt levelek, az új második pecsét reájuk függesztésével utóbb megerősítést nyertek. És az ilyeneket mindenütt megtartjuk.
20. § Röviden szólva tehát Lajos király úrnak kiváltságlevelei, a melyek az Úr ezerháromszázhatvannegyedik évétől haláláig, tudniillik az üdvözülés ezerháromszáznyolczvankettődik esztendejéig keletkeztek, teljes erőben állanak: de az előbbieknek erejük nincsen, hacsak azután az emlitett módon megerősítést nem nyertek.
21. § A miket, hogy annál világosabban megértsük, elhatároztam, hogy Lajos királynak azt a záradékát, melyet az ilyen levelek megerősítésére alkalmazni szokott, azokból a megerősítő levelekből, a melyek közűl eredetiben magam is többet láttam és olvastam kiírva, szóról szóra ide iktatom. A mely is így kezdődik:
22. § „A dolgoknak örök emlékezetére: Mint fönt említett Lajos Király, adjuk tudtára mindenkinek, hogy a mikor Bosnyák országunkban, az igaz hit ellenére az eretnekek és Patarénok megszámlálhatlan sokasága fölburjánzott, mi azoknak ez országunkból is kiírtása czéljából egyfelől: személyesen felszerelt hatalmas hadseregünkkel útra kelénk; másfelől pedig a mi kanczellárunkat, Miklós esztergomi érsek urat, a Christusban tisztelendő atyát, a kinél volt hiteles pecsétünknek mind a két példánya és Miklós nagyságos nádor urat a többi főpapokat, bárókkal és országunk előkelőivel Uzurába küldöttük: az érsek úrnak őrségre rendelt bizonyos szolgái, gonosz szándékkal a mondott hiteles pecsétünknek mind a két példányát ellopták.”
23. § „Mi tehát előre gondoskodván afelől, nehogy pecsétünknek ily módon történt elvesztése miatt alattvalóink jogaira nézve a jövőben veszély támadhasson: magunk számára két példányban új pecsétet metszettünk és elrendeltük, hogy ezt minden kiváltságlevelünkre és néhai Úratyánk Károly királynak is, a megkoronázása idején metszett, de ugyan Ő általa (mivel úgy tapasztalták, hogy igen sok hűtlenséget követtek el vele) megsemmisített előbbeni; valamint a Havasalföld vidékén véletlenül elveszett második pecséte alatt keltekre is, a mondott három pecsét mellé odailleszszék.”
24. § „A mi atyánknak a mondott két korábbi pecsétével ellátott mindama kiváltságleveleire nézve pedig, a melyeket sem apánk az ő későbbi pecsétével, sem mi az említett módon veszendőbe ment pecsétünkkel meg nem erősítettünk, és a mely kiváltságokra a mi új pecsétünket reá nem illesztettük, vagy akármely nyilt levélre nézve, mely a megerősítést nélkülözi, elrendeltük, hogy azok a kiváltságok és levelek, miként azokat atyánk visszavonta és megsemmisítette, mindenben erőtlenek és foganatlanok legyenek.”
25. § „Melyek között a jelen, minden gyanútól ment kiváltságunkat és a föntebbiek szerint minden abban foglaltakat és előadottakat, ugyanazon N. N. és örökösei és utódai részére a megnevezett új kettős és hiteles pecsétünk reá függesztésével megújítottuk és örökre megerősítjük. Kelt ugyanazon Miklós érsek úr kanczellárunk által N. N. hónap huszonkettedik napján, az Úrnak ezerháromszázhatvannegyedik, uralkodásunknak huszonharmadik esztendejében.”
26. § Nem tartjuk meg továbbá Zsigmond király és császár úrnak az ezernégyszázhatodik esztendőt megelőzőleg kiadott leveleit, azért mivel maga Zsigmond király, a főpap és báró uraknak és országa nemeseinek tanácsából közönséges végzeményképen azt rendelte el, hogy ez ezernégyszázötödik évi Szent György vértanú ünnepétől fogva, az említett ezernégyszázhatodik évben bekövetkező, de most már letelt Szent György vértanú ünnep, néhai Lajos királynak csupán titkos pecséte alatt és özvegyének Erzsébet asszonynak, valamint Máriának, a Lajos király leányának, tudniillik mint Magyarország királynőjének; nem különben magának Zsigmond királynak azon idő előbb bármiképen keletkezett összes adomány- és egyéb kiváltságleveleit megerősítés végett beadják, mert különben teljesen erejüket vesztik és foganat nélkül maradnak.
27. § Zsigmond király és császár úrnak, ez idő után egész halála napjáig, tudniillik, az ezernégyszázharminczhetedik esztendőig kiadott leveleit mindenkor hatályban és erőben levőknek tartjuk.
28. § Hogy pedig e dolgot mindenki nyilván tudhassa, a kétség elhárítására nézve, ugyanazon Zsigmond király úrnak a föntebb előadottak szerint kiadott s már a birói tárgyalás rendén is régen megfordúlt bizonyos adomány leveleinek alakját és tartalmát minden változtatás nélkül ide iktatom; a mint következik:
29. § „Mi Zsigmond Isten kegyelméből Magyar-, Dalmát-, Horvát- stb. országok királya, brandenburgi őrgróf stb., a szent római birodalom közönséges helytartója és Csehország kormányzója, e levelünkkel adjuk emlékezetre azt, hogy a midőn Mi, a főpapoknak, báróknak és az ország előkelőinek bölcs tanácsa után indulva a Mi alattvalóinknak javára, hasznára és békés állapotára elrendeltük volna, hogy a közelebb mult ezer négyszázötödik évi Szent György vértanu napjától számított egy esztendő leforgása alatt, megtekintés, megvizsgálás és ha a szükség úgy kivánná, a mostani hiteles kettős pecsétünkkel való megerősítés és helyben hagyás végett, a Mi felségünk személye elibe adják és terjeszszék, különben a visszahúzás, megsemmisítés és eltörlés terhe alatt (ha föl nem mutatnák) összesen és egyenként, mindazokat a kiváltságleveleket, a melyeket a legkegyelmesebb fejedelem, néhai Lajos, Isten kegyelméből Magyarország király Ura, a mi szeretett atyánk és iparunk, csupán csak titkos pecséte alatt kiadott és a melyek a fenséges fejedelemasszonyok, nekünk legkedvesebb Erzsébet anyánk és Mária hitvesünknek, a mondott Magyarország boldogemlékezetű királynőinek pecséte alatt, vagy a mi akár kisebb, akár nagyobb pecsétünk alatt keltek és a melyeket bármely dologban s kiváltképen birtokra nézve, bárminő méltóságot viselő személyek nyertek is, hogy minden kétség, botrány és sok mindenféle alkalmatlanság, a melyek a királynők és a magunk pecséteinek elvesztéséből, valamit a mi nagyobbik, tudniillik a kettős pecsétünknek törvényes okból és alapon rendelt összetöréséből sokak jogaira s különösen birtokjogaira nézve háramolhatnának, elhárítva, mellőzve és eltávolítva legyenek; miután a rendeletünkkel megállapított ez a határidő letelt, megyei ispánainknak megparancsoltuk, hogy mindezeknek a leveleknek, a melyeket nekünk akár fölmutattak, akár nem és melyeket az említett mostani nagyobb kettős pecsétünkkel akár megerősítettünk akár nem, a megvizsgálására és megrostálására országunk minden vármegyéjében közgyűléseket tartsanak.”
30. § „Végre mivel N. vármegyei X.X. nemesek, az előbb mondott N. vármegye A. nevű falujában fekvő birtokrész adományozására nézve, melyet Felségünk már régen a mondott B. fiának C-nek X. X. atyjának és következésképen ugyanazon X. és X-nek és ezek örököseinek javára tett, a megerősítő levelet, Előttünk avagy a Mi személyes jelenlétünkben arra különösen kirendelt emberünk és a megnevezett N. vármegye közgyűlésének hites birái előtt föl nem mutathatták vagy fölmutatni nem tudták; azért Mi előbocsátott végzeményünkkel ennek erejéhez képest eleget tenni és azt örökre foganatban megtartani akarván, a megnevezett C-nek, B. fiának és következőleg X-nek és X-nek és ezek örököseinek, a mondott birtokrész adományozására nézve, az említett módon kiadott adománylevelet, melynek mi fentírt hiteles kettős pecsétünkkel való megerősítéséről nem gondoskodtak, rendről rendre és szóról szóra vissza veszszük, eltöröljük, megerőtlenítjük és foganat nélkül hagyjuk és ugyanazt a birtokrészt ismét királyi kezünkbe véve, jelen levelünkkel az említett X-et és X-et és ezek összes örököseit és maradékait a megirt A. faluban fekvő birtokrészre és ennek minden haszonvételére és tartozékaira nézve örökös és megmásíthatatlan hallgatás alá vetettük és vetjük.”
31. § „Minthogy Mi, a magunkra vállalt királyi méltóság kötelességénél fogva, híveink erényes cselekedeteit és érdemeit (a királyi méltósághoz illően) igazságos mértékkel mérjük és kinek-kinek érdemei minőségéhez képest királyi kegyelmünket tanúsítani tartozunk; meggondolván és emlékezetünkben fölújítván a Mi kedvelt híveinknek nagyságos X. és X. uraknak néhai B. fiainak hűségüket, hű szolgálataikat, jeles érdemeiket, vitéz tetteiket és tetsző kedveskedéseiket, melyek által ők Nekünk és királyi szent koronánknak, különféle helyeken és időkben, az őszinteség minden buzgalmával, a hűség hevével, a hódolat állandóságával és a szorgalmatoskodás folytonosságával személyesen fáradozva és dicséretes munkájuk mellett vagyont is áldozva, Felségünk szeme előtt magukat kedvesekké és szeretetre méltókká tenni igyekeztek.”
32. § „Ez okból királyi kegyelmünkkel most, azoknak hívséges hódolatukért és szolgálataikért némileg segedelmökre jönni akarván, az imént megnevezett N. vármegyéknek mondott A. falujában fekvő királyi birtokrészünket minden haszonvételével és tartozékaival, tudniillik megmívelt és míveletlen szántóföldeivel, mezőivel, kaszálóival, erdőivel, berkeivel, vizeivel, halastavaival, malmaival, vízfolyásaival, hegyeivel, szőlőivel s általában e birtokrész mindennemű és bármi néven nevezendő teljes haszonvételeivel, ugyanazon igaz határaival és régi határjeleivel, a melyekkel azt annak birtokosai jogos uralmuk alatt és birtokukban tartották, a magunk biztos tudása, valamint főpapjaink és báróink tanácsa szerint királyi kezünkből, új adományozásunk czímén, a mások jogainak épségben tartásával, adtuk, ajándékoztuk és adományoztuk, sőt örökös és visszahívhatatlan birtokul adjuk, ajándékozzuk és adományozzuk az említett X. és X-nek és ezek minden örököseinek és maradékainak uralmába, mindazokkal a jogokkal együtt, a melyekkel a megnevezett faluban fekvő, mondott birtokrész, akár az előbbi, akár bárminő más okból, törvényesen a Mi adományozásunk alá tartozik: a mi nevünkben és utódaink, tudniillik Magyarország királyainak nevében, magunkra vállalván azt, hogy X. és X-et és ezeknek örököseit és akármely utódait a mondott birtokrész és minden haszonvételének és a felsorolt tartozékoknak békés és csendes uralmában, jelen levelünk erejénél és bizonyságánál fogva, bármely támadók, ügyvédek és perlekedők ellenében, a törvény előtt, vagy azon kívül, mindenkor és mindenütt Magunk és utódaink közreműködésével és költségünkkel megtartjuk, kár és sérelem ellen védelmezzük, mentesítjük és megőrizzük; a melyet a maga valóságában mihelyt előnkbe terjesztenének, azt kiváltság alakjába foglaltatjuk. Kelt stb. az ezernégyszáztizedik esztendőben. Kiadván mindörökre megtartjuk.”
33. § Továbbá meg- és erőben tartjuk Albert király úrnak, a mondott Zsigmond császár közvetlen utódának leveleit.
34. § Továbbá néhai Erzsébet asszonynak, a Zsigmond király úr leányának, tudniillik a megnevezett néhai Albert király özvegyének; épen úgy a lengyel Ulászló úrnak (kit az országnak nem igazi szent koronájával, hanem a szent István holt teteme fejének ékítményével koronázták meg és a ki, miután őt, Ámurát török császár az ezernégyszáznegyvennegyedik esztendőben, szent Márton püspök és hitvalló ünnepén, Várna város mellett, a tenger parthoz közel Románia földén legyőzte, elesett) összes adomány és egyéb bárminő engedményei, bárkinek részére és akármely okon és czímen keltek is azok, mind eltörölve, visszavéve és erejüktől megfosztva vannak, miért ezeket soha meg nem tartjuk csupán annak az adománylevélnek kivételével, ezeket soha meg nem tartjuk csupán annak az adománylevélnek kivételével, a melyet Erzsébet asszony a székesfehérvári egyháznak mint alamizsnát ajándékozott.
35. § Továbbá az ország összes főpap és báró urainak, előkelőinek és nemeseinek ama pecséte alatt, melyben a magyar nemzet czímere gyanánt kettős kereszt van, kiadott leveleit, a mennyiben ezek a törvénykezési eljárásra, nemkülönben a bevallásokra és biráskodásra tartoznak, épen úgy a miképen az ország valamelyik rendes birájának leveleit, megtartjuk, de a mennyiben azok adományokra, beleegyezésekre és jóváhagyásokra tartoznak, semmi erejök nincsen; a miképen ez ama kiváltságlevél tartamából is kitűnik, a melyet az ezernégyszáznegyvenötödik esztendőben, az Úr mennybemenetelét követő napon, a mely május hetedikére esett, Pest városában egyebek közt erre nézve adtak ki, a melyet is szóról szóra ide iktatni (mivel igen sok olyan fejezetet és czikket foglal magában, a melyek czélunkra nem tartoznak) unalmasnak véltem. Mindazáltal a levelekbe foglalt azt a czikkelyt, a mely a pecsét metszéséről és erejéről szól, ugyanazokkal a szavakkal, a melyekkel azt ott leírva láttam és olvastam, ide iktatni kivánom, a mint következik:
36. § „Továbbá, hogy most pecsétet rendeljenek, melyben kereszt czímer legyen, mint Magyarország czímere és azt a pecsétet tartsák Buda városában, hogy a király megkoronázásáig a panaszlók ez alatt a pecsét alatt, a nekik szükséges leveleket és emlékeztetőket, kikaphassák és hogy az igazságszolgáltatás illő rendben folyjon.” Ime ezekben világosan meg van írva, hogy azt a pecsétet csakis a biráskodás és igazságszolgáltatás végett rendelték és csinálták.
37. § A mondott pecsétről szóló czikkelynek ezt a végső záradékát pedig: „a király megkoronázásáig” nem úgy kell értenünk és magyaráznunk, mintha akkor, csakhamar valamely új királyt kellett volna megkoronázni, miután László nagyságos fejedelmet, a mondott néhai Albert király fiát azelőtt régen, tudniillik az Úr megtestesülésének ezernégyszáznegyvenedik évében koronázták meg, hanem a záradék alatt értenünk kell azt: hogy az ország szent koronájának joghatóságát és a királyi hatalom teljességét nemsokára egészen László király kezére akarják bizni és ruházni, a ki akkor még gyermek volta miatt nem uralkodhatott és nem kormányozhatott.
38. § Az említett Ulászló lengyel király halála után pedig Hunyadi Jánosnak Magyarország kormányzójává történt megválasztásáig Ujlaky Miklós, különben erdélyi vajda lett ennek az országnak kapitányává, a ki magát Magyarország helytartójának is czímeztette.
39. § Továbbá. Hunyadi János kormányzó úrnak, csakis az ő kormányzósága alatt, de nem előbb vagy utóbb kelt és harmiczkét jobbágytelekre, de nem többre terjedő adományait és adományleveleit meg kell tartanunk.
40. § A honnét következik, hogy János kormányzónak bárki részére tett és adott azon adományai, beleegyezései és jóváhagyásai, a melyek az említett harminczkét számú jobbágytelket meghaladják, erőtlenek és meg nem állanak.
41. § Továbbá, ugyanennek mindazon jóváhagyásai és beleegyezései, a melyek bármely szerződésre vagy egyéb dologra nézve kormányzóságának letelte után keltek (mivel azok mind feltételesek voltak) helyt nem állanak. Példának okáért, ha beleegyezését adta volna arra, hogy ennek vagy annak a nemes embernek halálával és magvaszakadtával fekvő jószágai, erre vagy arra az emberre háramoljanak és ha ez a beleegyezés vagy jóváhagyás a mondott harminczkét jobbágytelek számát túl nem haladta és annak a nemes embernek magvaszakadása még az ő kormányzóságának tartama alatt következett be, akkor az ilyen beleegyezés joggal helyén marad; de ha most már az igazi és törvényes király uralkodása alatt szakadna magva, meg nem állana, mivel a kormányzó a reá ruházott hatalom határait túl nem léphette; továbbra és nagyobb dolgokra terjedő hatalmat pedig részére sem nem adtak, sem jogosan nem adhattak, mivel az említett Albert királynak, noha még gyermekkorú de (a mint mondám) már régen megkoronázott fia, az említett László úr, a kit a szent korona joghatóságának teljessége illetett, akkor életben volt.
42. § És azért, nehogy valaki másképen vélekedjék és vakmerűen ellenkezőt állítson és hogy e részben minden kétséget elhárítsak, minden változtatás nélkül szóról-szóra ide iktattam és ide írtam a fekvő jószágok és birtokjogok adományozására nézve az említett kormányzónak adott és reáruházott hatalmat illető czikkelyeket, kiszemelvén azokat Magyarország említett összes főpap és báró urainak, nemeseinek és előkelőinek ama leveléből, melyet a szűz magzatának ezernégyszáznegyvenhetedik évében, a boldogságos, Szűz Mária fogantatása ünnepén, Budán készítettek és kiadtak és a mely ugyanazoknak a közelebb (tudniillik az üdvösség ezernégyszáznegyvenhatodik évében) mult Pünköst ünnepe táján Pest városában tartott országgyűlésén, a melyen tudniillik ugyanazt a Hunyadi Jánost az ország kormányzójává választották és tették - hozott és alkotott törvénycikkeket és rendről- rendre magukban foglalják. A mely czikkelyek (mellőzve a levélnek egyéb tartalmát) a következőleg hangzanak: „Továbbá a kormányzó úr azoknak számára, a kik az ország szent koronáját hiven szolgálták, adományokat tehet az olyan birtokokból, a melyek ezután magszakadás utján, tisztán és törvényesen és más valakinek joga nélkül; továbbá a melyek hamis-levelekkel élés, álpénzverés, hamis-pecsét készítés miatt, nemkülönben külhatalmasságnak az országba hozása és gyújtogatás miatt a szent koronára háramlottak; a mely birtokok, tudniillik harminczkét teleknél magukban többet nem foglalnak és nem foglalhatnak, avagy a melyek harminczkét telken alul vannak és lehetnek.”
43. § „Ha pedig bár az említett módon olyan város, mezőváros vagy birtok háramlanék a szent koronára, a mely a megnevezett harminczkét telekszámnál többet foglal magában, azt harminczkét telkenként széttagolni vagy feldarabolni és harminczkét telek neve alatt valakinek eladományoznia nem szabad, hanem mind-e városokat, mezővárosokat és birtokokat osztatlanul a koronának kell föntartani.”
44. § „Továbbá, ha a kormányzó úr egyszer már a leírt módon valakinek adományt tett, ugyanannak a részére többé nem adományozhat. És minthogy a váraknak, városoknak, mezővárosoknak, birtokoknak és több efféléknek adományozása tudvalevőleg egyedül a királyi jog alá tartozik, ugyanazért mindaz, a kinek részére adományt tett, a megerősítés kinyerése végett, maga idején a király úrhoz tartozik fordulni.”
45. § „Továbbá, a kiknek birtokai hamis-levelekkel élés vagy álpénz verés miatt, vagy egyéb föntebb megírt okon háramlottak és koronára, mielőtt őket az ország régi és jóváhagyott szokásai szerint, illetékes biráik útján el nem itélik, addig eme birtokokat tőlük el nem foglalhatja és semmiképen el nem adományozhatja.” A levélnek többi czikkeit pedig, minthogy a tárgyra nem tartoznak, mellőzendőknek véltem.
46. § Megtartjuk továbbá az említett Lászlónak a mondott Albert király fiának az Úr ezernégyszázötvenkettedik évétől kezdve, a mikor a kormányzó kormányzói tisztét (a melyet hét éven át szerencsésen viselt) letette, egész halála napjáig, tudniillik az üdvösség ezernégyszázötvenhetedik esztendeig kiadott kiváltságleveleit. Jóllehet László király, az említett kormányzóság letételét követő évben, tudniillik ezernégyszázötvenháromban, a midőn Őt Gyertyaszentelő Boldogasszony napja körül Bécsből Budára visszahozták, kezdett tudvalevőleg a fekvőjószágokra nézve adomány-, jóváhagyó és egyéb leveleket kiadni.
47. § Továbbá megtartjuk a dicső emlékezetű és legyőzhetetlen fejedelemnek, néhai Mátyás király úrnak, az ő szerencsés megkoronázása idejétől kezdve, tudniillik az ezernégyszázhatvannegyedik évi Nagy-Csütörtöktől fogva halála napjáig tudniillik az ezernégyszázkilenczvenedik évi Virágvasárnapját követő kedden kiadott kiváltságleveleit. De a koronázása előtt kelteket meg nem tartjuk, ha csak azután ő maga meg nem erősítette.
48. § Továbbá mindenkor megtartjuk azokat a kiváltságleveleket, a melyeket a mi mostani legkegyelmesebb Ulászló király urunk az ő szerencsés megkoronázásának napjától, tudniillik az ereznégyszázkilenczvenedik évi Szentkereszt fölmagasztalása után következő vasárnaptól kezdve mostanig kiadott vagy a jövőben helyesen és törvényesen kiadni fog.
49. § Továbbá: minthogy a zavaros időkből, különösen pedig az említett Zsigmond császár és Albert király halála utánról különböző szín és pecsét alatt fölötte sok, álnokul és csalárdul készített és koholt levelet és kiváltságot találunk, a melyek jóllehet aligha jöttek is mind napvilágra és mindenikről tudni, mindeniket megismerni bajos volna; mindazáltal, hogy a hamisan kelt levelek közűl (ha nem is általában, hanem legalább részben) némelyekről tudásunk lehessen, méltónak tartottam, hogy Magyarország említett főpap és báró urainak, nemeseinek és előkelőinek ilyen gonoszul koholt igen számos levélről készített és a birói tárgyalásokon előttem is, azok mondott pecséteivel együtt felmutatott bizonyos kiváltságnak mását vagy tartalmát szóról-szóra ide iktassam. A mely kiváltságnak tartalma és szövege szóról-szóra így következik:
50. § „Mi Magyarországnak összes főpapjai és bárói, nemesei és előkelői e levelünkkel adjuk emlékezetre, hogy ebben az országban néhai Albert király úr halála után, húzamos időn át szított háboruságok támadtak, a mely háboruskodások később Isten segítségével közöttük lecsillapodván, a midőn egy fejedelemben és úrban, tudniillik nagyságos László úrban, a nevezett néhai Albert király úr fiában, mintegy természet szerint való urunkban mindannyian megegyeztünk volna: közöttünk a kölcsönös és állandó békességnek fentartása czéljából, törvényszéket tartani és az elnyomottaknak igazságot szolgáltatni kezdénk vala, ettől fogva a törvényszékeken a peres-felek igen sok hamis levelet terjesztettek előnkbe.”
51. § „És a midőn az ilyen hamis koholmányok főlött tanakodni kezdénk, ugy találtuk, hogy mindezen útálatra méltó nyavalyának Zömléni Gábor deák a mestere, a ki gonoszságának érdeme szerint, illetékes biráinak kezébe kerülvén, halála előtt az ő gonoszságát, lelkiismeretének tisztaságára úgy szóval, mint saját kezének írásával, melynek sorát és tartalmát jónak véltem ide iktatni, nyilván mindenek előtt bevallotta”. A mely, sajátkezű irásának sora és tartalma, tudniillik a következő:
52. § Egy királyi jóváhagyással, tudniillik néhai Zsigmond király úréval ellátott levél a Kompolth úr fiai részére kiadva: hogyha a néhai Solmosi Lászlónak magvaszakadna, akkor Solmos, de más birtokok nem, a Kompolth fiaira szálljon. De ez a levél nem a Kompolth úr fiainak tudásával kelt.
53. § Továbbá egy, Gyöngyös városa részére készült kiváltsági szabadság a Zsigmond király úr egyfejű sasos pecséte alatt.
54. § Továbbá két, kiváltság alakban készített és kiadott levél, az egyik, tudniillik néhai Zsigmond királynak egyfejű sasos titkos pecsétje alatt és a másik a budai káptalan pecsétje alatt, egy iktató levél, a Polyák Péter budai szabó felesége leányának fiúsítása tárgyában.
55. § Továbbá egy kiváltság alakú bevalló levél, az egri káptalan pecséte alatt, néhai Péter püspök és Rozgoni István uraknak és ez utóbbi fiának Jánosnak, a Széchéni László részére tett bevallásáról.
56. § Továbbá egy, Szabadka község szabadságát illető levél, Zsigmond királynak az egyfejű sasos titkos pecséte alatt.
57. § Továbbá egy, az egri káptalan pecséte alatt kiváltságképen és Zsigmond király úrnak a nagyobbik pecséte alatt nyilt alakban az Aboni birtok iránt, a Garai urak ellenében, az Orros fiai részére készített levél.
58. § Továbbá egy, néhai Zsigmond király úrnak, az egyfejű sasos titkos pecséte alatt, a néhai Tamás vajda fiainak: László és Henrik uraknak kérésére készített kiváltságlevél arra nézve tudniillik, hogyha ők történetesen örökösök hátrahagyása nélkül halnának el, akkor ezeknek, mind az örökségi, mind pedig szerzeményes fekvő jószágaik és birtokaik a Herczeg fiaira szálljanak.
59. § Továbbá egy, néhai Zsigmond király úrnak az egyfejű sasos pecséte alatt nyilt alakban készitett kegyelemlevele, Debrői Imre részére afelől, hogy ugyanaz a király úr, úgy fejének, mint fekvő jószágainak, különös kegyelmet adott.
60. § Továbbá, a váradi egyház káptalanjának pecséte alatt, egy Kerepest tárgyazó és a telki egyház részére, kiváltságképen kiadott levél.
61. § Továbbá, a budai káptalan pecséte alatt készült két levél, úgymint egy bevalló és egy iktató, tudniillik a Despota úr Beche várának, a néhai Gezthi Mihály fia, néhai László részére történt elzálogosításáról.
62. § Továbbá két, pergamenre készült császári bevalló nyilt levél, ugyanazon Lászlónak, a Mihály fiának részére a Súlyok fiai ellenében, Kölöd birtok tárgyában.
63. § Továbbá, vannak Ulászló király pecséte alatt Majsay László zarándmegyei nemesnek; Pakai Zsigmond bodrogmegyei nemesnek, Pachay Lásznak és amaz öt máramarosi város részére készült levelek arról, hogy birtokaik határában akasztófákat állíthatnak fel.
64. § Továbbá egy, a váradi káptalan pecséte alatt készített kiváltságlevél és egy másik néhai Albert király úrnak, szintén megerősítő kiváltságlevele nagyságos Cháki Ferencz úr részére leányfiúsítás tárgyában.
65. § Továbbá, egy kiváltságalakú levél, mely a császári, tudniillik a kétfejű sasos titkos pecsét alatt készült a néhai Vajda Jakab fiának; Lászlónak minden fekvő jószágaira nézve adott kegyelem tárgyában, mely most Bán Dávid fiánál Györgynél van. És habár ennek a levélnek az alsó szélén Mátyás püspöknek vagyis a kanczellár úrnak a saját írása van, minthogy ő azt hitte, hogy ama levél felső szélére, az én saját kezemmel írt meghagyás a császár úrtól származik, az mégis hamis.
66. § Továbbá, az egri káptalan pecséte alatt két kiváltságlevél, az egyik határjelek felállítása tárgyában; a másik pedig Sándor és Mátyás részére készült, a néhai Pohárnok Andrással való lelki testvérré fogadás iránt.
67. § Továbbá egy, Ulászló király úrnak pecséte alatt bizonyos kúnoknak, tudniillik Sily Péternek, és egy, Erzsébet királyasszony pecséte alatt: Beseg Máténak szabadságukra nézve kiváltság alakjában kiadott levél.
68. § Továbbá egy, császári pecsét alatt pergamenre írt, nyilt alakú bevalló levél, bizonyos Thobág Szentgyörgyön tartózkodó Jósa felmentésére nézve, mely bevallást annak az embernek atyafiai tettek, a kit az a Jósa megölt.
69. § Továbbá egy, Ulászló király pecséte alatt kiváltság alakban készült szabadságlevél, a most Madarason tartozkodó Jánosnak, az Egyed fiának részére.
70. § Továbbá, egy pergamen levél, melynek a hátára néhai Zsigmond király úrnak nagyobb pecséte van illesztve arról, hogyha néhai Lászlónak és Henriknek a Vajda fiainak magvaszakadna, ezeknek tudniillik összes birtokai, de csupán az örökségiek, Herczeg fiaira szálljanak.
71. § Továbbá, két kiváltság alakban készített levél, melyek közűl az egyik iktató, a budai káptalan pecséte alatt, a másik pedig Ulászló király úrnak kegyelemlevele, mely fiúsításról szól, bizonyos asszonynak, tudniillik a nemes Kókai leányának a részére, a ki Marczonkai Lászlónak volt légyen a felesége.
72. § Továbbá egy, királyi jóváhagyásról szóló és Erdődy Gergely bácsi kanonok részére kiadott császári nyilt levél.
73. § Továbbá egy, Ulászló király úr pecséte alatt kiváltság alakban, bizonyos kúnnak, tudniillik Gergelynek, a Pál fiának részére, készitett levél arról, hogy ez az ő magyar feleségének birtokán az ország nemeseinek módjára tartózkodhassék. De ez még kezéhez nem jutott és nem tudom, hogy hol van.
74. § Továbbá egy, néhai Zsigmond király úrnak az egyfejű sasos pecséte alatt kiváltság alakban, a zsidók számára készitett kegyelemlevél arról, hogy kereskedhetnek.
75. § Továbbá egy, Zsigmond királynak titkos pecséte alatt kiváltság alakban Széchenyi László részére, az ő elődeinek adott kegyelem levele, arról, hogy azoknak birtokaik, hűtlenség miatt ne jussanak királyi kézbe, hanem a közelebbi atyafiakra szálljanak. És arany és ezüst bányákat illető kegyelemlevél is.
76. § Továbbá egy, Zsigmond király úrnak titkos pecséte alatt Györgynek a Nempthi Loránt fiának részére készített királyi jóváhagyásról szóló kiváltságlevél arra nézve, hogyha Thamásy Henrik fiának: Jánosnak, magva találna szakadni, akkor ennek várai és minden egyéb birtokjogai arra a Györgyre háromoljanak.
77. § Továbbá a váradi egyház káptalanjának kiváltságlevele a dézsmákról, a váradi püspök részére ugyanazon káptalan ellen kiadva.
78. § Továbbá egy, Zsigmond király úr titkos pecséte alatt néhai Báthori Tamás fiai részére, Báthori István bevallása alapján készített és királyi jóváhagyással ellátott levél, leányfiúsítás tárgyában.
79. § Továbbá egy, Albert király úr pecséte alatt, a máramarosi városok szabadságáról készített kiváltságlevél.
80. § Továbbá egy, Lajos király úr gyűrü pecséte alatt Pest és Buda városok szabadságáról készített levél; de ezt a pesti polgároknak adtam át.
81. § Továbbá: mindazokat, a melyeket felsoroltam, senki más nem, hanem csak én magam Gábor készítettem. És tudja meg mindenki, hogy azokat nem az illetők koholtatták csalárdul velem, a kinek részére kiadtam, hanem és koholtam azokat álnokul: és az illetők mindig azt hitték, hogy azok valódiak és igaz úton keletkeztek. Senki sem gyanúskodjék tehát, hogy az említettekre nézve, azok vétkesek lennének, mert nem az ők csalárdságukból, hanem az enyémből vannak.
82. § Mi tehát figyelembe vevén Gábornak annyira kárhozatos és veszedelmes tetteit, a mely gonosz műveletei, nemcsak az ő testének és lelkének, hanem felette sok másnak is, testi és lelki veszedelmére czéloznak és alkalmas gyógyszerrel elejét akarván venni az ilyen vészt rejtő nyavalyának: elhatároztuk, hogy azokat a leveleket összesen és egyenként, a melyeket az ő említett kézirataiból, a jelen levelünkbe, a maga módja szerint beiktattunk és név szerint felsoroltunk, mint hamisan koholtakat, haszontalanoknak tekintsék és minden biró a törvénykezésben és azon kívül mindenkor visszavetetteknek, kárhozatosaknak és erőtleneknek tartsa. A melyeket a jelen levelünk erejénél fogva Mi is eképen megsemmisítünk, rosszalunk és kárhoztatunk. Kelt Krisztus szentséges testének ünnepe után következő Hétfőn, Pesten tartott közgyűlésünkből az ezernégyszáznegyvennyolczadik esztendőben.
Továbbá vannak az előbb mondott gonoszul készült leveleken kivül más olyan levelek is, a melyek ámbár nincsenek ravaszul koholva, mindazáltal a törvényszékeken tekintetbe nem veszik és helyük sincsen; ilyenek mindazok az átírt levelek, a melyeket egyszerüen és egyáltalán a káptalanok és conventek helyein, avagy az ország rendes birái előtt irtak, vagy irattak át és azokat a közönséges törvény nem fontos ok nélkül vonta vissza és fosztotta meg erejüktől; hacsak netán magukat az eredeti leveleket is, a melyekről tudniillik az átirások történtek, elő nem mutathatják. Mert az esetben, ha az eredeti kiváltságleveleket ugy találják, hogy azok helyesen, jó renddel és móddal készültek, akkor e levelek átiratai is megállanak.
1. § Az átirás pedig valamely kiváltságlevélnek, egy másik kiváltságlevélbe való áttétele, nem értelme szerint, hanem szóról-szóra.
2. § Innen a mai gyakorlat és szokás szerint, a leveleknek általirása másképen nem történhetik, mint vagy a királyi felség tábláján és itélőszékén a peres felek között folyt tárgyalás rendén, vagy az ország rendes birái előtt, a nyolczados törvényszakok alatt, a peres feleknek szemtől-szemben való törvényes megidézése mellett; nemkülönben az atyafiak között akkor, a mikor a fekvő jószágokban megosztoznak, avagy másképen a mikor azok előtt a birák előtt az ő leveleiknek és kiváltságaiknak megtartása forog kérdésben; hogy az ország birái és eredeti kiváltságokat vagy egyéb eredeti leveleket jól megvitathassák, vizsgálhassák és szorgalmasan megrostálhassák, hogy azok helyesen, kellőleg és törvényes módon és nem gonoszul s csalárdul készültek-e? és adták ki azokat, és azután ugy irják át és foglalják csalárdság s hamisság nélkül levél és kiváltság alakba. És az ilyen átiratokat megtartjuk.
3. § De másképen áll a dolog azokra a levelekre és kiváltságokra nézve melyeket a káptalanokban vagy conventekben a megkereső parancs mellett találtak vagy találni fognak: mert ezeket mindig megtartjuk; hacsak maguk az eredetiek is nem az előbb érintett módon való átírások, a melyeknek (a mint mondám) erejük nincsen.
Egyébiránt bármelyik káptalannak vagy konventnek mindazokat a leveleit és kiváltságait, a melyekben ez a záradék van: „a kinek vagy a kiknek kilétéről minket ez és ez az ember értesített és bizonyossá tett sat.” megsemmisíttetteknek, eltörlötteknek és erő nélkül valóknak tartjuk és azoknak a törvény előtt soha helyük nem lehet.
1. § Oka az: mivel azt a bevallást, melyet valaki ily módon tett, nem a káptalanra vagy konventre, hanem arra kell visszavinni és vezetni, a ki azt értesítette és bizonyossá tette, úgy hogy nem a káptalan vagy konvent, hanem az az értesítő látszik állítani és erősíteni, hogy ez és ez ilyen bevallást vagy más kötelezést tett. A káptalannak vagy konventnek pedig mindenkor ismernie kell azt, a ki a bevallást teszi, hogy ugyanaz a káptalan vagy konvent igazán és szabadon állíthassa, hogy az ilyen ember előtte megjelent és ilyen bevallást tett. Másképen pedig valakinek értesítésére vagy bizonyossá tételére igaz és törvényes leveleket kiadni nem tartozik és ki sem adhat és annak rendje szerint kiváltságokat sem készíthet.
2. § Ámbár találunk némelyeket, a kik üdvösségükről és becsületükről megfeledkezvén, gyakran a káptalan vagy convent, néha pedig még az ország rendes birái elibe is álarczos és szinlelt személyeket állitanak és visznek és velük a maguk részére nem igaz bevallásokat tétetnek; mindazáltal az a káptalan vagy convent, avagy azok a rendes birák, a kik ezt nem tudva, az ilyen személyek bevallásáról leveleket és kiváltságokat adnak ki, ezáltal nem vétkeznek, mivel azt hiszik, hogy azok nem álarczos és szinlelt személyek, hanem valóssággal ugyanazok, a kiknek magukat nevezik.
3. § Máskép állana a dolog, hogyha a káptalanok vagy conventek avagy a rendes birák ezt tudva és készakarva cselekednék vagy különben hamis és törvénytelen leveleket készitenének; mert ez esetben mint hamisítókat és hitszegőket kell büntetni őket; és ennél fogva a káptalanok vagy conventek az ő pecsétjüknek; azonkivül mindazok, a kik a káptalan vagy convent tagjai közül, az ilyen hamis levelek készitése és megpecsételése alkalmával jelen voltak javadalmaiknak: a világi rendes birák pedig főben járó itélettel és minden sajátul őket illető fekvő jószágainak és birtokjogaiknak, valamint pecsétüknek és hivataluknak örökös elvesztésével lakolnak.
4. § Ezeken felül a közönséges végzemény azt rendeli, hogy a káptalan vagy convent ama tagjainak, a kik (a mint mondám) a hamis levelek készitésénél és megpecsételésénél jelen és abban részesek voltak, homlokukra és képükre tüzes pecsét bélyegét nyomják és süssék.
Továbbá: a hamis levelek vizsgálatánál és megvitatásánál, a bíráknak leginkább a levelek keltére, vagyis a kiváltságlevelek kiadása napjára és esztendejük feljegyzésére; nem különben a pecsét nyomására vagy reá függesztésére és körületére s feliratára kell figyelmezniök.
1. § Továbbá a kiváltságokban és levelekben történt kivakarásokra és törlésekre, melyek a bennük foglalt és megjelölt személyek és birtokok nevére és ismertetőjeleire nézve előfordulnak, melyeknek szorgalmatos egybevetéséről könnyen kitetszik, hogy a levelek vagy kiváltságok jogosan vagy jogtalanul készültek-e?
2. § A jó és igaz móddal készített kiváltságokat pedig, még elromlott és eltöredezett pecsétükkel is mindenkor megtartjuk, hacsak e pecséteknek körülete és felírása jól meglátszik és felismerhető.
3. § A leveleknek hamissága pedig, a melyeket az előbb említett álarczos és nem igazi személyeknek bevallásáról jogtalanul adtak ki, leginkább abból tűnik ki, ha jó bizonysággal lehet igazolni, hogy az, a kinek nevében és személyében az ilyen bevallás történt, a levelek kiadásának és készitésének idejében más, és nem azon a helyen tartózkodott, a hol a hamis bevallást tették.
4. § Ha tehát valaki a nemesek közül annak jön tudására, hogy az ő nevében és személyében a fentírt módon valamely bevallás történt, az igyekezzék azonnal ellene mondani és tiltakozni, a mi mindenkor és bármelyik hiteles vagy bizonyságtevő helyen, a hol az ilyen hamisság értésére esik és jut, szabály szerint megtörténhetik.
5. § És a hamisságnak ezt a nemét, föntebb a hűtlenség vétkeinek sorában a hamis levelek koholásáról irt czikkely foglalja magában.
Miután az előbocsátott nevezetes dolgokon átestem, e második rész megkezdett tárgyának folytatására kell visszatérnem; a hol először a perek kezdetéről, tudniillik a perbehivásokról szándékozom szóllani.
1. § Mire nézve tudnunk kell, hogy a perbehivás nem egyéb, mint a rendes biró elibe való törvényes idézés valakinek keresetére vagy panaszára, melyet ez más valaki ellen ugyanazon biróhoz benyujtott.
2. § A melynek ebben a mi időnkben több faja van és sokféle nemét különböztetjük meg. Mert a perbehivások közül némelyek egyszerűek, mások ügydöntők vagy értesitők, az egyik megintő, a másik meg iktató és határjáró.
3. § A zálogos birtokjogok, negyedjogok, hitbérek és jegyajándékok, adósságok, kötelezések, az osztatlan atyafiak közt létesitendő osztályok, és a bárki részére engedett perújitások tárgyában, bár egyszerű idézéssel inditott pereket ugyanis éppen olyan rövid törvényszakon kell fölvenni, megvizsgálni és bevégezni, mint az értesités mellett kezdetteket.
4. § A többi pereket, melyeket megintés vagy más egyszerű perbehivás avagy iktatás és a fekvő jószágok visszafoglalása vagy határjárás alapján is indítottak, négy nyolczados törvényszék alatt szokták végleg befejezni.
5. § Ha valakit annál fogva, mert mentesitő biztositékot vállalt valamely ügynek védelmére, vagy azért, mert a leveleket és okiratokat netán valaki magánál tartja vagy elrejtette, akár milyen idézéssel hívnak is perbe: az ilyen perbehívás és mindenkor egyetlen törvényszak alatt, a mikor tudniillik az anyapert veszik fel, szokott eldőlni és végett érni.
6. § Az olyan perbehívásokat pedig, melyek bármely hatalmoskodások okán értesítés mellett történnek és az elévülés határidejét még meg nem haladták, mindenkor joggal rendelik el.
7. § A hosszú perfolyamatra vitt ügyekben is az értesités, a mely mellett a harmadik perbehívás történik, a három vásáron való kikiáltást pótolja.
Minden perbehivást pedig a király vagy nádor és valamely hiteles hely embereinek kell véghezvinniök, még pedig a perbe hivandók örökös vagy zálogos birtokjogaiból avagy tisztségeiből is.
1. § A tisztségekre nézve pedig ezt akkor tartsd helyén levőnek, ha a perbehívást abban a tisztségben elkövetett hatalmaskodásoknál fogva rendelik el. Mert a birtokjogra vagy egyéb dolgokra nézve valakinek tisztségéből való perbehivása nincsen megengedve.
2. § Minden királyi vagy nádori embernek pedig, a ki perbehívást, valamint fekvő jószágokban való iktatást, visszaiktatást, határjárást és akármely más törvényes végrehajtást visz véghez, abban a megyében, a hol a végrehajtás történik, nemesi örökségének kell lennie.
3. § Mert különben, hacsak talán az ország rendes birái őt arra a végrehajtásra a királyi udvarból ki nem rendelik és ki nem küldik, semmi végrehajtást nem teljesíthet.
4. § Mert ily módon bármely nemes, sőt nem nemes is, (mindazáltal, ha az a nem nemes a királyi udvar iródeákja vagy jegyzője) akármely végrehajtásban eljárhat.
5. § Mert régente a végrehajtásokra és főképen a fekvő jószágokba való iktatásokra a királyi udvar vitézlőit és más udvari embereket küldöttek ki.
Itt azonban tudnunk kell, hogy ha valamely úr vagy nemes az országos és közönséges gyűlések vagy a nyolczados avagy rövid törvényszékek tartama alatt más valakit, ki az ilyen országos vagy közönséges gyűlésen avagy a nyolczados és rövid törvényszékeken jelen van, megölne, megsebesítene vagy megverne, avagy meggyalázó, becstelen szavakkal illetne: az olyant a sértett fél kérelmére az ország rendes birái vagy közülök az, kit erre kirendelnek, káptalan vagy konvent emberének minden közbejötte nélkül, egyedül a királyi törvényszék iródeákja vagy jegyzője által, legott személyesen maguk elébe idézhetik.
1. § Ezenkívül, ha valakit, a ki másnak fekvő jószágait és birtokjogait zálogczimen tartja, az, vagy csupán annak törvényes meghatalmazottja is, a ki azokat a fekvő jószágokat neki elzálogositotta, vagy a ki ama fekvő jószágok és birtokjogok visszaváltása törvény szerint illet, valamely rendes biró előtt talál: azt pénzének felvételére és ama fekvő jószágok és birtokjogok visszabocsátására mindenkor megintheti. És ez, a megintés után harmad napra, vagy (ha akarja) ugyan azon a napon, felelni tartozik neki, de csak úgy, ha a felperes a záloglevél mását vagy párját ugyanakkor bírája előtt felmutathatja.
2. § Mert különben a megintett fél ilyen módon és úton nem köteles neki felelni, hanem a felperes kénytelen lesz az ilyen megintést és perbehivást a király vagy nádor és valamely hiteles hely emberei által véghez vitetni.
3. § És nem csak a zálogos dologban való megintés, hanem az örökségi és örökös jogok tárgyában való személyes eltiltás is, az ország rendes biráinak színe előtt mindenkor és mindenütt megtörténhetik; csakhogy az eltiltó és az eltiltott a rendes birák előtt személyesen és nem ügyvédeik által legyenek jelen; mert különben az ilyen személyes eltiltásnak helye nincsen.
4. § És ez leginkább a birtokjogok helytelen és erőszakos letartóztatása miatt szokott történni, és olyan ereje van, mint az értesítést tartalmazó perbehívó levélnek, sőt hatálya még nagyobb: mert az eltiltott az eltiltás után, harmad napra felelni tartozik. Ha pedig felelni nem akarna, habár ellene akkor mindjárt főbenjáró vagy más ítéletet nem hoznak, mindamellett, ha az eltiltót egy egész év leforgása alatt maga elllenében törvényesen perbe nem hivatja, vagy ha ezt meg tette is, de a bíró arról győződik meg, hogy a fekvő jószágokat és birtokjogokat, melyekre nézve az a személyes eltiltás törént, helytelenül tartóztatta vagy tartóztatja le, az eltiltott felet azon módon, mint az értesitéssel indított perben, főbenjáró itéletben vagy (tudniillik a perlekedő személyek állapotához képest) fejváltságban marasztalják el.
5. § Ha pedig az eltiltó az ilyen peres fekvő jószágok dolgát illető minden okiratával a feleletadás napján birája előtt meg nem jelen, vagy azokkal a levelekkel elkészülve meg nem jelenhet, akkor az eltiltottnak és saját birájának ellenében hat gira királyi birságon marad.
6. § És ha azt a peres ügyet tovább akarja folytatni, a hat gira teher letétele mellett, más perrel folytathatja.
7. § És ez akkor áll, ha az eltiltott a feleletadásnak előbb említett napján a törvény előtt megjelent és arra az eltiltásra valósággal és közvetlenül felel.
8. § Mikor pedig az eltiltott vagy az alperes okiratait ott felmutatván, bebizonyithatja; hogy a fekvő jószágok és birtokjogok, a melyekre nézve az ilyen személyes eltiltás történt, jogszerűen őt illetik: akkor a felperes vagy eltiltó, legott azoknak a fekvő jószágoknak közbecsűjén marad.
9. § Ha pedig az eltiltott sem az előbb említett harmad napon nem felel, sem a felperest a mondott év leforgása alatt ama személyes eltiltás miatt maga ellen perbe nem hívja, akkor annak az eltiltónak emez év elteltével, az eltiltottat először egyszerű perbehivással, másodszor pedig törvényes eljárás szerint, értesítés mellett kell maga ellenébe idézni.
10. § És ha az eltiltás a fekvő jószágok erőszakos és helytelen letartóztatása vagy elfoglalása tárgyában történt és a felperes igazolhatja, hogy azok a peres fekvő jószágok igaz joggal őt illették vagy illetik: az eltiltottat és alperest (mivel a feleletadást és az előbocsátott perbehivás véghezvitelét elmulasztotta és ez által azt, hogy az eltiltás maga ellenében erőre emelkedjék, megengedte) amaz ügy elbirálásának idején legott főbenjáró ítéletben vagy fejváltságban kell elmarasztalni.
Ezenkívül eszünkbe kell venni, hogy a királyi vagy nádori embernek a perbehivásokat, valamint a fekvő jószágokba és birtokjogokba való iktatásokat, visszaiktatásokat, a határjárásokat, megintéséket és bármely más birósági végrehajtásokat, annak a káptalannak vagy konventnek bizonyságával, a mely abban a vármegyében van, a hol a végrehajtás történik; ha pedig abban sem egyik, sem másik nem lenne, a hozzá közelebb eső helynek bizonyságával kell mindig teljesítenie és véghez vinnie.
1. § Mert különben az ügy leszáll, hogy a felperes, ha akarja, ujból kezdje és indítsa meg.
2. § Kivévén a fejérvári, budai és bosniai egyházak káptalanainak, valamint a fejérvári keresztes barátok konventjének bizonyságait, a kik Magyarország egész területén és alávetett részeiben minden végrehajtásban eljárhatnak.
3. § De hatalmaskodásokra nézve egyszerü tanúvallatásokat más közelebb fekvő káptalanok és konventek bizonyságai is mindenütt végezhetnek.
Tudnunk kell pedig azt, hogy a királyi vagy nádori ember ugyanazon ügyben, melyben perbehivást vagy egyéb végrehajtást teljesített, meghatalmazott, vagyis ügyvéd nem lehet.
1. § Mert ha kitűnik, hogy valaki egy és ugyanazon ügyben királyi vagy nádori ember és ügyvéd is volt: annak ellenében, a kivel szemben az ügyvéd tisztét viseli vagy viselte, tényleg a maga díján marad.
2. § És oka ez: mert a királyi vagy nádori ember bármely hiteles helynek, tudniillik káptalannak vagy konventnek bizonysága vagy embere mellett, mint az ő felettes bírájának személyét helyettesítő biró szerepel és jelentkezik, a kit az a végrehajtásra küldött ki; az ügyvéd pedig felperes számba megy, mivel ő az, ki keresetet indít és ellenvetést tesz és így biró és felperes képében tűnik föl. Az pedig senkinek sincsen megengedve, hogy egy és ugyanazon ügyben felperes és egyszersmind biró is legyen. Ezért méltán díján marad.
Azt sem kell mellőznünk, hogy ha valamely perlekedő olyan nemest hivatna maga ellen perbe, a ki már meghalt és e világból kimúlt, úgy szintén, ha a perbehiváskor valamely főpap vagy báró úrnak avagy az ország nemeseinek, birtokos és az igazi nemesség czímét viselő cselédei törvény elé állitását Uroknak meghagyná avagy azoknak törvény elé állitását máskép is kieszközölné, vagy valamely nem törvényes koru gyermeket hatalmaskodások miatt maga ellen perbe hívnak: akkor az ilyen felperest ugy amaz elhalt nemes, mint a nem törvényes koru gyermek és az efféle nemes cselédek ellenében (ha erre nézve a felperes ellen kifogást és ellenvetést tettek) legott ötven-ötven gira díjban marasztatják és itélik el.
1. § Mert a nemeseket perbe kell hívni és nem törvény elébe állítani.
2. § Egyedül pedig a parasztokra vagy falusiakra és jobbágy állapotú emberekre, valamint a nem nemes cselédekre nézve van helye a törvény elibe állításnak, a kiket saját földesuraik és nem ezek tisztei tartoznak előállitani és a biró elébe vinni.
A zálogösszeg felvételét és a zálogos birtokrész visszabocsátását vagy a hitbérek és jegyajándékok, valamint a leánynegyedek és több effélék átvételét illető megintések, ha a felperes azt a férfit vagy nőt, a kit meg kell intenie, saját személyében megkaphatja, személyesen; különben pedig annak lakóházából vagy szokott lakhelyéből történhetnek.
1. § A megintést követő perbehivásnak azonban nem személyesen, hanem a megintett férfinak vagy nőnek népes, örökös vagy zálogos birtokjogaiból kell történnie, a honnan tudniillik ennek tudomására jöhet, hogy perbe hívták.
2. § Mert különben, ha valakinek jobbágya nincs, az ilyent az ő nemesi udvarából és szokott lakhelyéből is helyesen meginthetik és perbe hívhatják.
3. § Ha azonban jobbágya vagy jobbágyai vannak, ezek útján kell őt perbe híni, mert különben, ha személyesen vagy lakházából hívták volna perbe: a felperest a perbe hívott férfi vagy nőt ellenében ennek díjában kell elmarasztalnia és ezzel terhelni.
4. § Mire nézve tudnunk kell, hogyha valamely nemes férfit vagy asszonyt, pénzének felvétele és a zálogos birtokrészek visszabocsátása, vagy az iránt is, hogy hitbérét és jegyajándékát átvegye és elhunyt férje birtokjogait annak, a kit törvény szerint illetnek, kiadja és visszabocsássa, megintettek, és miután azokat a megintéskor föl nem vették és a birtokjogokat vissza nem bocsátották, őket utóbb perbe hivták és a nekik kitűzött határidőre, tudniillik a nyolczados vagy rövid törvénykezési határidőre, sem magok meg nem jelentek, sem mást nem küldöttek: akkor a biró, újabb határidőt be nem várván, az ilyentén birtokjogokat egyenesen, minden pénzfizetés nélkül, a felperes kezébe szolgáltatja és a perbe hivott férfiak vagy asszonyok jogaikat ama fekvő jószágok birtokán kívül tartoznak keresni és perelni.
5. § Sőt azt az uzsorást, ki a zálogösszeget fölvenni és a zálogos fekvő jószágokat és jogokat visszabocsátani vonakodik, közönséges végzeményünk erejénél fogva, ezenfelül az ellenfél ellenében tényleg akkora pénzösszegben kell elmarasztalni, a mekkoráért azokat a jogokat neki elzálogosították.
6. § És ezt akkor tekintsd valónak, ha a megintést és perbehivást is, az eszközölte, a ki az elzálogosítást tette, vagy annak fia vagy atyafia, a kit tudniillik ama zálogos fekvő jószágok háramlása nyilván illet. Mert ez előbb említett büntetés ama jószágok szomszédjainak vagy határosainak kérelmére nem szokott bekövetkezni.
7. § Ha pedig az az asszony, a kit megintettek és hitbérére és jegyajándékára nézve az előbocsátott módon perbe hivtak, megjelent ugyan, de felelete által ügyét holmi keresett kifogásokkal más törvényszakra halasztatja, hogy aközben azoknak a fekvő jószágoknak jövedelmeit húzhassa és szedhesse és utóbb abban a törvényszakban feleletét jó móddal be nem bizonyíthatja, akkor csalárdság és haszontalan felelete miatt (mivel tudjuk, hogy sok asszony ilyen üres kifogásokkal az árvák fekvő jószágait végpusztulásra juttatta) hitbérét és jegyajándékát legott mindenestül elveszti és a biró azokat a fekvő jószágokat és birtokjogot a hitbér minden fizetése nélkül felperesnek tartozik kiadni és visszaiktatni.
Továbbá a perbehivások e záradékára nézve. „Ellent nem állván az, hogy a per, ha köztük” (tudniillik a perbe hívó és perbe hívott közt) „ilyen fenforogna, folyamatban van”, tudnunk kell, hogy ezt a záradékot a perbehivásban a patvarkodás tényének kikerülése végett szokták kitenni, a mely leginkább abból szokott eredni, hogy a pereket kétszer vagy jóval többször indítják meg és folytatják.
1. § Nehogy abban az esetben, a mikor a felperes a panaszlottal vagy alperessel valamely dolog iránt perben áll és per közben az egyik fél a másikat bármilyen hatalmaskodással megsértené, vagy vele másképen perlekedni kényszerülne és e miatt ujból pör támadna: az új perbehivás, az azelőtt indított és folyamatba tett pernek bármilyen módon árthasson, vagy e miatt a felperest valami teher vagy büntetés érje; vagy viszont.
2. § És ezt a záradékot az első perbehivó levélbe szokás beiktatni. Mert az a perfolyamat alatt keletkező második vagy harmadik perbehivó levélben nem szükséges.
Továbbá, minden perbehivás és kereset előadásában, főkép a melyek hatalmaskodások tárgyában kelnek, három dolgot szükséges világosan megjelölni.
1. § Először: a személyt, a ki panaszt emel vagy keresetet indít, és a ki ellen ezt teszi.
2. § Másodszor: az időt, vagy időpontot, a mikor valaki másnak kárt vagy sérelmet tett és okozott.
3. § És harmadszor: a helyet és vármegyét, a hol és a melyben tudniillik az efféle károkat és sérelmeket tették és elkövették.
4. § Továbbá, ha valaki birtokjogok elfoglalása miatt indította a pert, az is szükséges, hogy az elfoglalt birtokrészt jól megjelölje.
5. § Mert a rendes biró eme feltételek nélkül a felek közt igazságosan és illően nem itélhet, főképpen, ha az ügyet a felek szóváltásaihoz képest közös tanuvallatásra kell vinni és bocsátani, a melynek eszközlésekor, mind az időnek kitételére, mind a helynek és vármegyének megjelölésére, valamint a véghez vitt dolognak felsorolására vagy az elfoglalt fekvő jószágok mennyiségének föltüntetésére is, mindig felette nagy szükség van és lesz.
Tudnunk kell továbbá, hogy a közös tanúvallatás nem egyéb, mint a peres felek biró előtt tett szóváltásaiból származó kétségnek határozott tisztázása tanúk vallomása alapján.
1. § Mely annak a birtoknak szomszédai és határosai által, a hol a szóban forgó hatalmaskodást elkövették és véghez vitték és annak a megyének határában lakó nemesek által, a melyben az a birtok fekszik, még pedig ugyanezen megye törvényszékének helyén szokott történni és végbemenni, kivévén, ha netán birtokjogok és földek elfoglalása iránt folyna a per, mert ilyen esetben nem mindig a törvényszék helyén, hanem gyakran a peres föld színhelyén megy végbe.
2. § Hogy pedig minden közös tanúvallatás helyesen és törvényes módon mehessen végbe, öt feltételt kell szem előtt tartanunk, úgymint: a szabadságot, az életkort, a módot, az állapotot és a hitletételt.
3. § Először (mondám) megkívántató a szabadság, hogy mindenik tanú szabadon és félelem nélkül önként és nem erőszakos kényszer alatt, hanem csupán törvényes megkérdezésre tegyen bizonyságot a valóságra nézve, nehogy az igazság a fegyver között, elnémulni lássék.
4. § Másodszor szükséges az életkor, hogy a tanú olyan életkorban legyen, a melynél fogva a történt dolgok, a melyekre nézve kihallgatják, emlékezetében legyenek és azokra visszaemlékezzék. A közös tanúvallatásokról tett jelentések során olvastam ugyanis, sőt nem csak olvastam, hanem láttam, hogy sokan, kiket ajándékkal vagy kedvezéssel megvesztegettek, alig voltak tizenhat vagy legföljebb húsz évesek és mégis tudásképen mintegy huszonöt évvel azelőtt elkövetett és véghez vitt dolgokra nézve olyan állhatatosan tettek vallomást és bizonyságot, mintha azoknál jelen voltak volna. És mivel a közös tanúvallomásoknál szereplő tanukat nem szokták személyesen az ország rendes biráinak színe elé vinni és állítani, hanem az ilyen tanúknak kihallgatása csupán az e czélra kiküldött királyi vagy nádori és káptalani meg conventi emberek által szokott történni: azért ezeknek kötelességük úgy a tanúk életkorára, mint a történt dolgok idejére szorgosan ügyelni és arról igaz jelentést tenni.
5. § Harmadszor szükséges az a mód, hogy a tanú a véghez vitt dolognak, a melyre nézve kérdezik, módja felől nyilván és világosan tegyen vallomást: vajjon magát a dolgot és az ügy érdemét tudomásból vagy hallomásból ismeri-e? vagy talán annak szájából hallotta-e a szóban forgó cselekmény lefolyását, a ki ezt elkövette? Mert puszta hallomásnak nem szokás és nem kell helyet adni. De fájdalom! ez idő szerint, a midőn a gonoszságban annyira bővelkedünk és sok embernek nemcsak meghült, hanem ki is aludt a keresztény szeretet, igen sokan nem olyan renddel és móddal tesznek bizonyságot, a mit a dolgot ők maguk tudják, hanem piszkos és fertőzött lelkiismerettel a fel- vagy alperesnek, a ki tudniillik rájuk hivatkozott, parancsa és akarata szerint. S hogy ez ekképen történik, azt magam tapasztaltam.
6. § Negyedszer: szem előtt kell tartanunk a tanúk állapotát, vajjon tudniillik nemes avagy paraszt tesz-e az igazságról tanúbizonyságot? Mert a paraszt tanúságtétele (kivevén a főpap és báró uraknak és az ország egyéb nemeseinek tiszteit, a kik a szomszédos helyeken azok személyében tisztséget viselnek és a kik részben régi szokás szerint nemesek számába jönnek) nemes személy ellenében mit sem ér; hanem ha netalán a biró, így kívánván azt az ügy érdeme, világos szavakban rendelné el és hagyná meg, hogy nemeseket és nem nemeseket egyaránt hallgassanak ki. Ezt azonban ritkán és csak a felek akaratára és beleegyezésével szokták megtenni és megengedni.
7. § Mert a paraszt és a közrendű embereket úgy ajándékkal, mint ijesztéssel sokkal könnyebben és hamarább lehet az igazság ösvényéről eltántorítani, semmint a nemeseket.
8. § Különben is illetlennek és helytelennek látszik, hogy a nemest mint följebbvalót, valamint alábbvalónak, tudniillik parasztnak tanúbizonysága alapján kellessék fejvesztésre itélni vagy másképen elmarasztalni; a mint erre nézve országunk régi és törvényerőre emelkedett szokását majdnem minden biró és ügyvéd ismeri és nyilván tudja.
9. § Ötödször és utójára megkivántató a közös tanúvallatás eszközlésére a hitletétel.
10. § Ámbár ezt mindjárt az elein kell a tanúktól követelni és az előbb megmagyarázott feltételek között is első hely illeti, mégis mivel ez a feltétel nagyon is köztudomású és nyilvánvaló és a birák is, a közös tanúvallatás tárgyában készült itélő leveleikben, azt mindig határozottan elrendelik és különben is, mivel minden közös tanuvallatás hitletétellel végződik, a mint ez alább világosan kitűnik: azért az utolsó helyre tettem.
Szükséges tehát, hogy minden tanú, mielőtt vallana, hitet tegyen aziránt, hogy ő minden félelmet, gyűlölséget, kedvezést, szeretetet és a perlekedőktől eredő jutalmat távoltartva és félre téve, a valóságot el nem titkolja, a hamisságot nem igazolja, az igazságot meg nem hamisitja, hanem a dolgot, melyre nézve kihallgatják, úgy a mint előtte ismeretes és tudva van, igazán fogja előadni.
1. § S nehogy valaki, a kit netalán a másik fél kedvezéssel elcsábított vagy ajándékkal megvesztegetett, avagy félelembe ejtett, vagy a kit belső gyűlölség ösztönöz, az ilyen bizonyságtétel és igazmondás elől kitérhessen és kibujhassék: azért, ha annak a vármegyének ispánját vagy alispánját, a hol a tanúvallatás történik és végbemegy, úgy közönséges végzeményünk erejénél fogva, mint régi és hosszú idő óta gyakorlatban levő szokásunk értelmében, a rendes birónak ez iránt kelt itélő vagy más, csakhogy meghagyásképen szóló levele által megkeresik, teljes hatalmában áll ugyanazon vármegye minden nemesét ama bizonyságtétel és közös tanúvallatás eszközlése végett, tizenhat nehéz gira birság alatt, mindenik girát négy forinttal, vagy négyszáz dénárral számítva, összehívni és egybegyűjteni, mely birságot ugyanazon ispán vagy alispán azokon, kik a történt megintésre és megkeresésre az ilyen bizonyságtételre megjelenni és ott a valóságról tanuságot tenni vonakodnak, azonnal és elengedhetetlenül megvenni tartozik.
A káptalannak és konventnek ama közös tanúvallatás véghez viteléről készült tudósító levelébe pedig, a tanúk vezeték és keresztnevét és azt, hogy melyikük volt szomszéd és melyik határos vagy egy megyében lakó, mindig be kell írni: és ezt kétféle okból:
1. § Először, mivel két vagy három szomszéd és határos tanúbizonysága a törvény előtt többet ér és nyom, mint az egy megyében lakó húsz nemesé, minthogy közelségüknél fogva az ügy érdeméről és a történt dolog rendjéről sokkal igazabb és jobb tudomásuk lehet, semmint az egy megyében lakó nemeseknek.
2. § Másodszor, hogy a tanúk nevének és tanúságtételének előadása és feljegyzése által a peres felek bármelyike a neki szükséges kifogásokat akár hamis esküvésre, gonosz tanúskodásra, akár becstelenségre vagy az életkorra nézve azok ellen, a kik ellen akarja és méltán teheti, megtehesse és ellenvethesse.
3. § Hogy főképen a hamis esküvés, ha ilyet valaki a bizonyságtételben (a mint már gyakran szokott történni) elkövetett, büntetlen ne maradjon. Mert a bölcs mondása szerint: a hamis tanú nem marad büntetlen, mivel megtagadván az Isten igazságát, ellene is sulyosan vétkezik és hamis bizonyságtétellel felebarátját megcsalván, ezt is megkárosítja.
Ezért bármely hitszegőt és hamis esküvőt (kit közönséges szóval „aucarius”-nak vagy „lúdas”-nak nevezünk) az Isten és emberek igaz törvénye szerint, keményen meg kell büntetnünk.
1. § Elveszti ugyanis (mihelyt hamis eskün maradt) összes és bármely birtokjogait, valamint bárhol levő és bármi néven nevezendő összes ingóságait.
2. § Sőt megfosztják fekvő jószágainak tulajdonától, a melytől örökre elesik.
3. § És nem elég, hogy mindezeket örökre elveszti, hanem személyére nézve is (miután az emberiség becsét elvesztette) akkora gyalázat éri, hogy mintegy az emberiség köréből száműzött és kitiltott ember, mindenkor tarka ruhába öltözve, kenderből készült övvel ellátva, mezitláb és hajadonfővel kénytelen a többi keresztény hívők közt járni-kelni.
4. § Törvény előtt pedig felperesként ellene akárki, ő azonban senki ellen sem léphet fel.
5. § És ezt úgy értsd, hogy e büntetés az ország szent koronájának joghatóságával szemben és fejedelmünk ellenében éri a hamis esküvőt és hitszegőt; mert a felperes ellen egyedül díjában és feje váltságában, tudniillik kétszáz forintban szokták elmarasztalni.
6. § Holott tudnunk kell, hogy a hamis esküvés elkövetésének kétféle módját ismerjük. Az egyik módon hamis esküvésnek mondjuk a megengedett eskünek be nem váltását, a mikor tudniillik valaki hit alatt igéri, hogy másnak valamit ad, vagy ezt és azt megteszi és azután az ilyen igéretet megszegi. És ebben az esetben az előbocsátott becstelenség és a fekvő jószágok elvesztése nem mindig következik be. Mert az igérettevőknek ezekre nézve sulyos betegség és az utak veszélyessége és az idők mostohasága miatt gyakran van mentsége: mindamellett azonban igéretét teljesíteni és beváltani kénytelen.
7. § A másik módon hamis esküvésnek mondjuk az esküvel erősített hazugságot, melyek valaki más jogainak megrövidítésére és veszélyeztetésére, gonosz szándékkal követ el. És ebben az esetben a lúdasoknak előbb említett büntetését mindenkor elhatározzák és kimondják.
Figyelembe kell pedig vennünk, hogyha egyszer a közös tanúvallatást mind a két fél véghez vitte, a nélkül, hogy annak nyilvánvaló megháborítása közbejött volna: akkor azt az ügyet a felek valamelyikének kérelmére másodszor nem kell közös tanúvallatás alá bocsátani, a mint némelyek különféle keresett ellenvetésekkel és szinek alatt gyakran fáradoznak azon, hogy ez megtörténjék és az ügy közös tanúvallatás alá kerüljön.
1. § A többi kellékek pedig, melyek a közös tanúvallatás véghezvitelét és annak háborítását is illetik, közönséges végzeményeinkben nyilván és világosan meg vannak írvá.
Tudnunk kell továbbá, hogy minden közös tanúvallatás eskütétellel végződik.
1. § Mert ha a felperes a maga kivánságát, keresetét és követelését elégséges tanúbizonysággal, vagyis hat szomszéd és ugyannyi határos, valamint vele egy megyében lakó tizenkét nemes tanúskodásával kimutatja, vagy ha épen annyi szomszédot és határost nem kaphatna, mindamellett azonban ezt a hiányt a vele egy megyében lakók tanúságával teljesen pótolja és az alperest saját bizonyítása cserben hagyja vagy ha valami keveset bizonyított is: akkor a felperesnek kell ötvened magával, megannyi nemessel, tudniillik a maga díjához képest, alperes fejére esküdnie.
2. § Ha pedig keresetét és feleletét mind a két fél eléggé igazolja, akkor a tanúvallató levelek erejéhez képest, melyeket a felperes az itélethozás idején (a mikor az ügyet ilyen közös tanúvallatás alá bocsátották) felmutatott és eléadott, az eskü letételét a vádlottnak vagy alperesnek itélik oda, úgy hogy ha három tanúvallató levelet mutattak föl, akkor ötvened, ha pedig kettőt, akkor huszonötöd és ha csak egyet, akkor tizenketted magával, csupa nemesekkel kell a vádlottnak esküdnie és magát a felperes keresete és követelése alól tisztáznia.
3. § Midőn pedig a tanúskodás az alperes részére kedvezőbben történt és ütött ki, semmint a felperes részére, de valamennyire a felperes is bizonyított: akkor a panaszlottnak, ha a tanúvallató levelek száma három, huszonötöd magával, ha pedig kettő, tizenketted és ha egy, hatod magával, nemesekkel, kell kézrátevés mellett hitet tennie és magát a felperes vádja alól kimentenie.
4. § Ha pedig a felperes épenséggel semmit sem bizonyíthatott vagy talán a közös tanúvallatást végbe sem vitette, akkor az alperest a felperes vádja alól egyszerűen fel kell menteni.
5. § És megfordítva, ha a közös tanúvallatás véghez vitelét az alperes mulasztotta el, avagy tán annak véghez vitelét eszközölte ugyan, de a maga részére semmi tanúbizonyságot sem nyerhetett: akkor annak következtében a birónak az alperes ellen a döntő itéletet azonnal ki kell mondania. És minden egyéb perbehívásban is ugyanezt kell tartani és tenni.
6. § Hogy a felperesnek, ha három tanúvallató levelet mutat fel és az alperes az ellenében felhozott állításokat egyszerűen tagadja, ötvened magával, nemesekkel kell esküt tennie. És ezenfelül, ha a per birtokjogok elfoglalása tárgyában indult meg, a felperes az elfoglalt fekvő jószágokat tényleg visszakapja.
7. § De ha azokat tagadja és magát az előbb említett közös tanúvallatás útján tisztázni akarja, a felperes pedig azt a közös tanúvallatást ellenzi, akkor az alperesnek magát csak huszonötöd magával, nemesekkel, kell tisztáznia és így következetesen alább és alább szállva: mihez képest tudniillik két tanúvallató levél ellenében tizenketted, egy ellenében pedig harmad magával, nemesekkel, kell hitet tennie; mert ha a felperes a közös tanúvallatásba beleegyezni vonakodik, ez az egy is elveszti erejét.
8. § Továbbá, ha az alperes a feleletadás első határidejében magát annak az eskünek alá veti, melyet a felperes az ő fejére az ország szokásának megfelelőleg fog letenni, és a felperes ezt elfogadni nem akarja: akkor az alperes csupán harmad magával, nemesekkel (még ha felperes a maga részéről három tanúvallató levelet mutatott volna is fel) tartozik esküt tenni.
9. § Ha pedig az alperes egyedül a felperes esküjének vagyis annak, a melyet ez csupán saját személyében tesz le, veti magát alá, és a felperes ezt sem akarja elfogadni: az alperest legott fel kell menteni.
10. § Egyéb csekélyebb ügyekben, melyekben a felperes egy tanúvallató levelet sem mutatott föl, a panaszlott mindenkor harmad magával, nemesekkel: adósság vagy kölcsön tárgyában pedig, midőn a felperes semmi elfogadható bizonyítékot sem mutathat fel, a panaszlott vagy az alperes egyedül a saját személyében esküszik meg.
11. § Ha pedig adósság, kölcsön vagy egyéb elveszett pénz dolgában tanúbizonyságot tettek volna is, de ama pénzösszeg mennyiségére nézve, semmi próbát sem adhatnak elő: akkor a felperes a maga pénzét eskü segélyével, tudniillik minden girát, mely négy forintot tesz, egy-egy nemesnek esküje által szerez vissza.
12. § Mert falusi és paraszt személy csak egy forint vagyis száz dénár erejéig esküdhetik, a mit a nemesek ügyeiben nem szoktak megengedni.
A honnét kérdés: vajjon azt az esküt, melyet nemes ember károk vagy adósságok megtérítése végett paraszt vagy nemes személy mellett tett, tartják-e olyan hatályosnak és erősnek, mint a nemes mellett letett esküjét avagy csak olyan értéküvé válik, mint a paraszt esküje?
1. § És viszont, vajjon a nemes a parasztok esküjének segélyével, melyet ezek képességük szerint tesznek le, kárának megtérítéséhez vagy adósságaihoz juthat-e?
2. § Azt kell felelnünk, hogy az az eskü, melyet valamely nemes ember, akár nemes mellett, akár nem nemes mellett tesz le, mindig megáll és mindig ugyanazon hatályú és erejű, csakhogy igaz és törvényes móddal tegye azt le. Mert az igaz móddal letett eskü nem szül becstelenséget, és ez által nemesi méltóságáról tudnivalóképen egy nemes sem mond le.
3. § De a nem nemesnek és parasztnak, mint alább valónak esküje, nemes ember, mint feljebbvaló mellett és ellen, nem áll meg s meg sincs engedve, noha a nemes embernek nem nemes ellen nem nemesekkel szabad esküdnie.
4. § És birói itéletnél fogva a paraszt is olyan perben, melyet nemes ellen netalán adósságok vagy más hasonló dolgok iránt indított, magához hasonló nem nemesekkel hitet tehet; azonban arra az esküre nézve, melyet nemesek ügyeiben rendelnek el és tesznek le, mindenkor a föntebb említett módot kell szem előtt tartanunk.
Meg kell aztán jegyeznünk, hogy a bárkinél elrejtett vagy máskép valaki kezénél levő levelek és okiratok dolgában a panaszlottnak és alperesnek nyomósabban kell magát tisztáznia, semmint más hatalmaskodások esetében.
1. § Mert ha a felperes erre nézve csak egy vagy legfölebb két vallató levelet mutat föl, ötvened; ha pedig épenséggel egyet sem mutat fel, hanem csak puszta szóval hozza föl vagy birói megintés útján állítja, hogy azok az okiratok valakinél vannak, az alperesnek mégis huszonötöd magával, nemesekkel, teendő hitet itélnek meg.
2. § És ha az ilyen eskü letételében megfogyatkozik, akkor azokra a fekvő jószágokra nézve, a melyeket illető levelek dolgában hitet nem tehetett, megvédőnek és szavatolónak nyilvánítják, a kinek kötelessége a felperest és örököseit ama birtokjogok uralmában bármely ügyvéd és törvényes megtámadó ellen mindenkor megvédeni.
3. § A perbehívó levélben azonban azt, hogy melyek és milyenek azok az okiratok, világosan meg kell jelölni, nehogy a felperes a perbehívásban csalárdságot kövessen el.
4. § És ezt akkor, ha nem állitja, hogy az összes levelek és mindennemű okiratok, melyek bizonyos birtokjogok dolgát tárgyazzák és illetik, a vádlottnál vannak, minthogy ebben az esetben csak az ilyen birtokjogok nevét és fekvését szükséges leírni és nem a levelek számát vagy minőségét: mert a hol mindannyiról vagy az összesről szól, ott egyet sem vesz ki.
5. § És ha a felperes a „valamennyi” kifejezést használja, vigyázzon, nehogy azután az ilyen birtokjogok dolgát illető leveleket mutasson fel vagy adasson elé, mert ez esetben azonnal patvarkodás tényén marad.
6. § Tudnunk kell azután, hogy ha több olyan egy apáról való vagy másképen osztatlan atyafi van, kik a birói tárgyaláskor (a mint ez többször szokott történni) a nőági rokonok ellenében mutatnak fel és adnak elé leveleket és okiratokat, akkor nem külön-külön mindegyik atyafinak, hanem egyedül a legidősbnek, a kire tudniillik úgy az okiratok gondozása, mint a peres ügyek vitele tudvalevőleg tartozik, kell az esküt a magáéval együtt ötven kézzel, vagyis ötvened magával, nemesekkel, odaitélni.
Eszünkbe kell vennünk azt is, hogy a hitletétel alkalmával négy esetben az eskütársak nevét az arról készült tudosítólevélbe mindig be kell írni és jegyezni; tudniillik, a mikor az a családi leszármazás bizonyítása, valamint levelek és okiratok, továbbá határjárások tárgyában, nemkülönben valakinek fejére történik és megy végbe.
1. § Annak bebizonyítására, hogy az ilyen eskü letétele valóságos nemesekkel és a biró meghagyása szerint történt.
2. § Egyéb hitletételeknél pedig az eskütársak nevének följegyzése nem okvetlenül szükséges.
Továbbá, ha valaki az előbocsátott négy esetben az eskütársak vagy ezek bármelyike ellen azt a kifogást tenné, hogy az az eskütárs vagy nem valódi nemes és az igazi nemesség czímével nem él, vagy hogy különben becstelennek és hamis esküvőnek hírében áll, akkor a felperes részére az illető nemességének bebizonyítása és igazolása vagy becstelenségének megczáfolása végett is, csak egyetlen törvénykezési határidőt kell kitűzni és kijelölni.
1. § S ha ekkor annak igazi nemességét okiratok segélyével, azt pedig, hogy becsületes állapotú ember, egyéb elfogadható bizonyítékokkal is kimutathatja, akkor a kifogást tevő alperest annak az eskütársnak, a ki ellen kifogással élt, kétszáz arany forintot tevő díjában kell tényleg elmarasztalni s azzal sújtani, a melyet egyedül az eskütársnak fog fizetni.
2. § A melyre nézve ennek az eskütársnak az a rendes biró, a ki előtt az ilyen ügyet tárgyalják, az ellenvető ingó vagyonából és szükség esetében bárhol fekvő birtokjogaiból azonnal és haladék nélkül eleget tenni tartozik.
3. § Ha pedig ez előbocsátott módon a bizonyításban elbukik, akkor a kérdéses pert az ellenvetést tevő fél nyeri meg.
4. § Aképen, hogy ha alperes volt, fejét megmenti és a felperes keresetétől megszabadul. Ha pedig felperes volt, akkor az alperes őt azokban a fekvő jószágokban, a melyeket illető leveleket elrejtette és vissza nem adta, örökre (mint az imént említém) megvédeni tartozik; vagy ha a per köztük határok miatt folyt, a peres földet magának örökre eltulajdonítja. Ha pedig a családi leszármazás bizonyításában bukott el, a kereset alatt álló birtokjogokat elveszti és megfordítva.
5. § Egyéb ügyekben és esetekben pedig, ha a felperes esküjének letételében elbukik, keresetét és követelését elveszti, ha pedig abban az alperes fogyatkozik meg, akkor azt ama keresetben és követelésben, melyet ellene a felperes támasztott, el kell marasztalni s a biró az itéletet ellene azonnal ki fogja mondani.
Azt sem kell mellőznünk, hogy ha valamely felperes vagy alperes, a kinek tudniillik valamely eskü letételét itélték meg, eme hitletétel határnapja előtt e világból történetesen elköltözött és feleségét talán teherben hagyta maga után: akkor, ha előbb született fiai vannak, a legidősebb fiút, ilyenek hiányában pedig az azután születendő fiút (mert az asszony lebetegedésének idejét be kell várni), különben pedig, ha leánya és nem fia születnék, az elhunytnak közelebbi atyafiát illeti a hitletétel, a kire tudniilik az ő birtokjogai háramlani fognak.
1. § És ez eskü letételére az ő birája a fiúnak vagy atyafiúnak újabb határidőt ad, a mikor a fiú vagy atyafiú azt letenni tartozik.
2. § És ha az a fiú vagy atyafiú gyenge és eskületételre még alkalmatlan életkorban van: a hitletételt birájának addig az időkorig kell elhalasztania, a mikor törvényes korát elérvén, az esküt annak rendje és módja szerint leteheti.
3. § És az egy apáról való s osztatlan atyafiakról is ugyanezt kell tartanunk: hogy ha időközben valamelyikük elhalna, az elhunyt esküjének letétele a másikra száll át.
Kérdés továbbá: vajjon ha egy és ugyanazon keresettel szemben több az alperes és az esküt, melyet a rendes biró megitél, mindegyiküknek különböző időben és helyen kell letennie (a mint ez a hely távolsága és a dolog és idő körülményei miatt sokszor meg szokott történni) és valamelyik eskütárs az első határidőben az egyik alperes mellett a hitet letette: tehet-e ez ugyanazon ügyben és ugyanazon keresetre nézve a másik panaszlott vagy alperes mellett más időben és helyen tisztító esküt?
1. § Feleld, hogy nem. Mert egy személy vagy egy eskütárs egy és ugyanazon kereset tárgyában esküjével egynél több személyt a vád alól ki nem menthet és nem tisztázhat.
2. § Mert ha több személy mellett tehetne tisztító esküt, bármely alperes és gonosztevő igen könnyen menekedhetnék a felperes keresete elől; mert pénzen fogadott ember is tenne ma az egyik, holnap a másik és harmadnap a harmadik mellett és így tovább, tisztító esküt.
3. § Miért is, ha ilyen eskütárs valamikor egymás után két személy mellett esküszik, akkor azt, a ki mellett másodszor esküdött, a felperes keresetében és követelésében azonnal el kell marasztalni; mert ez által nyilvánvalóvá lesz, hogy eskütétele nem elégséges.
Továbbá eszünkbe kell vennünk, hogy a királyi felség tartozik ugyan minden panaszosnak és perlekedőnek az ország nádor ura előtt törvényt állani és ügyeinek igazgatója által felelni.
1. § Mindamellett főbenjáró ítéletben vagy fejváltságban avagy fekvő jószágainak elvesztésében nem szokták elmarasztalni; hanem csak azokat a károkat tartozik megtéríteni, melyeket tisztjei vagy jobbágyai bárkinek okoztak.
2. § Ha pedig határjárás vagy igazítás alkalmából földekre nézve, vagy más dolgok avagy hatalmaskodások tárgyában ítélik oda neki az esküt, akkor ezt a nádor határozatához képest Ő Felsége személyében az ő ügyeinek igazgatója tartozik letenni.
3. § És az oly fekvő jószágokra és birtokjogra nézve, melyek állítólag bármely czímen az ország szent koronájára háramlottak, leveleket és okiratokat sem kell soha felmutatni és előadni.
Tudnunk kell pedig, hogy minden főpap és bárói tisztet viselő, valamint püspök-süveggel és gyűrűvel ékeskedő apát és prépost, méltósága tekintetéből tíz nemes személyével egyenlő értékű esküt tehet.
1. § A főpapnak, apátnak és prépostnak pedig az ő székes egyházukban, valamely káptalannak vagy konventnek, melyet a biró arra kijelöl, bizonysága előtt, lelkiismeretüknek tisztaságára, többi eskütársaiknak pedig, továbbá minden bárónak és nemesnek is, azon a helyen, melyet a biró e végre meghatároz, Isten iránt tartozó hitükre kell a esküt letenniök.
2. § És ennélfogva a főpap és báró urak valamint a püspök-süveges apátok és prépostok díja is négyszáz forintot tevő száz girára terjed.
Továbbá, miután a közös tanúvallatást és az erre következő hitletételt megmagyaráztuk, hátra van, hogy már röviden a szemügyre vételről szóljunk és értekezzünk.
1. § A szemügyre vétel pedig szemmel látható kimutatása annak, hogy némely birtokjogok erőszakos elfoglalója ezek uralmában benne van.
2. § A melyet ugyanazon módon szoktak véghez vinni, mint a közös tanúvallatást; tudniillik az elfoglalt jogok és fekvő jószágok szomszédjainak és határosainak meg abban a megyében, hol a fekvő jószágok léteznek, lakó nemeseknek összehívásával és azok tanúskodása mellett.
3. § Azon kívül, hogy a felperes a király vagy nádor és a káptalan vagy konvent emberei előtt szemtanúságos hitelességgel és szemmel látható rámutatással tartozik bebizonyítani és a szomszédok, határosok és egy megyében lakók tanúságtételével erősíteni, hogy a panaszlott vagyis alperes a gonoszul elfoglalt fekvő jószágok uralmában van.
4. § Eme szemtanúságos és szemmel látható vizsgálat és rámutatás után pedig ama szomszédok, határosok és egy megyében lakó nemesek tanuságtételének, miképen a közös tanuvallatás esetében, többnyire a törvényszék helyén és gyakran, a mint tudniillik az ügy érdeme megkívánja, a peres és elfoglalt birtokjogok színhelyén kell történnie és végbe mennie.
5. § Holott tudnunk kell, hogy a szemügyrevételnek (mivel az, a mi látásból ismeretes, a legigazabb tanúsággal vagy bizonyítva) sokkal nagyobb hatálya és ereje van, mint egyedül a közös tanúvallatásnak.
6. § Mert azután, hogy mind a két peresfél a közös tanúvallatást megejtette, még (mint előbb mondám) hitletétel következik, mig a szemügyrevétel után, ha a felperes a maga keresetét és követelését a szemügyrevétellel igazolja és az említett nemesek tanúságtételével eléggé megerősíti, akkor a biró egyik félnek sem itél meg semmiféle esküt, hanem az alperes ellenében a főbenjáró itéletet vagy fejváltságot azonnal és közvetlenül meghozza és kihirdeti és azt végrehajtás alá bocsátja.
7. § Ha azonban a felperes az ő bizonyításával cserben marad, e részben is épen úgy, mint a közös tanúvallatás esetében, szükséges lészen az alperest hitletételre kötelezni.
Minthogy pedig a főbenjáró itéletről említés történt, ezért elhatároztam, hogy e helyen az itéleteknek meghatározásáról, fajairól, végrehajtásairól és különbféleségéről szóljak.
1. § Az itélet tehát, mennyiben czélunkra tartozik, a birónak az a határozata, a mely az ügynek és perlekedésnek véget vet és a mely elmarasztalást vagy felmentést foglal magában.
2. § Jóllehet ennek, más értelemben sokféle jelentése van és különböző módon fogják fel, de minthogy azok a jelentések a mi czélunkhoz nem illenek, azokat mellőzendőknek véltem.
3. § Különbözik pedig az itélet a véleménytől abban, hogy az itélet kétségtelen és határozott feleletadás, de a vélemény, (habár valószínü oka van) kételkedve adott felelet. Mire nézve, ha valamely ügyben többféle vélemény van, akkor azt kell megtartanunk, a melyik jobb és helyesebb okon alapszik.
4. § Innen az itéletek közül némelyik főbenjáró, a másik fejváltságot illető: a másik hűtlenség vétkét tárgyazó, a másik pedig egyszerü és ismét vagy nyelvváltságot vagy patvarkodást kijelentő.
5. § Főbenjáró itéletet tehát a mi korunkban csupán a nemesek házába való berontás, azok megölése, megverése és megsebesítése és helyes ok nélkül letartóztatása; ezek mellett a bármi névvel nevezett birtokjogoknak és tartozékaiknak elfoglalása miatt szoktak hozni és kimondani.
6. § És az ilyen főbenjáró itélet csupán csak a férfi nemen levő világi és a vérségtől idegen személyeket illeti és sújtja. Mert az egyházi, nemkülönben az asszony és nőnemen levő személyek és nemzetségi atyafiak között és ellen főbenjáró itéletet (kivéve az alább felsorolandó eseteket) el nem határoznak és ki nem mondanak; hanem (az ország régi szokása szerint) csakis a feje díját vagyis váltságát illető itéletet hoznak és mondanak ki; mindazonáltal a különböző személyekre tekintettel, különböző módon, a mint ez alább kitűnik.
A fejváltság itélete pedig a főbenjáró itélettől csak abban tér el és különbözik, hogy a meghozott fejváltsági itélet alapján, az elmarasztalt vétkest, a ki ellen azt kimondták, vagy akár meg nem jelenése és elmaradása okán kiadták, annak hatályánál és erejénél fogva, személyében letartóztatni, elfogni és lenyakazással sújtani és büntetni nem lehet.
1. § Mindazáltal épen azon a módon és rend szerint, miképen a főbenjáró itéletnél történik, az illető összes fekvő jószágaitól és akármiféle birtokjogaitól, úgy szintén bármi névvel nevezett s bármilyen nemű vagy minőségű valamennyi ingó és ingatlan javaitól, a melyek sajátul és feltétlenül egyedül őt illetik (melyeket kétharmad részben a biró, egyharmad részben pedig a felperes részére iktatnak és foglalnak el, hogy a birtokjogok kiváltásának idejéig azokat zálog czimen, értékül és közbecsűjök szerint birtokolják), azonnal elesik és elveszti őket.
2. § E mellett fejének díját, azaz váltságát vagyis vérdíját, úgymint a főpap, és báró négyszáz, a nemes pedig kétszáz forintot csupán a felperes vagy felperesnő részére tartozik fizetni.
3. § E díjra nézve a biró elsőben és mindenek előtt az elmarasztalt és elitélt embernek ingóságaiból, - ha ilyenek vannak, - azután, - ilyenek ne lévén, - ha szükséges, birtokjogaiból tegyen eleget és végül az elmarasztalt ingó javainak, fekvőjószágainak és birtokjogainak megmaradó részét a biró és felperes vagy felperesnő között kell megosztania, még pedig három részre, mely birtokjogoknak ezek (a mint előbb mondám) a kiváltás idejéig uralmában maradnak, az ingó dolgokat pedig szabadon megosztják és hasznukra fordítják.
4. § A nők és asszonyok ezen felül az ilyen itélet alapján, nem csak birtokjogaikat és ingóságaikat, hanem hitbérüket és leánynegyedüket is elvesztik.
5. § Mindazáltal tudnunk kell, hogy az asszonyok és nők ellen is abban az esetben, ha közülök valamelyik a férjét vagy szülőjet avagy saját magzatait gonoszul megöli vagy megöleti (mivelhogy ez hűtlenség vétkének számába esik) épen mint a férfiak ellen, főbenjáró itéletet kell hozni és kimondani.
Tudnunk kell továbbá, hogy van három eset, a melyekben a napi és egyházi személyek ellen is főbenjáró itéletet mondanak, minek alapján magánvagyonuk és javadalmaik elvesztésén kívül őket a fejvesztés büntetése sújtja és követi.
1. § Első eset, ha közülök valamelyik felségsértés bűntettét követi el.
2. § Második, ha nyilván hűtlenség vétkébe esik.
3. § Harmadik, ha valaki közülök szándékos és előre eltökélt gyilkosságot vagy rablást vitt, vagy vitetett véghez.
4. § Ezek miatt (megelőzvén a rendből kivetkőztetést) fejvesztéssel kell bűnhödniök.
5. § A mely esetben ugyanis, habár azoknak az egyházaknak, a melyeknek élén állanak, fekvőjószágait el nem veszítik, mindazáltal magán- és különvagyonuktól és birtokjogaiktól - ha ilyenek vannak - és ezek felül összes egyházi javadalmaiktól, a melyeknek birtokában vannak, el szoktak esni és el szokták azokat veszteni.
6. § De a harmadik, tudniillik az előre eltökélt gyilkosság és rablás esetében, a magánvagyon tulajdonát és örökségét, ha osztályos atyafiak vannak, a kiket azok öröklési jogon illetnek, el nem vesztik. Mert ez esetben a fejet fejért forbátolni elégséges.
7. § Egyéb ügyekben és esetekben pedig a papi vagy egyházi személy a világi ellen és viszont a világi a papi személy ellen egyenlő büntetés és teher alá, tudniillik fejváltság vagy emberdíj és az okozott károk megtérítése alá esik. Melyekre nézve a biró a felperesnek és kárvallottnak (a fentebb említett módon) köteles elégtételt szolgáltatni.
8. § És ez a szokás leginkább a fenséges fejedelem, néhai Albert római és magyar király úr és ausztriai herczeg közönséges végzeményéből eredt és van kiszemelve. A melyet a mostani közönséges végzeményünk is jóváhagy és megerősít.
Továbbá, ha bárminő állású és méltóságú egyházi személyt valamely adósságnak megfizetésében és megtérítésében marasztaltak el, akkor az ellenfelének pénzfizetéssel tartozik eleget tenni.
1. § És ha ezt nem akarná avagy nem tehetné, akkor a biró az ellenfél részére tartozik a fizetés és elégtétel czéljából az egyházi fekvő jószágokat iktatni és lefoglalni annyi időre, a mennyi alatt azoknak a javaknak jövedelméből az adósságok törleszthetők.
2. § A pénz elnevezése alatt pedig értünk e helyen bármely aranyat, ezüstöt és minden ez idő szerint forgalomban levő vert pénzt.
3. § A midőn pedig az okozott kár fizetésében és megtérítésében marasztalták el, ebben az esetben, ha akarja, ingó és könnyen eladható javakkal eleget tehet ellenfelének, de az ilyen javaknak igazi értéke szerint.
4. § Másképen az ügy birája az elmarasztalt személy ellenfelének e részben is egyház fekvő jószágaiból és birtokjogaiból kellő iktatás által tartozik eleget tenni.
Továbbá, ha a káptalant vagy konventet nagyobb avagy kisebb hatalmaskodásért bárminemű ítélettel testületileg marasztalják el, azt mint egyes külön személyt terhelik és nem az egyeseket kell külön elmarasztalni. Kivévén a fentebb említett eseteket, tudniillik a szándékos és előre megfontolt gyilkosságot, felségsértést és hűtlenséget, a melyekért mindenik vétkest (a leírt módon) meg kell büntetni.
1. § De ha az egyház fekvő jószágaiból nem az egész testület, hanem csak bizonyos káptalani személyek követnek el valamely hatalmaskodást, akkor azokat a személyeket a testülettől külön, szabadon törvény elibe hívhatják, arról a helyről, a honnan az ilyen vétséget elkövették, különösen ha magánvagyonuk nincsen.
2. § És ha mindjárt magánvagyonuk volna is, a mondott helyről mindamellett idézhetik és perbe hívhatják és a biró ellenük az ügy érdeméhez képest ítéletet hozhat és mondhat.
Továbbá, ha egyes káptalani személyt, a kinek örökségi fekvőségei és külön vagyona nincsenek, fejváltságban marasztalnának vagy kártérítésre ítélnének és úgy találnák, hogy ingóvagyona sincsen: kérdés, hogy az ellenfélnek honnan és mi módon kell eleget tenni? Minthogy azt a gonoszságot nem a káptalan megbízásából követte el és következésképen úgy látszik, hogy azért a káptalan fekvőjószágaihoz sem lehetne nyúlni.
1. § Azt kell felelnünk, hogy mivel azt a gonoszságot és vétket, a melyből a fejváltság vagy kártérítés következett, a káptalan kebeléből és ennek tagjaképen követte el, a melyet ha ilyen javadalomban nem állott volna, el sem követhetett vagy az elkövetésre alkalma sem lett volna; azért a felperest a perben megnyert dolgokra nézve, a többi káptalani tagoknak és elmarasztalt káptalani személy javadalmának jövedelméből kell kielégíteniök.
Továbbá az egyházi személyek összes tisztjei, legyenek ezek akár papok, akár világiak, bármely hatalmaskodásaik miatt, melyeket tisztségükből vittek véghez és követtek el, ugyanazon tiszteségükből az ország többi nemeseinek és tisztviselőinek módjára mindenkor szabadon perbe lehet fogni, törvény elé idézni és perbe hívni.
1. § És ha a törvényszéken elmarasztalják őket, a mondott tisztségükből kell úgy az ellenfélnek, mint birájuknak elégtételt szolgáltatni.
2. § Uraik pedig (ha az ilyeneket nem megbizásukból tették és követték el) azokra a tisztekre a kellő váltság fizetéséig és elégtételadásig személyük letartóztatásával is, kényszert gyakorolhatnak, a mint ezt a tisztekre nézve Ulászló mostani király urunk első végzeményének huszonnegyedik czikke is magában foglalja.
Továbbá, ha a főpapot káptalanjával vagy konventjével együtt hívják biróság elibe és ekkor úgy találják, hogy a főpap és a káptalan avagy konvent azokban a birtokjogokban, a honnét, mint mondják és panaszolják, az ilyen hatalmaskodásokat vagy másnemű gonoszságokat végbe vitték és elkövették, osztatlanok, akkor, ez esetben a főpapot a káptalanjától vagy konventjétől nem külön, hanem azzal együtt kell vagy felmenteni vagy elmarasztalni; mivel az osztatlan állapotnál fogva őt a káptalannal vagy konventtel egy testületnek tekintjük.
1. § Ha azonban úgy találják, hogy a gonosztettek a köztük már megosztott birtokjogokból indultak ki és mentek végbe, akkor mind a főpapot, mind a káptalant vagy konventet külön válva külön kell elmarasztalni.
2. § Innen van az, hogyha a főpapot káptalanjával vagy konventjével együtt hívják perbe, akkor az osztály meg- vagy meg nem történtéhez képest, részükre az eskü letételét is különböző módon ítélik meg.
3. § Mert, ha a főpap káptalanjával vagy konventjével az előbb említett módon még meg nem osztozott, akkor a főpap az ő eskütársaival együtt, úgy a saját, mint az egész káptalan vagy konvent személyében tartozik hitet tenni.
4. § Ha pedig megosztozott, akkor úgy ez a főpap a saját, mint az olvasó vagy éneklő, vagy őrkanonok avagy a dékán, szintén a saját eskütársaikkal a káptalan vagy konvent személyében a biró határozatához és ítéletéhez képest az esküt külön-külön tartoznak letenni.
5. § A főpapok alatt ne csak az érsek és püspök urakat értsd, hanem az apátokat és prépostokat is, valamennyit; úgy a világiakat mint a szerzetesrendekhez tartozókat.
Továbbá az egyházaknak ama főpapjai, a kik az ő paptársaikkal tudniillik a káptalannal vagy conventtel vannak megosztozva, megválasztásuk napjától kezdve a gyámgyermekek kiváltságát élvezik.
1. § Kiknek részére az ország törvénye és törvényerőre emelkedett szokása megengedi és megadja azt, hogy az atyjuk idejében indított perekben is egy egész év tartama alatt senkinek keresetére felelni nem tartoznak, azért, hogy aközben az apai jogokat és okiratokat megvizsgálhassák, számba vehessék és azután a pereik folyására könnyen felügyelhessenek.
2. § Ezt azonban a birtokjogoknak és az okiratok felmutatásának tárgyában kell értened.
3. § Mert a hatalmaskodás miatt indított egyéb peres ügyekben, a melyekben leveleket felmutatni nem kell, ez az engedély mit sem használ, melyet a fejedelem az előírt módon és megnevezett esetekben és peres ügyekben, a törvényes koruaknak, azaz: azoknak is mindig meg szokott engedni, a kik tizennegyedik, a mai szokás szerint pedig, tizenkettődik életévüket betöltötték és melyet a törvényszékeken is meg szoktak tartani.
4. § De ha nincsenek megosztozva, akkor az ilyen engedély és a szabadságnak ez az előjoga javukra nem szolgálhat.
5. § Mert a káptalanok és konventek a nagykorúak kiváltságát élvezik és mindig a teljeskorúságot vagyis teljes huszonnégy évet képviselik, a kikre nézve az ilyen perhaladék szabadságának megtartása nem alkalmazható.
6. § Mert képtelenségnek látszik, hogy bármely apát vagy prépost, avagy olvasó, őr-, éneklő és egyszerű kanonok megválasztása után a régen indított per egy egész év lefolyásáig mindig függőben maradjon, ekképen néhány évig eldöntetlenül heverjen és befejezéshez ne jusson.
Továbbá, ha valamelyik főpap vagy apát avagy prépost, fekvőjószágaiból és birtokjogaiból követnének el és vinnének véghez hatalmaskodásokat vagy gonoszságokat és e miatt az ilyen főpapot, apátot vagy prépostot addig, a míg élt, a király kuria elibe perbe nem hívták, vagy máskép semmi módon perbe nem vonták, akkor utódját az ő elhunytával az ilyen hatalmaskodásokért személyére nézve elmarasztalni és terhelni nem lehet; hanem a felperesnek csakis azon egyházi jobbágyai és cselédjei részéről, a kik ama gonoszságokat elkövették, tartozik törvényt és igazságot tenni és szolgáltatni.
1. § Minthogy az egyházak fekvőjószágait és birtokjogait (a mint fentebb mondám) a főpapok vagy apátok vagy prépostok avagy más egyházi személyek közül senki a maga kihágása miatt el nem vesztheti és az egyháztól el nem idegenítheti.
2. § Hanem ha közülök valamelyiket fejváltsági itélettel marasztalták el, akkor csupán a díjra és az okozott károkra nézve tartozik (az előadott módon) eleget tenni.
3. § Utódja tehát, a ki őt nem öröklési jogon, hanem választás útján követte, elődjeinek feje váltságát (mivel perbe nem hívták) szenvedni és fizetni nem tartozik.
4. § Miképen a fiúk is apjuk vétkei miatt, előbb történvén a perbehívás, a büntetésre nézve a főbenjáró vagy fejváltsági ítéletek terhének alávetve nincsenek, hanem ha elmarasztalták, csupán az apai jogok becsűjén maradnak.
5. § És ez akkor, ha atyjukat még az ő életében hívták perbe, mert különben, ha a perbehívás a szülők halála után következett be: már nem az apa vétkét szokás beszámítani és mérlegelni, a ki netán valamely birtokjogot elfoglalt avagy másnak ingó vagyonát magához ragadta, hanem a fiúkét, a kik a vétkesen elfoglalt vagy elragadott dolgokat maguknál tartják.
6. § Ha tehát a pert a fekvőjószágok elfoglalása dolgában indították, mivel ama fekvőjószágok esetleg az egyház uralmában és birtokában vannak: bármelyik főpap vagy apát vagy prépost elhaltával is, annak utóda ebben az esetben mindenkor perbe hívható és elmarasztalható.
7. § Ugyanezt kell értenünk az egyházak ama főpapjairól is, a kik áthelyezés útján más egyház javadalmába vagy uradalmában mennek át, hogy ott maradjanak.
Továbbá, hogy semmiféle peres ügyet, a mely birtokjog dolgát illeti, még ha az ilyen birtokjogra nézve hit alatt tett igéret vagy végrendelkezés forogna is fent, az egyházi személyek, vagy ezeknek helyettesei előtt nem tárgyalhatnak, hanem minden ilyen peres ügyet a királyi kurián ennek rendes birái előtt szokás megvizsgálni és elintézni.
1. § Mert, bármit is igérjen, vagy bármiről is végrendelkezzék valaki, mégis annak törvényszéke elébe kell állania, a kinek hatalma vagy joghatósága alá tartozik eredetileg az a dolog, a melyre nézve a hit alatt tett igéret vagy végrendelkezés történik.
2. § Már pedig az bizonyos, hogy mivel ebben az országban, a birtokjogokat csupán csak a királyi kuria rendes biráinak itéleteivel és ítélő leveleivel intézik el.
3. § A szentszék helyetteseinek vagy egyéb biráinak leveleit és ítéleteit pedig e részben sehol meg nem tartják, mert különben is a járuléknak a fődolog biróságait kell követnie: ennélfogva a birtokjog dolgát tárgyazó peres ügyet az egyházi biró előtt sem megvitatni sem elhatározni nem lehet.
4. § És ugyanezt kell értenünk a netán adósságok vagy más dolgok iránt indított peres ügyre nézve is, a melyben eskü forog fent, de az a ki az esküt tette, a peres ügy megindítása előtt elhalálozott, hogy tudniillik azt a szentszéken tárgyalni nem lehet, mert az eskü és annak büntetése személyes, mely a személy halálával a törvény előtt mindenkor elenyészik.
5. § Mindazonáltal, ha az igéretben az eskü mellé valami adósság vagy egyéb dolog van oda kapcsolva és téve, ezt a felperes a saját, világi birája előtt az elhaltnak örököseitől és törvényes utódaitól követelheti.
Szoktak továbbá a káptalanok és konventek a maguk községeikben tiszteket és falusi birákat tartani és alkalmazni, a kik jobbágyaik között a világi joghatóságot gyakorolják.
1. § Ezek biráskodásának és törvénytételének olyan ereje és hatálya van, mintha azt maguk a káptalani vagy konventi tagok szolgáltatták volna ki.
2. § A káptalan személyében a dékánnak is ugyanaz a hatalma van.
3. § De tisztségen kivül a káptalan nevében az egész káptalan ügyvédvalló levele nélkül nem perelhet.
Tudnunk kell továbbá, hogy jóllehet az aurániai perjel mind a két, tudniillik: egyházi és világi czímmel él; mindazáltal a birtokjogokat az egyházi személyek módjára kormányozza, azért méltónak tartottam, hogy róla is némelyeket különösen ide csatoljak.
1. § Mire nézve meg kell jegyeznünk, hogy azt állítják, hogy az aurániai perjelséget ez országban hajdanában, a fenséges fejedelem Lajos király úr állitotta fel és alapította meg, a ki a midőn Siciliába vagy Nápolyba - az ő édes testvérének a dicsőült Andrásnak amaz ország és Jeruzsálem királyának megöletéséért bosszút állani akarván - nagy sereggel berontott, hir szerint rhodusi vitézektől tetemes hajóhadi segítséget kapott. Innen ezek irányában jó indulattól viseltetve és különös szeretettel eltelve, szerencsés és győzedelmes visszatérése után, a rhodusi vitézek szabályzata és fogadalma szerint ezt az aurániai perjelséget igen sok birtok adományozásával fölállította és megalapította.
2. § Ennek az idő szerint kirendelt perjele, a rhodusi vitézek rendszabályaihoz képest, a katholikus hit védelmére és oltalmazására mindenkor a világiak módjára hadakozni és a házasélet minden örömétől távolt tartva és megfosztva örökös szűzességben maradni tartozik. Ennélfogva az önmegtartóztatás és szűzessége tekintetéből őt méltán az egyházi személyek közé sorozzuk.
3. § Minthogy tehát az aurániai perjelnek (a mint előbb mondám) mind a két, tudniillik úgy az egyházi, mint a világi czíme megvan és tisztelendőnek és nagyságosnak czímezik; ugyanis tisztelendőnek a szűzesség és a rendszabályok alapján, nagyságosnak pedig mint a báróknak egyikét a különös hadakozás miatt, a miért is nagylelkűnek és bátor szívűnek kell lennie: világi fekvőjószágai is, a melyeknek birtokában van, a papi és egyházi vagyonnal némiképen kapcsolatban lenni látszanak.
4. § Ezért ha valamikor itéletet hoznak ellene, nem csak feje váltságában (mely bárói méltóságára tekintettel, csupán az ellenfélnek fizetendő négyszáz forintot teszen), hanem azonfelül a károkban is, a melyeket ő okozott és a melyeket, a többi egyházi személyeknek módjára, az egyházi javakból kell megtéríteni és emellett minden magánvagyonának (ha ilyen a perjelségi fekvő jószágokon kívül van) elvesztésében szokták elmarasztalni és ekképen terhelni.
5. § És ez akkor van, ha nagyobb hatalmaskodásért itélik el; mert a kisebb hatalmaskodás esetében, őt is, mint bárki mást, a terhek és birságok kevésbbé érik.
6. § Ugy értsük ezt is, ha világi állásu mágnásokkal vagy nemesekkel szemben marasztalják és itélik el; mert az egyházi személyekkel szemben a perjelt sem lehet nagyobb teherrel sujtani, mint a hogy az egyházi személyeket sujtják vele szemben.
7. § Mindazáltal tudnunk kell, hogy az elől megnevezett három esetben: tudniillik a felségsértés, hütlenség és az előre megfontolt szándékos gyilkosság esetében, a mondott büntetésen felül a perjel fejvesztés vagy főbenjáró itélet alá szokott esni és kell is esnie; csakhogy mindazáltal az elmarasztalás és elitélés világosan és törvényszerűleg történt legyen.
8. § Más dolgokban pedig az ország jogaira nézve a főpapok kiváltságait szokta élvezni és használni, de a hadi szolgálatokat az ország védelmére mindig a bárók és mágnások módjára tartozik teljesíteni.
Azután tudnunk kell, hogy a főbenjáró itélet, a melyet a fentebb említett esetek okából és tekintetéből, világi személy ellen (kivéve mindazáltal az atyafiság és vérség kötelékében álló személyeket) hoznak és akármi módon kimondanak; az ilyen elitélt és elmarasztalt embert nem csak minden ingó javaitól, fekvő jószágaitól és birtokjogaitól megfosztja, hanem a fejvesztést is maga után vonja.
1. § Ugy hogy az itélő levél erejénél fogva az ilyent, rendes birája vagy ennek a végre kiküldött embere, a jószág birói elfoglalása után mindenkor, az elfoglalás előtt pedig az itélő levél keltének napjától számított egy teljes és leforgása alatt, a hol megtalálhatja és megkaphatja, személyében letartóztathatja, befoghatj, birájának kezébe adhatja és szolgáltathatja, hogy ez a büntetést, melyet a jog e részben kiszabott, rajta végrehajtsa.
2. § Mert ellenfele őt a saját hatalmánál és a biró embere nélkül sem foglyává nem teheti, sem házában vagy másutt (még ha a biró embere tartóztatta volna is le) nem tarthatja, hanem mihelyt lehet (naponként helyről-helyre a biró lakása vagy tartózkodási helye felé menvén) birói kézhez adni és vezetni tartozik.
3. § A birónak pedig az ilyen foglyot békülés és kiegyezés végett három napon át magánál kell tartania és ha ezalatt ellenfelével kiegyezni nem tud, akkor őt az ellenfél kezébe tartozik adni és szolgáltatni, hogy fejét veszítse és vétkeért megbünhődjék.
4. § A kit, ha ellenfele kivégzett vagy más a törvényben (mint előbb mondám) megállapított méltó büntetéssel sújtott, azután annak fekvőjószágait és birtokjogait a biró vagy az ellenfél el nem foglalhatják, hanem az összes fekvő jószágai és birtokjogai tisztán és egyenesen fiaira - ha ilyenek vannak - vagy atyafiaira, avagy más törvényes utódaira szállanak, egyedül kivételével azoknak a dolgoknak, melyek az elmarasztaltnál fogságba kerülésekor voltak, a melyek a biró javára maradnak.
A midőn pedig az elitélt és elmarasztalt a biró keze elől elmenekült és meg nem foghatják és ellenében a meghozott itéletet végrehajtották, akkor az ő fekvőjószágait és birtokjogait az ő fiai, atyafiai és utódai, a kikre tudvalevőleg azok néznek, a biró és az ellenfél kezéből az erre biróilag kitűzött határidő alatt, közbecsű szerint magukhoz válthatják.
1. § Sőt ha fiai, atyafiai és utódai nincsenek, azokat az ilyen lefoglalt fekvő jószágok és birtokjogok szomszédai és határosai is (mivel azok visszaválthatók és a zálogos javak természetét és erejét öltik magukra) magukhoz válthatják, csakhogy el ne mulaszszák azt a határidőt, a melyet a biró embere és a hiteles hely bizonysága az itélet végrehajtásakor a kiváltásra kitűzött.
2. § Mert azután azok a fekvő jószágok itélt dologgá válnak és a birónál és ellenfélnél maradnak mindaddig, a míg az elmarasztaltnak a királyi kegyelem vagy talán a perujítás segítségére nem jön.
3. § Mert az elitélt és elmarasztalt önerején és királyi kegyelem nélkül, fekvőjószágait magának még megváltás és az említett közbecsű mellett sem szerezheti vissza.
Ha pedig a fejedelem az ilyen elítéltnek és elmarasztaltnak különös kegyelmet ad, akkor a kegyelemnek óltalmát és kedvezményét nem az elmarasztalt ember díjára és birtokjogainak egyharmad részére értjük, a mely tudniillik a felperest vagy az ellenfélt illeti: hanem csakis fejére, hogy a főbenjáró büntetéstől menekedjék és birtokjogainak kétharmad részére nézve, mely tudniillik a birónak jár.
1. § Sőt az ország nádor ura előtt forgó peres ügyekben és tőle eredő itéletekben, a kegyelemnek még a biró javára kijáró két részre nézve nincs helye, hanem az ilyen birói két rész (az ország régi szokása szerint) egyedül a nádort vagy azt illeti, a kinek ő adományozta.
2. § Mindazáltal a hűtlenség dolgában és ügyében, melynél fogva az ilyen, ügyben elbukott és elmarasztalt ember, birtokjogainak örökségét, és tulajdonát is örökre el szokta veszteni, az elmarasztalt fekvőjószágainak örökös eladományozása egyedül a királyi felséget és az ő szent koronája joghatóságát illeti; és az ilyen meghozott itélet erejénél fogva, azokból a birtokjogokból a felperes vagy ellenfele sem kaphat maga részére semmi örökséget.
3. § Másképen áll a dolog annál a hűtlenségi itéletnél, melyet a második visszaüzés okán a mi időnkben hoznak; mert ebben közönséges végzeményünk erejénél fogva az elmarasztalt ember fekvőjószágainak és birtokjogainak harmadrésze az örökséggel és tulajdonnal együtt az ellenfélre is örökre átszáll és kezére jut.
4. § És tudnunk kell, hogy ez a királyi kegyelem egy teljes év leforgásánál tovább nem marad hatályban; mert különben, ha az elmarasztalt az egy év tartama alatt a fejedelmi kegyelem mellett a felperesnek vagy ellenfélnek eleget tenni és vele kiegyezni vonakodnék, annak az évnek leforgásával legott az említett itéletnek régi terhe és súlya alá esik és erre itélik; ezzel ellenkezőleg minden további törvényes eljárást mellőzvén.
5. § Innen van az, hogy a felperes vagy felperesnő is itélő levelét az ennek keltétől számított egy év leforgása alatt, a király vagy nádor, vagy valamely hiteles hely embere útján, végrehajtatni tartozik.
6. § Mert különben a felperes, az esztendő elmúltával, amaz itélő levél erejénél fogva, az elítéltet és elmarasztaltat sem személyében sem vagyonában meg nem háboríthatja, meg nem foszthatja és le nem tartóztathatja; hanem ha akarja, az itélet terhének lerovása végett ügydöntőleges értesítés mellett maga ellen perbe hívhatja; a kinek részéről azonnal és pedig egyetlen egy törvényszakon igazságot kell szolgáltatni.
7. § Azt sem kell mellőznünk, hogy ha bármely főbenjáró itéletben elmarasztalt (az előbocsátott módon) fogságba esvén; birói kézbe kerül, akkor az a királyi kegyelem, melyet neki abban a fogságban adnak a felperessel szemben még fejének megmentésére sem használ semmit, mivel a fejedelem az elítélt és elmarasztalt embernek kegyelmet máskép nem adhat, hanemha azért, hogy az elmarasztalt az ő ellenfelével egyezkedjék. Az ellenfél pedig annak letartóztatásával a részére hozott itélet végrehajtásához már hozzá fogott; egyezkedésre pedig akaratja ellenére kényszeriteni nem lehet és nem is kell. A fejedelem kegyelmének tehát az ő ellenében ereje nincsen, hanem a fogolynak minden menekvése az ellenfél kezében van.
8. § Innen van az, hogy az ilyen fogoly, fejének megváltására, összes fekvőjószágait és birtokjogait még fiainak és atyafiainak sérelmével is örökre elidegenítheti; miként ezt az első részben bővebben előadtam.
Továbbá az olyan főbenjáró itélet erejénél fogva, melyet a másik félnek meg nem jelenése és elmaradása okán hoztak és hirdettek ki, egyik peresfél sem tartóztathatja le személyében ellenfelét mindaddig, a míg az itélő levelet ki nem adták, meg nem pecsételték és a felperes kezébe nem juttatták; hanem az elmarasztaltnak mindaddig, a míg az a levél a biró kezében van, úgy e birót a levélkiadásból, mint azt a káptalant vagy konventet, a melynek ez szól, annak végrehajtásától eltiltani mindig jogában áll.
1. § Mindazáltal a birónál történt eltiltás után az ilyen itélet tehát köteles azonnal letenni és a felperes keresetére felelni.
2. § Annál a főbenjáró itéletnél pedig, melyet a biró a peres feleknek feleletei és szóváltásai alapján és a törvényes eljárás rendén mondott ki, ha az alperes és elmarasztalt személyesen jelen van, a biró őt a felperesnek vagy ügyvédének megkeresésére minden itélő levél nélkül legott és nyomban fogságba teheti és (a mondott rend szerint) őrizet alatt tarthatja és büntetheti, nemesi szabadsága ellent nem állván.
Továbbá ezt a záradékot „si se rationabiliter non poterit excusare” a birói levelekbe, melyeket közönségesen birságleveleknek neveznek, mindenkor be szokták tenni és iktatni.
1. § És az ítélő leveleket is, melyeket az ilyen birói levelek alapján állítanak ki, a nyolczados vagy rövid törvényszékek vége felé szokták az ellenfélnek kiadni és kezéhez szolgáltatni, nehogy úgy lássék, hogy a peresfelek közül valamelyik, helyes mentségi oka forogván fenn, elhirtelenkedve és csak úgy egyszerűen esik el fekvő jószágaitól és bűnhődik fejével.
2. § Innen helyes és elfogadható mentségnek tartjuk azt, ha a felperes vagy alperes, avagy ennek ügyvéde hazulról a nyolczados vagy rövid törvényszékekre indulván és odajutni igyekezvén, elindulása után súlyos betegségbe esett vagy tetemes vízáradás visszatartotta, vagy szegénysége miatt, megbetegedett lova helyett más lovat nem vehetvén és fogadhatván, elkésik, vagy ha ellenségei, vagy az útonállók elfogják, kirabolják, megsebesítik vagy megölik és ezek vagy hasonló esetek fordulván elő és akadályozván őt, a birói vagy itélő levelek kiadásának határidejére birája elébe meg nem juthatott: az ilyen méltán menti magát és a törvénykezési és ítéleti terhek alól felszabadul.
3. § Csakhogy a mentséget valószinű bizonyítékkal támogassa és ne tünjék fel olyannak, a mit hamisan költötten és álnokul rántott elő.
4. § Mert különben, ha a bírságok és itéletek terhét le nem tette és ki nem fizette, a végrehajtás (a fentebbi módon) bekövetkezik, és az elmarasztalt, nemesi szabadsága ellent nem állván (a hogy az imént érintém) fejével is lakol.
Azonkivül azt is meg kell jegyeznünk, hogy bármely meghozott itélet végrehajtásánál mindenek előtt akármely elmarasztalt ember fiainak és leányainak, a kik az itélet előtt jöttek a világra és születtek, valamint nemzetségi atyafiainak és mindazoknak, a kiknek az elmarasztalttal még meg nem osztott birtokjogaik vannak, részeiket el kell különíteni és kiszakítani és csupán az elmarasztaltnak magának az ő saját személyét illető része fog a biró és az ellenfél között (az előadott módon) megoszlani.
1. § Az ingó javakból pedig a biró végrehajtásra kiküldött emberétől, az elmarasztaltnak úgy fiai és leányai, mint a felesége is az ő részüket ki kell hogy kapják.
2. § Mert a fiut apja vétkei és kihágásaiért és viszont az apát fia vétségeiért sem személyében, sem birtokjogaiban vagy egyéb vagyonában elmarasztalni nem szokás.
3. § Mindazáltal a leányok a birtokjogokból, birtokrészeket csak úgy kaphatnak, ha azok a birtokjogok, nyilván és tényleges uralommal kimutatva, a leányágat is illetik.
4. § Felesége pedig a férje halála után a hitbérét és jegyajándékát mind a fiaitól, mind pedig attól, a kinek a férj része birtokába jut, magának kikaphatja, a mint ezt az első részben is, a hol a hitbérek kifizetését tárgyaltam, különösen kiemelve találod.
Továbbá, ha valaki valamely nemest birtokjogok elfoglalásáért vagy egyéb nagyobb hatalmaskodást tárgyazó dologért, a mely főbenjáró itéletet vagy fejváltságot szokott maga után vonni, a királyi kuria elibe perbe hívott és e perbe hívott az ügy eldöntése előtt a világból kimult, akkor ennek az elhaltnak a fiát vagy atyafiát, a kire a birtokjogok háramlanak és következésképen az ország szokása szerint az a peres ügy is átszáll, más teherben és birságban nem marasztalják el, mint csupán az atyai vagy atyafiúi jogokban becsűjében: ezenkivül szokásban van a felperesnek a gonoszul elfoglalt birtokjogokat birói úton visszaiktatni és az okozott károkat is (ha azok mennyiségét a perbehívó levélben részletesen előadták és ha az itélet meg nem jelenés okán kelt) egyszerűen és mindenek előtt megtériteni és végül az elhalt megmaradt birtokjogait a biró és felperes közt megosztani.
1. § De ha az itéletet a peres felek szóváltásai alapján hozták, akkor azokat a károkat eskületétel mellett kell visszapótolni.
Azt sem kell mellőznünk, hogy az apa ellen hozott és végrehajtott itélet után született fiak, a kik akkor még anyjuk méhében sem voltak fogamzva, azokból az apai fekvőjószágokból és birtokjogokból, a melyeket az itélet alapján a birónak vagy az ellenfélnek, avagy ezek útján bárkinek kezébe adtak és iktattak, maguknak semmi részt sem kaphatnak s azokban nem is kell részesíteni.
1. § De az itélet meghozása előtt született és származott fiak mind a saját, mind az apjuk részeit, ha a biró vagy az ellenfél kezéből ezeket az apai részeket kiváltani akarják, mindenkor meg szokták kapni és megkaphatják.
2. § Itt tudnunk kell, hogy a fiak közül némelyeket fogamzottaknak, másokat megszületteknek, másokat meg utószülötteknek nevezünk. Fogamzottaknak hívjuk a férj és feleség törvényes elhálásából az anya méhében nemzetteket, a kik azonban még meg nem születtek. Ezeknek természetük mivoltához képest a fogamzás idejétől, - a mit a szülés mutat ki - a megszületett és élő fiakkal egyenlő joguk van.
3. § Utószülöttek pedig azok, a kik az apa eltakarítása vagy temetése után törvényesen születtek. És hangsúlyozom, hogy „törvényesen”, mivel ha a születés a férj eltakarítása után tíz hónap multával történnék, akkor az ujdonszülöttet igazán és jogosan utószülöttnek nem mondanók, mert az alatt a föltevés alatt állana, hogy nem az elhunyt férj ágyából és magvából, hanem inkább a nő fajtalanságából származott.
4. § És ezek valamennyien úgy a fogamzottak, mint a megszülettek és utószülöttek, de csakis (a mint mondám) a törvényesen származottak, az apai jogokban mindenkor egyaránt örökölnek.
De itt kérdésbe jön, hogy vajjon az apa elítélése után született fiú, a kinek az apai jogokból (a mint előrebocsátám) semmi részt nem engednek, a hozott itélet alapján elfoglalt apai fekvő jószágokat és jogokat, a biró és az ellenfél avagy bárkinek kezéből azoknak a jószágoknak közbecsűje mellett magához válthatja-e?
1. § Felelet: igen. Mivel a vérségnek és a nemzetségi leszármazásnak mégis megvan az az ereje és hatálya az ilyen fekvő jószágokra és birtokjogokra nézve, mint a szomszédosságnak és határosságnak, és azt képviseli.
2. § Ha tehát a szomszédoknak és határosoknak az ítélet alapján elfoglalt ama fekvő jószágok megváltását (a mint érintém) jogosan megengedik, azt az itélet után született fiúnak is épen úgy törvényesen meg kell engedni.
Mit kell tennünk akkor, ha az apát fiával vagy akár az összes atyafiaikat együttesen itélik el és a hozott itélet terhe és súlya alól közülök senkit ki nem vettek?
1. § Feleled: azt, hogy az ilyen megváltásnak a fejedelem kegyelmével lehet és kell megtörténnie, a kire az elitéltek magszakadása után az ilyentén elfoglalt fekvőjószágoknak öröksége és tulajdona néz és háramlik.
2. § Továbbá ugyanezt kell értenünk arról az egyedül álló és magános személyről is, a kinek sem fiai vagy leányai, sem atyafiai nincsenek, a kikre az ilyen fekvőjószágoknak megváltása nézve, vagy a kiket az jogosan megilletne.
3. § Itt azt kell figyelembe vennünk, hogy ha az ilyen elfoglalt fekvő jószágok és birtokjogok szomszédai és határosai azokat magukhoz váltották: azok a fiúk, kik az itélet után születtek, vagy az apa, kit fiával vagy az atyafiak, a kiket együttesen itéltek el, avagy az a magára maradt személy királyi kegyelem erejével a szomszédok és határosok kezéből maguknak visszaválthatják; és pedig rövid perfolyammal, tudniillik egyetlen egy törvényszak alatt, csakhogy a törvényes megintés előrebocsátása mellett.
4. § És ezt a szomszédokról és határosokról mindig csak abban az esetben értjük, a mikor valamely elitéltnek sem örökösei, sem osztályos atyafiai avagy más törvényes utódai - kikre fekvő jószágainak háramlása nézne, - teljességgel nincsenek. Mert ha ilyenek vannak, a megváltás (ha akarják) inkább ezeket, mint a szomszédokat illeti.
Kérdésbe jön továbbá az, hogy ha valamely nemes embert, a kinek úgy ebben a Magyarországban, mint Slavonországban és az erdélyi részekben fekvő jószágai és birtokjogai vannak, a nyolczados vagy más törvényszékeken, melyeket Magyarországon vagy Slavoniában avagy Erdélyben tartanak, nagyobb hatalmaskodásban és ezért főbenjáró vagy fejváltsági itéletben is elmarasztaltak; vajjon együttesen és egyszerre mind a két országban és az erdélyi részekben levő összes fekvőjószágait és birtokjogait elveszti-e avagy azoknak elvesztését egyedül azokra kell értenünk, melyek abban az országban feküsznek, a hol az itéletet hozták?
1. § Azt kell felelnünk, hogy jóllehet némely jogtudósoknak vélekedése alapján úgy mondják, hogy a csak egy helyen elitélt, általában akárhol és bármelyik országban vagy részekben levő fekvőségeit elveszti; mégis ezt a vélekedést követnünk nem kell.
2. § Minthogy minden birónak a hatalma csakis az ő joghatóságának alárendelt helyekre terjed ki.
3. § Már pedig az bizonyos, hogy a Dalmát-, Horvát- és Szlavonországok bánjának vagy az erdélyi vajdának a Magyarországba keblezett vármegyékben birói joghatósága nincsen, hanem csak azokban, a melyek tisztségének alávetve vannak. És megfordítva: a királyi kuriának többi rendes birái sem avatkozhatnak és bocsátkozhatnak más biráknak joghatóságába. Mert másképen az országok és törvényszékek között, a melyeket mindig elkülönitve, különböző időben és különböző módon szoktak tartani, semmi különbség sem lenne.
4. § És ezért a birói itélő levelekben is ezt a záradékot: „e Magyarország”, „e Slavonország” vagy „ez erdélyi részek” területén mindenkor be szokták írni.
5. § Mindazáltal a hűtlenség esetében és ügyében csupán egyetlen itélet, vagy királyi adomány alapján is (ha ugyanis az adomány törvényesen történt) az összes fekvőjószágok és birtokjogok akárhol és az ország szent koronája alá vetett bármely országban és országrészben feküdjenek és létezzenek, tényleg mind elvesznek, mivel annak a koronának joghatósága, a mely ellen a hűtlenség vétkét elkövették, valamennyi alatta levő országra és országrészre egyaránt kiterjed.
6. § Mindazonáltal a végrehajtást és a fekvő jószágoknak elfoglalását, az az egy biró, a ki előtt az ilyen hűtlenségi itéletet hozták, mindenütt nem végezheti: hanem az ügy birája az ő joghatóságán kivül eső fekvőjószágoknak elfoglalását levele mellett annak a birónak tartozik átbocsátani, a kinek joghatósága alatt azok vannak.
Továbbá a hűtlenség vétke esetében és itéletében is épen azon a módon és renddel kell eljárnunk, mint a főbenjáró itéletben.
1. § Mindazáltal, hogy a hűtlenség vétke miben különbözik a főbenjáró itélettől, azt az első részben, a hol általában a királyi adományokról szólottam, megtalálod.
2. § A hűtlenség vétkét pedig háromféle módon szokták elhatározni és kimondani; de elhatároztam, hogy annak sorát alább a visszaüzés rendén adom elő.
Tudnunk kell továbbá, hogy az ítéletek közül némelyek egyszerűek, a melyek sem főbenjáró büntetésre, sem fejváltságra nem czéloznak, hanem a fejváltságok csak felére, azaz száz forintra terjeszkednek.
1. § És Ulászló mostani király urunk közönséges rendelésének és végzeményének tartama szerint az ilyen itéletek úgy a főpap és báró urakat és a többi mágnásokat, mint a nemeseket egyaránt illetik és az ilyen hatalmaskodásokért száz forintnál (a mint előbb mondám) többre nem terjednek.
2. § Ezenfelül helyre pótolják és megfizetik a felperes vagy felperesnő keresetében és panaszában megnevezett károkat.
3. § És ennek a száz forintnak éppen a felerésze a birónak, a másik fele pedig a felperesnak vagy felperesnőnek jut. De a kár megtérítése egyedül a felperes vagy felperesnő személyét illeti.
4. § Az ilyen itéletek erejénél fogva pedig (az alább megnevezett eset kivételével) egy nemest sem lehet személyében letartóztatni, hanem tartozik a biró ugy a mondott száz forint teherre, mint a károk megtérítésére nézve a felperesnek vagy felperesnőnek az elmarasztalt ingó vagyonából, ha ilyen található, különben pedig birtokjogaiból elégtételt szolgáltatni.
5. § Az ilyen fajta itéletek alá tartoznak korunkban az előbb felsorolt eseteken kívül, melyekből súlyosabb itéletek, tudniillik főbenjárók és fejváltságra menők származnak és erednek, általában az összes hatalmaskodások, melyeket ezért kisebb hatalmaskodásoknak és kisebb itéleteknek szoktak nevezni.
6. § Jóllehet a néhai legyőzhetetlen fejedelemnek, Mátyás király úrnak az üdvösség ezernégyszáznyolczvanhatodik évében kelt közönséges végzeménye előtt (melyet e részben Ulászó király urunk is megerősített) az összes világi urakat, nemeseket és birtokos embereket, bármely hatalmaskodásukért, közönségesen és általában a nagyobb hatalmaskodásban és így főbenjáró vagy fejváltság itéletében szokták volt elmarasztalni.
7. § A mely dolgot, hogy világosabban megérthessük, az erről írt törvénycikkelyt szóról-szóra ide iktattam, a mely így következik:
8. § „Továbbá: a kártételek és egyéb bántalmak és sérelmek, valamint a kisebb hatalmaskodások miatt indított pereknél, még ha birája előtt a tettes saját szájával tenne is vallomást, ezentúl hatalmaskodásban senkit se marasztaljanak, hanem csak az ily módon okozott károknak és a felperes költségeinek megfizetésében; ezen felül az előbocsátott hatalmaskodásokért marasztalják el, a biró és a panaszló között egyaránt megosztandó huszonöt nehéz girában, a mely száz arany forintot teszen és a biró szorítsa az illetőt azonnal ennek lefizetésére.”
9. § „A nagyobb peres ügyekben pedig, a melyeket tudniillik a nemesek házainak igaz ok nélkül való megrohanása, a birtokoknak és ezek tartozékainak elfoglalása, a nemeseknek igaz ok nélkül való letartóztatása, a nemeseknek megverése, megsebesítése és megölése miatt indítanak, a biró akképen tartozik eljárni, hogy ha a felperes a fentebb megírt módon és renddel a maga részéről tanúvallatást mutat fel, a dolognak bővebb igazolása végett azt a peres ügyet, ha a peres felek ugy akarják, közös tanuvallatásra ereszsze.”
10. § „Ha pedig az alperes a tanúvallatást elfogadni vonakodnék, akkor az országnak e részben eddig megtartott szokása szerint, a felperes keresetének nagyobb igazolása végett az ellenfél fejére esküdjék.”
11. § „De csak úgy, ha az ellenfélnek vagyis alperesnek abban a vármegyében, a hol a vétségeket elkövették, saját személyes és állandó ott-lakása van.”
12. § „Ha pedig az ilyen alperesnek személyes lakása az ország más részében vagy vidékén van és az ilyen vétségeket az ő távollétében követték el és vitték véghez, akkor a tanúvallatási levelek tartalmához képest ártatlansága felől magát esküvel tisztítsa.”
13. § „Végre azt kivánván az ország törvénye: az ő cselédei és jobbágyai részéről, a jelen czikkely erejénél fogva törvényt és igazságot tegyen.”
Továbbá, mivel az országban több olyan egy telkes nemes és más birtokos ember van, a kik az igazi nemesek kiváltságát és szabadságát élvezik ugyan, de restségük és tunyaságuk miatt annyira elszegényedtek, hogy nem hogy száz forintot, de még száz dénárt is bajosan fizethetnek, mindamellett rosszat cselekedni meg nem szünnek, kiváltképen mikor néha látják, hogy sok gyermekük van és arra gondolnak, hogy azoknak jogait és részeit el nem veszíthetik és nem irtóznak attól, ha személyükben is letartóztatják.
1. § Innen többnek mintegy szokásává vált, hogy szegénységükben bízva, vagyis inkább elbizakodva, minthogy semmijük sincsen, a mitől eleshetnének vagy a mit elveszíthetnének, a hatalmasabbakkal és vagyonosabbakkal sezmben gyakran és nagyobbszerű gonosztettek elkövetésétől és véghez vitelétől sem iszonyodnak.
2. § Miért is kérdésbe jön, hogy ha a peres felek valamelyikét (a mint fentebb mondám) a száz forintot tevő kisebb hatalmaskodásban, vagy a tett és okozott károk megtérítésében elmarasztalták és azzal megterhelték és a per birája ugy találja, hogy az elmarasztaltnak az ő saját részébe eső annyi ingó vagyona és birtokjogai nincsenek, hogy az a száz forint és az okozott károkat a vagyona és birtokjogai valamikor fedezhetnék, vajjon az ilyen peres ügyekben a biró az elmarasztaltat letartóztathajta és a váltság és elégtételadásig fogságban tarthatja-e, a nemesi szabadság ellent nem állván?
3. § Felelet, hogy: igen. Mivel a nemesi szabadság és kivételes előjog senkit a fogságtól szabaddá nem teszi, sem a gonosz tetteért járó büntetésektől és meglakolástól nem mentesít, sőt inkább kárhoztat, mert az erény, mely az igaz nemességnek alapja, azt parancsolja, hogy mindenki becsületesen éljen és senkit se bántson.
4. § És a nemeseknek személyes letartóztatása az egész ország közönséges törvényével sem ellenkezik, a mely azt mondja ki, hogy a nemeseket, hacsak nem idézték és törvény rendjén el nem marasztalták, el ne fogják.
5. § Ez esetben tehát az idézés vagy perbehívás és a birónak a törvény rendjén hozott itélete után a személyes letartóztatás következik, melyet a közönséges törvény se tilt. Innen a nemest (a megnevezett esetben) birája avagy ennek arra különösen kiküldött embere, személyében is méltán befoghatja és letartóztathatja.
6. § Az ekképen elfogottat a biró tizenöt napig (miképen ez az adósság dolgában is lenni szokott) egyezkedés végett magánál tarthatja; és ha ily módon és ezalatt az idő alatt az ellenfelével való kiegyezésről nem gondoskodott, akkor a biró köteles őt mondott ellenfelének kezébe adni és kiszolgáltatni.
7. § A kit az ellenfél mint foglyot mindaddig magánál tarthat, a míg az a letartóztatott vele ki nem egyezik és a mondott száz forintnyi teherre nézve őt a biróval együtt ki nem elégíti és az okozott károkat ellenfelének meg nem téríti.
8. § A felperes pedig e közben őt személyében nem büntetheti és nem bánhatja.
9. § Mindazáltal az ilyen letartóztatott, mint a felperes cselédeinek egyike, azt szolgálni tartozik.
Minthogy pedig a széksértést is száz forinttal egyenlítik ki, azért azt, büntetésének hasonló volta miatt, e kisebb ítélet alá foglaljuk.
1. § Mindamellett némelyek úgy vélekedtek, hogy úgy a királyi felség törvényszéke és bármely megyei ispán széke sértésnek (melyet a törvényszék előtt mondott éktelen szavak vagy a törvényszéken jelenlevők becsmérlése által szoktak elkövetni) mint e kisebb ítéletnek terhét, (a melyet huszonöt nehéz girával számítunk) csupán huszonöt forinttal lehet letenni és megfizetni azért, mert a királyi felség törvényszékén is a birságok és törvénykezési terhek fizetése alkalmával minden gira értékét külön-külön vagyis egyenkint csakis egy forintban vagy mostani pénz szerint száz dénárban szokták megszabni és lefizetni, a mint ezt alább, a hol a birságok fizetéséről értekezem, világosabban elő fogom adni.
2. § Ezt a véleményt azonban nem kell osztanunk; mert az ilyen ítéletek terhének letétele és a birságok fizetése nagyon különbözik egymástól, kiszabásuk módja és czélja is különféle, a mit kevéssel alább (mint említém) fogok előadni és kifejteni.
3. § Azért hát egész röviden, tudnunk kell, hogy ha valamely perlekedő akár a királyi felség törvényszékén, akár e kisebb ítéletek végrehajtása idején avagy végrehajtásuk megtörténte után akarja ezek terhét letenni és megfizetni, azt csak száz forinttal és nem másképen teheti le és egyenlítheti ki.
4. § Mindazáltal, ha készpénze sincs, ingó dolgok átadásával is (de ezek igaz értéke szerint) leteheti azt.
5. § A királyi felség törvényszékének sértésére nézve azonban másképen áll a dolog: mert az elmarasztalt felet mindaddig, míg az ilyen széksértésért valósággal eleget nem tesz, a törvényszékből ki nem bocsátják.
Jóllehet a patvarkodás dolga vagy ügye főbenjáró büntetésre nem megyen, mégis mivel tudvalevőleg valamiképen fejváltságot tárgyaz, azért illő, hogy az itéleteknek ezen a során a patvarkodásról is röviden értekezzem.
1. § Holott tudnunk kell, hogy a patvarkodás az, a mikor valaki akárki ellen valamely pert csalárdul kétféle szín alatt vagy különböző úton-módon indít és támaszt. Ámbár ez sok ügyben és esetben a perlekedő ravasz mesterkedéseiből, néha a közönséges törvényben kijelentett büntetésből is bekövetkezik, mindazonáltal elkövetésének főképen három módja szokott lenni, a melyekre az imént adott meghatározást is alapitottam.
2. § Először, midőn valaki egy és ugyanazon dolgot kétféle szín alatt vagy kétféle úton perel. Ha ugyanis valamely perlekedő fél ugyanazon birtokot zálog czímén és örökös jogon is keresi, ezt kétféle színnek mondjuk; ha pedig egy és ugyanazt a dolgot, egy és ugyanazon czímen, de két biró vagy különböző birák előtt keresi, azt kétféle útnak nevezzük.
3. § Másodszor pedig, midőn valaki mást negyed- vagy hitbér vagy zálogjogra vagy akármely más dologra nézve is fölment és felold és utóbb azt, a kit feloldott vagy ennek örököseit és utódait ő maga vagy netalán bekövetkezett halála után fiai avagy más törvényes utódai ugyanazon dolog miatt ismét perbe vonnák, az olyan, mihelyt erre nézve elfogadható és elégséges bizonyítékot mutathatnak fel, legott a patvarkodás büntetésébe esik.
4. § Harmadszor pedig, mikor valamely peres ügy törvényes eljárás után befejezéshez jut és valaki azt a fejedelem kegyelme és perújítás megengedése nélkül, másodízben újból feleleveníti, akkor az legott patvarkodást követ el.
5. § A melynek az a hatálya, hogy az a főügy vagyis az a dolog, a mely iránt a per folyt, legyen az akár vár vagy mezőváros avagy más birtokjog, akár pénzösszeg, akár hitbér vagy leánynegyed, azonnal örökre elvész és azonfelül a patvarkodó ugyancsak azonnal kétszáz arany forintot tevő ötven gira díj terhén marad, melynek két részét a biró, harmadikát pedig alperes részére kell fizetnie.
Továbbá a patvarkodás szóban forgó tárgyára nézve meg kell jegyeznünk, hogy gyakran megtörténik az, hogy fejedelmünk valamely várat, várost, mezővárost, falut vagy más efféle birtokjogot, mely örökös és tulajdonjoggal nyilván ő reá néz és tartozik, de a mely zálogczimen vagy másnemű lekötés következtében abban az időben idegen kézen van, örökre ad és adományoz valamely hívének, a ki az ilyen birtokjog uralmát másképen, mint ama lekötésért adott pénzösszegnek leteltével és lefizetésével magának meg nem szerezheti.
1. § Az pedig, a kinek kezén az ilyen birtokjog van, pénzét, még ha törvényesen megintik is, másképen nem, hanem csak az iránta indítandó pernek nyolczados törvényszakokra való halasztásával szokta felvenni és csaknem arra kényszerítve elfogadni és ekképen igen gyakran be szokott az következni, hogy perlekedés közben egy év leforog és elmúlik.
2. § Bizonyos pedig, hogy a bárki részére örökre történt királyi adományozást egy egész év leforgása alatt törvényes iktatással kell megerősíteni, mert különben erőtelen marad.
3. § Ha tehát a felperes vagyis ama birtokjog felkérője magát ennek uralmába bevezetteti és nehogy adománya erejét veszítse, az abba való törvényes iktatást a mondott év leforgása alatt a maga részére kieszközli és másfelől az említett pénzösszeg felvétele iránt akár amaz év leforgása előtt, akár azután, a törvényes megintést is véghez viszi: alperes majdan azt fogja vitatni, hogy felperes egy és ugyanazt a dolgot és ügyet kétféle szín alatt és kétféle úton keresi.
4. § Ugyanígy áll a dolog azokra a birtokjogokra nézve, melyek valamely szerződés és királyi jóváhagyás erejénél fogva szállanak valakire, melyeket valamely hatalmas úr, sőt gyakran alsóbb rendű ember is ujból meg ujból szokott magának erőszakos kézzel elfoglalni és vakmerően eltulajdonítani, még mielőtt a törvényes utód, a kire tudniillik azok a birtokjogok annak rendje szerint háramlottak és jutottak, azokat kezéhez vehetné.
5. § És ha az az utód magát ilyen szerződés alapján, mely feltételesen az adomány természetét és erejét nyeri és ölti magára, az ilyetén fekvő jószágok és birtokjogok uralmába bevezetteti és a mondott év leforgásáig azokba beiktatja: akkor az elfoglalónak vagy bárki másnak ellenmondása következtében az ügy sokára szokott húzódni és nyúlni, olyannyira, hogy néha egy emberkorban alig ér kellő véget.
6. § Mely ha előbb vagy akkor véget ér is, mindazonáltal a felperes részére az időközben szedett jövedelmekből semmi kárpótlást vagy elégtételt sem kell adni és az alperest sem éri semmi büntetés, melylyel a hatalmaskodást vagyis ama birtokjogok erőszakos és önhatalmú megtartását meg kellene bosszulni, azért mert ezt a pert olyannak mondják, a mely nem értesítés mellett, hanem egyszerű perbehívással (a melyet mi hosszú perfolyamnak nevezünk) indult meg, jóllehet bármely szerződés erejénél fogva indított pert épen azon a rövid módon és azzal a renddel s ugyanazon eljárás szerint kell bevégezni, a mint bármely elhunytnak magszakadása czímén a királyi felség adományozása alá került fekvő jószágokat tárgyazó pert szokás befejezni, elintézni és végéhez juttatni.
7. § Ha pedig a felperes a pert ama birtokjogok helytelen és erőszakos elfoglalása miatt értesítés mellett indította és kezdette (ugyanezen birtokjogokra nézve a fentebb említett iktatást is előbb vagy utóbb végrehajtván) az elfoglaló hasonlóképen azt fogja vitatni, hogy a felperes az ilyen birtokjogokat két szín alatt és patvarkodás módjára követeli és keresi.
8. § Az előadottak alapján fölvetjük tehát a kérdést: vajjon az imént előadott perindítások, melyek kétféle úton vagy kétféle szín alatt történtek, maguk után vonják-e a patvarkodás büntetését? A mely kérdésre röviden azt kell felelnünk, hogy: nem.
9. § Mert itt rosszhiszemű birtokos ellen perelnek s minthogy ez nem bizonyíthatja be, hogy ő az ilyen fekvő jószágokat és birtokjogokat jogszerűen tartja és birtokolja; azért e felperes ellen sem teheti azt az ellenvetést, hogy ez őt ama jogokban igazságtalanul kétféle szín alatt vagy kétféle úton háborgatta. Mert azok a jogok a felpereséi és nem az övéi voltak, a melyeket a per kimeneteléig csupán erőszakos hatalommal tartott a maga kezén. Már pedig a fentebb mondottakat a jó- és nem a rosszhiszemű birtokos vitathatja.
10. § Ha pedig azt az ellenvetést tennék, hogy azt, a ki királyi ideiglenes átruházás erejénél fogva van ama fekvőjószágok birtokában, jóhiszemű birtokosnak kell tartanunk: ez igaz marad addig az ideig, a míg a birtokost pénzének fel- és átvétele iránt még meg nem intik. Miután azonban a törvényesen megintették és pénzének összegét felvenni vonakodott, hanem az ügyet haszontalan és keresett kifogások által nyolczados törvényszakokra vonszolta, hogy ezalatt azoknak a fekvőjószágoknak jövedelmét szedhesse; már nem jó-, hanem rosszhiszemű birtokos számába jön. És hacsak közönséges végzeményünkben az ilyen uzsorásokra nézve (kik megintés után pénzüket felvenni vonakodnak) más büntetés kimondva nincsen, az ilyen uzsorást ama fekvőjószágoknak örök becsűjében kell elmarasztalni és annak terhe alá vetni, kiváltképen a midőn pénze fel nem vételének a joggal megegyező okát nem adhatná és ki nem mutathatná.
11. § Mert különben, ha a fekvőjószágok erőszakos elfoglalásának és azok ideiglenes csalárd megtartásának, helye volna és büntetlenül maradna, bizonyára igen bajosan és felette késő juthatna valaki igaz jogaihoz s vehetné azok hasznát.
12. § Ugyanazt kell mondanunk és tartanunk abban az esetben is, mikor valamely elhunyt és magvaszakadt ember birtokjogai és fekvőjószágai, zálogos vagy akármely más visszaváltható jogon vannak valakinek kezén és ez az elhunyt örökbe fogadott testvérének s törvényes utódjának törvényes megkeresésére és megintésére azokat a fekvőjószágokat (még ha pénzét letennék is) visszabocsátani nem akarja és másfelől az az utód, nehogy egy év leforogjon, maga részére a szükséges iktatást véghez viszik, hogy tudniillik úgy a megintést, mint az iktatást jogosan és törvényesen eszközölheti, a nélkül, hogy ebből a patvarkodás tényének büntetése következnék.
A nyelvváltságot pedig száz arany forintot tevő huszonöt girával egyenlítik ki.
1. § És ezt a birák a királyi felség vagy más rendes birák elé terjesztett igazságtalan és hamis panasz és gyakran valamely jó hírű és tisztességes állapotú ember ellen mondott éktelen és becstelen szavak miatt róják ki.
2. § Mindazáltal a főkereset, a mely iránt magát a pert megindították, az ilyen igazságtalan panasz és előadás miatt nem vesz el örökre, miképen ezt a patvarkodás tényére értjük, mely által az (mint az imént említém) örökre elvész.
3. § Hanem, miután a pert leszállították és az előbb mondott büntetést két részben a biró, harmadik részében pedig a peres fél vagy sértett ember részére letették és lefizették, a felperes, ha akarja, azt igaz és kellő módon újból felélesztheti.
Minthogy az itéletek és egyéb birói határozatok végrehajtása idején az elmarasztaltak és pervesztesek részéről bizonyos erőszakos visszaűzés szokott következni és végbemenni, azért ezen a helyen erről a visszaűzésről kell egyet-mást röviden elmondanom.
1. § Holott tudnunk kell, hogy a visszaűzés az, mikor a pernyertes felet a másik pervesztes fél a birói itélet végrehajtásától erőszakosan visszaveri.
2. § És ámbár e visszaűzést, elnevezésének értelméhez képest, nem tekintjük törvénykezési eljárásnak, hanem inkább nyilvános akadálynak, mely azt meggátolja; mert kivont kardnak vagy akármely más fegyvernemnek felmutatásával akkor szokott történni és végbemenni, miután mindenféle peres-eljárás lejárt és véget ért és a biró már a perdöntő itéletet meghozta; mégis mivel ősrégi szokásból és hosszas gyakorlatból eredt és mindennapivá vált, azért azt már az ilyen régóta jóváhagyott szokás útján behozott törvényünknek némi részeként tekintjük.
3. § És bármely pernek végbefejezése után, annak megtörténését és bekövetkezését egyszer igen, de többször nem tűrik meg.
4. § Melyet, ha megtörtént, hetvenként forintot tevő s két részben a birónak, egy harmadrészben pedig a pernyertes félnek fizetendő egy arany girával egyenlítenek ki és rónak le.
5. § Ha pedig a visszaűzést egy és ugyanazon ügyben másodízben követnék el, ebből nyilván örökös hűtlenség vétke következnék, mint ezt országos végzeményünk is kijelenti.
De itt meg kell jegyeznünk, hogy mivel a visszaűzés dolgában a közönséges végzemény során alkotott törvénycikkely azt rendeli, hogy ez a visszaűzés meztelen szabályaival vagy a hüvelyéből kihúzott kardnak felmutatásával történjék és hogy a szomszédok és határosok nevét, kik a hozott itélet végrehajtásakor a király vagy nádor és valamely hiteles hely embereivel együtt jelen vannak, a visszaűzésről készült tudósító levélbe beírják.
1. § Azért ebből némely perlekedők között az a kárhozatos visszaélés keletkezett, hogy az itélet végrehajtásakor a pernyertes és győztes félt nem akarják kard kihúzásával vagy meztelen szablya felmutatásával elűzni, hanem kigondolt ravaszságból fabottal vagy vasbuzogánynyal, néha fenyegetésekkel és ijesztésekkel és embercsoporttal űzik vissza és az itélet és birói határozat végrehajtását és foganatosítását meg nem engedik.
2. § Azután birájuk előtt azt állítják és vitatják, hogy nem történt visszaűzés azért, mert a végrehajtáskor sem meztelen szablyát fel nem mutattak, sem kardot a hüvelyből ki nem vontak, a mint ezt a végzemény rendeli.
3. § Gyakran a szomszédok és határosok ellen is tesznek kifogásokat, az egyik ellen, hogy nem szomszéd, a másik ellen pedig, hogy nem határos és több efféle gáncsoskodásokkal azon fáradnak, hogy az igazságos itéletet megrontsák s a törény folyását megzavarják.
4. § Mire nézve tudnunk kell, hogy ama végzemény rendében nem találjuk azt s meg sincs abban írva, hogy a visszaűzés különben épen nem történhetik, vagy hogy annak másképen nem kell történnie, mint csak a hüvelyből kihúzott kardnak vagy meztelen szablyának felmutatásával, hanem abban csak az áll, hogy a visszaűzés nem embercsoporttal és erőszakos kezekkel, hanem egyedül meztelen szablya vagy a hüvelyből kivont kardnak felmutatása által mehet végbe.
5. § És ezt azért, mert a régi időkben mindkét peres fél, tudniillik: úgy a nyertes, mint az elmarasztalt, valamely itélet vagy birói határozat végrehajtásakor, emberek nagy sokaságával, sokszor hadi készülettel is szokott egymásra törni és egymás ellen dühöngeni és a felek közt gyakran a legnagyobb vérontás szokott bekövetkezni, úgy hogy, ha történetesen a felperes győzőtt, a visszanyert fekvőjószágok uralmába helyezkedett, ha pedig az elmarasztalt győzhette le a felperest és ezt a végrehajtástól erőszakosan elűzhette, az ilyen erőszakos és vakmerő visszaűzés miatt egy arany girán maradt.
6. § Ennek a visszaélésnek kiküszöbölése végett tehát elhatározták, hogy valamely végrehajtást nem szükséges emberek sokaságával és erőszakos kezekkel eszközölni, hanem a visszaűzés végbevitelére elégséges egyedül a hüvelyből kivont kardnak felmutatása.
7. § Tehát akár szablyának vagy kardnak kihúzásával, akár botnak vagy buzogánynak felmutatásával, akár emberek sokaságával vagy pusztán fenyegetéssel és ijesztéssel zavarják meg valamely birói meghagyás végrehajtását és gátolják annak foganatosítását: ezt mindenkor visszaűzésnek tekintjük.
8. § A szomszédok és határosok nevét pedig azért jegyezték fel, nehogy hamisság vagy csalárdság történjék a visszaűzések terhére nézve. Mert az egyes visszaűzők vagy visszaüzést eszközlők régente külön-külön egy arany girán maradtak és a tudósítólevélbe gyakran az elmarasztalt vagy a perben elbukott fél fiainak meg atyafiainak, sőt feleségének és leányainak nevét is beirták és igy a visszaűzés terhe akkorára nőtt, hogy igen gyakran magát a főügyet meghaladni és sokkal felülmúlni látszott.
9. § Hát ez a visszaélés a mi korunkban megszűnt és akárhány is az elmarasztalt vagy visszaűző személy, egy birói határozat visszaűzéséért most már csak egy arany girát fizetnek.
10. § Mindazonáltal a megnyert birtok szomszédainak és határosainak nevét most is felirják, nehogy a királynak vagy nádornak és valamely hiteles helynek kedvezéssel és ajándékkal elcsábított és megvesztegetett emberei a hitökre bízott birói végrehajtásra nézve azt állíthassák, hogy a visszaűzés (ha nem is történt volna) megtörtént és ezáltal valakinek hűtlenség vétkében való elmarasztalását okozhassák.
11. § Ennélfogva a törvény folyását és a birói határozat végrehajtását ilyen és ehhez hasonló csalárdsággal és keresett alattomossággal megzavarni nem lehet; mert a szomszédokat és közelebbi határosokat nem találhatjuk mindenkor otthon és a birói végrehajtásnál nem lehetnek mindenkor jelen.
12. § Ha tehát azt találjuk, hogy a nyertes fél nincs a visszanyert birtokjog uralmában, ez elégséges okul szolgál arra, hogy a birói meghagyást megháborítottak és hogy ez visszaűzés miatt valósággal végrehajtás nélkül maradt.
13. § Ha pedig valamelyik peres fél a király vagy nádor és a káptalan vagy konvent emberét azzal vádolja, hogy nem igaz és törvénytelen jelentést tett, ez iránt őket mindenkor perbe idézheti, de ez okból a törvény folyását nem kell megzavarni.
Meg kell pedig jegyeznünk, hogy a hűtlenség vétkét tárgyazó perben a visszaűzés használata nincs mindig megengedve. A hűtlenség vétkét ugyanis háromféle módon mondják ki:
1. § Első módon fejedelmünk és királyunk mondja ki, úgy, hogy ha a királyi felség valamelyik alattvalóját hűtlenség vétkében akarja elmarasztalni, akkor az összes főpap és báró uraknak és a többi országlakosoknak egy bizonyos határidőre közönséges országgyűlést és egybejövetelt rendel és hirdet, a melyre a királyi felségnek parancslevele által valamely konvent vagy akármely káptalanhoz intézett kézbesítő levél útján a hűtlenség vétkével vádlottat is, személyesen és nem ügyvédje által, perbe kell hívni.
2. § Ki ha megjelenik és magát a vád alól tisztázhatja, hát jó; különben, ha nem jelen meg vagy ha eljő, de magát nem tisztázhatja, a hűtlenség vétkében és bűnében marasztalják el és azután neki a királyi felség sem szabad menedéklevelet, sem perújítást nem ad és következésképen az ilyen hűtelen, a fekvőjószágok iktatása és elfoglalása idején sem ellentmondó betiltással, sem erőszakos visszaűzéssel nem élhet, hanem a királyi adományt e részben föltétlenül végrehajtással foganatosítják.
3. § Második módon mondják ki a hűtlenség vétkét a másodízben történt visszaűzésről tett jelentés rendén. És ez esetben sincs megengedve a visszaűzés használata, mert hát ez a hűtlenségi vétek különben is tudnivalóképen vakmerő visszaűzésből származott és következett és nem illendő dolog, hogy azt, a mit másodszor is tenni tilos, harmadízben ismételjék.
4. § Harmadik és utolsó módon nyilvánitják és mondják ki a hűtlenség vétkét az ország rendes biráinak ama birói határozata és meghozott itélete alapján, mely olyan királyi adománynál fogva következett és származott, a mely valaki részére szemkivájás, tagcsonkítás, hamis pénz verése vagy hamis levelek készítése avagy használása és más efféle hűtlenségi vétket szülő esetek miatt történt.
5. § Minthogy pedig ezt a birói határozatot a felek előadásai és szóváltásai alapján birói tárgyalás után hozzák meg és mondják ki, a mennyiben tudniillik az egyik fél a hűtlenség vétkének elkövetését és fenforgását állítja és a másik tagadja: azért az ilyen itéletnek végrehajtásakor, melyet a feleknek (mint mondám) szóváltásai alapján vagy talán az egyik félnek kimaradása és meg nem jelenése miatt mondtak ki, az említett visszaűzés megtörténhetik.
6. § Már pedig azért (minthogy a visszaűzést állítólag különben is főkép abból az okból hozták be s mostanáig is azért tűrik), hogy az elmarasztalt és pervesztes fél mindazt, a mi a per folyamában hanyagsága miatt rosszul történt vagy abban maradt, az ilyen visszaűzés rendéről tett jelentés határnapján vagy idején perújítás kegyelme vagy ügyvédszó visszahúzása által helyrehozza és jóvátegye.
7. § Mert káros és szerfelett veszélyes dolog volna, ha valakit az itélet erejénél fogva legott, mihelyt a biró a felek szóváltásai alapján azt az itéletet meghozta és kihirdette, az ő fekvőjószágai uralmából és békés birtokából kirekesztenének, és ha annak aztán birtokon kivül kellene azokat ismét keresnie.
8. § Mert a biró az itéletet a két vagy több peres fél ellenvetései és szóváltásai és többnyire az előtte felmutatott és előadott levelek és okiratok tartalma és foglalatja alapján köteles meghozni.
9. § Bizonyos pedig, hogy a felek ügyvédei szóváltásaikban sokszor hanyagságból vagy tudatlanságból, néha rossz indulatból is csatlakoznak és hibáznak.
10. § A perlekedők levelei és okiratai is gyakran eltévednek és abban a határidőben, melyet azok bemutatására a biró kitűzött, elő nem adhatók, miért is a biró a felek szóváltásaihoz vagy a levelek és okiratok tartalmához és foglalatjához képest hozza meg és mondja ki az itéletet.
11. § Ennélfogva, ha valamelyik fél észreveszi, hogy ő maga vagy ügyvéde a szóváltásokban hibát követett el, vagy a levelek előadásában megfogyatkozott, nehogy őt az ilyen fogyatkozás és hiba miatt ellene hozott itélet által fekvőjószágainak uralmából azonnal kizárják: a hozott itélet végrehajtásakor erőszakos visszaűzést (melyet jóllehet az a birói meghagyás megvetésével és fitymálásával szokott történni, mégis el szoktak tűrni) kénytelen használni és az ilyen visszaűzés okának adására neki, a birája előtt való megjelenésre, még egyetlen egy határidőt tűznek ki.
12. § A melyben azután hibáját vagy fogyatkozását a fejedelem kegyelméből megengedett perújítás vagy ügyvédje szóváltásának megmásításával és visszavonásával helyrehozni és ha lehet, jóvátenni köteles.
13. § Mert a perújításnak megengedése és valamely ügyvédszó visszavonása mindig hibát és fogyatkozást tételez fel, minthogy perújítást kérni vagy az ügyvéd szóváltását visszavonni nem szükséges, hacsak előbb valaki azt nem tapasztalja, hogy a per folyamata alatt tévedés történt.
14. § Azután pedig újabb határidőt nem adnak s nem is engednek neki; hanem a hozott itéletet végképen és valósággal végrehajtják.
15. § És ha valaki vakmerően másodízben is használ visszaűzést, ebből (a mint épen az előbb előadtam) örök hűtlenség vétke származik.
De minthogy minden odaitélő- és itéletlevél végére ezt a záradékot szokták odairni és tenni: „Contradictione talis et talis convicti” (megnevezvén a perben elbukott és elmarasztalt félt) „ac aliorum quorumlibet praevia ratione non obstante”, és az említett visszaűzés ez ellen a záradék ellen is be szokott következni és történni.
1. § Azért kérdésbe jön: vajjon az, a ki nem állott perben, visszaűzheti-e a felperest és a pernyertes félt a hozott itélet és az itélőlevél végrehajtásától. És úgy látszik, hogy nem. Mert a birói meghagyást háborítani és a perből és ügyből eredő nyereségbe vagy kárba beleelegyedni és avatkozni nincsen joga annak, a ki abban a perben sem nem győzött, sem nem vesztett.
2. § Ellenkezőleg azonban sokszor megtörténik, hogy a nyertes fél az odaítélő és ítéletleveleket olyan fekvőjószágok és birtokjogok színhelyére megyen, melyek nem a perben elbukottnak, hanem másnak kezén vannak s a melyeknek ez talán jogszerű birtokában is van.
3. § Gyakran ismét valamely birtokjog derék tagja mellé olyan fekvőjószágokat is igyekeznek előfoglalni, melyek attól a tagtól már régóta igazságos módon és czímen el vannak különítve. Példának okáért: valaki per útján, akár királyi adomány alapján, akár más czímen egy várat vagy kastélyt avagy mezővárost követel és keres annak összes tartozékaival, tudniillik azokkal a falukkal, pusztákkal és birtokrészekkel meg birtokjogokkal együtt, melyeknek jog szerint ahhoz kell járulniok és tartozniok, a mely vártól, kastélytól vagy mezővárostól bizony annak igazi ura és törvényes birtokosa, a kinek talán már magvaszakadt, egy-két falut, vagy valamely pusztát és földet még életében pénzen eladott vagy teljesített szolgálatok fejében elajándékozott vagy más czímen eladományozott és az, a kinek részére azokat eladta vagy adományozta, az ilyen falunak vagy pusztának és földnek birtokában magát királyi jóváhagyással és törvényes iktatással is rég elhelyeztette és megerősítette.
4. § A felperes tehát a deréktagot, tudniillik azt a várat vagy kastélyt avagy mezővárost mondott tartozékaival együtt már megnyervén és az a kinek (mint előbocsátám) az eladás vagy adományozás történt, perbe nem állván (talán azért, mert az említett deréktagnak visszafoglalása és első iktatása idején egyedül az mondott ellent az ilyen egész visszafoglalásnak és iktatásnak, a ki akkor annak a deréktagnak uralmában és birtokában volt) az ilyen deréktag mellé az említett falukat vagy pusztát avagy földet is, melyek a fentebb mondott módon már idegen kézen vannak és léteznek, tudniillik mintegy annak tartozékait magának eltulajdonítani és elfoglalni törekszik.
5. § Ebben és más ehhez hasonló esetben tehát a fent említett visszaűzést az is használhatja, a ki nem állt a perben, még pedig ama záradék erejénél fogva (praevia ratione), a melynek alapján a visszaűzés terhét sem tartozik letenni, ha bebizonyul, hogy a pernyertes fél igaz ok nélkül fogott hozzá az említett fekvőjószágok elfoglalásához.
6. § Továbbá a zálogos birtokjogokról is ugyanezt kell értenünk, hogyha valamelyik peresfél a törvénykezés rendje szerint valamely birtokjogot örökösen és sajátul nyer meg a maga részére és az ilyen birtokjog zálog czímen idegen kézen van (mindazáltal, ha bebizonyul, hogy az az elzálogosítás jó móddal és igazságosan s nem perközben történt), a felperes az örökösség tárgyában hozott itélet erejénél fogva az ilyen megnyert birtokjogot annak kezéből, ki zálogczímen van annak birtokában, egyenesen el nem foglalhatja, hanem szükséges, hogy előbb arra a pénzösszegre nézve, a melyért az az érintett zálogczímen le van kötve, elégtételt adjon, mert különben, ha azt egyenesen elfoglalni igyekeznék, jogosan lehet visszaűzést használni.
7. § És ha a birtokjognak birtokosa a mondott itélet és birói határozat végrehajtásakor pénzének felvételére késznek nyilatkozik, akkor az ilyen visszaűzés büntetése vagy terhe alá sem fog esni.
8. § És ezt arra az esetre értsd, ha ugyanakkor a pénzösszeg mennyiségének és az elzálogosítás minőségének, valamint valódiságának dolga is tisztában áll.
Mivel a visszaűzés megtörténte és az ügyvédek helytelen szóváltása után a fejedelemtől gyakran perújítást szoktak kérni, hogy valamely pervesztés és elmarasztalt ama tévedés és fogyatkozás ellenére, melyről tudja, hogy azzal a perfolyamatban magát terhelte és ellenére annak az itéletnek is, melyet azután a biró már meghozott, ebben a perben újból felelhessen és új szóváltásokat, kifogásokat és ellenvetéseket tehessen, a netalán elő nem adott leveleket bemutathassa, a figyelmen kívül hagyott hiányt pótolhasa, az elkövetett hibát kiigazíthassa és általában mindazt, a mit jogosnak és igazságosnak, nem különben ügyének védelmére és támogatására hasznosnak vél, megtenni alkalma és módja legyen.
1. § Tudnunk kell tehát, hogy az ilyen perújítási kegyelmet azonkívül minden, de helyesen és törvényesen kelt kiváltságlevél megerősítését, valamint minden fekvőjószágnak és birtokjognak új adomány czímén való adományozását fejedelmünk szokta, az ő uralkodói tiszténél fogva, bárki részére adni és engedni.
2. § Új adományt azonban akkor kell tenni és annak akkor van helye, ha igazságosan és nem csalárdul kérik, vagyis ha azoknak a fekvőjószágoknak felkérője megnyerésük napjától fogva maga vagy az ő elei is a felkérés idejéig azoknak valóságos uralmában benne voltak, a mint ezt az első részben az új adományra nézve világosabban és különösen kiemelve találod.
3. § Továbbá figyelemmel kell lennünk arra, hogy a perújításképen indított pert csak egyetlen törvényszakban és minden más pert megelőzőleg szokás befejezni és véghez juttatni, nehogy befejezésének megzavarása által a birói itélettel és határozattal már eldöntött dolognak és ügynek függőben kelljen maradnia.
4. § És mivel e perújítás rendje és módja közönséges végzeményünkben világosan le van írva, azért az e tárgyról szóló törvénycikket szóról-szóra (a mint következik) ide iktattam.
5. § „Továbbá szokásba vették némely országlakosok, hogy az ellenük kiváltképen birtok dolgában indított perekben akkor akarják ügyvédeik szóváltásait visszavonni és perüket leszállítani, vagy perújítást, melynek erejével az ellenfélt az itélőlevelek végrehajtásától gyakran eltiltanák, akkor kérnek, miután a törvényes határidők és perfolyamok megvoltak és lejártak és azután az ilyen dolog végeldöntése czéljából a leveleknek és az összes egyéb bizonyító okiratoknak bemutatása mindkét részről megtörtént a per utolsó szakában, midőn az ország törvényszékének rendes birái és itélő mesterei és ugyanazon törvényszék hites birái itéletüket is meghozták és az egyik fél észreveszi, hogy az ilyen ügyben vesztessé lesz vagy elbukik s az itélőleveleket ez iránt már vagy elkészitették és kiadták vagy az itélet meghozatala és kihirdetése után ki kellene adni, hogy igy azokat igaz jogaikból kiforgassák.”
6. § „Ennélfogva elhatároztuk, hogy az ilyentén peresek ennekutána ügyvédeik szóváltásait csak addig vonhassák vissza és a pert csak addig szállíthassák le, a míg a per függőben van és az ügyben még nem döntöttek.”
7. § „Perújítást pedig, a mikor akarják, mindig kérjenek; mindazonáltal az ellenfélt annak erejével a hozott itélet végrehajtásától és az ez iránt kelt itélőlevelek kivételétől vagy a rendes birákat avagy itélőmestereiket ezeknek kiadásától semmiképen el nem tilthassák.”
8. § „Sőt inkább a győztes félnek hatalmában és szabadságában álljon, hogy az ilyetén itélőleveleket a kieszközölt perújító levél ellenére is, kellőképen végrehajtassa, azután meg a perújítást nyerő félnek, hogy a mondott itélet végrehajtásának megtörténte után ügyét ama perújítás erejénél fogva, a mikor akarja, foganatosítsa és azt folytassa.”
9. § „Abban az esetben pedig, midőn valamelyik félt, akár birtokjogokra, akár más bármiféle dologra nézve meg nem jelenése miatt azért, mert talán bizonyos dolgai gátolták abban, hogy megjelenhessen, akármely módon itéletileg elmarasztalták: akkor az ilyen félnek, kit ekképen meg nem jelenés miatt elmarasztaltak, hatalmában és szabadságában álljon, mind perújítást kérni, mind pedig a rendes birákat és itélőmestereiket az odaitélő és itéletlevelek kiadásától és az ellenfélt e levelek kivételétől és végrehajtásától, a mikor akarja és teheti, mindenkor eltiltani.”
10. § És hogy mindazokat a pereket, melyekben a királyi felség perújításokat engedett meg, az első nyolczadok alatt, minden más pert megelőzőleg kell felvenni és elitélni.
De meg kell vitatnunk egy kis kérdést, hasonlót ahhoz, melyet föntebb a visszaűzés dolgában vetettünk fel.
1. § Vajjon nyerhet-e perújítást az, a ki a törvény előtt föl nem lépett és a perben nem állt? Erre azt kell röviden felelnünk, hogy mindaddig, míg az, a ki a perben elbukott, a világon van és életben marad, rajta kívül senki más perújítási kegyelmet nem nyerhet, mert nem helyén való, hogy sarlóját valaki más ember buzájába vesse.
2. § De ha a pervesztes fél elhal, az, a kire országunk szokása szerint ama per folytatása átszáll, valósággal teljesen, szabadon nyerhet perújítást.
Minthogy a perújítás ügyében és dolgában gyakran bekövetkezik az ügyvédszó visszahúzása, azért tudnunk kell, hogy az ügyvédszót visszahúzni annyi, mint valamely ügyvédnek nyilatkozatát, melyet ez a biróság előtt megbizójának akaratán kívül és az ettől nyert tájékoztatás nélkül tett, visszavonni és a biró előtt nyilatkozattal kiigazítani.
1. § Minden ügyvédszó-visszahúzás pedig az előtt a biró előtt szokott történni és az előtt kell is történnie, a ki előtt a visszavonni kivánt nyilatkozatot tették, vagy a birónak amaz embere előtt, a kit ugyanaz e végből különösen kiküldött.
2. § De ha az ügyet más biró elibe küldötték át, akkor az ügyvédszót az előtt a biró előtt, vagy annak amaz embere előtt kell visszahúzni, a ki előtt az az ügy az ilyen átküldés következtében folyamatban van.
Figyelembe kell tehát vennünk, hogy hosszú perekben, a melyekben tudniillik a szóváltás megtörténte után is törvényes eljárások szoktak következni és közbeszóló birói határozatokat meg itéleteket szoktak kimondani, bármely ügyvédszóváltás visszahúzását csakis a per függőben léte alatt és addig kell véghez vinni, míg az ügyben perdöntő itéletet nem hoztak.
1. § Az értesítés mellett indított rövid és más perekben pedig, melyekben a szóváltásoknak egyetlen törvényszakban kell megesniök, ügyvédének szóváltását bármely peres fél még azután is visszahúzhatja, miután a biró a perdöntő itéletet meghozta és kihirdette.
2. § Mert az ügyvédszó visszahúzása (mint föntebb mondám) mindig hibát vagy fogyatkozást tételez fel, ilyen hibát vagy fogyatkozást pedig csak a feleletadásban és ellenvetésben vagy valamely kifogás tételében szoktak elkövetni.
3. § És aztán az előbbeni szóváltás visszavonása után azt az említett módon új szóváltással kell helyrehozni és kiigazítani, úgy hogy ügyvédének szóváltását mindenik peresfél az itélet és birói határozat kihirdetésének és meghozatalának napján minden teher és birság nélkül, azután pedig a nyolczados és rövid törvényszékek tartásának ideje alatt (kivévén csupán a nyolczados és rövid törvényszékek utolsó napját) mindig kisebb teherrel, tudniillik hat arany forinttal, végre pedig ama nyolczados vagy rövid törvényszékeknek elteltével nagyobb teherrel, tudniillik kétszáz arany forintot tevő ötven nehéz girányi díjjal húzhatja vissza.
4. § Az előbb emlitett utolsó napnak kivételét pedig úgy értsd, hogy ez arra az esetre szól, ha az a visszahúzó patvarkodva és csalárdul akarna eljárni, hogy tudniillik a visszahúzásnak ez óvatosságával csupán csak a törvényes határidőt megkerülje és ellenfelét további perrel bosszantsa és terhelje; mert különben szükséges, hogy az ügyvédszó visszavonása is ugyanazon a napon történjék, a melyen az itéletet hozzák.
A meghatalmazott és ügyvéd szóváltását pedig kétféle módon szokták visszahúzni.
1. § Először a per folyása alatt ugyanennek a pernek végső befejezése és itélettel való eldöntése előtt, (jóllehet a szóváltás megtörténte után), példának okáért, ha valaki felhozza, hogy arra a dologra nézve, mely iránt az ellenfél őt perrel megtámadta, levelei és okiratai vannak és hogy ezek erejével magát ellenfele keresete ellenében megvédhetné; vagy tagadja, hogy azt a dolgot, mely miatt őt ezzel a perrel háborgatják, elkövette legyen; vagy ha talán a biró a felek nyilatkozatai következtében szemügyrevétel alá vagy közös tanúvallatásra bocsátaná: mindenki előtt világos, hogy ekkor szóváltás már történt.
2. § Mielőtt azonban az a törvényes határidő, melyet a biró a levelek előmutatása, vagy az eskü letétele, vagy a szemügyrevétel avagy közös tanúvallatás eszközlése czéljából kitűzött és megállapított, bekövetkeznék, bármelyik fél, ha észreveszi és látja, hogy ügyvédjének nyilatkozata reá nézve terhelő vagy hogy annak hátrányosnak kell lennie, a nélkül, hogy a birói meghagyás teljesítésére kitűzött határidőt bevárná, ügyvédjének szóváltását birája, vagy ennek erre (mint említém) külön kirendelt embere előtt megmásíthatja.
3. § És ez a megmásítás, (habár nagyobb teherrel, tudniillik ötven girányi díjjal) a fejedelem kegyelme nélkül is megtörténhetik.
4. § Másodszor a perdöntő itélet hozatala és kihirdetése után történik az a megmásítás; és ez csupán azokban a peres ügyekben, a melyekben legott és közvetlenül a felek első szóváltása után következik a véghatározat és hozzák a perdöntő itéletet.
5. § A midőn is, ha az egyik fél ügyvédje máskép nyilatkozik vala, abban a peres ügyben még joggal valamely peres lépés következhetett volna. És ez az eset ritka, mely leginkább az értesítés mellett indított és támasztott perekben szokott előfordulni.
6. § A miért is e második módon bármely ügyvédszó visszahúzásának a nyolczados vagy rövid törvényszékek tartása határidejének letelte után csakis a fejedelem kegyelméből perújítás mellett kell bekövetkeznie és megtörténnie.
7. § Azonban az ügyvédnek azt a bevallását, melynek alapján valamelyik ügyvéd ötven nehéz gira erejéig vagy azon alul is, akár örökös, akár zálogos jogon és czímen kötelez valamely megbízót, mindenkor a fejedelem kegyelme nélkül, de a nagyobb teherrel lehet visszahúzni.
Minthogy az ügyvédszó visszahúzása után sokszor a perek leszállitása következik:
1. § Ezért tudnunk kell, hogy a per leszállitása kétféle módon szokott történni. Először a biró által, tudniillik a per birája a felperes keresetét és követelését átolvasván, egyszersmind az abból következett perbehívást jól megvizsgálván, a perbehívó levélben olyan hibát vagy tévedést talál, mely útját állja annak, hogy az ilyen kereset alapján kellő módon mondhasson itéletet és birói határozatot.
2. § Példának okáért, mivel nincs megjelölve, hogy az ország melyik megyéjében fekszik a kereset tárgyát képező falu vagy birtok, pedig több különböző megyében elhelyezett vagy gyakran ugyanazon megyében is fekvő olyan falu van, melyeket egy és ugyanazon módon neveznek, de egymástól valamely melléknév hozzátétele által különböztetnek meg; és ha a falu nevét mellékneve nélkül mondják ki, csakhamar kétség támad a felől, vajjon melyik az, a melyet a felperes sajátjává kiván tenni.
3. § Például: két „Nándor” nevű falu van, melyek egy és ugyanazon megyében feküsznek, de azok egyikét melléknév hozzátételével különböztetik meg, mert az egyiket Felső- vagy Nagy-, másikat pedig Alsó- vagy Kis-Nándornak hívják, melyek közül az egyik enyém, a másik pedig téged illet és a tiéd.
4. § Ha tehát a perbehívás és kereset rendén nincs kitüntetve, hogy melyiket követelik ezek közül, a per bírája nem tudja megválasztani, hogy azok közül melyikre nézve hozzon itéletet. Ez okból a per méltán erőtlenné lesz, hogy azt a felperes, ha akarja, újból megkezdje.
5. § Azonban mindig az alatt a föltétel alatt, ha az alperes az ilyen fogyatkozást vagy hibát maga vagy törvényes ügyvédje által kifogásképen felhozza, mert különben, ha a keresetre önként válaszol és annak a követelésnek minden ellenvetés nélkül önmagától enged, a biró önmaga egyszerre ellenvető és itélő is nem lehet, hanem a felek közt az ügy érdeméhez képest tartozik itéletet mondani.
6. § Ugyanezt kell mondanunk, ha valakit hatalmaskodások alkalmából hívnak perbe és a keresetben nem tüntetik ki, hogy a keresetben előadott gonosz és erőszakos tetteket mely időben vitte véghez, hogy az ilyen per is leszáll és semmivé lesz, minthogy a nap vagy idő megjelölése nélkül kellőképen sem a felperes nem győzhet, sem az alperes pervesztessé nem lehet.
7. § Mert az alperes minden ügyet és perindítást, melyet hatalmaskodások miatt indítanak és kezdenek és következésképen az abban előadott keresetet és követelést vagy elismeri, vagy tagadja. Ha elismeri, szükség, hogy elismerésének okát is adja, mert különben az elismerő vagyis az alperes ügyét nyomban elvesztené.
8. § Hogy ha pedig tagad, leginkább azért tagad, mert a szomszédok és határosok tanúskodásával be akarja bizonyítani, hogy ama hatalmaskodások elkövetésének idején nem hogy jelen lett volna, hanem akkor talán még hazájában sem volt és ennélfogva, ha a határidőt a keresetben különösen ki nem teszik, az alperes bajosan tisztázhatja magát.
9. § Mindamellett figyelembe kell vennünk és eszünkbe kell vésnünk azt, hogy a hatalmaskodások tárgyában kelt perbehívásokat és az ezekben előadott kereseteket különböző záradékokkal szokták megvilágosítani. Mert olykor (és főképen a mikor a keresetet a főszemélyre alkalmazzák) ezt a záradékot teszik abba, hogy „ez vagy az, maga mellé vevén ezeket és ezeket az ő cselédeit és jobbágyait, házamra törve ezt és ezt követte el”.
10. § Néha pedig a perbehívást ezzel a záradékkal írják körül: „az ő embereit N. és N.-et erre a falumra vagy birtokomra küldvén és oda rendelvén, ott jobbágyaimnak ennyi és ekkora kárt tett és okozott”.
11. § Gyakran pedig ezzel a záradékkal rendelik el a perbehívást: „ennek vagy annak meghagyására és parancsára, az ő cselédei és jobbágyai N. és N. ilyen helyen található és lakó ezt a szolgámat kegyetlenül és keményen megverték és ilyetén stb.”
12. § A miért is a mondott záradékokat, melyeket a keresetben kitesznek, mindig figyelembe és fontolóra kell vennünk. Mert más dolog valakit maga mellé venni, más valakit kirendelni és más, valakinek meghagyni és parancsolni, hogy valamit elkövessen.
13. § Mert a maga mellé vétel mindenkor személyes közreműködést kíván.
14. § A küldés és odarendelés pedig jelenlételt követel, hogy úgy a küldő, mint a küldött jelen legyen. Jóllehet a küldés a cselédeket illetőleg távolról is megtörténhetik, de nem a jobbágyokra nézve, kik közel laknak, hacsak talán a jobbágyokat cselédek útján nem küldenék, ez is nem a véletlenség esetében, hanem csak akkor, ha a gonosztett véghez vitelét elhatározzák és előre eltökélik.
15. § A parancs és meghagyás pedig a távollétet is magában foglalja, mert valaki (még ha messze vidékre távoznék is), eltávozása és útra kelése előtt házában levő cselédeinek és jobbágyainak meghagyhatja, hogy ezt és ezt kövessék el.
16. § Ennélfogva a küldésre és meghagyásra nézve mindig a dolog elkövetésének módját és rendjét, valamint a véletlen és nem véletlen vagy az el nem határozott esetet kell figyelembe venni.
17. § Mert a véletlenség esetében, például ha valaki jobbágyomnak nyáját és marháit a rétekről vagy vétekről az azokban okozott károk miatt behajtja és udvarába vagy istállójába zárja, hogy addig ki nem adja, míg az okozott károkra nézve elégtételt nem adnak, cselédeim vagy jobbágyaim pedig az efféle marhákat vagy nyájat vakmerőképen ugyanazon vagy következő napon erőszakosan kivezetik és visszahozzák; avagy jobbágyom vagy cselédem a korcsmában ülvén és a többi ivókkal összeveszvén, az egyiket megsebesíti, vagy talán emberölést követ el és őt e miatt ottan letartóztatják, de egyéb cselédeim vagy jobbágyaim még az nap vagy más nap erőszakosan kiszabadítják, a küldést és meghagyást meg kell fontolni és hányni-vetni.
18. § Mert ha én akkor messze fekvő és távol vidéken tartózkodom, bizonyos, hogy sem nem küldhetek, sem meghagyást nem tehetek, mert az ilyen véletlen esetről olyan hirtelen tudomásomra semmi sem juthatott.
19. § Ha pedig azt mondod, hogy cselédeimnek és jobbágyaimnak, bekövetkezhető esetre bízva, már régen meghagytam, hogy, ha valamikor ilyen eset adná magát elő, ezt és ezt tegyék, ez az eset (megvallom) a meghagyásnál előfordulhat ugyan, de nem ah odarendelésnél, mely eset (minthogy a jövendő eshetőségre nézve határozott valóság nem létezik), meg nem engedhető. Mert különben is, ha az ilyen esetet megengedhetőnek tartanók (föltévén a meghagyónak eredeti szándékát) nem a marhák erőszakos kivezetését vagy a gyilkosnak kiszabadítását, hanem inkább a gyilkosságot és a kártételt kell fontolóra venni és kiegyenlíteni.
20. § Nem véletlen pedig az eset és nem tartjuk azt olyannak, a mikor valaki valamely gonosztettnek elkövetését megfontolva és előre eltökélt gonosz szándékkal hagyja meg; például a házakra törést, erdővágást, faluk kirablását és ehhez hasonló erőszakoskodásokat, melyek valamely hatalmasnak messze földre vagy külországokba távozása után száz és több nappal később is elkövethetők és véghez vihetők, ha előbb meghagyta, hogy ezt az ő távollétében megtegyék és végbe vigyék.
21. § A mondott záradékok közt levő különbségeket pedig nem azért adtam elő, hogy a perlekedőknek a patvarkodásra utat nyissak, hanem inkább azért, hogy kitűnjék, vajjon a per megindítása igazságos vagy igazságtalan-e? Mert valamint az igazságos keresetet mindenkor meg kell védeni, úgy az igazságtalanul és patvarkodva támasztott követelést nem kell megengedni.
22. § Második módon a felperes által történik a per leszállítása vagy letétele, hat kisebb, vagyis könnyű, girának, melyek tudniillik hat arany forintot tesznek, terhe mellett, melyeket két részben a biró részére, a ki előtt a pert megindították, egy harmadrészben pedig az alperes részére kell fizetni: a midőn tudniillik a felperes látja, hogy keresete és követelése vagy saját hanyagságából vagy a biró hibájából vagy akármely más tévedésből rosszul és helytelenül vagy előadva és kifejtve és azt gondolja, hogy inkább az ő ártalmára mint hasznára van: mielőtt ügye vitatás alá kerülne, azt maga vagy ügyvéde által az előbb említett teher és bírság mellett önként letéteti, elenyészteti és leszállíttatja.
A perleszállítást pedig a bírói itélet meghozatala előtt mindig szabadon lehet tenni és eszközölni: de az itélet meghozása és kimondása után a leszállításnak helye nincsen.
1. § A meghozott és kimondott itélet alatt pedig a véglegest és perdöntőt értsd, nem pedig a per közben hozottat, melyet az egyházi törvénytudók közbenszólónak neveznek.
2. § Mert az ilyen per közben hozott itélet után perleszállításnak gyakran van helye s azt megengedhetőnek tartjuk, de nem mindenkor.
3. § Mert ha a biró valamely ügyben a felek szóváltásai alapján közös tanúvallatást vagy szemügyre vételt vagy levelek és okiratok beadását rendelte el, akkor az ilyen per közben hozott birói határozat és itélet ellenére is a felperes az ilyen közös tanúvallatásnak vagy szemügyre vételnek avagy levelek és okiratok bemutatásának soráról tett jelentés megvitatása idején is s még ha a leveleket a biró előtt mind a két fél már fölmutatta volna is, mindamellett a tanúvallatások vagy okiratok nyomán hozandó perdöntő itélet kimondása előtt, a perét mondott hat gira terhe mellett mindenkor leteheti.
4. § Azonban kiemeltem azt, hogy nem mindig. Mert abban az esetben, midőn valakit ellenfele birtokjogok elfoglalása miatt idéz birája elébe és a perbe hívott azt válaszolja, hogy azokat abban az időben, melyben felperes állítja, nem foglalta el, hanem már azelőtt is az ilyen birtokjogok békés uralmában benne volt vagy hogy a kérdéses dolog iránt már rég feloldották és felmentették, a mit kifogástalan levelek felmutatásával fog bebizonyítani; miután pedig az illető levelek felmutatására és beadására biróilag kitűzött határidő elérkezett és alperes talán valamely közbejött akadály miatt abban a határidőben meg nem jelenhetvén, a leveleket, melyek bemutatását meghagyták, fel nem mutathatta, a biró ő ellene meg nem jelenése és elmaradása miatt azért, mert az ilyen levelek beadásában megfogyatkozott és elbukott, főbenjáró vagy fejváltsági itéletet mondott és ezt annak rendje szerint talán végrehajtásra is bocsátotta és annak végrehajtása idején erőszakos visszaűzés történt, vagy végrehajtást (ez ország régi szokása és közönséges végzeményünk rendelkezése értelmében is) eltiltást tartalmazó, s perújító levél által eltiltották és a felperes utóbb az ilyen végrehajtás vagy letiltás soráról tett jelentés megvizsgálása és megvitatása idején a visszaűzés vagy csupán az itélet- és birságlevelek terhének és dijának reáeső részét az alperestől és elmarasztalttól megkapta és kezéhez vette és azután az elmarasztalt azokat a leveleket, melyeknek bemutatását a biró meghagyta, de a melyeknek felmutatását előbb elmulasztotta, a biró előtt felmutatta, a felperes pedig belátván, hogy ezek erejénél fogva az alperes ellenében vagy patvarkodás tényén vagy nyelvváltságon vagy más terhen marad, az ő perét előbb, sem mint a biró a patvarkodási vagy nyelvváltsági itéletet kimondaná, a szokott hat márka teherrel le akarná tenni és szállítani: akkor az ilyen esetben perletételnek a perdöntő itélet meghozása és kimondása előtt sincs helye.
5. § Mert midőn a felperes a visszaűzés vagy az itélet- és birságlevelek terhét kezéhez vette és ezáltal ellenfelét jogtalanul megkárosította: maga elismerte, hogy az alperesre meg nem jelenése miatt kimondott itéletnek perdöntő itélet ereje leszen. A csalárdság és ravaszság pedig bizonyára senkit sem védhet meg. És egyéb hasonló esetekről is ugyanezt kell tartanunk.
6. § Mindazáltal ebben a mi időnkben az ügyvédek különböző és sokféle (de üres) kifogásai és szóváltásai meg ellenvetései által nem csak az imént előadott, hanem már egyéb módokon szokták a pereket leszállítani és megrontani.
7. § És mihelyt a birák felismerik, hogy ezek a joggal és igazsággal ellenkeznek, azokat nem kell megengedniök és nem kell azokba beleegyezniök, nehogy ezt cselekedvén s azokba beleegyezvén, hasonló vád érje őket.
8. § Mert ez az a kétélű kard, mely az árvák és özvegyek és más nyomorú személyek szivét átdöfte; ez a fájdalom, mely az elnyomottak lelkét legmélyebben áthatotta; ez továbbá az a tőr, mely igen sok embert az örök kárhozat örvényébe taszított: tudniillik a pereknek sokféle igazságtalan leszállítása, melyet mint a bűn kovászát mindenkor kerülnünk kell.
9. § Mert emlékezem rá, hogy az ügyvéd keresett ellenvetésével és szóváltásával egy betű hiánya vagy gyakran egy mondat kihagyása miatt (a biró beleegyezésével) az egész pert felforgatta és leszállitotta.
Mivel igen sokan szoktak harmadik vagy negyedik részről is két peres fél ügyeibe és pereibe avatkozni és elegyedni, főképen a perek utolsó szakában, a mikor a peres felek az ügy érdemét illető leveleiket és kiváltságaikat már mindketten a biró előtt felmutatták és beadták és a véghatározatnak kellene következnie és a perdöntő itéletet kellene meghozni és kimondani.
1. § Azért hát tudnunk kell, hogy a mikor a birtokjogok örökségét és örökös voltát tárgyazó ügy forog szőnyegen, bárki is, a ki tudja, hogy azok a birtokjogok vagy örökös jogon, vagy zálog- avagy bármely czímen őt illetik, ha akarja, a perdöntő itélet meghozatala előtt (megtérítvén a perbe avatkozó részébe eső kiadásokat, melyeket a felperes az ilyen per folyamán tett) szabadon a perbe elegyedhetik és bocsátkozhatik.
2. § Mindazáltal az alperes az ilyen beavatkozó ellenében, a felperestől külön, leveleit és okiratait azonnal és tényleg felmutatni nem tartozik.
3. § Főképen, ha valaki azokat a birtokjogokat újonnan felkért királyi jog neve és czíme alatt kivánja magának elsajátítani; mert a biró a perbe avatkozónak az ilyen jog keresésére azt a perfolyamatot köteles megadni és elrendelni, a mely az efféle perben szokásos.
4. § Mindamellett annak a perbe avatkozónak (az alperes tagadása esetében) a maga származási rendjét legott be kell bizonyítani.
5. § Mert habár csak abban a törvényszakban avatkozott a perbe, ezáltal magát tényleg mégis felperessé tette: a felperesnek pedig mindenkor készen kell állania.
6. § Mert különben olybá veszik, mint a ki az efféle perbelépéstől és annak folytatásától elesett; és azután más perfolyamattal kell azt folytatnia.
7. § De ha származási rendjét bebizonyítja vagy talán az alperes ezt nem is tagadja, mindamellett azt állítja, hogy ő ellenében is vannak felmentő vagy egyéb levelei: akkor a fel- és alperes közt lehet ugyan a bemutatott levelek tartama és foglaltja szerint törvényt tenni és szolgáltatni.
8. § Mindazonáltal a perbe avatkozó ellenében felmutatni kivánt levelek beadására a birónak egyetlen határidőt kell adnia és kitűznie.
9. § Meg kell pedig jegyeznünk, hogy abba a perbe, mely a birtokjogok elzálogosítása vagy elfoglalása körül forog és eziránt foly, senki sem avatkozhatik, a ki magának az ilyen birtokjog örökségét akarja megszerezni.
10. § Mert a joggal és igazsággal meg nem egyezőnek látszik, hogy azt, a ki valódi szükségtől kényszerítve birtokjogait zálog czímen ideiglenesen kötötte le, más valaki, a kivel azelőtt e részben semmi összeköttetésben sem állott, per közben azok uralmából örökre kizárja: vagy hogy azt a birtokot, melyet valakinek kezéből erőszakosan elfoglaltak, abban a perben, a melyet épen ennek elfoglalása miatt indítottak, birtoklás végett másnak és ne annak a kezéhez juttassák, a kitől azt elfoglalták.
Mivel pedig sokszor meg szokott történni, hogy miután a biró a két fél között támadt pert megvitatás végett már felvette és gyakran mindkét fél a kiváltságleveleket és okiratokat is felmutatta, mielőtt a perben állók közt a végleges és perdöntő itéletet kimondanák, a mikor már valaki harmadik vagy negyedik részről is abba a perbe avatkozott: a fő felek, tudniillik a felperes és az alperes, vagy önszántukból vagy más atyafiaik és barátaik tanácsára, jó szerével békére és egyességre lépnek, annak a pernek és tovább folytatásának teljesen véget vetvén.
1. § A honnét kérdésbe jő: vajjon az a perbe avatkozó és elegyedő ugyanazt a pert az alperes ellen (a felperessel már megkötött és megállapított föntebbi béke és egyesség ellenére) tovább folytathatja-e s tartozik-e alperes az ő kérésére válaszolni és leveleket felmutatni, avagy azoknak a leveleknek tartama szerint kaphat törvényt és igazságot és perdöntő itéletet, a melyeket az alperes netán már a felperes ellenében benyujtott.
2. § Felelnünk kell: hogyha a mondott béke és egyesség a két fő fél, tudniillik a felperes és az alperes között a perdöntő birói itélet hozatala előtt (még ha mindkét fél már leveleket is mutatott volna elő) létesült és ment végbe, a perbe avatkozó és elegyedő azt tovább nem folytathatja és az alperes sem tartozik többé ebben a perben ő ellenében lelelni.
3. § Mert megdülvén az alap (tudniillik a fő felperes), mindannak, a mit reá építettek, szükségképen össze kell omlania.
4. § Ellenében, ha ez a béke és egyesség azután létesült és ment végbe, miután valamennyi fél, tudniillik a felperes, az alperes és avatkozó között itéletet hoztak és mondottak, a mikor már az avatkozó részére is a peres birtokjogokból megfelelő részt vagy hitbért avagy leánynegyedet, vagy talán zálogos jogot itéltek meg avagy legalább az alperesnek az avatkozó ellenében oklevelek bemutatását itélték oda: akkor, ha a felperes a pertől el is állana és az ilyen pernek tovább folytatásáról le is mondana, az avatkozó és a perbe elegyedő mindamellett a biró meghagyása és határozata értelmében abban a perben eljárhat.
Minthogy ama perek befejezése után, melyek hosszú perfolyamattal szoktak véget érni, az eme perek folyása alatt összegyűlt és összehalmozódni szokott összes birósági terheket vagy törvénykezési díjakat (a melyeket közönséges szóval birságoknak neveznek) be szokták hajtani:
1. § Tehát tudnunk kell, hogy ha az alperes azokat a törvénykezési díjakat, melyek ő ellene bármely per folyása alatt összegyűltek, a per befejezése után birája előtt legott készpénzben akarja eltenni és kifizetni, akkor minden egyes girát egy-egy forinttal szabad letennie és megtérítenie.
2. § És az ilyen terhek és birságok két része mindenkor a birót illeti, harmadrésze pedig a felperesnek marad.
3. § Ha pedig azokat birája előtt nem akarja vagy nem tudja letenni, azonban a birót arra nézve megkéri és meginti, hogy küldje el emberét, a ki előtt javaiból és birtokjogaiból, azoknak elfoglalása által, be nem várva e részben a szokott módon eszközlendő végrehajtást, az ilyen birósági terhekre nézve eleget fogna tétetni, akkor minden egyes girát két-két forinttal lehet letenni és kifizetni.
4. § De ha sem megintés, sem ama fekvő javak elfoglalása útján elégtételadás nem történt, hanem a pert terheivel együtt egyszerűen végrehajtásra bocsátották, akkor az alperes csakis négy forintjával számítva, és nem másképen, tartozik minden girát kiegyenlíteni és letenni.
5. § A melyekre nézve elsőbben az elmarasztalt ingó vagyonából, ha ilyen található, különben pedig birtokjogaiból kell elégtételt adni.
6. § Azt pedig, hogy miképen és milyen móddal szoktak a perek folyásaiban, az ilyen birságok, vagyis birósági terhek némelyek ellenében összehalmozódni, hosszas beszéddel leírni szükségesnek azért nem tartom, mert azt a hosszú perfolyamatot, a melyben ama birságokat és birósági terheket, a régiek és eleink szokása szerint, gyakran meg szokták kettőzni és sokszor a kétszeresnek kétszeresével is szokták egyik törvényszakról a másikra halasztani: közönséges végzeményünk eltörölte és megszüntette.
7. § Mert mindazokat az ügyeket, melyeket hajdan hosszú perfolyamatban szoktak elvégezni, a mostaniak törvényes s szokása értelmében csupán négy nyolczados törvényszakban kell eldönteni és befejezni, a melyekben a birságokat csak egyszeresen véve halmozzák és csakis az egyszerű megintésből és perbehivásból eredhető harmadik perbehívás alkalmával kettőztetik meg.
8. § Az alperest ugyanis, midőn az első nyolczados törvényszakon meg nem jelen, három gira terhében marasztalják és ennyivel sujtják, és felperes őt úgy a három gira megfizetésére, mint pedig annak a pernek folytatására ismét perbehívja. És ezt a perbehívást másodiknak nevezzük.
9. § A honnét is, ha az alperes a második törvényszakon nem fog megjelenni, akkor őt e második meg nem jelenés miatt ismét három gira birságban, és az előbeni három girának meg nem fizetése miatt azoknak kétszeresében marasztalják el.
10. § Az egyszerű birtokiktatásban vagy határjárásban pedig azok a bírságok mindig egyszeresen gyűlnek.
11. § A rövid folyamatú perben is az alperest magára három girában, és ha jobbágyainak vagy nem nemes cselédeinek törvény elé állítása is be volt írva, azért az egyesek elő nem állításáért egyes girákban, azaz személyenként egy-egy girában, felperest pedig, ha meg nem jelenik, hat girát tevő királyi birságban szokták elmarasztalni.
12. § És az ilyen birósági terhek és birságok fizetésében a törvényszék helyén, a per birája előtt (az említett módon) minden egyes girát egy forinttal vagy száz denárral lehet letenni és kifizetni.
13. § De ha végrehajtásra megy a dolog, akkor minden egyes girát négy forinttal vagy négyszáz denárral kell kiegyenlíteni.
14. § Mindazonáltal a panaszlottnak és alperesnek, ha akarja és ingó vagyonnak bőviben van, szabadságában áll, hogy azokat a törvénykezési díjakat a biró és az ellenfél részére azon a módon fizesse ki, a melyet az első rész vége felé az ingó dolgok becsűjének során irtam le.
Isten segedelmével immár a királyi curiának törvénykezési eljárását, ítéleteinek nemeit és különbféleségeit az előbbiekben elvégezvén, az van még hátra, hogy e munka harmadik és utolsó részében, azoknak a pereknek és peres ügyeknek sorrendjéről szóljak, a melyeket följebbezés utján a királyi curia elibe visznek és küldenek át.
1. § És azután a Magyarország szent koronájának régen alája vetett és abban keblezett országoknak, tudniillik Dalmát-, Horvát- és Slavonországnak és Erdélynek, a mi törvényünktől némileg eltérő és elütő szokásairól, a mely országokból és végső eldöntés után, érettebb megvizsgálás és behatóbb megvitatás végett, igen sok pert szoktak a mondott királyi curia elibe átküldeni.
2. § Nemkülönben a szabad városok jogairól.
3. § És a mi jobbágyaink és parasztjaink részére szokásos törvényszolgáltatás módjáról, a mint ez a következő czímekből kitetszik.
Mivel azt látjuk, hogy az előbb megnevezett Dalmát-, Horvát-, Slavonországok és Erdély régóta jóváhagyott törvényei és szokásai némely tételekre és czikkelyekre nézve a mi hazánknak, tudniillik ennek a Magyarországnak törvényeitől és szokásaitól különböznek; némely vármegyék is a többi vármegyéktől, sőt magától a királyi curiától is eltérőleg és különváltan imigy-amugy behozott bizonyos szokásokkal törvény gyanánt élnek:
1. § Ezért kérdésbe jön, hogy vajjon hozhat-e minden nép vagy vármegye avagy bármely város önmagától és külön-külön statutumokat? Azt kell felelnünk, hogy másképen egyetlen egy olyan nép vagy közönség sem alkothat statutumokat, a melynek saját joghatósága nincsen, hanem másnak uralma alatt áll, mind a följebbvalójának beleegyezése mellett; és ezt is csak azokban az esetekben, a melyek isteni és emberi jogot sérteni nem látszanak, úgy, hogy azok a statutumok valami jogtalanságot és az üdvösséggel ellenkezőt magukban ne foglaljanak, sem mások jogainak nyilvános ártalmára és sérelmére ne legyenek.
2. § Innen, jóllehet a dalmátok, horvátok, slavonok és az erdélyiek az emberdíjak és biróságok fizetésében és a pereknek bizonyos egyéb folyamatában, valamint a törvényszakok megtartásában (a mint alább világosabban előadom) a miénktől nagyon eltérő, más és más szokásokkal élnek, élhetnek és követelhetik azokat és magok között jelenleg is a fejedelem beleegyezésével azokhoz valami hasonlót határozhatnak és rendelhetnek; mindazáltal ennek a Magyarországnak közönséges határozatai és végzeményei ellen, ugyszintén azok ellen az itéletek és birósági határozatok ellen, a melyeket a fekvő jószágok és birtokjogok tárgyában a királyi curiában a rendes birák hozni és kimondani szoktak, semmit sem rendelhetnek és semmi statutumot nem alkothatnak.
3. § Ennek bizonyságául és jeléül, a birtokjogok tárgyában közöttük támasztott összes peres ügyeket, azok befejezésével józanabb és érettebb megvizsgálás, mérlegelés és megvitatás végett a királyi curiába mint feljebbezési helyre szokták átküldeni.
4. § A hol bármiképen itéljenek és végezzenek is, a bán vagy vajda itélete ellent nem állván, az mindenkor helyén és erőben marad.
5. § Éppen úgy a különböző vármegyék is, a szántóföldeknek, réteknek, erdőknek és folyóvizeknek őrzése, vagy a malmoknak állapotja és jövedelme tárgyában és egyéb hasonló dolgokban; sőt a törvényszakoknak és perfolyamoknak megtartásában, hogy tudniillik a megye törvényszékén a megyei ispán előtt kezdett peres ügyet itt rövidebb, amott hosszabb perrel végezzék maguk közt józan tanácskozás után rendelkezhetnek és statutumokat hozhatnak ugyan; de az egész ország közönséges végzeményét és a királyi curia régi és jóváhagyott szokását, a melyet (a mint mondám) a biráskodásban követni szokott, soha meg nem sérthetik és velök nem ellenkezhetnek.
6. § És az ilyen statutumaik csakis közöttük és saját körükben állanak erőben és köteleznek, de az oda nem tartozó és más vármegyei nemesekre, a kiknek azok kebelében fekvőjószágaik és birtokjogaik nincsenek, ki nem terjednek.
7. § És ilyen módon a szabad városok is, nemkülönben a saját czéhükben és maguk között a kereskedők, kalmárok, szabók, szűcsök, vargák, tímárok, más mesteremberek is a fejedelem megegyezésének hozzájárulásával statútumokat hozhatnak, csakhogy ezek igazságosak és tisztességesek legyenek, mások jogaiban és szabadságában kárt ne tegyenek és sérelmet ne okozzanak. De ezek, a mikép előadám, csakis közöttük állanak meg és maradnak erőben.
8. § Az ilyen határozatokat és statutumokat pedig a nép többségével és józanabb részével kell hozni és megállapítani, mert különben azokat a nép vagy közönség statutumainak nem nevezhetjük. Ha pedig a nép két részre oszlanék, akkor a józanabb és előkelőbb rész határozata áll meg. Józanabb és előkelőbb részének pedig azt nevezzük, a melyikben a méltóságra és tudományra nézve jelesebb és hirnevesebbek vannak.
Tudnunk kell tehát, hogy a slavon- és erdélyországi nemesek számos ügyre nézve külön szokásokat követnek és olyanokkal élnek; főképen pedig a dijak fizetésére nézve.
1. § Mivel a slavoniaiak száz, az erdélyiek pedig hatvanhat forinttal szokták a díjakat számitani.
2. § És innen a nyolczados törvényszakokon az ügyvédi szóváltásokat is hasonló teher mellett huzzák vissza.
3. § Bármelyik elhunyt feleségének (kivéve azokat, a kik a báróság tisztét viselik vagy viselték) hitbérét Slavonországban hasonlóképen száz, Erdélyben pedig hatvanhat forinttal fizetik.
4. § Mindazáltal ezt ugy értsd, ha az elhunyt férj fekvő jószágai és birtokjogai anyagi girát kitesznek, mert ha a fekvőjószágok kevesebb becsüek, akkor ott is (mint Magyarországon) az özvegyeknek keveseb hitbért adnak.
5. § A bárók feleségeinek azonban, ugy kell fizetni a hitbért, mint Magyarországon.
6. § Mind a két országban pedig a birtokjogokat vagy egyéb különös és nagy jelentőségű dolgokat illetőleg a nyolczados törvényszakokon indított pereket, a perdöntő itélet után bármelyik peres félnek feljebbezésére érettebb megvizsgálás és megvitatás végett egyszer a királyi curiába, tudniillik az országbiró elibe küldik át és azután a végső befejezésre és végrehajtásra ismét az előbbi biróhoz, t.i. a bánhoz vagy vajdához küldik vissza.
7. § Egyébiránt az erdélyi nemeseket a kisebb hatalmaskodásért ötven, ugyanannyi arany forintot tevő arany girában marasztalják el. Az alispánokat és szolgabirákat pedig két annyiban marasztalják.
8. § Az élődíjt pedig nálunk harminczhárom forintban róják le.
9. § Továbbá a hitbér két részét készpénzben leszámlálva, harmadrészét pedig könnyen pénzzé tehető ingóságokkal szokták fizetni.
10. § Továbbá az erdélyi nemesek közönséges országgyűlésének és összejövetelének, melyet a király parancsára vagy az erdélyi vajda úr rendeletére tartanak, megsértéséért száz, a törvényszék sértéséért pedig ötven girát vesznek, a mi ugyannyi forintot teszem.
11. § Továbbá a kártérítések és adósságok dolgában a nemes főperes személyt, a ki tudniillik akár felperes, akár alperes, három forintig bocsátják esküre. A többi nemesek, mint az ő eskütársai, azonban esküjökkel nem többet, hanem egyenként csak egy-egy forintot szerezhetnek vissza.
12. § És jóllehet az előbb megnevezett peres ügyek folyamában, az erdélyiek szokása szerint, minden gira száz dénárt teszen; mindazáltal a nyolczados törvényszakok elibe tartozó peres ügyek folyamán begyült birságokat és törvénykezési terheket úgy, miképen a magyarországi nemeseknél (az első rész végén leirt mód szerint) mindenkor négyszáz dénárral szokták számitani.
13. § Továbbá a vármegyei törvényszékeken az alispánok és a szolgabirák előtt indított és három forintot föl nem érő peres ügyeket a vajda elibe nyolczados törvényszakra nem küldik föl.
14. § Továbbá az erdélyi parasztok egész díját huszonöt, felét pedig (a mit élődíjnak neveznek), tizenkét forintra és ötven dénárra, a tagoknak, úgy mint a kéznek, fülnek megcsonkitását s a szemkivájást és arczsebzést húsz forintra, a fogkiütést pedig hat forintra becsülik.
15. § Továbbá, ha a paraszt vétke helyéről megszökhetik, az ő elkövetett és véghez vitt erőszakosságának és hatalmaskodásának büntetése nem a sértett félnek, hanem a paraszt földesurának jut; a sértett pedig csupán káráért és megsebesítéséért kap kárpótlást.
16. § Továbbá a parasztokat, a kártételből behajtott marháknak és barmoknak erőszakos kieresztéséért és elviteléért vagy a javaknak bármely más helytelen lefoglalásáért, az ilyen marhák, nyájak és lefoglalt javak becsüjében marasztalják.
17. § A nemesekre nézve is e részben ugyanígy kell itélni.
18. § Továbbá az okozott károk és adósságok megtérítésénél a paraszt főperes személy, tudniillik felperes vagy alperes, saját esküjével egy forintot kaphat meg, a többi következő paraszt pedig, tudniillik amannak eskütársai, esküjökkel hárman egy forintot és nem többet szerezhetnek vissza.
Ezenkívül annak az erdélyi részekben a scithák, kiváltságos nemesek, a kik a scitha néptől, ennek Pannoniába való első bejövetele alkalmából származtak el, a kiket mi romlott néven „siculusoknak” nevezünk; a kik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi dolgokban legjártasabbak: az örökségekben és a tisztségekben egymás közt (a régi szokás alapján) törzsek, nemzetségek és nemzetségi ágak szerint részesednek és osztozkodnak.
1. § Ezek díját huszonöt forinttal számítják.
2. § Nyelvváltságukat tizenkét forintban és ötven dénárban szabják meg.
3. § Ispánjuk előtt, a székely ellen hozott főbenjáró itélet huszonöt girára terjed, a mely ugyanannyi forintot tesz ki. Az elmarasztalt és elitélt örökségét el nem veszti, hanem az örököseire és atyafiaira száll. A hűtlenség és bűnügyek eseteinek kivételével, feje is épen marad.
4. § Törvényszékük előtt minden girát ötven dénárral szoktak letenni és kifizetni.
5. § Továbbá ispánjuk és alispánjuk, bármely peres ügyben, a meghozott és kihirdetett itélet után, a maga birói illetékét (még ha az elmarasztalt az ellenfelével kibékült volna is) azonnal követelheti.
6. § Továbbá az örökségek dolgában közöttük indult és három forint értéket meghaladó peres ügyeiket, a szokott feljebbezések megtartása mellett, behatóbb megvitatás végett a király itélőszéke elibe szokták átküldeni.
7. § Ezeknek az országoknak és nemeseknek egyéb municipalis jogait (mivel azok úgy is csak közöttük állanak erőben és előttük ismeretesek) bővebben fejtegetnem nem szükséges.
De mivel homagiumról és a díj gyanánt járó girákról az előadottakban gyakran megemlékezém, azért röviden tudnunk kell, hogy a homagiumot kétféle értelemben veszik.
1. § Egyképen a törvények szerint: mintegy „hominis ligium” vagy „ligamen”. És ez nem egyéb, mint az alattvalónak a följebbvalóval szemben tartozó hűsége. Vagy az a hűség, a mely minden egyéb hűség fölött, egyedül a fejedelmet illeti meg.
2. § Másképen a homagiumot a közönséges gyakorlat szerint értjük és ekkor büntetést vagyis a gyilkosok becsűjét jelenti, a mely abból áll, hogy a gyilkosok, a gyilkosság mellett netán elkövetett hatalmaskodásukkal kiérdemlett és azért kiszabni szokott más büntetésen kivül, fejüknek becsűjéhez képest, azoktól, a kiket illet, magukat megváltják.
3. § Mindazáltal némelyek azt mondják, hogy a homagium a megölt embereknek a díja; jóllehet ezt úgy modani képtelenség; mert a halottat semmi ágon sem lehet megváltani és halottaiból föltámasztani. Hanem a gyilkosnak kell saját fejét megváltania, hogy forbátul meg ne öljék és nem azért, a kit az megölt.
4. § És ezt akkor, ha a biró vagy az ellenfél kezéből menekült. Mert ha személyében megfoghatják és a gyilkosságot szántszándékkal követte el: akkor a gyilkos nem homagiumán marad, hanem fejét kell veszítenie.
5. § Mi tehát a homagiumot a második módon közönségesen fejváltságnak, azaz megváltásnak tartjuk.
Minthogy pedig ez ország vármegyeiben a megyei ispánok törvényszékei előtt indított peresügyeket, a melyekben ugyanazok az ispánok, alispánok és szolgabirák a peresfelek szóváltásai alapján előbb birói határozatot és itéletet hoztak, emez itéletüknek és birói határozatuknak helybenhagyása vagy megváltoztatása végett, az ország régi törvényéhez és szokásához képest (többnyire) a királyi Curia elibe szokták felküldeni; innen meg ugyanezeket a pereket, miután az ország rendes birái érett megvitatás után azokban akár jóváhagyó, akár megváltoztató itéleteket hoztak, az ilyen itéletüknek és birói meghagyásuknak végrehajtása és teljes befejezése végett, gyakran az előbb mondott vármegyei ispánok és szolgabirák elibe ismét visszaküldeni; az ilyen visszaküldés után pedig az elmarasztalt és pervesztes felek a fejedelemtől perújítást nyerni és a perújítás erejénél fogva gyakran az ügyvédszót is visszahívni szokták:
1. § Ezért tudnunk kell, hogyha az elmarasztalt és pervesztes fél azután, hogy az ország rendes birái az ő peres ügyét helyben hagyták vagy megváltoztatták és azt a királyi curiától visszaküldték, perújítást kér vagy ügyvédének szóváltását visszahúzza, azt a peres ügyet, bármi törvényt tartsanak is az ispánok, alispánok és szolgabirák és akármiképen itéljenek is benne, a királyi curiába bővebb megvitatás végett, még e perújítás erejénél fogva sem kell többé felküldeni.
2. § De ha a másik fél lenne pervesztessé, akinek kérésére tudniillik az ilyen peresügyet a mondott királyi curiába még nem vitték és fel nem küldték, ez a peres fél, józanabb megvizsgálás és megvitatás végett ezt az ügyet, a királyi curiába felviheti.
3. § Ez ország vármegyéiben a megyei ispánok törvényszékei előtt pedig, az ügyvédszó visszahívása gyakran előfordúl és megtörténik, a hol is amaz ispánok vagy alispánok és szolgabirák, avagy ezeknek bármelyike előtt, itélet után is akármelyik ügyvéd szóváltása visszahúzható és megmásítható, csupán három forintnak letétele mellett, a melynek kétrésze a birákat, tudniillik az ispánokat vagy alispánokat és szolgabirákat, egyharmada pedig azt a peres félt, illeti, a kinek ellenében a visszahivásnak történnie kell.
4. § De miután a peresügyet a királyi curián helybenhagyták és megerősítették, és azoknak az ispánoknak vagy alispánoknak és szolgabiráknak elibe visszaküldték, az ügyvédi szóváltás visszahívásának (ha valamikor ez megtörténik) terhét az ilyen felsőbirósági jóváhagyás miatt megkétszerezik és hat forinttal fizetik.
Arra nézve, hogy vajjon a vármegyei törvényszékeken indított és a királyi curiába felküldött peres ügyekben, a megyei ispánoknak vagy alispánoknak és szolgabiráknak ott helybenhagyott és megerősített itéletét és birói határozatát, a királyi curiából kell-e a rendes biráknak végrehajtásra bocsátaniok avagy azt ismét amaz ispánok elibe stb. kell-e visszaküldeniök? sokan sokféleképen vélekednek.
1. § Azonban tudnunk kell és magukat ahhoz kell tartanunk, hogy azokat a peresügyeket, a melyeknek folyamán a birói terheket vagy birságokat kell fizetni és letenni, a milyenek az összes kisebb hatalmaskodások és az ezekben hozandó itéletek, a törvényszéksértések és nyelvváltságok s több effélék, a milyenekben tudniillik a birák is részesülni szoktak újból és ismét szükségképen azok elibe a birák elibe kell visszaküldeni, a kiktől azokat feljebbhelyezés útján a királyi curiába felküldték és vitték.
2. § Mert különben az ügy előbbeni biráinak nagy sérelmet okoznának, ha az ilyen följebbezés miatt az ő részük és birói illetékük másoknak hatalmába és joghatóságába jutna.
3. § De a többi peres ügyeket, a melyek teherrel vagy birságfizetéssel nem járnak, hanem inkább csak kellő végrehajtásra várnak, a milyenek a hitbéreket, jegyajándékokat és zálogos jogokat és több efféléket tárgyazók, a királyi curiából bátran végrehajtásra bocsáthatják és foganatba vehetik.
4. § Másképen áll a dolog azokkal a peres ügyekkel, melyeket a királyi curiában, annak rendes birái előtt kezdettek, mert ezeket ninden felmerült és felmerülendő birói terhekkel együtt az egyik birótól a másik elibe küldik.
5. § A hitbérek és jegyajándékok, valamint a zálogosjogok iránt indított vagy indítandó azokat a peresügyeket, a melyek száz forint értéket vagy becsűt meghaladnak, a vármegyék vagy megyei ispánok törvényszékein tárgyalni és elbirálni nem lehet.
Minthogy az következik, hogy röviden a szabad városokról értekezzem, azért tudnunk kell, hogy a város e nevet: civitas, mintegy a polgárok összességéről viseli, minthogy ott sok nép van egybegyűlve.
1. § Tulajdonkép pedig a város, házaknak és utczáknak a szükséges falakkal és bástyákkal körülvett sokasága, a mely a jó és tisztességes megélésre kiváltságolva van.
2. § De mivel a polgároknak eme sokasága egy közönséget alkot és mutat föl és az ilyen testületi közönségek a mint fekvésükre, úgy kiváltságaik és szokásaik különbözőségére nézve is egymástól eltérnek és elütnek; innen van, hogy bizonyos városok a királyi felség személyes jelenlétének joghatósága alatt állanak, mint: Székesfehérvár, Esztergom és Lőcse: mások meg az ország régi szokásánál fogva a királyi tárnokmester joghatósága alá tartoznak, mint Buda, Pest, Kassa, Pozsony, Nagy-Szombat, Sopron, Bártfa és Eperjes.
Ennek a városoknak polgárai és lakosai díjaikra nézve az ország nemeseivel egyenlők ugyan, de egyéb szabadságukra nézve a nemesekkel, egyenlőknek nem tartjuk és azoknak kiváltságaival nem élnek.
1. § Mert ezeknek a polgároknak az ő városukon és területükön kívül sem tanúskodását a nemesek mellett el nem fogadjuk, sem a károk vagy adósságok megtérítésére nézve a városon kívül egyenkint őket egy-egy forinton felül esküre nem bocsátják.
E városok közül pedig némelyeknek polgármesterei, másoknak meg birái és esküdt polgárai és tanácsosai vannak; a kiknek biráskodásával itélnek, intéznek és végeznek minden peres ügyet, a melyek eme városok polgárai és lakosai közt felmerülnek; sőt azokban a perekben is, a melyeket valamelyikük ellenében netán már idegenek indítanak.
1. § Azután az ő itéletükkel meg nem elégedő peresfélnek hivatkozására feljebbezés útján azokat a királyi tárnokmester itélőszéke elibe küldik föl.
2. § Végül pedig ha valamelyik peresfél, ezzel sem elégednék meg, a királyi felség személyes jelenlétének vizsgálata alá bocsátják, a hol egyedül a városoknak és a királyi tárnokmesternek itéleteit vizsgálják felül és rostálják meg, arra nézve tudniillik, hogy vajjon az ítéleteket jogosan vagy jogtalanul, helyesen vagy helytelenül mondták-e ki? A jogosakat helyben hagyják, a helytelenül hozottakat pedig kiigazítják vagy egészen erőtlenekké teszik, teljesen mellőzvén a peres feleknek minden olyan kifogásait, a melyeket akkor újonnan tennének.
3. § Hacsak netán olyanokat nem mondanának és adnának elő, a melyek méltán és szükségképen a peres ügyeknek és itéleteknek megismerésére, tisztább felvilágosítására és megértésére szolgálnak, mert ebben az esetben a peresfelek mindenikét meg kell hallgatni.
Továbbá, ha az történnék, hogy a peres ügyet valamely netán közbeeső és vele összefüggésben levő részlete miatt a királyi felség személyes jelenlétének felülvizsgálata és elbirálása alól érettebb megvizsgálása czéljából az előbbi biróhoz visszaküldenék, akkor, ha valamelyik peresfelet az ilyen új vizsgálat vagy megvitatás ki nem elégítené, azt a peres ügyet a királyi tárnokmester elibe többé nem küldik, hanem egyenesen a királyi felség személyes jelenléte elibe kell terjeszteni, a ki tudniillik azt visszaküldte volt.
1. § Ha pedig valamelyik peresfél, a kapott második vagy harmadik itélettel sem akarna megelégedni, ügyét, akár a per függőben léte alatt a királyi főlség személyes jelenlétében hozott második itélet után, vagy akár az előtte kimondott harmadik itélet után is perujítás alakjában és kegyelme mellett fölelevenítheti, de az előtt a biró előtt, a hol a per elsőbben indítva volt.
2. § És ha a perujítást kérő előbb elmarasztalt és feljebbező peresfél ellen hoztak itéletet, a mondott perújítás erejénél fogva az ilyen módon elitélt peresfelet azonnal és tényleg örökös hallgatás alá kell vetni és azt a peres ügyet többé soha a felsőbb törvényszék elibe küldeni nem kell.
3. § Ha azonban a másik, tudniillik az előbb nyertes és győztes peresfél buknék el, akkor ez is épen úgy, mint a másik fél, magának perújítást nyerhet és abban hasonlóképen járhat el.
4. § Mindazáltal, ha eme peresfél ellen is, akár jóváhagyó és megerősítő, akár kiigazító vagy megerőtlenítő itéletet hoznak; további perlekedésnek helye nem lészen, hanem az a peres ügy ennek a félnek részéről is örökös hallgatás alá kerül és perújítást többé egyik fél sem kérhet, sem azt az ügyet azontúl többé feljebb nem viheti.
5. § Mivel egy izben mind a két peresfél perújítást nyert: azt ugyanabban az ügyben másodszor egyik sem kérheti.
6. § Egyébiránt kiváltságaik tartalmához képest feljebbezéseiket bárminő peres ügyekben, ezeknek eldöntése után, a királyi tárnokszékre és a királyi felség személyes jelenléte elibe mindenkor fölvihetik, mert különben a feljebbezési jog megtagadásával, a szegények, a kedvezés és ajándékozás miatt, a gazdagokkal szemben megkárosítva, igazságos jogaikkal gyakran veszélybe jutnának.
7. § Másképen áll a dolog azokkal a bünügyekkel, a melyek a főbenjáró büntetésre és halálos itéletre mennek; mert ezekben feljebbezésnek helye nincsen, hacsak netán az ártatlant minden áron vakmerő itélettel nem akarnák halálra adni, mert ez esetben az ártatlannak atyafiai vagy sógorai nyomban magához a királyi felséghez folyamodhatnak és egyúttal az ügyet a királyi curiában feljebb vihetik.
8. § Továbbá, ha az ilyen polgári perek folyamán, ezeknek visszaküldése előtt vagy után, szükségessé válnék az ügyvéd szavainak és szóváltásainak visszahúzása; akkor annak a birónak törvényszéke szokását és gyakorlatát kell követni, a ki előtt a szóváltás történt és a hol azt visszavonni is kell.
Továbbá az örökségi és az ingatlan dolgok iránt, az érintett városok birái és esküdt polgárai előtt indított és fenforgó peres ügyekben, semmiféle idegennek tanúskodását maguk előtt el nem fogadják.
1. § De az adósságokra és egyéb bármiféle az ő területükön kívül történt és végbe ment dolgokra és ügyekre nézve, minden embert (ha az jó hirnevü és tisztességes állapotú) maguk előtt tanúskodásra bocsátanak.
Továbbá az a bevallás, a melyet közöttük avagy az ő területükön levő és fekvő bármely ingó vagy ingatlan dolgokra nézve, a biró vagy két esküdt polgár előtt tesznek, mindig erőben marad.
1. § És a polgárok között más bevallás, a melyet ilyen dolgokra nézve az ország más birái vagy hiteles helyek előtt örökös joggal lesznek, meg nem áll.
Továbbá, ha az említett biró és esküdt polgárok előtt, ingatlan vagy örökségi javakra, ugymint házakra, majorokra, kertekre, halastavakra vagy szőlőkre nézve tesznek bevallást, akkor szükséges az, hogy az ilyetén javaknak megvásárlója részéről (a midőn azok uralmába lépni és azokat magának megszerezni akarja) a birtokbevétel vagy az abba belépés két arra kiküldött esküdt polgár előtt történjék.
1. § És ha valaki mint ellenmondó jelenne meg és az ellenmondás leple alatt akadályt gördítene: ez az ellenmondó tizenöt nap alatt tartozik ugyanazon biró és esküdt polgárok előtt ellenmondásnak okát adni.
2. § Ha pedig ellenmondó nem jelentkezik, akkor az, a kinek részére az eladás és bevallás történt, ama javaknak és örökségnek, bizvást birtokába léphet.
3. § És ha valaki azokhoz azután valami jogot tartana, az, ha akarja, egy egész év és egy nap forgása alatt nyilván vagy titkon ellenmondhat, mert különben jogának minden ereje elenyészik.
4. § Ugyanis nyilvános ellentmondónak tekintik, ha azoknak a javaknak és örökségeknek birtokását e miatt perbe hívta és a mondott év forgása alatt birája előtt a pert megindítja és megkezdi.
5. § Titkon pedig akkép mondjon ellent, hogy azokra az örökségekre nézve a biró vagy az esküdt polgárok előtt egy év és nap alatt, a törvényes és szokásos tiltakozást megtegye és ezt a város könyvébe bejegyeztesse; nehogy a tiltakozás elmulasztása miatt elévülés következzék be.
Mert, noha az elévülésnek az elidegenített dolgokra nézve a városi polgárok ellenében a javára tizenkét év leforgása alatt kell bekövetkeznie, mindazáltal visszaélésképen és a falusiak szokásának módjára, a mai időben csak egy év és egy nap leforgása alatt szokott az bekövetkezni.
1. § Ha pedig az a felperes vagy ellenmondó a maga ellenfelét, tudniillik az örökségnek vagy azoknak a dolgoknak birtokosát az érintett tiltakozás után egy esztendő alatt perbe vonni elmulasztotta: akkor a tiltakozás napjától bezárólag számítva minden évben, a másik évnek és mondott napnak forgása alatt tiltakozását (az előadott módon) ismét megtegye, hogy a mikor szükségessé lesz és teheti, arra a vagyonra nézve a pert megkezdhesse.
2. § Ha pedig a biró az előtte avagy az esküdt polgárok előtt történt ilyen tiltakozást, netán gyülölségből vagy forralt haragból, avagy bármely más okból- a város jegyzőkönyvébe vagy könyvébe bejegyezni vagy tiltó levelet kiadni vonakodnék, akkor az ellen az ország rendes birói vagy a hiteles helyek előtt szabadon óvást tehet, csakhogy emez óvást (szükség esetében) világosan bizonyítani tudja.
Továbbá, ha valaki ingatlan dolgot vagy örök birtokot annak tartozékaival együtt a városok polgárai körében vásárol, akkor elégséges, ha magát a fődolgot veszi birtokba és iktatja a maga számára, mert annak birtokba vétele a tartozékok átvételét is magában foglalja.
1. § A tartozékok elnevezése pedig mindazt magában foglalja, a mi a városi jog és szokás szerint az ily fődologgal és örökséggel egybe van kapcsolva.
2. § Hacsak netán magában az adásvevésben a tartozékból valami különösen kivéve vagy kizárva nincsen.
Továbbá, ha valaki adósságok miatt valamely polgárt perbe idézett és a felperes ellenében semmi bizonyítékot felhozni nem tud, akkor az a polgár - azt kivánván a városoknak régi szokásra - magát egyedül saját személyének esküjével tisztázhatja.
Továbbá, úgy a föntebb megnevezett, mint a többi bármelyik városnak polgárai, a kiknek a mások földén és területén örökségük van, magukat az ilyen örökségekből, a földesurakat illető jövedelmek alól (a földesurak akarata és beleegyezése nélkül) föl nem menthetik és e jövedelmek fizetése alól ki nem vonhatják.
1. § Sőt inkább emez örökségek tárgyában, bárkinek panaszára és keresetére az illető földesúr előtt törvényt állani tartoznak.
2. § És ha örökségük színhelyén, vagyis azon a területen, a hol örökségük fekszik, kihágást követnek el, az ilyen kihágásért is ugyanott kénytelenek törvényt állani.
Továbbá az összes szabad és a többi városok valamennyien, a melyek bármi czimen birtokjogok fölött rendelkeznek, eme birtokjogokra nézve, a nemesek módjára, az ország rendes birái törvényszékének és biráskodásának, mindenkor engedelmeskedni tartoznak.
1. § És ha ezen birtokjogaikból a nemeseknek avagy ezek jobbágyainak erőszakosan kárt, ártalmat és másnemü rosszat okoznak, akkor a sértett vagy megkárosított fél az ilyen jogellenes tettek és hatalmaskodások miatt a birót és az esküdt polgárokat a közönséggel együtt mindenkor a királyi curiába idézheti: vagy ha maga a fél úgy akarja, annak a vármegyének törvényszéke elibe is idézheti és perbe vonhatja, a hol azok a fekvőjószágok vannak és feküsznek.
2. § Hogy pedig az ilyen peres ügyekben miképen kell eljárni és milyen itéletet hozni, az a mi közönséges végzeményünkben világosan meg van írva a mely dolgot hogy itt is megismertessen, ama törvénycikkelyt szóról-szóra ide iktattam, a mint következik.
3. § „Továbbá, hogy a szabad városok, úgymint Buda, Pest, Kassa, Pozsony, Sopron, Bártfa, Eperjes, Nagy-Szombat, valamint Lőcse, Zágráb és a többi összes szabad városok és azok lakosai, a kik nemeseket és birtokos embereket bántanak, vagy azoknak kárt okoznak, ha az ilyen bántalmat és kárt okozó városnak és lakosnak és polgárnak valamelyik vármegyében birtoka és birtokjogai volnának és a nemest ezekből a fekvőjószágokból sértené vagy károsítaná meg, akkor az, ha tudniillik ezek a sérelmek vagy kártételek kisebb hatalmaskodást képeznek, azért annak a vármegyének ispánja előtt tartozik törvényt állani, a melyben ama fekvőjószágai vannak.”
4. § „Ha pedig az ilyen városnak avagy polgárnak birtokjogai egyik vármegyében sincsenek és a nemesnek vagy valamely birtokos embernek nem az egész közönség vagy város ellen, hanem csak egy vagy több magánszemély ellenében volna pere és keresete, akkor az ilyen nemes és birtokos ember perét ama város birája előtt tartozik kezdeni és folytatni.”
5. § „Ha pedig az ilyen nemes és birtokos ember az egész város ellen, vagy megfordítva a város a nemes és birtokos ember ellen, nagyobb hatalmaskodás miatt vagy birtokjogok tárgyában szándékoznék pert indítani: akkor az ilyen pert, törvényes perbehivás mellett, a királyi felség személyes jelenléte előtt kell megkezdeni és a törvény rendje szerint bevégezni.”
6. § „És ha valamelyik fél a királyi felség személyes jelenléte előtt az ilyen ügy iránt ellene folyamatban levő perben bármi módon elbuknék, ha az ügy birtokjogot illet, akkor ezt a peresfélt nem a nagyobb teherben, hanem csakis kétszáz arany forintban marasztalják.”
7. § „Ha pedig az ilyen per a nemesi lakások megrohanását, nemesek letartóztatását, megvetését, megsebesítését és megölését tárgyazná, akkor az ilyen hatalmaskodások elkövetőit főbenjáró itéletben és minden ingó és ingatlan vagyonnak elvesztésében kell, a mint ez eddig is szokásban volt, elmarasztalni.”
8. § „Abban az esetben pedig, a midőn valamely polgár ez országban valamely úrnak vagy nemesnek uralma alá tartozó szőlőket vagy egyéb örökségeket tartana birtokában és ilyen területen követ el vétséget vagy károsítana meg valakit, ilyen esetben az a polgár, az előtt a földesúr előtt tartozik törvényt állani, a kinek örökségét birja.”
Továbbá a tolvajokat, haramiákat, gyilkosokat, gyújtogatókat és más efféle gonosztevőket, megtartván e részben a törvény szerint megtartandókat, bűntetteikhez képest megfenyíthetik és megbüntethetik, de senkit meg nem csonkíthatnak. A nemeseket pedig a bűntett helyén kivül sem befogni, sem gyanuból kinvallatás alá venni nem szabad.
1. § Ha tehát valamely város, úgymint közönség, valamely nemest igaz ok nélkül halálra ad: akkor e miatt nem a polgárok egyenkint, hanem csakis a biró és az esküdt polgárok esnek főbenjáró itélet alá, a kik egyszersmind összes őket illető és részükbe jutó fekvő jószágaikat és örökségüket is elvesztik, a mikből két részt a királyi felségnek, mint földesuroknak, a harmadik részt pedig az ellenfélnek kell átadni és kiszolgáltatni.
2. § A városoknak minden egyéb mentességei, joggal és szabadságai és szokásai kiváltságaikban vannak megírva; ezeknek tartalmán túl és területükön kivül minden dologra és tárgyra nézve Magyarország törvényeinek és szokásainak vannak alávetve.
Minthogy ebben a részben gyilkosság jött szóba, tapasztaljuk pedig, hogy több gyilkosság a kellő megtorlás büntetése nélkül marad, mivel sokan azt hozzák fel a perben, hogy azokat önvédelmük közben követték el, azért hát a személyek védelmezésének és támadásának módjáról kell valamit röviden ide jegyeznem.
1. § Holott tudnunk kell, hogy ezt az állitást: „mivel valaki a gyilkosságot önvédelmezése közben követte el és vitte véghez”, nem kell minden további nélkül elfogadnunk; hanem az illetőnek be kell bizonyítania, hogy őt valaki fegyveres kézzel ellenségesen támadta meg és ezáltal életveszélyben forgott, mert arról, a ki mást kivont karddal megtámad, legott eleve felteszszük, hogy azt vagy meg akarja ölni vagy halálos sebeket akar rajta ejteni.
2. § Már pedig bizonyos, hogy a nemeseknek nem csak megölése, hanem azoknak pusztán megverése vagy megsebesítése miatt is főbenjáró itéletet hoznak és mondanak ki. Akár öljön, akár sebesítsen tehát a megtámadó, de a megtámadott sem az egyiket, sem a másikat nem tartozik eltűrni és elszenvedni.
3. § És innen van az, hogy valaki helyes és igazságos önvédelme közben ellenfelét, ki őt ellenség módjára kivont karddal megtámadta volt, megöli, az ilyen megölt és meggyilkolt embernek mind díja, mind véreomlása joggal elvész és azt soha senki vissza nem szerezheti.
4. § De máskép áll a dolog a lelkiismeret törvényszéke előtt. Mert ha a megtámadott a megtámadó elől becsülettel és személyének megmentésével menekülhet, akkor kötelessége menekülni s a kisebb rosszat kikerülni, nehogy nagyobb következzék be.
5. § Az előrebocsátottakra nézve pedig meg kell jegyeznünk, hogy azt, a ki mást megölt, a megtámadó vagy nem ütötte még meg vagy már valósággal megverte. Ha az első áll, hogy tudniillik még nem ütötte meg, de már készen és azon ponton állt, hogy megüsse, akkor kétségtelennek látszik, hogy bármit tesz is a megtámadott, azt a maga védelmére teszi vagy tette.
6. § Ha pedig már megütötte volt és az ütés valamely időközön át szünetelt, akkor ez időköz után nem szabad neki visszaütnie, mert ilyen módon azt a visszaütést nem védelemnek, hanem inkább boszúállásnak veszik és itélik; hacsak a megütött fél azért nem teszi ezt, hogy más ütések elől, melyeket a megtámadó újra rámérni és folytatni akart, meneküljön. És igy különbség van a védelem és bosszúállás közt; mert a védelem hevenyében esik meg: a bosszúállás pedig idővártatva történik.
7. § Ha pedig tanubizonyságból vagy máshonnan nem tünnék ki, hogy melyik ütés előzte meg a másikat, akkor a vétek azt terheli, a ki a másikat a czivódásra vagy ütésre ingerelte.
Tudnunk kell továbbá, hogy a védelmet kétféleképen érthetjük. Először: a test és személy védelmekép; másodszor pedig az ingatlan vagyon vagy örökségek megtartásakép.
1. § A mi tehát a test és személy ótalmát illeti, a védelemnek nyomban és mielőtt a sértés teljes befejezéséhez jut, vagy ugyanazon tusa és czivódás folytán a bűnös tettnek még első hevében kell történnie és véghez mennie, mielőtt tudniillik a megtámadó, vagy az, ki az első ütést mérte, a hely színéről eltávozott, mert ha azután történnék, nem védelemnek, hanem (a mint előbb említettem) boszúállásnak neveznők azt.
2. § A mi pedig az ingatlan javak és birtokjogok megtartását illeti: az ezekből kiforgatott nemesnek vagy akármely más birtokos embernek országunk régi szokása (mint már az első részben említettem) egy egész év leforgását tűzte ki és engedte meg a végett, hogy jogait megvédje és ezek elfoglalóját és fosztogatóját azokból kidobja, a mely idő alatt teljes hatalmában áll magát az elfoglaló és fosztogató ellen, a hogy tudja, megvédeni és azt az elfoglalót ennek jelentékeny kárával is jogaiból és örökségeiből kidobni.
3. § És e részben a fosztogató és elfoglaló védekezése, bármilyen legyen is az, nem fog mentségére szolgálni.
4. § És innen van, hogyha a dolgok és fekvőjószágok megtartása czéljából a védelem bárkit megillet: annak a test és személy megótalmazása végett (mikor veszedelemben forognak) sokkal inkább és nagyobb erővel szabad magát védelmeznie.
5. § Mindazonáltal Isten és a lelkiismeret itélőszéke szerint minden védekezésnek a vétlen önvédelem mérsékletével kell történnie. Hogy pedig a védelem vétlenül történt, ezt akkor mondjuk, a mikor valaki magát vagyonának és személyének veszélyeztetése nélkül máskép meg nem védheti, hanemha azt, a ki őt megtámadja, vagy megöli vagy megsebesíti.
De kérdés: ha valaki mást halállal fenyeget, vajjon őt ez a másik megtámadhatja-e?
1. § Feleled: hogy, ámbár országunk törvénye és törvényerőre emelkedett szokása értelmében kézzel és szóval való fenyegetések miatt senkinek sem szabad mást megtámadni (kivéve a felgyujtás és elhamvasztás alkalmát és esetét, a mikor is mindenki, a ki azzal fenyegetődzik, hogy valamely várost vagy falut vagy másnak házát felgyujtja és tűz gerjesztésével fölperzseli, halállal szokott bűnhödni), mindamellett a köztörvény a halál kikerülése végett megengedi úgy a védelmet, mint a támadást, ha az, a ki mást halállal fenyegetett, fenyegetéseit végre szokta hajtani, főképen ha hatalmas és különben is verekedő természetű, (mert ugyanazt erről is valószínűséggel előre fölteszszük).
2. § De ha különben nem verekedő természetű és fenyegetését sem szokta végrehajtani, akkor szóval ugyan szembe szállhatunk vele és ellenmondhatunk neki, de nem fegyverrel vagy karddal, hacsak talán társakat nem várna és a késedelem veszedelemmel járna.
3. § Mindamellett ilyen esetben jobb és üdvösebb előle kitérni és más helyre távozni.
Kérdésbe jön még az is: hogy egyik ember a másiknak segítségére lehet-e?
1. § Mondd: hogy igen. Mert ha barátaimat és atyámfiait dolgaim és örökségeim védelme végett segítségül hívhatom, ezt testem és személyem megótalmazása végett még inkább tehetem.
2. § Ezért akárki, még az idegen is, ha segítségül hivják, annak, a kit életveszélyben lát forogni, segítségére mehet.
3. § Azonban haramiát és más nyilvános gonosztevőt, az ilyen gonosztevőnek segélykiáltására nem tartozik és nem köteles másnak kezéből kiszabadítani.
A többire nézve, miután a szabad városok jogait és a védelmet, meg a támadást megmagyaráztam, most már a falusiakról (kiket jobbágyoknak nevezünk) kell értekeznem.
1. § Kiknek állapotja sokféle, mert némelyek magyarok, mások szászok és németek, mások pedig csehek és tótok, a kik a keresztény hitet vallják. Ezenkívül némelyek oláhok és oroszok, némelyek pedig ráczok vagy szerbek és bolgárok, kik a görögök tévelygését követik.
Vannak ezenfelül jászok és kúnok, kik királyi földeken telepedtek le és ott laknak és hasonlóképen a keresztény hitet vallják. Az oroszok és bolgárok közül pedig némelyek a mi hitünkhöz, másik pedig a görögök tévelygéséhez ragaszkodnak.
2. § És ámbár mind e népségek (a királyi jászok, kúnok, oroszok és polgárok kivételével) eddigelé a szabadság amaz előjogával éltek, hogy, ha úgy akarták, szabadságukban állott, törvényes földbérük letétele és adósságaik kifizetése után lakóhelyeikről bármikor más, nekik inkább tetsző helyre költözniök, hogy majdan ott lakjanak, minthogy azonban pártot ütöttek és bizonyos Székely György nevű leggonoszabb haramia vezérlete alatt az egész nemesség ellen az úgynevezett kurucz lázadásban váratlanul felkeltek és e miatt örök hűtlenség vétkébe estek: az elmúlt nyáron szabadságukat végkép elvesztvén, földesuraiknak föltétlen és örökös szolgaságába kerültek.
3. § Kiket ez ország törvénye és rég törvényerőre emelkedett szokása értelmében semmiféle dolog miatt (kivéve azokat, a melyek nyilván egyházi törvényszékre tartoznak) sem az ország rendes birái, sem egyházi vicáriusok vagy egyéb egyházi birák, sőt még valamely megyei ispán elé sem lehet egyszerűen és közvetlenül idézni, hanem részükről első sorban mindenkori földesuraik, legyenek azok akár egyháziak, akár pedig világiak, tartoznak bármely panaszlónak és perlekedőnek törvényt és igazságot szolgáltatni.
4. § És azután, ha valamelyik fél, az ilyen itélettel nem akarna megelégedni, azt a pert világosabb és érettebb megvitatás és megvizsgálás czéljából annak felsőbb birája elé viheti, a kire tudniillik annak a pernek megvizsgálása tartozik.
5. § Akképen tudniillik, hogy ha a per sora szerint az egyházi törvényszék elé látszik tartozni akkor a megyés püspök és helyettese elébe, ha pedig tudnivalóképen világi biró elibe tartozik, a megyei ispán és szolgabirák elibe kell azt felküldeni.
6. § És az ilyetén biráskodásnak és igazságszolgáltatásnak, akár perbehivás útján a királyi Curiában, akár idézés útján a megyei ispánok vagy egyházi vicáriusok előtt támasztották és indították legyen a pert, mikor ezt az illető földesúr eleibe visszaküldik, mindenkor egy vagy két szolgabiró jelentlétében kell történnie, folynia és végbemennie.
Mindenekelőtt tehát az ilyentén törvényszolgáltatás módjáról és rendjéről kell szólnom.
1. § És itt az a kérdés: vajjon az idő szerint való földesúr tartozik-e a panaszos fél egyszerű megkeresésére jobbágyai részéről tettleg törvényt és igazságot szolgáltatni? És ha vonakodik igazságot szolgáltatni, e miatt nem esik-e valamely törvénykezési dij terhe alá? És vajjon azután (ha az iránt, hogy jobbágyait a megyeispán és szolgabirák elé állitsa, törvény elé idézték) megigérheti-e ugyanazon jobbágyai részéről a törvényszolgáltatást, vagy már egyedül a megyeispán a szolgabirákkal tartozik azok részéről törvényt szolgáltatni?
2. § Mondd, hogy ámbár isteni és emberi jog szerint, valamint a közönséges törvény értelmében, bármely földesúr akármely jobbágyai, parasztjai és nem nemes cselédei részéről egyszerű megkeresésre és panasztételre legott minden panaszos is megsértett vagy kárvallott embernek azonnal tartozik törvényt és igazságot tenni és szolgáltatni; mindamellett addig, míg az efféle törvénytételre és igazságszolgáltatásra törvényesen, azaz perbehivással vagy idézéssel fel nem hívták és meg nem intették (ha a törvénytételt és igazságszolgáltatást elmulasztotta volna is) e miatt semmi büntetés alá nem esik, azért, mivel ez a perek folyásaiban a biró meghagyás megvetése és áthágása miatt szokott bekövetkezni és e miatt szokták kiróni.
3. § Tehát azután is nem a megye ispánja a szolgabirákkal, hanem ő maga tartozik azt a törvényt kiszolgáltatni.
4. § Mire nézve tudnunk kell, hogy ha valamely nemest vagy birtokos embert (legyen az akár egyházi, akár világi személy) akképen hívnak perbe a királyi Curiába, vagy úgy idéznek a megye ispánjának törvényszéke elébe, hogy mind maga személyesen megjelenni, mind pedig jobbágyait és nem nemes cselédeit törvény elé vinni és állítani köteles, akkor az ilyen nemest vagy birtokos embert, ha meg nem jelenne, saját személyére nézve három nehéz girában, jobbágyait vagy nem nemes cselédeit pedig akárhányan legyenek is azok, a kiknek törvény elébe állítását neki név szerint meghagyták, fejenkint egy-egy girában, vagyis minden törvény elé rendelt személyt egy-egy ugyancsak nehéz girában, és ezenfelül a felperes keresetében és követelésében szokás és kell elmarasztalni és ekkép terhelni.
5. § Úgy tudniillik, hogy ha a pert nagyobb hatalmaskodás tárgyában, a királyi Curiában indították meg, úgy a nemest vagy birtokos embert, mint név szerint és világosan törvény elébe rendelt jobbágyait és nem nemes cselédeit fejüknek és az ő részükbe eső minden, tudniillik ingó és ingatlan javaiknak elvesztésére itélik.
6. § Ha pedig a pert kisebb hatalmaskodás tényét illető dolgok tárgyában a megyei törvényszéken indították is meg, akkor a nemest részben a birónak, részben a felperesnek fizetendő száz forintban, jobbágyait és nem nemes cselédeit pedig negyven forintot tevő és egyedül a felperest ilettő díjukban marasztalják el. Mert a megyei törvényszékeken erőszakoskodások és hatalmaskodások tárgyában száz forintot meghaladó büntetést nem lehet kiróni.
7. § De ha megjelent és felelvén megigérte, hogy jobbágyai és nem nemes cselédei részéről a felperes vádjaira és kereseteire nézve törvényt és igazságot szolgáltat, akkor köteles leszen ama birtok színhelyén, a hol az ilyen paraszt vagy nem nemes cselédek laknak, abban a határidőben, melyet arra az ő rendes birája kitűz, annak a vármegyének, melyben az a birtok fekszik, egy (a mint említém) vagy két szolgabirája előtt saját személyében vagy tisztje avagy falusbirája által ilyentén törvényt és igazságot tenni és szolgáltatni.
8. § Ha pedig abban a határidőben, melyet e czélból a biró kitűzött, ilyetén törvényt és igazságot tenni és szolgáltatni vonakodnék és elmulasztaná, akkor azt a nemest vagy bármely birtokos embert az igazság ki nem szolgáltatásáért és a birói meghagyás megvetéseért minden egyes jobbágy vagy nem nemes cseléd tekintetében (a kiknek részéről törvényt és igazságot tenni és szolgáltatni tartozik vala) külön-külön három girában fogják elmarasztalni, a melyeket két részben mindenkor a birónak, egy harmad részben pedig a felperesnek fog fizetni: más három-három girával meg arra kell kényszeríteni és szorítani, hogy abban a határidőben, melyet e végett a biró újból ki fog tűzni, azt a törvényt és igazságot kiszolgáltassa.
9. § Ha pedig ama törvény és igazságszolgáltatástól másodízben is vonakodnék és azt átalná és elmulasztaná, akkor tényleg minden egyesnek a díján marad, a mely díjakra nézve a biró a felperest az olyan nemesnek vagy más birtokos embernek ingó javaiból és dolgaiból, ha ilyenek találhatók, különben pedig birtokjogaiból tartozik kielégíteni.
10. § És a díjakra nézve csak akkor tartsd ezt igaznak, ha azok az erőszakoskodások, a melyek miatt a pert indították, kisebb hatalmaskodás tényét foglalják magukban. Mert ha főbenjáró itélet alá tartoznak, akkor mindazonáltal, a kiknek részéről igazságot kell vala szolgáltatni, nem díjaikban, hanem fejük és összes javaik elvesztésében marasztalják el és minden, tudniillik úgy ingó mint ingatlan vagyonukat a birónak és ellenfélnek itélik oda s azonfelül az itélőlevél erejénél fogva (hogy méltó büntetéseiket elvegyék) az ellenfél és felperes őket, a hol csak föllelheti, akár saját uraik, akár mások határaiban, az odaitélő és itéletlevél mellett szabadon elfoghatja.
11. § Ha ellenben az ilyetén törvény és igazságszolgáltatás a földesúr igéretéhez és a biró meghagyásához képest az arra rendelt határidőben és helyen annak rendje szerint véghez ment és a jobbágyokat vagy nem nemes cselédeket nagyobb hatalmaskodás tényében bűnösöknek és vétkeseknek találják és e miatt főbenjáró ítéletben, valamint összes ingó és ingatlan javaik elvesztésében marasztalják és ezzel sujtják: akkor az ilyen javak két részben az illető földesurat mint birót és egy harmadrészben az ellenfelet és felperest illetik; és ezenfelül az a földesúr az elítélteket és elmarasztaltakat az ellenfél kezébe tartozik adni és szolgáltatni, hogy ez őket a jognak megfelelően főbenjáró büntetés alá vesse.
12. § És ha a földesur ezt bármi módon tenni nem akarná vagy meg nem tétetné, akkor mindenkinek díját saját vagyonából és javaiból tartozik letenni és megfizetni.
13. § És ez akkor áll, ha az ilyen elitéltek és elmarasztaltak abban a határidőben, mikorra a törvény- vagy igazságszolgáltatást igérte, az ő szolgálatában és hatalma alatt valának.
14. § Mert ha ama jobbágyok vagy nem nemes cselédek valamelyike időközben elillan és bármely módon urának keze, joghatósága és hatalma alól menekül: akkor azt a földesurat e miatt semmi teher alá sem kell vetni.
15. § Hanem ha valamelyikök a törvényszolgáltatásra nézve tett igéret után s az igazságszolgáltatás napja és határideje előtt földesurának akarata ellenére nyiltan vagy alattomban távoznék és szöknék el: akkor az a földesúr annak a földesúri területén létező és fekvő minden vagyonát és bárminemű javait, tudniillik ingóit és ingatlanait, a maga részére szabadon elfoglalhatja.
16. § Mindamellett azokból (nagyobb hatalmaskodások ellenében) előbb annak díját, tudniillik negyven arany forintot tevő tíz girát tartozik a felperes részére kifizetni, úgyszintén fölülmaradt ingó javainak harmadrészét is, ugyanazon ellenfél részére kell kiadnia, ugyanazon ingó javaknak két részét tartván meg. Nem különben annak a parasztnak vagy nem nemes cselédnek örökségeit és ingatlan javait meg kell becsülnie és az örökségek becsűjének és értékének egy harmadrészét is, a felperesnek tartozik kiszolgáltatni; azok másik két részét hasonlóképen magának tartván meg és foglalván el.
17. § És ezenfelül az ellenfélnek szabadságában és teljes hatalmában áll az ilyen szökevényt mindenütt, ahol csak találhatja, letartóztatni és érdeme szerint főbenjáró itélet alá vetni.
18. § Ha azonban kisebb hatalmaskodások forognak szóban, akkor egyedül annak díját tartozik a felperesnek kifizetni és ezzel együtt köteles, az ellenfélnek azokra a károkra nézve melyeket az a paraszt vagy nem nemes cseléd okozott (ha a kereset során a károk elő vannak adva), ugyanezen paraszt vagy nem-nemes javaiból eleget tenni.
Továbbá, ha a királyi Curiában perbehivás vagy a megyei ispán törvényszékén idézés által a jobbágyoknak vagy nem nemes cselédeknek törvény elé állítása iránt pert indítottak és a biró azt az illető földesúr elébe (hogy ez azok részéről a panaszlónak és ellenfélnek törvényt és igazságot szolgáltasson) visszaküldötte és a felperes a törvényszolgáltatás idején az alperesek ellenében három tanúvallató levelet mutatott föl és ezek az ellenök előadott keresetet egyszerűen tagadták: akkor mindenik alperesnek és törvény elé rendelt jobbágynak vagy cselédnek, az ő díjához képest, negyvened magával, hozzá hasonló emberekkel, azaz paraszt és nem nemes, mindamellett jóhírű és tisztességes állapotú személyekkel, leteendő tisztító esküt kell megitélni.
1. § Mert minden paraszt és olyan ember, a kinek birtoka nincs, a maga esküjével csak száz dénárt tevő egy forintot szerezhet vissza és nem többet, és következésképen esküjével nagyobb érték erejéig bárki mást sem nem tisztíthat, sem el nem ítéltethet.
2. § Azonban másképen áll a dolog a büntető ügyekre nézve, a mikor valamely gonosztevő fejére tesznek esküt; mert ekkor nem a díjat, hanem a vétkességet és büntett büntetését veszik fontolóra.
3. § Ha pedig két tanúvallató levelet mutatott fel, akkor huszadmagával, ha pedig egyet hozott elé, tizedmagával, hozzá (mint előbb mondám) hasonló parasztokkal leteendő esküt kell megitélni és elrendelni. És ez nemeseknek meg más birtokos embereknek ellenében áll; mert ha nem nemesek és parasztok közt szolgáltatnak igazságot, akkor a helynek és hazának szokását és rendjét tartják meg, a hol a bűnös tartózkodik.
4. § A tanúvallató levelek alatt pedig mindenkor értsd, a melyek a király írott parancsára vagy az ország más rendes biráinak írásba foglalt kívánságára, a hiteles helyeken vagy az ország ama rendes birái előtt, az urak és nemesek közönséges gyűlésein készültek.
5. § Mert az egyszerű tanúvallató leveleknek, a melyek tudniillik valamely perlekedőnek törvényes és sürgető kérelmére a megyei ispánok törvényszékein keltek, csak részben és nem egész teljességükben van hatályuk.
6. § Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ha az alperesek az említett törvényszolgáltatás idején a felperesnek és ellenfélnek ellenök előadott keresetét és követelését tagadnák és szomszédaik tanúságával vagy más elfogadható bizonyítékkal ki akarják mutatni, hogy büntelenek és ártatlanok, és a felperes az ilyen tanúskodást nem akarja elfoglalni, hanem egyszerűen és egyedül a bemutatott tanúvallató levelek erejéhez képest kérne a birótól törvényt és igazságot: akkor ilyen esetben az az eskü, melyet ama tanúvallató levelek erejénél fogva kellene megitélni és elrendelni, felényire apad és száll le, a mint ezt a szokást a nemesek pereiben is megtartják.
7. § De közönségessé és általánossá vált az a vélemény, hogy a hány személylyel a nemesnek vagy földesúrnak az eskütételt a királyi Curiában vagy a megyei ispánok törvényszékén odaitélik, ugyanannyi személylyel kell annak letételét az ő jobbágyainak vagy nem nemes szolgáinak is meghagyni.
8. § És ha a nemes a közös tanúvallatás után az esküt letette, jobbágyai és cselédei is, a kereset alól mentesek maradnak; ha pedig elbukik, akkor őket is elmarasztaltaknak tekintik.
Azt sem kell felednünk, hogy ha valamely perlekedő a törvény rendje szerint valamely parasztot díjában vagy kártérítésben avagy adósságok fizetésében elmarasztaltat és elitéltet és annak az elitéltnek sem ingóságai, sem örökségei nincsenek, melyekből arra nézve eleget tehetne, akkor a földesúr köteles az ekképen elmarasztalt parasztot fogva ellenfelének kezébe adni és kiszolgáltatni, a kit is az ellenfél vagy felperes tizenöt napon át (ha az elmarasztalt azalatt vele ki nem egyezik) saját börtönében tarthat; testén azonban díjának büntetése alatt semmi sérelmet sem tehet, hanem tartozik őt ezalatt kenyérrel és vizzel ellátni.
1. § És ha ez a paraszt azon idő alatt magát az ilyen fogságból nem szabadíthatja is ki, az ellenfél őt még sem vetheti szolgaságban, hanem eskü alatt tett fogadására (hogy a míg adósságát le nem rója, mindannak a mit munkával vagy koldulással szerezhet, harmadrészét hetenkint ellenfelének hűségesen kiszolgáltatja) szabadon bocsátani tartozik.
2. § Ki ha erre megesküdni és ezt a terhet elfogadni és magára vállalni vonakodnék, vagy talán szabadságának visszanyerése után ellenfelét megcsalná: akkor az ellenfélnek teljes hatalmában áll ezt a parasztot mindenütt, a hol csak teheti, újból letartóztatni és bebörtönözni és mindaddig, a mig arra a díjra, kárra vagy adósságra nézve tényleg eleget nem tesz, szolgaságra vetheti és ennek akaratja ellenére kell azt kipótolni, a mit önként és szabad lábon megtenni nem akart.
3. § És ugyanezt kell értenünk azokról a perekről is, a melyeket adósságok és károk iránt nemesek indítottak és kezdettek egymás közt; tudniillik, hogy a nemest, a kire nézve úgy találják hogy örökségei és ingóságai, a melyekből a tett adósságokra és okozott károkra nézve eleget tehessen, nincsenek, személyében is letartóztatják és a biró által a parasztokra nézve imént előadott módon elégtételadásra kényszerítik, a mint ezt a második részben is, tudniillik az itéletek során röviden érintettem.
4. § Ha pedig az alperes azt a határnapot, melyet a biró a fizetésre kitűzött, valamikor elmulasztotta volna, az adósságok kétannyira növekedését (a mi a régieknél, mint olvassuk, divott) ebben a mi időnkben nem kell megitélni.
Továbbá, ha valamely paraszt, a kinek még ki nem házasitott leánya is van, fiat nemzene: akkor ugy az ingó, mint ingatlan apai vagyonban mind a kettő egyenlő joggal örökösödik.
1. § Ha pedig a leány az ingó vagyonból ki volt házasitva, akkor ügyelnünk kell; mert az a vagyon vagy ősi, vagy apai volt. Ha ősi volt, a kiházasitásban semmiféle csalás sem következhetik be, mert a leánynak egyenlő részt kell kapnia. Ha pedig a vagyon apai volt, akkor apja a maga állapotához és tisztességéhez illően kiházasithja, és abból a vagyonból többé része nem leszen, hanem az apa halálával a fiura, és ez is elhalván, az ugyanazon törzsökből leszármazott atyafiaira és vérrokonaira fog szállani.
2. § De ha az apa saját osztályrészéről végrendeletet akar tenni, ezt ugyan megteheti, azonban feleségének megröviditése nélkül. Mert a feleség abban a vagyonban, melyet férje a házasság tartama alatt szerint, mindig részessé és osztályossá válik, ugy, hogy ha a férj végrendelet tétele nélkül halna el, az egész vagyon, melyet, mint előbb mondám, szerzett, reá fog háramlani.
3. § Ha pedig az apa első feleségének elhaltával mást vesz nőül, akkor az első feleségétől született fia, ha atyjával az ingó és ingatlan vagyonban megosztozott, második felesége a fiu osztályrészéből magának semmi részt nem vehet és abba apjának eme második feleségétől született fiutestvérei sem avatkozhatnak, hanem a fiu arról a vagyonról saját tetszése szerint szabadon rendelkezhetik.
Továbbá, ha a paraszt egyedül és magában álló személy és semmi örököst és utódot nem hagy maga után: ingó vagyonáról szabadon végrendelkezhetik; mindazonáltal örökségei, ha ősiek, egészen a földesúrra háramlanak.
1. § Ha pedig azokat önmaga szerezte volna, két részre kell osztani, melyeknek egyike valósággal a földesúrnak, másika pedig annak jut, a kinek végrendeletében hagyta.
2. § Ha pedig végrendelkezés nélkül halt el: úgy összes ingó, mint ingatlan vagyona is a földesúrra háramlik.
3. § A kinek kötelessége abból a vagyonból mindenekelőtt az elhunytnak temetéséről és eltakarításáról gondoskodni; azután annak minden hitelezőjét kielégiteni és adósságait kifizetni és a mi e vagyonból fenmarad, azt azután magának tarthatja.
4. § Ha azonban a paraszt törvényes örököst hagyna maga után és az örökös még kisded és a tizenkét éves életkort el nem érte volna, akkor az apa, nem csak a maga osztályrészéről végrendelkezhetik, hanem a kisded és netán életkorának tizenkettedik évén belül elhaló örökösnek is, más örököst (a kit épen akar) helyettesíthet, úgy, hogy ha az a törvényes örökös azalatt előbb meg találna halni, a helyettesített örökös örököljön.
5. § De ha az igazi örökös azután a mondott életkort eléri vagy meghaladja, az ilyen helyettesítés elenyészik és az egész vagyon megtartás és kezelése az örököst fogja illetni.
6. § Mindamellett, valamint a jobbágyok állapota, úgy a törvényes szokás és sokféle, a melyet a helyek régi gyakorlatához képest kell megtartani.
7. § Mindazonáltal ez alatt nem azt kell értenünk, minthogy az örökséget, melyet a paraszt valakinek hagyott vagy eladott, a földesúrtól örökös joggal el lehetne idegeníteni, mert a parasztnak földesura földeiben, azok örökségére nézve a munka bérén és jutalmán kívül, semmi joga sincs, hanem az egész föld tulajdona a földesurat illeti s reá tartozik.
8. § A jobbágy tehát az ilyen hagyomány vagy eladás által csakis munkájának bérét és jutalmát, tudniillik a föld, a rét, malom vagy szőlő igaz becsüjét hagyhatja, vagy adhatja el valakinek, mert az örökség a földesúr részére mindig épségben marad, ki a földeket, réteket és malmokat közbecsűjök, a szőlőket pedig igaz értékük szerint, a mikor akarja, magához válthatja.
Meg kell azonkivül jegyeznünk, hogy mivel a parasztok időszerint való uraiknak annyira alá vannak vetve, hogy a nemesekkel saját személyökben semminemű dologra nézve sem folytathatnak pert.
1. § Ha tehát valamely nemes a parasztot méltatlanul megverte vagy megsebesítette, avagy másképen megsértette, vagy akár vagyonában is erőszakosan megkárosította és földesura az ilyen nemest perbe fogván vétkesnek nyilvánítatja és itélteti: akkor azt a nemest a földesúr ellenében kisebb hatalmaskodás tényében, a mely száz forintot tesz, és azonfelül annak a megsebesített vagy megvert parasztnak díjában vagy az okozott károk megtérítésében és helyrehozásában, tudniillik a véghezvitt dolog minőségéhez képest, kell elmarasztalni.
Azt is tudnunk kell, hogy mindazok a nemesek, valamint mezővárosok és faluk, a kiknek vagy a melyeknek a gonosztevő és rossz emberek megbüntetésére és kivégzésére nézve kiadott királyi leveleik nincsenek, minden tolvajt, rablót és nyilvános gonosztevőt, kiket ők a maguk körében találtak és letartóztattak, a befogott gonosztevő díjának büntetése alatt, megfenyítés végett ama vármegye ispánjának vagy alispánjának és szolgabiráinak kezéhez tartozik adni és szolgáltatni, a melyben az ilyenféle nemesek laknak vagy a mezővárosok és falvak feküsznek és azokat három napnál tovább maguknál nem tarthatják.
1. § Mert ha azokat harmadnapon túl tartanák meg, az említett ispánok, alispánok és szolgabirák ellenében (mivel ezek joghatóságát vakmerően maguknak tulajdonítják) minden egyes befogott személyért naponkint három-három nehéz girában méltán el fogják őket marasztalni.
2. § Azonban a gyilkosokat és gyújtogatókat, valamint az erőszakos házasságtörésen kapottakat, kiket a bűntett helyén vagy színén vagy annak a mezővárosnak, vagy birtoknak területén fogtak be és tartóztattak le, a hol az ilyen bűntényt elkövették, a kiváltsággal fel nem ruházott mezővárosoknak, faluknak és nemeseknek is hatalmukban áll a törvény rendének megtartása mellet érdemük szerint megfenyíteni és megbüntetni.
3. § De azokat elbocsátaniok nem szabad, mert ez esetben a mondott ispánok és alispánok meg szolgabirák ellenében minden egyes elbocsátottnak díjában marasztalnák el.
4. § Hasonlóképen azok a nemesek és mások is, kiknek erre nézve különös kiváltságuk van, mindazokat a gonosztevőket, a kiket ők az ő területükben találtak és fogtak meg, megbüntethetik, és vétkükhöz képest megölethetik ugyan, de sehol sem bocsáthatják el; mert különben azok díjait tartoznak megfizetni.
Továbbá, ha valamely nemes vagy paraszt a vetésekről vagy rétekről és kaszálókról, avagy a tilalmas makkos erdőkből lovakat, ökröket, juhokat, disznókat avagy más marhákat vagy barmokat az azokban okozott károk miatt hajtana be, hogy azokat zálog és váltság alá vesse és az efféle állatok gazdája azokat makacsságból kiváltani nem akarná, akkor az a káros fél azokat az állatokat három napnál tovább magánál nem tarthatja.
1. § Ennek a három napnak elteltével pedig megyei ispánjának vagy alispánjának és ennek távollétében az egyik szolgabirónak, a kinek járásához tudniillik a megkárosított terület tartozik, kezéhez kell azokat adnia és szolgáltatnia.
2. § Mert különben harmadnap mulva azt a behajtót és megzálogolót minden napért, a melyen az említet marhákat magánál tartja, három-három nehéz girával fogják terhelni, mely két részben a biró, egy harmadrészben pedig az ellenfél kezéhez megy és ezeket fogja illetni.
3. § Az okozott károkat pedig ama hely birájának és esküdt polgárainak, a melynek határában azok történtek, lelkiismeretes meghatározása és becslése szerint kell megtéríteni.
4. § Mert az a különös és határozott büntetés alatt tett tilalom, hogy a vetésekben vagy rétekben avagy az erdőkben senki kárt ne tegyen, csupán annak a helynek jobbágyaira szól, melynek határában az ilyen vetések, erdők vagy rétek feküsznek; minthogy az idegenek nem a tilalom büntetését, hanem a kár mennyiségét kötelesek megfizetni.
5. § Ha pedig a jobbágy lopva vagy nyilván erőszakosan erdőt vágna vagy annak fáit hántaná és ezen rajta lehetne kapni, mindenét, a mi nála van, elveszíti és azonfelül erőszakosságáért díján marad.
Továbbá az olyan lónak dolgában és ügyében, melyet gazdájától és birtokosától lopva vagy egyébként vittek és idegenítettek el, és a melyet valamely bármiképen létesített közhadban megtaláltak: nem kell és nem is lehet a felperes részére törvényt szolgáltatni, hanem azt a lovat hitelt érdemlő emberek által, kiket e czélból a had kapitánya és vezére kiválaszt és megbíz, igaz értéke szerint meg kell becsültetni és biztos kezesség mellett a táborozás befejezéséig annak kezén kell hagyni, a kinél azt megtalálták.
1. § És a had kapitánya és vezére bizonyos határidőt tartozik kitűzni, a melyben ama táborozás megszüntével, mind a két félnek valamely rendes biró előtt, a kit ő kirendel, vagy a királyi főlovászmester előtt meg kell jelennie, hogy az ilyen ügyben törvényt nyerjen.
2. § Ha pedig az alperes az ellopott és a táboron kívül megtalált ló vagy ökör, avagy más marha ügyében annak megvásárlásáról világos bizonyitékot fel nem mutathat, annak visszanyerhetése végett a felperes mindenkor harmadmagával, hozzá hasonlókkal tartozik hitet tenni.
3. § De ha az a tolvaj azt mondaná, hogy azt szabad és közönséges vásáron vagy másutt vásárolta és szavatost (a kit mi mentesítőnek nevezünk) nem állíthat, sem pedig gazdáját nem adhatja, vagy bárki mást, a ki a vásárkor szokás szerint áldomást ivott vagyis ahhoz szerencsét kivánt volna, elő nem állíthat, akasztófával bünhődik.
Tudnunk kell végtére, hogy mindazokat a pereket, melyeket a székesegyházi vacariusok és a megyei ispánok törvényszékein indítottak (kivéve azt a pert, melyet a megyei törvényszéken egyedül a felperes személyes esküje alá bocsátanak) világosabb és érettebb megvitatás végett a királyi Curiába, tudniillik az ország rendes birái elébe szokás és kell átküldeni.
1. § Azokat a pereket pedig, melyeket a földesurak előtt a jobbágyok és parasztok dolgaiban (a fent említett módon) indítottak, annak a félnek, mely az ott szolgáltatott törvénynyel megelégedni nem akar, kérésére és feljebbezésére, először az ispánok és alispánok meg szolgabirák elébe és azután, ha talán valamelyik fél itt sem elégednék meg, a királyi Curiába kell átküldeni.
2. § És a feljebbező fél úgy az ilyen, mint a megyei törvényszékeken folytatott akármely más pereket illető, itélő és átküldő leveleket, ha könnyen megtörténhetik, a végső és perdöntő határozat után tartandó legelső, különben pedig másodszor tartandó törvényszéken köteles kivenni és a pert abban a határidőben, melyet neki a biró kitűz, a királyi Curiába fel kell vinnie.
3. § Mert ha ezt tenni elmulasztaná, az a peresügy itélt dologgá válik és a harmadik törvényszéken a hozott itélethez képest az itélő levelet a győztes és pernyertes fél részére ki kell adni és végrehajtás alá bocsátani.
4. § És ezt akkor, ha a mulasztás nem a jegyző vagy a birák, hanem a feljebbező fél részéről történt.
Továbbá, jóllehet nem czélom, hogy a zsidókról irjak, minthogy a zsidóknak az ő jogaikra nézve többféle és különböző és több helyen az üdvösséggel ellenkező kiváltságaik vannak és különben is az uzsorákról itélni veszedelmesnek látszik, mégis mivel gyakran megtörténik, hogy a zsidókat a keresztények ellenében eskütételre kötelezik és itélik, tehát azt véltem, hogy a zsidók esküjének mintáját e munka végére illeszszem.
1. § Holott tudnunk kell, hogy a zsidónak, a ki esküt akar tenni, magára rövid köntöst vagy palástot öltve és fején zsidó kalapot viselve a nap felé kell fordulnia és mezitláb állania, ki is a törvénykönyvet (melyet Mózes táblájának neveznek) kezével érintse és tartsa és ezeket mondja:
2. § „Én N. zsidó esküszöm az élő Istenre, a szent Istenre, a mindható Istenre, a ki az eget és földet, a tengert és mindazt teremtette, a mi ezeken és ezekben van, hogy ebben az ügyben a melylyel engem ez a keresztény vádol, teljesen ártatlan és bűntelen vagyok. És ha bűnös vagyok, nyeljen el a föld, a mely Dathant és Abyront elnyelte. És ha vétkes vagyok, lepjen meg a szélhüdés és bélpoklosság, a mely Elizaeus kérésére a syryai Naamant és Jeziit, Elizaeus szolgáját meglepte. És ha vétkes vagyok, érjen engemet a nyavalyatörés, vérfolyás és hirtelen gutaütés és ragadjon el a véletlen halál és vesszek el testestűl és lelkestűl és vagyonostúl és soha se jussak Ábrahám kebelébe. És ha vétkes vagyok, semmisítsen meg Mózes törvénye, melyet neki a sinai hegyen adtak és szégyenítsen meg minden írás, mely Mózes öt könyvébe van írva. És ha ez az esküm nem való és igaz, törüljön el Adonay és az ő istenségének hatalma. Ámen.”
Ezek azok, legbölcsebb és legjobb fejedelem, a miket a te parancsodra és felhatalmazásod alapján nemes Magyarországodnak, a melyben annyi év óta a legszerencsésebben uralkodol, törvényeiről, intézményeiről és hazai szokásairól irásban foglalni jónak láttam.
A miben sok mindent kellett figyelembe vennem: nevezetesen azoknak a fejedelmeknek, kik elődeid valának, végzeményeit, a honnan, mint tapasztalni fogod, majdnem az egész munkámat merítettem. Másfelől lelkem előtt lebegtek azok a hazánkfiai, kiket e munkámmal oktatnom kell vala. Az előbbi okból történt, hogy munkámban gyakran ugyanazokat a kifejezéseket használtam, a melyekről tudtam, hogy azokat ama fejedelmek használták. Mert képtelenségnek látszott nem használnom a szókat, a melyekre nézve bizonyos voltam, hogy a kik azokat ennek előtte megállapították, végzeményeikbe minduntalan beiktatták.
Hogy azok a római törvényhozások is, a régiség iránt tartozó tiszteletből, csaknem ugyanazokat a szókat elegyítették törvényeikbe, a melyeket a decemvirek koruk szokása szerint legrégibb törvényeikben használtak, affelől, legbölcsebb fejedelem, egy ahhoz értő sem kételkedik.
Tudjuk, hogy a legtudósabb latinok is, sokszor idegen és merően barbár szólásokat iktattak írásaikba, a minő Cicerónál a „mastruca”, holott ez sardiniai és egészen idegen szó; továbbá a „gaza”, a mely perzsa szó. Több ilyneműt Fabius Quintilianusnál találhatsz, azon a helyen, a hol az idegen szókról bőven értekezik.
Ezenkívül bizonyos, hogy Maro, a latin költőknek ez a legeslegfőbbike az ő arany verseibe gyakran vegyített olyan régi hazai és az ő korában fölötte nagy régiségük miatt már egészen elavult mondásokat, melyeket Livius Andronicus, Qu. Ennius, Furius Bibaculus, Gn. Naevius, Varius, M. Actius, Pacuvius, Qu. Corneficius, Lucretius valamint mások mint közönségesen ismerteket széltiben használtak.
Legrégibb féfiainak (úgymond bölcs Phavorinus) Curius és Fabricius meg Coruncanius és a náluk régibb hármas Horatiusok tisztán és világosan beszélgettek az övéikkel és beszédükben nem az Italia első lakóiként oda állított aurunkok vagy sicanok vagy pelasgok, hanem saját koruk szavait használták s mi sem sajnáljuk, hogy jelen munkánkban ugyanezt tettük.
Lelkünk előtt lebegtek másfelől magyarjaink, a kiknek hasznára írtuk csaknem mindezeket. Mert tudva van, hogy magyarjaink Cicero, Livius, Salustius vagy Aulus Gellius könyvei helyett inkább a fegyvert és azt forgatták kezükben, a mi nélkül sem nem vethettek, sem nem arathattak. Az értelmesbek tehát meg fogják nekem bocsátani, ha magyarjainkkal szóltomban magam is természetes és egészen hazai szavakat használtam.
Hogy hazánkfiainak megszokott és egyszerű nyelvén beszéljünk, arra minket leginkább Palladius Rutiliusnak a földmívelésről írt könyvei elsejében foglalt mondása indított: „Az okosságnak (úgymond) első szabálya, hogy mérlegeld azt a személyt, a kit oktatni akarsz. Mert, a ki a földmívelést képezi, annak nem kell a szónokokkal a művészetben és ékesszólásban versenyeznie, a mit sokan megtettek, kik midőn a parasztokhoz ékes beszéddel szólanak, ezzel azt nyerik, hogy tanításukat a legjobban beszélők sem érthetik meg.”
Ezenkívül Lactantius a vallásról írt harmadik könyvében ezekkel a szavakkal él: „Isten (úgymond) a természetet olyannak akarta, hogy az egyszerű és meztelen igazság érthetőbb legyen: mivel az (úgymond) önmagában elég ékes, és azért ha kívülről hozzátett ékességekkel cziczomázzák fel, elfacsarják. A hazugság pedig idegen külszín alatt válik tetszetőssé, mert önmagában romlott lévén, hacsak másunnan vett ékességgel körü nem burkolják és nem díszítik, elenyészik és eltűnik”.
Marcus Tullius, a kinek kitűnő és bámulatos ékesszólása volt, a legfőbb jóról és rosszról írt első könyvében: „A bölcselkedőtől (úgymond), ha ékesszólás felett rendelkezik, nem fordulok el megvetéssel, ha pedig annak híjával van, nem nagyon kívánom meg tőle. Mert a bölcselkedőtől (úgymond) elég, ha azt, a mit akar, szavakba foglalja és tisztán adja elő, hogy megértsem”.
Aurelius Augustinus gyakran ismételte ezt a mondást: „Ha a dolog maga tudva van, nem kell (úgymond) a szavakkal erőlködni”.
Aztán ki hinné, hogy az idegen népek, mint a perzsák, az egyiptomiak, az arabok, a scythák, a parthusok és hyránok más szavakkal hoztak volna övéik számára törvényt, mint világos és olyan szólásmondással, a mely nálok közönségesen dívott.
A görögökről is, különösen azokról, kik a magyarázás tisztére vállalkoztak, azt mondják, hogy többnyire a széltiben dívott és közönséges beszédet szerették. Lycophron tanait kevesen olvassák, mert az olvasók azok értelmét sem foghatják fel. Hogy az ephesusi Heraelit iratai elvesztek, azt nem más oknak tulajdonítják, hanemha annak, mert felette bajosan érthető és az éjszaki sötétségnél is - mint mondják - homályosabb szókat használt. Innen van, hogy őt később „seotinos”-nak vagyis „a homályos”-nak nevezték.
Nem dícsérem sem a törvények sem egyéb dolgok olyan magyarázóit, kiknek iratait, hacsak más fejtegetőkre nem akadnak, meg nem érthetjük. Hogy Epicurus, kit ővéi a legnagyobbnak tartottak, irataiban egyszerű és népies nyelvet használt, azt másokon kívül Marcus Cicero is bizonyítja.
Plotinus, Plato későbbi követőinek legeslegfőbbike, mint mondják, az ékesszólás művészetét annyira elhagyagolta, hogy a mikor valamit írt, azt, a mit írt, kétszer áttekinteni, sőt csak egyszer is átolvasni és átlapozni, semmi türelme sem volt; és a helyesírásra sem fordított semmi gondot, minthogy tudniillik egyedül arra törekedette, hogy magát megértesse. Némelyek Aristotelest, a bölcselkedőt sem átallották ugyanezen íroi gondatlansággal vádolni.
Ehhez járul, hogy az az isteni törvény, melyet Mózes, Isten szájából adott a zsidóknak, olyan egyszerű szókkal van írva, a melyekből kitetszik, hogy szerzője abban az ékesszólással semmit sem törődött. Mert a mire nézve azt parancsolják, hogy mindenkinek meg kell tartania, azt úgy kell előadni, hogy az olvasók azt, a mit parancsolnak, könnyen megértessék. Azután tudva van, hogy az evangéliumnak és Krisztusnak szent törvénye, a melyek nélkül senki sem üdvözülhet, minden szócziczoma nélkül van megirva.
Eszembe jutott továbbá, hogy a mit e hármas könyvben megírtam, azt majdnem mind egyedül hazánkfiai fogják használni. Azt vélem tehát, hogy nem tettem rosszul, midőn ebben a munkámban némely olyan szavakat használtam, melyek inkább Magyarországunkban, mint Latiumban jöttek szokásba. Mert az ilyen dolgokban (a mint ezt Aristoteles is tanusítja) a többség módja szerint kell beszélnünk.
Ezt csupán azok miatt kívántam elmondani, a kik minden egyebet silánynak tartanak, a mit akár Cicero akár más valamely jeles író egyszer-másszor nem használt. Nekem azonban ebben a munkámban, mivel mindaz, a mi benne van, az igazságszolgáltatás tisztének teljesítését, a hazai jogokat és a törvénykezést illeti, egyszerű és világos és hazánkfiainál széltében dívó mindennapi kifejezéseket kellett használnom. Nem is az volt czélom, hogy különben is igen csekély ékesszólásomat fitogtassam, hanem hogy a közjót és hazánk békéjét és nyugalmát elősegítsem.
Arra gondosan ügyeltem, hogy semmi olyast ne írjak, a mi e nemes országod jó erkölcseitől és szokásaitól és a királyi rendeletek tartalmából eltér vagy azokkal ellenkezik, és hogy mindennek hűsége és hitelessége helyt álljon.
Ha pedig emlékezőtehetségem fogyatékosságánál és elmém gyengeségénél fogva valamit kihagytam: felséged kegyességére tartozik, hogy azt jóakarólag megbocsássa és egészen az emberi gyarlóságnak tulajdonítsa, a mely minden tekintetben tökéletest semmit sem hoz létre.
Én bizonynyal éltem utolsó leheletéig minden fáradtságot, minden igyekezetet és minden gondolatot arra fogok szentelni, hogy felségednek nem csak parancsait és megbízásait, hanem intéseit és gondolatait is teljesítsem, ki csak akkor fogom hinni, hogy legfőbb óhajtásomat elértem, ha felséged óhajtásainak legalább némi részben eleget tettem.
Mi tehát, a kik az említett Magyarországunkat és a többi uradalmainkat is, nem kevésbbé kívánjuk a törvényekkel és statutumokkal, mint a békességgel és fegyverekkel igazgatni és kormányozni, ezt a könyvet vevén és a mondott főpap és báró uraknak és országunk nemeseinek kéréseit meghallgatván és arra kegyelmesen hajolván, mivel úgy találtuk, hogy az e könyvben foglalt és megírt és e kiváltságlevelünkben minden kihagyás vagy hozzáadás nélkül szóról-szóra beiktatott minden fejezet, az összes czímek és czikkelyek igazságosak és a tisztességgel megegyezők, és hogy a mi előbb mondott Magyarországunknak és az ebbe keblezett s ennek alávetett részeknek és országoknak törvényerőre emelkedett szokásait és jogait helyesen említik föl és adják elő; sőt azokat, valamint ezeket, világos szavakkal magukban foglalják; azért úgy azokat, mint ezeket helyeseltük, elfogadtuk, jóvá és helyben hagytuk és az említett Magyarországunk valamint az ennek (mikép fölhoztuk) alávetett részek, megnevezett főpap és báró urai, összes nemesei és előkelői s ezeknek valamennyi örökösei számára örökre megtartandó törvények, jogok és szokások gyanánt, királyi hatalmunk teljességénél fogva megerősítettük; sőt helyeseljük, elfogadjuk, helyben és jóváhagyjuk és megerősítjük, igérvén, hogy annak minden fejezetét, záradékát, czímeit és czikelyeit, jelen iratunk erejénél fogva, megtartjuk és megtartatjuk.
A minek emlékezetére és örökkétartó erősségére, a mi titkos pecsétünknek, a melylyel, mint Magyarország királya élünk reáfüggesztésével megerősítva, e kiváltságlevelünk kiadását elrendeltük.
Kelt Budán, a boldogságos Erzsébet özvegy ünnepén tudniillik az említett országgyűlés és közönséges összejövetel harminczharmadik napján, Urunk ezerötszáztizennegyedik, magyarországi stb. országlásunknak huszonötödik, a csehországinak pedig negyevenötödik esztendejében. Jelen levén, a főtisztelendő és tisztelendő Urak, atyák a Krisztusban, úgymint: Tamás, a római szentegyháznak a „Sancti Martini in montibus” czímzett presbyter bibornoka, konstantinápolyi pátriárcha és az apostoli szentszék titkos követe, esztergomi érsek; Frangepán György, a kalocsai és bácsi törvényesen egyesült egyházak érseke: nem különben, méltóságos és főtisztelendő aragoniai Esten-Hypolit szintén a római szentegyház diakonus bibornoka, egri; Erdewdy János választott zágrábi; Wárday Ferencz, erdélyi; Perény Ferencz választott váradi; György, a mi titkos kanczellárunk pécsi; Berizlo Péter főkincstárnokunk és Dalmát-, Horvát-, Szlavonországaink bánja, veszprémi; Gozthon János, győri; Zálkán László, váczi; Chaholi Ferencz, csanádi; Podmanyn István, nyitrai; Guthi Ország János, szerémi; Gibarthy Keserew Mihály, választott boszniai és Egervári Briccius választott thinini püspökök, az Isten szentegyházának szerencsés kormányzói.
Továbbá: tekintetes és nagyságos Peréni Imre, Abaúj vármegye örökös ispánja, említett Magyarországunk nádora és a mi kúnjainak birája; Péter szentgyörgyi és bozini gróf, a mi országbiránk; Zapolyai János a szepesség örökös ispánja, erdélyi vajdánk, székelyeink ispánja és a mi főkapitányunk; ugyanaz a Zapolyai János és Bélai Barnabás szörényi bánok; Báthori István temesi ispán és országunk alsó részeinek kapitánya; Raskai Balázs főtárnokmester; Gergellaki Buzlai Mózes, főajtónálló; Béltheki Drágffy János, főasztalnok; Lindwai Bánffy János, főpohárnok; Báthori György, főlovász; Palóczy Mihály, főudvarmestereink és Berzenczei Bornemisza János pozsonyi ispán és még igen sokan, a kik országunk ispánságait és tisztségeit viselik.
Ulászló, Magyarországnak és Csehországnak stb. királya, fenséges s egyben legkegyelmesebb Urunk, midőn a megelőző években, úgy önszántából, mint minden rendű alattvalóinak ismételt esdő kérésére hajolva elhatározta, hogy mindazokat a törvényeket és szokásokat, a melyeken annyi évek során át és annyi háború és lázadás viszontagságai között, ennek az országnak igazságszolgáltatása mind szilárd alapokon nyugodott, az írott jog mintája és módja szerint fölújíttatja: a többiek közűl, kiket a felséghez a hűség és engedelmesség köteléke kapcsol, eme feladatnak megoldására önkéntesen jónak látta engemet szemelni ki, hogy Magyarország hazai szokásainak és végzeményeinek olyannyira szétszórtan és széthányva levő tagjait mintegy egy testté alakítva, és az írás segélyével fölvilágosítva, a késő utókornak adjam át.
Én pedig e megbízást, ámbár gyöngeségem tudatában, nem annyira ez erőimben való túlbizakodásból, mint inkább a köteles engedelmességből elvállaltam és a mennyire gyönge elmém és tehetségem engedé, húzamos és kitartó munkával teljesítettem.
A mikor aztán a király parancsából, mindeneknek megvitatására, megvizsgálására és megrostálására, a többi ítélőmesterek is - nekem az idő szerint birótársaim - ezeken kívül a királyi ítélőszék hites birái és több mások, úgy az egyházi, mint a világi törvényekben már régóta járatosak, segítségemre voltak rendelve.
Mindezek kivánat szerint megtörténvén, elvégre a megváltás ezerötszáztizennegyedik esztendejében, a nem sokkal előbb kitört pórlázadás leverése és elnyomása után, Szent Lukács evangelista ünnepén, ezen ország egybesereglett összes főpap és báró urainak, nemeseinek és előkelőinek nyilvános és közönséges országgyűlésén, ugyanaz a fejedelem mindnyájuknak sürgetésére és tetszésére ezt a rövid munkát, melyet a hazai jogról az ő vezetése és pártfogása mellett készítettem, írásban és élőszóval helyeselte, királyi parancsával és teljhatalmával jóváhagyván, visszavonhatlan szentesítéssel megerősítette.
Ezen felül megigérte, hogy ezt a művet pergamenre írva, Magyarország minden vidékének ajándékul megküldi; de mivel igen hosszas munkába került volna a törvényeknek ily nagy tömegét ötven, sőt még több példányban leiratni, ennyi ugyanis sőt még több a kerületek és vidékek száma (ezeket a miéink vármegyéknek nevezik), a melyeknek, egyenként és külön-külön, ez ajándékban részesülniök kell vala, maga a király, a közben országainak ügyei úgy kivánván, a Pozsonyba és Bécsbe összehívott gyülekezetekre távozott.
A hol is a fenséges fejedelmekkel: Miksa, választott római császár Ő felségével és édes testvérével, Zsigmond lengyel királylyal, magán- és közügyek elintézésében az egész tavaszt és a nyár nagyobb részét eltöltvén, végre visszatért az országba; és habár erősen és állandóan ragaszkodott amaz elhatározásához, hogy országának hazai joga mielőbb napvilágot lásson, mindazáltal egymás után más meg más dolgok merülvén föl, e halogatások közt, isten akaratából élte futását bevégezve, a mennyei hazába költözött.
Hogy pedig ez az annyi igyekezettel és annyi virrasztással kidolgozott és a királyi hatalom legfőbb megerősítésével is (csupán a pecsét reáfüggesztését kivéve) ellátott és jóváhagyott munka rejtekben ne maradjon és lassanként még az emlékezetben is elmosódva semmivé ne legyen, - minél az országra hátrányosabb s főkép a peres ügyek elintézésére és az igazságszolgáltatásra nézve veszedelmesebb nem lehet és ki sem gondolható, - ezeket a szokásokat és hazai törvényeket, melyeknek értelmén és rendjén éppen semmit sem változtattam, ugyabban az alakban és szerkezetben, a melyben előbb keltek, közre bocsátottam, és hogy az szélesebb körben, többeknek rendelkezésére álljon, könyvnyomtatók útján kinyomattam.
Óhajtom pedig, hogy az, a ki ezt a fáradságos munkát kezébe veszi, igazságos birám legyen és jól ítéljen felőlem. Mert jóllehet, az egybeszerzésre és megmagyarázásra, a mennyire csekély erőmmel tehetém, a legnagyobb buzgóságot fordítottam: mindazáltal mivel bevallom, hogy tudományom igen csekély s előadásom nem ékesen szóló; ennél fogva, ha valaki írásomban akár helyreigazítja a tévedéseket, akár kipótolja a hiányokat, távol áll tőlem, hogy azért megharagudjam vagy nehezteljek, sőt inkább annak (bárki legyen az) ezért a legnagyobb köszönettel is adózom. Mert gyakran tévedni és csatlakozni emberi dolog; és kevésbbé csodálatra méltó valamit elfelejteni, mint mindent észben tartani.
Éljetek boldogul.
