Azokat, a miket Ő szent felsége a néhai János király fiának a gonosz és nyugtalanitó szándékairól és mesterkedéseiről fölsorolt, a melyekkel nemcsak, hogy a török császárral kötött és megerősitett békét fölzavarni igyekezett, hanem még az Ő felsége hiveinek szivét is, némely hozzája szegődötteknek és rakonczátlan tanácsadóinak segitségével elpártolásra és lázadásra szitani nem átallotta:
1. § Az ország karai és rendei szivükből fájlalják és végképen siratják azoknak a nemzetükhöz tartozó embereknek nagy kegyetlenkedését és elvakult gonoszságát, a kik a néhai János király fiával együtt, a hitetlenek fegyverétől már régóta fölöttébb nyomorgatott hazájukon nemhogy szánakoznának és annak az ő végszükségében legalább valami kedvezéssel segitségére lennének; sőt inkább az Ő felsége kegyes és fáradtságos munkájával és szorgalmatoskodásával szerzett csekély nyugalmát is az ő hiveitől megirigyelvén, semminek sem mulasztják el megkisértését, hogy azt mindenféle gonosz mesterkedéssel fölzavarják; és nem veszik észre, hogy őket milyen nagy veszedelem és mekkora végromlás fenyegeti, ha (a mit isten a maga véghetetlen jóságából eltávoztasson) főképen az ő hibájuk miatt ennek az országnak, az Ő felsége iránti hüségben és engedelmességben megmaradt csekély részei is elveszni találnának.
2. § A kik ugyanis, a midőn ugy viselkednek, az ország karai és rendei, a lehető legalázatosabban kérik Ő szent felségét, hogy az ő hiveit ne azoknak az elvetemedett és gonosz indulata szerint itélje meg, a kiktől nemcsak, hogy távol áll a kivánság, hogy őket is ilyeneknek tartsák és tekintsék; sőt inkább arra törekedtek, hogy Ő szent felsége iránt az őszinte hüséget és rendületlen állhatatosságot, a jó és bal szerencse közt egyaránt, minden időben kimutassák, és az ellenfél mesterkedéseinek és incselkedéseinek soha helyet sem adtak.
3. § A mely hüséget és állhatatosságot elhatározták, hogy jövőre is sértetlenül ápolni és fentartani fogják; és a hazáért meg Ő felségeért (az irántuk és védelmük iránt való buzgó igyekezetét látva és jövőre is remélve) a végsőségig mindent, s utoljára magát a halált is elszenvedik.
4. § Az ország karai és rendei biznak abban, hogy Ő felsége mély bölcsességénél fogva, az ő hiveinek alázatos kérését annyival is inkább szivére veszi, mennél inkább tudja, hogy a hütlenség szennyétől egy ország és egy nemzet sem mentes (a minek koruk is különböző példáit tárja szemük elibe) és hogy az egyesek gonoszságait nem kell az összességnek rovására irni, sem pedig a kevesek büneiért mindenkit egy megitélés alá venni.
