Mivel pedig az országlakósok jól tudják, hogy a végvidékek föntartásának és megvédésének az alapfeltétele a pénz, azért, ámbár köztudomásu, hogy ezt az országot a sok háboruval és belső lázadásokkal járó bajok nagyon kimeritették: mindamellett a karok és a rendek, a mennyiben ezt ekkora szükség és ennyi baj közepette is megtehetik, a mondott végvidékek segélyezésére és a határszéli katonák fizetésére, a következő két évre az ujonnan összeirandó minden egyes kapu után öt-öt magyar forintot rendelnek el, a melyet jobbágyaik fognak fizetni; és ismét másik öt forintot, a melyet a földes urak saját zsebükből fognak fizetni, és a mely összeget mindegyik esztendőben Szent Márton püspök és hitvalló napjára kell az országos jövedelmek fősáfárjának a kezéhez szolgáltatni; s ezt (régi nemesi előjoguk épségben maradásával) ez alkalommal önként és szabadon ajánlják meg.
1. § A mely öt forintot semmi főpap ur, báró, mágnás és nemes és más birtokos se merészkedjék az ő alárendeltjeitől fölvenni, hanem saját erszényéből fizesse le: különben az összeg háromszorosának fizetésével bünhődik, a melyet az alispánok, ezek elégtelensége esetében pedig az ispánok hivatalvesztés terhe alatt elengedhetetlenül hajtsanak fel, és abból az 1595-ik évi 3-ik czikkely értelmében a jobbágytól elvett részt az illető jobbágynak adják vissza, a másik rész pedig a főispánnak vagy az alispánoknak marad.
2. § A törököknek meghódoltak azonban felét fizessék.
3. § Mindazonáltal, mivel a főtisztelendő veszprémi püspök a határőrző katonákat a somogyi végvidéken saját költségén tartja fönn, azt az adót a somogyi katonákra forditsa.
