A mi pedig azt a hadviselést illeti, a melyet Ő felsége a mostani háboru szükséglete érdekében kiván:
1. § Jóllehet, hogy ennek a Magyarországnak a maradványai nagyobb részben elpusztultak, ugy annyira, hogy senkinek sem kellene csodálkoznia azon, ha a jelen hadjárathoz semmi segédcsapatokkal sem járulnának.
2. § Mindazonáltal az ország karai és rendei és előkelői tehetségükhöz képest, magukon és hazájokon segiteni és Ő felsége atyai intésének eleget tenni akarván, a törököktől és a katonák zabolátlan féktelenségétől megmaradt minden vármegyéből bizonyos számu lovas és gyalog katonát, a mágnások és nemesek virágából, meg másokból is, a kik hadra alkalmasak, erre az ezerötszázkilenczvenötödik évre megajánlanak, a kiket mindaddig, a mig a hadsereg táborban maradhat, a saját költségükön tartanak.
3. § De akképen, hogy Ő császári felsége is a maga zászlója alatt álló hadseregét a szokott módon táborban tartsa és a vármegyék katonaságát mindenkor megelőzze, akképen, hogy ez a katonaság előbb táborba ne szálljon, mint az Ő felsége zászlója alatt álló hadsereg; a nélkül, hogy a véghelyeket kiüritenék; a magyar katonákat illő és elégséges számban ott hagyván.
4. § És e mellett még akképen, hogy ugy a hazai, mint az idegen katonáknak a féktelenségét kellő módon megzabolázzák.
5. § Nehogy máskülönben ugy a nemesek, mint a parasztok különbség nélkül elszéledjenek és a maguk, meg vagyonuk megmentése végett a megszökést tanácsosabbnak tartani kénytelenek legyenek. Mert ha ezek elszéledtek, a legjobb akaratuk mellett is a hadba őket többé nem küldhetik.
