Ha a jogi intézmények fontosságára azok befolyásából lehet következtetést vonni, - ugy a soha nem szünetelő emberi szellemnek e részbeni productumai közt, fontosság tekintetében, nem utolsó helyen áll a váltóintézmény. A váltó, a mily jelentéktelen volt keletkezésekor, bámulatosan gyors elterjedésével ép oly biztos és nélkülözhetlen közvetitője lett a kereskedelmi forgalomnak és azzal összekötött kereskedelem-érdekeknek. - A kereskedés és ipar kétségtelenül legfontosabb tényezője a nemzeti vagyonosságnak, a nemzeti vagyonosság pedig legbiztosabb alapját képezi a nép szellemi és anyagi jólétének; a kereskedelem s ipar azonban, jelen kifejlett alakjában, váltó nélkül nem képzelhető; annak oly közvetitőre van szüksége, mely egyszer forgalomba helyezve, cosmopoliticus természeténél fogva pályafutásában sem határok, sem pénzlábak, sem végre kiviteli tilalmak által fel nem tartóztatható, hanem a neki alapul szolgáló kereskedelmi hitel segitségével, a legtávolabb világrészeket bejárja, hogy a legkülönbözőbb forgalmi érdekeknek szolgálva, kerüljön ismét vissza a kiállitó kezeibe. - E közvetitője a kereskedelmi forgalomnak a váltólevél, mely a pénzt helyettesiti és pótolja, sőt némi tekintetben felette áll fontosságban, mert abstract képviselője a hitelnek. Mint a kereskedelmi forgalom fizetési mediuma, a váltó minden ismert ügyleti formák közt a legmozgékonyabb és leghajlékonyabb: az egyaránt szolgálatában állhat az üzlet minden képzelhető nemének s nem csak fizetések közvetitésére szolgál a legtávolabb helyeken; hanem egyuttal legkényelmesebb és legolcsóbb eszköz a nagyszerü kereskedelmi és iparvállalatokhoz szükséges alap megszerzésére.
A váltólevél ezen minden kétségen felüli fontosságának tulajdonitható azon jelenség, mely szerint a váltójog nem csak Európának minden országában, hanem a többi földrészek országaiban is codificált törvények által van szabályozva, világos elismeréseül azon átalános nézet helyességének, mely szerint a kereskedelmi forgalom a váltóintézményt nem nélkülözheti. - Egyptom, az argenti köztársaság Bolyvia, Brasilia, Uj-Granada, Hayti, Mexico és Yukatan, Nicaragua, Peru, San-Salvador Montevideo és Venezuela váltótörvényei annak bizonyságául szolgálnak, hogy a törvényhozás ott is, hol a jogi élet különben a kezdetlegesség állapotát meg nem haladta, a váltójog condificálását elutasithatlan szükségnek ismerte.
Hogy törvényhozásunk e téren a civilizált államokkal lépést tudott tartani, hogy a váltójog fontosságát kellő időben felismerte, - azt az 1840. évi XV. és az 1844. évi VI. törvénycikkek tanusitják, melyek még oly időben lettek megalkotva, midőn kereskedésünk jelenlegi fejlettségét még remélni sem lehetett.
És ha váltójogunk anyagi részét részrehajlatlan figyelemre méltatjuk, őszintén elmondhatjuk, miszerint annak egyes intézkedései nagyban és egészben helyesen tükrözik vissza az akkori váltójogtudomány vivmányait, méltó helyet foglalnak el a civilizált államok akkori váltótörvényei közt. - E mellett az 1840. évi XV. törvénycikknek, specialis viszonyainkat tekintve, az volt egyik legkitünőbb érdeme, hogy az addig ismeretlen váltóintézményt oly modorban állitá a közönség elé, mely annak megismerését és sikeres használását lényegesen megkönnyitette; az 1840-iki törvényhozás ritka tapintatot tanusitott, midőn merev elvek felállitása helyett, a váltójog tételeit könnyen megérthető és egyuttal magyarázó jogszabályokba foglalá. Igaz, hogy a törvényhozásnak ez eljárás mellett sok oly intézkedést kellene a törvénybe felvenni, melyeket ma általában a tankönyvek keretébe utalunk, de ezt kimenti az intézmény ismeretlen volta, melynek sikeres meghonositása a törvény ép oly szerencsés mint népszerü szerkezetének köszönhető.
Ily körülmények közt és tekintettel váltótörvényünknek 1861-ben történt visszahelyezésére, méltán merülhet fel azon kérdés: vajjon szükséges és czélszerü-e, hogy váltótörvényünket, mely jogi életünkben kétségtelen consistentiát nyert, reformáljuk, illetőleg egy ujabb váltótörvénynyel felcseréljük? E kérdés annál jogosultabb, mert mig a kereskedelmi jog terén a mielőbbi condificálást, a szükséges és czélszerü jogszabályok absolut hiánya, nem csak teljesen indokolja, hanem követőleg sürgeti, - a váltójog terén oly codificált törvény áll rendelkezésünkre, melynek egyes intézkedései nem felelnek meg ugyan a tudomány mai állásának, nem elégitik ki a kifejlett forgalom minden igényeit; de sok tekintetben teljesen megegyeznek oly országok törvényeivel, melyek a mellett, hogy nevezetes szerepet játszanak a világforgalomban, a tudománynak átalánosan elismert előharczosaiként jelentkeznek.
Daczára a most jelzett körülménynek, oly átalánossá lett a nézet váltójogunk reformálásának szükségét illetőleg, miszerint az e téren hosszabb idő óta sürgetett reformálást, a közvélemény sulyos megsértése nélkül, elodázni nem lehetne.
A jogtudós és kereskedő közönség - miként ez a kereskedelmi törvénykönyv tervezetének általános indokolásában kifejtetett - más évek óta felhasznál minden kinálkozó alkalmat arra, hogy váltótörvényünk korszerü reformálását sürgesse, nem mulasztván el rámutatni azon hátrányokra, melyek váltótörvényünk reformálásának elodázásából a kereskedelmi forgalomra hárulnak. - És mi oka e türelmetlen sürgetésnek, mi okozza oly átalános felismerését a reformálás szükségének? Egyrészről azon - körülményeink közt mindenesetre nagyfontosságu - tény, hogy váltótörvényünk és azon országok rokontörvényei közt, melyekkel közvetlen és folytonos kereskedelmi összeköttetésben állunk, a lényeges intézkedések tekintetében ki nem egyenlithető és a forgalomra nézve felette hátrányos ellentétek léteznek; másrészről azon körülmény, hogy váltótörvényünk nem csak a tágabb, hanem a szükebb értelemben vett Magyarországban sem bir mindenütt kötelező erővel, miből a kereskedelmi forgalomra nézve nem csak kifelé, hanem befelé is oly nehézségek származnak, melyeknek megszüntetését, egyebektől eltekintve, a jogbiztonság is követeli. - Ehhez járul még, hogy váltótörvényünk sok felesleges s a váltóintézmény természetéből nem indokolható intézkedést tartalmaz; hogy az egyes intézmények valódi jelentőségét félreismerve, azokat helytelenül és czélellenesen szabályozza; hogy végre némely nevezetes kérdéseket teljesen megoldatlanul hágy, másokban pedig oly álláspontot foglal el, melyet nem csak a tudomány, de maga az élet is már rég meghaladott.
Az érintett ellentétek, melyek jogosultságukat sem a váltóintézmény tulajdonképeni természetében, sem a mindenkori helyi viszonyokban nem találják, képezik azon momentumokat, melyek váltótörvényünk reformálásának szükségessége és czélszerüsége tekintetében egyedül irányadók lehetnek. - Ahhoz képest, a mint ezen ellentétek fontossága és azok káros befolyása a kereskedelmi forgalomra igazolható, lehet váltótörvényünk reformálásának szükségességét és czélszerüségét is indokoltnak tekinteni.
A jelen általános indokolás czélját és körét messze tulhaladná mindazon ellentétek felsorolása, melyek váltótörvényünk s ugy a közönséges német váltórendszabály; mint a nevezetesebb európai váltótörvények főbb intézkedései közt léteznek. E részben forgalmunk kétségtelen irányát és követelményeit tekintve, elégnek látszik a magyar váltótörvény főbb intézkedéseit a közönséges német váltórendszabálylyal szembe állitani; a többi európai törvények főbb intézkedései már azért is mellőzhetők lévén, mert azok, a mennyiben a közönséges német váltórendszabályhoz nem csatlakoznak vagy csak igen távolról érdekelnek bennünket, vagy nem vitalis kérdésekben térnek el a váltórendszabály intézkedéseitől.
Váltótörvényünk s a közönséges német váltórendszabály intézkedései közt éles ellentét létezik:
1) a szenvedő váltóképességre nézve. A magyar váltótörvény különbséget téve az idegen és saját váltók közt, mig ez utóbbiakat kizárólag a bejegyzett kereskedőkre szoritja, az első tekintetében szenvedő váltóképességgel egyedül azon teljes koru férfiakat ruházza fel, kik terhes szerződéseket köthetnek; ellenben a köz. n. váltórendszabály szerint szenvedő váltóképességgel bir mindenki, ki magát szerződések által lekötheti. Ezenfelül a magyar váltótörvény szerint a váltóképesség idegenekre nézve mindig saját honi törvényeik szerint birálandó meg, ellenben a váltórendszabály értelmében a külföldi, ki magát belföldön kötelezi, tekintet nélkül saját törvényeire felelős, ha őtet a belföldi törvény szerint a váltóképesség megilleti.
Ezen ellentétek gyakorlati jelentőségükben sokkal fontosabbak, hogysem a gondos kiegyenlitést ne igényelnék; mert mig pl. a nők ugy Erdélyben mint a társországokban szenvedő váltóképességgel birnak, ilyenre igényt nálunk csak mint bejegyzett kereskedők tarthatnak; mig az Erdélyben s a társországokban kiállitott saját váltónál a kibocsátó polgári állása tekintetbe nem jöhet, nálunk a saját váltó csak ugy érvényes, ha bejegyzett kereskedőtől származik; mig nálunk a nemteljes koruak csak mint bejegyzett kereskedők birnak szenvedő váltóképességgel, Erdélyben és a társországokban e képesség mindazon kiskoruakat megilleti, kik akár korengedély alapján, akár mert önnálló iparüzlettel birnak, terhes szerződések kötésére feljogositvák; vére mig nálunk a külföldiek bizonyos körülmények közt szenvedő váltóképességgel nem birnak, mert ebbeli képességük saját hazájuk törvényei szerinti elbirálás alá esik, Erdélyben és a társországokban ugyanazok, az ott elvállalt kötelezettségért, váltójogilag felelősek lehetnek. - Lényeges eltérés van továbbá:
2) az elfogadás megtagadásának következményeire nézve; mert mig a magyar váltótörvény szerint az elfogadás teljes vagy részbeni megtagadása, a váltóbirtokost készfizetési viszkeresetre jogositja fel, a köz. n. váltórendszabály szerint a váltóbirtokos ily esetben csak biztositást követelhet előzőitől. Ez eltérés a váltókapcsolatban álló oly személyekre nézve, kik a magyar váltótörvény intézkedését nem ismerik, sok esetben kiszámithatlan hátrányokkal járhat. Az erdélyi vagy a külföldi kereskedő, ki egy magyarországi üzlettársára hat hó mulva fizetendő váltót intézvényez, egyáltalán nincs elkészülve arra, hogy e váltó lejárata előtt, annak kifizetése végett viszkereset utján megtámadtassék; pedig a magyar váltótörvény szerint - ha az elfogadás megtagadtatik - a viszkereset egyenesen fizetés végett inditható. Az ily időelőtti fizetés a kereskedőt sok esetben oly zavarba hozhatja, mely annak bukását vonja maga után. Eltérés mutatkozik:
3) a névbecsülésre nézve; mert mig a magyar váltótörvény szerint a váltóbirtokos a névbecsülést, bárkitől tétessék is erre ajánlat, vissza nem utasithatja, a köz. n. váltórendszabály a váltóbirtokost a névbecsülési ajánlat elfogadására nem kényszeriti; a magyar váltótörvény szerint a váltóbirtokos a névbecsülési elfogadás daczára, biztositást követelhet előzőitől; ellenben a köz. n. váltórendszabály értelmében a névbecsülési elfogadás biztositásra jogot nem ád a váltóbirtokosnak. Ezen eltérések gyakorlati hátrányai abban mutatkoznak, hogy az előzők a magyar váltótörvény szerint, a kellő formában történt és a váltóbirtokos részéről elfogadott közbenjárás daczára sem szabadulnak meg a zaklatástól, hogy tehát rájuk nézve, az érdekükben tett közbenjárás minden jelentőségét elveszti; a közbenjáró meg akarja óvni valamelyik ügybarátját a viszkereset kellemetlenségeitől, a bekövetkezett zavart el akarja háritani, de belépésével a váltókapcsolatba, ép ennek ellenkezőjét idézi elő. Eltér a magyar váltótörvény a köz. n. váltórendszabálytól:
4) a részletes fizetésre nézve; melyet a váltóbirtokos a köz. n. váltórendszabály szerint, bárkitől származzék is az, vissza nem utasithat, mig ellenben a magyar váltótörvény szerint, a váltóösszeg felén alól ajánlott részletfizetést, az intézvényezettől sem köteles elfogadni; mi magától érthetőleg a váltóforgalom lényeges megnehezitését involválja; s az előzőket ok- és szükség nélküli zaklatásoknak teszi ki. Lényeges következményeiben messze kiható eltérés mutatkozik:
5) a viszkereset feltételeire nézve, melyek közé a magyar váltótörvény az óvás közlését is sorozza, mig ellenben a köz. n. váltórendszabály szerint az óvás közlése a viszkereset nélkülözhetetlen feltételét nem képezi. - Ez eltérés gyakorlati eredményekként jelentkezik egyrészről azon nemzetközileg fontos tény, hogy a külföldön ovatolt váltó alapján, ha az óvás az előzőkkel nem közöltetett, nálunk viszkeresetet inditani nem lehet; másrészről azon felvitázhatlan tény, hogy a váltóbirtokos önkényétől függ a korábbi előzők valamelyikét az obligóból oly hatálylyal kiereszteni, hogy ez a váltóösszeget kifizető későbbi forgató részéről meg nem támadtathatik. - A váltóbirtokosnak oly szabadság engedtetik, melylyel ez mások rovására büntetlenül visszaélhet.
Hogy az ily állapot a kereskedelmi forgalomnak csak hátrányára lehet, azt alig szükséges bővebben fejtegetni.
Ezt nem egyszer érezték biróságaink is, melyek a hol csak némileg lehetett, a törvény helytelen intézkedéséből eredő anomáliákat erőszakos interpretatio utján igyekeztek kiegyenliteni.
Végre lényeges eltérés mutatkozik:
6) a viszkereset idejére nézve, melyet a magyar váltótörvény nem indokolható minutiósitással - 7, 15, 30, 45 és 60 napban, továbbá 2, 3, 6 és 18 hónapban - állapit meg, mig ellenben a köz. n. váltórendszabály a távolsághoz képest 3, 6 és 18 hónapot jelöl ki a viszkereset meginditására. Eltekintve attól, hogy a magyar váltótörvényben foglalt határidők már complicált természetüknél fogva általában sok zavarra adnak alkalmat, e zavar még inkább fokoztatik akkor, ha a viszkereset külföldről indittatik belföldre; midőn tehát a külföldi váltóbirtokos könnyen jogvesztessé lehet azért, mert váltótörvényünknek complicált viszkereseti határidőit nem ismeri. Ehhez járul még, hogy az érintett határidők, melyekben minden rendszeresség hiányzik, részben aránytalanul rövidek s a váltóforgalom igényeinek meg nem felelnek.
A most elősorolt és dióhéjba szoritott ellentétekből eredő anomaliákat nem csekély mértékben növeli azon körülmény, hogy váltótörvényünk mig egyrészről szükségtelen minutiákba bocsátkozik, másrészről igen nevezetes kérdéseket teljesen megoldatlanul hágy, minek az a következménye, hogy e kérdések a biróság felfogásához képest nyernek kétes értékü megoldást.
Igy pl. nincs intézkedés váltótörvényünkben a másodlatok - duplicatumok - jogi természete és azok mikénti megszerzése, e váltóösszegben mutatkozó eltérések mikénti magyarázata és a kelet vagy lát után fizetendő váltók lejáratának kiszámitására nézve, ha a fizetési határidő napokban, hetekben vagy hónapokban van kifejezve; nincs továbbá intézkedés az érték mikénti kiszámitására nézve: ha a váltó számolási értékről pl. - sterlingekről - szól; végre nincs intézkedés a fizetési határidő meghosszabbitása s annak jogi következményeire nézve.
Az érintett ellentétek és a most jelzett hiányok következményeikben oly fontosak, mikép váltójogunk helyes reformálásának szükségét és czélszerüségét minden kétségen felül helyezheti. Bármily előszeretettel viseltessünk is meglevő törvényeink iránt, azokat a mennyiben hiányosak vagy materialis fejlődésünket gátolják, ha a müvelt nemzetektől elmaradni nem akarunk, a kor kivánalmainak megfelelőleg átalakitanunk, illetőleg ujakkal pótolnunk kell. Önámitás volna egyrészről a kifejtettek után azt hinni, hogy váltótörvényünk, mely keletkezésekor specialis viszonyainknak teljesen megfelelt, a jelenkor szinvonalán áll, vagy hogy az kifejlett forgalmunk minden igényeit kielégitheti; sajnálandó, szükkeblüség lenne, másrészről kétségtelen szellemi és anyagi haladásunkat ignorálni s annak követelményeit minden téren lehetőleg ki nem elégiteni. Nem elavult vagy hiányossá vált jogi intézményeink féltékeny megőrzése, hanem azok korszerü reformálása képezi életünk feltételét; nem a merev elszigetelés, hanem a civilizált nemzetek czélszerü intézményeinek okszerü elsajátitása biztosithatja részünkre a világforgalom előnyeit, tehet bennünket annak részesésé. Azon benső összefüggésnél fogva, mely a váltó- és a kereskedelmi törvény közt létezik, alig lehet kétség az iránt, miszerint tekintettel arra, hogy a kereskedelmi törvény kidolgozásánál a német kereskedelmi törvénykönyv vétetett alapul, - a váltótörvény tervezetének alapul csak a köz. n. váltórendszabály szolgálhat. Ezt egyébiránt, eltekintve a most érintett körülménytől, még több más fontos ok is javalhatja.
Egyrészről ugyanis a köz. n. váltó-rendszabály ugy a társországokban, mint a szükebb értelemben vett Magyarország egy részében jelenleg is érvényben van és tizenegy éven át nálunk is kötelező erővel birt; tehát egyátalán nem oly ismeretlen, hogy annak tanulmányozása akár a birói, akár az ügyvédi karnak különös nehézséget okozhatna, másrészről a köz. n. váltórendszabály nem csak hogy a hasonló európai törvények közt kétségen felül a legtökéletesebb, hanem e mellett főbb elveiben cosmopoliticus jelleggel bir; intézkedéseiben nem egyedül a német érdeket védi, hanem oly alaptételekből indul ki, melyek a világ minden müvelt kereskedő nemzeténél érvényben és szokásban vannak. Igaz, hogy a német váltó-rendszabály területi kiterjedésre nézve sem angol és amerikai, sem a franczia váltótörvénynyel nem mérkőzhetik; mert mig az angol és amerikai váltótörvény 509.400 négyzetmértföldnyi, a franczia pedig 507.500 négyzetmértföldnyi területen bir érvénynyel, - azalatt a köz. n. váltó-rendszabály mindössze 32.130 négyzetmértföldnyi területen érvényes. Ha azonban figyelembe veszszük, hogy azon területnek, melyen ugy az angol mint a franczia váltótörvény érvénynyel bir, legnagyobb része nem Európára esik; ha figyelembe veszszük továbbá, hogy közvetlen forgalmunk érdekei inkább a szomszédos, mint a távolabb eső országok jogi intézményeinek elfogadását javalják és követelik, - ugy e szempontból sem foroghat fenn nehézség az ellen, hogy a magyar váltótörvény kidolgozásánál a köz. n. váltó-rendszabály elvei vétessenek alapul.
Valamint azonban a kereskedelmi törvény tervezete nem lehetett a német kereskedelmi törvény egyszerü másolata, ugy a magyar váltótörvény sem ragaszkodhatik mindenben a köz. n. váltó-rendszabályhoz; habár e tekintetben az elvek sajátságos természeténél s a törvény szük kereténél fogva sokkal kisebb tér nyilik a jogosult eltérésekre, melyek lényeges intézkedéseknél nem csak a szükséges és czélba vett egyöntetüséget zavarnák meg, hanem magát az ujolagos codificálás czélját is meghiusitanák. A magyar váltótörvény tervezetének tehát nem csak, hogy a köz. n. váltó-rendszabály főbb elveit változatlanul kell átvennie; hanem e mellett őrizkednie is kell az egyes intézmények olynemü megváltoztatásától, mely a czélbavett harmoniát legtávolabbról is megzavarhatná. Daczára azonban ennek, vannak bizonyos tekintetek, melyek az okszerü eltéréseket teljesen igazolják és bennünket a köz. n. váltó-rendszabály egyszerü recipiálásától felmentenek.
E részben mindenekelőbb kiemelhető a köz. n. váltó-rendszabály rendszere, mely nemcsak hogy a tudomány igényeit teljesen ki nem elégiti, hanem a kevésbé tájékozottakra nézve az eligazodást is lényegesen megneheziti. A köz. n. váltó-rendszabály nem követi mindenben hiven a váltóügylet természetes lefolyását; az egyes váltócselekvényeket és nyilatkozatokat nem mindig kellő helyen illeszti intézkedései közé, minek az a következménye, hogy oly fogalmak, melyek a váltóintézmény kellő ismeretének nélkülözhetlen feltételét képezik, a kellő soron kivül nyernek megoldást. Ehhez járul még, hogy a köz. n. váltó-rendszabály tulságos rövidségében csaknem kizárólag abstract jogtételek felállitására szoritkozik, melyeknek helyes alkalmazása az adott concret esetre, nem csak a váltójog elméletének, hanem azon szempontoknak kellő ismeretét is feltételezi, melyekből a lipcsei tanácskozmány az egyes váltójogi kérdések megoldásánál kiindult, mi szemben a magyar váltótörvény egyszerüségével, annál több figyelmet érdemel, mert fájdalom, sem oly judicaturával, sem oly váltójogi irodalommal nem birunk, mely a merev elvek helyes alkalmazását megkönnyithetné. Hogy a német váltó-rendszabály succint szerkezetéből eredett nehézségekkel, a kiterjedt literatura és judicatura daczára, a német biróságok is küzdöttek, azt minden kétségen felül helyezik a mai napig is fennforgó számos contraversiák, melyeket a nürnbergi tanácskozmány által, a váltó-rendszabály pótlásául megállapitott novellák sem birták teljesen megszüntetni. Végre nem lehet érintetlenül hagyni azon körülményt, hogy a német váltó-rendszabály ép ugy, mint a német kereskedelmi törvény bizonyos kérdések szabályozását a particularis törvényhozásoknak hagyta fenn, csakhogy a törvény átalános elfogadását biztositsa; a német váltó-rendszabály tehát ott is, hol változatlanul lett elfogadva, bizonyos kiegészitő intézkedéseket tett szükségessé, melyek nélkül az egész törvény hiányos maradandott.
Ezt igazolja egyebek közt a körülmény, hogy az 1850. január 25-én kelt nyiltparancs, melylyel nálunk a köz. n. váltórendszabály behozatott, az 1840. évi XV. tc. I. R. 39., 40., 54., 55., 56., 57., 97., 109., 11., 135., 193-200. §-ban, továbbá az 1844. évi VI. tc. 2. és 28. §-ban foglalt határozatokat, a köz. n. vátlórendszabály mellett is fenntartotta.
A most jelzett irányt követve, a magyar váltókönyv tervezete, mig egyrészről a köz. n. váltórendszabály főbb elveit, sőt annak lényeges intézkedéseit is változatlanul visszaadja; másrészről pótolja a hiányzó intézkedéseket, és a német váltórendszabály kétes határozatait olyképen egésziti ki, miszerint a törvény sikeres alkalmazása mindenkire nézve lehetővé válik. E mellett a jelen tervezet a köz. n. váltórendszabály rendszerétől is eltér, a mennyiben az egyes intézkedéseket nem az abban felállitott, hanem a váltóintézmény természetének inkább megfelelő sorrendben tárgyalja. E megváltoztatott rendszerhez képest a jelen tervezet: az első fejezetben a váltóképességet; a második fejezetben a váltó lényeges kellékeit; a harmadik fejezetben a váltó-nyilatkozatokat és váltó-cselekményeket; a negyedik fejezetben a váltó többszörözését; az ötödik fejezetben a váltó lényeges kellékeit; a harmadik fejezetben a váltó-nyilatkozatokat és váltó-cselekvényeket; a negyedik fejezetben a váltó többszörözését; az ötödik fejezetben a váltóból eredő jogok átruházását; a hatodik fejezetben az elfogadás végetti bemutatást és elfogadást; a hetedik fejezetben a fizetés végetti bemutatást, a lejáratot, a fizetést és a fizetési határidő meghosszabbitását; a nyolczadik fejezetben a közbenjárást; a kilenczedik fejezetben az óvást és az előzők értesitését; a tizedik fejezetben a váltóból eredő kereseteket és kifogásokat; a tizenegyedik fejezetben a zálog- és megtartási jogot; a tizenkettedik fejezetben az elévülést; a tizenharmadik fejezetben az elveszett; és végre a tizennegyedik fejezetben a hamis váltókra vonatkozó szabályokat tárgyalja. A saját váltókra vonatkozó intézkedéseket, a mennyiben azok az általános szabályoktól eltérnek, nem látszott szükségesnek külön fejezetbe foglalni; ez intézkedések ép úgy, mint a nemzetközi jognak a váltóra alkalmazható határozatai, legczélszerübben az átalános határozatok mellé helyezhetők annál is inkább, mert ez által az eltérések kellő felismerése lényegesen megkönnyittetik.
Végre nem látszik feleslegesnek e helyütt azon körülményt kiemelni, miszerint a jelen tervezetnek az illetékes körök jogos óhajtását és kifejezett véleményét ignormálnia nem lehetett; ez okból az egyes intézkedések megállapitásánál gondosan figyelembe kellett venni azon elveket, melyek a budapest ügyvédi egylet kebelében, a váltójog tekintetében, beható tanácskozás utján megállapittattak: és mint a most érintett egylet megállapodásai, az igazságügyministeriummal még 1870-ben közöltettek. E megállapodásokat a jelen tervezet szerkesztésénél ignorálni már azért sem lehetett, mert azok annak idején az ügyvédi egylet körén kivül is átalános elismerésben részesültek s oly testülettől származnak, melynek szakavatott támogatása a váltójog codificálását csak könnyitheti.
A váltójogban rendszerint különbség szokott tétetni a cselekvő és szenvedő váltóképesség közt, mig azonban az elsőre nézve, mely az ember átalános jogképességével azonos, a váltótörvény külön dispositiója nem szükséges - nagy fontossággal bir a szenvedő váltóképesség vagyis azon tehetség szabatos meghatározása, melynél fogva valaki váltójogi kötelezettséget vállalhat.
A szenvedő váltóképesség meghatározásánál a régibb európai törvények különféle rendszerből indultak ki s a szenvedő váltóképességet vagy rendszerint mindenkitől megtagadták ugy, hogy e képességgel csak azok birtak, kiket a törvény azzal különösen felruházott; ide tartoztak majdnem mindenütt a kereskedők, kikhez némely országokban még más személyek is járultak, mint ezt a hannoveri, porosz és würtembergi törvények intézkedései mutatják; vagy a váltóképességet mint a szerződési képességből eredő szabályt álliták fel ugyan, de e szabály alól annyi és oly sokféle kivételt tettek, mikép az ez iránti törvények közt, melyek közé saját váltótörvényünkön kivül a danzigi, brémai, cötheni, szász, hamburgi és frankfurti váltótörvények tartoznak, az egyöntetüségnek még nyomára sem akadhatni. Ezenfelül némely törvények, mint a magyar, dán, osztrák és sziléziai, különbséget téve az idegen és saját váltók közt, ezek szerint a szenvedő váltóképességet is különbözőleg állapitották meg.
Jelenleg ezen éles ellentétek átalában már nem léteznek oly mértékben, hogy az európai törvények közt a szenvedő váltóképességet illetőleg feltünő különbséget lehetne találni. Igaz, hogy az európai positiv törvények közt máig is találhatók olyanok, melyek a váltóképességet a nem tekintetében korlátozzák; de a kivételek egyrészről mindinkább kevesbülnek, másrészről a régibb legislatio maradványait képezik. Ma az európai államokban a szerződési képesség, kevés kivétellel, a szenvedő váltóképességet involválja s e részben csak annyiban található különbség, a mennyiben a positiv törvények a a szerződési képességet, az életkor szempontjából különbözőleg állapitják meg.
A tervezet törvénycikke e tekintetben a köz. n. váltórendszabályhoz csatlakozik nem csak azért, mert a váltó mint a kereskedelmi forgalom közvetitője csak ugy felelhet meg rendeltetésének, ha annak használása mindenkinek lehetővé tétetik, kit a köztörvény terhes szerződések kötésére feljogosit: hanem azért is, mert azon okok, melyek korábban a szenvedő váltóképesség korlátozását specialis viszonyaink közt indokolhatták, a haladó kor igényeivel szemben figyelembe nem jöhetnek. A törvényhozás azon álláspontot, melyet az 1840. évi XV. törvénycikk alkotói elfoglaltak, már a véderőről, továbbá a honvédségről szóló és az ipartörvény alkotásánál elhagyta, világos elismeréseül annak, miszerint sem a polgári állást, sem a nemet oly akadálynak nem tekinti, mely miatt az egyesek átalános jogképességét a specialis jogok tekintetében korlátozni kellene.
Végre, hogy a jelen tervezet, eltérőleg a magyar, franczia és olasz váltótörvénytől, nem jelöli ki azokat, kik szenvedő váltóképességgel nem birnak, egyrészről abban találja indokolását, hogy az ily negativ tartalmu intézkedések, szemben a törvény positiv határozataival, tulajdonképeni jelentőséggel nem birnak, másrészről abban, hogy a szerződési képesség hiányának megállapitása nem a váltó, hanem a polgári törvénykönyv keretébe tartozik, ennek feladatát képezvén a szerződési képességet kizáró momentumokat megállapitani; a váltótörvény, mint különös jog, e tekintetben a magánjog intézkedéseit már azért sem ignorálhatja, mert a váltóképességet a köztörvény által meghatározott szerződési képességtől teszi függővé, tehát váltóképességgel oly személyeket ugysem ruházhatna fel, kiktől a köztörvény a szerződési képességet akár a kor, akár a physikai, akár pedig az itellectuális tehetségek hiánya miatt megvonja.
A külföldiek váltóképessége, az európai törvényekben általában nyilvánuló felfogás szerint, azon ország törvényei után birálandó meg, melyhez mint alattvalók tartoznak, miért is e kérdése eldöntésénél a birónak főleg azt kell szem előtt tartani, hogy valakit, mennyiben lehet külföldinek tekinteni, miután e kérdésre nézve a magánjogok nem egyenlő elvekből indulnak ki. A tervezet 2. czikke e kérdésben is a köz. n. váltórendszabályhoz csatlakozik, elfogadván annak azon intézkedését is, mely szerint a külföldi, ha belföldön vállal váltói kötelezettséget, tekintet nélkül saját országa törvényeire felelős, ha őtet a belföldi törvény szerint a váltó képesség megilleti. Igaz, hogy ezen intézkedés némi tekintetben eltér egy, nemzetközileg megállapitott elvtől s megszoritását involválja a második czikk első bekezdésében kimondott határozatnak; tekintve azonban, hogy a váltóforgalom sokat veszthet jelentőségéből, ha a belföldi arra utaltatik, hogy mielőbb egy külföldivel váltóügyletbe bocsátkozik, magának tudomást szerezzen az iránt, valjon az illető külföldi saját törvényei szerint bir-e váltóképességgel vagy sem - az érintett intézkedés, mely a váltóügyletek lehető biztonságát czélozza, teljesen indokoltnak tekinthető. Ehhez járul még, hogy a 2. czikk második bekezdésében foglalt intézkedés csak a belföldön jöhet alkalmazásba, tehát nem alterálja azt, hogy a külföldi biróság, ha e kérdés előtte kerül eldöntés alá, a szenvedő váltóképességet saját törvényei szerint birálhassa meg.
A tervezet 3. czikkének szerkezete által kettős czél éretik el; egyrészről a váltóképességgel nem biró személyektől eredő váltónyilatkozatok joghatálya határozottan megállapittatik; másrészről helyreállittatik a szükséges harmonia, mely a váltórendszabály 3. czikkében kétségtelenül hiányzik. A mi egyébiránt a 3. czikk utolsó szavaiban foglalt intézkedést illeti, annak helyességét és czélszerüségét a váltóintézmény természete és rendeltetése igazolja. - Bármint vélekedjenek is némelyek a váltó jogi természete iránt, annyi kétségtelen, hogy az lényegileg formaügylet, melynek érvényessége nem csak a materialis causától, hanem a váltókapcsolatba lépő egyes személyek qualificatiójátől is teljesen független. E szempontból tekintve a váltót, nem lehet kétség az iránt, hogy a váltóképességgel nem biró személyektől eredő kötelezettségek, habár az illetők ellen váltójogi hatályt nem gyakorolnak, alkalmasak arra, hogy a nekik alapul szolgáló okirat - váltólevél - által váltói kötelezettségek közvetittessenek; a képesség hiánya ugyanis a személyhez kötött körülmény lévén, magának az okiratnak érvénytelenségét nem vonja maga után. E felfogás nélkül a váltó sokat vesztene jelentőségéből, mert mindenki óvakodnék oly ügyletbe lépni, melynek érvényessége a kötelezettek valamelyikének személyes képességétől tétethetik függővé.
A váltó, mint fizetési eszköz, csak ugy felelhet meg rendeltetésének, ha az általa képviselt fizetési igéret beváltását alkalmas garantiák biztositják. E garantiák, melyeknek összegét a tudomány a váltói szigor fogalmával jelöli meg, részint materiális részint formalis természetüek lehetnek. Materiális tekintetben a váltóigéret beváltása biztosítottnak csak akkor tekinthető, ha az a váltóügyletnek alapul szolgáló jogviszonytól függetlenné tétetik olyképen, hogy az igéret már magában véve, s mert váltó alakjában tétetett, érvényesithető; ha az igéret érvényességére s annak érvényesitésére a materiális jogviszonynak befolyás nem engedtetik. A formalis garantiát ellenben egyrészről az eljárás, másrészről a kötelezettséggel összekötött felelősség minősége állapithatja meg.
A köz. n. váltórendszabály 2. czikkében egyedül a formalis garantiáról intézkedik s azt nem csak az adós összes vagyonára, hanem annak személyére is kiterjeszti. - Ezzel szemben a tervezet 4. czikke határozott kifejezést ád a materialis garantiának s a formalist az adós vagyonán tul annak személyére ki nem terjeszti; mert a személyfogságot a váltóbeli kötelezettségek érvenyesitésére alkalmas eszköznek nem tekintheti s abban a személyes szabadság nem indokolható s gyakran kiszámithatlan hátrányokkal járó megtámadását találja. Az élet ugyanis nem csak nálunk, hanem más országokban is minden kétségen felül helyezte, hogy a személyfogság oly esetben, midőn az adósnál kielégitési alap található, nem egyéb, mint felesleges s az adós teljes megrontására vezető erőszakoskodás; oly esetben pedig, midőn az adósnak semmije sincs, csakis mint a bosszuállásnak sikert nem igérő neme jelentkezik. A most érintett nézet helyessége mellett szól kétségtelenül azon körülmény, hogy az ujabb törvényhozások, a korábban divatozott személyfogságot átalában vagy eltörölték vagy lényegesen megszoritottá, mint ezt Franczia- és Németországban, Ausztriában, Angliában, Skóczia és Irrhon kivételével - Svédhonban, némely svájczi kantonokban, Chiliben és az északamerikai szövetség legtöbb államaiban látjuk, hol a személyfogság vagy teljesen hatályon kivül helyeztetett - vagy lényegesen megszorittatott.
Az idegen váltónak az 5. czikkben felsorolt kellékei nagyban és egészben a nevezetesebb európai törvényekben is feltalálhatók; miért is e tekintetben a részletes indokolás helyett, elégnek látszik a következő megjegyzésekre szoritkozni:
1. Miután az, ki váltóügyletbe bocsátkozik, bármily minőségben tegye is ezt, a köztörvénytől eltérő és szigorubb felelősségnek veti magát alá: szükséges, hogy ebbeli szándékának már a kötelezettség elvállalásakor határozott kifejezést adjon, mire nézve legczélszerübbnek mutatkozik, ha az okirat, melynek a kötelezettség alapjául kell szolgálnia, magában a szövegben váltónak elneveztetik, nem lévén elég, ha a „váltó” szó a szövegen kivül az okiratra alkalmaztatik, mert ebből egyebet nem is emlitve, azon veszély eredhetne, hogy minden közönséges adóslevélből váltót késziteni vagy az okiratot váltói minőségétől önkényesen megfosztani lehetne. Tekintve továbbá a váltó formalis természetét, nem szenvedhet kétséget, hogy a „váltó” szót semmiféle más kifejezéssel pótolni nem lehetne; az oly okirat tehát, melyben valaki magát a váltójog szerinti fizetésre kötelezné a nélkül, hogy azt nyilván váltónak nevezné, váltójogi hatálylyal nem birhatna.
2. Miután a kereskedelmi jog, az utalványok és a kereskedelmi kötvények alakjában elég módot és alkalmat nyujt a kereskedelmi közönségnek, hogy ez a váltó mellett még más fizetési mediumokat is használhasson, nem látszott czélszerünek a bemutatóra szóló váltók kiállitását megengedni. Igaz, hogy az ily váltók Európa több országaiban érvényesek s azok megengedése a váltóintézmény lényegével nem ellenkezik; mindazonáltal, miután a jelen tervezetnek a köz. n. váltórendszabályhoz kell alkalmazkodnia, ettől ily fontos kérdésben, a szükséges egyformaság veszélyeztetése nélkül, eltérnie nem lehetett.
3. A váltó fizetések közvetitésére lévén rendelve, csakis határozott pénzösszegről állitható ki, ugyanazért az oly okiratot, mely váltó alakjában ugyan, de áruk, értékpapirok vagy más tárgyak szállitása iránt állittatnék ki, váltónak tekinteni nem lehetne.
4. A fizetési helyet, az európai törvények kivétel nélkül a váltó lényeges kellékének tekintik a nélkül, hogy ennek a váltó szövegébe leendő felvételét egyaránt megkivánnák. A tervezet e tekintetben is a köz. n. váltórendszabályhoz csatlakozik s a fizetési helyet, mint a váltó egyik lényeges kellékét jelöli ki, egyuttal kijelentvén, hogy oly esetben, midőn a váltón több hely fordul elő, fizetési helynek az első tekintendő. Igaz, hogy a váltó rendeltetésével nem ellenkezik, ha azon akár cumulative, akár alternative több fizetési hely jelöltetik ki, mert az első esetben mintegy szabad választás engedtetik a váltóbirtokosnak, az utóbbiban pedig a kijelölt helyek telepként szerepelvén, a később megnevezett hely, mint nem létező tekinthető; mindazonáltal, miután az ily többszörös kijelölések az eltérő magyarázást nagyon is lehetővé teszik, a váltónál pedig a jogviszonyok szabatos meghatározása kiváló fontossággal bir, a tervezett 5. czikkében czélszerünek látszott kimondani, hogy többszörös kijelölésnél, fizetési helynek a legelől megnevezett hely tekintetik. Végre
5. miután a jelen tervezet 4. czikkében határozottan kimondatott, hogy a váltó-kötelezettség a neki alapul szolgáló jogviszonytól teljesen független, az értéket, mely a franczia és olasz törvény szerint a váltó egyik lényeges kellékét képezi, a váltó kellékei közé sorozni nem lehetett. Hogy a valuta, az érvénytelen vagy elévült váltónál mily szerepet játszik, az iránt az elévülésről szóló fejezetben történik intézkedés.
Ha a váltón a törvény által kijelölt kellékek mellett olyanok is fordulnak elő, melyek annak lényegéhez nem szükségesek, semmi kétség sem lehet az iránt, hogy az ily felesleges kellékek a váltólevelet érvényességétől meg nem foszthatják, mert irányadóul mindig annak kell szolgálni, hogy megvannak-e a nélkülözhetetlen kellékek, melyeken a szükségtelen vagy felesleges megjegyzések változást nem tehetnek. - Egészen máskép áll a dolog akkor, ha a váltó valamelyik lényeges kelléke mellett oly megjegyzések vagy toldások fordulnak elő, melyek a kellék értelmét vagy jelentőségét bizonytalanná teszik, így, miután a váltónak határozott pénzösszegről kell szólnia, ez összeg bizonytalanná válik, ha mellette egyuttal kamatok is kiköttetnek. Ily esetben tehát kérdés támadhat az iránt: valjon a váltót érvényesnek lehet-e tekinteni vagy sem? A váltórendszabály e kérdésről nem intézkedett s a gyakorlat abból indulva ki, hogy a felekről nem tehető fel, miszerint a kamat kikötése által a váltót jellegétől megfosztani kivánták volna, - a kamatkikötést mint felesleges kelléket tekintette s annak joghatályt nem tulajdonitott. E felfogásból indul ki a tervezet is, midőn a kamatkikötést, mint nem létezőt, rendeli tekintetni s annak a váltó érvényességére befolyást nem tulajdonit; ez által elejét vévén azon kételyeknek, melyek a kamat-kikötés jogi foganatjára nézve keletkezhetnének.
Az idegen váltó természetével egyátalán nem ellenkezik, hogy az intézvényező önmagát jelölje ki intézvényesként; mert az idegen és saját váltó közt, miként ez később kifejtetni fog, a fő különbség abban áll, hogy mig az első fizetési meghagyást tartalmaz, az utóbbi egyenes fizetési igéretet képvisel; e különbség a saját rendeletre szóló váltónál is megmarad, tehát annak jogi természetén változás nem történik, mert az ily esetben is egy harmadikhoz intézett fizetési meghagyás marad. Tagadhatatlan ugyan, hogy a saját rendeletre szóló váltó forgalmi képességet csak a átirat által nyer, melynek hozzájárulása és az elfogadás megtörténte előtt tulajdonképeni jelentőséggel nem bir; azonban nincs semmi elfogadható ok arra, hogy a váltó kérdéses nemétől az érvényesség megtagadtassék s az intézvényező megfosztassék azon módtól, hogy a közönséges utalvány helyett, váltó alakjában intézhessen fizetési meghagyást adósára.
Hogy az intézvényező mily kifejezés használásával jelöli ki magát intézvényesnek, egészen irrevelans, feltéve, hogy ebbeli szándékának határozott kifejezést ad, tehát oly formulát használ, mely az életben a saját rendeletre szóló váltók jelzésére szokott használtatni. A tervezet 6. czikkében foglalt engedély kiegészitéseként azonban szükségesnek látszott kimondani, miszerint a saját rendeletre szoló váltó minden tekintetben az idegen váltó foganatjával bir; mert e kiegészités nélkül könnyen kétség támadhatnék az iránt, hogy a 31. czikkben foglalt intézkedés a saját rendeletre szóló váltókra kiterjed-e vagy sem: pedig e kérdés sokkal fontosabb, hogy sem annak megoldását magában a törvényben feleslegesnek lehetne tekinteni.
A saját váltó, mint a váltóbirtokos részére tett egyenes fizetési igéret főleg abban különbözik az idegen váltótól, hogy az igéret váltó alakjában ugyan, de fizetési meghagyás használása nélkül tétetik; a saját váltónál a kibocsátó maga végezi az intézvényezett teendőit, önmagát jelölvén ki a váltóban foglalt összeg fizetőjeként. A saját váltónak természetéből önként következik, hogy azon elvek, melyek a váltóigéret lényegére és foganatjára vonatkoznak, a saját váltó tekintetében is alkalmazást nyernek, ellenben azon tételek és jogi elvek, melyek az intézvény, mint fizetési meghagyás természetéből folynak, a saját váltóra nem alkalmazhatók. Ennek természetes következménye, hogy a saját váltó kellékei lényegileg ugyanazok, melyek az idegen váltóra nézve felállitva lettek. Eltérés e tekintetben egyrészről abban mutatkozik, hogy a saját váltón az intézvényezett mint külön személy nem szerepel, másrészről, hogy a váltóbirtokos minősége az intézvényező szerepében nem egyesülhet. Azonfelül a tervezet a terminologiában is megkülönböztetést tesz, a mennyiben a váltó kiállitóját kibocsátónak, annak birtokosát pedig rendelményesnek nevezi s pedig azért, mert azon kifejezések, melyek az idegen váltó, mint intézvény, természetéből meritvék, a saját váltóra nem alkalmazhatók. E mellett a kérdéses megkülönböztetésnek még azon gyakorlati haszna is van, hogy a váltókapcsolatban előforduló személyeknek már elnevezése is egyenes utalást foglal magában azok jogi állására.
A 8. czikkben foglalt határozatok azon kételyek elháritását czélozzák, melyek a váltóösszegben előforduló eltérésekre nézve keletkezhetnek. E részben a tervezet határozottan a k. n. váltórendszabályhoz csatlakozik, nem csak azért, mert a szükséges conformitás a váltórendszabály e tekintetbeni intézkedéseinek megtartását követelte, hanem azért is, mert ezen intézkedések a dolog természetének teljesen megfelelnek. Oly esetben ugyanis, midőn az összeg betükben és számokban van kifejezve, joggal tehető fel, hogy a számokban történt tévedés, hogy tehát a betükkel kiirt összeg a valódi, ellenben, ha az összeg akár betükben akár számokban van többször kifejezve, a méltányosság azt követeli, hogy a kisebb összeg tekintessék érvényesnek. Egyébiránt a váltórendszabálynak szóban levő intézkedése eredetinek korántsem tekinthető, mert az már a jogban is alkalmazást nyert, mely szerint 1. 9. Dig. De V. S. (50. 17.) semper in obscuris quod minimum est, sequimur.
A váltó érvényességének feltételét, annak a törvényben megállapitott kellékei képezik; e kellékek, mint alkatrészei a váltónak, nem pusztán feltételei használhatóságának, hanem essentialis részei egy formál-ügyletnek, tehát olyanok, miknek hiánya az üzlet érvénytelenségét vonja maga után. Abból azonban, hogy a tervezett 9. czikke az oly okiratot, melyen a váltó lényeges kellékeinek valamelyike hiányzik, ipso jure érvénytelennek nyilvánitja, nem következik, hogy az utólagozás nem szerződés-ellenesen történik; arról ugyanis, ki váltólevelet ir alá, joggal tehető fel, hogy érvényes ügyletbe kivánt bocsátkozni; nem lehet tehát ellenére, ha az ügylet a hiányzó kellék utólagozása által teljességre emeltetik. Hogy mindamellett a váltó valamelyik kellékének utólagozása, mennyiben lehet érvényes kifogás tárgya, arról a jelen tervezet X. fejezetében történik intézkedés.
A váltó-nyilatkozatok, mint megannyi váltószerződések, érvényes váltót tételeznek fel, mely nélkül váltójogi hatályt nem gyakorolhatnak. Ennek természetes következményeként jelentkezik a 9. czikk első bekezdésében foglalt azon intézkedés, mely szerint a váltónyilatkozatok, ha azok valamely lényeges kellék hiányában szenvedő váltóra vezettetnek, váltójogi hatályt nem gyakorolnak.
Mi a váltó lényeges kellékeinek hiányára nézve felhozatott, teljes mértékben áll azon esetre is, ha a váltó lényeges része kitöröltetik. A lényeges részek kitörlése által ugyanis - történjék az akár jogosan akár jogtalanul - a váltó lényeges kellékeiben szenved csorbulást, az a törvény kellékeinek többé meg nem felel, tehát nem állapithatja meg azon jogviszonyokat, melyeknek feltételét a váltó lényeges kellékeinek összesége képezi.
A 10. czikk oly nemzetközi elvet pronunciál, mely minden nevezetesebb európai törvényben s ezek közt a k. n. váltórendszabályban is kifejezést nyert. Az ügyletek lehető biztonsága ugyanis azt követeli, hogy azok alaki tekintetben azon ország törvényei szerint biráltassanak meg, a hol keletkeztek. Ez elv felállítása nélkül megszünnék a nemzetközi forgalom lehetősége s a magánjogok mindannyiszor kétségessé válhatnának, valahányszor egy idegen állam hatósága előtti elbirálás alá kerülnek. És ha ez a jogügyletekre nézve átalában áll, még fokozottabb mértékben alkalmazható a váltókra, melyek rendeltetésüknél fogva helyhez kötötteknek nem tekinthetők s igen sok esetben nem azon ország határain belül nyernek realizálást, a hol esetleg kiállitva lettek.
A váltónyilatkozatok a köz. n. váltórendszabály szerint is egyetemleges kötelezettséget állapitanak meg, azonban a nevezett törvényben hiányzik a forgatók kötelezettségének kellő körvonalozása az elfogadást illetőleg. Ez okból s mert a váltórendszabály e részbeni intézkedései nem kellő helyben s nem a kellő összefüggésben vannak megállapitva, szükségesnek mutatkozott a tervezet 11. czikkében mindenekelőtt az átalános elvet felállitani, tehát kijelenteni, hogy minden váltónyilatkozat egyetemleges váltójogi kötelezettséget állapit meg a váltó minden jogszerü birtokosa irányában, e mellett azonban egyuttal azt is meg kellett határozni, hogy a forgatók ép ugy, mint az intézvényező, a váltó feltétlen elfogadásáért is felelősek Ez a k. n. váltórendszabályban csak az intézvényező tekintetében van határozottan kijelentve, mert a 25. czikk azon intézkedése, mely szerint a forgatók az elfogadás részbeni vagy teljes megtagadása esetében biztositási viszkeresettel megtámadhatók, tulajdonképen csak következménye magának a felelősségnek, mely azonban, miként érintetett, határozottan kifejezve nincsen. Az ily hiányoknak tulajdonitható az átalános indokolásban kiemelt azon körülmény, miszerint a köz. n. váltórendszabály sok intézkedését részint a judicaturának kellett és kell kiegésziteni.
Miután a javaslat eltérőleg az eddigi váltótörvénytől az elfogadás érvényességéhez az „elfogadom” szót vagy más hasonló kifejezést nem kiván; - miután továbbá a váltón az elfogadáson kivül más nyilatkozatok is előfordulhatnak a nélkül, hogy azok minősége határozottan kifejezve lenne; könnyen megtörténhetik, hogy az egyik vagy másik nyilatkozat jogi természete iránt kétség támadt. Az ily kétség elháritását nem lehetne az érdekeltekre bizni, hanem szükséges, hogy ez oly organumtól származzék, mely minden érdeken felül áll. Ily organumnak a per birósága tekinthető, mely minden körülmények megfontolása mellett belátása szerint határozhat a felett, hogy az egyik vagy másik nyilatkozat az érdekelt felet mily minőségben terheli. Tekintve azonban, hogy arról, ki váltót ir alá, joggal tehető fel, hogy váltó-kötelezettséget kiván elvállalni; tekintve továbbá, hogy a váltó-kötelezettség, ha ennek ellenkezője magánváltón világosan kitüntetve nem lett, az egész váltóösszegre kiterjed: a biróságnak adott határozati szabadságot azzal kellett korlátoznia, hogy ez a kötelezettség váltói természetét s a váltóból kivehető terjedelmét nem alterálhatja, a biróság tehát belátása szerint határozand a felett, hogy a váltó-nyilatkozat mily minőségben terheli a kötelezettet. De a kötelezettség mindig váltói s az egész összegre kiterjedő maradand.
A váltóigéret formalis természetével egyáltalán nem ellenkezik, hogy valaki váltó-nyilatkozatot más nevében irjon alá, nem tévén e tekintetben különbséget az, hogy a nyilatkozat szerződés-képes vagy e képességgel nem biró személyért lett-e aláirva.
A meghatalmazott, feltéve, hogy a nyilatkozat aláirására feljogositva volt, az egyik esetben úgy, mint a másikban nem magát, hanem azt kötelezi, kinek nevében eljár. E tekintetben nagy fontossággal bir annak meghatározása, valjon a képviselő fel volt-e hatalmazva vagy sem, mire nézve a dolog természete szerint nem váltó, hanem a magán, - illetőleg a kereskedelmi jog határozatai szolgálnak irányadóul. A mi különösen a kereskedelmi meghatalmazottakat illeti, ezek jogosultságának megitélése, codificált kereskedelmi törvény mellett igen egyszerü, mert a kereskedelmi törvény a jogkört a meghatalmazottak minden fajánál olyképen határozza meg, hogy e tekintetben nehézségek nem igen merülhetnek fel. Hasonlólag nem járhat nehézséggel a kereskedelmi társaságok egyes tagjaitól származó nyilatkozatok joghatályának meghatározása sem, mert a kereskedelmi törvény e részben is szabatosan kijelöli azon feltételeket, melyek mellett az egyes tagok által kötött jogügyletek a társaságot kötelezik.
Váltótörvényünk egyik nevezetes hiányát képezi az, hogy csak azon esetről intézkedik, ha valaki más nevében elfogadási nyilatkozatot ir alá, ellenben a meghatalmazás nélkül keletkezett többi nyilatkozatok joghatályát teljesen mellőzi. A tervezet 13. czikke az e bizonytalanságból eredő nehézségeknek kivánja elejét venni, midőn a meghatalmazás nélküli képviselőket ép ugy is oly minőségben teszi felelősekké, minőben az állitólagos meghatalmazó felelős leendett.
A váltói kötelezettségek megerősitésének kétségen kivül leggyakoribb és legtermészetesebb módja a forgatás, mely a váltóüzletben már régóta nem csak mint a követelés átruházásának törvényes módja, hanem mint a kibocsátó vagy elfogadó kötelezettségének biztositási neme is jelentkezik. Valamint jelenleg ugy az előtt is a forgató aláirása sok esetben tulajdonképen arra szolgált, hogy a váltó hitelét emelje, hogy a váltóigéret beváltására nézve fokozottabb garantiát nyujtson. A pénzintézetek nem az átruházás, hanem a nagyobb biztonság szempontjából követelnek egy vagy több forgatót, kik ily esetben a kezességnek egy, a közönségesnél sokkal biztosabb és czélszerübb, nemét vállalják el. Daczára azonban e kétségtelen gyakorlatnak, nem lehetetlen, hogy valaki egyik vagy másik fél kötelezettségéhez egyenesen és kifejezetten kezesi minőségben járul, mely esetben czélszerü, ha a kölcsönös jogviszonyok magában a törvényben határozottan megállapittatnak.
E tekintetben a tervezet 14. czikke kiegészitéséül a 11. czikkben kimondott átalános elvnek a kezest egy minőségben teszi felelőssé azzal, kiért a kezesség vállaltatott. - Ez intézkedésből egyrészről következik, hogy a kezesség ép ugy állapithat meg intézvényezői és forgatói, mint elfogadói és kibocsátói kötelezettséget; másrészről, hogy a kezes elleni követelés fentartására és megszünésére nézve, ugyanazon elvek szolgálnak irányadóul, melyek a jelen tervezetben az egyes váltói kötelezettségek tekintetében megállapitvák; a kérdés minden egyes esetben csak az lehet, hogy a kezesség kiért lett elvállalva; mert ennek megállapitása előtt a kezes kötelezettségének minősége felett határozni nem lehet, e mellett magától értetvén, hogy a kezesség bármily minőségben lett is elvállalva, a 11. czikkben kimondott átalános elv szerint egyetemleges váltói kötelezettséget állapit meg.
Hogy a kezes, ki a váltót beváltja, e tény által, ki ellen és mi jogot nyer, az hasonlólag attól függ, hogy kiért lett a kezesség elvállalva; mert ha valaki az elfogadó- vagy a kibocsátóért vállal kezességet, a fizetés folytán a váltó birtokosává lesz ugyan, de valamint a most érintett személyeket váltói viszkereset senki ellen sem illeti, - ugy ilyet a kezes sem támaszthat; ő kielégitését csak az ellen szorgalmazhatja, kiért a kezességet elvállalta. - Egészen máskép áll azonban a dolog akkor, ha a kezes intézvényezői vagy forgatói minőségben szerepelve fizeti ki a váltó-összeget, mert ez esetben annak helyébe lép, kiért fizetett, annak jogi minőségét veszi fel, tehát mindazon jogokat gyakorolhatja, melyek a törvény szerint a most érintett személyeket illetik.
Végre nem lehet felesleges kiemelni, miszerint a 14. czikk második bekezdése, megfelelőleg az európai törvényekben nyilvánuló azon felfogásnak, mely szerint a subsidiarie elvállalt kötelezettségekből eredő jogok kétség esetében olykép értelmezendők, hogy azok a váltó-kapcsolatban álló személyek minél csekélyebb terheltetésével járjanak, - állitja fel azon védelmét, miszerint kétség esetében a kezesség idegen váltónál az elfogadóért, saját váltónál pedig a kibocsátóért lett elvállalva. Ekként a kezesség oly mértékre reducáltatik, melyben az, az előzőket egyátalán nem terheli; a kezes a váltó kifizetése folytán kereseti jogot nyer az elfogadó, illetőleg a kibocsátó ellen, de nem támadhatja meg azokat, kik a váltón mint előzők szerepelnek.
A váltóból eredő kötelezettségek szigoru természete azt követeli, hogy a törvény az egyes váltónyilatkozatokra nézve, alaki tekintetben, bizonyos garantiákat követeljen annál is inkább, mert a váltókövetelések ellenében a kifogásolási védelem átalában korlátoltabb, mint minőt a köztörvény megenged. Oly esetben tehát, midőn a váltónyilatkozat nem névaláírás, hanem keresztvonás vagy kézjegy alatt keletkezik, joggal megkivánható, hogy a szerződő fél szándéka minden kétséget kizáró módon constaláltassék; mire nézve legczélszerübbnek mutatkozik, ha a hiányos aláirás biróilag vagy jegyzőileg hitelesittetik. - A tervezet 15. czikke e tekintetben annál inkább csatlakozhatott a k. n. váltórendszabályhoz, mert saját váltótörvényünk a keresztvonásra nézve hasonló garantiát követel.
A 16. czikk első bekezdése azon átalánosan ismert nemzetközi elvet emeli érvényre, melynél fogva a jogügyletek ama hely törvényei szerint birálandók meg, a hol keletkeztek; ellenben a második és harmadik bekezdések bizonyos tekintetben kivételt képeznek az érintett általános elv alól. Az első kivétel az egyes váltói kötelezettségek önállóságán s a kereskedelmi törvény tervezetében is elfogadott azon tételen alapszik, melynél fogva a törvények collisiója esetében a jogügyletek azon törvény szerint itélendők meg, mely mellett joghatálylyal birhatnak. A tervezet e részbeni intézkedése egyrészről a belföldi nyilatkozatoknak bizonyos önállóságot kölcsönöz s más részről elejét veszi azon bizonytalanságnak, mely az idegen s a legtöbb esetben nem ismert törvények alkalmazásából eredhetnék. Az utóbbi kivétel egészben ujnak nem tekinthető, az több európai törvényben jelesen a porosz Landrechtben és a dán váltórendszabályban is alkalmazást nyert s azon feltevésen alapszik, hogy a belföldiek külföldön is első sorban saját hazájuk törvényeire vannak tekintettel, nem lehet tehát ellenökre, ha külföldön kötött jogügyleteik a belföldi törvény szerinti elbirálás alá esnek, illetőleg, ha az ily ügyleteknek tekintet nélkül a külföldi törvény intézkedéseire, a belföldi törvény szerint joghatály tulajdonittatik.
Hogy a tervezet oly fontos kérdésekben, minők a 16. czikkben szabályoztatnak, a köz. n. váltórendszabály intézkedéseitől el nem térhetett, az az átlalános indokolásban kifejtettek után csak természetesnek tekinthető.
A k. n. váltórendszabály nem foglal magában intézkedést az iránt, hogy a váltójogok érvényesitése vagy fenntartása végett teljesitendő cselekvényeknek, mily időben, a napnak melyik részében kell történniök. A porosz javaslat 84. §-a e tekintetben a szokásos üzleti órákat jelölte ki; de ez intézkedés a lipcsei tanácskozmányban főleg azért vettetett el, mert a tanácskozmány tagjai egyrészről e kérdést a jegyzői rendtartás körébe tartozónak tekintették és másrészről a partikuláris törvényhozások e részbeni autonomiáját csonkitani már azért nem akarták, mert a váltócselekvények teljesitésére szolgáló óráknak esetleges eltérő megállapitása által, a kereskedelmi forgalom érdekeit veszélyeztetve nem látták. Eltekintve azonban attól, hogy nálunk hasonló tekintetek fenn nem forognak, az idő kijelölése már azért is szükségesnek mutatkozott, mert a váltói jogok gyakorlására és fentartására szolgáló cselekvények nem mindig tesznek jegyzői közbenjárást szükségessé; feltéve tehát, hogy az óvatolásra nézve a jegyzői rendtartásban történik intézkedés. Még marad több oly cselekvény, mely ez esetben minden positiv dispositiót nélkülözend. A német váltórendszabály határozatlan intézkedése az eltérő felfogást és eltérő magyarázatot nem zárja ki, mi a váltóforgalom biztonságának csak hátrányára lehet; ugyanazért ezt czélszerübbnek látszott határozottan kimondani, hogy a váltócselekvények a szövegben megjelölt órákban teljesitendők.
A 17. czikk második bekezdésben foglalt intézkedés nálunk eddig is már alkalmazásban volt miért is annak változatlan átvételét külön indokolni nem szükséges.
Az európai váltó-törvények az egyes váltócselekvények teljesitésére átalában a köznapokat jelölik s egymástól csak annyiban térnek el, hogy még némelyek a vasárnapra vagy ünnepre eső cselekvény teljesitését a megelőző napon kivánják, mások azt a legközelebbi köznapra engedik halasztatni. Ez utóbbiakhoz csatlakozik a k. n. váltórendszabály, melynek e részbeni intézkedését a tervezet 18. czikke is átvette.
A váltók cosmopolitikus jellegével egyátalán meg nem férne, ha a törvény a különféle hitfelekezetek ünnepeire tekintettel lenne s az azokon történt váltó-cselekvényeket érvényeseknek el nem ismerné; mert ez által a kötelezettség teljesitését olykép halaszthatná el, hogy a legnagyobb zavarokra adhatna alkalmat. A váltókapcsolatban levő személyek egyátalán nincsenek tekintettel előzőik vallására s nem számitanak arra, hogy a váltóösszeg pontos kifizetése oly ok miatt halasztatik el, mely a kötelezett fél vallásában találja alapját. Ez okból a lipcsei tanácskozmány tagjai határozottan tiltakoztak az ellen is, hogy a zsidók ünnepei miatt az általános szabály alól kivétel tétessék; erre, egyebektől eltekintve, azáltal is indittatván, hogy a zsidók Németországban ünnepeik külön tekintetbe vételét maguk sem követelték. Igaz, hogy váltótörvényünk e tekintetben határozott kivételt képez, a mennyiben a zsidókat ünnepeikben a nyilatkozatok alól feloldja; de ez intézkedés megtartását, eltekintve a fentebb érintett okoktól, már azért sem lehetne javalni, mert különben - a méltányosságnak megfelelőleg - a gör, keleti hitvallásuaknak is hasonló concessiót kellene tenni, mi azután a váltóüzlet teljes felforgatására vezetne.
A tervezet 19. czikkében foglalt intézkedés csak kiegészitése a 16. czikk első bekezdésében foglalt elvnek s gyakorlati jelentőséggel főleg az óvás kellékeire, annak idejére és helyiségeire nézve bir, melyek felett mindig azon hely törvényei határoznak, hol az óvatolás, történt. Valamint a felek a jogügyletnek megkötésénél rendszerint a megkötési hely törvényeire vannak tekintettel: ugy nem követelhető, hogy a váltójogok fentartására vagy érvényesitésére szoláló cselekvényeket más, mint a teljesités helyén divatozó törvények szerint eszközöljék. Ez intézkedés nélkül, mely a k. n. váltórendszabály 86. czikkének teljesen megfelel, a váltójogok érvényesitése és fentartása merőben lehetetlenné válnék s a váltó-üzletekben oly bonyodalmak erednének, melyek a váltó jelentőségét tetemesen leszállitanák.
A váltó-másodlatok - duplicatumok - iránt, melyeket a magyar váltótörvény csak röviden érint, az európai váltótörvények közt, a k. n. váltórendszabály tartalmaz nem csak legkimeritőbb, hanem egyuttal leghelyesebb intézkedéseket is. Ezekhez lényegileg a tervezett 20. czikke is csatlakozik, mely ép ugy, mint a váltórendszabályozásánál nem tesz különbséget azok czélja szerint; hanem tekintet nélkül arra, hogy a másodlatok biztonság vagy kényelem - messzebb helyre pl. tengerentuli vidékre leendő elküldés vagy forgathatás végett lettek-e kiállitva, azokat együttvéve egy egységes váltónak tekinti olyképen, hogy minden egyes példány érvényes képviselője ugyan a váltóigéretnek, de valamennyi együttvéve csak egy váltó-levelet képez. - Arra nézve azonban, hogy a másodlatok e jelleget felvegyék, a tervezet megkivánja, miszerint azok magában a szövegben határozottan első, másod stb. váltónak neveztessenek; ellenkezőleg, minden egyes példány önálló váltónak tekintetvén, az azokra vezetett nyilatkozatok ugyanannyi külön váltókötelezettséget állapitanak meg.
Tekintve a 20. czikkben foglalt egyes intézkedéseket, azok lényegileg megegyeznek a köz. n. váltórendszabály 66. czikkével s ettől csak annyiban térnek el, a mennyiben nem pusztán azon eljárást állapitják meg, melyet a forgatmányos követni tartozik; hanem azon módot is, melyen az intézvényező a kiállitott másodlatokat visszaszármaztatni köteles. Ez eltérést nem csak azon körülmény indokolhatja, hogy az a váltórendszabálynak egy kétségtelen hiányát pótolja, hanem az is, hogy nálunk a másodlatok kiállitása körüli eljárás eddigelé szabályozva nem lévén, czélszerünek mutatkozott azt olyképen rendezni, hogy az érdekeltek jogaikat és kötelességeiket könnyen áttekinthessék s ne legyenek kénytelenek a törvény alkalmazásánál, a nem mindig sikeres interpretatióhoz folyamodni.
Habár a tervezet a n. váltórendszabály nyomán - az intézvényezőnek kötelességévé teszi a másodlatok kiállitását, ez utóbbi ellenében a váltóbirtokosnak a másodlat megtagadása miatt, váltói keresetet nem ad; miért is a váltóbirtokos ebbeli jogát legfelebb köztörvényi uton érvényesitheti. Igaz, hogy az első pillanatra anomaliának látszik; e látszólagos anomalia azonban elenyészik, ha megfontoljuk, hogy a váltó szorosan-vett formál-ügylet lévén, az abból eredő kereset tárgyát más, mint az általa képviselt összeg megfizetése nem képezheti; minden, mi ezen kivül esik, nem a váltói utra tartozik s váltói kereset tárgyát nem képezheti. Valamint a meghatalmazási hátiratnál a forgatmányost azért, mert valamely mulasztást követ el, váltói uton kártéritésre szoritani nem lehet, - ugy nem adható váltói kereset a másodlat megtagadása miatt.
Ebből egyuttal következik, hogy a váltókapcsolatban álló személyek közt, a másodlatok kiadására vagy a hátiratok ismétlésére vonatkozó kötelezettségek tekintetében, solidaritás nem létezi; miért is minden egyes érdekelt fél jogait, a másodlat kiadását illetőleg, legfelebb közvetlen előzője ellen érvényesitheti.
A k. n. váltórendszabály, eltérőleg a franczia és olasz váltótörvénytől, nem kivánja meg a másodlatokon a clausula cassatoriát arra nézve, hogy a kiadott példányok jogilag egy egységes váltót képezzenek; ennél fogva az egyik példány kifizetése esetében a többi példányokat eo ipso megszünteteknek nyilvánitja. Miután a jelen tervezet, a másodlatok jogi természetét illetőleg a n. váltórendszabályhoz csatlakozik, - misem természetesebb, mint az, hogy az érintett törvény 67. czikkében foglalt intézkedést is el kellett fogadnia.
A másodlatok emlitett jogi természetéből, mely szerint azok összeségükben ép ugy, mint egyenkint egy és ugyanazon váltóigéretet képviselik, következik egyrészről, hogy az egyik példány elfogadása vagy kifizetése esetében, a többi példány is elfogadottnak, illetőleg kifizetettnek tekintendő, másrészről, hogy az intézvényezettnek jogában áll, a nála bemutatott példányok bármelyikét elfogadni, illetőleg kifizetni anélkül, hogy őtet a forgalomban levő, de el nem fogadott példányok miatt felelősségre vonni lehetne. E tekintetben azonban kivételnek kell történni azokra nézve, kik a másodlatoknak különböző példányait látták el nyilatkozataikkal, mi ugy a forgatók, mint az elfogadó által történhetik. A forgató, ki ugyanazon váltó több példányát, különböző személyekre ruházta át s az intézvényezett, ki több példányt fogadott el, e cselekvénye által minden egyes példányért külön garantiát vállal. Ez intézkedés, melyet az európai váltótörvények legnagyobb része a „Code de Commerce”-ből vett át s a váltó formalis természetén s a váltó-nyilatkozatok materialis függetlenségén alapszik. Egészen máskép áll a dolog akkor, ha az intézvényezett a váltó több példányát ugyanazon személy javára fogadta el, vagy ha a többszörös forgatás ugyanazon személy részére történt; mert ez esetben a váltóigéret különválasztásáról szó nem lehet; ellenben, ha a forgatás különböző személyekre jogérvényesen már megtörtént, ha a többszörös kötelezettség jogilag már létrejött - azt meg nem szütetheti azon körülmény, hogy a váltóügylet folyamában, a különböző példányok egy személy birtokába kerülnek; azon forgatók ugyanis, kik a példányok többszörös átruházása által minden egyes példányról, mint külön okiratról rendelkeztek, minden példányért külön garantiát vállalnak, melyet nem szüntethet meg azon véletlen körülmény, hogy a különböző személyekre átruházott példányok később egy személy birtokába kerülnek.
Miután nem lehetetlen, hogy az intézvényezett, ki a példányok valamelyikét már elfogadta, ez iránti kétségében s azon feltevés mellett, hogy még egy példányt sem fogadott el, a többiek közül valamelyiket a most érintett megszoritással ismét elfogadja, szükségesnek mutatkozott, eltérőleg a k. n. váltórendszabálytól ez esetre intézkedni. Az e részbeni eltérést nem csak azon körülmény indokolhatja, hogy a gyakorlat szükségesnek találta a váltórendszabály érintett hiányát hasonló módon pótolni; hanem az is, hogy a váltó természetével a feltételes nyilatkozatok egyáltalán nem ellenkeznek; valamint nem kötelezi a törvény az elfogadót az egész váltóösszeg megfizetésére, ha a váltót csak részben fogadta el; valamint nem kivánja őtet feltétlenül elmarasztalni, ha elfogadásához bizonyos megszoritást csatolt, ugy nem lehetne őtet többszörösen kötelezettnek tekinteni ekkor, ha ismételt elfogadásában világosan kijelenti, miszerint az csak azon esetre érvényes, ha, és a mennyiben a váltónak valamelyik példányát korábban már el nem fogadta. E mellett a kérdéses eltérés azon előnynyel is kinálkozik, hogy egy oly kérdést szabályoz, melynek megoldása ha az kizárólag a biró belátására bizatnék, szükség nélküli szigorra vezethetne.
A szerint, a mint a váltómásodlatok biztonság vagy kényelem végett lettek kiállitva, azok czélja s az azokkal járó operatio is különöző. Ha a váltó biztonság szempontjából többszöröztetik, az egész operatio abban áll, hogy az egyes példányok különböző utakon küldetnek rendeltetésük helyére; ellenben, ha a másodlatok azért lettek kiállitva, hogy mig az egyik elfogadás végett elküldetik, az alatt a többi példányok valamelyikét forgatni lehessen, - szükséges, hogy a forgatott példány birtokosa azon helyzetbe tétessék, miszerint az elfogadás végett elküldött példányt annak idején átvehesse; e végre szolgál a forgatott példányra vezetett azon megjegyzés, hogy az elküldött példány N. N.-nél található. E megjegyzés elmulasztása azonban, habár az a forgatott másodlat használhatóságának feltételét képezi, váltójogi hatályt annál kevésbé vonhat maga után, mert joggal tehető fel, hogy a forgatott példány birtokosa ezt csak azért fogadta el a kérdéses megjegyzés nélkül, mert előtte az elküldött példány holléte különben is tudva volt.
Hogy a tervezet 22 czikkének második bekezdése, az elfogadás végett elküldött példány átvételére való legitimátiókép mindenekelőtt a hátiratot jelöli ki, a dolog természetéből következik, mert a másodlat jogszerü birtokosának mindenekelőtt az tekintendő, ki e minőségét hátiratra alapitja. Azt sem szükséges bővebben hangsulyozni, hogy a hátirat csak ugy szolgálhat e jogosultság igazolására, ha az a jelen tervezet 34. czikkének megfelel; ha tehát a birtokos a hátiratok összefüggő és egész ő hozzá lenyuló lánczolatára támaszkodhatik.
A legitimatió most érintett neme mellett azonban a tervezet nem zárhatta ki azt sem, hogy a forgatott másodlat birtokosa a jogosultságát az elfogadott példány átvételére más módon is igazolhassa. Hogy e mód miben álljon, azt eleve meghatározni már azért sem volna tanácsos, mert bármily módot jelölne is ki a törvény, azzal előreláthatólag a váltó forgalmi képességét és mozgékonyságát nehezitené meg; mindazon módok tehát, melyek az életben valakit más nevében eljárásra feljogositanak, elégségesek leendenek arra nézve is, hogy az illető elfogadott példány átadását jogosan követelhesse.
Valahányszor a másodlatok kényelem-forgathatás végett használtatnak, a váltóügylet folyama egy harmadik személy közreműködését tételezi fel, kit a tervezet a váltórendszabály intézkedéseinek megfelelőleg gondviselőnek nevez. Hogy e gondviselő letéteményesnek vagy meghatalmazottnak tekintessék-e, a dolog érdemére egészen közönyös s a törvény e részben teljesen eleget tesz feladatának, ha a gondviselő jogi állására sulyt nem fektetve, annak egyedül teendőit határozza meg, mint ez a megelőző czikk intézkedésében történik. Azonban habár a váltótörvénynek nem lehet feladata a gondviselő jogi állásának szabatos meghatározása, nem mellőzheti a kellő intézkedéseket az esetre, ha a gondviselő az előbbeni czikkben megállapitott kötelességének bármi okból meg nem felel, ha tehát az elfogadott példányt annak, kit ez a törvény szerint illetne, ki nem adja. E tekintetben a magánjog szabványainak megfelelőleg kettős keresetet lehetne adni a másodlat birtokosának, egy részről a rei vindicatiót a gondviselő ellen, és másrészről egyenes keresetet a forgatók ellen, az elfogatott példány megszerzését illetőleg; a k. n váltó-rendszabály azonban s ehhez csatlakozva a jelen tervezet is, a másodlat birtokosát nem utalja az imént érintett hoszadalmas keresetekre, hanem feljogositja őtet arra, hogy az elfogadás, illetőleg a kifizetés kieszközlését a kezei közt lévő másodlat alapján megkisérthesse; a mennyiben pedig e lépései siker nélkül maradnak, előzőit az elfogadás tagadása miatt biztositási, a fizetés megtagadása miatt pedig készfizetési viszkeresettel megtámadhassa, köteles levén mindegyik esetben óvással igazolni, hogy az elfogadás végett elküldött példány neki át nem adatott, s hogy a kezei közt levő példány alapján az elfogadás, illetőleg a fizetés kieszközölhető nem volt. E mellett magától értetik, hogy a másodlat birtokosa készfizetési viszkeresetet csakis a váltólejáratkor követelhet; mert a jelen tervezet szerint a váltóbirtokos a lejárat előtt, a váltóösszeg kifizetését semmi esetben sem igényelheti.
A váltó többszörözésének egy másik nemét képezik a másolatok, melyeket nem csak az intézvényező, hanem bárki más is készithet. A másolatok, melyek rendszerint a forgathatás czéljából készülnek, abban különböznek a másodlatoktól, hogy mig ezek közül minden egyes példány érvényes képviselője a váltóigéretnek, a másolatok csak kapcsolatban az eredetivel képeznek teljes váltólevelet; ehhez képest a másolat alapján sem elfogadást sem fizetést követelni nem lehet. Az utóbbira nézve, miként a 26. czikk intézkedéséből kitünik, csak azon forgatók tekintetében van kivételnek helye, kiknek eredeti aláirásai a másolaton vannak.
A másolatok fontossága főleg abban áll, hogy ezek, ha a váltó forgathatása végett használtatnak, a másodlatot pótolják, mi a váltóbirtokosra nézve különösen akkor lehet kivánatos, ha a másodlat megszerzése időveszteséggel vagy sok költséggel járna.
Valamint a másodlatoknál ugy a másolatoknál is szükséges arról gondoskodni, hogy azok birtokosa az eredeti példány hollétéről tudomást szerezhessen, mi az által éretik el, ha az eredeti holléte a másolatra feljegyeztetik. Hogy e kötelesség elmulasztásának váltójogi hatályt tulajdonitani nem lehet, az a 23. czikk indokolásában már kifejtetett.
A 25. czikkben foglalt intézkedés a másolat rendeltetésében találja indokolását, ha ugyanis a másolat arra szolgál, hogy a váltó forgathatását lehetővé tegye, ugy mulhatlanul szükséges azokat, kiknek eredeti hátiratai a másolaton vannak, épugy felelősekké tenni, mintha az eredeti váltót forgatták volna, vagyis, hogy irányukban a másolat az eredeti váltó eredetijével ruháztassék fel. Ezen felül, miután a másolat kapcsolatban az eredetivel teljes váltó-levelet képez, a másolaton levő originális hátiratoknak már azért is teljes joghatályt kell tulajdonitani, mert különben a másolat nem képezhetné kiegészitő részét az eredetinek.
Azon okok, melyek a 24. czikkben foglalt intézkedés igazolására felhozatták, a viszonyok azonosságánál fogva a 26. czikkre is teljes mértékben alkalmazhatók lévén, a felesleges ismétlés helyett, elégnek látszik az érintett czikk indokolására utalni.
A szabad mozoghatás, a vagyonértékek biztos és gyors mobilizálása a kereskedelmi forgalom egyik nélkülözhetetlen feltételét képezi. - Az érték, legyen ez akár váltó, akár más vagyonság - ha bizonyos kezek közt mozdulatlanul marad, nem hasznot, hanem veszteséget szerez; csak az érték gyors circulatiója, a kedvező conjecturák felhasználása biztosithat nyereséget. Mig a váltó lejáratáig az eredeti birtokos kezei közt maradt, az a kereskedelmi forgalom közvetitésére csak korlátolt mértékben szolgálhatott, mert lejárat előtt mint fizetési eszköz nem használtathatott; azon időponttól kezdve azonban, midőn a hátirat által mobilizálható lett, midőn a lejárat előtt is fizetések teljesítésére fordittatott - rendeltetésében és czéljában lényeges változást szenvedett.
Azonfelül azonban, hogy a váltó által képviselt összeg a hátirat segitségével mobilizálva lett, az uj ügylet egyszersmind arra is szolgált, hogy a váltónak fokozottabb értéket, nagyobb garantiát kölcsönözzön; mert minden forgató, ki a kötelezettséget magáról el nem háritja, az eredeti adósok mellett solidáris kötelezettséget vállal a váltó elfogadásaért és kifizetéseért.
A hátirat e kétségtelen fontosságának tulajdonitható azon körülmény, hogy az európai törvényhozások annak szabályozását keletkezése után azonnal átvették a nélkül, hogy e részben a kellő határokat megtartották vagy az uj intézményt mindenben a váltó-forgalom természetének megfelelőleg szabályozták volna; mert nemcsak, hogy kezdetben a váltó többszörös forgatását kizárták, hanem azt átalában csak akkor engedték meg, ha maga a váltó rendeletre volt kiállitva. E felfogás, mely még a magyar váltótörvényben is - 15. §. a) pont - kifejezést nyert, ujabb időben lényeges módositást szenvedett, helyt adva azon nézetnek, mely szerint a váltó mint forgalomra szánt papir, külön egnedély nélkül is átruházható.
A k. n. váltórendszabály, melyhez a tervezet is csatlakozik, a most érintett nézetet feltétlenül érvényre emelte, midőn a váltó forgathatását mint szabályt állitá fel s attól a váltójogi hatályt csak az esetre vonta meg, ha a forgathatás az első átruházás alkalmával egyenesen megtiltatott. Az intézvényezőnek ép ugy, mint a kibocsátónak érdekében állhat meggátolni azt, hogy váltója a rendes joghatálylyal forgalomba helyeztessék, mit az által érhet el, ha a váltóban akár „nem rendeletre” akár más hasonló kifejezés használásával - kijelenti, miszerint a fizetést egyedül az intézvényes, illetőleg a rendelményes részére kivánja teljesiteni; ha tehát a váltó forgathatását egyenesen kizárja. Az ily kizárás következménye abban áll, hogy a forgatmányosok nem váltói, hanem köztörvényi hitelezőknek vagyis engedményeseknek tekintetnek; ennélfogva ellenük mindazon kifogások használhatók, melyek a váltóadóst a forgató ellen illették volna. Az érintett tilalomnak czélja tehát nem az, hogy a váltóból eredő jogok átruházása absolute kizárassék, hanem hogy az átruházás váltójogi hatálylyal ne történhessék.
Hogy a tervezet 27. czikkében az intézvényes és rendelményes, továbbá az intézvényező és a kibocsátó külön emlittetnek meg, abban találja indokolását, hogy a jelen tervezet az érintett személyeket az idegen és saját váltó szerint különbözteti meg s hogy mindegyik kifejezéssel külön személyt jelöl meg; most a k. n. váltórendszabály 9. czikke, melyhez a tervezet alkalmazkodik, az idegen és saját váltóra egyaránt kiterjeszthető, az érintett megkülönböztetés mulhatlanul szükségesnek mutatkozott, mert e nélkül - a tervezet-terminológiához képest - a 27. czikk intézkedései a váltónak csak egyik nemét érintenék.
A hátiratnak, miként az előbbeni czikk indokolásában érintetett, egyik s pedig főczélja a tulajdon átruházása s szempontból tekintve a hátiratot, az kétségtelenül cessiót foglal magában, melytől azonban lényegileg és alakilag különbözik; lényegileg azért, mert a forgatmányos nem egyedül a forgató jogviszonyaiba, hanem közvetlen jogviszonyba lép a váltókapcsolatban álló személyekhez, olyképen, hogy a váltóból eredő jogokat, mint önállókat, a forgató specialis viszonyaitól egészen függetleneket veszi át; ő tehát proprio nomine és proprio jure lép a váltókapcsolatba oly formán, hogy az ő belépése s az azzal járó jogok, a többi érdekeltek személyes viszonyaitól teljesen függetlenek; alakilag a hátirat azért különbözik az engedménytől, mert az átruházás fizetési meghagyás formájában történik; a forgató ép ugy, mint az intézvényező meghagyást intéz az intézvényezett, illetőleg a kibocsátóhoz, arra utasitván ezt, miszerint a váltóösszeget a forgatmányosnak fizesse ki. Mindez a hátiratra vonatkozó intézkedéseknél részletesen fog ugyan kifejtetni; mindamellett nem látszott feleslegesnek már e helyütt azon felfogást jelezni, melyből a tervezet a hátirat jogi természetét illetőleg kiindul.
Megfelelőleg a most érintett felfogásnak, a tervezet 28. czikke a forgatás következményeit átalánosságban ugyan, de elég szabatosan határozza meg, midőn kijelenti, hogy a hátirat által a váltóból eredő minden jog s ezek közt a továbbforgathatás joga is, a forgatmányosra megy át.
A forgatmányos tehát a váltó tulajdonosa lesz s e minőségénél fogva mindazon jogokba lép, melyek a váltóból eredtek vagy azután eredhetnek.
A tervezet 28. czikke csak annyiban tér el a k. n. váltórendszabály 10. czikkétől, hogy ez utóbbit bizonyos tekintetben kiegésziti, midőn kijelenti, hogy az intézvényező, kibocsátó, elfogadó és forgató, ki a váltót ismét tovább adja, esetleg kettős minőségben felelős lehet. A k. n. váltórendszabály, miként ez már többször érintetett, a rövidségnek igen gyakran feláldozza a szabatosságot; miért is intézkedésének helyes alkalmazása váltójogi tudományt tételez fel, mint sok más intézkedésnél, ugy a 10. czikk véghatározatánál is hiányzik a szükséges kiegészités, melyet a tudománynak kellett pótolni. Igaz, hogy a tervezet 28. czikke sem bocsátkozik az ismételt forgatásból eredő és eredhető jogviszonyok fejtegetésébe; de legalább kijelenti, hogy az érintett személyek, mint forgatók esetleg kettős minőségben felelősek lehetnek.
E kijelentés segitségével nem leend nehéz az illetők jogait és kötelezettségeit minden egyes concret esetben meghatározni. Igy pl. az elfogadó, ha a váltó reá ruháztatik s általa ismét forgattatik, feltéve, hogy a hátiratában a felelősséget magától el nem háritá, kettős minőségben lesz felelős, mi főleg részbeni elfogadás esetében birhat fontossággal, mert mig elfogadói minőségében csak az elfogadott összegért felelős, forgatói minőségében az egész váltóösszegért terheli őt a felelősség. Hasonlólag fontos lehet az ismételt forgatás, ha az egy korábbi előzőtől származik; mert ha pl. a váltót az óvási határidő eltelte után s a nélkül, hogy a váltó rovatolva lett volna, forgatja tovább, ez utóbbi minőségében ellene viszkeresetnek leend helye: (1. a 34. czikket), mig ellenben korábbi minőségében viszkeresettel meg nem támadható.
A váltó természeténél fogva egységes hitelpapir lévén, mulhatlanul szükséges, hogy az abból eredő járulékos operatiók, magával a váltólevéllel kapcsolatba hozassanak s azzal összefüggő egészet képezzenek. A jelen tervezet, miként az a későbbi intézkedésekből kitünik, a váltóbirtokosi minőség igazolására nézve egyedül a külső legitimatiót kivánja ugyan, de feltételként jelöli ki, hogy a váltóbirtokos e minőségét a hátiratok összefüggő s egész ő hozzá lenyuló lánczolatára alapitsa; ez összefüggés azonban csak ugy képzelhető, ha az átruházást tartalmazó nyilatkozatok a váltólevéllel kapcsolatba hozatnak, vagyis, ha a hátirat magára a váltóra és ha több példányban lett kiállitva, valamelyik eredeti példányra, vagy a másolatra vagy végre a toldatra vezettetik.
Ilyen kétséges a 29. czikk intézkedése, mely egyébiránt már azért is elfogadható, mert az a k. n. váltórendszabálynak a tudomány által megállapitott értelmezésével teljesen megegyez. A tervezet a hátiratot formákhoz nem kötött ügyletnek tekinteni, melynek érvényességéhez az az átruházási szándék mellett teljesen elegendő, ha a forgató aláirását vezeti a váltóra. És miután az átruházási szándék a váltólevél átadásában kellő kifejezést nyer akkor is, ha a forgató ezt a hátiratban külön kitüntetni akarja, egyátalában nem szükséges, hogy az átruházási szándék gramatikai mondatképzésben nyerjen kifejezést; hanem elegendő, ha az érintett szándék kifejezésére a kereskedelmi forgalomban elfogadott rövid, gyakran egész jogviszonyt magukban foglaló kifejezések pl. „helyettem N. N. ur rendeletére” vagy „fizessen ön N. N. ur rendeletére” stb. használtatnak. Szorosan véve tehát a tulajdonképeni hátirat lényeges kelléke gyanánt egyedül a forgatmányos neve és forgató aláirása jelentkezik; mert az átruházási szándék kifejezését az oklevél tényleges átadása teljesen pótolja.
Ugy a magyar mint a régibb európai váltótörvényektől az üres hátirat teljesen érvényes átruházásnak, tökéletes hátiratnak tekintetik. Hogy a törvény holt betü marad, ha a helyett, hogy a kereskedelmi forgalmat vezetné, azt teljesen korlátozni akarja, erre legfényesebb példa a hátirat, mely a törvény minden tilalma és korlátozása daczára oly általánossá lett a kereskedelmi forgalomban, mikép arra nézve ma már nélkülözhetlenné vált. Daczára annak, hogy saját vátlótörvényünk 34. §-a az üres hátiratot, a mennyiben abban engedmény nincs kifejezve, meghatalmazásnak tekinti, az átruházás e neme mindinkább nagyobb elterjedést nyert; és ez természetes, mert az üres hátirat, eltekintve attól, hogy a váltóügylet lényegesen megkönnyiti, különösen azon előnyt nyujtja, hogy a váltó annak segitségével több kézen mehet keresztül a nélkül, hogy azok, kik a váltót üres hátirattal birták, a váltóügyletben bármi tekintetben szerepelnének. Ha valami, ugy kétségkivül az üres hátirat, meghonositása tette lehetővé, hogy a váltó, mint a kereskedelmi forgalom fizetési mediuma szerepelhessen, hogy az készpénz gyanánt kézről kézre menjen át, mig utolsó birtokosa által reálisáltatik.
E tekintetben nem képezhet nehézséget azon körülmény, hogy a váltó üres hátirat mellett nem ritkán csak behajtás végett adatik át valakinek, hogy tehát a birtokos szándéka nem a tulajdon átruházására irányul, mert a váltó formális jellegét minden körülmény közt, az ügylet minden stádiumában megtartja, s a felek esetleges szándéka figyelembe már azért sem jöhet, mert ez által oly kifogásokra adatnék alkalom, melyek a váltó rendeltetését teljesen meghiusitanák. Hogy e részben mily nehéz a kellő határokat kijelölni, azt a magyar váltótörvény igazolja, mely az üres hátiratot csak meghatalmazásnak tekinti s 35. §-ában annak kikötését mégis megengedi anélkül, hogy az utólagos kitöltés ellen akkor is, ha a váltó világosan meghatalmazásból lett átadva, érvényes kifogással élni lehetne. Nem szenvedhet tehát kétséget, hogy a k. n. váltórendszabály teljesen correct, az ügylet természetének teljesen megfelelő álláspontot foglal el, midőn az üres átiratot érvényes átruházási módnak, tökéletes hátiratnak tekinti.
Hogy a forgató, ki a váltót üres hátirat mellett adja tovább, ezt bizonyos megszoritásával is teheti, kétséget már azért sem szenvedhet, mert a jelen tervezet, miként ez a 31. cz. intézkedéséből kitünik, e joggal a forgatót általában, tehát tekintet nélkül a hátirat minőségére, felruházza.
A 30. cz. első bekezdése tulajdonképen csak kiegészitése az előbbeni czikkben foglalt határozatoknak, melyek a tulajdonjogi átruházását megállapitják. Ki a váltót üres hátirat mellett szerzi meg, annak jogszerü tulajdonosa lesz, tehát szabadságában áll e minőségét a váltón ki is tüntetni. Az üres hátirattal ellátott váltó mindaddig, mig az üres hátirat ki nem töltetik, mint bemutatóra szóló papir forog, melynek tulajdona nem a váltó tartamán, hanem annak tényleges birtokán alapszik. A tulajdonosnak jogában áll az üres hátirat jogi természetét az által megszüntetni, hogy azt saját vagy annak nevével tölti ki, kire a váltót átruházza; vagy azáltal, hogy a váltót egy uj teljes hátirattal tovább forgatja. Mindez sem az üres hátirat természetével, sem annak czéljával nem ellenkezik.
Szemben azon szabadsággal, melyet a 30. czikk első bekezdése a váltóbirtokosnak enged, szükségesnek látszott azon határokat kijelölni, melyek közt az üres hátirat kitöltése érvényesen történhetik, mire nézve helyesen csak az üres hátirat jogi természete szolgálhatott irányadóul. Ki váltót üres hátirat mellett ad tovább, épugy mint a teljes hátiratnál, a váltó minden birtokosa irányában felelősséget vállal az elfogadás és kifizetésért, a felelősség azonban csak subsidiarius vagyis azon esetre érvényesithető, ha azok, kiket a kötelezettség a váltó tartama szerint egyenesen terhel, azt elvállalni vagy teljesiteni vonakodnak; a váltóbirtokos a forgatókat - s e részben az európai váltótörvények közt teljes összhangzás létezik - csak azon feltétel mellett támadhatja meg, ha az imént érintett körülményeket óvással igazolja. Az üres hátirat birtokosa tehát a kitöltésnél csak odáig mehet, hogy a hátirat fogalmához szükséges momentumokat kipótolhatja, de nem áll és nem állhat jogában a kitöltést oly módon eszközölni, hogy általa a forgató feltételes kötelezettségét megváltoztassa. Ez főleg akkor történnék, ha a hátirathoz e megjegyzést „óvás nélkül” vagy más oly kifejezést csatolna, mely által a forgató felelősségének jogi természetét egyoldalulag megváltoztatná. A gyakorlat nemcsak Németországban, hanem nálunk is minden kétségen felül helyezte, hogy a törvény e részbeni intézkedései nagyon is elasticusok, hogy azok az alkalmazásban nem ritkán oly értelmezést nyertek, mely a törvényhozó intentiójával homlokegyenest ellenkezett. A 30. czikk második bekezdése mellett nem leend nehéz a birónak az oly kitöltés érvényességét elbirálni, mely a teljes hátirat fogalmához szükséges momentumokon tulmegy; nem leend nehéz a váltóbirtokos jogosultságát a kitöltésre nézve meghatározni s elejét venni azon visszaéléseknek, melyek az érintett eltérés nélkül az üres hátirattal történhetnének.
A forgató, ki az abstract váltói obligatiót másra ruházza át, garantiát vállal arra nézve hogy a váltó annak tartalma szerint elfogadtatni és kifizettetni fog.
A forgató e felelőssége nem azonos az engedményező szavatosságával, ki csak a vele szerződő féllel szemben, csak a követelés valódiáságáért és érvényességeért felelős; a forgató kötelezettsége egy materiális szempontból önálló, a többi érdekek kötelezettségétől teljesen független váltószerződésből származik, mely alakilag a már létrejött váltóigéretre támaszkodik ugyan, de ettől függetlenül s önmagában is érvényesithető. E mellett miután minden váltói kötelezettség solidáris természettel bir, a forgatót egyetemleges kötelezettség is terheli mindazokkal, kik a váltói kapcsolatba, a kötelezettség elháritása nélkül léptek. A forgatásból eredő kötelezettség imént jelzett természetét nem csak a köz. n. váltórendszabály, hanem ugy saját váltótörvényünk, mint a többi európai váltó-törvények is elismerik, mindegyik törvény a forgatót a váltói kapcsolatban álló személyekkel egyetemleges felelősség alá helyezi, de e mellett megengedi, hogy a forgató függetlenül a többiek kötelezettségétől saját nyilatkozata alapján vonassék felelőssségre.
A váltó forgalmi képessége azonban sok esetben alteráltatnék, ha a törvény a forgató felelősségét oly merevséggel állapitaná meg, hogy azt az érdekelteknek módositani ne lehessen, a váltóbirtokosnak gyakran érdekében állhat, a váltót lejárat előtt hátirat utján realisálni, de nem hajlandó az átruházással felelősséget vállalni s az átvevő kész az ily módoni átruházást elfogadni; ugyde ha a törvény az átruházást csak váltói felelősséggel engedné meg, az ügylet az érintett esetben realisálható nem lenne.
Ehhez járul még, hogy a törvény merev intézkedésével a felek szabad szerződési jogát ok és szükség nélkül korlátozná. Ugyanazért az ujabb törvények s ezek közt saját váltótörvényünk is megengedi, hogy a forgató a felelősséget magáról elháritsa, mely esetben őt az átruházási szerződésből, habár az különben teljesen érvényes váltóügyletet repraesentál, felelősség nem terheli.
Habár a tervezet 31. czikke kijelöli azon kifejezéseket, melyek használatával a felelősség elháritható, mindamellett megengedi azt is, hogy a forgató bármely kifejezést is használhasson, feltéve, hogy abból minden kétségen felül kitünik, miszerint a váltó forgatása által felelősséget vállalni nem kivánt.
Valamint a váltó kiállitása, ugy annak forgatása is különféle indokból s azon szándékkal is történhetik, hogy a váltó bizonyos kezek közt maradjon; vagy azért például, mert a forgató üzleti összeköttetéseit titokban tartani kivánja, vagy azért, mert a váltóbirtokos ellenében magának bizonyos kifogásokat reserválni óhajt; az egyik czél ugy mint a másik csak ezáltal érhető el, ha a forgató jogában áll a váltó tovább adását érvényesen megtiltani. Igaz, hogy e tilalom ép ugy, mint az intézvényezőé, a váltó tovább adását absulute meg nem gátolja; de nagy különbség az, hogy a váltó későbbi birtokosai forgatmányosoknak vagy csak egyszerü engedményeseknek tekintendők-e: mert mig az elsőket viszkereseti jog illeti, mely harmadik személyek viszonyaiból meritett kifogásokkal meg nem támadható, azalatt az engedményesek viszkereseti joggal nem élhetnek s kénytelenek mindazon kifogásokat megtürni, melyek a váltóadást ex persona indossantis illetik.
Ezen okok szolgáltak alapul a lipcsei tanácskozmánynak arra, hogy ez a kérdéses intézkedést, eltérőleg a porosz javaslattól, felvegye; s mert a jelen tervezetnek ily fontos kérdésben a váltórendszabálytól eltérnie nem lehet, a szóban levő intézkedést a szükséges öszhang végett átvennie kellett.
A köz. n. váltórendszabály emanatiója előtt nem csak a theoreticusok véleményei, hanem a positiv törvények intézkedései is igen szétágaztak a lejárat utáni forgatmánynak ugy természete, mint joghatálya iránt; némely törvényekben - ily többi közt a magyar is - az átruházás e neméről emlités sem tétetik, másokban az egyenesen eltiltatik, másokban ismét csak addig volt megengedve, mig a váltó erejét elévülés folytán el nem vesztette; a franczia, amerikai és angol váltótörvény a lejárat utáni forgatást egyenesen engedménynek nyilvánitja; a porosz Landrecht megengedte ugyan az elévülésig a váltó forgatását a nélkül, hogy a lejárat befolyását a forgatmányra közelebbről meghatározta volna. A porosz javaslat ennél határozottabb alapból indul ki, mert 16. §-ában világosan kijelenti, hogy a lejárat utáni hátirat köztörvényi engedménynek tekintendő; ez intézkedés azonban a lipcsei tanácskozmányban főleg azért lett több oldalról megtámadva, mert lejárt és nem óvatolt váltók gyakran kerülnek forgalomba, melyekről már azért is szükséges intézkedni, mert a váltójogi erő az elévülésig a lejárat után is fennmarad. A lejárat utáni forgatás megengedése által - feltéve, hogy a váltó óvatolva nem lett - az addig keletkezett jogviszonyokon változás nem történik, s csak azok helyeztetnek a váltószigor alá, kik a váltó helyzetét ismerve, léptek be a váltó-kapcsolatba. Ki lejárt és nem óvatolt váltót készpénz gyanánt fogad el, ezt azért teszi, mert az egyenes adósokban elegendő garantiát talál; nincs tehát semmi ok arra, hogy az ekként keletkezett viszonytól a váltói jelleg megvonassék.
Miután azonban viszkereset óvás nélkül nem képzelhető - önként következik, miszerint a nem óvatolt és lejárat után forgatott váltó birtokosának, ha előzői ellen viszkeresettel élni kiván, azon körülményt, hogy a váltó sem lejáratkor, sem azóta kifizetve nem lett, óvással kell igazolni. ami az időt illeti, mely alatt az ily viszkeresetnek megindittatni kell, e tekintetben alig lehet kétség aziránt, hogy a viszkereset az elévülési időn belül bármikor meginditható, mert az elfogadónak, illetőleg a kibocsátónak, ki a kellő időbeni óvás elmulasztása mellett egyedül maradt obligóban, ebbeli kötelezettségén, a lejárat utáni forgatás által nem történik változás.
Egészen máskép áll a dolog oly esetben, midőn a váltó a fizetés hiánya miatt felvett óvás után ruháztatik át hátirattal. Az ily hátiratnak, eltekintve attól, hogy az a gyakorlatban ritkán fordul elő, váltójogi hatályt tulajdonitani azért nem lehetne, mert az óvatolás tényével a váltó forgalma befejezettnek tekintendő, a váltóból eredett jogok annál végződnek, ki azt óvatoltatta; ha tehát a fizetés hiánya miatt óvatolt váltó forgattatik, e forgatás csak azon állapotban történhetik, melyben az óvás a váltót a kötelezettségek tekintetében találta, vagyis miután az ily váltóból uj kötelezettségek nem keletkezhetnek, a forgatás is csak uj kötelezettségek megállapitása nélkül történhetik, a forgatmányos ily esetben nem lesz önálló váltóhitelező s a forgató nem lesz váltóadós. Ehhez járul még, hogy az ily váltó tekintetében, ha a lejárat utáni átruházásnak váltójogi hatály tulajdonittatnék, ugyanazon tényre nézve kettős óvás kivántatnék, mi a váltóügylet fogalmával és lényegével homlokegyenest ellenkezik.
A váltó forgalmi képességének emelésére általában véve nagy befolyással van ugyan az, ha annak átruházási módja lehetőleg megkönnyittetik, e mellett azonban szükséges arról is gondoskodni, hogy a váltóbirtokos, ki hátirat utján jut a papir tulajdonába, forgatmányosi minőségét a lehető legegyszerübben legitimálhassa. E tekintetben kétségtelenül a köz. n. váltórendszabály foglalja el a leghelyesebb álláspontot, nem csak azért, mert e részbeni intézkedései a váltó formalis természetének teljesen megfelelnek; hanem azért is, mert felmentik a birtokost attól, hogy ez minősége igazolása végett complicált bizonyitási eszközökhöz folyamodni kénytelenittessék. Miként már kiemeltetett, a k. n. váltórendszabály a birtokosi minőséget egyedül és kizárólag a külső legitimatiótól teszi függővé s mindössze azt követeli, hogy e külső legitimatio a törvény kellékeinek megfeleljen.
A 35. és 36. §-okhoz
Miután a k. n. váltórendszabály az üres hátiratot, mint a váltó tulajdonnak egyik érvényes átruházási módját tekinti, - szükséges volt a meghatalmazási hátiratot közelebbről meghatározni. Ez történik a k. n. váltórendszabály 17. czikkében, melyhez lényegileg a tervezet 35. czikke is csatlakozik. Midőn azonban a jelen tervezet, alkalmazkodva a k. n. váltórendszabályhoz, a meghatalmazási hátiratot keretébe felvette, ezzel korántsem akarta meggátolni azt, hogy a váltóbirtokos valakit jogai érvényesitésére más módon is felhatalmazhasson; a szóban levő hátirat tehát korántsem tekinthető a meghatalmazás kényszerü nemének.
A mi magát a meghatalmazási hátirat jogi természetét illeti, az egyrészről a közönséges meghatalmazás jellegét veszi fel, másrészről specialis jogviszonyt is létesit; mint meghatalmazás általában véve a magánjog szabványai alá esik, tehát az abból eredő jogviszonyok a magánjog elvei szerint nyernek elbirálást; specialis jellegénél fogva pedig, melyet a váltótörvény szabályoz, a forgatmányost kettős minőséggel ruházza fel. A forgatmányos ugyanis egyrészről a váltó tényleges birtokosa, ki fel van jogositva mindazon cselekvényekre, melyekhez a váltó puszta birtokánál egyéb nem kivántatik; másrészről a forgató meghatalmazottja, kinek jogköre a tervezet 36. czikkében van körvonalozva olyképen, hogy a forgatmányos az ott kijelölt határokon semmi esetben tul nem mehet. Ez okból, s mert a 36. czikk forgatmányost tulajdonképeni hátiratra fel nem jogositja, következik, hogy ha a forgatmányos a váltót mégis tulajdonképeni hátirattal adná tovább, e hátirat mindössze meghatalmazásnak, illetőleg helyettesitésnek lenne tekintendő.
A meghatalmazási hátirat jogi természetéből következik, hogy a forgatmányos, ki nomine indossantis jár el s a forgatóval jogilag egy személyt képez, kénytelen mindazon kifogásokat eltürni, melyek a váltóadóst expersona indossantis illetik; a forgatmányos az ily hátiratnál nem proprio nomine és nem proprio jure lép a váltókapcsolatba, hanem csak azon jogok érvényesitését veszi át, melyek a meghatalmazási hátiratig keletkeztek. Végre alig lehet szükséges azon körülményt kiemelni, hogy a forgatmányos oly esetben, midőn valamely, a váltói jogok elvesztését involváló mulasztást követ el, a meghatalmazónak kártéritéssel tartozik; e kártéritést azonban ellene váltói uton érvényesiteni nem lehet; ez tisztán magánjogi kérdés s mint ilyen a váltótörvény keretébe nem tartozhatik.
A váltójog terén sok vitára adott alkalmat azon kérdés: lehet-e váltót közönséges engedmény utján is olyképen átruházni, hogy az engedményes jogait váltói uton érvényesithesse? A köz. n. váltórendszabály e kérdést megoldatlanul hagyta ugyan, de a gyakorlat kénytelen volt azzal foglalkozni s azt e jelen tervezet 37-dik czikkében foglalt intézkedés szellemében oldotta meg. Az anyagi magánjog szerint minden jog, mely a birtokos személyéhez kötve nincsen, másra átruházható; az átruházás tárgyait képezik kétségtelenül azon jogok is, melyek a váltóból erednek, mert a váltószerződésből származó jogok egyik sajátságát ép azok átruházhatása képezi. Az engedmény utjáni áturházás a váltó természetével egyátalán nem ellenkezik s nincs semmi elfogadható ok arra, hogy a váltóbirtokos átruházási joga ez irányban korlátoztassék; neki átalában jogában áll, az átruházást kötelezettséggel vagy anélkül eszközölni, jogában kell tehát állni a váltót oly uton is tovább adni, mely anélkül, hogy ellenében váltói kötelezettséget állapitana meg, ötet a köztörvény szerinti felelősség alá helyezné.
E tekintetben nem képezhet nehézséget azon körülmény, hogy a positiv törvények a vátló érvényes átruházási módjául átalában a hátiratot jelölik ki; mert egyrészről nem lehet kétségbe vonni, hogy a váltótörvény, mint különös jog, azon jogosultságokat, melyeket az átalános magánjog a tulajdonnal s ennek gyakorlatával egybeköt, átalában nem korlátozhatja, ily nem indokolható korlátozása a tulajdonnak lenne azonban, ha a váltóbirtokos jogait engedmény utján másra át nem ruházhatná; másrészről nem lehet tagadni, hogy a váltó, mint a forgalom közvetitője, igen sokat vesztene jelentőségéből, ha forgalomba helyezésének módjai és utjai az intézmény lényege által nem feltételezett korlátozásokkal megneheittetnének. E nézetből indul ki a lipcsei tanácskozmány is, mely az engedmény utjáni átruházás mellett nyilatkozott s csak az engedmény joghatályának meghatározását kivánta a particularis törvényhozásoknak fennhagyatni.
Megfelelőleg azon elvnek, mely szerint a váltónyilatkozatoknak magával a váltóval kell kapcsolatba hozatni, rendeli a 37. §. második bekezdése, hogy az engedménynek magára a váltóra vagy annak másolatára, vagy a váltóhoz avagy a másolathoz csatolt toldatra kell vezettetni. E nélkül az engedmény megállapithatna ugyan köztörvényi jogokat az engedményes részére, de azt a váltó oly átruházásának, mely a birtokost a váltójog szerint legitimálná, tekinteni nem lehetne.
A régibb európai törvények a váltó jogszerü igazolt birtokosát a váltó tulajdonosának s egyszersmind a váltókapcsolatban álló személyek meghatalmazottjának tekintették, kinek kötelezettségében állott a váltó értékének fokozásáról gondoskodni; s mert az értékfokozásra nézve az elfogadás kétségtelen befolyással bir, a váltóbirtokosnak az elfogadás végetti bemutatást olykép tették kötelességévé, miszerint ennek elmulasztását a viszkereseti jog megvonásával sujtották. E felfogással az ujabb törvények közül legelőször a Code de Commerce szakitott, mely az érintett kötelességet általában megszüntette. A k. n. váltórendszabály nem elégedett meg azzal, hogy a bemutatási kötelességet hallgatással mellőzte, hanem határozottan kijelenti, hogy a váltóbirtokos a váltót elfogadás végett bármikor bemutathatja a nélkül, hogy erre, a vásári és lát utánra szóló váltók kivételével - bizonyos idő alatt kötelezhető volna. A k. n. váltórendszabály s ehhez csatlakozva a jelen tervezet is abból indul ki; miszerint a váltóbirtokos helyesen csak saját jogai fentartására kötelezhető, miért is mások érdekire figyelemmel lenni nem tartozik. Ehhez járul még egy más körülmény, mely hasonlag a régibb törvények felfogása ellen szól. A váltó mint fizetési igéret, meghatározott pénzösszegnek bizonyos időben leendő kifizetése iránt tétetik; mi sem természetesebb tehát, mint az, hogy a bemutatásnak már a váltó rendeltetése szerint és csak lejáratkor s pedig fizetés végett kell történnie; erre joggal kötelezhető a váltóbirtokos, mert a fizetést a váltó tartalma szerint bizonyos időben kell keresnie.
A 38. czikk azon intézkedése, mely a k. n. váltórendszabálynak megfelelőleg, a váltóbirtokost feljogositja arra, hogy a váltót bármikor bemutathassa s az elfogadás megtagadása miatt óvással élhessen, abban találja indokolását, hogy a váltóbirtokos nem gátolható meg, miszerint a fizetési meghagyás leendő teljesitése iránt magának biztonságot szerezzen s e végből a váltót elfogadás végett bemutathassa; e jogot a váltóbirtokostól annál kevésbé lehetne megvonni, mert a jelen tervezet, eltérőleg váltótörvényünktől, az elfogadás megtagadása miatt nem fizetési, hanem csak biztositási viszkeresetet ád a váltóbirtokosnak.
A mi a kellő legitimatiót illeti, e tekintetben a váltó puszta birtoka teljesen elégségesnek mutatkozik; mert az elfogadás tényével a vátlóigéret még nem ralisáltatik, hanem annak realisálása csak előkészittetik; felesleges lenne tehát e cselekvény teljesitéséhez a jogosultság oly nemét követelni, minő a fizetés végetti bemutatáshoz mulhatlanul szükséges.
Végre nem lehet felesleges kiemelni, miszerint a jelen tervezetbe a nürnbergi novellák azon intézkedését, mely szerint a váltóbirtokos bemutatási joga váltói hatálylyal nem korlátolható, azért kellett felvenni, mert a szükséges egység kétségtelenül veszélyeztetnék, ha oly fontos kérdésben, minőnek az elfogadás végetti bemutatás tekintendő, a jelen tervezet és a köz. n. váltórendszabály intézkedései, egymással ellentétben állanának.
A k. n. váltórendszabály 18. cz. a vásári váltóknak elfogadás végetti bemutatása iránt csak annyiban intézkedik, hogy az ily váltók tekintetében, a vásár helyén divatozó törvényes határozatokra utal; ez által világosan kijelentvén, miszerint e részben a közelebbi intézkedéseket a particularis törvényhozásoknak kivánta fennhagyni. Ez okból történt az 1850. január 27-én kelt nyilt parancsban, a vásári váltók tekintetében, ugy az örökös tartományok, mint Magyarországra nézve külön intézkedés s pedig olyképen, hogy nálunk az 1840. évi XV. tc. I. R. 57. §-a változatlanul fentartatott. Tekintve tehát, hogy a k. n. váltórendszabály a vásári váltók iránt külön intézkedést nem tartalmaz; tekintve továbbá, hogy saját váltótörvényünk e részbeni intézkedései 1841. január 1-je óta szakadatlanul érvényben vannak. - legczélszerübbnek látszott a most érintett intézkedéseket, melyek különben is czélszerüknek tekinthetők, változatlanul megtartani.
A lát után bizonyos időre szóló váltók sajátsága abban áll, hogy azok lejárata a bemutatástól számitandó bizonyos idő elteltére esik.
Hogy az ily váltók alapján a kötelezettek in infinitum obligóban ne tartassanak, szükséges a bemutatásra bizonyos határidőt megállapitani. A kérdéses váltók jogi természetét saját váltótörvényünk is helyesen fogta föl, midőn 53. §-ában a váltóbirtokost a lát utánra szóló váltóknak bizonyos idő alatt leendő bemutatására kötelezte. A k. n. váltórendszabály e tekintetben nem csak váltótörvényünktől, hanem a Code de Commercetől is előnyösen tér el annyiban, hogy egyrészről nem tesz különbséget a bel- s külföldön fizetendő váltók közt, és hogy másrészről a bemutatási határidőt lehető egyszerüséggel állapitja meg a nélkül, hogy ez által a franczia törvényben foglalt specialis állással ellenkezésbe jönne, mert a két évi határidő, mely a váltó kiállitásától számittatik, a franczia részletes határidőket mind magában foglalja, tehát a váltórendszabály intézkedése a Francziaországban kiállitott váltóknak nem praejudicál.
Hogy a köz. n. váltórendszabály intézkedése, melyet a jelen tervezet is elfogadott, kétségtelen haladásnak tekinthető, annak igazolására a következő momentumok szolgálhatnak. Ugy a magyar mint a franczia törvénynek lényeges hibáját képezi az, hogy intézkedéseik csak oly váltókra vonatkoznak, melyek belföldön fizetendők, illetőleg, melyek belföldre intézvényeztetnek, ugyde ez intézkedés mellett a belföldi alattvalók érdekei minden oly esetben védtelenek maradnak, midőn ezek egy külföldön kelt váltónyilatkozat alapján belföldön támadtatnak meg. A törvényhozás és pedig a nélkül, hogy az idegen törvényeknek praejudicálna - meghatározhatja azon feltételeket, melyek közt a belföldiek ellen bizonyos jogok érvényesitését megengedi; megállapithatja tehát azt is, hogy az elfogadás végetti bemutatásnak, a mennyiben annak alapján belföldön formáltatnak jogok, mily időben kell megtörténni. Ezt teszi a k. n. váltórendszabály 19. czikke, melynek intézkedése a bel- és külföldön fizetendő váltókra egyaránt alkalmazást nyer, mi főleg akkor birhat fontossággal, ha a birtokos a külföldön fizetendő váltót bármily okból - pl. csőd miatt - belföldön kénytelen viszkereset utján érvényesiteni.
Habár a tervezet a lát utánra szóló váltók bemutatási idejét határozottan megállapitja, - nem zárhatta ki azt, hogy az érdekeltek a bemutatás ideje iránt maguk is érvényesen intézkedhessenek.
Ez kétfélekép történhetik; vagy magában a váltó szövegében, vagy valamelyik hátiratban, az első esetben a megállapodás a váltóügyletnek egyik alkatrészét képezvén, a váltóbirtokos által elannyira megtartandó, miszerint ebbeli mulasztása az előzők elleni viszkereset elvesztését vonná maga után; az utóbbi esetben ellenben a megállapodás, mint a forgató és forgatmányos közt létre jött spciális conventio, csak ezekre, illetőleg ezek jogutódaira nézve bir foganattal. Az egyik esetben ugy mint a másikban a tervezet intézkedésének igazolására azon körülmény szolgálhat, hogy az érdekeltek abbeli megállapodása, mely szerint bizonyos időn tul obligóban maradni nem szándékoznak, a váltóintézmény természetével egyátalán nem ellenkezik és ha az illetők a váltókapcsolatba azon világos kikötéssel lépnek be, hogy a váltóbirtokos az elfogadás végetti bemutatást bizonyos idő alatt eszközölje; nincs elfogadható ok arra, hogy ebbeli megállapodásuktól a sanctio megtagadtassék. Minden oly intézkedés, mely a váltó forgalmi képességét csökkentené, annak rendeltetésével ellenkezik; ilyennek kellene pedig tekinteni azt is, ha a törvény a bemutatási határidő specialis megállapitását ellenezné. Ezt helyesen már azért sem lehetne ajánlani, mert a váltó formális természete azt követeli ugyan, hogy az általa megállapitott kötelezettségek szigoruan foganatosittassanak; de nem követeli azt, hogy valaki másként vonassék felelősségre, mint a hogy magát a váltó tartalma szerint kötelezte.
Szemben a Code de Commerce-vel már a magyar váltótörvény 71. és 72. § intézkedései is tetemes haladást tanusitanak, a mennyiben ezekből az elfogadás keltezésének megtagadása esetére, az előzők elleni viszkereset fentartásának módját biztosan megállapitani lehet.
Daczára azonban e kétségtelen előnynek, a jelen tervezet, eltekintve a szükséges egyöntetüségtől, váltótörvényünk intézkedését nem vehette át, mert az egy igen fontos kérdést t. i. az elévülési kérdést teljesen mellőzött az által, hogy az elfogadó elleni lejáratot, a keltezés megtagadása esetére nem állapitotta meg. A magyar váltótörvény szerint meghatározható ugyan, hogy a kérdéses esetben a viszkereset fentartására mi szükséges; de nem állapitható meg biztosan az, hogy a váltó az elfogadó ellenben lejártnak mikor tekinthető, mi természetesen az elévülési idő bizonytalanságát vonja maga után. Mint a legtöbb kérdésnél, ugy a keltezés megtagadásánál is a váltórendszabály szerkesztőinek sikerült oly dispositiót felállítani, mely minden irányban kielégitőnek tekinthető. A váltórendszabály s ennek megfelelőleg a jelen tervezet is, azon esetre, ha a lát utánra szóló váltónál az elfogadás keltezése megtagadtatik, nem csak az előzők elleni viszkereset feltételeit, hanem a váltó lejáratát is megállapitja, ha a váltóbirtokos az elfogadás idejét óvással constalálni elmulasztja. Igaz, hogy a tervezet e részbeni intézkedése a váltóbirtokosra nézve sulyosnak tünik fel; de e sulyt nagy mértékben enyhiti azon körülmény, hogy a reá háramló hátrány út, mint saját hanyagságának következménye terheli, melyet módjában állott volna azáltal elkerülni, hogy a keltezés megtagadását óvással constatálja. Ehhez járul még, hogy az óvás elmulasztása esetében az elévülés kezdete későbbre halasztatik s ekként az elfogadó a váltóbirtokos érdekében hosszabb időn át felelősség alatt tartatik.
Hogy a tervezet 41. czikke a váltóbirtokost az óvás elmulasztása esetében, az előzők elleni viszkereset elvesztésével sujtja, abban találja indokolását, hogy a megelőző czikk a viszkeresetet a kellő időben történt bemutatástól tételezi fel, hogy tehát a váltóbirtokostól diligentiája igazolását követeli; ugyde miután ezt csak a kellő időben felvett óvással teheti, misem természetesebb, mint az, hogy az óvás elmulasztása folytán viszkereseti jogai megszünteknek tekintendők.
A lát utánra szóló váltók jogi természetét nem alterálja az, hogy egyenes fizetési igéret és nem fizetési meghagyás alakjában állittatnak ki, ugyanazért a jelen tervezet 40. és 41. czikkeiben foglalt határozatok a saját váltókra is alkalmazást nyerhetnek, magától értetvén, hogy miután az ily váltóknál az intézvényezett teendőjét és szerepét a kibocsátó veszi át, a bemutatásnak is ennél kell történni.
Az intézvényezettnek abbeli nyilatkozata, hogy a nyert fizetési meghagyást elvállalja, az eredeti váltóra vagy annak másodlatára, de nem a másolatra vezetendő és sem szóval, sem hallgatag nem történhetik. A váltói kötelezettségek megállapitására okirat kivántatik, melylyel minden nyilatkozatnak kapcsolatba kell hozatni; erre alkalmasnak egyedül csak az eredeti váltó tekinthető, melyet a másolat, miután egyedül része az eredetinek, azért nem pótolhat, mert kapcsolatban az eredetivel képezhet csak teljes váltólevelet. De nem pótolhatná az elfogadást a külön okiratra vezetett nyilatkozat sem, a váltó kelékei ugyanis nem pusztán feltételei forgalmi képességének, hanem oly alkatrészei egy formál-ügyletnek, melyeknek hiánya az ügylet érvénytelenségét vonja maga után; ez alkatrészeknek együttes jelenléte ugyanazon okiraton qualificálhatja ezt csak váltóvá. A most érintett okok s azon körülmény, hogy a váltó, mint a forgalom közvetitője, csak ugy felelhet meg rendeltetésének, ha az általa tett fizetési igéret magából a váltóból kiviláglik s általa mindenkinek közvetlen tudomására hozatik, mint nélkülözhetlen kelléket tüntetik fel azt, hogy az elfogadás iránti nyilatkozat magán a váltón, irásban történjék.
Miután annak, ki mástól fizetési meghagyást nyer, a dolog természete szerint szabadságában áll e meghagyásnak részben vagy egészen, feltételesen vagy feltétlenül eleget tenni, szabadságában is áll abbeli szándékának világos és határozott kifejezést adni, a midőn magától érthetőleg az elfogadást tárgyazó nyilatkozat joghatályára nézve, az elfogadónak világosan kifejezett szándéka szolgál zsinórmértékül; de ha az intézvényezett e jogával nem él, akkor helyesen tehető fel róla, hogy az intézvényező meghagyásának egész kiterjedésben és feltétlenül kiván eleget tenni; hogy továbbá e szándékának azáltal, hogy minden megszoritást mellőzött, határozott kifejezést adott. Az intézvényezettnek a váltóra vezetett nyilatkozatát tehát, a mennyiben annak korlátozása magából a váltóból ki nem tünik, oly elfogadásnak lehet és kell tekinteni, mely minden későbbi magyarázatot kizár.
E nélkül a váltó megszünik a fizetés közvetitője lenni s mindenki óvakodnék készpénzgyanánt oly fizetési igéretet elfogadni, melynek módozatai bizonytalanok, melynek érvényesitése még mindig kétségessé tétethetik.
Az egyszer megtörtént elfogadás nem csak a váltóbirtokosnak, hanem azoknak is javára szolgál, kik a váltókapcsolatba léptek, a mennyiben ezek felelőssége a megtörtént elfogadás folytán kétségtelenül enyhébb lesz; ők azontul már csak a fizetésért s nem egyuttal az elfogadásért is felelősek: misem természetesebb tehát, mint az, hogy az intézvényezett a már megtörtént elfogadást, még a váltóbirtokos beleegyezésével sem vonhatja vissza.
Hogy e szabály oly esetben, midőn az elfogadás által egyedül a váltóbirtokos van érdekelve, alkalmazást nem nyerhet, a dolog természetéből következik.
Az elmélet és gyakorlat egyaránt tisztában van arra nézve, hogy az intézvényezettnek jogában áll a fizetési meghagyást csak részben elvállalni, tehát az elfogadást a váltóban kitett összeg egy részére szoritani. A megszoritásnak e nemét, mely a váltó lényegével épen nem ellenkezik, azért sem lehetne kizárni, mert annak gyakorlati lehetőségét a tapasztalás is minden kétségen felül helyezi.
Egészen máskép áll azonban a dolog a korlátozások egyéb nemeire nézve; mert e tekintetben a nézetek igen szétágaznak s gyakran megtörtént, hogy azon országokban is, hol a k. n. váltórendszabály van érvényben, a fő- és legfőbb törvényszékek oly elfogadást is érvényesnek ismertek el, mely az összegtől egészen független feltételhez köttetetett.
Igaz, hogy ha az illető felek az ily feltételes elfogdásban megnyugosznak, a volenti nyon fit injuria elv szerint, azok megállapodásának jogosságát átalában megtámadni nem lehet; tekintve azonban, hogy a váltót ilyenné csak bizonyos összeg fizetése iránt tett határozott igéret qualificálhatja; tekintve továbbá azon nehézségeket, melyeket az ily feltételes elfogadás törvényesitése a váltó forgalmi képessége elé görditene, a k. n. váltórendszabály azon intézkedése, mely szerint a megszoritásokhoz kötött nyilatkozat az elfogadás megtagadásának tekitnetik, a váltó-igéret természetének teljesen megfelel s mint ilyen, minden fentartás nélkül elfogadható.
Mig azonban a tervezet csatlakozva a k. n. váltórendszabályhoz, a módositott nyilatkozatot az elfogadás megtagadásával egyenlőnek tekinti, nem zárja ki azt, hogy az elfogadó, nyilatkozata értelmében, váltójogilag felelősségre vonassék; hogy tehát ellene a váltókövetelés, a kijelölt feltétel mellett érvényesittessék. Egyrészről ugyanis nem lehet kétségbe vonni, hogy az elfogadó, ki váltólevelet megszoritással ir alá, feltételesen ugyan, de váltójogilag; kivánta kötelezni, rajta tehát nem történik jogtalanság, ha nyilatkozatának váltói joghatály tulajdonittatik; másrészről a váltóbirtokosnak is érdekében állhat a feltételes nyilatkozat; mert lehetnek oly körülmények, midőn neki egyedül az elfogadó nyilatkozata nyujthat kellő biztositékot; méltatlanság lenne tehát őt azon jogtól megfosztani, hogy a korlátolt nyilatkozatot váltói uton érvényesithesse. Magától értetvén, hogy a váltóbirtokos oly esetben, midőn a korlátozás feltételnek tekintendő, ennek bekövetkeztét igazolni tartozik.
A k. n. váltórendszabály megállapitja ugyan a váltóbirtokos teendőit az esetre, ha az intézvényezett elfogadása keltezését megtagadja; megállapitja egyuttal azon következményeket is, melyeket a váltóbirtokos ebbeli mulasztása maga után von; de sehol egy szóval sem tesz emlitést az elfogadó kötelességéről, vagyis nem kötelezi ezt sehol az elfogadás keltezésére, mi nyilván hézagot képez. E hézag kipótlását nem csak a szükséges kerekdedség, hanem azon körülmény is javalhatja, hogy a kérdéses kiegészités elejét veszi mindazon kételyeknek, melyek az elfogadó kötelesség e iránt keletkezhetnének. Mindenesetre sokkal jobb, ha valamely jogviszony s különösen az azzal járó kötelesség magában a törvényben világosan megállapittatik, mintha azt következtetés utján kell igazolni.
Az intézvényezett a váltó elfogadása előtt még az esetben sem tartozik a váltói kötelezettek közé, ha az intézvényezőnek köztörvényi uton adósa volna. Váltóadóssá ő az érvényes elfogadással lesz, mely által az elfogadott összeg kifizetéseért, nem a váltó akkori, hanem annak minden későbbi birtokosa irányában is váltójogi kötelezettséget vállal tekintet nélkül azon jogviszonyra, mely elfogadásának esetleg alapul szolgált; azon okok, melyek őt az elfogadásra birták, tekintetbe nem jöhetnek.
E mellett azonban magától értetik, hogy az elfogadó kötelezettségére nézve saját nyilatkozata szolgál irányadóul; miért is őtet sem az elfogadottnál magasabb összegre kötelezni, sem más feltétel mellett megtámadni nem lehet, mint melylyel a kötelezettséget elvállalta.
A k. n. váltórendszabály s ehhez csatlakozva a jelen tervezet 46. czikke is az elfogadót az intézvényező irányában is feltétlenül felelősnek nyilvánitja; e tekintetben tehát lényegesen eltér a magyar váltótörvénytől, mely szerint - 80. § - az elfogadás a kibocsájtó irányában, csak az esetre von maga után kötelezettséget, ha ez a váltót saját rendeletére állitotta ki. Hogy e tekintetben a k. n. váltórendszabály helyesebb álláspontot foglal el, azt a következő momentumok igazolhatják.
A k. n. váltórendszabály azon - teljesen correct - szempontból indul ki, miszerint az elfogadóra nézve pusztán véletlenség az, hogy nem valamelyik forgatótól, hanem magától az intézvényezőtől, kire a váltó visszament, támadtatik meg; ő ezt elfogadásánál fogva nem várhatott, mert arra kötelezte magát a váltó minden jogszerü birtokosa irányában, hogy a váltót lejáratkor beváltandja; irányában tehát nem történik jogtalanság, ha az intézvényező javára kötlezettnek nyilvánittatik; mig az ellenkező intézkedés az intézvényezőt méltatlanul sujtaná s ingerül szolgálna az elfogadónak arra, hogy ez a fizetést megtagadja. Az intézvényezett, midőn a váltót elfogadja, egyáltalán nem jelenti ki azt, hogy ki részére kötelezi magát, reá nézve tehát egészen közönyös az, hogy ki által szorittatik kötelessége teljesitésére. Ehhez járul még, hogy az elfogadó helyzete sokkal könnyebb, ha az intézvényező által támadtatik meg; mert ez esetben mindazon kifogásokat használhatja, melyek őtet az intézvényes tényéből illetik s melyeket a forgatók közül egyik ellen sem érvényesithetné.
Hogy az európai törvények e tekintetben a n. váltórendszabály kivételével - határozott állást nem foglaltak el, annak oka azon körülményben keresendő, hogy a theoria korábban minden váltó-szerződésnél értéket tételezett fel - s annak kiegyenlitését magában az elfogadásban - bizonyos formulák által kivánta kifejeztetni. Hisz a Code de Commerce - 117. cz. - határozottan kimondja, hogy az elfogadás a fedezet átvételét tételezi fel s az elfogadó feltétlen kötelezettségét a forgatók irányában mesterséges uton azáltal magyarázza meg, hogy ezek irányában az elfogadást a fedezet átvételének bizonyitékául jelöli ki. Mig a törvényhozások azon nézetből indultak ki, hogy az intézvényes az intézvényező ellen, a forgatmányos a forgató ellen az érték elismerése nélkül váltójogokat nem szerezhet - addig az elfogadót az intézvényező irányában feltétlenül felelőssé tenni nem lehetett; ha azonban a törvény a valutát s annak átvételét a váltó lényeges kellékének, a váltó-szerződés alapjának nem tekinti, akkor lehetetlen, hogy az elfogadót az intézvényező irányában a felelősség alól feloldja, a nélkül, hogy a váltó-szerződést formális és a váltói obligatiót abstract jellegétől meg ne fosztaná.
A telepitett váltó elfogadása átalában perfectnek csak akkor tekinthető, ha az intézvényezett azon személyt is kijelöli, ki által a fizetést a telep helyén teljesittetni szándékozik. Ez a magyar váltótörvényben is határozott kifejezést nyert, melynek 73. §-a szerint a telepes kijelölésének elmulasztása az elfogadás megtagadásával egyenlőnek tekintetik s a váltóbirtokos a felvett óvás alapján előzői ellen viszkeresetet indithat.
A köz. n. váltórendszabály ennél sokkal helyesebb álláspontot foglal el és a telepes kijelölésének elmulasztásával semmiféle joghátrányt össze nem köt. Igaz, hogy a telepezés a váltóbirtokos érdekében történik, kinek egyuttal érdekében állhat az iránt is tisztában lenni, hogy a fizetést a lejáratkor kinél keresse és követelje; miután azonban, a dolog lényegét tekintve, reá nézve egészen közönyös az, hogy a fizetést ki teljesiti, az előzők felesleges zaklatásaként jelentkezik, ha ezek a telepes ki nem jelölése, tehát egy egészen lényegtelen ok miatt viszkeresettel támadtatnak meg. A dolog sokkal egyszerübb, hogysem a váltóbirtokos érdekein egy helyes praesumtio által történhetik, ha a köz. n. váltórendszabály értelmében az tételeztetik fel, hogy az intézvényezett maga kivánja a fizetést a telep helyén teljesiteni. A váltóbirtokos lejáratkor a telepest is köteles lenne felkeresni s ha azt nem találja, diligentiáját óvással igazolni, ugyanazon fáradtsággal az elfogadót is felkeresheti s ha ezt nem találja, a kifizetés nem teljesitését hasonlag csak óvással kell constatálnia.
A köz. n. váltórendszabály a fizetés végetti bemutatást a váltóbirtokostól a viszkereset különbeni elvesztése mellett megkivánja ugyan, de ezt neki nem teszi határozottan és világosan kötelességévé oly esetben, midőn az intézvényezett a váltó elfogadását korábban már megtagadta. Következtetés utján ez a német váltórendszabályból is megállapitható ugyan, mert ennek 41. czikke semmi kétséget sem hágy az iránt, hogy a váltórendszabály a fizetés végetti bemutatást minden esetben, tehát még akkor is megkivánja, ha a váltó korábban elfogadva nem lett; mindamellett nem látszott feleslegesnek a jelen tervezetbe a 48. czikk intézkedését felvenni.
Eltekintve ugyanis attól, hogy a váltó forgalomra szánt papir lévén, az elfogadás végetti bemutatás után is több kézen mehet keresztül, miért is az intézvényezett csak a bemutatás által jön és jöhet tudomására annak, hogy a váltó kinek birtokában van, csak ez által tudhatván meg egyuttal, ki részére kelljen a fizetést teljesitenie, a bemutatást szükségessé teszi az is, hogy a bemutatási és lejárati idő közt az intézvényező és intézvényezett viszonya oly változást szenvedhetett, melynek folytán az utóbbi a korábban visszautasitott meghagyásnak kész megfelelni. De a dolog természete is azt hozza magával, hogy a fizetés végetti bemutatás a szóban levő esetben megtörténjék; mert ha az intézvényező a váltó által meghatározott időbeni fizetést igér, az igéret be nem következettnek jogilag csak akkor tekinthető, ha az igéret realisálására szükséges felszólitás, a kijelölt fizetési időben és siker nélkül történt.
Azon cselekvényeknél, melyeket a váltótörvény bizonyos jogok fentartása végett megkiván, soha sem jöhet tekintetbe az, hogy a teljesitendő cselekvényeknek lesz-e foganatja vagy sem, czélhoz vezetnek-e azok vagy sem; a megszabott cselekményeknek minden oly esetben, midőn azoktól valamely jog fentartása függ, teljesittetni kell még akkor is, ha azok előreláthatólag eredményhez nem vezetnek. Ezért van, hogy a váltótörvény pl. az óvást mint a viszkereset feltételét, ha az érdekelt fél részéről világosan elengedve nem lett, minden esetben megkivánja s annak elmulasztásánál a mentességet vagy igazolást teljesen kizárja. Ezenfelül a törvény által megszabott cselekmények azon személynél teljesitendők, melyet a törvény e végre kijelöl; ugyanazért a nem kellő helyen történt teljesités a nemteljesitéssel rendszerint egyenlőnek tekintetik. Ha az, kinél a bemutatásnak történni kellene, meghalt vagy csőd alá került, kétség támadhat az iránt, hogy a cselekvénynek kinél kell és kinél lehet érvényesen teljesittetni. Az e részbeni kételyek elháritását s ezzel együtt a váltói jogok lehető biztositását czélozza a 49. §, midőn az érintett esetre a bemutatást szabályozza.
Azon okok, melyek a 40. czikkben foglalt intézkedések igazolására felhozattak, nagyban és egészben az 50. czikkre is alkalmazhatók levén, e részben az ujabb indokolás teljesen feleslegesnek mutatkozik. Valamint a lát utánra, ugy a hátra szóló váltóknál sem lehetne az előzőket bizonytalan időn át obligóban tartani; miért is e tekintetben legczélszerübbnek mutatkozott a köz. n. váltórendszabály intézkedéseit elfogadni s a tervezet e tekintetben csak annyiban tér el a váltórendszabálytól, hogy a fizetés végetti bemutatásra vonatkozó szabályokat nem elszórva, hanem együttesen állapitja meg, mi által az egyes intézkedések áttekintése kétségen kivül megkönnyittetik.
Hogy a váltó által tett fizetési igéret beváltathassék, mulhatlanul szükséges, miszerint a felszólitás a fizetésre, bemutatás és pedig a kijelölt helyen történjék; a felszólitás megtörténte nélkül nem lehetne jogosan azt állitani, hogy az igéret teljesitve nem lett s miután a fizetés megtagadása csak ugy és akkor állapit meg jogot a további eljárásra, ha semmi sem lett elmulasztva arra nézve, hogy az intézvényezett fizethessen, önként következik, hogy a bemutatásnak azon helyen, a hová a fizetés ígértetett, kell megtörténni. De ha a bemutatásnak a kitett fizetési helyen leendő eszközlése jogosan és helyesen megkivántathatik, még inkább meg lehet kivánni azt, hogy a telepitett váltó a telepesnél mutattassék be. Ez intézkedés szüksége és helyessége magából a telepezés természetéből következik; mert az elfogadó illetőleg a kibocsátó ugyanazon viszonyban áll e telepeshez mint az idegen váltó intézvényezőjő az intézvényezetthez; valamint az intézvényező az intézvényezettet, ugy jelöli ki maga helyett fizetőül az elfogadó, illetőleg a kibocsátó a telepest. - Ugyanazért valamint az intézvényező csak akkor vonathatik felelősségre, ha intézvényezettje a meghagyásnak eleget nem tesz, ugy az elfogadó, illetőleg a kibocsátó ellen jogosan csak akkor lehet fordulni, ha ezek megbizottja a telepes megbizatásának, a hozzá intézett felszólitás ellenére, eleget nem tett.
A váltórendszabályban nem minden akadály nélkül talált alkalmazást azon intézkedés, mely szerint az óvás elmulasztása a telepesnél az elfogadó, illetőleg a kibocsátó elleni váltói kereset elvesztését vonja maga után. Azok, kik ez intézkedés törvényesitését ellenezték, nézetüket azzal támogatták, hogy a telepezés az intézvényezett, illetőleg a kibocsátó jogviszonyát nem változtatja meg, s a telepitett váltó csak abban különbözik egyéb váltótól, hogy az itézvényezettnek illetve a kibocsátónak megengedi, miszerint teendőit maga és a telepes közt megoszsza, maga fogadván el a váltót és más által fizettetvén azt ki, a telepezés által az intézvényezett, illetőleg a kibocsátó a telepes irányában mindössze meghatalmazási viszonyba lép, mely viszony épen nem indokolhatja azt, hogy a váltóbirtokos azért, mert e viszonyt figyelembe nem véve, a telepesnél nem jelentkezik az elfogadó, illetve a kibocsátó elleni jogait elveszitse.
Ennek ellenében azonban, mint ép fentebb emlitve volt, joggal hozhatni fel, hogy a telepezés által az elfogadó és a kibocsátó a telepeshez azon viszonyba lép, melyben az intézvényező az intézvényezetthez áll, hogy tehát a váltóbirtokos e viszonyra figyelemmel lenni s jogainak megóvása végett ugyanazt megtartatni köteles, a mit az intézvényező irányában teljesiteni tartozik. A telepezés az elfogadó és a kibocsátó viszonyában lényeges változást von maga után, mely abban áll, hogy ezek a telepezés folytán kénytelenek a kiegyenlitendő összegnek a telep helyén leendő kifizetéséről gondoskodni, s ha a váltóbirtokos a telepezésre figyelemmel lenni nem tartoznék, az elfogadó illetőleg a kibocsátó a legjobb esetben is annak a kellemetlenségnek tétetnék ki, hogy a fedezetet kétszeresen kellene készen tartania. Épen ugy mint az intézvényező az intézvényezettet mint olyant jelöli ki, ki által a fizetés teljesitendő, ugy utalja az elfogadó és a kibocsátó a váltóbirtokost a telepezés által arra, hogy a fizetendő összeget lejáratkor a telepesnél vegye fel. Ehhez járul még, hogy ha a telepezés joga az elfogadónak és a kibocsátónak a váltó forgalmi képessége érdekében megadatik, e jog csak akkor nem lesz illusoriussá, ha annak megtartása a váltóbirtokosnak bizonyos joghátrány mellett kötelességévé tétethetik; az elfogadót illetőleg a kibocsátót védő ily joghátrány pedig csak az lehet, ha a váltóbirtokos ép az ezek elleni kereset elvesztésével sujtatik.
A most érintett intézkedés mellett alig lehet kétség az iránt, hogy a szóban levő következmény a váltóbirtokost csak ugy sujthatja, ha a váltón telepesként az elfogadó, illetőleg a kibocsátótól különböző személy és telepként az elfogadó, illetve a kibocsátó lakhelyétől különböző hely van kijelölve, hogy tehát oly esetben, midőn a kibocsátó vagy elfogadó, mint telepest maga magát nevezi meg és fizetési helyül az elfogadó vagy kibocsátó lakása van kijelölve, - az óvás az elfogadó és a kibocsátó elleni kereset fentartására nézve nem szükséges. Végre nem lehet felesleges e helyütt felemeliteni, miszerint oly esetben, midőn a váltó lejárat előtt a telepes birtokába kerül, ez utóbbitól az óvást az elfogadó és a kibocsátó irányában nem lehetne helyesen megkivánni. Igaz, hogy e kérdés tekintetében az elmélet terén még máig sincs megállapodás s az érvek, mik a most érintett nézet ellen felhozatnak, nem minden alap nélküliek; tekintve azonban, hogy azon esetben, ha a telepes a váltó birtokosává lesz s a lejáratig az marad, a viszony, mely közte és az elfogadó, illetve a kibocsátó közt létezett, önmagától megszünik s a telepes többé már nem mint idegen, hanem mint az elfogadó vagy a kibocsátó hitelezője jelentkezik, ki jogai megóvása végett következetesen nem szorittathatik arra, mire egy külön álló harmadik személy szoritható lett volna; tekintve továbbá, hogy e kérdés a gyakorlatban az elmélettel ép ellenkező megoldást nyert, - e tekintetben már azért is a gyakorlat utmutatását kellett követni, mert minden oly intézkedés, mely a váltóbirtokost jogai érvényesitésében, a váltójog lényegének sérelme nélkül elősegiti s a nélkülözhetlen vagy nem indokolt formalitások megszoritását czélozza, a váltó forgalmi képességét kétségen fölül növeli.
Az 52. czikk első bekezdésében foglalt intézkedés tulajdonképen csak kiegészitése az 5. czikk 4) pontjában foglalt határozatoknak, mely szerint a fizetési idő egyebek közt meghatározott napra is szólhat. A határozott napra szóló váltók sajátsága abban áll, hogy azok lejárata mindig valamely kalendáriumi napra esik, tehát külön kiszámitást nem igényel. E váltók azonban nem vesztik el jellegüket akkor sem, ha lejáratuk valamely hónak nem szám szerinti, hanem oly napjára tüzetik ki, mely az évben csak egyszer fordul elő; igy pl. a váltó szólhat szt. Mihály, szt. György stb. napra vagy általában oly napokra, melyek az évben csak egyszer fordulnak elő, mert ép azon körülmény teszi a lejáratot már előre meghatározottá, hogy annak kiszámitása nem szükséges.
A k. n. váltórendszabály 30. czikkének azon intézkedése, mely szerint a lejárat a hó 15-dikére esik, ha a váltó a hó közepére lett fizetendőleg kiállitva, a gyakorlatban elégtelennek mutatkozott, mert megoldatlanul hagyta azon kérdéseket, melyek a lejáratra nézve keletkezhetnek, ha a fizetési határidő valamely hó elejére vagy utójára tüzetett ki. E hiányt a nürnbergi tanácskozmány - a hetedik novellában - azáltal pótolta, hogy a kérdéses esetekben lejáratul a hó első, illetőleg utolsó napját jelölte ki. Miután a nürnbergi tanácskozmány ebbeli megállapodása a n. váltórendszabály kiegésztiő részét képezi, a jelen tervezet azt, a kellő egyformaság szempontjából nem mellőzhette.
A váltó formális természete azt hozná ugyan magával, hogy ha azon, a törvény által kijelölt valamely kellék hiányosan fordul elő, maga a váltó érvénytelennek tekintessék.
Ezen elv szigoru alkalmazása azonban méltatlanságra vezetne; miért is a törvény nemcsak a hiányzó kellék utólagos pótlását engedi meg, hanem bizonyos körülmények közt az ügyletet érvényesnek tekinti akkor is, ha valamely lényeges kellék hiányosnak mutatkozik. Ily hiánynak lehet tekinteni azt, ha a fizetési időben az év hiányzik, mely körülmény már azért sem vonhatja maga után az üzlet absolut érvénytelenségét, mert a felek vélelmezhető akarata s egyuttal a fizetési idő az év hiányában is megállapitható, ha ugyanis a váltó 1874. márcziusban kelt és az év kitüntetése nélkül novemberre fizetendőleg állittatik ki, joggal tehető fel, hogy az érdekeltek a legközelebbi, tehát a kiállitási évében már eltelt, ha pl. a váltó 1874. novemberben kelt és az év kitüntetése nélkül márcziusra fizetendőleg állittatik ki, mert ez esetben sem történik a felekkel jogtalanság, ha lejárati időül a legközelebbi év jelöltetik ki. Ezt kivánja az 52. § második bekezdése kifejezni, mely a mellett, hogy teljesen jogosultnak tekinthető, még szükségesnek is mutatkozik, mert sok ferde magyarázatnak veendi elejét.
Az 53. és 54. §-okhoz
A látra szóló váltóknak, melyekkel a tetszésre kiállittottak, teljesen egyenlők, jogi sajátsága abban áll, hogy a váltóbirtokos azokat, a törvény által kijelölt határidőn belül, tetszése szerint bármikor bemutathatja s hogy azok a bemutatással azonnal lejártaknak tekintendők. a tervezet 53. czikkének e részbeni intézkedése annyira ismeretes és annyira átalános, miszerint annak bővebb indokolása egészen feleslegesnek mutatkozik.
Már az átalános indokolásban érintetett, miszerint a magyar váltótörvény nem tartalmaz intézkedést a lejárat mikénti kiszámitására nézve, ha a fizetési határidő a lát vagy kelet után számitandó napokban, hetekben vagy hónapokban van kifejezve. E hiányt pótolja a tervezet 54. czikke, mely a közönséges n. váltórendszabályhoz csatlakozva, határozza meg a lejárat mikénti kiszámitását és bővebb indokolást már azért sem kivánhat, mert nemcsak hogy a dolog természetének teljesen megfelel, hanem az idézett többi európai törvények e részbeni hiányos intézkedései felett kétségtelenül elsőséget érdemel. E mellett nem lehetett a jelen tervezet szerkesztésénél azon körülményt sem szem elől téveszteni, hogy a kérdéses számitási módot a kereskedelmi törvény tervezete is elfogadta, mi már magábanvéve is elég ok arra, hogy a váltórendszabály szóban levő határozatai, a jelen tervezetbe felvétessenek.
Azon okok, melyek a 39. czikkben foglalt határozatoknak a magyar váltótörvényből történt átvételét igazolják, az 55. czikkre is teljes mértékben alkalmazhatók lévén, e helyütt az ujabb indokolás mellőzésével elégnek látszik a 39. cz. indokolására utalni.
Az 56. czikkben foglalt intézkedés azon feltevésből indul ki, hogy a felek oly esetben, midőn a kelet utánra szóló váltó oly országban állittatik ki, melyben az ó-időszámitás divatozik s nem emlittetik meg világosan, hogy az uj időszámitás vétetett alapul, az ó-időszámitásra voltak tekintettel, ehhez képest az ily váltónál ha az belföldön fizetendő, a lejáratot az uj időszámitás szerint állapitja meg ugyan, de tekintettel van az ó-időszámitás szerinti keletre: ugyanennek kell történnie akkor is, ha a váltó mindkét időszámitás szerint pl. 1873. január 13/1 lett kiállitva; mert ily esetben is a felek praesumálható szándékának leginkább megfelel az, ha azon időszámitás vétetik alapul, mely a kiállitás helyén rendszerint divatozik.
A mi a kérdéses intézkedés czélszerüségét illeti, az nálunk még azért sem jöhet kérdésbe, mert összeköttetéseinknél fogva a kelettel, biróságaink gyakran jöhetnek azon helyzetbe, hogy az időszámitás szerint kiállitott váltók lejárata felett kell határozniok, mely esetben csak kivánatos lehet az, hogy biróságaink magában a törvényben biztos támpontot találjanak.
Habár az európai törvények egy része s ezek közt az angol törvény is, bizonyos számu napokat tűz ki, melyeknek leteltét a váltóbirtokos bevárni tartozik, mielőbb a váltót törvényes uton érvényesithetné, mind a mellett a jelen tervezetnek a k. n. váltórendszabály e részbeni intézkedését, nem csak a szükséges egyöntetüség végett, hanem azért is el kellett fogadnia, mert a kiméleti napokat saját váltótörvényünk sem ismeri. Igaz, hogy a k. n. váltórendszabály, a váltóbirtokosnak bizonyos időt enged a lejárat után az óvás felvételére; ez időt azonban a kiméleti napokkal nem lehet azonositani, mert ezek az adós javára szolgálnak, az óvatolás elhalasztása pedig kizárólag a váltóbirtokosnak engedett kedvezményként jelentkezik, melyre váltó-adós semmi esetben igényt nem tarthat.
A k. n. váltórendszert valamint több más helyen, ugy a 37. czikkben is a kivételeknél intézkedik, a nélkül, hogy szabályt felállitana. A lipcsei tanácskozmányban tétetett ugyan iditvány az iránt, hogy a váltórendszabályban a fizetés mikénti teljesitése átalában mondassék ki; ez inditvány azonban határozattá nem emeltetett.
Hogy azonban az e részbeni intézkedés feleslegesnek nem tekinthető, azt a svéd váltórendszabály s az olasz kereskedelmi törvény idézett helyei mutatják. E törvények a k. n. váltórendszabály után keletkeztek s habár sok intézkedésben - mi főleg a svéd váltótörvényről mondható - k. n. váltórendszabályhoz csatlakoznak, annak szóban levő hiányát kiegészités nélkül nem hagyhatták. E körülményt a jelen tervezet szerkesztésénél figyelmen kivül hagyni már azért sem lehetett, mert az általános indokolás szerint a k. n. váltórendszabály kiegészitését mint egyik főczélt tüzte ki magának.
A mi a második bekezdésben foglalt s a k. n. váltórendszabályból átvett intézkedéseket illeti, azok elfogadását különösen azon körülmény javalhatja, hogy azok mint helyesek és czélszerüek, a kereskedelmi törvény tervezetébe is átvétettek, s részben a magyar váltótörvény 112. §-ban is feltalálhatók.
Az 59. és 60. §-okhoz
A porosz javaslat, mely a k. n. váltórendszabálynak alapul szolgált, 38. §-ában feljogositotta ugyan a váltóbirtokost a részletfizetés elfogadására: de erre őtet még az esetben sem kötelezte, ha a váltó csak részben fogadtatott el. Ez intézkedés, mely az akkori váltótörvényekben nyilvánuló felfogást emelte érvényre, a lipcsei tanácskozásban elvettetett s a váltórendszabály 38. czikke által helyettesittetett.
Szükségesnek látszik, hogy a szóban levő intézkedés, melyet a czélba vett egyöntetűség végett a jelen tervezet is átvett, közelebbi vizsgálat tárgyává tétessék annál is inkább, mert az váltótörvényünk e részbeni intézkedésével homlokegyenest ellenkezik.
Igaz, hogy a szóban levő intézkedés a német jogtudósok közt nem talál átalános helyeslésre: mind a mellett annak jogosultságát alig lehet alaposan kétségbe vonni. Eltekintve ugyanis attól, hogy a törvény bizonyos tekintetben inconsequentiát követne el, ha a részbeni elfogadást megengedve, a részletes fizetés elfogadását egészen a váltóbirtokos önkényéntől tenné függővé - a szóban levő intézkedés mellett nem csak azon körülmény harczol, hogy átala a váltóbirtokos jogos igényein sérelem nem történik; hanem főleg az, hogy a váltókapcsolatban álló személyek sulyosabb felelősségével semmikép sem férne meg, ha a váltóbirtokosok a részletes fizetést kénye szerint visszautasithatná s őket az egész váltóösszeg erejéig megtámadhatná; valamint a többek részéről ajánlott közbenjárásnál, a törvény nem a váltóbirtokos önkényére bizza az ajánlatok bármelyikének elfogadását, hanem az előzők lehető felszabadulását tartja szem előtt: ugy joggal kötelességévé teheti a váltóbirtokosnak, hogy ez ne utasitson el magától egy oly ajánlatot, mely a mellett, hogy jogait nem csorbitja, reducálja azok felelősségét, kik váltóigéret beváltásáért subsidiarius kötelezettséget vállaltak.
Igaz, hogy a váltóbirtokos, kivált ha az elfogadás feltétlenül történt, a teljes fizetésre számithat; de ebbeli jogain nem történik sérelem az által, hogy a részletfizetés elfogadására köteleztetik, mert a hátralékos összeget ugyanazon módon követelheti, melyet részére a törvény a fizetés teljes megtagadása esetére kijelöl.
A mi a 60. czikkben foglalt s nagyobbrészt a k. n. váltórendszabályból átvett intézkedéseket illeti, azok a váltó formalis természetében találják indokolásukat. A váltó nem pusztán bizonyitási eszköz, hanem alapja magának a váltói kötelezettségnek olyképen, hogy váltó nélkül váltószerződés nem képzelhető; ebből folyólag a fizető csak akkor szabadul meg a kötelezettség alól, ha neki a váltólevél visszaadatik, felszabadul pedig ez esetben feltétlenül s a nélkül, hogy a fizetésről külön nyugtára szüksége lenne.
A most érintett körülmény indokolja egyuttal egyrészről azon intézkedést, melyszerint az elfogadó vagy kibocsátó részletfizetés esetében a váltó visszaadását nem követelheti; hanem egyedül a fizetés nyugtatványozását, s annak a váltóra leendő feljegyzését kivánhatja.
A k. n. a váltórendszabály intézkedik ugyan a duplicatumoknál azon esetről, ha az elfogadott vagy forgatott példány a fizetés alkalmával vissza nem adatik s ez esetre az illető kötelezetteket tovább is felelősség alatt tartja, de nem intézkedik határozottan a részletfizetés feljegyzésének elmulasztásáról; azonban a váltórendszabály szerkesztőiről nem tehető fel, miszerint azok a kérdéses mulasztásnak más következményt kivántak volna tulajdonitani, mint melyet a jelen tervezet kijelöl, miért is az e részbeni intézkedés, mint a váltó formalis természetének megfelelő, teljesen indokoltnak tekinthető, s annak felvétele feleslegesnek már azért sem mutatkozik, mert elejét veszi azon controversiáknak, melyek a szóban levő mulasztás következményéeire nézve keletkezhetnének.
Mig a köztörvény szerint az adósnak áll kötelességében a hitelezőt felkeresni, a váltójog szerint az adós követelheti, hogy hitelező a fizetést nála keresse és követelje. Ez régi kereskedelmi szokás, mely minden nevezetesebb európai törvényben kifejezést nyert, s ebben találja indokolását, hogy a váltó forgalomra szánt papir levén, sok kézen mehet keresztül a nélkül, hogy az adós a hitelezők személyében történt változásokról értesülne. Ehhez járul még, hogy a könyvek és levelezések, melyek a legitimatióra nézve gyakran szükségesek, az adós birtokában vannak s hogy ez a váltóügyletre vonatkozó viszonyok kellő áttekintésével csak akkor birhat, ha neki a váltó bemutatik. Ez okból teszik a törvények a váltóbirtokosnak és pedig a viszkereset különbeni elvesztése mellett, kötelességévé, hogy a váltót lejáratkor fizetés végett mutatta be. Azon körülmény tehát, hogy az elfogadó, illetőleg a kibocsátó a váltót lejáratkor ki nem fizeti, az előzők ellenében még morát nem állapithat meg, erre nézve szükséges, hogy a felszólitás a váltó kifizetésére megtörténjék.
Miután azonban az egyenes váltó-adós a fizetés teljesitését a lejáratra igérte, miután továbba minden kötelezettnek jogában áll magát a további felelősség alól azáltal kivonni, hogy a teljesités tárgyát birói letétbe helyezi, szükségesnek mutatkozott a váltótörvényben is kijelenteni, hogy az adós a váltóösszeget, bizonyos idő eltelte után leteheti. Ez időpont az óvatolási határidő elteltével következik be, mert annak tartama alatt a váltóbirtokos a bemutatással várhat a nélkül, hogy ebbeli várakozása miatt őtet joghátrány érhetné.
Már a lipcsei tanácskozmányban átalánosan elismertetett azon nézet helyessége, mely szerint a váltó rendeltetésével minden oly intézkedés ellenkezik, mely annak forgalmi képességét csökkentené s a tanácskozmány e meggyőződésének, egyéb intézkedéseken kivül, azáltal is kivánt kifejezést adni, hogy a váltórendszabályba a 36 czikket felvette, melynek 3-ik bekezdése szerint a fizető a hatiratok valódiságát vizsgálni nem tartozik. E mellett azonban szükséges arról is gondoskodni, hogy a jogtalan birtokos, mások kárával, a váltóösszeghez egykönnyen ne juthasson s hogy a váltóadóst a jogtalan birtokos fizetésre ne kényszerithesse. E végből jogositja fel a 61. czikk második bekezdésével a váltóadóst arra, hogy ez a váltó-összeget minden oly esetben birói letétbe helyezhesse, midőn a bemutató jogosultságát a váltóösszeg felvételére igazolni nem képes.
A k. n. váltórendszabálynak alapul szolgált porosz javaslat - 55. § - nem kötelezte da váltóbirtokost arra, hogy ez az elfogadás megtagadása esetében a váltót a szükségbeli utalványozottnál bemutassa. A javaslat e részbeni intézkedése azonban a lipcsei tanácskozmányban heves megtámadások után elejtetett. A tanácskozmány azon teljes helyes felfogásból indul ki, miszerint a váltókapcsolatban álló személyeknek, kivétel nélkül jogukban áll, a váltóigéret lehető biztonságáról gondoskodni az esetre, ha a kötelezettséget az, kit ez a váltó tartalma szerint terhelne, el nem vállalja, vagy az elvállaltat nem teljesiti. Ugyde ha a váltókapcsolatban álló személyek e jogosultsága, mely a szükségbeli utalványozott kijelölésében nyilatkozik, elösmertetik, akkor nem lehet a váltóbirtokos tetszésére bizni, hogy akarja-e az elfogadását a szükségbeli utalványozottnál is megkisérteni vagy sem. Az utalványozott az intézvényezett helyetteseként jelentkezik, tehát annak minőségét veszi fel, ha az eredeti intézvényezés czélhoz nem vezet. A váltóbirtokos, ki szükségbeli utalványnyal ellátott váltót szerez vagy fizetés gyanánt kap, önként aláveti magát a váltón levő azon módositásoknak, melyek a fizetés keresésére nézve kijelölvék; nem állhat tehát szabadságában a szükségbeli utalványt vagyis a subsidiarius intézvényt mellőzni s ezáltal magát azon feltétel teljesitése alól feloldani, mely mellett a váltóigéret keletkezett.
Ha azonban az utalványozás joga a váltókapcsolatban álló személyek átalában megadatik, azt a szükségen tul kiterjeszteni ép oly méltatlanság volna, mint szükségen tul korlátozni; a közbenjárás szükségentuli kiterjesztése, a váltóbirtokos nem igazolható zaklatása volna azonban, ha a fizetés helyén kivüli más helyre szóló szükségbeli utalványozás is megengedtetnék, mert ez által a váltóbirtokos könnyen azon helyzetbe juthatna, hogy a szükségbeli utalványt a legjobb akarat mellett is vagy átalában nem, vagy legalább nem oly időben vehetné igénybe, mely alatt azt különbeni jogvesztés terhe alatt igénybe vennie kellene.
Miután a váltó pontos beváltása mindazoknak érdekében áll, kik ellen az elfogadás hiánya miatt viszkeresetnek helye lehetne, megtörténhetik, hogy ugyanazon váltón több szükségbeli utalványozott fordul elő, mely esetben nem függhet a váltóbirtokos akaratától, hogy az utalványozottak közül melyikhez kiván előbb fordulni. Az utalványozott belépése ugyanis a váltókapcsolatba a kötelezettek helyzetét lényegesen megváltoztatja; ugyanazért szükségnek látszott kijelölni azon szabályokat, melyeknek ily esetben a bemutatásra nézve irányadóul kell szolgálni. Első sorban természetes, hogy a váltó tartalmának kell irányadóul szolgálni; a váltóbirtokos tehát a bemutatást azon sorrendben köteles teljesiteni, melyben a kijelölés történt vagyis ahoz kell előbb fordulnia, kit korábbi előző jelölt ki, ha azonban ez a váltóból ki nem tünik, nincs elfogadható ok a váltóbirtokos akaratát e tekintetben korlátozni; miért is az a bemutatást ily esetben tetszése szerinti sorrenben teljesitheti. Végre miután a közbenjárás czélja az előzőket a viszkereset alól felszabaditani, annak természetével egyáltalán nem ellenkezik azon praesumptio, melyet a 62. § utolsó része kifejez s mely szerint az elfogadás kétség esetében az intézvényező érdekében történtnek tekintendő.
A köz. n. váltórendszabály ép ugy, mint a magyar váltótörvény, az utalványozott közbenjárását a névbecsülőjével azonositja, erre mutat egyrészről a váltórendszabály 61. czikke, mely a biztositási viszkeresetről intézkedik; másrészről a lipcsei tanácskozmányban felhozott eszmecsere, mely semmi kétséget sem hagy arra nézve, hogy a tanácskozmány tagjai az utalványozott és a névbecsülő részéről történ elfogadás foganatjára nézve, különbséget tenni nem kivántak. Daczára azonban a most érintett körülmények, miután a közbenjárásnak szóban levő két neme közt alakilag kétségtelen külömbség létezik, nem látszott feleslegesnek az utalvány folytán keletkezett elfogadás joghatályát külön megállapitani annál is inkább, mert maga a k. n. váltórendszabály is külömbséget tesz az utalványozó és a névbecsült, tehát azon személyek megjelölése közt, kiknek érdekében a közbenjárás történik. Már több alkalmat; és ha az ily tévedések lehető elháritása általában kivánatosnak mutatkozik, az még inkább szükséges egy oly intézménynél, mely a gyakorlatban ritkábban szokott használati s melynek jelentőségére nézve a legtöbb ferde felfogással találkozunk.
A mi a 63. czikkben foglalt intézkedéseket illeti, azokat a szükségbeli utalvány természete és czélja indokolja. A szükségbeli utalványozott, mint az utalványozó megbizottja lép ugyan a váltókapcsolatba, de ugyanazon kötelességet veszi át, mely az intézvényezettet terhelte volna; ebből folyólag felelős lesz a váltóbirtokos irányában ép ugy, mint felelős leendett az elfogadó, s a különbség közte s a közönséges elfogadó közt mindössze abban áll, hogy a váltókapcsolatban álló személyek közül csak azoknak felelős, kik, mint az utalványozó utódai jelentkeznek, kiket tehát a közbenjárás nélkül az utalványozó ellen viszkereset illetendett. Az utalványozó azért jelöl ki in subsidium egy más intézvényezettet, hogy magát a bekövetkezhető zavar ellenében biztositsa; mi sem természetesebb tehát, mint az, hogy intézkedésének előnyei nem szolgálhatnak javára azoknak, kik felelősséggel neki tartoznak.
Hogy a tervezet 63. czikke a váltó elfogadása esetében sem a váltóbirtokosnak, sem az utalványozó utódainak viszkeresetet nem ad, abban találja indokolását, hogy ugy a váltóbirtokos, mint az utalványozó utódai az elfogadással elérik azt, mit a lejárat előtt követelhetnek, igényeik ugyanis csak az elfogadás követelhetésére terjednek, ennek megtörténtével tehát reájuk nézve a váltó egyelőre czélját elérte. Az, hogy az elfogadás nem az eredeti intézvényezett, hanem egy közbenjáró részről történt, a dolgom mit sem változtat; mert a fizetés, illetőleg az elfogadás már a váltó tartalma szerint vagylagosan igértetett,a ki tehát az ily váltót fizetés gyanánt elfogadja, annak el kell készülve lenni arra, hogy az igéret teljesitése esetleg az utalványozott s nem az intézvényezett részéről fog elvállaltatni, rajta tehát sérelem nem történik azáltal, hogy esetleg az utalványozott lép az intézvényezett helyébe.
A tervezet 64. czikke csak annyiban tér el a k. n. váltórendszabály 57. czikkétől, hogy ezt némi tekintetben kiegésziti, hogy a váltót oly esetben, midőn az elfogadás sem az intézvényezettnél, sem az utalványozottnál el nem érhető, az óvás felvétele után, névbecsülésből mindenki elfogadhatja. E kiegészitést nem csak azon körülmény indokolhatja, hogy azt a svéd váltórendszabály szerkesztői is szükségesnek találták, hanem az is, hogy a k. n. váltórendszabály 57. czikke egy nem teljes intézkedést tartalmaz, mely mintegy következményét képezi egy ki nem fejezett gondolatnak.
Egyébiránt a szóban levő kiegészités által a k. n. váltórendszabály intézkedésén, a lényeget illetőleg változás nem történik; mert a tervezet 64. czikke sem kényszeriti a váltóbirtokost a közbenjárás elfogadására, ha az ajánlat erre oly személy részéről tétetik, ki a váltón, mint szükségbeli utalványozott, kijelölve nincsen. Igaz, hogy e kérdésre nézve az elmélet korántsem jutott még véglegesen megállapodásra. Azok, kik a váltóbirtokostól a jogot a névbecsülés visszautasitására megtagadják, érvelésüket az utalványozásból meritett analogiára épiték, azonban hibásan, mert a váltóbirtokos jogai fentartása végett csak arra kötelezhető, minek teljesitésére a váltóban utasitás foglaltatik; ily utasitás hiányában tehát a váltóbirtokost a tett ajánlat elfogadására kötelezni annál kevésbé lehetne, mert az ajánlat elfogadása által a nyujtott garantiával meg kellene elégednie s a biztositási viszkeresetről le kellene mondania. Ehhez járul még az is, hogy a szükségbeli utalványozott ajánlatának el nem fogadása által, az ezt kijelölő személyre nézve helyrehozhatlan károk lehetnek egybekötve, a mi a névbecsülésnek érintett neménél alig képzelhető.
A névbecsülő egyrészről, mint megbizás nélküli ügyviselő jelentkezik ugyan, de másrészről bizonyos önállósággal is lép a váltókapcsolatba s belépésével bizonyos kötelességeket is vesz át. Előbb érintett minősége azt hozza magával, hogy azt, kinek érdekében a váltókapcsolatba lépett, a történt közbenjárásról értesitse s ennek egyuttal az elfogadás hiánya miatt felvett óvást a végből megküldje, hogy ez a beállott zavarból keletkezett jogait saját előzői ellen érvényesithesse; utóbbi minőségénél fogva ellenben, mint önálló adós lép a váltókötelezettek közé; átveszi annak teljesitését, mi a váltó tartalma szerint az intézvényezett kötelessége lett volna.
Miután azonban belépése a váltókapcsolatba felhivás nélkül s a bekövetkezett miatt történt, mi sem természetesebb, mint az, hogy a zavart s azzal együtt jogosultságát a belépésre kellően igazolni tartozik.
E végből teszi a tervezet 65. czikke a névbecsülőnek kötelességévé, hogy az elfogadás hiánya miatt felvett óvást magának kiadassa, abban előbb a történt közbejárást feljegyeztetvén; hogy a közbenjárásról a névbecsültet, az óvás megküldése mellett értesitse. Ekként, mig egyrészről jogosultságát a belépésre, az ellenében, kinek érdekében eljár, kellően igazolja, másrészről az utóbbinak lehetővé teszi, hogy előzőitől, a bekövetkezett zavar miatt, biztositást követelhessen.
Hogy a tervezet a névbecsülő mulasztását váltójogi hatálylyal nem sujtsa s ezt mindössze a mulasztásból eredő kár megtéritésére kötelezi, abban találja indokolását, hogy a jelen tervezet a névbecsülő elfogadónak ép oly kevéssé ad biztositási viszkeresetet, mint nem ruházza fel e joggal a szükségbeli utalványozottat, hogy továbbá a névbecsülő, habár önálló kötelezettséget vállal, a névbecsült irányában mindössze meghatalmazási viszonyba lép, mely következményeiben nem a váltó-, hanem a köztörvény szerinti elbirálás alá esik; nincs tehát semmi elfogadható ok arra, hogy a névbecsülő a 65. czikkben megállapitott kötelesség elmulasztásáért, váltó-jogi hátránynyal sujtassék akkor, midőn reá nézve a belépés a váltókapcsolatba csak kötelességet von maga után.
Miután a névbecsülő az elfogadásra egyátalán kötelezve nincsen, teljes szabadságában áll azt a váltókapcsolatban álló személyek bármelyikéért teljesiteni, feltéve, hogy ezt oly személy érdekében teszi, ki ellen közbenjárás nélkül viszkeresetnek helye lehetne; miből egyuttal önként következik, hogy a közbejárásnak a váltókapcsolaton kivül álló személyek érdekében, ép oly kevéssé lehet helye, mint nem történhetnék a névbecsülés a váltóbirtokos érdekében, kit csak jogok, de nem kötelességek illetnek.
Azonban habár a törvény átalában a névbecülőre bizza annak meghatározását, hogy kinek érdekében kiván közbenjárni, ép ugy mint a szükségbeli utalványnál, intézkedni kellett az esetre is, ha a névbecsülő szándékának határozott kifejezést nem adott. Ily esetben a tervezet 66. czikke szerint azon vélelemnek van helye, hogy a névbecsülés az intézvényező, tehát azon személy érdekében történt, kinek honoráltatása által az előzők mind felszabadulnak a viszkereset alól.
Hogy a névbecsülési elfogadásnak magára a váltóra kell vezettetni, az az eddig kifejtettek után kétséget nem szenvedhet. Váltói jogok és kötelezettségek ugyan is csak váltóból származhatnak; minden nyilatkozatnak tehát magára a váltóra kell vezettetni s igen tévedne, ki az óvást a váltó kiegészitő részének tekintve, a névbecsülőnek szóval tett és az óvásban felvett nyilatkozatát, váltói kötelezettség megállapitására elégségesnek vagy alkalmasnak tekintené. Az óvásnak jogi természeténél fogva nem lehet rendeltetése megállapitani azon személyeket, kik a váltójogi kapcsolatban egyik vagy másik minőségben szerepelnek; az óvás rendeltetése nem egyéb, mint igazolni azon tényeket, mik a váltói jogok fentartására vagy átalakitására vonatkoznak; mint feltétel a viszkeresetnek, vagyis bizonyos személyek ellen már szerzett jogok érvényesitésének, az óvás nem állapithat meg jogokat oly személyek ellenében, kik a váltón elő nem fordulnak, tehát a váltóüzlettel jogi kapcsolatban nem állanak.
Végre nem látszik szükségesnek azt sem külön kiemelni, hogy a névbecsülő minőségét az elfogadás alkalmával kitüntetni tartozik, ha annak a jelen törvényben megállapitott joghatályt kivánja tulajdonittatni; mert, ha a váltóra egyszerüen nevét vezeti reá, nyilatkozata a körülményekhez képest feltétlen elfogadásnak vagy kezességnek fogna tekinteni.
Azok után, mik az utalvány és a névbecsülés jogi természetére nézve felhozattak, a 67. czikkben foglalt intézkedések bővebb indokolást alig kivánhatnak. Minden, mi a szükségbeli utalványra vonatkozó egyes határozatok indokolására, különösen az elfogadás joghatályára s a viszkereseetre nézve a 65. czikkben felhozatott, a 67. czikkre is alkalmazhat, miért is e helyütt elégnek látszik egyszerüen a már kifejtettekre utalni.
A szükségbeli utalvány átalában azért használtatik, hogy a váltó által képviselt fizetési igéret beváltása biztosittassék, annak czélját tehát nem csak a váltó elfogadása, hanem annak kifizetése is képezi; igen természetes tehát, hogy a váltóbirtokos oly esetben, midőn az elfogadó a fizetést megtagadja, ezt a szükségbeli utalványozottnál tartozik keresni.
A névbecsülő, ki a váltót valamely előző javára fogadja el, e tényével a fizetést csak feltételesen vagyis azon esetre igéri, ha a váltó az intézvényezett által lejáratkor ki nem fizettetik; a névbecsülő elfogadónak tehát sem jogában sem kötelességében nem áll a váltót az intézvényezett mellőzésével kifizetni; a zavar ugyan is, mely az elfogadás megtagadásából eredett, csak részletes és nem zárja ki azt, hogy a váltó lejáratkor czélját elérhesse. Ez okból teszi a jelen tervezet a váltóbirtokosnak kötelességévé, hogy a váltót az intézvényezettnek lejáratkor még az esetben is bemutassa, ha ez az elfogadást korábban megtagadta. A 68. czikk tehát csak a következetességnek felel meg, midőn a váltóbirtokost a fizetés hiánya miatt felvett óvás után kötelezi arra, hogy a váltót a névbecsülőnek mutassa be.
Hogy a tervezet 68. czikke a váltóbirtokos mulasztását egyedül az utalványozó, illetőleg a névbecsülést és ennek utódai elleni viszkereset elvesztésével sujtja, - abban találja indokolását, hogy maga az utalvány, illetőleg a névbecsülés csak a most emlitett személyek viszonyait érinti; az utalványnak ép úgy, mint a névbecsülésnek az a czélja, hogy az utalványozó, illetőleg a névbecsült s ennek utódai a viszkereset kellemetlenségei ellen biztosittassanak; ha tehát a váltóbirtokos mulasztását követ el, hátrány csak a most érintett személyekre hárulhat; a méltányosság postulatumaként jelentkezik ennélfogva, hogy a váltóbirtokos azon személyek elleni viszkeresete elvesztésével ne sujtassék, kik a közbenjáráson kivül állanak, kik annak előnyeire igényt semmi esetben sem tarthatnak.
Valamint a saját rendeletre szóló, ugy a saját váltó is csak a hátirat által nyer forgalmi képességet. Annak hozzájárulásával uj kötelezettek lépnek a váltókapcsolatba, kik nem csak a kibocsátó, hanem a tulajdonképeni előzők ellen is váltójogokat szereznek s egymáshoz ugyanazon viszonyban állanak, melyet az idegen váltó forgatása az érdekeltek közt megállapit.
Ily körülmények közt s tekintettel arra, hogy a névbecsülésnek átalában csak előzők, tehát olyanok érdekében lehet helye, kik viszkereset alatt állanak, igen természetes, hogy névbecsülésnek a saját váltónál addig, mig az forgatva nem lett, mig tehát viszkeresetre kötelezettek rajta elő nem fordulnak, helye nem lehet. Ez a dolog természetéből következik, ugyan s a törvénynek a névbecsülésre vonatkozó intézkedéseiből minden nehézség nélkül reducálható; mindamellett a lehető félreértések elháritása végett nem látszott feleslegesnek a 69. §-ban foglalt intézkedést a törvény keretébe felvenni.
A váltóbirtokos jogos igényei nem terjedhetnek tovább, mint az igért fizetés teljesitésére; reá nézve tehát egész közönyös lehet az, hogy a fizetés kitől származik, ugyanazért nem állhat jogában az ajánlott teljes fizetés, bárkitől eredjen az, visszautasitani.
Azt, mi fentebb az elfogadási ajánlatról mondott, itt alkalmazni nem lehetne, mert ajánlat elfogadása által a váltóbirtokos könnyen azon veszélynek tétetnék ki, hogy lemondása által a viszkereseti jogról többet ártana magának, mint a mennyit az ajánlat elfogadása által nyerhetne; ellenben a fizetési ajánlat elfogadása által a váltóbirtokos ily veszélynek többé kitéve nem lévén, erre őt annál inkább lehet kötelezni, mert általa kötelezettséget nem vállal, hanem jogainak érvényesitéséhez jut; továbbá a fizetési ajánlat visszautasitása által a névbecsültet és ennek utódait továbbra is és pedig jogos ok nélkül kitenné azon zaklatásoknak, mikkel a viszkereset jár s miknek megszüntetését a névbecsülési fizetés czélozza.
A mi a mulasztás következményeit illeti, azok a dolog természete szerint nem lehetnek mások, mint melyek a megelőző czikkben megállapitva lettek; miért is e tekintetben az ujabb indokolás mellőzhetőnek mutatkozott.
Hogy a névbecsülő, ki a váltót valamelyik kötelezett érdekében kifizeti, viszkereseti jogait a névbecsült s ennek előzői ellen érvényesithesse, a váltóra s a fizetés hiánya miatt felvett óvásra van szüksége, az elsővel birtokosai minőségét állapitja meg, az utóbbival pedig jogosultságát a történt belépésre igazolja. Az érintett okiratok nélkül a névbecsülő ép oly kevéssé indithat viszkeresetet, mint nem intézhetne ilyet a forgató saját előzői ellen; mig azonban a forgatónál, ki a váltót visszkereset utján beváltja, a hitelezői minőség a váltó és az óvás birtoka, nemkülönben a korábbi jogczim által teljesen igazoltatik, azalatt a névbecsülőnél, ha a megtörtént fizetés magában az óvásban nem bizonyittatik, a váltó és óvás puszta birtoka nem elegendő, hanem e mellett szükséges, hogy a fizetés a váltón nyugtatványozva legyen. Ebből önként következik, hogy a névbecsülésnél, a legitimatiót nem a kérdéses okiratok birtoka, hanem a fizetés ténye állapitja meg.
A mi a fizető viszkereseti jogait illeti, ezeket a tervezet, megfelelőleg a köz. n. váltórendszabály intézkedésének, a névbecsültre s ennek előzőire szoritja. A közbenjárás czélja ugyanis a névbecsült utódait a viszkereset alól felmenteni; mi sem természetesebb tehát mint az, hogy a névbecsülő, a most érintett személyek ellen, viszkeresettel nem élhet, ellenben élhet e joggal a névbecsült s ennek előzői ellen. Igaz, hogy a jelen tervezet a névbecsülő elfogadónak a névbecsült ellen viszkereseti jogot nem ád és természetes, mert egyrészről a közbenjárás czélja az elfogadásnál ép a viszkereset elháritásában áll, másrészről az elfogadó névbecsülő csak feltételesen, vagyis azon esetre igéri a fizetést, ha a váltó lejáratkor a rendes uton be nem váltatnék, ellenben a fizetés által a névbecsülő ép ugy, mint bármelyik előző, váltóbirtokos lesz, ki e minőségben mindenekelőtt attól követelheti kielégitését, kiért fizetett. A névbecsülő fizető a névbecsült irányában meghatalmazottként jelentkezik, ki már e minőségénél fogva is követelheti annak megtéritését, mit a meghatalmazó érdekében fizetett. Hogy a közbenjárás mindamellett a névbecsültre nézve kétségtelen előnynyel bir azt hosszasan fejtegetni alig szükséges, mert tény az, hogy a közbenjárás által hitele megóvatik, a váltó, melyért kötelezettséget vállalt, czélját eléri s ő mindössze meghatalmazottjának marad felelős, felszabadulván e mellett azok igényeitől, kik ő utánna jutottak a váltó birtokába.
A 72. és 73. §-okhoz
A 72. czikk első bekezdésében foglalt intézkedés azok után, mik a szükségbeli utalványra nézve felhozattak, külön és ujabb indokolást alig kivánhat.
Egészen máskép áll a dolog e czikk második bekezdésére nézve, melyet nem csak saját váltótörvényünk, de a váltórendszabály kivételével, más törvény sem ismer, mely tehát ez okból szorgosabb méltánylást igényelhet. Ha többen ajánlanak névbecsülési fizetést, a váltókapcsolatban álló személyekre nézve nem közönyös az, hogy melyik közbenjáró ajánlata fogadtatik el; mert ettől függ, hogy közülök hányan szabadulnak fel a viszkereset alól; ezért állitja fel az első bekezdés a szabályt, mely a többszörös ajánlatokra nézve irányadóul szolgál. De mi történjék az esetre, ha a most érintett átalános szabály meg nem tartatik? Kell-e ily esetben valakit és mily joghátránynyal sujtani? A tervezet 72. czikkének második bekezdése e tekintetben a köz. n. váltórendszabályhoz csatlakozva azon főbenjáró sujtja, ki hivatlanul - mert az előzőleg nem őt illette - teljesiti a fizetést; sujtja pedig őtet az azok elleni viszkereset elvesztésével, kik a jogosultabb közbenjárók részéről ajánlott fizetés által a kötelezettség alól felszabadultak volna. És ezen intézkedés nem csak a legtermészetesebb, de egyszersmind a legigazságosabb is; mert a váltóbirtokos, kinek a jelen tervezet egészen független állást jelöl ki, nem lehet hivatva a váltókapcsolatban álló személyek érdekéről gondoskodni; neki jogában áll a fizetést a lejáratkor követelni s azt, ha felajánltatik, bárkitől származzék is, elfogadni tartozik; sőt a váltó tartalma a közbenjárás keresésére nem kötelezi, tehát nem kötelezheti arra sem, hogy az ajánlalok előnyeit vagy hátrányait vizsgálja. A váltóbirtokos jogi állásával, a váltóforgalom czéljával teljesen ellenkeznék tehát, ha a váltóbirtokos azért, mert az ajánlatok előnyeit vagy hátrányait nem vizsgálta; joghatáránynyal sujtatnék.
Miután annak, ki váltót névbecsülésből fogad el, esetleg a fizetésre el kell készülve lenni; miután továbbá a pénzszerzés sok esetben kiadásokkal járhat - jogos és méltányos, hogy a névbecsülő elfogadó, ki a fizetést azért nem teljesitheti, mert a váltó akár az intézvényezett, akár egy más közbenjáró által lett kifizetve, bizonyos kárpótlásban részesüljön.
E kárpótlás, miután a tervezet a fizető részére visszkereset esetében 13% váltódijt biztosit, a dolog természete szerint másban, mint a most érintett provisióban nem állhat. Hogy e provisiót a tervezet a fizetőre rójja, abban találja indokolását, hogy a fizetőt lehet egyedül annak tekinteni, ki a névbecsülőt meggátolta; ő egyedül okozója a keletkezett kiadásoknak, - jogos és méltányos tehát, hogy azok viselésével ő sujtassék.
Valamint a váltó kellékei nem puszta formalitások, hanem oly alkatrészei magának a váltóügyletnek, melyeknek hiánya az ügylet érvénytelenségét vonja maga után, - ugy az óvást jogi természeténél fogva nem lehet pusztán okiratnak, a nem teljesitett meghagyás bizonyitékának tekinteni. Az óvás jogi természetét tekintve, az mint a viszkereset alaki feltétele jelentkezik, mely nélkül viszkeresetet képzelni nem lehet. Igaz, hogy külső alakjára nézve, az óvás oly okirat, melylyel azon körülmény, hogy a váltó honorálva nem lett, igazoltatik; lényegében azonban mindig azon cselekmény marad, melynek megtörténte nélkül a fizetési igéret beváltásának megtagadását jogosan feltételezni nem lehet. Ha a fizetési meghagyásnak elég nem tétetik, a váltóüzletben zavar áll be; e zavar azonban bekövetkezettnek csak akkor tekinthető, - jogokat harmadik személyek ellenében csak akkor állapithat meg, ha tény által igazoltatik; ily tényként jelentkezik a váltóüzletben az óvás, melyet az előadottaknál fogva jogosan lehet a viszkereset nélkülözhetlen feltételéül kijelölni.
A váltójogi praxisban gyakran vita tárgyává tétetett azon kérdés; tartozik-e a váltóbirtokos a készfizetési viszkereset czéljából óvással élni akkor is, ha az óvatolandó személy lejárat előtt csőd alá került? A némethoni fő- és legfőbb törvényszékek azonban e kérdést oly egyöntetüséggel döntötték el, mikép ma már mindenki tisztában van az iránt, hogy a váltóbirtokos az óvás kivétele alól magát az érintett esetben sem tekintheti felmentettnek. Igaz, hogy oly esetben, midőn pl. az elfogadó csőd alá került - miután a csődtörvény szerint általában sem a bukott, sem a tömeggondnok nem fizethet - egész biztonsággal lehet állitani, hogy a váltó beváltatni nem fog, hogy tehát a bemutatás és óvás már a priori sikertelennek mutatkozik; a viszkeresetnél azonban nem is a bemutatásnak el- vagy elnemérhető czélja, hanem a kellő időben nem történt fizetés tényleges igazolása jöhet csak figyelembe; e tekintetben egészen közönyös az, hogy a fizetés az elfogadó akaratjától vagy tehetetlensége miatt maradt-e el, s hogy ez utóbbi a fizetés megszüntetésére vagy csőd nyitására vezetett-e vagy sem. Ha az óvás - miként ez mindenütt van - a viszkereset mellőzhetlen feltételének ismertetik el, ugy a váltóbirtokost e feltétel teljesitésétől azon biztos tudat sem mentheti fel, hogy az óvás siker nélkül marad.
De nem lehet az óvást elengedettnek akkor sem tekinteni, ha a váltóbirtokos annak kivételében véletlen baleset vagy erőhatalom - vis major - által gátoltatott. A váltó kellő időbeni óvatolását nem csak mint a váltóbirtokos kötelességét, hanem mint a viszkeresetnek oly feltételét kell tekinteni, melynek bekövetkeztétől e jog gyakorlása függ. E jog tehát feltételes levén, azt a közbejött akadály feltétlenné annál kevésbé teheti, mert a váltójog elenyészte mellett, a váltóbirtokos részére legrosszabb esetben a köztörvényi kereset mindig fenmarad, tehát teljes veszteségről nem panaszkodhatik: mert továbbá az államhatalomnak mindig jogában áll a forgalmat vagy a jogok érvényesitését gátló országok események felmerültével, az óvások kivételére kitüzött rendes határidőt meghosszabbitani.
Mig az 51. czikkben foglalt intézkedést a telepitett váltók sajátos természete teljesen igazolja, nincsen semmi elfogadható ok arra, hogy az elfogadó, illetőleg a kibocsátó elleni kereset az óvástól tétessék függővé; ugyanazért a lehető félreértések elkerülése végett szükségesnek látszott kijelenteni, hogy az 51. czikkben foglalt intézkedés az elfogadó, illetőleg a kibocsátó tekintetében rendszerint alkalmazást nem nyerhet.
A porosz javaslat 40. §-ának harmadik bekezdése a tervezet 75. czikkében érintett záradékokat érvényteleneknek nyilvánitotta, tehát egyenesen kizárta azt, hogy a váltókapcsolatban álló személyek az óvást egymásnak elengedhessék.
Ez intézkedés azonban, mely a váltójogi solennitás félreismeréséből vette eredetét, a lipcsei tanácskozány által elvettetett. A váltójogi sollenitás, melyhez első sorban az óvás tartozik, a viszkereset alapfeltételét képezi ugyan, de ezzel olyképen összeforrtnak nem tekinthető, hogy az érdekeltek arról lényegesen le ne mondhatnának. Midőn a törvény az óvást, mint a viszkereset alapfeltételét jelöli ki, ezt egyedül és kizárólag az előzők érdekében teszi, ezeket kivánván biztositani az ellen, hogy a váltóbirtokos részéről a váltóigéret beváltására szolgáló lépések s különösen a kellő időbeni bemutatás nélkül megtámadhassanak. Ha azonban az előzők valamelyike a törvény által engedett ezen biztositékról lemond, nincs semmi elfogadható ok arra, hogy ebbeli lemondása érvényesnek el ne ismertessék annál is inkább, mert a kérdéses lemondás által, mely csak ő ellenében bir joghatálylyal, a többi érdekeltek jogviszonyain változás nem történik és nem történhetik.
Mig azonban az óvás elengedése a váltóbirtokost az ovatolás ténye alól feloldja, nem menti fel ezt attól, hogy a fizetést a lejáratkor annál követelje, kit ez a váltó tartalma szerint, mint közvetlenül hivatottat terhel: az előző, ki az óvást elengedi, nem mond és nem mondhat le azon kiváltságról, mely szerint a váltóösszeg kifizetése végett csak in subsidium vagyis azon esetre támadható meg, ha a váltó rendes uton czélját nem éri; ugyanazért az óvás elengedésének nem lehetett oly értelmet adni, mintha azzal a váltóbirtokos a kellő időbeni bemutatás alól is felmentetnék. Tekintve azonban, hogy a váltóbirtokos e részbeni diligentiáját csak óvással igazolhatná, melynek felvétele neki elengedtetett: önként következik, hogy a váltóbirtokos az ellenében, ki az óvást elengedte a bemutatás igazolására nem kötelezhető. A k. n. váltórendszabály nem zárja ki azt, hogy az előző a váltóbirtokos ellenében a mulasztást igazolhassa; de nem állapitja meg az igazolt mulasztás következményeit, mi által kérdéses intézkedésének, mely gyakorlati jelentőséggel alig birhat, értékét legalább is kétségessé tette. Ez okból a terezetben elégnek látszott annyit kijelenteni, hogy a váltóbirtokos a kellő időben történt bemutatás igazolására nem kötelezhető.
Végre nem látszott feleslegesnek kimondani, miszerint az óvás elengedése az előzőt az óvási költségek megtéritése alól fel nem oldja, egyrészről ugyanis az elengedés csak jogot, de nem egyszersmind kötelességet állapit meg a váltóbirtokos részére és másrészről neki a többi előzők ellen az óváséra minden esetben szüksége van; ha tehát ilyen felvétetett, annak költségeit, melyek minden előzőt egyetemlegesen terhelnek, az is tartozik viselni, ki az óvást esetleg elengedte.
Miután a lipcsei tanácskozány a kiméleti napokat hátorozottan megszüntette, szükséges volt arról gondoskodnia, hogy az ovatolást a váltóbirtokosnak oly esetben is lehetővé tegye, midőn ez csak nehézségekkel juthat az ovatoló személyhez. Egyrészről e szempontokból s másrészt azért, hogy Hamburg e tekintetbeni kivánalmai némileg kielégittessenek, a lipcsei tanácskozmány a váltórendszabály 41. czikkében kimondotta, hogy a váltóbirtokosnak jogában áll ugyan a váltót a lejárat napján is ovatolni, de hogy e cselekvény a lejáratra következő második köznap elteltéig elhalasztható. A tervezetnek ez intézkedést természetesen át kellett vennie; mert az a viszkereseti jog gyakorlásával benső összefüggésben áll s a czélba vett egyöntetüség nyilván veszélyeztetnék, ha váltótörvényünk ily váltás kérdésben a k. n. váltórendszabályhoz nem csatlakoznék.
Miután az elsőfolyamodásu biróságok rendezéséről szóló 1871. évi XXXI. tc. 20. §-a az óvások felvétele iránt intézkedett, a jelen tervezetnek e tekintetben a most érintett törvénycikk intézkedését kellett átvenni már azért is, mert ez intézkedés a fennálló szervezetnek teljesen megfelel s addig módositást nem szenvedhet, mig magában a birósági szervezetben változás nem történik.
Az óvásnak a 78. czikkben felsorolt kellékei nem csak a k. n. váltórendszabálynak, hanem saját váltótörvényünknek is, teljesen megfelelvén, azok felvétele külön indokolást nem tesz szükségessé.
Azon okok, melyek az elsőbbeni czikkben foglalt intézkedések indokolását feleslegessé tették, a 79. czikkre is alkalmazható levén, a részletes indokolás e helyütt is feleslegesnek tekinthető s elégnek látszik annak kiemelésére szoritkozni, miszerint a 79. czikkben érintett intézkedés az esetben is alkalmazást nyerend, ha ugyanazon személy ellen több váltót kell óvatolni; ez esetben is elég, ha a többszörös felszólitások egy és ugyanazon okmányba foglaltatnak, magától értetvén, hogy a 78. czikkben megállapitott kellékek egyenként és összesen megtartandók lesznek, s hogy különösen az óvásnak minden egyes váltó teljes és hű másolatát még az esetben is magában kell foglalnia, ha a váltók egészen egyenlők lennének. Az óvás kellékei ép ugy, mint a váltóé, alkatrészei egy formál-ügyletnek, tehát olyanok, melyeknek hiánya az ügylet érvénytelenségét vonja maga után; miből egyuttal következik, hogy ha az óvás több váltó tekintetében vétetik fel, az csak azon váltóra nézve lesz érvényes, melynek teljes és hű másolatát tartalmazza.
Az ujabb váltótörvények közül egyedül a Code de Commercie teszi az ovatoló személynek kötelességévé, hogy az óvást a feleknek haladéktalanul kiadják. Ez intézkedést, mely a magyar váltótörvény 132. §-ába is felvétetett, a jelen tervezet már azért sem mellőzhette, mert az kétségtelen kiegészitéseként jelentkezik a 80. czikkben foglalt többi intézkedéseknek.
Az óvás ép ugy, mint a váltó, formál-ügylet lévén, azt semmiféle más okirat nem pótolhatja, hogy tehát az óvás elvesztése estében a váltóbirtokos vagy ennek jogutódai, a szükséges okirat birtokába juthassanak, az európai törvények átalában kötelességévé teszik az ovatoló személyeknek, hogy ezek az óvást egy, e végre rendelt, jegyzőkönyvbe időrendben bevezessék.
Ez lévén az óvásokról vezetett jegyzőkönyvnek czélja, teljesen indokoltnak mutatkozik a 80. czikk harmadik bekezdésében foglalt azon intézkedés, mely szerint a váltóbirtokos vagy ennek jogutódai a jegyzőkönyvben vezetett óvást, a költségek megtéritése mellett, akár egyszerü, akár hitelesitett másolatban, bármikor kivehetik. Igaz, hogy e jog, illetőleg kötelesség a második bekezdésben foglalt intézkedésből mintegy hallgatag következik; mindazonáltal nem lehetetlen, hogy az valamely okból kérdéssé válik, hogy esetre csak kivánatos lehet, ha a biró határozatát nem a törvény interpretatiójára, hanem annak határozott intézkedésére állapithatja.
Az 1840. évi XV. törvénycikk 1. r. 135. §-ában foglalt intézkedés a k. n. váltórendszabály életbeléptetése alkalmával is fentartatott s igy nálunk szakadatlan alkalmazásban van; annak megtartását tehát nem csak a most érintett, hanem azon körülmény is indokolhatja, hogy a k. n. váltórendszabály e részben semmi intézkedést sem foglal magában.
A k. n. váltórendszabálynak alig van intézkedése, mely a lipcsei tanácskozányban annyi és oly heves vitára adott volna alkalmat, mint azon határozat, mely szerint az előzők értesitése és viszkereset nélkülözhetlen feltételét nem képezi. A porosz javaslat szerkesztői az értesitésnek, mint a viszkereset egyik feltételének, megállapitását javalták, habár azon aggodalmakat, melyekre ezen rendszer okot szolgáltatott, teljesen méltányolták; megállapodásukra főleg azon okból indittattak, hogy a kérdéses rendszer Németország legnagyobb részében érvényes volt s mert azon hátrányokat, melyekkel az járhat, annyira jelentékenyeknek nem tartották, hogy e miatt a divatozó rendszer megváltoztatását indokoltnak tekintették volna.
Eltekintve azonban attól, hogy az ujabb törvények közül a hollandi kereskedelmi törvény, habár lényegileg a Code de commerce-hez csatlakozik, a porosz javaslatban acceptált rendszert már 1838-ban elhagyta. A lipcsei tanácskozmány megállapodását több fontos körülmény indokolhatja, melyeket e helyütt már azért sem lehet mellőzni, mert saját váltótörvényünk nagyban azon álláspontot foglalja el, melyből a porosz javaslat szerkesztői kiindultak.
Mindenek előtt figyelembe veendő azon körülmény, hogy a régibb törvényhozások, miként ez már kiemeltetett, a váltóbirtokost az előzők mandatariusának tekintették, miért is őtet több oly kötelezettséggel terhelték, melyek a váltóból eredő jogok függetlenségével össze nem egyeztethetők. Ez álláspontot az ujabb törvényhozások átalában elhagyták; a váltóbirtokost független és önálló váltóhitelezőnek nyilvánitották, ki csak saját érdekeiről köteles gondoskodni, de e liberális és teljesen jogosult felfogást nem birták vagy nem akarták következetesen keresztül vinni, s az előzők értesitését mint a viszkereset egyik feltételét, legnagyobb részben fentartották, ezáltal liberális felfogásukkal kétségtelen ellenkezésbe jutván.
De ha az előzők értesitése, mint az elavult felfogás egyik kinövése, a most érintett okból átalában fenn nem tartható, az egyenesen lehetetlenné válik szemben a váltóbirtokosnak engedett azon joggal, melynél fogva az ez előzők bizonyos sorrendjéhez kötve nincsen s melyet miként ez az átalános indokolásban kifejtett, az egyik vagy másik előző kijátszására használhat.
Azt lehetne az előzők értesitésének szükséges mellett felhozni, hogy az előző ekként juthat csak tudomására a bekövetkezett zavarnak, tehát csak az által jut azon helyzetbe, hogy a viszkereseti költségek és kellemetlenségek elkerülése végett a váltó kifizetése iránt intézkedhessék.
Ez ellenvetés birhatna némi jelentőséggel, ha a törvény a viszkereset meginditását az értesités kézbesitésével tenné függővé; miután azonban ezt az európai törvények közül egyik sem teszi, az emlitett czél sem indokolhatja az értesités olyképeni fenntartását, hogy attól a viszkereseti jog gyakorlása tétessék függővé. Ehhez járul még egy más - tán mindennél fontosabb - körülmény, és ez az, hogy a viszkereset nem mindig belföldről, hanem igen gyakran külföldről is indittatik, mely esetben a szóban levő intézkedés a legnagyobb jogtalanságra vezethet s a váltó forgalmát megsemmisitéssel fenyegeti. Tegyük fel ugyanis, hogy a viszkereset oly országból indittatik belföldre, hol az előzők értékesitése nem képezi a viszkereset feltételét; a váltóbirtokos saját törvényeihez alkalmazkodva a váltót ovatolja és azt hiszi, hogy ezzel viszkereseti jogait fenntartotta: e feltevésben azonban téved, mert a belföldi biróság, mely a viszkereset tényleges meginditásánál csak a belföldi törvényt tarthatja szem előtt, kénytelen őtet keresetével elutasitani.
Ha a biróság cosmopoliticus felfogásból indulva ki, a viszkeresetnek helyet ád, a mellett, hogy egy nemzetközi elvet - mely szerint egyik állam köteles a jogok érvényesitésének saját törvényeitől eltérő módon helyt engedni - sért meg, a külföldit, a külföldön kelt ügyletet több előnyben részesitendő a belföldinél, mi hasonlag a nemzetközi jogfelfogással ellenkezik.
E szempontok vezérelték a negyedik magyar jogászgyülést is, midőn utmutatásul a codificátiónak és a magyar váltótörvény intézkedésével szemben kijelentette, hogy a viszkereset materialis feltételeire nézve a fizetési hely törvényei szolgálnak irányadóul.
Mig azonban a tervezet az előzők értesitését mint a viszkereset feltételét mellőzi, azt a váltóbirtokosnak bizonyos joghátrány mellett mégis kötelességévé teszi, a mennyiben ezt nem csak az értesités elmulasztásából eredő kár megtéritésére kötelezi, hanem egyuttal tőle a kamatokat és költségeket is megvonja. Ennél többel a váltóbirtokost büntetni azért nem lehetne, mert mulasztásának, az előzőket tekintve, egyéb következménye alig lehet mint az, hogy ezeknek költséget és kellemetlenséget okozhat.
Hogy a tervezet a váltóbirtokostól csak a közvetlen előző értesitését követeli, abban találja indokolását, hogy a váltókapcsolatban álló személyek rendszerint csak saját előzőjüket ismerik, ennek lakását és tartózkodását tudják; a törvény tehát a váltóbirtokostól, ha ezt minden előző értesitésére kötelezné, sok esetben olyasmit kivánna, mit ez a legjobb akarat mellett sem teljesithet. A törvénynek tehát meg kellene elégedni azzal, hogy a váltóbirtokos az értesités átalában feladta, mi természetesen az értesités czélja nem lehet.
A 83. czikkben foglalt intézkedés főleg az üres hátiratnál bir jelentőséggel, melynek kiállitóját a váltóbirtokos rendszerint azért nem értesitheti, mert annak tartózkodása előtte ismeretlen.
A tervezet e tekintetben a k. n. váltórendszabályhoz csatlakozik ugyan, de azt bizonyos tekintetben kiegésziti. A váltórendszabály 47. czikke szerint ugyanis a váltóbirtokos, ki a váltót üres hátirat mellett szerezte meg, forgatója közvetlen előzőjét tartozik értesiteni; ugy de nem lehetetlen, hogy a váltót ez is üres hátirat mellett szerezte, mely esetben a váltórendszabály intézkedése nem kielégitő; ugyanazért czélszerübbnek látszott kimondani, miszerint a kérdéses esetben azon előző lesz értesitendő, ki a váltót a hátirat keltezése mellett ruházta át. Igaz, hogy ezt a kellő interpretatio mellett a váltórendszabály intézkedéséből is lehet következtetni; de mert az interpretatio nem minden esetben találja el a törvény intentióját czélszerübbnek látszott a felek kötelességét szabatosan meghatározni.
Az értesités legegyszerübb és legolcsóbb módjául a posta utjáni értesités mutatkozik, mely már azért is ajánlható, mert a biróságok utjáni értesités minden esetre hosszabb, nehézkesebb és költségesebb.
Azonfelül az értesités tisztán magán jellegü lévén, a biróságok hatáskörébe nem is tartozik s ezeknek különben is kimért idejét, ok és szükség nélkül megrabolja.
Miután a jelen tervezet szerint a tudósitott előző saját előzőjét a tudósitás vételétől számitandó bizonyos idő alatt köteles értesiteni, szükségesnek mutatkozik neki módot nyujtani arra nézve, hogy az értesités vételét nehézség nélkül igazolhassa.
Erre szolgál a 84. czikk második bekezdésében foglalt intézkedés, mely szerint az értesités vétele hasonlag postavevénynyel igazolható.
A jelen tervezet 11. czikke szerint a váltónyilatkozatok egyetemleges kötelezettséget állapitanak meg a váltó minden jogszerü birtokosa irányában.
Ez intézkedésből önként következik a 85. cz. első bekezdésének azon határozata, mely szerint a váltóbirtokos a kötelezetteket tetszése szerint akár összesen, akár egyenként megtámadhatja; hogy követelését azért, mert a keresetet valamelyik kötelezett ellen abban hagyta, el nem veszti. Mindez a solidaris kötelezettségek jogi természetéből következik és ez okból bővebb indokolást alig kivánhat.
Hogy a váltóbirtokos kereseti joga mire terjed ki, az hasonlag a 11. czikkben lett megállapitva, mely szerint a váltókapcsolatban álló személyek közül az elfogadó, kibocsátó és a kezes a váltóösszeg kifizetéseért, az intézvényező és a forgatók pedig e mellett a váltó elfogadásaért is felelősek. Az tehát, hogy a váltóbirtokos megtámadott adósoktól mit követelhet, attól függ, hogy keresetét ki ellen és mi okból inditja; mert az eset minőségéhez képest az elfogadás vagy fizetés megtagadása lévén keresetének alapja, ehhez képest a váltóösszeg biztositását vagy annak kifizetését s mindegyik esetben egyuttal a felmerült költségek megtéritését is követelheti.
A váltókeresetnek, legyenek azok akár tulajdonképeni keresetek, akár viszkeresetek, egyik közös sajátsága abban áll, hogy ellenük a kifogásolási védelemnek csak bizonyos korlátok közt lehet helye. A theoria különbséget tesz a feltétlenül és a feltételesen megengedett kifogások közt, az elsők közé azokat sorozván, melyek magából a váltótörvényből erednek vagyis mint exceptiones rei-coherentes és váltójognak közvetlen vagy közvetett rendeletein alapulnak, a váltójogi viszony természetéből folynak, tekintet nélkül arra, hogy azok forrását a váltótörvény átalános elvei vagy specialis rendeletek kepezik, melyek tehát tekintet nélkül a felperes személyes viszonyaira mindenki ellen használhatók; az utóbbiak közé ellenben azokat, melyek a felperes és az alperes közt fennforgó viszonyból s nem valamely korábbi ténykörülményből merittetnek, tehát csak a mindenkori felperes ellen érvényesíthetők.
Megfelelőleg a váltóigéret függetlenségének, megfelelőleg a jelen tervezetben kifejtett materialis váltói szigornak, az érintett felosztást a tervezet 86. czikke is elfogadta anélkül hogy egyes kifogások részletezésébe bocsátkoznék.
A kifogások részletezése szorosan véve nem is lehet a törvény feladata, mely az élet minden lehető esetére dispositiót nem tartalmazhat és legfelebb arra szoritkozhatnak, hogy a kifogások némely eseteit exemplicative felsorolná; mi azonban oly elláthatlan téren, midőn a kifogások mozoghatnak, gyakorlati jelentőséggel alig birhatna. E felfogással egyáltalán nem ellenekezik az, hogy a jelen tervezet a következő czikkekben a kifogások két neméről külön intézkedik; mert ezzel az az átalánosság, ellen nem vét, hanem csak utmutatást ad oly kifogásokra nézve, melyek a feltételesen megengedett kifogások közé sorozhatók s melyek kellő szabályozás nélkül, a törvény helytelen alkalmazására vezethetnének.
A váltó lényeges kellékei, miként ez már ismételve kiemeltetett, alkatrészeit képezik egy formál-ügyletnek, tehát olyanok, melyeknek hiánya az ügylet érvénytelenségét vonja maga után; ez okból a jelen tervezet is elfogadta azon intézkedést, mely szerint az oly okirat, melyen a váltó lényeges kellékeinek valamelyike hiányzik, váltói kötelezettséget nem állapit meg. Mindazonáltal felesleges és nem indokolható szigor lenne az okirattól azért, mert az elfogadás, illetőleg a kibocsátás alkalmával valamelyik kellék hiányban szenvedett, a váltójogi foganatot eo ipso megtagadni.
A fentebb érintett elv teljesen megóvatik az által, ha a váltó teljessége a kereset benyujtásakor kivántatik meg; ez lévén azon időpont, midőn a qualificáló feltételek együttes jelenléte szükséges, miután váltókereset csak érvényes váltó alapján inditható. A tervezet midőn a váltó valamelyik lényeges kellékének utólagozását megengedi, illetőleg az utólagos kitöltésből meritett kifogást kizárja, abból indul ki, hogy arról, ki váltónyilatkozatot ir alá, joggal tehető fel, miszerint érvényes ügyletbe kivánt bocsátkozni, nem lehet tehát ellenére, ha az ügylet a hiányzó kellék utólagozása által teljességre emeltetik.
E tekintetben azonban nem lehetett az általános szabály felállitásával megelégedni; hanem különbséget kellett tenni a váltónak egy harmadik jóhiszemü birtokosa s azok közt, kik az utólagos kitöltésben részt vettek. Az elsők ellenében, megfelelőleg azon elvnek, mely szerint a váltóadós egy harmadik személy viszonyaiból meritett kifogással egyáltalán nem élhet, a kitöltésből meritett kifogást sem lehetett megengedni; ellenben meg kellett azt engedni azok ellen, kik a kitöltésben részt vettek, feltéve, hogy a váltóadós a kitöltés szerződés-ellenes voltát igazolhatja, ez esetben a kifogást kizárni annyit tenne, mint a visszaéléseknek tárt kaput nyitni, azokat törvény által sanctionálni.
Valamint az üres hátiratnál a forgató hallgatag csak abban egyezik bele, hogy a teljes hátirat fogalmához szükséges momentumok pótoltassanak, ugy az intézvényezett, ha ki nem töltött váltót fogad el csak ahoz adja beleegyezését, hogy az okirat, a történt megállapodás szerint kiegészittessék; ha tehát a kiegészités a megállapodás határain tul megy, az mint jogosulatlan jeletkezik s ép azért, az érdekelt fél részéről jogosan megtámadható.
Ha két személy közül, mindegyik annak teljesitésével tartozik, mit a másik követelhet, akkor a kötelezettségek egymást kölcsönösen megszüntetvén, beszámitásnak van helye. Ezt a váltójogból teljesen kizárni annyit tenne, mint a feleket igen sok esetben ok nélkül kettős perlekedésre kényszerinteni.
Azonban minden méltányosság mellett, mely a beszámitás megengedését javalhatja, annak nem lehet nagyobb kiterjedést adni, mint a melyet a váltó lényege s a váltó-üzletnek mindig szem előtt tartandó rendeltetése megenged. A váltó pénzfizetési igéretet tartalmazván, mint a fizetés egyik módja, a forgalom közvetítését czélozza; ebbeli rendeltetése tehát megkivánja, hogy a váltó birtokosa, a váltó által képviselt összeghez minél kevesebb nehézséggel juthasson, hogy ettől oly viszonyokra állapitott kifogások által el ne üttessék, melyek a váltóra látható befolyást nem gyakorolván, tudomására nem jutottak, de általa felismerhetők sem voltak. Azonban a legnagyobb váltói szigor mellett sem mehet a váltóbirtokos igénye tovább, mint a kielégitésre és miután azáltal, ha követelése az ő saját tartozásával egyenlittetik ki, épen a fizetéshez jut, - a beszámitást jogosan elleneznie nem lehet. - Hogy a beszámitás által kiegyenlitendő követeléseknek kölcsönöseknek kell lenniök, az a dolog természetéből következik, de korántsem kivántatik meg, hogy a követelések hasonló jogalapból származzanak; mert habár az egyik követelés olynemü is, hogy könnyebben és gyorsabban érvényesithető (pl. a váltókövetelés) ez a beszámitásnál különbséget azért nem tehet, mert ha a kivételes érvényessitési mód czélja a gyors kielégités, úgy ezt gyorsabban alig érhetné el a váltóbirtokos, mint épen a beszámitás által.
Azon eltérések közt, melyek az általános indokolás szerint, a magyar váltótörvény s a k. n. váltó-rendszabály intézkedései közt léteznek, a legfontosabbak egyike az, hogy mig a magyar váltótörvény a váltó-birtokosnak az elfogadás hiánya miatt készfizetési viszkeresetet ad, az alatt a váltó-rendszabály ily esetben csak biztositási viszkeresetre jogositja fel a váltó-birtokost.
Hogy e tekintetben a k. n. váltó-rendszabály foglalja el a helyes álláspontot, azt hosszasan fejtegetni alig szükséges s elégnek látszik e tekintetben a váltó-igéret természetére és czéljára utalni. A váltó-igéret mint formálügylet a legszigorubb magyarázat alá esik, az nem tür meg oly kiterjesztést, mely magával az okirat tartalmával homlokegyenest ellenkezik. Ily kiterjesztésnek tekinthető pedig a magyar váltótörvény szóban levő intézkedése.
Ki váltó-nyilatkozatot ir alá, határozott összeg fizetésére kötelezi ugyan magát, de csak bizonyos időben; tőle tehát, az ügylet formalis természete szerint, a fizetés a kitüzött idő eltelte előtt semmi esetben sem követelhető. Azon körülmény, hogy a fizetési meghagyás az intézvényezett részéről általában nem vagy csak megszoritással lett elvállalva, legfelebb arra mutat, hogy a váltó-ügylet bizonyos stadiumában zavar állott be; de e zavar nem azonos a fizetés megtagadásával, mert nem zárja ki, hogy a váltó lejáratkor az intézvényezés értelmében kifizettessék.
A k. n. váltó-rendszabály nem mondja ki ugyan határozottan, hogy a felek a biztositás módját és mennyiségét szabadon állapithatják meg; de ezt hallgatag megengedi, mert különben a 27. czikkben a biztositás módjáról és mennyiségéről nem tenne emlitést. E helyett czélszerübbnek látszott a felek szabadságát határozottan kiemelni, ez által eleje vétetvén azon controversiáknak, melyek a felek szabadságára névze keletkezhetnek, s melyek a biztositási viszkeresetnél csak zavart okozhatánanak.
A k. n. váltórendszabály 25. czikkének homályos intézkedése folytán a gyakorlatban különféle nézetek támadtak az iránt: tartozik-e a váltóbirtokos az óvást a biztositás megtörténte előtt kiadni a végből, hogy biztositási viszkeres indithasson? A biztositási viszkereset alapját tekintve, a fentebbi kérdésre nem-mel lehet felelni. A viszkereset ugyanis azon feltevésen alapszik, hogy a váltóügyletben zavar állott be; e zavar tényleges bekövetkeztét tehát annak, ki viszkeresetet indit, igazolni kell; ez igazolás csak az óvás által történhetik és senki sem követelheti, hogy a viszkereset elintézésére hivatott hatóság puszta állitása alapján ismerjen el jogokat és hozzon határozatot. Azonfelül, miután a váltójog általánosan elismert elve szerint, a váltóbirtokos a viszkereset meginditásánál az előzők bizonyos sorrendjéhez kötve nincsen, hanem azok közül tetszése szerint választhat; miután továbbá az előzők értesitése biztositási viszkereset esetében nem kivántatik meg, önkényt következik, hogy a viszkeresőnek általában, különösen pedig oly esetben, midőn a megtámadottnak a beállott zavarról tudomása nem lehetett, azon helyzetben kell lennie, hogy jogosultságát a fellépéshez a megtámadott ellen igazolhassa, mit csak ugy tehet, ha az eredeti óvás birtokában van. Mindezekből kitünik, hogy azok, kik az óvás előleges kiadását kivánják, a viszkereset valódi értelmén nyilván tulmennek s annak teszik ki magukat, hogy ellenükben a biztositás adása iránti felszólitást is, mint a biztositás előzetes kellékét lehetne megkivánni. Ily körülmények közt csak helyeselhető a 89. czikk harmadik bekezdésének foglalt intézkedés, mely szerint a váltóbirtokos az óvást a biztositás megtörténte előtt kiadni nem tartozik.
Nem csak a közvetlen váltóbirtokosnak, hanem minden előzőnek is érdekében áll, magának biztonságot szerezni arra nézve, hogy a váltólejáratkor az intézvényezés értelmében ki fog fizettetni; ugyanazért az elfogadás megtagadása esetében a tervezet minden előzőt feljogosit arra, hogy saját előzőitől hasonlag biztositást követelhessen. Miután azonban a biztositási eljárás nem a váltóösszeg kifizetését czélozza, miután továbbá azon körülmény, hogy az elfogadás átalában nem vagy nem kellőleg történt, az óvás által minden kétségen felül helyeztethetik, - a viszkeresőt arra kötelezni, hogy ezen rendszabály kieszközlésénél az eredeti váltót is felmutassa, alaposan annál kevésbé lehet, mert a váltó felmutatása az óvás alkalmával a nélkül is megtörténvén, a viszkereső váltó-birtokosi minőségét kellően igazolta.
A biztositási viszkereset czélja, a váltó leendő kifizetésére nézve garantiát szerezni, önként következik tehát, hogy mihelyt e tekintetben biztositék már adatott, az azt nyujtó fél utódai ujabb biztositékot nem követelhetnek, miután az, mihez joguk volna, már megtörtént.
Ehez képest a tervezet ép ugy, mint a k. n. váltórendszabály, kijelenti, miszerint az adott biztositék nem csak a viszkeresőnek, hanem a biztositékot nyujtó fél utódsainak is fedezetül szolgál. Miután azonban a 91. cz. intézkedése csak az esetre szól, ha a biztositékot nyujtó fél utódai viszkeresetet inditanak, önként következik, hogy a biztositék az utódokat nem de jure, hanem egyedül a viszkereset tényleges meginditása esetében illeti.
Hogy az adott biztositék módja vagy mennyisége ellen emelt kifogások alaposaknak mikor tekinthetők, mint questio facti, minden egyes esetben a biróság által lesz megállapitandó; s e tekintetben mindössze annyit lehetne megjegyezni, hogy a biróság egyéb döntő körülmények mellett, különösen arra köteles tekintettel lenni, vajjon az adott biztositék alkalmas és elegendő-e arra, hogy a váltóösszeget járulékaival együtt fedezze.
A tervezet 92. czikke lényegesen eltér a k.n. váltórendszabály 28. czikkében foglalt határozatoktól, a memnnyiben a biztositás megszünési eseteit a k. n. váltórendszabálytól eltérőleg állapitja meg. A váltórendszabály 28. czikke szerint - 2. pont - a biztositék visszaadandó, ha az előző ellen a készfizetési viszkereset a váltó lejáratától számitandó egy év alatt meg nem indittatik; vagy ha - 3. pont - a váltó erejét elvesztette.
Ez intézkedéseket a tervezet fel nem vehette, mert azok határozott ellenmondásra vezetnek s ez okból zavarokra adhatnak alkalmat. A k. n. váltórendszabály 78. és 79. czikkeiben, az előzők elleni viszkereseti jog elévülési idejét három, hat és tizennyolcz hónapban állapitja meg; a viszkeresetnek tehát az előzők ellen a most érintett idő alatt okvetlen meg kell indittatni; ugyde ha a váltóbirtokosnak a 28. czikk 2. pontja szerint jogában áll a készfizetési viszkeresetet a váltó legjáratától számitandó egy év alatt meginditani, akkor vagy a 78. czikkben megállapitott elévülési idő egyrészének - a három és hat hónapnak absolute nincsen értelme, vagy kettős elévülési idő állapittatik meg minden oly esetre, midőn valamelyik előző biztositást adott. Továbbá a 28. czikk 3. pontja az elévülési idő hatályát határozottan elismeri, mert különösen nincsen értelme azon kitételnek, mely szerint a biztositék visszadandó, ha a váltó erejét elvesztette; pedig az elévülési idő elteltével, mely három, hat és tizennyolcz hó lehet - a váltó az előzők irányában minden esetre elveszti joghatályát.
Ha a lipcsei tanácskozmány a porosz javaslat 73. §-át, mely szerint minden váltójogi igény egy év alatt kivétel nélkül elenyészik, elfogadja, akkor a 28. czikk 2. pontjában foglalt határidő teljesen correctnek volna tekinthető; a tanácskozmány azonban az egy évi elévülési időtől eltért s megfeledkezett arról, hogy ennek következtében a 28. czikk 2. pontja módositandó lett volna. Hogy a lipcsei tanácskozmánynak nem volt szándéka az adott biztositékot, az elévülési időn tul fentartani, arról a tanácskozmányi jegyzőkönyvek tanuskodnak, melyek szerint egy évi idő egyenesen, tekintettel a porosz javaslat 73. §-ában megállapitott elévülésre, lett megtartva.
Ily körülmények között alig szükséges bővebben fejtegetni, hogy a tervezet 92. czikkében foglalt határozatok, a k. n. váltórendszabály rokon intézkedései felett elsőséget érdemelnek s ez okból minden habozás nélkül elfogadhatók.
A magyar váltótörvény intézkedése, mely szerint az elfogadás megtagadása esetében készfizetés viszkeresetnek van helye, ép oly kevéssé felel meg a váltóigéret természetének, mint a kir. Curiának 1863. évi márczius 23. és 26-án kelt azon határozata, mely a váltótörvény I. r. 99. §-ának erőszakos interpretatiója alapján a váltóbirtokost az elfogadó ellen elrendelt csőd esetében készfizetési viszkeresetre jogositja fel. A váltó által képviselt fizetési igéret határozott időre tétetik; a váltóbirtokos tehát a váltó formalis természete szerint, a fizetési kikötött idő előtt semmi esetben és semmi körülmény közt sem követelheti s e részbeni igényei helyesen csak odáig terjedhetnek, hogy bizonyos körülmények közt, az igéret leendő beváltására nézve biztositást kivánhat. E jogot a tervezet a váltóbirtokosnak egyrészről az elfogadás megtagadása esetében, másrészről pedig akkor adja meg, ha az adós oly körülmények közé kerül, melyek közt emberi számitás szerint az igért fizetés hiánytalan teljesitése nem remélhető. Hogy mikor tekinthető a fizetés veszélyezettnek, azt a tervezet 93. czikke állapitja meg, mely lényegileg a k. n. váltórendszabályhoz csatlakozik. Ez esetek kétségen kivül olyanok, melyek a biztositást teljesen indokolhatják, miért is azok bővebb igazolást már e szempontból sem kivánhatnak.
Valamint egyéb intézkedéseknél, ugy a biztositás szóban levő neménél sem lehetett a nürnbergi tanácskozmány által megállapitott novellákat figyelmen kivül hagyni; miért is a tervezetben, megfelelőleg a most érintett novellákban foglalt intézkedésnek, ki kellett jelenteni, hogy a váltóbirtokos a biztositást nem csak a tulajdonképeni előzőktől, hanem magától az elfogadótól, illetőleg a kibocsátótól is követelhetik.
A váltókapcsolatban álló személyek intentiója szerint a váltóösszeg kifizetésének az intézvényezett, illetőleg a kibocsátó által kell történni; ebből folyólag kötelessége a váltóbirtokosnak a fizetést a most érintett személyeknél keresni a nélkül, hogy e részben a kijelölt ut és módtól bármi tekintetben eltérnie lehetne. Ha azonban a váltó és kijelölt rendes uton czélját nem éri, ha azok, kiket a váltó kifizetése első sorban terhelne, e kötelességnek meg nem felelnek, - a váltóbirtokosnak jogában áll követelését azok ellen érvényesiteni, kiknek kezein a váltó keresztül ment, s kik annak átruházásával, a váltóigéret beváltásáért, subsidiarie garantiát vállaltak. Tekintve azonban, hogy a most érintett személyek a váltóigéret beváltásáért csak in eventum vagyis azon esetre felelősök, ha a váltó rendes uton czélját nem éri, önként következik, miszerint a váltóbirtokos a végből, hogy előzői ellen fordulhasson, saját diligentiáját vagyis azt, hogy a fizetést a kellő időben és helyen siker nélkül kereste, óvással igazolni tartozik. Ezért követeli a tervezet 74. czikke a váltóbirtokostól az óvást minden oly esetben, midőn előzői ellen viszkeresetet inditani kiván.
Azok után, mik a jelen tervezetben részint a 74. czikk indokolásánál, részint más helyen a viszkereseti jog természetére nézve felhozattak, a 94. czikkben foglalt intézkedés, mely saját váltótörvényünknek is teljesen megfelel, bővebb indokolást alig kivánhat.
A váltóügyletben résztvevő azon személyek, kiknek kezein a váltó, a kötelezettség elháritása nélkül keresztül ment, felelősek a váltóigéret pontos beváltásáért; e minőségükben tehát el kell készülve lenniök arra, hogy a váltóbirtokos részéről in eventum megtámadtatnak, minek ez által vehetik elejét, ha a váltóösszeget járulékaival együtt kifizetik vagyis a váltót beváltják. E jogot tőlök megtagadni egyrészről azért nem lehet, mert őket az ügyleten kivül álló érdektelen személyeknek, tehát jogtalan beavatkozóknak tekinteni nem lehet, másrészről, mert a váltóbirtokos jogos igényei a teljes kielégitésnél tovább nem terjedhetnek; ennek megtörténtével minden további joga megszünik s reá nézve, feltéve, hogy a fizetést valamelyik előzője ajánlja, egészen közönyös az, hogy az előzők közül melyik teljesiti a fizetést; tehát nem is állhat jogában azt ellenezni s az előzőnek ok és szükség nélküli költségeket okozni. Egyébiránt a 95. czikkben foglalt intézkedés lényegileg a magyar váltótörvény I. r. 162. §-ban is feltalálható, miért is annak felvételét már e körülmény is eléggé indokolhatja. A k. n. váltórendszabály nem intézkedik azon esetről, ha az előzők közül többen ajánlanak fizetést, miért is e részben legfeljebb a váltórendszabály 64. czikkében foglalt intézkedést lehetne per analogiam alkalmazni; e helyett azonban czélszerübbnek látszott a magyar váltótörvény - 163. § - intézkedését átvenni s határozottan kijelenteni, hogy a váltóbirtokos ily esetben annak ajánlatát köteles elfogadni, kinek fizetése által legtöbben szabadulnak fel a kötelezettség alól. Ez intézkedés teljesen megfelel a jelen tervezet azon intentiójának, mely szerint az előzőket ok és szükség nélkül obligóban tartani nem engedi.
A 96. czikkben foglalt határozatok nem csak a váltórendszabály, hanem a magyar váltó intézkedésének is megfelelvén, azok bővebb indokolása e helyütt feleslegesnek mutatkozik s elégnek látszik a szóban levő czikk azon intézkedésére reflectálni, mely szerint a váltóbirtokos da kamatokat, költségeket és a provisiot akkor is követelheti, ha keresetét egyedül az elfogadó, illetőleg a kibocsátó ellen intézi. Ez intézkedés teljesen igazolja azon körülmény, hogy a jelen tervezet ép ugy, mint minden európai váltótörvény, a váltóbirtokosnak a keresetre nézve szabad választási jogot enged; ugyde ha e jog a váltóbirtokosnak megadatik, akkor a következetessé azt hozza magával, hogy azon tételeket, melyek az összes kötelezettek ellen felszámithatna, az esetben is követelhesse, ha szabad választási jogával élve, a kötelezettek közül csak az egyiket támadja meg. Egyébiránt a gyakorlatban nem is tétetett nehézség a kérdéses felszámitás ellen; az majd minden nap előfordul, miért is annak törvényesitését alaposan ellenezni nem is lehetne.
A forgatmányos, ki a váltót beváltja, e tényével nem szünteti meg a váltói obligatiót, mely eltérőleg a köztörvényi obligatiótól, a fizetés tényével eo ipso megszüntnek nem tekinthető; ellenkezőleg a forgató a fizetés által a váltó tulajdonát szerzi meg s jogot nyer a váltókövetelés érvényesitésére a főkötelezettek, tehát az elfogadó, illetőleg a kibocsátó s azon subsidiarius adósok ellen, kik a váltóigéret bevallása mellett in eventum garantiát vállaltak. Valamint a lejárat előtt a hátirat a tulajdonjog megszerzési módját képezi, ugy a fizetés a lejárat után jogczim, a váltó isméti megszerzésére; mert a forgató, ki czélt nem ért, a váltót kifizeti, kötelezettséget teljesit ugyan, de e tényével váltóbirtokossá lesz, kinek e minőségében saját előzői felelősök. Ily szempontból tekintve a forgató által teljesitett fizetést, mulhatlanul szükséges megállapitani azon követelést, melyet a fizető forgató saját előzői ellen támaszthat. Ez történik a tervezet 97. czikkében, mely lényegileg nem csak a k. n. váltórendszabálynak, hanem váltótörvényünk intézkedésének is megfelel, miért is egyes részeiben bővebb indokolást nem tesz szükségessé.
A k. n. váltórendszabály 52. czikke egy nem teljes intézkedést tartalmaz, a mennyiben csak az esetre szól, ha a viszkereset belföldről külföldre intéztetik, de megoldatlanul hagyja a kérdést oly esetben, midőn a viszkereset külföldről belföldre intéztetik; pedig az utóbbi esetben sokkal több foganattal birhat a törvény intézkedése, mert arra nézve, hogy a külföldre intézett viszkeresetnél az ott megengedett magasabb tételek, idegenek által felszámithatók-e, első sorban a külföldi törvény határozata irányadó. E mellett a k. n. váltórendszabály intézkedése a viszonosságnak sem felel meg; mert nem engedi meg a külföldi viszkeresőnek, hogy ez az általa kiegyenlitett magasabb tételeket a belföldön felszámithassa. Ily körülmények között a tervezet 98. czikkében foglalt intézkedés teljesen indokoltnak mutatkozik s annak igazolására a most felhozott körülményeken felül egyéb alig lehet szükséges.
Mig a magyar váltótörvény a viszváltót csak röviden felemliti, 168. § azalatt a Code de Commerce és a Codice di Commerci nagyon is hosszadalmasan tárgyalja az erre vonatkozó szabályokat. A helyes középutat e tekintetben is a k. n. váltórendszabály szerkesztői követték, kik a viszváltó iránti intézkedéseikben minden felesleges dispositiót mellőztek a nélkül, hogy a kérdésnél a rövidségnek a kellő szabatosságot feláldozták volna. Igaz, hogy a váltórendszabály intézkedése mellett a consequentiák megállapitása a gyakorlati élet feladata marad; de ez a viszkereset jogi természetének kellő ismerete mellett nehézségeket nem okozhat; daczára azonban ennek, nem lehet felesleges e helyütt a viszváltó természetét s az azzal járó manipulatiót röviden megérinteni. Alakjára nézve a viszváltó a közönséges váltóhoz hasonlit és sajátságos jelleggel csak az intézvényező s az intézvényezett közt fennforgó viszony tekintetében bir; a közönséges váltónál ugyanis az intézvényezett nincs kötelezve az elfogadásra és fizetésre, ennek megtagadásával mitsem veszélyeztet; egészen máskép áll a dolog a viszváltónál, melynek intézvényezettje az elfogadást, illetőleg a fizetést azért nem tagadhatja meg, mert különben ellene a követelés a viszkereset rendes utján érvényesittetik. Ugyanazért, ha a viszváltó nem honoráltatik, a birtokosnak jogában áll igényeit, az alapváltó erejénél fogva, a kötelezettek ellen s ezek közt a viszváltó intézvényezettje ellen is érvényesiteni, mely esetben az utóbbit azon tételek megfizetése is terheli, melyekből a viszváltó összege felszaporodott.
Miután a viszváltó a kielégités egy nemét képezi, mi sem természetesebb, mint az, hogy annak látra kell kiállittatni; miután továbbá az által, ha a viszváltó nem közvetlenül a viszkereset lakhelyére intézvényeztetik, ennek külön költség okoztatnék, az is teljesen indokoltnak mutatkozik, hogy viszváltó a drittura intézvényezendő.
A 100. és 101. §-okhoz
A 100. czikkben foglalt intézkedés nem csak a k. n. váltórendszabálynak, hanem saját váltótörvényünknek is megfelelvén, bővebb indokolást nem tesz szükségessé.
Miután a fizetés által, ha az valamelyik forgató részéről történik, váltói obligatio hatályát nem veszti; miután továbbá a váltót ugyanazon személyek ismételve forgathatják, a forgató, ki a váltót beváltja, minden további viszkereset alól csak az által szabadul fel, ha saját hátiratát kitörli; e mellett egyuttal kitörölheti az utódok hátiratait is, mert ezek felelőssége ugyis már megszünt, tehát aláirásaik a váltón jelentőséggel nem birnak.
A kezességnek abbeli foganatját, mely szerint a kezest kereseti jog illeti az ellen, kiért a fizetést teljesitette, a váltójognak már azért is el kell ismernie, mert a váltói kezes kötelezettsége sokkal szigorubb annál, melyet a magánjog a közönséges kezesre megállapit; jogos és méltányos tehát, hogy a váltói kezes legalább is a jogok azon sommájában részesittessék, mely a köztörvény szerint a kezest kétségtelenül megilleti.
Ez intézkedés azonban magában véve a váltókezesség jogi természetének meg nem felelne, mert általa nem nyerne kifejezést azon axioma, mely szerint a váltókezesség minden tekintetben a főkötelezettség természetét követi. A kezes ugyanis ahhoz képest, hogy kiért vállalt kezességet, a váltón mint elfogadó, kibocsátó, intézvényező vagy forgató szerepelhet és kötelezettsége azon feltételek alá esik, melyeket a törvény az érintettek kötelezettségeire nézve megállapit. Ebből egyrészről következik, hogy a kezes jogilag annak helyébe lép, kiért a fizetést teljesitette; más részről, hogy őtet ugyanazon jogok illetik, melyeket a törvény a főkötelezettek részére megállapit; a kezes tehát ha a váltót kifizeti, a mellett, hogy kereseti jogot nyer az ellen, kiért fizetett, egyuttal azon jogokba lép, melyek a főkötelezettet fizetés esetében saját előzői ellen illeték volna. Ezt kivánja a 102 §. szabályozni, mely nemcsak hogy a váltókezesség jogi természetének megfelel, hanem egyuttal oly hiányt is pótol, mely a vátlójog terén csak vitára és zavarra adott alkalmat.
A 103-106. §-okhoz
A k. n. váltórendszabály nem tartalmaz intézkedést a váltói zálog- és megtartási jog iránt, mit azon körülménynek lehet tulajdonitani, hogy a lipcsei tanácskozmány e kérdést illetőleg a particularis törvényhozások irányára befolyást gyakorolni nem kivánt.
A váltói zálog- és megtartási jognak, eltérőleg a váltórendszabálytól, a törvény anyagi részébe leendő felvételét indokolja egyrészről azon körülmény, hogy a kérdéses intézkedés nem csak nálunk, hanem Ausztriában-, Szász-, Bajor és már országokban is felvétetett, másrészről azon körülmény, hogy a szóban levő intézkedés a váltói forgalom lényeges megkönnyitésére szolgál s mint ilyen, már azért is elfogadandó, mert nem lenne helyeselhető, ha a váltóbirtokos oly jogtól, melylyel a kereskedelmi törvények a kereskedőket rendszerint felruházzák, megfosztatnék.
A mi azon netaláni ellenvetést illeti, hogy a jogok mikénti érvényesitését tárgyazó szabályok az alaki jog körébe tartozván, illetékesen csakis abban nyerhetnek alkalmazást, nem lehet ugyan tagadni, hogy az eljárási formalitások átalában az alaki jog körébe tartoznak, de ebből korántsem következik, hogy a váltójog anyagi részébe ne lehetne oly intézkedést felvenni, mely a váltóval összefüggő, illetőleg vele kapcsolatba hozott jogok minőségét és hatályát határozza meg. A váltójog kivételes természetével épen nem ellenkezik, hogy annak anyagi részébe a kérdéses intézkedés felvétessék, a mit eléggé igazol az, hogy a váltóból felmerülő kifogások tekintetében majdnem minden váltójog részében találunk provisiót.
Ha a zálogbirtokosnak azon kiváltság megadatik, hogy zálogjogát minden körülmény közt váltói uton érvényesithesse, e kiváltságot nem lehet pusztán a végrehajtásra szoritani. Azok részéről, kik a váltóhitelező emlitett kiváltságát a keresetre kiterjeszteni nem kivánják, az hozatik fel, hogy oly esetben, midőn az adós csőd alá kerül, a követelések beperlésére csak egy utat ismer a csődtörvény; a váltóhitelező tehát, ha zálogjoggal bir is, keresetét a csődbiróságnál tartozik benyujtani s csak a kielégitést szorgalmazhatja a kezei közt levő zálogból, a nélkül, hogy a csődper állására figyelemmel lenni tartoznék. Tekintve azonban, hogy a kereset nem más, mint mód arra nézve, hogy a zálogra vezetendő váltói végrehajtás lehetővé tétessék; tekintve továbbá, hogy a zálogjog kiváltságos természete ép annak érvényesitési módja által feltételeztetik, - a következetesség postulátumának tekinthető, hogy a zálogbirtokos kiváltsága oda terjesztessék ki, miszerint ez követelését az általa birt zálog alapján, tekintet nélül az adós ellen elrendelt csődre, mindenkor váltói uton érvényesithesse, - tehát keresetét a különben illetékes váltótörvényszék előtt indithassa meg; magától értetvén, hogy a keresetét a tömeg ellen intézni s ugyanannak a netaláni felesleget kiadni tartozik.
A megtartási jog természetéből folyik, hogy a váltóhitelező a kezeihez került dologból, a mennyiben azok követelése kielégitésére in natura alkalmasak, magát kielégithesse, ez eseteken kivül pedig megtartási jogát, ugy mint kézi zálogot, érvényesithesse.
A magyar váltótörvény határozatlan intézkedésének tulajdonitható, hogy nálunk a megtartási joggal sok visszaélés történt. Ennek eleje vétetik a 105. czikk második bekezdésében foglalt azon intézkedés által, mely szerint a megtartási jog nem gyakorolható, ha annak tárgyai akár az jognak egyrészről azért nem lehetne helyt engedni, mert annak gyakorlása a kereskedelmi forgalom alapját képező bizodalom megsértését involválná, másrészről, mert a hitelezőnek nem állhat szabadságában birlalása jogczimét önkényesen megváltoztatni.
A jogok átalában, tehát a váltóból származók is, ha a törvény által meghatározott idő alatt igénybe nem vétetnek, tudományos műkifejezés szerint, elévülnek.
A váltói jogok elévülésétől meg kell különböztetni a váltójogi mulasztást; mert jóllehet ez utóbbinál is, ugy, mint az elévülésnél, a jog azért enyészik el, mert bizonyos idő alatt érvényesitve nem lehet, a megszünés érintett két neme közt mégis jogilag különbség van, mely abban áll, hogy az elévülés által már létező kereseti jog enyészik el, mig ellenben a váltójogi mulasztás által a kereseti jog keletkezése, vagyis a feltételes jognak feltétlenné leendő átalakulása gátoltatik meg azért, mert azon cselekvények, mik a jog valósitására előirvák, bizonyos idő alatt nem történtek meg.
A váltóforgalom lényege az üzlet gyors befejezését, a váltónál járó sulyosabb felelősség pedig azt kivánja, hogy a váltóból származó jogok a köztörvényeknél rövidebb idő alatt érjék végüket, hogy a kötelezett oly igények ellen megvédessék, mik ellen a védelem később biztonsággal használható nem lenne vagy csak szinleg megállapitható volna. Az ez iránybani intézkedés szükségét a törvényhozások átalában elismerték s a váltóból származó igények tartamát a köztörvénynél rendesen rövidebb időre szabták. Az időtartamra nézve azonban, mely alatt az elévülésnek helyt adnak, lényegesen eltérnek; mert nemcsak, hogy az idegen és saját váltóra nézve különbséget tesznek s az elüvélést különféle időponttól számitják, hanem azt 6 hó és 30 év között szabják ki, az egyöntetüségnek minden legkisebb nyoma nélkül.
Az elévülés tekintetében a váltórendszabály által kitüzött határidő nem csak azért mutatkozik elfogadandónak, mert az esem szerfölött rövid, sem szerfölött hosszu nem lévén, a méltányosságnak legjobban megfelel; hanem azért is, mert forgalmuk érdekében szükséges, hogy váltójogunk ezen fontos kérdésben azon országok törvényeivel legyen összhangzásban, melyekkel folytonos érintkezésben állunk. Ezen ok kivánja azt is, hogy az elévülési idő kezdetéül az idegen váltó elfogadója és saját váltó kibocsátója ellenében a lejárat jelöltessék ki.
A váltókapcsolatba lépőknek esetleg nagy száma s a felelősség sulya, mely őket terheli, egyaránt megkivánja, hogy a váltóbirtokosnak a váltóból származó és többeket terhelő jogai érvényesitésére lehetőleg rövid határidő szabassék annál is inkább, mert különben a kártérités lehetősége a megtámadottakra nézve, időfolytában ha nem is szünnek meg teljesen, minden esetre kétségessé válhatnék.
Ha az európai törvények intézkedéseit részrehajlatlan birálat alá veszszük s azokat saját váltótörvényünk rendelkezésével összehasonlitjuk, ugy nem csak saját váltótörvényünk, de a többi európai váltótörvények intézkedései felett is elsőséget a k. n. váltórendszabálynak kell adnunk, nem csak a már kifejtett okokból, hanem azért is, mert a magyar váltótörvényben foglalt határidők részben aránytalanul rövidek, átalában pedig compliciáltak. Ehhez járul még, hogy váltótörvényünk a határidők megállapitásánál nem annyira a fizetés vagy a viszkereset inditási helyére, hanem a felek lakására volt figyelemmel, miből azután az következik, hogy például a pesti váltótörvényszék illetőségéhez tartozó, de távolabb helyeken lakó felek, a viszkeresetet annyi idő alatt tartoznak meginditani, mintha Pesten vagy ennek tőszomszédságában laknának.
Azon körülmények, melyek a 108. czikkben foglalt intézkedések igazolására felhozattak, egész kiterjedésben a 109. §-ra is alkalmazhatók lévén, e helyütt az ismételt indokolás feleslegesnek mutatkozik s elégnek látszik e tekintetben annyit megjegyezni, miszerint a forgató ellenében az elévülési idő kezdetét a lejárattól azért nem lehetne számitani, mert neki jogai érvényesitésére, mihez a váltó mulhatlanul szükséges, a fizetés, illetőleg a kereset vétele előtt alkalma nem volt és nem lehetett; méltatlanság lenne tehát az elévülési idő kezdetét oly időpontra visszavinni, midőn az az általános jogi felfogás szerint kezdetét nem veheti.
Az elévülés megszakitását illetőleg a váltórendszabálytól eltérni és váltjogunk e részbeni intézkedését továbbra is fentartani, nem csak azon körülmény javalhatja, hogy a váltórendszabályban foglalt intézkedés helyessége és czélszerüsége Németországban is gyakran kétségbe vonatott, hanem a tapasztalás is, mely eléggé igazolta, hogy az elévülés megszakitásának a váltórendszabályban foglalt módja által a váltói jogok fentartásának lehetősége, a felek minden igyekezete mellett is kétségessé válhatik; mert nem ritkán történt és történhetik meg, hogy a kereset jóval az elévülési idő előtt indittatik meg, annak kézbesitése azonban a biróság hanyagság vagy véletlen akadály miatt, kellő időben nem történvén meg, a fél jogvesztessé lesz, daczára annak, hogy jogát a törvény által kiszabott időben érvényesiteni el nem mulasztotta.
Ez ellenkezik az elévülés természetével és értelmével, mely szerint a jog csak akkor enyészhetik el, ha kellő időben érvényesitve nem lett.
Az elévülés értelmének sokkal inkább megfelel, ha az a kereset benyujtása által félbeszakittatik, mert az, a ki keresetet nyujt be, ép a váltóból származó joggal él s őt a jog nemhasználása czimén jogvesztettnek tekinteni következetesen nem lehet.
Az elévülés megszakitásának módjául a kereset mellett a perbejelentés is elfogadandó s pedig azért, mert lehetnek esetek, midőn a váltóbirtokos kereshetőségének igazolása oly körülményektől függ, miknek elháritása az elévülési időn belül alaposan nem remélhető; a jogosság és méltányosság azonban egyaránt megkivánja, hogy az oly váltóbirtokosnak, ki jogát a kereset benyujtása által csak az elévülési idő eltelte után érvényesithetné, a lehetőség erre nézve megadassék.
A 111. és 112. §-okhoz
Az előző porosz javaslat 282. §-ában volt provisio az iránt, hogy az oly szerződés, mely az elévülési határidők meghosszabbitását czélozza, érvénytelennek tekintessék; mindazonáltal a váltórendszabály végleges megállapitásánál ez intézkedés a törvénybe felvéve nem lett; minek okát csak azon körülményben lehet keresni, hogy Németországban, a codificált törvények mellett ez intézkedésnek a váltótörvényben leendő felvétele szükségesnek nem találtatott.
Miután azonban nálunk codificált polgári törvénykönyvre egyhamar alig lehet kilátás ilyennek hiányában pedig a szóban levő és váltóperben felmerülhető kérdés megoldása kizárólag a biróságok belátására bizatnék, a kérdéses elv, tekintettel arra, hogy az elévülési idő megváltoztatását czélzó szerződés az elévülésnek alapul szolgáló fentebb kifejtett indokokkal homlokegyenest ellenkezik; tekintettel továbbá arra, hogy a váltótörvény, mint kivételes és természeténél fogva szigorubb, az elévülési kérdésekben a köztörvénynél enyhébb nem lehet, váltótörvényünk anyagi részében jövőre is illetékesen helyt foglalhat.
A váltót mint formalis ügyletet, miként ez már többször érintetett, ilyenné csak az qualificálhatja, ha azon feltételek, mitől annak létezése függ, egyenkint és összesen jelen vannak. Ily szempontból tekintve a dolgot, méltán azt lehetne mondani, hogy ha a feltételek létezése a váltó fogalmához megkivántatik, azok mint qualificálók csak azon időn belől szerepelhetnek, melyhez a törvény hatásukat kötötte; hogy tehát ezen idő elteltével - mert a qualificáló feltételek hatása megszünt - az okiratot többé annak, mi az elévülési idő előtt volt, tekinteni nem lehet.
Miután azonban abból, hogy a váltói jogok érvényesitésére kitüzött idő eltelt, az elévülés szükségkép nem következik; miután továbbá a biró azt, hogy az elévülés megszakitva s a megszakitásra szolgáló eszköz használva lett-e vagy sem, előre nem tudja - és sok esetben nem is tudhatja, - a méltányosság postulatumaként lehet tekinteni azt, hogy a váltóbirtokos kereseti jogától a puszta látszat alapján annál kevésbé mozdittassék el, mert a kereset első elintézése által az adóson oly sérelem, mely ellen magát védnie nem lehetne, épen nem történik.
Mig a theoria és a legislatió a váltót nem önálló kötelezettségnek, hanem egyedül a köztörvényi obligatiót megerősitő jogi elemnek, tehát, a főkötelezettség accessoriumának tekintette, a jogi hátrányokat, melyek az elévülésből vagy váltójogi mulasztásból eredtek, arra szoritotta, hogy az okiratot specificus váltói jellegétől, tehát accessorius erejétől megfosztotta. Az elévülés vagy váltójogi mulasztás folytán megszünt az alaki és anyagi rigor cambialis, megszünt az obligatio ad carcerem; de e mellett a magánjogi elem, tehát a váltónak tulajdonképeni ereje érintetlenül fennmaradt. E felfogás azonban a váltójogtudomány fejlődésével a váltó jogi természetének szabatos meghatározásával lényeges változást szenvedett. A váltó a modern theoria szerint is tárgyát képezi a kapcsolatban álló személyek közt létező jogviszonyoknak; de mint abstract, a materiális jogviszonytól teljesen független ügylet, egyedül és kizárólag a megállapitott formában találja létele feltételeit. Ha e forma, mint egyedül kötelező jogalap, phisicalilag megsemmisül, azzal együtt a váltó is, mint képviselője a formális jognak, elenyészik, a váltói kötelezettség megszünik. Ugyanez történik akkor is, ha a váltó jogilag semmisül meg, vagyis ha azon feltételek, melyekhez létele vagy fennállása köttetik, megszünnek vagy teljesedésbe nem mennek; a váltójogok érvényesitése ugyanis bizonyos formalitásokéhoz van kötve, melyeknek összesége a váltójogi solennitást képezi; ha e formalitások meg nem tartanak, a váltói obligatio s ezzel együtt maga a váltó is megszünik, ép ugy, mint ha phisicailag megsemmisittetett volna.
A váltói obligatiónak most érintett jogi természetéből az következnék, hogy annak jogi megsemmisülésével mindennemü viszony megszüntnek tekintesék olyképen, miszerint annak alapján jogi igényt formálni többé ne lehessen. Miután azonban a váltó circulátiója a magánjogi viszonyok bizonyos nyomait hagyja maga után; miután továbbá az bizonyos materialis jogviszony létele által közvetittetik, - a törvényhozások épugy, mint az elmélet, az érintett forgalmi ügyeleteknek bizonyos joghatályt tulajdonitanak az esetre, ha a váltón alapuló formális jog bármi okból elenyészik és e miatt többé nem érvényesithető. A Code de Comerce s ehhez csatlakozva a Codici di Commercio a váltóbirtokosnak az elévülés, illetőleg a mulasztás esetére keresetet ád az intézvényező ellen, melynek alapját a gazdagodás, a valutának praesumált átvétele képezi, a magyar váltótörvény 209. §-a szerint az elévülés folytán csak a váltótörvénykezési jog enyészik el; azon szerződések mindazonáltal, melyekből a váltójog származott, a köztörvény előtt mint magánálló jogczimek tovább is fennállanak; ennélfogva valamint egyéb tekintetben, ugy elenyésztükre nézve is a köztörvény szerint itélendők meg. A k. n. váltórendszabály, melyhez a jelen tervezet csatlakozik, hasonlag elismeri a váltónak alapul szolgált jogviszony befolyását s a váltóbirtokosnak az elévülés, illetőleg a mulasztás daczára keresetet ád az intézvényező, továbbá az elfogadó, illetőleg a kibocsátó ellen, ha ezek valamelyike a váltóbirtokos kárával gazdagodnék; de határozottan kizárja a keresetre forgatók ellen, ha azok kötelezettsége akár elvileg, kár mulasztás folytán megszünt. Ezen intézkedésből önként következik, hogy a váltóbirtokos, ha az érintett személyek ellen elévült váltó alapján kiván keresetet inditani, a váltóügyletnek alapul szolgált materialis jogviszony létrejöttét s ezzel együtt azt is köteles igazolni, hogy e jogviszony folytán alperes a váltóösszeg ki nem fizetése miatt az ő kárával gazdagodnék. Hogy e körülményeket miként kell és lehet igazolni, az eleve még átalában nem határozható meg, mert e tekintetben egyedül a concret eset lehet irányadó. Végre nem lehet felesleges kiemelni, miszerint a tervezet 113. czikke, eltérőleg a váltórendszabály 83. czikkétől, azért emliti fel a köztörvényi utat, mert e nélkül a kérdéses intézkedés azon ferde magyarázatra adhatna alkalmat, mintha a szóban lévő kereset, daczára az elévülésnek, a váltói utra tartoznék.
Az európai törvényekben átalában nyilvánuló felfogás szerint, az egyes váltó-szerződések teljesen függetlenek nem csak a váltókapcsolatban álló személyek viszonyaitól, hanem a többi váltószerződésektől is, melyek esetleg ugyanazon váltón előfordulnak. E felfogásból következik egyrészről azon intézkedés, mely szerint a váltóképesség hiánya, ha az a kötelezettek egyikénél vagy másikánál előfordul, a többiek jogviszonyaira befolyással nincsen, másrészről azon intézkedés, mely szerint a hamis aláirások a valódiak joghatályát nem alterálják; a váltókapcsolatban álló személyek mindegyike önálló kötelezettséget vállal és önálló jogokat szerez, melyek minden esetben saját tartalmuk és saját feltételeik szerint itélendők meg. A 114. czikk intézkedése tehát, mely egyébiránt saját váltótörvényünkben is alkalmazást nyert, az érintett felfogásnak teljesen megfelel s ez okból bővebb igazolást nem kiván.
Hogy a hamis aláirás sem a hamisitó, sem az ellen, kiknek neve jogtalanul használtatott, váltó-kötelezettséget nem állapit meg, az a váltó formalis természetéből következik; az első ellenében azért nem, mert ennek neve a váltón elő nem fordul, váltói kötelezettség pedig csak az ellen képzelhető, ki a váltón szerepel; az utóbbi ellen pedig azért nem, mert nála a szerződési szándék hiányzik, mert a váltószerződést sem közvetlenül, sem közvetve - megbizás által nem kötötte, ilyen nélkül pedig váltókötelezettség nem képzelhető.
A
Hogy a váltórendszabálynak a meghamisitott váltókra vonatkozó intézkedései kimeritőknek nem tekinthetők, azt már az 1850. január 25-én kelt császári nyilt parancs is, melylyel nálunk a váltórendszabály behozatott, elismerte s ez okból az 1840. évi XV. tc. I. r. 39. és 40. §-ait továbbra is fentartotta. Ez intézkedéseket tehát a jelen tervezetnek már azért is át kellett vennie, mert azok a váltótörvény életbeléptetése óta szakadlanul érvényben vannak. Ehhez járul még, hogy a kérdéses intézkedések ugy a váltó formalis temészetének, mint a méltányosságnak teljesen megfelelnek s főleg azért érdemelnek figyelmet, mert a forgatókat - a váltóigéret természetének alterálása nélkül - egy praesumtio segitéségével megvédik az ellen, hogy a meghamisitás ténye miatt kárt szenvedjenek. Miután azonban e vélelem csak egyszerüen praesumtio jurisnak tekinthető, az nem zárja ki az ellenkező bebizonyithatását; tehát megvédi a váltóbirtokost is attól, hogy teljes követelésétől elüttessék akkor, ha a forgatók a váltót a hamisitás után irták alá, ha tehát azt a meghamisitott tartalom mellett adták tovább.
Azon okok, melyek az előbbeni czikkben foglalt határozatok igazolására felhozattak, a magyar váltótörvény 186. §-ának átvételét is indokolják. Valamint a forgató, ugy az elfogadó illetőleg a kibocsátó sem kötelezhető arra, hogy többet fizessen, mint a mennyire magát lekötötte; azon vélelem tehát, melyet az előbbeni czikk a forgatók érdekében felállitott, az elfogadóra és a kibocsátóra nézve is szükségesnek mutatkozik.
A magánjogban elfogadott azon elv, hogy a tulajdonjog az okirat elvesztése által nem szünik meg, a váltótörvényekben is alkalmazást nyert, melyek az elveszett váltó birtokosának, tekintettel arra, hogy az okirat elvesztése által csak a jog érvényesitésének lehetősége tekinthető megszüntnek, kivételesen a megsemmisitési eljárás megengedése által adnak oltalmat, lehetővé kivánván a váltóbirtokosnak tenni, hogy ez a fizetéshez, ennek lényeges feltétele - a bemutatás és a váltó kiadása - nélkül is juthasson.
A mi magát a 117. czikkben foglalt intézkedést illeti, az lényegileg nem csak a k. n. váltó-rendszabálynak, hanem saját váltótörvényünknek is megfelel; miért is annak bővebb indokolása már azért is mellőzhetőnek mutatkozott, mert a fizetési hely oly átalános illetőségnek tekinthető, mely alá a váltó-kötelezettek kivétel nélkül tartoznak, s mely ellen közülök a peres eljárásban sem élhetne egyik is érvényes kifogással.
Ha a megsemmisités iránti intézkedés, az európai váltótörvények utmutatása nyomán, a váltó-jog anyagi részébe felvétetik, a megsemmisités jogi következményeinek megállapitásánál, a német váltó-rendszabály intézkedései a leghelyesebb alapul kinálkoznak már azért is, mert azok e kivételes eljárás jogi hatályát a méltányosság határain belől állapithatják meg akkor, midőn a váltóbirtokos csak az elfogadó s a kibocsátó ellen adnak jogot a váltóösszeg követelésére. Arra nézve, hogy az elveszett váltó birtokosa minden igénytől el ne ejtessék, indokul szolgálhat a méltányosság; de nem szolgálhatna ez indokul arra, hogy azon formalitások, mikhez a viszkereset köttetik, könyebben félretétessenek s az intézvényező a forgatók vagy a névbecsülő, a puszta megsemmisités alapján fizetésre szorittassanak. A viszkereseti jog, miként már érintetett, feltételes levén, azt sem a váltó elvesztése, sem más véletlen körülmény feltétlenné nem teheti.
A k. n. váltórendszabály nem intézkedik azon feltételekről, melyek telepitett váltóknál a fizetéshez, a megsemmisitési eljárás kiegészitéseül, szükségesek oly esetben, midőn a váltón telepes lett kijelölve; pedig az ily váltókat az elfogadó illetőleg a kibocsátó elleni kereset szempontjából sem lehet a közönséges váltókkal egy cathegoriába helyezni. A jelen tervezet ép ugy, mint a k. n. váltórendszabály, a telepitett váltóknál a fizetés végetti bemutatást, a kereset különbeni elvesztése mellett teszi a váltóbirtokos kötelességévé, ezzel egyuttal kijelentvén, miszerint az ily váltók alapján feltétlen keresetet nem ismer. Ugyde ha a megsemmisitési eljárás magában véve elegendőnek nyilvánittatnéák arra, hogy annak alapján az elfogadó, illetőleg a kibocsátó fizetésre szorittassék, akkor a telepitett váltók megfosztatnának jellegüktől s a váltóbirtokosnak kényelmes mód nyujtatnék a törvény kijátszására minden oly esetben, midőn ez az óvást a telepesnél elmulasztotta. Ily körülmények közt a 118. cz. második bekezdése, mely a váltórendszabálynak egy kétségtelen hiányát pótolja, teljesen indokoltnak tekinthető.
Már a lipcsei tanácskozmányban átalában elismertetett azon nézet helyessége, mely szerint a vindicatiónak a váltó tényleges birtokosa ellen, a közönséges feltételek közt helye nem lehet. A váltó, mint a kereskedelmi forgalom egyik fizetési mediuma, bizonyos tekintetben kereskedelmi értékpapirnak tekinthető, miért is a vindicatió szempontjából a közönséges adóslevelekkel egy cathegoriába nem helyezhető.
Ehhez járul még, hogy a törvények, a váltó forgalmi képessége érdekében, a váltóbirtokos külső legitimatióját rendszerint elegendőnek tekintik s ez okból a fizetőt a hátiratok valódiságának vizsgálására nem kötelezik. Mindezen körülmények azt követelik, hogy a vindicatio a váltóbirtokos ellenében csak bizonyos feltételek mellett engedtessék meg.
E feltételeket jelöli ki a tervezet 119. czikke, mely a k. n. váltórendszabályhoz csatlakozik s a váltóbirtokost, ki minőségét a hátiratok összefüggő és egész ő hozzá lenyuló lánczolatára alapitja, csak az esetben kötelezi a váltó kiadására, ha őtet a megszerzésnél roszhiszemüség vagy gondatlanság terheli. E kérdés azonban a dolog természete szerint a váltóeljárás tárgyát nem képezheti s a per, mely a váltónak volt és tényleges birtokosa közt a tulajdonjog tekintetében keletkezik, a polgári peres eljárás szabályai szerint nyerhet csak megoldást.
Végre nem leend felesleges e helyütt kiemelni, miszerint a jelen tervezet, eltérőleg a magyar váltótörvénytől, a megsemmisitési eljárás módozatait azért nem vette fel keretébe, mert ezek, mint tisztán alaki cselekvények, a materilalis jog körébe nem tartoznak.
