1729. évi XXVII. törvénycikk

az eskü felajánlása vagy birói odaitélése hogyan és mely esetekben alkalmazandó?

Hogy a kézfeltartással való eskünek a perlekedő felek részéről való kölcsönös felajánlásában vagy a birótól egyik fél részére oda itélésében (mint a mely más bizonyiték hiányában az igazság kitudásának szükséges és végső eszköze) támadható kétségek és zavarok elháruljanak:

1. § Megtartandó: hogy miután a bizonyitás törvény szerint a felperes kötelessége, ennélfogva, ha az eset nem afféle, a mely talán titokban történt meg (s igy sem tanukkal, sem irott oklevéllel teljesen nem bizonyitható), a felperes semmit sem bizonyitván, az alperes egyszerüen felmentendő lesz.

2. § Ha pedig a felperes bizonyit ugyan, de csak félig és nem mind a két félnek, hanem csupán az alperesnek, akár a saját, akár egy másik, de előtte jól ismert tényéről van szó, s e részben az alperes saját esküjével magát tisztázni nem akarná: az eskületétel az alperesnek (mint a ki a felperesnek félbizonyitékával terhelve van, a tény pedig ismeretlen) lesz odaitélendő.

3. § Ha azonban a felperes félbizonyitékot nyujt, az alperes pedig e bizonyitékot el nem oszlatja s a tény vagy mindkét félnek sajátja vagy olyan, melyre nézve vélelmezhető, hogy róla a felperesnek, épp ugy, mint az alperesnek, elegendő tudomása van: a felperest illeti meg a pótló eskü letétele.

4. § Ellenben, ha a felperes bizonyit ugyan, de az alperes annak bizonyitékát annyira eloszlatja, hogy a felek mintegy egyensulyba jutottak: itt is kedvezőbbnek kell lenni az alperes, mint a felperes helyzetének; s következőleg az alperest a felperes keresete alul fel kell menteni.

5. § Rejtélyes esetekben végre, a hol (mint feljebb mondva volt) a felperes bizonyitani egyáltalán nem tud s az alperes ténye, vagy ez előtt ismert tény van kérdésben: az ügyet az alperes esküje alá kell bocsátani.

6. § A ki ha megesküszik, ez esetben is felmentendő lesz s ezen kivül a felperestől az ügyben okozott költségeket, ugyanazon per utján, visszakapja.

7. § S az előre bocsátottakat az egymás közt a cselekvőségre egyenlő, tehát mindkét részről nemesi kiváltságnak örvendő felekre nézve s oly mérsékléssel kell érteni, hogy a személy, kinek esküjével a per véget ér, minden kifogáson felül álló legyen.

8. § De a paraszt személy is, a nemes felperes ellenében, az 1613. évi 23-ik tc. értelmében való, önmagára vonatkozó tisztázásra terhének csak akkor legyen alávetve, ha ellene legalább is félbizonyiték hozható fel.