Továbbá megállapitották, hogy se az alispánok, se pedig senki más, a maga diját, az adókirovó tudta és akarata nélkül, a jobbágyok és mások adójából ki ne vegyék.
1. § Mindazonáltal méltóztassék ő felsége a kamarának megparancsolni, hogy ennek, az adókivetők utján legyen gondja reá, hogy azoknak, a kiket illetnek, a dijait minden további halogatás nélkül kifizessék.
2. § Ugy tudniillik, hogy az előbb idézett ezerötszázötvenedik évi végzésekhez képest, az alispánoknak egyenként tizenkét; a szolgabiráknak négy; a jegyzőknek pedig a kisebb vármegyékben egy; a nagyobbakban pedig két forintot adjanak.
4. § Minthogy bizonyos vármegyék meg némely urak és nemesek a kapitányoknak hadi szükségletekre bizonyos pénzösszeget kölcsönöztek, az ország karai és rendei Ő császári és királyi felségét arra kérik, hogy a kassai uj kamara részére méltóztassék engedélyt adni (a miképen ennek teljesitését a szokott kegyelmességével megigérte), hogy az olyan kölcsön adott összeget, a melyről bizonyossá válik (ugyanezen kassai kamara előtt a kötelezvények felmutatása és ott folyósitása alapján), hogy azt azoknak a kapitányoknak közszükségletekre és Ő felségének és hadseregének felhasználására adták kölcsön, a megnevezett kassai kamara, a jelen adóból a kölcsönzőknek, Ő felsége minden további értesitése nélkül kifizesse.
