A mi a segélyt illeti, ámbár az ország rendei és karai az egymást érő sok csapás és folytonos szerencsétlenség következtében majdnem véginségre jutottak, annyira, hogy még meglevő váraik föntartására, sőt mindennapi élelmökre sincs elég jövedelmük:
1. § Mindamellett, tekintettel a királyi felség atyai intésére, és mivel Ő felsége a segélyt az ő védelmökre kéri és kegyesen megigérte, hogy erről, mint eddigelé, máshonnan is fog gondoskodni, egy értelemmel megállapodtak abban:
2. § Hogy Ő felségének az ország védelmére és a végvárak ellátására szükséges csapatok föntartása czéljából minden egész kapu vagy népes jobbágytelek után (kivévén tudniillik a zselléreket, a teljesen leégett házakat és azokat, a kik azelőtt pusztán állott helyeken alapjából építettek, a kiket egyébiránt az ország decretuma szerint három évi mentesség illet) egy év alatt két határidőben, tudniillik a legközelebb következő vizkereszt és keresztelő szent János születésének napjain két-két forintot adnak.
3. § És ezenfelül ehhez saját vagyonukból a jobbágyok számához képest hatvan dénárt adnak hozzá, a melyeket hasonlóképen abban a két határidőben kell behajtani.
4. § A melyekből Ő felsége harmincz dénárt hasonlóképen az ország védelmére és a végvárak föntartására, husz dénárt kamaranyereség fejében kapjon, a többi tiz dénár részben az utóbbi évek alatt küldött követségekre tett többi kiadások fizetésére, részben pedig a közügyek érdekében kiadott költségek fedezésére forditandó.
