A midőn az ország karai és rendei előtt nyilván áll, hogy a szentséges császári és királyi felség, az ő legkegyelmesebb uruk és Ő felségének a boldog emlékü elődei, a végváraknak (a melyektől nemcsak a hazának, hanem a szomszédtartományoknak is a jólléte és megmaradása függ) a jókarban tartására milyen szorgalmatos gondot forditottak és erre a czélra a legnagyobb bőkezüséggel mily tömeges költségeket áldoztak; most pedig Ő felsége szomszédos országai és örökös tartományai, régóta tartó közös és az egész világ előtt ismeretes bajaik és romlásaik miatt, a szokott és máskülönben szivesen nyujtott segélyüket elegendőképen meg nem adhatják; holott pedig a véghelyek a katonaság fizetése, élelem és javitás nélkül fönt nem állhatnak:
1. § Ennekokáért Ő felségének a kegyelmes megkeresésére és figyelmeztetésére, a véghelyeknek ezután jobb karba helyezésére magukat készeknek nyilvánitják és alázattal kérik Ő szent felségét, hogy a saját királyi jövedelmeiből, ugymint a bányákból, harminczadokból és a szabad városok taksájából, meg többi országainak és tartományainak a hasznaiból, azoknak a fenntartásában segitséggel lenni méltóztassék.
2. § Az ujonan fölfogadandó és a mostani körülményekhez képest a végvárakban elhelyezendő katonaság számára tehát, csupán a jelen, meg a következő és igy: két évre, segélyképen, Keresztelő Szent János születése napjára, évenkint minden egyes kapu után öt magyar forintot megajánlanak; a melyet az egyes vármegyék részéről az előkelőbb és jó birtoku nemesek közül választott adókirovók kezébe kell beszolgáltatni; ezek pedig ugyanazt a vármegyék lajstromai szerint, a magyar kamarához küldjék be és szolgáltassák át; ez pedig nem máskép, hanem csak Ő felségének a különös parancsára, és ne más czélra, hanem csakis az ujonnan fölfogadott katonaság tartására adja ki.
3. § Ugy ennek, mint a többi alábbirt adóknak a felszedéseért és beszolgáltatásáért, az adókirovóknak mérsékelten kiszabott középszerü dijat rendelnek; de ugy, hogy erről a kamarai tiszttartók és tanácsosok a következő országgyülésen pontos számadást tenni tartozzanak.
4. § És ha esetleg az tünnék ki, hogy az ilyen adót más czélra forditották, mint a mire rendelték, akkor azt a saját fekvőjószágaikból, minden jogorvoslat kizárása mellett visszatériteni tartozzanak.
5. § Elrendelték továbbá, hogy a kereskedéssel foglalkozó országlakók, összesen és egyenként, a kik eddigelé bármiféle dolgaik és áruik után a harminczad fizetésére kötelesek voltak, legyenek ezek bármely rendüek, ranguak és nemzetbeliek, még a kunok és jászok is, a véghelyeken levő régi katonaság szükségleteire, a rendes harminczadon felül, az ország minden részében, valamint Szlavoniában és Horvátországban is, a rendes harminczadnak a felét megfizessék; a mely fél harminczad fizetést, a harminczadosok, az arra teendő esküjök szerint, a magyar kamarába beszolgáltatni kötelesek legyenek (de Szlavon- és Horvátországoknak az érintett összes adóit kivéve, a melyeket az országlakók ne a kamarához, hanem a Kulpa melléki báni véghelyeken levő katonaság fizetésére adjanak ki) és azt a fennebb érintett számadás terhe alatt ne más, hanem csakis az előre bocsátott czélra, tudniillik: a végvárakban levő régi katonaság fizetésére adják ki.
6. § És emez adó fejében a pénzt, az ország azon részeiben és a közelebbi véghelyeken szokásos értékében kell elfogadni.
7. § Ez a harminczad adó pedig, csakis a jelen és a jövő, tehát csupán két évig tartson és az uraknak, meg a nemeseknek a saját földtermékei után nem vehető.
8. § De a török uralom alatt állók, ugy ennek, mint az alább következő adóknak fejében, mindenkor csak felét fizessék; kivéve a harminczad adót, a melyet a többiek módjára tartoznak fizetni.
