A jelen törvényjavaslat előterjesztése, a szükség szempontjából nem kiván indokolást. Már az 1790/9-ik évi országgyülés felismerte a büntetőtörvénykönyvnek mulhatatlan szükségét, s azóta három külön országos választmány, három külön javaslatot terjesztett az országgyülés elé. Ezek között az első, nagy tudósunk Szalay László véleménye szerint is, mind közjogi, mind pedig a rendszer tekintetében nevezetes előnyökkel, s a mult század vége felé hazánkban is elterjedt humanisticus iránynak jellegével birt; az utolsó pedig - az 1843-ik évi „Magyar büntető törvénykönyvi javaslat” mindig büszke emlékeül maradand fenn azon bámulatos haladásnak, melyet hazánk, az 1827-ik évi javaslat óta, a nyugati civilisatio vivmányainak, a jogrend és a humanismus követelményeinek felismerésében, s a tudomány megállapitásainak, a fenforgó viszonyokkal való kiegyeztetésében tett.
Ha mindazonáltal annak ellenére, hogy már több, mint 80 év előtt éreztetett a szükség, s a hiány pótlására oly régen tétettek meg a lépések, sőt elkészittettek a munkálatok is: Magyarországnak mai napig sincs büntetőtörvénykönyve: ha nemcsak azon kérdés: hogy mely büntetéssel büntetendő bizonyos büntett? - hanem az annál is sokkal fontossabbak, azok t. i.
1. hogy mely cselekmények, illetőleg mulasztások képeznek büntetendő cselekményt a criminalis törvények értelmében?
2. melyek mindenik ily cselekmény tényező elemei, a melyeknek létezése nélkül vagy épen nem, vagy egy bizonyos határozott büntettről nem lehet szó?
ha mindezen, az állam és polgárok biztonságát, s az utóbbiak szabadságát, becsületét és vagyonát a legmélyebben érintő kérdések fölötti határozat még ma is legnagyobb részben a biró belátására, a homályos analogiára, s nem biztos gyakorlatra van utasitva: ily helyzetben a jelen törvényjavaslat előterjesztése, kétségtelenül a legsürgősebb szükségben találja igazolását.
Ehhez járul még, hogy nemcsak a magyar állam, vagyis a magyar koronához, mint államjogi egységhez tartozó országok területén, hanem a szorosan vett Magyarország - sőt a katonai határőrvidék visszakebelezése óta, egy és ugyanazon megye területén is különböző büntetőtörvények vannak hatályban; a mi - eltekintve a jogbiztonságnak lényeges szempontjától - a büntetőtörvénykönvnek élesen kifejezett közjogi jellegénél, és a közjoggal szoros összefüggésénél fogva, sem lehet továbbra fentartható.
A kormány mélyen érezte a büntetőtörvénykönyv hiányát, s az ebből származó bonyodalmak sulyát, és nem is téveszté szem elől azon feladatát, azon kötelességét: hogy a mindinkább nagyobb mérvekben, s határozottabb alakot öltött tényekben nyilvánuló követelménynek, a törvény javaslat mielőbbi előterjesztése által megfelelni törekedjék. Még 1867-ik évben tüzte ki Horváth Boldizsár akkori igazságügyminister, az általa egybehivott - az elmélet és gyakorlat jeles szakférfiaiból állott bizottság egyik feladatául, az 1843-ik évi büntetőtörvénykönyvről szóló javaslat anyagi részének átvizsgálását s a jelen viszonyokhoz alkalmazását. A bizottság nemes buzgalommal azonnal hozzá is fogott a munkálathoz, s rövid idő alatt be is fejezte azt. Az igazságügyminister ur azonban e munkálatot teljesen kielégitőnek nem tartván, egy, a mennyire lehetséges, az 1843-iki javaslat elveit fentartó uj törvényjavaslat elkészitésére adott megbizást. E megbizás folytán, 1870-ik évben be is nyujtatott egy uj törvényjavaslat, de az igazságügyminister ur, beható birálat után nem találta magát arra indittatva, hogy azt a törvényhozás elé terjeszsze.
A szükség mindinkább égetőbb lévén, s időközben, ugy a büntetőtörvénykönyv egyes tárgyait képező, valamint azzal szoros összefüggésben levő materiák iránt törvényes szabályok alkotása halaszthatlanná válván: mindinkább érezni kellett a büntetőtörvénykönyv hiányát, melynek általános része az egyes intézkedéseket részint kiegésziti, részint korlátozza, s a mi nélkül sem büntetőintézkedések, sem ezekkel rokon-természetü szabályok helyesen nem állapithatók meg. Ez okból 1870. évi junius havában, ministeriumának egyik tagját bizta meg az igazságügyminister ur a büntetőtörvénykönyv iránti törvényjavaslatnak elkészitésével, mely megbizatás következtében, és a megbizatáshoz képest, mindenekelőtt - az alapelveket tartalmazó munkálat terjesztetett elő. E tervezetnek egy része azonnal, némely része pedig a minister jelenlétében tartott tanácskozmány folytán megállapittatván; maga a munkálat röviddel a megbizatás után megkezdetett.
Kedvezőtlen körülmények kikerülhetlenné tevék, hogy a javaslat elkészitésével megbizott, az igazságügyministerium közigazgatási teendőivel nagyobb mérvben foglalkoztassék. mi által, a javaslatnak óhajtott gyorsasággal való elkészitése akadályoztatott. Időközben Horváth Boldizsár egészségi állapota miatt tárczájáról lemondván, az utána következő igazságügyministernek, Bittó Istvánnak az 1870:XXXI., XXXII. és XXXIII. törvénycikkek szentesitése folytán, a legközvetlenebb és halaszthatatlan feladatát az elsőfoku kir. biróságok és a kir. ügyészség felállitása, a szervezés és az ezzel összekapcsolt felszerelés, valamint az uj organismus által szükségessé vált törvényjavaslatok, szabályrendeletek és intézkedések elkészitése, illetőleg megtétele képezte, mely körülmény ismét hátráltatta a törvényjavaslat befejezését; mig végre a legsürgősebb szervezési, közigazgatási és egyéb feladatok bevégzése után, a büntetőtörvénykönyv tervezetének elkészitésével megbizott ministeri hivatalnok más hivatali munkálatoktól felmentetett, s ezen intézkedés folytán, 1872-ik évi augustus havában a javaslat első szövegezése befejeztetett.
Az országgyülés megnyiltával, az igazságügyministeri tárcza vezetésében ismét változás következvén be: a kész törvényjavaslatnak halasztást nem engedő sokféle munkálatok által félbeszakitott átdolgozása csak az országgyülési nyári szünidő alatt folytattathatott teljes erélylyel, s az a szünidő alatt be is fejeztetett.
Az igy elkészült munkálat az előbbi igazságügyminister ur által a mult országgyülés elé terjesztetett. Azon országgyülés - a mint tudva van - egyéb fontos teendőkkel lévén elfoglalva, eloszlott, még mielőtt a javaslatot tárgyalás alá vette volna. Időközben kormányváltozás állván be, a javaslat különös tekintettel a politikai sajtóban és jogi szakirodalomban keletkezett birálatokra, ujra átvizsgáltatott, és részben módosittatott. Egyszersmind szakférfiakból egy bizottság is hivatott össze a javaslat feletti véleménynyilvánitás végett; s ezen bizottság is javasolt néhány módositást, a melyek a javaslat végső szerkesztésénél legnagyobb részben érvényesittettek.
Az igazságügyminister teljes megnyugvással állithatja, hogy a javaslat készitésénél buzgalommal kerestettek, és lelkiismeretesen használtattak fel mindazon források, melyek egy helyes, s hazai viszonyainknak is megfelelő büntetőtörvénykönyv készitésére nézve irányadók.
Folytonos és különös figyelem fordittatott az 1843-ik évi javaslatra, s nem foglaltatott a jelen törvényjavaslatba egy tétel, egy megállapitás sem, mely ellenkeznék az 1843. évi javaslatnak megfelelő tételével vagy megállapitásával: hacsak az eltérés szükségessége, gondos birálat és egybehasonlitás után, kikerülhetetlennek nem bizonyult. Fájdalom, az 1843. évi javaslat nem emelkedett törvényerőre, s igy nem eredményezhetett gyakorlatot, melynek megállapitásai az átvizsgálást legbiztosabban tájékozhatták volna. Az mindenesetre tagadhatatlanul igaz, hogy az esetben, ha 1843-ban sikerült volna az eltérő nézeteket kiegyeztetni, vagy habár a javaslatnak csak anyagi része léphetett volna hatályba: ez által, a közvetlen áldásos eredményeken fölül, a rendszeres codexek még eddig mindenütt bekövetkezett azon nagybecsü hatása is előretett volna, hogy a tudományból és az életből származott törvény tudományos buvárlatot, és elvekre, határozott tételekre alapitott gyakorlatot, szóval a törvénykönyvből kiinduló literaturát, tudományos szellemet, és ettől áthatott gyakorlatot eredményezett volna. Ha ez megtörténik, ez esetben ma a 30 éves gyakorlat szentesitését megnyert törvény, a legbiztosabb, tájékozást adná az átdolgozásnál, s az elvek, a rendszer, az egyes intézkedések megállapitására egyrészről irány, de másrészről minden elméleti érvet fölülmuló erő nyeretnék a gyakorlat tényeiben. Mert végre is, senki sem vonhatja kétségbe azon igazságot, hogy bármily helyesnek látszó elmélet követtessék valamely törvény készitésénél, bármily erősen megállapitottaknak mutatkozzanak annak elvei és intézkedései: valódilag megállapitottak mégis egyedül az tekinthető, a mi hosszu időn át a gyakorlatban fennállt, s a minek helyessége kitünő eredmények által igazoltatott.
Ezen megdönthetetlen igazságot tartja szem előtt az igazságügyminister a jelen törvényjavaslat előterjesztésénél is, s nem vonakodik nyilt kifejezést adni azon meggyőződésének, hogy nem az erő, hanem a gyöngeség bizonyitéka volna, ha azon nézetet táplálhatná, hogy mindaz, a mi a jelen munkálatban foglaltatik, minden szempontból a leghelyesebb és a legczélszerübb; s hogy azon férfiaknak, a kik eddig a megállapitásra befolytak, sikerült volna feltalálni a varázst, mely a büntetőtörvénykönyvnél figyelmet igénylő valamennyi szempontot a leghelyesebben egyesiti, s mindazt mindenben és mindenütt, - habár csak relativ értelemben vett tökélylyel, érvényesiti. Ily gyöngeségtől mentnek ismeri magát az igazságügyminister, sőt ellenkezőleg tudja azt, hogy mennél több szempontból, mennél behatóbban vizsgáltatik egy elv, egy szabály, egy tétel, annál nagyobb világossággal tünnek elő az abban rejlő elemek s viszonylatok; és élénken áll előtte a jogtörténelem számtalan adataival begyőzött azon igazság, hogy sok megdönthetetlennek tartott tétel vesztette el uralmát az által, mert annak előbb észre nem vett valamelyik elemét világosságra hozta vagy a gondosabb birálat, vagy pedig, a mi a legtöbb esetben csak nagyobb károk és veszélye után éretett el: a tévedést világosságra hozta az élet!
Az igazságügyminister meg van győződve arról, hogy sok, a mi a javaslatban foglaltatik, bővebb taglalás és beható birálat után meg lesz változtatandó; sok, a mi most egy helyes eszmének látszik megfelelni, áthatóbb vizsgálat folytán más, talán ellenkező szinben fog előtünni; az ép oly nemes, mint buzgó és hasznaiban kiszámithatatlan tevékenység, mely az egész eriminalistica terén müködik: az eszmék küzdelmének folyamában e javaslatra vonatkozólag is, ugy mint más országok hasonló tárgyu kezdeményezésénél, kifejtendi intensiv erejét, s hogy ez által nyomatékosabbnak, hatályosabbnak fog bizonyulni egyik vagy másik szempont, mint az, melynek amaz fölött nagyobb erő és hatály tulajdonittatott a törvényjavaslat szerkesztésénél. Különben is minden nagyszerü és bámulatos haladás mellett, számosak még mai napig is a büntetőjog vitás pontjai; a kettős vagy hármas felosztás; a halálbüntetés, az életfogytig tartó szabadságbüntetés, a szabadságbüntetések nemei, azok végrehajtásának legjobb, az igazságnak és az állam egyéb érdekeinek megfelelő módja és föltételei; ezen büntetések leghosszabb tartamának meghatározása; a minimum; az absolut, vagy a viszonylag határozott, vagy határozatlan büntetések; a büntetések átváltoztatása, s ennek határai; ezek, s hasonló kérdések, mindannyi vitapontok a bölcsészek, az államférfiak, a jogászok, a humanisták, az orvosok és a fogházigazgatók között; s vitás kérdései az egymással ellentétben álló rendszereknek. Ismeretesek a beszámitási tannak számos controversiái, ezeknek egyes árnyalatai; nem tünt le még a vita fölszinéről azon kérdés sem: vajjon a szándék beszámithatósága, és annak kizárása között van-e egy közbenső fok, - mint ezt az 1861. évi bajor büntetőtörvénykönyv elfogadja, vagy nincs - a mint ezt a tettleg hatályban levő büntetőtörvénykönyvek, a beszámitás csekélyebb fokának kirekesztése által - megállapitják?
Vitás a kisérletnek fogalommeghatározása; vitások a kisérletnek fokozatai; vitás az, a mit a franczia, a belga jogtudomány „délit manqué”, az olasz javaslat pedig „delitto mancato” nevezet alatt ismernek.
A legkitünőbb erők iparkodnak a részességet biztos, határozott szabályokba foglalni, s a tannak megtámadott tételeit végmegállapitásra juttatni. Ha csupán azon egy kérdésre, s az e körül fölmerült, a legkitünőbb férfiakat két táborba osztó controversiákra gondolunk: hogy mely büntetendő cselekmény számitandó be a tettesek, illetőleg a bünrészesek ellen, ha ezek egyike sulyosabb cselekményt követett el, mint a melynek elkövetése a többiek szándékában volt, és a melyhez ezek hozzájárultak? s ha a különböző törvénykönyveknek erre vonatkozó különböző határozmányait figyelembe veszszük: már ez maga eléggé indokolja a kérdésnek fölvételét nálunk is, valamint a véleményeknek egyik ugy, mint másik irányban indokolt érvényesülési törekvését.
Befoglalandók-e a sajtó utján elkövetett büntetendő cselekmények az általános büntetörvénykönyvbe? és ha igen
alkalmazandók-e az átalános büntetőtörvénykönyvnek a felelősségre vonatkozó elvei a sajtó utján elkövetett büntetendő cselekmény részeseire is? és ha nem
fenntartandó-e az 1848:XVIII. tc. 13. és 33. §-ban elfogadott elv?
Mi fogadandó el a munkások szövetkezesénél a büntethetőség jogalapjául, tényezőjéül? A mily fontos, s a mily nagy érdeket átfoglaló e kérdés: épen oly vitás is az azon szempontok szerint, a melyekből annak vagy jogi eleme, vagy bizonyos érdekek oltalmazása képezi a kiindulást.
Mindezen, valamint a büntetőtörvénykönyv egész területén elterjedő számos más kérdésekkel és vitás tételekkel szemközt, állást kellett foglalnia a törvényjavaslatnak; határozott intézkedésekbe kellett foglalni azt, a mi elfogadandónak tartott; s szükségszerüleg mellőzni mindazt, a mi ellenkező irányban - habár a legkitünőbb férfiak által, erős érvekkel támogattatott; mellőzve azt is, a mi egyik vagy másik állam törvényében, a jelen törvényjavaslat határozványával ellenkezőleg megállapittatott.
Lehet-e képzelni, hogy annyi kérdés, s a nézetek ellentétes áramlata között, annyi tényező elem, annyi benső és kül-mozzanat között melyek egy büntetőtörvénykönv szerkesztésénél számbaveendők: mindenik esetben eltaláltatott azon egyedül helyes szabály, mely minden vitát kizár, vagy melynél helyesebb, czélszerübb és viszonyainknak inkább megfelelő, nem állittathatnék fel? Ily hitnek menthetetlen gyöngesége távol áll az igazságügyministertől, s a javaslat körüli tevékenységére vonatkozólag csak azt állitja, hogy mindaz, a mi abban foglaltatik, gondos és lelkiismeretes munka után fogadtatott el; s minden, a mi mellőztetett, beható tanulmány, a viszonyok komoly megfigyelése folytán hagyatott el, vagy rendeltetett egy másik, erősebbnek és elhatározóbbnak mutatkozott tekintet alá.
Legyen egyébiránt sok vagy kevés a szükségessé válandó módositások száma; legyenek mélyen behatók, vagy szoritkozzanak csupán egyes hiányok kiegészitésére, egyes hibák kijavitására, egyes fogalmak tüzetesebb meghatározására, egy vagy másik esetben a büntetésnek fölebbemelésére vagy leszállitására azon változások, melyeken ezen tervezet átmened, mielőtt reá vonatkozólag a törvényhozás valamennyi tényezőjének megnyugvása eléretik: az igazságügyminister minden hazafival közös örömmel fogadandja azon - minden egyéb tekintetet fölülmuló eredményt, hogy javaslata alapul, vagy legalább alkalmul szolgált, a jogrend, az állami és az egyéni biztonság megszilárditását eszközlő büntetőtörvénykönyvnek mielőbbi megalkotására.
Midőn az igazságügyminister a büntetőtörvénykönyv megalkotása mellett, egyszersmind annak mielőbbi megalkotását is kiemeli; a feladat sürgősségének teljes ismeretével, a törvényhozás bölcseségébe helyezi azon reményét, hogy annak sikerülend feltalálni azon szerencsés módot, mely által a tárgyalások alapossága öszhangzásba fog hozatni a sürgősségnek nálunk fölötte fontossá vált követelményeivel. Különben is a sehol el nem ért tökély utáni törekvés megnyugvást találhat abban, hogy a csaknem szakadatlanul munkálódó törvényhozás, a törvény hatályba lépte után is, sőt akkor már a gyakorlat által nyujtott biztossággal kijavithatja annak egyes hibáit, s eleget tehet azon szempontoknak, melyek most a pillanat egyik főexigentiájának; a sürgős szükségnek alárendeltetnek.
Az általános indokolásnak tulajdonképeni tárgya: a törvényjaslat elveinek, rendszerének és uralkodó szempontjainak megjelölése és igazolása; ezek között természetszerüleg az első helyet foglalja el az alapelv, melyen a több részre oszló organikus munka alapul, s mely a legfontosabb intézkedéseinek létokát képezi. A büntetőtörvénykönyvek nem határozzák meg ugyan az alapelvet, a melyből származnak: mindazonáltal alig van a müvelt Európa államaiban oly rendszeres büntetőtörvénykönyv hatályban, a melynek tervezésénél nem vétetett volna alapul egy az egészet átható, uralkodó elv, s melynek határozványai, különösen pedig büntetési rendszere nem ezen alapelvtől nyerték volna jellemüket.
Szalay László az 1843-diki magyar büntetőtörvénykönyv-javaslatról irt jeles értekezéseinek több helyén, az igazságot és a jogos érdekek oltalmazását jelöli meg a javaslat alapelvéül; a mely két elemben kimeritőbb formulázással, az 1840:V. tc. czimfeliratául szolgáló irányeszme van kifejezve. Ugyanezt hangsulyozza a törvénykönyv kidolgozására kiküldött országos választmány jelentésének több helyén, nevezetesen a börtönrendszerről folytatott tanácskozmányokról felvett jegyzőkönyvben.
A jelen törvényjavaslat alapelve ugyanaz, melyet az 1840:V. törvénycikk elfogadott, s mely nagy tudósunk szerint az 1843-ki javaslat alapelvét képezte. Nem az absolut, sem a relativ theoria; nem az erkölcsi igazság elve magában és igy nem is egyedül a bünhödés; de nem is magában a hasznosság, vagyis sem a visszarettentés, sem a megelőzés, sem pedig önállólag a javitás, sem egyike azon külön-külön czéloknak, melyek a relativ elméletek kizárólagos czéljai gyanánt ismeretesek. A jelen törvényjavaslat elődjéhez csatlakozva, az igazság és a hasznosság egyesitett elveiből képezett alapelvben gyökerezik; készitésénél és megállapitásánál az egyesitési alapelv szolgált irányul: „la theorie complexe,” mint Haus, - „Die Vereinigungstheorie,” mint azt a német criminálisták, és ezek között Berner, nevezik.
Az absolut igazság, az erkölcsi igazság elmélete, nem fogadható el a büntetőtörvény alapelvéül; mert ha mindaz, a mi erkölcsileg beszámitható, a mi ezen tekintetből megrovást érdemel, vagy erkölcsi undort ébreszt, a polgári hatalomnak büntető hatósága alá vonattatnék; akkor már a rossz szándék önmagában, annál inkább pedig a büntett véghezvitelére irányzott előkészületi cselekmények, büntetéssel volnának sujtandók. Ezen elv elfogadásával büntetni kellene az erkölcsiséggel ellenkező tanok hirdetését és terjesztését, tekintet nélkül arra: vajjon okoztatott-e vagy okozható-e az által veszély? Vagy idéztetett-e vagy idézhető-e elő a concret esetben közbotrány? A polgárok erkölcsi érzetének megzavarása? Közvetlen következményét képezné ezen alapelvnek: a bünkisérlet és a bünrészesség fokozatainak kitörlése a beszámitás fokozatai közül, s hatályba lépne Filangierinek méltán megtámadott és elvetett tana, mely a kisérlet minden nemében és minden fokában az erkölcsi érzületnek megsértését, a társadalomnak adott rossz példát látva, azt mindenik esetben a véghezvitt és szándékolt eredményt maga után vont büntettel egyenlő büntetéssel tartja büntetendőnek.
Mily végtelen kiterjedésre jutnának a megjelölt alapelv által a szemérem elleni büntetendő cselekmények: azt könnyen felismerendi mindenki, a ki egy összehasonlitó tekintetet vetve a régibb s az ujabb büntetőtörvényeknek ide vonatkozó intézkedéseire, számot ad magának azon indokokról, melyek az uj megállapitást eredményezték, s feltalálja azon eszményi elválasztó vonalat, mely az uj határok kijelölésénél irányadó volt.
A hazugság, sőt a valónak elhallgatása is, különösen, ha ebből valakire hátrány származik az érintett elv folytán, föltétlenül büntetendővé válnék; a büntettek feljelentésének elmulasztása, azoknak meg nem akadályozása minden esetben, melyben ez lehetséges, erkölcsi szempontból a büntetendő cselekmények közé lenne sorozandó; egyátalán a büntetőtörvényeknek kiszámithatlan szaporitását eredményezné ez elv, a nélkül, hogy e szaporitás az állam czéljainak elérésére szolgálnak, - sőt a nélkül, hogy ez által az erkölcsiség megerősbödnék.
„E rendszer szerint” - mondja Haus - „joga volna az államnak megbüntetni az erkölcsiség bármely megsértését, habár ez egyáltalán nem érinti is az állami rendet; joga lenne kutatni és büntetni a magán jellegü erkölcstelenséget, sőt a gondolatnak tévedéseit is. Ez egyértelmü az inqusitióval és a rabszolgasággal.”
De nem fogadható el a hasznosság - a közhasznok, a közérdek elmélete sem, mely nem azért büntet, hogy a bünös bünhödjék, és nem ugy, a mint ezt a törvényszegés nagysága megkivánja; hanem a büntetés jogalapját az igazságtól elvont mellékczélokban találja, s ezen czélokhoz alkalmazza a büntetés sulyát is.
A köztudatba ment át, s a müvelt világ közmeggyőződését fejezi ki az állitás, melylyel Rossi az utilitarismust, mint legfőbb büntetőjogi elvet visszautasitja:
„Az egész emberiség egy másik, egy magasabb elv mellett tanuskodik; egy föltétlen igazságot ismer el, melynek megállapitásai függetlenek cselekményeink anyagi sikerétől; egy változhatlan kötelességet hirdet, bárminők legyenek az események, a körülmények, az idő, a hely, a haszon vagy a veszteség; az emberiség akkor is irtózik a büntől, ha az csak csekély mértékben veszélyes”.
Ezen szavakkal indokolja a nevezett tudós azon tételt, mely szerint sem más elv, sem más elvek vegyitéke nem képezheti a büntetőtörvények alapelvét; s hogy büntetőjogról nem lehet szó: ha a föltétlen erkölcsi igazság nem állittatik fel a büntetőtörvények alapelvéül.
Az „utilitarismus” a franczia Code Pénalban találja megtestesülését, s Target, e törvény szerkesztőinek egyike híven tükrözte vissza annak szellemét, midőn előterjesztésében e szavakat mondá:
„Az, hogy valamely büntett sulyos-e vagy nem, nem annyira az erkölcsi romlottság szempontjából itélendő meg, mely a cselekméyben kifejezésre jön, mint azon veszély szempontjából, a melyet okoz”.
Nem lehet feladata ezen indokoknak, az utilitarismus általános fogalmában egybefoglalt viszonylagos elméletek mindegyikét megjelölni, és mindegyiknek hibáját, valamint káros következményeit kimutatni; ismeretesek ezen elméletek különben is, s főbb nemeik már fentebb megneveztettek. Tény az, hogy a hasznosságot magában, mint a büntetőjog alapelvét ma már csaknem egyhangulag visszautasitotta a tudomány, s visszautasiták a törvényhozások is. Midőn az állam valamely cselekményt büntetés terhe alatt megtilt, vagy valamely cselekvésnek foganatositását büntetés terhe alatt meghagyja: legfőbb erkölcsi hivatása feladatának teljesitésében jár el, s nem tesz egyebet, mint tagadásba veszi az erkölcstelenség, és egyuttal a jogrendre ártalmas büntettnek létjogát, illetőleg az erkölcsi rendet sértő, és a közérdeket veszélyeztető ténynyel szemközt, tagadásba veszi polgárainak tétlenül maradhatását. E feladat nemcsak nem zárja ki, hanem ellenkezőleg feltételezi, hogy a büntetés az állam és társadalom egyéb viszonyaiból származó czéloknak: mint a praeventionak, a repressionak, ugy a javitásnak is megfeleljen; de ez utóbbiak önmagukban, s ezek egyike sem alapja a büntetőjognak. A relativ czélok nemcsak összeköthetők az igazság czéljával, hanem, a mennyire az igazság lehetővé teszi, ezzel és e mellett, érvényesitendők is; de nem alapelvei a büntetőjognak. A jelen törvényjavaslat alapelvül a fennebbiek szerint sem az absolut, sem a relativ theoriát nem fogadván el: az egyesitett elméletet vallja alapelvének, melyen az 1843. évi törvényjavaslat is alapul, s mely annak egész rendszerét áthatja.
Ez képezi alapelvét a német büntetőtörvénykönyvnek is, melynek e kérdésre vonatkozó jellemzéseül mondja Berner:
„Vollständiger im Einklange mit der von uns entwickelten Vereinigungstheorie steht das St. G. B., welches durch Aufnahme der bedingter Freilassung den relativen Zwecken, besonders dem Besserungszwecke auch auf das Quantum der Strafe einen Einfluss einräumt. (St. G. B. 23. §.) In dieser durch die Wissenschaft vorbereiteten Neuerung bekundet sich der kräftig fortwirkende Zusammenhang der Strafrechtstheorien mit dem Leben. Dass aber das R. St. G. dabei den durch die absolute Theorie gegebenen unerlässlichen einfachen Satz der Proportionalität: „schwere Verbrechen - schwere Strafen, leichte Verbrechen - leichte Strafen”, nicht aufgibt, zeigt seine ganze Fassung, ebenso wie der bedingten Freilassunk gegebene gesetzliche Abgrenzung”.
Ezen theoriát fogadta el az 1867-ik évben hatályba lépett belga büntetőtörvénykönyv is, melyről leghivatottabb jellemzőjének, Haus tanárnak nagybecsű munkájában a következők mondatnak:
„L’idée du juste et l’idée de l’utile, le principe de l’expiation et le principe de l’intérét public, constituent les deux éléments sur lesquels repose la legitimité de la peine sociale; ces deux éléments, dont chacun doit exercer son influence sur la loi pénale, et sur l’application de celle-ei, concourent pour former la base du droit de repression exercé par la société. Nous donnons la préférence a cette derniére théorie”.
Ezen elv uralkodik a sok tekintetben jeles olaszországi javaslat határozmányai fölött; ez képezi Livingston joggal világhirűvé vált törvényjavaslatának is alapelvét.
„A mi intézkedéseink rendszere - ezek a nevezett tudósnak szavai - találkozik az elvont igazsággal, a közhasznusággal és bármely föltételezett társadalmi szerződés megállapitásaival”. A rendszer helyességének criterionját tehát Livingston is abban találja, hogy az absolut és relativ theoriáknak követelményei egyesitve érvényesülnek törvényjavaslatának rendszerében.
Eltekintve az elvont és kizárólag theoretikai czélokra érvényesithető eltérésektől, ezen alapelvet vallják: Rossi, Hélie és Ortolan is, kik közül az utóbbinak ide vonatkozó s erélyesen kifejezett tétele igy szól:
„Hogy a föltétlen igazság és a társadalom fentartásának érdeke, - vagy is az igazságos és a hasznos - a büntető rendszerben szükségszerüleg nevezetes tényezőt képeznek: ez magától értetődik, ez bizonyos tekintetben a józan észnek általánosan elterjedt tana”.
Az egyesitési elmélet tehát, a művelt világnak a tudomány és a törvényhozások által szentesitett alapelve; ez a mi alapelvünk is!
Egyik büntetőtörvénykönyv sem tartalmazza mindazon szabványokat, melyeknek megsértésére büntetés állapittatik meg. Az elmélet férfiainak azon törekvése, hogy minden büntető intézkedés egy törvénykönyvbe foglaltassék, az ide tartozó cselekmények és mulasztások különböző természetén, s a gyakorlat szükségein mindenütt meghiusult. A szorosan vett büntetőtörvénykönyvön kivül minden országban vannak még más törvények, melyekben bizonyos cselekmények elkövetésére vagy elmulasztására büntetés határoztatik. Ilyenek például:
1. Az erdőtörvény.
2. A vizi törvény.
3. Az ipartörvény.
4. Az államjövedéki törvény.
5. A vadásztörvény stb.
Egy szorgalmas férfi elősorolta mindazon törvényeket és rendeleteket, melyek az 1851-ik évi porosz büntetőtörvénykönyvön fölül s ehhez tartozólag, vagy ezzel szorosabb vagy tágabb összefüggésben, hatályban maradtak; ezen sorozat Goldanner Archiv für preuss. Strafrecht II. kötetének 13. lapját (670-712) foglalja el.
Nem lehetvén e szerint a büntetőtörvénykönyv valamennyi büntetendő cselekményt magában foglaló teljes egész: csupán azon kérdés igényel indokolást: vajjon be kellett volna-e foglalni mindazt a jelen törvényjavaslatba, a miről az 1843-ik évi büntetőtörvénykönyvi javaslat, külön részekben intézkedett?
Az 1843-iki magyar büntetőtörvénykönyvi javaslat külön „Toldalékot” csatolt a büntettekről intézkedő részhez, s harminczkilencz szakaszban megállapitotta mindazt, a mit a kihágásokra nézve megállapitandónak tartott.
Ezen fölül magában foglalja azon törvényjavaslat:
a teljes börtönrendszert, a végrehajtás minden részleteivel, és a bünvádi eljárást.
A kihágásokat illetőleg mindinkább keresztülhatol annak felismerése, hogy azok természetüknél fogva nem tartoznak a büntetőtörvénykönyvbe, s hogy ennek átalános része a kihágásokra csak csekély részben alkalmazható.
A legtöbb kihágás nem képez valóságos jogsértést, hanem bizonyos cselekményből vagy mulasztásból könnyen származható jogsértés megelőzése végett alkotott törvénynek megszegését. A koldulás által például nem sértetik meg sem a magán-, sem a közjog, de azon veszélyek megelőzése végett, melyek a tapasztalás szerint abból származnak, hogy gonosztevők gyakran szánalmat gerjesztő alakot fölvéve, a magánlakba behatolnak, vagy egy később kiviendő merénylet czéljából fürkészik ki a viszonyokat: ezen tapasztalás szükségessé teszi, hogy a koldulás vagy egészen eltiltassék, vagy pedig külön rendőri szabályoknak vettessék alá, mely tilalomnak vagy szabályoknak megsértői büntetés alá vonatnak; nem azért, mert valakin jogsértést követtek volna el, hanem azért, mert a törvény tilalmát szegték meg. Ugyanez áll a kóborlókra nézve, valamint a legtöbb rendőri kihágásra nézve is. A kihágásról szóló törvények rendszerint praeventivek, s a nagyobb büntettek, vagy veszélyek megelőzésére számitvák; a büntettekről és vétségekről intézkedő törvények pedig rendszerint repressivek, s csak a legritkább eset, hogy az utóbbiak között oly cselekmény vagy mulasztás is foglaltassék, melynek önmagában véve nem lévén bünjellege, csupán a nagyobb veszély megelőzése végett minősittetik vétségnek, s büntettetik az ezekre nézve megállapitott sulyosabb büntetéssel.
Ilyen például a törvényjavaslat 304. §-ában foglalt azon rendelkezés, mely szerint vétséget követ el és e miatt büntetendő, a ki az elárusitásra vagy szétosztásra szánt, az egészségre ártalmas valamely élelmi czikket árudájában tart, habár abból még semmit sem adott is el, vagy az eladást még meg sem kisérlette. Ilyen a 436. §-ban meghatározott megvesztegetés is, melynek tényálladékához nem szükséges, hogy a közhivatalnok hivatali kötelessége ellen cselekedjék, vagy cselekedett légyen; hanem már maga azon tény által be van fejezve a vétség, ha a közhivatalnok hivatali kötelességéhez tartozó valamely cselekménynek, habár helyes és igazságos teljesitéseért ajándékot, előnyt elfogadott, vagy az ez iránt tett igéretet nem utasitotta vissza. Ide tartozik a 440. §-ban fölvett eset is.
Mindkét esetet a vétség sulyosabb bünösségi fokára emelik a törvények, ámbár a tett maga nem sért meg jogot, és természetének tüzetesebb szemügyre vételéből belátható, hogy mindkét esetben csupán megelőzni czéloztatik az azokból származható nagyobb veszély, a hivatali hatáskör netaláni bünös felhasználása.
Az ilynemü cselekmények azonban a vétségek között ritka kivételt képeznek, mig a megelőzés, a kihágásoknak rendszerinti lételeme.
A legnyomatékosabb okot azonban a rendőri kihágásoknak külön törvénybe foglalására az képezi, hogy az általános résznek leglényegesebb szabályai, a törvényszegések ez eseteiben nem alkalmazhatók.
Már maga azon tekintet, hogy nem valamennyi kihágás határozható meg a törvény által, s fontos érdekek kivánják, hogy az e téren gyakran változó szükségeknek a törvényhozás nehézkes apparatusának mozgásba tétele nélkül is rögtön, a midőn t. i. a szükség beáll, a megfelelő intézkedések által eleget tenni lehessen, ezen tekintet - figyelemmel a kormány rendeleti, a törvényhatóságok és községek statutarius jogára, szerves rendszerét követeli oly megállapitásoknak, melyek következtében a törvényben különösen meg nem határozott büntető rendelkezés is a törvényben találja jogosultságát, de egyszersmind jogosultságának határvonalait is; nehogy a különböző hatóságok ilynemü intézkedései egymás között, vagy ezek a törvénynyel összeütközésbe jöjjenek.
Ezen egy körülmény is eléggé igazolja, hogy a jelen törvényjavaslatnak egyik legcardinalisabb tétele a 2-ik § első bekezdésében kifejezett nagy elve a kihágásokra nem alkalmazható; és e helyett oly szabályok veendők fel a kihágásokról rendelkező törvényben, melyek az imént megjelölt hatósági köröket tüzetesen körvonalozzák.
Megváltoztatandó a kihágásokra való tekintettel a 9-ik § intézkedése is; mig a törvényjavaslat II. fejezetének legtöbb szabálya a kihágás eseteiben helytelenségeket eredményezne; ezenfölül pedig a büntetésekről szóló III. fejezet is, egészen más határozmányok által helyettesitendő.
Mellőzve a részleteket, a következő két alaptétel is eléggé mutatja a büntetőtörvénykönyv általános rendelkezéseinek alkalmazhatlanságát a kihágásokra;
1. a kihágás kisérlete nem büntetendő;
2. a büntettnél mindig, a vétségnél rendszerint a szándék képezvén a büntethetőség alapföltételét, a kihágások természete ezzel épen ellentétes szabály felállitását követeli, t. i. hogy „a mennyiben a törvény, vagy rendelet, vagy statutum valamely kihágás büntethetőségére nem kivánja, hogy az szándékosan követtessék el, a gondatlanságból elkövetett kihágás is büntetendő.”
Ezen fontos okok figyelembevétele eredményezte azt, hogy már a jelen század negyvenes éveiben, s azóta is, számos állam büntető törvényhozása külön büntetőtörvénykönyvben intézkedett a büntettekről és a vétségekről, mig a kihágásokra nézve szintén külön törvényt alkotott.
E rendszert követte például az 1839-ik évi javaslatnál a badeni kormány, s ezt emelte érvényre az 1845-ben szentesitett, de hatályba csak 1852-ik évben lépett badeni büntetőtörvénykönyv, melynek ezen rendszerét valósitotta meg az 1863-iki rendőri büntetőtörvénykönyv.
Az 1861-ik bajor büntetőtörvénykönyv, némi módositással ugyanazon rendszert követte; a módositás abban áll, hogy némely oly büntetendő cselekményeket, melyek jogsérelmet képeznek, az okozott kár csekélységénél fogva kihágásoknak minősitett, mint például az egyszerü, sem a 274-276, sem a 282. czikkek alá nem eső, 10 frton aluli lopást; a 10 frton aluli egyszerü csalást; a könnyü testi sértést, stb., mig a jogsérelmet nem képező kihágásokról, ugy mint Baden, külön rendőri büntetőtörvénykönyvben intézkedett.
Az 1855-ik évi augusztus hó 11-én kihirdetett, s 1856-ik év október hó 1-ső napján hatályba lépett szászországi büntetőtörvénykönyv szintén nem tartalmazza a kihágásokat.
Az ausztriai büntetőtörvénykönyv tervezete is csupán a büntettekre és a vétségekre terjed ki, s a kihágások külön rendőri büntetőtörvénykönyvnek vannak fentartva.
Külön törvénybe foglalják a rendőri kihágásokat a jelenleg tárgyalás alatt levő 1863-ik évtől fogva, nagy gonddal és tudománynyal készült olasz törvényjavaslatok is.
Az 1867-dik évben hatályba lépett belga büntetőtörvénykönyv ellenkező rendszert követ, a mennyiben annak mindjárt 1-ső czikke mutatja, hogy a kihágások is azon törvénykönyvbe foglaltattak, s a második könyv X. czime négy fejezet alatt négy kihágási osztályról rendelkezik.
Eltekintve attól, hogy a fölvett intézkedések nem elegendők, s ezeken kivül még számtalan kihágás van, melyekről külön törvények rendelkeznek: ettől eltekintve, a belga törvénykönyv épen e tárgyra vonatkozó szabályainak megállapitása fölött a kamarákban fölmerült viták, s a végmegállapitásnak nem szerencsés eredménye, leginkább mutatják az ellenkező rendszernek fölényét.
Kilenczszer dolgoztatott ugyanis át a törvénykönyvnek 100-dik czikke, mely az általános résznek, a külön törvényekbe foglalt kihágásokra való kiterjedéséről intézkedik, és mégis az annyiszor megtámadott, annyiszor átalakitott, s az 565. és 156-dik czikkek által kiegészitett szabály, a legilletékesebb férfiak véleménye szerint, mostani alakjában is igazolja a senatusnak előrelátását, midőn a második kamara által elfogadott szöveg mellőzését mondván ki, egyszersmind kifejezte annak szükségét,
„hogy vizsgáltassék át valamennyi törvény, valamennyi szabályrendeletet (les arretes), valamennyi részletes intézkedés (les réglements particuliers)? ezen előzetes munkálat nélkül, a kamara által elfogadott szöveg, helytelennek és veszélyesnek látszik? ez ugrás volna a sötétben, háló, melyet a bölcs törvényhozónak ki kell kerülnie.”
Az elősorolt s tagadhatatlanul igen nyomatékos okok és példák birták reá az alulirt igazságügyministert, hogy a kihágásokat az átalános büntetőtörvénykönyvben mellőzve, azokról külön törvényjavaslatot készitsen, melynek megállapitásánál figyelemmel lehet annak egész materiájára, s nem lesz kitéve azon veszélynek, hogy az átalános intézkedések némely esetben igen szükeknek, más esetekben pedig fölötte tágaknak bizonyuljanak.
Ezen törvényjavaslat szintén munka alatt van, s azon alapos reményét fejezi ki az igazságügyminister, hogy még a jelen előterjesztés fölötti tárgyalások befejezte előtt bocsáthatja azt a törvényhozás intézkedése alá.
A börtönrendszerre vonatkozólag nem oly terjedelmes a jelen törvényjavaslat, mint az 1843-diki. Ez utóbbi nem szoritkozván csupán a szabadságbüntetés mindegyik nemével egybekötött szenvedés és kényszer meghatározására, intézkedéseiben átfoglalja a letartóztatottra, az elitéltre, a börtönre, a felügyeletre vonatkozó összes szabályokat.
Igy mindjárt az első §-ban rendelkezik a letartóztatott nevének a fogházi jegyzőkönyvbe beiratásáról; a 2-dik §-ban annak ruházi leltározásáról; a 4-dik §-ban a fogoly pénzének, s a netalán nála lévő, s veszélyessé válható bizonyos eszközöknek elvételéről; az 5-dik §-ban a fogoly megmosatásáról, illetőleg megfürösztéséről; a 8-dik § intézkedik a fogolylyal követendő bánásmódról betegsége esetén; a 9-dik § annak élelmezéséről; a 17-dik § a fogoly viseletéről; a 18-dik § a végrendelkezésről és a fogoly netaláni házasulása esetében követendő eljárásról.
Rendelkezik a javaslat továbbá az elitéltekkel való bánásmódról (22., 41., 79. §); meghatározza, hogy mindenik fogolynak mily és mennyi ruha adandó télen és nyáron (48. §); a legapróbb részletekig meghatározza a zárkák butorzatát, a börtönök felszerelését (50. §); beosztja a nap teendőit időszakok és órák szerint, a rab felkelésétől annak lefekvéséig (54., 81. §); kiterjed a fogházi tisztviselők személyzetére (113-124. §, illetőleg 149. §), ezek hivatali viszonyaira (151., 157. §); s a 175-323. §-ban mindenik tisztviselő, sőt az őrök számára is részletes utasitást ad.
A jelen törvényjavaslat e tekintetben más rendszert követ. Feladatának egyedül a büntetés meghatározását tartván, megállapitja a büntetés mindenik nemének lényegét; azon helyzetbe hozva a törvényhozást, hogy magából a törvényjavaslatból felismerheti a szenvedés azon összegét, mely a büntetés egyik vagy másik nemével egybe van kötve, s biztosan felismerheti azon relativ czélokat is, melyeket a törvényjavaslat, a szabadságbüntetéssel, a bünhödésen kivül elérni szándékozik, valamint az intézkedéseket, melyek által ezek elérhetésére törekszik. A törvényjavaslat e tekintetben elvi álláspontot foglal el? intézkedéseinek tartalma és terjedelme ezen elv által határoztatott meg, és körvonaloztatott egyszersmind. Miből áll mindenik büntetés? Ezt tüzetesen kell tudnia a törvényhozónak és birónak; mert ellenkező esetben az első nem képes meghatározni, hogy az alkalmazandó büntetés neme és mértéke arányban áll-e a meghatározott büntett gonoszságával; s továbbá, hogy eléretik-e, vagy a leghelyesebben közvetittetik-e ez által azon czél, a melyet a törvényhozó a büntetéssel egybekapcsolni szükségesnek tart? A biró pedig nem volna képes megitélni, hogy a concret esetben, tekintve a cselekmény természetét, az enyhitő és sulyositó körülményeket: a szabadságbüntetés egyik vagy másik neme, rövidebb vagy hosszabb tartama által hárittatik-e a büntettesre a szenvedésnek azon igazságos mennyisége, mely a törvényhozó akaratának megfelel.
Ez iránt kellő tájékozást adni a törvényjavaslat, illetőleg a törvény feladata? a mi azonban ezen tul esik: az a végrehajtó hatalom körébe tartozik, mely a törvénynek megfelelő szükséges intézetek felállitására, azok felszerelésére, a személyzet alkalmazására, a büntetés végrehajtására nézve kiadandó utasitások és rendeletek által, megvalósitja a törvény rendelkezését.
A büntetés végrehajtására megkivántató mellékintézkedések a szükség és a czélszerüség szerint a helyi viszonyok és egyéb körülmények folytán, gyakori változásoknak vannak kitéve; e szükség és czélszerüség leghelyesebben a végrehajtó hatalom által itéltetik meg, melynek e végett a törvény korlátai közt és a törvény czéljai megvalósitására, kellő hatáskörrel kell birnia. Ellenkező esetben a gyakori változások a viszonyokban, a törvényhozást minduntalan egy-egy alárendelt közigazgatási, vagy végrehajtási kérdéssel foglalkoztatnák; s a mi még ennél is nyomatékosabb: az állandóságra számitott törvényben minduntalan egyes változásokat tennének szükségessé. Ez igen fontos tekintet, melyet az ujabbkori törvényhozások kivétel nélkül szem előtt tartanak, s melynek megfelelőleg intézkednek a büntetés végrehajtása iránt is, a törvénybe foglalva azt, a mi oda tartozik, rendelet általi szabályozásnak hagyva fenn azt, a mi a törvény végrehajtása végett eszközlendő.
Egy tekintet az ujabbkori büntetőtörvénykönyvekbe, meggyőz mindenkit e tétel alaposságáról, melyet megerősitenek azon specialis törvények is, melyek a büntetési rendszer megváltoztatása, módositása vagy szabályozása esetében, némely állam által a büntetőtörvénykönyvből elkülönitve hozattak.
Az 1863-ik évben készitett ausztriai büntetőtörvénykönyv javaslata 45. § tartalmaz ugyan némi intézkedést arra nézve, hogy a fegyház helyisége világos és egészséges legyen; a 46. § meghatározza, hogy a fegyencz naponkint meleg ételt, 1 font kenyeret és hetenkint kétszer 1/4 font hust kapjon; hogy miből álljon ágya, s hogy betegség esetében orvosi segélyben részesittessék: de már az 1867-ik javaslat sokkal átalánosabb intézkedésbe foglalta (41. §) az előbbi javaslatnak rendelkezéseit, s a birodalmi tanács képviselőházi bizottsága is 1870. évi munkálatában (38. §) az 1867-ik évi javaslatnak az előbbinél átalánosabb intézkedéseit fogadta el.
Nem ily részletes a szabadságbüntetések meghatározásáról rendelkező 1861-ik évi november hó 10-én kiadott bajor törvény, mig az ennek végrehajtásáról intézkedő 1869. évi junius hó 12-én kiadott három, igen terjedelmes királyi rendelet, az első 87, a második 90, a harmadik 84 §-ban, s két mellékletben a legrészletesebb utasitásokat és szabályokat tartalmazza.
A német birodalmi büntetőtörvénykönyv magáról a szabadságbüntetések végrehajtásáról mindössze négy szakaszban, a 15-18. §-ban rendelkezik: az ezen rendelkezések végrehajtásának módozatait, az egyes országok törvényhozásának és a kormányok intézkedéseinek hagyván fenn.
Megemlitendő még a belga büntetőtörvénykönyv, mely a szabadságbüntetések végrehajtására vonatkozó intézkedéseket hét czikkben foglalja össze (art. 13., 14., 15., 16., 25., 26., 27.), melyekben alig van egyéb, mint az egyes büntetési nemek leghosszabb és legrövidebb tartamának meghatározása, s annak megállapitása, hogy mely büntetési nemmel van kényszermunka egybekötve.
Belgiumban létrejött ugyan a Code hatálybalépte után 1870-ben külön törvény a közös fogság és a magánfogság közötti arány meghatározására, illetőleg a közös fogságra itélt, de szabadságbüntetését magánfogházban kiálló egyén büntetése tartamának leszállitása iránt, de ezen törvény a büntetés mikénti végrehajtásával nem foglalkozik.
A felhozott indokok és példák eléggé igazolandják a börtönrendszer jelentéktelenebb részleteinek kihagyását a jelen törvényjavaslatból. A parlamenti rendszer, a ministeri felelősség egyébiránt teljes biztositékot nyujtanak arra nézve, hogy a törvény rendeletei, s azok végrehajtásának módozatai öszhangzásban tartassanak. A rendelet mindenik intézkedése, s a gyakorlati alkalmazás a törvényhozás ellenőrzése alatt állanak; azon okok tehát, melyek 1843-ban a legcsekélyebb részletekre kiterjedő törvényhozási intézkedést javasolták, ma - nem forognak fenn. Ma követhetjük a többi müvelt állam példáját ebben is, mely példák mind elméleti, mind pedig gyakorlati szempontból csak is helyeselhetők.
„Igen helyes gondolat az - mondja Dupin a franczia erdőtörvényről irt munkájában - hogy kihagyatott a törvényből mindaz, a mi a rendeleti utra tartozik. Semmi sem könnyitené annyira a törvényhozást, mint az, ha ezen szétválasztás mindig lehető volna, s mindig helyesen vitetnék keresztül.”
A bünvádi eljárást sem tartalmazza a jelen törvényjavaslat. Ezen tárgy külön törvénynek van fentartva, s mindenüt külön törvényt képez. Köztudomásu dolog, hogy még Bittó István, igazságügyminister terjesztett elő egy törvényjavaslatot, a bünvádi eljárás ideiglenes szabályozása tárgyában, melyet az utolsó előtti országgyülés által kiküldött jogügyi bizottság kielégitőnek tartván, némely módositással elfogadás végett ajánlott a képviselőháznak. Az akkor fennforgott viszonyok következtében a törvényjavaslat további tárgyalása fennakadt, rendelkezései azonban mint „gyakorlat” a pesti kir. táblának csaknem egész területén hatályban vannak.
A mult országgyülés kezdetén az előbbi igazságügyminister a törvényszékek elnökeinek és a kir. ügyészeknek helyeslő véleménye folytán, az eljárás legfontosabb kérdéseinek ideiglenes szabályozása végett, az előbbi országgyülés bizottsága által megállapitott szövegben ismét előterjeszté ezen törvényjavaslatot, s a képviselőház ismét külön bizottságot küldött ki annak megbirálására és az a fölötti véleményadásra. A bizottság, albizottságot választván, ez a törvényjavaslatnak kiegészitését még öt, határozottan megjelölt fejezettel tartván szükségesnek; az igazságügyminister ezen kivánatnak is eleget tett, sőt az uj fejezetek és a törvényjavaslat többi része közötti arány helyreállitása végett az egész javaslatot ujra átdolgoztatá, ugy hogy a 122. §-ból állott előbbeni törvényjavaslat 294 §-ra növekedett, és igy igen kevés intézkedés hiányzott arra nézve, hogy az teljesnek mondathassék.
Az albizottság tárgyalni kezdvén a javaslatot, némely tagjának más bizottságokban elfoglaltsága, később az országgyülés elnapolása miatt félbeszakitá munkálatát; az országgyülés isméti összejövetelekor azonban már készen lévén a büntetőtörvénykönyvről szóló törvényjavaslat, és igy az eljárási szabályoknak az alaki törvénynyel összeegyeztetése szükségessé válván: nem tartatott többé czélszerünek, hogy oly nagy terjedelmü törvényjavaslatnak végigtárgyalására fordittassék az idő és a munka, mely javaslat az anyagi törvénykönyv létrejötte esetén, különben is megváltoztatandó és kiegészitendő lesz.
A szükséges intézkedések ez irányban is meg vannak téve, s az igazságügyminister azon reményt táplálja, hogy a jelen országgyülés áldásos és polgárositó alkotásai közé a bünvádi eljárásról szóló törvényt is sorolhatandja.
A jelen törvényjavaslat tárgyaira vonatkozólag, megállapitást kivánt még azon kérdés is: vajjon a sajtó utján elkövetett büntettekről és vétségekről e törvényjavaslatba foglaltassanak-e az intézkedések? vagy pedig
külön törvény általi szabályozásnak tartassanak fenn azok, valamint a felelősség fokozatait tartalmazó határozványok?
A kérdés, mint tudva van, nagy mérvben foglalkoztatja az érdekelt köröket és a tudósokat. E kiváló érdek teljesen indokolt, ha kellőleg méltányoltatik a jogi szempont, és ezzel együtt a sajtónak politikai és társadalmi hatása; s méltányoltatnak azon föltételek is, melyek arra nézve szükségesek, hogy hivatásának megfelelhessen.
Ismeretes dolog, hogy a német journalisták első gyülése, a sajtó jogi helyzetének föltételeül állitotta:
az általános büntetőtörvényeknek és jogelveknek (például a felelősségre vonatkozólag) alkalmazását a sajtóra is, minden külön törvény kizárásával.
Ismeretes az is, hogy ezen határozat folytán, a harmadik német jogászgyülés állandó bizottsága a következő kérdéseket tüzte ki véleményezés és határozat tárgyaul:
Követeli-e a sajtó szükséges függetlensége, s megengedi-e a közbiztonság iránti tekintet, hogy a sajtó utján elkövetett büntetendő cselekményekre kivétel nélkül az általános büntetőtörvények és a büntetőjog elvei alkalmaztassanak? vagy pedig
szükséges-e, hogy bizonyos főpontokra nézve kivételek állapittassanak meg? s melyek azok?
mely kivételek követeltetnek a szükséges szabadság érdekében, és engedtethetnek meg a közbiztonság veszélyeztetése nélkül? és
mely kivételek szükségesek a közbiztonság érdekében?
A kérdés központját különösen a felbujtás, s a bünrészesség eseteire fenálló átalános szabályok képezik, mely tekintetben a jelenleg fennálló német büntetőtörvénykönyv hatályba lépte előtti német büntetőtörvénykönyvek és sajtótörvények, szigoru, a sajtószabadságot veszélyeztető rendszert követtek.
Nem tartozván ezen keretbe a kérdés taglalása, csupán két törvényhozási munkálat történetéből emeltetnek ki az e tárgyat érintő legfőbb mozzanatok.
A belga büntetőtörvénykönyv iránti javaslat megállapitásánál, a javaslat szerkesztői és maga a kormány is azon nézetben voltak, hogy a büntetendő cselekmények természetére és azok büntetésére nézve nem tevén különbséget, akár sajtó utján, akár más módon követtessenek el azok: a vélemény nyilvános kifejezése által elkövethető büntetendő cselekmények közé mindenütt fölvétetett azoknak sajtó utjáni elkövetése is. Ezen elvi megállapitás szerint szövegeztettek a bünszerzésre, a complicitásra, a felhivásra vonatkozó rendelkezések, s az 1831-ik évi decz. 1., 5., 10., 14., az 1847-iki törvény 1., 2. és 3. és az 1852-ik évi törvény 1. és 2-ik czikkei némi módositás után befoglaltattak a büntetőtörvénykönyvbe.
„Les délits de la presse ne sont en définitive, que de délits ordinaires commis par la voie de la presse”. Ez volt a bizottság átalános véleménye.
A javaslatnak a sajtóra vonatkozó több intézkedése keresztülment már a törvényhozás mindkét kamrájának tárgyalásain; s az elv mindenütt érintetlenül hagyatott mindaddig, mig „a nyilvános felhivás valamely büntett vagy vétség elkövetésére” czimü fejezet nem került a képviselőház tárgyalása elé.
E fejezetnél inditványozta a képviselőház bizottsága a javaslat 377., 378. és 380. czikkeinek mellőzését, és az 1831-ik évi sajtótörvénynek fentartását, s ezzel összefüggésben; egyszersmind a sajtó utján elkövetett büntetendő cselekményekre vonatkozó, s már azelőtt elfogadott czikkeknek megváltoztatását, illetőleg a sajtó utján elkövetett büntetendő cselekmények fölötti rendelkezéseknek kihagyását a büntetőtörvénykönyvből.
Ezen nézethez járult Tesch igazságügyminister is azon okból, mert mint ezt a képviselők kamarájának az 1859-ik évi márczius hó 1-ső napján tartott ülésében kifejezte:
„a tárgy, egy politikai kérdés magaslatára emeltetett, s a bizottság azt gondolta, és a kormány is csatlakozott a bizottság ezen nézetéhez, hogy a viták valóságos jellemének megtartása végett, s hogy a büntetőtörvénykönyv fölötti discussiókra ne nehezedjék a politikai elfogultságok sulya, tanácsosabb lesz fentartani a jelen helyzetet (az 1831-iki sajtótörvényt).
A bizottságnak véleménye a kormány hozzájárulása folytán, a kamara által is elfogadtatott; s ennek következtében, elejtetvén a törvényjavaslat 377., 378., 380. czikkei, egyszersmind elhatároztatott, a sajtó utján elkövetett büntetendő cselekményekre vonatkozó, már ezelőtt elfogadva lett intézkedéseknek kitörlése a törvényjavaslatból.
Teljes joggal tartatik meglepőnek, hogy a kamara ezen határozata folytán eszközlött átvizsgálás folyamában, a bizottság által kitörültettek ugyan a sajtó utján elkövetett büntetendő cselekményeket illető intézkedések, azonban mégis fenhagyatott s törvénynyé vált a 66-ik czikknek negyedik pontja, mely igy szól:
„Mint a büntett vagy vétség szerzői büntettetnek stb.”,
„azok, kik nyilvános gyülekezeteken vagy közhelyeken tartott beszédek, „kifüggesztett falragaszok, nyomtatott vagy nem nyomtatott iratok által” egyenes és eladott vagy szétosztott felhivást intéznek annak elkövetésére”.
De még ennél is meglepőbb, hogy a később következő 444. és 448. czikkekben az általános büntetőtörvénykönyvbe foglaltattak az esetek is, ha a becsület vagy hirnév elleni megtámadás vagy a sértés nyomatott vagy nem nyomatott iratok által követtetett el.
Ezen jelenség az olasz büntetőtörvénykönyv tervezetének elkészitése és megállapitása alkalmával, lényegben ugyanazon alakban ismétlődött.
Az első tervezet elkészülte után ugyanis az igazságügyminister a legfelsőbb és a főtörvényszékeket, egyéb határozottan megjelölt kérdések között: a sajtó utján elkövetett büntetendő cselekményeknek az átalános büntetőtörvénykönyvbe foglalása vagy a sajtóstatutum fentartása iránti véleményadásra híván fel: 1 legfelsőbb és 8 főtörvényszék a befoglalás, 3 legfelsőbb és 7 főtörvényszék pedig a kihagyás mellett nyilatkozott.
Hasonló eltérés mutatkozott a törvényjavaslat elkészitésével megbizott bizottságok között is: az első ugyanis a büntetőtörvénykönyvben meghatározott büntetendő cselekményeknek tényező elemei közül azoknak sajtó utjáni elkövetését kihagyta; mig a második bizottságt, az illető helyeken a cselekménynek ezen eszköz általi elkövetését is befoglalta.
E vélemények tanulmányozása azon meggyőződésre vezet, hogy a vita indokai és az elhatározás elemei lényegileg ugyanazok voltak Olaszországban, mint Belgiumban, s hogy a sulypont nem annyira a sajtóvétségeknek a büntetőtörvénykönyvbe, vagy külön törvénybe foglalásában mint a felelősség kérdésének mikénti megoldásában, s a felbujtás általános criminalistikai elvének a sajtó utján elkövetett büntettekre vagy vétségekre alkalmazásában vagy tágitásában rejlik.
Ha e két kérdés az általuk érintett nagy érdekeknek megfelelő elintézést nyer: ez esetben a fennebb megjelölt vita elveszti jelentőségét, s csupán alaki kérdéssé válik.
Együttesen felelősek-e a sajtó utján közzétett irat bünös tartalmáért mindazok, a kik annak létrehozatalára vagy közzétételére közremüködtek? vagy pedig
az ezek egyikének felelőssége kizárja-e a többiek felelősségét?
Ezek a tulajdonképeni kérdések, melyekhez egyébiránt még több, alárendeltebb árnyalat sorozható; de a fő, a politikai és jogi tekintetben uralkodó kérdések mindig ezek maradnak.
A mi e kérdések elsejét illeti, a németországi törvények - az előbbeni particularisok ép ugy, mint a jelenlegi átalános törvény, az együttes, habár nem mindig az egyenlő felelősség elvét állapitják meg. Ezen rendszer uralkodik Angliában is.
Ezzel ellenkező elvet követ a belga sajtótörvény.
Franczia- és Olaszország sajtótörvényei, valamint az 1868. október 15-iki osztrák sajtótörvény - ámbár lényeges különbségekkel - vegyes rendszert állapitottak meg, nem csatlakozva föltétlenül sem az egyik, sem a másik rendszerhez.
A kizárási elv, a belga rendszernek megfelelő, de ennél is szorosabb körvonalozással fogadtatott el az 1848-iki magyar törvényhozás által, az azon évi XVIII.-ik tc. 13. és 33. §-ban.
A mint az előadottak mutatják, a kérdésre nézve nem uralkodik egyenlő felfogás; sőt a legmüveltebb nemzetek, az alkotmányos jogok oltalmazásában a legelső helyen álló államok is, homlokegyenest ellenkező rendszer mellett biztositják egyrészről a sajtószabadság, másrészről a jogbiztonság föltételeit. A föltétlen helyesség kizárólagos criterionjával tehát nem bir sem az egyik, sem a másik rendszer, s a dolog erre nézve is, ugy mint sok más tekintetben akként áll, hogy mindenik állam tényleges viszonyai határozzák el, vajjon az egyik vagy a másik rendszer mellett óvatnak-e meg legbiztosabban mindazon érdekek, melyeknek megoltalmazása, a helyes sajtótörvény által eszközölhető; s melyek oltalmára, fontosságában első rendü kötelessége hivja fel az államot.
Teljesen igaz az, hogy a büntett természete nem más, ha a cselekmény sajtó utján, vagy más módon követtetik el; de nem kevésbé igaz az is, hogy a viszonyoknak meg nem felelő kitágitása a repressio körének, eltörpiti a gondolat nyilvános közlésének szabadságát, s csökkenti azon nagy előnyöket, melyeket a civilisatio, az állam és a társadalom érdekei, az eszmék terjesztésének szabadságából nyernek.
A létező viszonyok képezvén az elhatározás leghelyesebb és legbiztosabb alapját, s az 1848-ik évi XVIII. tc. Magyarországon, az erdélyi rész kivételével, hat éven át tényleg hatályban lévén, a felelősség rendszerére nézve, a gyakorlati élet tapasztalatainak kellett irányul szolgálni; ennek folytán csupán az esetben lehetett, de ez esetben kellett volna is az idézett törvény 13. és 33. §-ban megállapitott sarkelvet megváltoztatni, ha ezen változtatás a szükség által igazoltatnék.
Ily szükség nem mutatkozott eddig. A sajtóvétségek elkövetését rendszerint kevesbiti ugyan, s nagyobb óvatosságra kényszeriti az irót már maga azon tudat, hogy kivüle és vele együtt, mások is - a kiadó, a nyomdász - terheltetnek felelősséggel azért, a mit ő közzététel végett sajtó alá bocsájt; de másrészről igaz az is, hogy ezáltal a szellemi munka az iparos birálata alá juttatik, a mint igaz az is, hogy a törvény által felelőssé tett iparos, sok esetben nem birja azon képességet, mely az ő intézetében nyomtatott irodalmi mű rejtett, elasticus és finom czélzásának felismerésére szükséges. Ily esetben tehát nem a büntett szándékos elkövetése, sem az iparága kellő vezetésére szükségelt figyelem elmulasztása, hanem a magasabb irodalmi képzettség hiánya miatt büntettetnék az iparos. Ez az oka, hogy a legtöbb sajtótörvényben a nyomdász felelősségére nézve kivételes szabályok állapittatnak meg: „a köteles figyelem elmulasztásának” - a sajtóvétségekre nézve alkotott ezen különnemű delictumnak létrehozatala, a legnagyobb részt ezen tekintetben gyökerezik.
A felelősségnek ily mérvű tágitása igazolt, ha szükséges; igaztalan és helytelen, ha fölösleges. Nálunk e tekintetben, az eddig tapasztaltak szerint, a rendszerváltozás szükségessége nem mutatkozott. Erre vonatkozólag nem nyilvánult oly vélemény, mely ily lépés szükségét tüntetné elő; sem a közszellemben nem fogamzott meg ily irányváltozást czélzó törekvés. A különben sem nagy számu sajtópereink között alig volna található sok oly eset, mely a felelősségnek, az időszaki folyóirat szerkesztőjére, a kiadóra és a nyomdászra együttes kiterjesztése esetében nem követtetett volna el. A törvény sujtja első rendben a szerzőt, a közzétételre közreműködő többi egyénekre nézve - az erkölcsi tekinteteken fölül - eddig elég erősnek bizonyult azok subsidiarius felelőssége.
A második kérdést a felbujtás elmélete képezi. Itt már nem kivételes szabályt, nem mellőzését a büntetőtörvénykönyv elveinek és határozványainak, hanem ellenkezőleg - ezeknek alkalmazását kivánja a sajtó érdeke.
A büntett vagy vétség elkövetésére vonatkozó nyilvános felhivás, ugy a mint az 1819-ik évi franczia sajtótörvény 1. §-ának alapján a sajtó utján közétett közlésekre nézve, más országok törvényeibe és gyakorlatába átment, s a mint azt a németországi sajtótörvények is elfogadták, a bünszerzőség, s ami legalább a büntetésre nézve a franczia btk. 60. czikke szerint mindegy, a bünrészesség fogalmának kiterjesztését eredményezé. A leghiggadtabb férfiak visszariadtak azon roppant terület vizsgálatánál, a melyet e szó értelmének minden mesterséges kifeszités nélküli alkalmazásával, az intellectualis bünszerződés körébe bevonni lehet.
Maga Chassan az 1819-iki sajtótörvény legilletékesebb értelmezője mondja:
„Nem szükséges, hogy a büntett vagy vétség, mely a nyilvános közzététel után bekövetkezett, e közzététel, szerzőjének gondolatában lett légyen: ő büntársnak tekintetik, és mint ilyen büntetteik, habár szeme előtt sem lebegett az elkövetett büntett vagy vétség, mihelyt ki van mutatva, habár csak a szenvedélyek felköltésére irányzott közzététel ténye által, hogy ez mozdonya (véhicle) volt a büntettnek vagy vétségnek”.
Ezen tan, melynek a gyakorlat teljesen megfelel, kiemelte sarkaiból az intellectualis bünszerzőségnek fogalmát, mely a jogi felfogás szerint a sajtó utján közzétett felhivásnak determináló intensivitásában és hatásában áll. E helyett uralomra jutott az ugynevezett félrevezetési vagy elcsábitási elmélet; e kivételes, csupán a sajtó utján elkövetett büntettekre és vétségekre nézve készitett eszme, mely a „rábirás” szoros értelmü tényelemét, bizonyos meg sem határozható szenvedély, vagy indulat felköltésére irányzott törekvés által helyettesiti, s az ilynemü homályos hatást elegendőnek nyilvánitja, az eszményi bünszerzőség megállapitására.
Ezen theoria és az ebből származott gyakorlat ellen keresett és keres menedéket a közérzület a büntető jog átalános elveinek alkalmazásában; a felbujtásnak, mint határozott jogfogalomnak érvényesitésében a sajtó utján elkövetett büntettek és vétségek eseteiben is.
Vannak ugyan ezenkivül is vétkes felhivások, melyek a felbujtás fogalma alá nem subsummálhatók, de azért büntetlenül az állam és a közrend szempontjából nem maradhatnak: ezek a figyelembe vehető nézetek szerint, mint a felbujtásnál sokkal enyhébb szempont alá eső, s csak is kevés számu s különnemü büntetendő cselekmények foglalandók a törvénybe, a nélkül, hogy ez által a felbujtás fogalma, a büntetőtörvény egyik megállapitott sarkelve vagy rendszere vitiáltatnék.
A megjelölt és közelebbről körülvonalzott két eszme a felelősségi rendszer és a felbujtás jogi természete képezi válságos mozdonyát azon két iránynak, mely a sajtó utján elkövetett büntetteknek és vétségeknek vagy a büntetőtörvénykönyvbe, vagy külön sajtótörvénybe fölvétele mellett nyilvánul. A mint a czél, az egyik vagy másik methodus által tartatik elérhetőnek, vagy kevesebb nehézséggel biztosithatónak: a szerint alakulnak és állapittatnak meg a methodus iránti nézetek.
A jelen törvényjavaslat, mint már emlitve volt, a sajtó utján elkövetett büntetteket és vétségeket is fölvette intézkedései közé, s ez által azon nézethez csatlakozott, mely a büntetőtörvénykönyv kivánatos egységének fentartása mellett, a fennebb megjelölt két kérdésre nézve, teljesen megfelelhetni vél az irányadó szempontoknak, s nem tartja szükségesnek, hogy egy és ugyanazon nemü cselekmény, két külön törvényben két külön osztályra osztassék a szerint, a mint az vagy sajtó utján, vagy más módon követtetett el.
A büntetőtörvénykönyv feladata ugyanis, meghatározni a büntetendő cselekményeket és azok büntetését. Erre nézve nem szükséges, hogy a sajtó utjáni elkövetés s annak büntetése külön törvény tárgyát képezze. Nem különnemü cselekmények azok, a melyekről itt szó van, hanem a törvényben meghatározott ugyanazon cselekménynek egy bizonyos eszköz általi elkövetése.
Elfogadva azon tételt, hogy a felbujtás fogalma csakis egy lehet, akár parancs, akár rábeszélés, akár nyomtatvány legyen a mód, a mely által a mindenik esetben szükséges tényező, a determináló erő érvényre juttatik: ezen eszme fentartásával, elényészik minden indok, mely e szempontból a sajtó utján elkövetett büntetteknek és vétségeknek külön törvénybe foglalását szükségessé vagy kivánatossá tenné. Másképen áll a dolog, ha a törvényhozás külön, vagyis tágabb értelmet akar adni a felbujtásnak, ha a felbujtás helyett a sajtó utján eszközlött felhivást akarja a sajtóvétség tényezőjévé megállapitani. Ez utóbbi esetben, természetesen szükség lesz külön sajtótörvényre, mert ily tágitás, az átalános büntetőjog elveivel kiegyeztethetetlen merev ellentétet képezne, s egy s ugyanazon törvény, két ellentétes elv - két ellenkező rendszernek egymást gyöngitő, egymást megtagadó gyüjteményévé válnék.
A felelősség kérdése - fentartva az 1848:XVIII. tc. 13. §-nak elvét, szintén nem teszi szükségessé a törvénykönyv kettéválasztását, mert ez egy speciális, és természete szerint inkább politikai, mint jogi dispositió. E dispositió fenmarad a mostani sajtótörvényben; tehát ott, azon helyen, a melyen most van; és minthogy az 1848:XVIII. tc. 2-12. és 14-19. §-on kivül, a többi rendelkezések is fentartandók: nincs ok, hogy egy, a büntetőtörvénykönv keretébe nem foglalható, kivételes intézkedés miatt, a kizárólag ezen törvénybe tartozó intézkedések abból kiszakittassanak.
A jelen törvényjavaslat fentartja az 1848:XVIII. tc. 13. és 33. §-it, vagyis, a fokozatos, az egymást kizáró felelősséget, fentartja a felbujtásnak a büntetőtörvényben meghatározott, valamennyi büntettre és vétségre kiterjedő hatályát, s ezen elvek sértetlen hatályositása mellett a büntettekre és vétségekre, valamint azok büntetésére nézve, egy egységes, az egyes cselekmények elkövetésének külön módjai által meg nem szakitott egészet képez.
A törvényjavaslat a büntettekről és vétségekről rendelkezvén, a rendőri kihágások pedig külön törvényjavaslat tárgyaiul lévén fentartva, e szerint a hármas felosztás fogadtatott el. Minthogy ennek ellenében az 1843-diki javaslat csupán büntetteket és kihágásokat ismer, és igy a kettős felosztás rendszerén alapul, szükségesnek látszik azon okokat megjelölni, melyek a most követett rendszer elfogadására befolyással voltak. Alig van kérdés, mely világosan bizonyitékot nyujtana arra nézve, hogy egy törvényhozás sem áldozza fel a gyakorlati czélszerüséget, a pusztán theoretikai következetességnek, mint épen a büntetőtörvénykönyv felosztásának kérdése. Különösen a németországi tudósok között sokan támadták meg a hármas felosztást, azt elvtelennek, ferdének és tulszigorra vezetetőnek állitván. És mégis a tapasztalás azt igazolja, hogy az irányul szolgálható államok uj büntetőtörvénykönyvei s törvényjavaslatai, minden elméleti megtámadás, minden elvtelenségi vád daczára, a hármas rendszert voltak kénytelenek elfogadni. Az 1867. évi október hó 15-kén hatályba lépett belga törvénykönyv, a németországi büntetőtörvénykönv, az olaszországi s az ausztriai törvényjavaslatok, mind a hármas rendszert fogadták el. Ez már magában is elég erős bizonyitéka a rendszer fölényének s gyakorlati czélszerüségének; mert nem lehet megtagadni már magának azon egyetlen ténynek nagy fontosságát, mely Európa legkiválóbb nemzetei egyező felfogásában nyilvánul; s egyébként alig lehetne érteni, hogy ennyi nagy állam kitünő jogászaival, jeles államférfiaival, a kiknek elég képességük és alkalmuk is volt mind elméleti mind gyakorlati szempontból tüzetes figyelem tárgyává tenni a kérdést és annak horderejét, legujabb törvényhozási műveikben is, nem az annyira kiemelt kettős, hanem a sok oldalról megtámadott hármas felosztási rendszert állapitotta meg.
A hármas felosztás az elvtelenség vádjával támadtatik meg. Az mondatik, hogy a büntett ép ugy, mint a vétség egyik tényezője a szándék lévén: ezen közös criterion, az ez alá eső cselekményeknek két részre osztását nem engedi meg. Nincs jogosultsága a felosztásnak, mert hiányzik a vétség ismertető jellege. Ezen állitások - legalább theoretikailag - helyesek volnának, ha csakugyan a szándék képezné mindazon cselekmények és mulasztások egyik elemét, melyek a büntetőtörvénykönyvekben büntettekké és vétségekké minősittetnek. Ámde itt van „a gondatlanságból” elkövetett cselekmények és mulasztások meglehetős száma is, és ezeket nem tartják a vétségek közül kizárandóknak a kettős felosztási rendszer szószólói? a két külön tényező elem fenmaradna tehát még az esetben is, habár mindkét nemü cselekmény egy generikus elnevezéssel jelöltetnék meg. Az egységes elnevezés tehát nem szüntetné meg, s nem is fedné el az ez alá foglalt cselekményeknek két külön benső tényező elem szerinti különbségét. A logicai következetesség e szerint, melynek a gyakorlati czélszerüség alárendeltetik, nem éretnék el. Nem uralkodnék egy elv, nem egy eszményi elem az egész területen, s a különbség csak az lenne, hogy mig a hármas felosztás mellett vannak vétségek, melyek csak szándékosan, és olyanok, melyek gondatlanságból követtetnek el, a kettős elosztás esetében eltünnék ugyanazon elnevezés: „vétség”, de helyébe jönnének a kétféle büntettek, a mihez hozzáadva a kihágásokat a hármas felosztás más alakban és más causa divisionis szerinti osztályozással ujra előállana.
Fontosabb és gyakorlati hatással birna azon ellenvetés, hogy a hármas felosztás igazságtalan szigorra kényszeriti a törvényhozót. Ezen ellenvetés a franczia Code pénalra alkalmazva jogosultsággal birt, de jelentősége erre vonatkozólag is az 1832-dik és 1835-dik évi törvények meghozatala óta sokkal csökkent: mig az ujabb büntetőtörvénykönyvek és tjavaslatok a büntettek és vétségek, valamint az ezekre nézve megállapitott külön büntetési nemek, vagy büntetési mérvek közötti gátot megszüntetvén, a büntetésnek a cselekmény és körülményei individualitásához mért megállapitása, a felosztási rendszer által épen nem akadályoztatik.
Az ellenvetések tehát nem kifogástalanok, mig azok ellenében tagadhatatlanul igaz marad az élet azon mindennapi tapasztalata, hogy a nép józan érzelmével ellenkezik egy genericus elnevezés alá foglalni az atyagyilkosságot és a becsületsértést, s hogy daczára minden theoreticai következetlenségnek, a nép mindenkor talál külön elnevezést, melylyel az erkölcsi érzelmét felrázó büntettet a kisebb vétségtől megkülönbözteti. Már pedig, ha van a jogi életnek egy spherája, melynek a nép felfogásához, szokásaihoz és viszonyaihoz, szóval életéhez simulnia kell, ez bizonyára a büntetőtörvények spherája, az anyagi ugy, mint az alaki törvényeké.
Megdönti továbbá, vagy legalább is nagyon csökkenti az ellenvetések erejét azon tény, hogy mindenik büntetőtörvényben a szabadságbüntetések több nemét kell megállapitnai. Minthogy pedig e büntetési nemeknek sulyosságuk szerint kell egymástól különbözniök, s alkalmaztatásukra nézve szükséges, hogy a büntetendő cselekmények sulyos vagy nem sulyos volta szolgáljon alapul, vagyis, az igazság elve szerint a sulyosabb büntetendő cselekmények a sulyosabb nemü büntetéssel, az enyhébbek pedig az enyhébbel büntetendők; ez által, habár nem is fejezné ki a törvény az osztályozást: ez már a büntetéseknek a cselekmény sulyossága szerinti felosztása által meg volna téve. Annyi bizonyos, hogy habár a törvény csupán büntetteket ismerne, a törvényhozó mégis kényszeritve volna, mindenik cselekményt, melyre büntetést állapit, ennek természete és sulyosága szerint mérlegezni, mely müködése szükségszerüleg a büntettek két főosztályának megkülönböztetésére vezetné őt, melyeknek egyikére sulyos, a másikára enyhébb büntetést kell rendelnie. Az osztályozás föltétele tehát a cselekmények természete által van kijelölve. Adjon bár a törvényhozó nevet e különbségeknek vagy nem, ez csupán alaki kérdés; de ha nem is különbözteti meg azokat külön elnevezés által, ez által nem szünteti meg a benső különbségeket; mert az elválasztó jelleg eltörlése nem áll hatalmában. Sulyos és nem sulyos törvényszegést mindenik esetben tartalmazand a büntetőtörvénykönyv, s világos kifejezésre is jut ezen különbség az által, hogy lesz egy csoport törvényszegés, mely a szabadságbüntetések sulyos, s egy másik, mely ezen büntetések enyhébb nemével büntettetik. A rendszer tehát helyesebb, mely e különbségeket mindjárt eleve szemügyre veszi, s a törvénykönyv felosztásánál tényező elem gyanánt felhasználja.
Hogy mennyire érvényesiti magát ezen most kiemelt szempont a büntető törvénykönyvek megállapitásánál, ezt a kettős rendszer szerint felosztott törvénykönyvek a legvilágosabban kimutatják. Tekintessék például a badeni büntetőtörvénykönyv, mely a mi 1843-ik évi javaslatunknak sok tekintetben alapul szolgált. E törvény hozatalánál, a felosztást illetőleg uralkodó volt a „tudományos következetesség”, és ez okból a hármas felosztás mellőzése a rendszer sarktétele gyanánt emeltetett ki. És mindannak ellenére, csak a szó mellőztetett, a lényeg azonban fentartatott. „A cselekmények vagy mulasztások csak annyiban büntethetők büntetőileg (peinlich), vagy polgárilag (bürgerlich), a mennyiben” stb. Igy szól az első §
A criminalis büntetések következők:
1. halál;
2. életfogytig tartó fegyház;
3. határozott ideig tartó fegyház;
4. hivatalvesztés.
Ez a 10. § tartalma.
A polgári büntetések következők:
1. dologház és várfogság;
2. fogház;
3. elbocsátás a hivatalból;
4. valamely üzlet, vagy nyilvános jogositvány önálló vezethetésének elvonása;
5. pénzbüntetés;
6. bizonyos tárgyaknak elfoglalása;
7. birói megdorgálás.
Ekképen szól a 33. §
Ebből magából belátható, hogy habár az első § nem ismer vétségeket: mindazonáltal a cselekmények két, egymástól élesen elválasztott osztályra osztattak fel, a szerint, a mint azok, vagy criminalis, vagy polgári büntetéssel büntetendők. Nevezetessenek az egyik csoport alá tartozó cselekmények büntetteknek, a másik alá esők vétségeknek: az egész különbség csupán szóbeli lesz. A „criminalis büntetések” és a „polgári büntetések” csupán mesterkéltebb helyettesitői, azon megszokott és a közönség értelmében is létező megkülönböztetésnek, mely a „büntett és a vétség” szavak által fejeztetik ki.
Ezen, a dolog természetében rejlő befolyás alul nem szabadithatták fel magukat az 1843-ik évi magyar törvényjavaslat szerkesztői sem. E javaslatnak az anyagi részben megállapitott büntetési rendszere - a minimumnak teljes hiánya folytán, s az által, hogy a 18. § szerint az életfogytig tartó rabság helyett egy vagy két órányi egyszerü fogság is megállapitható, és igy a határozott büntetési keretek a szabadságbüntetések között mellőztettek, igen egyszerü lévén; a különbségek leginkább az anyagi részt pótló börtönrendszerről intézkedő Harmadik részben jutnak előtérbe.
Mig ugyanis az anyagi rész a határozott ideig tartó rabságnál, sem a végrehajtás módja, sem tartama tekintetében, különbséget nem állapit meg, s azt sem határozza meg, hogy mely időtartamu rabság töltendő a köztörvényhatósági börtönben, és mely azon minimum, a mennyi időre elitéltek büntetésöket a kerületi börtönben kötelesek kiállitani? addig a börtönrendszerről intézkedő rész 6-ik Fejezete következő czimfeliratot nyert:
„A félévi vagy annál hosszabb időnyi rabságra itélt, következéskép büntetésüket a kerületi börtönök egyikében szenvedendő rabokról.”
Ime a felosztás! A féléven fölüli rabságot maguk után vonó cselekményekben nem látott a törvényjavaslat oly különbségeket, melyeket különnemü büntetések alkalmazására használhatot volna fel; de az ezen aluli tartamra elitéltek cselekményeit, amazokétól külön büntetési nem alá eső törvényszegéseknek ismerte fel. A féléven felüli rabság minden esetben kerületi börtönben töltendő. Ez a czimfelirat értelme; ezzel a törvényszegéseknek a büntetési nemek szerinti két osztályra osztása van kimondva. A büntetés más, mihelyt annak végrehajtása különbözik; a börtönrendszer 5-ik Fejezete pedig más bánásmódot határoz a féléven aluli, 6-ik Fejezete pedig mást az azon felüli rabságra elitéltekre nézve.
Eltekintve tehát az életfogytig tartó rabságtól, s az imént kimutatott különbséget tartva szem előtt: az 1843-ik évi törvényjavaslat most kiemelt rendelkezéseinek összehasonlitásából az anyagi rész 8. §-ával, azon meggyőződés érvényesűl: hogy ezen törvényjavaslat valódilag és határozott megkülönböztetésekben kifejezett három nemü szabadságbüntetést állapitott meg:
1. az egyszerü fogságot;
2. a féléven aluli;
3. a féléven felüli rabságot.
Az 1. és 2. alattiak természetesen a csekélyebb, a 3. alatti büntetés pedig a súlyos, de nem életfogytig tartó rabsággal büntetendő törvényszegéseknek büntetését képezik.
Ha tehát az 1. és 2. alatt meghatározott büntetésekkel büntetendő törvényszegések egy genericus elnevezéssel jelöltetnek meg, ezzel a lényeget illetőleg nem változtatik meg a törvényjavaslat rendszere; hanem csupán tüzetes és comprehensiv kifejezés adatik a már létező, felismert s külön szabályok által törvényhozóilag is értékesitett különbségnek. Neveztessék az 1., 2. alá eső csoport vétségnek, a 3. alatti pedig büntettnek; ez által nem történik egyéb, mint egy, az életben és gyakorlatban fennálló, magát mindenhol, még a törvényhozás előtt is érvényesitő különbség megjelöltetik az annak megfelelő szóval.
Hogy pedig e különbség az életben, a köztudatban és a magyar törvényhozásban mindig fennállott, azt a „vétség” szónak használata a különböző időkben keletkezett törvényeinkben is igazolja. Az 1840-ik évi IX. tc. 4. §-a különbséget tesz a rendőri kihágás és azon eset között: „ha a feladott vétség természete szerint a honi büntető törvények sulya alá tartozik.”
Ugyanazon törvény 9-ik §-ának végén szintén „a büntető törvénykezés alá eső ilynemü cselekvények” megjelölésére „a vétség” szó használtatik; vétségről szól a 19. § is stb.
De az 1848:XVIII. tc. 4. § „valamely bün avagy vétség elkövetésére” irányzott felhivást egymástól megkülönböztetvén: minden kétséget kizár az iránt, hogy e két fogalom szerinti különbség a magyar joggyakorlatban ismertetett, s a büntetendő cselekményeknek, a kihágásoktól különböző két külön nemét jelentette.
A hármas felosztás elleni ellenvetések tehát épen nem birnak azon sulylyal, a mely azoknak egy részről tulajdonittatik, értéköket pedig eléggé ellensulyozzák már a fenn kiemelt gyakorlati szempontok is. Ezen felosztás gyakorlati haszna azonban a leghatályosabbnak nyilatkozik a bünvádi eljárásban, t. i. az illetőség megállapitásánál. Akár helyeztessenek a rendőri kihágások és a vétségek a járásbiróság, a büntettek pedig a törvényszék, vagy ezek egy része az esküdtszék illetőségébe; akár különböztessenek meg némely vétségek, s ezekre a büntettekkel együtt állapittassék meg a törvényszék, illetőleg az esküdtszék illetősége, mig a többiek, a kihágásokkal együtt a járásbiróság hatósága alá tartozóknak mondatnak ki; vagy végre, ha azon illetőségi rendszer állapittatik meg, hogy valamennyi rendőri kihágás fölött a rendőri biróság, valamennyi vétség fölött a járásbiróság, a büntettek fölött pedig a törvényszék itél: mindhárom esetben a hármas felosztás hasznai az első tekintetre szembeötlők.
A törvényhozások nem áldozzák fel a gyakorlati előnyt azon állitólagos elméleti következetességnek, mely egyébiránt, mint kimutattatott, a kettős rendszer által sem éretik el. Ezen előny, nálunk különös jelentőséget nyer az által: hogy az anyagi törvénykönyvnek hármas felosztása igen valószinüleg három külön biróság illetőségének állapitja meg keretét.
A beosztás mind a büntetteknek egyes fejezetekbe foglalása, mind pedig e fejezeteknek egymás utáni sorrendje bizonyos elvek szem előtt tartását követeli. Ámbár a törvénykönv nem lehet tankönyv, s e kettő közötti különbség a beosztásnál is szem előtt tartandó: de azért mégis szükséges, hogy részint a könnyebb tájékozás, részint pedig a törvény egyes intézkedéseinek nem valamennyi, hanem több egynemü cselekményre kiterjedő hatálya végett, a mennyire lehetséges, egy meghatározott rendszer követtessék az egyes cselekményeknek fejezetenkénti beosztása és a fejezetek sorrendje tekintetében.
A különböző rendszerek között, melyek ez irányban követhetők, a leggyakorlatiabb az, mely az átalános rész után mindegyik büntetendő cselekménynek helyét az általa sértett tárgy szerint jelöli ki, s azon főbb jelleget, mely több, habár külön büntett és vétség közös jellegét képezi, veszi az egyes fejezetek egymásutánjára nézve irányul.
Ez azonban mindig csak viszonylagos értelemben értendő, s törvénykönyvben csak is igy vihető keresztül. A törvénykészitésnél nem szabad feledni, mit a legkitünőbb tudósok egyike - Rossi mond: „A törvénykészitők gyakran elfeledik: hogy rendszeres felosztásaik kitünők lehetnek ugyan a tankönyvben, de kevésbé hasznosak törvénykönyvben.”
Könnyü volna kimutatni, hogy a rendszer tulfeszitése és a gyakorlati czéloknak valamely elméletileg talán következetesebb, helyesebb rendszer alá rendelése, káros eredményekre vezet; de azért a rendszer tulfeszitése és a rendszeretlenség közt mégis nagy a különbség. Tulfeszitése volna a rendszernek, ha például a közokirat hamisitása - azon, bár igen lényeges mozzanatánál fogva, hogy ezen büntett által a közhatóságok és a közintézmények hitelében helyezett bizalom támadtatik meg, és igy kiválólag a közönség ellen irányzott merénylet jellegével bir: ez okból a közbüntettek közé vétetnék fel. A ki ezt javasolná, az elfeledné, hogy a magánokirat hamisitása oly közel rokonságban van a közokirat hamisitásával, hogy egyik nem helyezhető a közbüntettek sorába a jelen törvényjavaslat XI-ik fejezete után: mig a másik a vagyon ellen irányzott büntetendő cselekmények csoportja közt amattól husz fejezet által lenne elválasztva.
A hivatali büntett kétségtelenül első rendben az állam iránti kötelességet sérti, s ezen szempontból a közbüntettek közé tartozik: de mégis alig volna ment a gyakorlati nehézségtől azon beosztás, mely a hivatali sikkasztás büntetéséről, annak sulyosabb minősitéseiről oly helyen intézkednék, a hol, vagy a melyet megelőzőleg maga ezen büntetendő cselekmény objectiv ismérve, vagy is a sikkasztás fogalma nem lenne megállapitható.
A sorrend meghatározásánál kerülni kellett tehát a tisztán doctrinalis szempontoknak az áttekinthetőséget, és a rokon természetü cselekményeknek egymás mellé sorozását akadályozó tulzásait, de kerülni kellett a rendszeretlenséget is.
Gyakorlati szempontokból mellőztetett a franczia Code pénal után készitett büntetőtörvényeknek hatféle beosztása: I. könyvekre, II. czimekre, III. fejezetekre, IV. osztályokra, V. czikkekre, VI. szakaszokra. Ez először igen bonyolódott s azonfölül gyakorlatilag nem hasznos; végre doctrinalis szempontból sem vihető ki következetesen. Az ezen beosztás subtilitásaiban nem annyira jártas egyénre mindig meglepő lesz a belga törvénykönyv azon felosztása, mely szerint az V-ik czimben foglaltatik „lázadás” - rebellion - és ugyanazon czim alatt történik intézkedés „a nemengedélyezett sorsjátékról;” továbbá: „a gyári jegyek és a gyár titkainak jogtalan közléséről.” Oly különbözők e cselekmények, s oly különböző objectumok ellen irányozvák, hogy azon közös jellemvonás daczára, a melylyel birnak és melynél fogva mint a „közrend elleni cselekmények” egy czim alá foglaltattak, a különbség mégis erősebb, s ez által az egybefoglalás mesterséges. Már az 1843-iki magyar törvényjavaslat a részek, fejezetek és szakaszok szerinti - átlátszóbb és könnyebben kezelhető beosztást fogadta el: a jelen javaslat is, ezen, Ausztriában, ugy mint egész Németországban is alkalmazott methodust tartotta fenn.
E methodus szerint a jelen törvényjavaslat két részre, LIII. fejezetre és megszakitlan sorrendben egymás után következő 460 szakaszra oszlik.
Az első, az átalános rész, tartalmazza mindazon átalános határozatokat, melyek, a menynyiben a „különös részben” egyes esetekre nézve ellenkező nem rendeltetik, az egész büntetőtörvénykönyv területén hatálylyal birnak, s a különös rész intézkedéseinek, vagy előfeltételét vagy kiegészitését képezik.
Ezen rész IX fejezetet és 124 §-t tartalmaz, s fejezetei sorrendére nézve a következő beosztás követtetett:
I. Bevezető intézkedések.
II. A jelen törvénynek alávetett személyek.
III. A büntetések.
IV. A kisérlet.
V. A részesség.
VI. A szándék és gondatlanság.
VII. A beszámitást kizáró vagy enyhitő okok.
VIII. A bünhalmazat.
IX. A bünvádi eljárás meginditását és a büntetés végrehajtását kizáró okok.
A második, vagy is a különös rész, az egyes büntetés végrehajtását kizáró okok.
A második, vagy is a különös rész, az egyes büntettek és vétségek meghatározásáról és azok büntetéséről rendelkezik; s első sorban az állam és ennek intézményei, valamint hitele elleni büntetteket és vétségeket - az ugynevezett közbüntetteket és vétségeket tartalmazza; második sorban következnek a magánosok elleni büntettek és vétségek, ezen sorrendben: a becsület, az élet, a testi épség, az egészség, a személyes szabadság és az egyéni jog, továbbá a vagyon elleni merényletek; végre nem ugyan az állam és annak intézményei ellen intézett, de mégis közveszélyes büntettek és vétségek.
Ezen beosztási indoknál fogva, a különös rész a következő egymás-utáni XLIV fejezetből és 336 szakaszból áll:
I. A felségsértés (125.-136.).
II. A király, a királyi ház tagjainak bántalmazása és a király megsértése (137.-139.).
III. A hütlenség (140.-149.).
IV. A lázadás (150.-160.).
V. A közhatóságok vagy a közhatósági közegek elleni erőszak (161.-166.).
VI. A törvény, közhatóságok vagy a közhatósági közegek elleni izgatás (167.-170.).
VII. A magánosok elleni erőszak (171.-173.).
VIII. A polgároknak választási joga ellen elkövetett büntettek és vétségek (174-182.).
IX. A vallás szabad gyakorlata elleni büntettek és vétségek (183.-185.).
X. A személyes szabadságnak, a házjognak, továbbá a levél- s a távirdai titoknak közhivatalnokok általi megsértése (186.-195.).
XI. A pénzhamisitás (196.-202.).
XII. A hamis tanuzás és a hamis eskü (203.-215.).
XIII. A hamis vád (216.-219.).
XIV. A szemérem elleni büntettek és vétségek (220.-238.).
XV. A kettős házasság (239.-242.).
XVI. A családi állás elleni büntettek és vétségek (243.-246.)
XVII. A rágalmazás és a becsületsértés (247.-265.).
XVIII. Az ember élete elleni büntettek és vétségek (266.-281.).
XIX. A párviadal (282.-289.).
XX. A testi sértés (290.-303.).
XXI. A közegészség elleni büntettek és vétségek (304.-306.).
XXII. A személyes szabadságnak magánszemélyek általi megsértése (307.-316.).
XXIII. A levél- és távsürgönytitoknak magánszemélyek általi megsértése (317.).
XXIV. A magánlaknak magánszemélyek általi megsértése (318.-320.).
XXV. A titok tiltott felfödözése (321.).
XXVI. A lopás (322.-332.).
XXVII. A rablás és zsarolás (333.-340.).
XXVIII. A sikkasztás, zártörés és a hütlen kezelés (341-347.).
XXIX. A jogtalan elsajátitás (348.-351.).
XXX. Az orgazdaság és bünpártolás (352.-356.).
XXXI. A csalás (357.-366.).
XXXII. Okirathamisitás (367.-382.).
XXXIII. Orvosi és községi hamis bizonyitványok kiállitása és használása (383.-386.).
XXXIV. Bélyeghamisitás (387.-388.).
XXXV. A csalárd és vétkes bukás (389.-391.)
XXXVI. Más vagyonának megrongálása (392.-395.).
XXXVII. A gyujtogatás (396.-401.).
XXXVIII. A szándékosan vagy gondatlanságból okozott vizáradás (402.-406.).
XXXIX. Vaspályák, hajók, távirdák megrongálása és egyéb közveszélyü cselekmények (407.-418.).
XL. A foglyok megszöktetése (419.-420.).
XLI. A fegyveres erő elleni büntettek és vétségek (421.-431.).
XLII. A hivatali büntettek és vétségek (432.-453.).
XLIII. Az ügyvédi visszaélés (454.-459.).
XLIV. Zárhatározatok (460. §).
Kifogások tétethetnek egyik vagy másik fejezet elhelyezése ellen, már csak azért is: mert ugyanazon egy cselekmény különbőző irányzatánál fogva, több szempont alá foglalható, a mint a suly azon cselekmény egyik vagy másik viszonylatára helyeztetik. Már fentebb érintett e kérdés, és példák is hozattak fel; e példák bővithetők több cselekményre vonatkozólag; de annyi bizonyos, hogy oly beosztás, mely tökéletesen megfeleljen nemcsak az elméleti rendszeresség igényeinek, de egyszersmind a gyakorlat követelményeinek is, mindeddig sehol sem éretett el. Az indokok jelen részében előadatnak az okok, melyek a cselekményeknek e törvényjavaslatban követett beosztására nézve elhatározóknak találtattak; mindenek előtt azonban annak igazolása látszik szükségesnek, hogy az állam és intézményei elleni cselekvények a különös rész első fejezeteit foglalják el: holott ugyanezen cselekmények az 1843-ki javaslat anyagi résznek utolsó fejezeteit képezik.
Az 1843-ik évi javaslaton kivül még csak az 1836., illetőleg 1839-ik évi badeni büntetőtörvénykönyv tervezete, s ennek alapján, az ottani II. kamara törvényhozó bizottságának 1840-ik évben elkészült javaslata fogadta el azon beosztást, mely szerint az állam és annak intézményei elleni cselekmények, valamint az ezekkel rokon természetü büntettek, a törvénykönyv végére helyeztettek. Jolly államtanácsos és az igazságügyministerium elnöke a kormány javaslatának előterjesztése alkalmával, 1839-ik évi ápril hó 9-én erre azt mondta:
„Mellőztetett a büntetteknek beosztása állam-elleni és magán-büntettekre; részint azért, „mert e különbségek merőben doctrinálisok és az ily felosztás gyakorlati haszon nélküli; részint „pedig azért, mert azon hátránynyal bir, hogy a következetes keresztülvitel végett, rokon természetü „tárgyakat - mint például a hamisitás nemeit, egymástól erőszakosan el kellene szakitani, s egyik „felét az állam, - másikat pedig a magánosok elleni büntettek közé sorozni”.
Ezen beosztás ellen, mindjárt a törvényjavaslat 1836-ik évi szövege első tizennyolcz fejezetének megjelenése után felszólalt Abegg, különösen azon szempontból, hogy a büntetőtörvénykönyv szerkesztésénél, a tiltott cselekmények sorrende által, a mennyire lehetséges, azok sulyossági fokozatát is kell a köztudatba átvinni.
Abegg ezen észrevétele igen helyes. A jog csak az államban és az állam által érvényesithető kellőleg, és az által nyerheti hatályát. A jog érvényesitésének fő feltétele tehát az állam. Ezt szem előtt tartva, ebből következik, hogy az államnak a bünös merényletek elleni oltalmazása képezi azon szükségszerü előzményt, mely az egyesek jogainak oltalmát lehetővé teszi. Az állam elleni merényletek: az egész jogrend s a lakosok összességének jogbiztositékai ellen irányzott bünös merényletek; ezeknek megbüntetése közvetve az összes polgárság mindennemü jogai védelmének föltételét foglalja magában. Ezen meggyőződését a törvényhozónak a büntetőtörvényben is ki kell fejeznie; kifejezi pedig ezt nemcsak a büntetéseknek a merénylet nagyságához és veszélyességhez mért kiszabása által, hanem az ilynemü büntetteknek - a szoros értelemben vett közbüntetteknek első helyre sorozása által is.
A monarchicus államok ugy, mint a köztársaságok, például az 1871-ik évi zürichi, az 1873-ik évi báseli büntetőtörvények, a büntettek felsorolását a legnagyobb, vagyis az állam - a canton - elleni büntettekkel kezdik meg. Ezen rendszert követi az 1865. évben közzétett new-yorki büntetőtörvénykönyv tervezete is, csupán azon különbséggel, hogy a vallás- és a lelkiismeretelleni büntetendő cselekmények Crimes against Religion and Conscience” az állam elleni büntetteket „Treason” megelőzik. Ez volt az elhatározó ok arra nézve, hogy a jelen törvényjavaslat a sorrendnek kiemelt kérdésére nézve, a többi országokban hatályban levő büntetőtörvénykönyvek rendszeréhez csatlakozott; minek folytán a különös rész I-XIII. fejezetei a közbüntettekről és vétségekről intézkedő határozványokat tartalmazzák.
Ez intézkedések közé vétettek fel: a választási jog és azon jogok ellen elkövetett sértések is, melyek oly országokban, hol különös chartába vagy rendszeres okiratba foglaltatvák az alkotmányos jogok: ezek között foglalnak helyet, s mely jogok fontossága, s igy azok megsértésének sulya nem tekintethetik csekélyebbnek nálunk sem, hol a nemzet életével egybeforrt ezeréves alkotmány régen kifejtette az egyéni jog garantiái, és a közszabadság között létező szoros viszony élénk érzetét.
E tekintetben is, magasabb politikai szempontok emelkedtek a tisztán systematikai érvek fölé. Az érintett jogok megsértéséről intézkedő fejezeteknek (IX., X. fejezetek) az állam és annak intézményei elleni büntettek közé fölvétele által ugyanis, félreismerhetlenül azon felfogásának ád kifejezést a törvényhozás, hogy e cselekmények által első rendben nem az egyént, hanem az alkotmányt, a közszabadság alapbiztositékát tartja megtámadottnak.
Methodica szempontjából ezen beosztás is ki van téve azon ellenvetésnek, hogy különösen a X. fejezetben meghatározott cselekményeknek ide sorozása által, a hivatali büntettek és vétségek két részre szakittatnak; mert az ezen fejezetben meghatározott cselekmények mindegyike által, a közhivatalnok megsérti hivatali kötelességét, visszaél az állam és a közhatóság által, meghatározott czélokra s meghatározott korlátok mellett, az ő kezeibe letett hivatali hatalommal; vagyis, hivatali büntettet, illetőleg vétséget követ el. Ezen ellenvetés nem is czáfolható meg, csupán nyomatéka ellensulyozható a fentebb kiemelt tekintet által. A törvényjavaslatban elfogadott beosztás ugyanis azon fölénynyel bir, hogy a kérdéses cselekmények elkövetése által az állam első rendben önmagát nyilvánitja megtámadottnak, s köztudatra juttatja azon különös fontosságot, melylyel a személyes szabadság, a házjog és a levéltitok megoltalmazása, az egész társadalom érdekében bir.
Ezen meggyőződésnek kifejezése minden jogszerü módon, és igy a büntetőtörvénynek beosztása által is emeli a személyes szabadság nyomatékát, a minek azon közvetett hasznos eredménye is van, hogy hatályos erkölcsi erőt képez a közhivatalnok indulatának és hatalmaskodási ösztönének féken tartására. Sok oly ember van, a ki nem irtózik a féktelen szenvedély ösztönének szabad kitörést engedni, noha a tudja, hogy az által megsérti a törvény; de hazáját és annak alkotmányát szeretvén, ehhez kegyelettel ragaszkodván: visszariad oly cselekmény elkövetésétől, mely által az alkotmány sértetik meg. A személyes szabadságnak s a X. fejezetben tárgyalt jogoknak az alkotmányos jogokkal egy vonalba helyezése általtehát, e jogok nagy jelentősége kiválólag fejeztetik ki, s e kifejezés által azok védelme, a büntetési sanctio hatályát fölülmuló erkölcsi erőt nyer.
Ezen szempont nyomatékosabbnak látszott, mint a hivatali büntettekről és vétségekről rendelkező fejezet egységének fentartása. Ezen szempont uralkodott a belga törvénykönyv beosztásánál is, mely szerint az állam bel- és külbiztonságát megtámadó büntettek után, ezen három fejezet következik:
„A politikai jogok gyakorlatára vonatkozó törvényszegések.
A vallás szabad gyakorlatára vonatkozó törvényszegések.
Az alkotmány által biztositott jogoknak a közhivatalnok általi megtámadásáról.”
A németországi büntetőtörvénykönyv csupán az állampolgári jogok gyakorlatára vonatkozó jogok elleni büntetteknek és vétségeknek jelöl ki helyet a közbüntettek között, mindazonáltal a jelen törvényjavaslat IX. és X. fejezeteiben meghatározott cselekményeknek, a választási jog megsértésével egy osztályba sorozása, ugyanazon eszme következetes kifejtésének mutatkozik, melyet maga a németországi büntetőtörvénykönyv is helyesnek ismert el.
A theoriának egyik folytonos követelménye, hogy a csalárd vagy vétkes gondatlanságból származó bukás a közveszélyü bűntettek és vétségek közé soroztassék. Ezen követelés azzal indokoltatik, hogy a bukás káros hatása tulterjed az általa közvetlenül érintett hitelezők körén s maguk a hitelezők hitelének megrenditése által, az ezekkel üzleti összeköttetésben levő határozatlan számu személyek vagyoni állapotát is megrenditi. Ez kétségtelen, de e jelenség, e következmény a vagyon ellen irányzott minden büntettnél előfordulhat; miért is a theoria ezen követelménye nem nyert hatályt a törvénykönyvekben.
A jelen törvényjavaslat, követve a legtöbb büntetőtörvény példáját, a csalárd, ugy mint a vétkes bukást a vagyon elleni büntettek közé, - közvetlenül a csalás és hamisitások után sorozta.
A hamisitás, ha az osztályozás indokául nem a büntett elkövetésének módja, hanem a czél vétetik, mely a hamisitvány által elérni szándékoztatik, azon soknemü czélok szerint, melyekre a hamisitás irányozva lehet, sőt maga a hamisitott tárgy misége és minősége szerint is, többnemü büntetendő cselekmények sorozata alá foglalható. Ha csupán az okirat, vagy a mi tágabb értelmü, az okmányhamisitás vétetik szemügyre: például az anyakönyv meghamisitása által, rendszerint a családi állás ellen követtetik el büntett; mig a közokirat meghamisitása által, első rendben az állam intézményeiben helyezett hitel támadtatik meg. Rendszeresség szempontjából tehát, a hamisitás mint eszköz, mint módozat által elkövetett büntettek, tárgyaik szerint volnának elkülönitendők.
A törvényjavaslat kivéve a pénzhamisitást s a választási jog kijátszását tárgyazó hamisitásokat, a többieknél, a büntetendő cselekmény elkövetésének módját vette a cselekmény osztályozásának alapjául: nagyon természetes, hogy az ebből származható veszélyek ellen szem előtt tartotta az eszményi bünhalmazatra nézve megállapitott szabályt. (94. §)
Ezen beosztást gyakorlati érvek ajánlották; sőt az ellenkező irányban tett kisérlet nem lehetett volna ment az ujitás kezdeményezésének veszélyeitől.
Ezen irányból származott az is, hogy a bélyeghamisitás, akár az állami bélyegekre vagy jegyekre, akár a termelők, gyárosok vagy kereskedők bélyegeire vonatkozólag követtetett el, egy fejezetbe, a XXXIV. fejezete foglaltatott s nem elkülönitve az egyik rész a pénzhamisitás után, a másik pedig, mint a magánokmány hamisitásának egyik neme, az okirathamisitásról szóló fejezetbe, vagy külön fejezetbe. A gyakorlati férfi igen valószinüleg szivesebben veszi ezen felosztást, mely szerint a pénz- és ehez hasonló értékpapirok, valamint a szavazati jegyek s. a. t. meghamisitásán kivül, a hamisitás egyéb esetei, megszakitlan folytonosságban következő két fejezetbe foglaltattak.
A törvényjavaslat az 1843-ik évi javaslat nyomán, az ügyvédi visszaéléseket, a mennyiben azok nem képeznek csupán fegyelmi vétséget, szintén külön fejezetben tárgyalja. Hogy a XLIII. fejezetben meghatározott cselekmények sulya, az egyszerü disciplinaris vétségeket fölülmulja, az alig fog kétségbe vonatni; de ez esetben a büntetőtörvények sulya alá eső ilynemü visszaéléseknek, a hivatali büntettek utáni sorozása, e kétnemü cselekmények rokonsága által teljesen indokoltnak látszik.
A beosztás mindig és mindenütt kiváló tárgya volt a vitáknak s bármily rendszer követtessék, mindenik mellett marad az ellenvetésre elegendő anyag; mert a cselekmények változatos sokasága és különböző alakjai, több büntető cselekménynek több büngtető szempont alá eső természete, mindenkor tárgyául szolgálandnak a különböző systemák élességei és a következetesség utáni törekvések kisérleteire. A jelen törvényjavaslat megállapitásánál a büntettek és vétségek osztályozására és beosztására nézve, a cselekmények rokonságának irányadó tekintetén fölül, kiválólag a gyakorlati czélszerüség tartott szem előtt. Sikerült-e ezt elérni? azt a törvényhozás bölcsesége s az élet állapitandja meg.
A büntetőtörvénykönyv legfontosabb s horderejében legmesszebb ható része: a büntetési rendszer; ide értve nemcsak a büntetések nemeit, azok átváltoztathatóságát, ennek föltételeit s határait, vagy pedig az átváltozhatlanságot, hanem az egyes büntetendő cselekményekre megállapitott büntetéseket is, mind minőségük, mind mennyiségük tekintetében, kiterjedvén azok sulyositására és enyhitésére is. Ha hibás a büntetési rendszer, ha a büntetések nemei és mértéke nem felelnek meg az igazságnak, vagy ha azok meghatározásánál nem uralkodott a czélok és az eszközök, valamint a létező viszonyok tiszta felismerése s nem ez gyakorolta a döntő befolyást: ez egymagában elég, a büntetőtörvénykönyv hatásában helyezett bizalom teljes meghiusitására. Ez esetben a várt hasznos eredmények helyett okvetlenül a legártalmasabb következményeknek kell beállani.
Mindenik büntetésnek, hogy az czélját elérje, igazságos arányban kell állania a cselekménynyel, a mely miatt alkalmaztatik s midőn a törvényhozó ez iránt határoz, legalább átalánosságban, a mennyire lehet, számba kell vennie a büntetendő egyének külön individualitásait s az ezekre, a bünhödésen kivül, a büntetés s annak mikénti végrehajtása által gyakorolni óhajtott hatást. Számba kell venni ezen kivül a nép érzületét és szellemét is. A büntetés, mely a nép igazságérzetétsérti, mely azt eszközli, hogy a nép érzületében a büntett iránti ellenszenv, a büntettes iránti szánalom érzete által váltassék fel, mely mértéktelenül s ugy szólván vakon sujt: az ily büntetés okvetlenül hatását téveszti és megszünik hasznos lenni, mert gyülöletessé válik.
De másrészről szem előtt tartandó az is: hogy az aránytalanul enyhe büntetések által a büntett mintegy felbátorittatik és szabadalmat nyer. Az államhatalmat, midőn ez a gonoszok megbüntetésével, a társadalom erkölcsi érdekeinek oltalmazásában jár el, ép oly kevéssé szabad erélyétől megfosztani, mint cselekvését a büntetések jelentéktelensége és gyöngesége által hatálytalanná tenni. A humanismus jogos szempontot képez a büntetések megállapitásánál és alkalmazásánál; de a bölcs törvényhozás ezen irány követésében is megtartja a kellő mértéket s a humanitás utáni törekvésében nem fogja megzsibbasztani a büntető erőt. Az ily eljárás nem is birna a humanitá magasztos jellemével; mert az emberiség legfenségesebb intézményét tenné ki a folytonos megtámadtatás veszélyének, - azt ugyan is, a melyben az emberiség czéljai valósittatnak meg; továbbá a társadalom ellenségei iránti tulzott és izgazságtalan kiméletből, a jó polgárok biztonságának oltalmát gyöngitené.
Mindezen tekintetet figyelembe kellett venni a törvényjavaslat büntetési rendszerének megállapitásánál; s ennélfogva a büntetőtörvénykönyv hatásának egyik leglényegesebb föltételéül kellett elfogadni azt, hogy a javaslatba hozandó büntetési rendszer s annak keresztülvitele megfeleljen a humanismus követelményeinek a nélkül, hogy az igazság s az ez által követelt kellő szigor figyelmen kivül hagyassék.
E két szempont volt vezér-elve és iránya az 1843-ik évi törvényjavaslat büntetési rendszerének is; s ha a jelen törvényjavaslat a büntetések nemeit, azok végrehajtási módozatait illetőleg részben eltér az előbbi javaslattól, ez kizárólag a tudósok és a gyakorlati férfiak által azóta is szakadatlanul folytatott munkásság folytán eredményezett felismerésnek tulajdonitandó, mely a czél és az eszközök, a kitüzött feladat és annak legsikeresebb elérhetési módozatai tekintetében, ma világosabb tájékozást nyujt, mint 30 évvel ezelőtt. Mindazonáltal vannak változatlan tételei a büntetési rendszernek, melyek egyszer kifejezve, az igazság és a helyesség megdönthetetlen erejével birnak; melyek igazak és helyesek máshol, ugy mint nálunk; melyek már 1843-ban is ismertek voltak, s melyektől eltérni ma sem lehet. A fenn kiemelt két szempont, melyet már az 1843-ik törvényjavaslat büntetési rendszere is főelvül tüzött: a humanismus és az igazságos szigor azon változhatlan tételek közé tartoznak. E két alaptételre nézve csak a mikénti érvényesités kérdésénél lehet a helyzet és viszonyok szerint eltérni: de maga a szabály, mint alaptétele és kiindulási pontja mindenik helyes büntetési rendszernek, mindenütt szükségszerüleg szabályozza a megállapitást.
A humanismust illetőleg a jelen törvényjavaslat, viszonyitva az 1843-kihoz: több tekintetben enyhébbnek tünik fel.
Már azon tény, hogy az időtartamhoz kötött szabadságbüntetés leghosszabb tartama amott 24 év, itt csak 15 év, nagy befolyással van a büntetési tételekre és 9 évvel szállitja le a szabadságbüntetést mindazon esetekben, melyekben a határozott tartamu szabadságvesztésbüntetés legmagasabb foka alkalmazandó. Azon további tény, hogy az 1843-iki törvényjavaslat a rabságnak egész tartamára a magánelzárást állapitja meg, sokkal enyhébbnek igazolja a jelen törvényjavaslat büntetéseit, minthogy ennek a 31. és 39. § szerint egy évnél tovább tartó magánelzáratás nincs megengedve; sőt az államfogházra itéltek, tehát a politikai büntettel vagy vétséggel terheltek, a 36. § szerint egyátalán kivétetnek a magánelzárás alul.
A fokozatossági rendszer, melyen a börtönrendszer alapul a a közvetitő intézettel s a föltételes szabadságra bocsátással, szintén a jól értett humanismusnak és egyszersmind a javitás szempontjának alapos tapasztalatokból keletkezett követelményeit juttatja érvényre s az időközben felmerült sokféle egészségtelen, az egész társadalomra ártalmas vegyitékektől megtisztitott javitási törekvés ujabb és helyesnek bizonyult stadiumát jelzi.
A humanismus, mely a javitási szemponttól nem választható el, érvényesül a 42-ik § azon intézkedésében, hogy a fogházra vagy elzárásra itélt 20 éven aluli egyének, fogságukat dologházban tölthetik. Az ide vonatkozó mindezen intézkedések a büntetési rendszernek alapgondolatából származó folyományok, melyeken a jól felfogott humanismus jellemvonásai határozottan felismerhetők.
De nem ritkák azon esetek sem, melyekben a büntetési tétel enyhébb a jelen törvényjavaslatban, mint az 1843-ik éviben.
A büntetési tételekről és azoknak más országok büntetőtörvényeivel, valamint az 1843-ik évi törvényjavaslatnak, ugyanazon büntettre vagy vétségre megállapitott büntetési tételeivel való összehasonlitásáról tüzetesebben csak a részletes indokolásban leend szó. Ez alkalommal csak az jegyeztetik meg, hogy mig a humanismus iránti tekintet éber figyelem tárgyát képezte: ugy másrészről a különnemü szabadságbüntetésekben, azok legkisebb, ugymint legnagyobb mértékének a törvény általi meghatározásában vagyis a viszonylag határozott rendszer követésében, végre a közvetitő intézetbe szállitás és a föltételes szabadságra bocsátás föltételeiben, valamint az ezen kedvezmények elvonhatásában: megtalálhatók az igazságos retributionak a kellő szigort követelő elemei is.
A helyes büntető rendszer csakis sokféle tényezőnek felismeréséből s mindegyik tényező természetének és hatása föltételeinek átértéséből és helyes alkalmazásából származhatván: mindenekelőtt a megállapittatni javasolt büntetési nemek megbirálása, illetőleg az azok javaslatba hozatalánál irányadó indokok előterjesztése válik szükségessé. Ezek között a legkiválóbb érdeket költi fel a halálbüntetés fenntartása avagy eltörlése.
A) Halálbüntetés.
Igazságos neme-e a büntetésnek a halálbüntetés?
Szükséges-e ezen büntetés?
E két kérdésben foglalható egybe, a tárgy fontosságának megfelelő azon nagyszerü küzdelem, mely egy század óta foglalkoztatja a bölcsészeket, a theologusokat, az államférfiakat s a jogászokat, s mely mai napig sem lévén befejezve, megujul mindannyiszor, valahányszor vagy uj törvénykönyv létrehozatalánál a törvényhozásnak állást kell foglalnia e kérdésekkel szemközt, vagy egy tényleges eset, vagy egy nyilvánosságra bocsátott vélemény, vagy valamely törvényhozó testületben tett inditvány alkalmul szolgál a küzdelem ujabb felvételére.
Az 1843-ik évi magyar törvényjavaslat mellőzte a halálbüntetést. A tárgy nagy élénkséggel, alapossággal, nagy tudománynyal és a szónoki tehetség legfényesebb manifestatioival vitattatott az országgyülésen. E viták nagyszerüsége messze tulszárnyalta hazánk határait s hazánkra irányozta Europa legkiválóbb tudósainak figyelmét. A belgiumi büntetőtörvénykönyv készitésére kiküldött bizottság kitüntetéssel emlékezik meg az ottani igazságügyministerhez 1849-ik évben intézett s ez által a törvényhozás elé juttatott előterjesztésében, Magyarországnak e nevezetes országgyülési vitáiról, s azokban részt vett jeles férfiairól.
„Azon országok között, - mondá a jelentés - a melyekben a halálbüntetés eltörlésének kérdése tárgyaltatott, Magyarország különösen megérdemli a criminalista és a törvényhozó figyelmét.”
A kérdés lényegére nézve azonban nem jutott a belga bizottság azon megállapodásra, mint a magyar országgyülés s rendkivüli gonddal és nagy tudománynyal készitett jelentésében a halálbüntetés kérdésének, a mivelt világ minden országában létező állását és történetét kifejtvén, saját véleményét, következő sorokban foglalja össze:
„Ha a polgárosodás haladásával igen ritkák lesznek a gyilkosságok, a közvélemény nem lesz késedelmes Belgiumban sem a halálbüntetés eltörlése iránti nyilatkozatának kifejezésében, a mint ezt kifejezte Toscanában; és ez esetben sietni fog a törvényhozás, hogy a rettentő büntetést kitörölje büntetőtörvénykönyvünkből.”
„Ha mi tehát védelmezzük a halálbüntetést, ez nem azt jelenti, mintha mi annak végleges és föltétlen fenntartását kivánnók. Mi reméljük, hogy hosszabb késedelem nélkül el fog érkezni a nap, melyen a társadalmi rend minden veszélye nélkül eltünhetik e büntetés törvényeinkből; de mi azt hiszszük, hogy a halálbüntetés csak fokozatosan töröltethetik el; s hogy a fokozatnak a személyek elleni legsulyosabb büntettekre alkalmazásával kell kezdetnie, és hogy e büntetés teljes és közvetlen eltörlése nem volna összeegyeztethető a köz-, valamint a magánbiztonsággal?”
A legnagyobb figyelmet érdemlő jelentés, a halálbüntetésnek a belga törvényhozás általi fenntartását, mindazonáltal annak megszoritását eredményezte.
Nincs helyesebb indoka valamely törvény intézkedésének, mint azon intézkedés szüksége. A belga commissió nem bocsátkozott a halálbüntetés jogosságának elméleti discussiójába; ez egyébiránt nem is azon mód, a melyen megállapodásra jusson a közszellem s a törvényhozás. A nevezett bizottság a gyakorlati térre állt, és ezen büntetési nem szükségét vette birálat alá. Hogy ez iránt biztos tájékozást szerezzen, nem szoritkozott csupán saját hazája viszonyai által nyujtott adatokra, hanem felhasználta a Belgiummal egyenlő erkölcsi és polgárosodási fokon levő többi nemzetek ide vonatkozó tapasztalatait és intézkedéseit is.
A belga bizottság által követett mód követtetett a halálbüntetésre nézve, a jelen törvényjavaslat megállapitása körül is.
Jogos-e a halálbüntetés?
Könyvtár állitható össze azon munkákból, melyek annak jogosságát vagy jogtalanságát,a biblia, jogbölcsészet, erkölcstan, vagy a büntetés kellékei szempontjából tárgyalják.
Szükséges-e ezen büntetés?
Ha nem merte Belgium, nem merte Németország, Olaszország, Francziaország megszüntetni a halálbüntetést? ha - a mi több - az visszaállittatott több országban, a hol előtt már eltöröltetett: akkor tekintve Magyarország közbiztonsági viszonyait, nem lehet mondani, hogy ezen büntetés, melyre csaknem mindenütt szükség van, Magyarországon szükségtelen. A rögtönbiróságok, melyek egymást váltják fel, az alig megszüntetett kir. biztossági intézmény nagyon éles és nagyon szomoru ellentétben illustrálnák a halálbüntetést eltörlő törvényjavaslatot, szemközt a tényleges állapottal, melynek pedig harmoniában kell állania a törvénynyel, ha ettől az váratik hogy jótékonyan hasson.
Az igazságügyminister hasznos szolgálatot vél tenni, ha a belga commissió által összeállitott, a halálbüntetésre vonatkozó adatgyüjteményt, indok gyanánt függelékül ide csatolja.
I. Függelék.
Az ügy állása mai napig igen kevéssé változott:
Megszüntettetett a halálbüntetés, és ismét visszaállittatott:
1. Szászorságban az 1868-ik évi büntetőtörvénykönyv által, ismét visszaállittatott 1870-ik évben, az észak-németországi büntetőtörvénykönyv által.
2. Toscanában az 1859. évi törvény által, visszaállittatott 1866-ban az olaszországi büntetőtörvénykönyv által.
Megszüntettetett és nincs hatályban:
1. Portugáliában az 1867-ik évi büntetőtörvénykönyv által.
2. Romániában az 1864-ik évi büntetőtörvénykönyv által.
3. Schweitz néhány cantonjában - legutóbb Zürichben az 1871-ik évben, mindkét Baselban, az 1874-ban hatályba lépett büntetőtörvénykönyvek által.
4. Amerika néhány államában, az egyes államok külön törvényhozása alá tartozó büntettekre nézve.
Az amerikai egyesült államok szövetsége, mint ilyen - a szövetség törvényhozása elé tartozó következő büntettekre, mint a szövetség elleni árulásra s a pirateriára a halálbüntetést alkalmazza.
Figyelemre méltó, hogy New-York államban a halálbüntetés az uj büntetőtörvénykönyv tervezetében is nemcsak fenntartatik, hanem sokkal több esetre rendeltetik alkalmaztatni, mint a mennyiben ez, Anglia kivételével, a müvelt Európa többi államainak büntetőtörvényei szerint alkalmazható. Nevezetesen az árulás „Treason” minden esetére és mindenik bünrészesére halálbüntetést rendel a törvényjavaslat:
37. § Mindenki, a ki árulásban bünösnek itéltetik, ezen büntetteért halált fog szenvedni.
A gyilkosság mindenik esete, ide számitva a párbajt is, ha abból halál származott (246. §) szintén halállal büntettetik.
A halálbüntetés teljes megszüntetése tekintetében, kevés változást mutatnak fel a legutóbbi időkben hatályba lépett törvények; másrészről azonban sokkal kedvezőbb eredmény állapitható meg, azon büntettek száma tekintetében, melyek ezen büntetéssel sujtatnak. Anglia, a német birodalom Belgium, Olaszország mindinkább kevesebb esetre szoriták a büntetés e nemét, ugy hogy ennek korlátozása - a jelenkor törvényhozási irányának kimagasló jellemvonásául tekinthető.
Magyarországot illetőleg, nem ugyan a törvény, de a gyakorlat hozta létre e korlátozást. Az uj birósági szervezet hatályba lépte óta 1873-ik évi októberig a pesti kir. tábla területén létező törvényszékek, valamint a felsőbb biróságok, rendes uton nem állapitottak meg más büntettre halált, mint kizárólag a gyilkosságra.
Az ide vonatkozó statistikai adatok a következő tényállást mutatják ki:
| Sor- | Törvényszék | Halálos | Büntettek | Hányat hagyott helyben | Hányat változtatott meg | Hányat hozott | Hány maradt | ||||
| szám | neve | ítélet száma | megnevezése | a pesti kir. it.-tábla | a l. f. itélő-szék | a pesti kir. it.-tábla | a l. f. itélő-szék | a pesti kir. it.-tábla | a l. f. itélő-szék | felebbe-zés alatt? | |
| 1. | Nagy-Kanizsa | 2 | rokongyilkosság | 0 | 0 | 2 | 2 | 0 | 0 | 0 | |
| 2. | Miskolc | 2 | gyilkosság | 0 | 0 | 2 | 2 | 0 | 0 | 0 | |
| 3. | Esztergom | 1 | gyilkosság | 0 | 0 | 1 | 0 | 0 | 0 | 1 | |
| 4. | Szt.-Gotthárd | 2 | gyilkosság | 0 | 0 | 2 | 1 | 0 | 1 | 1 | |
| 5. | T.-Sz.-Márton | 0 | - | 0 | 0 | 0 | 0 | 1 | 1 | 0 | |
| 6. | Aranyos-Marót | 1 | rablógyilkosság | 1 | 1 | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | |
| 7. | Karczag | 2 | hitvesgyilkosság | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | 2 | |
| 8. | Pécs | 4 | rablógyilkosság | 0 | 0 | 1 | 1 | 0 | 0 | 3 | |
| 9. | S.-A.-Ujhely | 0 | - | 0 | 0 | 0 | 0 | 1 | 0 | 1 | |
| 10. | Debrecen | 0 | - | 0 | 0 | 0 | 0 | 1 | 0 | 1 | |
| 11. | N.-Becskerek | 2 | orgyilkosság | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | 2 | |
| 12. | Nagy-Kikinda | 4 | orgyilkosság férjgyilkosság | 1 | 1 | 3 | 3 | 0 | 0 | 0 | |
| 13. | Ujvidék | 0 | - | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | 1 | 0 | |
| 14. | Veszprém | 3 | orgyilkosság | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | 3 | |
| 15. | Pest | 1 | gyilkosság | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | 1 | |
| 16. | Nagy-Károly | 1 | rablógyilkosság | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | 0 | |
| Összesen: | 25 | 2 | 2 | 11 | 9 | 3 | 3 | 15 | |||
E szerint csak is a gyilkosságra mondatott ki a halálbüntetés, és pedig halál-itéletet hoztak:
1. az első folyamodásu törvényszékek 25 esetben
2. a kir. tábla által helybenhagyatott a halálitélet 2 esetben
3. a legfőbb itélőszék által helyben hagyatott az e. f. törvényszék és a kir. tábla által kimondott halálitélet 2 esetben
4. az e. f. törvényszék által megállapitott enyhébb büntetés ellenében halálra itélt a kir. tábla 3 esetben
5. a legfőbb itélőszék helybenhagyta a kir. táblának az e. f. törvényszék ellenében hozott halálitéletét 3 esetben
E szerint a meghatározott idő alatt halálitélet hozatott mindössze 28 esetben.
Ezek közül egy sem esik más büntettre, mint gyilkosságra.
Az 1823-ik évi 10. és 11-ik törvénycikkekben felsorolt számtalan eset közül csak egy van, melyben a törvényszékek gyakorlata a halálbüntetést tettleg alkalmazza.
Kivégeztetés mindazonáltal a rendes per utján hozott, és halálbüntetést megállapitó végérvényes itéletek eseteiben sem történt; mert Ő Felsége mindenik esetben legmagasb kegyelmezési jogánál fogva a halálbüntetést fegyházra változtatta.
A törvényjavaslat a hazai biróságok e gyakorlatát vette alapul. Halálbüntetést csak a 266. §-ban, - „az előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság,” - és ezen fölül csak a 127. §-ban „a király elleni gyilkossági kisérlet” esetében rendel alkalmaztatni.
Ha tehát, az eltörlés elvét illetőleg, szükségesnek látszott az 1843-iki javaslattól eltérni, de a halálbüntetéssel büntetendő cselekmények száma tekintetében, a jelen törvényjavslat, az Európában hatályban levő valamennyi büntetőtörvény között - azok kivételével, melyek a büntetés e nemét teljesen eltörülték - a legszorosabb határokat vonja. Ezt az imént meghatározott 2 eseten kivül, melyekre e büntetés rendeltetik, különösen igazolja azon nagy fontosságu körülmény, hogy a jelen törvényjavaslat szerint, ellentétben a német birodalom büntetörvénykönyvével, és ellentétben az austriai birodalmi tanács képviselőházának bizottsága által 1870-ik évben módositott törvényjavaslat 68-ik §-ának határozatával, a halálbüntetés sem képez absolut büntetést; hanem a 90. § második bekezdésének értelmében, az ezen büntetéssel sujtatni rendelt cselekményeknél is, érvényesülhetnek a büntetés nemét megváltoztató enyhitő körülmények. E nagy horderejü intézkedés figyelembe vétele kétségtelenül azon meggyőződésre vezet, hogy e kivételes és borzalmas büntetés tekintetében, a javaslat szorosan megtartotta a föltétlen szükségnek óvatos szigorral vont határait.
B) A szabadságbüntetések.
A második - gyakorlati fontossága által az előbbenit is túlszárnyaló - kérdését a büntetési rendszernek, a szabadságbüntetések képezik. A legfontosabb kérdés ez azért, mert a legtöbb büntetendő cselekmény ezen büntetés valamelyik nemével büntettetik; s mert kiválólag a szabadságbüntetések azok, a melyek által az állam, a bünhödésen kivül a büntetések egyéb czéljait is leginkább megvalósithatja. Azon egyszerü igazság, hogy sulyos büntetéssel, az enyhék enyhe büntetéssel büntetendők, a szabadságbüntetések több nemének megállapitását teszi szükségessé.
A jelen javaslat 20. §-a a szabadságbüntetésnek négy nemét különbözteti meg:
1. a fegyházat,
2. az államfogházat,
3. a börtönt,
4. a fogházat.
Ezek között mintegy kivételes, a többiekkel organicai viszonylatban nem álló büntetési nemet képez az államfogház. A szabadságbüntetés ezen neme, a custodia honesta jellegével bir, s kizárólag az elitélt személyes szabadságának elvonása és érintkezéseinek megszoritása által hajtatik végre. Ezen büntetés főleg az ugynevezett politikai büntettekre és vétségekre állapittatik meg; azonban nem annyira kizárólagos, hogy mindazon büntettek, melyek közönségesen politikaiaknak szoktak neveztetni, csak is ezen büntetéssel lennének büntethetők. Vannak a fejedelemgyilkosságon, és e büntett kisérletén kivül is oly - ugynevezett politikai büntettek, melyeknek alacsony gonoszsága indokolttá teszi, hogy elkövetői a közönséges büntettekre megállapitott szabadságbüntetéssel bünhödjenek. Ilyenek a 125. § 2. és 3. pontjaiban felsorolt merényletek, és ezeknek kisérlete, ilyen a 126. § 3. pontjában meghatározott eset, ha valaki az állam területének idegen uralom alá juttatására czélzó cselekményt merényel, vagy ha valamely felségsértési cselekmény kivitele czéljából, külállammal szövetkezik (140. §). Ide tartoznak a 141. és 142. §-ban felsorolt büntettek az állam fegyveres ereje ellen; s a 144. és 145. §-ban meghatározott ugynevezett diplomatiai büntettek. Ezen osztályba tartozik a lázadás - ha ezzel együtt rablás, gyujtogatás s hasonló büntett követtetett el; ide sorozandó a közhatóság elleni erőszak is (V. fejezet) stb.
Indokoltságát nyeri az államfogház, az ezzel büntettetni rendelt cselekmények sajátszerü természetétől, s azon motivumtól, mely a tettest a cselekvésre birta. Tagadhatatlan, és a gyakori tapasztalás mutatja, hogy a legtöbb esetben nem aljas indokok azok, melyek a politikai büntett elkövetésére vezettek, s hogy a közmeggyőződés is más szempontból tekinti ezen cselekmények elkövetőinek bünösségét, mint a magánszemélyek és a vagyon megtámadóit. Bármily nagy, bármily veszélyes legyen az állam elleni támadás vagy izgatás; bármennyire iparkodjék az állam és annak törvényhozása consolidálni a létező alkotmányt s az államszerkezetet; - bármily nagy és mily számos érdekek kivánják ezeknek erős védelmét: a tapasztalás bizonyitja, hogy a közvélemény még sem hajlandó a politikai elégedetleneket, az államrend megtámadóit, a közönséges büntettesekkel egy sorba sorozni. Ez oka annak, hogy az ujabb büntetőtörvények, csaknem mindenütt - a politikai büntettekre - habár nem is valamennyire, a szabadságbüntetés külön nemét állapitották meg.
A belga büntetőtörvénykönyv ilynemü büntetése: a „detention,” mely a büntettekre megállapitott többi szabadságbüntetésektől abban különbözik, hogy az erre itélt egyén fogsága alatt munkára nem kényszerittethetik.
Ez az értelme a törvény 17-ik §-ának, ellentétben ugyanazon törvénykönyv 15-ik §-ával. A 17-ik § ugyanis igy szól:
„Les condamnés a la détention seront renfermés dans une des forteresses du „royaume, ou dans une maison de reclusion on de correction designée par un arreté royal.”
Nem rendeli tehát e törvény a munkára kényszeritést; mig az ezen szakaszt megelőző szabadságbüntetések, a „travaux forcés” és a „reclusion”, az első, mint már elnevezése mutatja, a második pedig a 15-ik §-ban kifejezett világos rendelkezés folytán, az ezekre itélteknek munkára kényszeritése mellett hajtatnak végre.
A „détention” alkalmazásba jön a politikai büntettek és vétségek, továbbá némely hivatali visszaélések, és a párviadal eseteiben. A törvényjavaslatot készitő bizottság következőleg indokolta ezen - a törvényhozás által is fenntartott büntetést:
„A letartóztatás - détention - a politikai, a közhivatalnokok - s a vallás szolgái által, hivatásuk gyakorlatában elkövetett büntettek büntetésére van rendelve.”
„Nagy különbség választja el a politikai büntetteket a személyek és a vagyon elleni merényletektől; de habár a sértések e különös neme némely változtatását s enyhitését követeli a közönséges büntettekre megállapitott büntetéseknek, ez nem terjedhet annyira, hogy a büntetés kivetkőztessék természetéből, s hogy megzavartassék a büntetések közötti arányos fokozat.”
„Méltányos, és a mi meggyőződésünk szerint igazságos is, hogy a politikai büntettek miatt elitéltek ne zárattassanak be ugyanazon intézetbe, a melyben a többi büntettesek letartóztattatnak, hanem egy külön várba, mely királyi rendelet által lesz megjelölendő. Az általunk kiemelt különbség egyszersmind a bánásmód, s a büntetés végrehajtási módozatainak enyhitését is szükségessé teszi; a politikai büntettek miatt elitéltek nem fognak munkára kényszerittetni, s a királyi rendelet által megállapitandó szabályok enyhithetik azok elkülönitését is.”
„E szerint a politikai büntettek miatt elitéltek kivételes helyzetben részesitendők, s általában véve - helyzetük kedvezőbb lesz a correctionalis büntetésekre elitélteknek helyzeténél is.”
A német birodalmi büntetőtörvénykönyvben is elfogadtatott, illetőleg a porosz büntetőtörvénykönyvből átvétetett a várfogság, s alkalmaztatik különösen a politikai büntettek és vétségek, valamint a párbaj eseteiben.
Az első javaslat indokaiban erre vonatkozólag igen kevés s mindössze csak annyi mondatik, hogy ezen büntetés megállapitásánál az volt a főirány, megadni ezen büntetésnek a „custodia honesta” jellegét; a mi az által éretett el, hogy az illető szakaszban (a törvényjavaslat 13-ik, a törvénykönyv 17-ik §-a) nem vétetett fel egyéb, mint a szabadság elvonása és a fogoly foglalkozása és életmódja fölötti felügyelet.
De habár az első törvényjavaslat indokai igen könnyen hatolnak át a büntetés e nemén s az átvizsgált törvényjavaslat indokaiban is, főleg a fogságbüntetésnek tartama s a becsületbeli következményekre való tekintet képezi a fősulyt, de annál behatóbb, annál terjedelmesebb volt az ezen büntetési-nem körüli vita az északnémet szövetség parlamentjében s a német literaturában.
Voltak a kik azt teljesen mellőztetni akarták; voltak a kik kiterjeszteni, különösen pedig politikai büntettek esetében, a fegyházra itélhetést különböző záradékok által megszoritani törekedtek.
A törvényjavaslat birálói között ellenzék e külön büntetést Meyer és Häberlin; Stenglein pedig azt hozza fel, hogy ő a magánelzárást tekinti a büntetés végrehajtása rendes módjának, s hogy e mellett nincs szükség az ugynevezett custodia honestára, sőt hogy ily büntetés bensőleg sincs indokolva. Merkel legalább megszorittatását kivánta; szerinte „az egyszerü elzárás” csak oly büntettekre nézve igazolható, a melyeknek különös természete világosan és feltünőleg indokolja a tisztességes büntetést (Anstandstrafe). A büntetésnek a büntett, nem a büntettes jelleméhez kell idomulnia, mert ellenkező esetben gyülölt kiváltsággá fajul.”
Fölösleges volna tovább taglalni e vitákat; tény az, hogy az északnémet törvényhozás nem csak elfogadta a már az első törvényjavaslatban inditványozott, s az átdolgozott törvényjavaslatban több uj esetre kiterjesztett ezen kivételes büntetést, hanem ezenfölül még jelentékeny számu esetekre rendelte, illetőleg engedte azt alkalmaztatni; tény továbbá az is, hogy a német birodalmi büntetőtörvénykönyv e tekintetben fölülmulja a belgát is, - a mennyiben ez utóbbi a magánelzárást, habár némi módositás mellett, a détention-nál is alkalmazza, mig a német büntetőtörvénykönyv a várfogságot a magán elzárás teljes kizárásával rendeli végrehajtatni.
A várfogság, mely a jelen törvényjavaslatban meghatározott államfogháznak teljesen megfelel mint kizárólagos büntetési nem, hat esetben van a német büntetőtörvénykönyvben megállapitva: t. i. a 102., 201., 202., 203., 205., 206. § eseteiben; alternative pedig a fegyház-büntetéssel 12 esetben: 81., 83., 85., 86., 88., 89., 94., 96., 98., 100., 105., 106. §; a fogságbüntetéssel pedig a 95., 97., 99., 101., 103., 104. és 107. § eseteiben.
A zürichi büntetőtörvénykönyv is fenntartotta a „custodia honesta”-t, s Benz a törvényjavaslat szövegezője erről azt mondja:
„A fogházbüntetés rendszerint kerületi fogházban hajtatik végre s csak azon azon esetben a börtönben, ha az elitélt már több izben büntettetett fogsággal, vagy egy izben fegyházzal. Ezen büntetés a legenyhébb szabadság-büntetést képezi, mert csak is a szabadság elvonásában áll;”
s továbbá
„az 5 évig tartó fogházbüntetés, csak kivételesen alkalmazandó, politikai és gondatlanságból származott törvényszegések esetében.”
Az előadott indokokból, s a példák alapján fentartotta a jelen törvényjavaslat is az államfogházbüntetést, mely a sajtó utján elkövetett büntetendő cselekményekre nézve, jelenleg is hatályban van, s az állam elleni törvényszegésekre nézve 1848-ig is gyakorlatban volt. Az alkalmazhatás tekintetében azonban különbség tétetett, a mennyiben - a mint már fenntebb is kiemeltetett - nem valamennyi politikai büntettre javasoltatik alkalmaztatni ezen büntetés. Vannak ugyanis az ugynevezett politikai büntettek között olyanok, melyek az ezeket elkövetőknek lelki romlottságát, már a cselekmény tárgyi minősége által annyira bélyegzik, hogy a politikai rajongás enyhitő szempontja nem képes elmosni rólok a gonoszság jellegét. A ki hazáját elárulja, azt idegen uralom alá akarván juttatni; a ki a haza területét szétszakitani törekszik; a ki az állam individualitását megsemmisiteni igyekszik: az ily egyén, tekintessék bár tette politikainak, s let legyen bár cselekvésének rugonya más, mint a megvesztegetés, a müvelt világ átalános meggyőződése szerint erkölcsileg is alacsony cselekményt követ el, s ennek irányában az egyszerü államfogházbüntetés alkalmazása, a mint büntető szempontból igazságtalan kedvezés, ugy más részről a közerkölcsiség szempontjából is indokolatlan lenne.
Az ilynemü cselekvésekre nem terjeszti ki a törvényjavaslat az államfogházbüntetést; ezek a közönséges büntettekre megállapitott büntetésekkel sujtatnak.
C) A börtönrendszer.
Ismeretes dolog, mily rendkivüli tevékenység uralkodik a mult század vége óta, egész a mai napig, a börtönrendszernek - a büntetés czélja és feladatának megfelelő megállapitása körül, s ismeretesek a rendszerek is, melyek a tudomány és a gyakorlat férfiai által, a leghelyesebb és legczélszerübb rendszer igényeivel, egymással szemközt állittatnak.
Főjellemvonásuk szerint három külön rendszer létez:
1. az elkülönitési rendszer
2. a közös és hallgató rendszer
3. a vegyes rendszer.
Mindhárom rendszernek többnemü árnyalatai vannak, igy az eredeti philadelphiai rendszer szerint, a magánelzárás, mely az elitéltnek teljes elkülönitésével, akként hajtatott végre, hogy az elzárt, fogságának egész tartama alatt senkivel, még az intézet hivatalnokaival, sőt a lelkészszel sem érintkezhetett, s minden munka nélkül, tompa elmerültségben töltötte fogsága éveit, ma még ott is, hol a magán rendszer fennáll, sok tekintetben mérsékelve van, s különösen a munkával való foglalkozás, és az intézet felügyelő személyzetével való érintkezés nemcsak meg van engedve, hanem mindenütt szabály gyanánt rendeltetik.
A közös és hallgató, vagy is az auburni rendszer, mely Coldbathfielden és Alexandriában még tettleg fennáll, más helyeken az osztályozási rendszerbe ment át, és átalában véve az elejénte oly gyorsan elterjedt auburni rendszer, ma már tulhaladott álláspontnak tekinthető.
A vegyes rendszernek is többféle árnyalatai vannak, és ezek között a legnevezetesebb az, mely nem régen Crofton által Irlandban a különböző rendszerek helyes alkotó elemeinek, a letartóztatás különböző részei és időszakai szerinti felosztása, s a czél elérésére helyesen combinált hatásuknak fokozatos kifejtése által hozatott létre, s mely rendszer az 1854-ik évi „irish prisons act” által a parliament megerősitését nyeré meg.
E rendszer Európa több orszkága börtönrendszerének alapeszméjét képezvén: a vegyes fokozati rendszer elnevezése alatt ismertetik.
Helyesen választatott-e a törvényjavaslat megállapitásánál az ajánlatba hozott rendszer? ez igen komoly s nagy jelentőségü kérdést képez. Szükségesnek látszik ez okból, a létező főbb rendszereknek nemcsak alapvonásait, hanem az azok körül szerzett tapasztalásokat is, továbbá a szakférfiak véleményét, habár csak kivonatilag előterjeszteni, mert csakis mindezen felismerési források gondos felhasználása után határozható el öntudatosan azon nagy kérdés, hogy mely börtönrendszerre alapitsa a magyar állam büntetési rendszerét?
a) A magánrendszer.
Az 1843-ik évi törvényjavaslat készitői által a magánrendszer fogadtatott el; és ez természetes is volt, azon átalános vélemény következtében, mely azon időben az egész müvelt világon e rendszerre nézve uralkodott. Még az 1846-ik évi frankfurti congressuson annyira átalános volt a lelkesedés az absolut magánrendszer mellett, hogy azon kérdés is; vajjon a magánelzárás a hosszu idejü fogságnál is alkalmaztassék-e? tetemes szótöbbséggel igenlőleg döntetett el, s ugy szólván az egész congressus a magánrendszer zavartalan dicsőitésében folyt le.
Az 1847-ben Brüsselben tartott congressus is hasonlóan egyhangulag nyilatkozott a philadelphiai rendszer mellett.
Az 1857-ben ismét Frankfurtban tartott congressuson azonban már igen észrevehető volt, hogy a tapasztalatok nagy mérvben gyöngiték a magánrendszer melletti lelkesedést, mert a gyakorlat mindinkább kimutatta, hogy a foglyok javitásának feladata pusztán negativ módon nem oldható meg. Ezen congressuson is a magánrendszer fentartása mellett nyilatkozott ugyan az átalános többség, de a módozatok tekintetében még a rendszer hivei között is nagy eltérések, nagy küzdelmek merültek fel.
A magánrendszer üdvös hatása iránti, egykor oly átalános meggyőződést megingatta az élet s a második frankfurti börtöncongressus volt az utolsó ilynemü gyülekezet, melyen e rendszer hivei többségben voltak; mert már a legközelebbi, az 1868-ban Bernben tartott congressuson a gyakorlati szakférfiak többsége, ha nem is kizárólag az ir, de mindenesetre a progressiv rendszer mellett nyilatkozott.
Az 1872-ik évben Londonban tartott congressusnak az abban képviselt minden nemzet tagjaiból állott végrehajtó bizottsága által készitett, s egyhangulag elfogadott jelentése szintén egész határozottsággal a progressiv rendszer mellett nyilatkozik. Ezen jelentésnek az ügy érdemére vonatkozó része igy hangzik:
„A bizottság - mondja a jelentés - nem tartotta tanácsosnak az osztályokban tárgyalt kérdések fölötti véleményeket szavazás alá bocsátani; mert ily hullámzó gyülekezetben, mely legnagyobb részben felelőséggel nem biró személyekből alakult, a szavazatok csak az adott pillanatban történetesen jelenvoltaknak személyes nézeteit fejezték volna ki. Mindazonáltal a bizottság kezdettől fogva azon volt, hogy jelentésében kifejezést adjon azon nézeteknek, melyek helyeseknek és igazaknak elismertettek, s visszatükrözze a gyülekezet szellemét, nem ugyan az egyes dolgokra, hanem néhány oly vezérelvre nézve, a melyek minden egészséges börtönügynek alapját képezik, s a melyek életet adnak mindenik rendszernek, bárminő legyen is az, föltéve, hogy azon rendszer által a foglyok javitása, s ebből folyólag a büntettek elnyomása czéloztatik érvényesittetni.
Elismerve azon fődolgot, hogy a társadalom védelme a czél, a melyért a büntetőtörvények fennállanak, s melyért a büntettesek irányában követendő bánásmód is meghatároztatik, a bizottság nézete szerint, azon czéllal nemcsak összhangzásban van, de abból szükségképen folyik is a követelmény, miszerint a börtönfegyelem főczélját a foglyok alapos javitásának kell képezni. Hogy pedig e czél elérhető legyen: hathatósb rugonynyá kell tenni a reményt, mint a félelmet, és ez okból a jó viseletért és a szorgalomért járó jutalomnak kilátásba helyezése által fölébreszteni a fogoly kebelében a reményt; álljon bár e jutalom, akár az itélet szerinti fogságidő megröviditésében, akár a munka utáni nyereségben, akár a szabadság megszoritásának fokozatos enyhitésében. A foglyok előrehaladó osztályzása, - a bizottság nézete szerint, minden börtönben foganatositandó.
„A büntettesekkel való bánásmódnál mindazon fegyelmi fenyitékek, a melyek szükségtelen kinnal, vagy megaláztatással járnak, eltörlendők lennének, és a fogság alatt elkövetett vétségek büntetéseinek, a mennyire lehet, a megengedett kényelmek elvonásában valamely kedvezménynek vagy a kiszabadulás czéljából tett előhaladás egy részének érvénytelenitésében kellene inkább állani. A mi a fegyelemnek kellő fenntartását illeti, valóban erkölcsi erőkre és indokokra kellene inkább támaszkodni, és csak a legvégső esetben alkalmazni a physikai erőszakot. Azonban, midőn ezt a bizottság kimondja, semmi esetre sem akar ez által a mértéktelen elnézés mellett szólani, a melyet ép oly ártalmasnak tart, mint a kelleténél nagyobb szigort. Az a helyes elv, mely szerint a fogoly megtanittatik arra, hogy ő a társadalom ellen vétkezvén, ezért bünhödni tartozik, s komoly ellentétek helyzetébe hozatik, a melyből saját erejének megfeszitésével kell kibontakoznia. Arra kellene tehát mindenik börtönrendszer módozatainak irányulniok, hogy a fogoly ezen erőmegfeszitésre szorittassék; mert a fegyelem valósággal soha sem hathat javitólag, ha nem sikerül a fogoly akaratának megnyerése”.
Ez a londoni congressus bizottságának jelentése, s a congressus általános meggyőződésének kifejezése. Szembetünő, hogy a magánrendszer egy szóval sem ajánltatik, mig más részről „a szabadság megszoritásának fokozatos enyhitése”, és „az előrehaladó, a progressiv, osztályozás”, mit a bizottság minden helyes börtönrendszer nélkülözhetlen föltételének állit, az egész szabadságbüntetésnek magánelzárásban töltésével nem egyeztethető össze.
A magánrendszer alapeszméje kétségtelenül helyes. A teljes elkülönités, mely lélektanilag kikerülhetlenné teszi, hogy a tettes önmagába szállva multjának és cselekvésének undok voltát felismerje: az emberi természet és a javulás feltételeinek megfigyeléséből származik. De hibája e rendszernek, hogy csupán szenvedőleges hatást idézvén elő, cselekvő erőre nem ébreszti az akaratot, és ennek tevékenységét sem nem irányozza, sem nem fokozza. Ebből származik a hosszu ideig magánelzárásban tartott egyéneknek szellemi eltompulása, a lélek müködésének az idő aránya szerinti gyöngülése; s ebből következik, hogy a hosszu ideig magánelzárásban tartott egyének szellemileg tehetetlenekké, s a véletlen játékszerévé válnak.
De tagadhatatlan ezen rendszernek ártalmas befolyása a letartóztatottak egészségére is. Wick, a dreibergi fegyház igazgatója ugy nyilatkozik, hogy az egészséges és fiatal fegyenczek is, kiket a magánzárkákból külső munkára bocsátottak, a fogság ideje alatt annyira elgyöngültek, hogy kezdetben a külső munkánál térdük megcsuklott és roszul lettek.
A rendszernek felismert káros hatásai eredményezék azon sokféle korlátozásokat, melyeknek az alá van vetve. A magánrendszer legkövetkezetesebb védői is elismerik azt, hogy a szabadságbüntetést a magánrendszer szerint nem lehet egyaránt végrehajtani. Ennek következtében kivétetnek a magánfogság alul:
1. a szellemileg korlátoltak és a gyönge elméjüek;
2. az érzéki, vagy szervi fogyatkozásban szenvedők, a vakok, vagy rövidlátók, süketek, stb.;
3. a beteges testalkatuak, nyavalyatörésben szenvedők, a szélhüdöttek, vagy oly testi fogyatkozásban szenvedők, mely őket a munkára képtelenekké teszi.
A magánrendszeren tett módositások között a leglényegesebb az, mely a munkát és a foglyok érintkezését a fegyház felügyelő személyzetével rendszeresiti. Ezen érintkezés szükségesnek ismert mérséklése lévén a magánelzárásnak: mindazok kiveendők a magánelzárás alul, a kikkel a fegyházi felügyelő személyzet nyelvük nemtudása miatt nem érintkezhetik. Belgiumban - épen ez okból a magánzárdákba csak azon elitéltek vétetnek fel, a kik testileg és lelkileg tökéletesen egészségesek, és a kik értik azon nyelvet, a melyen a felügyelő személyzet beszélni képes. A kivételek e nagy csoportjai a leghivebben tanusitják, hogy a rendszernek egészségügyi tekintetben ártalmas következményeitől mennyire tartanak annak leghivebb barátjai is.
A munka és a látogatás a fogoly testi és szellemi épségben maradásának lényeges fölételeül ismertetvén fel, a munka által egyéb czélokon kivül, az is elérhetőnek tartatik a rendszer hivei által, hogy a foglyot szórakoztassa és testileg is erősbitse. Ez azonban legtöbbnyire csak gépies munkát képes végezni, mely lelkét nem foglalkoztatja; és igy nem vonja el őt sem a netalán felébredő bünös forralatoktól, sem a lelkiismeret furdalásaitól. Mindkettő ellen rendes butor gyanánt az uj testamentum egy-egy példánya egy ima- és egy énekeskönyv adatik a zárkába. Csakhogy a szerencsétlenek közül hányadik tud olvasni? s hányadiknak van kedve e könyveket kezébe venni? Fenmaradna még a fogoly gyakori látogatása. Ez kötelessége a lelkésznek, a tanitónak, az orvosnak, a munkavezetőnek; kötelessége az igazgatónak s több más hivatalnoknak. Ezeknek kell a fegyenczet oktatni, nevelni, erősiteni, javitani és kedélyét feleleveniteni. Ámde, miként teljesithető ez ott is, a hol meg van hagyva. A bruchsali fegyházban mindenik fegyencz naponként legalább is négyszer volna meglátogatandó. Az ausztriai 1872. april hó 1-én kelt törvény 7. §-a szerint a magánelzárás ideje alatt naponként legalább két látogatásban részesitendő a fegyencz. Mindez igen helyes és szükséges intézkedés; kérdés azonban, hogy mily mérvben foganatosittathatik? Mindenik hivatalnoknak egyéb dolga is van ugy, hogy a legjobb akarat mellett is naponkin legfölebb 6 órát fordithat ily látogatásra, s ezen időből, ha csak 100 fogoly van is az intézetben, egy fogolynál alig tölthet többet 3 percznél! A londoni pentonvillei magánrendszerü fegyház igazgatója egyidőben utasittatott, hogy intézkedjék, miszerint mindenik fogoly naponkint legalább egy órai látogatásban részesittessék; az igazgató késznek nyilatkozott ezen utasitás teljesitésére, ha a kormány e czélra 150 hivatalnokot nevez ki az intézet számára. Hogy a fegyházi hivatalnokok látogatása mennyire elégtelen, kitünik abból is, hogy ujabb időben már az irlandi, s más, nevezetesen az olaszországi s németalföldi magánrendszerü fegyintézetekbe a fegyenczsegélyző és védőegyletek s némely egyházi társulatok tagjai is bebocsáttatnak, hogy a fegyenczeket látogassák, oktassák és szórakoztassák.
A legnagyobb suly fektettetett a magánrendszerre, mint a javitás hatályos tényezőjére, s különösen az erre nézve táplált vélemény volt az, mely e rendszernek annyi hiveket szerzett, s azt aránylag rövid idő alatt Európa sok államában meghonositotta, sőt a negyvenes években, a magyar büntetőtörvényjavaslat elfogadása után, a Komárom megyei, már előbb épitett börtön mintájára, hazánk több megyéjét ily rendszerü fogházak felállitására birta.
A foglyok nem érintkezhetnek egymással; a kölcsönös megrontás lehetősége tehát ki van zárva. Kétségtelen, hogy a rosz hatások távoltartása igen nagy előny, s tagadhatatlan az is: hogy a „hős tettek” elbeszélése, s az ifjabb büntetteseknek iskolázása a gonoszságban nem oly könnyü az elkülönitési rendszer mellett, mint a közös rendszerü börtönökben; mindazonáltal a tapasztalás azt mutatja, hogy még a teljes elkülönités mellett sem sikerült a foglyoknak egymással érintkezését teljesen megakadályozni. A szükség, a kényszer találékonysága a börtönökben gyakran bámulatos jelenségekben mutatkozik, s meghiusitja a felügyelet leggondosabb intézkedéseit. A mi különösen az érintkezést illeti, ez gyakran közvetittetik jelek által; gyakran pedig czédulákat vetnek a foglyok egymásnak; átkopogtatnak a falakon, a padlózaton stb. Tudva van, hogy nehány év előtt a Moabitban két lengyel tartóztattatott le egymás fölötti zárkákban, az egyik a második s a másik a harmadik emeletben; s a két fogoly minden nehézség daczára kopogás által nemcsak folyton érintkezett egymással, hanem ezen módon hosszu időn át sakkot is játszott.
De végre is - habár az elkülönités olyan lehetne, hogy általa a foglyok kölcsönös érintkezése teljesen meggátoltatnék, ez mégis csak negativ eredmény s nem felköltése s fokozása a fogoly lelki tevékenységének s nem irányzás a jónak, a becsületességnek ösvényére.
A hosszu időn át tartó magány megtöri a lelket, de nem ébreszti azt tevékenységre; a rosz indulatok, a bünösztönök nem helyettesittetnek a lélek szabad tevékenységéből származó erényes elhatározások által. A javulás pedig mindaddig, mig ez nem éretik el, nem következhetik be.
A betekintés önmagába, a gonoszságnak felismerése, a rosz cselekedet megbánása: mindez csak első stadiuma a javulásnak; ezt elősegiti, idáig sok esetben elvezet a magánrendszer. De épen abban van hibája, hogy javitó hatása ezen foknál rendszerint megakad s tovább - az erény akarásának erélyes kifejtésére nem képes felemelni a tartós elkülönités alatt kifáradt, elbágyadt lelket. A hosszu idejü magányban elveszti a lélek működő erejét, akaratképességének és tevékenységének rugékonyságát; s ezt maguk a magánrendszer legbuzgóbb hivei is beismerik, félve tekintvén a pillanatra, midőn a fogoly a magánzárkából a szabad életbe kilép. Rőder Károly heidelbergi tanár, az általa kizárólag a javitási elméletre alapitott magánrendszernek a continensen egyik legmakacsabb védője nyiltan bevallja, hogy az esetben, ha azt akarjuk, hogy a magánfogság jó eredménye csakhamar meg ne hiusuljon, minden lehetőt el kell követni, hogy a fogolyra nézve a kiszabadulás ártalmatlanná tétessék; hogy e részben szükséges, miszerint a fogoly a magánelzárás után, mint a lábbadozó beteg, csak lassanként szoktattassék, az addig szigoru merevségben követett gyógykezelés kötelékeinek időnkinti tágitása által a rendes szabad élethez. E szoktatást, ezen utógyógykezelést Rőder és a rendszer más hivei is, a kiszabadultakat segélyező és védő magántársulatokra akarják bizni; de ezeknek fennállása bizonytalan s módjuk sincsen mindig abban,hogy a szabadultakra a szükséges mérvben felügyeljenek; mig másrészről a szabadult fogolytól is függ, ha vajjon kedve van-e magát az ily társulatok, vagy ezek egyes tagjai gyámkodásának alárendelni.
A magánrendszerre vonatkozólag imént előadott észrevételek valódiságát a német birodalmi gyülésnek a bünt. tvk. javaslat fölötti tárgyalásai is igen élénken igazolják. A törvényjavaslatban ugyanis 6 évre tétetett a fegyházra elitéltek magánelzáratásának leghosszabb tartama. Ezzel szemben, némelyek 1 évre, mások 2 évre kivánták azt leszállittatni; a 3 évi tartam, melyben végre a törvényhozás megállapodott, csak hosszu és élénk, de egyszersmind igen tanulságos viták után állapittathatott meg.
Érdekes s a szónok személyes tapasztalatainál fogva nyomatékos Wiggersnek e parlamentben tartott beszéde, mert ezen szónok politikai büntett miatt hosszabb ideig magánelzárásban szenvedvén, előadása a közvetlen tapasztalás erejével birt.
„A müveltebb személy - mondá Wiggers - könnyebben elviseli a magán-fogságot, mert szellemi foglalatossága által a magányhoz van szokva, de ha nem engedtetik meg neki a szellemi foglalatosság, ha gépies munkára fegyelmi fenyiték által kényszerittetik, mint kényszerittetett például Kinkel Gottfried, a német publicista és költő, ki ha kiszabaditása még jókor sikerül, a szellemi halál áldozata lesz; ha más oldalról az, a ki a kemény testi munkához van szokva, arra kárhoztatik, hogy a zárkában folyton ülve, izmos kezeivel szőjjön vagy fonjon: ez a legnagyobb kegyetlenkedés és természetellenes bánásmód”. Tapasztalása szerint állitja Wiggers, hogy mindazok, a kiken a magánelzárás szigoruan foganatosittatik, nem igen sok idő mulva tébolyodottakká lesznek. Az ő zárkája átellenében ült egy fegyencz, a ki gyilkosság miatt életfogytiglani s egy másik, a ki gyujtogatás miatt 10 évi fegyházi büntetésre itéltetett. Mindkettő még legfölebb csak két évet tölthetett a zárkában s már is egészen tébolyodottak voltak. Az intézet igazgatósága elrendelte, hogy zárkáik ajtajai nappal nyitva tartassanak és csak a vas-rostélyos ajtóval legyenek elzárva, a melyen át kinézhetni, hogy embert lássanak, mert különben fejökkel a falnak rohantak volna. Az egyik majd néma fájdalomnak adta magát s rendszerint az ajtónál, fejével a rostélyhoz támaszkodva áldogált, majd ismét őrülési rohamok szállották meg; a másik egész napon át a zsoltárból énekelgetett, egyformán mindig, napkeltétől naplementéig kevés félbenszakitással. Egy harmadik egészen maga volt a legfelső emeleten külön zárva, mert igen nehezen lehetett vele elbánni. Halálra volt egykor itélve s már a vesztőhelyen állott, midőn kegyelmet nyert. A zárkában nappal vidáman énekelgetett s kitünően fuvolázott; de közben-közben önmagát csufolta ki, a mennyiben az ugynevezett hóhértánczot kezdte járni, dalaival tánczát kisérte; és midőn tánczával a vesztőhelyre ért, ekkor ismét megnyilt előtte a borzasztó valóság s orditott, mint az éhező vadállat.
Wiggers a börtönfelügyelőktől is azt hallottta, hogy a hosszu időre elitéltek, beszállittatásuk után rövid idő alatt elmebetegségbe esnek. Wiggersnek nincsen bizalma a fegyházi igazgatóságok statistikai közleményeihez; mert mindenik börtönigazgató bizonyos előszeretettel viseltetik intézete iránt. Azután a magánfogság sem foganatosittathatik a legszigorubb elkülönzés mellett sem akként, hogy a foglyok egymással egyátalában ne érintkezhetnének. A mint beesteledik, az egész épületen át folytonos kopogás hallatszik s a foglyok ugy közlekednek egymással, mintha táviratoznának. Még a legyezőalaku sétaudvarok falain át is társalognak egymással.
A magánelzárás hosszu tartama ellen felhozott érvek ezen büntetésnek az emberre szükségszerüleg gyakorlott hatásából származván, átalánosak; s kisebb vagy nagyobb mérvben, rövidebb vagy hosszabb idő alatt, ugyanazon jelenségek mutatkoztak mindenütt, a hol e büntetési mód behozatott s fognak is mutatkozni, a hol ez jövőre behozatnék. Nem csoda tehát, ha Olaszországban ugyanazon okokkal látjuk megtámadva e rendszert, a melyek a német birodalomban, legalább részben, a tartam röviditésével, a rendszer megváltoztatására vezettek.
Az olasz büntetőtörvénykönyv előkészitésével megbizott kir. bizottság börtönügyi osztálya ugyanis elvből mellőzte a büntetési idő egész tartamára kiterjedő magánfogságot; a bizottság mások osztálya azonban, 6 szavazattal 5 ellen, az ellenkező véleménynek adott tulsulyt. Ezek folytán Pisanelli az összes bizottság elnöke s azelőtti igazságügyminister, a következő nagyfontosságu nyilatkozattal lepte meg a bizottságot, hogy
„mindenki, a ki az ország büntető intézeteinek állapotát ismeri, kénytelen beismerni, hogy még az esetben is, ha az állam el volna határozva, az ezen czélra szükséges roppant nagy költségeket viselni, félszázad nem lenne elegendő idő a szüksége számu büntető intézetek felállitására”.
A bizottság távol volt tagjainak később adott szavazata s de Falco igazságügyministernek nyilatkozata folytán az előbbi határozat kisebbsége változott s azzal ellenben határozattá lett, „hogy a büntetési idő nem egész tartama töltendő magánelzárásban”. Ehhez képest a második bizottság megváltoztatván a törvényjavaslatnak az első bizottság által elkészitett ide vonatkozó intézkedését, az átvizsgált szöveg ekképen formuláztatott:
„Az életfogytig, vagy a határozott ideig tartó fegyházra (reclusione, az előbbi javaslat szerint: ergastolo, a legsulyosabb nemü szabadságbüntetés) elitéltek, azon órákban, melyekben nem dolgoznak, vagy sétára nem bocsáttatnak, a külön rendszabályok szerinti magánzárkákban különittetnek el egymástól.”
A közös munka és együttes séta képezi tehát a rendszert, vagyis a fegyenczek, a napnak legnagyobb részét közösségben töltik, ugy, hogy tulajdonképen csak éjre különittetnek el magánzárkákban.
Ausztriában is nagyon behatólag tárgyaltatott a börtönrendszer kérdése. Az 1863-iki büntetőtörvénykönyv tervezete a közös rendszert, a képviselőháznak 1868-ik évi jelentése és módositásai pedig a magánrendszert vették alapul; az igazságügyministernek a képviselőház módositásai ellenében előterjesztett ujabb módositványa, a magánelzáratás maximumául 4 évet tul nem haladható tartamot állapitott meg, melyhez az alsóháznak 1870-ik évi bizottsága is hozzájárult. Ennek folytán az 1870-ik évi február 21-én a képviselők házához beterjesztett bizottsági javaslatnak 26. §-a ekként szól:
„Wenn im Urtheile auf eine höchstens 4-jährige Freiheitsstrafe erkannt wurde, so soll dieselbe, soweit es die vorhandenen Räumlichkeiten gestatten, in Einzelhaft abgebüsst werden.
Zeitliche Freiheitsstrafen von längerer Dauer können unter der gleichen Voraussetzunk theilweise in Einzelhaft vollstreckt werden, es darf jedoch in diesem Falle die Einzelhaft, auch mit Unterbrechunkg, im Ganzen die Dauer von vier Jahren nicht übersteigen, wenn der Sträfling nincht selbst die fernere Belassung in Einzelhaft begehrt.”
Az elsősort s tapasztalatokon alapuló indokok, a törvényhozások intézkedései, a kormányok és bizottságok véleményei, nem maradhattak befolyás nélkül a jelen törvényjavaslat szerkesztésénél a javaslatba hozandó börtönrendszerre nézve. A törvényjavaslat ez okok alapján mellőzte a szabadságbüntetés egész tartamára kiterjedő magánelzárást; fentartva mindazonáltal e büntetési módot, mint egyik leghatékonyabb elemét és részét az elfogadott és javaslatbahozott szabadságbüntetésnek.
Az egész szabadságbüntetésnek magánelzárásban tölthetése, csupán a 42. § esetében s csakis hat hónapnál nem hosszabb időre terjedt fogházra itélt fiatalkoru vétkesek ellen, javitási szempontból inditványoztatik alkalmaztatni, mely büntetés mindazonáltal ott, hol dologház létez, a fiatal vétkeseknek ily intézetekben foglalkoztatására változtatandó át.
b) A közös rendszer.
A jelen törvényjavaslat megállapitásánál, sem az egyszerü közös rendszer, sem a közös és hallgató rendszer nem tartatott a szabadságbüntetés leczélszerübb módozatának. Az első nálunk mai napig fennáll, de alig akadhatna valaki, a ki ennek mielőbbi megszüntetését ne tartaná szükségesnek. Ez azon rendszer, a melyről Schlatter oly találóan mondja: „hogy a büntettesek casinója„; mely Macaulay szerint nem egyéb, mint a bün- és gonoszság seminariuma, a melybe Rőder-ként az állam iskolába járni kényszeriti fegyenczeit, hol aztán csakhamar a gonoszoknak valódi aristocratiája képződik; nem egyéb az, mint Szemere Bertalan szerint „koporsó, melyben a test megél, a belső erkölcsi ember pedig meghal”
A vegyes és hallgató rendszernek, ha az csupán elméleti szempontból s csakis azon rendelkezések szerint tekintetik, melyek az ezen rendszer szerint szervezett fogházakra nézve megállapitvák, kétségtelenül meg van azon előnye, hogy a magánelzárás veszélyeit kikerüli s mégis, ha kivihető volna, megakadályozná a foglyoknak egymással való érintkezését és az ebből származó veszélyeket. De e rendszer benső ellentétben szenved s azért kivihetetlen. Nincs mód, nincs eszköz, nincs oly szigoru fegyelmi büntetés, mely tartósan és hosszu időn át lehetővé tegye, hogy a társas életre született ember, ha embertársai társaságában van, gondolatát ezekkel ne közölje.
E természetellenes ellentét a rendszer alaptétele és az élet között, ez okozta, hogy a coldbathfieldsi auburnilag szervezett börtönben, ámbár minden 7-ik fogolyra 1 börtönőr esik, mégis évenkint mindenik fogoly 12-18 izben büntettetett. Ha valamely rendszernek ez az eredménye; ha a gyakorlati élet azt bizonyitja, hogy azon alapeszme, a melyen az egész épül, a melytől üdvös hatása, mint legfőbb tényezőtől föltételezve van, nem valósitható meg, akkor bátran el lehet mondani, hogy e rendszer nem felel meg a czélnak.
A ki Comfortinak, az olaszországi „progetto di codice penale” bizottsági tárgyalása alkalmával, az alexandriai fegyintézet viszonyai iránt közlött észrevételeit olvassa s azon rendkivül mesterkélt és szövevényes rendszabályokat figyelembe veszi, melyek ott a foglyok ellenőrzése végett alkalmazásban vannak a végett, nehogy azok észrevétlenül beszélhessenek egymással; s ha mindezek után meggyőződik, hogy ezen apparatussal sem akadályozható meg azok gondolatának egymással való közlése: az bizonyára nem fogja kivánni e kivihetetlen, kinzó és a felügyelőszemélyzet nagyszáma miatt igen drága rendszernek behozatalát.
Francziaországban a hallgatás csupán mint fegyelmi büntetés tartatott fenn s mégis azon 80,588 fegyelmi büntetés közül, mely az összes franczia börtönökben 1857-ben végrehajtatott, 40,754 a beszélgetési tilalom megszegése miatt szabatott ki. Hogy e tilalom tiszta illusio marad ott, hol a foglyok együtt alusznak, vagy tágas munkatermekben gyér felügyelet alatt együtt dolgoznak, az mindinkább felismertetett s ma már nem vonatik kétségbe.
A hallgató rendszernek Magyarországban soha sem voltak nagyobb számu hivei. A közszellem s a nyilvánossági organumok, a börtönügyi literatura, a törvényhozási tárgyalások mai napig nem mutatnak fel oly jelenségeket, a melyekből következtetni lehetne, hogy e rendszer behozatala nálunk czélszerünek tartatnék. Az 1840:V. törvénycikk folytán kiküldött országos választmány 1841-ik évi deczember hó 13-ik napján tartott ülésének jegyzőkönyve szerint, a hallgatórendszer behozatala is szóba hozatott ugyan, de ez főleg azon okból történt, hogy az országos választmány, mind a magán, mind a hallgató rendszerre alapitott börtönrendszert kidolgozva, mindkettőt mutassa be az országgyülésnek; mig némelyek ugyanazon ülésben a kisebb büntettekre a hallgató, a sulyosabbakra a magánrendszert kivánták alkalmaztatni. Az országos választmány többsége azonban mindkét inditványt mellőzte s az országgyülés is hozzájárult a választmány nézetéhez. Az azóta tett alapos tapasztalások után pedig alig valószinü, hogy a hallgató rendszernek hivei Magyarországban szaporodtak volna.
c) A vegyes rendszer.
A vegyes rendszernek szintén több árnyalata van, melyek között, mint fentebb emlittetett, a legnevezetesebb, az ugynevezett fokozati, a progressiv rendszer. E rendszer a magán és a közös rendszer alapelemeiből képeztetik; csakhogy mindkettőt a büntetés külön stadiumaiban felhasználva, a legnagyobb szigortól a teljes szabadság határáig fokozatosan halad, s a két végpont közötti tért, czéltudatosan és a feladatnak megfelelő rendszabályok szigoru és következetes alkalmazásával tölti be.
De maga a progressiv rendszer sem alkalmaztatik egyformán; eltérések e körül is mutatkoznak; a helyi viszonyok, a nép alkata, vérmérséklete, éghajtati tekintetek, e rendszernek keresztülvitelénél is bizonyos eltéréseket tesznek szükségessé: azonban mindenütt, a hol alkalmazásban van: alapját a fegyenczre vonatkozó rendszabályok és a bánásmód szigorának lassu, de következetes enyhitése képezi, mindaddig, mig az büntetése végső stadiumában, a szabad életre előzetesen elkészittetik, s ahhoz ujolag mintegy hozzászoktattatik.
A legtökéletesebb alakja, s a legkövetkezetesebb részletességgel keresztülvitt módozata e rendszernek az ugynevezett ir rendszer.
Ez négy főalkatrészből áll:
1. A magánfogság, mely az életének 18-dik évét már betöltött, de 40-dik évét meg nem haladott sulyosabb büntettesnek legalább 9 hónapig, és legfeljebb 1 évig tartó szigoru magánelzáratása által hajtatik végre. A magánfogság ezen tartama azonban a fogoly jóviselete folytán, egy hóval megrövidittethetik; ellenkező esetben meghosszabbittatik. Az első négy hó alatt az elkülönzés szigorubb, mint később; ez idő alatt a fogoly csak a legszükségesebb táplálékban részesittetik, s hust az egész magánfogság ideje alatt nem kap. Munkára, a büntetés e stadiumában nem szorittatik a fegyencz; mert a munka a magánfogságban levőnek kedvezmény; a büntetés első fokán pedig minden a szigorra levén számitva, a munkálkodás megengedését, mint szenvedéseinek legfőbb enyhitését várja a fegyencz. Általában az ir rendszer elve, a szabad életből a fogságba való átmenetelt rendkivül érezhetővé tenni, hogy az ily büntetés sulya alatt annál hamarább jusson a fegyencz, tette gonoszságának felismerésére, s a javulás iránti hajlama annál inkább kifejlődjék. De azért sem helyeztetik suly a munkára a magánelzárás alatt, hogy a fogoly a vallás- és erkölcsi oktatásokra, valamint a tanitásra annál fogékonyabb legyen, a mi a szigoru bünhödés mellett, főfeladata a büntetés ezen fokozatának. Ezért igen gyakori látogatásban részesittetnek a magánzárkákban levő foglyok az igazgatósági tisztek, de különösen a tanitók, a lelkészek s a paulai Sz.-Vincze szerzetbeliek részéről, s ezek által behatóan, s a fogoly személyes viszonyaira, különösen az általa elkövetett büntett minőségére való tekintettel, oktattatnak.
2. A közös fogság vagyis közös munkarabság, az ir fogságrendszer második fokozata. E stadiumban a foglyok nappal közösen dolgoznak, s csak éjre különittetnek el. A közös fogság alatt, ellentétben az előbbi stadiummal, a munkára helyeztetik a fősuly. A foglyok a nap nagyobb részét a szabadban töltik, éjre pedig a kaszárnyaszerü épületekbe záratnak el, a melyek helyiségeiben egy helyről más helyre áthelyezhető vaspléh lemezekből vagy drótfonatból készült háló-zárkák állitvák fel. A munkák nehezek, hogy a fogoly physikai ereje is fejlesztessék, s az egy órai ebédidő kivételével nyáron reggeli 7 órától este 6 óráig, télen pedig, mig világos van, folytattatnak. A közös fogságban az élelmezés már jobb, mint a magánelzárás alatt.
A közös fogság tartama arányban áll az egész büntetési idővel, mindazonáltal nem az egész időn át foganatosittatik egyformán, hanem négy alfokozatra oszlik.
Az utolsó-vagyis a negyedik osztályba (probations-class) azok soroztatnak, a kik egészségi tekintetekből, vagy teljességgel nem voltak magánelzárás alatt, vagy nem az erre megállapitott időig: valamint azok, a kik a magánfogságban rosz, vagy daczos viseletet tanusitottak. Ez utóbbiak mindazonáltal, ha később kitünő viseletet tanusitnak, hosszabb idő mulva előléptettetnek a harmadik osztályba, a melybe rendszerint azok jutnak, a kik magukat a magánfogság ideje alatt jól viselték.
A harmadik osztályban 2 hótól 6 hóig tartatik a fegyencz a tanusitott viselethez képest. A harmadik osztályból a jóviseletü foglyok a második osztályba léptettetnek elő, a melyben legalább is 6 hónapig, az ezután következő első osztályban pedig egy évig kell maradniok.
Ha a fogoly az első osztályban magát példányszerüleg viselte, ha mind szorgalma, mind magaviselete által maga iránt bizalmat költött, az első osztályból a mintaosztályba léptettetik elő,
Hogy a fogoly viseletéről, hajlamáról és szorgalmáról, a közös fogság egész tartama alatt kellő tudomás szereztessék, az a felügyelő személyzet által folyton ellenőriztetik; még pedig nem csupán külső viselete és engedelmessége tekintetében, hanem a mennyire lehet, érzületének változatai is éber figyelem tárgyát képezik. A remény ébrentartása inkább, mint a félelem képezvén e rendszer eszméjét; gondoskodva van arról is, hogy az előléptetésen fölül s addig is, mig ez megtörténhetik, apróbb jutalmak által serkentessék a fogoly a jó viseletre s ez által gyökeret verjen lelkében a meggyőződés, hogy a leghathatósabb mód az életben mindennemü előny elérésére, a kötelességek pontos teljesitése, a munkásság és a jóviselet.
Ez a behozott jegyrendszer által közvettitetik, a mi már magában szükségessé teszi, hogy az intézeti igazgatóság mindenik fogoly viseletét éber figyelemmel kisérje.
A mint már eddig is kitünik, e rendszer által a monoton elzárás tompa egyformasága helyett élet és változatosság hozatik be a börtönök falai közé; folytonos remény által ébren tartatik a fogoly lelki tevékenysége, fokoztatik a jóra, kilátásba helyeztetik az elismerés, a becsülés és a jutalom; de másrészről a terhesebb osztályokban maradás és a nyert jutalmak elvonása által, a roszviseletüeknek büntetéséről is gondoskodva van.
3. A közvetitő intézet (intermediate prisons) harmadik alkatrészét képezi a rendszernek melybe a hosszabb időre elitélteknek körülbelül 75%-a jut el. Ily intézet van Smithfielden Dublin mellett, melyben az iparüzleti mesterségek folytattatnak, a másik Luskban, Dublintól mintegy négy mértföldnyire, hol a földmivelés és a kertészet üzetik; s a harmadik a corki kikötőben, hol kőmives, ács, kőfaragó és kővágó munkával foglalkoztatnak a foglyok. Ez intézetek egyikében sem tartathatik több, mint 100 fogoly.
Luskban hordozható vas börtönök szolgálnak hálóhelyiségekül a mezei munkások, valamint a felügyelők számára. Ezen intézetekben lehetőleg mellőztetik mindaz, a mi a börtönre emlékeztetne; minélfogva itt már a foglyok nem is járnak rabruhában s a bánásmód is a szabad emberekkel való bánásmódhoz hasonló. A fegyelem ugyan itt is különös szabályok szerint tartatik fenn, mindazonáltal a legnagyobb gond fordittatik arra, hogy a fogoly magát lehetőleg szabadon érezze; a miért is az ezen intézetben levők minden különös felügyelet nélkül dolgoznak és sétálnak. De kiváló gond fordittatik egyszersmind arra is, hogy a foglyok magukat illető szakfoglalatosságukban kellőleg kiképezzék, s hogy gondos, kiválólag gyakorlati irányu oktatás által előkészittessenek a szabad életre. Fegyelmi büntetésnek a közvetitő intézetben nincs helye; mert a kinél egyszerü figyelmeztetés nem elegendő, az visszavitetik a korábbi közös munkafogságba.
Egyik főelőnye ez intézetnek, hogy a foglyok, az igazgatóság közvetitése által gyakori érintkezésbe hozatnak a közönséggel, különösen a munkaadókkal, miáltal bizalom gerjesztetik irányukban a közönségben, s a fogoly szorgalmas és rendes viseletének láttára, több hajlandóság mutatkozik a majdan szabad lábra helyezendő fogolynak felfogadására.
A közvetitő intézet egyszersmind próbául szolgál a fogoly akaraterejének és önuralmának megerősbitésére; mely czélból azok több rendbeli kisértéseknek is kitétetnek; egyesek elküldetnek a környékbe megbizásokkal sőt az intézeten kivül teljesitendő munkákkal is megbizatnak. E közben tudtán kivül ellenőriztetik a fogoly s a nélkül, hogy azt észrevehetné, viselete és cselekvése, sőt beszédje is figyelem tárgyát képezik.
A közvetitő intézetben munkájuk után nagyobb jutalomdijakban is részesittetnek a foglyok, mint az előbbi osztályokban.
4. A föltételes szabadságra bocsátás. Ha a fogoly itéletileg kiszabott büntetési idejének 2/3 vagy 4/5 részét a büntetés idő hosszuságához képest kitöltötte s kitünő viselete folytán a közvetitő intézetbe jutván, magát ott is feddhetlenül viselte s ha ezenfölül biztos kilátás szereztetik, hogy kiszabadulása esetére azonnal szolgálatot nyer, vagy élelméről egyébként gondoskodva van: ezen esetben, büntetésének hátralévő idejére, föltételes szabadságra bocsáttatik, vagy is ticket of leave mellett szabad lábra helyeztetik.
A föltételes szabadság azonban korántsem egyértelmü a büntetés hátralevő idejének elengedésével, sőt ellenkezőleg, még mindig folytatása a büntetésnek, vagyis a legutolsó és legenyhébb stadiuma a szabadságbüntetésnek. Az ekként szabad lábra helyezett ugyan is, személyes szabadságában több irányban van korlátolva, tartózkodási helyét be kell jelentenie a felsőségnek; rendőri felügyelet alatt áll, időszakonként kötelezve van magát jelenteni s viselete és cselekvései tekintetében a kivánt felvilágositásokat adni. A rendőri hatóság és a fegyházi igazgatóság, folytonos élénk összeköttetésben lévén egymással, az utóbbi rendes tudósitásokast nyer a szabad lábra helyezettről, de ez által alkalma is van tanácscsal, utmutatással támogatni, azaz felügyeletét a legnemesebb értelemben gyakorolni. Joga van azonban a főigazgatóságnak, ha az elbocsátott egyén a szabályokat áthágja, ha veszedelmes társaságba lép, vagy ha kihágást követ el: a föltételes szabadságot azonnal megszüntetni; mely jogával az igazgatóság a szükséghez képest élni is szokott.
Az ir rendszerhez legközelebb áll az Angliában fennálló fokozati rendszer. Anglia börtönviszonyai mint átalánosan tudva van, 1853-ik évig igen rosz állapotban voltak. A transportatio, a treadmil, a kinzó és lealacsonyitó módozatok képezték a szabadság-büntetések végrehajtásának rendszerét. A transportatioból fejlődtek ki a tickets of leave; de ezek kellő ellenőrizet és minden rendszer nélkül osztogattatván, rövid idő mulva átalános lett a panasz, hogy Anglia elárasztatik a gyarmatokból hazatérő gyilkosokkal, rablókkal és zsiványokkal, a kik vakmerőséggel folytatják előbbi gonosz tetteiket. Tény az, hogy ezen idő alatt a büntettek száma Angliában igen nagy mérvben szaporodott.
Történtek ugyan már előbb is lépések és intézkedések a börtönrendszer javitása végett; de ezek csupán egyes izolált tények és kisérletek voltak, s egyátalán nem képeztek átható rendszerváltozást. Az 1853-ik évben létrejött „penal servitude act” megállapitotta az Angliában hatályban levő börtönrendszert, mely törvény késöbb 1857-ben és 1864-ben a tapasztalatok szerint részint kiegészittetett, részint pedig módosittatott.
Az angol rendszer különösen a következő pontokban különbözik az irlanditól:
1. Az angol fegyintézetekben nem vitetik oly szigoruan keresztül a magánelzárás, mint Irlandban.
2. Irlandban a közös rabság tartama alatt szigorubban ellenőriztetik a fogoly, és az áthelyezés az egyik osztályból a másikba szintén nagyobb óvatosság mellett eszközöltetik.
3. Angliában nincs közvetitő intézet.
4. A föltételes szabadságrabocsátás körül is az irlandi fegyintézeti főigazgatóság szigorubb óvatossággal jár el.
A mint ebből kitünik, a tulajdonképeni különbség abban áll, hogy Irlandban mielőtt a fogoly föltételesen szabad lábra helyeztetik, a közvetitő itézetben a szabadságra előkészittetik.
Nevezetes, hogy azon alapos és terjedelmes viták alatt, a melyek az 1864-ik évi bill of penal servitude tárgyalása alkalmával különösen a lordok házában felmerültek, az irlandi rendszer helyességét, annak kitünő eredményeit senki sem vonta kétségbe, sőt többek által különösen kiemeltetett a közvetitő intézet jótékonysága, leginkább azért, mert a föltételes szabadságra bocsátás veszélyei ellen ezen intézet nyujt legtöbb garantiát s az elbocsátás ezen intézményre, mint szükséges előföltételre a legtöbb biztossággal alapitható.
Igen tanulságosak a szakértőknek a parlamenti bizottság előtt tett nyilatkozatai, az általuk felhozott tapasztalati adatok s kifejtett érvek. Ezrekre megy a kihallgatottak száma, ugy hogy beható mélység s minden részletre kiterjedő körülményesség és alaposság tekintetében a bizottság munkálatai mi kivánni valót sem hagynak fenn.
Talán épen az összegyüjtött anyagnak roppant nagy halmaza az, a mi a munkálat használatát neheziti.
Nevezetes Organnak az irlandi fegyrendszer körül a legnagyobb érdemekkel biró fáradhatlan tanitónak a bizottság előtt tett azon nyilatkozata, „hogy minden rendszer elvetendő, a mely nem gondoskodik a fogoly szigoru elzárása és teljes szabadsága közötti közvetitő intézetről”.
A fokozati rendszer alkalmaztatik még Schweitz következő cantonjaiban:
Zürichben,
Argauban,
Neufchatelben,
St. Gallenben.
Ezen rendszer főtényező elemeivel találkozunk Ausztriának a szabadságbüntetés végrehajtásáról szóló 1872-ik évben kiadott törvényében, s az ennek alapján a carlaui fegyintézet számára kiadott rendeletben, mely rendelet szerint, legalább is 8 havi magánfogság kiállása után a közös fogság három fokozatán kell a fegyencznek kiszabadulásáig keresztülhatolni. A fokozatok azonban egymástól leginkább csak a kedvezmények mérvére nézve különböznek. A magasabb fokozatba csak azon fegyencz léptethetik elő, a ki az utóbbi hat hó alatt nem fenyittetett.
Hasonló rendszer léptettetett életbe Ausztriának steini fegyházában is 1873. julius hó 1-sejével.
A föltételes szabadságra bocsátás, mely az ausztriai büntetőtörvényjavaslat szövegébe bevétetett, s a kormány és a képviselőkházának bizottsága által szintén elfogadtatott: az 1872-ik évi törvénybe, mint csak is a büntetőtörvénykönyv végleges megállapitásáig érvényes ideiglenes szabályba nem vétetett fel.
A progressiv rendszeren alapul a szabadságbüntetés végrehajtása az egész német birodalomban is; mert a büntetőtörvénykönyv 22. §-a szerint, a magánelzárás a fogoly beleegyezésén kivül, 3 évnél hosszabb időre nem terjeszthető ki, és a 23. § szerint a hosszabb időtartamu fegyház vagy börtönbüntetésre itéltek a 24. §-ban meghatározott föltételek alatt ideiglenesen elbocsáthatók.
A magánelzárási idő eltelte után tehát következik a közös munka, mint külön osztálya a büntetésnek, s a büntetés három negyedrészének kiállása után a föltételes szabadságra bocsátás engedélyeztetik. Egyez ezen rendszer az irlandival annyiban is, hogy az ideiglenesen elbocsátott a törvény 24. és 25. §-ai szerint több rendü korlátozásoknak van alávetve, s az elbocsátási engedély egyszerüen vissza is vonathatik.
Aránylag igen rövid idő alatt tehát, mint a fentebb kiemelt példák is mutatják, rendkivüli kiterjedést nyert ezen rendszer, a mely eredmény csak is azon benső igazságnak tulajdonitható, melyen az és annak mindenik alkatrésze épül, valamint azon tapasztalatoknak, melyek azon országokban szereztettek, a melyek ezen rendszer szerint alakitották át a szabadságbüntetések végrehajtásának módozatait.
Ezen rendszerről mondá az angol kormány képviselője a londoni congressuson, hogy behozatala óta a visszaesők s igy a büntettek száma nagy mérvben apadt s hogy üdvös hatásának áldásos kifejtése alaposan remélhető.
A londoni congressus bizottságának fentebb kivonatilag közölt jelentésében foglalt azon határozott tétel, „hogy a foglyok előrehaladó (fokozatos, progressiv) osztályozása minden börtönben foganatositandó”, azon tartózkodás daczára is, melyet a bizottság az egyes redszerek tekintetében szabályul tüzött maga elé, világosan a progressiv rendszert jelöli meg, mint olyat, a melynek alapeszméje minden helyes börtönrendszer föltételét képezi.
Több országról tudatik, hogy börtönrendszerének a progressiv rendszernek megfelelő átváltoztatásán müködik, s hogy ezen czél komoly tanulmányok és tapasztalati adatok gyüjtésének tárgyává tétetett. Ezen országok közé tartozik Oroszország és Holland, s különösen ez utóbbira nézve, a tévedés veszélye nélkül lehet állitani, hogy ott a progressiv rendszer hivei a döntő körökben már is tulsulylyal birnak.
A jelen törvényjavaslat e rendszert fogadta el a jövő börtönrendszeréül s azok után, a mik fentebb felhozattak és kiemeltettek, alig forog fenn szükség ezen választásnak bővebb igazolására.
A progressiv rendszer sulyosan érezteti az állam büntető jogát és hatalmát, de hozzászoktatja egyszersmind a letartóztatottat ahoz, hogy szenvedések és nélkülözések között küzdjön ki minden enyhülést, minden előnyt s midőn ezt eszközli, szoros összefüggésben a rendszer alapelveivel, a bünös javulásának foka szerint lassan és nagy óvatossággal, különböző fokok felállitása mellett enyhiti a bánásmódot mindaddig, mig a javultat büntetésének utolsó idején csaknem teljesen a szabad emberekkel egyenlő bánásmódban részesitvén, őt a szabadságra előkésziti.
Azon rendszer czélszerüsége fölött, mely a fogoly erkölcsi és physicai erejének folytonos megfeszitését eredményezi, kétely nem foroghat fenn; a mely rendszer ezt nemcsak irott szabálynak, különböző alakban kiadott rendelkezésekben foglalt utasitásoknak tekinti, hanem tettleg eszközli is, az okvetlenül jótékonyan hat, annak okvetlenül fölényt kell tulajdonitani a többi rendszerek fölött.
A vallás, tanitás, munka és a fegyelem a fokozati rendszer szerinti fogság valamennyi stadiumán keresztül, szünetlenül gyakorolják javitó, nemesitő és serkentő hatásukat s combinatióban a szabályozott egyéb intézkedésekkel, a kedvező eredmények elérését a lehetőségig előmozditják.
A fennebb kiemelteken fölül, különösen hazánk népviszonyai és a börtönök lakóinak tekintetéből, még azért is hozatik ajánlatba e rendszer és pedig a közvetitő intézettel együtt, mert üdvös hatását épen a földmives osztályra nézve, a mely pedig a büntettesek legnagyobb contingensét képezi, a legalaposabban lehet reményleni.
A közvetitő intézetekben ugyanis a mezei gazdaság lenne folytatandó; ez a nép szokott foglalkozása lévén, az intézet, a földmives foglyoknak gyakorlati gazdászati tanintézetévé válnék, s azok az itt szerzett ismereteket egész életökön át haszonnal és sikerrel értékesithetnék. A mechanicai mesterség megtanulásától nem várhatjuk ez eredményt. Ezen foglalkozás nem egyez meg a földmivelő néposztály hajlamaival; arra a fegyencz csak a börtön fegyelme által kényszerithető és igy elhagyja azt azonnal, mihelyt kiszabadulván, akaratának szabad urává válik. Ez által a mesterség megtanulására forditott idő s a betanitás fáradsága teljesen haszontalanul elveszettnek tekintendők s a mi több, a fogoly nem nyeri azon tudatot, hogy az állam az ő hasznára forditotta az időt, a meddig fogsága tartott.
Ez ellenkezőleg áll a mezei munkában, a mezei gazdálkodásban való oktatás esetében. Ezt kiszabadulása után is folytatja az illető, erre természeti hajlammal bir, ebben nőtt fel, ezt szivesen gyakorolja, az e körül szerzett ismereteit tehát kiszabadulása után saját hasznára fordithatja és a munkakedvet a fegyintézetben megkapván, annak hasznáról meggyőződve lévén, midőn e foglalkozást nagyobb sikerrel folytatja, mint mások, a kik a szükséges ismereteket nem szerezték meg, bizonyos hálaérzettel emlékezik vissza azokra, a kik ebben utmutatói, tanitói és javának előmozditói voltak.
Egy vagy két közvetitő intézetet lehetne felállitani nagyobb városok mellett azon fegyenczek számára, a kik nem tartoznak a földmives osztályhoz: ezekre nézve természetesen épen a mechanikaimesterségben való kiképzés által fokoztatnának a rendszer előnyei.
Ezek azon előnyök, melyeknek elérését a fokozati rendszer behozatalától több valószinüséggel lehet reményleni, mint bármily más rendszer elfogadása esetében. Illusiokat mindazonáltal e tekintetben sem szabad táplálni. A javitás szükségszerü feladata a büntetési rendszernek; de más részről kétségtelen: hogy a büntetés valamennyi feladatai között épen ennek elérése a legbizonytalanabb. Több valószinüségi okok harczolnak egyik, mint a másik rendszer mellett; a tényleg bekövetkezett eredmények inkább látszanak igazolni ezt, mint amazt; de végre is, hogy az elért jó eredmények kizárólag a rendszer helyességének, vagy más, talán csak esetleges körülmények, talán csakis vagy főleg egy rendkivül kitünő igazgatónak tulajdonithatók, ezt csak a hosszu gyakorlat mutatja meg teljesen és kétségbevonhatlanul.
A progressiv rendszer előnyei, ha mindaz bekövetkezik, a mit ettől joggal lehet reméleni, csak bizonyos arányban s csak hosszabb idő elteltével lesznek érezhetők. Már maga azon körülmény, hogy valószinüleg hosszabb idő fog eltelni, mig börtöneink az uj rendszer követelményei szerint lesznek átalakitva, legalább a legközelebbi jövőt illetőleg, a remények tulságos felcsigázása ellen és azok mérséklésére int. Bármely rendszer fogadtassék el, annak keresztülvitele hosszabb időt igényel; s ez ugy volt s igy van más országokban is. Poroszország közel egy százada már, hogy börtönei átalakitásán dolgozik s abbeli munkája még korán sincs befejezve. Erre nem elég magában a szükségelt pénznek bármily bőkezű felajánlása; az intézetek felépitéséhez és felszereléséhez idő és pedig sok idő kivántatik; de szükséges időt kell engedni a kormánynak, hogy az intézetek vezetésével megbizandó egyéneket kiképeztesse, hogy azoknak képességéről, hajlamairól, buzgalmáról és ügyszeretetéről egyik vagy másik alsóbb állomásra alkalmaztatásuk által magának meggyőződést szerezzen. Minden rendszer meghiusul, minden költség, minden fáradtság haszontalanná válik, ha a kivitel értelmetlen, vagy hanyag, vagy erkölcstelen emberekre bizatik. A mint igaz az, hogy jó börtönrendszerre forditott pénzen az állam polgárai önnön biztonságukat vásárolják meg, ugy másrészről bizonyos az is, hogy ez csak azon föltétel alatt érhető el, ha a rendszer helyes és az azt kezelő közegek kitünők. Az uj rendszer szerinti intézetek tehát csak fokonkint a szükséges pénz és az alkalmas közegek aránya szerint lesznek felállitandók; mely idő alatt bőrtöneink rendszerén lényeges átalakitásokat nem tehetnénk.
Mindazonáltal feladata lesz a kormánynak, ezen idő alatt is a lehetőségig segiteni a legkirivóbb bajokon; a mit helyes osztályrendszer által, a létező nagyobb börtönépületeknek centralis intézetekké átalakitása által bizonyos fokig el lehet érni.
Ezen idő alatt alkalma lesz a törvényhozási tényezőknek, a kormánynak s a társadalomnak a progressiv rendszer szerint szervezett egy vagy két intézetben figyelemmel kisérni magát e rendszert, ennek egyes elemeit, a gyakorlati kivitelt s az általa elért eredményeket. Igen természetes, hogy a nagyobb mérvü fejlesztés, az ezután nyerendő tapasztalatoktól leend függővé téve. Az évenkint együtt levő törvényhozás mindig azon helyzetben lesz, hogy a szükségesnek mutatkozó változásokat elrendelheti, sőt végleg el is hagyhatja a rendszert, ha az a mi viszonyaink között netalán nem bizonyulna olyannak, milyennek az részint elméletileg helyes föltételei, részint pedig más országok tapasztalatai szerint mutatkozik.
d) A határozott idejü szabadságbüntetés leghosszabb tartama.
A törvényjavaslat 15 évre teszi a határozott időhöz kötött szabadságbüntetés legmagasabb tartamát: az 1843-ik évi javaslat 86. és 93. §-ai 24 évben állapitották meg azt. A belga büntetőtörvénykönyv szerint az ilynemü legmagasabb büntetés 20 évig tart (12. czikk), mely bünhalmazat esetében a 62. czikk szerint 25 évre felemelhető.
Azolaszországi progetto 17-ik czikke szerint 26 évre tétetik a leghosszabb tartam, bünhalmazat esetében pedig 30 évre.
Az ausztriai büntetőtörvénykönyv tervezete a képviselők házának 1870-ik évi megállapitása szerint, a határozott időhöz kötött szabadságbüntetés legmagasabb tartamát 20 évben állapitotta meg, mely idő a 72-ik § értelmében, a bünhalmazat esetében sem léphető tul.
A jelen törvényjavaslattal megegyez a német büntetőtörvénykönyv, melynek 14-ik §-sza a határozott időtartamu fegyházbüntetés, a 17-ik § pedig a várfogság leghosszabb tartamát 15 évben állapitja meg s ezen tartam tulhágását a 74. § szerint concursus esetében sem engedi meg.
Megegyez a jelen törvényjavaslat megjelölt intézkedésével az 1871-ik évi zürichi büntetőtörvénykönyv is, melynek 5-ik §-sza szintén 15 évre teszi a határozott tartamhoz kötött fegyházbüntetést s ezen tartamnak meghosszabbitását, a 67-ik §-ban mind a bünhalmazat, mind a visszaesés eseteire megtiltja.
Mely indokok szolgáltak a 15 év mint maximum meghatározásánál alapul? Nem veszélyeztetik-e a büntetés igazságos szigora ezen, tekintve az idézett törvények és javaslatok büntetési tételeit, enyhének látszó maximum által? Ezen kérdés fölött nem lehet könnyen áthatolni. A büntető törvénykezés körül semmi sem lehet a véletlen vagy a homályos érzelem sugalata; a legveszélyesebb volna azonban ily befolyásnak megengedése a büntetési tételek megállapitásánál. Ezen igazság szem előtt tartatott a kérdéses intézkedés megállapitásánál is; s ha 15 évre tétetett a határozott időtartamu leghosszabb szabadságbüntetés, ezen megállapodás abban találja elhatározó indokát: mert alapos okok és a legilletékesebb férfiak által nyilvánosságra hozott tapasztalatai adatok, azon meggyőződést eredményezték, hogy a maximumnak felebbemelése által a szabadságbüntetés czélja hiusittatik meg s a fegyencz erkölcsi és physicai lénye megsemmisittetik.
Az észak-német szövetség büntetőtörvénykönyvének elkészülése alkalmával ugyanis az igazság- és a belügyministerek tüzetesen tárgyalván e kérdést, a belügyminister gróf Eulenburg külön körlevélben felhivta a fegyházak igazgatóit, hogy tapasztalataik alapján nyilatkozzanak a többi kérdéseken felül a következőkre is:
IV. Elegendőnek tartják-e a 10 évi fegyházbüntetést, mint maximumot arra, hogy az időleges büntetés czélja eléressék?
V. Vélik-e, hogy ezen időtartamnak tulhaladása vagy
a) semmit sem használ, vagy inkább még
b) árt, a mennyiben az által az addig elért siker részben elvész, vagy ennek hatása meggyengül?
E jelentések, valamint az igazság- és belügyministerek jegyzékei magyar forditásban, II-ik Függelékét képezik ezen indokoknak. Alaposabban, mint ezen véleményekben, alig tárgyalható kérdés s ha ezekből megdönthetlenül kitünt, hogy már a 10 éven fölüli szabadságbüntetés is veszélyezteti az előbbi időben nyert hasznos eredményeket s hogy 10 évi fogság után a fegyencz testileg és szellemileg eltörpül: ezen tapasztalatok által eléggé indokolva van, hogy a törvényjavaslat a németországi törvény mintájára, 15 évet tüzött az ilynemü büntetés véghatárául. A máshol szerzett tapasztalatok általunk is érvényesitendők, s ha különös viszonyok nem forognak fenn, melyek attól eltérést követelnek, ez esetben a nyert igazságok recipiálása által saját intézményeinket termékenyitjük, s azok üdvös hatását fokozzuk. Hazai viszonyaink nem nyujtanak biztos módokat az ezen kérdés körüli tájékozásra; nem tévedünk tehát, ha ezeket onnan szerezzük meg, hol a kifejlettebb tudomány s rég megállapitott rendszeresség a helyes fölismerés minden föltételeit megadták.
Nem akarhatjuk, hogy a börtönökből testi és lelki nyomorékok jussanak ki, s a helyett, hogy a megjavult bünösök a társadalom hasznára váljanak: a nyomorékok terhére legyenek a községeknek és a népnek. Ezen okból fogadtatott el a 15 év, s köszönettel ismeri be az igazságügyminiszter, hogy meggyőződését a németországi szakférfiak által szerzett tapasztalatokból, az ezek által felhozott meggyőző erejü adatokból és érvekből nyeré.
e) A büntetési tételek.
Az 1843-ik évi és a jelen törvényjavaslat között kétségtelenül az a leglényegesebb eltérés, hogy az első mindenik büntett büntetésének csupán legsulyosabb nemét és a legmagasabb mértékét határozza meg, melyen fölül nem állapithatja meg a biró az azon büntettben bünösnek talált egyén büntetését, mig azon alul mind a büntetés enyhébb neme, mind pedig csekélyebb mértéke közt szabadon választhatja azt, melyet a tett és annak körülményei, valamint a tettes személyes viszonyai szempontjából igazságosnak tart. Korlátozásul e tekintetben csak az van kimondva, hogy rabság helyett pénzbüntetés vagy megdorgálás nem állapitható meg (20., 21. §); valamint, hogy a pénzbüntetés fogságra, és viszont csak a 30. és 31. § eseteiben változtatható. A jelen törvényjavaslat pedig ellenkezőleg, rendszerint mindenik büntetendő cselekményre nézve meghatározza a büntetés legmagasabb és legalacsonyabb mértékét, s a hol a minimum a különös részben nincs határozottan megjelölve, ez esetben azon büntetési nemnek, melyet a törvényjavaslat alkalmaztatni rendel, az általános rész III-ik fejezetében meghatározott legalacsonyabb mértéke képezi a büntetés rendszerinti legalacsonyabb mértékét.
Mig tehát az 1843-ik évi törvényjavaslat szerint életfogytig tartó rabság helyett néhány óráig tartó egyszerü fogságra itélhet a biró, addig a jelen törvényjavaslat az enyhitési jogot szükebb határok közé szoritja A két javaslat közötti különbség két külön rendszernek felel meg, az 1843-dik évi a relativ határozatlan, a jelen törvényjavaslat pedig a relativ határozott büntetési rendszert követi.
Kétségtelen, hogy az 1843-ik évi javaslat büntetési rendszere közelebb áll a nálunk kevés kivétellel gyakorlatban volt rendszerhez, mely szerint a biró, a halállal büntetendő cselekmények kivételével a többi büntetendő cselekményekre saját belátása szerint állapithatt meg a büntetéseket, sőt az alkalmazandó büntetésnemek tekintetében sem volt a törvény által meghatározott büntetések által kötve. De kétségtelen az is, hogy a jelen törvényjavaslat rendszere inkább felel meg a büntetőtörvény feladatának s tüzetesebben különbözteti meg a két kört, melynek egyike a törvényhozót, másik pedig a törvényalkalmazót, a birót illeti.
A büntetés kiszabásánál a birónak engedett oly tág kör, a milyent az 1843-ik évi törvényjavaslat nyit, azon felfogásban találja alapját, hogy egy és ugyanazon nemü büntett, oly változatos alakban, oly nyomatékos enyhitő körülmények, s a büntetés megállapitásánál figyelembe veendő oly különböző veszélyes viszonyok között fordulhat elő: hogy a törvényhozó nem lehet képes mindezen körülményekre és viszonyokra kiterjedő büntetési scálát előre megállapitani, s ha azt tenné, azon veszélynek volnak kitéve, hogy vagy a fölötte enyhe eseteket tartván szem előtt, a megállapitott büntetési tételek elégtelenek vagy ellenkező esetben tulszigoruak lennének. A rendszer ezen alapeszméjétől nem lehet megtagadni az igazságos retributiora törekvést, mely föltételül ismeri, hogy a büntettnek és büntettesnek a concret esetben nyilvánuló individuálitása szerint állapitandó meg a büntetés; és épen ez okból nem meri azt az erre befolyással levő valamennyi viszonyt át nem tekinthető törvényhozóra bizni. Bizonyos határig igazságot tartalmaz ez eszme, de oly határtalanságban, mint azt az 1843-ik évi javaslat - eltérőleg a hatályban levő valamennyi büntetőtörvénykönyvtől, ellentétben a mindenütt tulsulyra jutott büntetési elmélettől - elfogadja, nem tartható fenn. A félelem igen alapos, hogy, midőn e rendszer kiválólag az igazságra törekszik, épen ennek ellenkezőjét hozza létre, s hogy nemcsak nem valósitja meg a büntetőtörvénykönyv czélját, hanem önkényre, az objectiv szempontok elmosásával, a subjectiv tekintetek jogosulatlan érvényesitésére vezet, s ez által a büntetések szükséges szigorát, az igazságot és czélszerüséget meghiusitja.
A minimum kizárása azt jelenti, hogy nincs oly büntetendő cselekmény, melynek objectiv ismérvei alapul szolgálhatnának azon cselekmény bünösségi fokozatának s igy bünösségének habár csak megközelitő igazságos meghatározására; azt jelenti, hogy a büntetés meghatározásánál a subjectiv körülmények és viszonyok az egyedüliek, a melyekből a bünösségi fokozat helyes megitélhetése következhetik. Az atyagyilkosság, melyre életfogytig tartó rabságot határoz a törvény, az imént kiemelt eszme szerint, bizonyos körülmények között, néhány órai egyszerű fogsággal is eléggé büntethető. A törvényhozás nem használhatja fel az életfogytig tartó fegyház, és a 2-3 óráig tartó egyszerü elzárás között létező óriási hézagot azon vonal meghatározására, melyen tul az atyagyilkosság bűntetésénél a biró nem mozoghat; s nem határozhatja meg, hogy ezen büntettet önmagában, objectiv minősége szerint mily sulyosnak tartja s mily befolyást enged a büntetés kimérésénél azon körülményeknek, melyek a tettest a büntettre vezették? A törvényhozás, mely igy jár el, csakis a ritka és rendkivüli eseteket tartja szem előtt, sőt ezek megitélésében is igen messze megy; az esetek tulnyomó nagy száma, melyekben a cselekmény bünösségi foka az enyhitő körülmények által vagy épen nem vagy csak kevéssé módosittatik, ezek a törvényhozó elhatározására nem gyakorolnak befolyást s nem vezetik őt arra, hogy a rendszeres esetekre rendszerinti büntetéseket állapitson meg; ámbár ez nemcsak nem zárja ki, hanem maga után következteti, hogy a rendkivüliek más büntetési mérték vagy fok alá foglaltassanak.
A törvényjavaslat nem fogadta el e rendszert.
Először azért mert, a helyes büntetőtörvénynek nemcsak a büntetés végrehajtása, hanem a büntetéssel való fenyegetés által is hatnia kell. Bizonyos határok között nem lehet megtagadni a büntetőtörvények praeventiv czélját, mely abból áll, hogy a nép annak ismeretére jut, hogy az, a ki e vagy ama tiltott cselekményt elköveti, ezen vagy azon előre meghatározott büntetéssel fog büntettetni.
Ezen czél meghiusul és teljesen elenyészik, ha megközelitőleg sem tudható, hogy mely büntetés éri e vagy ama büntettnek elkövetőjét; ha mint a fennemlitett példa mutatja, az atyagyilkosság büntetése, az életfogytig tartó fegyház és a nehány órányi elzárás között változhat.
Másodszor azért, mert nem áll az, hogy a büntett objectiv ismérve egymagában semmiféle alapul sem szolgálhatna a büntetés meghatározására. A büntett qualitativ bünösségét felismeri a törvényhozó azon objectum szerint, mely ellen az elkövettetik; például az állam, az élet, a testi épség vagy a becsület elleni büntett; továbbá a veszély azon foka szerint, a mely ily cselekmény által rendszerint okoztatik; vagy a kár nagysága szerint, mely abból következett. Ehhez képest igen is képesitve van a törvényhozó, az igazságos retributio álfal kijelölt arányos büntetést meghatározni. Az objectiv minőségnek és ismérvnek kell lenni az elhatározónak, s rendszerint a megállapitónak; az ez által meghatározott arányt és mértéket módosishatják a subjectiv szempontok, s a törvénynek gondoskodnia kell arról is, hogy ezek érvényesülésére is elegendő tér legyen a büntetések maximuma és minimuma között; de ez még nem teszi szükségessé a minimum teljes elhagyását, hanem csak is a határoknak oly kitűzését, hogy azok között az igazságos megtorlás eszközöltethessék.
Harmadszor nem fogadtatott el azért, mert a birónak a büntetések kimérésében adott korlátlanság önkényre vezet, s azon veszélyt eredményezi, hogy a büntett minősége és a tettes individualitása helyett a biró individualitása képezi a büntetés meghatározásának legfőbb tényező elemét. A biró ugyanis nem levén szabályokhoz kötve, könnyen indittathatik a patriarchalis könyörületességre; a tulságos tekintet a büntettes korára, helyzetére, családjára és még egyéb körülményekre - például emberölés esetében a megöltnek erkölcstelen életére, minden erejétől megfoszthatják a büntető igazságot, s a törvénynek az igazság és közérdeken alapuló vezérszempontja, a birónak egyéni hajlama és természete által sarkaiból emeltetik ki.
A minimum mellőzését nem fogadta el a tudomány, s nem fogadták el a törvényhozások sem.
Mittermaier kétségtelenül azok közé tartozik, a kik az emberiségnek tett nagy szolgálatokban lefolyt élet eredménydus harczát küzdötték a büntetések tulszigora ellen; s mégis épen a büntetések meghatározásáról irt jeles értekezésben azt mondja:
„Das übertriebene Streben, sich alle möglichen milden Fälle vorzustellen und darnach ein sehr niedrieges Minimum zu drohen, könnte leicht dazu führen, dass ein so weiter Raum, zwischen dem gedrohten Minimum und Maximum gesetzt würde, welcher die Richter, die geneigt wären, im Zweifel die mildesten Strafen anzuwenden, dazu brächte, durch unverhältnissmässig milde Strafurtheile die Forderungen bürgerlicher Sicherheit zu gefährden.”
Ha ez áll azon esetben, melyben midenik büntetendő cselekmény büntetése maximum és minimum szerint meghatároztatik, s csupán a minimum meghatározásánál követtetik el a hiba, hogy az a rendkivül ritka esetekben forduló különös enyhitő viszonyokat tartva szem előtt, ezekre való tekintettel igen alacsony mérvben határoztatik meg: mennyivel inkább kell állania az esetben, ha - mint az 1843-ik évi javaslatban - minimum egyátalán nem határoztatik meg, s a biró jogositva van, a büntettes immoralitási foka szerint, a legsulyosabb büntetési-nemnek legmagasabb, és a legenyhébb szabadságbüntetési-nemnek legalacsonyabb mértéke között keresni a kiszabandó büntetést.
Az objectiv minőség és ismérvek szükségszerü érvényülése alatt mindazonáltal nem érthetni a subjectiv szempont mellőzését. A cselekmény és a cselekvő, a cselekvés körülményei, valamint a cselekvő akaratának a tettben nyilvánulása, a motivumok, a külső és belső hatások együtt képezik a büntetés megállapitásának föltételeit; ezt a törvényhozó nem feledheti. A tény nemcsak azon lényeges mozzanatokkal jelentkezik a biró előtt, melyek szükségesek arra nézve, hogy bizonyos cselekmény bizonyos büntettet képezzen: hanem mellékes körülmények is csoportosulnak a főkérdés körül, melyek lényegtelenek ugyan annak megitélésére nézve, vajjon forog-e fenn e vagy ama büntett? de befolyással birnak arra, hogy mily nagy a bünösségi fokozat? Ezen tekinteteknek, a rendszerinti eseteket véve, elég tétetik a maximum és minimum felállitása által; a rendkivüli esetekre nézve pedig, vagy némely, vagy valamennyi büntetendő cselekményekre kettős büntetési tételek vagy egy általános enyhitési szabály - a határok kitüzése mellett - állitható fel.
Európa és Amerika ismert büntetőtörvénykönyvei kivétel nélkül ezen rendszerek egyikét követik, s nem létez oly büntetőtörvénykönyv, mely mint az 1843-iki javaslat, a minimumot teljesen elmelőzte volna. Tény, hogy az 1843-iki magyar javaslat e tekintetben nem talált utánzókra, s az azt megelőző rendszeres büntetőtörvénykönyvek szintén mindenik büntettnél meghatározták a maximumot ugy, mint a minimumot is.
A badeni büntetőtörvénykönyv, mely nem volt befolyás nélkül a magyar törvényjavaslatra, minden büntetendő cselekménynél meghatározza a büntetés két végső határát, s viszonylag határozott büntetéseket állapit meg. Igy mindjárt a 206. §-ban az emberölés büntettének büntetése, életfogytig vagy 12 évnél alább nem szállitható fegyházra tétetik. A minimum az enyhébb esetre nézve is meg van tehát határozva, mig a maximumot ezen büntetési-nemnek az általános rész 14. §-ban meghatározott leghosszabb tartama, vagy is 20 év képezi.
A rendszer világosan kitünik azon törvénykönyv 213. §-ban megállapitott büntetésekből, mely szakasz szerint, az ingerültségben elkövetett emberölés,
sulyosabb esetekben 10 évig terjedhető fegyházzal, enyhébb esetekben pedig 4 évtől 10 évig terjedhető dologházzal, -
ha pedig a halál bekövetkezhetése a tettes által valószinűtlennek tartathatott, fogházzal, - más esetekben legalább 1 évig terjedhető dologházzal vagy 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
A 10 évig terjedhető fegyháznál látszólag csak a maximum határoztatott meg, ez azonban csak látszólagos, mert a 14. § meghatározza, hogy rövidebb tartamu fegyház, mint 3 évi, nem állapitható meg. A 213. § első büntetési tétele tehát 3 évtől 10 évig terjedhető fegyház, vagy is a minimum 3 év és a maximum 10 év.
A harmadik alineában megállapitott büntetésnek csupán neme lévén kitéve, ez első tekintetre azon nézetnek adhatna helyet, hogy a maximum a biró belátására bizatik. Azonban összehasonlitva e §-t a 39. §-ssal, kitünik hogy a halál bekövetkezésének előreláthatlansága esetében okozott emberölés büntetése, 1 héttől 1 évig terjedhető fogház.
Az utolsó pont esetében szintén csak a maximumok vannak kitéve, és igy szintén az fejeztetik ki, hogy a megjelölt büntetési-nemnek általában meghatározott legcsekélyebb mértékétől 1 évig terjedhető dologház esetleg 5 évig terjedhető fegyház állapitandó meg; vagy is az enyhébb esetekben 6 hónaptól 1 évig terjedhető dologház, a sulyosabb esetekben pedig 3 évtől 5 évig terjedhető fegyház.
A lopás a 377. §, szerint 4 hónapig, tehát 1 héttől 4 hónapig terjedhető fogházzal büntettetik, ha a további szakaszokban meghatározott minősitések nem forognak fenn, és a lopott tárgy értéke 25 frtot nem halad felül;
egy hétnél alább nem szállitható, tehát 1 héttől 1 évig terjedhető fogházzal, vagy két évig terjedhető, és igy 6 hónaptól 2 évig terjedhető, dologházzal (35. §), ha a lopott tárgy értéke 25 forintot tulhalad;
1 évtől 6 évig terjedhető fegyházzal, könnyebb esetekben pedig 2 évigterjedhető, vagyis 6 hónaptól 2 évig terjedhető dologházzal, ha a lopott tárgy értéke 300 frtot tulhalad.
A porosz büntetőtörvénykönyv 177. §-a, az ingerültségben elkövetett emberölésre, 2 évnél alább nem szállitható, tehát összefüggésben a 14. §-ssal, 2 évtől 5 évig terjedhető börtönbüntetést (Gefängniss) rendel.
A 180. § 5 évtől 20 évig terjedhető fegyházzal bünteti: az anyag által, házasságon kivül született gyermekén elkövetett gyermekgyilkosságot.
A 217. § szerint 4 hónapnál alább nem szállitható, tehát 3 hónaptól 5 évig terjedhető börtönnel büntettetik a lopás, az ezen szakaszban meghatározott esetekben, és
10 évig terjedhető, vagy is a 218. §-nak összehasonlitásával a 10-ik §-ssal 2 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal az azon §-ban meghatározott esetekben.
Meg van tehát határozva a minimum és a maximum, mind a hatályban volt badeni, mind a porosz büntetőtörvénykönyvekben; sőt a legalacsonyabb büntetési mérték, mint az idézett példák mutatják, több esetben a további leszállithatást kizáró ezen szövegezés által „nicht unter„: a biró által át nem léphető határvonalat képez.
A minimum és maximum közötti büntetés kiszabásának rendszere állapittatott meg a bajor, a szász, a würtenbergi büntetőtörvénykönyvekben, valamint az 1852-ik évi ausztriai büntetőtörvénykönyvben is.
A relativ határozott büntetési rendszer van elfogadva a német büntetőtörvénykönyvben, az arbitrálás jogával a minimum és maximum között, például az emberölésnek a 213. §-ban meghatározott esetében, 6 hónapnál alább nem szállitható, vagy is 6 hónaptól 5 évig terjedhető börtön; 10 évnél alább nem szállitható, vagy is 10 évtől 15 évig terjedhető, sulyosabb esetekben pedig életfogytig tartó fegyház az emberölésnek a 214. §-ban meghatározott esetére.
Ezen rendszert követi a belga büntetőtörvénykönyv is, a mint az annak szövegéből a legnagyob határozottsággal kitünik, s a mire vonatkozólag mondja Haus:
„Le juge a le devoir de proportionner la peine, dans les limites fixées par la loi, a la gravité de l'infraction sur laquelle il est appelé a statuer: par conséquent, d'abaisser le taux de la peine, si des circonstances atténuantes militent en faveur de l'accusé ou du prévenu. Mais il ne peut descendre au-desous du minimum legal et appliquer une pénalité inférieure en degré, ni remplacer une peine par une autre, que dans le cas, ou la loi l'ordonne ou le permet par une disposition formelle.”
A legszorosabb határokat vonja e tekintetben az épen most törvényhozási tárgyalás alatt álló olasz törvényjavaslat, mely a szabadságbüntetések mindenik nemét igen szűk határok közötti sok fokozatokra osztja fel; s mindenik fokozatnak leghosszabb és legrövidebb tartamát ezen szűk határokban állapitja meg. Igy a „reclusione” fegyház és a „relegatione” várfogság a 17-ik czikk 1-ső §-a szerint 6 fokra osztatik:
1. 5 évtől 7 évig
2. 8 évtől 10 évig
3. 11 évtől 15 évig
4. 16 évtől 20 évig
5. 21 évtől 23 évig
6. 24 évtől 26 évig
A börtön „prigionia” és a fogház „detentione” a 20-ik czikk szerint 5 fokra van felosztva
1. 6 naptól 3 hónapig,
2. 4 hónaptól 1 évig,
3. 1 év és 3 hótól, 2 évig,
4. 2 év és 3 hótól 3 évig,
5. 3 év és 6 hótól 5 évig.
A „confinio”, az ország területén létező valamely helyre, rendszerint szigetre utasitás és ott tartózkodási kényszer:
1. 3 hónaptól 6 hónapig,
2. 6 hónaptól 1 évig,
3. 1 év és 3 hótól 2 évig,
4. 2 év és 3 hótól 3 évig,
5. 3 év és 6 hótól 5 évig.
A számkivetés „esilio”,
1. 1 hótól 3 hóig,
2. 4 hótól 1 évig
3. 1 év és 3 hótól 2 évig.
Ezen felosztásra alapittatnak azután a törvényjavaslat különös részében, az egyes esetekre arbitrált büntetési tételek, s azoknak a cselekmény sulyossági fokához mért graduálása; valamint az enyhitő körülmények szerint fokonként meghatározott leszállitása, mely tekintetekben ugy a felemelésre, mint a leszállitásra, valamint a büntetési nemek megváltoztatására nézve, a legrészletesebb scalaszerű határozatokat tartalmaznak a törvényjavaslat 40-48. czikkei.
Igy például a 106-ik czikk 1 §-a szerint az állam biztonsága elleni szövetség két fokkal enyhébb büntetéssel büntetendő, mint a cselekmény, melynek elkövetésére a szövetkezők szövetkeztek; de csak egy fokkal szállittatik alább, ha a büntett véghezvitelére előkészületi cselekmény foganatosittatott.
Összehasonlitva ezen szakaszt például a 103. §-ssal, mely az ország lakosainak felhivását az államhatalom elleni fegyveres lázadásra 21 évtől 23 évig terjedhető fegyházzal rendeli büntettetni; az ezen büntett elkövetésére létrejött szövetség két fokkal enyhébben, vagy is a 3-ik fok szerint 11 évtől 15 évig terjedhető, ha pedig e végből előkészületi cselekmények is foganatosittattak, a 4-ik fok szerint 16 évtől 20 évig tartó fegyházzal lenne büntetendő.
Az ujabb törvények és javaslatok között egy sincs, mely a biró arbitrálására oly csekély kört hagyjon nyitva, mint az olasz javaslat; ez a legszigorubb következetességgel vonja meg a határvonalat a törvényhozó és a biró arbitrálási köre között; s nincs egy sem, mely ily merev ellentétben állana a viszonylag határozatlan büntetési tételekkel.
Idéztethetnének még Anglia ujabbkori törvényei is; nevezetesen a lopásról „larceny” szóló statutumok consolidatióját tárgyazó 1861. évi törvény 4-ik pontja szerint, az egyszerü lopást elkövető 3 évi fegyházzal - penal servitude, vagy két évet fölül nem muló börtönnel nehéz munka mellett vagy a nélkül, magán elzárás mellett vagy a nélkül a ha a tettes 16 éven aluli ifju volna, veszszőzéssel vagy a nélkül büntetendő.
Ugyanazon törvény 17-ik pontja szerint, a visszaesők 3 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal vagy két évig terjedhető börtönnel, nehéz munka mellett vagy a nélkül büntetendők.
Nem kevesebb mint 3 évig „not less than three years” s nem több mint 10 évig terjedhető fegyházzal vagy két évig terjedhető börtönnel büntetendők azok, a kik az idézett törvény 10-ik pontjában meghatározott nemü állatokat lopnak.
Ugyanez a büntetési tételek tekintetében követett rendszer a hamisitásról, - Forgery szóló statutumok consolidatióját tárgyazó 1861-ik évi törvényben; valamint más vagyonának megrongálásáról vagy megsemmisitéséről szóló régibb statutumok consolidatiója iránti törvényben, ugy a régibb büntető statutumok egybefoglalása iránt hozott több ujabb törvényekben.
Relativ határozott büntetési tételeket állit fel a new-yorki büntetőtörvényjavaslat, sőt maga a Livingston-féle törvényjavaslat is. Mindezekből ki lenne mutatható, hogy az egész polgárosult világ büntetőtörvényei: minimum és maximum között határozzák meg a szabadságbüntetések arbitrálását.
Csak egy törvénykönyvet szükséges még megemliteni, mert erre vonatkozólag hazánk egyik legjelesebb férfia tévedésben volt. Ez a genfi büntetőtörvénykönyv, melyről az iratott: hogy Genf, Dumontnak, Bentham barátjának ajánlatára a határozatlan büntetési tételeket fogadta el, tehát a minimumot elmellőzte. Ez nem felel meg a tényállásnak.
Első Napoleon bukása után ugyanis, ideiglenesen fenntartattak Genfben a franczia törvénykönyvek s a legsürgősebb, mert a megváltozott politikai viszonyokkal a legszorosabb összefüggésben állott változás, egy uj birósági szervezet létrehozatala által léptettetett életbe. Ezután 1816-ban módosittattak a franczia büntetőtörvénykönyv némely intézkedései, melyek közt a leglényegesebb volt a correctionalis és a rendőri büntetések minimumainak eltörlése. De ez csak a vétségekre és a rendőri kihágásokra vonatkozott; a büntettekre nézve azonban érintetlenül hagyattak a franczia büntetőtörvénykönyv tételei, a minimumokkal és maximumokkal együtt.
1817-ben az államtanács uj büntetőtörvénykönyv kidolgozása végett egy bizottságot nevezett ki, melynek legnevezetesebb tagja, ugyszólván szelleme volt Dumont, Bentham munkáinak kitünő forditója és értelmezője. E bizottság 1829-ben bevégzé munkálatát s az általa elkészitett törvényjavaslat, Dumont tollából származott indokaival együtt sajtó utján közzététetett; azonban távol attól, hogy e bizottság eltörülte volna a minimumokat, épen ellenkezőleg azon esetekre nézve is megállapitotta a büntetések legmagasabb és legalacsonyabb mértékét, a melyekben a minimum 1816-ban eltörültetett. Dumont tehát egyátalán nem tartotta szükségtelennek vagy helytelennek a viszonylag határozott büntetések rendszerét, hanem ellenkezőleg, ő inditványozta azt helyreállitani azon esetekben is, melyekben az, az előbbi törvényhozás által eltöröltetett.
Dumont munkája nem vált törvénynyé; a doctrinalis methordus, mely a jeles munkának árnyoldalát képezi, nem volt képes azt népszerüvé tenni. A genfi cantonban ez okból mai napig is, eltekintve némely specialis törvénytől és egyes novelláktól, az 1810-ik évi franczia Code pénal van hatályban.
A büntetések legcsekélyebb mértékének eltörlése szempontjából tehát Genfre, mint példára nem lehet hivatkozni. Eltekintve ugyanis attól, hogy a minden tekintetben kitünő kis canton, melynek Bellotja a polgári, Dumontja pedig a büntető-törvényhozás terén joggal számittatnak Európa első nevezetességei közé, nincs képesitve azon mintatörvénykönyv létrehozatalára, mely szemközt a világ első rendü államainak törvénykönyveivel, a követendő irány elveit szabja meg; ettől eltekintve azon kérdésre nézve, mely itt fennforog, a genfi törvények sem állanak elvi ellentétben a civilisált világ többi törvényeivel.
A mit csaknem valamennyi büntetőtörvénykönyv elfogadott, a mit valamennyi ujabb büntetőtörvénykönyv tervezete fenntart, azt a tudósok állitásaival és a tudomány érveivel külön indokolni fölöslegesnek látszik. A törvénykönyvek az élet és a tudomány származékai; mindkettőnek befolyása van azok megállapitására s a mit valamennyi törvény, a legujabbak is követnek, az nem lehet tudományellenes.
Ezek azon indokok, melyek a törvényjavaslat büntetési tételeinek megállapitása körül követendő rendszer tekintetében elhatározók voltak s melyeket az igazságügyminister a törvényhozás különös figyelmébe bátorkodik ajánlani.
Nem ismerheti félre az igazságügyminister, hogy 1843. óta a magyar törvényhozás által megállapitott büntetéseknél a minimumok sok esetben mellőztettek; de ezt még sem lehet a magyar törvényhozás irányeszméjének és még kevésbé büntetőtörvényhozásunk jellemvonásának állitani. Először azért nem, mert ettől több esetben eltérések is történtek; igy az 1848:XVIII. tc. 22. §-a 200 frtot mint absolut büntetési tételt állapit meg. A vadászatról szóló 1872-ik évi VI. törvénycikk 21., 22., 23., 24., 25., 26., 27. §-ban mindenütt meghatároztatik a büntetés legcsekélyebb és legmagasabb mértéke; az ipartörvény, az 1872:VIII. tc. 87., 78., § szintén meghatározzák a büntetések két végső határát: és igy nem lehet állitani, hogy a büntetési minimumok elhagyása, a magyar közszellem által elfogadott s a törvényhozás által változatlanul fenntartott elvet képezne.
De a legnagyobb figyelemre méltó s a minimumok elfogadása melletti legnyomatékosabb érvet találjuk büntető-törvénykezésünknek s a büntetések kimérésénél követett birósági gyakorlatunknak, leginkább az arbitrarius büntetésekből származó állapotában.
Igen gyakori a panasz, hogy a biróságaink által kimért büntetések fölötte enyhék, hogy azok nem állanak arányban a büntett nagyságával s hogy ez okból a legtöbb esetben nincs hatásuk. Azok, a kik a birói müködés természetét közelebbről vizsgálták s az egyes jelenségek okainak keresését tüzetes és beható tanulmány tárgyává tették, már régen felismerték azt, hogy a biró rendszerint igen nagy hajlammal bir a könyörületességre; egész életét az emberi cselekmények árnyoldalának, az emberek gyöngeségeinek, hibáinak, ösztönei kitörésének megbirálásában töltvén, a szánalom és a könyörület akaratlanul is kifejlődnek a biró lelkében; ezen érzelmek folytonosan a cselekmények rugóinak keresésére hivják fel tevékenységét, mi által arra vezettetik a biró, hogy az elhanyagolt nevelésnek, a kornak, a vagyoni állapotnak, a szenvedélynek, az ösztönnek, a családi viszonyoknak gyakran nagyobb sulyt tulajdonit a bünösségi fok és a büntetés meghatározásánál, mint a mennyi az igazság és állami rend szempontjából helyes és kivánatos. Ezen természetes hajlam csak a törvényben találhatja ellensulyát és csakis a humanus, de igazságos törvény által biztosittathatik a biró saját könyörérzetének, a társadalom pedig a biró lelkületének tévedései ellen. E biztositékot a büntető igazságszolgáltatás terén a helyesen megállapitott büntetési tételek nyujtják, melyek midőn egyrészről elegendő tért engednek arra, hogy a büntett és a büntettes a fennforgó esetre befolyással biró minden körülmény számbavételével biráltassék meg s a szerint határoztassék meg a büntetés: másrészről lehetlenitik, vagy legalább nehezitik azt, hogy a büntetésnek a törvényben kitüzött igazságos mértéke akár egyik, akár másik irányban mellőztessék.
Ezen czél leginkább érethetik el a relativ határozott büntetési tételek által; azon rendszer által, mely mindenik büntetendő cselekmény büntetését, az a körül számbajöhető viszonyok megfigyelése mellett, biztos határok közé foglalva, a törvény által állapitja meg.
A viszonylag határozott büntetési rendszer elfogadása által nagy jelentőséget nyer a büntetés mindkét végpontjának meghatározása, vagyis azon hézag, mely mindenik esetben a birói arbitrálásra nyitva hagyatik. E szempontból szükséges a szabadságbüntetés mindenik nemét különböző fokokra osztani s ezt akként eszközölni, hogy a sulyosabb büntetendő cselekmények büntetésének fokozásánál tágabb tért nyerjen a biró, mint az enyhébbeknél.
A törvényjavaslat az öttel való felosztást fogadta el, mit a felosztás egyszerüségén kivül, a határozott időhöz kötött szabadságbüntetés leghosszabb tartamának 15 évre tett tétele is ajánl. A büntetteknek határozott idejü szabadságbüntetése e szerint ekként fokoztatik:
1 évtől 5 évig
5 évtől 10 évig
10 évtől 15 évig
Különbséget képez a fegyház és államfogház legalacsonyabb és a börtönbüntetés leghosszabb tartama, mert a fegyházbüntetés a 23. § szerint 2 éven aluli tartamban épen nem, az államfogház pedig 5 éven aluli tartammal büntett esetében nem állapitható meg. (20. §)
A börtön rendszerinti legmagasabb tartama a 25. § szerint 10 évben határoztatott meg, mely csakis a 98. §-ban meghatározott rendkivüli esetben s ezenkivül még csak akkor emelhető fel 15 évre, ha a tiz éven fölüli fegyházzal büntetendő egyén aggkora, vagy beteges volta s hasonló a 91. §-ban meghatározott körülmények a fegyház helyett enyhébb büntetési-nemnek alkalmazását tennék szükségessé.
A büntett büntetésének határozott ideig tartó mindhárom neme, az első vagy is a legalacsonyabb fokban 1 évtől 5 évig, 3 külön alfokozatra van osztva; a mennyiben bizonyos büntettek legenyhébb büntetése 2 évtől 5 évig, vagy 3 évtől 5 évig terjedhető tartamban határoztatott meg. Ily esetekben a biró arbitrálási joga a 90. §-ban megjelölt rendkivüli esetek kivételével szükebb körben mozog, a mennyiben nem 5 évi, hanem a meghatározott minimum és maximum között, tehát 2-5, vagy 3-5 év között állapithatja meg a cselekmény büntetését.
A büntetések kimérésénél ezek folytán s a 88. és 89. §-ban foglalt utasitások szerint azon szabály szolgál irányul, hogy rendszerint, ha t. i. sem sulyositó sem enyhitő körülmények nem forognak fenn, vagy ezek egymást kölcsönösen egyensulyozzák, a maximum és minimum közti középszám képezendi a büntetés tartamául megállapitandó időt. Ha tehát 2 évtől 5 évig tartó büntetés van a törvényben meghatározva, ez esetben 3 évet és 6 hónapot állapitand meg a biró.
Ezen szám emelkedhetik sulyositó körülmények miatt egész 5 évig, vagy leszállitható enyhitő körülmények folytán 2 évre.
A rendkivüli enyhitő körülményekre is kellő tekintettel volt a törvényjavaslat. Erre nézve mint fennebb is érintetett, két rendszer között lehetett választani:
a) vagy mindenik büntetendő cselekménynél két külön büntetési tételt megállapitani, melyek egyike a közönséges viszonyok között alkalmazandó büntetés legmagasabb és legalacsonyabb mértékét jelöli meg; a másik pedig a rendkivüli enyhités esetére, alkalmazandó büntetés mérvéül szolgál;
b) vagy pedig egy általános intézkedésben határozni meg a rendkivüli enyhités határait és ezen határok között szabad tért engedni a birónak arra, hogy a rendkivüli eset individualitásához alkalmazza a büntetést.
A javaslat ez utóbbit választotta, mert a rendkivüli esetekre biztos netovábbot meghatározni alig lehetvén, azon vélemény emelkedett tulsulyra, hogy a nélkül, hogy a közönséges esetekben veszélyeztessék a büntetés igazságos szigora: épen a rendkivüli esetekre lehet tágabb tért nyitni s egy átalános szabály által megengedve a rendkivüli enyhitési jogot, a mérték meghatározásánál nagyobb befolyást engedni a biró belátásának.
Ezen rendszer közvetitést képez az 1843-ik évben elfogadott csaknem korlátlan birói arbitrium és a föltétlenül határozott büntetési tételek között. A biró szabad arbitrálása meg van ugyan kötve a törvény által, de lehetővé van téve egyszersmind az is, hogy a büntetések kimérésénél az igazságos mérték ne tévesztessék szem elől.
A netaláni tulságos enyhitési hajlam korlátozását találja egyrészről a 90. § intézkedéseiben, de másrészről azon körülményeiben, hogy az idézett szakasz kivételes intézkedéseket tartalmazván, mindannyiszor, valahányszor ezen szakasz alapján, a rendszeres minimum alul szállittatik le a büntetés, az itélet indokaiban külön kiemelendők azon körülmények, melyek által a biró a rendszer mellőzésére s kivételesen ezen szakasz alkalmazására látta magát indittatva.
A rendkivüli enyhités kiterjed a halál- valamint az életfogytig tartó szabadság-büntetésekre is; korlátozását azonban abban találja ezen engedély, hogy az ezek helyébe megállapitandó büntetés 15 évi tartamnál nem szállitható lejebb.
Ez a német törvénykönyv megállapitásától eltérő, de a belgával és az olasz javaslattal megegyező intézkedés indokoltnak látszik az által: mert a legnagyobb büntettek is, habár ritka esetekben, de mégis elkövettethetnek oly rendkivüli körülmények között, hogy a biró azon itélete, melylyel a halált vagy életfogytig tartó fegyházbüntetést kimondja: az igazságot és a közérzületet sértené. Ezen eshetőségtől az állam jól felfogott érdeke és a törvény tiszteletének szempontjából meg kell menteni a biróságot; különösen, ha a szóbeli és nyilvános eljárás hozatik be s a birói itélet a tárgyaláson jelen volt és az egész esetet az arra befolyt minden körülménynyel ismerő hallgatóság előtt nyilvánosan kihirdettetik. Igy például az előre eltökélt szándékból elkövetett gyilkosság, kétségtelenül a legborzasztóbb büntett és igazságos is, hogy ennek büntetéseül halált állapit meg e törvény. De nem lehető-e s nem történt-e meg, hogy egy fiu, anyjának meggyalázóját, a család végtelen szerencsétlenségének, sőt az atyja halálának okozóját, „előre megfontolt szándékkal” megölte? És nem sértené-e az emberiség, jog és igazság érzelmét, ha ily esetben a fiut halálra itélné a biró?
A királyi kegyelem kétségtelenül módot nyujt a büntetés tulszigorának enyhitésére; de a helyes igazságügyi politika arra lesz irányozva mindig, hogy a Felség kegyelmét csak a legritkábban legyen szükséges felhivni s hogy a jogérzet ne kényszerittessék a birói itélet igazságtalansága ellen - óvszernek és menedéknek keresésére.
A törvényjavaslat nem tartalmaz külön fejezetet a visszaesésről, hanem a különös részben jelöli meg azon és az azokkal rokon büntetteket és vétségeket, melyek, ha oly egyének által követtetnek el, kik e cselekmények egyike miatt már meg voltak büntetve, a rendes büntetés keretén fölüli sulyosabb büntetés alá esnek.
Két methodus követhető a visszaesésre vonatkozó intézkedések megállapitásánál.
Vagy a törvény átalános részében vétetik fel egy külön fejezet, mely meghatározza a visszaesés fogalmát, eseteit és büntető következményeit;
Vagy a különös részben, az egyes büntetendő cselekményeknél határozza meg a törvény, hogy ezen vagy ehhez hasonló büntetendő cselekmény ismétlése esetében mennyiben változik vagy a cselekmény büntető természete, vagy a büntetés neme, vagy pedig csak a büntetés foka, esetleg annak csupán csak mértéke.
Ez utóbbi módszert követi a német büntetőtörvénykönyv és ez helyesebb is azon esetben: ha a másodszori, vagy harmadszori törvényszegés nem mindenik esetben tekintetik visszaesésnek, hanem csupán a tárgy és az indokok ugyanazonossága, vagy hasonlatossága vétetik a visszaesés tényező eleméül.
A jelen törvényjavaslat nem az átalános, hanem a specialis visszaesés elvét fogadta el és ebben megegyez az 1843-dik évi törvényjavaslat elvével, mely szintén csak a bizonyos egynemü, vagy hasonló büntettek között állapitja meg a visszaesést.
Az elv helyessége kitünik a következőkből:
A visszaesés jogalapja, a tettes akaratának makacs megátalkodottságában, vagyis abban található, hogy az egyszerü büntetésnek elég hatálylyal kellett volna birni, hogy őt azon cselekvény másodszori elkövetésétől visszatartsa, ő még is, másodszor is megvetve a törvényt, ugyanazon cselekményt, mely miatt annak első elkövetése után már megbüntettetett, ismételve is elkövette. Ez eléggé mutatja, hogy itt csak egynemü vagy rokon természetü büntettekről lehet szó. Mi közössége, mi összefüggése van például a lopásnak a párbajjal? A lopás alacsony haszonlesésből, a bárbaj a becsületsértés fokozottságából származik: az egyik a vagyon, a másik az élet ellen irányzott cselekmény. Az akaratnak nem azon gonoszsága nyilatkozik az egyik, mint a másik büntett elkövetésében. A büntetés, mely a párbajt vivót e tetteért érte, nem terjeszti ki hatályát arra nézve, hogy annak tettese más büntettet ne kövessen el. Ha nem ugyanazon vagy nem hasonló nemü büntettnek elkövetése forog fenn, ez esetben az utóbbi büntett önálló és uj cselekmény, mely semmi összefüggésben nincs az előbbenivel; a második, büntettetik ugyan az erre megállapitott büntetéssel, de nem emeltethetik fel a büntetés magasabb fokra, sem nem változtathatik az át sulyosabb nemü büntetésre azért, mert a tettes már egyszer, - egészen más természetü cselekmény miatt megbüntettetett. A „vita ante acta” mint a büntetés sulyositásának tényezője egész más, és egészen más a „recidiva”.
Nem vitátlan ugyan az elfogadott elv, sőt az két részről is ki van téve megtámadásnak; az egyik rész a visszaesés szigorubb büntetésében a „non bis in idem” elvének violatioját látja; a másik rész pedig a visszaesést nem korlátozza az ugyanazonnemü cselekményekre, hanem kiterjeszti azt a hasonló sulyosságuakra. Ez utóbbi értelemben visszaeső mindenki, a ki büntett, vagy vétség miatt büntetve lévén, ismét büntettet vagy vétséget követett el.
A hazai gyakorlat nem nyujt a nálunk követett rendszerről kellő felvilágositást. Csak az kétségtelen, hogy az ismétlés szigorubban büntettetett, mint ugyanazon büntett első izbeni elkövetése. Ezt Vuchetich is állitja a következő szavakban: „et ideo leges positivae consuetudinem deliquendi, et delicta reiterata gravius puniunt.” Megegyez ez azzal, a mit már Bodó is tanitott:
„Secunda circumstantia ad augendam poenam, facit Incorrigibilitas Rei, quae cum priori convenit. Qualis incorrigibilitas, si post semel jam datam veniam, aut erebriores correptiones, penes Reum observetur: poena exasperari debet. Ratio est: Quia poenae, seu peccati venia, potissimum, sub spe emendationis et tantum vere correctis ac resipiscentibus, datur. Hic vero reus loco, emendationis speratae, priora delicta novis cumulavit: quae, per posteriora aucta et aggravata revivscunt: proptereaque una demum poena merito vindicantur. Tum ex eo: Ut aut anteriorum non punitorum malitiae supplicii mensura respondeat; aut si punita sunt, reliqui ad paria facinora proni, et hujus deliquendis exemplo animosiores redditi, ejus poenae gravitate deterreantur, et resipiscant. Quia nocet bonis qui parcit malis.”
De mindez átalánosan szól, s arra nézve, hogy a „recidiva in genere” vagy „in specie” képezi a büntetés sulyositásának alapját - sem az egyik sem a másik nem nyujt felvilágositást.
Szlemenics a büntetést sulyositó körülmények s az ezt eredményező kutfők között, felhozza ugyan az esetet: „ha a büntevő ugyanazon büntettet többször ismételte,” de ez csak állitás és semmiféle adattal nem bizonyitott állitás lévén, a kérdést nem oldja meg.
A birósági gyakorlat sem volt egyenlő; mert mig több esetben az előbbeni büntett, mint más természetü nem vétetett figyelembe, addig egyéb és legtöbb esetben a „vita antea peracta” nemcsak, ha bünvádi elitéltetést tartalmazott, hanem az esetben is, ha az illető egyén rosz hirben állott, a büntetés fölemelését vonta maga után. Gyakorlatunk ez utóbbi felfogásra mutatván fel a legtöbb példát, rendszer gyanánt az tekinthető, hogy a büntettes rosz előélete, különösen előbbi elitéltetése, habár nem ugyanazon vagy nem is hasonló nemü büntett miatt, mint a melyet később elkövetett, indokul tekintetett a büntetés fölemelésére és sulyositására. A visszaesés elvi megkülönböztetése, az ugyanazon nemü és ugyanazon tárgy elleni, vagy az ugyanazon rugókon alapuló cselekmények és másnemü büntettek között: ugylátszik sem törvénykezési gyakorlatunkban, sem a büntetőjogi irodalom nevezetességeinek munkáiban nem jutott átható felismerésre és méltánylásra. E különbségnek öntudatos és okadatolt felismerése csak is az előrehaladottabb külföldi criminalistikai tudománynak terjedése által közvetittetett hazánkban; s további meghonositása, a rendszeres büntetőtörvénykönyv létrehozatala és gyakorlati alkalmazása által fog eléretni.
A büntetőjogtudomány első rendü külföldi nevezetességei is csak az ismétlést „in specie” ismerik el tulajdonképeni visszaesésnek, melyet jogositva van az állam sulyosabban büntetni, mint ha a tettes először követte volna el büntettet.
Igy Helie: Theorie du Code pénal czimü nagytudományu müvében czáfolva Carnotot, azt mondja:
„Tagadhatatlan, hogy a büntettes kiszenvedvén első büntettének büntetését, teljesen lefizette tartozását: meglakolt büneért; ő e miatt nem vonható többé feleletre, de nem is ezért, hanem egyedül második büntetteért vonatik felelősségre. Ezen ujabb büntett oly körülmények közt jön létre, a melyek a tettes bünösségét fokozzák.”
„Miért nem volna joga a törvényhozónak számitásba venni a büntetés megállapitásánál ezen körülményt? Ez nem tartozik többé az első, hanem a második büntetthez és jellemzi a cselekvő erkölcsiségét.”
És továbbá:
„A büntetendő cselekmények egy osztályába tartozó cselekmények ismétlése képezi a visszaesést: de ha a két törvényszegés mindegyike külön osztályokba tartozik, ez esetben nem létez visszaesés, mert nem létez ugyanazon nemü büntett szokásos elkövetése.”
Ugyanezt mondja Rossi is:
„A visszaesés a bünösség sulyositása, az ugyanazon nemü büntett elkövetése miatt.”
Határozottan nyilatkozik ez iránt Antonio Vismara: Della Recidiva nei reati czimü munkájában:
„lényeges, hogy a megbüntetett és a következő cselekmény között elvi egység, ugyanazon erkölcsi rugó és a czélok rokonsága létezzék; a visszaesés nem jöhet számitásba a büntetőtörvényben, csak ha a tettes „in eis dem sceleribus perseveret.”
Ugyanezen tant képviseli, habár kissé kiterjedettebb értelemben, Berner is.
Még csak John tanárt hozzuk fel, mert ebben a jelen törvényjavaslatnak e tárgyban elfogadott elve, ugy annak methodusa is praegnans indokát leli:
„Somit bliebe nur noch die Frage übrig, ob der Stafschärfungsgrund des Rüchkfalles beizubehalten sei, wenn man den Begriff des Rückfalls auf die wiederholte Begehung desselben Verbrechens beschränkt.
„Der Grund für die Strafschärfung wird dann in der Neigung des Verbrechers zu finden sein, immerfort ein und dasselbe Verbrechen zu begehen. Nun bestreite ich zwar nicht, dass diese Neigung mit Bezug auf einzelne Verbrechen beobachtet sei; ich bestreite nicht, dass eine derartige Neigung bei einzelnen Verbrechen anzuordnen. Will man aber den Rückfall als einen allgemeinen Strafschärfungsgrund aufstellen, so muss man die Thatsache beobachtet haben, dass jeder Verbrecher, gleichviel, welches Verbrechen er begangen habe, immer die Verbrecherische Neigung habe, dasselbe von Neuem zu begehen. Und das ist es, was ich bestreite.”
Az eddigi fejtegetés eredménye gyanánt megállapitottnak lehet tekinteni, hogy helyes az 1843-ik évi és a jelen törvényjavaslatnak a visszaesés kérdésében elfogadott azon elve, mely szerint nem mindenik megbüntetett egyén által később elkövetett büntetendő cselekmény minősiti a cselekményt visszaeséssé, hanem hogy erre, a cselekménynek, habár nem teljes azonossága, de legalább is az indokok és a megtámadott objectum hasonlatossága szükséges.
Eltér azonban a két javaslat az esetek száma tekintetében, melyekben a visszaesés annak fenn kiemelt következményeivel megállapittatik.
A visszaesés leggyakoribb esetét a vagyon elleni büntettek és vétségek képezik: rablás, zsarolás, lopás, sikkasztás vagy orgazdaság; ezen büntettek mind az objectum természetére, mind az indokokra nézve azonos cselekményeket képeznek; ezekre nézve, a 327. § megállapitja a visszaesésnek nemcsak a büntetés kimérésére, hanem maga a cselekmény természetére és a büntetés nemének megváltoztatására kiterjedő hatályát.
Ugyanez rendeltetik a 359. § 3-ik pontjában a csalásra nézve.
A többi esetekben a minimum és maximum közötti tér elegendő módot nyujt a birónak, a visszaesés nagyobb bünösségi fokának mérlegezésénél, a megfelelő büntetést is megállapitani.
A jelen törvény tárgyát a büntettek és a vétségek képezik.
Ezen szakasz a törvényjavaslat terjedelmét tárgyi tekintetben határozza meg, vagyis kimondja: hogy a törvényjavaslat csak a büntettekről és a vétségekről intézkedik. Azzal, a mi itt tételes alakban mondatik, hallgatólag még két eszme van kifejezve, az, t. i., hogy a kihágások külön törvénybe foglalandók, és hogy a jelen törvényjavaslat megállapitásánál, a büntetendő cselekmények büntettekre, vétségekre és kihágásokra osztattak fel, hogy tehát a hármas felosztási rendszer fogadtatott el.
Mindkét kérdésre nézve már az átalános indokokban kifejtettek az irányadó szempontok; a bővebb indokolás tehát e helyütt fölösletes volna.
Büntettet vagy vétséget csak azon cselekmény képez, melyet a jelen törvény annak nyilvánit. Büntett vagy vétség miatt senki sem büntethető más büntetéssel, mint a mely arra elkövetése előtt a jelen törvényben megállapittatott.
Ezen szakasz által két nagy elvi szabály - az egyéni szabadság biztositékának két lényeges föltétele czéloztatik bejegyeztetni büntetőtörvénykönyvünkbe, mely föltételek a törvénynek mintegy homlokzatára iratván, ez által a jogállam első rendü követelményeinek hatályra emelése, büntetőtörvénykönyvünk bevezető szabályát képezendi.
Senkit sem szabad büntett vagy vétség miatt büntetni, ha nem követett el oly cselekményt, mely ismérveinek tüzetes meghatározása mellett, a jelen törvényben büntettnek vagy vétségnek nyilvánittatik.
Senkit sem szabad más büntetéssel büntetni, mint azzal, mely az általa elkövetett büntettre vagy vétségre, annak elkövetése előtt, a törvényben megállapittatott.
A büntettnek, valamint a büntetésnek előföltétele, a positiv törvény. Ez a fentebbi két szabálynak rövid tartama!
Az első bekezdés kizár minden analogiát, kizárja a biró arbitriumát a cselekményeknek büntetté vagy vétséggé minősitésére nézve. A törvény mondja meg, hogy valamely cselekmény képez-e büntettet vagy vétséget; s mindjárt a törvénykönyv elején adja azon nagy fontosságu biztositékot, mely szerint az esetben, ha a cselekmény nem bir azon ismérvekkel, melyek a törvény szerint a büntett vagy vétség, illetőleg bizonyos büntett vagy vétség létére megkivántatnak: azon esetben a biró e czimen nem itélheti el a tettest. Mi képezi a büntett és a vétség alkotó elemeit? s mely elemeknek kell találkozniok, melyeknek kell kizárva lenniök, hogy valamely büntetendő cselekmény létezzen ennek meghatározása ezentúl kizárólag a törvény feladatát képezi; ezzel szemben a biró feladata nem lehet egyéb, mint a törvény rendelkezésének - ennek szavai és értelme szerinti - alkalmazása, a tettleg fennforgó egyes esetekre. A törvényjavaslat szövege nem ad helyet sem annak, a mit „analogia legis”, sem annak, a mit „analogia juris” alatt ismer a jogtudomány; annál kevésbbé enged tért arra, a mi szükségszerüleg előfordul mindenütt, a hol nincsenek codificált büntetőtörvények, vagy a hol a törvényhozás, a kor fejlődéséhez nem alkalmazkodva, az erkölcsi követelmények szinvonalától messze elmaradt, - arra t. i., hogy a biróság vegye át a törvényhozó hivatását, s a concret eset megitélésénél, nem a törvényből fejtve ki az irányadó szabályt, hanem saját egyéni szempontjából visszonyitva a cselekményt az erkölcsi és állami rendhez: azt büntetendőnek nyilvánithassa a szerint, a mint azt - saját egyéni eszméje szerint - amazzal ellentétben lenni véli.
Ezen állapotnak, mely hazánkban mai napig fennáll, véget vetend a büntetőtörvénykönyv, s ezzel egyidejüleg, s ennek 2. §-a értelmében, legalább a büntetőtörvénykezés terén - az egyéni nézet és annak ingatag megállapitásai helyébe, a törvény szilárd és határozott rendelete jön hatályba.
A 2-ik § második bekezdése, kiegészitése az elsőnek. Nemcsak nem construálhat büntettet a biró, hanem nem is szabhat más büntetést, mint azt, melyet arra a cselekmény elkövetése előtt - a törvény megállapitott. Igen természetes, hogy ez mind a büntetés nemére, mind pedig annak mértékére egyaránt értetik. De nem zárja ki ezen rendelkezés a biró enyhitési jogát azon esetekben, melyekben azt a további szakaszok 84-93. § - neki megengedik. De nem is jönnek ez utóbbi szakaszok ellentétbe a 2-ik szakaszszal, mert az enyhitési jog mind föltételei, mind pedig határai tekintetében a törvény által lévén megállapitva, azok esetében ismét a törvényben találja a biró - az enyhébb büntetés kimondására nézve, itéletének irányadó szabályát.
Az egyes kitételekre nézve felemlitendők az első bekezdésnek ezen szavai: „a jelen törvény annak nyilvánit.” Ez visszaható erőt is tulajdonit a törvénynek s összefüggésben áll a 3-ik §-al. A mi az előbb fennállott törvények és gyakorlati szerint büntett vagy vétség volt, ha nem vétetett fel a jelen törvénybe; megszünt az lenni. Lehet ugyanazon cselekmény kihágás - erről a kihágásokról szóló törvény fog intézkedni; de büntettet vagy vétséget, a jelen törvényjavaslat törvénynyé válta és hatályba lépte után nem képezhet.
A büntetőtörvénykönyv és az egyes specialis büntetőtörvények, mint a mezei rendőrségi, a sajtó-, a vadászati, az ipartörvények közötti viszonyt - a mennyiken a jelen törvényjavaslatban, azokra vonatkozó módositások tartalmaztatnak: az „életbeléptetési törvény” szabályozza; azon törvényekre vonatkozólag pedig, melyek vagy kizárólag vagy főleg a jelen törvényjavaslatba foglalt tárgyakról intézkednek, mint például az 1723: 10., 11., 12. törvénycikkek, vagy az 1871:VIII. törvénycikknek a hivatali büntettekre vonatkozó része, vagy az 1870:LII. törvénycikk az átalános abrogatorius záradék által helyeztetnek ki hatályból. Az eddig fennálló törvények és a büntetőtörvénykönyv között tehát, a 2-ik § kiemelt szavai folytán, nem lesz összeütközés.
Kérdés lehetne még: vajjon nem értelmezhetők-e a kiemelt szavak akként, hogy az sem képezhet büntettet vagy vétséget, a mit az ezentul létrejövendő törvények annak fognak nyilvánitani? Ily magyarázat nem adható e szavaknak, már csak azon oknál fogva sem, mert a törvényhozás joga és hatalmi köre semmiféle törvény által sem szüntettethetik meg. Változhatnak a hatalmi tényezők a közjog szerint, de a törvényhozás mint legfőbb állami hatalom, melyet előbbi törvény nem korlátoz, mindenkor fenn fog állani. Ha tehát egy későbbi törvény más cselekményeket is nyilvánitand büntetteknek vagy vétségeknek, azok büntettek vagy vétségek leendenek azon későbbi törvény erejénél fogva; sőt - a mennyiben e későbbi törvény ellenkezőt nem rendelne, a büntetőtörvénykönyvnek átalános része e későbbi törvényekre is kiterjedvén, ezek a büntetőtörvénykönyvnek kiegészitését képezendik. Nem volna helyes tehát azon magyarázat, mely az idézett szavaknak a jövőre is kiterjedő, kizáró hatályt akarna tulajdonitani.
Indokolást igényel a második bekezdésnek azon kivétele is: „elkövetése előtt megállapittatott.”
A büntetésnek előbb kell a törvény által megállapitva lennie, mielőtt a cselekmény elkövettetett: Nulla poena sine lege”. A szabadság illusorius, ha oly cselekmény miatt, mely elkövetése idején nem volt büntetendő, elkövetése után lehetne büntetni a tettest; vagy ha az elkövetése idején enyhe büntetés alá eső cselekmény elkövetője, az elkövetés után létrejött törvény által megállapitott sulyosabb büntetéssel lenne büntethető. Mindkét esetben megsértetnék egy-egy jogelv; az elsőben az által, mert oly cselekmény, melyet az illető egyén jogosan tartott megengedettnek, melyet tehát, ha az büntetés alatt tiltva lett volna, valószinüleg nem követett volna el, bünül számittatnék be; a másodikban azért, mert a törvényszegés idején fennállott, s általa a törvényszegéssel elvállalt következmények helyett, más - sulyosabb következményeknek vettetnék alá, olyanoknak - melyekkel nem volt fenyegetve akkor, midőn szabadságában állott a tiltott cselekményt vagy elmellőzni vagy annak elkövetésével magát, az elkövetéskor fennálló törvény vagy gyakorlat által meghatározott büntetésnek kitenni.
A 2-ik § mindkét pontjában kifejezett eszme a lényeget illetőleg kimondatott már - az 1843-ik évi törvényjavaslat 1-ső és 17-ik §-ban; csakhogy a 17-ik § szűkebb horderejü, mint a jelen törvényjavaslat 2-ik §-ának második bekezdése; a mi azonban az 1843-ban elfogadott büntetési rendszer irányzata szerint, a további szakaszokban kiegészittetik.
Három eltérést mindazonáltal szükséges különösen is kiemelni.
Az 1843-ik évi törvényjavaslat 1-ső §-a igy szól:
„Bármely cselekvés vagy mulasztás csak annyiban tekintethetik büntettnek és vonathatik büntetés alá, a mennyiben az ellen büntetést rendel a jelen törvény.”
A jelen törvényjavaslat 2-ik §-nak első bekezdése pedig ekkép hangzik:
„Büntettet vagy vétséget csak azon cselekmény képez, melyet a jelen törvény annak nyilvánit.”
Az első eltérés abban van, hogy az előbbeni javaslatban használt ezen szó helyett:„tekintethetik” a jelen javaslat a határozottabb igét: „képez” alkalmazza.
Ezen eltérés indoka az, mert az előbbeni szöveg nem zárja ki azon veleményt, hogy a törvény különös részében felsorolt büntetteken kivül, vannak még oly cselekmények és mulasztások, melyek büntettet képeznek ugyan, azonban a törvény által nem tekintetnek annak és nem vonatnak büntetés alá; nem zárja ki továbbá azon értelmezést sem, hogy oly cselekmények vagy mulasztások, melyek lényegük és természetük szerint nem képeznek büntettet, a törvény által önkényileg annak tekintetnek és büntetés alá vonatnak.
Ily értelmezésre nem adhat alkalmat a törvény, mert habár nem is sikerült még, a büntettnek átalános és átható criterionját feltalálni; habár a különböző országok büntetőtörvénykönyveinek összehasonlitása azt mutatja, hogy e tekintetben a müvelt nemzetek között is vannak némi eltérések; de ebből nem következik, hogy e téren teljes önkény uralkodhatnék. Azon büntettek száma, melyek csak bizonyos területen az ottani törvényhozó akarata által, tehát a cselekmény intrinsecus bünösségére való tekintet nélkül állapittatnak annak: a müvelt Európában ma már igen csekély, s folyton apadóban van. A „nemzeti büntettek” lassan-lassan eltünnek, s a büntetőtörvénykönyveknek, az egyenlő erkölcsi rend s jogállapot megoltalmazására irányuló universalis jellege félreismerhetlen vonásokban érvényesiti magát. „Nem egyszerre élvezi Európa mindenik nemzete a haladás áldásait; de előbb vagy utóbb valamennyien hasznukra forditandják azt.” Rossinak ezen állitása mindinkább valósággá válik; mert a rendkivül gyors és könnyü közlekedés idejében nagyon kirivó ellentétek nemzet és nemzet közt nem állhatnak fenn.
A mi büntett az egyik államban, az nem lehet erény vagy megengedett cselekmény a szomszéd államban sem; s a mi nem az egyhelyütt, az nem tekintethetik büntettnek máshol sem. Az emberiség szellemében élénk vonásokban élő ezen igazságot fejezi ki Hälscher is, midőn azt mondja:
„Dem berechtigten Interesse des Staates gegenüber, solchen Schaden von sich und seinen Bürgern abzuwenden, erscheint es darum als leere Spitzfindigkeit, wenn man behauptet, dieser Mensch sei zwar in Frankreich ein schwerer Verbrecher, in Preussen dagegen nicht, sondern müsse hier als ein durchaus redlicher und rechtlicher Mensch behandelt werden.”
De különösen nem engedhető meg az, hogy egy és ugyanazon állam törvénye oly cselekményeken és mulasztásokon fölül, melyek benső valójuk és lényegük szerint büntettet képeznek, olyanokat is tekintsen büntetteknek, melyek azoknak benső sajátságával nem birnak, melyek tehát az erkölcsi igazságot és a közérdeket nem sértvén: büntetté minősitésük mellett a törvényhozó akaratán kivül más ok nem volna fölhozható. A törvény nem teheti e cselekményt büntetté; hivatása csak az, hogy a büntettnek felismert cselekményt annak nyilvánitsa és büntettetni rendelje.
Sem az 1843-ik évi sem a jelen törvényjavaslat nem származnak azon szellemből, mely a törvényhozás igazolatlan félénksége vagy sötét gyanakodása szempontjából szaporitaná a büntetendő cselekményeket, de épen azért meg kellett változtatni a kitételt, mely az egész mű lényegével és szellemével ellentétben, ily föltevésre alkalmul szolgál.
Hogy valami az-e, a minek tekintetik? Ez a közönséges életben sem közönyös; különös fontosságot nyer azonban a kérdés a büntetőjog terén, hol minden fictio, minden kétértelmüség kerülendő. Quasi delictumokat nem ismer a büntetőtörvénykönyv sem a büntető jogtudomány. A mi a büntetőtörvény szerint büntetendő, az valóságos delictum s nem tekintetik csupán annak. Helyesen mondja Haus tanár: „Mindazon cselekmény, mely a tettes hibája vagy szándéka folytán másnak kárt okoz, ha arról nem intézkedik a büntetőtörvénykönyv: quasi delictumot képez” s tovább: „A polgári jog szerinti delictumok, melyek nem képeznek egyszersmind a büntetőtörvény alá eső cselekményt, tulajdonképen quasi delictumok.”
A polgári jog szerint lehet valamit annak tekinteni, a minek jellegével nem bir. A jog azon területén van helye a quasi szó általi minősitésnek, a fogalmak improprius tágitásának, mint például a quasi tutor, a quasi possessio, a quasi contractus; ily tágitásnak azonban a büntetőtörvények területén épenséggel nincs helye. Itt nincs „quasi delictum;” következőleg nem „tekintetik” büntettnek semmi, hanem büntett az, a mi természete és lényege szerint büntettet képez s a büntetőtörvény által annak nyilvánittatik.
Egy másik - s nem lényegtelen különbség van az 1843-dik évi törvényjavaslat 1-ső és a jelen törvényjavaslat 2-dik §-nak első bekezdése között abban, hogy ott „cselekvés,” itt pedig „cselekmény” fordul elő.
A cselekvés ugyanis az embernek tevékenységét jelzi a közben, midőn az a külvilágra hat, s ebben változást idéz elő; ellenben a cselekmény, már magát a cselekvés által eszközölt változást, a concret tettet jelenti. A büntetőtörvénykönyv feladata azon concret tettek meghatározása melyek a cselekvő akaratának irányánál és a cselekedet minőségénél fogva, büntetendőknek nyilvánittatnak a törvény értelmében. Nem az actio tehát, hanem az actio eredménye - a szándékosan létrehozott actus - a tett képez büntettet; a cselekvés csak mint egyik causa effciense a tettnek s igy mint egyik ismérve a büntettnek jön tekintetbe. Nem tekintethetik tehát büntettnek a cselekvés, a mint ezt az 1843-diki javaslat mondja, hanem a cselekvés eredménye - vagyis a cselekmény, a szándékos tett: például a gyilkosság, a lopás, a rablás stb.
A német törvények sem mondják: „Das Handeln, das Thun,” hanem az objectiv alaku megjelölést: „Die Handlung, die That”, használják; a franczia törvény nem használja a „l'action” szót - bár az objectiv irányban is inkább használható, mint a magyar cselekvés, hanem azt mondja: „l'act;” épen ugy az olasz: nem l'azzione, hanem il fatto kifejezéssel él.
Az 1843-dik évi törvényjavaslat több esetben mellőzi ezen szempontot. Igy például a 294. §-ban az mondatik:
„A ki másnak valamely ingó vagyonát tudva s jogtalanul, de minden személy-elleni erőszak vagy erőszakkali fenyegetés nélkül eltulajdonitja, tolvajnak tekintetik.”
Szembe állitván ezen szakaszt az 1-ső §-szal: kitünik, hogy nem az lett volna meghatározandó, ki a tolvaj? hanem az, a mint a 30-dik fejezet czimfelirata is mutat, hogy mi a lopás? illetőleg, hogy az ember mily cselekvése által eredményeztetik a lopás büntette?
Egy további - és igen szembeötlő különbség az, hogy a jelen törvényjavaslat 2-ik §-sza a „mulasztás” szót egészen mellőzte.
E kihagyás indoka nem lehetett az, mintha a jelen törvényjavaslat nem ismerne mulasztásból származó büntetteket vagy vétségeket; ez ellenkeznék a dolog természetével, valamint a javaslat számtalan positiv intézkedésével, melyekben mint például a 279., 280., 299., 390., 409., 410., 411., 412., 416., 417-dik §-ban ezen szó: „mulasztás,” a büntetendő cselekmény egyik tényező elemének megjelölésére, expressis verbis használtatik; valamint több más szakaszok intézkedéseivel melyekben valaminek elmulasztása, mint szintén tényező eleme a büntetendő cselekménynek, más szó vagy kifejezés által jelöltetik ugyan meg; a kifejezés értelme azonban a mulasztással teljesen megegyez, igy például a 134. és 190-dik §-ban ezen kifejezés: „fel nem jelenti,” tökéletesen egyértelmü a feljelentés elmulasztásával; a 189. §-ban: „ha a hivatalos közeg valamely fogolynak a börtönbe történt beszállitásáról közvetlen felsőbbségét 24 óra alatt nem értesiti” egyértelmü azzal, hogy a köteles értesitést elmulasztja.
A „mulasztás” szónak kihagyása tehát a 2-dik §-ban más, mélyebben rejlő indokokban gyökerezik.
Ha csupán azt kellene kifejezni, hogy vannak tiltó és parancsoló törvények, melyeknek megszegésére büntetés állapittatik meg: ez esetben a kérdés igen egyszerü lenne s nem volna ok a „mulasztás” szónak kihagyására; mert ez esetben ezen szó kifejezné mindazt és sem többet sem kevesebbet, mint a mit a törvényhozó azzal kimondani akar, de más részről az omissiv és commisiv delictumoknak rendszerint már szövegezése és alakja is megmutatná, hogy melyik büntett, illetőleg vétség tartozik a tiltó s melyik a rendelő törvény megszegésének osztályába; vagyis, hogy melyik delictum képez cselekményt és melyik mulasztást?
A kérdés még csak az lehetne: vajjon a büntetőtörvénykönyv átalános részében foglalt határozatok, kivétel nélkül alkalmazhatók-e a cselekményekre és a mulasztásokra? Nevezetesen, hogy van-e a mulasztás által elkövetett törvényszegésnek kisérlete? mely időtől fogva kezdődik a mulasztás elévülése?
Mindezen kérdésekre könnyü a felelet s ez okból minden veszély nélkül lehetne a 2-dik §-ban ép ugy, mint ez az 1843-dik évi törvényjavaslat 1. §-ában történt, a cselekvés mellék, a mulasztást is tenni. De a kérdés nemcsak nem ily egyszerü, hanem a büntető jogtudomány egyik legbonyolódottabb, mai napig megoldatlan vitáját képezi.
A legmélyebb és legalaposabb buvárlapok, melyek erre vonatkozólag legujabban is Glaser, Bar, Merkel s más tudósok részéről történtek, habár több tekintetben nagyobb világosságot dritettek e kérdésre: de több tekintetben a kételyeket nemcsak nem oszlatták el, hanem mint ez épen az alapos buvárlatoknak a végső megoldás előtti rendes eredménye: a homályban volt kérdés több, eddig nem ismert elemét hozták felismerésre s ez által a kételyeket s a vita pontjait ujabbakkal szaporiták.
„Bármely cselekvés vagy mulasztás csak annyiban tekintethetik büntettnek és vonathatik büntetés alá, a mennyiben az ellen büntetést rendel a jelen törvény.”
E formulázás, mint többször felemlittetett, öszhangzó a badeni büntetőtörvénykönyv 1-ső §-szával. A cselekvést és mulasztást a büntetőtörvénykönvy átalános részében egymás mellé állitják, a többiek között még az 1813-dik évi bajor büntetőtörvénykönyv 1-ső és 2-dik czikkei; az 1838-ik évi, ugy szintén az átvizsgálás után hatályba lépett 1855-dik évi szászországi büntetőtörvénykönyv 1-ső czikke; a hannoverai büntetőtörvénykönyv 1-ső és 6-dik czikkei; az 1852-dik évi, nálunk is hatályban volt ausztriai büntetőtörvénykönyv 1., 2. és 11. §-ai.
Mint már ebből kitetszik: az 1843-dik évi magyar javaslat teljes összhangzásban van a keletkezése idején létrejött német törvényekkel s a jogtudomány azon időbeli álláspontján áll. Azóta azonban 30 év folyt le s azalatt a mulasztási büntettek kérdése ismét és ismét átvizsgáltatott s a jogtudomány erre vonatkozólag is gazdagabb lett felismert igazságokban, valamint felismert kételyekben.
Mit jelent a cselekvésnek és mulasztásnak mint büntényező elemeknek a büntetőtörvény átalános részében egymás mellé sorozása?
Azt jelenti-e, hogy bármely, a törvénykönyv különös részében meghatározott büntetendő cselekmény, egyaránt elkövettethetik cselekvés, mint mulasztás által? például a pénzhamisitás, hamis eskü, hamis vád, a becsületsértés stb. vagy pedig azt jelenti:
hogy csupán azon büntetendő cselekmények követtethetnek el mulasztás által, a melyek a törvény parancsoló rendeletét sértik meg?
A felemlitett törvények idézett szakaszainak szövege mind az egyik, mind a másik felfogás értelmében magyarázható; holott kétségtelen az, hogy sem az egyik, sem a másik jelentőség nem felel meg a valónak.
A tárgy bővebb és világosabb felismerése vitán kivül helyezte azt, hogy parancsoló törvények csakis mulasztás által sértethetnek meg; ellenben a tiltó törvények cselekvés és mulasztás által is egyaránt megsérthetők. Ebből következik, hogy bizonyos törvényszegések tényelemeinek a törvény különös részében előforduló oly meghatározása, melyben a mulasztás vagy ehez hasonló kitétel nincs fölvéve, épen nem jelenti azt, hogy azon büntett vagy vétség mulasztás által nem követtethetnék el. A gyilkosság például elkövettethetik mulasztás által, ha valaki elzártan tartatik és a letartóztató azon szándékkal, hogy őt életétől megfoszsza: elmulasztott neki eledelt adni, a minek folytán a letartóztatott meghalt. Elkövettethetik a gyilkosság mulasztás által, ha az anya kisdedét nem táplálja és ezt mások sem tevén, a kisded ez okból meghal; vagy ha a kisded születésénél az életfenntartásra szükséges lekötés elmulasztatik. A testi sértés, a gyujtogatás s több más commissiv büntett, épen ugy elkövettethetik commissio, mint omissio által. Ez ma már nem kérdés tárgya; a kérdés csak az, hogy az események azon láncolatában, melyeknek végén a halál vagy a leégés, szóval a jogsértő eredmény áll, létez-e oly, habár nem tiltott cselekvés, mely között és a létrejött eredmény között az okozati összefüggés feltalálható s ezen lánczolat folyamán egyszersmind a dolus vagy a culpa is feltalálható legyen? A kérdés továbbá az, hogy az esetben, ha a mulasztás által elkövetett commissiv delictumok keletkezésének ezen értelmezése nem fogadtatik el: mi mégis azon átalános, mindenik ily esetre kiterjedő ok, a melyből - a parancsoló törvény rendeletének megszegésére vissza nem vezethető mulasztásnak bünössége, elegendő indokát és magyarázatát találja? De különös figyelmet igényel, hogy ezen indoknak olyannak kell lennie, a mely által minden félreértést kizáró tüzetességgel megkülönböztettessenek ezen mulasztások azoktól, a melyek szemközt valamely veszélylyel vagy más személy által elkövetett büntettel, csupán passiv magatartást képezvén: a bekövetkezett eredmény miatt büntetőjogi felelősség tárgyát nem képezhetik; mert azt mindenki elismeri, hogy nem létez oly általános kötelezettség, mely a jogsértő eredmények elháritására büntetés terhe alatt mindenkit kötelez s hogy az, a ki valakit a vizbe merülni lát s bár tud uszni s elmerülőt még sem menti meg, vagy a ki látja, hogy egy ház meggyulad s a tüzet nem oltja el, vagy jelt sem ad: ámbár ethicai szempontból sulyos váddal terheli magát, de ezért a büntetőjog értelmében - felelősség alá nem vonathatik.
Igen messze vezetne, ha ezen ép oly élénk, mint nagy arányokat öltött vitának, ha csak lényeges mozzanatait is kifejtenők; ennyire nem terjedhet az indokolás köre; ez a jogirodalom - az értekezések és a monographiák feladata. Annyit azonban szükséges megemliteni, hogy a mulasztásnak mint büntényezőnek minden további körülirás nélküli befoglalása a büntetőtörvénykönyv átalános részébe, minthogy a kérdéseket meg sem érinti, félremagyarázatokra és zavarokra adna okot.
Ezen felismerés következménye volt, hogy a legujabb német büntetőtörvénykönyvek átalános részében „a cselekvény és mulasztás” nem állittatott többé egymás mellé.
Igy az 1851-ik évi porosz b. t. k. 1-ső és 2-ik §-ai csupán Handlung - cselekményről szólnak:
„Kein Verbrechen, kein Vergehen und keine Uebertretung kann mit einer Strafe belegt werden, die nicht gesetzlich bestimmt war, bevor die Handlung begangen wurde”.
Az 1861-ik évi bajor b. t. k. átalános része sem emliti meg külön a cselekvést és a mulasztást; hanem 5-ik czikkében azt mondja:
„A jelen törvénykönyvnek a büntetendő cselekményekről szóló rendelkezései: a büntetendő mulasztásokra is alkalmazandók.
A törvényjavaslat előadója e czikkre nézve szükségesnek látta a kamara előtt kifejezni: hogy a büntetendő cselekményekről szóló rendelkezéseknek világos vonatkozása a mulasztásokra, csupán redactionalis fontossággal bir” s a törvény egyik leghivatottabb magyarázója bővebben kifejtve az eszmét azt mondja: „Nem czélja ezen czikknek meghatározni azt, hogy mely mulasztások büntetendők; itt csak az mondatik, hogy a mennyiben a mulasztás a büntetőtörvénykönyv irányzata szerint büntetendő: ez esetben közvetlenül a positiv cselekményekre megállapitott szabályok a mulasztásokra is alkalmazandók”.
Hozzáteszi ezen iró: „hogy melyek azon mulasztások, a melyek egy bizonyos jogsértő eredményt hozhatnak létre: az nem fejezhető ki egy elvont tételben; ezen kérdés mindenik delictum tényálladékának megitéléséhez tartozik.
A német birodalom büntetőtörvénykönyvének 1-ső §-sza nyiltan és szószerint szintén csak a cselekményeket emliti.
„Eine mit dem Tode, mit Zuchthaus oder mit Festungshaft bedrohte Handlung ist ein Verbrechen stb. stb.”
Megemlitendő még a belga b. törv. könyv, mint a mely harmincz évnél tovább tartott előmunkálatok után 1867-ik évben lépett hatályba s a tudomány és a tapasztalat eredményeit kiválólag érvényesitette.
E törvénykönyv Első könyvének első fejezete sem a cselekményt, sem a mulasztást nem emliti, hanem egyezőleg a franczia büntetőtörvénykönyvvel, az „infraction” - törvényszegés szót használja; hogy azonban a cselekménynek és mulasztásnak körülirás nélküli egymás mellé állitása ezen törvénykönyv szerkesztésénél is öntudatosan mellőztetett: erre nézve a legvilágosabb bizonyitékot nyujtja az 51-ik czikk, mely a kisérlet fogalmát állapitja meg s melyben csupán cselekvésről „par des actes extérieurs” van szó, - a nélkül, hogy a mulasztásról emlités tétetnék.
Uj a zürichi büntetőtörvénykönyv is, melynek létrehozatala körül a birálatra felkért Glaser munkájának nagy befolyása volt. Ezen törvény átalános részében sem állittatnak egymás mellé a cselekvények és a mulasztások, a minek igazolására szolgál mindjárt az 1-ső §, mely igy szól: „Eine Handlung kann nur dann mit einer Strafe belegt werden, wenn diese gesetzlich bestimmt war, bevor die Handlung begangen wurde”.
Felhozhatók még az eddig törvénynyé nem vált anyagi büntető codextervezetek, nevezetesen az olasz és az ausztriai.
Az olasz törvényjavaslat átalános része érintetlenül hagyja a mulasztást, a mit mindjárt 1-ső czikkének 1. és 2. § és 3-ik czikke tanusitanak, melyekben „Nessun fatto” és „fatti punibili” fordulnak elő; de omissione - vagyis mulasztás nem emlittetik.
Nem állittatnak egymás mellé a cselekmények és a mulasztások által elkövetett büntettek és vétségek - az ausztriai büntetőtörvénykönyv tervezetének átalános részében sem; mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy ezen javaslat az első ilynemü munkálat, mely a vitás kérdést tüzetesebb intézkedés tárgyává teszi.
Az 1863-iki javaslat átalános része csupán cselekményekről beszél. Ezen kifejezés: „Handlungen” használtatik a 2., 3., 5., 10., 15. s a többi szakaszokban az „Unterlassungen” a mulasztások megérintése nélkül; azonban az 1867-iki „az igazságügyministeri bizottság inditványainak figyelembevételével készitett javaslat” - igy szól a hivatalos czim - miután az 1. §-ban és a 2. § első bekezdésében csupán cselekményről szólna: a 2. § második bekezdésében azt mondja:
„Azon kifejezés „büntetendő cselekmény,” „valamint azon kifejezés: „tett,” átfoglalja a mulasztásokat is, a mennyiben a jelen törvény által, az egyes büntettekre vagy vétségekre nézve követelt ismérvek a mulasztásokban is feltalálhatók lennének.”
„Der Ausdruck; „strafbare Handlunkg,” so wie der Ausdruck „That” umschliesst auch alle Unterlassungen, in soferne die in diesem Gesetze zum Thatbestande der einzelnen Verbrechen und Vergehen geforderten Merkmale auch in blossen Unterlassungen enthalten sein können.”
A „büntetendő mulasztásokról” 1858-ban megjelent, s egy terjedelmes monographiát képező nagybecsű értekezés szerzője Glaser, az ausztriai bünt, törvénykönv tervezetéről irt tanulmányaiban élénken megtámadja ezen tételt, azt elvtelennek és helytelennek állitván.
„Azon zavar, mely e tárgyra nézve uralkodott - mondja a nevezett tudós - annyiban megszünt, a mennyiben az elhatározó két kérdés ma már teljesen elkülönittetett egymástól, ugy hogy azoknak ujabbi összehányása mellett a német jogi literaturában régen nem szólalt fel senki. Senki sem állitja ma már, hogy a cselekvések és mulasztások között egyátalán nem kell különbséget tenni; s épen oly vitátlan: hogy a tilalom megsértése - a commissiv delictum nem állhat csupán mulasztásból; mert lényege abban van: hogy valamely jogellenes eredmény causális uexusban legyen, a mi nem érhető el csupán passiv, negativ magatartás által, minthogy ez semmit sem okozhat és semmit sem eredményezhet.”
„Csak ujabb zavart idézhet elő - folytatja Glaser - ha e két kérdés:
Hatálylyal bir-e mind az, a mit a törvény a commissiv delictumokra vonatkozólag rendel - az omissiv delictumokra is? és
Megállapitható-e a commissiv delictum tényálladéka mulasztás által? - ha e két kérdés ismét összezavartatik? A javaslat pedig ezt teszi.”
Glaser azon következtetésre jut, hogy az ezen kérdés körül fölmerülő vitát nem oldhatja meg a törvény, s hogy arra nincs is szükség: mert a gyakorlatilag fontos azon kevés kérdésre nézve mely itt figyelembe jő - a különös rendelkezésekben lehet intézkedni.
Igy áll a kérdés ma.
Egymás mellé állitani tehát a cselekményt a mulasztással, s ez által azon véleményre adni okot, hogy a kettő között nincs különbség, vagy pedig arra, hogy mulasztás által elkövetett büntetendő cselekményt, csak a szoros értelemben vett delicta omissionis képeznek, ez hiba volna; mig más részről a tüzetesebb meghatározás - a mint az az 1867-ik évi ausztriai javaslatban czéloztatik, s a mint azt a birodalmi tanács jogügyi bizottsága mind az 1868-ik, mind az 1870-ik évi előterjesztésében is elfogadta, mint épen kimutattuk, szintén lényeges kifogás alá esik.
Ily helyzetben, a jelen törvényjavaslat szerkesztésénél, a hatályban levő európai törvények rendszere látszott leginkább elfogadhatónak, azért is, mert a szorosan vett mulasztási büntettekre és vétségekre nézve a mulasztás, mint causa efficiens a különös rész illető helyein világosan meg van jelölve: s mert a mulasztás által elkövetett commissiv büntetteknél és vétségeknél mindig - habár nem is mindig elég világosan kifejezve - cselekvés is fordul elő, s ezek tekintetében a cselekményekről szóló szabályoknak alkalmazhatósága iránt kétség nem forog fenn.
A jelen törvény és a cselekmény elkövetésének idején fennállott törvények, gyakorlat vagy szabályok közötti különbség esetében, az enyhébb intézkedések alkalmazandók.
Ezen szakasz ellentétben az előbbenivel a törvény visszaható erejét állapitja meg, az ennek hatályba lépte előtt elkövetett büntettre vagy vétségre, a mennyiben az elkövetés idején fennállott törvény szigorúbb intézkedéseket tartalmazna.
A törvényjavaslat 2-ik §-ának indokaiban a szabadság biztositékát egymagában nem találtuk elégséges érvnek a visszaható erő kizárására; hanem az egyszersmind juristicai érvek által is indokolandónak tartatott. Nem lehet tehát a jelen szakaszra vonatkozólag sem megelégedni azzal, hogy oly lényeges és messzeható eltérés az általános szabálytól, milyent e szakasz tartalmaz, csupán a humanismus, vagy a méltányosság, vagy pedig az igazságügyi politika által indokoltassék. Jogilag, vagyis a jogtudomány által elismert elv által kell indokoltnak lenni azon határozványnak, mely ellentétben azon átalános szabálylyal, hogy mindenik cselekmény az annak elkövetése idején hatályban levő törvények szerint itéltessék meg és büntettessék, a 3-ik §-ban meghatározott esetben, az előbbinek ellenkezőjét rendeli.
A jogi indok abban van, hogy midőn a törvényhozás megváltoztatva a hatályban levő büntetőtörvény rendeletét, a helyett enyhébb intézkedéseket emel érvényre, ezzel egyszersmind kifejezést ád azon meggyőződésének, hogy az előbbi helytelennek ismertetett fel, vagy azért, mert nem volt igazságos, vagy mert nem volt czélszerű. Ha tehát e kijelentése daczára a visszavont szabályt még tovább is alkalmaztatni engedné az állam, ez annyit tenne, mintha az igazságtalanságot tudva és szándékosan tovább is érvényben hagyná.
A visszaható erő mindazonáltal csupán azon esetekre terjed ki, melyekben a hatályból kitett törvény súlyosabb, mint az, a mely utóbb jött létre. Ez korlátozása a visszaható erőnek, s ez okból nem fölösleges, és fel is vettetett a kérdés: hogy ha az előbbeni esetben nem alkalmazható a cselekmény elkövetése idején fennállott törvény azért, mert az igazságtalannak ismertetett fel, miért kellessék azon igazságtalan törvényt mégis alkalmazni azon esetben, melyben az a büntettesnek kedvezőbb? A feleletnek itt is jogelven kell sarkalnia, s az megtaláltatik abban, hogy az állam által később felismert igazság, s az ezen felismerésnek megfelelő törvény nem teheti roszabbá annak helyzetét, a ki oly időben cselekedett, midőn ezen törvény még nem létezett. Az állam azon joga, hogy törvényeit az igazság és a czélszerüség szempontjaiból megváltoztathassa, nem terjed ki annyira, hogy a nem létezett törvény szempontjából itélje meg az annak keletkezése előtt véghezvitt cselekményeket, ha ez által a cselekvőnek helyzete sulyosabbá válnék. Az ujabban felismert igazság érvényre jön minden oly esetben, melyben annak alkalmazása egy másik igazság által nem záratik ki. Igazság az, hogy ha az uj törvény enyhébb, ez jöjjön alkalmazásba a létrejötte előtti büntettek esetében is, mert a törvény megsértője nem szerzett jogot arra, hogy sulyosabban büntettessék, mint az itélethozatal idején fennálló törvény rendeli: de igenis joga van ez utóbbinak arra, hogy ne büntettessék sulyosabban, mint azon törvény rendeli, a melyet megszegett, vagyis azon törvény, a melylyel magát ellentétbe helyezte.
Egy kérdés marad még megoldatlanul, az t. i., hogy mi történjék, ha a cselekmény elkövetése idején fennállott törvény szigorubb volt, mint a későbbi, azonban a későbbi enyhébb törvény egy harmadik által váltatik fel, mely szigorubb az ezt közvetlenül megelőzöttnél? Ez az ugynevezett „közbenső törvények” kérdése, melyek a belga alsóháznak jogügyi bizottságát, s magát a kamarát is foglalkoztatták. A bizottság ugyanis a benyujtott törvényjavaslat 7-ik czikkének (a törvény 2-ik czikke) második bekezdését ekkép módositotta:
„Néanmoins, si la peine établie au temps du jugement, dansl'intervalle entre l'infraction et le jugement, et celle portée au temps de l'infraction, sont différentes, la peine la moins forte est toujours appliquée.”
Vitatárgyát képezi e kérdés a literaturában mai napig is, s különösen Berner sürgette, hogy az északnémet szövetség büntetőtörvénykönyvében a közbenső törvények iránt is történjék intézkedés.
A gyakorlat mindazonáltal sehol sem mutatta ily intézkedés fölvételének szükségét, ez okból a jelen törvényjavaslat szerkesztésénél sem látszott szükségesnek erre kiterjeszkedni.
„Az enyhébb intézkedések alkalmazandók.”
Ez vonatkozik mind arra, hogy büntetendő-e valamely cselekmény? mind pedig annak büntetté vagy vétséggé minősitésére, valamint a büntetésre nézve is. Mindhárom irányban az alkalmazandó, a mi vádlottnak kedvezőbb, a mi enyhébb. Különösen fontos ez az első irányban, s főkép az ország azon részeit illetőleg, a hol az 1852. évi ausztriai büntetőtörvénykönyv van hatályban. Ezen területeken sok oly, különösen politikai, vagy ehez hasonló cselekmény, mely a hatályban levő törvény szerint büntettet képez, a jelen törvényjavaslat szerint büntetlenné válik.
Kérdés támadhat, hogy ki van-e zárva az enyhébb törvény alkalmazása, ha annak hatálybalépte előtt az első biróság már elitélte a vádlottat, de itélete még nem emelkedett végérvényre? A törvényjavaslat szavainak értelme ily megszoritást nem enged meg, mert az enyhébb intézkedések alkalmazása megszoritás nélkül lévén kimondva: ez azt követeli, hogy mindazon büntetendő cselekményekre nézve, a melyek fölött a törvény hatályba lépte után, a birónak itéletet kell hozni, e szabály alkalmaztassék. Már pedig nemcsak az képez itéletet, a mit az első- vagy másodfoku biróság mond ki, hanem a harmadfoku biróság elé törvényszerüleg felebbvitt esetekben, ezen biróság is itél. Az itéletnek a törvény rendelkezésével öszhangzónak kelletvén lenni, a harmadfoku biróság nem csökkentheti a törvény által határozottan kimondott visszaható erőt; következőleg itéletét ezen szabály figyelembevételével kell hoznia. Csupán a sajtóbiróságoknál foroghatna fenn az eset, hogy a semmiségi panaszszal megtámadott itélet ez alapon, a törvény erejénél fogva, megsemmisitendő és visszaküldendő; a mi Francziaországban, a „circonstances atténuantes” iránt 1832-ik évben hozott törvény hatályba lépte utáni itéletekre nézve, a semmitőszék által gyakorlatba vétetett.
Nyomtatvány alatt értetnek: a nyomda, metszet, minta, gép vagy más mesterséges készület vagy vegyészet általi többszörösitések.
Az általános indokokban kifejtetvén az okok, a melyek folytán a sajtó utján elkövetett büntettek és vétségek a törvényjavaslatba foglatattak: szükségessé vált meghatározni, hogy a gondolat közzétételére szolgáló, mely eszközök használatával véghezvitt büntett vagy vétség tekintetik sajtó által elkövettetnek? A büntetőtörvénynek nem lehetvén feladata büntetés alá vonni valakit - habár jogellenes gondolata miatt: a büntetésnek csak akkor lehet helye, ha a büntetőtörvénybe ütköző gondolat egyszersmind külkifejezésre hozatik. De még ez esetben is: rendszerint csak nyilvános közlés képezi a büntetés föltételét; oly annyira, hogy még a felhivás valamely büntett vagy vétség elkövetésére sem büntettetik más esetekben, mint hogyha az nyilvánosan történt. (167-169. §)
A gondolat nyilvános közlésének egyik leghatékonyabb s leggyakrabban használt, de nem egyedüli eszköze a sajtó, illetőleg az ez által készitett nyomtatvány; minthogy azonban nem egyedüli eszköze, nehogy a bünös és veszélyes gondolat, ha az a közzététel más eszköze által hozatik nyilvánosságra, büntetlen maradjon, ez okból szükséges meghatározni: hogy milynemü közzététel tekintetik a büntetőtörvény értelmében olyannak, mintha az, sajtó általi közzététel vagyis nyomtatvány volna.
A 4-ik § ezt czélozza és értelme az, hogy a tudomány, a müvészet, avagy az ipar körébe tartozó módok és eszközök bármelyike által többszörösitések, az egyéb föltételek létezése esetében, a nyomtatványnyal egyenlő közzétételeknek tekintetnek. Ide tartoznak tehát az iráson és nyomtatáson kivül, a vegyészeti, a plasticai, a mechanicai, a fényképészeti s hasonló más ismeretés, vagy ezentul fölfedezendő módokon eszközlött mindennemü többszörösitések.
A jelen törvény alkalmazásánál egy nap 24 órával, egy hét 7 nappal, a hó és az év pedig a közönséges naptár szerint számitandó.
A törvényekre vonatkozólag az időszámitásnak két módja ismeretes: a „naturalis computatio” és a naptári. Kétségtelen, hogy az első helyesebb és igy igazságosabb volna, ha az mondatnék ki, hogy az év 365 nappal számitandó. Ily megállapitás mellett kikerültetnék az, hogy ugyanannyi évre elitélt két ember közül az egyik több, a másik kevesebb napot tölt a fogságban. De ez sok nehézségekre, bonyolódott számitásokra és sok esetben tévedésre adna okot; miért is a hónapok és évek számitásánál nem bizonyos számu napok lefolyása, hanem a naptár vétetett alapul.
Sem a „territorialitas”, sem a „personalitas” elve egymagában nem képes kielégitőleg meghatározni az állam büntetőtörvényei hatályának terjedelmét a terület s a személyek tekintetében. Annyi bizonyos és senki által sem vonatik kétségbe, hogy mindenik állam joggal bir, a saját területén elkövetett büntetendő cselekmények tetteseit - ha azok az ő hatósága alatti területen léteznek, saját törvényei szerint és saját közegei által büntetés alá vonni. Habár azok külföldiek volnának. De a területiség elvének ezen formulázása - mint ez első tekintetre szembeötlik - nem elegendő az állam büntetőtörvényei hatálykörének megjelölésére.
Ezen elv szerint ugyanis az állam büntető hatósága, csupán az ő területén elkövetett büntetendő cselekményekre s egyszersmind az eljárás meginditásakor azon állam területén létező egyénekre lévén korlátozva, több oly hézag marad betöltetlenül, melyet az állam törvényei intézkedések nélkül nem hagyhatnak.
Joga van-e az államnak saját alattvalóját megbüntetni, ha ez nem az ő területén, hanem külföldön követett el büntettet s a büntett elkövetése után, mielőtt azért bünhödött volna, hazájába visszatért?
Joga van-e az államnak megbüntetni azon külföldit, a ki egy másik állam területén büntettet követett el s onnan büntetlenül menekülvén, az ő területén tartózkodik?
Melyik állam törvényei szerint itélendő meg a külföldön elkövetett cselekmény bünössége s állapitandó meg a büntetés?
E három főkérdés, melyek mindegyikéből szintén több vagy kevesebb kérdés bontakozik ki, a fentebbi körvonalozással nincs elintézve.
A szorosan vett területiség elve, vagyis azon megszoritások, melyek abból következnek, azon jogi szempont által indokoltatnak, hogy a külállam területén elkövetett cselekmények miatti felelősségre vonás, bárki legyen azok elkövetője s bármi lett légyen a cselekmény objectuma, beavatkozást képez egy másik független és souverain állam hatósági körébe, minthogy az ennek területén történtek miatt csak egyedül ezt illeti a hatóság joga. Indokoltatik ez az által is, mert azon állam, mely a másik állam területén történtek miatt valakit felelősségre von - mint mondatik - saját területének határain túl terjeszti ki hatóságát s illetőleg a másik államban vagy a másik államra vonatkozólag gyakorol souverenitást.
Ebből az következik, hogy a büntett által megtámadott állam saját alattvalóit sem vonhatja felelősségre, ha azok külföldön hazájuk ellen felségsértést vagy hütlenséget, vagy pedig bármely más, hazájuk büntetőtörvényeibe ütköző cselekményt követtek el.
Következik továbbá, hogy azon külföldi, a ki például a magyar állam ellen külföldön követett el felségsértő cselekményt, vagy a ki a magyar állam pénzeit és értékpapirjait külföldön meghamisitva, ezek hitelében - forgalmuk biztosságának megzavarása által jelentékeny kárt okozott - ha sikerül neki azon helyről, hol a büntettet elkövette, büntetlenül megszökni s a magyar állam területére jutni, a melyet megkárositott, itt nem vonható büntetés alá azon merénylet miatt, melyet habár külföldön, de épen Magyarország ellen - ennek hitele ellen követett el s azon károkért, melyeket a hamisitványok forgalomba hozatal által másoknak okozott.
Egyik állam sem lévén hajlandó elfogadni oly elvet, mely őt hivatása teljesitésében, valamint önvédelmében is akadályozza: ez okból a területiség elmélete, melyből mint a kiemelt folyományok mutatják - épen ez következnék, egyik állam által sem ismertetik el az internationalis büntetőjog kizárólagos szabálya gyanánt, még maga Anglia által sem, mely e tekintetben a legszükebb korlátokat vonja.
Ha a magyar honos néhány lépésnyire a magyar állam határaitól valakit orozva meggyilkol és a tett elkövetése után hazájába visszajő: erkölcsileg lehetetlen s az állam hivatásával, jellemével összeegyezhetetlen volna, hogy a gyilkos itt biztos menedéket találjon a büntető igazság ellen s hogy a haza határköve egyrészről oly gátot képezzen, melyen az igazság nem léphet át, másrészről pedig oly védfalat, mely a gonosztevőket gonoszságuk következményei ellen oltalmazza.
Nem fogadhat el az állam föltétlenül oly elvet, mely lehetetlenné teszi, hogy az ő léte és intézményei ellen, habár külföldön, forradalmat merénylő külföldit megbüntethesse s mely azt követeli tőle, hogy büntetlenül hagyja az ő területére érkezett azon külföldit, a ki habár külföldön fellázitotta polgárait hazájuk intézményei és alkotmánya ellen, fegyvert szerzett a lázadóknak a végett, hogy a terület integritását erőszakkal megtámadják s annak másik állam területéhez kapcsoltatását fegyverrel eszközöljék ki.
Mindkét esetben a büntetlenség lenne a merev territorialitás elvének szükségszerü következménye; mert habár az első esetben fenmarad a lehetőség, hogy saját alattvalóját megbüntetés végett kiadja az állam azon terület büntetőhatalmának, melynek az megsértette jogrendét s mely a territorialitásnál fogva egyedül lenne jogositva azt megbüntetni; mindazonáltal ezen mód csupán theoreticai expediens, mert saját alattvalójának kiadása, az állam önállóságának, sőt becsületének is megsértését képezvén s ezen felfogás az egész müvelt világ felfogásában gyökerezvén, nem találkozik oly ország, mely egy theoria következményeinek megmentése végett, ezen módot - saját alattvalójának kiadását, gyakorlatilag alkalmazásba vegye.
A másik esetet illetőleg pedig, minthogy a mi állami intézményeinknek s területünk épségének oltalmára nem terjednek ki a külföldi büntetőtörvények; sőt bizonyos körülmények közt a merénylet szitása épen a külállam érdekében állhat: a merev területiség folyománya az lenne, hogy a tettes nem büntettetik a sértett állam által, habár ennek hatalmi körébe jut: mert a cselekmény külföldön követtetvén el, a megbüntettetés jogosultságát kizárja a territorialitás elve; de nem büntettetik saját állama által sem: mert ennek törvényeit nem sértette meg. Folyománya lenne tehát a territorialitás elvének: a mi államunk szabad megtámadhatása bármely külföldi által, a büntetés félelme és veszélye nélkül.
De nem fogadható el kizárólagos elv gyanánt a személyiség elve sem; mert ez a hazai büntetőtörvények kötelező erejét mindenik honos személyéhez kötvén: ezen elv szoros alkalmazásából az következnék, hogy a magyar honos, a ki külföldön bármely, a jelen törvény által büntetendőnek nyilvánitott cselekményt követ el, - habár azon cselekmény ott, a hol elkövettetettt, nemcsak nincs tiltva, hanem az ott szokásos cselekmények közé tartozik; mindazonáltal hazajöttekor büntetés alá lenne vonandó. Gondoljunk például az ázsiai népek és törzsek szokásaira; gondoljunk azon cselekményekre, melyeknek büntethetősége a mi climaticus vagy ethnographai vagy műveltségi viszonyainktól van föltételezve; például a 224-ik §-ban meghatározott büntettre és vétségre; gondoljunk a csalás büntettére, ha a mi törvényünk szigoru határozványait akarnók alkalmazni oly esetre, mely Európán kivül, oly területen történt, mely az ugynevezett üzéri ügyességet a mi felfogásunk szerint szükséges korlátok közé nem szoritja.
A bővebb foglalkozás az internationalis jogtan ide vonatkozó tételeivel, a jelen munka feladata által ki van zárva; csak röviden érinthető meg, hogy a mint sem az egyik, sem a másik azon elv nem felel meg az állam jogos feladatának, ugy azok egyike sem vált kizárólag alkalmazhatóvá azon hozzáadások vagy módositások által sem, a melyek által a legkirivóbb következmények elhárithatóknak tartattak.
Igy például a territorialis elv azon fogalmazásához, hogy mindenik állam kizárólag maga lévén jogositva a területén megállapitott jogrend megsértése miatt büntetni; s hogy e kizárólagos hatóságának más állam általi gyakorlása, habár ez állam a büntettes hazája volna is - azon állam souverenitásának bitorlását képezi, a melynek területén a cselekvény elkövettetett - az ezen fogalmazáshoz hozzáadott azon toldalék, mely szerint a büntettes hazája jogositva van ugyan a külföldön büntettet elkövető alattvalóját megbüntetni, de midőn ezt teszi, ezen hivatásában, mint azon állam mandatariusa jár el, melynek területén a cselekvény elkövettetett, s mely ez okból egyedül tekinthető megsértettnek - e hozzáadás a territoriális elvhez nemcsak önkényszerü vegyitéket képez, mely egyáltalán nem foglaltatik az elvben s nem is származhatik abból, hanem ezenfölül, a valónak meg nem felelő fictio által sarkaiból helyezi ki magát az elvet. Hogy meghatalmazott létezzen, meghatalmazónak kell léteznie. Miként igazolható az imént megjelölt, önkényileg alkotott föltevés oly esetben, melyben az állam, a melynek területén a cselekmény elkövettetett, nem hivja fel a büntető hatalom gyakorlatára a tettes államát? Miként igazolható a területi elv szerint a bünvádi eljárás, különösen azon esetben, ha a tettes büntetlensége, épen érdekében áll azon államnak, a melynek területén a cselekmény elkövettetett?
Módosittatott a területiség elve a haza iránti kötelességek ellen külföldön elkövetett merényletekre nézve a hűségi kötelék eszméje, és ennek folyományai által: ámde ez is csak azt mutatja, hogy az elv saját fentarthatására nézve egy másik, tőle egészen idegen elvre szorul, vagyis, hogy az elv mint olyan egymagában nem tartható fenn. A mi különösen a hűségi kötelességet illeti, a honpolgár nemcsak az állam politikai intézményei, hanem az állam minden törvénye iránt hűségre lévén kötelezve, ebből az következik, hogy ezen módositás is magát az egész elvet szünteti meg, s elfogadásával tulajdonképen a személyiség elve jutna átalános érvényre.
Az állam concrét jogszükséglete nem lévén alárendelhető semmiféle theoria következetes keresztülvitelének: a jelen törvényjavaslat az emlitett elvek egyikét sem fogadta el kizárólagos szabály gyanánt, valamint azokat sem, melyek a nemzetközi jogtudomány terén, e két elv helyettesitője gyanánt, az ujabb időkben Witte és Mohl által - a világjog eszméje alapján felállittattak; sem pedig Ortalannak az erkölcsiség és a szükséges (a mi ő szerinte az érdek) szempontjára fektetett tanát. A törvényhozás egész területén uralkodó a szabály, hogy a törvényhozónak nem lehet hivatása, ujat kitalálni, vagy azt, a mit más kitalált, rögtön alkalmazni; a helyes törvényhozás mindig abban találandja feladatát, hogy a megállapitott helyes intézkedést, azt, melynek természete ismeretes, és üdvös hatása gyakorlatilag be van bizonyitva, a fenforgó viszonyokhoz képest fejlesztve és tökéletesbitve alkalmazza. De ha ez, a jogi törvényhozás terén átalánosan uralkodó szabálynak tekinthető, s a történet igazolja, hogy a kellő vizsgálat nélkül létrejött vakmerő ujitások tévedéseiért gyakran egész generatiók meglakoltak, ugy még kiválóbb mértékben áll e szabály a jog azon tételeire nézve, melyek az internationalis viszonyt, az egyik államnak és polgárainak viszonyát a másik államhoz és a másik államban határozzák meg. A törvényjavaslat e fejezeténél kiválólag figyelembe kellett venni a hozzánk legközelebb álló müvelt nemzetek törvényeit s jogi meggyőződését; figyelembe kellett venni a közösséget, a melyben Európa többi müvelt nemzeteivel vagyunk, s a melyet előmozditani, fokozni, s élénk viszonyos hatásban fentartani saját érdekünknél fogva is szükséges.
A jelen fejezet elvéül a területiség fogadtatott el, a melytől azonban több tekintetben a személyiség elvéből származó egyes intézkedések elfogadása által eltérés történt.
A területiség elve van kifejezve a 6-ik § első bekezdésében, továbbá a 10-ik § azon intézkedésében, mely a kiadásra vonatkozik; ugyszintén a 13-ik, 14-ik §-ban, a 17-ik § első bekezdésében, végre a 18-ik §-ban; mig a 8-ik és 9-ik § a personalitás principiumának folyományai. Egyes intézkedések pedig - mint a 12-ik, 13-ik, 15-ik §, a két elv közötti közvetités folytán váltak szükségesekké.
A részletekre nézve a többi államok törvényei sem egyeznek meg egymással s azok is három külön csoportra oszlanak. A területiséget legszorosabban, de nem kizárólag ismeri el Anglia; mindazonáltal számtalan statutumai szerint az alattvalói által külföldön elkövetett árulás, gyilkosság és emberölés, továbbá az 1854-ik évi Merchant Shipping Act szerint a hajósok által külföldön, bármely személy vagyona ellen elkövetett büntetendő cselekmény fölötti itélethozatalt hazai biróságai hatósági körébe helyezte.
Összehasonlitás végett a III. Függelékben egybeállittattak a külföldi törvényeknek, törvényjavaslatoknak e tárgyra vonatkozó rendelkezései s csupán az jegyeztetik meg, hogy a jelen javaslat legközelebb áll az 1855-ik évi szászországi b. t. k., az 1861-ik évi bajor b. t. k., valamint az 1852-ik ausztriai b. t. k., és az 1870-ik évi ausztriai b. t. k. tervezet intézkedéseihez.
Alig szükség megemliteni, hogy ez utóbbi állammal szorosabb kapcsolatban állván országunk s mindkét területen a kölcsönös érintkezés a leggyakoribb lévén, de a külföld irányában Ausztria és Magyarország, mint két részből álló egyesitett monarchia jelentkezvén, kiválóan fontos, hogy e két államban a fenforgó kérdésre nézve, a lehetőleg egyöntetű szabályok jussanak érvényre.
A jelen törvény hatálya Horvát- és Szlavonországok kivételével az egész magyar állam területére kiterjed.
Az ezen területen akár belföldiek akár külföldiek által elkövetett büntettek és vétségek a jelen törvény határozatai szerint büntettetnek.
Mennyiben van ezen szabály alól a fegyveres erőhöz tartozó személyekre nézve kivételnek helye, az iránt külön törvények intézkednek.
A területkivüliségre nézve a nemzetközi jog szabályai irányadók.
A magyar büntetőtörvénykönyv szempontjából négy terület különböztetendő meg:
1. A magyar állam azon területe, mely fölött a törvényhozás jogát kivétel nélkül a magyar törvényhozás gyakorolja;
2. a magyar állam azon területe, mely a büntető törvényhozás tekintetében autonomiával bir, mely terület része ugyan a magyar államnak, arra mindazonáltal a magyar büntetőtörvénykönyv nem terjed ki;
3. a monarchia azon állama, a melylyel a magyar állam a pragmatica sanctio s az abból kifolyó 1867:XII. tc. alapján közös monarchiát képez;
4. a többi államok.
A fentebbi négy pontban foglalt kölönbségeken kivül vannak még olyanok, melyek a büntetőtörvénykönyv hatályának területi kiterjedésére nézve szintén fontossággal birnak. Ide tartozik:
1. Az állam területének a nemzetek jogában gyökerező meghosszabbitása a tengeren levő hadi és kereskedelmi hajók által;
2. az államszerződések által biztositott consularis jurisdictio más államok területén.
A jurisdictio gyakorlása tekintetében különbség van a hadi és a kereskedelmi tengeri hajók között, még pedig mind a „jus gentium”, mind pedig a közös monarchiához való viszonyunk tekintetében.
A hadi hajón, annak személyzete s a rajta levő tárgyak fölött ugyanis, a tengernek a parti állam hatósága alatti részeiben is, sőt a kikötőkben is, azon állam gyakorolja a büntető jurisdictiót, a melynek lobogóját viseli a hadi hajó; mig ellenben a kereskedelmi hajó személyzete fölött csak a nyilt tengeren, s illetőleg az ott elkövetett cselekmények miatt illeti a hatóság azon államot, melynek lobogóját a hajó viseli.
Ez a nemzetek joga szempontjából megfigyelendő különbség. A mi pedig a monarchia két részét illeti: a hadi hajókat illetőleg, a b. t. k. hatálya szempontjából kérdés nem foroghat fenn, mert a hadi hajón a katonai törvények lévén hatályban, a kérdés e körülményben találja megoldását.
Másként áll azonban az ügy a kereskedelmi hajókra nézve. Ezek lobogója nem kizárólag magyar, a lobogó által tehát csak a más államok iránti helyzet van megoldva; a köztünk és a monarchia másik fele közötti viszony azonban, s ezzel azon kérdés, hogy melyiknek törvényei uralkodnak a nyilt tengeren uszó kereskedelmi hajón? a lobogó által nincs elintézve. Ezen viszonylatában a kérdést nem is a lobogó, hanem a lajstromozás ténye oldja meg. A hajó nemzetisége a lajstromozás által nyeri megállapitását, s igy kétségtelen, hogy a magyar tengerészeti hivataloknál belajstromozott kereskedelmi hajók, magyar hajóknak tekintendők; s hogy ezeken, midőn a nyilt tengeren vannak, a hatóságot a hajó kapitány a vagy helyettese, mint a magyar állam közegei, a magyar állam nevében, s az ettől nyert hatalomnál fogva gyakorolják. E hajókra s az azon létező személyekre vonatkozólag tehát minden oly büntetendő cselekményre nézve, mely a nyilt tengeren követettik el, melyre nézve tehát nem a parti államot illeti a hatóság, a magyar törvények, s igy a magyar büntetőtörvénykönyv kötelező ereje már az okból sem lehet kétséges, mert az 1868-ik XXX. tc. 9-ik §-a szerint a tengerészeti ügy a közös törvényhozás körébe tartozik.
A consulsági birói hatóságot illetőleg szintén nem lehet kérdés, hogy a magyar államnak az ugynevezett Levantében létező alattvalói, a magyar büntetőtörvénykönyvnek vannak alárendelve; ez annál kevésbbé kétséges, minthogy azon magyar honosok, a kik ezen területen büntettet követtek el, a fennálló gyakorlat szerint eddig is hazájuk biróságai elé állittattak, s cselekményük fölött az e hazában hatályban levő törvények szerint a hazai hatóságok itéltek. Ez azonban csak a büntettekre vonatkozott, s nem terjedett ki a vétségekre és a kihágásokra, melyek elkövetésének esetében, a consulságoknál gyakorlatban levő törvények alkalmaztattak a monarchia mindkét államának alattvalóira.
A büntetőtörvénykönyv létrejötte esetén, ezen kérdés is végleges szabályozást nyerend s minthogy a consuláris jurisdictionak, a két állam alattvalói honossága szerint külön törvények szerinti gyakorlása iránt az igazságügyministerium és a közös külügyministerium között az elvi egyetértés még 1870. évben constatáltatott: a külön intézkedés tárgyát csak azon módozatok képezendik, melyek a létrejövendő törvénynek az ugynevezett Levanteban tartózkodó honosainkra való kiterjesztésére nézve szükségesek.
„A magyar állam területére”.
A törvényjavaslat mindenütt e kifejezést „magyar állam” használja a Szent-István koronájához tartozó országoknak megkülönböztetéseül más államtól és igy a közös monarchia másik felétől, valamint a szoros értelemben vett külföldtől. A „magyar állam területe” vagy „a magyar állam alkotmánya” „a magyar állam és az osztrák-magyar monarchia másik állama közt fennálló kapcsolat” használtatik a 8., 9., 10., 11., 13., 15., 16., 17., 18. §-ban, valamint a különös rész 126. § 2-ik és 3-ik pontjaiban, a 144. s több szakaszokban.
„Horvát- és Szlavonországok kivételével”.
A magyar állam fogalma Horváth- és Szlavonországokat is átfoglalván, minthogy azon országok lakosai által a szorosan vett Magyarország és Erdély területén kivül elkövetett büntetendő cselekmények nem a magyar b. t. k. szerint itélendők meg, ez okból e kivételt mint megszoritását a törvény hatálya területének, az 1868:XXX. törvénycikknek megfelelőleg világosan ki kell fejezni.
A 6. § harmadik bekezdésében kifejezett kivétel utalást tartalmaz a katonai birói hatóságra, melyre nézve a törvényjavaslat már előterjesztetett.
A 6. § negyedik kikezdése a nemzetközi jog ide vonatkozó átalános szabályainak érvényét ismeri el.
A kivételek között nem soroltatnak elő az egyházi személyek, ezekre nézve tehát a szabály áll, s ez okból nem volt szükség az 1843-iki törvényjavaslat 2-ik §-sza utolsó bekezdésében foglalt intézkedésnek különös fölvételére.
Ezen kifejezés alatt „belföldi”, vagy „magyar honos”, Horvát- és Szlavonországoknak lakosai is értetnek.
Büntettekre és vétségekre vonatkozólag, a monarchia másik államának honosai ellen - a mennyiben a jelen törvény kivételt nem állapit meg, a külföldiekre nézve meghatározott rendelkezések alkalmazandók.
A magyar államot képező területhez Horvát- és Szlavonországok is tartozván, ezeknek bizonyos ügyekre autonomiájuk van ugyan; de állampolgárság az egész állam területén csak egy lévén - ezen eszme ki volt fejezendő.
A viszony, melyben a közös monarchia másik felével vagyunk, teljesen indokolja e szakaszt. E szakasz világosan és határozottan kifejezi azt, a mit az ausztriai törvényjavaslatok körülirással mondanak ki. A büntető törvények és törvénykezés tekintetében internationalis viszonyban vagyunk a monarchia másik államával; e két terület között a forum delicti commissi elve nem érvényes azon értelemben, hogy a magyar állam honosa a Lajtán tul elkövetett büntetendő cselekmény miatt az ottani s viszont a monarchia másik államának honsa, az itt elkövetett büntett miatt az itteni biróság elé állittassék. Szemközt Ausztriával külön államot képezünk s ezen állam szempontnak érvényesülnie kell a büntető jog terén is. Az ausztriai alattvaló, ha Ausztriában, vagy egyátalán a magyar állam területén kivül büntettet követett el és a magyar állam területén tartózkodik, a viszonosság föltétele alatt kiadatik az ausztriai hatóságoknak; de magyar honos ép oly kevéssé adatik ki, habár Ausztria területén követett el büntettet, mint az ottani honos, ha a magyar állam területén követett el bármely büntetendő cselekményt.
A monarchia két állama közt fennálló kapcsolat mindazonáltal bizonyos tekintetben - a szorosan vett internationalis szemponttól kivételt tesz szükségessé.
E kivétel a 17-ik § második alineájában van kifejezve. A közös monarchia eszméjének nem felelne meg és igy helytelen volna, ha az osztrák államnak a magyar állam területén tartózkodó honosa egy harmadik állam területén általa elkövetett büntett miatt, a megsértett állam hatóságának adatnék ki; valamint violatióját képezné a közösségnek, ha a magyar állam alattvalója ily esetben az ausztriai hatóságok által adatnék ki a külföldnek.
Ha a közös monarchia két állama egymás irányában azon értelemben volna „külföld,” mint Francziaország és Anglia, ez esetben a magyar honos, a ki például Svédországban közönséges büntettet követett el s onnan Ausztriába menekült, az 1871:XXIV. törvénycikkben foglalt államszerződés I. czikke szerint, az osztrák kormány által a svéd hatóságoknak ki lenne adandó, mert az V. czikk szerint a megkeresett állam, csak saját nemzetbeliek kiadatásának megtagadására van jogositva; a magyar honos pedig ausztriai nemzetbeli nem lévén: a kiadás megtagadására jogos ok nem forogna fenn. Hogy tehát a 7-ik §-ban kifejezett szabály ily értelmü magyarázatot ne kapjon, ezért kelle azt kivételnek alávetni.
Nem tekinthető külföldinek az ausztriai alattvaló s igy kivétel alá jut azon büntettek esetében is, melyek elkövetése által a magyar állam honosa a haza iránti hüséget sérti meg s ez oknál fogva szigorubban büntettetik, mintha ugyanazon merényletet külföldi követné el.
Ha a monarchia másik felének lakói a magyar állam irányában föltétlenül s minden tekintetben külföldieknek tekintetnének; ez esetben a hasonló merényletet elkövető osztrák alattvaló is enyhébb büntetés alá esnék. Ámde a közös monarchiára nézve fennálló kapcsolatnál fogva, mindkét államterületnek lakosai, az egész monarchia területének s ezen területen - az alaptörvények erejénél fogva fennálló alkotmányoknak és állami intézményeknek oltalmazására egyaránt kötelezve levén, habár az ausztriai alattvaló közvetlenül csak Magyarországot vagy ennek területét, illetőleg intézményeit támadná meg: a magyar állam elleni ezen ellenséges cselekménye által - kétségen kivül azon hüségi köteléket sértené meg, mely a két állam között fennálló kapcsolatnak szükségszerü folyománya. Igen természetes tehát, hogy azon osztrák alattvalónak Magyarország elleni támadása, merénylete, más szempont alá kerül, mintha ily merényletet külföldi követett volna el.
E kivételt - szemközt a 7-ik § alapelvével s a 143. § első alineájának - a külföldiekre vonatkozó intézkedésével, szintén világosan ki kellett fejezni.
A jelen törvény szerint büntetendő továbbá:
1. azon magyar honos, a ki külföldön, a második rész I., II., III. és IV. fejezeteiben meghatározott valamely büntetendő cselekményt, ugy szintén, a ki a XI. fejezetében meghatározott pénzhamisitást követi el, a mennyiben ennek tárgyát, a magyar állami pénztárakban fizetés gyanánt elfogadott fém- vagy papirpénz, vagy pedig a pénzzel egyenlőnek tekintett magyarországi vagy horvát-szlavonországi közhitelpapir (202. §) képezi;
2. azon külföldi, a ki a fentebbi pontban elősorolt büntettet vagy vétséget, a jelen törvény második része II. fejezetében meghatározottnak kivételével, külföldön követi el.
Ezen szakasz rendelkezése, az ebben elősorolt esetekben alkalmazandó akkor is: ha a tettes a magyar állam területén kivül elitéltetett, vagy ha az ellene ott kiszabott büntetést ki is állotta, vagy pedig ha a magyar kormány ellenjegyzése nélkül megkegyelmeztetett. A kiállott büntetés mindazonáltal, a jelen törvény szerint megállapitandó büntetés megállapitásánál, a lehetőségig számitásba veendő.
Az első bekezdés a personalitas elvén alapul. A magyar honos, ha a 8-ik § első bekezdésében megjelölt valamely büntettet, habár oly helyen követett el, a hol a magyar büntetőtörvénykönyv nincs érvényben, mégis hazájának törvényei szerint fog büntettetni.
Hogy az államnak joga van alattvalói irányában ezen szabályt megállapitani és érvényesiteni, ezt egyik állam, maga Anglia sem s Abeggen és Köstlinen kivül az ujabb korban egy iró sem vonta kétségbe; ámbár e szabály az angol jogászok által annyira hangsulyozott területiség elvéből, mint ez már fentebb kiemeltetett, nem indokolható, minthogy a cselekmény által nem sértetik meg azon állam törvénye, a melynek területén az elkövettetett. Tényleg ugy áll a dolog, hogy a törvény e határozványa kiterjeszti a magyar büntetőtörvény hatályát oly területre is, a melyen a magyar állam nem bir törvényhozói joggal és ugy áll továbbá a dolog, hogy azon külállamban, melyben a magyar honos tartózkodik, az ottani törvényeken fölül, a magyar büntetőtörvény is hatályban levőnek mondatik ki.
Némelyek azon védelem által indokolják ezen intézkedést, melyben a külföldön tartózkodót hazája külföldön is részesiti; de ezen indok nem igazolja a kérdéses rendszabályt, mert a külföldön tartózkodó saját hazája részéről, büntetőjogi védelemben nem részesittethetik; a hazai állam nem lévén képes a külföldön tartózkodó alattvalójának személye vagy vagyona ellen elkövetett sérelmek miatt, saját törvényeit hatályra emelni; sőt e tekintetben az idegen azon állam oltalma alatt áll, a melynek területén tartózkodik.
Az egyetlen indok e szabály igazolására: a hüségi kötelék, mely nem szünik meg a külföldi tartózkodás által, mely kiséri az alattvalót mindenhová, s melynek követelményei reá nézve törvények maradnak mindenhol és mindaddig, mig nem szünik meg azon állam honosa lenni, melyhez születés vagy honositás, vagy az ezzel egyenlő hatályu tettleges viszony folytán tartozik.
Kétségtelenül szembe ötlik, hogy ezen indok csak a 8. § első bekezdésében meghatározott föltétel alatt birhat érvénynyel s nem terjed ki az azon szakasz második bekezdésében meghatározott esetre.
Ezen pont aláveti az abban megjelölt büntettekre nézve a külföldön levő külföldieket is a magyar törvény rendeletének; szabályul állitván fel, hogy azon külföldi, a ki akár hazájában, akár más, a magyar állam területén kivűl eső országban, a magyar állam ellen felségsértést, hűtlenséget vagy lázadást követ el; ugy szintén, a ki a XI. fejezetben körülirt pénzhamisitás büntettét követi el, épen ugy fog büntettetni, mintha a magyar állam alattvalója volna.
E szabály mellett, mely egyébiránt a civilisált világ valamennyi büntetőtörvénykönyveibn feltalálható, igazolásul csak egyetlen ok szól és ez a kényszerjogban találja kifejezését.
Egyik állam sem védelmezi saját törvényei által a másiknak lételét és fennállásának feltételeit, legalább nem védelmezi azt oly hatálylyal, hogy e védelemben biztositva látná magát a külállam, a többi államok alattvalói által ellene intézhető merényletek ellen. A külföldi elkövethetne tehát ellenünk felségsértést, lázithatna államunk, alkotmányunk, önállásunk és területünk ellen a nélkül, hogy e miatt a büntetés veszélyének ki lenne téve. Mindezért a külföldi nem volna felelős, sőt, ha a merénylet folyama alatt, vagy azután, az általa megtámadott országba jő - föltéve, hogy a külföldön meginditott merényletre vonatkozólag itt semmit sem cselekszik - az állam, bár az ő területén és hatalmi körében tartózkodik, vele szemközt mégis tehetetlen lenne. Ily helyzetet nem tür és nem fogad el egyik állam sem. Az ellen, a ki valakinek személyiségét megtámadja, a megtámadottat az önvédelem joga illeti. A megjelölt cselekmények által az állam személyisége támadtatik meg, e támadás ellen joga van a megtámadottnak magát oltalmazni; sőt e joga - önnönmaga és alattvalói iránti elengedhetetlen kötelességgé válik, bárki legyen a megtámadó, akár saját alattvalója, akár külföldi. A jog, melyet ily esetben igénybe vett az állam s melyet magának törvényeiben fentart, az önvédelemnek kényszerjoga.
„azon magyar honos”. ez a 7. § szerint azt jelenti: mindenik magyar államalattvaló.
Az állam elleni büntettekre vonatkozólag azonban, a viszony Horvát- és Szlavonországokkal külön szabályozandó. A büntető törvényhozás és a törvénykezés társországokat föltétlenlül illetvén, szükséges, hogy az állam elleni, tehát mindkét részt megtámadó merényletek ellen egyenlő törvények által s a törvény egyező alkalmazása által kellő biztositék szereztessék. Állami vagy szövetségi biróságunk nem lévén, többrendü complicatiók merülhetnek fel. Ezek kikerülése későbbi intézkedések tárgyát teendi, most csupán egy elv mondatik ki, melynek jogosultsága nem vonathatik kétségbe.
„külföldön”, ez alatt a monarchia másik államának területe is értetik.
„azon külföldi”, ez alatt a 7-ik § szerint a monarchia másik államának honosai is értetnek; mert a második pontban megjelölt fejezetekben meghatározott büntetendő cselekményre vonatkozólag, a monarchia másik felének alattvalóira nézve kivétel nincs megállapitva. Ha tehát ezek közül valamelyik külföldön követi el a megjelölt cselekmények valamelyikét és a magyar állam területére lép, itt fog büntettetni.
Az 1870-ik évi ausztriai törvényjavaslat 5-ik §-sza is igénybe veszi e jogot a magyar állam honosai ellen: a mi törvényjavaslatunk a reciprocitas elvének alkalmazásával elfogadja azon intézkedést.
A jelen szakasz 2. pontja és a törvényjavaslat különös részének e pontban megjelölt III. fejezete között mindazonáltal némi eltérés mutatkozik. A jelen szakasz szerint ugyanis a III. fejezetben meghatározott „hütlenség” külföldi elkövetője, bármely, az idézett fejezetben tüzetesen körülirt cselekmény által követte legyen el a büntettet, a hütlen magyar honosra megállapitott büntetéssel rendeltetik büntettetni; mig a 143-ik §-sza a külföldiekre a nemzetközi jog szerinti büntetést állapit meg. A két szabály között van tehát eltérés, de nincs ellenmondás. A 143. § ugyanis nem terjed ki a hütlenség valamennyi eseteire, hanem csupán a 140. és 142. §-ban körülirt esetekre, a hütlenségnek többi eseteire, vagyis a 144-147. §-ban meghatározott cselekményekre nézve, a 8. § rendelete érintetlenül hagyatott, akár külföldi akár belföldi követte légyen el.
A 8. § 1. pontjában elősorolt eseteken kivül is, a jelen törvény szerint büntetendő azon magyar honos, a ki az ebben meghatározott valamely büntettet vagy vétséget külföldön követ el.
Ezen intézkedés nem alkalmazandó, ha az illetékességi szabályok szerint, a horvát-szlavon biróságokat illeti az eljárás.
E szakaszban is a personalitás elve érvényesül, módosittatva a 13-ik § intézkedései által. Azon magyar honos, a ki külföldön, habár nem a 8-ik §-ban megjelölt valamely büntettet vagy vétséget követett el, ha e miatt külföldön nem büntettetett, hazatértekor a jelen törvény rendeletei szerint fog büntettetni.
Helyes-e ezen intézkedés?
Nem kellene-e a belföldi által külföldön elkövetett büntetendő cselekményeknek a belföldi jurisdictio alá helyeztetését, csupán a 8-ik §-ban megjelölt esetekre szoritani? vagy
Nem lenne-e helyesebb, ha már a 8. § által vont kör igen szüknek találtatik, tüzetesen megjelölni az egyes büntetteket, vagy azoknak egyes csoportjait s csupán ezekre nézve tartani fenn a belföldi jurisdictiót az esetben, ha magyar honos által külföldön követtetnek el és azok miatt a tettes külföldön nem bünhödött?
A mint ez már fentebb kiemeltetett, mindenik állam fentartja magának a jogot, hogy alattvalóit, az általuk külföldön elkövetett büntettek miatt büntetés alá vonhassa. Különbség csak e fentartott jog terjedelmére nézve létez; maga az elv mindenütt, Németországban ugy, mint Francziaországban, Ausztriában ugy, mint Angliában, sőt Amerikában is, mint a new-yorki b. t. k. j. 15. §-sza mutatja, elfogadottnak tekinthető. De ha elfogadtatik az elv, akkor a leghelyesebb, legkövetkezetesebb, az igazságot leginkább megvalósitó alkalmazásának mutatkozik az, mely a 9-ik §-ban a hozzánk legközelebb álló országok példájára javaslatba hozatik. Ha büntettet vagy vétséget képez a cselekmény a hazai törvények szerint és büntettet vagy vétséget képez azon ország törvényei szerint is, a melynek területén elkövettetett, ez esetben alig képzelhető az igazsággal s az állam hivatásával összeegyeztethető ok, mely a tettesnek büntetlenül maradását indokolhatná. Az pedig nem szenved kétséget, hogy a 9-dik §-ban elfogadott elvvel ellenkező tételnek érvényesülése által igen sok esetben épen a törvény válnék a büntett büntethetlenségének biztositékává. Azon subtilitás, melynek eredménye az, hogy az egész polgárosult világ által gonosznak tartott cselekmény büntetlen maradjon, a közszellemre sem hat megnyugtatólag; nem erősiti az erkölcsi érzületet s nem emeli a polgári öntudatot sem, a melynek egyébiránt semmi összefüggése sincs a gonosztevők oltalmazásával.
Mi indokolhatja - a merev territorialitás elméletén fölül - a büntettes büntetlenségét? Az, hogy a tettes nem ismerte cselekményének bünösségét? Ezen indok, a föltett esetben nem hozható fel. A mit a tettes hazájának és tartózkodási helyének törvényei egyaránt büntettnek nyilvánitanak, az nem lett büntetté a külföldi vagy a belföldi törvény különös rendelete által; azon cselekmény bünösségét az erkölcsiség örök igazságu szabályai nyilatkoztatják ki, annak gonoszságát és tiltott voltát, minden kételyt kizárva, teljes felismerésre hozza az emberi lelkiismeret.
Már a rómaiak ismerték a büntettek azon nemét, melyek büntettek voltak és azoknak ismertettek mindenütt, a hol rendezett állami szervezetben éltek az emberek; a büntettek ezen nemei, a „delicta juris gentium” megjelölés alatt foglaltak helyet a törvényekben. Mindenki tudja, hogy nem szabad gyilkolni, rabolni, lopni, hogy tiltva van másnak személyét, vagy vagyonát megsérteni. Magyarországban ép ugy mint máshol. Ma a civilisationak csaknem egyenlő szinvonalán élnek az európai nemzetek, s a közönséges büntettek bünösségére nézve csaknem egyenlő alapelvek, csaknem egyenlő megállapitások vannak érvényben mindenütt. Ma tehát még kevésbé lehet kétséges, hogy büntetendő cselekményt képez-e más személyének vagy vagyonának jogtalan megtámadása, mint a régi korban.
De a helyes igazságügyi politika sem engedi meg a gonosztevők büntetlenségét; sőt saját államunk jogrende, saját polgáraink személy- és vagyonbiztonsága is nyiltan ellenzi, hogy a honosaink által külföldön elkövetett büntettek tettesei, hazatértük által a büntetés alól fölmentessenek; mert, ha ma mi hagyjuk büntetlenül a büntettet, melyet honosunk külföldön elkövetett, holnap külföldi szomszédunk fogja büntetlenül hagyni az ő alattvalója által a mi területünkön elkövetett gonosz merényletet s a mely mérvben veszélyeztetik az itteni gonosztevők szomszédainak nyugalmát és biztonságát, azon mérvben fog a mi polgáraink nyugalma veszélyeztetni a szomszéd országban lakó gonosztevők által. Ha eltekintve ezen messzebb ágazó folyományoktól, csupán igazságügyi szempontból tekintetik a kérdés, e körvonalban is lehetetlen fel nem ismerni, hogy a hazajövő büntettes részére biztositott büntetlenségben egy részről a vakmerőbb ravaszságnak nyujtatik előny, mig másrészről a büntettes indirecte ujabb büntettre mintegy fölhivatik.
Egy itteni honos lopást követ el a Lajtán tul valamely határvárosban, de tetten kapatik, s minthogy nem állott ellent, az ottani biróság elé állittatik és elitéltetvén büntette miatt bünhödik. De föltéve az esetet, hogy a tolvaj ellenszegül üldözőjének s tudva azt, hogy büntetlenül marad, ha sikerül magát ennek hatalmából kiszabaditva hazájába menekülni; vajjon nem ösztönöztetik-e a tolvaj, a büntetlenség kilátása által egy másik, az előbbinél sulyosabb büntettre? vagyis arra, hogy üldözőjét megtámadva, magát, habár annak élete elleni merénylet által is, kiszabaditsa?
Nem ugyanazon ösztönt ébreszti-e fel a szökés által elérhető büntetlenség az esetben is, ha a külföldön elitélt s az ottani börtönben létező egyén tudja, hogy a bármi uton, habár őrének meggyilkolása által elért megszökése és hazajutása által, mind előbbeni büntette, mind a szökés eszközölhetése czéljából elkövetett gyilkosság, büntetlenekké lesznek, s hogy előbbi büntetteinek büntetését, egy ujabb, sokkal borzasztóbb büntett által végkép megszüntetheti.
E szabály, bármily élesen tünjenek elő annak következményei, nem mindenik állam által fogadtatott el teljesen s minden folyományaiban.
A franczia „Code d' instrction criminelle” 5-dik czikke csak az esetben rendeli, illetőleg engedi, külföldön elkövetett büntett miatt Francziaország területén megindittatni a bünvádi eljárást:
ha az állam s illetőleg annak hitele ellen, vagy pedig
ha franczia által franczia ellen követtetett el.
Más ország lakosa elleni büntett miatt a törvény világos értelme szerint, a hazatérő franczia alattvaló nem vonatik bünvádi felelősség alá.
Ezen intézkedés, mely már a törvény előkészitése alkalmával éles megtámadás tárgyát képezte s melynek szövege ellentétben áll az államtanács megállapitsával és az előadó előterjesztésével, az idők folyama alatt sem eredményezett megnyugvást; minek következtében a bünvádi eljárásnak módositása iránt a kormány által 1842-dik évben előterjesztett törvényjavaslatba azon módositás vétetett fel, „hogy a franczia törvények szerint büntetendők azon francziák, kik az ország határain kivül büntettet követtek el, akár franczia, akár pedig külföldi ellen.
A viták, melyeket e törvényjavaslat mindkét kamarában előidézett, tartós érdekkel birnak. A mit Broglie, Carré, az igazságügyminister, Martin du Nord; továbbá Laplagne, Baris; a mit Rossi és Merichon az egyik vagy másik irányban mondattak, az nem hangzott el végkép a teremben, melyben a szavak kiejtettek. A kifejtett eszmék feltalálhatók és felismerhetők valamennyi müvelt nemzetnek e tárgygyal foglalkozó munkáiban, az internationális jog elveinek elemzéseiben ép ugy, mint a büntetőtörvény területi hatályát taglaló criminalisták műveiben.
A kérdés állását, a mint az az emlitett vitákból kifejlődött, constatálta Portalis e szavaival:
„Az egyik rész azon véleményt fejezte ki, hogy a büntetőtörvények lényegüknél fogva területiek s hogy nincs törvény terület nélkül; a miből azon következtetés származtatott, hogy a franczia hatóság tehetetlen, a franczia törvény alkalmazhatatlan mindazon cselekményekre nézve, melyek külföldön követtettek el. Ezen tétel, bár müvészileg fejtetett ki, megbukott a vita alatt. Határozattá vált, hogy a franczia törvény a francziákra nézve személyes törvény, mely őket mindenhol és igy külföldön is kötelezi; a miből következik, hogy ezek, habár külföldön követtek el büntettet vagy vétséget, e miatt hazatértükkel felelősségre vonhatók.”
A törvényjavaslat annak többi intézkedései miatt nem vált törvénynyé; de már az akkor tulsulyra jutott, ugyszólván közmeggyőződést tükrözik vissza a viták s azok eredményének összefoglalása Portalis által.
Sulyt nyer e tétel azon támogatás által, melyet Hélie tekintélyében, s az általa felhozott meggyőző érvekben talál. A nevezett tudós azt irja:
„A mi a büntetteket illeti, ezek csaknem egyenlők valamennyi törvényhozás szerint. A büntettesek és az eljárás formái különböznek, de maguk a büntettek, habár azok meghatározása erősebb vagy gyöngébb az egyik, mint a másik törvényben, habár az egyik törvény kimeritőbb, a másik pedig hiányosabb; habár az egyik inkább előrelátó, mint a másik: átalában véve ugyanazon tettekben foglalhatók össze; mert az emberi lelkiismeret mindenik országban ugyanazon cselekményeket bélyegzi meg, és nem igaz az, hogy egy hegyláncz vagy egy folyó megváltoztathatná a cselekmény természetét.”
Ebből azon következtetésre jut Hélie is, hogy kötelessége mindenik államnak megbüntetni saját honosait, ha azok külföldön büntettet követtek el, s mielőtt ott bünhödtek volna, hazájukba visszatértek.
A törvényjavaslat ezen álláspontot foglalta el, s a 9-ik § első dispositioja az imént kifejtettekben találja indokát.
Kérdés lehet: vajjon valamennyi büntett és vétség foglalandó-e ezen szabály alá?
Némely büntettekre és vétségekre nézve már azok fogalom-meghatározása, vagy a törvény különös részének, ezen büntettre vonatkozó szövege mutatják, hogy ha külföldön követtetnek el, csak az esetben esnek a magyar büntetőtörvények sulya alá, ha a magyar állam, illetőleg a közös monarchia, vagy a törvényben különösen megjelölt államintézmények, vagy pedig az itteni közhatósági közegek ellen irányozvák.
A felségsértésre nézve bizonyos, s a 125. és 126. § átolvasásából is kitünik, hogy ez alatt nem értetik valamely külállam elleni, habár egyébként a törvényben meghatározott ismérvekkel biró merénylet vagy támadás.
Ugyanez áll a király bántalmazására és a királyi ház tagjainak megsértésére nézve; mert a hol a törvényben ezen szó „király” használtatik, ott ez alatt mindenütt a magyar király értetik. Ezen értemény kizárólagossága kitünik azon büntettek természetéből, melyeknek objectuma a király; de kiderül ez az illető szakaszok szövegéből is. Még világosabbá válik azonban ezen értemény az által, hogy oly esetben, melyben a törvény intézkedése a külföldi fejedelmekre is vonatkozik, ez ellentétben azon rendelkezésekkel, melyek kizárólag a magyar királyra vonatkoznak, megfelelő szövegezés által, különösen kifejeztetett. Minden kételyt eloszlat ez iránt a 125., 137., 138. § összehasonlitása a 261. § 1. pontjával.
A III. fejezetben meghatározott „hűtlenségre” nézve szintén nem enged kételyt a törvényjavaslat az iránt, hogy ez alatt is csak a magyar állam, s illetőleg „az osztrák-magyar monarchia” elleni merénylet értetik. A 140., 141., 142., 144. §-ban a büntett objectuma gyanánt megjelölt „magyar állam” vagy „osztrák-magyar monarchia” teljesen kizárják ezen szakaszok alkalmazhatását minden oly esetben, melyben a cselekmény objectumát más állam képezi.
Hasonlólag áll ez a lázadás büntettére nézve, melynek objectuma az illető szakaszokban szintén in specie van meghatározva „a magyar törvényhozás” vagy a magyar törvényhozás által elfogadott állami intézmények, a 150. § 2.), 3.) világosan kifejezik, hogy az ezen szakaszban meghatározott büntett nem foroghat fenn, ha a cselekmény más nemzet törvényhozó testülete vagy közhatósága ellen követtetik el. Ebből kiderül az is, hogy a 151. §-ban meghatározott cselekmény is egyedül a magyar állam polgárai nyugalmának megzavarására érthető.
Vonatkozik e szabály továbbá a „közhatóságok és a közhatósági közegek elleni erőszakra,” és a VI. fejezetben meghatározott büntettre és vétségre, valamint mindazon cselekményekre is, melyeknek valamely közhatósági közeg képezi alanyát vagy tárgyát.
Mindez alig igényel magyarázatot, s közvetlenül azon értelmezési szabályból származik, mely szerint, „ha a törvény alkalmazhatóságának eseteit in specie megjelöli, azon esetben annak alkalmazhatása minden más esetre nézve ki van zárva.” De származik ez az államok jogából is, melynek mai állása szerint, mindenik állam csupán saját területét és intézményeit otalmazza; megbünteti ez okból mindazon belföldieket vagy külföldieket, a kik az ő léte vagy intézményei ellen a törvényben meghatározott merényletet akár belföldön, akár külföldön elkövetik, de gondoskodása semmikép sem terjed ki a külföld politikai intézményeinek oltalmára, vagy legalább nem annyira, hogy azokat a saját védelmére megállapitott szabályokkal oltalmazná. Némely törvényhozás a külföld állami és politikai intézményei ellen belföldi által elkövetett merényletre nézve is megállapit ugyan külön büntetési szabályokat, de ezek rendszerint csak oly cselekményekre vonatkoznak, a melyek a belföldet is veszélynek teszik vagy tehetik ki, s a büntetések ez esetben oly enyhék, hogy párhuzamba nem jöhetnek azon büntetésekkel, melyekkel ugyanazon cselekmény elkövetői az esetre sujtatnak, ha azt a belföld ellen követik el.
A külállam, ha ellene, habár nem saját honosa követ el felségsértést, s annak elkövetője az ő hatalmába kerül, saját törvényeinek rendeletei szerint fog elbánni megtámadójával; és ha a tettes magyar honos volna, a magyar állam jogosan nem szólalhatna fel a külföld jurisdictiójának jogos gyakorlata ellen. De ha a tettes hazájába menekül, itt nem vonatik felelősségre ezen tette miatt, mert a mi törvényeink a külföld politikai intézményeit nem oltalmazzák az ottani honosok ellen, annál kevésbé saját honosaink ellen.
Hátramaradnak tehát a közönséges büntettek és vétségek; az előbbenieknek kiválása után, a 9. § intézkedése, csupán a közönséges büntettekre és vétségekre birand hatálylyal. Hogy az teljesen igazolt, ha az állam a közönséges büntetteket, habár külföldön követtettek el, nem hagyja büntetlenül, ez fentebb indokoltatott; hogy pedig e szakasz ezen büntetteken és vétségeken nem terjed tul, azt szintén igazoltnak lehet tekinteni.
Lehetne a 9-ik §-nak oly szövegezést adni, hogy az engedélyező és ne parancsoló legyen, mint például a német b. t. k. 4-ik §-sa. Ennek értelme az lenne, hogy mindenik esetben vagy a kormány vagy a kir. ügyészség határozza el, vajjon a külföldön elkövetett büntetendő cselekmény miatt megindittassék-e a magyar biróságok előtt a bűnvádi eljárás? Ámbár ezen kérdés gyakorlatilag szintén oda megy vissza, hogy oly büntettel vádoltatik-e a hazatért egyén, mely nem lévén irányozva a külföld állami vagy politikai intézményei ellen, azon tekintet alá esik, a mely a tettes megbüntetését, föltéve, hogy a vád alapos, a hazai hatóság erkölcsi kötelességévé teszi: mégis helyesebbnek találtatott, ha a megjelölt körvonalok között nem permissive, hanem imperative intézkedik a törvény.
A 9. § második bekezdése szükséges volt; Horvát- és Szlavonországal nem állunk szemben mint külön állammal; viszonyunk ezzel nem nemzetközi. Azon kérdés tehát, hogy Horvát-Szlavonország valamelyik lakosa által külföldön elkövetett büntetendő cselekmény miatt melyik törvény alkalmazandó? attól függ - hogy egy és ugyanazon államnak melyik területén létező biróság az illetékes. Ez egyszerüen illetőségi kérdés s a belföldi törvényhozások szerint itéltetik meg.
A jelen törvény határozatai szerint büntetendő azon külföldi is: a ki az ebben meghatározott, habár a 8-ik § 2. pontjában elő nem sorolt valamely büntettet vagy vétséget külföldön követ el, a mennyiben kiadatása, illetőleg a horvát-szlavon hatóságoknak átadása nem rendeltetik el s az igazságügyminister a bünvádi eljárás meginditását elrendeli.
Hogy a gonosztevő ne kerülje ki megszökése által a büntett büntetését, ez a müvelt világ közmeggyőződésébe átment s a nemzetközi jog alapelvévé vált szabály.
Ezen szabály a külföldön büntettet vagy vétséget elkövetett külföldi gonosztevőkre nézve, rendszerint azoknak kiadása által érvényesittetik. A külföldi büntettes, ha saját hazája területén követte el a büntettet - ennek, ha pedig más állam területén követett el kiadási delictumot, ez utóbbinak adatik ki. A nemzetközi szerződések több esetben intézkednek arról is, hogy mi történjék az esetben, ha a megszökött több állam területén követett el büntettet.
A magyar törvényhozás a jogsegély nyujtásának ezen nemét már elfogadta s e tekintetben az elvi eltérés az 1843-ki büntetőtörvényjavaslat 4-ik §-ban kimondott szabálytól jogrendszerünkbe ment át.
De a kiadásnak nem mindenkor van helye. Mindenik állam jogositva van ugyan a területén tartózkodó külföldi büntettest kiadni, de szerződés nem létében erre nincs kötelezve. Gyakran megtörténik ugyan, hogy szerződés nélkül is eszközöltetik a kiadás, mert a közönséges büntetteseknek a megérdemlett büntetéstől való elvonása a civilisatio átalános jogát sérti s az államok nem könnyen jönnek ellentétbe a polgárosodás követelményével. De lehetnek esetek és vannak is, midőn az állam nem adja ki az ő területén tartózkodó külföldi büntettest s vannak okok, melyek miatt ezt nem is teheti. Ezen esetek közé tartozik különösen az, ha azon országban, melynek területén a büntett elkövettetett s melylyel kiadási viszonyban nem állunk, „kivételes biróságok” gyakorolják a büntető törvénykezést, ugy, hogy az állam, mely a kiadásra felhivatik, azon meggyőződésre jut, hogy az esetben, ha a felhivásnak eleget tesz, nem a jogrend követelményét teljesitené. Lehetnek más esetek is, melyekben az állam czélszerünek látja megtagadni a kiadást, melyre szerződés által nincs kötelezve. Bármi legyen egyébiránt az ok, mely az államot a kiadás megtagadására birja: ez nem lehet az, hogy ez által a gonosztevő büntetlenségét biztositsa.
Sajátságos helyzet volna az, ha az állam területén büntetlenül járna és kelne oly egyén, a kiről mindenki tudja, hogy a szomszéd országban gyilkosságot vagy rablást követett el s az erkölcsiség és a jogrend gunyjára, egy idegen ország által mintegy oltalmaztatnék a megérdemlett büntetés ellen.
Külföldi büntettesek ellenében, ha kiadatásuk megtagadtatik, két módot követhet az állam; vagy kitiltja őket területéről vagy saját biróságai elé állitja őket azon büntett miatt, melyet külföldön követtek el.
Az államnak joggal kell birnia ezen módok mindegyikének alkalmazására s minthogy az utóbbi a büntetőtörvénykönyv keretébe tartozik, ez okból vétetett az be a 10-ik §-ba.
A magyar állam e jogot folyton gyakorolta is s néhány évvel ezelőtt egy nagy feltünést okozott esetben a hazai biróságok itéltek oly külföldi felett, a ki külföldön elkövetett büntett elkövetésével vádoltatott; az érintett esetben azonban a vád alapossága nem bizonyittatván be: a magyar biróság által felelősségre vont külföldi vádlott felmentetett.
„a mennyiben kiadatása nem rendeltetik el s az igazságügyminister a bünvádi eljárás meginditását elrendeli”.
Az államnak szabad kezet kell engedni ily esetekben, hogy - a mennyiben positiv kiadási szerződések nem kötik - vagy kiutasithassa vagy biróságai elé vonhassa a külföldit, vagy pedig bevárhassa az alkalmas időpontot, melyben a kiadást eszközölheti a nélkül, hogy mint ez kivételes biróságok felállitása esetén előfordul, a rendes biróságok és eljárási formák által nyujtott garantiáktól fosztassék meg az illető. Továbbá képzelhetők esetek, a melyekben az államnak nem áll érdekében a külföldit valamely külföldön elkövetett cselekményért büntetni. Ily esetekre nem volna helyes a belföldi birót a bünvádi eljárásra a törvényben kötelezni. Ezért tartandó fenn az igazságügyminister számára azon jog, hogy minden ily esetben tőle függjön a büntető eljárás meginditását elrendelni.
Mind a 9-ik, mind a 10-ik §-ból, összefüggésben a 13-ik §-szal,, több bonyolódott kérdés támadhat. Melyik állam területe képezi a büntett elkövetési helyét? A tettes az egyik állam határán lesben állva átlő a másik állam területére és meglövi ellenségét. Hol követtetett el ily esetben a büntett? Ott-e, hol a tettes puskáját elsütötte, vagy ott, a hol a lövés bünös eredménye bekövetkezett?
Megtörténhetik és meg is történt, hogy egy és ugyanazon cselekmény egyik része az egyik államban, másik része pedig egy másik államban foganatosittatott s azon sajátságos helyzet állott elő, hogy az egyik állam törvénye szerint nem büntetendő a cselekmény, mig a másik állam törvénye szerint büntetés alá esik. Ha ez utóbbi állam a tettes hazája: ez esetben nem forog fenn nehézség; de ha nem a tettes hazája az, a mely a cselekményt büntetés terhe alatt tiltja s a büntett vagy vétség nem egy cselekmény, hanem a cselekményeknek egymásba nyuló lánczolata által jött létre, melynek egyik része az egyik, a másik része a másik állam területén foganatosittatik: ez esetben nagy jelentőséget és fontosságot nyer a kérdés, hogy a két állam közül melyik tekintendő a büntett vagy vétség elkövetési helyének?
Nem rég egy gyakorlati eset alkalmából, melynek tárgyát egy Poroszországban tiltott, Hamburgban pedig megengedett s levezelés utján kötött szerződés képezte, a berlini főfölebbezési törvényszék itéletének helyessége, egy névtelen (valószinüleg Bar), valamint Wächter által kétségbe vonatott. Mindkét értekezés kiváló becscsel bir s tanulmányozása azon óhajt ébreszti fel, vajha a magyar jogirodalom termékei és biróságaink itéletei is minél előbb ily birálókra találnának, mint Savignynak egyik nagy fontosságu és sokáig megczáfolhatatlannak tartott, ide vonatkozó állitása s a berlini legfőbb biróság itélete e két tudós férfiban nyert.
A 8. § 2. pontjának, valamint a 9. és 10. § eseteiben, a tettesnek a magyar állam területére jötte után inditandó meg az eljárás.
Ezen szakasz a czéltalan contumationali eljárásoknak van hivatva elejét venni.
A jelen törvénynek azon rendeltei, melyek szerint az ebben meghatározott bizonyos büntettek vagy vétségek miatt az eljárás csak a sértett fél inditványára inditható meg, akkor is alkalmazandók, ha a cselekmény külföldön, akár magyar honos akár külföldi által követtetik el.
E szakasz szükségszerü folyománya a fenn kifejtett elveknek; és azon eszmének ad kifejezést, hogy, a mi nem hivatalból üldözendő, ha a magyar állam területén követtetik el, nem válik azzá az esetben sem, ha külföldön követtetett el. Erélyesebb és hatályosabb oltalomban nem részesittethetik a magyar állam területén s a magyar törvények által a külföld, mint milyent a magyar állam saját jogrendje és polgárai részére megállapit.
Külföldön elkövetett, azonban a jelen törvény 8-ik §-a alá nem eső büntett vagy vétség miatt nem indittathatik meg a bünvádi eljárás, ha a cselekmény az elkövetése helyén fennálló, vagy a jelen törvény szerint nem büntethető; vagy ha az megszünt büntethető lenni; vagy pedig, ha a büntetés az illetékes külföldi hatóság által elengedtetett.
Ha pedig a cselekményre, annak elkövetési helyén enyhébb büntetés van megállapitva: ez esetben az enyhébb büntetés lesz alkalmazandó.
E szakasz szoros összefüggésben áll a 9. és 10. §-kal s azok intézkedéseit bizonyos esetekre módositja.
Az egész III. fejezet alapelve a territorialitás lévén s az ezzel meg nem egyező intézkedések kivételt képezvén, az alapelvből következik, hogy épen ugy, a mint nem büntetendő a külföldön elkövetett közönséges büntett vagy vétség, ha az azon terület törvényei által nem fenyegettetik büntetéssel a hol elkövettetett: épen ugy nem lehet az büntethető a belföldön, ha az megszünt büntethető lenni, vagy az által, hogy a tettes a büntetését már külföldön kiállotta, vagy mert elévülés következett be, vagy a vád beadására követelt idő eredménytelenül járt le. Ugyanezen alapelv folyománya, hogy ha a tett elkövetési helyének törvénye enyhébb büntetést állapit meg, ezen enyhébb büntetés alkalmaztassék.
Kivételt képeznek a 8-ik §-ban felsorolt, a magyar állam elleni büntettek, melyekre vonatkozólag a törvény, az önvédelmi jognál fogva, más országok törvényeinek, hatóságainak befolyását kizárni szükségesnek látja.
A büntetésnek külföldön kiállott része, a hazai biróságok által megállapitandó büntetésbe mindig beszámitandó.
A külföldön hozott büntető itéletek Magyarországon hatálytalanok lévén, ezen elv szerint azoknak ott eszközlött végrehajtása sem jöhetne tekintetbe. Ha tehát a külföldön elkövetett büntett miatt ott elitélt magyar honos ottani fogságából megszöknék s az elkövetett cselekmény a 8-ik vagy a 9-ik § rendelkezése alá esik, hazájába érkeztekor, a 9-ik § rendelkezésénél fogva, a hazai biróság elé állitandó és elitélendő épen ugy, mintha külföldi itélet nem léteznék. De ez esetben igazságtalanság volna, ha itt is bünösnek találtatván, büntetésének kimérésénél semmi tekintet sem fordittatnék arra, hogy ugyanazon büntett miatt részben már külföldön is bünhödött s talán legnagyobb részét azon büntetésnek, melyet ismételt elitéltetése alkalmával a magyar biróság ellene kimért, már külföldön kiállotta.
„Külföldön kiállott rész.” Ez föltételezi, hogy a magyar biróság súlyosabb büntetés, illetőleg hosszabb tartamu szabadságbüntetést mér ki, mint a mennyit a tettes külföldön kiállott.
Súlyosabb büntetést, mint milyet azon terület törvénye állapit meg, melyen a büntett elkövettetett, a magyar biróság a 9-ik § szerint csupán a 8. § eseteiben szabhatván ki, a magyar honosnak ujabbi elitéltetése esetében, csak ritka kivételekkel és igen csekély külömbség fog mutatkozni a külföldi és a magyar biróság itélete között. Oly országban, mely az igazságügyet lényegének teljes fontossága szerint méltányolja, s a hol független és müvelt birói testület alkalmazza a törvényeket, a külföldi épen ugy részesittetik a biró oltalmában, mint a belföldi. A hazai biróság tehát, mely szintén részrehajlatlanul alkalmazza a törvényt saját honosa, mint a külföldi fölött, s melynek itéletére, a törvényben meghatározott esetek kivételével, nem gyakorol befolyást azon körülmény, hogy külföldön vagy belföldön követtetett-e el a büntett? alig lesz képes alaposabban és helyesebben megitélni a bünösséget és ennek fokát, mint a külföldi biró, a ki közvetlenül a tett elkövetése után s akkor itélt, midőn valamennyi bizonyiték még meg volt, mikor a tanuk még élénk emlékezetével birtak a történt dolognak s minden mozzanatának, midőn a birói szemle még a közvetlen intuitio erejével hatott a biró meggyőződésre.
A területiség eszméje nem engedvén meg, hogy a külföldi biró itélete a belföldön végrehajtassék: ez okból a jelen szakaszban föltett esetet illetőleg, mellőzhetetlen az ügynek ujabb fölvétele s ujabb itéletnek hozatala a belföldi biróság által. De az imént mondottak szerint rendszerint csekély külömbség lesz a kettő között s a leglényegesebb eredménye az ujabb itéletnek rendszerint az leend, melyet a törvényjavaslat 14-ik §-a követel, t. i. a magyar biróság általi kimondása annak, hogy egy és ugyanazon cselekményért kétszer nem bünhödhetik a tettes s hogy ennélfogva a büntetés azon része, melyet már külföldön kiállott, daczára annak, hogy a külföldi itélet a belföldön nem bir hatálylyal és igy annak, a mi érvénytelen magában, érvényes következményei sem lehetnek, mégis olyannak tekintendő, mintha azt a belföldön is hatályos itélet folytán állotta volna ki az elitélt.
Mi történik, ha az elitélt külföldön kimért egész büntetését kiállotta külföldön?
Erre a 9-ik § második bekezdésében foglaltatik a felelet; ez esetben a 8-ik §-ban megjelölt büntettek kivételével a cselekmény megszünvén büntethető lenni: további eljárásnak nincs helye s igy beszámitásról nem lehet szó. A külföldi itélet tehát, mely rendszerint a belföldön érvénytelen, e két irányban hatálylyal birónak ismertetik el a törvény által.
Mi történik, ha a tettes elhagyta azon területet, melyen a büntettet vagy vétséget elkövette s hazájába jött, mielőtt a külföldi biróság által reá kimért büntetését megkezdette volna?
Ez esetben a büntetés beszámitásáról szó sem lehet, mert hiányozván a 14-ik §-nak tényi föltétele, vagyis „a büntetésnek külföldön kiállott része:” ez okból ezen szakasz alkalmazhatóságának lehetősége ki van zárva.
Mindazonáltal, ha a külföldön elitélt hosszabb ideig tartó vizsgálati fogságban volt letartóztatva, a hazai biróság a 93-ik § értelmében a büntetés kimérésénél ezen körülményt figyelembe veendi.
A 14-ik § egyébiránt nemcsak a szabadságbüntetésre, illetőleg ennek betudására vonatkozik, hanem a büntetés egyéb nemeire is kiterjed. Igy például a pénzbüntetés, ha mind a külföldi, mind a belföldi biróság arra vagy arra is itéli a büntettest, s ha annak egyik része külföldön kifizettetett: ezen körülmény a büntetés ismételt kimérésénél szintén számitásba lesz veendő. Ez még az esetben sem mellőzhető, ha a belföldi biróság nem pénz-, hanem másnemü büntetésre itélné a tettest A külföldi itélet folytán, a sértett állam területén behajtott vagy lefizetett pénzbüntetés, a mennyiben ez csak egyik részét képezte a büntetésnek s e szerint a lefizetés által a cselekmény büntethetősége nem szünt meg: a hazai biróság által megállapitandó büntetésnél arányos számitásba lesz veendő.
Számitásba veendő a büntetés más neme is, például, ha ott, a hol vádlott elitéltetett, a testi büntetés fennállván, az ilynemü büntetés hajtatott végre az elitélten. Ez esetben is arányos beszámitásnak lesz helye.
Ha a magyar állam területén kivül elkövetett büntett vagy vétség miatt, a külföldi törvény szerint oly büntetés lenne alkalmazandó, melyet a jelen törvény el nem fogadott: az a jelen törvény (20. §) azon büntetési nemére lesz változtatandó, mely amahhoz legközelebb áll.
E szakasz természetes kifolyása azon elvnek, hogy az állam más büntetési nemet nem alkalmazhat, mint a minőt maga igazságosnak és czélszerünek tart.
Ha magyar honos, a magyar állam területén kivül, oly cselekményt követett el, melyre a jelen törvény által hivatalvesztés vagy a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése van megállapitva: e mellékbüntetés alkalmazása végett a bünvádi eljárás akkor is meginditandó, ha büntetését külföldön már kiállotta, vagy ha az az illetékes külföldi hatóság által elengedtetett.
Az ezen szakaszban megjelölt mellékbüntetések hatálya, magyar honost illetőleg, csakis kizárólag Magyarországban nyilvánulhatván s azoknak fölvételénél a büntetőtörvénykönyvbe az állam érdekei lévén irányadók, ez okból a 16-ik §-ban foglalt intézkedés mellőzhetetlen volt.
Magyar honos más állam hatóságának soha sem adható ki. A monarchia másik államának honosa csak a saját államhatóságának adható ki.
Az első bekezdéssel egy átalánosan elfogadott s a nemzetközi jogba is átment elv fejeztetik ki. A második bekezdés pedig, tekintettel a 7-ik §-ra, a már fentebb kifejtett indokoknál fogva volt szükséges.
Más állam hatósága által hozott büntető itélet a magyar állam területén nem hajtható végre.
Ezen szakasz is a területiség elvének folyománya.
A szöveg átalános s a büntető ügyben hozott mindennemü itéletre s ennek mindenik részére kiterjedvén, általa nemcsak a büntetés, hanem a külföldi biróság által bünvádi eljárás utján hozott itéletnek a magánjogi elégtételre vonatkozó intézkedése is a magyar állam területén végrehajthatatlannak mondatik ki.
Az országgyülés, ugy szintén a közös ügyek tárgyalására kiküldött bizottság tagjainak mentelmi jogára vonatkozó törvények és szabályok a jelen törvény által nem érintetnek.
„Jus publicum derogat juri privato,” A büntetőtörvények a köztörvény jellegével birnak ugyan, de nem tárgyai a szoros értelemben vett közjognak. Az ezen szakaszban megjelölt mentességek pedig az állam alkotmányának szükségszerü folyományát képezvén, a büntető törvénykönyvben is elismerendők.
A büntetési rendszerrel, valamint a büntetések egyes nemeivel, a mennyiben a törvényjavaslat szellemének s főbb jellemvonásainak ismertetésére szolgálnak: már az átalános indokolás terjedelmesebben foglalkozott. E helyütt a III. fejezetben tartalmazott azon lényegesebb szabványok lesznek indokolandók, melyek, habár nem képezik sarkpontjait a javaslatnak, mindazonáltal fontosságuk és horderejük szempontjából, az elhatározó okok kifejtését szükségessé teszik.
Három általános, illetőleg átalánosabb természetű kérdés látszik mindenekelőtt kiemelendőnek.
Az első: Nem változik-e meg a büntetendő cselekmény természete az által, hogy a törvény különös részében a büntettre határozott büntetés helyett, az itélet vétségi büntetést állapit meg?
A második kérdés az: Szükséges-e, hogy a törvény többnemű szabadságbüntetést állapitson meg, külön a büntettekre és a vétségekre?
A harmadik átalános kérdést a mellékbüntetések képezendik.
A büntetésnek, hogy igazságos legyen, arányban kell állania a cselekmény sulyosságával. Sulyos törvényszegés sulyos büntetést, csekély törvényszegés csekély büntetést von maga után. Ezen igen egyszerü és igen természetes tétel képezi a különnemü büntetések létokát. De ezáltal nincs megoldva a kérdés: hogy az esetben, ha a cselekmény objectiv ismérvei szerint sulyos ugyan, de az alanyi viszonyok a tettes bünösségét annyira enyhitik, hogy a büntettet képező cselekmény elkövetőjének megbüntetése a büntettre határozott, habár legenyhébb büntetéssel, igazságtalan tulszigor lenne: megengedhető-e, hogy a cselekmény a büntett jellemét ily esetben is megtartsa?
vagy nem követeli-e az igazság, hogy ily esetben a büntetéssel a cselekmény jelleme is változzék, vagyis a vétség büntetésével büntetendő cselekmény vétségnek mondassék ki?
A törvényjavaslat 20. §-ának ezen szavai:
„Az 1., 2. és 4. pontok alatt megjelölt büntetések „kizárólag büntettekre”, az 5. pont alatti pedig „kizárólag vétségekre alkalmazandók”: nem hagynak fenn kétséget az iránt, hogy a javaslatban követett irányeszme szerint azon cselekmény, a melynek büntetésére nem a büntett, hanem a vétség büntetése találtatik igazságosnak, nem képez büntettet, hanem csak vétséget. És nem is téteik különbség a javaslatban azon esetek között, melyek tüzetesen megjelölve lévén magában a törvényben, a büntetési-nemnek ily átváltoztatását, a törvényjavaslat határozott és különös rendeletéből vonják maguk után - mint a 84. § 2. és 3. pontjaiban, továbbá a 86. § második bekezdésében meghatározott esetek és azon esetek között, melyekben az átváltoztatást, a törvényjavaslat 90. §-ban vagy a 65., illetőleg 70. §-ban foglalt átalános utasitás folytán, a birói arbitrium rendeli el. A törvényjavaslat ezen szót „kizárólag” használja, a minek értelme minden megszoritást lehetetlenné tesz s egyszerüen és határozottan azt jelenti, hogy a mely esetben ki van zárva a büntett büntetésének alkalmazása, azon esetben ki van zárva a büntett léte is. Ha büntettet képez a cselekmény, ez esetben, de kizárólag csak is ezen esetben, büntethető az a büntett büntetésével s ha nem büntettethetik a cselekmény ily büntetéssel, akkor az nem is képezhet büntettet.
Ezen eszme az igazságban találja alapját, melylyel nem látszik megegyezőnek, hogy azon cselekmény, mely nem oly sulyos, hogy arra sulyos büntetés lenne megállapitható, mégis büntettnek, vagyis a törvényszegés legsulyosabb neméhez tartozó cselekménynek nyilvánittassék. Ha ez nem fogadtatnék el, ez esetben a törvény, mely egyrészről azt mondja, hogy az igazsággal megegyezőleg bizonyos cselekmény sulyos törvényszegést képez, ellentétbe jönne az itélettel, mely azt nyilatkoztatja ki, hogy a cselekmény, melyet sulyosnak minősit a törvény, ily csekély, hogy arra az igazság megsértése nélkül sulyos büntetést nem lehetett alkalmazni.
Ezen összeütközés, ezen ellentét, egész rendszerét képezné a kiegyezhetetlen ellenmondásoknak, s közvetlen hatása az volna, hogy összeütközésbe hozná a nép felfogását a törvény rendeletével. A nép egyszerü, de józan értelme soha sem lenne meggyőzhető arról, hogy sulyos törvényszegést, hogy büntettet képez a cselekmény, mely néhány havi fogházzal büntettetik; holott számtalan más esetekben, az ennél sokkal hosszabb tartamu fogházzal büntetett cselekmény ugyanazon biróság által, ugyanazon ünnepélyességel, vétségnek mondatott és hirdettetett ki.
Mindenik büntetendő cselekmény, concret alakjában s összefüggésében a cselekvővel, az erre vonatkozó személyes körülményekkel s a tettes elhatározására befolyt mozzanatokkal együtt áll a biró megitélése előtt. A biró, midőn itéletet hoz, nem különitheti el mereven az objectiv ismérvekben nyilvánuló tettet a subjectiv szempontoktól s nem mondhatja, hogy az elkövetett tett sulyos ugyan: ő mindazonáltal enyhe büntetést szab annak tettesére; a mint ellenkező esetben nem mondhatná, hogy ámbár a cselekmény nem sulyos: ő mindazonáltal sulyos büntetést mér annak elkövetőjére. Az eset többször fog előfordulni, hogy az, a mi objedtiv ismérve szerint büntett volna, a különös körülmények behatása által nem lesz büntethető sulyos büntetéssel. A gyakorlati jogász bizonyára sokszor tapasztalta, hogy a büntettet, illetőleg a bünösséget, több esetben csak egy hajszálnyi subtilis vonal választotta el a „jogos védelemtől”, - tehát a teljes büntelenségtől. Ha ily esetben, daczára annak, hogy vádlott a megsértett által támadtatott meg, hogy élete veszélyben forgott s a büntetés enyhesége által a biró is elismeri azt, hogy a tettes csak kevéssé vétkes; ha ily esetben vádlott tette, a felhozott körülmények daczára is, sulyos tettnek, - büntettnek minősittetnék: ez esetben a methodica és a dialectica minden mestersége elégtelenné válnék - az ezen enunciatioban rejlő világos ellentétnek összeegyeztetésére!
Az elméleti férfiak egyrésze az által vél kikerülhetni minden nehézséget, hogy a szándékosan elkövetett büntetendő cselekményeket kivétel nélkül büntetteknek, a gondatlanságból származó büntetendő cselekményeket pedig, szintén kivétel nélkül, vétségeknek akarja minősittetni.
Hogy a nehézség ez által nem volna megoldva, azt a most felhozottak után bátran lehet állitani. A cselekmény teljes tudattal és szándékosan követtethetett el, a mi egyébiránt mindenik büntett szükségszerü föltétele; de azért a szándékos cselekmény elkövetőjének bünössége több esetben mégis lehet oly csekély, hogy igazságosan nem lesz büntethető a büntett büntetésével, - vagyis sulyos büntetéssel. Az imént föltett kérdések ez esetben is ujolag fel fognak merülni, s a nép gyakorlati érzéke, a doctrinalis megkülönböztetés daczára is csak azt fogja kérdezni: miért sulyos e cselekmény, ha büntetése enyhe? és miért enyhébb ama másik cselekmény, - vagyis miért vétség az, ha büntetése sulyosabb, mint ezé, a mely büntettnek mondatik s melynek büntetése sokkal csekélyebb? A becsületsértés például szándékosan követtetik el, de azért nem esik semmiféle igazságos rendszer szerint sulyos büntetés alá. Ezen cselekmény a megjelölt doctrina szerint mindig büntett volna, mindazonáltal mindig enyhe büntetéssel, gyakran csak pénzbüntetéssel büntettetnék. A birói itélet tehát, - a felállitott eszme elfogadásával mindenik becsületsértési esetben, a fentebb kiemelt ellentétet tüntetné fel. A nép vagy nem hinné azt, hogy a becsületsértés sulyos cselekmény; vagy pedig azt nem hinné el, hogy az arra kimért csekély büntetés igazságos.
Arra nézve, hogy oly cselekményre, mely tárgyi tekintetben a büntett minden ismérveit foglalja magában, a vétség büntetését alkalmazni lehet: erre nézve nincs eltérés az ujabb büntetőtörvénykönyvekben. Több törvényhozás a kettős büntetési tételek megállapitásával szentesiti az igazság ezen mellőzhetlen követelményét akként, hogy a büntetendő cselekmény sulyosabb foka, az alternativ büntetés sulyosabb fokával, annak enyhébb esetei pedig enyhébb büntetéssel fenyittetnek. Ezen enyhébb büntetés a legtöbb esetben a vétségekre megállapitott valamelyik büntetési-nem; ugy hogy az esetben, ha a biró a fennforgó viszonyok megitéléséből azon meggyőződésre jut, hogy az enyhitő körülmények az enyhébb büntetési tétel alkalmazását teszik szükségessé, ez esetre már magában a cselekmény mikénti megbüntetését rendelő törvényben találja azon utasitást, hogy ne a büntett, hanem a vétség büntetését alkalmazza s ennek folytán a cselekményt ne büntettnek, hanem vétségnek nyilvánitsa.
Ezen rendszert követi a német birodalmi büntetőtörvénykönyv, melynek például a 85-ik §-ában az rendeltetik, hogy a „szövetkezés felségsértésre”, ha előkészületi cselekmények nem foganatosittattak, 5 évnél lejebb nem szállitható fegyházzal vagy várfogsággal büntetendő; ha azonban enyhitő körülmények forognak fenn, a büntetés 2 évi várfogságnál nem lehet csekélyebb. Az első esetben tehát - a 85. §-nak összehasonlitásából az 1-ső §-szal - az következik, hogy a cselekmény büntettet, a második esetben pedig vétséget képez.
Ugyanez áll „valamely szövetségi fejedelem megsértésére nézve”, mely a 98. § szerint 10 évig terjedhető fegyházzal vagy várfogsággal büntetendő, mig ugyanazon cselekmény büntetése, az idézett szakasz második bekezdése szerint, 6 hónapig terjedhető várfogságra szállitható le. Itt is büntettet vagy vétséget képez a cselekmény a szerint, a mint az a concret esetben sulyosnak vagy nem sulyosnak és ennélfogva sulyos vagy enyhe büntetéssel büntetendőnek mutatkozik.
Hasonló intézkedés tartalmaztatik a 146. §-ban a pénzhamisitásra nézve, valamint a b. t. k. több más helyein.
Az 1870-ik évi ausztriai b. t. k. tervezete nem állapit meg kettős büntetési tételeket, hanem a 79. §-ban a biró rendkivüli enyhitési jogát szabályozván, nem zárja ki a sulyosabb nemü szabadságbüntetéseknek enyhébbekre változtatását, vagyis a 23. § szerint a büntettekre határozott büntetések helyett, a vétségekre rendelt büntetés alkalmazását.
Az indokok nem nyilatkoznak ugyan az iránt, vajjon ez által a cselekmény is vétséggé válik-e; azonban a 23. § határozott rendelkezéséből alig lehetne az ellenkezőt következtetni.
Átható szabályt állitott fel e tekintetben az 1861-ik évi bajor b. t. k., mely mindjárt 2-ik czikkében kimondja:
„hogy azon esetekben, melyekben a törvény a büntett büntetésének átváltoztatását a vétség büntetésére, vagy a vétség büntetésének átváltoztatását a kihágás büntetésére megengedi, az ekkép megbüntetett cselekmény a vétség vagy kihágás természetét veszi fel”.
A jelen törvényjavaslat megállapitásánál fontosabbaknak, az igazsággal s a nép érzületeivel megegyezőbbeknek tekintettek az imént kiemelt indokok, mint az ellenkező nézet érvei; s ennek megfelelőleg a 20. § ezen kitételével „kizárólag” akként tartatott megoldandónak a kérdés, hogy a vétség büntetése oly cselekményre, mely nem képez vétséget, nem lévén alkalmazható, mindenik esetben, melyben a biró az igazság érdekében szükségesnek látja, hogy akár a 84., vagy a 86. §, akár pedig a 90. § alkalmazásával a cselekményre, mely tárgyi ismérvei szerint büntettet képez, a vétség büntetését rendelje, ezzel egyszersmind maga a cselekmény is vétségnek minősitendő.
Annál indokoltabbnak tartatott ez, mert a franczia büntetőtörvénykönyv ellenkező rendszere maguk a legkitünőbb franczia criminálisták által megtámadtatott s azon rendszer helytelensége már a porosz b. t. k. előkészitésénél meggyőzőleg kimutattatott.
Nem kerülheti ki egyébiránt a figyelmet azon - az általános indokolásban is kiemelt szempont, - hogy ezen esetek csakis rendkivüliek lévén, a törvényjavaslat természetével ellenkeznék, ha a 90. § kivételes intézkedései s ennek folytán a büntetteknek vétségekké változtatása rendszerré válhatnának.
Szükséges-e, hogy a törvény többnemü szabadságbüntetést állapitson meg külön a büntettekre, valamint a vétségekre?
A büntetés csak ugy lehet mindenik esetben igazságos arányban a büntett sulyával és a tettes bünösségi fokával, ha fokozható, felosztható s ez által a cselekmény és a cselekvő egyéniségéhez lehetőleg arányositható. Ez nem érethetik el bármely egynemü büntetés által, sőt az egynemü szabadságbüntetés által sem.
A tapasztalás mindenütt azt mutatja, hogy a büntetések valamennyi nemei között a szabadságbüntetések alkalmaztatnak a leggyakrabban, ugy hogy ezek tekinthetők a rendszeres, a többiek pedig a kivételes büntetéseknek. A büntetés ezen nemeinek kell tehát kiválólag birniok mindazon tulajdonságokkal, a melyek a büntetés elveinek és czéljainak megvalósitására szükségesek. A fenn megjelölt követelményeknek megfelelő tulajdonságokat nem egyesiti magában a szabadságbüntetés egyik külön neme sem, sőt azokat nem is egyesitheti; mert mindegyike sajátszerü, azon büntetési-nem lényegét képező jellemmel birván, megszünik azon nemü szabadságbüntetés lenni, mihelyt e jellemvonásától megfosztatik. A fegyház képezi a legsulyosabb szabadságbüntetést; ilynemü büntetés, tekintve némely büntett undokságát és borzasztó voltát, valamint a tettes gonoszságát, nem nélkülözhető a büntetések rendszerében; de a fegyház azonnal megszünnék a legsulyosabb büntettek arányos büntetése lenni, mihelyt azon alkatrészek, azon intézkedések megváltoztatnak, a melyektől föltételezve van, hogy sulyosan, intensiv erővel hasson az egyénre s fokozott szenvedések okozása által éreztesse vele az állam igazságos büntető hatalmának erélyét és sulyát. Egy bizonyos pontig enyhithető a büntetés intensivitása egy és ugyanazon büntetési-nem alkalmazása mellett is a nélkül, hogy ezen büntetés elveszitse jellemét; de azon ponton tul, a büntetésnek jellemző sajátsága vétetnék el s a sulyos büntetési-nemből enyhe büntetés válnék.
Minthogy pedig a fenn kiemelt kellékek szerint nem csupán sulyos, hanem enyhe büntetések is szükségeltetnek, sőt a büntetendő cselekmények változatos fokai szerinti igazságos bünhődés, ezen két végletnek megfelelő büntetések által sem eszközölhető: ez okból többrendü szabadságbüntetésekre van szükség s helyes büntetési rendszerről nem lehet szó, ha ennek leglényegesebb föltétele, a többrendü, a kellékeikben és intensivitásukban különböző szabadságbüntetési-nemek hiányzanak.
A büntetés intensivitása nem pótoltathatik a tartamnak hosszasága által s viszont a tartam nem pótoltathatik a suly által: ez alig igényel bizonyitást.
A büntetés tartama ugyanis, eltekintve a természet által vont határtól, a büntetés czéljában s hatása föltételében találja mérvének szükségszerü korlátait; továbbá azon tekintetben, hogy ezen kiegyenlitési mód szerint mindenik büntetendő cselekmény, vagy kivétel nélkül sulyos vagy kivétel nélkül enyhe büntetéssel volna büntetendő. Az első esetben a büntetésnek akkép kellene construálva lennie, hogy az a közvetlenül ható szenvedések különböző nemeit mintegy concentrálja s ez által aránylag rövid idő alatt annyi sanyaruságot és fájdalmat okozzon a büntettesnek, hogy ez utóbbi tette gonoszságának mértéke szerint, e rövid idő alatt is elegendő sulyosan bünhödjék; a második esetben pedig évekre kellene nyujtani az aránylag csekélyebb büntett büntetését is, hogy a szenvedések azon összegét, mely a büntetés igazságos voltának megfelel, a hosszu tartamban felosztva érezze az elitélt. Egy bizonyos szenvedési quantumot concentrálva vagy diluálva éreztetni az elitélttel: ez volna a most kiemelt rendszernek természetes folyománya.
Az első esetben - eltekintve attól, hogy ez a középkor kinzó eszközeihez vezetne, a büntetésnek a bünhödésen kivüli feladatáról, mint a nevelésről, az oktatásról, rendhez, munkához szoktatásról, nem lehetne szó; a második esetben pedig, mint az általános indokolásban, az ehhez csatolt külön függelékben kimutattatott, a büntetés első időszakában nyert eredmények a büntetés hosszu tartama által rendszerint meghiusittatnának.
Mind az egyik, mind a másik rendszer helytelen volna; a helyes rendszer csakis az, a mely többrendü szabadságbüntetést állit fel s ezáltal lehetővé teszi, hogy a büntetendő cselekmény büntetésének megállapitásánál, a büntetés intensiv sulya, annak tartamával együtt vétessék számitásba s e két elem mindegyike egymást kölcsönösen fokozza vagy mérsékelje.
Ez áll nemcsak arra nézve, hogy a büntett külön és a vétség szintén külön szabadságbüntetéssel büntettessék, hanem arra is, hogy a szabadságbüntetéssel büntetendő legsulyosabb és a legcsekélyebb „büntettek” büntetése között is kell különbségnek létezni - a büntetési-nemben.
A mint a büntettekre nézve, ugy áll e szabály a vétségekre nézve is. Fokozatok lévén a tett sulyosságában, fokozatoknak kell lenni a büntetésnek sulyában és módozataiban is.
Ezen igazság az átalánosan elismertek közé tartozik s a legtöbb állam büntető rendszere által gyakorlati hatályra is emeltetett.
I. A franczia Code pénal büntetései a következők:
Art. 7. Les peines afflictives et infamantes sont:
1. La mort;
2. Les travaux forcés a perpétuité;
3. La déportation;
4. Les travaux forcés a temps;
5. La détention;
6. La réclusion.
Art. 8. Les peines infamantes sont:
1. Le bannissement;
2. La degradation civique.
Art. 9. Les peines en matiére correctionelle sont:
1. L'emprissonnement a temps dans un lieu de correction;
2. L'interdiction a temps de certains droits civiques, civils ou de famille;
3. L'amende.
II. A belga büntetőtörvénykönyv büntetései a következők:
Art. 7. Les peines applicables aux infractions sont:
En matiére criminelle:
1. La mort;
2. Les travaux forcés;
3. La détention;
4. La réclusion.
En matiére correctionelle et de police
L'emprisonnement.
En matiére criminelle et correctionelle:
1. L'interdietion de certains droits politiques et civils;
2. Le renvoi sous la surveillance spéciale de la police.
En matiére criminelle, correctionelle et de police.
1. L'amende;
2. La confiscation spéciale.
III. Az 1859-ik évi olasz bűntetőtörvénykönyv bűntetései ezek:
Delle pene criminali.
Art. 13. Le pene criminali sono:
1. La morte;
2. I lavori forzati a vita;
3. I lavori forzati a tempo;
4. La reclusione;
5. La relegazione;
6. L'interdizione dei publici uffizi.
Delle pene correzionali.
Art. 26. Le pene correzionali sono:
1. Il carcere;
2. La custodia;
3. Il confino;
4. L'esilio locale;
5. La sospenzione dall' esercizio dei publici uffizi;
6. La multa.
Delle pene di polizia.
Art. 35. Le pene di polizia sono:
Gli arresti;
L'ammenda;
salvo il dispost dell' articolo 50.
IV. Az olasz bütetőtörvénykönyv tervezetének büntetései:
Art. 13. § 1. Le pene stabilite da questo codice, secondo l'ordine della loro gravit á sono:
a) Criminali, cioé:
1. la morte;
2. la reclusione a vita;
3. la reclusione temporanea;
4. la relegazione;
5. la decadenza dei pubblici uffiei;
b) Correzionali, cioé:
6. la prigionia;
7. la detenzione;
8. il confino;
9. l'esilio;
10. l'interdizione dai pubblici uffiei;
11. la multa.
V. Az ausztriai büntetőtörvénykönyv tervezetének büntetései a következők:
§ 23. Selbstständige oder Hauptstrafen sind:
A) Für Verbrechen:
1. Die Todes-,
2. Die Zuchthaus-,
3. Die Gefängniss-Strafe.
B) Für Vergehen:
1. Arrest-.
2. Einschliessung-,
3. Geldstrafe.
Hazai viszonyainkat illetőleg, 1848 előtt a büntetések különbözö és legváltozatosabb nemei voltak alkalmazásban; e tekintetben inkább a bőség, mint elégtelenség hibájában szenvedett előbbi büntetési rendszerünk; 1848 óta azonban a fegyintézetek felállitása, börtöneinket illetőleg pedig némely megye által már 1848 előtt, a legujabb időkben pedig a kormány által eszközlött épitések, felszerelések és egyéb intézkedések folytán, legalább e külső kellékek tekintetében, a helyes fejlesztés első föltételeit szereztük meg.
A fegyház és börtönbüntetés javaslatba hozatalával tehát ujitás nem terveztetik; mert a büntettekre nézve, e kétnemü szabadságbüntetés ma is fennáll. Csupán a végrehajtás módozatai változnának s azonfölül a helyett, hogy már az 1 évet tulhaladó szabadságbüntetések a fegyházban hajtatnak végre, a javaslat szerint ezen büntetési-nem csak az ellen lenne alkalmazható, a kire nézve az itélet határozottan ezen nemü büntetést állapitja meg; s az lenne a további különbség, hogy a fegyház legrövidebb tartama 2 év lévén, ezen rendszer elfogadása után, a fegyházak rabszáma apadna, mig ellenben a börtönöké növekednék.
Az 1843-dik évi törvényjavaslat is különböző szabadságbüntetéseket állapitott meg. Ehhez tartozik még az is, hogy e javaslat harmadik részének 32-ik §-sza szerint, a biró az egyszerű fogság alkalmazása esetében, a munkára, táplálásra és életrendre nézve a törvényjavaslatban meg nem határozott megszoritásokat vagy sanyaritásokat is rendelhet, a mi által a szabadságbüntetések igen változatos alakot vehetnek fel s az anyagi rész 8-dik §-szában megjelölt büntetési-nemek, a különféle sulyosithatások által sokféle büntetési-nemeket és fokozatokat eredményezhetnek.
A büntetések több fokozata tekintetében a jelen törvényjavaslat ugyanazon eszmét fogadta el, mely az 1843-dik évi javaslatban, a változatos büntetési módozatok elfogadását kikerülhetetlenné tette. A különbség csak az, hogy a jelen törvényjavaslat, mindenik büntetési-nemnek beltartalmát tüzetesen meghatározza, mig az 1843-dik évi javaslat, a büntetést sulyositó „megszoritásoknak és sanyaritásoknak” meghatározását s azoknak mértékét is a biróra bizván, ezen uton vélte elérni azt, a mit elérendőnek tartott, hogy t. i. az enyhe é a sulyos büntetések között közbenső fokozatok állapittassanak meg.
E közbenső fokozat szükséges a büntettekre, ugy mint a vétségekre nézve. A vétség és a sulyos büntett között közbenső fokozatot képezvén a kevésbé sulyos büntett: az ennek megfelelő büntetésül a börtön hozatott javaslatba; mig a sulyosabb vétségre nézve a fogház, az enyhébbre a pénzbüntetés foglal helyet a törvényjavaslat büntetési nemei között,
Harmadik átalános kérdésül: a mellékbüntetések jelöltettek meg.
A törvényjavaslat szerint mellékbüntetést képez a pénzbüntetés, - ha az a szabadságbüntetés mellett szabatik ki (20. § utolsó bekezdés); továbbá a hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése 54., 55., 56., 57., 58. §, végre az eltiltás a különös szakértelmet kivánó foglalkozástól.
A pénzbüntetésről alantabb leend szó; egyébiránt ez sem mint fő-, sem mint mellékbüntetés nem tartozik a vitás kérdések közé: ellenben a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése és annak kimondása, hogy valaki hosszabb vagy rövidebb ideig nem viselhet közhivatalt, ezen tételek folytonos tárgyai a vitának.
I. Két dolog tagadhatatlan, az t. i:
hogy a közönség nem látná biztositva az igazságot, ha annak alkalmazása oly egyénre bizatnék, a ki csalás, lopás vagy hamisitás miatt fegyházra itéltetvén, kiszabadulása után rögtön, vagy rövid idő mulva, mások fölött lenne hivatva itélni; továbbá
hogy a politikai jogoknak helyes, a közérdeknek megfelelő gyakorlata iránt nem bir biztositékot az állam oly egyénben, a ki például hazája területének valamely külhatalom hatalmába juttatása végett, a haza ellenségével szövetkezett s ez okból hűtlenség miatt elitéltetvén, büntetésének kiállása után, azonnal a törvényhozó-testületben foglalna helyet.
Ezen - kétségbe alig vehető tények képezik a legerősebb érvet a mellett, hogy az állam a büntetésüket kiállott büntettesekkel szemközt, bizonyos tekintetben és egy időre mintegy védelmi állásban marad, melyet csak az esetben ad fel, ha az illető egyének rövidebb vagy hosszabb ideig szabadon lévén: ez alatt oly büntetendő cselekményt nem követtek el, mely a bizalomnak további felfüggesztését szükségessé teszi.
Ismeretesek az ez ellen felhozott ellenvetések s különösen nagy hangsulylyal mondatik: hogy a hivatalképesség a honpolgárság ingaerens sajátsága s ez okból nincs joga az államnak azt a honpolgártól elvonni. Az állitás tagadásba vétetett s megczáfoltatott. A közhivatalnok nemcsak polgára az államnak, hanem annak különös megbizottja is, a ki az államhatóság egy részét gyakorolja, az állam czéljai, az állam érdeke szerint, a törvényeknek s az azok helyes végrehajtása végett kiadott utasitásoknak értelmében. Ily fontos s az egész társadalmat a legnagyobb mértékben érdeklő hivatás, különös biztositékot kiván annak részéről, a kire az bizatik. Nem csupán az állampolgári minőség, hanem egyéb kellékek is szükségeltetnek arra, hogy valaki azon kivételes helyzetbe hozassék, melyben mások fölött hatósági cselekményeket gyakorolhat az állam nevében. Ily különös megbizatásra nem ad jogot maga a honpolgárság; ehhez egyéb - s különösen a megbizónak a megbizandóba helyezett bizalma, szükséges.
Lényegben ugyanez áll a politikai jogok gyakorlatának elvonására nézve. A politikai jogok birtoklása sem föltétlen folyománya a honosságnak, hanem a törvény által meghatározott föltételekhez kötött jog. E föltételek éppen abban találják jogosultságokat, hogy az állam meggyőződése szerint, ezek által kerültetik el a visszaélés, vagyis a jognak használása nem az állam érdekében, hanem annak érdeke ellen.
Nem mozdittatott elő a kérdés jogi természetének felismerése s az ebből folyó helyes gyakorlat az által, hogy a hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése, a becsületi szempont alá helyeztetett, hogy t. i. a mellékbüntetések vagy mint bizonyos becstelenitő büntetéseknek törvényszerü következményei, vagy mint bizonyos büntetési-nemeknek becstelenitő folyományai állittattak fel s foglaltak helyet a különböző büntetési rendszerekben. Ezen felfogás által kihelyeztetik a kérdés helyes álláspontjából és a vita kifogyhatatlanná válik. A törvényjavaslat szövegezésénél nem volt irányadó sem a becstelenitő büntetési-nemeknek, sem a büntetés becstelenitő következményeinek szempontja. Nem a büntetés, hanem a büntett az, a mi becstelenit, „non poena, sed factum infamat.” A büntetés épen ellenkezőleg megszünteti a büntettet; az, a ki bünhödött, az erre okul szolgált cselekménye miatt nem tartathatik többé becstelennek.
A megjelölt mellékbüntetések nem találják tehát indokukat a becstelenségben, hanem azon tekintetekben, melyek fönnebb kiemeltettek. Nem is rejlik abban becstelenségi nyilatkozat, ha az állam bizonyos személyre nem bizza ügyeinek elintézését akár azért, mert nem találja fel benne a szükséges szellemi vagy egyéb tulajdonságokat; akár pedig azért, mert bizonyos körülmények bekövetkezésétől tételezi föl különös bizalmának azon egyénre ruházását. Ez esetben csupán azt mondja az állam, hogy a büntetését kiállott egyén és a közhivatalra nem képesitett többi tisztességes polgárok között találja fel benne a szükséges szellemi vagy egyéb tulajdonságokat; akár pedig azért, mert bizonyos körülmények bekövetkezésétől tételezi föl különös bizalmának azon egyénre ruházását. Ez esetben csupán azt mondja az állam, hogy a büntetését kiállott egyén és a közhivatalra nem képesitett többi tisztességes polgárok között nem tesz különbséget; de ez nem sérti senki becsületét, csupán azon garantiákkal övezi körül a közérdeket, melyeket az állami cselekmények törvényes, helyes és a közérdeknek megfelelő vezetésére nélkülözhetetleneknek lát.
Régibb törvényeink mind a hivatalvesztést, illetőleg a közhivatali képesség elvonását, mind pedig a politikai jogoktól való megfosztást sok esetben rendelik. A jogelvonásnak e mindkét neme bennfoglaltatott ugyanis az infamiában, melynek azonban még egyéb következményei is voltak.
„Infamiam juris incurrunt legibus nostris - mondja Vuchetich - 1-mo: Proditores fraterni sangvinis I-ae: 38., 39. 2-do: Tutores infideles ratione personae et proprietatis bonorum pupillarium. 1-ai: 123. 3-tio: Confectores adulteriarum litterarum II-ae; 16. 1723; 12. 4-to: Perjuriantes II-ae: 30. 1567:27. 5-to: Legitimorum mandatorum Judicialium non observantes 1563:78., 1625:4. 6-to: Depositarii, res amici fraudulenter intervenientes 1622:16. 7-mo: Larvam cum scientia continuantes Nobiles possessionati II-ae: 16. 1723:12. 46. 8-vo: Munera in comitiis, negotiorum causa dantes vel acceptantes 1649:44. § fin. 9-no: Privatam contributionem cum perturbatione pacis internae promittentes, Ulad: D. V. I. 10-mo: Contra Constitutiones Dietales Conventicula celebrantes, et illic legibus publicis repugnantia decernentes 1597:46., 1599:23. 11-mo: Contractu se ita obligantes, et sponsionem talem violantes, Matth. D. VI. 17. 12-mo: Judicem in sua functione contumelia afficientes. Ulad. D. I. 70”.
Ujabbkori törvényeinkben nem fordul ugyan elő az infamia sem mint büntetés, sem mint más büntetésnek folyománya, de a hivatalvesztés, illetőleg a képtelenités közhivatalra vagy közszolgálatra, valamint a politikai jogok gyakorlatának elvonása, legujabb törvényeinkben is rendeltetik. Ide tartozik az 1840: IX. törvénycikk 22. §-sza, melyben a következő szabály foglaltatik:
„Ilyen csőszöknek és felvigyázóknak tehát csak hiteles, jó erkölcsü és még büntetéssel meg nem rovott emberek stb. fogadtathatnak”.
Az 1869. IV. tc. 6-ik §-szának b) pontjában a birói hivatal viselhetésére nézve „feddhetlen jellem” követeltetvén, az által a birói hivatalból kizárattak mindazok, a kiket e tekintetben a birói itélet sujt.
A politikai jogok gyakorlatának felfüggesztését rendeli az 1848:V. tc. 2-ik §-sza, mely szerint a „hütlenség, csempészkedés, rablás, gyilkolás és gyujtogatás miatt fenyiték alatt levők” a választási jogban nem részesittethetnek s ezen szakaszszal összefüggésben, a 3-ik § szerint országgyülési képviselőknek meg sem választathatnak.
A községek és a törvényhatóságok rendezéséről szóló törvények is, mind a tisztviselőkre, mind a képviselőkre nézve tartalmaznak ilynemü megszoritásokat. Hogy azonban ezen eszme ezen törvényekben tovább nem vitetett keresztül, az természetes megfejtését találja abban, mert nem lévén büntetőtörvénykönyv, mely a hivatali képesség elvonását vagy a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztését bizonyos nemü büntettekre elrendelte volna, ennek hiányában a politikai, illetőleg a közigazgatási természetü törvényeknek kellett volna a büntett oly következményeit megállapitani, melyek sokkal részletesebb intézkedéseket tesznek szükségessé, hogysem e törvénynek keretében a kellő megoldás elérethetnék.
II. A kiemelt mellékbüntetések megengedhetőségén fölül - fontos kérdést képez még azoknak hordereje, vagyis azon korlátozásoknak tartalma, melyeket a törvény mellékbüntetésekkel egybeköt. Meddig terjed az államnak azon joga, mely őt alattvalói jogainak büntetésképeni korlátozására jogositja? A közjog területe képezi-e a jogositvány határait, vagy átnyulhat az a magánjog területére is?
A jelen törvényjavaslat nem lép be a magánjog sphaerájába. Nem capitis deminutio az, a mi itt kimondatik; nem vétetik el senkitől a családi jogba, vagy a dologi vagy a személyes jogba tartozó jogosultság, nem vétetik el a saját vagyon fölötti rendelkezési jog, még a végrendelkezés tekintetében sem; egyátalán nem foglaltatik az 55. és 56. §-ban oly korlátozás, mely a magánjog megszoritásának jellegével birna. Kivételt csupán az 55. § c) pontjában meghatározott rendelkezés képez, mely szerint a hivatalvesztésre itélt, gyámi és gondnoki minőségét is elveszti s azt, ha politikai jogai felfüggesztésére is elitéltetett, e felfüggesztés tartama alatt, ha pedig erre nem itéltetett, szabadságbüntetésének tartama alatt nem viselheti.
Ezen kivétel indokát találja azon kötelezettségben, melylyel az állam az önképviseletre nem képesitettek, a kiskoruak, a gyönge elméjüek, az állam legfelsőbb gondnoksága alatt levők iránt tartozik. A gyámi és gondnoki megbizás, akár a törvényben, akár a végrendeletben gyökerezzék az, föltételezi az azzal megbizott egyén azon tulajdonságait, melyek az ezen hivatással járó ügyek hű és helyes vezetését és intézését lehetőleg biztositják. E biztositékok legfőbbike a gyám, illetőleg a gondnok erkölcsiségében találtatik. Ha e garantia elveszett, kötelessége az államnak az ettől föltételezett jogot is elvonni, illetőleg felfüggeszteni mindaddig, mig az illetőnek viselete a megrendült bizalmat nem állitja helyre. Ezen kötelesség a hatóságilag rendelt gondnokokra nézve önmagától értetik; a végrendeleti gondnokokra nézve pedig azon föltevésben találja alapját, hogy a végrendelkező azon hitben rendelt bizonyos személyt gyermekei gondnokául, mert azt teljesen megbizhatónak tartotta. Ezen hite megczáfoltatván a később elkövetett büntett által, minthogy a végrendelkező időközben kimult s a végrendeleti intézkedés nem változtatható meg: az állam mint legfőbb gondnok kötelessége lett, a téves föltevésen alapuló gondnokrendelést, a gondnokoltakra nézve ártalmatlanná tenni.
Hazai törvényeink is elrendelték a gondnokság elvesztését, mint a büntett következményét, mindazon büntetendő cselekmények eseteiben, melyek miatt a tettes halálra itéltetett; H. K. I. R. 121. cz. 1. §, továbbá mint a büntetés következményét, mindazon büntetések esetében, melyek infamiát vontak maguk után. Ez kitünik abból, hogy az infamiára itélt, az I. R. 30. cz. 1., 2., 3. §-ai szerint nemcsak vagyonát, hanem személyére nézve az emberi tiszteletet is elvesztvén, oly gyalázattal sujtatik, hogy a keresztények közül kizártnak tekintendő. Igen természetes, hogy ily helyzetben, a mint ezt Frank is idézi: „qui juris sui non est, alterius tutelam gerere non potest”, a gondnokság megtarthatása lehetetlen volt.
A törvényjavaslat intézkedései szerint, a politikai jogok felfüggesztésével rendszerint egybe van kötve a hivatalvesztés is; ellenben a hivatalvesztésnek vannak több esetei, melyekben a politikai jogok gyakorlata nem függesztetik fel. Ez indokát találja abban, hogy a cselekmény természete szükségessé teszi ugyan az illetőnek hivatalától való elmozdittatását, de nem forog fenn a veszély arra nézve, hogy politikai jogainak gyakorlatával visszaélne. Ily esetben az 57. § első bekezdése szerint - szabadságbüntetésének kiálltával hivatalképességét azonnal visszanyeri.
III. Intézkedni kellett a törvényjavaslatban az iránt is:
a) vajjon kötelezőleg rendeltessék-e a mellékbüntetések alkalmazása? vagy pedig a biró belátására bizassék azok alkalmazása vagy mellőzése?
b) hogy mely ideig tarthat e jogok korlátozása, s nevezetesen, hogy a hivatalvesztésre itélt véglegesen elveszti-e hivatali képesitését?
A törvényjavaslat kötelezőleg javasolja megállapittatni e mellékbüntetések alkalmazását; ezen szempontból minden oly esetben, melyben a főbüntetésen kivül az 55., 56. §-ban meghatározott valamelyik mellékbüntetés szükségesnek mutatkozik, azt a biró a törvény erejénél fogva fogja alkalmazni. Az obligatorius rendelkezés indoka ugyanaz, mely az idézett szakaszban megjelölt mellékbüntetések fölvételének okául szolgált. A cselekmény objectiv minőségének kell irányadónak lenni az iránt, vajjon veszélyeztetve van-e a közérdek, illetőleg a közbizalom és a polgárok jogai megóvásának feladata az által, ha azon cselekmény elkövetője, büntetésének kiállása után azonnal vagy aránylag rövid idő mulva, valamely közhivatalba lép, illetőleg ha politikai jogokat gyakorol? Ha a cselekmény olyan, mely kizárja a föltevést, hogy büntett bünhödött elkövetőjének közhivatalba lépése a polgárok bizalmával találkozzék; vagy ha azon nagy érdekek tekintetében, melyeknek oltalma nem téveszthető szem elől, a bünhödésen kivül még egyéb garantia is szükséges; ez esetben a mellékbüntetés alkalmazását, az elkövetett cselekmény természete követeli; mig ellenben, ha a cselekmény nem bir ily sajátsággal: ez esetben e mellékbüntetések alkalmazásának egyáltalán nem lehet helye. Ezen objectiv minőségét a cselekménynek teljesen képes felismerni a törvényhozó; és ezen felismerésnél nincs egyébre szükség a végett, hogy a fenforgó kérdés tekintetében teljes megnyugvással adhasson az igazságnak és a közérdeknek megfelelő utasitást. Az enyhitő körülmények, melyek a concret esetben fennforoghatnak és sok esetben fenn is forognak, alapos indokul szolgálhatnak a jogkorlátozás tartamának megröviditésére, s e tekintetben a birót illeti a megállapitás; de nem változtathatják meg e körülmények a cselekmény jellegét, a cselekvő intentiójának a tettben nyilvánuló aljas voltát. A csalás aljas cselekmény marad, habár enyhitő körülmények között követtetett is el, s habár a fennforgó esetben csekély büntetéssel büntettetik.
De nem állithatni, hogy a népnek, a csalás elkövetője iránti bizalma nem ingattatott meg, s hogy megnyugvással látná őt néhány nappal a börtönből kiszabadulta után, mint birót itéletet mondani mások joga, vagyona, szabadsága és becsülete fölött. Ugyanezen eset forog fenn a lopás, a hamisitás, a hamis eskü, s más hasonló büntettek és vétségek elkövetőire nézve. Ha ily esetekben nem a törvény határoz a hivatali képtelenség fölött, hanem az ez iránti határozat a biró belátásától tétetik függővé, ez nem lehetne másként magyarázható, mint az által, hogy a törvényhozó nem tartja minden körülmény között helytelennek, hogy a csaló, a tolvaj, a hamisitó büntetésének kiállása után azonnal közhivatalba lépjen, vagy hogy a sikkasztás vagy pedig az ellenféllel - saját védencze megrontására irányzott szövetség miatt elitélt ügyvéd, büntetésének kiállása után, ismét folytassa ügyvédi hivatását.
Ezen felfogást alig lehetne helyeselni, mely egyébiránt összeütközésbe hozná a büntetőtörvényt azon alapeszmével, mely a „birói hatalom gyakorlatáról” szóló törvény hozatalánál átalános és helyeslő kifejezésre jutott.
A tartam tekintetében mindazonáltal nem fogadtatott el azon nézet, hogy az egyszer elkövetett, bár aljas büntett, egész életére képtelenné tegye a tettest akár a közszolgálatra, akár a politikai jogok gyakorlatára. Ennek elfogadása tagadásba vétele lenne a büntetés egyik főkellékének, a büntetés javitó hatásának; tagadása lenne továbbá a tapasztalás által bebizonyitott tényeknek, melyek igazolják, hogy több esetben a bár aljas motivumokon alapuló büntett miatt elitéltek, igen kitünő s hasznos polgárai lettek a hazának, s a közszolgálat terén is jelesen működtek.
A helyes törvényhozási politika is ellene szól az életfogytig tartó jogvesztésnek. A bünhödött egyéntől nem szabad elvenni a reményt, a kilátást, hogy bizonyos idő elteltével, s ez alatti erkölcsös viselete által, az egykor elkövetett büntett emlékével, annak minden következményei eltünnek, s hogy a javult egyén erényeinek, kiváló szolgálatainak, érdemeinek elismerése, teljesen el fogja oszlatni multjának sötét foltjait. E kilátás, e remény sokszor hatalmas rugonyává válik az erénynek, s emelő hatását a jóra fogékony, - habár egy izben eltévedt keblekre soha sem téveszti el.
A társadalom nem lehet engesztelhetetlen azok irányában, a kiket kénytelen volt egy izben megbüntetni; sőt ellenkezőleg neki kell nyujtania a támogató kezet, mely a sujtottakat erkölcsi törekvéseikben segitse és gyámolitsa. Ezt nemcsak az elitélt egyén, hanem önnönmaga érdekében is kell tennie, mert épen a társadalom nyer legtöbbet az által, ha méltatlan tagjai hasznos polgárokká válnak.
Igen helyes eszmét tartalmaz, s a kiemelt szempontoknak felel meg Boudet franczia belügyministernek 1865-ik évi rendelete, melyben meghagyatott a fegyházak és fogházak igazgatóinak, hogy az elitéltek börtönbe szállittatása után, azok bátoritására és jóviseletük előmozditására helyezzék kilátásba egykori teljes rehabilitattójukat, s hogy ezen intések és figyelmeztetések, a büntetés tartama alatt több izben, s a letartóztatottakra leginkább ható módokon ismételtessenek.
A franczia büntetőtörvénykönyv szerint ugyanis, a jogvesztés életfogytig tartó levén, szükségesek oly intézkedések, melyek az itélet hatályának egykori megszünését kilátásba helyezik; szóval szükségesnek látta a franczia törvényhozás és a kormány tudatni az elitéltekkel, hogy a jogvesztés a törvény értelmében nem föltétlenül tart életfogytig, hanem hogy az, az itélet daczára, rövidebb vagy hosszabb idő alatt megszüntethető.
A rehabilitatioról, mint külön intézményről annál is inkább kell szólanunk, mert a jogvesztés tartamának az itélet általi megállapitása helyett, a rehabilitationalis eljárás, az ujabb időben több oldalról ajánltatik. Ez alkalommal azonban csak az volt indokolandó, hogy a jogvesztés csak ideiglenes lehet, s hogy magában Francziaországban is nagy erölködések történnek arra nézve, hogy az, a mit a büntetőtörvénykönyv életfogytig tartónak állapit meg, a gyakorlatban csak ideiglenes legyen.
Ezt elfogadván alapeszméül, ebből természetesen foly, hogy az idő meghatározásánál a concret esetnek kell irányadónak lennie; a biró arbitrálásának tehát lehető tág tér engedendő. Ennek megfelelnek a törvényjavaslat 57. és 58. §-sai. Ezen szakaszok szerint büntett esetében 4 évtől 10 évig, vétség esetében pedig 1 évtől 3 évig tarthat a megjelölt jogok elvonása. A minimum és maximum közötti tér tehát elég nagy arra, hogy a biró a mellékbüntetéseket mindenik eset és mindenik büntettes individualitása szerint, igazságosan s a czélnak megfelelőleg állapithassa meg.
IV. A tartamnak meghatározásával egyébiránt nem lehet alaposan foglalkozni a nélkül, hogy azon kérdés fel ne vettessék: vajjon nem helyesebb-e a rehabilitalionalis rendszer, a tartamnak a törvény, illetőleg a biró általi megállapitásánál? Nem tagadhatni, hogy a franczia rendszer alapgondolata helyes. A büntettesnek visszahelyezése a jogok teljes élvezetébe, a fogság tartama alatti és azutáni viseletétől, továbbá a büntetendő cselekmény által okozott károk megtéritésétől, illetőleg a kártérités nem teljesitése miatti külön büntetés kiállásától tétetvén függővé: a bünhödött fogságának kiszenvedése vagy elengedése után is ösztönt nyer teljes rehabilitatiójának önereje általi kiküzdésére. A gyakorlat tapasztalatai mindazonáltal Francziaországban sem igazolták a rendszer helyességét. Épen a körirat, mely az imént idéztetett, tartalmazza a minister azon bevallását: „hogy a rehabilitatio iránti kérvények legnagyobb része, az aránylag csekély vétség miatt, enyhe correctionalis büntetésekre itéltek által nyujtatnak be. Ellenben a fegyházakból kiszabadultak közül, a kiknek regeneratioja annyira ohajtandó, igen kevesen igénylik a jogaikba visszahelyezés jótékonyságát.” Ezen, a legilletékesebb tekintély által constatált tény, bevallása annak, hogy a büntett miatt elitéltek tulnyomó nagy száma Francziaországban életfogytig jogvesztett marad.
De azon minduntalan változó törvényhozási intézkedések is, a melyek ez ügyre vonatkozólag egymást oly gyakran felváltják, világos tanusitványai annak, hogy az intézmény, daczára régiségének, még mindig a kisérletek stadiumában van, s hogy az eredmények mindekkoráig nem felelnek meg a reményeknek.
A rehabilitatio már az ancien régime alatt is szabályozva volt s szabályszerü eljárás tárgyát képezte: az 1791-ik évi törvényhozás ujra szabályozta azt. A büntetés utáni 10 év elteltével joga volt az elitéltnek rehabilitatióját kérni s e végett folyamodását lakhelye municipalis hatóságához adta be, melynek tagjai kötelesek voltak, a kérvényezőnek viseletére vonatkozólag a szükséges adatokat nyolcz nap alatt megszerezni s ezen idő elteltével nyilvános ülésben tanácskozni a kérelem támogatása vagy elvetése fölött. Ha a többség azt határozta, hogy a kérelem támogatandó, ez esetben a hatóság két tagja, a kérelmezővel a terület büntetőtörvényszékéhez ment s következő nyilatkozatot tett:
„N. N. büntetését kiállván, büntetteért bünhödött; jelenleg viselete kifogástalan; mi tehát hazája nevében kivánjuk, hogy büntettének bélyege eltörültessék.”
Erre a törvényszék elnöke - minden vizsgálat és tanácskozás nélkül - a következő nyilatkozatot tette:
„A haza bizonyságára és kivánatára, a törvény és a törvényszék eltörli az ön által elkövetett büntettnek bélyegét.”
Az ekként nyert rehabilitatio megszüntette ugyan a jogképesség elvonását: de a tényleges polgári jogát csak az esetben gyakorolhatta a fölmentett, ha a büntett által elkövetett kárért eleget tett s az itéletben ellene megállapitott pénzbeli kötelezettségeket teljesitette.
Ezen eljárás megváltoztattatott az 1808-ik évi Code d''instr. czim. 619-634. §-ai által, melynek egyes intézkedéseit viszont az 1832. évi törvény változtatta meg; 1842-ben azonban, az egész rendszer megváltoztatását czélzó törvényjavaslat terjesztetett elő. Mély és alapos tanulmányok és discussiók tárgyát képezte e javaslat s ez volt az első alkalom arra, hogy a rehabilitatio összefüggésbe hozassék a börtönreformmal; de épen a tárgynak természete, messze kiható ágazatai, szoros összefüggése sok egyéb tényezőkkel, nem tették lehetővé az átalános szólamok illusiójából kibontakozott törvényhozásnak, hogy a nem épen égető kérdés fölött, aránylag rövid idő alatt határozzon, vagy is hogy a fölött a sebesség fölületességével haladjon el. 1846-ik évben ujból fölvétetett a törvényjavaslat, de eredmény akkor sem éretett el. 1848-ban az ideiglenes kormány kihelyezte hatályukból az előbbi törvényeket s ideiglenes rendelet által szabályozta az ügyet. 1852-ben uj törvény szabályozta a kérdést, melyet ismét az 1864-ki törvény egészitett ki, s mint Boudet 1866-ik évi körrendelete mutatja, a várakozásnak ez sem felelt meg.
Ismertetésül, s mert a kérdés más országokban is vitattatik, a III. Függelék II. száma alatt közöltetik az 1852-ki franczia törvény egész szövege; s annak igazolásául, mily controversiák merülnek fel a rehabilitatio kérdésében, - közöltetnek egyszersmind a legjelesebb s legtudósabb jogászok egyikének, Dupin-nek, mint procureur general-nak ily ügyben a semmitőszékhez intézett előterjesztése és ez utóbbinak határozata.
A felhozottak kétségtelenné teszik, hogy a nagy fontosságu kérdésre nézve mai napig sem éretett el a megállapodás, s hogy a remények - Francziaországban sem váltattak be az eredmények által. Nem tagadhatni mindazonáltal, hogy az alapgondolat igen helyes s ez feljogositja a föltevést, hogy a helyes eszme helyes kivitelére szükséges szervezet is meg fog találtatni.
Hogy azonban ez nálunk ma - még sokkal kevésbbé lenne elérhető, mint Francziaországban, ezt a két ország közigazgatási szervezetének összehasonlitása kétségtelenné teszi. A mi intézményeink a fejlődés stadiumában vannak; a helyes közigazgatás, a jó intézményeken fölül csak hosszabb idő tapasztalatainak, a közegek kellő képzettségének, valamint hivatásuk fontossága által sugalmazott szellem megszilárdulásának és uralmának eredménye. Ma ezen föltételek nem léteznek még azon mérvben, a mint szükséges arra nézve, hogy azokban a rehabilitionalis eljárás sikeres alkalmazásának tényezőjét találjuk; a kisérlet tehát ma még - már ezen szempontból sem volna ajánlható.
V. A jogkorlátozás elvi kérdésén és tartamán kivül lényeges kérdést képez még az: mily büntettekre, illetőleg vétségekre állapitja meg a törvény a mellékbüntetést?
A törvényjavaslat ebbeli intézkedéseinek legalaposabb indokolását és igazolását képezi azon cselekmények felsorolása, melyekre e mellékbüntetés alkalmaztatása javasoltatik. A felsorolás igazolni fogja azt, hogy azok között nincs egyetlen oly büntett vagy vétség, melynek tárgyi természete ne indokolná a kérdéses intézkedést.
A politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése és a hivatalvesztés a törvényjavaslat szerint, a következő esetekben állapittatott meg:
1. a felségsértés valamennyi eseteiben - 136. § -;
2. a király, a királyi ház tagjainak bántalmazása és a király megsértése eseteiben - 137. és 139. § -;
3. a hűtlenség valamennyi eseteiben - 148. § -;
4. a lázadás eseteiben - 150. és 153. § -;
5. a polgároknak választási joga ellen elkövetett büntettek és vétségek valamennyi eseteiben - 181. § -;
6. a személyes szabadságnak magánszemélyek általi megsértése esetében - 314. § -;
7. a lopás büntette esetében - 325., 326., 327. és 330. § -;
8. a rablás és zsarolás esetében - 333., 334., 339. és 340. § -;
9. a sikkasztás büntette esetében - 344. § -;
10. az orgazdaság és bünpártolás eseteiben - 352., 353. és 355. § -;
11. a közokirathamisitás esetében - 367., 368., 369., 370., 371., 372., 373., 374. és 375. § -;
12. a csalárd bukás eseteiben - 389. § -;
13. a gyujtogatás valamennyi eseteiben - 400. § -;
14. a katonáknak szökésre, vagy a behivási parancsolat iránti engedetlenségre és a védkötelezetteknek ezen kötelességük megszegésére irányzott csábitása valamennyi eseteiben - 431. § -;
15. a hivatali büntettek és vétségek valamennyi eseteiben - 453. § -;
16. az ügyvédi visszaélés valamennyi esetében a 457. §-ban meghatározottnak kivételével - 459. § -.
A hivatalvesztésnek a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése nélkül a következő esetekben volna helye:
1. a király megsértése esetében - 138. § -;
2. a lázadásnak a 150. és 153. § alá nem tartozó eseteiben - 160. § -;
3. a közhatóságok vagy közhatósági közegek elleni erőszak valamennyi esetében - 165. § -;
4. a polgároknak választási joga ellen közhivatalnokok által elkövetett büntettek és vétségek valamennyi esetében - 181. § -;
5. a személyes szabadságnak, a házjognak, továbbá a levél és távirdatitoknak közhivatalnokok általi megsértése minden esetében - 195. § -;
6. a hamis tanuzás és hamis eskü esetében - 213. § -;
7. a szemérem elleni büntettek és vétségek valamennyi esetében - 238 § -;
8. az ember élete elleni büntettek és vétségek összes eseteiben - 278. § -;
9. a személyes szabadságnak magánszemélyek általi megsértése minden esetében - 316. § -;
10. a lopás vétsége eseteiben - 330. § -;
11. a zsarolás büntette esetében - 338. § -;
12. a sikkasztás és hűtlen kezelés esetében - 342., 344. és 347. § -;
13. az orgazdaság és bünpártolásnak - a 352., 355. és 356. §-ban meghatározott eseteiben;
14. a csalás valamennyi eseteiben - 364. § -;
15. a magánokirat hamisitása valamennyi eseteiben - 378. § -;
16. az orvosi és községi hamis bizonyitványok kiállitása és használata esetében - 385. és 386. § -;
17. a szándékosan okozott vizáradás valamennyi esetében - 406. § -;
18. a vaspályák, hajók, távirdák megrongálása és egyéb közveszélyü cselekmények esetében - 400. és 413. § -;
19. a foglyok megszöktetésének minden eseteiben - 420. § -;
20. az ügyvédi visszaélésnek, a 457. §-ban meghatározott esetében;
21. a vétkes bukás vétsége esetében; és
22. a pénzhamisitás vétsége esetében.
Csupán a politikai jogok felfüggesztésének van helye - a 181. § első bekezdése szerint: a polgároknak választási joga ellen elkövetett büntett vagy vétség esetében.
Mellékbüntetést képez még - a különös szakismeretet megkivánó foglalkozásnak eltiltása, - 60. § -.
Az 1871:VIII. törvénycikk az iparszabadságot mondja ki; a 105. §-ban azonban megjelöli azon foglalkozásokat, a melyek nem tartoznak az ipar körébe. Ezek között foglalvák: az ügyvédi, mérnöki s a gyógyászati foglalkozások is. Azon személyekre nézve tehát, a kik életpálya gyanánt e foglalkozások valamelyikét gyakorolják, nem bir hatálylyal a 84. §-ban kimondott azon szabály, mely szerint „iparüzhetés jogától senki, sem birói itélet, sem közigazgatási határozat által nem fosztható meg.” A mérnökök alatt kétségtelenül a technikai szakmát gyakorlók s igy az épitészek is értetnek. Midőn tehát a jelen törvényjavaslat, a most érintett foglalkozások gyakorlatának eltiltását rendeli, ezáltal még elvi szempontból sem jön összeütközésbe a fennálló törvénynyel, melynek 90., 91. és 92. §-szai egyébiránt kihágás esetében, szintén megengedik bizonyos ipar folytatásának eltiltását.
Azon ok - mely az idézett szakaszok kivételes intézkedésének elfogadásánál irányadó volt - még nagyobb mérvben érvényesül a jelen törvény 280. és 299. §-aiban meghatározott esetekre nézve. Az orvos, a gyógyszerész, a szülész, az épitész, a ki szakmája gyakorlatában nyilvánuló tudatlanságból, mások életének elvesztését okozta; a kinek tudatlansága miatt talán már több izben, mások sulyosan megsérültek, nyomorékokká váltak: nem hagyható továbbra is azon foglalkozás gyakorlatában, a melyhez nem ért s a melyben embertársai szerencsétlenségét, a családok nyomorát idézi elő. A törvényhozás, - mely a tudatlanság ennyire veszélyes pusztitásainak utját nem állaná, alig teljesitené helyesen feladatát s alig felelne meg azon hivatásának, melyet a polgárok érdekében betöltenie kell. Ennek ellenében a hivatkozás arra, hogy az ügy ellen orvos által ne gyógyittassa magát senki, hogy a gondatlan gyógyszerész gyógytára elkerülhető, hogy a szakképességgel nem biró épitészt nem kell megbizni az épitéssel, ezen s hasonló ellenvetések nem birnak sulylyal. Mert először - az épitész - a mérnök - például a bányamérnök tudatlansága által gyakran nem az szenved, a ki őt alkalmazta, hanem sok esetben a munkások, sok esetben azok, a kik véletlenül akkor vannak az épületben, midőn a hibás tervezés vagy rosz épités következtében összeomlik az épitmény vagy beszakad a mű. De az orvosra nézve sem áll - különösen falun, hogy azok között választani lehetne. Két vagy több orvos még a kisebb városokban is alig találja fennállhatását biztositva; s ha ily helyen már letelepedett egy tudatlan vagy gondatlan orvos: egy másik, a ki talán áldásosan müködnék - alig fog ott letelepedni s alig határozandja el magát annak bevárására, mig a közönség meggyőződik, hogy az előbbi orvos nem bir a kellő szakértelemmel. De nemcsak a tudatlanság, hanem a gondatlanság ellen is sikeres büntetési-nem az, mely a 60-ik, illetőleg a 280. és 299. §-ban inditványoztatik. A szellem energiájának felébresztésére nincs hathatósabb eszköz, mint a gondatlanság miatti felelősségnek fokozása, mint annak tudata, hogy a gondatlanság következményeiért nemcsak néhány havi fogsággal, hanem hosszu tanulmány által szerzett szaktudományának gyakorlatától való eltiltással is bünhödik a vétkes. A legtöbb európai törvényhozás belátta az ilynemü mellékbüntetés hasznosságát s hasonló intézkedések csaknem mindenütt felvétettek a törvényekbe. Hazánkat illetőleg - szemközt az ipartörvénynek fenn kiemelt szakaszaival, - a törvényjavaslat 60-ik §-ában megjelölt határozvány, következetlenség nélkül nem is volt mellőzhető. Mert ha a cselédszerzők, a kik az erkölcsiség ellen büntényt vagy vétséget követnek el, az ipartörvény 91-ik §-a szerint az iparág folytatásától eltilthatók: hogy maradhatna kevesebb oltalom alatt az emberi élet, az azt veszélyeztető tudatlan orvos vagy épitész ellenében?
Egyébiránt ezen mellékbüntetés sem fosztja meg végképen az elitéltet szakmája gyakorolhatásától, sőt a különös rész illető helyein 280. és 299. § tág terjedelmű utasitás tartalmaztatik, mely a mellékbüntetésnek az eset változatosságához alkalmazását és módositását biztositja.
A pénzbüntetés - bizonyos büntetendő cselekményeket tekintve gyakran hatályosabb, mint a szabadságbüntetés. Különösen a nyerészkedésből származó és a hirnév elleni büntetendő cselekmények esetében, a pénz - mint mellékbüntetés jelentékeny előnynyel bir s igen sok esetben érzékenyebben hat, mint a fogság. A büntetés ezen nemének alkalmazása, épen a tapasztalatok után a legujabb időkben mindinkább tágabb kört foglal el. Magyarországban már a régibb törvények és a törvényes gyakorlat szerint alkalmazásban volt és van a birság ugy is mint fő-, de ugy is mint mellékbüntetés, a jelen javaslat csak fentartja e büntetési-nemet és szabályozza azt a mostani társadalmi viszonyokhoz alkalmazott módozatok és föltételek által.
A pénzbüntetés jogi természetének megitélésére nézve megjegyzendő, hogy ez, - a javaslat értelmében, nem magánbüntetés, hanem közbüntetés épen ugy, mint a fogság, mint a fegyház, melyet a törvény megsértése miatt az állam irányában ró le a bünös - habár a fizetett összeg nem az állam pénztárába foly. Különbözik tehát a magánbüntetéstől - a kártéritéstől, sőt a büntetésképen a sértett fél részére, bár a büntetőtörvény erejénél fogva köteles, fizetéstől is. Ez utóbbiak mindig magánbüntetések; mig a mellékbüntetés, akár pénzbeli, akár másnemü legyen, mindig közbüntetést képez.
A büntetések nemei következők:
1. halál;
2. fegyház;
3. államfogház;
4. börtön;
5. fogház;
6. pénzbüntetés;
Az 1., 2. és 4. pontok alatt megjelölt büntetések kizárólag büntettekre, az 5. pont alatti pedig kizárólag vétségekre alkalmazandók.
Az államfogház (3. pont), ha az 5 évnél rövidebb tartamra állapittatik meg, vétség; - ha pedig 5 évi vagy azon felüli tartamban állapittatik meg, büntett esetében alkalmazandó.
A pénzbüntetés mint önálló büntetés kizárólag vétségekre, mint mellékbüntetés azonban, büntettekre és vétségekre is alkalmazható.
Ezen szakasz mindenik tétele már fennebb indokoltatott.
A halálbüntetés zárt helyen nyaktilóval hajtatik végre.
A halálbüntetésnek végrehajtása nyilt vagy zárt helyen, controversia tárgyát képezi. Az abolitionalisták abban, hogy zárt helyen hajtatik végre, érvet keresnek a halálbüntetés eltörlése mellett; részint azon értelmezés által, hogy a halálbüntetésnek zárt helyen eszközlött végrehajtása azon bevallást tartalmazza, hogy az állam nem meri azt nyilt helyen végrehajtatni, mert annak erkölcstelenségét és igazságtalanságát önmaga is beismeri; részint pedig azon állitás által, hogy a halálbüntetés fentartásának egyetlen indoka - a visszarettentés is - megszünik az által, hogy zárt falak között kénytelen az állam a büntetést végrehajtani.
Az előbbi érv semmit sem mond; az utóbbi azonban a tényből vont következtetés helyességének esetében figyelmet érdemelne.
Emberietlen dolog, az állam legkinosabb kötelességének teljesitését, - a legborzasztóbb büntetés végrehajtását, a halálra itéltnek kivégeztetését, annak végső perczeit, küzdelmeit és változásait, a tömeg látmányának tárgyává tenni. Eltekintve attól, hogy az ily látmányok gyakran elfojtják a szelidebb érzelmeket s a tömegre is kártékonyan hatnak; a végrehajtás teljes nyilvánossága magának a büntetésnek is fölösleges és indokolatlan sulyosbitását képezi. A mennyiben a büntetés végrehajtása által, másokra is visszarettentő hatás czéloztatik gyakoroltatni, ez a megtörtént végrehajtása által, másokra is visszarettentő hatás czéloztatik gyakoroltatni, ez a megtörtént végrehajtásnak köztudomásra jutása által teljesen eléretik. A jelenlevő hatósági személyek, az előljárók s a hivatalból meghivott tanuk elegendők arra, hogy a közönség tudomást szerezzen a megtörtént tényről. A közvetlen érzéki benyomás nem szükséges föltétele a hatásnak; mert ebből az következnék, hogy - föltéve, hogy a visszarettentés is czélja a halálbüntetésnek - ezen hatás csak azoknál volna elérhető, a kik a kivégzésnél jelen vannak. E föltevés szerint a hatás nem terjedne azon falu vagy város határán tul, a melynek területén a szerencsétlen kivégeztetett; mert hiszen messzebb fekvő vidékekről nem igen szoktak az emberek ez iszonyu látmány szemlélete végett megjelenni; az elbeszélés, a leirás s közlés pedig - az ellenvetés által föltételezett indok szerint nem idézheti elő a visszarettentést. Ez hibás állitás és petitio principii, mely ellentétben van az ember legkiválóbb sajátságával, az emberi értelemmel és ellentétben áll a tapasztalással. A legtöbb benyomást nem közvetlen érzéki tapasztalás által, hanem közvetve nyeri az ember. A történeti tények ezen uton jutnak el hozzá és költik fel érzelmeit; sőt a jelen eseményeinek is a legnagyobb része, mindazok t. i., melyek nem közvetlenül közelében történnek - a közlés által jutnak felismerésére. Lehet-e állitani, hogy a multnak és a jelennek ily uton tudomásra jutott eseményei hatástalanok az emberek érzelmére? Nem mutatja-e a tapasztalás, hogy a közlés gyakran a legzajosabban kitörő érzelmeket költi fel, hogy a hir gyakran megrázkódtatásokat idéz elő, undort, örömet, borzalmat vagy megelégedést hord nyomaiban. A mi a közlés hatására átalában áll, az áll a kivégzés hirének hatására nézve is. Ha tehát a visszarettentés czélja a halálbünttésnek: ezen czélt nem veszélyezteti a végrehajtásnak zárt helyen eszközlése, a mint ellenkezőleg csak igen csekély számu egyénekre nézve mozdithatná elő azon czélt a büntetésnek nyilt helyen foganatositása.
Teherben levő nőn a halálbüntetés csak szülése után hajtható végre.
Az itélet csak egy ember életének elvételét rendelvén, két élet jogosan nem vehető el.
A fegyház vagy életfogytig tart vagy határozott időtartamhoz van kötve.
A határozott idejü fegyház leghosszabb tartama 15 év, legrövidebb pedig 2 év.
Az életfogytig tartó fegyházbüntetés már azzal is indokolva van, mert a legtöbb esetben csak ez által helyettesithető a halálbüntetés s e nélkül mind a törvény által több cselekményre lenne a halálbüntetés megállapitandó, mind a kimondott halálitélet több esetben lenne tettleg végrehajtandó. Igaz, hogy az élet és a halál között nincs fokozat, s hogy a halálbüntetés helyettesitése bármely más büntetéssel megmérhetetlen ugrást képez; de épen azért szükséges az életfogytig tartó fegyházbüntetést elfogadni, mert valamennyi büntetés között ez az egyedüli, melyet - a fokozatosság némi fentartása mellett - a halálbüntetés helyett alkalmazni lehet.
Eltekintve az életfogytig tartó fegyháznak mint a halálbüntetést helyettesitő büntetésnek szükségességétől, a jelen törvényjavaslat a következő esetekben inditványozza ezen büntetést:
1. a felségsértésnek a 125. § 2., 3. és a 126. § 3. pontjai, valamint az ezen pontokban meghatározott cselekmények kisérletének esetében;
2. a hűtlenségnek a 140. § második bekezdésében meghatározott, minősitett esetében;
3. a hűtlenségnek a 142. §-ban meghatározott eseteiben; vagy is ha háboru idején a hazai hadsereg ellen vagy az ellenség érdekében követtetett el hűtlenség;
4. a szándékos emberölésnek a 268. §-ban meghatározott esetében, ha t. i. a szándékos emberölés fel- vagy lemenő ágbeli rokonok ellen követtetett el;
5. a rablásnak a 337-dik §-ban meghatározott esetében ha azzal szándékos emberölés is concurrál;
6. a gyujtogatásnak a 398. §-ban meghatározott eseteiben;
7. az erőszakos nemi közösülés 225. § és természetellenes fajtalanság 229. § 2. büntette esetén, ha az a sértettnek halálát okozta;
8. a vizáradás szándékos okozásának büntette 404. § 2., ha ez által emberélet veszett el;
9. a közveszélyü megrongálás büntette 408. 409. §, ha ez által valakinek halála okoztatott.
Mindezen büntettek olyanok, melyekre hazai törvényeink halálbüntetést rendelnek, s melyeknek megbüntetése az inditványozott - sulyos büntetéssel, az igazságnak teljesen megfelel. Alig fog ez kétségbe vonatni, ha az itt felsorolt büntettek nagysága, a büntettesnek ezek elkövetésében nyilvánuló gonoszsága mérlegbe vettetik. Azon netaláni ellenvetésre, hogy lehetnek esetek, - az itt vont határok között is - melyekben ezen büntetés tulszigoru lehet - már fentebb megfeleltünk. A törvényjavaslat szerint ugyanis ezen büntetés sem absolut, hanem a 90. § szerint, enyhitő körülmények esetében, határozott idő-tartamu fegyházra változtatható.
Az 1843-dik évi javaslat szintén életfogytig tartó szabadságbüntetést inditványozott a megjelölt büntettekre; sőt az azon javaslat szerint életfogytiglani rabsággal büntetendő büntettek száma sokkal nagyobb, mint azoknak a jelen javaslat szerinti száma.
Igy a 422. § szerint a szövetkezés a felségsértésre, habár kisérlet sem történt - a 425. § szerint az egyszerü, habár titkos felhivás; a 427. § szerint a nyilvános felszólitás ezen büntettre épen ugy büntettetik, mint a véghezvitt felségsértés - vagy is életfogytig tartó börtönnel.
A hűtlenség mindenik esete a 430. § szerint szintén s életfogytig tartó rabsággal büntettetik s a szövetkezés, a felbujtás, a felhivás és nyilvános felszólitás esetére, épen azon szabályok ismételtettek, melyek a 422., 425. és 427. §-ban a felségsértésre nézve megállapittattak.
A fel- és lemenő ágbeli rokonok szándékos megölése, valamint a rablás alkalmával elkövetett szándékos emberölés tekintetében azon különbség van az 1843-dik évi és a jelen törvényjavaslat között, hogy az előbbi - a praemeditált emberölés és a felindulásban elkövetett emberölés között közbenső fokot nem állapitván meg: az „indulatos felgerjedésben eltökéllett és tüstént végre is hajtott emberölést” - ha az fel- vagy lemenő ágbeli rokon ellen követtetik el - a 115. § szerint 20 évi, illetőleg 22 évi rabsággal bünteti; mely tartam az életfogytig tartó fegyházzal csaknem egyértelmü. De minthogy az 1843-dik évi javaslat ezen szakasza, - csakis az abban határozottan megjelölt tényt: az erős felindulásban elhatározott és véghezvitt emberölést tartotta szem előtt és csak is ezen cselekményre határozta a 20 évi rabságot; a jelen javaslat pedig, nem az erős felindulásban elkövetett emberölésre inditványozza a megjelölt büntetést s minthogy továbbá a nem ezen állapotban, hanem a lélek teljes szabadságában, habár nem előre eltökélt szándékból elkövetett emberölés lényegesen sulyosabb büntett annál, melyre az 1843-diki javaslat 20 évi rabságot rendel, sőt a jelen törvényjavaslat ezen árnyalatát az emberölésnek - a 269. § harmadik bekezdése szerint - csakis 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal rendeli büntettetni: ez okból bátran lehet állitani, hogy azon eset, melyről a 268. § intézkedik, az 1843-dik évi törvényjavaslat szellemében is életfogytig tartó rabsággal lett volna büntetendő.
A gyujtogatás tekintetében szintén ugy áll a viszony. Ezen büntettnek is több esetére inditványozza az 1843-diki javaslat az életfogytig tartó rabságot - mint a jelen törvényjavaslat.
Ezen okokból és adatokból bátran származtatható a következtetés: hogy az életfogytig tartó fegyház mint büntetés igazságos és szükséges; továbbá, hogy alkalmaztatásának esetei tekintetében a legszigorubb korlátok tartattak meg.
A határozott ideig tartó fegyházbüntetés leghosszabb tartamára nézve már előterjesztettek az elhatározóknak tartott okok; arra nézve pedig, hogy legrövidebb tartama két évre tétetett: irányadó volt mind ezen büntetési-nem természete, mind pedig az ezzel büntetendő büntettek intrinsecus sulyos volta. A fegyház a legsulyosabb neme a szabadságbüntetésnek; következőleg csak sulyos büntett büntetésére alkalmas. Ha a cselekmény olyan, hogy arra 2 évi fegyház is tulszigoru büntetés, akkor büntettessék az a büntett enyhébb büntetési-nemével. Két éven aluli fegyház csak az esetben lehetne alkalmazható, ha a törvény a büntett büntetésére másnemü szabadságbüntetést vagy épen nem állapit meg, vagy ha ezenkivül csak a „custodia honesta”-t ismeri s a büntett olyan, melyre ezen utóbbi büntetés - kiváló természeténél fogva, - a nélkül, hogy az denaturalizáltassék - nem volna alkalmazható; például a lopás büntette esetében. A hol a büntettre másnemü szabadságbüntetés is rendelhető, - a mint erre szükség is van - ott azon büntettek, melyekre a 2 évi fegyház tulszigoru büntetés, egyátalán ne fegyházzal, hanem más büntetési-nemmel büntettessenek. A fegyház és annak 2 éven aluli tartama ellenmondást képeznek. Vagy sulyos a büntett s akkor 2 évig vagy azon felül tartó fegyházzal büntetendő; vagy nem sulyos s ez esetben nem büntethető az a legsulyosabb szabadságbüntetéssel.
Az államfogház leghosszabb tartama 15 év, legrövidebb pedig 1 nap.
Az államfogház mint a szabadságbüntetés külön neme, indokoltatott az átalános indokolásban; arra nézve pedig, hogy tartama 1 nap és 15 év között változhat, indokul szolgál a 20. §, mely szerint ezen büntetési-nem büntett ugy, mint vétség esetében alkalmazandó.
A börtönbüntetés leghosszabb tartama 10 év, legrövidebb tartama pedig 1 év.
A helyes büntetési rendszer megállapitott tételének lehet tekinteni, hogy az enyhébb nemü szabadságbüntetés legmagasabb - és a fokozat szerint ehhez legközelebb álló sulyosabb nemü szabadságbüntetés legrövidebb tartamának nem szabad egyidejünek lenni. A gyakran kiemelt változatossága a cselekményeknek s a cselekvők egyéni viszonyainak, a motivumoknak s egyéb körülményeknek, szükségessé teszi, hogy a biró az enyhébb büntetési-nemet is alkalmazhassa a nélkül, hogy e végett kénytelen legyen kettő enyhitést, vagyis enyhitést a büntetés nemében és egyuttal tartamában is megállapitani; sőt szükséges, hogy bizonyos esetekben a tartam által pótolhassa a biró azt, a mit a különös körülmények folytán abüntetés nemének intensiv sulyából elengedni szükségesnek lát. Ez felel meg a 91. § második bekezdésében foglalt szabálynak s ez okból tétetett a börtön legmagasabb tartama 10 évre, mely azonban a 91. és 98. § kivételes eseteiben - még 5 évvel felemelhető.
A börtönbüntetés minimuma igazolva van az által, hogy ez az államfogházon kivül - a legenyhébb neme a büntett büntetésének s hogy ez okból keretének olyannak kell lenni, melyben a büntettek legkevésbé sulyos fajai számára is fel lehessen található az igazságos büntetés, nehogy a biró kénytelen legyen - sok esetben vétséggé minősiteni a cselekményt, melyet a törvény - annak objectiv ismérvei szerint büntettnek nyilvánitott.
A fogházbüntetés 5 évig tarthat; legrövidebb tartama egy nap.
Ezen szakasz külön indokolás tárgyát nem képezheti.
27. § Pénzbüntetés, vagy mint önálló büntetés vagy mint mellékbüntetés 1 frttól 4000 frtig szabható ki.
28. § a pénzbüntetés azon biróság területén létező közkórház vagy szegények alapjára forditandó, mely az azzal büntetett cselekmény fölött első fokban itélt.
A törvényjavaslat nem ismer confiscatiot. A büntetés ezen nemével - mely egy kitünő tudós tapasztalata szerint azt eredményezte: „hogy az emberek vagyona nem azért confiscáltatott, mert büntettet követvén el, e miatt elitéltettek, hanem megforditva azért itéltettek el, hogy vagyonuk confiscáltassék”, a büntetés ezen nemével végkép szakitott a civilisatio. Ettől lényegesen különbözik a 61. és 62. §-ban megjelölt tárgyak lefoglalása, valamint a pénzbüntetés is. Ez utóbbi igen czélszerü büntetési eszköz, csakhogy ámbár közbüntetést képez - ne az állam gazdagodjék általa.
A törvényjavaslat 27. §-a ezt czélozza.
Az összeg tekintetében összhangzásban áll a törvényjavaslat Magyarország oeconomicalis viszonyaival. E tekintetben az egyének vagyoni viszonyai szerint kell változnia a büntetési tételeknek, hogy lehetőleg egyaránt éreztessék a büntetés a szegény, mint a gazdag büntettes által. E szempontból nem tétetett a törvényjavaslat általános részében különbség a büntett vagy vétség miatt megállapitható összeg tekintetében: erre vonatkozólag a különbség, az egyes büntetendő cselekményekre inditványozott büntetési tételeknél állapittatott meg.
Némely helyen nem tétetett ki a minimum, ennek oka az imént kiemelt körülményben rejlik; más esetekben a minimum is megállapittatott: mert ezen esetekben a büntetésnek érzékenynyé tétele azt látszott javasolni, hogy a lejebbszállitás korlátoztassék.
29. § A fegyházbüntetés kivétel nélkül országos fegyintézetben hajtatik végre.
30. § A fegyházra itélt (fegyencz) az arra nézve megállapitott s az igazgatóság által kijelölt munka teljesitésére szoritandó s a 31-ik §-ban meghatározott idő alatt éjjel és nappal, azontul pedig éjjel magánelzárásban tartandó.
Mindenik fegyencz fegyenczruhát tartozik viselni, a fegyházi szabályok szerint élelmeztetik s ezen szabályoknak és a házi fegyelemnek alá van vetve.
Fegyintézeten kivül közmunkára csak akkor alkalmazhatók a fegyenczek, ha elkülönitésök a többi munkásoktól lehetséges.
31. § Mindenik fegyencz rendszerint büntetésének megkezdésekor magánzárkába helyeztetik s ha 3 évig vagy ennél hosszabb ideig tartó fegyházra itéltetett: 1 évig, a 3 évnél rövidebb időre elitélt pedig büntetése tartamának egy harmadrésze alatt - a fegyházi szabályokban meghatározott látogatások, az isteni tisztelet és a szabad levegőn időzés (32. §) kivételével - mindenkitől elkülönitve, éjjel és nappal magánelzárásban tartatik.
A magánelzárásban levő fegyencz kiszabott munkáját zárkájában tartozik teljesiteni.
32. § Az egészséges fegyenczek különbség nélkül, a magánelzárás alatt levők azonban a többiektől elkülönitve, a fegyház területén belül a szabályokban meghatározott módon és őrizet alatt, naponkint egy órát a szabad levegőn töltenek. Ezen idő egészségi tekintetből, az orvos rendeletére egy órával meghosszabbitható.
33. § A magánelzárás nem alkalmazható, ha általa a fegyencz testi vagy szellemi épsége közvetlenül veszélyeztetnék s félbeszakitandó, mihelyt ily veszély jelenségei az orvos által észleltetnek s bejelentetnek.
34. § Ha a magánelzárás a fentebbi szakaszban meghatározott okból, a büntetés kezdetén nem foganatosittatott vagy félbeszakittatott, az a büntetés tartamának első felében, utólag alkalmazandó.
A büntetési idő első felén tul, fegyelmi büntetés esetét kivéve, magánelzárásnak nincs helye.
35. § Életfogytig tartó fegyházra itéltekre a magánelzárás csak a büntetés megkezdésétől számitandó 10 év alatt, azontul pedig csak mint fegyelmi büntetés alkalmazható.
A fentebbi szakaszok a fegyházbüntetés beltartalmát s végrehajtása főbb módozatait irják körül.
A fegyház és a börtön között a leglényegesebb különbség az:
1. hogy a fegyházi fegyelmi szabályok, a fegyenczekkel való bánásmód tekintetében szigoruabbak - mint a börtönre nézve megállapitandó fegyelmi szabályok;
2. a fegyencz kényszermunkának van alávetve és nem választhatja meg maga azon munkanemet, melylyel foglalkozni akar; (30. §) ellentétben a 38. §-nak börtönbüntetésre vonatkozó határozványával;
3. a fegyenczek a fegyházon kivül is alkalmazhatók munkára, nevezetesen közmunkára; a börtönre itéltek erre csak saját beleegyezésökkel alkalmazhatók.
E különbségek indokolják azt, hogy a fegyházban csak 16 éven fölüli büntettesek tartóztatnak le; az ezen kort el nem ért, de 12 évet tulhaladott sulyos büntettesek, a 84. § határozványai szerint a börtönben töltik szabadságbüntetésöket.
A magánelzárást illetőleg, ennek tartamát a 31. § határozza meg, mely egy évnél hosszabb időre nem terjedhet. A magánelzárásról az átalános indokokban elmondottak igazolásul szolgálnak arra, hogy e tartam nem tétetett hosszabbra s ugyanazon okok igazolandják azt is, hogy a büntetésnek 1 évet fölülmuló része, az elitélt akarata folytán sem tölthető magánfogságban. Vagy helyes ezen büntetési módnak hosszabb ideig alkalmazása vagy nem; az első esetben rendszerré teendő a hosszabb magánelzárás, az utóbbi esetben pedig kivétel nélkül korlátozandó a törvény által megszabott időre.
A „volenti non fit injuria” nem vihető át a büntetőtörvénykezés területére; itt nem magánjogi viszonyokról van szó, melyeket tetszés szerint átalakithat a jogi személy, hanem az állam kötelessége tüzi ki az egyén ugy, mint az állam jogának határait. A magánelzárás a tapasztalás szerint nem bizonyult helyes büntetési rendszernek, ez okból más rendszert inditványoz a törvényjavaslat. Ha a javaslatba hozott rendszer fogadtatik el, akkor a szabadságbüntetés végrehajtására vonatkozó minden intézkedésnek ezen rendszer szempontjai szerint kell irányulnia. Kivételek tétethetnek a vétségi büntetésekre nézve, de a fegyháznak és a fegyházbüntetésnek e büntetés minden módozatainál, az elfogadott rendszer által kijelölt irányban kell szerveztetnie; a tisztviselőknek, a felügyelő személyzetnek, az elfogadott rendszertől kell áthatva lenniök, ez által kell cselekvéseiknek és intézkedéseiknek irányoztatniok. A legkevésbbé sem lehetne helyesnek tartani, ha ugyanazon fegyintézetben egyszerre két rendszer volna hatályban, a mi egyéb bajokon fölül - az igazgatást és a kezelést is fölötte bonyolitaná; sőt az által, hogy a tisztviselőktől két - ellentétes irányu müködés követeltetnék, a mit ezek valódilag és benső értékkel nem képesek teljesiteni: ez által mindkét rendszer már a reform megkezdésekor s maga a törvény által sikertelenné tétetnék.
Az átalános indokolásban kiemeltetett, hogy a magánelzárás - a törvényjavaslatban megállapitott rendszer alapföltétele szerint több részre oszlik. Ezt szabályozni s mindenik fegyencz irányában a bánásmódot elzáratásának külön szakai szerint a lehető részletességgel körülirni, a rendeletek feladata. Igen természetes, hogy e tekintetben különbség lesz teendő azok között, a kik 3 évnél rövidebb időre lévén elitélve, nem tartathatnak egy egész évig magánelzárásban. Ezekre nézve az osztályokat kevesebbre kell tenni, mint azokra nézve, a kik egész évet töltenek a sulyos büntetés ez első stádiumában.
A 33. § kivételt tartalmaz; intézkedését a humanismus követeli. A beteg, kórházba szállitandó és gyógyitandó; a törvény nem feledheti el, hogy a sulyos büntettes is ember. Ezen tekintetnek - a legszigorubb bánásmód mellett is érvényesiteni kell magát s a bánásmódot is áthatni és mérsékelni.
A 34. § szintén kivételt tartalmaz. Intézkedése azon okból mutatkozik szükségesnek, mert a büntetés tartamának második fele, főleg a szabadságra való előkészitésére forditandó. Többször emlittetett, hogy végre is mindenik börtönrendszer főczélja az, hogy a bünhödött többé ne kövessen el büntettet. Az időt tehát, mely alatt a bünös fogsága tart, akként kell felhasználni, hogy ezen czél lehetőleg eléressék. E czél más eljárást kiván annak irányában, a ki büntetését megkezdi, mint annak irányában, a ki azt nemsokára bevégezi. A 34. § ezen eszmének felel meg. Az eset, melyben a fegyencz nem tartathatik magánelzárás alatt, a 33. §-ban van megjelölve. Más eset egyáltalán nem képezheti a magánelzárás aluli kivételnek indokát. A 34. § tehát csak is az esetben lesz alkalmazható, ha a fegyencz a reá kimért büntetési időnek első felét betegen tölté.
A 35. § - habár csak indirecte - az életfogytig tartó fegyházra elitéltek megkegyelmeztetésére utal s összefüggésben a 34. §-szal, a büntetés tartamának mikénti értékesitése szempontjából, 10 évet tekint az egész tartam felének. Ebből természetesen a megkegyelmezés bekövetkezése még nem származik, a mint ez által az sincs kimondva, hogy az élethosszig tartó fegyházra elitéltnek 20 év eltelte előtt nem volna megkegyelmezhető.
Az államfogházra itéltek külön országos fogházban, a mennyire a helyi viszonyok megengedik, éjjel elkülönitve, nappal pedig többen együtt őriztetnek. Az államfoglyok munkára nem kényszerithetők; szabadságukban áll azonban, az intézet viszonyaihoz képest, általuk választandó munkával foglalkozni; saját ruházatukat viselhetik, maguk élelmezhetik magukat s a házi rend, valamint a fegyelmi szabályok tekintetében enyhébb, főleg a kellő őrizetre és az intézethez nem tartozó személyekkel való érintkezésre vonatkozó megszoritásoknak és intézkedéseknek vannak alávetve.
Az államfogházban letartóztatott személyek, az igazgatóság által kijelölt területen naponkint 2 órát a szabadban tölthetnek.
Az államfogház tekintetében a lényeges szempontok szintén máshol mondattak el, a hol a büntetés ezen neme egyszersmind indokoltatott is. A 35. § csak azt tartalmazza, a mi az átalános indokokban a büntetés ezen nemére nézve mondatott. A „custodia honesta” föltételei meg vannak tartva e szakaszban s a megszoritásokat illetőleg addig megy a javaslat, a meddig ez a büntetés ezen nemével összefér.
„Külön országos fogházban” ez nem zárja ki, hogy a börtön vagy fogházépület egy elkülönitett szárnya ne alakittassék államfogházzá s ez - a börtön - vagy fogház igazgatóságának és felügyelő személyzetének ne rendeltessék alá. Ez különösen a vétség miatt elitéltekre nézve, már költségkimélés szempontjából is, szükségessé fog válni. Csupán az nem engedhető meg s ellenkezik e büntetési-nem természetével, hogy az államfogházra itéltek, a börtönre vagy fogházra itéltekkel együtt tartassanak.
„Az intézethez nem tartozó személyekkel való érintkezésre”. Ez mind a szóbeli, mind pedig az irásbeli érintkezésre vonatkozik.
37. § A börtönbüntetés kerületi börtönben hajtatik végre.
38. § A börtönre itéltek, viszonyaiknak megfelelő munkát teljesitenek, azonban az illető börtönre nézve megállapitott munkanemek közül szabadon választhatják azt, a melylyel foglalkozni akarnak s a választott munkanemet más munkanemmel cserélhetik fel; a börtönépület területén kivül csak beleegyezésükkel foglalkoztathatók, mely esetben a fegyenczektől és a szabad munkásoktól elkülönitendők.
A börtönre itéltek alá vannak vetve a magánelzárásnak, valamint ruházzatjuk, élelmük, a házi rend és fegyelem tekintetében a börtönszabályok rendeletének, melyek azonban a fegyháziaknál enyhébbek.
39. § A 31., 32., 33. és 34. § határozatai, a börtönre itéltekre is, mindazonáltal azon módositással, alkalmazandók hogy ezek a börtönhöz tartozó területen belül, naponként 2 órát töltenek a szabad levegőn, mely idő csupán fegyelmi büntetésképen szállitható le naponként 1 órára. Ezen megszoritás félbeszakitás nélkül két napnál hosszabb időre nem terjedhet.
A fegyház és a börtön közötti különbségek már fentebb emeltettek ki; további különbség még az, hogy a börtönre itéltek rendszerint két órát tölthetnek naponkint a szabad levegőn.
A munkanemet, melylyel a börtönre itélt foglalkozni akar, a házi szabályok szerint megengedettek közül szabadon választhatja, de dolgozni tartozik; s a fegyelmi szabályok fognak intézkedni arról, hogy a választási jog - a dologtalanság veszedelmes privilegiumává ne váljék.
40. § A fogházbüntetés a törvényszéki vagy járási fogházban hajtatik végre.
41. § A fogházra itéltek rendszerint csak az esetben vannak az éjjeli és nappali magánelzárásnak alávetve, ha büntetésük 1 évnél hosszabb időre terjed; mely esetben a magánelzárás tartamára nézve a 31-ik § szabályai követendők.
A fogházra itéltek önmagukat élelmezhetik s munkára csak a 38-ik §-ban meghatározott választási joggal s az esetben kényszerithetők, ha az állam által élelmeztetnek; a házi rend és fegyelem tekintetében alávetvék ugyan a fogházi szabályoknak, ezek azonban enyhébbek, mint a fegyházra vagy börtönre megállapitottak.
A szakaszok szövege fölöslegessé teszi az indokolást. A vétségnek különnemü büntetése van s ez föltétlenül szükséges. E büntetés enyhébb, mint a büntettek büntetése végett megállapitott büntetési-nemek.
42. § Fogházra itélt, de éltük 20-ik évét tul nem haladott egyénekre nézve javitásuk czéljából, a biróság itéletileg elrendelheti, hogy büntetésük, ha az 6 hónapnál nem terjed tovább, vagy annak 6 hónapot tul nem haladó része, magánelzárásban hajtassék végre.
A mennyiben a járásbirósági fogházban, a magán elzárásra alkalmas helyiségek nem léteznek, az a törvényszéki fogházban hajtatik végre.
Oly helyeken, hol dologház létez, az érintett ifju korbeli egyéneknek magánelzárása helyett azoknak dologházba szállitása is elrendelhető: sőt ezt, ha az itéletben ki nem mondatott, de a javitás tekintetéből czélszerünek tartatnék, a felügyelőbizottság is elrendelheti.
43. § A felügyelőbizottság tagjai, a törvényszék elnöke, kit a rangban első biró helyettesithet; a királyi ügyész, illetőleg kir. alügyész; a felügyelő; a börtön vagy fogházi lelkész, a tanitó; továbbá teljes bizalmat érdemlő két polgár.
A járásbirósági vagy községi fogházban letartóztatottnak dologházba szállitása iránti határozathozatalnál, az illető járásbiró is meghallgatandó.
Ha nagy tekintélyü szakférfiak bevallják azt, hogy a büntetés minden eredményei között, a legkétségesebb - a javitás: ezen szomoru jelenséget, azokra nézve, a kik életük nagyobb részét a bünben töltötték, teljesen meg lehet magyarázni. De hogy a fiatal, a még fogékony lélek ne lehessen hajlitható; hogy erre nézve is nagyobbrészt eredménytelennek bizonyuljon a rend, a nevelés, a tanitás, a munka: ezen jelenség - a melynek valósága pedig nem tagadható - alig magyarázható más okból, mint abból, hogy a csekélyebb törvényszegést elkövetettek nem részesittetnek azon gondos bánásmódban, melyet a feladat nagysága a társadalom érdekében megkiván. Különösen és kiválólag ezekre kellene irányulni a legfőbb és legnagyobb figyelemnek, ezeknél még a legtöbb esetben fogékony talajba esik az elvetett mag. Természetes, hogy ez nemcsak a büntetés végrehajtásánál, hanem a vizsgálatnál - az első letartóztatásnál, az illetőnek a rendőri vagy birói közeg elé állitásánál is szem előtt volna tartandó. A fiatalkoru törvényszegőkre nézve - a büntetés egyéb szempontjainak alá kell rendeltetni a javitás uralkodó szempontja alá, mind az ő érdekében, mind az állam érdekében.
Ezen tekintet felismerése képezi a 42. § alapeszméjét, melynek megállapitásánál nem kerülte ki ugyan a figyelmet, hogy az aránylag csekély vétség miatt 6 hóig tartó magánfogság igen szigoru büntetés lehet. De tulnyomó volt a tapasztalás azon tanitása, hogy a magánelzárás - kellő óvatosság mellett alkalmazva, leginkább hat a fiatalkoru egyénekre, ha azok a teljes elkülönités által - a tanitó, a lelkész, a felügyelő kizárólagos hatalmába jutván, ezeknek mód és alkalom nyujtatik az erkölcsi erő teljes kifejtése által a rosz utra tévedtet a becsület és kötelesség utjára visszahozni.
A 42. § második bekezdése és a 43. § egy uj intézményt hoz be javitó organismusunkba, a börtönfelügyelő bizottságot. Ezen bizottságnak jogot ad a törvényjavaslat, a vétség miatt csekélyebb szabadságbüntetésre elitéltekre vonatkozólag a büntetés végrehajtásának módját az esetben is megváltoztatni - ha ezt a javitás érdekében szükségesnek vagy czélszerünek látja. A társadalom az - melyet első rendben érdekel a javitás; a törvényjavaslat tért enged a társadalomnak, a polgároknak és azok választottainak, hogy ezen érdeküket közvetlen tevékenység által manifestálják. Az ezen hatáskörben kifejtett buzgalomtól s a további tapasztalatoktól fog függeni az ily bizottságoknak adandó befolyás a fegyintézetekben s a börtönökben letartóztatott egyénekre is.
A dologházak, a melyekről itt emlités tétetik, községi vagy köztörvényhatósági dologházak volnának. Remélhető, hogy a nagyobb városok - Budapest mintájára felállitani és fenntartani fognak ily dologházakat; a felvilágosodott polgárság megérti azt, hogy a mit a gyermekek vagy az eltévedtek iskolázására költ, azt saját jóléteért költi. Az erkölcsiség előmozditása, az önérdek előmozditásának legalaposabban s legbiztosabban ható módja.
44. § Azok, a kik legalább 3 évi fegyházra vagy börtönre itéltetvén, büntetésük két harmadrészét kitöltötték és szorgalmuk, valamint jó viseletük által javulásra alapos reményt nyujtottak, büntetésök hátralevő részének kitöltése végett közvetitő intézetbe szállittatnak, a hol szintén munkával foglalkoztatnak, azonban enyhébb bánásmódban részesülnek.
45. § Az életfogytig tartó fegyházbüntetésre itéltek, büntetésök tizedik évének eltelte után s a 44-ik §-ban meghatározott föltételek alatt, szintén a közvetitő intézetbe szállittathatnak.
46. § A közvetitő intézetbe való szállitást a felügyelő bizottság meghallgatása után az igazságügyminister rendeli el.
47. § A közvetitő intézetben létező foglyok, fegyelmi vétség miatt a fegyházba, illetőleg a börtönbe visszaküldetnek.
48. § A közvetitő intézetben letartóztatott egyéneket, ha jóviseletük és szorgalmuk által javulásuk reményét megerősitették, az igazságügyminister föltételesen szabadságra bocsájthatja.
Föltételes szabadságra bocsájthatók azon egyének is, a kik 3 évnél rövidebb, azonban 1 évet fölülhaladó fegyházra vagy börtönre vagy másnemü szabadságbüntetésre itéltettek, ha a 44-ik §-ban meghatározott egyéb föltételek reájuk nézve léteznek.
A közvetitő intézetekről szintén máshelyütt tétetett már emlités. Csak némely specialis intézkedések megérintése, illetőleg indokolása látszik még szükségesnek.
A 3 éven aluli fegyházra vagy börtönre itéltek, ugy szintén a vétség miatt elitéltek a 44. § szerint nem szállittatnak közvetitő intézetbe. Ennek oka az, hogy a közvetitő intézet is bizonyos időt, - legalább hat hónapot igényel, hogy hatást gyakorolhasson. Minthogy pedig nem lehet és nem szabad arra számitani, hogy azon fogoly is, a ki a legkitünőbben viselte magát, mielőtt a közvetitő intézetbe szállittatott és a ki a javulásába helyezett reményt a közvetitő intézetben ujolag fokozta, mindennek daczára, az egész büntetési idejét fogságban legyen kénytelen tölteni és ne bocsáttassék föltételes szabadságra; minthogy ezt föltenni nem szabad, mert ezen föltevés ellenkeznék a börtönrendszer sarktételével és alapgondolatával; ez okból azt kell alapul elfogadni, hogy a közvetitő intézetbe szállitásától hátralevő büntetés tartamának fele rendszerint a föltételes szabadságra esik. Ha ezen eszme nem fogadtatnék el, ez esetben a 2 1/2 évre elitéltek 3 hónapot töltenének a közvetitő intézetben, mely idő csekély arra, hogy ezen intézet különös jelleme és rendeltetése szerint valódi hasznot idézzen elő.
A vétség miatt - habár hosszabb időre elitéltek pedig azon okból nem szállittatnak a közvetitő intézetbe, mert a vétség csekélyebb törvényszegés lévén, annak tettesei rendszerint nem igénylik azon óvatos bánásmódot - s az előkészitést a szabad életre, a mi nagyobb büntetteseknél igen szükséges.
A 45. § ugyanazon indirect utalásban találja indokát, mely a 35. § alapeszméjét képezi.
A 46. § szükséges azért, mert az igazságügyministeriumban vezettetnek az összes fegyintézetekre és börtönökre vonatkozó jegyzetek; a minister tudja, hogy hol van a legtöbb hely s hová szállitható az illető egyén.
A 47. § azt mondja, hogy a közvetitő intézetben nem hajtatik végre fegyelmi büntetés. A ki nem felel meg a várakozásnak, előbbi helyzetébe tétetik vissza.
A föltételes szabadságra bocsátást nem mint jogot, melyet az elitélt követelhet, hanem mint kegyelmi tényt tekinti a törvényjavaslat. A jogot végleg megállapitotta az itélet; az, a mi a tettes ellen itéletileg kimért büntetésből, tartam vagy suly tekintetében nem foganatosittatik: az nem az elitélt egyén jogából származó következmény, hanem a kegyelemnek a társadalmi szempontok által irányzott cselekménye. A büntettesnek nincs jog arra, hogy az itéletben meghatározott idő eltelte előtt elhagyhassa börtönét: de a törvény felhatalmazást ad a kormánynak, hogy a megkegyelmezés rendes formai mellőzésével szabad lábra helyezhesse őt s figyelemmel kisérve az elbocsájtottnak viseletét a szabad életben, javulásra ezen mód által is hasson. E kegyelmet mindazonáltal meg kell érdemelnie s ez esetben - nem is marad az el; de a fogolynak soha sem szabad elfelednie s minden alkalommal szükséges azt élő tudatába visszaidézni, hogy az enyhités, melyben részesül, szoros összefüggésben van viseletével s az nem a törvény által föltétlenül biztositott előnyt, hanem a viselete folytán benne helyezett és visszavonható bizalom nyilvánulását képezi. Azon tudat, hogy a föltételes szabadságra bocsájtás nem jog, hanem kegyelem, az igazgató tekintélyét is hatványozza; mig más részről fokozza annak valószinüségét: hogy a még meg nem javult egyénnek időelőtti elbocsáttatása által nem fog veszélyeztettetni a közbiztonság. Különösen a közvetitő intézetben szükséges a legnagyobb gonddal, a legfokozottabb elővigyázattal felhasználni az időt, mely a fogolyt a kiszabadulási időtől elválasztja. A tapasztalt és feladatának egész komolyságát átértő igazgató, némely jelekből, előre ki nem számitható indiciumokból észreveszi: hogy a külsőleg minden tekintetben kifogástalan viseletü fegyencz lelkében nem szüntek meg müködni azon ösztönök, melyek őt a büntettre vezették; de ugyanazon igazgatónak gyakorlott szeme belát a fogoly lelkének rejtekében és nem lehetetlen, hogy tapasztalatai megismertetik vele azon módozatokat, melyeknek alkalmazása - a hátralevő 4 hó alatt, teljesen befejezheti a javitás müvét.
Ha a törvény azt rendelné, hogy a fegyelmileg nem büntetett, a szorgalmas és látszólag jóviseletü fogoly okvetlenül föltételes szabadságra bocsájtandó: ez esetben az igazgató alapos aggodalmai ellenére is el kellene bocsájtani azt és kitenni mind őt magát, mind a társadalmat egy uj büntett veszélyének, holott attól - ha az igazgató közvetlen észrevétele érvényesülhetett volna, mind az idő előtt elbocsájtott egyén, mind a társadalom megóvatnának. Ha a végrehajtástól várjuk a hasznos eredményeket, akkor bizonyos - még pedig lehetőleg tágas - határok között, discretionalis hatalmat kell adni a végrehajtó közegnek.
A 48. § második alineája azt rendeli, hogy 1 éven aluli szabadságbüntetésre itéltek nem bocsáttatnak szabadságra; az 1 éven felüli időre elitélt, habár közvetitő intézetben nem volt, foglyok pedig, fogságuk 2/3 részének kitöltése után elbocsáttathatnak.
Az első intézkedést lélektani okok indokolják. Egy év rendszerint szükséges arra, hogy a sulyosabb büntettel terhelt egyénnek javitása sikerrel eszközölhető, vagy hogy az legalább egy jelentékenyebb stadiumig vezethető lehessen. Ha tehát a közegek rendelkezésére csak ezen, vagy ennél is kevesebb idő van: ebből valamely részt elvenni annyi volna, mint a testi beteget felüdülése előtt, az orvos gyógykezelése alól szándékosan elvonni.
A második intézkedés - tekintettel a szakasz első bekezdésére, valamint a 44. §-ra, azért volt szükséges, mert a 48. § első bekezdésében csupán a közvetitő intézetben levőknek elbocsájthatásáról lévén szó, a 44. § szerint pedig a 3 évnél rövidebb szabadságbüntetésre itéltek, s a vétség miatt elitéltek épen nem jutván a közvetitő intézetbe: ez utóbbi határozat nélkül mindezek ki lettek volna zárva a föltételes szabadságra bocsájtás kedvezményéből, a mi sem az igazság, sem a czélszerűség által nem volna indokolható.
49. § Külföldiek nem bocsáttatnak föltételes szabadságra.
50. § A föltételes szabadságra bocsátott, rendőri tekintetben, nevezetesen tartózkodási helyére és viseletére nézve, külön szabályok alá rendeltetik, melyeknek megsértése esetében, föltételes szabadságát az igazságügyminister visszavonhatja.
A föltételes szabadságnak visszavonása után, az itéletben megállapitott büntetés megszakitott végrehajtása tovább folytatandó; a szabadságban töltött idő azonban, a büntetésbe nem számittatik be.
51. § Sürgős esetekben joguk van a törvényhatósági vagy a községi tisztviselőknek, valamint a kir. ügyészeknek is, a föltételes szabadságra bocsájtott egyént rögtön letartóztatni; a letartóztatásról s ennek okáról azonban további intézkedés végett, az iagzságügyminister haladéktalanul értesitendő.
Ezen szakaszok kifejezést és gyakorlati alkalmazást adnak azon eszmének, hogy a föltételes szabadság még folytatása büntetésnek, a legenyhébb stadiuma ugyan a büntetésnek, mely már alig különbözik a teljes szabadságtól, de még mindig büntetés.
Az intézkedések, melyeket e szakaszok tartalmaznak, a czélszerüség által követelvék; azon tétel pedig, hogy visszavonás esetében, a föltételes szabadságon töltött idő nem számittatik be a büntetési időbe: a jogban gyökerezik. A szabadság azon föltevésben és föltétel alatt adatott, hogy az ezen kegyelemben részesitett egyén nem fog azzal visszaélni: mert ha előre látható lett volna, hogy ő azt kihágásra vagy gonosz cselekményre használja fel, bizonyára nem engedtetett volna meg, hogy büntetése teljes kitelte előtt, börtönét vagy fogságát elhagyhassa. Minthogy azonban ezen föltevést és föltételt, a kedvezményben részesitett egyén meghiusitotta: teljesen igazságos, hogy pótolnia kell mindazt - a mitől e föltevésben és föltétel alatt kiméltetett meg.
Ezen intézkedés a mellett, hogy szigoruan jogos, czélszerüség tekintetében is indokolt, mert figyelmeztetésül s esetleg fenyegetésül szolgál - a még talán gyönge lelkü s a csáboktól elszokott egyénnek.
Addig, mig a szabadságbüntetések végrehajtására, a jelen fejezet határozatainak megfelelő intézetek nem szervezhetnek, azok a fennálló szabályok szerint foganatositandók.
A jelen törvénynek megfelelő intézetek felállitása, illetőleg berendezése után azonban az igazságügyminister köteles intézkedni, hogy azok arányához képest az elitéltek és pedig azok is, a kik szabadságbüntetésüket már megkezdették, az uj intézetekbe szállittassanak, s büntetésüknek hátralevő részét, a jelen törvénynek megfelelőleg állják ki.
Ezen szakasz átmeneti, és igy szorosan véve az életbeléptetési törvénybe tartoznék. Azonban előreláthatólag még igen soká lesz szükség a szabadságbünttést a tényleg fennálló rendszer szerint végrehajtatni; az intézkedés tehát nem képez oly átmeneti határozatot, mely a létező állapotból az áttérést a már kész ujabb szervezetbe csupán közvetitvén, ennek eszközlése után azonnal kiléphetne hatályából. Ez okból indokolt a szakasznak fölvétele magába a törvényjavaslatba.
A pénzbüntetés minden egyénre nézve külön állapitandó meg.
Az itéletben meghatározandó egyszersmind a szabadságbüntetés tartama is, melyre a pénzbüntetés ennek behajthatlansága esetében, átváltoztatandó. Ezen meghatározásnál egy frtól 10 frtig terjedő összeg helyett, egy nap számitható.
A pénzbüntetést helyettesitő szabadságbüntetés tartama azonban, ha az főbüntetésként állapittatott meg, 6 hónapot, ha pedig mellékbüntetésként szabatott ki, 3 hónapot nem haladhat tul, s az elő esetben fogházban, a másodikban pedig azonnemü szabadságbüntetésben töltendő ki, melyre a bünös, a pénzbüntetésen fölül itéltetett.
Életfogytig vagy 15 évig tartó fegyházi vagy államfogházi büntetés esetében azonban, a pénzbüntetés szabadságbüntetésre nem változtatható.
A pénzbüntetés átváltoztatásáról okvetlenül kell intézkedni, mert egyébként e büntetés sok esetben teljesen illuzorius - csupán névleges lenne.
A szakasz első szabálya azon elvet mondja ki: hogy a pénzbüntetés nem állapitható meg egyetemleges fizetési kötelezettséggel, vagy is, ha több vádlott - ámbár ugyanazon cselekmény vagy abban való részesség miatt itéltetik el, s ezek közül egy vagy több, vagy valamennyi pénzbüntetésre is itéltetik, a birónak nem szabad, a büntetési összegek összeadása által, valamennyi vádlottat, vagy azok közül kettőt vagy többet, az egyes büntetési összegek összeadásából származó főösszeg megfizetésére egyetemlegesen elitélni; hanem mindenik elitélendőre nézve meghatározandó azon külön összeg, melyet büntetésül fizetni tartozik. Ezen szabályból szükségszerüleg származik - sőt ebben benn is foglaltatik az elitéltnek individualis felelőssége, illetőleg a nem-fizetés esetében az egyedül őt s csak is az ő tartozása erejéig terhelő azon következmények viselése, melyek ugyanezen szakaszban megállapitvák. Magától értetik egyébiránt s az idézett szakasz szövege sem enged más magyarázatot, mint azt, hogy az egyetemlegesség kizárása csupán a pénzbüntetésre vonatkozik s nem érinti a polgári elégtételt, vagyis az okozott kár, az elveszett haszon s hasonló - a sértett fél irányában teljesitendő - megtéritéseket, sem pedig az eljárás költségeit.
A második bekezdés, a pénzfizetés nem teljesitésének esetére, annak fogsággá változtatását rendeli. Nem csekély fontosságu a kérdés, mely itt az előtérben áll s elintézést követel; t. i. azon aránynak meghatározása, melyben a pénz az ezt helyettesitő fogsággal áll. A kiegyenlités természetesen nem lehet mathematikailag pontos; még kevésbbé adható erre bizonyos táblázat szerinti utasitás a törvényben. Sok viszony, sok körülmény, sok változatos eset jön itt számitásba: nemcsak az illetőnek vagyoni állapota s az itéleti összeg szempontjából, mely ha például a pénzbüntetés - ezen büntetési nem legnagyobb összegeig terjed, csekélyebb vétség miatti elitéltetés esetében is aránytalan hosszu fogságot vonhatna maga után; hanem számitásba veendők egyéb körülmények is.
Egyedüli büntetésül állapittatott-e meg a pénzbüntetés? vagy a fogságbüntetésen fölül mint mellékbüntetés mondatott-e ki? Mindkét kérdés lényegesen befoly a számitásba.
De fenforoghat bünhalmazat esete is; vagyis a büntett miatt fegyházra s a vétség miatt pénzbüntetésre itéltnek pénzbüntetését kell szabadságbüntetésre változtatni, még pedig akként, hogy a főbüntetés kiszenvedése után, ne legyen szükség őt másnemü fogságba vinni, a hol a pénzbüntetés behajthatlansága miatt tartóztassék le.
Mindezen viszonyokra kielégitő és részletes utasitást nem adhat a törvény. Csak az átalános körvonalokat jelölheti meg, vagyis a minimumot és a maximumot, mely körvonalak határai között az alkalmazás - a biró feladatát képezi.
A törvényjavaslat értelmében rendszerint 1 frtról 10 frtig számitandó mindenik nap mely a pénzbüntetés meg nem fizetése - illetőleg behajthatatlansága esetében fogságban töltendő. Ez az átalános számitási alap s átalános pénzviszonyainkat tekintve - megfelel azoknak, egyszersmind pedig elegendő tért enged a birónak arra, hogy a tényleges viszonyokhoz alkalmazott arányt állapitson meg.
A harmadik bekezdés további korlátozásokat tartalmaz, megkülönböztetvén a főbüntetést a mellékbüntetéstől. Nem volna igazságos, ha a pénz és a fogság közötti arány egyenlően számittatnék, akár egyedüli, akár mellékbüntetést képezett a pénzbüntetés. Ha csak mellékbüntetésül volt a fizetés teljesitendő s az azonfölül még fogságra is itélt vádlott, a pénz behajthatatlansága miatt kénytelen tovább is fogságban maradni: ezen utóbbi idő tagadhatatlanul sulyosabb és szenvedésekben intenzivebb, mint az előbbi. A kiegyenlités tehát nem történhetik igazságosan egyszerü mathematikai arány szerint.
A törvényjavaslat szem előtt tartja e különbségeket és a szerint intézkedik. Természetesen hogy nem azon részletességgel, hogy minden viszonyt, minden körülményt felsoroljon és combinálva azokat, az ezen combinatióból eredményülő potentiát esetenkint jelölje meg: hanem azon átalános keretben intézkedik, melyben a törvényhozásnak mozognia lehet, a nélkül, hogy nagyon is igazságos és nagyon is részletes akarván lenni, az elérhetetlen utáni törekvésben - épen az ellenkezőjét érje el annak, a mit elérni szándékában volt.
Az utolsó alinea következetes keresztülvitele azon eszmének, mely a határozott ideig tartó szabadságbüntetés leghosszabb tartamának megállapitására nézve irányadónak fogadtatott el. Ha a szabadságbüntetés 15 éven fölül káros, akkor az nem hosszabbitható a pénzbüntetés behajthatatlansága miatt sem. Tizenöt éven fölül csak az élethosszig tartó fegyházra itéltnek büntetése tarthat; minden egyéb esetben - a bünhalmazatot is ideszámitva, ezen idő a végső határpontja a szabadságbüntetés tartamának.
A szigoru, merev igazság, egy bizonyos ponton tul igazságtalansággá válhatik s ez volna az eset, ha az állam - tudva, hogy mindenik nap, melylyel valaki 15 éven tul fegyházban tartatik, ennek testi és lelki ártalmára van, az mégis azon időn tul is néhány hónapig a börtönben tartaná az egyént azért, mert nem volt vagyona, hogy pénzbeli kötelezettségének eleget tegyen. A fontosabb ok - mely a 15 évet állapitotta meg véghatárul, ha nem is szünteti meg a pénzbüntetést, de nem engedi annak helyébe - a szabadságbüntetést alkalmaztatni. A 15 évi büntetés absorbeal mindennemü szabadságbüntetést, az életfogytig tartó fegyházon kivül. Ez az érintett intézkedés egyszerü értelme és ezen értelem annak magyarázata és indoka is egyszersmind.
54. § A jelen törvényben meghatározott esetekben, a szabadságbüntetésen fölül hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának ideiglenes felfüggesztése, mint mellékbüntetés együtt vagy külön állapitandó meg.
55. § A hivatalvesztésre itélt elveszti:
a) a kinevezés vagy választás utján nyert közhivatalát vagy szolgálatát, ugy szintén közhatósági megerősités folytán viselt hivatalát, szolgálatát vagy állását s az ezek utáni nyug- vagy kegydiját;
b) ügyvédi, közjegyzői, nyilvános tanári vagy nyilvános tanitói állását;
c) gyámi vagy gondnoki minőségét;
d) a közhatóságtól nyert, az örökösökre át nem szálló czimeit vagy rendjeleit;
e) a fentebbi pontokban megjelölt hivatalok, szolgálatok, állások és kitüntetések elnyerésére való képességét.
56. § A politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése abban áll, hogy az erre itélt:
1. nem lehet tagja az országgyülésnek;
2. törvényhatósági vagy községi képviselőtestületnek;
3. nem lehet esküdt;
4. országos képviselő, törvényhatósági vagy községi választásoknál nem bir választói joggal.
57. § A hivatalvesztésre és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésére itélt, szabadságbüntetésének kiállása után, közhivatalra vagy közhatósági megerősitéstől függő hivatalra, állásra vagy szolgálatra, azon időtől fogva ismét alkalmazható, a melytől fogva politikai jogait ujolag gyakorolhatja.
A szabadságbüntetését kiállott szülő mindazonáltal, a gyermekei fölötti gyámság, illetőleg gondnokság átvételében, a jelen törvény által nem gátoltatik.
58. § A hivatalvesztésnek és a politikai jogok felfüggesztésének tartamát a biróság határozza meg.
Ezen idő, vétség esetében 1 évtől 3 évig, büntett esetében pedig 3 évtől 10 évig terjedhet, s a szabadságbüntetés befejeztével kezdődik.
Halálbüntetésnek szabadságbüntetésre átváltoztatása esetében a hivatalvesztés és a politikai jogok felfüggesztésének tartama, az átváltoztatással együtt határoztatik meg.
59. § A szabadságbüntetés tartama alatt az 55. §-ban felsorolt hivatalok, állások és szolgálatok, ugy szintén a politikai jogok gyakorlása, valamint a czimek és rendjelek viselhetése is a nélkül, hogy ez az itéletben kimondatnék, e törvény erejénél fogva fel vannak függesztve.
Ezen idő alatt - a megjelölt hivatalok, szolgálatok és rendjelek után járó fizetések vagy más javadalmazások, továbbá a nyug- és kegydijak élvezete is megszünik.
60. § A jelen törvény különös részében határoztatnak meg az esetek, melyekben a bünösnek talált személy, a szakképzettséget kivánó foglalkozás gyakorlatától eltiltandó.
Mindazon lényeges indokok, melyek a mellékbüntetések, s különösen az ezen szakaszokban foglalt intézkedések igazolásául szolgálnak, már fönnebb terjesztettek elő.
61. § Azon tárgyak, melyek a büntett vagy vétség által létrehozattak, vagy szintén, melyek a büntett vagy vétség elkövetésére szolgáltak, vagy e czélra voltak szánva, a mennyiben a tettes, vagy a részes tulajdonosai, elkobzandók; ha pedig azoknak birtoklása, használása vagy terjesztése egyébként is tiltva van; ez esetben akkor is elkobzandók és megsemmisitendők, ha másnak tulajdonát képeznék.
62. § Ha a büntetendő cselekmény irat, nyomtatvány, metszet vagy képes ábrázolat közzététele vagy terjesztése által követtetett el, a szerző s a nyomdász, az elárusitó vagy terjesztő, ugy szintén a nyilvános kiállitónak birtokában levő példányok, minták vagy lemezek elkobzása és megsemmisitése itélet által az esetben is kimondandó, ha a bünvádi eljárás senki ellen sem indittathatik meg.
A büntetendő cselekmény által létrehozott, vagy a büntetendő cselekmény elkövetésére szolgáló tárgyak elkobzása, tulajdonképen szintén mellékbüntetést képez; a különbség csak az, hogy a 62. § szerint - az elkobozás bizonyos esetben akkor is eszközölhető, ha nem indittatott meg valamely határozott személy ellen bünvádi eljárás. Mely esetben lehet ennek helye? melyek az ez esetben megtartandó szükséges formaságok? melyek a netaláni visszaélés elleni garantiák? ezt az eljárási szabályok fogják meghatározni. Tény az, hogy a mint egyrészről nem egyeztethető meg a jogállam eszméjével, hogy a rendőri hatóság, discretionalis hatalommal s felelősség nélkül foglalja le másnak tulajdonát: ugy másrészről nem engedhető meg az sem, hogy például a külföldről becsempészett lázitó iratok, szabadon terjesztessenek azért, mert nem ismertetik az egyén, a ki e miatt felelősségre lenne vonható, s a ki ellen a bünösség kimondása mellett az elkobzás mint mellékbüntetés itéletileg megállapitható lenne.
Az állam személyisége és az állam jogköre ép ugy követelik az oltalmat az egyén irányában, mint ez utóbbi az állam irányában. Az állam jogában foglaltatvák, és abban bennrejlenek azon föltételek, melyektől kötelességeinek teljesitése függ: az állam jogköre: kötelességei teljesitésének biztositéka; attól függ emez; az előbbi az utóbbinak létföltétele. Az állam csak ugy fejtheti ki erejét, ugy oltalmazhat másokat, csak ugy hathat polgárositólag, irányzólag, eredményesen és valódilag, ha jogköre tiszteletben tartatik, s ha hatalmában áll az ellene vagy a társadalom ellen irányzott merényletek esetében az oltalmazó, és büntető erőt kifejteni, s ha lehetetlenné tétetik, vagy legalább megnehezittetik, hogy a forralat ravaszsága kijátszhassa az állami erőt, s bizonyos formák mellett, vagy bizonyos formák mellőzésével szabadon üzhesse veszélyes merényletét, mely ha más formák között, s a törvényekben szabályozott föltételek megtartása mellett lépett volna fel, rögtön elfojtható, s hatása azonnal megsemmisithető lett volna.
Ha például lázitó iratok küldetnek szét, ha külföldi lapokban felhivatnak Magyarország polgárai a haza elleni fölkelésre; ha azokban gyüleletessé tétetnek az ország intézményei; vagy a társadalom egyik osztálya a másik ellen, egyik nemzetiség a másik ellen tettleges erőszakra, bünös támadásra szólittatik, s ha nem ismerhető fel az iratnak sem szerzője, sem a nyomdász, a ki azokat nyomtatta, sem az, a ki azokat terjeszti - például ha postán érkeznek: vajjon tétlenül engedje-e az állam terjedni a felségsértő, a hazaáruló felhivást, a communisticai forralat veszélyes actióját, s előbb, mintsem a veszélyt elháritaná, egynevetséges - mert előreláthatólag eredménytelen procedurát inditson meg annak hivatalos, formaszerü megállapitása végett, hogy az iratok külföldről küldetvén be, azokat a külföldön székelő valamely titkos egylet készitette, s hogy a szerző s a nyomdász a magyar állam hatalmi körén kivül esnek? Megelégedjék az állam azzal, hogy a biróság, a törvény rendes formái között - a „távollévők elleni eljárás” szabályainak megtartása mellett, az eredményre nem vezethető bünvádi eljárást megszüntetendőnek nyilvánitsa, vagy kimondja azt, hogy külföldi ellen csak az esetben lévén a bünvádi eljárás meginditható, ha az az ország területén tartózkodik, a jelen esetben pedig ez nem forogván fenn, az eljárás ezen okból szüntetendő meg? Az 1848:XVIII. törvénycikk ily esetről nem intézkedik, s a zár csak is előzetes, tehát csak is ideiglenes lehetvén, a végleges elkobzás, e törvénynyel aligha volna indokolható; sőt sokkal valószinübb, hogy a közigazgatási hatóság a zárt saját felelősségére tovább fentarthatónak nem látván, azt a megszüntetési határozat folytán feloldja.
Ily állapotba nem hozható az állam, s a törvényhozásnak gondoskodnia kell arról, hogy a hatóság ne szorittassék azon dilemma közé, melyben a társadalom iránti kötelessége és a törvény között választania kell. Módot kell nyujtani az államhatalom kezelőinek, hogy a fennjelzett esetekben is, a törvény által nyert joguknál fogva, s a törvény formái között teljesithessék feladatukat, s habár nem büntethetik a büntettest: legalább hatálytalanná tegyék a bünt!
Az eset előfordulhat, mint nem az államnak, hanem az egyénnek megsértése is: például rágalmazás, vagy becsületsértés esetében, ha nem constatálható oly személy, a ki felelősséggel tartoznék. Kettős törvényszegés követtetik el: az egyik, közzétett irat beltartalma, a másik a közzététel formája által. Sajátszerü okoskodásnak kellene tartani azt, mely az oltalmazó hatóság, és az oltalmazandó jog részére kevesebb biztositékot enged, ha két jogsértés forog fenn, mint akkor, ha csupán egy törvény sértetett meg.
A törvényjavaslat ezen szakasza, a szükséges biztositékot czélozza megadni, a jogsértésnek ezen szakasz által föltételezett eseteiben, s a javaslatba hozott intézkedés által egyszersmind az 1848:XVIII. törvénycikk 22. §-szának kiegészitése eszközöltetnék. Ezen szakasz értelmében s összefüggésében az 1848:XVIII. törvénycikk 22. §-szával, a zár még nem lenne feloldandó azért, mert vádlott nem itéltetett el, hanem csak akkor:
ha a vádlott felmentetik; vagy pedig:
ha vádlott nemlétében a lefoglalt irat beltartalma által nem állapittatik meg valamely büntett vagy vétség tényálladéka.
Külföldiek büntett miatt, a törvény különös részében meghatározott büntetésen fölül, az országból való kiutasitásra is itélhetők s a visszatéréstől is örökre vagy határozott időre eltilthatók.
A menedékjog megadása az állam joga, de nem kötelessége; legkevésbbé sem kötelessége pedig az államnak külföldi gonosztevőket, a kik az általa nyujtott oltalmat büntettek elkövetésére használják fel, - területén megtűrni. A területi államnak joga van a külföldi gonosztevő ellen magát annak kiutasitása által is oltalmazni, ezen joga indokolt s a törvényjavaslat ide vonatkozó dispositioja igazolva van azonfölül még az által, hogy ugyanezen jogot a legtöbb európai állam törvényeiben kifejezi s gyakorlatilag is alkalmazza.
A követett rendszer és annak mikénti alkalmazása könnyebben lesz áttekinthető a következő kimutatásból, melyben a büntettek és a vétségek, valamint azoknak minősitett esetei a törvényjavaslatban megállapitott büntetések szerint összeállitvák.
| Tétel-szám | § | A büntettek és vétségek az azokra szabott büntetések szerint sorozva | |
| Halál és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 125. 1) | A felségsértés legsúlyosabb neme. | |
| Halál, hivatalvesztés és esetleg kártérités. | |||
| 1 | 266. | Gyilkosság büntette. | |
| Fegyház életfogytiglan, hivatalvesztés s a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 125. 2) 3) | A felségsértés, mely a király testi épségének megsértése, uralkodásra képtelenné tétele, az ellenségnek hatalmába adása, az uralkodásnak vagy személyes szabadságának erőszakos megakadályozása által követtetik el. | |
| 2 | 126. 3) | Továbbá a felségsértés, mely a monarchia területi épsége ellen irányul. | |
| 3 | 140. | A hütlenség legsulyosabb esetei. | |
| 142 | |||
| 4 | 337. | A rablás büntette, ha azonfelül szándékos emberölés is követtetett el. | |
| 5 | 398. | A gyujtogatás büntettének legsulyosabb esetei. | |
| Fegyház életfogytiglan, hivatalvesztés és esetleg kártérités. | |||
| 1 | 268. | Szándékos emberölés büntette felmenő ágbeli törvényes rokonon, vagy törvényesités esetében a természetes szülőn elkövetve. | |
| Fegyház életfogytiglan, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 225. | Erőszakos nemi közösülés, szemérem elleni erőszak, megfertőztetés, ha az annak elkövetésére használt eszközök vagy szerek a sértettnek halálát okozták. | |
| 2 | 229. 2) | Természet elleni fajtalanság büntette, ha a sértettnek halálát okozta. | |
| 3 | 404. 2) | A vizáradás szándékos okozásának büntette, ha ez által egy vagy több ember életét vesztette, a mennyiben gyilkosság fenn nem forog. | |
| 4 | 404. | Közveszélyü megrongálás büntette, ha ez által valakinek halála okoztatott, a mennyiben | |
| 408. | gyilkosság fenn nem forog. | ||
| 409. | |||
| Fegyház 10-15 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 137. | A király tettleges bántalmazása. | |
| 2 | 140. | A hütlenség sulyosabb esetei. | |
| 3 | 144. | Hütlenség, hivatalnok vagy különös megbizott közlései által ártási czélzattal elkövetve. | |
| 4 | 145. | Hütlenség büntette, az erőszak, lopás, sikkasztás vagy csel által megszerzett adatnak az ellenséggel való közlése által elkövetve. | |
| 5 | 153. | Lázadás rablással, gyujtogatással, pusztitással vagy egyes személyek elleni erőszakkal párosulva. | |
| 6 | 156. | A felbujtók és vezetők ellen; nemkülönben az egyenes, nyilvános felhivók ellen, eredmény esetében. | |
| 7 | 337. | A rablás büntette, ha azzal összefüggésben sulyos testi sértés vagy szándékos emberölés kisérlete is elkövettetett. | |
| 8 | 396. | A gyujtogatás büntettének sulyosabb esetei. | |
| Fegyház 10-15 évig, hivatalvesztés és esetleg kártérités. | |||
| 1 | 267. | Szándékos emberölés büntette. | |
| 288. | |||
| Fegyház 10-15 évig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 203. | Hamis tanuzás büntette, ha a vádlott halálra itéltetett. | |
| 207. | |||
| 2 | 216. | Hamis vád büntette, ha vádlott halálra itéltetett. | |
| 3 | 223. | Erőszakos nemi közösülés és szemérem elleni erőszak büntette fel- vagy lemenő ágbeli rokonon, testvéren, vagy 1-ső foku sógorságban levő személyen, vagy a tettes gondnokságára, tanitására, nevelésére, felügyeletére, gyógykezelésére bizott személyen elkövetve. | |
| 4 | 275. | A teherben levő nő méhmagzatának annak beleegyezése nélkül való szándékoselhajtása vagy megölése, ha ez által a nő halála okoztatott. | |
| 5 | 309. | Gyermekrablás büntette, ha az elrablott vagy letartóztatott gyermek ellen a sulyos testi sértés, erőszakos nemi közösülés vagy megfertőztetés büntette követtetett el. | |
| 6 | 315. | A személyes szabadság megsértésének büntette, ha a letartóztatott a szenvedett kinzás folytán meghalt, a mennyiben gyilkoság fenn nem forog. | |
| Fegyház 10-15 évig, esetleg kártérités. | |||
| 1 | 298. | Életveszélyes szer beadása, ölési szándék nélkül, ha sulyosabb testi sértés vagy halál következett be. | |
| Fegyház 10-15 évig. | |||
| 1 | 305. | Közegészséges elleni büntett, valamely használatban levő kútnak, vizvezeték vagy viztartónak megmérgezése, vagy életveszélyes, vagy az egészségre ártalmas anyaggal kevert élelmi czikknek a veszélyes tulajdonság elhallgatása melletti elárusitása által elkövetve, ha ebből valakinek halála következett be, a mennyiben gyilkosság fenn nem forog. | |
| 2 | 416. 2) | A ki szándékos cselekménye vagy mulasztása által valamely hajónak megfeneklését, elsülyedését vagy összezuzatását okozta, ha ez által valaki életét vesztette. | |
| Fegyház 5-10 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 129. | Felségsértésnek 125. és 126. §-ok szerinti elkövetésére irányzott szövetség, ha a büntett véghezvitelére előkészületi cselekmény is követtetett el. | |
| 130. | |||
| 2 | 133. | Felségsértés sulyosabb eseteinek (125. 126. § 3.) elkövetésére nyilvános és egyenes felhivás szóval vagy irásban, a mennyiben ennek tartalmát tudta, ha nem volt teljesen sikertelen. | |
| 3 | 145. | Hütlenség az ellenséggeli adatközlés által elkövetve. | |
| 4 | 146. | Hütlenség sulyosabb esetének (140-142) elkövetésére irányult szövetség, ha ahhoz előkészületi cselekmény járult. | |
| 5 | 147. | Hütlenség sulyosabb eseteire (140-142) való nyilvános és egyenes felhivás. | |
| 6 | 314. | A személyes szabadság megsértésének büntette, ha a letartóztatás 3 hónapnál tovább tartott, vagy a letartóztatott kinoztatott vagy sulyos testi sértést szenvedett vagy idegen katonai hatalom szolgálatába vagy rabszolgaságba vettetett. | |
| 7 | 336. | A rablás büntette. | |
| 8 | 339. | A zsarolás büntette. | |
| 9 | 369. | Közhivatalnok által elkövetett okmányhamisitás legsulyosabb esetei. | |
| 370. | |||
| 374. 1) | |||
| 10 | 397. | A gyujtogatás büntettének enyhébb esetei. | |
| 11 | 434. | A hivatali sikkasztás büntettének sulyosabb esetei. | |
| 12 | 438. | A megvesztegetés büntettének sulyosabb esetei. | |
| Fegyház 5-10 évig, hivatalvesztés és esetleg kártérités. | |||
| 1 | 269. 3) | Szándékos emberölés büntette fel- vagy lemenő ágbeli rokon vagy házastárs ellen erős felindulásbanelkövetve. | |
| 288. | |||
| Fegyház 5-10 évig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 203. 2) | Hamis tanuzás büntette bünvádi ügyekben biróság előtt, ha a vádlott 5 évnél tovább terjedő szabadságbüntetésre itéltetett. | |
| 2 | 216. | Hamis vád büntette, ha vádlott 5 évnél tovább terjedő szabadságbüntetésre itéltetett. | |
| 3 | 220. | Erőszakos nemi közösülés büntette. | |
| 4 | 230. | Vérfertőztetés felmenő ágbeli rokonon. | |
| 5 | 277. 2) | A gyermekkitétel büntette, ha a kitett vagy elhagyottnak ezáltal halála okoztatott. | |
| 6 | 308. | Gyermekrablás büntette, ha az kéjvágy kielégitésére vagy az elrablott gyermeknekkoldulásra vagy nyerészkedési czélra használása végett követtetett el. | |
| 7 | 401. | A vizáradás szándékos okozásának büntette, ha ez által emberélet veszélyeztetett és e veszély előre látható volt. | |
| 8 | 408. | Közveszélyü megrongálás büntette, ha ez által valakinek halála nem okoztatott. | |
| Fegyház 5-10 évig, esetleg kártérités. | |||
| 1 | 296. | Halálos testi sértés büntette. | |
| Fegyház 5-10 évig. | |||
| 1 | 196 1) 2) | Pénzhamisitás büntette bel- vagy külföldi fém- vagy papirpénz utánzása által elkövetve, ugy | |
| 197. | szintén ha a fém- vagy papirpénzen oly változás eszközöltetik, hogy az nagyobb értékünek | ||
| 198. | látszassék vagy ily pénznek a külföldről a hamis pénz készitőjével egyetértőleg való behozatala, | ||
| 199. | forgalomba tétele. | ||
| 2 | 305. | Közegészség elleni büntett valamely használatban levő kutnak, vizvezeték vagy viztartónak megmérgezése, vagy életveszélyes vagy az egészségre ártalmas anyaggal kevert élelmi czikknek a veszélyes tulajdonság elhallgatása melletti elárusitása által elkövetve. | |
| 3 | 378. 3) | A magánokirat-hamisitás büntettének sulyosabb esetei. | |
| 379. | |||
| 380. | |||
| 4 | 416. | A ki szándékos cselekménye vagy mulasztása által valamely hajónak megfeneklését, elsülyedését vagy összezuzatását okozza, ha ez által másnak élete vagy vagyona veszélyeztetik. | |
| Fegyház 3-5 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 329. | Lopás büntettének sulyosabb esetei. | |
| Fegyház 3-5 évig, esetleg kártérités. | |||
| 1 | 298. | Életveszélyes szer beadása ölési szándék nélkül. | |
| Fegyház 2-5 évig, hivatalvesztés s a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 433. | A hivatali sikkasztás büntette, ha az elsikkasztott tárgy értéke 1000 frtot meghalad. | |
| Fegyház 5 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 129. | A felségsértés sulyosabb eseteinek (125. és 126. §-ai) elkövetésére irányzott szövetség, ha a végrehajtásra még előkészület nem történt. | |
| 130. | |||
| 2 | 132. | A felségsértés sulyosabb eseteire irányzott előkészület szövetkezés nélkül. | |
| 3 | 139. | A királyi ház tagja bántalmazásának büntette. | |
| 4 | 146. | Hűtlenségre irányult szövetség, ha ahhoz előkészületi cselekmény nem járult. | |
| 5 | 153. | Lázadás rablással, gyujtogatással, pusztitással vagy egyes személyek elleni erőszakkal párosulva - a közönséges tettesek ellen. | |
| 6 | 353. 2) | Orgazdaság büntette, ha za elkövetett büntény tettesére a törvény 10 évnél sulyosb fegyházat határoz, a mennyiben az orgazdának az illető büntényről tudomása volt. | |
| 7 | 368. | Közokirat hamisitásának büntette jogellenes haszon elérése vagy valakinek vagyoni megkárositása czéljából elkövetve. | |
| 8 | 389. | Csalárd bukás büntette. | |
| 9 | 437. | A megvesztegetés büntette. | |
| 10 | 442. | A hivatali hatalommal való visszaélés büntettének sulyosabb esetei. | |
| 11 | 438. 4) | Ha valamely ügyvéd azon czélból hogy védenczének ártson, ennek oly büntettére vonatkozó bünvádi ügyében, melyre a örvény életfogytig tartó államfogház, fegyház vagy pedig halálbüntetést állapit meg, kötelességellenesen jár el. | |
| Fegyház 5 évig, hivatalvesztés és esetleg kártérités. | |||
| 1 | 269. | Szándékos emberölés büntette, rögtöni felindulásban elkövetve. | |
| 288. | Fegyház 5 évig és hivatalvesztés. | ||
| 1 | 155. | Lázadás sulyosabb nemére (153. §) való szövetkezés, ha előkészületi cselekmény is követtetett el; valamint | |
| 2 | 156. | az egyenes, nyilvános felhivás, eredmény esetében. | |
| 3 | 164. 1) | Közhatóságok vagy közhatósági közegek elleni erőszak esetében, ha a büntény fegyveres erővel, csoportoan hajtatik végre, a mennyiben sulyosabb büntény fenn nem forog, a felbujtók és vezetők. | |
| 4 | 164. 2) | Közhatósági közegek gátlása a törvényes hatóság vagy biróság meghagyásának végrehajtásában és a közhatósági közegek védelmére rendelt személyek bántalmazása vagy hivatalos müködésük gátlása, több egyén által elkövetve, a mennyiben sulyosabb büncselekmény fenn nem forogc a felbujtók és vezetők. | |
| 5 | 164. | Közhatóságok vagy közatósági közegek elleni erőszak egy személy által fegyveresen elkövetve. | |
| 6 | 164. | Közhatósági közegek gátlása a törvényes hatóság vagy biróság meghagyásának végrehajtásában és a közhatósági közegek védelmére rendelt személyek bántalmazása vagy hivatalos müködésük gátlása egy személy által fegyveresen elkövetve. | |
| 7 | 203. | Hamis tanuzás büntettének enyhébb esetei. | |
| 207. | |||
| 8 | 216. 1) | Hamis vád büntette. | |
| 9 | 221. | Szemérem elleni erőszak büntette. | |
| 10 | 224. | A megfertőztetés büntette. | |
| 11 | 230. 3) | Fajtalanság felmenő ágbeli rokonon elkövetve. | |
| 12 | 235. | Csábitás büntette. | |
| 13 | 275. | A teherben levő nő méhmagazatának, annak beleegyezése nélküli szándékos megölése vagy elhajtása. | |
| 14 | 277. | Gyermekkitétel büntette, ha a kitett vagy elhagyott sulyos testi sértést szenvedett. | |
| 15 | 307. | Gyermekrablás büntette. | |
| 16 | 311. | Nőszemélynek fajtalanságra vagy házasságkötésre irányzott czélból erőszakkal vagy fenyegetéssel vagy ravaszsággal elvitele vagy letartóztatása. | |
| 17 | 347. 2) | Hűtlen kezelés büntette, ha önhaszon czéljából követtetett el. | |
| 18 | 361. 2) | A csalás büntettének sulyosabb esetei. | |
| 359. 3) | |||
| 360. | |||
| 19 | 402. | A vizáradás szándékos okozásának büntette, ha a kár 200 frtot meghalad és nem tettes vagyonának megmentése végett okoztatott. | |
| Fegyház 5 évig és esetleg kártérités. | |||
| 1 | 295. | Sulyos testi sértés, ha a tettes széndéka az elme, testépség vagy egészség szándékos megsértésére irányult s az be is következett. | |
| 288. | |||
| Fegyház 5 évig. | |||
| 1 | 200. 1) | Hamis vagy hamisitott pénz csalárd használata, ha az érték 500 forintnál nagyobb és ennek kisérlete. | |
| 2 | 239. 2) | Ha valaki a vele házasságra lépő felet az előbbi kötelékre vonatkozólag, ravasz módon tévedésbe ejti. | |
| 3 | 243. 2) | Családi állás elleni büntett, 7 éven alóli gyermeknek nyerészkedési vágyból más családba való csempészése által elkövetve. | |
| 4 | 376. 2) | Közokirat hamisitásbani közremüködés jogellenes haszon elérése végett. | |
| 5 | 407. | A közveszélyü megrongálás büntette személy- vagy vagyonbiztonság veszélyeztetésével. | |
| 409. | |||
| 6 | 420. | Azon őr, felügyelő vagy hatósági közeg, ki a felügyeletére bizott foglyot szándékosan megszökteti. | |
| Fegyház 3 évig, hivatalvesztés s a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 446. | A hivatali visszaélés büntette, ha a biró vagy vizsgáló biró oly személyt, kinek ártatlanságát tudja, bünvádi vizsgálat alá helyez; továbbá | |
| 2 | 448. | ha valamely közhivatalnok azon czélból, hogy valakit a törvényes büntetés elől elvonjon, a bünvádi eljárás körül hivatali kötelességének teljesitését elmulasztja, vagy a bünvádi eljárás eredményének meghiusitására czélzó cselekményt vagy intézkedést tesz, vagy a jogérvényes büntető itélet végrehajtását nem eszközli. | |
| Fegyház 3 évig és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 155. | Lázadás sulyosabb nemére (153. §) való szövetkezés, ha előkészületi cselekmény nem követtetett el; valamint | |
| 2 | 156. | az egyenes, nyilvános felhivás, eredmény esetén. | |
| 3 | 276. | Gyermekkitétel büntette. | |
| Államfogház. | |||
| Államfogház 10-15 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 126. 1, 2) | Felségsértés, mely a trónöröklés rendének, az állam alkotmányának és a birodalmi kapcsolatnak erőszakos megváltoztatásában nyilvánul. | |
| 2 | 141. | Hűtlenség enyhébb esetei. | |
| 3 | 150. | Lázadás az állam közegei ellen és a nyilvános, egyenes felhivás, eredmény esetén. | |
| Államfogház 10-15 évig és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 152. | Lázadás tettleges támadással vagy foglalással kapcsolatban a felbujtók és vezetők ellen, valamint az egyenes nyilvános felhivók ellen, eredmény esetében. | |
| Államfogház 5-10 évig, hivatalvesztés s a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 130 | A felségsértés enyhébb eseteire irányzott szövetség, ha előkészületi cselekvény is követtetett el. | |
| 2 | 133. | A felségsértés enyhébb eseteire (126. § 1. 2.) irányzott nyilvános és egyenes felhivás, ha nem teljesen sikertelen. | |
| Államfogház 5-10 évig és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 151. | Lázadás az állampolgárok egy vagy több osztálya ellen, a felbujtók és vezetőkre, valamint a nyilvános egyenes felhivókra nézve, eredmény esetében. | |
| 2 | 271. | Amerikai párbaj, ha a halál bekövetkezett. | |
| Államfogház 2-5 évig, hivatalvesztés és 4000 forintig terjedhető pénzbirság. | |||
| 1 | 159. | Lázadás, csapatgyüjtés, felfegyverzés stb. által elkövetve. | |
| Államfogház 2-5 évig és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 152. | Lázadás tettleges támadással és foglalással kapcsolatban a közönséges tettesek ellen. | |
| 2 | 154. | Lázadás enyhébb nemére (a 153. § kivételével) való szövetkezés, ha előkészületi cselekmény is követtetett el; valamint az egyenes, nyilvános felhivás, eredmény esetében. | |
| 156. | |||
| Államfogház 1-5 évig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 271. | Amerikai párbaj, ha az öngyilkosság megkiséreltetett, de halál nem következett be. | |
| Államfogház 1-5 évig. | |||
| 1 | 170. | A király személye sérthetlenségének, a trónöröklési rendnek, az alkotmánynak, a királynak, országgyülésnek vagy a delegatio törvényes jogának, a törvények kötelező erejének megtámadása, egyenes felhivás utján. A magyar állam lakosainak az alkotmány vagy a magyar koronaországok közti kapcsolat iránti gyülöletre való izgatása. | |
| Államfogház 5 évig, pénzbirság 4000 forintig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 428. | Az állam hadi erejére és hadi védelmére szolgáló intézkedések kikerülése béke idején. | |
| 2 | 429. | A hdi erő állására, erődök, hadi szerek stb. állapotára vonatkozó közlemények sajtó utján való közzététele, miután az ily közlések már megtiltattak. | |
| Államfogház 5 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 130. | A felségsértés enyhébb eseteire irányzott szövetség, a végrehajtásra czélzó előkészületi cselekvény nélkül. | |
| 2 | 141. | Hűtlenség legenyhébb esetei. | |
| 3 | 144. | Hűtlenség hivatalnok vagy különös megbizott közlései által, ártási czélzat nélkül elkövetve. | |
| Államfogház 1-3 évig és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 154. | Lázadás enyhébb nemére (a 153. § kivételével) való szövetkezés, ha előkészületi cselekmény nem követtetett el, valamint a nyilvános egyenes felhivás eredmény esetében. | |
| Államfogház 3 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 134. | A felségsértés elkövetésére irányzott törekvés feljelentésének elmulasztása hitelt érdemlő tudomás esetében. | |
| Államfogház 3 évig. | |||
| 1 | 287. 3) | Párviadalban az ellenfélnek megölése, habár a halál nem következett is be rögtön. | |
| Államfogház 6 hónaptól 2 évig és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 156. | Lázadásra nyilvános, egyenes felhivás, ha az teljesen eredménytelen maradt. | |
| Államfogház 2 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 133. | A felségsértésre való nyilvános és egyenes felhivás, ha az teljesen sikertelen maradt. | |
| Államfogház 2 évig és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 151. | Lázadás az állampolgárok egy vagy több osztálya ellen a közönséges tettesekre nézve. | |
| Államfogház 2 évig, pénzbirság 2000 forintig. | |||
| 1 | 167. | Felhivás büntett vagy vétség elkövetésére, ha az eredménytelen maradt. | |
| Államfogház 2 évig és pénzbirság 1000 forintig. | |||
| 1 | 168. | Felhivás a törvény vagy a kormány vagy a közhatóságok rendelete vagy meghagyása iránti engedetlenségre vagy ily felhivás terjesztése, úgy szintén valamely osztály, nemzetiség vagy felekezet elleni gyülöletre izgatás, tulajdonjog vagy házassági intézmény megtámadására irányzott felhivás. | |
| Államfogház 2 évig. | |||
| 1 | 287. 2) | Ha a párviadalban megsebesitett testének valamely tagját vagy érzékét elvesztette vagy a megsebesitésből gyógyithatlan sérülés származott. | |
| Államfogház 1 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 449. | Hivatali titok közlése vagy nyilvános közzététele. | |
| Államfogház 1 évig, pénzbirság 2000 forintig. | |||
| 1 | 250. | Nyilvános rágalmazás vétsége közhatóságok és biróságok ellen. | |
| Államfogház 1 évig, pénzbirásg 1000 forintig. | |||
| 1 | 248. | Rágalmazás vétsége, ha a rágalmazó állitás nyomtatvány vagy nyilvános helyre kiállitott képes ábrázolat által tétetik közzé. | |
| Államfogház 1 évig. | |||
| 1 | 287. 1) | Párviadalban az ellenfélnek könnyü megsebesitése. | |
| Államfogház 6 hónapig. | |||
| 1 | 284. | Párviadal elfogadására egyenes buzditás, vagy el nem fogadás esetében abból származó megvetésseli fenyegetés. | |
| 2 | 286. | Ki a párviadal megkezdésére fegyveresen kiáll. | |
| Államfogház 3 hónapig. | |||
| 1 | 282. | A párviadalra való kihivás s a párviadal elfogadásának vétsége. | |
| 2 | 283. | A párviadali segédek s a kiegyezést megakadályozók. | |
| Börtön. | |||
| Börtön 2-5 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 433. 1) | A hivatalos sikkasztás büntette. | |
| Börtön 5 évig, pénzbirság 2000 forintig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 426. | A hadsereg vagy honvédség tagjainak szökésre csábitása, a hadüzenet megtörténte után. | |
| 427. | |||
| Börtön 5 évig, pénzbirság 1000 forintig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 425. | A hadsereg, hadi tengerészet vagy honvédség valamely tagjának a fegyveres erőnek hadi lábra állitása utáni arra való csábitása, hogy a behivási parancsnak ne engedelmeskedjék, mennyiben a 142. 4) pontjában meghatározott eset fenn nem forog. | |
| Börtön 5 évig, politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése és esetleg közhivatal elvesztése. | |||
| 1 | 177. | A választási jog megsértésének büntette, szavazati jegy meghamisitása, szavazati golyók vagy egyéb szavazati eszközök kicserélése, a szavazatnak más jelölt részére való beirása, mint kire a választó szavazott, a szavazatok hamis összeszámlálása által elkövetve. | |
| 2 | 329. | A lopás büntettének esetei. | |
| 3 | 344. | A sikkasztás büntette. | |
| 345. | |||
| 4 | 352. | Az orgazdaság enyhébb büntette. | |
| 5 | 367. | A közokirat hamisitásának büntette. | |
| 6 | 441. | A hivatali visszaélés büntette. | |
| 7 | 447. | Ha valamely közhivatalnok azon czélból, hogy a vádlottól, tanutól vagy szakértőtől vallomást vagy nyilatkozatot csikarjon ki, ezek valamelyike ellen erőszakot használ vagy bármely törvényellenes kényszereszközt alkalmaz. | |
| 8 | 455. | Ügyvédi visszaélés büntette, ha az abból származó kár nem pótolható. | |
| 9 | 456. | Azon ügyvéd, ki ugyanazon perben mindkét felet képviseli vagy a per folyama alatt megbizójának képviseletét elhagyván vagy arról lemondván, annak engedélye nélkül az ellenfél képviseletét vállalja el. | |
| 10 | 458. 3) | Ha valamely ügyvéd azon czélból, hogy védenczének ártson, ennek oly büntettre vonatkozó bünvádi ügyében, melyre határozott tartamú fegyházbüntetés vagy 10 évnél hosszabb államfogház van megállapitva, kötelességellenesen jár el. | |
| Börtön 5 évig, pénzbirság 4000 forintig, esetleg hivatalvesztés. | |||
| 1 | 205. | Polgári ügyekben az ügy érdemére vonatkozó hamis tanuzás, esküvel erősitve. | |
| 207. | |||
| 2 | 209. | Hamis fő-, pót-, becslő- vagy felfedező-eskü polgári ügyben. | |
| Börtön 5 évig, hivatalvesztés és esetleg kártérités. | |||
| 1 | 269. 2) | Szándékos emberölés büntette, ha a szándék rögtönös felindulásban keletkezett s a felindulást az okozta, hogy a megölt a tettest vagy hozzátartozóit sulyosan bántalmazta s az emberölés a felindulásban rögtön végrehajtatott. | |
| Börtön 5 évig és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 161. 1) | Közhatóságok vagy közhatósági közege elleni erőszak csoportosulással elkövetve. | |
| 2 | 164. | Közhatóságok vagy közhatósági közegek elleni erőszak fegyveres csoport által elkövetve, a büntársak, a mennyiben sulyosabb büncselekmény fenn nem forog. | |
| 3 | 164. | Közhatósági közegek gátlása a törvényes hatóság vagy biróság meghagyásának végrehajtásában és a közhatósági közegek védelmére rendelt személyek bántalmazása vagy hivatalos müködésük gátlása több egyén által elkövetve, a bünrészesek, a mennyiben sulyosabb büncselekmény fenn nem forog. | |
| Börtön 5 évig, esetleg kártérités. | |||
| 1 | 293. | Az elme, testépség vagy egészség sulyos megsértésének büntette szándékosság nélkül. | |
| 2 | 294. | Testi sértés teherben levő nő ellen, ha ennek következtében méhmagzatát elvesztette. | |
| 3 | 298. | Az egészségre ártalmas szer beadása. | |
| Börtön 5 évig. | |||
| 1 | 196. 3) | Arany vagy ezüstpénz fémtartalmának az alak vagy ismertető jel megváltoztatása nélküli | |
| 197. | csökkentése, ily pénznek külföldről a hamis pénz készitőjével egyetértőleg való behozatala, | ||
| 198. | forgalomba tétele. | ||
| 199. | |||
| 2 | 241. | Azon lelkész, ki tudván, hogy a köttetni szándékolt házasság kettős házasság, a feleket összeadja. | |
| 3 | 273. | A házasságon kivül született gyermeknek a szülés után 5 nap eltelte előtt az anya általi szándékos megölése. | |
| Börtön 1-3 évig, pénzbirság 200-2000 forintig. | |||
| 1 | 393. | Más tulajdonát képező ingó dolognak szándékos, jogtalan megrongálása, megsemmisitése, ha az tanuk, szakértők, közhivatalnokok vagy községi előljárók vagyonán, azok tanuzása, véleménye vagy hivatalos eljárása miatt boszuból követtetett el. | |
| Börtön 3 évig, hivatalvesztés és a polgári jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 371. | Ha valamely közhivatalnok vagy közjegyző, illetőleg forditó, valamely okiratról hiteles alakban hamis másolatot vagy forditmányt ad ki, vagy valamely másolatot nem létező eredeti okirat másolatának hiteles alakban bizonyit. | |
| 372. | |||
| 2 | 374. 2) | Ha valamely közhivatalnok köz- vagy váltójegyző vagy hiteles forditó az őrizetére bizott hiteles másolatot azon czélból, hogyvalakinek jogára nézve lényeges bizonyitás meghiusittassék, megsemmisit, használhatlanná tesz, eltitkol vagy az ellenfélnek átad. | |
| 3 | 451. | A hivatali kötelesség megtagadásának büntette, ha annak teljesitése két vagy több közhivatalnok összebeszélése következtében tagadtatott meg. | |
| 4 | 458. 2) | Ha valamely ügyvéd azon czélból, hogy védenczének ártson, ennek oly büntettre vonatkozó bünvádi ügyében, melyre 5-10 évig terjedhető államfogház van a törvényben megállapitva, kötelességellenesen jár el. | |
| Börtön 3 évig, pénzbirság 2000 forintig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 347. | A hütlen kezelés büntette. | |
| 2 | 361. | A csalás büntette enyhébb esetekben. | |
| 3 | 378. | Magánokirat hamisitás büntettének enyhébb esetei. | |
| Börtön 3 évig, a büntett tartamának minden napjára 5-10 forintig terjedő pénzbirság és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 188. 3) | A személyes szabadságnak egy hónapon tuli jogtalan elvonása, vagy ha a letartóztatott ellen más erőszak vagy sanyargatás is követtetett el. | |
| Börtön 3 évig, hivatalvesztés és esetleg kártérités. | |||
| 1 | 270. | A ki valakinek határozott és komoly kivánsága által biratott arra, hogy őt megölje. | |
| 2 | 271. | Az öngyilkosságra való rábeszélés, vagy e czélra eszközök vagy szereknek tudva való szolgáltatása. | |
| Börtön 3 évig és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 161. 2) | Közhatóságok vagy közhatósági közegek elleni erőszak egy személy által elkövetve. | |
| 2 | 162. | Közhatósági közegek gátlása a törvényes hatóság vagy biróság meghagyásának végrehajtásában, szintugy a közhatósági közegek védelmére rendelt személyek bántalmazása vagy hivatalos müködésük gátlása vagy ezeknek veszélyes fenyegetése. | |
| 3 | 212. | Bünvádi ügyekben hamis tanuzásra való rábirásra törekvés büntette. | |
| 4 | 229. | Természet elleni fajtalanság büntette férfiak közt, ha az erőszakkal vagy erőszakkal való fenyegetés által vagy önkivüli állapotban hajtatik végre. | |
| 5 | 233. | Szemérem elleni büntett, midőn valaki magát valamely nő férjének szinli s tévedését felhasználva azzal nemileg közösül. | |
| 6 | 313. | A személyes szabadság megsértésének büntette, ha a törvénytelen letartóztatás 15 napnál tovább tartott, de 3 hónapot tul nem haladott. | |
| 7 | 403. | A vizáradás szándékos okozásának büntette, ha a kár 200 forintot meg nem halad vagy ha a tettes vagyonának megmentése végett követtetett el. | |
| Börtön 3 évig, pénzbirság 2000 forintig. | |||
| 1 | 378. 2) | A magánokirat meghamisitása büntettének enyhébb esetei. | |
| 379. | |||
| 380. | |||
| Börtön 3 évig, pénzbirság 400 forintig és esetleg kártérités. | |||
| 1 | 297. 2) | Sulyos testi sértés többek által elkövetve, ha az okozók ki nem tudhatók s a bántalmazásból halál származott; (a résztvevők külön-külön). | |
| 288. | |||
| Börtön 3 évig és esetleg kártérités. | |||
| 1 | 291. | Testi sértés büntette. | |
| Börtön 3 évig. | |||
| 1 | 172. | Nyilt helyen, személyeken vagy dolgokon csoportosan elkövetett erőszak. | |
| 2 | 200. 2) | Hamis vagy hamisitott pénz csalárd használata, ha az érték 500 frtnál csekélyebb és ennek kisérlete. | |
| 3 | 239. | Kettős házasság büntette, tévesztés közbejötte nélkül elkövetve. | |
| 4 | 240. | Kettős házasság büntette azon nem-házas személy által elkövetve, ki tudva oly házasságra lép, mely a másik fél állapota miatt kettős házasságot képez. | |
| 5 | 245. | Azon lelkész, ki a fennforgó házassági akadályt tudja s a feleket mégis összeadja. | |
| 6 | 274. 1) | A méhmagzatnak a teherben levő nő általi szándékos elhajtása vagy megölése, ha házasságban ejtetett teherbe. | |
| 7 | 319. | A magánlak megsértésének büntette, ha közhivatalnoki minőség szinlelése vagy közhatósági rendelet ürügye alatt, ha éjjel vagy egyidejüleg több személy által vagy fegyveresen hajtatik végre. | |
| Börtön 2 évig, pénzbirság 2000 forintig, a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése, esetleg közhivatal elvesztése. | |||
| 1 | 176. | Hamis adatközlés vagy okirathamisitás a választási jogra vonatkozólag. | |
| Börtön 2 évig, pénzbirság 1000 forintig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 454. | Az ügyvédi visszaélés büntette. | |
| Börtön 2 évig, a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése és esetleg közhivatal elvesztése. | |||
| 1 | 175. | A választási jog megsértésének büntette. | |
| Börtön 2 évig, a büntett tartamára naponkint 5-10 forintnyi pénzbirásg és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 188. 2) | Közhivatalnok által a személy szabadsága ellen elkövetett büntett, ha a szabadságnak jogtalan elvonása 1 hónál tovább tartott. | |
| Börtön 2 évig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 231. | Vérfertőztetés testvérek közt. | |
| Börtön 2 évig. | |||
| 1 | 171. | Magánosok elleni erőszak. | |
| 2 | 185. 2) | Az állam által elismert vallás lelkészének testi bántalmazása. | |
| 3 | 200. 3) | Hamis vagy hamisitott pénz csalárd használata, ha a csalárd használat csonkitott arany- vagy ezüstpénzre vonatkozik és ennek kisérlete. | |
| 4 | 244. | Családi állás elleni büntett valamely házassági bontó akadálynak a másik fél előtti eltitkolása által elkövetve. | |
| 5 | 274. | A méhmagzatnak a eherben levő nő általi szándékos elhajtása vagy megölése, ha házasságon kivül ejtetett teherbe. | |
| 6 | 318. | A magánlak megsértésének büntette. | |
| 7 | 419. 2) | A ki a megszökés czéljából a fogolynak fegyvert, kulcsot, feszitő, vágó, szuró, robbantó vagy más eszközt ad. | |
| Börtön 1 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 458. 1) | Ügyvédi visszaélés vétsége, ha valamely ügyvéd azon czélból, hogy védenczének ártson, ennek bünvádi ügyében kötelességellenesen jár ell, ha a vádbeli cselekmény vétséget képez. | |
| Börtön 1 évig, pénzbirság 200 forintig, esetleg kártérités. | |||
| 1 | 297. | Súlyos testi sértés többek által elkövetve, ha az okozók ki nem tudhatók (a bántalmazásban rézstvevők külön-külön). | |
| 288. | |||
| Börtön 1 évig. | |||
| 1 | 419. | Valamely fogolynak a fogságból vagy a hatósági őrizetből való megszökésére segédnyujtás büntette. | |
| Fogház | |||
| Fogház 2-5 évig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 410. 2) | Közveszélyü megrongálás vétsége, ha valamely vasuti hivatalnok vagy szolga szolgálati kötelességének elmulasztása által a vaspálya-vonaton vagy annak közelében levő személyeket vagy árukat a vaspálya általi megsérülés vagy megrongálás veszélyének teszi ki. | |
| Fogház 5 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 445. | A hivatali hatalommal való visszaélés vétsége, ha valamely közhivatalnok valakit illetéktelenül cselekvésre, eltürésre vagy valaminek elhagyására kényszerit. | |
| Fogház 5 évig, hivatalvesztés, pénzbirság 1000 forintig. | |||
| 1 | 410. | Közveszélyü rongálás vétsége, ha általa halál okoztatott. | |
| Fogház 5 évig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 310. | 16 évet tul nem haladott leánynak, annak beleegyezésével a szülők stb. akarata ellen, elvitele vagy letartóztatása. | |
| Fogház 5 évig. | |||
| 1 | 399. 2) | Tüzvész okozásának vétsége, ha ez által valakinek halála okoztatott. | |
| 2 | 405. 2) | Gondatlanságból okozott vizáradás vétsége, ha ez által valakinek halála okoztatott. | |
| 3 | 417. 2) | Ha a hajó megfeneklését, elsülyedését vagy összezuzatását okozó cselekmény gondatlanságból követetett el s ez által halál okoztatott. | |
| Fogház 1-3 évig és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 166. | Közhatóság elleni erőszak elkövetésére irányzott szövetség előkészületi cselekmény hozzájárultával. | |
| Fogház 6 hónaptól 3 évig. | |||
| 1 | 197. 2) | Váltópénz vagy helyét pótló papirpénz meghamisitásának vétsége és kisérlete (65. §) - nemkülönben ily pénznek külföldről a hamis pénz készitőjével egyetértőleg való behozatala és forgalomba tétele. | |
| Fogház 3 évig, pénzbirásg 2000 forintig, hivatalvesztés, a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 424. | A védkötelezettség teljesitésére képtelenné tétel. | |
| Fogház 3 évig, pénzbirság 100-2000 forintig, a gyakorolt tudomány, iparág vagy foglalkozás gyakorlásától való végkép vagy határozott időtartamra való eltiltás, esetleg kártérités. | |||
| 1 | 280. | Vétkes emberölés vétsége, ha a halál az azt okozónak hivatásábanvagy az általa gyakorlott tudományban, iparágban vagy foglalkozásban való járatlanságból vagy hanyagságból származott, vagy ha azon cselekmény vagy mulasztás által, mely a halált okozta, az okozó hivatásának vagy az általa gyakorolt tudománynak, iparágnak vagy foglalkozásnak szabályait sértette meg. | |
| Fogház 3 évig, hivatalvesztés, esetleg kártérités. | |||
| 1 | 276. 2) | Önsegélyre képtelen személy kitételének vétsége. | |
| Fogház 3 évig, pénzbüntetés 2000 forintig, esetleg kártérités. | |||
| 1 | 279. | Emberölés vétsége. | |
| Fogház 3 évig, pénzbirság 50-1000 forintig. | |||
| 1 | 392. | Másnak tulajdonát képező ingó dolognak szándékos és jogtalan megrongálása vagy megsemmisitése. | |
| 2 | 394. | A ki a vallási tiszteletre rendelt épületet vagy más tárgyat, sirt vagy siremléket, nyilvános emlékszobrot, közkönyvtárban őrizett könyvet, kéziratot vagy a tudomány, müvészet vagy ipar szempontjából nyilvános gyüjteményben őrizett egyéb tárgyat, nyilvános levéltárban vagy közhivatali irattárban őrizett okmányt vagy iratot jogtalanul megrongál vagy megsemmisit. | |
| Fogház 3 évig. | |||
| 1 | 210. 2) | Közhivatalnok elleni fegyelmi ügyben hamis tanuzás, ha a vádlott e miatt hivatalától elmozdittatott. | |
| 2 | 306. 2) | Közegészség elleni vétség ragályos betegség idején az elrendelt zár vagy egyéb felügyeleti szabályok megszegése által elkövetve, ha ennek folytán valaki a ragályt megkapta. | |
| 3 | 382. | Okmányhamisitás vétségének legsulyosabb esete. | |
| Fogház 2 évig, politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése, esetleg közhivatalvesztés. | |||
| 1 | 180. | Közhivatalnok vagy községi előljáró által a választókra gyakorolt kényszer vagy csábitás. | |
| 2 | 446. | A hadsereg vagy honvédség tagjainak szökésre csábitása béke idején. | |
| Fogház 2 évig és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 138. | A király szóbeli (irás stb.) bántalmazása. | |
| 2 | 352. | Az orgazdaság vétsége. | |
| 3 | 390. | A vétkes bukás vétsége. | |
| Fogház 2 évig, pénzbirság 1000 forintig. | |||
| 1 | 212. 2) | Hamis tanuzásra való birásra törekvés, polgári ügyekben 100 frt értéken felül. | |
| Fogház 2 évig, pénzbirság 500 forintig. | |||
| 1 | 381. | Okirat hamisitás vétsége. | |
| Fogház 2 évig, esetleg kártérités. | |||
| 1 | 292. | Felmenő ágbeli rokonon elkövetett testi sértés. | |
| 288. | |||
| Fogház 2 évig. | |||
| 1 | 210. 2) | Közhivatalnok elleni fegyelmi ügyben hamis tanuzás, ha a vádlott hivatalvesztésnél csekélyebb büntetésre itéltetett. | |
| 2 | 216. | Hamis vád vétsége a fennebbi esetben. | |
| 3 | 230. | Vérfertőztetés lemenő ágbeli rokonon elkövetve. | |
| Fogház 3 hónaptól 1 évig és hivatalvesztés. | |||
| 1 | 166. | Közhatóság elleni erőszak elkövetésére irányzott szövetség előkészületi cselekmény nélkül. | |
| Fogház 3 hónaptól 1 évig. | |||
| 1 | 415. 3) | azon elbocsátott vaspályai vagy gőzhajózási hivatalnok vagy szolga, a ki a 410. § megsértésével ismét valamely vaspályánál vagy gőzhajónál alkalmalzást fogad el. | |
| Fogház 1 évig, pénzbüntetés 4000 forintig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 430. | A haderő részére elvállalt szállitás nem teljesitése háboru idején. | |
| Fogház egy évig, pénzbüntetés 2000 forintig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 422. | A védkötelezettség alól ravasz fondorlatokkal való kibuvás. | |
| Fogház 1 évig, pénzbüntetés 1000 forintig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 423. | A védkötelezettség alól való kibuvás a monarchia határain kivül tartózkodás által. | |
| 2 | 439. | Ajándék vagy jutalom igérése közhivatalnoknak azon czélból, hogy kötelességét megszegje. | |
| Fogház 1 évig, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 177. 5) | A választási jog megsértésének büntette oly egyén által, ki a szavazatszedő bizottságnak nem tagja. | |
| 2 | 435. | A hivatali sikkasztás vétsége, ha az elsikkasztott tárgy értéke a sikkasztónak hiv. óvadékpénzéből fedezhető. | |
| 3 | 436. | A megvesztegetés vétsége. | |
| 4 | 440. | A hivatali visszaélés vétsége. | |
| Fogház 1 évig, pénzbüntetés 2000 forintig, esetleg hivatalvesztés. | |||
| 1 | 347. | Hűtlen kezelés vétsége. | |
| Fogház 1 évig, pénzbirság 1000 forintig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 216. | Hamis vád vétsége. | |
| 2 | 410. | A közveszélyü megrongálás vétsége. | |
| 3 | 411. | A távirda megrongálásának vétsége. | |
| Fogház 1 évig, pénzbirság 500 forintig, a gyakorolt tudomány, iparág vagy foglalkozás gyakorlásától való végkép vagy ideiglenes időtartamra való eltiltás és esetleg kártérités. | |||
| 1 | 299. | Sulyos testi sértés, ha az azt okozónak hivatásában vagy az általa gyakorolt tudományban, iparágban vagy foglalkozásban való járatlanságából származott, vagy ha azon cselekmény vagy mulasztás, mely a sulyos testi sértést okozá, az azt okozó hivatásának vagy az általa gyakorolt tudománynak, iparágnak vagy foglalkozásnak szabályait sértette meg. | |
| Fogház 1 évig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 192. | A ház jog megsértésének vétsége házkutatással egybekapcsolva. | |
| 2 | 313. 2) | A személyes szabadság megsértésének vétsége, ha a letartóztatás 8 napnál tovább tartott, de 15 napot tul nem haldt. | |
| 3 | 356. | Bünpártolás vétsége. | |
| 4 | 362. | Csalás vétsége hitelezés vagy hitelhosszabbitás kieszközlése czéljából. | |
| 5 | 385. | Hamis orvosi bizonyitvány használása a végett, hogy valamely hatóság vagy életbiztositó társulat az egészségi állapotra vonatkozólag tévedésbe ejtessék. | |
| Fogház 1 évig, pénzbirság 2000 forintig. | |||
| 1 | 387. | A bélyeghamisitás vétsége. | |
| Fogház 1 évig, pénzbirság 100-1000 forintig. | |||
| 1 | 304. | Közegészség elleni vétség. | |
| Fogház 1 évig pénzbirság 1000 forintig. | |||
| 1 | 169. | A törvény által büntetéssel sujtott cselekmények nyilvános helyeslése, az elkövetőnek dicsérése vagy kitüntetése. | |
| 2 | 183. | Vallási szertartás megzavarásának vagy erőszakos megakadályozásának vétsége. | |
| 3 | 204. | Kihágási ügyekben hamis tanuzás vétsége. | |
| 4 | 217. | Hamis vád vétsége a vád valótlanságának nem tudása esetében. | |
| 5 | 399. | Tüzvész okozásának vétsége, ha valakinek halála nem okoztatott. | |
| 6 | 405. | Gondatlanságból vizáradás okozásának vétsége, ha ez által másnak élete vagy vagyona veszélyeztetik. | |
| 7 | 418. 2) | A marhavész terjedése ellen a hatóság által elrendelt zár vagy egyéb felügyeleti szabályok megsértésének vétsége, ha ennek folytán valamely marha ragályos vészbe esett. | |
| Fogház 1 évig, pénzbirság 500 forintig. | |||
| 1 | 185. | Az állam által elismert vallás lelkészének, midőn vallási szertartást teljesit, tettel vagy fenyegetéssel nyilvános megtámadása. | |
| 2 | 378. 1) | A magánokirat hamisitás vétségének enyhébb esetei. | |
| 379. | |||
| 380. | |||
| Fogház 1 évig, pénzbüntetés 400 forintig. | |||
| 1 | 206. | Hamis tanuzás polgári perben, ha a per tárgyának értéke 100 forintot tul nem halad. | |
| 2 | 209. | Hamis fő-, pót-, becslő-, felfedező eskü hasonló polgári ügyben. | |
| Fogház 1 évig. | |||
| 1 | 139. | Szóval, irásban vagy nyomtatványban elkövetett sértés, a királyi család valamely tagja ellen. | |
| 2 | 210. | Közhivatalnokok elleni fegyelmi ügyeni hamis tanuzás. | |
| 3 | 211. | Gondatlanságból elkövetett hamis tanuzás. | |
| 4 | 228. | Természet elleni fajtalanság vétsége. | |
| 5 | 230. | Fajtalanság lemenő ágbeli rokonon elkövetve. | |
| 6 | 242. | Azon lelkész, kit a kettős házasság megkötése körül gondatlanság terhel. | |
| 7 | 243. | Családi állás elleni vétség. | |
| 8 | 338. | Zsarolás vétsége. | |
| 9 | 376. 1) | Közokirat hamisitásra való közremüködés, nyerészkedési czélzat nélkül. | |
| 10 | 383. | Hamis orvosi bizonyitvány kiadásának vétsége, orvos vagy nem orvos által elkövetve, vagy valamely valódi orvosi bizonyitvány meghamisitása. | |
| 384. | |||
| 11 | 417. 1) | Ha a hajó megfeneklését, elsülyedését vagy összezuzatását okozó cselekmény mulasztás vagy gondatlanságból követtetett el, de senkinek halála nem okoztatott. | |
| Fogház 8 naptól 6 hónapig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 194. | Távirati titok megsértése. | |
| Fogház 6 hónapig, pénzbirság 1000 forintig, a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése, esetleg közhivatal elvesztése. | |||
| 1 | 179. | Választók megvesztegetésének vagy a vesztegetési pénz vagy előny elfogadásának vétsége. | |
| Fogság 6 hónapig, hivatalvesztés, a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 443. | A hivatali hatalommal való visszaélés vétségének enyhébb esete. | |
| Fogház 6 hónapig, pénzbirság 200 forintig, a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése, esetleg közhivatal elvesztése. | |||
| 1 | 174. | Választói jog megsértésének vétsége, a választási jog gyakorlásának megakadályozása által elkövetve. | |
| Fogház 6 hónapig, pénzbirság 500 forintig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 361. | A csalás vétsége. | |
| 363. | |||
| 2 | 413. | A távirda használhatóságának félbeszakitása a távirdai személyzet kötelességmulasztása által okozva. | |
| Fogház 6 hónapig, pénzbirság 200 forintig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 386. | Ha valamely községi előlljáró hamis erkölcsi vagy vagyoni bizonyitványt ad ki. | |
| 2 | 420. 2) | Ha valamely őr, felügelő vagy hatósági közeg a felügyeletére bizott fogolynak megszökését gondatlanságból okozta. | |
| Fogház 6 hónapig, pénzbirság a vétség tartamára naponként 5-10 forintig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 188. 1) | A személyes szabadságnak 8 napnál tovább terjedő jogtalan elvonása, közhivatalnok által elkövetve. | |
| Fogház 6 hónapig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 193. | Levéltitok megsértésének vétsége. | |
| 2 | 324. | Lopás vétsége. | |
| 3 | 344. | A sikkasztás vétsége. | |
| Fogház 6 hónapig, pénzbirság 1000 forintig. | |||
| 1 | 201. | Hamis pénz kiadásának vétsége és kisérlete. | |
| 2 | 351. | Jogtalan elsajátitás vétsége, ha a dolog a tulajdonos beleegyezésével a jogos birtokostól jogellenesczélra vétetik el. | |
| Fogház 6 hónapig, pénzbirság 500 forintig. | |||
| 1 | 236. | Szemérmet sértő iratok, képek stb. szerzése, ha terjesztésök a szerző tudtával történt. | |
| 2 | 247. | A rágalmazás vétsége. | |
| 3 | 346. | A zártörés vétsége. | |
| Fogház 6 hónapig, pénzbirság 400 forintig. | |||
| 1 | 212. 2) | Hamis tanuzásra birásra törekvés, polgári ügyekben 100 forint értékig. | |
| Fogház 6 hónapig, pénzbirság 200 forintig, esetleg kártérités. | |||
| 1 | 291. | Testi sértés vétsége. | |
| Fogház 6 hónapig, pénzbirság 200 forintig. | |||
| 1 | 184. | Az állam által elismert vallás szertartási gyakorlatára szolgáló helyiségben nyilvános botrány elkövetése vagy a szertartáshoz tartozó tárgynak botrányos szavakkal illetése. | |
| Fogház 6 hónapig. | |||
| 1 | 173. | Magánosok elleni erőszak vétsége. | |
| 2 | 200. 4) | Hamis vagy hamisitott váltópénz csalárd használata. | |
| 3 | 212. | Hamis tanuzásra birásra törekvés kihágási ügyben. | |
| 4 | 246. | Azon lelkész, kit azegyik házastárs előtt ismeretes bontó akadály daczára megkötött hzasság körüli gondatlanság terhel. | |
| 5 | 306. | Közegészség elleni vétség ragályos betegség idején az elrendelt zár vagy egyéb felügyeleti szabályok megszegése által elkövetve. | |
| 6 | 350. | Jogtalan elsajátitás vétsége. | |
| Fogház 8 naptól 3 hónapig, pénzbirság 200 forintig. | |||
| 1 | 237. | Közbotrány szemérmet sértő cselekmény nyilvános elkövetése által. | |
| Fogház 3 hónapig, pénzbirság 1000 forintig, a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése, esetleg hivatalvesztés. | |||
| 1 | 178. | Kétszeri szavazás vétsége. | |
| Fogház 3 hónapig, hivatalvesztés s a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. | |||
| 1 | 425. | A hadsereg vagy honvédség tagjainak arra csábitása, hogy a behivási parancsnak ne engedelmeskedjék. | |
| 2 | 450. | Hivatalos hatalommal való visszaélés vétsége a hivatali kötelesség teljesitésének megtagadása vagy a birói hatáskörön való túlterjeszkedés által elkövetve. | |
| 452. | |||
| Fogház 3 hónapig, pénzbirság a vétség tartamára naponkint 5-10 forintig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 186. | Közhivatalnok által a személy szabadsága ellen elkövetett vétség 8 napnál rövidebb időre | |
| 187. | terjedő törvénytelen letartóztatás által elkövetve. | ||
| Fogház 3 hónapig, pénzbirság 100 forintig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 412. | A távirda megrongálásának vétsége gondatlanságból elkövetve. | |
| Fogház 3 hónapig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 313. | Személyes szabadság megsértésének vétsége. | |
| Fogház 3 hónapig, pénzbirság 2000 forintig. | |||
| 1 | 388. | Az iparvédjegy meghamisitásának vétsége. | |
| Fogház 3 hónapig, pénzbirság 1000 forintig. | |||
| 1 | 317. 2) | Levél- vagy távirdai titoknak magánszemély általi közzététele vagy a küldő vagy czimzett kárositására való felhasználása. | |
| 2 | 321. | Titok tiltott felfedezésének vétsége. | |
| 3 | 348. | Talált dolog jogtalan elsajátitásának vétsége. | |
| Fogház 3 hónapig, pénzbirság 500 forintig. | |||
| 1 | 249. 2) | Becsületsértés vétsége, ha a sértő kifejezés nyomtatvány vagy nyilvános helyre kiállitott ábrázolat által tétetett közé. | |
| Fogház 3 hónapig, pénzbirság 200 forintig és esetleg kártérités. | |||
| 1 | 299. | Sulyos testi sértés gondatlan cselekvés vagy mulasztás által elkövetve. | |
| Fogház 3 hónapig, pénzbirság 200 forintig. | |||
| 1 | 395. | Más ingatlan vagyonának elfoglalása vagy szándékos és jogtalan megrongálása vagy a földtől el nem választott termékének felhasználása, a mennyiben sulyosabb büntetés alá eső cselekmény fenn nem forog és a kár 5 forintot felül halad. | |
| Fogház 3 hónapig, pénzbirság 100 forintig. | |||
| 1 | 236. | Szemérem elleni vétség. | |
| 2 | 320. | Magánlak magánszemélyek általi megsértésének vétsége. | |
| Fogház 3 hónapig. | |||
| 1 | 234. | Házasságtörés, ha e miatt a házasság felbontatott vagy az elválás itéletileg kimondatott. | |
| 2 | 418. | A marhavész terjedése ellen a hatóság által elrendelt zár vagy egyéb felügyeleti szabályok megsértésének vétsége. | |
| Fogház 1 hónapig, pénzbirság 100 forintig, politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése, esetleg hivatalvesztés. | |||
| 1 | 178. | Más neve alatti szavazás vétsége. | |
| Fogház 1 hónapig, pénzbirság 1000 forintig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 457. | Ügyvédi visszaélés vétsége, ha valamely ügyvéd azon czélból, hogy védenczének ártson, ennek bünvádi ügyében kötelességellenesen jár el, a mennyiben az ügy kihágást képez. | |
| Fogház 1 hónapig, a vétség tartamára naponkint 5-10 forintig pénzbirság, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 189. | A személyes szabadság megsértésének vétsége, valakinek a fennálló szabályok megsértésével a fegyházba, fogházba vagy börtönbe való befogadása vagy az által elkövetve, ha a befogadásról a felettes hatóság 24 óra alatt nem értesittetik, ha a törvényellenes letartóztatásról hivatalos tudomással biró illetékes közeg ezt a felettes hatóságnak azonnal nem jelenti s ha a felettes hatóság a tény megvizsgálását s a kellő intézkedést 48 órán tul halasztja. | |
| Fogház 8 napig, hivatalvesztés. | |||
| 1 | 192. | A házi jog egyszerü megsértésének vétsége. | |
| Fogház 8 napig, pénzbirság 100 forintig. | |||
| 1 | 317. | Levél vagy távirdai titoknak magánegyén általi megsértésének vétsége. | |
| Pénzbirság 2000 forintig. | |||
| 1 | 349. | A talált kincs jogtalan elsajátitásának vétsége. | |
| Pénzbirság 100-1000 forintig. | |||
| 1 | 415. | Azon vaspályai vagy gőzhajózási igazgató hivatalnok, ki a hivatalától való elmozditásra itélt egyént el nem bocsátja, vagy kik az ily elbocsátott hivatalnokot vagy szolgát vaspálya- vagy gőzhajózási intézetnél alkalmazzák. | |
| Pénzbirság 500 forintig. | |||
| 1 | 249. | Becsületsértés vétsége szóval elkövetve. |
Arra nézve soha sem forgott fenn hazánkban kétely, hogy nemcsak a bevégzett büntett hanem annak kisérlete is büntetendő. Már Szent István király decretuma II. könyvének 51-dik fejezetében, ugy szintén Kálmán király decr. II. könyvének 6-dik fejezetében büntetési sanctiót találunk a bevégzett büntettre, valamint a kisérletre is; s a mi a fogalmat illeti - a büntetendő cselekmények e két faja már az emlitett törvényekben meg lévén egymástól különböztetve: azon tétel, hogy a kisérlet sem hagyott büntetés nélkül, - már első királyaink törvényei által be van bizonyitva.
„Si quis contra Regis salutem aut dignitatem quolibet modo conspiraverit, aut conspirare aliquid tentaverit.” Szent István királynak ezen törvénye csaknem szóról-szóra egybehangzó Kálmán király II. decr. 6-dik fejezetének 1-ső §-sával.
A megkülönböztetés mindazonáltal az idézett törvények szerint csupán a két eszme különbségére szoritkozik: mig a büntetés tekintetében a büntett és a kisérlet is ugyanazon sanctio alá foglaltatott. Vajjon csupán az idézett törvényekben meghatározott büntett sajátos természete okozta-e, hogy a büntetésre nézve nem tétetett különbség s vajjon a római törvények, nevezetesen a „Lex Julia Majestatis” lebegtek-e a törvényhozó előtt, melyek szerint crimen laesae majestatis kisérletének büntetése nem tétetett enyhébbre, mintha maga a büntett teljesen bevégeztetett volna, mig a többi büntettek kisérletét illetőleg, a „crimina atrocia” kivételével más felfogás uralkodott? s különösen: az volt-e a legbölcsebb magyar törvényhozó eszméje, hogy más büntettek esetében a kisérlet enyhébb büntetéssel büntettessék? erre nézve sem az idézett, sem az azon korszakból fennmaradt későbbi törvények nem adnak felvilágositást. Első András constitutióiban, Szent László mindhárom decretumában, ugy Kálmán király decretumaiban is számos cselekvény tiltatik ugyan határozott büntetés alatt, de a törvényekben a kisérlet épen nem emlittetik fel.
A most felvetett kérdés tehát, e törvények szövegéből sem oldható meg.
Későbbi törvényeink szintén mellőzik a kisérletet, sőt még az 1723. évi IX., X., XI., XII. törvénycikkekben sem találjuk annak külön felemlitését. De a mi inkább meglepő: a Corpus iurishoz mellékelt - ámbár törvényerővel nem birt Praxis criminalis is hallgat a kisérletről; sőt a 44-dik czikk, mely az általános enyhitő körülményeket sorolja elő, ezek között sem emliti azon esetet, ha tudniillik a büntett nem végeztetett be, vagy ha nem következett be a büntett által eléretni szándékolt eredmény.
Egyes cselekmények, melyek a mai felfogás szerint, ha causalis nexusban állanak valamely büntett elkövetésével, ha tudniillik azokban a tettesnek egy bizonyos büntett elkövetésére irányzott szándéka nyilatkozik, mint azon büntett kisérleti cselekményei tekintetnek és büntettetnek, ily egyes cselekmények mint önálló büntettek előfordulnak ugyan régi és ujabb törvényeinkben is, például Szent István király idézett decretuma II. könyvének 49-ik fejezetében; és felemlittetnek nem ugyan mint önálló, vagy külön büntettek, hanem mint a büntett elkövetésére irányzott szándéknak bizonyitékai a Praxis criminalisban, nevezetesen a második rész 67-dik czikk 2-dik §-ában; de mindezekből nem nyerünk irányt, magának a kisérletnek törvényeink szerinti álláspontjára, illetőleg ezen álláspontnak meghatározására nézve.
E körülmények nem voltak kedvezők a kisérletnek természete s büntetése iránti helyes és igazságos szabályoknak felismerésére, s megállapitására: mindazonáltal kétségtelen, hogy törvénykezési gyakorlatunk, melynek hazánkban különösen a büntető ügyeket illetőleg, a jogalkotás és fejlesztés sokkal nagyobb mérvben jutott feladatául, mint másutt - nemcsak megkülönböztette a kisérletet a bevégzett büntettől, hanem a theoretikai különböztetésnél nem is állapodott meg.
Az igazságnak tartósan, el nem homályositható erővel érvényesült azon ugyszólván természeti törvénye, mely szerint az, a ki valamely büntett elkövetéséhez csupán hozzáfog, nem oly mérvben bünös, mint az, a ki a megkezdett gonosztett véghezvitelét állhatatosan folytatja és azt teljesen be is végezi: e törvény nem maradhatott befolyás nélkül azokra sem, a kik hazánk régiebb törvénykezésében hivatva voltak itéletet mondani a bünösök felett. Nincs okunk kétkedni abban, hogy e sugallata a jognak, ha nem is mint felismert jogszabály, de mint a méltányossági érzelem, a legtöbb esetben a kisérletnek enyhébb büntetése által érvényesült; az azonban határozottan állitható, hogy az ellenkezőre - a felségsértést s a hütlenséget, - később a pénzhamisitást kivéve, minden adat hiányzik.
Mely utakon, mely viszontagságokon keresztül, s mely befolyások alatt fejlődött törvénykezési gyakorlatunkban felismeréssé, tudattá e sugallat és sejtelem? Mi része volt ebben a római törvényeknek - s helyesebben azon félremagyarázásnak, mely a római jog ide vonatkozó tételei tekintetében egész a mult század végeig a tudósok müveiben, s a forumokon mindenütt uralkodott? Mily mérvü, s mily irányu befolyást gyakorolt a kisérlet természetének s követelményeinek tüzetes felismerése - az ennek egyébként nem kedvező egyházi jog? Mily hatást gyakoroltak ez irányban az egyház férfiak? Mit lehet e tekintetben a tudományosságnak fejlődésére, a szelidebb erkölcsökre, egyes királyok s nevezetes férfiak nyilatkozataira visszavezetni? Mely időre esik azon aera, a melytől fogva a helyesebbnek tudatos alkalmazása jogéletünk félbeszakitás nélküli szabályáva lett? és végre: Mi része van a helyesebb megállapitásoknak constans gyakorlattá váltában a külföld jogtudósainak, joggyakorlatának s a külföldi törvényeknek? Az ezen kérdésekre adandó felelet azon kitünő férfi dicső, de nehéz feladatát képezendi, a kiben hazaszeretet, ügybuzgalom és kiváló tehetség egyesülni fognak arra, hogy hazánk büntető törvénykezésének nemcsak szorgalmas adatgyüjtőjévé, hanem az egész tárgyat, messze terjedő vonatkozásaiban és viszonylataiban átkaroló történetirójává is váljék.
A törvényhozást kizárólag gyakorlati hivatásának és czéljánál fogva, különösen csak azon szabályok foglalkoztathatják, melyek mint élő jog tényleg fennállanak, s melyeknek keletkezése, hordereje, viszonylata s hatása iránt kellő tájékozottsággal kell birnia, hogy magát azok fentartására vagy megváltoztatására, s ez utóbbi esetben arra nézve ön- s czéltudatosan határozhassa el: hogy az elégtelen vagy tarthatlan helyébe mit állapitson meg. E szorosabb feladathoz képest néhány sorban számot fogunk adni arról, a mi a megjelölt időtől fogva hazánk gyakorlatában fennállott, s arról, a mi ennek helyettesitésére már azelőtt terveztetett.
A büntett kisérletét illetőleg, a legbiztosabb adataink vannak arra nézve, hogy a mult század közepe óta - ugyanazon szabályok alkalmaztattak nálunk, melyek Németországban és Francziaországban - az uj codexek behozatalát közvetlenül megelőzött ideig alkalmazásban voltak; s hogy e tárgyra nézve azonos volt törvénykezésünk ugy az igazságokat illetőleg, melyek gyakorlati alkalmazást nyertek ott mint itt, valamint azon tévedések tekintetében is - melyekben azon országokkal szintén osztoztunk. A különbség leginkább abban áll, hogy a nevezett államokban a folytonos tevékeny tudomány, s a kölcsönös hatás szükségének tudatától származó közösség, hamarább tisztitották meg a hatályban volt tanokat és szabályokat egyes téveszmék vegyitékétől, mig ezek - sajátságos viszonyainknál fogva, a mi törvénykezésünkben tovább is fenmaradtak.
A mit Vuchetich „Institutiones iuris criminalis hungarici” czimü kitünő munkájában a Conatusra nézve állit, az nem az ő tudományos abstractióinak eredménye, nem theoreticai tantétel: hanem az ország törvénykezésében elfogadott és élő gyakorlat volt. E gyakorlat nem keletkezett a megjelölt munka kiadását közvetlenül megelőzött időben, hanem régibb időktől fogva átszármazván, a már régebben elismert, s a forum igazságai közé felvett elveknek és tételeknek öntudatos alkalmazását képezte.
E szerint a kisérletet illetőleg joggyakorlatunkban a következő irányeszmék uralkodtak:
I. A kisérlet büntetendő: Conatum delicti poena dignum esse nullum est dubium.„
II. A kisérletnek három foka van:
a) a bevégzett kisérlet - „conatus delicti perfectus„;
b) a legközelebbi - vagy közeli kisérlet - „conatus delicti proximus, vagy delictum attentatum”;
c) a távoli kisérlet - „conatus reinotus seu delictum attentatum”.
III. A kisérlet enyhébben büntetendő, mint a bevégzett, illetőleg a jogsértő eredményt maga után vont büntett. „Conatum delicti ordinaria poena, - ez alatt természetesen a poena delicti perfecti, illetőleg consummati értendő - affici non posse, res ipsa loquitur”.
Megemlitendő, hogy a III-dik pont nem vonatkozik a büntettek kisérletére, melyek a törvény s a fennálló törvényes gyakorlat szerint a bevégzett büntettel egyenlő büntetés alá esnek - mint a felségsértés, a hütlenség s a pénzhamisitás kisérlete.
E kivételes esetektől eltekintve, a magyar törvénynek és gyakorlatnak a kisérletre vonatkozó - s 1848-ig elfoglalt álláspontja a nevezett jogtudós munkájának, következő szavaiban van kifejezve:
„Major poena manere debet conatum delicti perfectum, quam conatum proximum seu delictum attentatum; minima vero conatum remotum seu delictum inchoatum et interdum pro ratione circumstantiarum omnino nulla”.
Mennyiben egyez meg ez a külföldi - s különösen a rendszeres büntető codex behozatal, illetőleg a kisérletről szóló tannak, olasz források alapján eszközlött átvizsgálása és kiigazitása előtt Francziaországban elfogadott gyakorlattal, ez kitünik Ortolannak „Éléments de droit pénal” czimü munkájából, melyben a francziaországi régi joggyakorlatnak e kérdésre vonatkozó álláspontját ismertetve, következőleg nyilatkozik:
„A régi joggyakorlat nem vette a kisérletet oly korlátolt értelemben, mint azt mi vesszük. A régi gyakorlat szerint a kisérlet azonnal kezdődött, mihelyt a tettes valamely előkészületet, valamely lépést, valamely cselekményt tett, mely kitüzött czéljának elérésére volt irányozva, habár e cselekmény csupán az eszközök megszerzésében vagy azok fölötti rendelkezésben állott; mindazonáltal számba vette a régi gyakorlat e cselekmények különböző árnyalatait, megkülönböztetvén a távoli kisérletet - conatus remotus - mely nem ment túl az előkészületi cselekményeken (cum quis exempli gratia gladium strinxerit), a közeli vagy a legközelebbi kisérlettől - conatus proxizmus - midőn a tettes már a véghezviteli cselekményig vagy az utolsó cselekményig jutott, mely által egyenesen eszközlendő volt a büntett (ubi exempli gratia percusserit). A biró arbitrálhatási hatalmánál fogva képesitve volt a büntetést a kisérletnek távolabbi vagy közelebbi foka szerint enyhiteni.”
Lényegében megegyez ezzel Helie-nek az 1791. évi code-pénal illetőleg a IV-ik év prairial havában létrejött törvény előtti gyakorlatra vonatkozó állítása is, a ki egyébiránt világhirü munkájának több helyén a magyar gyakorlatra s különösen Vuchetichnek fenn megjelölt munkájára is hivatkozik, sőt annak egyes helyét szószerint idézi.
A kérdés azon időbeli álláspontját a római jogból - illetőleg a római jog ide vonatkozó tételeinek a későbbi tudósok által eszközölt átalánositásából származtatja Hélie.
„A tudósok megkülönböztetik a legtávolabbi - s a büntetthez legközelebb levő cselekményeket. A legtávolabbi cselekmény csupán enyhe büntetéssel büntettetett, mert in actu remoto potest esse spes poenitendi, que non est in proximo. A közeli cselekmény ekként jelöltetett meg: actus ultimus, qui a deliquente agendus est ad criminis perfectionem”.
Áttér Farinacius azon állitására, mely szerint a nem legsulyosabb bntettek kisérleténél, a legközelebbi kisérleti cselekmény - az actus proximus is enyhébben büntetendő, mint a bevégzett büntett, - a mire nézve helyesli Tiraguean következő indokolását: Nam quod delictum attentatum habeatur pro consummato, non est secundum rerum naturam atque veritatem, sed ex fictione”.
Ezeket előre bocsátva mondja Hélie:
„Ezen egyszerü szabályok, melyekben rendkivül nehéz controversiák foglaltatnak, képezték a régi törvényhozás alatt az átalános jogot”.
De a Németországban hatályban volt jog is megegyezett azzal, a mit a kisérlet iránt a franczia jog, a tudomány és gyakorlat elfogadtak s a mi - mint kimutattuk - lényegben és főbb vonásaiban - a mi gyakorlatunkban is érvényre jutott.
Feuerbach „Lehrbuch des gemeinen in Deutaschland giltigen peinlichen Rechts” czimü munkájának 42. §-szában ezt mondja:
„Eine bestimmte Übertretung ist erst dann vollständig, wenn alles geschehen und bewirkt worden ist. was zum Begriffe des Verbrechens gehört (vollendetes Verbrechen, delictum consummatum). Doch ist eine auf Hervorbringung des Verbrechens absichtlich gerichtete äussere Handlung (unternommenes Verbrechen, conatus deliquendi im weiterem Sinne) für sich selbst schon Übertretung und wird bestraft: 1) wenn die Vollendung blos wegen äusserer Hindernisse, nicht aus freier Willensänderung unterblieben ist; 2) wenn die Handlung selbst nach ihrer äusseren Beschaffenheit (mittelbar oder unmittelbar wenig oder viel) mit dem beabsichteten Verbrechen in ursachlichem Zusammenhange steht, - objektiv gefährlich ist”.
A 43. § pedig ezeket tartalmazza:
Die Unternehmung des Verbrechens begreift drei Hauptgrade in sich: 1. die geendigte Unternehmunkg (delictum perfectum), wenn alle zur Hervorbringung ciner gesetzwidrigen Wirkung erforderlichen Handlungen geschehen sind, ohne dass jedoch der beabsichtigte Erfolg wirklich entstand; 2. den nächsten Versuch (angefangenes Verbrechen), wenn der Verbrecher schon die Haupthandlung d. i. diejenige Handlung angefangen hatte, deren Endigunk den gesetzwidrigen Erfolg unmittelbar hervorbrigen sollte und konnte; und endlich 3. den entfernten Versuch (vorbereitetes Verbrechen), wenn er Handlungen begangen hat, durch welche nur erst der Akt der Vollendung (die Haupthandlunkg) vorbereitet werden sollte.
Eltekintve attól, a mit Feuerbach a 42-ik § végén a kisérlet büntethetőségének föltételei gyanánt megállapitottnak nyilvánit: mind a magyar, mind a franczia, mind pedig a német törvények és joggyakorlat a három legfőbb irányeszmére nézve egyező volt.
I. A büntett kisérlete büntetendőnek tekintetett.
II. A kisérlet - némely büntettek kivételével - enyhébben büntettetett mint a bevégzett, illetőleg a szándékolt eredményt maga után vont büntett.
III. A kisérlet három fok szerint osztályoztatott s a büntetések sulyosabbak vagy enyhébbek voltak azon osztályok szerint, melyekbe a kisérleti cselekmény az elfogadott osztályozás szerint tartozott.
Ezen irányeszmék ma is alaptételeit képezik a kisérlet büntethetősége tekintetében fennállo elveknek és szabályoknak. A régibb megállapitások közös hibája azonban abban áll:
a) hogy határozott cathegoriákat és schemákat állitottak fel a kisérlet fokaira nézve s ennek folytán oly szempontokat fogadtak el principium divisionis gyanánt, melyeknek határozott, a concret esetekben világosan felismerhető mozzanatok nem felelnek meg;
b) hogy a conatus remotus fogalma alá, az előkészületi cselekményeket is foglalták és büntettetni rendelték.
Ez utóbbi tekintetben ugyan a conatus remotus értelmezésére Vuchetich által használt azon megjelölés: „delictum inchoatum” - ha ezt e szavak mai értelmében vehetnők - azon feltevésre adhatna alkalmat, hogy a magyar gyakorlat csupán a már „megkezdett büntett” miatt büntettetett; ellenben az előkészületi cselekmények miatt büntetésnek nem volt helye. De e föltevés birósági praxisunk számtalan adatain felül megczáfoltatik még azon értelmezés által is, melyet szavainak maga Vuchetich ad: „Ita v. g. emtio veneni aliorumve instrumentorum lethalium in se indifferenc, interdum actio licita; illicita tantum dici potest, si in nexu cum intetntione prava cogitetur”.
E szavak nem engednek ugyan kételyt az iránt, hogy a „conatus remotus” alatt az előkészületi cselekmények is értettek s a „delictum inchoatum” technicai értelemben mást jelentett, mint a mit e két szó ethimologiai értelme kifejez; de másrészről nem lehet eléggé csodálkozni, hogy az ezen elnevezés alatt értett cselekmények természete nem ismertetett fel s e felismerés összefüggésben a gyakorlat által constatált és Vuchetich által is bizonyitott azon ténynyel, mely szerint a conatus remotus némelykor „pro ratione circumstantiarum” épen nem büntettetett, - nem lehet eléggé csodálkozni, hogy e két mozzanat nem eredményezte a további fejlődést, vagyis a büntetlenséget megállapitó „circumstantiák” általános jellegének felismerésével, a conatus remotus elejtését s ezzel - az előkészületi cselekményeknek kizáratását a kisérlet fogalmából.
Ez nem történvén, az 1843-dik évi törvényjavaslat szerzői, a fenn megjelölt állapotban találták a kisérlet iránt fennállott tant és joggyakorlatot.
A feladat nem lehetett más, mint az ismeretlen okokból megakadt fejlődést tovább vezetni s a gyakorlatunk elmaradottsága miatt megzavart összhangzást a tudomány s az ennek megfelelő külföldi törvények és a mi alkotásunk között - a mennyire lehetséges - biztos és határozott szabályok által helyreállitani.
Ezt tette a törvényjavaslat az által:
1. hogy az előkészületi cselekményeket kiküszöbölte a kisérlet tényező elemei közül;
2. hogy a kisérleti cselekmény s a szándékolt büntett közötti causalis nexust a kisérlet föltételévé állapitotta meg;
3. hogy büntetlenül hagyta a kisérletet is azon esetekben, melyekben a tettes, a büntett befejezése előtt annak véghezvitelétől önkényt elállott;
4. az által, hogy némely büntettnek kisérletét egyátalán büntetlennek nyilvánitotta;
5. végre a kisérletnek a bevégzett büntett büntetésétől különböző, - vagyis ennél enyhébb büntetése által.
Mindez a lényeget illetőleg vitátlanul helyes s mai nap is, a megdöntetlenül álló tételek közé tartozik. A legujabb változások főleg arra szoritkoznak:
a) hogy az óvatosabban használt kifejezések által tüzetesebben jelöltetnek és különböztetnek meg a fogalmak;
b) hogy a törvényhozási intézkedést igénylő s képesitett materiák szorosabban különböztetnek meg. - a doctrina és a judicatura feladatait képező megállapitásoktól; s végre
c) messzebbható változást eredményez a kisérlet büntetlen eseteinek összefüggésbe hozatala a törvénykönyv alap-felosztásával.
Három lényeges eltérést azonban szükségesnek látszik különösen kiemelni, mert ezek rendszert képeznek, s összehasonlitás esetében könnyen az uj törvények - s a jelen törvényjavaslat hiányai gyanánt tüntethetnének fel.
Az első: a kisérlet fokai meghatározásának kihagyása a törvényjavaslat intézkedései közül;
a második: a büntett véghezvitelére használt eszközök alkalmatlan minősége vagy elégtelensége iránti határozványok mellőzése; s ezekből kifolyólag
a harmadik: a büntetési tételek, illetőleg quotitások felállitásának hiánya.
A jelen század első felében keletkezett büntetőtörvények a kisérletről rendelkező intézkedéseket rendszerint a bevégzett büntett fogalmának meghatározásával kezdik meg, s erre alapitván a rendszert: a megkezdett és a bevégzett kisérlet fogalmát, valamint az előkészületi cselekményeket iparkodnak - a törvény átalános részében körvonalozni.
Hasonlóul több vagy kevesebb intézkedést tartalmaznak ezen törvénykönyvek a sikertelen kisérlet azon eseteiről, melyekben a büntett véghezvitele, az eszközök absolut vagy relativ alkalmatlansága (elégtelensége vagy helytelen használata) folytán meghiusult.
Az 1843. évi magyar törvényjavaslat lényegében és főbb intézkedései tekintetében, a német tudományban s az ebből keletkezett német büntető törvényjavaslatokban a büntető törvénykönyvekben gyökerezvén: a keletkezése idején dogmaszerüleg szükségeseknek tartott ezen intézkedéseket szintén tartalmazza, azon különbséggel mindazonáltal, hogy a kisérlet fokait és az eszközökre vonatkozó rendelkezéseket nem általános szabályokban, és igy nem törvényjavaslat általános részében, hanem csupán egyes büntettekre nézve, a különös részben állapitja meg.
Eltekintve a methodus e különbségétől, - mely tekintetben, ha az eszme következetesen keresztülvihető volna, kétségtelenül a magyar javaslat állana fölényben - ettől eltekintve megegyeznek az azon időbeli német törvényjavaslatok a magyarral abban, hogy azokban ugy mint ebben, mind a kisérlet fokai, mind pedig az eszközök alkalmatlan minősége külön rendelkezések tárgyát képezik.
Csupán egy példát emlitünk a sok közül:
Az 1839. évben keletkezett badeni törvényjavaslat a 93. §-szának első pontjában meghatározván a bevégzett büntett fogalmát, a 93. § végén s a 94. és a 95. §-ban ezeket mondja:
(Beendigte Unternehmung des Verbrechens.) Hat der Thäter alles gethan, was von seiner Seite zur Vollendung des beabsichtigten Verbrechens notwendig war, ist jedoch der zum Begriffe des vollendeten Verbrechens erforderliche Erfolg durch andere dazwischen getretene Umstände, welche ihren Grund nicht in seinem Willen, noch in seiner eigenen Handlungsweise hatten, abewendet worden, so ist die That als beendigte Unternehmung des beabsichtigten Verbrechens zu bestrafen.
94. § (Entfernter Versuch.) Handlungen, wodurch die Ausführung eines beabsichtigten Verbrechens angefangen worden ist, sind als entfernter Versuch Dieses Berbrechens zu bestrafen.
95. § (Vorbereitung.) Handlungen, wodurch die Ansführung eines beabsichtigten Verbrechens erst vorbereitet, aber noch nicht angefangen wurde, unterliegen keiner Strafe, die Fälle ausgenommen, für welche besondere Gezetze des Gegentheil verordnen.
Ezen intézkedések azon sorrendben, mint idéztettek, s csupán azon módositással, hogy az: „Entfernter Versuch” egyedül „Versuch” megjelölést nyert, s a„beendigte Unternehmung” - „beendigter Versuch”-ra változtattatott: ezen csekély módositással mentek át az 1840., illetőleg 1844. évi javaslatokba, s ezek alapján a törvénykönyv 105., 106., 107. és 108. §-aiba.
A mi a bevégzett büntett fogalommeghatározását illeti, tekintve a helyet, a hol ez intézkedés foglaltatik, jelentősége nem azon positiv tételben van, melyet a szavak kifejeznek, hanem inkább azon abstractioban, mely azokból származik. Hogy mikor van bevégezve a büntett? azt mindenik büntette és annak mindenik minősitésére nézve, a törvény különös része, az ismérvek tüzetes meghatározása által világosan megmondja. Erre nézve tehát az általános részben foglalt külön fogalommeghatározás, mely egyébként is - bármint legyen az kifejezve - lényegében nem mond és nem mondhat egyebet mint azt, hogy az iránt, vajjon mikor van bevégezve a büntett, az illető büntettről rendelkező külön határozványok adnak felvilágositást - erre nézve a külön fogalommeghatározás legalább is fölösleges. A törvények, melyek ezen, inkább enunciatiót mint szabályt tartalmazzák, azt akarják általa kifejeztetni:
hogy mindaddig nem forog fenn bevégzett büntett és nem alkalmazható a bevégzett büntettre megállapitott büntetés, hanem csakis kisérlet vagy csupán előkészület létezhet: mig mindaz nem követtetett el, vagy nem következett be, a mit a törvény az illető büntett ismérvéül megállapit.
De ezen jelentőségében is fölösleges az általános szabály; mert teljesen pótoltatik az által, a mi részint a kisérletre nézve külön megmondatik, részint pedig mindenik büntett kellékeinek tüzetes meghatározása által egyébként is kifejezve van.
A concret esetben e két tényezőnek egymás mellé állitásából, s csakis e kettőből lehet következteni; hogy létez-e bevégzett büntett? illetőleg létez-e kisérlet?
A bevégzett büntett fogalmát meghatározó, vagy pedig erre nézve a törvény különös részére utaló szakasznak elhagyása tehát teljesen indokolt, s alig fog egy szükséges szabály hiányának tekintetni.
De indokolt a kisérlet külön fokai meghatározásának elhagyása is.
Mindenekelőtt szem előtt tartandó, hogy a be nem végzett kisérlet semmi egyéb, mint a bevégzett kisérlet létezésének negatiója. Fenforoghatnak ugyan előkészületi cselekmények, vagy fenforoghat vád, melynek alapossága előkészületi cselekmények által sem igazoltatik: hanem itt a helyen csupán a kisérlet fokairól lévén szó, egyedül azon kérdés bir jelentőséggel: vajjon különösen kell-e meghatározni a be nem végzett kisérletet, hogy az a bevégzett kisérlettől megkülönböztetve legyen? A mi megkezdetett, de nem végeztetett be, hogy az „be nem végzett” dolog: az oly primitiv tétel, s az élet minden cselekvéseiben egyenlő fogalom: hogy ezt codexben külön kimondani annyi volna, mint a természettanban külön szabályban kifejezni: hogy a szikra még nem láng.
Erre tehát külön szabály vagyis külön meghatározás szintén nem szükséges; eltekintve attól, hogy a be nem végzett kisérlet az esetek változatossága, a kisérlet progressiójának - addig, mig ez bevégzett - sokféle alakzatai, s előrehaladásának stadiumai szempontjából, tüzetes és positiv ismérvek felállitása által nem is határozható meg.
Lényeges kérdés tárgyául ezek szerint csupán az marad fenn: vajjon szükséges-e a bevégzett kisérlet fogalmát a törvényben meghatározni?
Két főcsoportra oszthatók e tekintetben az előbbi német büntetőtörvénykönyvnek.
Az egyikbe tartoznak azok, a melyek a bevégzett kisérlet fogalommeghatározásának sulypontját, a subjectiv szempontra helyezik, s azt ezen formulával fejezik ki: a tettes megtett mindent, mit a büntett bevégzésére szükségesnek tartott„;
a másik csoportot képezik azon törvények, melyek szerint a sulypont objectiv, s ezt akként fejezik ki: „ha mindaz megtörtént, a mi a büntett bevégzésére, illetőleg az eredmény létrehozatalára a tettes részéről szükséges volt” (wenn alles geschehen ist, was zur Vollführung des Berbrechens von Seite des Thäters geschehen müsste”, az 1840. évi braunscweigi b. t. k. 36. §-a).
Mindkét szövegezés igen fontos kifogásoknak van alávetve.
Az első formulázás szerint tulajdonképen nincs a befejezett kisérletnek valódi beltartalma; a befejezett kisérlet annyiféleképen változik, a hányféle a büntettet elkövetni akarónak egyéni felfogása.
A mi bevégzett kisérlet, ha a tettet buta ember viszi véghez, nem tekinthető bevégzett kisérletnek, ha tárgyi tekintetben ugyanazon cselekményt, vagy a cselekmények ugyanazon csoportját felvilágosodott ember követi el. A meghatározás sulypontja a törvény szerint az egyéni felfogásra lévén fektetve: a hüle, a tudatlan, hamarabb esik a bevégzett kisérlet és ez által a sulyosabb büntetés vonala alá, mint a ki objective mindazt megtette, azonban tudta, hogy az még nem elegendő a büntett elkövetésére.
Ellenben a második formulázás szerint alig képzelhető bevégzett kisérlet. Ha minden megtörtént, a mi a bevégzett büntett elkövetésére szükséges volt: akkor már nem kisérlettel, hanem bevégzett büntettel állunk szemközt. Mi van még hátra, hogy bevégezve legyen a büntett, ha mindaz megtörtént, a mi obejctiv ismérvei szerint a büntett fogalmát képezi, vagyis a mi szükséges arra nézve, hogy a büntett létrejöjjön? Azt érthetni, a mit a franczia és az olasz törvény a „délit manqué”, „delitto mancato” megjelöléssel kifejez. A golyóval töltött és egy ember ellen irányzott pisztoly kilövetett, de a lövés nem talált. A zsindelylyel fedett ház födele alá helyeztetett a gyuanyag, de elaludt, mielőtt a tető meggyuladott volna. Ez esetekben a tettes megtett mindent, a mi a gyilkolást, a felgyujtást eredményezi; de még sem történt meg minden, a mit a törvény e két büntett létezésére követel: minthogy nem következett be a halál, illetőleg a tüz, a minek bekövetkezése e két büntett létének a törvényben meghatározott lényeges föltételét képezi. De ha a tett maga fejezi be a büntettet, például a lopás, a csalás esetében; ha a büntett teljességéhez a tettből származó vagy ezáltal közvetitett eredmény nem szükséges, mi marad fenn ezen esetekben, mint a bevégzett büntett specialis criterionja, ha a kisérlet minden absorbeál, a mi a bevégzett büntett létrehozatalára szükséges. Ha a tettes nem az ő tulajdonához tartozó ingó dolgot másnak birtokából vagy birlalatából, eltulajdonitási szándékkal elvett, ezzel mindazt megtette, a mi a büntett bevégzésére az ő részéről szükséges volt; de ezzel ki van meritve a bevégzett lopás fogalma. Joggal kérdezhető tehát: Lopás esetében, mikor van bevégezve a kisérlet? s miben különbözik a bevégzett kisérlet a bevégzett büntettől?
Ezen csaknem legyőzhetetlen nehézségek inditottak némely jogtudóst arra, hogy a kisérlet és a kisérlet fokainak a büntetőtörvénykönyv általános intézkedései közüli elhagyását, s mindenik büntettnél a kisérletre vonatkozó rendelkezésnek, az azon büntettről intézkedő különös részben leendő befoglalását inditványozza.
Ezek közé tartozik Rossi is, kinek e kérdésre vonatkozó véleménye a következő szavakban van kifejezve:
„Mi azt hiszszük, hogy a legbiztosabb mód, az egyedüli, mely észszerü és egyszersmind gyakorlati is, az, ha a büntető törvénykönyv mindegyik fejezete megtoldatnék a kisérletre vonatkozó intézkedésekkel.”
Ebben van az 1843-ik évben követett rendszer megfejtése. Törvényjavaslatunk készitői ismerték minden addigi megállapitás hibáit, ismerték az egyiknek ugy, mint a másiknak veszélyeit; mi természetesebb tehát mint az, hogy az ismert hibákat elkövetni nem akarván, a lehetőleg legjobb utáni törekvésükben mellőzték mindazt, a minek helytelenségéről meg voltak győződve. Nincs is természetesebb, mint az, hogy e végett azon utat választották, melyet a tudósok egy része - s ezek közt a legelső tekintélyek egyike - Rossi jelölt ki.
Kimutattatott, hogy mindkét formulázása a bevégzett kisérlet fogalmának, lényeges hibában szenved. Ezt ma már senki sem tagadja s a mit Berner ezek helyett felállithatónak vél, hogy t. i.:
„Bevégzett kisérlet létez, ha a tettes az eredményre irányzott cselekményt sikertelenül hajtotta végre” - ez is csupán azon büntettekre nézve áll, melyek fogalmához egy bizonyos eredmény tartozik s lényegében nem különbözik a braunschweigi s a badeni büntetőtörvénykönyvekben foglalt meghatározásoktól.„
Átalános formulával tehát nem határozható meg a bevégzett kisérlet.
De nem kerültetik ki a hiba az által sem, ha az általános fogalommeghatározásnak mellőzésével, mindenik büntettnél különösen mondatnék meg, hogy mely esetben, mely cselekmény által van ezen egy büntettet illetőleg megkezdve, vagy befejezve a kisérlet? Ezen methodus a kiemelt hibákat nem kerülné ki, hanem azokat még a casuistika veszélyeivel is növelné.
Ez oka annak, hogy a legujabb törvénykönyvek - az 1855-dik évben revideált, szászországinak kivételével - nem csupán a megkezdett, hanem a bevégzett kisérlet fogalmának meghatározását is teljesen elhagyták. Már az 1850. évi porosz s az 1861. évi bajor büntetőtörvénykönyvek nem tartalmaznak szabályt, sem a megkezdett, sem pedig a bevégzett kisérlet fogalmának meghatározására. Nem vettek fel ily határozványt a német birodalmi és az 1867-dik évi belga büntetőtörvénykönyvek, sem az ausztriai és az olasz törvényjavaslatok.
Ezen igen egyszerü és leghelyesebb rendszer szerint nem vonatik a törvény intézkedései közé, a mi a tudomány spherájába tartozik; nem határoz a törvényhozó arról, a mit meghatározni nem képes s a mire nézve a jogász nézeteit és meggyőződését csakis a tudományból meritheti és állapithatja meg. A törvény csak annyit mond, a mennyit feladata folytán megoldania szükséges: a törvény meghatározza a kisérlet fogalmát, kijelöli az eseteket, melyekben a kisérlet büntetendő; intézkedik a büntetendő kisérlet mikénti büntetéséről s átalános vezérfonalat szolgáltat a büntetés helyes és igazságos kimérésére nézve. A többi a törvény hátterét képező tudomány feladata; ebből kell a birónak, valamint az ügyvédnek kiegésziteni a kört.
Igen helyes az - a mit Berner - a németországi büntető törvényhozás történetét tárgyazó munkájában a szász büntetőtörvénykönyvre vonatkozólag mond:
„Das dritte Kapitel des allgemeinen Theil enthält viele scharfe und feine Andeutungen über die Begriffe Vollendung und Versuch, verfällt eber dabei in eine Dogmatik, welche den Gesetzbüchern fremd bleiben sollte. Definitionen der „Vollendung” und des „Erfolges” sollten in einem Gesetzbuche gar nicht vorkommen.”
A kisérlet osztályainak elhagyásával önként elesik a külön osztályok külön büntetési tételeinek meghatározása is s csupán az marad fenn, a mit az 1843-ik évi javaslat 48-dik §-a végén átalánosságban és helyesen állapit meg, t. i. minél messzebb haladott a tettes az elkezdett büntettnek elkövetésében s minél többet cselekedett annak bevégzésére, a beszámitás annál sulyosabb leend. Ezen szabály teljesen elég; a külön quotitások számszerü meghatározása, az osztályok elejtésével egyébként sem volna összeegyeztethető.
A mi a kisérlet fokaira nézve mondatott, az még inkább áll az eszközök alkalmatlan voltára nézve.
E kérdéssel egyébiránt tüzetesebben fog foglalkozni az indokolás legközelebb, miért is ez alkalommal csupán megérintetik.
A kisérlet tényező elemei a jelen törvényjavaslat szerint a következők:
1. a büntett, illetőleg a vétség elkövetésének szándéka;
2. cselekmény, melyben a szándék megvalósitási törekvése kifejezést találjon;
3. oly cselekmény, mely az elkövetni szándékolt büntett vagy vétség elkövetésének megkezdését képezze;
4. a büntett véghezvitelének félbeszakitása a tettes akaratán kivül eső körülmények által.
Ezek azon elemek, melyek a 64. §-ban kifejezve vannak.
Alig fog találkozni valaki, a ki in thesi kétségbe vonja a kisérlet repressiójának jogosultságát, igazságos voltát és szükségességét. A kisérletben ép ugy nyilatkozik a gonosz szándék, mint a bevégzett büntettben. Ha tehát e gonosz szándék külső cselekményben, a büntett véghezvitelét megkezdő cselekményben is tettleg nyilvánul s ha továbbá a büntett véghezvitele nem a tettes akaratából, nem ennek önkénytes elállása folytán akadályoztatott meg: ez esetben mind az igazság, mind pedig a törvényhozási politika eléggé igazolják a büntetést.
De szükséges, hogy a kisérlet szándékos legyen; a tettes akaratának egy meghatározott büntett vagy vétség elkövetésére kell irányulnia. A legelső s föltétlenül szükséges eleme tehát a kisérletnek a szándék; ez okból a gondatlanságból elkövetett delictumnak kisérletéről nem lehet szó, a mint valamely büntettnek vagy vétségnek gondatlanságból elkövetett kisérletét sem ismerhetjük el. A kisérlet fölött első rendben a szándék uralkodik: ez által határoztatnak el a kérdések:
a) Vajjon egyátalán forog-e fenn és ha igen, mely büntetendő cselekmény kisérlete?
b) Mely büntett, illetőleg vétség büntetése veendő alapul a kisérlet megbüntetésénél?
Egy és ugyanazon cselekmény igen különböző szempont alá foglalható, a szerint, a mint a szándék, mely annak elkövetésénél irányadó volt, különbözik. Egy lajtorjának éjjel valamely ház ablaka alá állitása azon szándékból, hogy a tettes a házba behatoljon, különféle büntetendő cselekmények kisérletét képezheti, azon czélok különbözősége szerint, melyeket a tettes maga elé tüzött, melyeket tehát további cselekvése által - a behatolás után eszközölni akart. Gyilkosság, rablás, lopás s még egyéb nemei a büntetteknek és vétségeknek kezdethetnek meg a lajtorja felállitása által, sőt bizonyos körülmények között a megjelölt cselekmény épen nem esik büntetés alá, ha t. i. a szándék, a melyből az történt, a büntető törvény által nem tiltott czélra volt irányozva.
Különös fontosságot nyer a szándék és e szerint változik a cselekmény természete, ha e cselekmény bevégzett büntettet vagy vétséget és egyszersmind más büntett, esetleg vétség kisérletét is képezik.
Másnak megsebesitése, ha a szándék csupán arra volt irányozva, a mit a cselekmény eredményezett: testi sértést képez; ha pedig a szándék arra volt irányozva, hogy a megtámadott életétől megfosztassék: bár a tett és annak eredménye ugyanaz, az mégis nem testi sértést, hanem a szándékos emberölés, esetleg gyilkosság kisérletét képezi. A szándék döntő befolyását, annak megállapitására, hogy milynemü cselekmény forog fenn, már a római törvények elismerték s ez azon szabályok közé tartozik, melyeknek elvi igazsága felismertetésük óta, kétezer év után is ingatlanul fennáll. „In maleficiis voluntas spectatur, non exitus”. Bármi lett legyen ezen egyéb tekintetben sokat vitatott lexnek értelme, abban mindnyájan megegyeznek, hogy általa a szándéknak döntő befolyása az elkövetett cselekmény természetének megitélésére lett megállapitva.
A második feltétel az, hogy a szándéknak tettben kell nyilvánulnia, vagyis objectivisálva kell lennie. „Cogitationis poenam nemo patitur”. A szándék valamely büntett elkövetésre létezhet, az külső kifejezésre is juthat, például nyilatkozat vagy kérkedés által; de ez még nem elég a kisérlet megállapitására. Természetes, hogy „nyilatkozat” alatt itt nem vétetik két vagy több személynek valamely büntett elkövetése iránt megegyező akaratnyilvánitása, vagyis a szövetség. Ez utóbbi mindazon esetekben, melyekben ez büntetés alatt tiltatik, nem mint kisérlet, hanem mint külön büntetendő cselekmény jő tekintet alá. Épen ugy a fenyegetés is. Ezektől, valamint a felbujtástól, esetleg a felhivástól eltekintve, - a miről máshol leend szó, - a szavak, a kérkedés, oly hiresztelés, hogy a hiresztelő ez vagy amaz büntettet el fogja követni: kisérletet nem képeznek.
Ezt indokolni alig szükséges. A tapasztalás ugyanis ezerszeresen bizonyitja, hogy szavak, kérkedések, hiresztelések, az elhatározásnak nem biztos ismérvei s indulatos, ingerlékeny egyének a felizgatott szenvedély hullámzása alatt könnyen ragadtatnak oly nyilatkozatokra, sőt fenyegetésekre is, melyeknek épen semmi jelentősége nincs, mert a szenvedélylyel együtt elpárologtak már akkor, midőn kiejtettek. A puszta nyilatkozat által jog nem sértetik meg, sőt nem is veszélyeztetik; sem a társadalmi jogrend, sem valamely egyén jogköre; a kisérlet fogalmának ily esetekre kiterjedő tágitása tehát, merev ellentétben állana a büntetőjog alapelvével.
A szótól, a kérkedéstől, a fenyegetéstől a tettig, igen hosszu és viszontagságos az ut. Kisérletnek minősiteni a szót, ez maga után vonná a test bizonyos mozdulatainak is a kisérletet megállapitó elemek közé felvételét; mert az érzelmek, a gondolatok s az elhatározások a test mozdulatai által is kifejezhetők. Mire vezetne ez? s mi lenne ennek eredménye? azt mindenki érzi s mindenki tudja, hogy ez a gondolatnak inquisitio elé állitásával, a sikertelen és igazságtalan vizsgálatok számának iszonyu arányokat öltő növekedésével egyértelmü lenne. Végeredményben pedig, mindez veszélyes kifeszitései a vizsgálati apparatusnak nem eredményeznék és nem is eredményezhetnék annak constatálását, hogy vádlott a büntett elkövetését - ha meg nem akadályoztatik, csakugyan megkisérlette volna; minden eredmény, ha egyáltalán elérhető lenne, csak annak constatálásában állana: hogy a vádlott egy bizonyos időben el volt határozva valamely büntett elkövetésének megkisérlésére; de hogy azt valóban megkisértett volna-e: ezt kideriteni, a legvégsőig vitt inquisitio sem lehetne képes. Az elhatározás tehát, vagyis önmagában a gondolat képezné ily esetben a büntetendő cselekmény tényálladékát.
A külcselekménynek, hogy ez a kisérlet tényező eleme legyen, az elkövetni szándékolt büntett, illetőleg vétség véghezvitelének megkezdését kell képeznie.
A véghezvitel megkezdése „Ausführungs-Handlung” „commencement d'execution d'un crime ou d'un délit”. E megjelölés kizárja az előkészületi cselekményeket, a kisérletet megállapitó tények közül. Mik az előkészületi cselekmények? Hol kezdődik a véghezviteli cselekmény? Van-e biztos, határozott criterion, mely e két csoport közötti különbséget egy általános abstract szabályban kifejezi és felismerésre juttatja?
Hogy előkészületi cselekmények vannak, melyek nem képezik magának a véghezvinni szándékolt tettnek megkezdését: ezt a mindennapi élet igazolja. A közönséges életben, valamint a jog mindenik spherájában ismeretesek az ilynemü előkészületek. A ki utazásra készülvén, beszerzi a szükséges öltönyöket, vagy megteszi a távolléte folytán szükségessé váló rendelkezéseket, megszerzi az utlevelet: az előkészületeket tesz, előkészületi cselekményeket végez; de mindezen intézkedéseivel és cselekményeivel még nem kezdette meg az utazást. A ki végrendelet kivánva késziteni, vagyonát összeirja, cselekvő és szenvedő állapotát tisztába hozza s ezek után a közjegyzőért küld; az szintén csak előkészületeket tett, de magához a végrendelet készitéséhez még nem fogott, annak megkészitését ezen cselekmények által még nem kezdette meg.
Ily előkészületi cselekmények fordulnak elő a legtöbb büntett vagy vétség elkövetésének megkezdése előtt is; például: a ki - habár gyilkossági szándékkal - pisztolyt vásárol, lőport vagy mérget szerez be vagy kést élesit: előkészületi cselekményt végez; de helyesen senki sem fogja állitani, hogy a cselekmények bármelyike által, maga a gyilkolás büntettének foganatbavétele megkezdetett volna.
Előkészületet képez, ha a büntett elkövetésére elhatározott egyén előre intézkedéseket tesz, hogy a merénylet elkövetése után a büntetés elől menekülhessen;
ha készületeket tesz, melyek által a büntett elkövetésének esetére felismertetését meg akarja hiusitani, például álarcz vagy szokatlan öltöny beszerzése vagy arczának eltorzitása által;
ha a szándékolt büntett elkövetése alkalmával felmerülhető akadályokat előre eltávolitja; például megmérgezvén azon házban levő kutyákat, melybe éjjel lopás vagy rablás elkövetése czéljából behatolni akar, vagy megvizsgálván a házat, kapuja záráról magának lenyomatot szerez, hogy alkalmas hamis kulcsot készithessen.
Ilynemü előkészületi cselekmények száma és alakjai határtalanok; majd mindegyik esetben különböző alakban, különböző viszonyok között s külön jelleggel fordulnak elő ugy, hogy ismérveinek caracteristicus meghatározása egy általános s oly szabály által, mely kimeritő, helyes és biztos ismertetését foglalja magában az előkészületi cselekményeknek és egyszersmind megkülönböztesse ezeket a büntett véghezvitelét megkezdő cselekményektől, mindeddig nem éretett el. Ámbár az ujabb korban létrejött valamennyi büntetőtörvénykönyv kizárja az előkészületi cselekményeket a kisérlet tényező elemei közül; mindazonáltal arra nézve, hogy mi képez előkészületi cselekményt? a törvénykönyvek nem tartalmaznak megállapitást. A tudomány foglalkozik a kérdéssel s alig van tárgy, melyre vonatkozólag élénkebb legyen a tudósok tevékenysége, mint napjainkban az előkészületi cselekmények ismérveinek egy általános szabályba foglalása; mindazonáltal, - ámbár több igen helyes nézőpont állittatott fel: az általános helyes szabály még nem fedeztetett fel, a czél még távolról sem mutatkozik elérettnek vagy akár csak megközelitettnek sem.
Az eddigi eredménytelenséget constatálják a legnevezetesebb tudósok, mint: Helie, Ortolan, Mittermaier, Berner, Schwarze stb. s ámbár Bar azon igénynyel lépett fel, hogy a kérdést végmegoldásra juttatja; mégis igaza van Schvarzenak, a ki a többiek között Bar-nak és Zahariae-nek a kérdést tárgyazó, tagadhatatlanul nagy elme-éllel irt munkájaira vonatkozólag azt mondja:
„Die Grenzlinie zwischen Vorbereitung und Anfang deer Ausführung, lässt sich im Allgemeinen nicht in eine Formel bringen; die von einzelnen Rechtslehrern aufgestellten Momente sind Gesichtspunkte, aber nicht allgemeine Normen.”
Két, e kérdéssel foglalkozó véleményt mindazonáltal, különösen törvényhozási szempontból czélszerünek látszik reproducálni; részint azért, mert mindkettő egy-egy büntető-törvénykönyvet előkészitő bizottságtól származván, azon okból is különös tekintélylyel bir; de másodszor azért, mert a mondottak sulyát fokozza azon férfiak elsőrendü tekintélye, a kik e nyilatkozatokban hosszu buvárlatuk s alapos ismereteik eredményét fejezték ki.
Az egyik igy hangzik: „Es ist nun freilich zweifelhaft, ob die Worte „Anfang der Ausführung” nicht unrichtig verstanden werden können, hier zu eng; z. B. nicht von dem auf der Lauer stehenden Meuchelmörder, welcher nach den rechtlichen Grundsätzen des Entwurfes und nach den Worten seiner Motive strafbar ist; dort zu weit, z. B. von dem, der des Morgens blos eine Waffe kaufte, um des Abends sich auf die Lauer zu stellen. Es ist aber auch das Feuerbach'-sche Wort „Haupthandlung” bedenklich, denn man könnte dabei zweifeln, ob das Anlegen der Leiter von Seiten des Räubers, welches doch gewiss strafbarer Versuch ist, nicht als Nebenhandlung zu betrachten sei. Deie Bezeichnung des Entwurfes verdient auch wohl schon darum den Vorzug, weil auch das benachbarte französische Recht den Anfang des strafbaren Versuchs auf gleiche Weise Erfahrung und Doktrin die richtige Auslegung unseres Paragraphen in schwierigeren Fällen leiten und unterstützen kann.„
A második a belga büntető-törvénykönyv tervezetének átvizsgálásával megbizott kamarai bizottság jelentésének, a kamara elé terjesztett, és az által is helyeslőleeg fogadott azon része, mely az előkészületi cselekmények meghatározhatatlanságáról szól:
„La difference entre les actes preparatoires et le commencement d'exécution devait encore, attirer Fattention de votre commission á un autre point de vue. On s'est demandé, s'il est impossible de caracteriserd'une maniére, plus précise, dans la loi elle méme, cette différence essentielle. La reflexion nous a prouvé les difficultés insurmontables d'un tel perfectionnement dans la loi. Quoique rationnellement établie par les principes mémes de la répression, cette différence ne peut s'écritre dans un code avec la précision nécessaire: c'est d'ailleurs plutót une question d'applicaton, que de rédaction des testes. Il existe une grande varieté d'espéces; la definition plus précise de la tentative n'engendrerait probablement, dans la pratique, d'autre résultat, que de soustraire á la répression certains cas réellement punissables et de soumettre á la peine des espéces, qui devraient lui rester étrangéres. Dans la pratique, le caractére des faits punissables offre une mobilité, qui dérive des circonstantes Il en resultera, que fait preparatoire dans un cas donné, l'acte inculpé revétira, dans un autre cas, toutes les apparences d'un commencement d'exécution punissable. Le rapport complétement spécial du fait avec la resolution criminelle et ses conséquences forme le seul cachet réel de la qualification. Il s'ensuit qu'en se servant d'une dénomination générale suffisamment intelligible, la loi fait tout ce qu'elle pent, tout ce qu'elle doit faire. Juste appréciateur de tous les éléments dont l'acte se compose, le jury décidera, sans grande difficulté, si les nuances, qui les colorent en font la tentative punissable d'une infraction.”
Ekként állván a kérdés a tudományban, mint a törvényekben: a jelen javaslat is csatlakozott a művelt világ törvénykönyveiben elfogadott rendszerhez, s átvette a fogalmat a nélkül, hogy annak tüzetes meghatározása szükségesnek tartatott volna.
A gyakorlat, mely csak akkor lehet helyes, ha folytonos érintkezésben tartja magát a tudománynyal, s az előrehaladottabb országok gyakorlataival: a törvényjavaslatnak törvénynyé válta esetében fel fogja keresni mindazon forrásokat, melyekben részletes felvilágositást és irányzatot találand. Épen ugy mint a badeni bizottság a franczia joggyakorlat tanulmányozására utalt, utalva leszünk mi is ma már az egész polgárosult világ joggyakorlatának felkeresésére. A közösség a tudományban maga után vonja a közösséget az alkalmazásban. A helyes tétel helyes alkalmazása csak ugy érhető el, ha ez utóbbinál felmerülő kételyeket, a felvilágosodott szellem - a kérdésnek és horderejének teljes ismeretével oszlatja szét.
Indokolt-e az előkészületi cselekmények büntetlensége?
Az előkészületi cselekmények foganatositása által a szándék már tettben is manifestáltatik; itt már nem állunk pusztán a lélek benső müködésével szemben; az akarat, a tartósság, a perseverantia bizonyos fokához ért, s a cselekvést, gyakran a cselekvések egész sorát eredményezte.
Az előkészületi cselekmények mégis ennek daczára is büntetlenek. Ennek oka, főleg az indicium és az indicatum közötti összefüggés hiányában vagy bizonytalanságában keresendő.
Az előkészületi cselekmény még nem bizonyitja, hogy elkövette vagy csak hogy megkezdette volna-e az illető a büntettet; annál kevésbé azt, hogy mely büntettet követett volna el, ha cselekvése az előkészületeknél tovább haladhatott volna. Büntett nem követtetett el: sőt annak véghezviteléhez sem fogott még az, a ki csupán előkészületeket tett.
Mi következett volna be, ha e vagy ama körülmény elmarad? ha ez vagy amaz megtörténik? ha nem igy, hanem amugy történik? ezek mind hypothesisek, s a legkülönbözőbb, legtarkább combinatiókra vezetnek. „Objectiv valóság vagy csak nagyobb foku valószinüség alig lehet e combinatiókban; de az ily alapokra fektetett következtetésének háromszoros, négyszeres inductiók által közvetitett s a phantasia által összetartott bizonytalanságától nem szabad függővé tenni a polgárok nyugalmát és biztonságát.
De az igazságügyi politika szempontjából sem tanácsos, legalább rendszerint büntetéssel sujtani az előkészületi cselekmények foganatositóját, mert a büntetlenség tudata igen erős ösztön a szándék feladására. Mindazon erők, melyek a szándék megváltoztatására tevékenyek, midőn az, még kül cselekményben nem nyilvánult, mindazon erők egyaránt, sőt fokozottabb mérvben hatnak az előkészületek és a büntett megkezdésének válpontját az ember lelkiismeretére. A rendszer helytelen volna, mely a felébredő lelkiismeret tevékenységét ellensulyozná azon tény által, mely a visszatérést sikertelenné teszi, kikerülhetetlennek decretálván a büntetést, habár az egyén az előkészületi cselekmények bevégzése után, visszariadva szándékától, annak foganatositását meg sem kezdette.
A ki utban van azon a ház felé, melyben a büntettet elkövetni akarja és nála vannak mindazon szerek, eszközök, melyeket az elkövetni szándékolt büntett végrehajtása czéljából megszerzett és magához vett - a megátalkodott gonosztevő kivételével - e végzetes utjában sokkal erősebben érzi felébredni lelkiismeretét, mint akkor, midőn a tett elkövetését magában elhatározta. Ehhez járulnak még egyéb érzelmek és körülmények. A felfedeztetés félelme, a netaláni nehézségek, melyek számitását meghiusithatják, a visszapillantás mocsoktalan multjára, a gondolat családjára, melyet tette által nyomorba dönthet, embertársai tiszteletének elvesztése: mindezen érzelmek lépésről-lépésre kisérik, fokozott erővel szállják meg a gonosz tett végzetszerü ösvényére jutott tévedőnek lelkét. Ki tagadhatja, hogy sok büntett marad megkezdetlenül azon oknál fogva, mert a már csak arasznyi távolságban, mely a gonosz indulattal elindult embert a gonoszt tett megkezdésétől elválasztá, a jó szellemek erőt vettek ösztönein s legyőzték a bünös elhatározást. Mennyit vesztenek erejökből ezen érzelmek, ha a visszalépés sikertelenségének tudata, ha a gondolat, hogy most már nem kerülhető ki a büntető biróság elé állitás, a gyalázat s a büntetés közbevegyül a lélek küzdelmébe s a menthetetlenséget tünteti elő.
A kisérleti cselekmények büntetlensége mellett szól azon indok is, hogy ellenkező esetben lehetétlen volna - bármely körülmények között - maga a büntett megkezdett véghezvitelét büntetlenül hagyni. A kisérlet ugyanis csak az esetben büntetendő, ha tettes a véghezvitelben, önakaratán kivül eső körülmények által akadályoztatott meg. Nem fogja tagadni senki, hogy azok, a kik még meg sem kezdették a büntett véghezvitelét, inkább elállanak s több esetben álltak is el, mint azok, a kik már tettleg hozzáfogtak a büntett végrehajtásához. Igazság volna-e amazoktól, a kikhez könnyebb és közelebb utja van a megbánásnak s a kik tapasztalatszerüleg többször hagyták végrehajtatlanul feltett szándékukat: a büntetlenséget megtagadni, mely megadatik emezeknek, a kik bünösebbek és a kiknél a megbánás ritkábban eredményezte az elállást.
De végre is, mi az előkészületi cselekmények miatti büntetésnek principiuma? A büntett elkövetése ez esetben nem forog még fenn; valóságos kisérlet szintén nem létez még. A büntetésnek nem volna tehát más indoka, mint azon föltevés, hogy a ki az előkészületeket tette, az véghez is vitte volna a büntettet.
De ez esetben, mi bizonyiték van arra nézve, hogy az illető nem mondott volna le szándékáról, mielőtt megkezdte volna a véghezvitelt?
A törvény praesumtiót állit fel a bünösség mellett; praesumtiót, melyet a tapasztalás nem igazol, s melyet az igazság nem indokol s ennek daczára a vádlottra háritja az ellenkezőnek bizonyitását. Ámde miként bizonyitható az elállás attól, a mi még meg sem kezdetett? A szándék feladása legalább direct bizonyitékkal alig igazolható. Indirect bizonyitékok egyes esetekben képzelhetők ugyan, melyekből következtetni lehet azt, hogy valaki felhagyott a büntett elkövetésének szándékával: ily bizonyiték például az eszközök megsemmisitése, vagy az azoknak beszerzésétől fogva eredménytelenül lefolyt hosszu idő. De alig fogja valaki állithatni, hogy csak azon esetben lehet igazoltnak tartani, hogy valaki lemondott a büntett megkezdéséről, ha vagy megsemmisitette az ezen czélra beszerzett eszközöket, vagy ha azokat hosszu időn át nem használta azon czélra, a melyre megszereztettek. Ha valaki például egy fejszét vásárolt azon czélból, hogy azzal kivágja azon háznak keritését, a melybe lopás czéljából behatolni akar: ki állithatná, hogy a büntett elkövetésének szándéka még mindig fennáll, mert a fejsze nem semmisittetett meg. Ki fogja mondani, hogy a mérgezés általi gyilkosság elkövetésének szándéka fennáll, mert még nem telt el egy év attól fogva, hogy a méreg beszereztetett.
Bizonyos nemü büntetteknél erősebb valószinüséggel lehet következtetni a szándék feladására, azon okból, mert az eszközök megsemmisittettek; minthogy ezeknél az eszközök rendszerint olyanok, hogy más czélra vagy épen nem vagy alig használhatók. Leginkább áll ez a pénz-, a bélyeg-, a pecsétek hamisitására szolgáló minták, prések, lemezek és hasonló készülékekre. De e büntetteknél is, a mint egy részről nagy a valószinüség, hogy a megsemmisités a szándék feladása folytán történt, ugy más részről lehetséges, hogy a szándék feladatott a nélkül, hogy valamennyi eszköz megsemmisittetett volna; de lehetséges az is, hogy nem a bünös merényletről való lemondás folytán, hanem azért semmisittettek meg az eszközök, mert nem találtattak czélszerüeknek. Ez esetben a büntett elkövetésének szándéka, az eszközök megsemmisitésének daczára is fentartatott.
Az előkészületi cselekményre rótt büntetés által tehát - vagy egyedül a bünös akarat - némely esetben bizonyos fokig a bünös akarat perseverentiája büntettetnék meg; de igen sok esetben a már teljesen feladott s megváltozott szándék sujtatnék büntetéssel. Mindenesetre pedig a subjectiv szempont dominálna a törvényen, az objectiv szempont mellőzésével; mert a büntett meg sem kezdetvén: a szándék nem találja kifejezését oly kül cselekményben, mely kizárólag minden más bizonyitéktól elvontan, egy határozott büntett elkövetését megkezdőnek mutatkoznék.
Nagy nyomatékkal bir az előkészületi cselekmények rendszerinti büntetlensége mellett azon igen fontos ok is, hogy ezek a civilisált világ valamennyi büntető törvényei szerint - némely speciális büntettek kivételével - bünteleneknek nyilvánittatnak.
Kivételek mindenütt vannak e szabálytól, a mennyiben egyes cselekmények, melyek természetüknek helyes meghatározása szerint előkészületi cselekményeket képeznek, a törvény különös rendelkezése szerint, büntetésnek vettetnek alá. Ez esetben azonban az előkészületi cselekmény nem mint ilyen, hanem mint delictum sui generis” büntettetik. A legtöbb ily kivételes eset rendőri kihágást képez, a mint a tilalom is az ezen cselekményekből rendszerint származó nagyobb törvényszegések megakadályozásában találja alapját; de vannak vétségek is, sőt a felségsértés büntetténél a felhivás és szövetség, ha előkészületi cselekményt eredményezett, ezen körülmény a büntetés sulyosbitását vonja maga után.
Hogy oly esetekben, melyekben a büntett tényálladéka már maga a kisérlet által is megállapittatik - mint a felségsértés és hűtlenség eseteiben: az előkészületi cselekmények kisérletnek tekintendők-e? vagy is, hogy ily esetekben is lehet-e és büntetendő-e a kisérlet kisérlete? erre a jelen javaslat szempontjából tagadólag kell válaszolni. A 125., 126., 140., 150. § meghatározzák, hogy hol kezdődik a büntett; a 64. § pedig általános szabályban fejezi ki, hogy hol kezdődik a kisérlet; minthogy pedig ezen szabálytól más kivételt nem állapit meg a törvényjavaslat, mint azt, mely a 125. § 4. pontjában s a 126., 140. és 150. § bevezető szavainak értelme által van kifejezve s minden egyéb esetben, bevégzett büntett csupán a tényálladék ismerveinek teljes kimeritésével van megállapítva: e szerint nincs oly eset - a most megjelölt büntetteket sem véve ki, melyben a törvényjavaslat szerint másnemü kisérlet léteznék, mint az, a melyet a 64. § meghatároz. A törvényjavaslat ismer ugyan bevégzett büntettet, mely tulajdonképen csak is kisérlete a büntettnek, ezt nyiltan ki is mondja: de nem ismer kisérletet, mely nem képezné a büntett megkezdését.
A nem alkalmatos és nem elégséges eszközök.
Kisérletet csak azon cselekmény képez, mely által a büntett véghezvitele megkezdetik. Ez föltételezi, hogy a szándékolt cselekmény véghezvihető, hogy az elkövetés lehetséges legyen. A ki czukrot ad be valakinek, habár azt hiszi, hogy az méreg: ezzel nem viheti véghez a gyilkosságot, mert az eszköz, melyet e czélra használt, absolute alkalmatlan a szándék kivitelére. De épen ez okból nem is követheti el a gyilkosság kisérletét, mert ez a véghezvitel megkezdését tételezi fel: már pedig a czukor beadása vagy czukornak az ételbe keverése által, a mint nem vihető véghez, ugy meg sem kezdhető a gyilkosság. Ezt megengedve - felmerülhet az ellenvetés, hogy itt van a gonosz szándék! ez a czukornak az étel közé vegyitése által ép ugy nyilatkozik, mintha a bevegyitett anyag méreg volna. Ebből vonatott s vonathatnék a következtetés, hogy a tett nem maradhat büntetlenül.
Ez ellenvetésre büntetőjogunk alapelve adja meg a feleletet. A szándék egymaga a forum internum elé tartozik; az állam a szándékot és tettet, vagyis a bünös szándéknak bünös tettben nyilvánitását büntetheti csupán. A felhozott esetben pedig a tett nem képes sérelmet, jogsértő eredményt létrehozni: az tehát büntetőjogunk alapelve szerint nem eshetik büntetés alá.
De miben különbözik a felhozott eset attól: ha valaki a babonában hisz és bizonyos formulák elmondása, bizonyos jelek használata által akarná embertársát életétől megfosztani. A szándék mindkét esetben megvan, a szándék kivitelére mindkét esetben cselekvés használtatott. Ha tehát a használt eszköz absolut alkalmatlansága nem képezné a büntethetőség kizárásának elegendő okát: mindkét esetben kisérlet, sőt bevégzett kisérlet forogna fenn s mindkét esetben sulyos büntetéssel - 15 évig terjedhető fegyházzal lennének a tettesek büntetendők.
A kérdés egyszerünek látszik - de mégis bonyolódott. Az erejét veszitett méreg által ép oly kevéssé lehet a szándékolt gyilkolást véghezvinni, mint a czukorral; a méreg nem elégséges adagban beadva: ép oly eredménytelen lesz, mint a czukor. Igy ezen minőségben vagy mennyiségben, a melyben beadatott vagy beadatni szándékoltatott a méreg, ép oly absolut alkalmatlan eszköz a gyilkosság végrehajtására, mint a czukor. Az eszköz, melylyel valamely helyiség feltörése, a kulcs, melylyel a szekrény vagy szoba felnyitása czéloztatik, bizonyos esetekben szintén absolut alkalmatlan eszközök lehetnek; de ki mondhatná azt, hogy az oly mérvben áll ez utóbbi eszközökre, mint a legelőbb felhozottra nézve!
Továbbá a büntett véghezvitelének lehetetlensége ép ugy származhatik a tettes alkalmatlanságából, mint az eszközéből. A büntett nem hajtathatik végre: mert a tettes nem birt azon képességgel, hogy azt megtehesse, a mi erre nézve szükséges lett volna. A ki mást meg akar ugyan lőni, de a rosszul töltött puska nem sült el s nem is sülhetett volna el: ép oly kevéssé lett volna képes a büntettet elkövetni, mint a ki töltetlen puskát használna valakinek meglövésére.
A felhozott esetek megfelelnek az eszközök alkalmatlan vagy elégtelen volta tekintetében, a tudományban tárgyalt s a gyakorlatban sokféle alakban előfordult kérdések körüli controversiáknak. E controversiák képezik annak okát, hogy az ujabbkori törvények az eszközök nem alkalmatos vagy nem elégséges voltáról - az absolut vagy relativ alkalmatlanságáról, mely utóbbi az eszköznek nem elégséges mennyiségben s a czélnak meg nem felelő módon használatát is magában foglalja - szabályokat nem állapitanak meg.
A büntettnek meg kell kezdve lenni; e nélkül nincs kisérlet; ebből következik: hogy az eszköznek olyannak kell lennie, hogy a megkezdés lehető legyen. A törvénynek ezen általános szabálya elég arra nézve, hogy a birónak irányul szolgáljon. A concret eset s igy a véghezvitel lehetőségének vagy lehetetlenségének az eszköz szempontjából való megitélése: a biró feladatát képezi.
Az 1843. évi törvényjavaslat 121. §-sza intézkedik azon esetről, melyben a gyilkosság, a szándékos emberölés eredményes bevégzése csak azért nem sikerült, mert annak kivitelében a tettes hirtelenkedésből, tudatlanságból vagy tévedésből azon eszköz helyett, melyet alkalmazni akart s mely csakugyan czélszerü lett volna, más, nem alkalmatos eszközt használt.
Ezen szakasz hivatkozása a 126. §-ra s ez utóbbinak hivatkozása a 116., 112. és 123. §-ra, valamint a XII. fejezetre, kissé nehézzé teszik a szöveg értelmének és horderejének megállapitását, különösen a „nem alkalmatos eszközök” használata szempontjából. Nevezetesen nincs megmondva a 121. §-ban, hogy e szakasz csak az esetben alkalmazandó-e, ha az alkalmatlan eszközök használata nem eredményezte ugyan a gyilkosság, illetőleg a szándékos emberölés bevégzését: de eredményezte a sulyosabb testi sértést, vagy pedig a megsértettnek 30 nap utáni halálát? vagy pedig az esetben is alkalmazandó-e: ha sértő eredmény egyátalán nem következett be.
A badeni törvényjavaslat 98. §-sza, mely közt és magyar kortársa közt - a mint ezt a mindkettőben használt szavak ugyanazonossága mutatja - szoros összefüggés létezett, akként intézkedik, hogy „a távoli kisérlet büntetése alkalmazandó azon esetben is, ha a tettes a szándékolt cselekmény véghezvitelére hirtelenkedésből (aus Übereilung), tévedésből (Irrthum) vagy véletlen kicserélés folytán azon eszköz helyett, melyet alkalmazni akart s mely valódilag alkalmatos is, más eszközt használt.” A javaslat ezen intézkedése, mely bizonyos megszoritással átment a törvénybe is és annak 110. §-át képezi - nem enged kétséget az iránt, hogy e rendelkezés csak is az eredménytelenség - esetleg a concursus idealis szempontjából, a 110-dik §-ban meghatározott büntetésnél enyhébb büntetés alá eső eredmény esetében alkalmazandó; minden más bünös eredmény azonban, nem ezen, hanem a sulyosabban büntetendő bevégzett cselekményre megállapitott szabály alá esik.
A valószinüség a mellett harczol, hogy a magyar törvényjavaslat 121. §-szának is ez az értelme: de ámbár ez által több nehézség megszünik: kifogástalanná még sem válik sem a badeni, sem a magyar javaslat.
Ha t. i. azon körülmény, hogy az eszköz teljesen alkalmatlan volt s ennek folytán semminemü sérelem nem állott be, nem teszi büntetlenné a tettet: ez esetben teljes joggal támasztható azon kérdés: mi indoka van annak, hogy mégis büntetlenség áll be, ha azon eszközön kivül, melyet a tettes használt s mely a büntett véghezvitelére alkalmatlan volt, alkalmatlan volt egy másik eszköz is, melyet nem használt ugyan a tettes, de melyet használni akart?
Miben rejlik a criminalisticai motivum, mely azon rendkivüli nagy különbséget elhatározza, a mely szerint nem bünös és nem büntettetik a tettes, ha két eszköz közt volt választása; ellenben büntettet követ el és büntettetik, ha csak egy eszköz állott rendelkezésére. - De ha több eszköze volt a tettesnek, azonban ő azt hivén legalkalmatosabbnak, melyet tettleg használt, és ezen okból nem akart mást használni: miben található a determináló mozzanat, mely criminalisticai szempontból büntetlenné teszi őt, ha azt tartotta alkalmatosnak, mely nem volt az, s azt tartotta alkalmatlannak, mely tényleg alkalmatos lett volna?
Még egy harmadik föltétel. A büntethetőség - egy másik eszköznek létre, továbbá ezen másik eszköznek alkalmas minősége, végre pedig a tettesnek azon akarata által határoztatik el, hogy a cselekményt ezen alkalmas eszközzel kivánta végrehajtani, mely akarata - csupán tévedésből - nem teljesedett.
E harmadik szempontot illetőleg tehát, a bünösséget megállapitó mozzanat: egyedül a léleknek külcselekményben nem nyilvánuló, sőt a külcselekménynyel ellentétes elhatározására esik. Ki fogná constatálni a concret esetben, hogy a tettes nem azon eszközt, melyet használt, hanem egy másikat s ha például tiz eszköz állott rendelkezésére s ezek közt kilencz alkalmatlan volt, ki fogja bizonyitani, hogy ő épen a tizediket akarta használni? A tettes - mert ettől függ büntetlensége - tagadni fogja e determináló tényezőt; külső körülmény, a tény maga a vádlott mellett szól; miből fogná tehát a vizsgálat kideriteni, hogy vádlott mást akart, mint a mit tett s a mit a használt eszköz - tehát az érzékileg felfogható tényező is bizonyit?
Nem a legkinosabb helyzetbe hozatik-e a kir. ügyész, a vizsgáló biró s esetleg az egész biróság? Nem utasittatnék-e a törvénykezés a lélek elrejtett sejtjeinek eredménytelen kutatására; gyanuokoknak, ha nem is constatálására, de a gyanutlan esetek, mozzanatok és véletlenek szinezésére s ezek között és az akarat közötti causalis nexusnak mesterkélt összecombinálására?
Több mint valószinü, hogy e szakasz, vagy az ehhez hasonló szabály elfogadása által, a concrét esetekben a véletlen indokolhatlan befolyása alá jutna az itélet; a casuistica subtilitásai és a véletlen meglepetéseinek legkülönbözőbb alakzatai folynának be a büntetőtörvénykezésbe s oly sok eredménytelen vizsgálatot vonnának maguk után az akart, de nem használt és a használt, de nem akart eszköz körül felmerülő controversiák, hogy ennek a büntetőtörvény elve által követelt mellőztetése, még a büntető-jogi politika által is kiváló mérvben ajánltatik.
A jelen törvényjavaslat tehát - az alkalmatlan eszközök tekintetében is teljesen csatlakozott a legujabb kor büntetőtörvénykönyveiben elfogadott vezérelvhez és egyezőleg a német és a belga, a zürichi és a baseli legujabb büntetőtörvénykönyvekkel, egyezőleg az ausztriai és az olasz javaslatokkal: erre vonatkozólag sem foglalt egyrészről szükségtelen, másrészről ki nem merithető szabályokat intézkedései közé.
A tévedés a büntett tárgyára nézve - error in objecto - szintén nem foglal helyet a javaslat intézkedései között. A büntett véghezvitelének lehetőnek kell lennie, hogy a büntetés alkalmaztassék. A ki azon hitben, hogy emberre lő, egy fára lőtt: nem követett el gyilkosságot, sem gyilkossági kisérletet; a ki gyilkolási szándékkal egy ember testébe kést döf, azonban kitünik, hogy azon ember már akkor halva volt: szintén nem követ el gyilkossági kisérletet; mert azon tárgyon, melyre a lövés esett, vagy, melybe a kés szuratott, gyilkosság nem volt elkövethető, s igy az meg sem kisértethetett. Erre nézve is ugyanazon szabály szolgál alapul, mely az alkalmatlan eszközök általi kisérletre vonatkozólag kiemeltetett. „A büntett véghezvitelének megkezdése” képezi tárgyi föltételét a kisérletnek; a hol ez bármi okból nem forog fenn: ott kisérlet sem létezhez. A ki másnak vagyonát vélvén ellopni, saját tulajdonát viszi el: nem követ el lopást; mert a lopás tényálladékához tartozik, hogy az elvett tárgy idegen tulajdon lett légyen. A „furtum possessionis” természetesen ez alatt nem értetik.
Haus tanár egy esetet emlit fel, melynek reproducálása czélszerünek látszik. A montpellieri törvényszék 1852. február 26-kán hozott itéletében kimondotta, hogy ha valaki golyóval töltött fegyverrel belő a szobába, melyben ellenségét látni véli, a ki bosszut akar állani, de a szobában senki sem volt: ezen eset nem képez büntetendő kisérletet. Haus nem helyesli az itéletet; mert nézete szerint a büntett véghezvitelének lehetetlensége a felhozott esetben nem föltétlen, hanem csak relativ, minthogy a szobában emberek szoktak tartózkodni: a kisérlet büntetlensége pedig csak a véghezvitel absolut lehetetlensége által van igazolva. A nagy tekintélyü tanár nézete tökéletesen helyes; mert a tolvajok, a kik behatolnak a szobába azon czélból, hogy az abban levő tárgyakat elvigyék; vagy a kik egy pénztárt kiüriteni akarván, éjjel belopódznak a helyiségbe, melyben a pénztár van: ha a szobában volt tárgyak véletlenül előbb elvitettek onnan, ha a pénztárban volt pénz rövid idővel azelőtt elszállittatott, ez nem teszi az ő cselekményüket büntetlenné, mert a lehetetlenség nem absolut.
Mindeddig cselekvésről volt szó. Fenmarad a kérdés: Nem követtetik-e el a kisérlet mulasztás által is?
Utalnunk kell arra, a mi a mulasztásra nézve a 2-dik § indokaiban mondatott.
A szorosan vett mulasztási büntettek és vétségeknél nem képzelhető sem cselekvés, sem pedig mulasztás általi kisérlet. A szorosan vett mulasztási delictum: egy rendelő, parancsoló törvény vagy kötelező szabály megsértéséből áll, melynek megsértése bekövetkezett azonnal, mihelyt az engedetlenség manifestáltatott. Ezen mulasztások által tehát, vagy bevégzett a törvényszegés, vagy meg sem kezdetett. Ezekre vonatkozólag kisérlet nem létezhet s épen nem változik a helyzet, ha a rendelő-törvény két vagy több módon, vagy pedig különböző időben teljesithető. Ha a teljesités lehetősége még nincs kizárva, ha van még hátra egy vagy több mód, hosszabb vagy rövidebb idő a rendelet teljesitésére: ez esetben nincs sem kisérlet, sem pedig bevégzett törvényszegés; mig ellenben, ha a teljesitésnek nincs több módja, vagy, ha az idő, melyben a rendelkezés teljesithető volt, eredménytelenül - végkép lejárt: ez esetben már nem kisérlettel, hanem bevégzett delictummal állunk szemközt.
Másként áll azonban a dolog a mulasztás által elkövetett comissiv delictumok eseteiben. A büntettek ezen nemében - a bünös eredmény mulasztásból származván, a mulasztás azon bünös eredmény előidézésének szándékával a megkezdhető a nélkül, hogy az eredmény maga még bekövetkezett volna; sőt ennek tettleges bekövetkezése bizonyos természeti erők további müködésétől, bizonyos eseményektől, vagy egy harmadiknak előrelátott tettétől függhet. Ily esetben a mulasztás által a mint bevégeztethetik, ugy meg is kezdhető a büntett. A véghezvitel megkezdése pedig fennforog azonnal, a mint a sértés tárgya, a mulasztás által veszélyeztetett. A csecsemőnél tehát azonnal, a mint az élete fentartására szükséges bekötés foganatositandó lett volna.
A kisérlet negyedik lényeges föltétele, hogy a büntett véghezvitele a tettes akaratán kivül álló körülmény által akadályoztassék meg.
A büntett még nem vitetett véghez, eredmény még nem következett be, senki sem látta a tettet, a tettes szabadságában van a megkezdett ösvényen tovább haladni, vagy a felébredt lelkiismeret szavára, az utolsó perczben elállani gonosz merényletétől. A bölcs törvényhozás még egyszer közbelép a büntettet megkezdő egyén és a büntett közé: s a büntetlenség igéretével iparkodik feltartóztatni a gonosz kezet, visszavezetni a szerencsétlent a kötelesség ösvényére, mielőtt még a végzetes tett elkövettetett, illetőleg bevégeztetett volna.
De természetes, hogy itt már nem lehet oly egyszerü a büntetlenség biztositása, mint az esetben, ha az előkészületi cselekményeken nem haladott tul a tett. A kisérlet esetében már maga a büntett véghezvitele kezdetett meg. Lehet, hogy a kezdet már magában is bizonyos büntetendő cselekményt képez. A ki egy lakott épület falait kiássa, hogy a nyiláson át behatoljon az épületbe, s az ott létező értékeket ellopja, ha a kiásást megkezdette vagy azt be is fejezte, de föltett szándéka további kivitelétől bár önként elállott: már azon cselekménye által is, melyet elkövetett, megsértette a büntetőtörvényt. Az elállás nem hat vissza a már elkövetett és bevégzett cselekményre; ez utóbbi - a mennyiben magában véve is büntetendő cselekmény - mindenesetre beszámitás alá esik. Az elállás által csupán a be nem végzett büntett - a felhozott esetben tehát a lopás kisérletének beszámithatása szünik meg.
Lényeges föltétele azonban a büntetlenségnek, hogy az elállás a tettes szabad akaratából származott legyen. Ez esetben - föltéve, hogy az addig végrehajtott cselekmény nem képezi valamely más büntetendő cselekmény tényálladékát - az elállás visszahat a szándékra, az elhatározásra és az elkövetett tettekre; a törvény elveszi az előbb történteknek criminalis jellegét, s határozott intézkedése által fedezi azok elkövetőjét a büntetés ellen.
Ha azonban a tettes nem saját akaratából állott el a büntett véghezvitelétől, hanem valamely előre nem látott véletlen akadály tette lehetetlenné a végrehajtást; ha a büntett elkövetése közben felismertetett, ha a megtámadottnak segélykiáltása által menekülésre kényszerittetett: ily esetekben kisérlet forog fenn, s e miatt büntettetik. De ez esetekben sem éri őt a bevégzett büntett teljes büntetése, hanem enyhébb büntetés alá esik.
Szemközt a német birodalmi b. t. k. 43. §-ával és 45. §-ának 1. pontjával, indokolást igényel a kérdés: vajjon a fogalom-meghatározáshoz tartozik-e a kisérlet azon föltétele, hogy a büntett, illetőleg vétség befejezése, a tettes akaratától független körülmény által akadályoztassék meg?
Az észak-német szövetségi első törvényjavaslat 37. §-a, a kisérlet alkatrészei között sorolta elő a körülményt, „hogy a tettes, a büntett vagy vétség véghezvitelében külső és akaratától független körülmények által akadályoztatott meg, vagy a véghezvitel ez okból marad el„: ezen föltétel mindazonáltal a törvényben nem vétetett fel a kisérlet fogalom-meghatározásának elemei között, hanem e helyett a kisérlet büntetlenségéről rendelkező külön szakaszban jelöltetett meg az eset: „ha a tettes a szándékolt cselekmény véghezvitelétől elállott a nélkül, hogy a véghezvitelben oly körülmények által akadályoztatott volna, melyek akaratától függetlenek voltak”.
Helyesebb-e, ha az önkéntes elállás a büntett véghezvitelétől, mint a cselekmény büntetlenségét maga után vonó körülmény, külön pontban explicite emeltetik ki? vagy pedig helyesebb azon szövegezés, mely a kisérlet fogalom-meghatározásában kimeritve, az azt képező valamennyi constitutiv elemet, s ezek között a nem önkéntes elállást is, ezzel - az önkéntes elállást - implicite zárja ki a kisérlet tényező: elemei közül?
A kérdés ez:
Igaz, hogy átalában véve kisérlet forog fenn az esetben is, ha a tettes a büntett véghezvitelétől, saját akaratából elállott, s e szerint nemcsak az önkéntelen, hanem az önkéntes elállás esetében is létez kisérlet; a definitio tehát, mely ez utóbbi eseteket kizárja a kisérlet fogalmából, első tekintetre olyannak látszik, mely nem foglalja át az egész területet, s ez okból teljesen áthatónak, kimeritőnek nem volna tekinthető.
Ez, a mennyiben a kisérletről a közönséges élet fogalmai szerint van szó: tökéletesen áll; de változik a dolog, ha a bűntetendő kisérlet meghatározása képezi feladat tárgyát; minthogy pedig a büntető-törvénykönyvben nem a kisérlet, hanem csakis a büntetendő kisérlet fogalma határozandó meg: eszerint az emlitett föltételnek befoglalása a fogalom-meghatározásba szükséges lesz, ha kimuttatik, hogy az a büntetendő kisérlet mellőzhetetlen constitutiv elemét képezi.
A büntett véghezvitelének megkezdése, melyet a tettes önkéntes elállása követett, a törvény értelmében nem levén büntethető: az ily cselekmény büntető szempontból nem képez kisérletet. A törvény szerint tehát csakis azon kisérlet marad fenn, mint ilyen vagyis, mint büntetendő kisérlet, mely a tettes akaratán kívül álló okokból nem vezetett a büntett bevégzéséhez. Ezt véve irányul, helyesebbnek kell tartani azon fogalom-meghatározást, mely a büntetendő kisérlet valamennyi tényező-elemét foglalván magában, teljesen kifejezi, hogy mit tart kisérletnek a büntető törvénykönyv; ezzel egyszersmind kizárva mindazt, a mi kisérlet ugyan más szempontból, de nem az: a büntető törvénykönyv értelmében, s az ez alá tartozó esetekre, illetőleg cselekményekre vonatkozólag.
Egy körülmény van még, mely elvi tekintetből figyelmet igényel. A kisérlet büntetendő vagy büntetlen volta nem függ oly mellékkörülményektől, melyek a cselekménynek a törvényben adott fogalmától külön választhatók, vagyis melyek a tett után következnek be. A mi a büntetlenség föltételét képezi, az egybe van forrva magával a tettel, s nem egy később bekövetkező önálló cselekménynek eredménye. De épen ez okból nem egy külön intézkedésnek, hanem a fogalom meghatározásának tárgya a büntetendő és büntetlen kisérletnek megkülönböztetése.
A ki például mint tanu hamis vallomást tett, ha vallomását az utile tempus alatt visszavonja: a 214. § szerint büntetlenné válik. A büntetlenséget eredményező körülmény ez esetben egy későbbi, magától a büntett ismérveitől független, önálló cselekmény: mig ellenben a kisérlet léte vagy nem léte tekintetéből egyátalán teljesen közönyös bármely későbbi - a tett jellegét megállapitó ismérvek után bekövetkezhető önálló cselekmény.
Ebben különbözik továbbá a criminalis kisérlet a bevégzett, de nem consummált büntett azon eseteitől, melyekben az eredmény, a cselekmény elkövetése után, a tettes által megakadályoztatik, s ennek következtében a tett büntethető lenni megszünik.
Ezen szempontok képezék indokát annak, hogy a nem önkéntes elállás a német birodalmi büntetőtörvénykönyv kivételével, a legujabb időben létrejött valamennyi büntetőtörvénykönyvekben, mint a belga, a zürichi s a baseli törvénykönyvekben, mind pedig az ausztriai és az olasz javaslatokban, mint a kisérlet elválaszthatlan lételeme foglaltatott ama fogalom meghatározásába.
Különösen tanulságos épen e kérdésre vonatkozólag, a belga büntetőtörvénykönyv előkészitésének és törvényhozási tárgyaltatásának története.
A ministeri bizottság által előkészitett s a kormány által előterjesztett törvényjavaslat ugyanis nem tartalmazta a kérdéses föltételt; legalább nem oly világosan, hogy az a fogalom lényeges alkatrészét képezte volna. A második kamarának a törvényjavaslat átvizsgálására kiküldött bizottsága ez okból hiányosnak találván a szöveget, azt következőleg inditványozta kiegészittetni:
„Il y a tentative, lorsque la resolution de commettre un crime ou un delit a été manifesté par des actes extérieurs formant un commencement d'execution de ce crime ou de ce délit, et qui n'ont été arrétés ou suspendus, que par des circonstances independentes de la volonté de l'auteur.”
Az utolsó föltételre vonatkozólag mondja jelentésében a bizottság: „Ez utolsó elemet az önök bizottsága, a törvényszerüen büntethető minden kisérlet jellemző feltételének találja s ez okból jelentésének különös részében inditványozza ezen feltételnek befoglalását a kisérletnek a 75. czikkben adott fogalom-meghatározásába.
Az olasz büntetőtörvénykönyv tervezete szintén a fogalom-meghatározásában - a 71-dik czikkben vette fel ezen föltételt s az indokok ekként szólnak e mozzanatról:
„A kisérlet fogalom-meghatározása a 71. czikkben tartalmaztatik, a hol a tudomány megállapitásához és azon szövegezéshez képest, mely hosszu és érett tanulmányok után, az előbbi szövegekben is elfogadtatott, mindaz tartalmaztatik, a minek együttes létezése által állapittatik meg a kisérlet.”
A felhozott indokok és példák nyomatékosabbaknak találtattak, mint a német birodalmi büntetőtörvénykönyv illető szakaszainak megállapitásánál irányadónak tekintett indok s ez okból a kérdéses föltétel, egyezőleg már az 1843-dik évi büntetőtörvényjavaslat 45. §-ban kifejezett eszmével, a kisérlet fogalmának elemei közé foglaltatott.
Hátra van még a kisérlet kiterjedésének kérdése.
Kiterjednek-e a kisérletről szóló intézkedések valamennyi büntettre és vétségre? s ha nem, mi ezen megszoritásnak indoka?
Már a franczia Code 2-dik czikke különbséget tesz a kisérlet büntethetősége tekintetében a büntettek és vétséget között: az előbbiekre kivétel nélkül kimondja a büntetést; az utóbbiak közül csupán azoknak megbüntetését engedi meg, a melyekre vonatkozólag az a törvény különös részében világosan rendeltetik. Bizonyos büntetendő cselekmények kisérletének büntetlensége azóta a legtöbb büntetőtörvénybe bevétetett s az 1843-dik évi törvényjavaslat 49-dik §-a is elfogadta ez eszmét.
Némely büntettnek egyátalán nincs kisérlete, ezekre tehát a dolog természeténél fogva nem vonatkozhatnak a kisérletről szóló intézkedések. A büntett, mely egyetlen cselekmény által teljesen befejeztetik, nem kisérelhető meg; mert a végrehajtási cselekmény képezvén a büntett objectiv elemét: e büntetteknél az első végrehajtási cselekmény már a bevégzett büntett minden objectiv ismérvét meriti ki s a szándék hozzájárultával, magát a bevégzett büntett hozza létre.
Ide tartoznak mindazon büntettek, melyek szó által hajtatnak végre; például a király személyének megsértése 138. §; a hamis tanuzás; a hamis eskü; a hamis vád. Kétség merült fel a hamis tanuzásra nézve, részint formális és perrendtartási szempontból, részint azon indokból, mert a hamis tanuzás, ha idejekorán visszavonatik, büntetlen marad; a miből következtetett, hogy azon ideig, a meddig a vallomás visszavonható, kisérlet létez. A dolog másképen áll. A cselekménynek, hogy az visszavonható legyen, a dolog természete szerint a visszavonás előtt meg kellett történnie. A befejezés félbeszakitásáról vagy megakadályozásáról ily esetben nem lehet többé szó. Már pedig az elállás vagy megakadályozás lehetősége képezi a kisérlet lényeges föltételét. A minek bevégzésétől nem lehet elállani, vagyis - a minek bevégzését azon okból nem lehet megakadályozni, mert már megtörtént: az nem kisérlet többé, hanem bevégzett tett.
Nem fordul elő kisérlet azon büntetteknél és vétségeknél sem, melyek az indulat rögtöni felgerjedésében fogamzanak meg s azonnal végre is hajtatnak.
Ezeknél nem az képezi a kisérlet kizárásának indokát, mintha a büntett természete, a kisérletet egyátalán lehetetlenné tenné; hanem azon tapasztalás, hogy az indulat rohamában rögtön egymásra következő cselekvések az egész tettet egy rohamos tényben egyesitik, melynek külön stádiumait, e gyorsaságnál fogva megkülönböztetni alig lehet.
Egy további osztályát azon büntetteknek és vétségeknek, melyeknél nem létezhet kisérlet, azon büntettek képezik, melyeknek kisérlete a törvény által befoglaltatott a bevégzett büntett fogalmába. Ilyen a felségsértés, a hűtlenség, a lázadás s az ezen büntettek elkövetésére létrejött szövetség; 131., 149., 154., 155. §
A gondatlanságból elkövetett vétségek, valamint a mulasztás általi büntettek és vétségek kisérletére nézve az ide vonatkozó szempontok már fentebb kiemeltettek.
A mi különösen a vétségek kisérletét illeti, a törvényjavaslat kizárja több oly vétség kisérleteinek büntethetőségét, melyeknél a kisérlet in thesi fenforoghat. Ezen vétségek kisérlete nem büntethető, habár az a concret esetben büntetendő kisérlet minden criterionjával bir. A törvény határozott rendelkezéssel lép közbe, kivételt állapit meg a szabályoktól s bizonyos büntetendő cselekmények kisérletének megbüntetését cathegorikus tilalmával akadályozza.
E tilalom indoka az, hogy ezen vétségek még az esetben is, ha bevégeztetnek, rendszerint csekély büntetéssel büntettetnek; az államnak nincs tehát érdekében azok kisérlete miatt is alkalmazni büntető hatalmát. A sérelem rendkivüli csekély volta nem teszi szükségessé, sőt nem teszi tanácsossá sem, hogy e miatt a büntető hatalom apparatusa mozgásba tétessék.
Ezekre nézve mondja a belga bizottság jelentése, hogy:
„a társadalom érdeke ezen vétségek megbüntetésében oly csekély és gyönge, hogy az csaknem semmivé válik, midőn azok kisérletének megbüntetése forog kérdésben. Ha egyrészről nem hagyható büntetlenül a bevégzett vétség által okozott rosz, de másrészről nincs indok arra, hogy e kis perek szaporittassanak, midőn a rosz nem is következett be s az egész nem haladta tul egy igen csekély veszély és igen csekély nyugtalanság határait.”
A vétségek, melyek kisérletét a jelen törvényjavaslat büntetni rendeli, a következők:
a pénzhamisitás, 196, 200. és 201. §;
a hamis tanuzásra csábitás, 212. §;
a közegészség elleni vétségek, 306. §;
a lopás, 324. §;
a zsarolás, 338. §;
idegen vagyon megrongálása, 392. §; és
a marhavész elleni rendszabályok megsértése, 418. §;
a hivatali hatalommal elkövetett visszaélés, 445. §
Az ujabb kor tudományos fejlődése a criminalistica terén, két nagy eszmét mutat fel legfőbb diadala gyanánt: az egyik az akaratnak elismerése a büntett elhatározó elemévé; a másik a büntető hatalomnak nyilvános természete. Mint minden egyes eszménél, mely hosszu küzdelem után uralomra jut, ugy e kettőnél is megtörtént, hogy elismertetésük után egyoldalu kizárólagosságra irányoztattak s a bennök rejlő igazság, a velök szemközt vagy körültök álló más igazságok jogos hatásának fejlődését és érvényesitését akadályozta. A tudomány, mely végre is a mindenoldalu megvilágitásban találja valódi feladatát, ujabb és ujabb buvárlatok után végre felismeri mindenik eszmének, mindenik tényezőnek helyességén kivül azon határokat is, melyeken tul az alapjában igaz tétel megszünik igazság lenni s az áldásos gondolat tulcsapongássá, közveszélylyé válik. Ettől fogva a haladás a hátrálásban áll, a helyes eszmének visszavezetésében azon korlátok közé, melyek között a lényegében igaz s alkalmazásában üdvös.
Hogy a büntett az akarat által határoztatik el és hogy maga az eredményekben nyilvánuló merő tény nem egyedüli tényezője a büntettnek: ez senki által sem tagadtatik. Ennek felismerése nyitotta meg a tért, a kisérlet, a felbujtás s a fenyegetés által elkövetett cselekmények természetének felismerésére: de az ebből kifejlett subjectiv felfogás - az akarat mozzanatának korlátlan vagy illetéktelenül kiterjedt uralmára vezetvén, ezen kiterjedésében az eszme, a mint nem volt helyes, ugy ártalmassá is fajult. A kisérletben épen ugy nyilatkozik a jogellenes akarat, mint a bevégzett büntettben; a kisérlet által épen ugy adatik rosz példa a társadalomnak, mint a bevégzett büntett által; a kisérlet tehát épen ugy büntetendő, mint a bevégzett s illetőleg a büntett által eléretni czélzott eredményt eszközlött büntett. Ezen - különösen Filangieri által felállitott kiterjedésben az eszme nem igaz s annak idáig vitt elfajulása, csakis a vele szemközt álló mozzanatok jogosulatlan mellőzése által képződhetett.
E reflexio nemcsak mint egy hibás theoreticai tételnek helyreigazitása, hanem a törvényhozás gyakorlati feladatánál fogva is nyomatékkal bir; mert mai nap is hatályban van hazánk nevezetes területén azon büntető törvénykönyv, melynek a kisérlet büntetésére vonatkozó alaptétele e hibás eszmében sarkallik.
A kisérlet helyes fogalom-meghatározása a franczia Code pén l-ból ment át Európa büntető-törvénykönyveibe; mindazonáltal kevés kivétellel a kisérlet büntetésének igazságtalan szigora nélkül. Természeti igazságnak jelöltetett ezen fejezet indokainak bevezetésében, hogy kisérlet nem büntethető a bevégzett büntett büntetésével. Ezen tétel az igazságérzet ösztönszerü sugallatának ismertetett el mindenütt s magában Francziaországban is mindaddig, mig az akarat szempontjának félreértése és kifeszitése nem zavarta meg az ép oly egyszerü, mint helyes felfogást. „Nam quod delictum attentatum habeatur pro consummato, non est secundum rerum naturam atque veritatem.” Ez volt a franczia törvénykezésnek - Ortolan által is idézett szabálya, melynek elhagyása által - mint a nagynevü iró mondja: „ellentétbe helyezte magát (Francziaország) az emberiség büntető rendszerének lényeges föltételeivel, a régi joggyakorlat általános s az európai joggyakorlat szabályaival.”
Részletesebben kiterjeszkedni e rendszerváltozás történetére, reproducálni az államtanácsban felmerült vitákat, az ellentétes nézeteket s Treilhard döntővé vált nyilatkozatát: ez tulmenne a jelen feladat körén: tény az, hogy az 1810. évi Code pénal csatlakozott a IV. év (1796.) prairial hava 22-kén létrejött törvényhez s a kisérletet a bevégzett büntettel egyenlően rendelte megbüntetni.
A törvény igazságtalansága mindazonáltal folytonosan éreztetett s az nem is szünt meg megtámadások tárgya lenni; mindeddig azonban eredménytelenül: mert a Code-nak 1832. évben tárgyalás alá került revisioja is - e tekintetben csupán a 463-dik § módositására, - az enyhitő körülményeknek a legsulyosabb büntetéssel büntettetett cselekményeken fölül - valamennyi büntettre és vétségre kiterjesztésére vezetett. Az inditvány, hogy „a kisérlet egy fokkal enyhébb büntetéssel büntettessék mint az, mely a bevégzett büntettre van megállapitva”, - megbukott a törvényjavaslat előadójának azon érve folytán, „hogy az enyhitő körülmények módot nyujtanak annak számbavételére, hogy a büntett nem fejeztetett be.” Francziaország valamennyi nevezetes büntetőjogi irója küzd e felfogás és megállapitás ellen, melynek elvtelensége, helytelensége és az enyhitő körülményeket denaturalizáló volta, ma már átalánosan elismertetett.
Az ujabb codexek - a porosz - s az 1852. évi ausztriai büntető törvénykönyv kivételével - nem is követték a franczia törvény ez indokolhatlan rendszerét, mely rendszer a porosz törvénykönyvnek a német birodalmi büntető törvénykönyv általi helyettesitése után ma már csak is Ausztriában s a magyar állam területének némely részein van hatályban.
Az 1843. évi b. t. tervezet is csatlakozott az Europában hatályban volt többi büntetőtörvénykönyvek ide vonatkozó intézkedéseihez; sőt az ausztriai büntetőtörvénykönyv ujabb tervezetei is, enyhébb büntetéssel javasolják büntetni a kisérletet, mint a bevégzett büntettet. Ezen összhangzása a tudomány közvéleményének a törvényhozások meggyőződésével és a törvényekkel, eléggé indokolttá teszi, hogy a jelen javaslat is enyhébben rendeli büntetni a kisérletet, mint a bevégzett büntettet.
A kérdés most már csak az:
vajjon határozott büntetési tételek, vagy pedig a bevégzett büntett büntetésének bizonyos quotitása állapittassék meg a kisérlet büntetéséül? vagy pedig általános szabályul mondassék ki, hogy a kisérlet egyhébben büntetendő, mint a bevégzett büntett; a büntetési mértéknek a concret esetben leendő meghatározása a biróra bizatván.
A kisérletnek számtalan árnyalatait a törvényhozás nem képes áttekinteni, annál kevésbé képes mindezen számtalan árnyalatra igazságosan megállapitani a büntetést. Lehet azt mondani, hogy két fokkal szállittassék alá a bevégzett büntettre megállapitott büntetés, ha a büntett csupán megkiséreltetett; lehet a bevégzett, de a szándékolt eredményt nem eszközlött büntett esetében, csupán egy fokkal alább szállitani a büntetést; de ez aligha vezet az imputabilitás minden figyelmet igénylő mozzanatának igazságos számbavételére. Mennél messzebbre haladt a tettes a bevégzés felé; mennél több kitartás, mennél nagyobb megátalkodás mutatkozik cselekményeiben, mennél több s mennél nehezebb akadályokat küzdött le, hogy odáig hatolhasson, a hol a közbenjött körülmények a véghezvitelt megakadályozták: annál inkább emelkedni s ellenkező esetben annál inkább alábbszállani kell a büntetésnek. Ehhez járulnak - az objectiv szempontoktól független subjectiv természetü enyhitő körülmények is, melyek a kisérletnél épen ugy vagy még inkább foroghatnak fenn, mint a bevégzett büntettnél. Mindezen, a büntetés kiszabásánál irányadó körülményeket sem elősorolni, sem scalaszerüleg osztályozni nem lehet. A legteljesebb s az igazságos büntetést leginkább előmozditó szabálynak tehát az mutatkozik, mely általánosan kimondva azt, hogy a kisérlet enyhébben büntetendő, mint a bevégzett büntett: az egyes esetekben s azoknak különös körülményei szerint a biróra bizza a mérték meghatározását.
Irányt nyujt a törvény már az által, hogy alapul a bevégzett büntett büntetését rendeli vétetni s a leszállitást ezen büntetéstől rendeli megkezdetni.
Magától értetik, hogy ez nem vonatkozik azon büntettekre, a melyeknél a kisérlet a bevégzett büntett fogalmába foglaltatott be, melyeknél tehát a kisérlet a bevégzett büntettel egyenlő büntetéssel büntetendő.
Ezek az irányadó elvi mozzanatai a kisérletnek, melyeket a tárgy fontosságánál s a figyelmet igénylő számos szempontnál fogva - habár nem egy commentár vagy monographia részletességével, de a kérdés felismerését s a követett rendszer megbirálását könnyitő terjedelmességgel előadni - különösen a mi viszonyainknál fogva szükségesnek látszott.
„A cselekmény, melylyel a szándékolt büntett vagy vétség véghezvitele megkezdetett, ha a véghezvitel a tettes akaratától független körülmény által akadályoztatott meg: a megkezdett büntett vagy vétség kisérletét képezi.
A büntett kisérlete mindig, a vétségé azonban csak a törvény különös részében meghatározott esetekben büntetendő”.
„A szándékolt büntett vagy vétség véghezvitele”. Ez által fejeztetik ki, hogy azon büntett, illetőleg vétség kisérletének kell fenforognia, a melynek véghezvitele a tettes szándékában volt, midőn a cselekményt foganatositotta.
„A cselekmény, melylyel a szándékolt büntett vagy vétség véghezvitele megkezdetett.”
Ezen kivétel a fennebbiek szerint, az előkészületi cselekmények kizárását jelenti s kifejezi, hogy csakis azon cselekmény által foganatosittatik a kisérlet, mely a büntett vagy vétség véghezvitelének megkezdését képezi; tehát, hogy az előkészületi cselekmények által - a törvényjavaslat értelmében - kisérlet nem jön létre. De kifejeztetik még az is, hogy a kisérletet megállapitó cselekmény által nem a büntettnek vagy vétségnek, hanem csakis a büntett véghezvitelének kell a cselekmény által megkezdetnie. A kettő között nagy a különbség.
„La loi exige, pour l'existence de la tentative, que les actes extérieurs, qui manifestent le projet résolu, forment un commencement d'execution du crime, que l'auteur a en vue, c'est-á-dire que l'agent ait dejá commencé non pas le crime méme, mais l'exécution de ce crime; ce qui n'est pas toujours la méme chose”.
„A tettes akaratától független körülmény által akadályoztatott meg”. A szöveg csupán az önkéntes elállást, az elállásnak, az abbanhagyásnak csupán azon esetét zárja ki a kisérlet fogalmából, mely a tettes akaratából származott. Ez esetben azonban nem keresi a törvény, hogy mi volt az önkéntes elállás indoka? Megbánás, félelem, vagy a véghezvitellel járó nehézségek fölismerése? ez a törvény szempontjából mitsem változat; a törvény csak azt akarja, hogy az elállásnak a tettes akaratától független eseteire ne legyen kiterjeszthető a büntetlenség.
„A kisérlet enyhébben büntetendő, mint a véghezvitt büntett vagy vétség.
A kisérlet büntetése a véghezvitt büntettre vagy vétségre a jelen törvényben megállapitott büntetés legkisebb mértékén alul is, sőt a megállapitottnál enyhébb büntetési-nemben is szabható ki.
Oly esetekben, melyekben a véghezvitt büntettre halál- vagy életfogytiglani fegyházbüntetést határoz a törvény: a kisérlet büntetése 15 évig tartó fegyháznál nem lehet sulyosabb”.
A szakasz megfelel azon szempontoknak, melyek a kisérlet mikénti büntetése körül irányadóknak fennebb kiemeltettek. A törvényjavaslat a büntetés megállapitásánál a véghezvitt büntettre, illetőleg vétségre megállapitott büntetést veszi alapul: kifejezvén, hogy ennek „legkisebb mértékén alul is szabható ki” a kisérlet büntetése; vagyis, hogy a biró egy fokkal lejebb szállhat s a mennyiben ez nem volna elég: még egy fokkal mehet lejebb; s ha ez már más büntetési-nem volna: erre is áttérhet, sőt ezen enyhébb büntetési-nemnek legalacsonyabb fokát is alkalmazhatja. Ha tehát 10 évtől 15 évig terjedhető fegyházzal büntettetik a véghezvitt büntett: a kisérlet büntetése 2 évtől 5 évig terjedhető fegyházra s ha a kisérlet igen távoli volt, 1 évig terjedhető börtönre szállhat alá.
A harmadik alinea a halállal és az életfogytig tartó fegyházzal büntetendő büntettek kisérletéről rendelkezik. A halálbüntetés helyébe életfogytig tartó fegyház; távoli kisérletnél 15 évig terjedhető fegyház alkalmazható; az életfogytig tartó fegyházzal büntetendő büntett kisérlete szintén 15 évi fegyházzal büntethető.
„Nem lehet sulyosabb” ezzel ki van fejezve, hogy ezen büntetésen alól szintén leszállhat a biró, s hol ezt az igazság követeli.
Egyátalán figyelembe veendő, hogy a 90. § a kisérlet büntetésére is kiterjedvén, az enyhitő körülmények befolyása által a büntetésnek többszörös leszállitása eredményezhető.
Nem büntettetik a kisérlet, ha a tettes:
1. a megkezdett büntett vagy vétség véghezvitelétől önkényt elállott;
2. ha a büntett vagy vétség tényálladékához tartozó eredményt, mielőtt cselekménye felfedeztetett volna, önkényt elháritotta.
Ha mindazonáltal a kisérleti cselekény már magában is büntetendő cselekmény tényálladékát képezi: ennek büntetése a jelen szakasz által nem záratik ki.
Ezen szakasz a büntetlenül maradó kisérlet eseteiről intézkedik.
Az I-ső pont tulajdonképen positiv alaku formulával fejezi ki azt, a mi már a 65. §-ban implicite meg van mondva s e szerint ismétlést képez. Ezen ismétlést törvénykezési gyakorlatunk teszi czélszerüvé. Habár egy igen helyes törvényszövegezési szabály az ismétlések kerülését tanácsolja s nem tagadhatni azon állitás jogosultságát, hogy a mi a törvény szövegében fölösleges, az egyszersmint káros is; a miből következik, hogy az „expressa docent” szempontjából a törvény szövegébe becsuszó magyarázatok és ismétlések rendszerint zavart idéznek elő; mert más helyen vagy más törvényben, a hol ugyanezen eszme - de a kettős formula vagy az értelmező szó hozzáadása nélkül fejeztetik ki, a gyakorlat zavarba jő e különbözőleg kifejezett eszme ugyanazonossága iránt: mindazonáltal ott, hol a gyakorlati szükség vagy a könnyebb megérthetés érdeke az ismétlést, a magyarázatot vagy valamely más implicite a törvénybe foglalt tételnek ujabbi és más alaku kifejezését is czélszerüvé teszi, ott nem szabad e fontos gyakorlati érdekeket a szövegezés csupán technikai szempontjainak alárendelni.
Végre is a törvényhozó nem hagyhatja figyelmen kivül azon nézeteket, eszméket és szokásokat, melyeket a gyakorlat a fennállott viszonyokból magával áthoz; s ha attól tarthat, hogy az uj szabály, az errőssé vált régi nézet által áttörethetnék, vagy hogy az a régi szokás szempontjából fogna értelmeztetni: ez esetben az illető rendelkezés szövegezésénél erre kell fektetnie a fősulyt s ezen eshetőség kikerülését a rendelkezésnek minden kétséget kizáró határozottsága s ha szükséges - annak magyarázata által is biztositania. A fődolog mindig az, hogy a törvény irányozza a gyakorlatot, - nem pedig, hogy a szövegezésnek egyébként helyes technikai szabályaitól eltérés ne forduljon elő.
A 2-ik pont büntetlenséget biztosit: ha a büntett eredménye a tettes által elhárittatott, mielőtt a büntett fölfedeztetett volna. A büntett befejeztetett, a tettes megtette mindazt, a mitől az eredmény függ: de az eredmény még nem következett be. Az ennek bekövetkezése előtti időt felhasználja a tettes, hogy azt megakadályozza. Ha e vállalata sikerül, ha az ő tevékenysége, cselekvése folytán - sem a szándékolt - sem pedig a büntetőtörvény más rendelkezése alá eső eredmény nem következett be: a tettes büntetlen marad. A méreg beadatott valakinek, de a tettes észrevevén, hogy az áldozatul kijelölt egyén azt bevette, lelki furdalásában ellenmérget ád be neki, mely a méreg hatását megszünteti. Ha a méreg hatása az ellenméreg által csakugyan megszüntetett: a törvény nem bünteti az elkövetett gyilkossági kisérletet. De csakis ezen büntett kisérlete marad büntetlenül s nem azon más - rendszerint csekélyebb eredmény, melyet a cselekmény előidézett. Igy az emlitett esetben, ha a méreg, az ellenméreg hatása következtében nem eredményezett ugyan halált, hanem megrontotta az illetőnek egészségét, megsértette ennek valamelyik szervét: a büntetés ezen eredmény szerint állapitandó meg.
Az ezen pontban foglalt intézkedés indoka a veszély lehető elháritásában van. Ezen határozmány által a közszempont - mely a bevégzett kisérlet büntetését követeli, alárendeltetik a sértett vagy veszélyeztetett egyén érdeke szempontjának. A társadalom a tettesnek biztositott büntetlenség által elháritani czélozza az egyént fenyegető veszélyt.
Nem tagadhatni, hogy az ezen pontban átfoglalt eseteknél a büntetlenség s a büntetés fölött nagyobb mérvben van befolyása a vak esélynek, a véletlennek, mint másutt. - Ha előbb fedeztetik fel a tett, mielőtt a tettesnek sikerült volna a következményeket elháritani, kisérlet forog fenn s a miatt büntetés alkalmazandó. Ha a kanóczot az épületre dobja valaki s midőn visszamegy, hogy azt levegye s a veszélyt elháritsa, már felgyuladva találja az épületet: ez esetben a bevégzett gyujtogatás büntette miatt - az ez ellen rendelt büntetéssel fog büntettetni; mig ha szerencséjére a szél nem vett oly irányt vagy nem volt oly erős, hogy az anyag lappangó parázsán lángra éleszthette és azt elterjeszthette volna: ez esetben nemcsak hogy nem büntettetik a bevégzett gyujtogatás - hanem még a kisérlet enyhébb büntetésével sem. Az tehát tagadhatlan, hogy itt az esélynek, a véletlennek befolyása uralkodik a büntetőjogi szempontok fölött; ezt tudták azon törvényhozók is, kik a jelen ponttal egyező szabályt törvénykönyveikbe igtatták; de megnyugvást találtak azon tekintetben, hogy itt nem egy igazsági eszmének következetes keresztülvitele a feladat: hanem az, hogy a czélszerüség-tanácsolta intézkedés által a büntettek ártalmas következményei lehetőleg elhárittassanak. Igazságtalanság nem történik a tettesen, ha későn érkezvén s az eredmény megakadályozására irányzott szándéka meghiusulván: az elkövetett büntett miatt bünhödik. Ő megtette mindazt, a mi a büntetést jogszerüvé, igazságossá teszi. Ha mindazonáltal van még eset, melyben az elég korán bekövetkezett s a tett káros eredményét megakadályozó megbánás szempontjából a tettes büntetlenné válik: ebből sem nem képezhető érv a másik eset büntetlenségére, sem amabból ezen eset büntetlenül hagyása ellen. Az utóbbi esetben a társadalom mint az egyesek jogos érdekének előmozditója cselekszik s fokozván azon egyénnek érdekét, kitől egyedül függhet a veszély elháritása: ennek érdeke által akarja megmenteni a bün által veszélyeztetett polgár érdekét.
Kétségtelen, hogy ez csak a szigoru jogi szempont mellőzése által érhető el; de másrészről nem szabad feledni, hogy a jogos érdekek oltalma, a társadalomnak szintén feladatát képezi.
A kisérletről szóló szakaszoknál - mint az indokok mutatják - számtalan kérdés volt figyelembe veendő. Miként oldatott meg a feladat: erre nézve irányul szolgálnak egyrészt a tudomány megállapitásai, másrészről pedig a legujabb büntetőtörvénykönyvek és büntetőtörvényjavaslatok illető határozványai.
Könnyebb áttekintés végett a III. Függelékben egybeállittattak a német birodalmi, a belga s a zürichi büntetőtörvénykönyvek, valamint az ausztriai s az olasz javaslatoknak a kisérletről szóló fejezetei.
„A complicitás theoriája egyike a büntetőtörvénykönyv legtövisesebb tárgyainak, mely egyszersmind a legélénkebben ösztönözte a criminálistákat az elmélkedésre. Egy roppant problema vár még megoldásra: a büntetések fokozatos megállapitása az ugyanazon büntett elkövetésében részes személyek ellen, azon arány szerint, a melyben mindegyik a büntett létrehozatalára közremüködött.”
Chauveau- és Hélie-nek ezen szavai, melyekkel többször emlitett nagy munkáikban a „részesség” elemzését megkezdik, elég erélylyel fejezik ki a tárgy nehéz és bonyolódott voltát: mindazonáltal csak egyik részét érintik a materiának, s ez okból csak egyik oldalát jelzik a nehézségeknek. Nem csupán a büntetések arányos megállapitása, - mely ellen egyébiránt a legsulyosabb hiba követtetett el a franczia Code-pénál 59-ik czikkének, valamint az 1850-ik évi porosz büntetőtörvénykönyv 34., 35. §-nak elfogadásánál, hanem mindenekelőtt a közremüködés különböző nemeinek, illetőleg osztályainak, ezek föltételeinek, a közremüködés körül előforduló számtalan alanyi és tárgyi változatos körülményeknek felismerése, s a mennyire törvényhozási és törvénykezési czélból szükséges - megkülönböztetése, valamint e különbségeknek határozott, biztos és helyes szabályok általi kifejezése teszi a nehézségeket oly sulyosokká; mely utóbbiak nem kevésbbé tövisesek, mint azok, melyek a büntetések meghatározása körül legyőzendők; de nem is kevésbé lényegesek, mert ép ezeknek helyes megoldásától függ, hogy a büntetések meghatározása, az irányadó tényezők és elemek teljes tudatával, tehát az igazsággal megegyezőleg eszközöltethessék.
Tévedés - mondja Boitard - vonatkozva a Code 59. és 60. czikkeiben elkövetett hibákra, s jobban megközelitve a feladatot, hogy a gyakorlatilag fontos különbségek elmellőztettek s a „complicitás” átalánosságában egyesittettek: az utasitás: d'instructions, a bátoritás: d „encouragement, az igéret: de promesse, melyek pedig lényegesen és fölötte különböznek egymástól.
Azok, kik a büntető jogtudománynyal bővebben foglalkoznak, ismerik e nehézségeket, valamint az azok elháritására irányzott törekvéseket és eszméket is, és tudják azt is, hogy számos és igen lényeges kérdése van e fejezetnek, melyekre nézve mai napig sem éretett el összhangzás a tudományban, s végleges megállapitás a törvényekben. Leverő, de igaz, a mint Simons porosz igazságügyminister 1859-ben épen a részességre vonatkozólag kénytelen volt a törvényhozási teremben kimondani: „A különböző törvénykönyvek e kérdés körül is törekedtek a különböző rendszereket és határozványokat érvényre juttatni; a tudományos critika azonban, e kisérletek mindegyike ellen kifogásokkal áll elő; a mai napig sem sikerült oly theoriának felállitása, mely a critikát vagy teljesen elnémitotta, vagy a mely mindenütt kivihetőnek bizonyult volna.” Pedig e szavak a porosz kamarában és 1859-ik évben, hivatkozással a 8 évvel azelőtt életbe léptetett, s már 1856-ban módositott büntetőtörvénykönyvre, illetőleg annak kétségbe nem vonható hibáira mondattak: azon törvénykönyv hibáira, mely 25 éven át készült, s csupán a fölötte folytatott tanácskozásokat magukban foglaló nyomtatványok 470 kötetet tesznek ki!! És ennyi fáradtság, a tudomány és a gyakorlat annyi jeles férfiának oly nagy buzgalommal folytatott munkássága mellett sem vétetett észre, s nem kerültetett ki azon sulyos hátrány, melyre Görze elnök ugyanazon ülésben, kétségbe nem vonható érvekkel és adatokkal rámutattatott, s tagadásba senki által sem vétetett, hogy tudniillik a törvény értelmében, 10 évig terjedő fegyházzal büntetendő azon, habár távoli bünsegéd, a ki az egyszerü rablás elkövetésénél közremüködött: mig ellenben, ha azon szerencsében részesült, hogy a megrabolt egyén egyszersmind sulyosan meg is kinoztatott, vagy valamely érzékétől - például láttehetségétől megfosztatott - mely esetben a büntett ellen épen különös sulyosságánál fogva halált állapit meg a törvény: e sulyosabb esetben - a bünsegéd büntetése, 2 évi egyszerü fogházig szállitható le!
Felemlittettek e rendkivüli nehézségek különösen két szempontnál fogva.
Az egyik szempont azon részletesb behatást és elemzést illeti, mely a jelen fejezet indokolásánál követtetett. Hol annyi az eltérés, annyi a kétely, annyiféle a tudósok és a gyakorlati férfiak által ajánlott rendszer: ott szükségesnek látszott legalább a főmozzanatokat külön-külön megjelölni és megvilágitani, habár ez által az indokok terjedelmének, kissé tágabb határokat kelle kitüzni. De más részről épen e nehézségekben találtatott annak legfőbb indoka, hogy a jelen fejezet határozványainak elfogadásánál nem kerestettek uj irányok, nem követtettek egészen uj rendszerek, s inkább óvatos mint eredeti intézkedések által czéloztatott eléretni, a jogélet követelményeinek kielégitése.
Hazánk mai büntető joggyakorlata nem egyedül a büntett közvetlen elkövetőjét, vagy ha többen voltak, nem csupán azokat bünteti, a kik a véghezvitel idején s helyén jelen lévén, a büntett végrehajtásánál tettleg közremüködtek; hanem bünteti a felbujtókat, valamint azokat is, a kik a büntett véghezvitelére, tudva és szándékosan segélyt nyujtottak; ugy szintén, a kik tanács, utmutatás vagy eszközök szolgáltatása által, a véghezvitelt előmozditották vagy könnyitették. Gyakorlatunk megkülönbözteti továbbá azon segélyt, melylyel valaki a büntett véghezviteléhez tudattal és szándékosan járult, a „fautoratustól”, mely a büntettesnek a büntett elkövetése után nyujtott segélyt, vagy a lopás és rablás” által szerzett tárgyaknak megvételét, illetőleg elrejtését jelenti.
A régibb gyakorlatot illetőleg kétségtelen, hogy az auctor és a socius közötti különbség ismeretes volt: ámbár nem ritkán találjuk a részesek e két osztályát, a „complices” átalános nevezete alatt összefoglalva. „Qui conjunguntur in culpa, non debent sejungi in poena”: ezen szabály büntető törvénykezésünk régi axiomái közé tartozott.
Meglepő mindazonáltal, hogy tanácsadás és az eszközök megszerzése általi közremüködésről sem törvényeink, sem a casuistikában kifogyhatlan Bodó, nem szólanak, sőt a közremüködés e módjait még Huszty sem emliti. Meglepő az is, hogy kivéve a felségsértést és a hütlenséget, melynek az 1723:IX. czikkben meghatározott esetei között a részesség és a büntársaság egyes eseteire találunk, mint a 4. §-ban, a más által készitett hamis pénzek használóira, az 5. §-ban az ország belnyugalmait megzavaró emberek behozóira és vezetőire, a 10. §-ban az aranynak és ezüstnek kivitele végett külföldekkel szövetséget kötő harminczadosokra vonatkozó intézkedéseket; más esetekben nem rendelkeznek törvényeink a bünrészességről.
A földesurak ellen fellázadó parasztoknak megfékezéséről intézkedő 1655:LXXVI-ik törvénycikk: „seditiorum authores, publicaeque pacis, ac tranquilitatis turbatores” kifejezéseket használ ugyan, de ezek inkább egy értelemben vett különböző szavak, mintsem ugyanazon büntettre közremüködő több alanynak különböző tevékenységét kifejező megjelölések.
Ellenben a fautoratusról már Zsigmond király III. lib. 9-ik czikke szól: „nullus eorum quosquam infideles nostros, aut proscriptos, vel alia quavis labe, seu nota, crimineque etc. offuscatos, apud se retinere, conservara aut ipsis favorem, auxilium aut hospitalitatem largiri praésumat”. Intézkedik továbbá a fautoratusról a később megszüntetett 1523:LIV-ik törvénycikk: „Lutheranos et eorum fautores” emlitvén, s ugyanazon büntetésnek vetvén alá; a fautoratusról tartalmaz intézkedést az 1526:VI. törvénycikk, s az ezt megerősitő 1625:XIII. törvénycikk is azokra nézve, a kik tolvajokat, rablókat, gyujtogatókat, boszorkányokat, gyilkosokat maguknál vagy szolgálatukban tartanak; mig végre az 1659:XVII. czikk a fautoratust kiterjeszti és büntetni rendeli, azoknál is, a kik a rablott vagy lopott tárgyakat megveszik vagy szándékosan maguknál tartják.
A büntett elkövetését megelőző, vagy az azzal egyidejü részesség a felbujtás, a szövetség, a büntársaság s a bünsegély tekintetében tehát régi gyakorlatunk irányelveinek tüzetes megismertetése, főleg az egyes esetek mikénti elintézésének criticai elemzése s az eredményeknek ezen elemekből meritett összefoglalása és csoportositása által levén eszközölhető: minthogy a közvetlen feladatra nézve különben is csak az bir kiváló érdekkel, a mi a multból fejlődvén, mint élő gyakorlat vagy tényleg fennáll, vagy a mai gyakorlatot közvetlenül megelőzte: ez okból a régi kornak egy más rendszerbe átment és teljesen átváltozott maradványaival nem foglalkozhatunk.
Czélszerünek látszik azonban azon irányeszméket felemliteni, melyek részint átvezetőül szolgáltak a mai gyakorlatra, részint ebben jelenleg is fentartatnak.
Vuschetich megkülönbözteti a physikai és az erkölcsi büntetteseket s ezek között a szövetségben egyesülteket és a szövetség nélkül közremüködőket; továbbá a bünsegitőket, illetőleg társakat és a bünkedvezőket - a fautorokat.
Átalános szabályul állitja fel szerzőnk azon tételt, hogy ha több bünszerző szövetkezett valamely büntett elkövetésére, valamennyien bünszerzőnek tekintetnek ugyan, de nem büntettnek egyenlő büntetéssel.
Ha például több physikai bünszerző müködött közre, akár az egyiknek cselekménye önmagában eredményezte legyen a büntettet, akár pedig mindegyiknek külön-külön cselekménye által jött légyen létre a büntett, mindegyik bünszerző egyenlő büntetéssel volt büntetendő. De ha több physikai és erkölcsi bünszerző, részint mint determináló, részint mint determinlt, vagy mint determináló és egyszersmind determinált okozók járultak a büntett elkövetéséhez: ez esetben részességük foka szerint büntettettek s nagyobb volt azok büntetése, a kik szövetségben egyesültek, mint azoké, a kik szövetség nélkül müködtek közre.
Nagyobb volt azok büntetése, a kik a tett végrehajtásánál müködtek közre, mint azoké, a kiknek nem volt részük a tényleges véghezvitelben.
Sulyosabb büntetés érte azokat, a kik másokat is csábitottak a szövetségre.
S végre több értelmi bünszerző közül, itt már nem „auctor moralis,” hanem auctor intellectualis használtatik: az büntettetik a legsulyosabban, a kinek tanácsa volt döntő arra nézve, hogy a physikai auctor a büntettet elkövette.
A meghagyásnál állitja Vuchetich, hogy a magyar joggyakorlat szerint a meghagyó az esetben is büntettetik, ha az, a kinek a tett elkövetését meghagyta, nem hajtotta azt végre; sőt ha meg sem kisérlette a véghezvitelt. De büntettetik az is, a kinek a meghagyás adatott, habár semmitsem tett a végre, hogy annak megfeleljen; a büntetés csupán azért éri őt, mert a meghagyást elfogadta.
Büntettetett a meghagyó - a mandans az esetben is, ha meghagyását a büntett elkövetése előtt visszavonta s a büntett ezen visszavonás következtében meg sem kezdetett.
A büntetésre nézve fennállot gyakorlatot Vuchetichnek következő szavai ismertetik meg: „Socio delicti factum plene imputari non potest, quemadmodum auctori delicti; quia socius non est causa necessaria existentiae facti.”
A mai szempontból tekintve joggyakorlatunknak fentebb kiemelt szabályait: azok a helyes és a téves tanok vegyületét mutatják föl; de a tévedések daczára is átalában helyesebbek, mint azok, melyeket akár az 1791-dik, akár az 1810-dik évi franczia Code pénal állapitott meg, s melyek az 1851. évi porosz és az 1852. évi ausztriai büntetőtörvénykönyvekben is foglaltatnak.
Különösen helyes a cselekmény büntető természetének és a bünösségi fokozatának megfelelő azon, nem csupán theoreticai, hanem az imputatióra is elhatározó különbség, mely a bünszerzők és segitők között tétetett; mig a franczia Code pénal, a bünszerzők és a segédek között, a büntetés tekintetében - némely kivételt mellőzve, nem tesz különbséget s ezáltal a legnagyobb igazságtalanságot emelte törvénynyé.
Alig lennénk képesek azonban ma már egyetérteni előbbi gyakorlatunk azon szabályával, mely kivétel nélkül nagyobb büntetést rendel azon bünszerzők ellen, a kik a tett végrehajtásában részt vettek, mint azok ellen, a kik habár elhatározó okai voltak is a büntett elkövetésének, de a tett véghezvitelénél nem voltak jelen; valamint téveseknek kellene tartanunk az eredménytelen - és részben a visszavont meghagyásra nézve fennállott rendelkezéseket is.
Az 1843-dik évi törvényjavaslat fentartja a „bünszerző” elnevezést; ezen fogalom alatt egybefoglalva a tettest, valamint a felbujtót is s mindkettőre az elkövetett büntett, esetleg kisérlet (54. §) büntetését rendeli.
A bünsegédre nézve határozott büntetési tételt nem állapit meg a javaslat, hanem a 69. § végsorában kifejezett átalános szabály szerint - mindazon által a 70. §-ban meghatározott eset kivételével - enyhébben rendeli büntetni azon büntetésnél, mely a segéd közremüködésével elkövetett büntett tettesét, illetőleg ennek felbujtóját, a törvény szerint éri.
Némi tekintetben meglepő, hogy mig a javaslat, a kisérlet büntetéséül, a befejezett büntett büntetésének bizonyos quotitását rendeli: a bünsegédre nézve, a quotitás rendszerétől teljesen eltér.
Az akkori nézetek kifolyásának tekinthető, mely az azon időbeli német bünt.-törv.-könyvekben is, bár szükebb határok között (badeni 146-147. §) előfordul, hogy a feljelentésnek elmulasztása, a részességről szóló fejezetben vétetett fel; holott csak addig válhatik valaki valamely büntett elkövetésének részessévé, mig az nem követtetett el; a büntett elkövetése után annak elkövetésében többé senki sem lehet részes, kivéve, ha bizonyos nemü előmozditást, illetőleg tevékenységet már előre megigért, mely esetben a sulypont az igéretre esvén, a megigért segély joggal tekintetik a büntett elkövetésének előmozditására irányzottnak.
Az 1853-diki törvényjavaslat szerkesztői mindazonáltal nagy gonddal és szakavatottsággal jártak el feladatuk megoldásában; a mit a részesség fogalom-meghatározása körül felmerült s igen tanulságos nézetkülönbség is igazol.
A választmány kisebbsége az anyagi törvénykönyv egyes rendelkezéseire nézve, melyek közé a felbujtóról szóló szakasz is tartozik, nem értvén a többséggel egyet, különvéleményt terjesztett az országgyülés elé, mely különvélemény fontosabb része igy hangzik:
„Véleményünk szerint a felbujtásnak, mint büntetés alá eshető cselekvésnek megitélésében lényeges mindenkor azon kérdés, hogy mi volt azon büntett, melyre a felbujtás történt. Mert a törvény nem határoz külön büntetést a felbujtásra, hanem a felbujtó mindenkor azon büntettnek büntetése alá esik, melyre valakit felbujtott. A törvény bünszerzőnek tekinti a felbujtót mindazon büntettekre nézve, melyeket a tettes az ő felbujtása szerint elkövetett s mindazokra nézve, mik azon büntettek elkövetésére mint eszközök szükségesek valának, vagy azokból mulhatlanul következtek és a felbujtó mindezekért ugy büntettetik, mintha azokat maga követte volna el; de oly büntettekért, melyekre a felbujtó a tettest fel nem bujtotta, őt büntetni nem lehet. Hogy tehát valaki mint felbujtó büntetés alá vonathassék, szükséges ellene bebizonyitani, hogy felbujtásában valamely büntettet határozottan kijelölt, mert ha az be nem bizonyittatik, miképen fogja megitélhetni a biróság, hogy mi azon büntett, melyre nézve a felbujtót bünszerzőnek kell tekinteni? miképen fogja megitélhetni, hogy a tettes épen azt s épen csak annyit s nem mást s nem többet követett el, mint a mire a felbujtó által valósággal felbujtatott; s miképen fogja kimérhetni a felbujtónak büntetését?”
Ezen szempontból a következő inditványt terjeszté elé a kisebbség:
„Felbujtónak pedig tekintetik, a ki valamely általa czélba vett s határozottan kijelölt büntettnek elkövetésére:
a) Szóval vagy irásban mást világosan és egyenesen felszólitott és reávett.
b) Bérrel vagy jutalom igéretével mást arra elcsábitott.
c) Erőszakkal vagy fenyegetésekkel mást arra kényszeritett.
d) Valamely tőle függő egyénnek azt világosan parancsolta.”
Az inditvány elejtetett, de az eszme a törvényjavaslat 52. §-ában benfoglaltatik; minthogy e szakasz szerint is csupán arra nézve tétetik felelősség a felbujtó: „a mit a tettes az ő felbujtása szerint elkövetett; ugy szintén azokra nézve is, mik ezen büntettnek elkövetésére, mint eszközök szükségesek voltak vagy abból mulhatlanul következtek.”
A főelveket illetőleg a jelen törvényjavaslat sem különbözik az 1843. évitől: mindkettő megegyez abban, hogy:
I. Nemcsak a büntett physikai tettesei, hanem a részesek is büntetendők.
II. A physikai tettes és a felbujtó ugyanazon büntetés alá esnek.
III. Az „excessus mandati” nem terheli a felbujtót.
IV. A segitők büntetése enyhébb a felbujtók és a tettesek büntetésénél.
V. A segitők büntetése nem a bevégzett büntett valamely hányadában állapittatott meg; s végre
VI. A személyes viszonyokból származó sulyositó vagy enyhitő körülmények, csupán annak számittatnak be, a kinél fenforognak.
Egyez továbbá mindkét törvényjavaslat - a kifejezések különbségétől eltekintve - a felbujtó és a tettes fogalom-meghatározására nézve is.
Van azonban a két javaslat közt elvi eltérés is, ilyen „a nem sikerült felbujtás”-nak büntetés alá vonása az előbbi javaslat szerint; a mi a jelen javaslatban elvi szempontból nem tartatik büntethetőnek; ilyen a bünszövetségnek s az erre vonatkozó rendelkezéseknek szintén elvi szempontból mellőzése.
Alaki, illetőleg methodicai tekintetben több eltérés mutatkozik.
Az 1843-ik évi javaslat 4-dik fejezete inkább hajlik a casuistica felé, mint a jelen tervezet 5-ik fejezete: az előbbi oly intézkedéseket is tartalmaz, melyek részint a fogalom-meghatározásnak szükségszerü folyományai; részint a kisérletről szóló intézkedéseknek reproductioját képezik, mint az 54. §.
Arra nézve, hogy mi veendő fel a jelen fejezetben, a tudománynak legujabb és beható critika által igazolt megállapitásai, az elvileg különböző materiáknak elkülönitése s az intézkedéseket nem igénylő eseteknek elhagyása, valamint a legujabb külföldi törvények és törvényjavaslatok szolgáltak irányul. Ez utóbbit az egyszerü összehasonlitása a jelen tervezetnek a legujabb ilynemü codificationalis munkálatokkal kétségtelenné teszi.
Az előbbit illetőleg pedig meggyőződést szerezhet magának mindenki, a ki azon kérdést: mi a „complott” vagy a „banda” criminalisticai értelemben? tanulmányozás tárgyává teszi.
A „complottot” - a szövetséget - mint különnemü büntetendő cselekményt, megtámadta már Kleinschrod. A tudomány nagyhatalmai Wächter és Abegg támadó állást foglaltak ellene s gyors léptekkel leszorittatott ezen eszme jogtalanul elfoglalt álláspontjáról.
A legrészletesebben és egyszersmind a legalaposabban tárgyalja a kérdést Schütze s tökéletesen igaza van, midőn azt mondja:
„Tekintsük át a complott-theoria által elfoglalt egész területet és látni fogjuk, hogy az nemcsak a zavar küzdtere, melynek minden része vitás, hanem azonfölül valamennyi dogmája, melyekben majd ez, majd amaz állittatik az előtérbe, valóságos tévedés.”
Egyes büntetteknél, mint például a lopásnál a 325. § b) pontja és a 329. § értelmében külön minősitést és sulyosbitó körülményt képez, „ha a tett valamely tolvaj- vagy rablószövetség tagjai által hajtatott végre”; de a szövetséget mint különnemü büntetendő cselekményt, mely önmagában büntettet állapitana meg, csak az állam elleni legsulyosabb merényletekre alakult szövetkezés eseteiben ismer a törvényjavaslat.
A részességről szóló fejezetbe foglalt intézkedések megválasztásánál, különösen szem előtt tartatott a belga bizottságnak következő nyilatkozata:
„Sans doute la loi ne doit pas entrer dans tous les détails de la complicité; elle ne doit point établir des distinctions, qu”elle n'est pas á néme de formuler avec précision et clarté; il lui est impossible de prévoir, et de régler toutes les circonstances, qui modifient la culpabilité de delinquants.„
Az 1843-ik évi törvényjavaslatunknak a részességről szóló elveit és intézkedéseit, alig lehet egyébiránt tanulmányozni az a fölötti sajnálatérzet nélkül, hogy európai nevezetességü Szalaynk a codificaitóról irt nagybecsü értekezéseiben ezen tárgyat egészen elmellőzte. Mig a „kisérletnél” Fillangieri tévtanát a legmélyebb alapossággal czáfolta: Beccariának a felbujtó bünösségéről és büntetéséről szóló, ép oly hibás és igazságtalan elméletét, érintetlenül hagyta.
De egyéb vezéreszmékre vonatkozólag is nagy előnyül szolgálna ma: ha jogirodalmunk ezen aristarchusa világitaná meg előttünk azon szellemi kincsbányát, melyből a főbb megállapitások nyerettek.
Az egész büntető törvénykönyv szellemét illetőleg felvilágositást ad ugyan azon értekezése, melyben kimondja, hogy „vegyük kezeinkbe bármelyikét az ujabb törvénykönyveknek, akár a Louisiania számára szerkesztett Livingston-félét is, mindenikében - talán azon egynek kivételével melyet Maculay a keletindiai gyarmatok számára tervezett - félreismerhetlen a feuerbachi rend- és módszer typusa”, a mihez hozzáteszi:
”Hogy a magyar törvényjavaslat is ezen családhoz tartozik, szinte első tekintetre világos”.
Hogy különösen a részesség kérdéseinél éreztetik Szalay elemzésének hiánya: az megfejtését találja abban, hogy Feuerbachnak - a kinek tanai és megállapitásai, némely kivételekkel - a magyar javaslatnak is geneticus jellegét képezik, épen a részességre nézve felállitott „Causalitas theoriája” támadtatott meg, nem régen azelőtt, hogy törvényjavaslatunk készült s azon férfiak által a kik a negyvenes években, különösen hazánk szabadelvü irányára, s a főbb kérdések körüli nézetek alakulására nem csekély szellemi befolyással birtak.
A badeni bizottságnak előadója Rottek ugyanis, a részességre nézve azt mondja jelentésében:
”hogy a Feuerbach-féle és a megtorlási theoria követői által, itt is helytelenül, bár azon rendszerek szerint következetesen: a physicai causalis nexus tekintetik lényegesnek, - a „bünszerzővé lenni akarás” - Urheber sein qollen - helyett”.
Minthogy ezen utóbbi theoria szerint, a büntett véghezvitelére már teljesen elhatározott és eltökélt emberre gyakorlott physicai hatás is felbujtást képez s a tettesre rendelt egész büntetésnek alkalmazását vonja maga után azon egyén ellen is, a ki többé nem bujthatta fel a tettest, mert ez már elhatározva volt s a kinek rábeszélése, ennélfogva causalis összefüggésben nem állott a büntett elkövetésével - minthogy azon büntett, ugyanazon tettes által, ez utóbbi rábeszélés nélkül is elkövettetett volna: e nagyon lényeges szempontból, kiváló előnynyel birna, ha Feuerbachnak helyes - s Rottek nem igazságos theoriája közötti választásnál, Szalaynk nagy tekintélyére és érveire lehetne hivatkozni.
A részesség - concursus plurium ad idcm delictum - a törvényjavaslat ötödik fejezetének alapgondolata szerint: több személynek szándékos közremüködése valamely büntett vagy vétség elkövetésére.
Három lényeges tényező van e meghatározással megjelölve, melyek nélkül részességről nem lehet szó:
1. a szándék, melynek valamennyi közremüködőben léteznie kell; vagyis szükséges: hogy a különböző tevékenységek, a közös szándék által egy egységbe foglaltassanak össze. Szándék nélkül nincs részesség; ebből következik, hogy a culposus részesség, valamint a részesség valamely culposus cselekmény elkövetésére vagy elkövetésénél, ki van zárva a törvényjavaslat által.
2. Részességnek csak valamely büntettre vagy vétségre vonatkozólag van helye.
Az öngyilkosság nem képezvén büntetendő cselekményt, az erre közremüködő részesség miatt senki sem büntethető. Büntethető ugyan bizonyos neme a közremüködésnek, mind „delictum sui generis” a törvényjavaslat különös rendelkezése - a 271. § folytán; de ha e szakasz kimaradnak: az öngyilkosságra közremüködő, az ötödik fejezet értelmében - vagyis mint részes nem vonathatnék feleletre.
3. Részességnek csak a büntett, illetőleg vétség elkövetése előtt, vagy alatt lévén helye: az elkövetés után senki sem válhatik a büntett részesévé. A tett utáni közremüködés connexitást képez, nem pedig complicitást. Ez okból az orgazdaság, és bünpártolás a XXX-ik fejezet szerint külön büntetendő cselekményeket képeznek.
Az alanyok tekintetében legalább két személynek, valamely büntett vagy vétség véghezvitelére irányzott bünös szándékban egyesitett különnemü tevékenységét tételezi fel a részesség.
A tevékenység szempontjából pedig három különbség különböztetendő meg: a felbujtó, a tettes és a segitő vagy segéd külön természetü tevékenységei. A tettesen kivül vagy a felbujtó, vagy a segitő tevékenysége lényegesen kivántatik, hogy részesség foroghasson fenn; de lehet egy felbujtó és egy tettes; vagy több felbujtó és csak egy tettes; valamint több felbujtó és több tettes, - a mint ugyanezen számviszony létezhet a tettes és a segédek, - esetleg a felbujtó, a tettes és a segédek tekintetében is.
A dolog természetéből következik, egyébiránt, hogy felbujtó és segitő - tettes nélkül, nem képzelhetők.
A fogalom meghatározásából következik, hogy több tettes közül az egyik, vagy többen lehetnek felbujtók és tettesek is egyszersmind; a mint másrészről több tettes által követtethetik el a büntett a nélkül, hogy szükségszerüleg részesség forogna fenn. Igen helyesen mondja Boitard: „La pluralité d'auteurs n'entraine pas, ne nécessite pas la complicité.„
A felbujtót és tettest szokásban volt a bünszerzők elnevezése alatt összefoglalni, azon indokból, mert az ő tevékenységök hozza létre a büntettet, ők tehát annak tulajdonképeni szerzői.
A hatás minősége szerint azonban, melyet ezek a büntett létrehozatalára nézve gyakorolnak: a felbujtó, értelmi, erkölcsi, psychologiai, vagy psychicai, - a tettes pedig - nem egészen találólag - anyagi bünszerzőnek szokott neveztetni.
A törvényjavaslat mellőzte a bünszerző elnevezést, mely nem eléggé tüzetes s ez okból sok controversiára adott okot, - de fölösleges is.
Mit jelent e szó? Azt, hogy a bünszerző saját elhatározásából, tehát a nélkül, hogy más által felbujtatott volna, - vált a büntett tényezőjévé. A szó ezen jelentőségében, bünszerző volna a felbujtó és a fel nem bujtott tettes; mig azon tettes, a kit más bujtott fel a büntett elkövetésére, nem volna a bünszerző elnevezése alá foglalható.
Helyes értelmezés szerint tehát, nem fejezi ki a szó azt, a mit kifejeznie kellene: t. i. a felbujtónak és a tettesnek, - ez utóbbi akár felbujtás, akár teljesen önelhatározása folytán cselekedjék - ellentétbe helyezését a segitővel, akár önkényt, akár felbujtás vagy tanács folytán vált legyen ez részessé.
A homály és értelemzavar, melyet a kifejezés magában rejt, sokféle értelmezések, elemzések és czáfolatok tárgyát képezi. Mittermaieer már 1819-ben helytelennek nyilvánitja e szónak a tettesre alkalmazását s azt csupán az ugynevezett értelmi szerzőre véli szorittatni. Zachariae, az 1850. évi Archiv des Crim.-Rechtes czimü folyóiratban szintén helytelennek mondja a physicai bünszerző elnevezés használatát. „A szerzőség fogalma - qui causam delicti praebuit - a szerző által okozott s ezen ok következtében más alany által véghezvitt tettet, vagy legalább nem az utóbbi önkénye által előidézett eredményt jelent; s nevetséges mondani, hogy Cajus szerzője az önmaga által elkövetett tettnek”.
Ennek ellenében Geyer a bünsegédet is a bünszerzőség fogalmában rejlőnek állitja s hibásnak nyilvánitja a megjelölést azért: mert azon véleményre ad okot, mintha a bünsegéd tevékenysége nem volna okozati összefüggésben az elkövetett büntettel, melynek létrehozatalát előmozditotta.
„Den Urheber eines Erfolges im weiteren Sinne - mondja a nevezett iró - müssen wir ja jeden mennen, der zu dem Eintreten dieses Erfolges irgend etwas beigetragen hat”.
Végre felemlithető még Schütze is, ki részletesen elemezvén az ezen szónak adott külömböző értelmet s kimutatván meghonosulásának történetét, azt a doctrina jelszavának - Schlagwörter - illetőleg a doctrina phrasisának nevezi.
De azon törvényhozások is, melyek fentartják e szót: különböző fogalmakat kötnek vele össze: Mig a belga BTK. az „auters” alatt a felbujtót, a tettest és a fősegédet érti: addig az olasz törvényjavaslat „autori” alatt csak a tetteseket érti.
A szó kétségtelenül határozatlan, s valódi értelme nem fejezi ki azt, a mit a törvények és a tudomány általa kifejezni akartak.
Ez okból annál inkább mellőzendő, mert a törvényben nincs szükség reá.
A felbujtó, a tettes, a bünsegitő vagy bünsegéd megjelölés fölöslegessé teszi minden eumulativ összefoglalását a két elsőnek, s e cumulativ elnevezés alatti ellentétbe állitását a felbujtónak és a tettesnek a bünsegitővel: ez utóbbi irányában egyébiránt az ellentét ezen szó által épen nem fejeztetik ki.
Ezen okok eredménye az, hogy már az 1850. évi porosz BTK. átalános részében elhagyatott az „Urheber” szó: s hogy azt - az 1861. évi bajor BTK., valamint a legujabb ausztriai BTK. tervezetei is mellőzik.
Felbujtó az, a ki a tettest az ez által elkövetett büntett vagy vétség elkövetésére reábirta.
Ez a felbujtásnak, a törvényjavaslat 67-dik § két első bekezdéséből resultáló fogalom meghatározása. Az uralkodó elem, a fő tényező: a reábirás: még pedig oly összefüggésben az elkövetett büntettel, hogy ez annak okozatát képezze.
Ez okból a felhivás valamely büntett elkövetésére, ha ez által nem határoztatott el a felhivott: nem képez felbujtást; mert hiányzik a legfőbb tényező: a reábirás. A felbujtás szellemi létoka az elkövetett büntettnek vagy vétségnek, ebben van characteristicus ismérve, mely által fentartatik, mely e tényezőnek helyét és hatályát jelöli ki a büntetőtörvénykönyv rendszerében; mely nélkül tehát felbujtást nem ismer a törvény.
Az 1843. évi törvényjavaslat 425. §-ban felbujtást fogad el az esetben is, ha valaki „valamely általa czélba vett s határozottan kijelölt oly cselekvésre, mely a 420. § rendelete szerint felségsértésnek tekintendő, mást, az 51. §-ban körülirt módon felbujtott és reá vett, habár felbujtásának következtében az, a kit felbujtott, s kitüzött felségsértési cselekvésnek véghezvitelére még semmit nem cselekedett is.
Ugyanezen rendelkezés reproducáltatik a hütlenséget illetőleg, a 431-ik §-ban.
A jelen törvényjavaslat lényegesen eltér e tekintetben elődétől, nem tekintvén a 425. §-ban körülirt cselekményt felbujtásnak: hanem következetesen fentartja a felbujtás eszméjét, nem alterálva annak fogalom-meghatározását a legsulyosabb büntettel szemközt sem. Ha a felhivásnak nem volt eredménye, - ha az, a ki felbujtatott (- ez esetben inkább csak felhivatott -) „a kitüzött felségsértési cselekménynek véghezvitelére még mit sem cselekedett”, ez esetben, a mai fogalom szerint, még nem létez felbujtás.
Az állam elleni sulyos merényletek eseteiben, a jelen törvényjavaslat is büntetendőnek nyilvánitja ugyan a szövetkezést: s ez okból a felhivás, ha szövetkezésre vezetett, a jelen javaslat szerint is büntetendő. De minthogy nem találja a szövetkezésben a felségsértés megkezdését, következőleg nem tekinti a felhivót felbujtónak: ez okból nem a felbujtó büntetését, hanem a delictum speciale büntetését inditványozza alkalmaztatni, - mely kettő közt rendkivül nagy a különbség. Mig ugyanis a felségsértés, s igy az erre eszközlött felbujtás büntetése, a legtöbb esetben életfogytig tartó fegyház; addig a szövetség, ha az létrejött, - de nem akkor, ha erre csak felhivás történt, - öt évig terjedhető államfogházzal büntettetik.
A mondottakban indokolását találja egyuttal az is, - hogy miért használtatott ezen szó, s nem az 1843. törvényjavaslatban alkalmazott „reávett” kifejezés.
A reávétel inkább a csalárd üzelmekre vezethező vissza, s azért egyoldalu; reávenni valakit, igen hasonlit a rászedéshez. Igaz ugyan, hogy a rászedés által bizonyos körülmények közt szintén előidéztethetik a determinálás; de az inkább csak egyik nemét fejezi ki azon hatásoknak, melyekből ezen eredmény származik. Ehez járul még azon körülmény is, hogy a mennyiben a rászedés következtében a tettes tévedésbe vitetett: ez esetben, - mint alantabb igazoltatni fog - nem felbujtás, hanem a büntetendő cselekmény elkövetésének más neme áll elő.
A „reábirás” helyesebbnek látszik még azért is, mert kapcsolatban van az erő eszméjével, mely kifejtetik arra nézve, hogy valamely elhatározás keletkezzék, s ennek folytán valamely büntetendő cselekmény elkövettessék.
Bármely hatás ugyanis csak két módon eszközöltethetik: physikai vagy psychicai tevékenység által. Minden tevékenység erőt tételez fel, s igy azon psychicai tevékenység is, mely által valaki, valamely elhatározásra biratik, a „vis psychica”, - a büntetendő cselekmények egyik csoportjának ezen tényezője - lételeme által jó létre, - A „birás” az erő eredménye: a reábirás tehát a psychicai erő olyatén és oly foku alkalmazása, mely képes volt előidézni azon eredményt, vagy is azon elhatározást, mely a büntett elkövetésének szellemi oka volt.
Az eddigiekből levonható következtetés az, hogy reábirás - a törvényjavaslat értelmében nem forog fenn:
a) ha a felbujtónak psychikai tevékenysége nem idézte elő a megfelelő elhatározást azon személyben, a ki irányában a felhivás, a reábeszélés, vagy a psychicai hatás más módja alkalmaztatott;
b) vagy ha a tettes cselekvése, nem volt a felbujtó psychicai tevékenységének eredménye.
Mindkét esetben a reábirás hiánya mutatkozik, s ezzel elesik a felbujtás.
E helyütt csak is az eszme meghatározásával foglalkozhatunk: de ezt sem tarthatnók igazoltnak, ha az, az eshetőségek és bonyodalmak közepette nem állhatna fenn változatlanul; ha az alkalmazásban gyakorta igen nehéz viszonyokkal szemközt, vagy a kifejezett eszmét vagy az igazságot kellene csonkitanunk.
Vissza fogunk még térni e tárgyra, s a gyakorlati élet különböző alakulásai, a controversiák nehézségei között is megvizsgálni az eszmét; most csak azt jegyezzük még meg, hogy a reábirás fő-, de nem egyedüli tényezője a felbujtásnak.
Megemlitendő még, hogy a psychicai hatás nem csupán mint a felbujtás, hanem mint a büntett vagy vétség elkövetésének előmozditása is jelentőséggel birván. - az, a kinek szellemi hatása nem volt ugyan determináló a büntett elkövetésére, de hatással volt a tettes elhatározásának megerősitésére; nem ugyan mint felbujtó, de mint segitő esik a büntetőtörvény rendelkezése alá.
Több büntetőtörvénykönyv, s az 1843. törvényjavaslatunk is meghatározzák azon módokat, melyek által a reábirás eszközölhető:
„Mint az elkövetett büntett vagy vétség szerzői büntettetnek azok:
a kik ajándék, igéret, fenyegetés, - a tekintély - vagy hatalommal való visszaélés, bünös üzelmek vagy mesterkélések, - machinatious ou artifices coupables - által egyenesen felhivnak az elkövetett büntettre vagy vétségre”.
Igy szól a belga B. T. K. 66. §-ának első és negyedik bekezdése.
„Als Anstifter wird bestraft, wer einen Anderen zu der von derselben begangenen strafbaren Handlung durch Geschenke oder Versprechen, durc Drohurg, durch Misshrauch des Ansehens oder der Gewalt, durch absichtliche Herbeiführung oder Beförderung eines Irrthums oder durch andere Mittel vorsätzlich bestimmt hat”.
Ezen szavakkal határoztatik meg a felbujtás a német birodalmi büntetőtörvénykönyvben.
Az 1851. évi porosz büntetőtörvénykönyvnek a bünrészességre vonatkozó s 1859-ben módositott 34. §-a ezt tartalmazza:
„Als Theilnehmer eines Verbrechens oder Vergehens wird bestraft:
1. wer den Thäter durch Geschenke oder Versprechen, durch Drohungen, Missbrauch des Ansehens oder der Gewalt, durch absichtliche Herbeiführung oder Berförderung eines Irrthums oder durch andere Mittel zur Begehung des Verbrechens oder Vergehens anreizt, verleitet, oder bestimmt hat”.
Az 1852-dik évi ausztr. B. T. K. 5. §-a egybefoglalván a felbujtást és a segitést, ekként: intézkedik:
„Nemcsak a közvetlen tettes lesz a büntettben bünössé, hanem mindaz is, ki parancs, javaslat, oktatás, dicséret által a gonosz tettet meginditotta; rá szándékosan okot szolgáltatott; annak elkövetését az eszközöknek czélzatos előszerzése, az akadályok visszatartóztatása által, - vagy akármiféle módon előmozditotta, arra segedelmet nyujtott, annak biztos végrehajtásához járult; sőt a ki előlegesen a tettessel csak az elkövetett tett után neki nyujtandó segedelem és segitség, vagy a nyereség és haszonbóli osztályrész iránt értett is egyet”.
A zürichi B. T. K. 37. §-a igy szól: „Wenn hinsichtlich der Verübung einer strafbaren Handlunkg mehrere Personen zusammengewirkt haben, so trifft die Urheber (Thäter und Anstifter) die volle Strafe des Verbrechens.
„Die übrigen Theilnehmer am Verbrechen werden je nahc dem Grade der Theilnahme mit einer geringeren Strafe belegt”.
Az ausztriai birodalmi tanács alsóházának bizottsága által megállapitott törvényjavaslat 19. §-a akképen határozza meg a felbujtást:
„Wer den Thäter vorsätzlich zur Verübung der strafbaren Handlung verleitet odeer bestimmt hat -”
Az olasz parlament elé terjesztett B. T. K. javaslatnak 76. §-a az 1-ső pontban ekként határozza meeg a felbujtást;
„Sono complici del reato:
„1-o coloro che peer mezzo di mandato, d'istigazione, de ricompense date o promesse, di minacce o d'autorita o di potere, a con altro modo colpevole, hanno determinato altri a commeterlo”.
A mint a leirt szövegek mutatják - limitativ meghatározása azon módoknak, melyek által a reábirás eszközlendő: egyik törvénykönyvben s egyik javaslatban sem tartalmaztatik Limitativ meghatározásnak - bármennyire iparkodik is Haus a belga törv. könyvre vonatkozólag az ellenkezőt bizonyitani, nem tekinthető a szöveg, mely ezen kifejezést „machinations ou artifices coupables” tartalmazza.
Mi értetik a machination és artifice alatt? Minden, a mi nem ajándék, igéret a tekintélylyel vagy hatalommal való visszaélés, ha elegendő arra, hogy valakit, valamely büntett vagy vétség elkövetésére elhatározzon, vagyis, hogy elhatározó befolyást gyakoroljon egy másikra, mely befolyás következtében ez a büntettet elkövette; mindaz, aláeshetik a „machination és artifice” fogalma alá. Ennek folytán a reábeszélés, az instigatio, az excitatio, az irritatio, több személynek együtt vagy különböző időben tervszerü közremüködése a végett, hogy valaki azon lelki állapotba helyeztessék, melyben a büntett elkövetésére magát elhatározza: mindez, a megjelölt két szó fogalma alá eshetik. Az tehát nem limitativ meghatározás, melynek esetei között két ily tág értelmü szó foglaltatik.
Nem limitativ a német birodalmi B. T. K. 66. §-a sem s a kettő között a különbség csak az, - hogy a német törvény a meghatározott módok felsorolása után, oda tevén még: „odeer durch andere Mittel”É ezzel világosan kimondja, hogy limitativ felsorolást, mely minden más módot kizár, nem tart lehetségesnek.
Ugyanez az olasz törvényjavaslatnak a némettel szószerint egyező: „o con altro modo” szavak által kifejezett értelme is.
Mindkét függelék az fejezi ki, hogy bármely módon eszközöltetett légyen a psychicai hatás, ha a tettes az általa határoztatott el és ennek folytán a büntettet vagy vétséget el is követte vagy megkisérlette: ez felbujtást képez; lett légyen bár az ezt eredményező cselekmény ajándék, igéret, fenyegetés, parancs vagy bármi más módja a szellemre gyakorolt hatásnak.
De ha ez igy áll, akkor az egyes modalitások elősorolása teljesen fölösleges; sőt sokkal helyesebb s a tévedés inkább kikerültetik azon egyszerü formulázása által, mely a jelen törvényjavaslat 67. § 1. pontjában használtatik:
„A ki a tettest, a büntett vagy vétség elkövetésére szándékosan reábirja”; ez annyit jelent, hogy bármi módon birja azt reá, vagyis akár ajándék, akár igéret, akár fenyegetés, szóval bármi mód vagy a módok bármily combinatiója és configuratiója által.
Helyes volna az elősorolás akkor, ha ez által tüzetesen meg lehetne jelölni és kimeriteni minden esetet s ha további salvificatoria clausulára, mely mindazt magában foglalja, a mi előzőleg mondatott s egyszersmind mindazt, a mi nem vala kifejezhető, - ha ily záradékra nem lenne szükség.
Igen helyes, egészen tüzetes és félre nem magyarázható az ausztriai javaslatban foglalt meghatározás s a részben ennek megfelelő zürichi törvény szabálya, melyek minden homályt, minden vonatkozást, minden a „bármi más mód” alatt lappangható controversiát az ép oly határozott, mint positiv - átalános kijelentés által kikerülnek.
Ily értelemben nyilatkozik az ausztriai javaslatnak egyik legélesebb s legilletékesebb birálója Glaser, jelenlegi igazságügyminister is, midőn azt mondja: „Der Begriff der Anstiftung ist in urserem Entwurfe mint wünschenswerther Schärfe und Kürze gefasst. Die Begriffbestimmung verdient entschieden den Vorzug vor der des norddeutschen Gesetzes: denn letzteres leidet an einer Aufzählung, deren praktischer Werth schliesslich mittelst der Worte: „durch andere Mittel” beseitigt wird; ausserdem aber enthält es in den Worten: „durch absichtliche Herbeiführung oder Beförderung eines Irrthums” eine Bestimmung, die leicht missdeutet werden kann. Versetzt nähmlich jemand einen Anderen in einen Irrthum, der ihn ein Veerbrechen in seineer That nicht erkennen liess, so ist er Thäter, nicht Anstifter; die Stelle kann sich daher nur auf Beibringung irriger Motive beziehen. Es war vohl nicht nöthig, den Commentatoren die Arbeit zu machen, dies darzulegen”.
Ezek után nem valószinü, hogy a jelen javaslat hibájául rovatnék fel, hogy az 1843. évi javaslat 51. §-ában négy külön pont alatt, négy külön verbum regens által minősitett, s igy négy módon contravertálható meghatározáshoz nem alkalmazkodott; sőt még az esetben is, ha a módozatok felsorolása kivántatnék, czélszerübbnek fog tartani, mindazon elemeknek, melyek a négy pontban külön megjelölve vannak, egy ige általi összefoglalása, a négy külön igével kifejezett különböző tevékenységnél.
A reábiráson fölül a törvényjavaslat értelmében feltétlenül szükséges, hogy az szándékos legyen.
A ki nem azon szándékkal tett, mondott, mutatott valamint, hogy ez által mást valamely büntett elkövetésére birjon, s ha cselekménye az ő szándékán kivül, inditó oka volt e másik egyénben keletkezett, s bünös eredményre vezetett gonosz elhatározásnak: az felbujtónak nem tekinthető.
Már fentebb emlittetett, hogy a részesség a különböző tevékenységeknek a közös akaratban egyesitett kapcsolatát jelenti. A felbujtónak, a tettesnek és a segitőnek egyiránt azt kell akarniok s részességi tevékenységöknek arra kell irányoztatniok, hogy a büntett végrehajtassék. E nélkül, - ez egyesitett akarat, s a külön alanyok külön tevékenységének ezen egyesült akarat általi irányzása nélkül, mindegyik alany elkövethet büntettet vagy vétséget, sőt ugyanazon tárgy ellen ugyanazon időben többen követhetnek el büntetendő cselekményt; de ez concursus plurium delictorum lesz, azon tettek objectiv minősége szerint, melyeket az egyik és másik létrehozott: de részesség „concursus pluriun delinquentium ad idem delictum” ily esetben nem létezhet.
A mi a részességre átalában áll, az áll annak egyik nemére, a felbujtásra nézve is. A felbujtónak tudnia kell, hogy a tettes azon cselekményéből, a melyre azt reábirni akarja, büntett vagy vétség származik. Ez szándék nélkül nem történhetik meg; következőleg szándék nélküli felbujtás, a szónak criminalistikai értelmében nem képzelhető.
A kérdés mindazonáltal nem oly egyszerü, s a gyakorlatban is, különösen Poroszországban, nehézségre talált. Valaki felfogad munkásokat, hogy a majorjában, épületétől 5 lépésre létező szikladarabokat lőporral robbantsák szét; a munkások a megbizatást elfogadják, s a szerint cselekszenek; azonban épen a robbantás idején szél támadván, az épület meggyul, s innét a mások tulajdonát képező szomszéd épületekre is kiterjedvén a tüz, ezek is lángba borittatnak. Annyi kétségtelen, hogy ez esetben gondatlanság által okozott nyujtogatás forog fenn. A kérdés most már az: Felbujtónak tekinthető-e az, a ki a munkásokat, a sziklának lőpor általi szétrobbantására felfogadta? Hogy a megbizónak nem vala szándékában a tüzvész előidézése, az már abból is kiderül, mert saját épülete is elégett: de még az is bizonyos, hogy ha néhány perczczel a robbantás előtt, véletlenül szél nem támad, tüzvész nem következik be. A szándék tehát, mennyire az eredményt illeti, előre ki van zárva. Ha tehát a felhozott esetben felbujtás létez, akkor megdől a fentebbi tétel, tudniillik hogy szándék nélkül felbujtás nem létezhet. A kérdés, mely sokakat foglalkoztatott, teljes megoldását találja abban, hogy az, a ki a munkásokat, a tüzvészt előidézett cselekmény foganatositásával megbizta, gondatlanul cselekedett, s e miatt nem ugyan mint felbujtó, hanem mint gondatlanságból tüzvészt okozó, valamint a munkások is, culposus gyujtogatás vétségében egyaránt bünösök.
A culpa egyaránt fenforog mindegyikre nézve; de a culpa eredménye - a tüzvész, egyiknek sem róható fel szándékul, épen ugy nem, mint az, a ki gyujtogatási szándék nélkül a gyermek kezébe adván az égő gyertyát, azt a padlásra küldi, hogy valamint lehozzon, nem tekinthető a gyermek vigyázatlanságából keletkezett tüzvész okozójának, vagy a szokott kifejezés szerint „értelmi szerzőjének.” Felbujtás nem állapitható meg.
Igaza van Hausnak:
„Tous ceux, qui ont involotairement été la cause de Thomicide ou de Tincendie, soit en provoquant á Taction, soit en exécutant, celle-ci, or en y coopérant directement, soit en prétant pour Texecution une aide indispensable: sont punis, chacun individuellement, comm auteurs - ez értelemben tettes és nem felbujtó - du delit non intentionnel”.
A felbujtás fogalom-meghatározása feltételezi továbbá, hogy a szándéknak a tettesben is léteznie kellett, mielőtt a büntettet elkövette; vagyis a felbujtás által el kellett határoztatnia arra, hogy a cselekményt szándékosan véghezvigye. A felbujtás tehát, másnak szándékos reábirása, valamely büntett vagy vétség szándékos elkövetésére. E szerint a felbujtás a tettesben is föltételezi a dolust, csakhogy ennek dolusa a felbujtó által dolose idéztetett elő.
Hogy a felbujtott tettes is dolose cselekedett legyen, illetőleg, hogy szándékosan követte légyen el a törvényszegést, ezen mozzanat épen oly lényeges, mint a többi; mert ha a tettes nem szándékosan követte el a törvényszegést, ha például elmetehetsége meg volt zavarva, vagy ha nem volt még 12 éves, mely időn alól ugyanis érett akaratot, beszámitható és önelhatározást nem fogad el a törvény: vagy ha a hatás oly nemü és oly foku vala, hogy az akarat szabadon nem müködhetett, hogy a nemakarás lehetősége ki volt zárva, tehát kényszer állott elő: ily esetekben felbujtásról nem lehet szó. Reábirni ugyanis egészen mást jelent, mint kényszeriteni.
Az ily esetek hasonlóak azokhoz, melyekben valaki mechanikai eszközt használ a büntett véghezvitelére; mert a megkülönböztetésre vagy akaratra nem képes lény, csupán öntudatlan és szabadság nélküli eszköz másnak kezében. Ez okból nem a felbujtásnak, hanem magának a büntett elkövetésének terhe sujtja azt, a ki bünös czéljainak kivitele végett ily eszközt használt.
Közel áll a kérdés, vajjon képez-e felbujtást azon cselekmény, mely által a tettes szándékosan tévedésbe ejtetett, s a büntettet vagy vétséget tévedésben követte el?
Egy nő bájitalért fordul szomszédjához, s megnevezi előtte a férfit, kit e szer által magához füzni akar. A megkeresett ellensége levén a megnevezettnek, mérget ad a nőnek, s feldicsérve ennek bájoló erejét, egyszersmind a mikénti használatra nézve is utasitást ad. A nő az utasitáshoz képest cselekedvén, a férfi a bájital gyanánt beadott méreg következtében meghal.
Felbujtónak tekinthető-e a szomszéd a kifejezett elvnél fogva? Nem.
A részesség egyátalán, a mint ez már kiemeltetett, valamennyi részesnek, ugyanazon büntetés véghezvitelére irányzott akarategységét föltételezi.
A ki a cselekmény természetét, melyet physikai tevékenysége által véghezvisz, nem ismeri, ez nem is követheti el azt szándékosan; mert hiányzik az akarat, azon cselekmény véghezvitelére. Igen természetes, hogy ez alatt nem értetik a merő physikai cselekvés, vagyis a felhozott esetben a folyadéknak bevegyitése a férfi életébe vagy italába, hanem a büntettetet megállapitó cselekmény vagyis a méregnek tudatos beadása.
A ki nem követett el büntettet, annak nincs és nem is lehet bünrészese; a felbujtás pedig részesség lévén a tettes által elkövetett büntettben, ezen a fogalom meghatározásából folyó következmény kizárja a megjelölt esetekben a felbujtást. Minden ily esetben akként itélendő meg a tett, mint a fentebbiben. Az, a ki valakinek tévedését, tudatlanságát felhasználta, az általa szándékolt büntett elkövetésére, ha a büntett a tévedésbe hozott vagy tévedésbe tartott egyén physikai cselekvése folytán jött létre, annak tulajdonképeni tettese nem az, a ki tudatlanságában - eszközlésbe hozta a physikai tettet, hanem az, a ki saját gonosz akaratát ezen tudat nélküli eszköz által hajtotta végre. A látszólagos felbujtó ez esetben nem felbujtó, hanem valódilag tettes. Más kérdés azután az: hogy vajjon terheli-e a véghezvivő culpa vagy sem; de ez teljesen független az előbbi kérdéstől, melynek megoldása ugyanaz marad, akár terheli gondatlanság a physikai véghezvivőt, akár nem.
Az eset változatos alakban s különböző viszonyok közt fordulhat elő; azonban a kiemelt elv fentartása mellett az igazságnak mindig elég lesz téve, a nélkül, hogy e végett meg kellene sérteni a rendszerben gyökerező helyes elvet, vagyis a nélkül, hogy felbujtást kellene elfogadni ott, a hol a tettes nem bujtatott fel büntettre, nem biratott reá a büntett elkövetésére, mert nem is tudta, hogy a büntett elkövetése czéloztatik, hanem csupán tudatlansága használtatott fel egy másik által, a csakis egyedül ennek szándékában létezett büntett véghezvitelére.
A nem sikerült felbujtást, a jelen törvényjavaslat büntetendőnek nem nyilvánitván, ez annál is inkább szükségessé teszi az indokolást, mert mint emlitettetett, az 1843. évi javaslat ellenkező álláspontot foglal el.
A kérdés ma már eldöntöttnek tekinthető; de hogy ez mily nehézségbe került, mennyi kételyt mennyi aggodalmat, mennyi félelmet kelle leküzdeni, mig a mai - átalánosnak épen nem mondható, de tulnyomó megállapodás létrejött, ez iránt felvilágositást adnak azon számos munkák, melyeknek jeles szerzői, mint Köstlin, Hölschner, Zirkler és mások, valamint azon számos, részben ujabb törvénykönyvek, melyek az ellenkező rendszert követik. Mutatja a nehézséget, hogy Tachariä e kérdésben némileg módositotta, később egészen visszavonta előbbi véleményét, s hogy az 1867-diki ausztr. B. T. K. tervezet 24. §-ában még benfoglaltatik „a nem sikerült felbujtás büntetése,” mely azonban, az alsóház commissiójának tárgyalásaiból kikerült 1868. és 1870. évi javaslatokban már fel nem található.
Hogy a felbujtónak intellectualis hatása a felbujtandóra, valóságos tevékenységes és oly cselekményt képez, melyet a felbujtó szándékosan és a büntett véghezvitelének czéljából foganatosit, oly cselekményt, melyben a büntett, ha nem is bevégzett, de objectiv és felismerhető kifejezésre jut: ezt senki sem tagadhatja: ezzel azonban a felbujtó tevékenység eléggé és minden tekintetben mint kisérlet van jellemezve.„
Ezzel indokolja Hölschner, hogy a nem sikerült felbujtás, a kisérlet szempontja alá foglalandó s mint olyan büntetendő. Igy fogta fel azt 1843-diki törvényjavaslatunk is, melynek 56. §-a szintén a kisérlettel és annak büntetésével hozza összefüggésbe a felbujtást, „habár azon büntettre még kisérlet nem követtetett el.„
Csupán Zachariä véleményét hozzuk még fel, melylyel e nagy tudományu férfi a kisérletről irt munkája I. kötetében határozotan állitott, a II. kötetben már módositott nézetét egész nyiltsággal és tartózkodás nélkül visszavonja.
„Én magam is - ezek Zachariä szavai - a kisérletről irt munkámban azon communis opiniot követtem, ámbár már akkor éreztem, hogy mennyire nehéz s mily mesterkélt és kierőszakolt fordulatokhoz kell folyamodni, hogy az irányeszme fentartásával a felbujtásnál is alkalmazhatók legyenek a kisérlet különbségei; a különbségek a bevégzett és be nem végzett, a közeli és a távoli kisérlet között.”
És folytatólag:
„Mostani véleményem szerint a zavar csak az által fog megszünni s a végtelenig vitt casuistica csak ugy lesz kikerülhető, ha visszatérünk a közönséges jog forrásához, a mi által meg lesz szüntetve a fölösleges controversiák egész halmaza. Átalános szabályul azt kell elfogadnunk, hogy az elkövetett büntett felbujtója büntetendő s ez egyiránt vonatkozik a tettes mint a segitő felbujtójára; de ez által kiküszöböltetik a büntető jog területéről a felbujtás azon esetének büntethetősége, midőn a tettes nem kisérlette meg a büntettet, vagy azt nem vitte végre. E tekintetben nem tesz különbséget, hogy csupán szinleg vállalta el a felbujtott a meghivást, vagy pedig a neki adott tanács által valódilag reábiratot a bünös elhatározásra.”
Az auszt. B. T. K. 9. §-át érintetlenül hagyjuk, valamint az erre következő 10. §-t is. Az iránt nincs kétség, hogy ezeket a rendőri szempontnak bevegyülése a büntetőtörvénykönyv esetei közé s a jog elvi szempontjainak a rendőriek általi alterálása hozta létre. De igen is czélszerünek látszik Geyernek az 1867-dik évi ausztriai törvényjavaslat 24. §-ra vonatkozó véleményét felhozni.
„Tehát a rendőri álláspont foglaltatott el e szakasznál; oly álláspont, mely a büntetőtörvénykönyvre nem lehet irányadó.
Ezen szakasz, valamint a hatályban levő büntetőtörvénykönyv 9. §-a ellen fel kell hoznunk, hogy teljes ellentetében állanak, nemcsak a kisérletről, hanem a részességről szóló többi rendelkezésekkel is. Mert mig azok sulypontja az objectiv mozzanaton fekszik, addig a jelen szakasz egészen a subjectiv szempont alá esik. Tényálladékának objectiv része leolvad egy megfoghatlan parányig, főleg ha meggondoljuk, hogy ezen § által, összefüggésben a 18. §-szal, azok is érintethetnének, a kik valakinek felbujtását csupán megkisérlik.”
Már előbb megmondatott, hogy a kérdéses szakasz az átvizsgálásnál egészen elejtetett.
A megnevezett tekintélyek által, véleményök indokolására felhozott érvek; indokai egyszersmind az azon kérdésben, a jelen törvényjavaslat megállapitásánál elfoglalt álláspontnak. Hozzáadható még, hogy magában véve a felbujtás semmi egyéb mint kinyilatkoztatása a bünös szándéknak, tehát csupán és egyedül - a létrehozott elhatározás: a puszta elhatározás azonban, a büntett véghezvitelét megkezdő büncselekmény nélkül nem büntethető, mint ez a kisérletnél igazoltatott. Mi jogelv indokolhatná tehát azon egyén megbüntetését, a ki csupán arra müködött közre, hogy valakiben ily elhatározás létrejöjjön, ha ezen elhatározás sikeresitésére nem történt semmi, ha annak tettleges kivitelére nem foganatosittatott semmiféle külcselekmény?
Mindazonáltal vannak esetek, melyekben másnak felhivása valamely büntetendő cselekményre, mint „delictum sui generis” büntettetik. Ilyenek a nyilványos felhivások a 167., 168., 170. §; ilyen „a csábitás a hamis tanuzásra” 212. §; „a kihivás párviadalra” 282. §; „a katonáknak szökésre vagy a behivási parancs iránti engedetlenségre és a hadkötelezettnek ezen kötelességök megszegésére csábitása” 425., 426. §; „a közhivatalnok megvesztegetése” 439. §
De mindezen cselekmények, a delicta sui generis sorozatába tartoznak, melyek nem a 67. §-nak, illetőleg az általános rész V. fejezetének, hanem a különös rész specialis rendelkezésénél fogva büntettnek.
A szándék egyik uralkodó tényezője a felbujtásnak, de másrészről az objectiv szempontok is döntőleg hatván az imputatiora: a szándéknak és tettnek, a részességnél számbaveendő valamennyi alanyra kiterjedő mozzanatai, nehéz complikátiókat idéznek elő.
Gyakorlatilag fontos tehát a kérdés: Mily álláspontot foglalt el a törvényjavaslat azon esettel szemközt, ha a tettes tullépett ama határokon, melyeket a felbujtó vont?
Vagyis: Mely szabály tartatik alkalmazandónak, ha a felbujtott akár quantitative sulyosabb, akár qualitative más büntetendő cselekményt követ el, mint a melyre felbujtatott?
A bünrészest a tettes által elkövetett cselekményt terheli. Csak azon büntettben lehet valaki bünrészes, a mely a tettes által elkövettetett. Ez általánosságban igaz, valamint igaz azon jogi elv is, mely szerint bárki csak azon arányban büntethető, a melyben bünös; vagyis azon arányban, a melyben az általa elkövetett törvényszegés s az imputabilitásnak az ő bünösségére vonatkozó szabályai szerint büntetést érdemel.
Az általánosságban kifejezett ezen igen egyszerüeknek látszó tételek hátterében mindazonáltal sok és nehéz complicatio rejlik.
A részest és igy a felbujtót is, objectiv szempontból azon büntett terheli és azon büntetés éri, mely a tettes által elkövetett büntettre meg van állapitva. Ámde ismeretes dolog, hogy több esetben a tettes személyes minősége vagy tulajdonságai szerint, magának a büntettnek természete is változik; például az okirathamisitás, ha azt közhivatalnok, közhivatali állásában felvett vagy őrzött okiratokra nézve követi el: nem egyszerü hamisitást, hanem hivatali büntettet képez és sulyosabban büntettetik, mintha ugyanazon cselekmény magánszemély követi el.
Subjectiv szempontból pedig irányadó:
a) a részesek és ugy a felbujtónak is szándéka;
b) az azoknak személyére vonatkozó, a beszámithatásra, valamint a büntetés mértékére befolyással biró ténykörülmények.
A felbujtó felhiv egy egyént, a ki lopás miatt több izben büntetve volt, - hogy lopja el számára a szomszédnak óráját; a tolvaj megalkuszik a bérre nézve s elvállalja a megbizást. A véghezvitel előtt a tolvaj fegyvert vesz magához, betöri éjjel a szomszéd lakának ajtaját s magához vevén az órát, midőn távozni akar, - az őt észrevevő s zajt ütő cselédet, a kezénél levő fegyverrel életétől megfosztja.
A felhozott esetben az objectiv és subjektiv szempontok különböző vegyülete csoportosul össze, melyek különböző irányban módositják a fentebbi szabályt.
Ovjective tekintve az elkövetett büntettet - lopás és szándékos emberölés - a törvényjavaslat szerint pedig a 334., illetőleg a 337. § esete forog fenn, melynek büntetése: életfogytig tartó fegyház. Ha ez volna egyedül irányadó, ez esetben a felbujtó is e büntetéssel lenne sujtandó. Ámde a felbujtó nem bujtotta fel a tettest emberölésre: subjectiv szempontból tehát a tett elkövetése ez ellen nem számitható be. A tettes tullépett megbizatása határain, egy egész másnemü büntettet követett el, mint melyre felbujtatott; ezen tett, a felbujtó akaratától idegen; e büntett és a felbujtó közt nincs causalis nexus; a tettes és a felbujtó közt az emberölésre vonatkozólag nem létesült akarategység, mely a tettet mindkettőjük cselekményének mutatná. Ez okból, az eddig kifejezettek alapján, de magából a felbujtás fogalmából kifolyólag is, azt kell kimondani: hogy az emberölés büntettében a felbujtó nem részes s e miatt őt nem is terheli felelősség.
De ha kiesik a felbujtó felelősségének köréből az emberölés, a concret esetben még négy körülmény marad fenn, melyek, ha vagy mind, vagy közülök egy vagy több behat a felbujtó büntetésének megállapitására: büntetése mégis sokkal sulyosabb leend, mintha őt egyedül csak az egyszerü lopásra adott meghagyás terhelné.
E körülményekkel számolni kell a törvény alkalmazásánál, következőleg ezeknek a törvényhozó látkörében kell lenniök a törvény alkotásánál. És ez a tulajdonképeni felhányt tere a complicitás theoriájának, nehéz kérdése a törvény megállapitásának.
A belga törvényjavaslat készitői az indokolásban nagy részletességgel tárgyalják e kérdést, idézve Chauveaut-t és Héllie-t, reproducálva Boitard-t, czáfolják a nevezett tekintélyeket; sőt Haus, egyik legkitünőbb tagja e bizottságnak, a létrejött törvénykönyv alapelveit tárgyazó munkájában ismét visszatér e kérdésre.
Mi is idézzük Boitard állitásait, előbbről kezdve azt, mint a belga bizottság.
”E két szövegben - a franczia Code pénale 59. czikk 2. és 3. pontját érti Boitard - csupán az-e a kérdés, hogy a részes tudomással birt lényeg a tervezett büntendő cselekményről, melynek kivitele megállapittatott: vagy pedig szükséges, hogy e tudomás kiterjedjen mindazon mellékkörülményekre is, melyek a bünszerző bünösségét növelik és sulyosbitják?
„Valaki vállalkozik arra, hogy őrködni fog künn az ajtónál, mig benn véghezvitetik a lopás. A megállapitott tervet a tolvaj és a segéd közt, csupán az egyszerü lopás képezte, betörés, erőszak, szóval minden sulyosbitó körülmény nélkül. De belépvén a tolvaj az épületbe, biztosnak hivén magát az átal, hogy társa künn őrködik: betörést követ el, vagy létrán bemászik és igy kivetkezteti természetéből a tettet, melyre a másik segédül vállalkozott s vétség helyett valóságos büntettet követ el.
„Az 59. czikk értelmében a büntett büntetése fogja-e érni a segitőt, ki nem birt tudomással e sulyosbitó körülményekről; kinek irányában nincs bebizonyitva, hogy tudta volna azon cselekményeket, melyek a vállalkozás természetét denaturalizálták?”
Megemlitvén a semmitőszék többrendü itéleteiben kimondott azon elvet, mely szerint magában azon tény, hogy a részes tudva elősegitette a bünös cselekmény elkövetését, elegendő arra, hogy mindazon sulyosbitó körülmények, mindazon következmények terheljék őt is, mint azt; a kit segitett; ekként birálja Boitard ezen itéleteket:
„Lehet, hogy e joggyakorlat valódi kifejezése a törvényhozó akaratának. A 63. czikk, melyről nemsokára szólandunk, kétségtelenül támogatja e felfogást s ezen érv ellen igen nehéz szólani. De ha igaz, hogy e gyakorlat összhangban áll a törvénynyel, ebből csak az következik, hogy a vád nem a gyakorlatot, hanem a törvényhozót terheli. Ha szükség, hogy tudomással birjon a részes, akkor - megvallom - nem értem, hogy e tudat, mely feltétlenül szükséges azon tényekre nézve, melyek a cselekményt büntetendővé minősitik, nem volna épen oly mérvben szükséges azon körülményekre vonatkozólag, melyek a bünösséget s a büntetést sulyosbitják”.
A belga bizottság czáfolja e véleményt és védi a franczia semmitőszék gyakorlatát. Glaser pedig e czáfolatra vonatkozólag mondja:
„Hogy az nem áll egyébből, mint állitásból; hacsak az nem tekintetik érvnek, hogy oly eset ritkán fordul elő, melyben e szabály alkalmazandó lenne; mert ha be fogja bizonyitani a részes, hogy a körülményt nem tudta, ez esetben a biró leszállitandja a büntetést.”
Az „excessus mondati” esetében mindenekelőtt megkülönböztetendő a quantitativ és a qualitativ tullépés. Továbbá különbséget képeznek a személyes és a nem személyes viszonyokból származó körülmények.
A francziák és a belgák az alanyi és tárgyi viszonyokból származó különbséget abban találják, hogy „az alanyi körülmények nem rejlenek magában a büntettben”, s nem fokozzák a cselekmény sulyát, hanem sulyosbitják az egyes cselekvő bünösségét, egyedül az ő személyére vonatkozó viszonyok folytán: az objectiv sulyosbitó körülmények ellenben, benrejlenek magában a büntettben s ez okból hatásuk kiterjed mindazokra, a kik annak elkövetésében részt vettek, habár köztük olyanok is lennének, kik e körülményről nem is birtak tudomással.
Haus maga mondja: „Il importe peu, que Tun des malfaiteurs ait ignoré quelque circonstance particuliére, qui dans Texecution est venue aggraver le crime.„
Mi nem fogadhatnók el magát a felosztást sem; a cselekmény objectiv bünössége ép ugy vonatkozik, vagy sulyosbittatik az alanyi, mint a tárgyi körülmények következtében. A hivatalnok hivatalnoki minősége több esetben nem sulyosbitó körülményt, hanem más sulyosabb nemü büntetendő cselekményt állapit meg, mintha ugyanazon tettet más egyén követte volna el. A ki ilynemü büntettek vagy vétségek elkövetésére felbujt, habár nem hivatalnok, de a tettes közhivatalnoki minőségét tudta, nem közönséges büntett, hanem a hivatali büntettnek részese. A ki a közpénztár kezelőjét rábirja, hogy sikkassza el a kezelése alatt levő állami vagy községi pénzeket: nem egyszerü sikkasztásra, hanem hivatali büntettre bujtott fel s az ezen büntettre megállapitott büntetéssel lesz büntetendő. Ellenben a különbség tisztán személye, ha a részes - ezen személyes tulajdonságról nem birt tudomással. A vérfertőztetésben például részes lehet több személy, a kik azon személyes viszonyt, mely által e büntett megállapittatik tudva - annak elkövetésénél szándékosan közremüködtek; de képzelhető oly eset is, melyben a „concursus necessarius” daczára, csak egyik személyt éri e büntett büntetése.
Az alanyi viszonyok is lehetnek tehát olyanok, melyek benrejlenek a büntett fogalmában: „et se communiquent a ux tous ceux, qui ont participé au crime.„
Ez okból azon felosztás, mely első rendben az alanyi és tárgyi különbségeket állitja fel a különböző szabályok alapjául, nem eléggé átható. Helyesebb az - mely első rendben quantitativ és qualitativ szempontok szerint különböztteti meg a tullépést. E szerint másnemü az excessus, ha ugyanazon büntett, de a törvényben megállapitott sulyosbitó körülmények mellett követtetett el, mint az - a melynek esetében egészen másnemü büntett követtetett el, mint a melynek elkövetésére a felbujtás történt, vagy a részesek vállalkoztak; illetőleg mint a melyre a felbujtó a tettest reábirta. A személyes tulajdonságok és viszonyok szerinti megkülönböztetés - ezen osztályozás szerint, csakis másodrendü.
A felhozott esetben quantitativ különbséget állapitanak meg a visszaesés, a fegyver, az éj, a betörés; mig ellenben az emberölés qualitativ különbséget képez.
Továbbá a „visszaesés„: alanyi-quantitativ; ellenben az „éj, a fegyver s a betörés” tárgyiquantitativ különbséget állapitanak meg.
Átalános szabályul felállitható, hogy a kizárólag személyes viszony, ha az qualitativ jelleggel nem bir, azon személyen kivül, kire vonatkozik, nem gyakorol befolyást. A visszaesés tehát nem számitható fel a felbujtó ellen, habár ez tudta volna, hogy visszaesőt bujt fel a lopásra. A mi kizárólag személyes, az másnak bünösségét nem érinti. Már maga a mondat is tautologia: mert a személyesnek fogalma kizár minden más személyt.
Az objectiv sulyositó körülmények, szintén nem birnak befolyással ez utóbbi bünösségének és büntetésének sulyosbitására - de csak azon esetben - ha ezekről a felbujtó nem birt tudomással.
Elvi elhatározást igényel azon eset is, ha a büntett elállás folytán nem vitetik véghez.
A felbujtó megtett mindent arra nézve, hogy tevékenységének eredménye legyen; a tettes el is határoztatott a büntett véghezvitelére, de elhatározását nem foganatositotta, vagy a foganatositás alatt annak további folytatását abbanhagyta. Mindez megtörténhetett a felbujtó tudtával és akaratával, de a nélkül is, sőt annak ellenére is.
Hogy a tettes, ha cselekvése kisérletet sem képez, nem büntettetik; ezt határozottan rendeli a 64. § és a 66. § 1. pontja.
E körül nincs vélemény-különbség; a felbujtott tettesre nézve mégis némelyek nem hajlandók kiterjeszteni a büntetlenséget. Az indok, mely erre nézve felhozatik, a subjectiv principiumra vezet vissza, mely azonban, mint fentebb igazoltatott, nem képes az igazságnak megfelelő megoldást eszközölni. Itt is tehát, mint egyáltalán a b. t. k. egész területén, a megitélés elvi szempontját, a szándék és a tett együttes összefoglalása képezi, a minek elfogadásával a subtilitások eltünnek, a kérdés pedig a többször kiemelt elvnek ezen esetben is megszakitlan alkalmazásával, helyes elintézését nyeri.
Érvényét fentartja az elv azon másik viszonyban is, ha t. i. a tettes megkisérlé a büntett véghezvitelét; sőt megtett mindent, a mi annak eredményére szükséges; azonban megbánva tettét, annak eredményét elég korán elháritotta. Visszahat-e a tettes büntetlensége ez esetben a felbujtóra?
A büntetendő cselekmény - a mit, mint tudjuk - a kisérlet is megállapit: létrejött a felbujtónak psychicai s a felbujtottnak szándékos physicai cselekvése által. A törvény rendszerint büntetni rendeli a kisérletet, következetes tehát és a kisérletnél indokolt szempontok folyománya, hogy a felbujtót, valamint a tettest is érje a kisérlet büntetése. A 66. § 2. pontja mindazonáltal kivételt tesz arra nézve, a ki cselekménye káros eredményét elháritja: ez tisztán személyes kivétel azon tettes érdekében, ki azt teszi, a mit a törvény a kivétel tényező elemeül felállit, t. i. a káros eredményt, a cselekmény elkövetése után elháritja. Fentebb megmondatott, hogy ezen kedvezmény nem a jog elvének szoros alkalmazásából, hanem az igazságügyi politikának exigentiájából származik; tehát nem terjed tovább, mint a mennyire a törvény ezen exigentia szempontjából az általános jogszabálytól eltérni jónak látta. Minden más esetben alkalmazandó az általános szabály. Ebből logikailag következik, hogy a bevégzett kisérletből származó káros eredménynek a tettes általi elháritása, csakis ennek részére állapitja meg a kivételes kedvezményt. Különös figyelmet érdemel, mert gyakorlati különbséget ismertet fel, hogy a törvény ez esetben - és a tettesre vonatkozólag is, csak a büntetést engedi el, de nem szünteti meg a büntettet.
A büntett fennforog, annak okozója a felbujtó és a tettes együtt: a törvény azonban, ezek egyikének a büntett utáni hasznos tevékenysége indokából, a jog szerint megérdemelt büntetést elengedi. Tehát csakis következetes keresztülvitele a jogelvnek, ha minden más egyénre nézve az általános jogszabály alkalmaztatik.
Felelős-e a felbujtó a felbujtott által elkövetett büntettért, ha ez a reábizott tett végrehajtásánál a tárgyra nézve téved, vagyis, ha „error in objecto” esete forog fenn?
Előre kell bocsátani, hogy ha a törvény létrejövő, a biró határozatának alapját, első sorban csakis a törvény szövege képezheti. Mindaz, a mi a törvény meghozatala előtt, vagy a törvényjavaslat megvitatása alkalmával bárki által és bárhol mondatott, szemben a törvény szószerinti szövegével, a háttérben enyészik el, s a törvény értelmezésénél nem bir a biró előtt nagyobb nyomatékkal, mint a milyet az állitások indokolásásul felhozott érvek, összefüggésben a törvény szövegével, a biró meggyőződésére gyakorolnak.
Ezt meg kellett emliteni különösen ama vitás kérdések szempontjából, melyek a törvényjavaslat szövegezésénél szem előtt tartattak; melyekre nézve a szövegezés alkalmával, azon elintézés tartatott szem előtt, mely az indokokban kifejtetett; de megtörténhetik, s e mellett tanuskodik az élet, hogy ez által a vita nem mindig fejeztetik be.
Visszatérve a concret kérdésre, ez 1859. évtől fogva különös fontosságot nyert. Az emlitett évben ugyanis a hallei esküdtszék előtt következő eset tárgyaltatott:
Rosáhl 300 tallér igérete által reábirta Rosset, hogy éjjel álljon lesbe a lieskaui uton, s lőjje agyon az arra menő Schiele nevü egyént.
Rosse beegyezett, s a megjelölt helyre menvén, lesbe állt; s midőn egy embert, - kit ő Schielének tartott - arra jönni látott, reálőtt, s azt meg is találta; de minthogy ez nem halt meg rögtön: puskája agyával főbeverte. Később kiderült, hogy a meggyilkolt nem volt Schiele, hanem Harnisch nevü tanuló.
Az esküdtszék: Rosset a gyilkosság büntettében, Rosáhlt pedig a gyilkosság részességében mondván ki bünösnek: a biróság mindkettőt halálra itélte.
A közbevetett semmiségi panasz nem vezetett eredményre, mert a legfőbb törvényszék a büntett, illetőleg a részesség kérdésének az esküdtek általi eldöntésében törvénysértést nem talált. Ezen ügy csaknem valamennyi német criminalista által, kik azon időtől fogva vagy a büntetőtörvénykönyvet átfoglaló, vagy az alapelveket tartalmazó, vagy csupán a részességgel foglalkozó munkát irtak, majd hosszabb, majd rövidebb kivonatban közöltetik, s majd főbb vonásaiban, majd részletesen commentáltatik.
Jogi tekintetben a kérdés az: vajjon bevégzett gyilkosság vagy csak annak kisérlete, és ezzel „concursus ideális„-ban - culposus emberölés forog-e fenn?
A gyilkosság tényálladékához az egyik vélemény szerint nem csupán gyilkossági szándék és valamely embernek megölése, hanem az is kivántatik, hogy a szándék és azon eredmény egymással okozati összefüggésben legyenek. Ha a tettes - a szándék megvalósitásánál téved a személyben: ez által megszakad az okozati összefüggés; mert a gyilkolási szándékkal csupán a tévedés ideje előtti cselekmény áll összefüggésben, de nem a tévedés utáni tevékenység, és ennélfogva, nem állhat vele megszakitlan összefüggésben - a tévedésből származó tettnek eredménye.
Azok, kik a kérdést ekép elemezik, természetesen, azon eredményre jutnak, hogy a körülirt cselekmény nem képez gyilkosságot, hanem gyilkossági kisérletet, és ezzel bünhalmazban culposus emberölést.
Ezen megállapitás - bár a legujabb időben, egy első rendü tekintély által is támogattatik, nem eredményez megnyugvást.
Igenis áll az, hogy a szándék nem vitetett véghez, a mennyiben a személyben tévedés történt. Áll az is, hogy a lesbenállás, a puskának Harnisch ellen szegezése gyilkossági kisérletet képeznek; de ha ebből azon következtetés vonatik, hogy a cselekmény további folytatása, vagyis a puska elsütése nem tekinthető a megkezdett büntett folytatásának, mert a harnisch ellen kisütött golyó nem eredményezhetné Schielenek halálát, s a kinek meggyilkoltatása terveztetett: ez már oly subtilitás, melyre a kisérlet helyes fogalma alapul nem szolgál. Ha a puska elsütése nem képezi a Schiele elleni gyilkossági kisérlet folytatását, - akkor a lesbenállás sem képezheti a kisérlet megkezdését; mert a szándék valósithatatlansága mindkét mozzanatban nyilvánul. De azonfelül nagyon önkényes, a tettes gondolatában, szándékában, és cselekményében egy büntett véghezvitelére irányzott különböző tevékenységeket, két külön büntetendő cselekményre felosztani. Azon büntett, mely a lesbenállás által megkezdetett; végeztett be a puska elsütése, s az ennek következtében bekövetkezett halál által.
Az okozati összefüggés nem szakittatik félbe a személyen közbejött tévedés által, épen oly kevéssé, mint az aberratio ictus esetében. A tettes szándéka arra irányult, hogy egy embert életétől foszszon meg. A tett eredménye az, hogy egy ember életétől megfosztatott. Ezen eredmény a tettes cselekvéséből - mint a tettnek előrelátott és rendszerinti okozata következett be, az által jött létre; ezzel azonban a causalis nexus teljesen megvan állapitva.
Ez a concret esetben felmerült kérdésnek helyes elintézése, és ezzel elvi megoldását találja a kiemelt tétel.
A felbujtóra vonatkozólag még csak a felbujtás visszavonásának megvizsgálása, van hátra.
Alig van véleménykülönbség arra nézve, hogy a felbujtó nem büntettetik az esetben, ha a büntett véghezvitelének megkezdése előtt felhivását visszavonta és ez által, vagy másképen, a felbujtott bünös elhatározásának foganatbavételét egyeszersmind meg is akadályozta; vagy ha oly korán értesitette a hatóságot a felbujtottnak elhatározásáról, hogy az képesitve volt a büntett foganatbavételét, illetőleg a foganatbavétel megkisérlését megkadályozni.
Az egyszerü, vagy a késő visszavonás nem szünteti meg a felbujtó bünösségét. Arra nézve, hogy a felbujtó ment legyen a büntetéstől: a büntett véghezvitelének, illetőleg kisérletének kell a visszvonás által megakadályoztatnia. Mindazonáltal megtörténhetik, hogy a tettes, a felhivás visszavonása után, más motivumokból követte el a büntettet; ez esetben a causalis nexus szakadván meg a büntett véghezvitele és a felbujtás között; a felbujtással okozati összefüggésben nem levő cselekményért, az előbbi felbujtó nem is tétethetik felelőssé.
Hogy azonban erre, bizonyos alaposággal következtetni lehessen, némely szabályok megfigyelése kikerülhetlen. Nevezetesen ha a felbujtó bizonyos motivumokat használt a felbujtásra; a visszavonás csak azon esetben tekinthető valódinak, s hatást csakis ezen motivumok megszüntetése által gyakorolhatván: a felbujtó büntetlensége az elhatározóvá vált motivumok megerőtlenitésétől van feltételezve.
Ha például a felbujtó azon meggyőződést vagy hitet ébresztette fel valakiben, hogy ellene, egy harmadik személy oly merényletet követett el, vagy készül elkövetni, mely életét vagy becsületét megsemmisitéssel fenyegeti, s ha ezen indok által sikerül a megrémitett egyént azon elhatározásra birni, hogy veszélyes ellenét meggyilkolja: a felbujtás alig fog valódinak visszavontnak tekintethetni, ha a felbujtott egyszerüen felszólittatott, hogy elhatározását változtassa meg. Ha ily esetben - habár az egyszerü visszavonás után, a felbujtott elkövette a büntettet: ez, a felbujtó felbujtásának okozatául fog tekintetni, s ezen meggyőződést nem gyöngiti meg a körülmény, hogy a felbujtó visszavonta előbbi felhivását.
A bünös elhatározásnak tervszerüen és számitással felköltött indokát kell megszüntetni, hogy ezen indok hatása paralysáltassék; különben igen könnyü lenne a felbujtás miatti felelősséget, egy puszta szó, egy felületes phrasis által elháritani.
Első sorban az lesz megitélendő: vajjon müködik-e a felbujtottban a felbujtó által előidézett hatás; vagy pedig sikerült-e, az ellenhatásra irányzott tevékenység által, a felbujtás hatását teljesen megszüntetni?
Minden kétely eloszlik, ha a felbujtó annak idején jelentést tett a hatóságnál, mert ha ez, elég idején tétetvén, a büntett - a feljelentés daczára is - elkövettetik; ez a hatóság késedelmes vagy helytelen intézkedéseinek tulajdonitandó, s nem róható fel annak, a ki ezen leghatályosabb cselekvényben nyilvánitá ki szándékát, hogy nem akar „auctor fieri„; sőt nemcsak hogy nem akarja a büntett létrejöttét, hanem cselekvőleg müködik arra, hogy az el ne követtethessék.
Néhány korábbi német particularis BTK., mint a badeni, heszeni és a szász, - a visszavonásra vonatkozólag külön intézkedéseket állapitottak meg.
Ezekkel ellentétben már az 1843-ik évi porosz javaslat s az 1851-ik évi porosz BTK., az 1861-ik évi bajor, s a többi németországi büntetőtörvénykönyvek, valamint a hatályban levő német birodalmi BTK., a viszavonás büntetlensége, vagy bizonyos esetben büntetésének enyhitése iránt, külön rendelkezéseket nem tartalmaznak.
Mit sem szól erről a belga, a zürichi, a baseli büntetőtörvénykönyv, valamint nem szólanak az ausztriai és az olasz javaslatok sem.
Az 1843-ik évi magyar törvényjavaslat 58-ik §-a disponál ezen esetről, de ezen dispositio nem vétetett a jelen javaslatba.
A külön intézkedés, - mint ama nagyszámu törvények, különösen a legujabbkoriak, valamint a törvényhozást előkészitő legujabb javaslatok mutatják, fölöslegesnek bizonyult. A felbujtás fogalom-meghatározása, s ebből folyó logicai származatok teljesen feleslegessé tesznek minden ily irányu rendelkezést.
Vagy megakadályozta a felbujtó a tett véghezvitelét, illetőleg annak kisérletét; vagy nem.
Ha megakadályozta, ez esetben nem szükség büntetlenségét külön határozványban kimondani; mert a részesség fogalma, csak a már elkövetett büntettre vagy vétségre közremüködőket foglalván át, ha nem követtetett el büntett vagy vétség, vagy ha az elkövetés nem kiséreltetett meg: sem felbujtóról, sem segitőről, - vagyis részesről nem lehet szó. Ez az objectiv elméletnek szükségszerü folyománya. Igen természetes tehát, hogy - a mennyiben a subjectiv elmélet doctrinája nem követtetik - ez esetben büntetésnek nem levén helye, ezt külön rendelkezésben fölösleges kimondani.
Ha ellenben sikerült a felbujtónak valakit rábirni, hogy a büntett vagy vétség elkövetésére magát elhatározza, s ha ez a felbujtás következtében el is követte a büntettet, vagy annak elkövetését megkisérlette: ez esetben mitsem változtat a helyzeten azon körülmény, hogy a felbujtó a felbujtás után megbánta cselekményét. Nem a megbánás, s nem annak bármily alakban történt kifejezése, hanem a felbujtás eredményének be nem következése - a felbujtás hatásának megszüntetése eredményezi a büntetlenséget.
„Ha, - mint John ezt élesen megjegyzi - az akarat megvalósitására szolgáló eszközök egyszer mozgásba tétettek: a jog szempontjából nem az a kérdés, hogy meg akarta-e az illető azoknak további folyamát gátolni; hanem az, hogy meggátolta-e?”
Ennél egyebet az 1843. évi javaslat 56. §-a sem mond:
„Ha a felbujtó, még mielőtt a büntett elkezdetett volna, megbizását, igéretét, felszólitását, fenyegetését vagy parancsát visszavette s egyszersmind a büntettnek meggátlására mindent, a mi tehetségében állott, elkövetett, sőt az nem sikerülvén, a végett az illető előljáróságot is még elég korán felszólitotta, hogy az a büntettet megakadályozhassa, - büntettetni nem fog, habár az előljáróságnak hanyagsága miatt, vagy más valamely véletlenül közbejött körülmény miatt, a büntettnek elkövetése meg nem gátoltatott is.”
E szakasz szerint nem teszi büntetlenné a felbujtót a visszavonás, vagy a lebeszélés; hanem csakis a büntett elkövetéséenk megakadályozására kifejtett tevékenységének sikere; mely ha egyébként nem biztos, az előljáróság felhivása által biztositandó. Miként győződik meg a felbujtó, hogy a felbujtott elhatározása megváltozott: az az ő dolga; ha ebbeli feltevése téves vala, az ő lebeszélése s a megakadályozás végett kifejtett tevékenysége, valamint véleménye, nem teszi őt büntetlenné. Csak is az előljáróságnál eszközlött bejelentés az idézett szakasz szerint azon egyetlen mód, mely ha még elég idején tétetett meg: a büntett későbbi elkövetésének esetére is felmenti a felbujtót a felelősség alól.
Ez tehát ugyanaz, a mi a fenforgó kérdés indokaiban, magából a felbujtás fogalmából és természetéből, fennebb kifejtetett.
Talán némi tekintetben szüknek lehet mondani az 58. § szövegét; mert a motivumok megszüntét nem érinti, holott kétségtelen s szintén a felbujtás fogalmából származik, hogy az esetben, ha a felbujtó bebizonyitja felbujtott előtt, hogy a motivumok, melyek által elhatározása provocáltatott, tévedésen alapultak vagy ürügyül használtattak és a tettes ennek daczára is véghezvitte a tettet: ez esetben szintén nem itélhető el a felbujtó; mert az ő müve és a tettes cselekménye közt nincs meg a causalis nexus.
Ily esetben a büntett okául nem lehet többé a felbujtást elfogadni, hanem azt kell következtetni, hogy a tett, a felbujtástól független egyéb okokból követtetett el. De ez esetben a felbujtás nem is lehet büntethető; s tulajdonképeni felbujtás, mint a büntettnek oka és forrása, nem is létez.
Ez volt oka annak, hogy az 58-ik § nem reproducáltatott a jelen törvényjavaslatban; de annak kiegészitése a motivumokra vonatkozó rendelkezés által - mint a badeni büntetőtörvénykönyv 123-ik §-ban előfordul, szintén nem meriti ki az eshetőségeket; mit ellenben - a jelen törvényjavaslat szövegéből, a doktrina utmutatása mellett, minden esetre - helyes megoldás származtatható le.
A bünsegéd szerepe a büntett vagy vétség drámájában másodrendü. A segitő, bármily kiterjedett, bármily befolyásos legyen is tevékenysége, abban lényegesen különbözik a tettestől, hogy nem saját büntettét, hanem a másét mozditja elő.
Rossi következőleg különbözteti meg a segédeket a tettesektől és felbujtóktól, vagyis az ismert terminologia szerint, a szerzőktől:
„Az elhatározás és a materialis tett képezik a büntett tényező elemeit. Azon egyének, a kik e két elem egyikének létet adnak, fő- és egyenes okozói a büntettnek. Fenforoghatnak ugyanazon időben másodrendü könnyitések s további ösztönzések is; de a büntett tényező elemei függetlenek e könnyitésektől és ösztönzésektől. E másodrendü cselekmények szerzői jóváhagyták a tervet, előmozditották annak kivitelét: de nem teremtették azt. A büntett épen ugy véghezvitetett volna annak tettesei által, talán nem oly könnyen, talán nagyobb veszélylyel s azonfölül találkoztak volna büntársak, kik azt előmozditták volna. A bünszerzők határozzák el, hogy a büntett létrejövend s azt létre is hozzák vagy létrehozatják: „a segitők csupán hozzájárulnak ezen elhatározáshoz, könynyitvén annak végrehajtását; de ők nem valódi szerzői a büntettnek. Az elhatározás nem az ő tettük, valamint a végrehajtás sem az”.
E szavakban helyesen meg van határozva a segéd és a segités fogalma s tüzetesen meg is van különböztetve a felbujtótól és a tettestől, valamint ezeknek tevékenységétől.
Rossi kikerüli a régibb német criminalisták által megkülönböztető jellegül felállitott „érdek” szempontját, mely szerint az volna a tettes, a ki „saját érdekében” akarja és helyezi a büntettet; mig ellenben, a ki nem saját, hanem „másnak érdekében” mozditja azt elő, nem tettes, hanem bünsegéd.
E régibb megkülönböztetés nem állja ki a birálatot; e mellett a kétféle tevékenység különválasztása nem érhető el; az érdek ugyanis nem elegendő és nem biztos ismérv, mely a változatos complicatiók egész vonalán megakadályozná a különböző természetü közremüködésnek összezavarását. A segitőnek lehet ép oly, talán nagyobb érdeke abban, hogy a büntett elkövettessék, mint magának a tettesnek vagy a felbujtónak; például a lopott tárgyaknak egy része őt illeti; vagy megtörténhetik, hogy a tettes csupán bosszuból tervezi valakinek meggyilkolását, a segitő pedig azért mozditja őt ebben elő, mert ő lévén a meggyilkolandónak végrendeleti örököse, attól tart, hogy a végrendelkező szándékát megváltoztatja.
Az, a ki a helyet, a hol a lopás elkövetése czéloztatik, előre megvizsgálja s a tapasztaltakról jelentést ad a tolvajoknak, az, a ki a szekrény kulcsait megszerzi s a tolvajoknak átszolgáltatja; továbbá, a ki a gyilkolást forralónak mérget ad vagy azt egy harmadiktól megszerzi, hogy a gyilkosnak kézbesitse - a mennyiben müködése csupán e cselekményekre szoritkozik - s a büntett tényálladékát képező tettet nem teljesiti; az csakis bünsegitő, akár van a büntett végrehajtásában külön érdeke, akár nincs. Segéd az, a ki szándékosan közremüködik a büntett elkövetésére, de arra sem fel nem bujtatta a tettest, sem nem hajtotta végre a büntettet megállapitó tettet.
Azon kérdés, hogy lehet-e valaki felbujtó és segéd, vagy pedig tettes és segéd is egyszersmind, csupán theoreticai érdekkel bir; mert a felbujtó, habár egyszersmind oly cselekményt is végezett, mely, ha magában áll, tettesét segéddé minősiti, a mi előfordulhat, ha t. i. az általa felbujtott tettesnek a büntett véghezvitelére eszközöket is szerez, vagy ha a véghezvitelt a helyi viszonyok és körülmények kifürkészése által vagy más módon előmozditja, illetőleg könnyiti - a felbujtó e mellékes tevékenység daczára is, csak azon büntetéssel lesz büntetendő, mely a tettesek által elkövetett büntettre van megállapitva. A segités csupán mint sulyosbitó körülmény hat a beszámitás mérlegébe; de sem nem minősiti mássá a felbujtást, sem bünhalmazatot nem állapit meg; következőleg a büntetésnek csupán a törvényben meghatározott tétel minimuma és maximuma közötti felemelését vonhatja maga után. Ugyanez áll a tettesre nézve is, a ki oly tevékenységet is kifejt, mely ha más által eszközöltetnék, ezt bünsegéddé tenné. Csupán theoreticailag tekintve a kérdést, ily megkülönböztetése a tevékenységnek szintén ugy képzelhető, mint a felbujtóra vonatkozólag. De ha e mellékes tevékenységből a tettes kettős minőségének megállapitása következnék, ez esetben csaknem valamennyi tettest egyszersmind bünsegédnek is kellene nyilvánitani, minthogy a véghezvitel eszközeinek megszerzésében, a véghezvitel könnyitésében, mások közremüködésének kieszközlésében, mindenik büntettes, cselekvése természeténél fogva, valamint a cselekvés sikerének biztositása czéljából tevékenységet fejt ki. A tettes fogalma - a törvény eszméje szerint - magában foglalja a bünsegéd fogalmát is; és ennélfogva ez utóbbit egyszersmind absorbeálja. Gyakorlati jelentősége tehát nincs a megkülönböztetésnek. A tettes, ha mások hozzájárulása vagy közremüködése nélkül nem képes véghezvinni a forralt büntettet, iparkodni fog, hogy a segitésre rábeszélje azokat, a kik e czélra segédkezet nyujthatnak. Ha sikerül, ez - mint látni fogjuk - tulajdonképen és magában véve psyxhicai bünsegités tényálladékát képezi. De a tettesre vonatkozólag ezen accessorius tevékenység jelentősége alábbszáll s csakis a büntetés mértékének kiszabásánál jő figyelembe, de nem állapit meg idealis bünhalmazatot, sem a különböző cselekmények szerinti tevékenység szerinti külön minősitést.
A mi a részességről átalában mondatott, az különösen áll a segédekre nézve is. Határozottan kiemeltetik mindazonáltal, hogy a segitésnek is szándékosnak kell lennie. A cseléd, ki gazdája házának kapukulcsát feledékenységből rokonainál hagyta, nem bünsegéd, habár rokonai közül valamelyik, a kulcs használatával belopódzik a gazda házába és ott lopást követ el.
Culposus bünsegéd ép ugy nem lehet senki, mint culposus felbujtó. A lakatos, ki valakinek oly kulcsot ad, melylyel sokféle zár kinyitható, ha ezt az iparágra fennálló szabályok megsértésével vagy a kellő óvatosság mellőzésével tette, büntetendő cselekményt követ el; de ha a kulcs az ő szándékán kivül, lopás vagy egyéb büntett elkövetésének eszközeül használtatott: a lakatos hanyagsága nem teszi őt ezen büntettben részessé s nem is fog azon büntettben közremüködőnek tekinteni.
Hogy dolosus cselekményekben culposus segéd nem lehet senki, az kétségbevonhatlan; a kérdés most már az: vajjon létez-e a törvényjavaslat értelmében szándékos segély valamely culposus cselekmény elkövetésére?
E tekintetben is a válasz épen ugy tagadó, mint volt az, mely ugyanezen kérdésre a felbujtás esetében adatott.
A szándék azon tudatot tételezi fel, hogy a cselekmény által büntett vagy vétség jön létre. A segitőnek tehát a fentebbi kérdésben rejlő eszme szerint tudnia kellene, hogy az, a mit más gondatlanságból tesz, a törvény rendeleténél fogva büntettet vagy vétséget képez; de ha ezt tudja, ezzel megváltozik a segély, a közremüködés természete: mert, a ki tudatában átérti a cselekményt és annak eredményét, ha annak ellenére a cselekvőnek tudatlanságát felhasználva, a tettet segités által előmozditja: az maga hozza - és pedig szándékosan - hozza létre azon tettet. Ez esetben nem lehet többé mondani, hogy ő csupán közremüködött az elkövetésre, hanem azt kell elfogadnunk, hogy a tett az ő szándékából és elhatározásából jött létre; ő tudva cselekedett, mig azon másik csupán az ő szándéka megvalósitásának akarat nélküli eszköze volt.
A segités nemeit illetőleg, a legtöbb törvénykönyv nem sorolja elő, illetőleg nem meriti ki azon tevékenységeket, melyek által a büntett elkövetése előmozditható vagy könnyithető. E hallgatásnak ugyanazok az okai, melyek már a felbujtásnál felhozattak.
A törvény nem állapithat meg oly különbségeket, melyeknek ismertető jellegét és lételemét tüzetesen és mindenkire nézve érthetően nem képes megjelölni. A generalizálás, valamint a végnélküli specializálás és chematizálás a mult század utolsó s a jelen század első évtizedeinek e végzetes hibája, sok zavart, sok bonyodalmat, sőt valódi veszélyt is okozott. A mi az első időben hibátlannak, kétségbevonhatatlannak tünt elő s a dogma ágazatát képezte, az később a skepsis kritikai elemzőjével bonczoltatva, sok kételyt, sok határozatlanságot magában rejtőnek ismertetett fel. A higgadt, tárgyilagos és tudományos kritika elemeire osztotta fel a complex tételeket; felmutatta, a mi azokban föltétlenül igaz s a mi az eszme és horderejének nem egészen világos áttekintése folytán fogadtatott el; a tudomány felismerésre juttatta azt, a mit biztosan megállapithat a törvény, de megjelölte azon vonalat is, a melyet nem lehet a törvényhozónak átlépnie a nélkül, hogy tévutra nem jutna s magával ne ragadná a joggyakorlatot.
A mi különösen a segités osztályait illeti, a porosz büntetőtörvénykönyv 1847. évi tervezetének indokai alaposan és tüzetesen megismertetik a törvényhozás elé szabott s ez által át nem léphető vonalat. Helyesen mondatik ez indokokban:
„a veszélyes abstractiók kikerülése végett nemcsak a fő- és az egyszerü segéd között nem tétetett formalis megkülönböztetés, hanem, figyelembe véve a határozott és ingadozásokra alkalmul nem szolgáló szabályok törvény általi megállapithatásának lehetlenségét, a lényeges és nem lényeges segités, valamint több hasonló distinctiók is mellőztettek.
Ugyanezt mondja Rossi is egyenesen a részességre vonatkozva:
„Nincs adva az emberi igazságnak - ugymond e tudós - hogy annyira behathasson a lelkiismeret titkaiba, hogy annak árnyalatai szerint állapithatná meg a bünösség különböző fokait. Ha igazságtalan és veszélyes is a bünösség minden fokát egyenlő büntetéssel büntetni: de nem kevésbé veszedelmes és igazságtalan a meghatározatlan erkölcsi árnyalatokból vett alosztályok nagy számát megállapitani. Ha az emberi szemnek erősebb éleslátást és biztosságot tulajdonitunk, mint a melylyel az bir, ez által még nem fokoztuk annak láterejét (clairvoyance.)”
A doctrina mindazonáltal a segitésnek sokféle nemeit és módjait ismerteti és különbözeteti meg; e nemek és módok, ma már még a tisztán tudományos munkákban is sokkal csekélyebb számuak, mint voltak ezelőtt; részletes felsorolásuk azonban e helyütt fölösleges.
Két különbséget mindazonáltal ki kell emelni, az első a physicai és a psychicai, a második a positiv és a mulasztás általi segités közötti különbség.
A mint magának a büntettnek tényező elemeit az elhatározás és az anyagi tett képezik, ugy a segély is e két módon eszközölhető. Különösen psychicai tekintetben a tettes elhatározásának megerősitése és másoknak arra birása által, hogy a büntett elkövetését közremüködésök által mozditsák elő.
Már a felbujtásnál mondatott, hogy azon egyén, a ki a tett elkövetésére már el van határozva, erre többször nem bujtathatik fel: de ez nem zárja ki, hogy a felbujtott ne erősittethetnék meg elhatározott szándékában mások ujabbi rábeszélése, a terv jóváhagyása, feldicsérése és buzditás által. Ezt megengedve, nem lehet állitani, hogy ily, habár másodrendü szellemi hatás nem képez activ közremüködést a büntett elkövetésére. Igaz, hogy ez nem felbujtás azon értelemben, mint ez a törvényjavaslat szövegéből kifejtetett, mert nem determináló: de egyrészről kevesbiti a tettes visszalépésének esélyeit s azonfölül tettleg hozzájárul a bünös elhatározás fokozására és épen ebben foglaltatik a bünös közremüködés ismérve. A determinált egyén elhatározásának fokozása szintén részességet állapit meg; a részességnek secundárius nemét, a psychiai segitést.
De más irányban is gyakorolható a psychicai segités. Nem csupán a büntett közvetlen elkövetője bujtatható fel, hanem a segéd is; igéret, ajándék, ösztönzés, szenvedélyének felköltése, egyátalában a felbujtás minden módjai által rábirható, hogy segitse a tettest a büntett elkövetésében, hogy szervezzen neki eszközöket, háritsa el a büntett véghezvitelének akadályait s könnyitse a véghezvitelt, szóval, hogy segitő tevékenységet fejtsen ki. Az ilynemü közremüködés szintén nem lehet büntetlen, ez is, habár közvetett, de eredményében ép oly segély, mint midőn a helyett, hogy más biratnék a segélyre, a felhivó maga követné el az előmozditó, a könnyitő cselekményt: sőt több esetben csakis egy másik egyén teljesithetvén sikerrel ilynemü segitő cselekményt s ez is csupán egy bizonyos személy által lévén ily elhatározásra birható; ily esetben a közbenjáró tevékenység veszélyesebb, mintha a közbenjáró maga, physicai cselekmény által segitett volna a büntett véghezvitelében. Az ily tevékenység - a szó közönséges értelmében - felbujtást képet s ettől, a jogi fogalmak szerint, csak annyiban különbözik, hogy nem a tettesnek rábirására, hogy a büntettet kövesse el, hanem a véghezvitelt előmozditó vagy könnyitő segitőnek megszerzésére levén irányozva: secundarius természetü, ép ugy, mint maga a segély, a mely e közremüködés folytán eléretik. Psychicai bünsegités tehát, vonatkozással a tettesre, valamint a physicai segitőre képzelhető s ez utóbbi szempontból közvetitett psychicai bünsegitést is ismer a törvényjavaslat.
A törvényjavaslat szövegezése szempontjából különösen ez utóbbi eset nem minden nehézség nélküli. Fölvettetett és fölvettetik a kérdés: vajjon nem záratik-e ki a 67. § 2. pontjának szövege által a közvetett psychicai segités megbüntetése? avagy nem magyarázható-e ama § 1. pontja akképen, hogy csak az lévén felbujtó, a ki a tettest (68. §) a büntett vagy vétség elkövetésére rábirja; a bünsegéd felbujtását nem emliti, tehát kizárja a törvényjavaslat?
A kérdés beható bonczolgatása és megvitatása azon meggyőződésre vezetett, hogy a 2. pont egészen átalános szövege által: „a ki a büntettet vagy vétséget (illetőleg a büntett vagy vétség elkövetését) szándékosan előmozditja vagy könnyiti”, mindaz ki van fejezve, a mit itt kifejezni szükséges. Nevezetesen egymás ellenébe állitva az 1. pontját, melyben e szó „tettest” a felbujtásnak kizárólag ezen alanyra szoritását fejezi ki, a 2-ik pont azon általános fogalmazásával, mely nem jelölvén meg sem tettest, sem felbujtót, sem a felbujtás vagy segély modalitását, s ez okból mindenkire kiterjedvén, a ki bárminemü segélyt eszközöl; a két pont közötti különbség nem fejthető meg másképen, mint azáltal, hogy a 2. pont kiterjed mindenkire, a ki a büntett véghezvitelére - akár a tettesre gyakorlott, de az 1. pont alá nem eső hatás által, akár bünsegédek megszerzése akár pedig közvetlen segités által közremüködik. Alig képzelhető tehát, hogy ezen pont akként értelmeztessék, mintha az nem terjedne ki a segitő felbujtójára, a ki szintén, habár közvetve ép ugy segit, és épen ugy közremüködik, mintha valamely physicai tett által mozditaná elő a forralat sikerét.
Ha mindazonáltal kételyek merülnének fel, minden képzelhető nehézség eloszloik, ha a szöveg a 2. pont után következő ezen hozzáadással bővittetik: „a jelen pont alá eső közremüködésre más személyt reábirt (bünsegéd)”. Természetes, hogy a mostani szövegnek zárjel alatti utolsó szava ki lenne hagyandó.
A positiv és negativ segitést illetőleg, az elsőre nézve nincs mit megjegyezni. Nehézséget csak a negativ segitség okoz.
Megjegyzendő, hogy az 1843. évi törvényjavaslat, mely mint a 2. §-nál kiemeltetett, átalánosságban emliti fel a mulasztás általi büntetteket, s a 46. §-ban külön megjelöli a mulasztás általi kisérletet: a részességnél a mulasztást nem emliti.
„A ki másnak valamely büntettét akár az elkövetés előtti vagy alatti szándékos együttmunkálással, akár az elkövetés előtti vagy alatti vagy utáni segitségnek előre kijelentett egyenes megigérésével, akár valamely szándékosan a büntett elkövetésére irányzott tanácscsal vagy biztositással, ismerve a tettesnek bünös eltökélését, előmozditja, bünsegédnek tekintetik.”
Hogy miért hagyatott ki a mulasztás általi segély: azt nem tudhatni. Szalay nem szól a részességről, az orsz. választmány jegyzőkönyvei s az országgyülési tárgyalások sem adnak erre nézve felvilágositást.
Ennek hiányában az értelmezés szabályai szerint azt kellene következtetnünk, hogy előbbi javaslatunk kitünő szerzői, lehetőnek, sőt gyakorinak tartották ugyan a kisérletnek mulasztás általi elkövetését: de mulasztás általi részességet nem ismertek el. Ezt azonban nem szabad s nem lehet föltennünk. Sokkal gyakrabban fog előfordulni a mulasztás általi - a negativ bünsegités, mint a mulasztás általi kisérlet. Ezt előbbi javaslatunk szerzői kétségtelenül tudták, és igy valószinü: hogy a fennidézett szakaszban használt ezen kifejezés által: „szándékos együttmunkálás” hitték: - habár improprie - kifejezni a positiv, valamint a negativ segitést.
A jelen javaslat 67. § 2. pontja nem emlit külön sem tevékenységi, sem mulasztási segitést: „a ki a büntettet vagy vétséget szándékosan előmozditja” - ez átfoglalja mind a cselekvést, mind pedig a mulasztást, és igy - épen a szöveg átalános fogalmazása által megismerteti a szabályt: hogy a törvényjavaslat értelmében a segély negative is eszközölhető, s hogy az ekként eszközlött előmozditást vagy segitést épen ugy tartja részességnek, mintha az physikai cselekvés vagy mások felhivatása által, tehát - posotiv tettel eszközöltetett volna.
A cseléd, a ki egyetértve a tolvajokkal, az ezekkel létrejött megállapodás folytán nyitva hagyja gazdája házának kapuját, ez által könnyitve a tolvajok behatolását, és gazdája vagyonának ellopatását: ha a büntett elkövettetett - e mulasztása által kétségtelenül segélyt nyujtott a lopásra, s bünsegédnek tekintendő.
A gyógyszerész, a ki egyetértésben a gyilkossal, nyitva hagyja a mérget tartalmazó szelenczét, melyből a tettes - látszólag észrevétlenül - mérget vesz ki, s azzal valakit életétől megfoszt: szintén mulasztás által válik bünsegéddé.
Az éjjeli őr, a ki egyetértve a rablókkal, egy bizonyos órában, melyben kötelessége szerint állomásán kellene lennie, azon nem jelenik meg, s ez által alkalmat ad, hogy a rablás elkövettessék; a lakatos, ki a közkulcsokat, egyetértés következtében őrzetlenül hagyja, ha ez által alkalmat adott a közkulcs ellopatására, s ennek folytán másnak pénzszekrénye felnyittatván, abból értékek ellopatnak: mindez mulasztás általi bünsegélyezést képez. Áttekintve a mulasztás jelentőségét a büntetőtörvények rendszerében, s különösen a mulasztás általi részességet, felmerül a gyakorlatilag is fontos azon kérdés:
Mi tehát alapja és mi a criteriuma a mulasztás általi segélyezésnek?
Az egyetértés a tettesekkel, ha ehhez semmi egyéb sem járult, tehát csupán annak tudása, hogy valamely büntett elkövetése czéloztatik: nem büntetendő. Ez, erkölcsi szempontból beszámitás alá jő, de büntetőjogi szempontból csak kivételes, és igy a törvényben különösen meghatározott esetekben érdemel figyelmet: mert a büntett megakadályozása, vagy a feljelentés: csak kivételes esetekben tétetik a magánember kötelességévé; ha tehát ez nem akadályozza meg a büntettet, habár tudja, hogy az el fog követtetni, sőt habár bensőleg helyben is hagyja és örül a bekövetkező tettnek: ez önmagában még törvénysértés nem lévén, a mulasztás ezen esetben részességet, negativ segitést nem állapit meg.
Egy másik mozzanatnak kell tehát hozzájárulnia, hogy a mulasztás bünsegélyt állapitson meg. E mozzanat abban találtatik, hogy bizonyos viszony folytán joggal lehet számitani azon tevékenységre, a melynek szándékos - bünös czélu elmulasztása mozditotta elő a büntett elkövetését. A viszony a részességnél rendszerint hivatali vagy szolgálati, vagy szerződési viszonyra vezethető vissza: de egyéb esetekben, például a mulasztás által elkövetett commissiv delictumok átalános, eriterionjául ezt még sem lehetne elfogadni.
A kifejezettek igazolják: hogy a bünsegités, mulasztás - tehát negativ segély - által is eszközölhető, s igazolják egyuttal azt is, hogy a büntett elkövetésének meg nem akadályozása, a törvényjavaslatnak V. Fejezete értelmében nem képez részességet, a miben szintén s erős indokoknál fogva elvileg tér el a jelen javaslat, 1843. évi elődének, a 71. és 72. §-ban kifejezett határozványaitól.
A segités fennkiemelt két különböző módjait illetőleg, a törvényjavaslat álláspontja, főbb vonásokban kifejtetett; s ezen álláspont helyességének igazolása is megkiséreltetett: ezzel a segités nemeinek ismertetése be lenne fejezhető.
Azonban, tekintettel a belga büntetőtörvénykönyv 66. §-ának harmadik bekezdésére, valamint némely régibb német büntetőtörvénykönyvre és törvényjavaslatra, továbbá a theoriának vitáira, alig lehet elhallgatni azon kérdést: hogy miért nem tétetett külömbség a törvényjavaslatban a fő- és melléksegédek között?
A belga büntetőtörvénykönyv a már részben érintett nagyfontosságu okoknál fogva különös figyelmet igényel; a fölött, a mi e törvénykönyv lényeges intézkedését képezi, nem lehet egyszerüen áthatolni; az éjszak-német szövetség büntető javaslatának indokai is, a részesség kérdésében különösen kiemelik a belga büntetőtörvénykönyv egyik határozmányát: a mi azt igazolja, hogy ott sem tartatott közönyösnek az, hogy mit mond e törvény?
A belga törvénykönyv három első alineája igy szól:
”Seront punis comme auteurs d'un crime ou d'un délit;
Ceux qui Tauront exécuté, uo qui auront coopéré directement á son exécution;
Ceux qui par un fait quelconque auront prété pour l'exécution une aide telle que, sans leur assistance le crime ou le delit n'eut pu étre commis.„
A harmadik bekezdés a bünszerzők közé sorolja azokat is, a kik a büntett vagy vétség végrehajtását oly segitséggel mozditották elő, mely nélkül az el nem követtethetett volna.
Ezen intézkedéssel a segédek egy külön neme a fősegéd van megállapitva s megkülönböztetve a többi segédektől, a kiknek közremüködése nem képezi a cselekvény véghezvihetésének nélkülözhetlen föltételét.
Gyakorlati folyományaiban igen fontos e különbség: mert mig a többi segéd, a 69. czikk szerint egy fokkal enyhébb büntetéssel büntettetik, mint a tettes, sőt e tekintetben még további korlátozást is tartalmaz ugyanazon czikk második bekezdése s ezenfelül a „circonstances attenuantes” - melyek közé Haus szerint a „távoli részesség” is tartozik, - még messzebb terjedő leszállitást eredményeznek: addig a 66. czikk esetében, tehát a fősegéd ellen, a büntett vagy vétség tettese ellen meghatározott teljes büntetés alkalmazandó.
A porosz büntetőtörvénykönyv 1843. és 1847. évi tervezeteiben szintén külön hely adatott a fősegédnek s az is a bünszerzők közé soroztatott.
„3.) Jeder, der zur Ausführung des Verbrechens und um diese zu befördern, eine solche Hülfe geleistet hat, ohne welche unter den vorhandenen Umständen das Verbrechen nicht hätte begangen werden können - (Hauptgehülfe).”
Ezen intézkedés mindazonáltal nem fordul elő az 1851. évi büntetőtörvénykönyvben; mig az észak-német-szövetség büntetőtörvénykönyve első tervezetének 41. §-ában ismét előfordul a tétel: „a mennyiben a segély nem volt olyan, hogy a nélkül a tett nem követtethetett volna el.” Mely záradék azonban, ez alkalommal sem ment át a törvénybe.
Az olasz javaslat sem csatlakozott a belga felfogáshoz, nem sorolván a szerzők közé a fősegédet (75. czikk); sem nem állapitván külön büntetést a főszerző ellen (77. czikk).
Az 1843. évi magyar törvényjavaslat sem tesz ily különböztetést.
Sajátságos, hogy a belga javaslat készitői nem indokolják ezen intézkedést, hanem az indokolásban és előterjesztésükben csupán horderejét fejtik ki; sőt Haus sem nyilatkozik ezen határozvány okairól: de maga a kamara is minden lényegesb megjegyzés nélkül fogadta el a javasolt intézkedést, csakis a tervezetben használt ezen szónak: „volontairement” kihagyása és a szövegnek ez által szükségessé vált némi átalakitása idézett elő egy-két lényegtelen megjegyzést.
Nem tévedünk, ha az indokokat Fenerbach munkájában s a büntető jogtudomány fejlődésére ezen nagy férfi által gyakorolt döntő befolyásban keressük.
Mittermaier már 1848. évben megtámadta ezen eszmét;
„Büntetőtörvénykönyvben nem használható ezen definitio; mert annak meghatározása, hogy kinek közremüködése lényeges annyira, hogy e nélkül a tett nem követtethetett volna el, a legtöbb esetben igen nehéz, sőt csaknem lehetetlen.
A tétel mindazáltal tovább is fenmarad s maga Rossi is az „Auteurs principaux” közé sorolja a fősegédet.
2.) Ceux qui par un fait materiel de quelque nature qu'il soit, prétent une aide pour l'execuntion du crime, telle que sans leur fait le crime dans sa specialité n'ait probablement pas été commis.„
Mindennek daczára, mint láttuk, a legtöbb törvényhozás szakitott e homályos, körül nem irható s az esetek szerint változó fősegéd fogalmával; sőt maga Feuerbach is módositotta e körüli nézetét.
Csakis helyeselni lehet Schützének érveit, a ki mind a fő- és melléksegédet, mind pedig a lényeges és nem lényeges segélyt a törvényekből kihagyandónak tartja.
„Jeder helfer ist Nebenbetheiligter, denn die Hülfe ist ein accessorium der verbrecherischen That. Und ganz abgesehen von der grundfalschen Gleichstellung des sogenanuten Hauptgehülfen mit dem Thäter, welche noch in unserem Jahrhurdert gestützt auf die Auctorität eines Feuerbach als Blaubenssatz dastand; jene Eintheilung würde ad calendas graecas bestritten bleiben, da die Gränze zwischen Haupt- un Nebenhülfe unerfindlich ist. Ganz dasselbe trifft die neuere Metamorphose der Distinction in „wesentliche” und „nichtwesentliche” Theilnahme. Ja mehr noch. Diese leidet an dem Gebrechen noch grösserer begrifflicher Unklarheit: denn wesentlich ist die Hülfe überhaupt niemals, nähmlich jure wesentlich. Factische Wesentlichkeit aber ist inner Widerspruch.”
De nincs is szükség e különböztetésre, mert a jelen törvényjavaslat 70. §-ának 2. pontja a gyakorlati szükségnek teljesen megfelel s megadja a lehetséget a lényegesbb s nagyobb foku segélynek szigorubb megbüntethetésére, a nélkül, hogy e végett a dolog természetével ellenkező fogalmat kellene kimesterkélnünk s a nélkül, hogy helytelen s tarthatatlan különböztetések csak félig áthatható félhomályába kellene beburkolni törvénykönyvünknek egyik lényeges részét,
A mi az excessus-ra nézve a felbujtóknál mondatott, az alkalmazását találja a segédeket illetőleg is; sőt ezeknél még gyakrabban és változatosabb alakban fordulnak elő a tett s ennek folytán a bünösségi fokozatok különbségei.
Ugyanez áll a személyes viszonyok befolyására nézve is. Abból, hogy a tettes nem büntettetik, még nem következik a részes büntetlensége, ha a tettes meghalt, de ha a részes él; ugy ha a tettes irányában ki van zárva a beszámitás, ez még nem vonja maga után, hogy a részes, a segéd, a kinél hasonló viszony nem forog fenn, szintén kizárassék a beszámitás alól. A segéd ellen kimondathatik az itélet, habár a tettes szökésben volna, és nem lenne feltalálható; valamint az esetben is, ha a tettes ellen a 109-dik § rendeleténél fogva nem lenne meginditható a bünvádi eljárás.
Ugyanez áll azon esetben is, ha ugyanazon büntett vagy vétség több bünsegéd közremüködésével jött létre, a kik közül egy van több, részint személyes viszonyainál, részint tárgyi körülményeknél fogva a többiektől különböző beszámithatási szempont alá esnek.
Az, a ki megragadja és tartja az embert, az, a ki megfojtja azt; az, a ki tartja a lajtorját, a ki magához ragadja az ellopásra kijelölt tárgyakat, a ki feltöri a zárt; az, a ki behatol a házba és abból rabol, a ki mint őr vigyáz az arra haladókra, az, a ki megragadja a lovakat, az, a ki kocsi ajtaja előtt fegyveresen megáll és követeli az erszényt, valamint azok, a kik a nélkül, hogy bármit szólanának vagy tennének, csupán jelenlétük és számuk által félelmet ébresztenek az utasokban, mind tettesek - codelinquants. -
Rossi által vont ezen nagy körben felismerhetők mindazok, a kiket a törvény és a jogtudomány, a tettesek fogalma alá foglal; s kitünik egyszersmind ebből az is, hogy nemcsak az a tettes, a ki a büntettet képező főcselekményt vitte véghez, hanem hogy ezen elnevezés, a büntett véghezvitelénél, a legkülönbözőbb módokon tevékeny egyénekre alkalmazandó.
A fogalom sokáig nem vala világos, több kitünő jogász és elsőrendő iró tévedett ennek meghatározása körül. Berner a valódi tudós szerénységével bevallja:
”So berechtigt diese Gegenwirkung war, so hat sie doch auch zu mancher Übertreibung geführt, die sich in der Gegenwart leichter vermeiden lässt. Ich rechne zu dieser Übertreibung die von mir in der Lehre von der Theilnahme ausgesprochene Behauptung, dass der Gehülfe, ohne den Charakter eines Gehülfen aufzugeben und ohne Miturheber zu werden, mitunter selbst die verbrecherische Haupthandlunkg verüben könne.„
S miután megismerteti Berner az esetet, mely őt a téves következtetésre vezette, s „önbirálat utján kiszabaditotta magát azon függésből, melyben őt előbbi állitásai tartották”É megjelöli a cselekvésnek azon két körét, melyeket a törvényhozó a részességnél megkülönböztet. Ezen körök egyikét képezik azon cselekvények, melyek által a büntett végrehajtatik. „Handlungen, von dene die Behebung des Verbrechens besteht.”
Ki a tettes? Azt nem szükség meghatároznunk; meghatározza azt a törvény mindenik büntettre és vétségre nézve az által, hogy tüzetesen megjelöli azon ismérveket, melyeknek léte szükséges, hogy azon büntett vagy vétség elkövettetett légyen. A ki azt viszi véghez, a mit a törvény a büntett, illetőleg vétség ismérveül megállapit, az azon büntettnek tettesse. Ez vitatlanul áll, s azon esetben, midőn egy egyén viszi véghez a büntetendő cselekményt képező physicai tettet - kérdés tárgya - már a büntettnek a különös részben foglalt meghatározása folytán alig lehet. A legtöbb esetben ugyanis azt mondja a törvény: „a ki ezt vagy ezt teszi.” Kétségtelen tehát, hogy ezzel a tettes van megjelölve. De miként áll a viszonyt, ha azon tett véghezvitelénél többen müködnek közre, a kik közül csakis egy hajtja végre a büntett ismérvét képező főcselekményt?
Ha rablógyilkossági szándékkal többen betörnek egy házba s a czinkosok egyikét az utczán hagyják, hogy őrt álljon, mig a betörők benn a rablást elvégzik; s ha ezek közül egyik, a rablott tárgyak tulajdonosára lő és ezen utóbbi a lövés következtében meghal; kérdés támad: mindazok tettesei-e a rablógyilkosságnak, a kik betörtek a szobába, bár a gyilkosságot képező cselekményt csak egyik vitte véghez, S nem tettese-e a rablógyilkosságnak az is, a ki künn őrt állott, mig társai behatoltak s a merényletet végrehajtották?
Miként állapitandó meg a tettesség kérdése, ha többen együtt követnek el valamely büntettet s ha nem is tudatik ki, hogy ki volt közülök az, a ki a főcselekményt elkövette? Vagy ha a büntett többek cselekményének eredménye volt - mint a verekedés következtében okozott emberölés - s nem tudatok, ki és mely mérvben járult cselekvőleg az eredmény előidézéséhez?
A kérdések igen mélyen ható s kiváló gyakorlati fontossággal birnak; helyesen csak ugy oldhatók meg, ha a tettesek kérdése tisztán áll előttünk, vagyi ha elvi biztossággal határoztatik meg, hogy eltekintve a viszonyok változatosságától, melyek közt a többek közremüködésével eszközlött büntett elkövettetik, kik tekintetnek minden körülmény között tetteseknek?
Mindenekelőtt két eshetőség különböztendő meg.
A büntett vagy az annak végrehajtásánál közremüködött valamennyi bűntárs előzetes és közös elhatározása folytán s ugy követtetett el, a mint elhatároztatott.
Ez esetben nincs kétség. A tudomány s törvénykönyvek egyaránt tettességet állapitanak meg ez esetben valamennyi egyénre, a ki az elhatározásban és a végrehajtásban a többiekkel együtt müködött közre.
De ha a közremüködők közül egyik vagy másik csupán véletlenül érkezett a cselekmény szinhelyére s nem előzetes közös megállapodás folytán müködött közre? Itt már változik a helyzet. Az első esetből több különbség bontakozik ki.
Az előzetes megállapodás nem terjed ki valamennyi elkövetett cselekményre; a közös akarat nem fedez mindent, a mi megtörtént. A tettesek lopni indultak; de egyik közülök erőszakot használt s az elkövetett tett, rablást képez.
További különbség, vajjon mindnyájan együtt voltak-e, midőn a közös akarattal elhatározott cselekményen kivül más cselekmény is, vagy egy egészen más természetü cselekmény követtetett el? s ha nem voltak mindnyájan együtt, például az örtálló: tettese-e ezen büntettnek?
Különbséget képez az is, vajjon előrelátható volt-e annak bekövetkezése, a mi bekövetkezett? hallgatólag vagy bátoritólag, vagy szóval, vagy tettel befolytak-e a többiek ezen utóbbi, például előre nem látott tett elkövetésénél vagy ellenmondtak-e annak, vagy talán nem is volt valamennyi jelen azon helyen, a hol a tettleges végrehajtás történt?
Kik a tettesek, az egyik mint a másik esetben?
A véletlen közremüködés szintén több eset megkülönböztetését teszi szükségessé:
a) a ki nem tudva, hogy más vagy mások ugyanazon büntettet viszik véghez, azt maga is elköveti. Például, ha két orvvadász egymás tervéről mitsem tudva, különböző rejtekből lesi az erdészt s mindkettő egy időben rálő;
b) a ki tudva ugyan, hogy mások is elkövetik azon büntettet, azonban nem azok tettében müködik közre, hanem ugyanazon objectum ellen, a maga részéről önállólag követ el büntetendő cselekményt; például verekedés közben véletlenül a szin helyére jőve, ha a nélkül, hogy a többiekkel törődnék, a megtámadottra rálő.
E két esetben a véletlenül közremüködők egészen külön szempont alá veendők. Ők nem a többiek tettében müködtek közre; ez okból sem ezek az ő, sem ők a többiek felelősségében nem osztoznak. E két esetben nem is létez közös tettesség, mert nincsenek codeliquensek.
Az előzetes megállapodás folytán véghezvitt büntett szövetséget tételez fel. A szövetségesek akarategysége ad létet a tettnek, melyre mindnyájan közvetlenül, egyenesen, habár különböző cselekvések által működnek közre. Cselekvésük arra van irányozva, hogy megtörténjék az, a minek bekövetkezését mindegyikök akarta, s mindegyikük közös szándéka mindegyiküknek közös cselekményévé alakitott. Ezen szempontból csak a közremüködés küljelenségére nézve különbözik annak cselekvése, a ki őrt állott, azétól, a ki a gyilkoló lövést tette. Az őr azért állt őrt, hogy a rablógyilkosság az ő egyenes közreműködése mellett vitessék véghez; az egész büntett tehát az ő büntette is, ő a rablógyilkosság tettese, valamint többi büntársa is.
Ugyanez áll a közösen meg nem állapitott, de előre láthatott tettekre nézve is, azonban nem áll az előre nem láthatott, s csak a tett szinhelyén véletlenül felmerült körülmények folytán, csupán a jelenlevők hallgató beegyezésével vagy némelynek ellenzésével elkövetett tettekre nézve. Ez utóbbi esetekben elemeire osztandó fel mindenik büntárs személyes bünösségének kérdése: ez esetben nem valamennyi büntárs tettese egyszersmind az egész büntettnek.
Hogy a tettnek szándékosnak kell lennie s azon felül mindenik tettesnek a többiek szándékát is ismernie kell, hogy a tett közös lehessen: ez a részesség fogalmából származik, s ebből következik, hogy gondatlanságból származó büntetendő cselekmény elkövetésére közös megállapodás nem jöhet létre.
Az eddigiekből kitünik, hogy szövetséget a jelen törvényjavaslat is ismer; ismerik azt a legujabb büntetőtörvénykönyvek és javaslatok is; de nem mint külön alakját a büntetteknek vagyis nem oly értelemben, hogy rendszerint már a szövetség maga képezzen büntettet vagy vétséget; s nem mint oly alakulást, mely különböznék azon esettől, melyben valamely büntett vagy vétség előzetes megállapodás folytán több tettes együttes közreműködése által hajtatnék végre; szóval nem ismer szövetséget - mint a több tettességtől különböző fogalmat. A kivételek részint már felemlittettek; részint az illető helyen fognak indokoltatni.
A franczia és a porosz büntetőtörvénykönyvek ugyanazon büntetéssel rendelik büntetni a felbujtót, a tettest és a segédeket is; csupán a halállal és életfogytiglan tartó szabadságbüntetéssel büntetendő cselekményekre nézve állapitván meg a segédeket illetőleg némi kivételt.
Megemlittetett, hogy e rendszer éles támadásoknak vala és van kitéve, s hogy az - Poroszországot illetőleg - a német birodalmi büntetőtörvénykönyv által meg van szüntetve.
Rossi az ő erélyes modorában, penetrans éllel ekként nyilatkozik az emlitett rendszerről:
„A változatos esetek és a részesség fokai tüzetes megkülönböztetésének nehézségei képezék talán egyikét azon okoknak, melyek arra birták a törvényhozót, hogy ne alapitson meg semmiféle különbséget s a részeseket is ugyanazon büntetéssel büntesse, mint a büntett szerzőit. Ez annyit tesz, mint kikerülni a nehézségeket egy igazságtalanság által s megérteni ugyanakkor az igazság szabályait, valamint a társadalmi érdekek következményeit.”
Ez nem a mi rendszerünk!
A tettesek és a felbujtók, az elkövetett büntettre vagy vétségre határozott büntetéssel büntetendők.
Ebben van kifejezve a részesség büntetését megállapitó első szabálya a törvényjavaslatnak, mely tekintetben az egyértelmü a legujabb büntető törvényhozási munkálatokkal, valamint az 1843. évi javaslatunkkal.
Igazságos-e ezen szabály? s mi által igazolható ez? Nem minden nyomaték nélküli érv ezen szabály mellett, hogy a világ legelső és legműveltebb államainak törvényhozásai ugyanezen megállapitást iktatták törvényeikbe; mindazonáltal, bármily nyomatékkal hasson az elhatározásra ezen tény: a netaláni kételyek ezzel nincsenek szétoszlatva. Kételyek pedig léteznek; a tétel nem mondható vitán kivülinek.
Beccaria mondja:
Ha a törvények szigorubban büntetnék a büntett végrehajtóit, mint a büntársakat, sokkal nehezebben találnának a büntett kigondolói oly emberre, a ki azt végrehajtaná, mert ez utóbbi többet veszélyeztetne, mint amaz, minthogy büntetése sulyosabb a felbujtóénál.”
Carmignani szintén hozzájárul Beccaria nézetéhez, s ennek érveit azzal toldja meg:
hogy a tettes, a ki arany vagy igéretek által félrevezetve, a büntett végrehajtására vállalkozik, nagyobb merészséget é szemtelenebb romlottságot tanusit, mint maga a felbujtó, a ki talán a szenvedély hatása alatt cselekszik. Ez utóbbi előtt bizonytalan és zavart a határ, mely a bünös tervet magától a büntettől elválasztja: őt illetőleg minden csupán szóbeli nyilatkozatára szoritkozik. Ellenben a tettes már azért is bünös, mert a felhivásra beegyezését adta, és mégis - csupán a végrehajtási cselekmények miatt büntettetik. És minthogy az eszme megfogalmazásától annak végrehajtásáig, a szótól a cselekvésig igen messze ut van: a szó gondatlan és könnyű, mig a cselekmény csak hosszu léptekkel követi azt, s megfontolással halad, mielőtt végrehajtatnék.„
Mittermaier szintén e nézet felé hajlik, s 1819. évben megjelent egyik értekezésében kifejtve a tettes és a felbujtó egyenlő büntetése elleni indokokat és tanokat, értekezése egyik pontjában a következőket mondja:
„Vorzüglich scheint diese Gleichstellung mit dem Geiste unserer neuen Gesetzbücher nicht verträglich zu sein; denn offenbar sind die meisten neueren Gesetzbücher mehr objectiv, vor allem die That würdigend und die Strafe dernach abstufend. Eine Gesetzgebung, die den Gehülfen gelinder straft, als den Urheber (felbujtó), die die Strafe des Versuches dernach abstuft, je mehr das verübte Verbrechen den gesetzlichen Thatbestand enthält, welche nach der Zahl der Tage, die die Kur des Verwundeten dauert, die Stafe bemisst, handelt nicht consequent, wenn sie bei dem Urheber den blossen bösen Willen ohne die Verübung der That eben so staft, wie jemand wegen der verübten That selbst gestraft wird.”
Egyéb érvek felhozása után a következő figyelmeztetéssel zárja be értekezését:
„Das Gesagte mag hinreichen, um wenigstens Zweifel gegen die gewöhnliche Theorie zu erwecken, Richter und Gesetzgeber vor dem gefährlichen Generaliziren zu bewahren, und den Satz, dass Urheber und Thäter immer gleiche Strafe leiden sollten, nur ausnahmsweise auf die Fälle einzushränken, in welchen der Urheber (felbujtó) allein ein Interesse am Verbrechen hat, den Thäter, blos als Werkzeug braucht, wo die Art der Thätigket des Anstifters und alle anderen Nebenumstände das Dasein des eingewurzelten, fortwährend wirkenden bösen Vorsatzes beweisen, und wo bei dem Urheber die nämlichen Merkmale vorhanden sind, welche die volle Strafwürdigkeit des Thäters wegen des von ihm ausgeführten Verbrechens begrüden. Zweckmässiger wird daher die Gesetzgebung, die Aufstellung eines den Richter so leicht verführenden algemeinen Grundsatzes der Gleichstellung im allgemeinen Theile vermeiden, und blos bei einigen Verbrechen, bei welchen sich diese Gleichstellung rechtfertigen lässt, sie vorschreiben.”
A legujabb időben a philosophia is segélyére jött az emlitett iránynak, az emberi cselekvések kutforrásának vizsgálásából származtatott érvek apparatusával nemcsak azt akarván kimutatni, hogy a felbujtó csekélyebb mértékben bünös, mint a tettes, hanem hogy egyátalán a felbujtásnak büntethetősége helytelen fogalmon alapul.
„Senki sem határozható el más által; mindenkinek akarata szabad s csakis önmaga idézi elő elhatározását. Az állitás tehát hamis, hogy a szabad akaratu lény más által biratott valamely büntett elkövetésére.”
Ebbe foglalható össze az indeterminismus iskolájának a beszámitásra vonatkozó tana, mely következetesen a felbujtás theoriájának megsemmisitésére vezet.
Mi egyikét sem fogadjuk el a kiemelt állitásoknak: sem Beccaria, sem Carmignani, sem egészen Mittermaier, annál kevésbé az indeterminismus állitásait. Ez utóbbit illetőleg Geyers helyes nézetét idézzük:
Mi azon szempontból indulunk ki, hogy az emberi akarat motivumok által határoztatik el s ez okból mindig determinált. Mindamellett beszámitható az akaró egyén akarata, ha ez képes volt uralkodni akarata fölött.
„A felbujtott elleni beszámitás nincs kizárva, habár akarata más személytől származó indokok által költetett fel; feltéve, hogy képes volt összes psychicai ereje által ellensulyozni az idegen motivumot és elnyomni a bünös akaratot.”
Ha a bölcsészek és jogászok ezen csoportja, a felbujtás bünösségi fokának leszállitásában, keresi az igazságos büntetési mérvet, ugy másrészről nem hiányoznak olyanok sem, a kik a felbujtót állitják bünösebbnek a tettesnél s annak büntetése emelésében, emezének pedig leszállitásában, hiszik eltalálni az igazságos imputatio helyes szabályát.
Feuerbach maga is sulyosabban büntetendőnek állitja a felbujtót, mint a tettest.
Hälschner szintén e felfogásnak hódol, midőn azt mondja:
„Liegt in dem Umstande, dass der Thäter sich nicht durch seine Pflicht, sondern durch den bösen Willen eines anderen Menschen zu seiner Thätigkeit bestimmen liess, gerade eine sittliche Schuld, die auch in der Rücksicht im vollen Maase bestehen bleibt, dass in der Verführung, wenigstens an sich, eine Beschränkung der Wahlfreiheit durchaus nicht enthalten ist, so kann auch die Verführung gestaltet, und wie verführerisch sie sein mag, niemals die Schuld selbst aufheben.
Dagegen erscheint nothwendig die Schuld dessen, der den verbrecherischen Entschluss in freier, schöpferischer Weise in sich hervorbrachte, grösser als die Schuld dessen, deer dem Gesetze in seiner abstracten Form gehorsam, erst dann der Schuld verfiel, als die bereits gedankenmässig gestaltete verbrecherische That ihn verführte.
És más helyen gyakorlati következtetést vonva az elvből, a felbujtónak a felbujtotthoz viszonyitott bünössége s büntetése iránt ekkép nyilatkozik:
„Ein soches in allen Fällen der Anstiftung stattfindendes individuelles Schuldmoment liegt aber in dem vershiedenen Masse der sittlichen Schuld des Verführers und des Verführten, wonach sich regelmässig ein geringeres Strafmass des Verführten rechtfertigen wird, soweit nicht etwa diess die Strafbarkeit mindernde Moment, durch andere sie erhöhende paralysirt wird.”
Rossi élesen és alaposan czáfolva a tettes sulyosabb bünösségét állitók tanait, habár nem mondja ki mint általános tételt, de észlelni engedi, hogy ő is sulyosabban tartja büntetendőnek a felbujtót, mint az elcsábitottat.
Ezen nézetnek hazánkban is számos követői vannak s a birák és biróságok nagy része ezen nézet felé hajlik.
A törvényjavaslat minden kételyt kizáró határozottsággal az egyenlő foku bünösséget mondja ki; s azon nézetből indul ki, hogy igazságtalanság volna s ellenkeznék a társadalom érdekeivel is, ha a felbujtó az enyhébb büntetés által mintegy szabadalmat vagy legalább felbátoritást nyerne, hogy mások nyomorát, tudatlanságát vagy könnyelmüségét, bünös czéljainak eszközeül felhasználja. Ha a tettes végrehajtotta a büntettet: a felbujtó felköltötte, életre hozta a bünös eszmét s ez által létet adott a büntettnek, mely ő benne találja okát és kutforrását. De a tettes helyzete a physicai tettet, ő fejtette ki a véghezvitelre szükséges erélyt, leküzdötte az akadályokat, haladott nyomról nyomra, mig az elhatározott merénylet valósággá vált; tehát ez sem kevésbé bünös, mint a felbujtó.
Vannak kivételek, az egyik és a másik tényezőre nézve; ezek az enyhitő és sulyositó körülmények mérlegébe tartoznak. A törvényben kimondott ugyanazon büntetés, nem jelenti az individualis körülmények mellőzését; ilyenek, ha fenforognak, számbaveendők mindenik esetben, tehát a bünösség esetében is.
A bünsegédek mindig enyhébben büntetendők, mint a tettesek és a felbujtók.” Ez a második uralkodó szabály a részesség büntetésének rendszerében. Ezen általános szabály, melynek mikénti alkalmazására nézve irányt nyujtanak a 69. § 1. és 2. pontjában foglalt vezéreszmék, lehetővé teszik a büntetés igazságos kimérését, azon számtalan és sokféle változatok szerint, melyekben a bünösség, különösen a segédeknél individualizálva mutatkozik. Igen helyes eszmét követtek az 1843. évi javaslat szerzői, midőn a részességnél nem állapitották meg bizonyos quotitását a büntett büntetésének; ezen eszméhez mi is ragaszkodunk; sőt kiterjesztjük azt, mind a theoriában, mind a büntetőtörvénykönyvekben - a részességgel egyenlő szempont alá foglalandó kisérletre is.
Különösen erre vonatkozólag helyesli Mittermaier is az 1843. évi magyar javaslatnak - egyébkint benne is aggályt ébresztett azon rendszerét, mely a büntetések minimumát mellőzte.
Sok esetben - mondja e nagy tudós a magyar javaslatról irt, kt irányban megtisztelő birálatában - sok esetben, például a kisérlet büntetésénél igen czélszerü nem állapitani meg minimumot, mert a törvényhozó nem is képes előre látni azon végnélküli combinatiókat és eseteket, a melyekben a bünösség oly mélyen szállhat alá, hogy a törvény szerinti minimum aránytalanságot idézne elő stb.; mig más részről azon rendszer, hogy a büntetési tételek minimuma elhagyassék, némi aggályokkal jár.”
A jelen javaslat követte Mittermaier utmutatását, a kisérlet ugy mint a segédek megbüntetésénél, mely rendszert, habár korlátoltabb határok között, a zürichi törvénykönyvre vonatkozólag Glaser is ajánlott s mely a német birodalmi büntetőtörvénykönyvben is elfogadva van. E rendszer helyesebb a belga és az olasz scala-rendszernél, melynek alkalmazása mellett, mint a belga javaslat szerzői is bevallják, egyes esetekben az igazságtalan szigor alig lesz kikerülhető.
„A véghezvitt vagy megkisérlett büntett vagy vétség részese az:
1) a ki a tettest a büntett vagy vétség elkövetésére szándékosan reábirja (felbujtó),
2) a ki a büntettet vagy vétséget szándékosan előmozditja vagy könnyiti; ugy szintén, a ki a tettesekkel vagy a felbujtókkal, a cselekmény elkövetésénél vagy elkövetése után nyujtandó segély, vagy a cselekményből származó haszon biztositása vagy pedig a hatósági intézkedések kijátszása iránt, előzetesen megállapodik (bünsegéd)”.
A mi a felbujtókra és a segédekre vonatkozólag kifejtendő és indokolandó volt, az már fentebb elmondatott. A szöveg megfelel a kiemelt szempontoknak, s nem valószinü, hogy félreértésre okot adjon.
„Tetteseknek tekintendők mindazok, kik a büntettet vagy vétséget együtt követik el.”
A szakasz szövege általános; de ez nem kerülhető ki, ha a különböző theoriák bonyodalmaiba nem akar elmerülni a törvényhozás, s nem akar egy - még nem eléggé tisztázott, még vitás, sőt kétes becsü tételt a törvény kötelező szabályává szentesiteni.
Átalános, mint a mi törvényjavaslatunk idézett szakasza, a német birodalom b. t. könyvének a tettestársakat „Mitthäter” „coauteurs” - meghatározó 47. §-sa is. Ezen utóbbi szakaszról jegyzi meg a legilletékesebbek egyike: hogy ha az nem is alkalmas arra, hogy kettévágja a „tettestársak” fogalma iránt a tudományban fennálló vitát; de még is helyes egyrészről azért, mert egy doctrinai vitának törvényhozási elintézésével járó veszélyeket kikerüli, és másrészről eleget tesz annak, a mire a gyakorlatnak főleg szüksége van: t. i. a biró felismerésére juttatja, hogy a tettesek társaságát, a felbujtást, és a segélyt, mint a részesség három különböző formáit, meg kell figyelnie és különböztetnie; és lehetővé teszi a szakasz, hogy a tettestársak irányában, az eszme, a lényegnek megfelelő elbánás alkalmaztassék.„
Igen messzire vezetne, ha az ide vonatkozó vitát - habár csak főbb vonásaiban megjelölni akarnók; elég legyen annyit megérinteni, hogy épen ez azon pont, mely a subjectiv, az objectiv és a vegyes - a közvetitő elméletnek ugy szólván gyúpontját képezi, s mely mindenik elmélet szempontjából másként döntendő el.
A vita felmegy a tettes fogalom-meghatározásáig, s illetőleg, ott veszi kezdetét; azon különböző formák, melyekben valaki tettessé válhatik: az átalános tételek felállitóinak, valamint e tételek megdöntőinek érv- és adattárai. John ellen Schütze, mindkettő ellen Schwarze, s ezek ellen Hölschner állanak a nagy tehetséggel folytatott szellemi küzdelem szinterén, a kiktől ismét lényegesen eltérnek a subjectiv elmélet követői.
Három személy együtt betör egy idegennek szobájába, és mindenik elvisz az ott lévő ingókból egyet vagy többet. Ez esetben John theoriája teljesen alkalmazható. Többen együtt egy majorban gyujtogatást követnek el, az által hogy egyik a lakházat, másik a pajtát, harmadik az istállót gyujtja fel. Ez esetben is teljesen kielégit John fogalommeghatározása. De ketten meggyilkolnak valakit, s a biró akként teszi a kérdést: bünösök-e az illetők e gyilkosságban az által, hogy azt együtt követték el? John - saját theoriájából kiindulva megtámadja a kérdésnek ekkénti feltevését, szerinti a kérdés mindenik vádlottra nézve akként lett volna felteendő: bünösök-e valamennyien a gyilkosság elkövetésében? A theoria itt cserben hagyja a tudóst; mert mint Hölschner kissé erélyesen megjegyzi: „Wie es aber geschehen könne, dass sich zwei Personen des an einer dritten verübten Mordes schuldig machen, ist nach der Auffassung Johns unverständlich.
Mellőzve a doctrina vitáit, annyi bizonyos: hogy azok, a kik „együtt” vitték véghez a büntettet - vagy is mindazok, a kik a büntett tényálladékául, a törvény által meghatározott tettet szándékosan végrehajtották: tettestársak - az az: a büntett tettesei. „Der Mitthäter ist also Thäter, weil er diejenige Thätigkeit beabsichtigt und ausübt, welche zu dem gesetzlichen Thatbestande der Verbrechensart wesentlich erfordert wird.”
Ezen felfogásnak felel meg a mi javaslatunk, ezt fejezi ki a 68. § Minden további kérdések bevonása a törvényjavaslat szövegébe, azon veszélyeket idézte volna elő, melyeket a német b. t. k. kikerülni akart.
Az olasz törvényjavaslat első bizottsági tárgyalásánál a kérdés igen behatóan tárgyaltatott. Az előterjesztett tervezet bünszerzőknek nyilvánitá:
„1) a szerzőket, a kik (a büntettet vagy vétséget) végrehajtják, és a kik abban a véghezvitel idején és helyén szándékosan résztvesznek.”
Pisanelli, a bizottság elnöke azon megjegyzést tette, hogy a szavak: „lougo et tempo della consummazione” azon kételyre adnak alkalmat: vajjon a véghezvitel helyén létez-e az, a ki az ajtónál őrt áll, mig társa benn a házban lopást visz véghez? Ennek flytán módositványokat terjesztettek elő Tolomei tanár és Paoli tanácsos; Ellero visszatérést inditványozott a fő- és mellékcselekvések általi részesség elméletére, a mi szintén nem fogadtatott el. Pisanelli ezután következő formulázást javasolt:
„Sono autori coloro que concorrono alla esecuzione degli atti constitutivi del delitto.” „Bünszerzők azok, a kik a büntett alkatrészeit képező cselekmény véghezvitelének közreműködnek.”
E formulázás ellen De Foresta azon észrevételt tette, hogy e szerint az uton őrt álló is bünszerző volna, ámbár a büntett alkatrészét képező cselekmény az ő közbejötte nélkül foganatosittatott.
Tolomei tanár ismét egy másik - a belga b. t. k. 66. czikkének második bekezdésével egyenlő - következő szövegezéssel állott elő:
„Sono correi del delitto coloro que lo esequiscono, e coloro che concorrono nella esecusione” (a büntett tettesei azok, a kik azt végrehajtják és a kik annak végrehajtásában közreműködnek).
Az inditványozó hozáteszi: hogy a törvénykezési gyakorlat számára kell fenntartani esetről esetre, annak meghatározását: hogy melyek a végrehajtás határai, és hogy a közremüködés a végrehajtásban történt-e vagy nem?
Az illető jegyzőkönyvben fel van jegyezve, hogy e formulázást elfogadta ugyan a bizottság, ámbár az elég határozatlannak (assai vaga) látszott.
A bizottság végmegállapitása szerint, - melyet a második bizottság is elfogadott, s a parlament elé terjesztett szövegbe is változatlanul befoglaltatott, a kérdés eképé döntetett el:
Art. 75.
1. § Sono autori del reato gli esecutori immediati del atto che lo constituisce.
2. § Si considerano autori del reato anche coloro, que hanno immediamente cooperató all” atto che lo constituisce
1. § A büntetendő cselekmény szerzői: az azt képező cselekmény közvetlen tettesei.
2. § A büntetendő cselekmény tetteseinek tekintetnek azok is, a kik az azt képező cselekménynél közvetlenül közreműködtek.
A nehézség a 2. §-ban, - s illetőleg annak ezen szavában immediamente - (közvetlenül) találtatott. Miként fog ez értelmeztetni a gyakorlat által? Mily előzmények biztositják e szónak mindig helyes alkalmazását? s nevezetesen a törvénykezési gyakorlatnak mai állása, a birák, illetőleg az esküdtek nézetirányzata, mennyire erősitik azon föltevést: hogy ezen szó által nem záratik ki a tett közvetlen végrehajtásánál jelen nem levő azon czinkos, a ki künn őrt áll? Ezen kérdések foglalkoztatták a javaslat készitőit, melyekre a választ csak is a tapasztalás adhatja meg.
Felhozatott e szakasz eddigi története, hogy igazoltassék a nehézség, melylyel az itt kifejezendő eszmének tüzetes szövegezése egybe van kötve oly országban is, mely, mint a német tudósok is elismerik, „a legmélyebben tanulmányozta a büntettek természetét.„
Hogy mely állásponton áll a mi javaslatunk 68. §-sza: az már fenntebb kiemeltetett. Mi sem döntöttük el elméleti szempontból a kérdést: a mi szövegünk is nyitva hagyja a birónak az előforduló esetben meghatározni, vajjon segéd- vagy tettestárs cselekvése forog-e fenn; de e működésére nézve elegendő irányt ad neki, s lehetővé teszi a helyes alkalmazást. Azon kifejezés: „a bűntettet együtt követték el.,” egyrészről kizárja azt, hogy oly egyének is foglaltassanak a tettesek közé, a kik segédek levén, a büntettnek véghezvitelében nem vettek részt; s más részről elejét veszi azon veszélynek: hogy kizárattassanak a tettesek közül, s más elbánás alá essenek azok, a kik habár nem egyedül tevék azon egész cselekményt, s annak valamennyi alkatrészét, mely a büntettet képezi, hanem annak egyik részét foganatositván, szándékuk az egész büntettet foglalta át, s e czélból mások közreműködését is igénybe vette.
Azon szó „szándékosan” nem fordul elő a 68. §-ban, holott a 67. §-ban két helyen emlittetik.
Oka ennek az: hogy itt a tettesekről van szó, a kikre vonatkozólag a 75. § fejezi ki a szándék mellőzhetlenségét; - a mennyiben ezen szakasz második bekezdésének azon szabálya, hogy a gondatlanságból elkövetett cselekmény is vétséget képez a részességnél az által ki van zárva, - minthogy ily vétségeknél, a mint ez kifejtetett, - részesség egyátalában nem létezhet.
De a „szándékosan” szónak a szövegbe foglalása által még nem volna megmondva minden: mert a büntettek közt vannak olyanok is, melyek az átalános törvényszegési szándékon kivül, az akaratnak egy bizonyos meghatározott irányzatát föltételezik, mely különös irányzat képezi tulajdonképeni ismérvét és megkülönböztető elemét azon büntetteknek más büntetendő - vagy teljesen büntetlen cselekményektől. A szándéknak és a tettnek objectivizálva kell lennie azon büntettben, mely elkövettetett; ez elengedhetlen föltétele a bünösségnek. De némely cselekménynél a szándék különös irányzata követeltetvén, s ez csakis a különös rész illető helyén lévén meghatározható: az ott foglaltak visszahatnak a tettesben szükséges szándék meghatározására.
„Ha valamely büntett vagy vétség elkövetésére többen működtek közre: a tettesek és a felbujtók, az elkövetett büntettre vagy vétségre határozott bűntetéssel büntetendők.”
Ezen szakasz már részletesen indokoltatott.
„A bünsegédek büntetésének megállapitásánál, a kisérletre vonatkozó szabályok (65. §) szolgálnak irányul: s különösen figyelembe veendő azon fok, melyben
1) a büntett vagy vétség elkövetésének elhatározására befolyással voltak;
2) a büntett vagy vétség elkövetésére segélyök által közreműködtek.”
A mi a 67. § 1) bekezdésében foglaltak kifejtésére fennebb mondatott; hogy bünsegéd az is lehet, a ki a már elhatározott tettest e határozatában megerősiti: az sanctioját találja a 70. § 1) pontjában; mert ha a még el nem határozott tettes biratott reá a büntett elkövetésére: ez esetben - minthogy a hatás determináló - nem lehet szó az elhatározás előidézésére gyakorlott hatásnak kisebb vagy nagyobb fokáról; ezen eset nem a 70. §, hanem a 68. § 1) pontja alá subsummálandó.
A 70. § 1) pontja csakis azon esetekben elkalmazható, melyekben a psychicai hatás nem determináló, hanem accessorius. Ide tartozik különösen a 67. § 2) pontjában megjelölt azon eset, melyben valaki segélyét igéri a tettesnek, ha ez a büntettet el fogja követni. De számtalan egyéb módja van még az accessorius rábirásnak, illetőleg az elhatározás megerősitésének. Végre is, a tett végrehajtásánál vagy az azután nyujtandó physicai segély előzetes megigérése is - megerősiti a tettes elhatározását; mert mindaz, a mi a kivihetőséget valószinübbnek, könnyebbnek, a veszélyt csekélyebbnek mutatja; mindaz, megerősiti az elhatározottat szándékában, s csökkenti a visszalépés, a szándék feladásának esélyeit. Az ilynemü befolyás azonban nem tartozik a 70. § 1), hanem 2) pontja alá.
A törvényjavaslat, - mint fenntebb kiemeltetett - a segédek büntetésére nézve, a kisérlet büntetésénél megállapitott rendszert fogadja el. Bármily foku, bármily közeli legyen tehát a segély: a büntetés nem emelkedhetik a törvény által a tettes ellen megállapított büntetésig.
De ez - csakis a törvény által megállapitott büntetésre értendő, s nem arra, mely a concret esetben az egyes tettes vagy tettesek ellenében a biró által kiméretik.
A concret esetben ugyanis mind tárgyi, mind személyes körülmények hathatnak a tettes büntetésének alászállitására: mig ellenben szintugy tárgyi, valamint személyes körülmények, behathatnak a segéd büntetésének fölemelésére. A segély ugyanis némely esetben nagyobb mérvű és veszélyesebb lehetett, sőt a legmegátalkodottabb szándékkal, ravaszsággal és kitartással foganatositott cselekmények egész sorát foglalhatta át, mely cselekmények száma és sulyos volta, szemközt az egyik tettesnek talán csak passiv magatartásával, a bünösség nagyobb fokát tünteti elő. Ha ily esetben még egyéb viszonyok és körülmények, például a tettes éretlen kora, a reá gyakorlott rendkivüli erő, kétségbeejtő helyzete s hasonló körülmények is hatnak a beszámitás mérlegébe; mig ellenben a segédnél minden enyhitő körülmény hiányzik, de az alanyilag sulyositó körülmények számban és nyomatékban fokozzák a bünösséget: megtörténhetik, hogy a concret esetben a büntetés igazságos megállapitása, a tettes büntetésének oly mérvü leszállitását, - ellenben a segéd büntetésének oly mérvü felemelését fogja követelni, hogy ez utóbbi sulyosabban lesz büntetendő, mint az előbbi.
Nem téveszthető ugyanis szem elől, hogy minden büntetési tétel, kapcsolatban áll az egész büntetési rendszerrel s hogy ez okból a 87-90. § a részesek büntetésére nézve is irányadók.
Mennyiben van kivétel a 70. §-ban megállapitott rendszertől egyes esetekben, melyekre vonatkozólag a segédek büntetése nem a törvényjavaslat átalános része, hanem a különös rész specialis rendelkezéseiben állapittatik meg; erre vonatkozólag a különös rész indokaiban leend szó. A rendszerből nem következik, hogy ne legyen szükséges kivételeket megállapitani; s itt is áll azon átalános szabály, mely azt mondja: „in omni juris ordine, specialis derogant generalibus”.
„Ha a tettes a büntett vagy vétség minőségét vagy a körülményeket illetőleg sulyosabb büntetés alá eső cselekményt követett el, mint a melyre a felbujtó reábirta: a sulyosabb beszámitás alá eső cselekmény a felbujtót nem terheli”.
„A büntett vagy vétség minőséget vagy a körülményeket illetőleg”, ez kiterjed mindazon esetekre, melyekben akár sulyosabb büntettet, illetőleg vétséget, akár pedig a körülmények által sulyosbitott cselekményt követett el a tettes, mint melyre, illetőleg milyre felbujtatott.”
„Valamely tettes vagy részes személyes tulajdonságai vagy körülményei, melyek az elkövetett cselekmény büntethetőségét megszüntetik vagy büntetését enyhitik vagy sulyosbitják, csak azon egyénre nézve veendők tekintetbe, a kire voantkoznak”.
„A cselekmény büntethetőségét megszüntetik”, például ha meghal, vagy ha az eljárás csak a sértett fél inditványára inditható meg s ily inditvány nem tétetett;
vagy büntetését enyhitik”, például a 84. § és a 86. § második bekezdésében megjelölt esetek. Megjegyzendő mindazonáltal, hogy nemcsak ezen - a törvényben meghatározott - enyhitő körülmények értetnek e kifejezés alatt, hanem mindazok, a melyek a concret esetben felmerülnek;”
„a cselekmény büntetését sulyosbitják”. Ez alatt nem értetnek azon személyes viszonyok, melyek a büntetendő cselekményt magát változtatják sulyosabb büntetté vagy vétséggé; ezen esetekről ugyanis a következő szakasz rendelkezik. E szempontból a 72. § alkalmazandó a 268. § esetében, mert a szándékos emberölés nem válik másnemü büntetté, ha a megölt ember valamelyik tettesnek vagy segédnek felmenő ágbeli rokona volt. Az, a ki ezen viszonyban volt: a most idézett § szerint lesz büntetendő: a többire a 267. § rendelkezése lesz alkalmazandó.
73. § A fentebbi szakasz rendelete akkor is alkalmazandó, ha a személyes tulajdonságok vagy körülmények a cselekmény természetét változtatják meg, a mennyiben a többi tettes vagy részes, ezen tulajdonságokról vagy körülményekről nem birt tudomással.
74. § A büntett vagy vétség elkövetése alatt vagy után egy vagy több tettesre vagy bünsegédre felmerülő s nem ezek személyes tulajdonságaira vonatkozó körülmények, melyek a cselekmény természetét vagy pedig büntetését sulyositják - ha nem voltak előreláthatók: nem számithatók be azoknak, a kik e körülményekről a cselekmény elkövetése előtt, illetőleg annak elkövetése alatt tudomással nem birtak.
A qualitativ, valamint a quantitativ excessus már eddig is bővebb kifejtés tárgyát képezte. E helyütt rövidre szoritkozik az indokolás.
A 73. § kizárólag a qualitativ excessusról, a 74. § pedig a quantitativ materialis tullépésről intézkedik.
Mindkét szakasz a részesek tudomásától tételezi fel a sulyosabb beszámitást, kizárva tehát azokra nézve, a kik a sulyositó személyes viszonyokról nem birtak tudomással; a 74. § esetében azonban csak akkor, - ha a sulyositó tettek vagy körülmények bekövetkezése nem vala előrelátható, ha tehát dolus eventualis nem forog fenn.
A tettes cselekménye által határoztatik el a büntett misége; ha tehát a cselekmény csakis a tettes személyes viszonyai folytán válik büntethetővé, mint például 230. §-ban meghatározott vérfertőztetés esetében, ha ezzel más büntetendő cselekmény - például a 244. §-ban megjelöltek egyike - sem concurrál: ez esetben a részesek, a mennyiben nem birtak tudomással azon körülményről, a mely a cselekményt büntetté minősiti, nem lesznek büntetendők.
Ezen szabály a 73. §-ban találja kifejezését.
Ha a cseléd egyetért a tolvajokkal, hogy ezek meglopják gazdáját s e czélból kinyitja nekik az ajtót, azonban behatolva a szobába, gyilkosságot követnek el: ezen tett a 74. § rendelkezése folytán nem számitható be a cselédnek.
A 71., 72., 73. és 74. § egy, minden részleteiben összevágó rendszert képeznek, melynek összfoglalatja az: hogy senki sem büntethető más büntett vagy vétség miatt, mint melyet vagy maga elkövetett, vagy a melyre közremüködött, vagy a melynek bekövetkezése, a 74. §-ban érintett dolus eventualis esetében előrelátható volt.
Összehasonlitás végett nehány külföldi b. t. k. és javaslatnak a részességről szóló rendelkezései, a III-ik Függelékben egybeállittattak.
„Büntettet csak szándékosan elkövetett cselekmények képeznek.
Ugyanez áll rendszerint a vétségekre is, kivévén, ha a gondatlanságból elkövetett cselekmény a törvény különös részében vétségnek nyilvánittatik”.
Az idézett szakasz két alapelvet, két uralkodó szabályt mond ki:
1) büntettet csak szándékosan elkövetett cselekmény képez;
2) gondatlanságból elkövetett cselekmény csak az esetben büntethető, a melyben ez, a törvény különös részében tételesen ki van mondva.
Ha tehát a gondatlanságból veszély vagy hátrány származott; de az eredmény nem tartozik azok közé, melyeknek gondatlanság általi előidézését, közvetitését határozottan büntetendőnek jelöli a büntetőtörvény: ez esetben fenforoghat ugyan jogsértés, helye lehet polgári keresetnek, létezhet quasi delictum, de a büntetőtörvénykönyv értelmében beszámitható törvényszegés nem létez.
Szándék nélkül nincs büntett. Ezen szabály föltétlen és kivétel nélküli. A szándék mulhatlanul szükséges tényezője a büntettnek; de ez nem áll azon irányban is, hogy bármely szándékosan elkövetett büntetendő cselekmény büntettet képezne. Mellőzhetlen, de nem kizárólagosan, a büntett tényezője, tehát a szándék; hanem a közös tényezője a vétségeknek is, a mennyiben az utóbbiakra nézve egyes esetekben kivételt nem állapit meg a büntetőtörvénykönyv különös része.
A szándék jogi természetének és befolyásának meghatározásánál nem szabad egyébiránt szem elől téveszteni, hogy nemcsak a büntettek s a legtöbb vétség szándékos cselekmény, illetőleg mulasztás által követtetik el, hanem, hogy kihágások is vannak, melyek egyik lételemét a szándék képezi. Igy például az „eltiltott koldulás,” a „rendőri tilalom elleni fürdés a folyó vagy tó megjelölt helyein, vagy a kitüzött korlátokon tul,” a „”kuruzslás.” stb.
És épen ebben nyilvánul a büntetendő cselekmények ugynevezett elvi megkülönböztetésének, vagyis a büntetőtörvénykönyv azon felosztásának lehetlensége, mely a különböző cselekményeket, az akarat momentuma szerint osztályozza: t. i. a szándékos cselekményeket, ezen átalános jelleg szerint egy osztályba csoportositva, ezekkel szemközt s ezekkel ellentétben a gondatlanságból származott törvényszegéseket szintén külön csoportban egyesitse. Mert föltéve, hogy ezen - egyébkint már a legkiválóbb theoretikusok által is feladott és kivihetetlennek talált - felosztás fogadtatott volna el s a jelen törvényjavaslat valamennyi szándékos büntetendő cselekményt büntetteknek, a gondatlanságból elkövetetteket pedig vétségeknek nyilvánitotta volna: ez esetben is kétféle szándékos büntetendő cselekményre akadnánk, melyek egyikét képeznék a büntettek, a másikát pedig a szándékos kihágások. Az elvi egység tehát, a nyomatékos gyakorlati hátrányok árán sem értenék el. Elég e tekintetben magára Heinze-re utalni, a ki az általa nagy erélylyel vitatott ezen felosztás kivihetetlenségét később maga belátta és azt nyiltan be is vallotta.
Teljes megnyugvással ejtethetett el a jelen törvényjavaslat alaptételeinek megállapitásánál ezen kisérlet, mely - legalább ma még - hálás themája lehet ugyan a tanszéknak: de a törvényhozás általi elfogadásra nem alkalmatos.
Nem kevésbé kifogásolható s nem eredményez elvi egységet azon rendszer sem, mely a kihágások kivételével, valamennyi büntetendő cselekményt, tekintet nélkül azoknak az akarat-mozzanatban nyilvánuló különbségeire, egy csoportban foglalja össze s valamennyit egy genericus elnevezésben egyesiti. Ezen uton eléretik ugyan a kettős felosztás: de az összefoglalt cselekmények charakteristikus - átalános jellegének egysége nélkül. Decretálhatja a törvényhozás, hogy a gondatlanságból származó testi sértés, valamint a praemeditált emberölés, egyaránt büntettet képeznek: de ezzel a szándék és a gondatlanság közötti lényeges különbség nincs megszüntetve.
Vajjon mit nyert a tudomány és a gyakorlat szabatosságban és valódi előnyben, például a szász büntetőtörvénykönyv felosztása által? E törvénykönyv ugyanis csak büntetteket ismer; a kihágások hozzájárulásával tehát a büntetendő cselekményeknek csupán két osztályát különböztette meg. Vétségeket nem nevez meg a szász büntetőtörvénykönyv; ezek tehát névszerint nem léteznek. De vajjon valódilag és a cselekmények benső lényegét tekintve: kettős-e ezért a felosztás? Mindenki tudja, hogy nem! A ki azon büntetőtörvénykönyv 48-dik czikkét elolvassa, készen van a felelettel. E czikk ugyanis igy szól:
Unbedachtsamkeit
„Handlungen, wodurch unvorsätzlich eine Rechtsverletzung herbeigeführt worden ist, sind nur, wenn diese Rechtsverletzung durch Unbedachtsamkeit verschuldet wurde, und nur in den vom Gesetze ausdrücklich bezeichneten Fällen zu bestrafen.
Bei allen anderen im Strafgesetzbuche genannten Verbrechen sind Vorsatz und Absicht, auch wenn ihrer in der Begriffsbestimmung derselben nicht besonders gedacht ist, ein notthwendiges Erforderniss der Bestrafung.
Eine ungewöhnliche Bedachtsamkeit ist von den Handelnden, ausser wo eine besondere Verpflichtung dazu stattfindet, nicht zu verlangen.„
Minden büntetendő cselekmény - a mennyiben nem kihágás: büntettet képez. Büntettet képeznek a szándékosan, valamint a gondatlanságból elkövetett büntetendő cselekmények. Ki mondhatja azt, hogy ez elvszerüleg kettős felosztás? A büntettek genericus magának a törvénynek világos szavai szerint, nem azok természetében gyökerezik, hanem a törvényhozó által auctoritative kimondott parancsolaton alapul. A kettős felosztás daczára s a két név mellett: vannak a szász büntetőtörvénykönyv szerint oly büntettek, melyek szándékosan követtetnek el és olyanok, melyek gondatlanságból származnak s van a rendőri büntetőtörvénykönyv szerint egy külön osztálya a büntetendő cselekményeknek, melyeket kihágásoknak neveznek. Nem három osztálya-e ez a büntetendő cselekményeknek? Nem mondja-e maga a törvényhozó a 48-dik czikkben az ellenkezőjét annak, a mit a külső felosztás mondani látszik?
Ez nem elvi, vagy a mint mondani szokás, nem tudományos felosztás. A kettős felosztás csak névleges s ha az egy elnevezés alatt összefoglalt, de egymástól lényegesen különböző cselekmények, az akarat szempontjai szerint elkülönittetnek: feltaláljuk a hármas csoportot, a szász büntetőtörvénykönyvben, valamint a badeniban s a többi - látszólagosan kettős felosztási rendszerü büntetőtörvénykönyvekben.
A szász büntetőtörvénykönyv és a jelen javaslat felosztási rendszere közötti különbség mindössze is csak az, hogy, a mi ott a büntettekre nézve áll: az itt a vétségekre nézve van elfogadva. Amaz büntetteket ismer, melyek gondatlanságból követhetők el: a mienk csakis a vétségeknél ismeri el a gondatlanságot tényező elemnek.
Ezen utóbbi felosztás azonban azon lényeges előnynyel bir, hogy már az elnevezés által felismerésre hozza és kifejezi, hogy a szándékosan elkövetett és egyszersmind objective sulyos büntetendő cselekmények egészen külön cathegoriába tartoznak; mig ellenben a gondatlanságból származó törvényszegések: csakis az objective nem sulyos szándékos cselekményekkel képeznek egy osztályt.
Szándék alatt azon föltevés értetik, melynél fogva valaki, tudva és akarva teszi, illetőleg elmulasztja azt, a minek elkövetésére, illetőleg elmulasztására a törvény büntetést rendelt. Szándékosan tenni valamit, vagy pedig föltett akarattal tenni: átalános szempontból egyértelmü. A büntetőtörvénykönyvek értelmében azonban a szándék két eszmét fejezi ki: 1) annak ismeretét, hogy a cselekmény büntetendő; és 2) az akaratnak azon szabad megállapodását, azon elhatározását, hogy e cselekmény véghezvitessék. „La volonté intelligente et libre de la personne.„
Annak ismerete, hogy a cselekmény büntetendő, két tényezőt föltételez: az első a felismerő, a megkülönböztető tehetség birása (76. §), a második, a törvény - mely ezen cselekmény elkövetésére büntetést szab. (2. §) A törvénynek egyébiránt - hogy az valódilag az legyen: az államjog szerint, a törvényhozásra hivatott hatalmi tényezők által, az abban meghatározott módon kellett létrejönnie, s egyszersmind kihirdetve lennie. Messzire vezetne, ha azon kérdés itt elemeztetnék: van-e joga a polgárnak valamely - a törvény alakszerü külkellékeivel biró, és az e végre megállapitott formák szerint kihirdetett szabályt nem törvénynek tekinteni? illetőleg joga van-e a birónak azon szabálytól a kötelező erőt megtagadni: azon okból, mert például az országgyülés mindkét házának többsége nem szavazta meg? vagy mert az egyik ház nem volt rendesen megalakitva? vagy például: mert az azon kérdés fölötti intézkedés nem tartozik a magyar országgyülés hatósági körébe, hanem a horvát-szlavon-dalmát országgyülés autonomicus törvényhozásának tárgyát képezi? Ezek lényegileg közjogi kérdések, s tüzetesebben máshelyütt tárgyalandók. Itt e szakasznál a törvény szándékos vagy gondatlanságból elkövetett megsértése képezvén az elhatározó mozzanatot: a sulypont a törvény külkellékére, annak rendes kihirdetésére esik. A kihirdetett törvényre vonatkozólag sanctionálja az állam azon szabályt, hogy azt a törvénysértőnek tudnia kellett. (80. §)
De a büntettekre és vétségekre vonatkozólag e sanctio a cselekmények természete által is jogszerüsittetik; mert büntettek és vétségek alatt - csaknem kivétel nélkül - oly cselekmények értetnek, melyeknek tiltott voltát a társadalomban élő és észszel biró lényeknek, külön tételes törvény nélkül is, a lelkiismeret és az ész revelálja. Hogy nem szabad embertársát megölni, hogy nem szabad más vagyonát ellopni, hogy nem szabad az államrendet erőszakkal megzavarni: azt tételes törvény nélkül is tudja és érzi mindenki. Ez oly törvény, melyre Cicero mondása teljes joggal alkalmazható: „Est enim haec judices, non scripta, sed nata lex, quam non didicimus, accepimus, legimus; verum ex natura ipsa arripuimus, hausimus, expressimus.” A cselekmények - ezen önmagában és lényegük szerinti bünös voltában találja jogosultságát azon mindenütt uralkodó büntetőjogi szabály is, mely szerint mindenik állam, az ő területén létező külföldieket is, azon percztől fogva, melyben területére lépnek, saját büntetőtörvényeinek veti alá, nem engedve helyt azon kifogásnak, hogy az elkövetett cselekmény büntető minőségét nem ismerték, s nem volt alkalmuk az azt tiltó törvényről maguknak tudomást szerezni.
Mennyiben alkalmazható ezen indok a rendőri - s különösen az egyes községek területére nézve kiadott helyi rendőri - szabályokra nézve: ennek taglalása s indokolása nem tartozik ide. De ez nem is csonkitja a büntetteket és vétségeket illetőleg a kiemelt alaptétel erejét és jogosultságát.
Az akarat, a tett által, vagy is - a mi criminalisticai értelemben nem ugyanaz - a cselekmény által hat a külvilágra; ezen közege által idéz elő abban változást. Ha tehát az, a mi az akarat és a cselekvés együttes müködése, e kettőnek öszhangzása folytán létrejő, a büntetőtörvénybe ütközik: ez büntetendő cselekményt képez. De némely büntettekre és vétségekre vonatkozólag az akaratnak egy különös irányát, vagyis egy különösen meghatározott czél elérésére irányzott müködését követeli a törvény, akkint, hogy a cselekmény nem válik büntetendővé az elkövetés szándékossága által, ha csak e szándék nem vala irányozva a törvény által különösen megjelölt czélra. Másrészről pedig vannak oly büntetendő cselekmények is, melyeknek szándékos elkövetése minden esetben büntettet vagy vétséget állapit ugyan meg; de melynek természete és nemei változnak a szerint, a mint az akarat irányzata változik.
A hamispénzkészités nem képez büntetendő cselekményt, ha az utánzás nem azon szándékból eszközöltetett, hogy az utánzott darab valódi pénz gyanánt tétessék a forgalomba. A szándékos utánzás tehát nem elegendő, hanem ehhez még egy további szándéknak, a forgalomba tétel szándékának, mint czélnak kell járulnia, hogy a cselekmény, a törvényjavaslat 196. §-a szerint pénzhamisitást képezzen.
Ez okból az, a ki csupán ügyességének kipróbálása, avagy gyüjteményének kiegészitése végett utánoz akár fémpénzt, akár papirpénzt: pénzhamisitást a törvény értelmében nem követ el; mert hiányzik a különös szándék, vagyis a szándék arra, hogy az utánzott darabot forgalomba tegye.
Ez esetben a különös szándék hiánya, a cselekmény bünösségét szünteti meg. De vannak esetek, melyekben szintén kivántatik a különös szándék, a nélkül azonban, hogy ennek hiánya, a concret cselekményt büntetlenné tenné. A cselekmény, ha szándékosan követtetett el, büntetendő: csupán a büntett természete változik, a különös czél különbsége szerint.
Igy például csalásnál, - a szándékos és ravasz fondorlatok általi kárositó tévedésbe ejtésen fölül azon különös szándék is kivántatik, hogy ez által valakinek jogtalan haszon szereztessék. Ha tehát ez utóbbi szándék - e czél hiányzik: ez esetben a megkárositó fondorlat által nem állapittathatik meg a csalás. Ámde ez nem zárja ki, hogy más büntetendő cselekmény ne foroghasson fenn, például: „más ingó vagyonának szándékos megrongálása.” Ezen utóbbi cselekmény fog fenforogni: ha a posztófinomitó, a finomitás czéljából neki átadott szövetet szándékosan oly folyadékba mártja, mely azt megrontja és használhatatlanná teszi.
A kárositó szándékkal, és ravasz fondorlattal véghezvitt cselekmény ez esetben is létez, ép ugy, mint az előbbeniben; sőt a kárositott alanyra vonatkozólag mindkettőnek hatása ugyanaz; de mert az utóbbi esetben a czél egyedül a megkárositás volt, s nem egyszersmind az ez által valaki számára elérendő haszon: ez okból, az objective azonos cselekmény, a czél szempontjából, más nemü büntetté válik.
A német criminalisták, három megkülönböztetést állapitanak meg, s mindeniket külön szó által fejezik ki. A „Vorsatz,” „Absicht,” és „Zweck” három külön szellemi tevékenység szerint czéloztatik meghatároztatni.
A mi minket illet, - eltekintve attól, hogy az „Absicht” és „Zweck” közötti különbséget a német tudósok sem egyenlően határozzák meg, s hogy tehát e tekintetben a hármas különbség jelentősége még igenis vitás, - mi nyelvi szempontból sem használhatnók a hármas megkülönböztetést, a mint azt sem a francziák, sem az olaszok nem alkalmazzák.
Hogy a német tudósok között is mennyire vitás e megkülönböztetés, az bármelyik elsőrendü irónak egy másik kitünőség által erre vonatkozólag adott meghatározásának összehasonlitásából kitünik. Különbözik Berner meghatározása Hölschaer-étől, s mindkettőé különbözik Bar-étől, a ki ismét mást mond, mint Schütze vagy John. Alig érthető egyébiránt, a mit e kérdésben Hölschner állit:
„Indem wir den Erfolg nicht als Wirkung, die ihre Uhrsache im Willen hat, sondern als in sich abgeschlossene Thatsache, die in ihrer Wirklichkeit denkend vorher gesetzt und gesehen worden war, auffassen, so bezeichnen wir dieses Verhältniss des Erfolges zur Denkthätigkeit des Handelnden als Absicht, und den Erfolg als einen absichtlichen, insoferne seine Wirksamkeit eine vorher gedachte war”.
Igaza van John-nak, midőn arra utal, hogy e szavakra ne fektettessék nagy suly. Nem az a kérdés, hogy bizonyos szavaknak fogalma határoztassék meg, hanem az, hogy egyátalán szükség van-e a törvényben magára az azon szó által megjelölt eszmére?
”Nem helyes bizonyos szavakat, milyenek: Entschluss, Vorsatz, Absicht, Motiv, Zweck, mint adott valamit tekinteni, és ezen szavak fogalom-meghatározását és jelentőségök különbségeit megállapitani akarni. Sokkal helyesebb figyelembe venni azt, mire van szüksége a büntető törvénykönyvnek? és azután a mutatkozott szükségnek megfelelő szavakat keresni és azokat alkalmazni”.
A jelen század első évtizedében létrejött büntetőtörvénykönyvek meghatározzák nemcsak a dolust és a culpát, hanem ezeknek egyes fajait is.
Az 1843. évi törvényjavaslat 3 fejezete szintén tartalmaz több ily megállapitást; sőt a 38. § egy tulajdonképen pocessualis szabályt is mond ki; utasitást adván arra nézve, hogy mire kellessék figyelni annak megállapitásánál, hogy forog-e fenn szándékosság vagy nem? s illetőleg, hogy miből következtethetni a szándék létére?
A legujabb törvénykönyvek kivétel nélkül mellőzik a dolus és a culpa, valamint ezek fajainak felemlitését és meghatározását, minthogy ez nem a törvény, hanem a tudomány feladata. Egyátalán ma már mindenki tisztában van azzal, hogy a dolus és a culpa kérdése nem is különithető el a causalis nexus igen nehéz és igen bonyolódott kérdéseitől.
Bizonyos jelenségek, okai más jelenségeknek; s ez utóbbiak, valamint az előbbiek is - a mennyiben emberi cselekményről van szó - a cselekvő tudatában tükröződtek vissza, mielőtt még valósággal létrejöttek volna. Ezen utóbbi szempont, a dolust és a culpát a legszorosabb viszonyba hozza a causalis nexussal, akként, hogy e kettő egymástól nem is választható el.
Ez pedig igen messzire vezetne, ugy hogy az anyag a törvényhozás számára csaknem legyőzhetetlen.
Nincs kimeritve a kérdés, ha megmondatik hogy: „a büntető törvény elleni szándékos cselekvések vagy mulasztások mindazon bekövetkezett eredményei, melyek a törvényszegőnek czélzatában voltak, szintén szándékosaknak tekintendők” Itt tulajdonképen a cselekmény szándékos következményeinek a tettes elleni beszámitása czéloztatik kimondatni, a mi azonban ily egyszerü fogalmazással több tekintetben nem nyujt megoldást. A szabály még negativ irányban sem oldja meg a feladatot; t. i. azon irányban, hogy a szándékos tettnek nem szándékolt következményei nem számitandók be, vagy csak culpául számitandók be annak, a ki azon tettet elkövette. Mert még ez esetben is itt van a „culpa dolo determinata”, mely a szándékos - tehát a tettes „czélzatában” volt - eredményen kivül más, t. i. a tettes „czélzatában” nem volt eredményben, találja létföltételét, nem hagyható figyelmen kivül s az eredmény beszámitását teszi szükségessé, a nélkül, hogy az szándékolt lett volna s a nélkül, hogy az más részről a pusztán „vétkes” vigyázatlanság szempontja alá lenne kényszerithető.
De visszatérve az előbbi, a positiv formulázásra, mennyi nehézség, mennyi kétely, mennyi - egyedül a tudomány s a tudományra alapitott elvekre fektetett, és ez okból - csak is a biztos és határozott gyakorlat által megoldható kérdés rejlik ezen oly egyszerünek és világosnak látszó néhány sorban!
Valaki gyilkossági szándékkal megsebesit egy embert, oly sulyosan, hogy halála rövid idő mulva kikerülhetetlenül bekövetkezendő lett volna; egy másik azonban, a földön heverve látván a megsebesültet, a ki neki ellensége, s nem tudva azt, hogy felüdülése absolut lehetetlen, egy lövést intéz ellene, melynek következtében az rögtön meghal. A két tettes közül, melyiknek számitandó be az eredmény? Melyik követte el a gyilkosságot?
A halál előidézése szándékában volt az első tettesnek is, s cselekvéséből biztosan bekövetkezett volna a halál, de ugyanezen eredmény előidézése szándékában volt a másik tettesnek is, a kinek cselekménye folytán a halál rövidebb idő alatt következett be.
A megoldást a causalis nexus-ban kell keresnünk, illetőleg azon kérdésben, hogy melyik cselekmény képezte a tettleg bekövetkezett halál okát? Vagyis: meg van-e szakitva az első sebesités és a meggyilkoltnak halála közötti okozati összefüggés, a másik egyén által elkövetett cselekmény által?
A kérdés már a római jogászok által fel volt vetve s ekkép intéztetett el:
„Celsus autem scribit; si a lius mortifero vulnere percusserit, alius postea exanimaverit, priorem quidem non teneri quasi occiderit, - sed quia vulneraverit, quia ex aliu vulnere periit; posteriorem teneri, quia occidit, quod et Marcello placet et est probalibilius.”
Ezen megoldást fogadja el Bar is, helyesen érvelve: „hogy az előbb bekövetkező halál az utóbbi tettes cselekményének eredménye volt; azon eredmény pedig, melyet az előbbi tettes előidézni szándékolt, egyátalán nem következett be.”
Sokféle alakban merülhet fel ugyanazon kérdés, s az elintézés is változni fog azon többféle módositások szerint, a mint egy vagy másik körülmény változik. Például: az eredmény az, melyet a tettes szándékolt: de a cselekmény és az eredmény között a közbeeső körülményeknek, más személy vagy a természeti erőknek, több esetben előrelátott és számitásba vett vagy előreláthatlan, vagy legalább rendszeresen bekövetkezni nem szokott behatása vegyül közbe. Ily esetekben hasztalanul keresünk helyes elintézést egyedül a szándékolt eredmény bekövetkezésében: mert mindenek előtt az határozandó meg, hogy melyik tettnek, mulasztásnak, illetőleg mely közbeeső erőnek következménye volt, a bekövetkezett, habár magának a tettesnek is szándékában volt eredmény? De az okok és okozatok összefüggésének lánczolatában még egyéb figyelembe veendő mozzanatok is mutatkoznak. Föltétele - nem oka - volt-e a későbbi cselekmény hatásának az előbbi cselekmény? Egyátalán a föltételnek megkülönböztetése az eredmény okától s másrészről mindkettőnek viszonylatba hozatala egymással, a helyes megállapitásnak szintén lényeges és mellőzhetetlen tényezőjét, elemét képezi.
Ezen és sok egyéb a szándékkal szorosan összefüggő kérdésekre nézve, melyeknek az eredmény ritkán felel meg ugy, hogy az, az akaratnak, vagyis az elhatározás idején a tettes bensejében reflectált képnek mintegy photographiája legyen: e kérdésekre nézve a dolus és culpa tekintetében használt eddigi formájuk nem elégitenek ki. Magának a szándéknak és az eredménynek pusztán és a közbeneső körülményektől elvont odaállitása tehát nem oldja meg a kérdést; ez csakis összefüggésben a causalis nexussal oldható meg.
Igy állván a dolog, a törvény, ha még oly casuisticus is, nem adhat kielégitő feleletet, s ez okból a szándék és a culpa tanának törvénybe foglalása mindenütt mellőztetett. Hogy van dolus generalis és specialis, hogy van dolus determinatus et indeterminatus, van dolus eventualis, praemeditatus és repentinus, ez ismeretes dolog. De alig van közöttük egy is, melynek jelentősége és hordereje vitás nem volna. Ismeretes a „culpa dolu determinata” is, a mi helyesen elemezve, semmi egyéb, mint a dolus és culpa concursusa. De mindez a tudomány s nem a törvény általi meghatározásnak tárgya.
Helyesen mondja Berner a szászországi büntetőtörvénykönyvről irt birálatában:
„Über die Ungehörigkeit, Definitionen über Vorsatz und Absicht, bestimmte und unbestimmte Absicht, Unbedachtsamkeit (ein Ausdruck, der ohnehin nicht einmal den ganzen Begriff der Fahrlässigkeit deckt), endlich gar über das Zusammentreffen von Vorsatz und Unbedachtsamkeit in ein Gesetzbuch aufzunehmen, verlieren wir kein Wort mehr; das ganze vierte Kapitel „Vom rechtswidrigen Vorsatze und von der Unbedachtsamkeit” ist zu streichen.”
De a culpa - a gondatlanság - tekintetében sem oly egyszerü ma már a kérdés, a mint ez sokáig teljes megnyugvással tartott. Ennek elemeit s az általa átfoglalt eszméket sem hagyta érintetlenül a buvárlat s különösen azon tétel, hogy a gondatlanság a szándék teljes kizárása volna, ma már aligha fog állittatni; mert azt senki sem vonja kétségbe, a mit Hölschner mond: „hogy a culposus delictumnál nem csupán a sértő eredmény, hanem a cselekmény büntetendő; ez pedig a vétkes akarat-elhatározást, valamint az ez által okozott sérelmes eredményt együtt foglalja át”.
Nem az akarathiány tehát, a mi a dolust elválasztja a culpától, hanem csupán az akarat tevékenységének foka. Az akaratnak csupán negativ magatartása sohasem lesz képes valamely eredményt előidézni. Semmiből nem lehet semmi, az erkölcsi ugy mint az anyagi életben. Az „eseményről”, s a mi ezzel egyértelmü, az értelmétől megfosztott ember tettéről itt természetesen nincs szó. A culpánál is a causalis nexusra van utalva a biró; mert kétségtelen, hogy a culposus eredmény mindig egy szándékos cselekménynek következménye, akár legyen a szándékosan véghezvitt cselekmény magában is büntetendő, s az ehhez járuló, nem szándékolt eredmény sulyosbitsa a beszámitást, mint például, a ki szándékosan testi sértést követ el, de e szándékos cselekvéséből egy nem szándékos következmény, a megsértettnek halála származott; akár pedig megengedett legyen a szándékos cselekmény, melynek nem szándékolt következményét képezi a culposus eredmény; például a vadász vadra lővén az erdőben, vigyázatlanul egy embert lő meg. Mindkét esetben a causalis nexus szembe ötlik, s mindkét eset az akarattal, de nem mindig dolose véghezvitt tettnek, a nemszándékolt sérelmes eredménynyel való összefüggését tünteti elő. Mindkét esetben tehát nem az akarathiány, hanem az akarat tevékenységének nem elégséges felfokozása által jó létre a culpa. Az akarat ugyanis nem fejté ki azon erélyt, hogy az elhatározásnál, a tettnek lehető következményei a tettesben reflectáltak volna.
Nem hallgatható el végre, hogy a jelen törvényjavaslat 75. §-ában foglaltaknak tételes megállapitása nem szükséges föltétlenül; s hogy ennek kihagyása által a törvénykönyvbe felveendő intézkedésekben hiány nem idéztetnék elő; épen ugy, mint nem képezne hiányt, ha a belga büntetőtörvénykönyv 416-ik czikkében nem ismételtetnék az, a mi már a 70-ik czikkben megmondatott.
A büntetendő cselekmények átalános jellegének - az ezen szakaszban megjelölt két lételeme inkább figyelmeztetésül emeltetett ki, mintsem mulhatlanul szükséges szabály gyanánt, s az egész szakasz fölvételének indoka ugyanaz, mely a 66. § 1. pontjának felvételénél irányadó volt. A szöveg megállapitásánál nem kerülte ki a figyelmet, hogy a mi e szakaszban a szándékra vonatkozólag mondatik, az a 76. és 77. §-ban is foglaltatik; s hogy a gondatlanságot, mint bizonyos vétségek egyik tényezőjét, az ezen vétségek ismérveit megállapitó szakaszok elég világosan megjelölik. Mindazonáltal számitásba vétetett, hogy az 1843-ik évi törvényjavaslat még sokkal részletesebb intézkedések felvételét tartotta szükségesnek; továbbá, hogy az abastractiókhoz még nem igen szokott joggyakorlatunkra való tekintettel, czélszerü lehet, ha ezen semmikép nem controvertálható, semmi kifogás, semmi kivétel alá nem vethető egyszerü két szabály, egy átalános rendelkezésben összefoglaltan, egyenesen is kimondatik.
Az ember igen gyakran kénytelen harczot küzdeni a bensejében tevékeny ingerekkel, vágyakkal, ösztönökkel, indulatokkal, szenvedélyekkel és kötelességeivel, mely harczban elhatározása majd az egyik, majd a másik hatóerő felé hajlik, a mint vagy erkölcsi ereje nagyobb, mint az az ellen müködő ösztönök, vagy pedig a laza erkölcsiség a gonosz ösztönöknek engedi át a hatalmat. De ritka kivételekkel választása szabad a kötelesség és indulata közt; maga határozhatja el magát vagy a kötelesség parancsának követésére, vagy az erkölcstelen hatások sugallata szerinti cselekvésre.
Az elhatározás ezen szabadsága képezi a beszámithatás első s átalános föltételét.
De az elhatározás némely esetben igen nehéz. Többször nem az illető alany bensejében támadt ingerekkel foly a kötelesség harcza, nem a vágyak spontaneus kielégitése képezi az inditó erőt, mely őt a kötelesség megszegésére ösztönzi: hanem külerő, külhatás által hozatik oly állapotba, melyben csak is két rosz között, - a kötelesség megszegése vagy egy kikerülhetlen csapás eltürése között - lehet választania.
A büntető törvényeknek számba kell venniök e két helyzetet, s megállapitásaikat összhangzásba hozniok az objective büntetendő kötelességszegést képező cselekmény elkövetőjének elhatározási, illetőleg választási szabadságával. Ez a föladata a beszámitási tannak, vagyis első rendben - a beszámithatóság iránt, a büntető törvényekben megállapitandó szabályoknak.
Beszámitás alatt a tettesnek felelősség tétele értetik. A beszámitás egyértelmü a bünösséggel, ugy, hogy midőn az mondatik ki, hogy valamely tett valakinek beszámitható: ezzel az van kimondva, hogy azon személy a kérdéses cselekmény elkövetésében bünös.
Az előbbeni fejezet positiv alakban és egész átalánosságban fejezte ki a beszámithatóság alapföltételét: ezen fejezet negative és részletesen határozza meg: mely esetben nincs helye a tett beszámitásának, Nem számitható be a tett, ha azt, a ki a törvény által tiltott külcselekményt elkövette: annak elkövetésében bünösség nem terheli. A bünösség pedig, - a mint kiemeltetett - vagy az által van kizárva, mert a felismerés, illetőleg az elhatározhatás szabadsága hiányzott, vagy pedig az által: mert a választás szabadsága a büntetőtörvény által meghatározott fokban volt korlátozva.
„L'imputation est une declaration d'imputabilité appliquée á un acte determiné, comme ayant été l'oeuvre d'un individeu designé C'est la conscience appliquée aux autres, un jugement”.
De megtörténhetik, hogy az elkövetett tett teljesen beszámitható a tettesnek. Ez tudva és akarva követte el a törvényszegést, azon képességgel birt, hogy cselekvésének büntetendő voltát felismerhette és választási szabadsága sem volt annyira korlátozva, hogy ne terhelné őt bünösség a miatt, mert a fenforgott viszonyok között - a kötelesség megszegésére határozta el magát: mindazonáltal kora, lelki állapota vagy a külviszonyok oly figyelemreméltó körülményeket tüntetnek fel, melyek az igazságos retributio elvei szerint lehetetlenné teszik, hogy az ezen viszonyok között elkövetett cselekménye miatt ugyanazon büntetéssel büntettessék, mint a mely azt érné, a ki azon büntettet vagy vétséget szintén elkövette, de a kire nézve e körülmények nem forognak fenn. Ily esetekben nem ugyan a cselekmény beszámithatósága, hanem a bünösség beszámitása száll alább. A tett teljesen beszámitható; de a büntetés kimérése változik, azon viszonyok és körülmények sulya szerint, melyek a kötelesség megsértésének coefficiensei voltak.
A büntett és a bünösség beszámitása képezi tehát a jelen fejezet intézkedéseinek főbb tárgyait, melyekhez azonban még egyéb, - a fejezet czime által összetartott, de magával a beszámitással csak lazább összefüggésben álló intézkedések is csatoltatnak. Több részei levén ez okból a fejezetnek, az ebben foglalt intézkedések és külön elvekből indokolandók: miért is az egész fejezetnek indokolása, az ebben tárgyalt materiák összességére kiterjedő átalános elvekből és szempontokból nem lehetséges s e helyett mindenik rész külön sajátságos elve szempontjai szerint indokolandó.
Nem számitható be a cselekmény annak, a ki midőn azt elkövette, öntudatlan állapotban volt, vagy ha elmebetegsége meg volt zavarva s e miatt akaratának szabad elhatározási képességével nem birt.”
Már az előző fejezet indokaiban kiemeltetett, hogy a szándék: a felismerést vagyis az értelem birását - és a szabadságot tételezi fel: a jelen § pedig gyakorlatilag alkalmazza az előbbinek enuntiatioját, kimondván: hogy beszámithatóságot nem ismer a büntető-törvény, ha a tett véghezvitelekor, e két elem egyike hiányzott; mert ez esetben szándékos tett nem követtetett el; büntetendő cselekmény tehát nem jött létre.
Kétségtelenül fel fog tünni, hogy e szakasz szövegezésénél más methodus követtetett, mint az 1843-iki törvényjavaslat 73-ik §-ának ugyanezen eszmét kifejezni czélzó szövegezésénél, mely az elmezavar vagy a felismerő tehetség hiányának eseteit limitative jelöli meg.
Köztudomásu dolog, hogy e szövegre vonatkozólag annak idején Mittermaier is észrevételeket tett: ámbár az értelmi tehetség hiánya eseteinek limitativ elősorolása az előbbi törvénykönyvekben csaknem általános volt; még az 1851. évi porosz büntető törvénykönyv 40. §-a is, a franczia büntető törvénykönyv 64. §-ának mintájára az őrülteket és a hüléket (wahnsinnig oder blödsinnig) emliti; sőt még az 1861. évben hatályba lépett bajor büntető törvénykönyv 67-ik §-a is; de ez már csak is exemplificative jelöli meg a felismerést és az önelhatározást kizáró okok között a hütlenséget, az őrültséget, az őrjöngést (Raserei) és a részegség legmagasabb fokát; mindazonáltal az előrehaladt psychiatria tanainak eredménye szerint „vagy a hasonló okok” záradékával kimondva, hogy a különösen megjelölt okok által nem tartja kimeritve a felismerést kizáró eseteket.
A német birodalomban jelenleg hatályban levő büntető törvénykönyv első tervezetének megállapitása előtt, az igazságügyminister inditványára, különösen orvosi szempontból beható és tudományos tárgyalás alá vétetett a nagyfontosságu kérdés. Az orvosok oda nyilatkoztak, hogy az elmezavar azon két alakja, melyeket a porosz büntetőtörvénykönyv kiemel, nem meriti ki a szellemi állapot mindazon eseteit, melyekben a beszámithatás ki van zárva; s ha ennélfogva a biróság csupán azon kérdést intézi az orvoshoz: vajjon őrült vagy hüle-e a vádlott? az orvos több esetben kénytelen tagadó választ adni, ámbár meg van győződve, hogy az illető vádlott szellemileg meg van zavarodva s nincs oly lelki állapotban, melyben tette beszámitható; mig ellenkezőleg, ha azon kérdés intéztetik az orvoshoz: vajjon beszámitható szellemi állapotban van-e a vádlott? ez esetben a biróság lép ki azon korlátokból, melyeket a törvény eléje tüzött az által, hogy csak is két formáját határozván meg a szellemi megzavarodásnak, melyben a beszámithatlanságot a törvény világos és határozott rendelkezése szerint a biróságnak elfogadnia szabad.
Nagyfontosságu és a büntető törvények szempontjából különösen tanulságos, a mit a feleletre felhivott szaktudások az elmebetegség egyes formáira és jelenségeire nézve mondanak; nevezetesen: hogy az elmezavar esetében előfordulhat, hogy az abban szenvedő cselekményét erkölcsileg és ethicailag undoknak ismeri fel; tudja azt, hogy tette büntetést és mily büntetést von maga után: és mégis a legátgondoltabb módon előkésziti s tervszerüleg végrehajtja azt, ső a cselekmény következményeit magától minden módon elháritani törekszik.
„A felismerés és átgondolás csupán egyes tényezők azon számtalan tényezők között, a melyeknek eredménye a cselekmény; mert a szabadságnak kizárása más okoktól is lehet föltételezve, mint csupán attól, hogy az átgondolás hiányzott, illetőleg, hogy az átgondolási képesség nem létezett”.
Kimondják a szakértők: hogy a szellemi állapot beszámithatóságát kizáró okoknak, a tudomány mai álláspontjával megegyező felsorolása sem értethetik el s hogy a psychiatria fejlődése, a nézetek megváltozása kimaradhatlanul ujabb nehézségeket vonnának maguk után. Ezen előzményekből önkényt következik a szakférfiak azon véleménye: hogy nemcsak az őrültség és hüleség, hanem a szellemi betegség egyes alakjainak megjelölése egyátalán kihagyandó a törvény szövegéből s e helyett az „elmebetegség” szó volna használandó. A tapasztalatra hivatkozva, kiemelik egyébiránt a szaktudósok: hogy az akarat szabad elhatározása ki lehet zárva, ámbár elmebetegség nem létez; ily esetek: a részegség bizonyos fokai, a lázdelirium (Fieberdelirium) az álomkór (Schlaftrunkenheit) stb.
Önként következik tehát: hogy a törvény szövegezésénél mindezen szempontok figyelembe veendők; s hogy nem helyes azon szöveg, mely az egyes kórállapotok felsorolása által a többieket kizárná; vagy mely által csupán az elmebetegség eseteire szorittatnék a lelki állapotból származó beszámithatóság kizárása.
A törvényszövegező bizottság az imént kivonatilag megismertetett vélemény után ekkép állapitotta meg a törvényjavaslatnak idevonatkozó rendelkezését:
§. 46.
„Eine Hadlung ist als Verbrechen oder Vergehen nicht zu betrachten, wenn die freie Willensbestimmung des Thäters zur Zeit der That ausgeschlossen war.
A törvényjavaslat ezen rendelkezése nem találtatott kielégitőnek, különösen Berner emelte fel hathatós szavát a szöveg ellen.
Mindenekelőtt nem találta helyesnek azon kifejezést: hogy a cselekmény nem tekinthető büntettnek vagy vétségnek; ennél megfelelőbbnek, logicailag következetesebbnek tartja Berner a porosz BTK. szövegét, mely azt mondja:
„Nem létez büntett vagy vétség, ha - stb.”
Hibásnak és a gyakorlat eredményeivel ellenkezőnek nyilvánitja továbbá a nevezett tudós, a beszámitást megszüntető szellemi okoknak csupán az akaratszabadság kizárására szoritását.
„Nem volt helyes - ugymond - azért, mert az őrültség és a hüleség fogalmai szűkeknek találtattak: a szellem megzavarásáról egészen hallgatni s ezt az akarat szabadságának megszünése alá elrejteni.”
Miután kimutatta, hogy vannak esetek, melyekben a szabad akarat nincs korlátozva, de a beszámithatóság mégis ki van zárva: a következő szöveget hozza javaslatba:
„Ein Verbrechen oder Vergehen ist nicht vorhanden, wenn zur Zeit der That die Geistesthätigkeit des Thäters gestört, oder seine freie Willensbestimmung durch Gewalt oder durch Drohungen ausgeschlossen war.”
Összehasonlitva a német birodalmi BTK. 51. §-át ez utóbbi szöveggel ki fog tünni: hogy ez irányadó volt a törvény szövegének megállapitásánál s hogy csekély grammaticai változtatáson kivül s az öntudatlan állapotnak” mint az imputabilitást kizáró s az elmebetegségtől különböző állapotnak fölvételével: Berner javaslata ment át a büntetőtörvénykönyvbe.
Nem kevésbé mély, nem kevésbé alapos és körülményes vizsgálat tárgyát képezte a kérdés Olaszországban, a büntetőtörvénykönyv tervezetének elkészitésével megbizott mindkét bizottság részéről.
Az első - a De Falco-féle - tervezet kizárta a beszámitást „ha vádlott a tett végrehajtásakor észnélküli - stato di demenza - állapotban volt; vagy oly kül-erő által kényszerittetett, melynek nem volt képest ellentállani.”
Az 1866 évi márcz. 19-kén tartott ülésben, vita alá vétetett a kérdés. Carrara tanár, a helyett, hogy szellemi tehetségek kizárásának egyes fajai jelöltetnének meg: egy átalános formula elfogadását ajánlá; kiemelve a veszélyeket, melyek a kórállapotok egyikének vagy többnek megjelöléséből származnak. Discussio alá vétetett a „demenza” szónak értelme, mely a bizottság által adott értelmezés szerint az elmetehetség hiányát - privazione mentale - jelenti. Pessina más formulázást ajánlott, mely csekély változtatással el is fogadtatott. Mindazonáltal 1867. évi február 17-kén, a bizottság ismételten tárgyalás alá vette a kérdést.
A „privazione di mente” elmellőzésével s a „coscienza di soui atti” helyett ezen kifejezés ajánltatott: „coscienza della sua reitá” vagy: „della reitá de suoi atti.” A kifejezés hibás volta különösen Ambrosoli által theoreticailag és egy valósággal megtörtént eset felhozásával kimutattatván, a bizottság a következő szövegben állapodott meg:
„Art. 47. § 1. Non é imputabile di reato colui che nel momento in cui comisse il fatto,
a) si trova in tale stato da non avere la coscienza de suoi atti, ovvero,
b) vi fu costretto da una forza alla quale non ha potuto resistere.”
Még részletesebben és még behatóbban tárgyalta a kérdést a második bizottság, mely az előtte létezett véleményeken felül Ambrosoli-t nézetének részletes kifejtésére felhiván: a 47. § fölötti tárgyalást ennek irásban benyujtott, terjedelmes és nagy figyelmet érdemlő előterjesztésével együtt 1869. évi nov. 3-kán tárgyalta. A kifejezés: „coscienza de suoi atti” - saját cselekményeinek tudata - minden oldalról elemeztetett s az olasz nyelv s különösen a nép általi értelmezés szempontjából kétértelmünek találtatott, de az e helyett ajánlott többi kifejezés is többféle kételyre adván okot, ismét fölvettetett a kérdés: vajjon a megoldás nehézségeinek szempontjából nem lenne-e mégis tanácsosabb, az átalános formula helyett, azon kórállapotoknak felsorolása, melyek a tettes beszámithatóságát megszüntetik? Ez azonban a fajok sokasága, a nomenclatura sokértelmüsége, a nemek és fajok különbségeinek a tüzetességet nélkülöző határozatlansága miatt: a második bizottság átlal is ép ugy kivihetetlennek találtatott, a mint kivihetlennek mutatkozott e rendszer az első bizottság birálata folytán s a mint kivihetlennek és veszélyesnek ismertetett ez el az északnémet szövetség szaktudósai részéről.
Minden viszonylat és minden vonatkozásnak számbavétele, a többrendü módositások előnyeinek és hátrányainak mérlegezése után, a második bizottság következőleg módositá az előbbinek szövegezését.
„Art 49. § 1. Non e imputabile di reato colui che nel memento in cui ha commesso il fato,
a) si trovava in stato di malattia mentale, che gli aveva tolto la conoscenza delle sue azioni, o il libero uso della sua volontá,
b) vi fu costretto da una forza esterna, alla quale non ha potuto resistere.”
Az igazságügyminister által előterjesztett törvényjavaslat 62-dik czikkében kihagyatott az akaratszabadságnak külön megemlitése s a második bizottság által ajánlott ezen szó helyett: „conoscenza” - tetteinek ismerete, az első bizottság által elfogadott szó „coscienza” - tetteinek öntudata állittatott helyre.
A 62. czikk ennek folytán következőleg szól:
Art. 62.
„§ 1. Non é imputabile di reato colui che, nel momento in cui commise il fatto, era in tale stato d'infermitá di mente da non avere la coscienza dei suoi atti; ovvero vi fu costretto da una forza esterna, alla quale non poté resistere.”
A német- és az olaszországi munkálatok habár kivonatos megismertetése, fölöslegessé teszi a többi törvényhozási és törvény-előkészitési munkálatok ide vonatkozó részének tüzetesebb előterjesztését. Azon alapos tanulmányok, melyeknek tárgyát a fenforgó kérdés e két államban képezé, tulajdonává lettek az egész polgárosult világnak s elegendők arra nézve, hogy a feladat teljes tudatával s mindenik rendszer előnyeinek és hátrányainak, valamint a kifejezések horderejének teljes ismeretével állapittasék meg a nagyfontosságu intézkedés.
A feladat, - a mennyiben a szellemi hiányt illeti - igen egyszerü; kifejezni kell azt, hogy csupán az esetben számitható be a külsőleg - büntettet, illetőleg vétséget képező cselekmény, ha tettese tudva és akarva követte el azt, a mit elkövetett. De a mily egyszerü a feladat, oly nehézséggel van összekötve annak kifejezése - a törvénykezés czéljaira szükséges tüzetességgel, oly kifejezése ugyan is, hogy mindaz megmondassék, a mit megmondani kell, de egyuttal kizárassék annak lehetősége, hogy a szavaknak messzebb terjedő - s bizonyos psychologiai irányra való tekintettel - veszélyes értelmezés tulajdonittassék.
A törvényjavaslat 76. §-a külön megjelöli az esetet, ha a tettes „öntudatlan állapotban” volt. Ezzel az alvajárás, az álomkór s a részegség azon foka, mely az embert öntudatától teljesen megfosztja, s hasonló, az öntudatot megszüntető állapotok eléggé meg vannak jelölve, s egyszersmind megkülönböztetve az elmekór eseteitől. Elég van téve ez által a szaktudósok tapasztalatain alapuló azon felismerésnek és megállapitásnak, hogy vannak állapotok, melyekben az ember nem tudja mit cselekszik, ámbár elmetehetsége nincs megzavarva. Ha ily eset áll elő, s ha ily állapotban oly tett követtetett el, mely külsőleg büntettet vagy vétséget képez: a magyar biró megtalálja a törvényben, minden mesterséges értelmezés nélkül, a beszámitás kizárását megrendelő szabályt, s ennélfogva a törvény szavainak egyszerü reproductiojával utasithatja az orvost annak megállapitása végett: vajjon igaz-e hogy a concret esetben a cselekmény elkövetésekor öntudatlan állapotban volt a tettes?
A törvényjavaslat második tétele kizárja a beszámitást, ha a tettes „elmetehetsége meg volt zavarva, s e miatt akaratának szabad elhatározási képességével nem birt.”
Mely betegségek azok, melyek az elmetehetséget megzavarják? hány ilynemü kórállapot létez? melyek annak nemei és fajai? mely fajok foglaltatnak e vagy ama genericus elnevezés alatt? Az őrültség, a hüleség, a téboly, a mánia, az idiotizmus, a folia, mindez s ezeknek egyes alosztályai, az orvosoknak saját szaktudományuk szerinti meghatározásának tárgyául marad fenn; a biró nem fogja utasitani az orvost annak meghatározására, vajjon a tettes pyromániában szenvedett-e, midőn másnak tulajdonát felgyujtotta, hanem azon kérdést fogja csupán hozzá intézni: „vajjon meg volt-e elmetehetsége zavarva oly fokban, hogy e miatt elhatározási képessége ki volt zárva?
A szabad elhatározási képességnek szoros összefüggésbe hozatala a megzavart elmetehetséggel, azon szempontból szükséges, mert, mint ezt Berner igen helyesen megjegyezné: hogy ámbár az elhatározási képesség kizárásának csak a fenyegetésre és az erőszakra szoritásra, mint ezt a porosz b. t. k. tevé, nem teljesen megfelelő: de kevésbé veszélyes, mintha a szabad akarat hiánya önállólag állittatnék fel a beszámitás kizárásának tényezőjeül, s ez által az izgatottságban, a szenvedély hullámzásai alatt, a vágyak s ösztönök ingereinek, a boszunak, haragnak vagy a gyűlöletnek befolyása alatt, elkövetett büntettek eseteiben alkalom nyittatnék e cselekményeket is oly állapotban elkövetetteknek tekinteni, melyben a szabad akarat ki volt zárva. A szenvedély, az indulat elhomályositja ugyan az értelmet s akadályozza a tiszta felismerést, de nem szünteti meg a szabad akaratot; igen is, neheziti a választást, a mennyiben erős motivumául szolgál a büntett elkövetésének; de a választási képesség és igy a szabad elhatározás, ez által nincs kizárva.
Ugyanezen kérdés foglalkoztatta az olaszországi tudósokat is s különösen a második bizottság irányelvül állitotta fel, hogy oly formulázás szükséges, mely megakadályozza, hogy az erős indulat által, a választás szabadságára gyakorlott befolyás összezavartassék az értelmi tehetség működésének rövid vagy tartós, általános vagy viszonylagos szünetelésével.
Nem számitható be azon cselekmény, melyre elkövetője, legyőzhetlen erő vagy oly fenyegetés által kényszerittetett, a mely saját vagy valamelyik hozzátartozójának életét vagy testi épségét közvetlenül veszélyeztette, a mennyiben e veszély másképen elháritható nem volt.
Hozzátartozóknak tekintendők: a fel- és lemenő ágbeli rokonok és sógorok, az örökbefogadó- és tápszülők, az örökbefogadott és tápgyermekek, a házastársak, testvérek s ezek házastársai.
Ezen szakasz a szabad akarat megszünésének azon eseteiről rendelkezik, melyekben az nem a tettes értelmi állapota, hanem külerő következtében záratik ki. Ez esetekben tulajdonképen, nem a tettes értelmi állapota, hanem külerő következtében záratik ki. Ez esetekben tulajdonképen, s legközvetlenebbül nem a szabad akarat szünik meg, hanem a szabad választhatás van kizárva, illetőleg korlátozva. Az erőszak vagy a veszélyes fenyegetés befolyása alatt állónak erős akarattal kell birnia el nem követni a tettet, melyre erőszakoltatik vagy melyre - a fenyegető veszély közvetlen bekövetkezésével kényszerittetik; de vagy épen nincs hatalmában akaratát követni vagy azt csak heroicus feláldozással követhetné.
A müvelt világ törvényei mindkét esetben kizárják a beszámithatást, s ezen felfogáshoz csatlakozik a jelen törvényjavaslat is.
Régibb gyakorlatunk szempontjából kétségtelennek állithatjuk, hogy az erőszak kényszere alatt végrehajtott tett nem számittatott be a tettesnek; s ezt megerősiti Vuchetich is, állitván:
„Omnis imputatio imprimis praestruit 1) Actionem liberam seu eventum liberi arbitri,” s más helyütt:
„Vis vel absoluta est, cui coactus nullo modo resistere potest, haec, cum omne liberum arbitrium tollat, excusat ab omni reatu et sic ab omni poena absolvit; qui enim alterius vi resistere nequit, nequit libere agere.”
De épen Vuchetich nyomán, a kit Szlemenics is követ, állithatjuk, hogy a fenyegetés bármily erős s bármily veszélyes lett légyen, nem szüntette meg a beszámitást; hanem csupán a büntetés enyhitésének okát képezte.
„(Vis) hypothetica, qua mala tantum cuipiam minamur, si se voluntati nostrae non conformaverit, haec nec ab omni reatu, ac proinde nec ab omni poena excusat, quia relinquit adhuc libertatem agendi, nempe electionem inter perpetrandum delictum aut perferendum malum, sed quum agens in hoc rerum statu positus minori agat contingentia subjectiva, quum ei aut malum patrare, ut pati necesse erat, poena ei mitiganda est.”
Az 1843. évi törvényjavaslat szakitott a multnak e tanával, és fölvette a veszélyes fenyegetést is, a beszámitást kizáró körülmények közé; a 73. § d) pontja szerint a „beszámitástól és büntetéstől” menteknek nyilvánitván azokat, kiket a törvényszegésnek elkövetésére vagy ellenállhatlan külső erőszak vagy „fenyegetések kényszeritettek”. A fenyegetés azonban azon törvényjavaslat szerint csak ugy tekintethetik kényszeritőnek: „ha az, a fenyegetettnek, vagy a 72. § szerint hozzátartozóinak testére vagy életére nézve, valamely egyébként el nem háritható sulyos veszélylyel volt összekötve.„
A jelen törvényjavaslat 77. §-ának összehasonlitása az 1843. évi törvényjavaslat idézett szakaszával, igazolni fogja, hogy mindkettő egy és ugyanazon eszmét fejezi ki s mindkettő megegyez mind a tényező elemekre mind pedig az intézkedés alkalmazásának föltételeire nézve.
Erőszak alatt a 77. § értelmében azon állapot értetik, a melyben valaki ellenállhatlan physicai erő által kényszerittetik oly cselekményre vagy mulasztásra, a mely a törvény szerint büntettet vagy vétséget képez. Ily esetben ki van zárva a szabad akarat és a szabad választás is. A legyőzhetlen erő hatása alatt cselekvő ember tulajdonképen csak eszköz annak kezében, a ki ezen erőt alkalmazza. Igaz, hogy erőszak által kényszeritett cselekmény csak igen ritkán fordulhat elő; többször fog előfordulni erőszakból származott mulasztás: mert cselekvésre igen nehéz physicailag szoritani az embert; mig ellenben sokkal könnyebb a nemtevés, az elhagyás, szóval a mulasztás kierőszakolása.
Az erőnek, hogy a beszámitás kizárassék, ellenállhatlannak, olyannak kell lennie, melyet az, a ki erre hivatkozik, az adott körülmények között nem győzhetett le. Könnyü vagy egyátalán oly nyomás, mely a fennforgott viszonyok között le volt győzhető, nem igazolja más jogának megtámadását s a törvény megsértését. Csak a lehetetlenség máskép cselekedni, mint a tettes cselekedett, képezi a beszámitás kizárásának elégséges és helyes indokát. A legyőzhető erő a legyőzésére szükséges erőfeszités fokához képest a büntetés kimérésénél jő számitásba s annak nagyobb vagy csekélyebb enyhitését fogja maga után vonni; de a beszámitás teljes kizárását, a cselekmény bünösségének megszünését, ily helyzet nem igazolja s az imputabilitás megszünte, veszély nélkül nem is lenne idáig kiterjeszthető.
A physikai erőn kivül igazolási indokot, a beszámitást kizáró okot képez a psychicai erő is, illetőleg a physicai erő által előidézett psychicai hatás, a vis compulsiva. Ez abban áll, hogy az ember két közvetlen rosz közé szorittatik, melyek egyikét vagy lehetlen kikerülnie, vagy pedig döntő okoknál fogva kikerülhetlennek kell tartania. A ki ily helyzetben megszegi a törvényt, az nem cselekszik ugyan akarata ellen s szabadsága nincs megszüntetve, de választása van igen szük korlátok közé szoritva, a mint Rönne helyesen mondja: „Gewalt und Drohung heben auf oder beschränken die Wahlfreiheit”.
A ki ellen pisztoly szegeztetvén, félelmében s a veszély elháritásának czéljából hozzájárul valamely büntett elkövetéséhez - például ha a cseléd ily helyzetben gazdája kiraboltatására segédkezet nyujt: a törvény megszünteti bünösségét, ámbár a cseléd tudva és akarva követte el a büntettet képező cselekményt. A törvénynek emberi viszonyokat, a közönséges élet körülményeit kell szem előtt tartania s e szempontból nem állithatja az embert a büntett és a heroismus közé s nem követelheti, hogy csupán az esetben mentessék fel az ember a büntett undok bélyegétől és a büntetéstől, ha herosi tulajdonsággal bir. A törvény nem állithatja fel a nagy lelkek hősies és ezért csakis kivételes elhatározottságát az élet közönséges szabályául. Megemlitendő, hogy itt nem az erkölcsiség, hanem a törvény szempontjáról van szó. Erkölcsi szempontból másként áll a dolog; e szempontból, a mint nem menthetők a birák, a kik a forradalom zaja és a tömeg fenyegetése közepett lelkiismeretük ellen hozott igazságtalan itélet által feláldozzák az ártatlant, ugy ezen szempontból beszámittatik mindazon tett, melylyel a kötelesség, habár a tettesnek bármily nagy érdeke, sőt életének megmentése végett sértetik meg. Az erkölcsi absolut beszámitás, mely a lelkiismeret feladata, különbözik a büntetőtörvénykönyv beszámitásától, melyet relativ szempontok irányoznak. Az ellenkező rendelkezésnek egyébiránt csak igen ritkán lenne sikere. Helyesen jegyzi meg Rossi: „hogy a ki félvén a haláltól, hajlandóbb mást megfosztani életétől, mintsem saját életét feláldozni: az a büntetéssel való fenyegetés által sem fog visszatartatni a büntett elkövetésétől. Az anyagi rend az egyetlen, melynek fenntartása képezi az emberi igazság feladatát, nem követeli az ily rettentő viszonyok közt elkövetett tettnek megbüntetését”.
De a veszélynek nagynak, valódinak és közelinek, közvetlennek kell lennie, arányban kell állania a büntett nagyságával; mert a törvény nem engedheti meg, hogy a jogoltalom két tárgya közül a fensőbb áldoztassék fel az alantabbnak, a lényegesebb és nagyobb a kevésbé lényegesnek és csekélyebbnek.
A biró feladata - mondja Haus - megmérni a kényszer erejét, a mérlegbe vetve egy részről azon rosznak sulyát, melylyel a tettes fenyegettetett s más részről a büntettet vagy vétséget, melyet az amattól való menekülése végett elkövetett, számitásba véve egyszersmind a tettes korát, nemét és viszonyait. A törvény nem követel oly foku kényszert, mely a legszilárdabb embert is megtöri, de másrészről a bünös gyengeségek mentségére sem vetemedik.
De mindezeken fölül csupán az esetben záratik ki a beszámitás, ha a fenyegett veszély másképen nem volt elháritható, mint a büntett vagy vétség elkövetése által.
A választási jog szoros korlátok közé szorittatott; a fenyegetett számára nem volt más lehetőség, vagy ez - a létező viszonyok közt nem láthatott más lehetőséget, mint azt tenni, a mire kényszerittetett vagy azt elszenvedni, a mivel fenyegettetett. Ez lényeges, mellőzhetlen tényi eleme a törvénynek. Ha egy harmadik mód is nyitva áll, ha a veszély máskép is elháritható volt, illetőleg, ha a tettes a létezett körülmények közt tudhatta volna, hogy a veszélyt a büntett elkövetése nélkül is kikerülheti: ez esetben nem alkalmazható e kivételes törvény: ez esetben a tett büntetendő cselekményt képez s az imputabilitás lép hatályba.
A törvényjavaslat 77. §-a által elég tétetik az igazságnak és az emberi viszonyok által követelt szükségnek. Az idézett szakasz vagy a tettes vagy hozzátartozója életének vagy testi épségének veszélyeztetésétől, tehát nagy, valódi és közel vagyis közvetlen veszélyétől teszi függővé a beszámitás kizárását. E föltételek alatt elveszti a törvény az ezek kényszere alatt véghezvitt tettnek bünjellegét; de más esetben a cselekmény és annak körülményei szerint felelős marad a tettes. A törvényjavaslat ezen intézkedése összhangzásban áll a müvelt világ hasonló törvényeivel s a szöveg, melyben e közös, ugyszólván universalis eszme kifejeztetik, megfelelni látszik mindazon szempontoknak, melyeket a tudomány és a gyakorlat irányadóknak jelölnek meg. Az indokok ugyanis igazolják, hogy az uralkodó szempontok s a felismerésre jutott igazságok, a szövegezésnél nem mellőztettek.
„Kizáratik továbbá a cselekmény beszámithatósága a jogos védelem által.
Jogos védelem az, mely a megtámadott vagy másnak személye vagy vagyona ellen intézett vagy azt fenyegető jogtalan, tettleges és közvetlen megtámadásnak elháritására szükséges.
A jogos védelemnek félelemből, ijjedtségből vagy megzavarodásból származott tulhágása nem büntettetik.”
Erő az erőszak ellen! Ezen átalános formulával jellemezhető a jogos védelem. E formula helyesebb és tüzetesebben fejezi ki a kifejezendő eszmét, mint a német szólam: Gewalt gegen Gewalt! mely vagy mindkét irányban a jogos vagy a jogtalan erőnek kifejtését jelenti, azon értelem szerint, mely a „Gewalt” szónak tulajdonittatik. Az erő a hatalom jogos alkalmazását, az erőszak ellenben, az erőnek jogositlan használatát, az erővel való visszaélést jelenti. A jogtalan ellenében a jogosnak alkalmazása folyománya az erkölcsi rendnek és föltételeinek; s épen ez okból bir fölénynyel a magyar szólam, mely minden hosszabb értelmezés és fejtegetés nélkül felismerésre juttatja az általa kifejezett szabály erkölcsös és igy jogszerü voltát. De másrészről már magában a mondatban rejlik s abból egyszerü elemzés által kifejthető az erő jogos használatának határpontja is. Erőszak ellen jogosan használható az erő; használata azonban csak addig jogos, a meddig az erőszak ellen alkalmaztatik, vagyis megszünik tulajdonképeni erő lenni, és erőszakká fajul, mihelyt nem áll vele szemközt az erőszak, s nem teszi szükségessé és a szükség által jogossá további kifejtését, alkalmazását vagy fokozását.
Ez a mondat értelme, a melylyel egyszersmind tüzetesen meg van határozva a jogos védelem.
A phisicai erő használatával a magánszemélyek által gyakorolható védelem, hazánk régi jogrendszerében gyökerezik. Elismertetett ez nem csupán mint az erőszakos vagy bünös megtámadások elleni oltalom, hanem mint mások jogos, sőt a hatóságok cselekményei elleni jogosult fellépés is. A birtokot elfoglalónak egy év alatt megengedett tettleges ejectioja - „etiam cum notabili incommodo ejus” - Par. III. tit. 22. § 2. - ámbár gyakran valóságos fegyveres támadásokat idézett elő, mégis a legutóbbi időkig hatályban volt védelmi jogot képezett: az oppositio és repulsio polgári jogügyekben, rendes perorvoslatok voltak, s mindkettő a hatóság intézkedései ellen is mint a törvényben gyökerező jog gyakoroltatott, még pedig a repulsio nem csupán mint elháritó orvoslat, hanem mint tettleges visszaüzés és visszaverés; vagyis a német megkülönböztetés szerint, nem egyedül mint „Abwehr,” hanem mint „Angriff.„
Hogy a szellem, melyben a valódi vagy képzelt jog védelmére ily tág kiterjedésben engedett önsegély joga gyökerezett, kedvező volt az egyesek által jogtalanul és bünös elhatározással intézett támadás elleni önvédelemnek; azt mindenki elismeri, ki a törvény egyes intézkedéseiben, valamint a joggyakorlat jelenségeiben, nemcsak az egyes esetet és az erre nézve hatályban levő szabályt, hanem azon szellemet és rendszert is keresi, a melynek az megfelel, a melyből származik, s a mely által föntartatva a gyakorlatban értelmeztetik.
Törvénykezésünk csaknem szakadatlan gyakorlata mutatja, hogy nálunk a jogos védelem eszméjének köre igen messzire terjedett. Ezt már a H. k. III. r. 21. czimének 5. §-ából is lehet következtetni, melyben kimondatik, hogy ha valaki mást megtámadott, de tettleg még meg nem érintett, azonban azon ponton volt, hogy azt megérintse; ez esetben bármit tett légyen ellene a megtámadott, kétségtelenül ugy tekintetik, mintha azt önvédelmében tette volna.
„Quidquid aggressus fecerit, indubie sui pro defensione facere vel fecisse videtur.”
Összhangzásban van ezzel mindaz, a mi a 21-24 czimekben mondatik, s alig tévedünk, ha azt állitjuk, hogy az önvédelemnek a mai fogalmak szerinti szorosabb körvonalozását azon idők erkölcsei és szelleme, midőn a most idézett törvényeink keletkeztek, alig tűrték volna el.
Vuchetich ugyan sokkal szorosabb határok közé szoritja az önvédelem jogát. Az, a mit ő a „moderamen inculpatae tutelae” tekintetében felállit, nagyobb részben ma is helyes; de mint az általa idézett források igazolják: állitásai, melyeknek kétségtelenül hazánk későbbi törvénykezési gyakorlata is megfelel, kiválólag a német államok törvényeiből s a külföldi jogtudósok tanaiból származtatvák.
Az 1843. évi törvényjavaslatnak „a vétlen önvédelemre” vonatkozó intézkedései, lényegben nem különböznek azoktól, a melyek „a jogos védelem” iránt a jelen törvényjavaslatban foglaltatnak. A fő különbség itt is a methodusban rejlik, a mennyiben az ujabb irány, a casuisticát - a mint ez már több izben kifejtetett - alapos okokból, itt is mellőzendőnek tartja.
A polgárok személyének és vagyonának erőszakos megtámadás elleni ótalmazása, a társadalom jogát és kötelességét képezi. Az egyes nem tulajdonithatja magának azt, a mi az ő és polgártársai, valamint az állami rend érdekében az egész társadalmat illeti. Rendszerint nem támadhatja meg tehát az egyén, tettleges erővel, jogosan azt, a ki az ő személyét vagy jogát megsértette; mert ez önbiráskodás vagy bosszu volna. De vannak helyzetek, melyekben ezen elv szigoru alkalmazása kivihetlenné, veszélyessé - sőt észszerütlenné válnék. Ily helyzetekben a kényszernek kivétele joga lép az átalános jog helyébe, s az ezen helyzetben véghezvitt tettek: a kényszer szempontjából birálandók meg.
A törvényhozás nem utasithatja el magától a kényszerhelyzetnek mint különös szempont alá eső ténynek figyelembevételét. E helyzettel szemben, jól felfogott feladata csak az lehet: szabályozni azt, a mit mint szükséget el kell ismernie. A szabályozás abban áll, hogy a kényszerü védelmet joggá emeli ugyan, de egyszersmind e jog gyakorlatának eseteit és határait is körvonalozza.
E kettős szempontból jogot képez ugyan a kényszerü védelem, de csakis azon esetben, ha alkalmazását a szükség kikerülhetlenné teszi és csak is addig, a meddig az erőszakkal megtámadott jog, a jogtalanság ellen küzd, s fenntartását czélozza biztositani a megsemmisitésére irányzott erőszak ellen.
Ezen vonalon belől jogát gyakorolja a megtámadott: - következőleg mindaz, a mit e határon belől megtámadója ellen tennie szükséges volt, nem képezi a beszámitás tárgyát. E jogra vonatkozólag állanak főleg és épen erre nézve mondattak Ciceronak már máshelyütt kiemelt szavai: „Est enim judices haec non scripta, sed nata lex, quam non didicimus, accepimus, legimus, verum a natura ipsa arripuimus, hausimus, expressimus.„
A mondottakból következik: hogy kényszerhelyzetnek kell léteznie a végett, hogy a kényszerü védelem joga létrejöjjön és alkalmaztathassék; oly helyzetnek, melyben a tettleg létező vagy a közvetlenül bekövetkező veszély, az állami vagy hatósági intézkedések, illetőleg a közerő alkalmazása által, az idő rövidsége miatt nem háritható el.
Következik továbbá: hogy csupán a veszély előtt vagy a veszély alatt, s csakis ennek elháritására alkalmazható a kényszerü védelem: - tehát nem a már megtörtént sérelem után, az elkövetett büntett tettese elleni erőszak által, mert ez esetben nem védelemre használtatnék az erő s nem a veszély elleni oltalomra, minthogy ez már tettleg bekövetkezett, hanem merőben - támadás, illetőleg megtorlás hajtatnék végre - a mit pedig az állam erkölcsi hivatásánál fogva s a jogrend szempontjából magának tartott fenn.
Más kérdés azonban az, hogy mely jog illeti az egyeseket, a büntettet elkövetett és tetten kapott vagy futásban levő egyének ellen? valamint hasonlóul más szempont alá kerül azon kérdés is: mely jog illeti a kárositottat, az ő tulajdonával menekülő s üzőbe vett, vagy a kárositott hatalmába került tolvajok avagy rabló ellen, - ha ez, az elidegenitett dolgot erőszakkal tartja hatalmában?
Az első kérdésre átalában megfelel a t.-javaslat 313. §-a, a részletes határozványok pedig, a bünvádi eljárást tárgyazó törvénybe tartoznak.
A második kérdés, - mennyiben a tolvaj vagy rabló életét vagy testi épségét sértő cselekmények foganatositását is magában foglalja, megoldását mindenekelőtt azon előzetes kérdésen találja: kiterjed-e a jogos védelem a tulajdon védelmére? ha erre igennel felel a törvény: ez esetben a további megoldás, a jogos védelemről szóló szabályoknak a folytatólagos természetü büntettekre - 334. § - való alkalmazásából önkényt következik.
A kifejezetteknél fogva a jogos védelem föltételeit képezik:
1. A jogellenes vagyis erőszakos megtámadás.
Az államhatalom vagy a hatóság jogositott cselekménye, habár az erőkifejtés által érvényesittetik, s habár arra nézve, a ki irányában alkalmaztatik, hátrányos: nem állapitja meg a védelem jogát: mert az állami cselekvés, - nem idéz és nem idézhet elő - erkölcstelen kényszerhelyzetet, s ennélfogva a kényszerü védelem alapját nem képezheti. A különös rész indokaiban szükséges lesz e kérdéssel tüzetesen foglalkozni - most csupán felállitjuk a tételt, mely ezen - ugy mint további vonatkozásaiban régen foglalkoztatja a politikai köröket, valamint a jogtudósokat.
2. A veszély közvetlensége vagy közelsége. Távolabbi s bekövetkezhető veszélyek megelőzése végett senki sincs jogositva mást physicai erővel megtámadni. Ily esetben sem létez kényszer; mert a közerő felhivása, s a törvény által rendelt hatalmaknak a társadalmi hivatásban kifejtendő tevékenysége által, rendes uton eltávolitható a veszély.
De ez nem érthető akként, hogy a támadás tettleges bekövetkezése előtt a védelem nem lehetne jogos. Ily értelmezése a védelemnek, sok esetben illusoriussá tenné azt. A támadás tettleges foganatositásának megkezdése által sok esetben már be is volna végezve mindaz, a mi az oltalom tárgyát képezhetné.
A törvényjavaslatban az mondatik: „intézett vagy fenyegető, tettleges közvetlen támadás,” ez által mindkét irányban elég van téve.
3. A jogos védelem föltétele, hogy az erőszakos támadás „valakinek személye vagy vagyona ellen” irányoztassék. Személy elleni a támadás, ha ez a megtámadottnak vagy másik jelenlevőnek élete vagy testi épsége vagy becsülete ellen irányoztatik; például ha a nő szemérme tettel támadtatik meg. Szavak vagy irások, képes ábrázolatok általi becsületsértés ellen önvédelemnek nincs helye. Ily támadások, midőn intéztetnek, egyuttal be is fejeztetnek; az erő alkalmazása tehát nem előzi meg s nem akadályozza a veszélyt, hanem csupán megtorolná a szenvedett sérelmet. Azon felfogás pedig, hogy a sértegető csak is tettleges megtámadtatás és bántalmazás által birható az elhallgatásra: a kényszerüségi szempontnak inproprius tulfeszitését tartalmazza, s ez okból a jogos védelem indokául nem fogadható el.
A megjelölt föltételek alatt jogos a kényszerü védelem, akár a megtámadott személy, akár más gyakorolja azt; és épen ez okból nem látszik helyesnek az 1843. t.-javaslatban használt „vétlen önvédelem” kifejezés; mert a védelem joga nincs korlátozva a megtámadott egyénre, hanem másokra is kiterjed, a mint ezt az 1843. t.-javaslat külön intézkedése el is ismeri. A törvényjavaslatban használt elnevezés nem fedi tehát az egész eszmét, s a kifejezendő fogalomnál kevesebbet tartalmaz.
Már fentebb felemlittetett a kérdés:
Kiterjed-e a jogos védelem a tulajdon védelmére is? továbbá:
Jogositva van-e a birlaló a tulajdonos ellen alkalmazni a védelem jogát?
Mi képezi a jogos védelem tárgyát? E kérdés élénk és éles vitát idézett elő a belga büntetőtörvénykönyvi javaslat 482. §-ának tárgyalása alkalmával.
A franczia büntetőtörvénykönyv, valamint az 1851. évi porosz büntetőtörvénykönyv is, csupán a személy megtámadtatásának esetére szoritják a jogos védelmet. A belga javaslat is fentartotta ezen álláspontot.
Haus terjedelmes részletességgel indokolja ez intézkedést.
„Les violences exercées pour la defense de nos biens sont elles légitimes.
A kérdés világosan fel van vetve: Haus tanár válasza ép oly világosan tagadó.
A törvényjavaslat indokaiban a többiek közt - az mondatik: „Kétségtelen, hogy nincs arány a közt, a mitől a jogtalan erő megfosztani akar, bármily értékesek legyenek azok - és annak élete közt, a ki azon dolgok megtartása végett megöletnék. Az erkölcsiség parancsolja tehát, hogy inkább elszenvedjünk egy helyrehozható igazságtalanságot, mintsem pótolhatlan tulajdontól foszszuk meg a támadót.”
A javaslat élénk discussio tárgyát képezte, s e fölött - különösen az első kamarában igen nagy érdekü és tanulságos vita fejlődött ki Bara igazságügyminister, és D'Auathan legfelsőbb törvényszéki elnök - egykori igazságügyminister közt. Három izben vétetett fel ujból a kérdés: az igazságügyminister egyik legjelesebb beszédében Chanveant és Heliet, Carnotot, Ortolant és Haust idézvén, fentartani ohajtotta a javaslat alapgondolatát. D'Anathan ellenben nagy tudományának s hosszu tapasztalatának egész erejét érvényesitette az ellenkező irányban.
„Les attentats aux propriétés ne donnent lien au droit de défense, que lorsqu'ils sont exécutes avec de violences dirigées contre les personnes, et constituent une véritable aggression; on lorsque ces attentas exposent les personnes á un péril imminent.”
Továbbá:
„Vous ne pauves pas óter (la vie) á vótre semblable pour sauver vótre proprieté; la vie qui lui vient de Dieu. Si vous admettez l'article tel que le proposait M. le baron d' Anathan á la derniére seauce, vous auriez le droit de tuer quiconque s'introduirait chez vous.”
Ezek voltak Bara főbb érvei, melyekből következtette, hogy a jogos védelem alapját nem képezi sem a tulajdon, sem a lak jogának oltalma, hanem hogy az csupán a személy védelmére engedélyezhető.
Ellenben D'Anathan a limogesi és az amiensi tszékek itéleteire hivatkozott annak igazolására, hogy a tényleg fennálló törvény is kiterjeszti a jogos védelmet, a tulajdon erőszakos megtámadói s a lakba behatolók ellen. A kitünő biró egyebek közt azon nézetét is kifejezvén, hogy ő valamely törvény értelmének meghatározásánál nagyobb sulyt tulajdonit a joggyakorlatnak, mint a többé-kevésbé határozatlan theoriának; erre az igazságügyminister a következő figyelemreméltó válaszszal felelt:
„Kik azok, a kiktől a birósági határozatok legtöbbnyire származnak? Nemde a jogtudósok és azok munkái. A ki az ügyvédséget gyakorolta, tökéletesen tudja, hogy a biróságok a legnagyobb bizalommal viseltetnek némely iró iránt s hogy azt rendesen követik. Gyakran a tudósok csatlakoznak a joggyakorlat felfogásához s csak kivételes esetekben állnak vele ellentétben”.
A szavazatnál 19 „igen”, 19 „nem” ellen állott. A vita nem volt eldöntve. Harmadnap - 1866. april 30-án - egyesség jött létre, melynek a törvénykönyv 417. §-a teljesen megfelel s mely szerint „nem tekintetik jogos védelemnek, ha a tettes nem hihette, hogy személy elleni megtámadás czéloztatik.” A vagyon elleni megtámadás tehát, egymagában - a belga b. t. k. szerint - nem állapitja meg a jogos védelmet.
A szakasz igy szól:
„Art 417. Sont compris, dans les cas de nécessité actuelle de la defense, les deux cas suivants:
Si l'homicide a été commis, si les blessures ont été faites, si lesz coups ont été portés, en repoussant, pendant la nut, l'escalade ou l'effraction des clotures, murs ou entrées d'une maison ou d'un appartement habité ou de leurs dépendances, á moins qui'l soit établi l'agent n'a pas pu croire á un attentat contre les personnes, soit comme but, direct de celui, qui tente l'escalade ou l'effraction soit comme consequence de la resistancel que recontrairet les dessins de celui-ci. Si le fait a eu lieu en se défendant contre les auteurs de vol ou de pilage, exécutás avec violence envers les personnes.”
A hangra nézve, melyben a tudomány fontos kérdései illetékes szakférfiak által tárgyaltatnak, érdekes D' Anathan azon nyilatkozata, melyben az egyesség utján megállapitott szöveg elfogadását maga is ajánlotta:
„Ezen egyezménynek - ugymond - létre kellett jönnie, mert társaim bizonyára elismerendik azt, hogy én sem vagyok vadabb vagy vérengzőbb, mint az igazságügyminister ur s hogy a minister ur ép oly kevésbé óhajtja oltalma alá venni a tolvajokat és rablókat, mint én.”
Hátra van a kérdés: Vajjon védelmezheti-e a birlaló, erő használatával, a neki egy harmadik által átadott ingó dolgot azon dolog tulajdonosa ellen is?
A helyzet képzelhető, hogy a birlaló egy harmadiktól őrizet végett vett át valamely ingó dolgot s tulajdonosa tőle követelvén annak átadását, megtagadás esetében erőszakkal kisérli azt hatalmába venni. A birlaló jogosult az erőszak ellen védelmet használni s erő által visszaverni az erőszakot, még az esetben is, ha tudná, hogy a követelő annak tulajdonosa. Azon harmadik személynek ugyanis zálog vagy használati joga lehet azon dologra nézve. Egyátalán fenforoghatnak oly viszonyok, melyek megbirálása nem tartozik a birlaló körébe; ő tehát, a mennyiben „mala fides” nem forog fenn, jogosan védelmezheti a létező állapot változatlan fentartását.
A jogos védelem határai a törvényjavaslat 78. §-ának ezen szava által: „szükséges” vannak vonva. Csak addig használható az erő és addig jogos annak használata - bármi legyen is eredménye a megtámadóra nézve - mig a veszély fenforog; de csak oly mértékben, a melyben a veszély elhárithatására szükséges. Ha ez elhárittatott, nincs többé kényszerhelyzet; ezentul a bántalmazás nem védelem, hanem támadás lenne, az erő válnék erőszakká s a megtámadó megtámadottá: ezen ponton tul, őt illetné a védelem joga.
Angilában a más által jogtalanul elfoglalt ingó és ingatlan vagyonnak a kárositott általi tettleges visszafoglalására nézve, a jog egy külön neme van megállapitva, mely Recaptation vagy Reprisal szóval jelöltetik meg s melynél fogva jogositva van ugyan a kárositott visszafoglalni tulajdonát, ha ezt - mint Blackstone mondja - „akként teheti, hogy erőt vagy ijesztgetést - without force or terror - nem használt; mert a közbéke magasabb szempont alá esik, mint bárkinek magánvagyona; és ha az egyének jogositva lennének, magánerőt - privat force - használni, mint magán sérelmeik orvoslatát: ez esetben a társadalmi igazságnak meg kellene szünnie s az erős szabná a gyöngének a törvényt.”
A törvényjavaslat mindazonáltal számba veszi a megtámadottnak lelki állapotát. A támadás izgalomba hozta az indulatot s a visszaverés közben fokozódnak az érzelmek. Az indulatok e zajosabb hullámzása alatt gyakran nem lehet megtartani a tiszta belátás azon mértékét, mely szükséges volna, hogy az ember az adott pillanatban rögtön felismerje a határt, a melyen a további védelem megszünt szükséges lenni. Ha tehát ily esetben az ijedtség, a félelem, a megzavartság tartama alatt tullépetett a határ; ezért, ha egyébként a védelem jogosult, nem éri büntetés az illetőt. Nagyon természetes, hogy ez csak addig tart, a meddig az indulat és hogy a körülmények s viszonyok megitéléséből fog a concret esetben meghatároztatni, vajjon nem szándékos, öntudatos volt-e a tullépés? Mert ez utóbbi esetben, a szükséges védelmen fölüli bántalmazás s annak eredményei, beszámitás és büntetés tárgyát képezendik.
„Nem büntettetik a cselekmény, ha az végszükségben, a tettes vagy hozzátartozói életének, a vétlenül származott, közvetlen és más módon el nem háritható veszélyből való megmentésére követtetett el,”
A végszükség is jogot ad más jogának megsértésére, de csak azon esetben, - ha a végszükség nem keletkezett az abban szenvedőnek hibájából s ha az egyébkint büntetendő cselekményt képező tett elkövetése nélkül, a tettes vagy hozzátartozóinak élete nem volt megmenthető.
A kérdés csatlakozik ugyan a fenyegetés és a kényszerü védelem fogalmához s ezeknek további folyományát képezi, de nem foglaltatik azokban. A fenyegetés és a jogos védelem ugyanis más személy által előidézett veszélyt tételeznek fel: ellenben a végszükség rendszerint és közvetlenül nem egyéni cselekvés által jön létre. A jogos védelem esetében jogtalanság áll szemközt a magát védelmezőnek; a végszükség esetében pedig épen ellenkezőleg másnak jogával találja magát szemközt s e jognak megtámadása által menti meg magát a veszélyezett.
Az épület felgyujtathatik ugyan épen ugy ember, mint a villám által; de az abban létező emberek életveszélyének közvetlen oka nem a felgyujtó, hanem a tüzvész. A szülőnő élete veszélybe jöhet oly módon, hogy csak a magzat perforratiója által menthető meg. A veszélyt ez esetben sem idézte elő valamely személy, hanem a véletlen eset.
Indokát e jog is az emberi gyöngeségben leli, mely a „summum jus” föltétlen alkalmazását nem képes elviselni. De alig is volna igazolható a törvény, mely azt követelné, hogy inkább éhen haljon meg az ember, mintsem megengedtessék, hogy életének megmentése végett, másnak tulajdonából egy darab kenyeret elvehessen a nélkül, hogy ebbe a tulajdonos beegyeznék. Ha a tengeren uszó hajó az elsülyedés veszélyével fenyegettetik: joga van a rajta levőknek a más tulajdonához tartozó teher kidobása által életöket megmenteni; s kétségtelenül fellázadna az emberiségi érzelem, ha a tettesek ezen cselekmény miatt büntetés alá vonatnának.
De nem lehet feledni, hogy a helyzet, melyben a végszükség másnak megtámadásában érvényesül, nem nyilvánul mindig oly alakban, hogy az a mi e czimen, e jogon történt, kivétel nélkül megnyugtatólag hatna az általános erkölcsi érzelemre.
Ha az égő ház felső részeiben levő emberek csupán egy kis nyiláson menekülhetvén, egyik azon nyilásig jutott, s nem lévén képes a magaslatból leereszkedni, az égő épületben levő s az elégés veszélyének kitett többi személyeket, a nyilás elfoglalása által akadályozza a megszabadulásban: s ha ily helyzetben a többiek által letaszittatván, a mélységbe zuhanva, életét veszti: a végszükség jogának e rettenetes gyakorlata kétes érzelmeket költ fel mindenkiben, különösen ha egyéb körülmények is hatnak a tett erkölcsi szempontjának megitélésére. A mélységbe dobott például, köztiszteletü jeles férfi volt s az, a ki az irtózatos tett által mentette meg életét, a hirhedt közveszélyes egyének sorába tartozott. A fogadott gyermek, az őt felfogadott szülő, a könyörből fentartott, jótevő életének árán mentette meg saját életét. Ily esetekben csak nagy hullámzások közt veti alá magát az erkölcsi érzület a kényszer törvényének, s kételyek mardossák a közérzületet a fölött: vajjon jog lehet-e az, a mit az erkölcsi fogalom átalánosan undoknak tart és elitél?
A törvényhozás csak általános szempontból tekintheti és intézheti el a kérdést. Ha az emlitett accidentalis viszonyokra nézve, különös s az elv alkalmazását módositó szabályok alkottatnának: ez esetben oly vállalatba bocsátkoznék a törvényhozás, mely föltéve, hogy helyesen és kimeritőleg intézkedhetnék minden esetről, ellentétbe hozná a rendelkezéseket az alapelvvel. A végszükségben levőt nem lehet kényszeriteni, hogy párhuzamot vonjon önmaga és másnak érdeme között, s hogy magát kárhoztassa halálra, azon okból, mert az, a ki az ő élete árán megmentetik, érdemesebb, hasznosabb tagja az államnak mint ő; vagy mert neki azon másik személy irányában erkölcsi kötelességei vannak. Többször kiemeltetett, hogy a büntetőtörvénykönyv a személyt, emberi szempontból, gyöngéjeivel veszi számitásba. Ha ezen szempont elhagyatik, ez esetben az elvet magát kell elvetnünk; de ez esetben nemcsak itt - a végszükség eseteiben kell kimondanunk, hogy az gyilkos, a ki ily helyzetben másnak élete árán menti meg saját, vagy gyermekei, vagy szülői életét: hanem a „summum jus” kérlelhetlen szigorát, a hajthatlan cathegorikus imperativust alkalmaznunk kell azon esetekre is, melyekben akár physicai erőszak, akár fenyegetés által kényszerittetik valaki, valamely büntett elkövetésére. Azt kellene mondanunk, hogy a kinek szabad választása van a szenvedés vagy halál és a törvénytelen tett elkövetése közt: a hajthatatlan és kivételt nem türő szigoru jog szempontjából, az előbbit köteles eltürni, mert nincs jog mely a jogsértést megengedje s nincs jog, mely bármily körülmények között, az önérdeket fölébe helyezné a jognak.
Ily rettenetes igazságot nem tűr el az emberi természet; ennek gyakorlati alkalmazása többször lázitaná föl a közérzületet, mint a végszükség jogából származható erkölcsi igazságtalanság egyes esetei. Átalános hasznaiért tartandó fenn az elv, az uralkodó szabály; s az egyes helytelenségek megbüntetését arra kell bízni, a ki az erkölcsi élet fölött biráskodik, s a lelkiismeretek fölött mond itéletet.
A franczia és belga b. t. könyvek, valamint az olasz javaslat, nem intézkednek külön a végszükség eseteiről, hanem az „erő általi kényszer” alatt a végszükséget is értik. Lényegben nincs különbség a két rendszer között, de helyesebbnek látszik az, mely minden abstractio nélkül magát - mint előbb kiemeltetett, a többiektől különböző esetet világosan megjelöli. A végszükséget mint jogot megállapitó s a beszámitást kizáró tényt, ezek is elismerik s különösen a belga törvényre vonatkozólag mondja Nypels:
„A kényszer a helyett, hogy valamely egyén tettéből származnék, egy szerencsétlen eseményből következhetik be: a tűzvész, a vízár, a hajótörés oly alternativákba hozhat bennünket, hogy vagy kénytelenek vagyunk egy sulyos roszat, talán a halált elszenvedni, vagy magunkat egy ártalmas tett, talán embertársunk feláldozásával megmenteni.
Ezen hypothesis első tekintetre komoly kételyt költ fel. A szoros jog, valamint az erkölcs szempontjából nem szabad a minket fenyeget veszély kikerülése végett embertársunkat feláldozni. Csakis a legvégső körülmények esetében - dans des circonstances extrémement graves - szabad megszegni e szabályt, a midőn az önfentartás ösztöne - a melynek az emberek tulnyomó sokasága nem képes ellentállani - oly cselekményre késztet bennünket, melytől az élet közönséges viszonyai közt borzalommal riadnánk vissza. Ily esetben a szabadság valódilag el van nyomva s az egyremegy, akár embertársunk cselekvése vagy bármi más ellentállhatlan erő által.”
A kérdés lényegét illetőleg tehát ugyanazon felfogás uralkodik Belgiumban is, melynek a mi törvényjavaslatunk s a fentebbi indokok adtak kifejezést. A végszükség mindenkire nézve egyenlő jogot állapit meg, a jogot, hogy életét bármi áron megmenthesse.
Szükség törvényt bont! Az emberi élet viszonyaiból származott ezen példabeszédet, a benne rejlő igazság tette átalánossá és ez tartja fenn a nép érzelmében élő igazságok között. A szakasz, melyről itt szó van, a szükség ez elismert jogának törvényesitése. Helyes és indokolt levén a tétel maga, a törvény nem mellőzheti azt; s feladata abban áll: e jognak szabályozása által megakadályozni, hogy igazolhatlan tulságok s a gyengeségek iránti könnyü engedékenység által ártalmassá ne váljék.
Az 1843-dik évi törvényjavaslat 73. §-ának e) pontja szintén elismeri a végszükséget a beszámitást teljesen kizáró körülmények s föltételei ugyanazok, melyek a jelen törvényjavaslat 79. §-ában kifejezvék.
A jelen törvényjavaslat csupán az élet megmentése végett engedélyezi e jogot, épen ugy mint az 1843-diki törvényjavaslat s csupán a tettes hibája nélkül származott életveszély kikerülése czéljából. Nem ismeri tehát a törvényjavaslat a vagyon megmentése végetti végszükség jogát, bármily értékes legyen az s akármily csekély értékü másnak azon vagyona, a melynek feláldozásával a nagyobb értékünek megmentése eszközöltetnék.
A szabály egyszerü és határozott s ha az eset előforul, melyben rendelkezésének alkalmaztatása szükségessé válnék: a biró nehézség nélkül felismerheti benne a törvényhozó világos és minden mesterkélt subtilitást kerülő gondolatát.
„A büntetőtörvény nem tudása, a beszámitást nem zárja ki.”
„Nem számithatók be azon ténykörülmények, melyek a büntettnek vagy vétségnek a törvény által meghatározott tényálladékához tartoznak, vagy ennek sulyosabb beszámitását okozzák, ha az elkövető, a cselekmény elkövetésekor azokról nem birt tudomással.”
„A gondatlanságból elkövetett cselekményekre ezen szabály csak az esetben alkalmazható, ha a megjelölt körülmények nemtudása már magában nem képez gondatlanságot.”
„L'ignoranza delle legge non esclude l'imputabilita”.
” A törvény nemtudása a beszámitást nem zárja ki”.
Az olasz büntetőtörvénykönyv tervezete határozottan kimondja a szabályt, melyet az 1861. évi bajor büntetőtörvénykönyv 70. czikke részletesebb formulázással ekként fejezett ki:
„Die Unwissenheit über das Bestehen eines Strafgesetzes überhaupt, oder über Art und Grösse der Strafe, die Meinung, als ob die durch das Gsetz verbotene Handlung nach dem Gewissen oder der Religion erlaubt gewesen sei, endlich die Beschaffenheit des Endzweckes oder Beweggrundes, um dessen willen der Entschluss zur That gefasst wurde, schliessen die Strafbarkeit nicht aus”.
A szabály - bár azt tételesen nem mindenik ujabbkori büntetőtörvénykönyv mondja ki - mindenütt hatályban van. Az indokokra nézve, melyekkel annak jogszerüsége igazoltatik, eltérők lehetnek a vélemények, az eredmény azonban mindenütt ugyanaz. Haus például kétségbevonja, hogy jogosan lenne büntethető azon egyén, a ki nem ismerhette a törvényt, melyet megszegett. Ezen elv kétségtelenül igen nagy fontosságu s gyakorlati hordereje kiszámithatlan. Az elv maga, a mint azt a nagynevü tanár felállitja, egyenes ellentéte annak, a mit a jelen törvényjavaslat 80. §-a kifejez s ha Haus fenntartaná az elvet változatlanul, ez esetben mindazon államok büntetőtörvénykönyveinek és gyakorlatának megállapitásait, melyek az emlitett elvvel ellenkező álláspontot foglalnak el, a nevezett tudós ellenében is védeni kellene. Erre azonban nincs szükség, mert maga Haus végtelenül alászállitja az általa felállitot tétel gyakorlati értékét az által, hogy kivételt tesz azon cselekményekre nézve, melyek hosszabb idő óta fennálló törvények szerint büntetendők, melyeknek tehát bünös természete, az azok miatt gyakrabban bekövetkezett büntetések által a társadalom mindenik osztálya előtt szükségszerüleg ismeretes.
Alászáll a tétel hordereje különösen az idegenekre nézve azon igen helyes szabály elfogadása által, mely szerint a többi polgárosult államok törvényei által is tiltott cselekmény - a delictum juris gentium - elkövetője, nem védelmezheti magát a törvény nemtudásával; sőt a többi törvényszegés esetében is - maga Haus szerint - nem a törvény nemtudása, hanem megismerésének lehetetlensége képezi a mentséget. E két körülményt elfogadva, alig hihető, hogy fennforoghasson a gyakorlatban oly eset, melyben a törvényjavaslat 80. §-ában kifejezett szabály nem lenne alkalmazható s vádlottat a törvény nemtudása, vagyis nem tudhatása szempontjából kellene felmenteni.
Haus tehát a kivételek utján jut oda, a hova az ellenvélemény a szabály felállitásával lépett s ez utóbbi rendszer már azért is helyesebb, mert egyenesen és határozottan rendelkezvén, senkit sem ejt tévedésbe s elzárja annak lehetőségét, hogy a szinlett tudatlanság, a törvényszegés büntetlenségének ürügyeül használtassék.
Meg kell egyébiránt jegyezni, hogy a kérdés theoreticai szempontból sokoldalulag és sok szakférfi által tárgyaltatott. Maga Feuerbach is tankönyvének későbbi kiadásában külön jegyzettel toldotta meg az erről rendelkező 86. §-t, mely jegyzetről Zachariae 1826. évben megjelent értekezésében azt mondja, hogy az helyes, de ellentétben áll Feuerbach egész rendszerével.
„Die Feuerbachische Ansicht, so sehr sie mit den Resultaten seiner philosophischen Entwicklungen im Widerspruche steht, ist so richtig und folgenreich für die Anhänger und Gegner aller Systeme, dass sie vielleicht die wichtigste neue Erklärung im ganzen Feuerbach'schen Buche genannt werden kann.
„Hogy valami törvényszerü-e vagy azzal ellentétes - az nem csupán juristikai tanulmány által jut az ember tudomására: hanem már a nevelés által, a melyben minden - az államban létező ember részesül s melyet gyermekkorától fogva tapasztalás által elsajátit, a mi által a jogost a jogtalantól megkülönböztetni tanulja.”
„Annak belátása, hogy valami jogellenes, - a polgári kötelékben létező embereknél önmagától vagyis a mindennapi tapasztalásból eredményül s csupán az esetben, ha erre vonatkozólag a törvény akaratánál fogva változás következik be: szükséges azt kihirdetés és oktatás által köztudomásra juttatni”.
Zachariaenek ezen igen helyes érvei, melyekkel Feuerbach emlitett jegyzetét commentálja, megegyeznek azzal, a mi a jelen törvényjavaslat 75. §-ának indokaiban állittatott s megfelelnek a tételnek is, melyet a 80. § kifejez.
„Contitutiones principum, nec ignorare quemquam, nec dissimulare permittimus.
A római törvény e tétele képezi ma is a főelvet, melyből e kérdésre vonatkozólag a törvényhozások kiindulnak. S ha azon büntetendő cselekmények, melyek „juris gentium delicta” fogalma alá soroltatnak s azok, melyek „naturali ratione” delictumokat képeznek, mindenki által ismerteknek tartandók: akkor törvénykönyvünk alapelve szerint a 80. § helyes és jogos tételt állapit meg.
Helyes ennélfogva az, a mit a törvényjavaslat kifejez s megfelel azon átalános kötelezettségnek, mely azt követeli, hogy mindenki, a ki valamely államban létez vagy annak területére lép, azon állam törvényei szerint cselekedjék, tehát előre gondoskodjék arról, hogy annak törvényeit ismerje.
A törvényjavaslat több helyén különösen kiemeli valamely cselekmény jogellenességét s ez által az objective körülirt tettet csakis a jogellenesség föltétele alatt minősiti büntetendő cselekénynek. Igy például a 317. §-ban: „A ki másnak szóló levelet, bepecsételt iratot vagy távsürgönyt, a nélkül, hogy erre jogositva lenne, felbont”.
A 341. §-ban: „A ki a birtokában vagy birlalatában levő idegen dolgot jogellenesen saját vagy mások hasznára forditja stb.”
Ily esetekben nem arról van szó, hogy a meghatározott cselekmény büntetés terhe alatt van-e tiltva, - tehát nem a büntetőtörvény léte vagy nemléte s illetőleg oly törvény létének tudása vagy nem tudása képezi a kérdés tárgyát: hanem igenis előfordulhat az eset, hogy a tettes tévedésben volt azon jogra nézve, melynélfogva a cselekményt elkövette. Nem a büntetőtörvénykönyv rendelkezésének nemtudása tehát: hanem azon tényi természetü föltétel körüli jogtévedés, mely a törvény elemét képezi, jő itt az előtérbe, a mi lényegesen különbözik attól, a miről a 80. § intézkedik. Ez esetekben a tévedés, ha az alapos okokkal igazoltatik, ha a tettes alaposan hihette, hogy neki joga van arra, a mit tett: számbaveendő körülményt képez s több esetben a cselekmény szándékosságát - dolosus voltát szünteti meg, azt culposusnak minősitvén. De lehet eset, melyben annak büntető jellegét is elveszi.
A 81. §-ban foglalt intézkedés igazolását találja azon már többször kiemelt essentialis következményben, mely szerint a büntetendő cselekmény az akaratnak és a tettnek öszhangzása által jő létre, a miből következik, hogy ha a tettes azon körülményt nem tudta, mely a tettet büntetendő cselekménynyé minősiti, ez esetben akarata nem lévén és lehetvén azon cselekmény elkövetésére irányozva: az neki nem számitható be. Ha valaki hamis pénzjegyeket ad ki, a nélkül hogy azoknak e minőségét tudná: nem követ el büntetendő cselekményt. Ha valaki életétől megfoszt egy embert, - az által hogy gyógyszer helyett mérget ad neki, a nélkül hogy annak e minőségét tudta volna: nem követ el szándékos emberölést. Más kérdés azután az: vajjon terheli-e őt gondatlanság? mert a szándékos büntett kizárásával még nincs kizárva a gondatlanságból előidézett sérelem.
Ugyanaz áll azon körülményekre nézve, melyek által a tett bünössége sulyosbittatik. Ha valaki életétől megfosztja az embert, s a nélkül hogy tudta volna, atyját ölte meg: ezen körülmény nem számittatik be neki. Ha valaki nővérével közösül, a nélkül, hogy e körülményt tudná, nem büntettetik vérfertőztetés miatt.
A gondatlanságot illetőleg ezen szabály rendszerint nem alkalmazható. A ki gondatlanságból követ el büntetendő cselekményt, az vagy nem ismeri cselekményének büntetendő természetét, vagy nem szándékosan idézi elő a hátrányt vagy veszélyt, mely tettéből, akaratán kivül bekövetkezett. De sok esetben beláthatta, illetőleg előreláthatta volna azt, gondolkozásának és figyelmének kellő megfeszitése, szellemi tevékenysége, energiájának fokozása mellett felismerhette volna a tettéből származható veszélyt.
Hogy nem feszitette meg szellemi tevékenységét, hogy nem fejtett ki nagyobb figyelmet, hogy nem volt ovatosabb és körültekintőbb, ez - és nem magában a tudás hiánya - teszi őt vétkessé. Ez okból vétkességét nem is szünteti meg, s nem is csökkenti az, hogy nem tudta, nem ismerte azon körülményt, mely a káros eredményt előidézte. A gondatlanság beszámithatósága csakis az által szünik meg, ha a cselekmény káros vagy sérelmes következményei a kellő gond, figyelem és ovatosság mellett sem voltak előreláthatók.
Rendkivüli elővigyázatot, különös képességet nem követel a törvény; ha a közönséges életben oly elővigyázatot, melyet a cselekmény természetéhez és a körülményekhez képest az emberek rendszerint kifejteni szoktak, kifejtett a tettes, és ennek daczára is bekövetkezett a káros eredmény, ez esetben az eredmény nem számittatik be ellene.
„Ha a megjelölt körülmények nem tudása nem képez gondatlanságot,” ez azt jelenti, hogy ha a közönséges élet szabályai és szokásai szerint alkalmaztatni szokott, s a viszonyoknak megfelelő gonddal járt el; más szavakkal ugyanazt jelenti e szabály, a mit a szász büntetőtörvénykönyv 48. czikkének utolsó alineaja tartalmaz:
„Eine ungerechtliche Bedachtsamkeit ist von dem Handelnden, ausser wo eine besondere Verpflichtunk dazu stattfindet, nicht zu verlangen.”
Ugyanazt jelentik, a mi az 1843. évi tjavaslat 41-44. §-ből mint eredmény resultál.
Megemlitendő még, hogy a 80-ik §-nak mintegy beékelése által a 76-81. § közötti rendszerlánczolat megszakittatik. Mig ugyanis a többi §-ok a beszámitást kizáró esetekről rendelkeznek: a 80. § épen az ellenkezőről - t. i. oly esetről intézkedik, melyben a beszámitás nem zárható ki. Ámde az ignorantia juris és az ignorantia facti annyira egymás mellé tartozó kérdések, hogy ezeknek a közös tényező s a jogtudomány által összefoglalt rendszerét szétszakitani nagyobb hiba volna, mint a beszámitást kizáró esetek lánczolatát a negativ rendelkezés által félbeszakitani.
Nem kerültetnék ki a dolog természete által követelt ezen eltérés a rendszertől az által sem, ha a 80. és 81. § sorrendje változtatnék meg: mert a 83. és következő §, habár nem is a beszámitás kizárásáról, de az ehhez legközelebb álló tárgyról, t. i. a bünvádi eljárás meg nem indithatásáról és a bünösség csekélyebb fokáról, s ennek folytán a büntetés alászállitásáról, - tehát ismét a 80. §-al ellenkező tárgyról rendelkeznek. A szabályok lánczolatának egysége tehát ez esetben is meg lenne szakitva.
82. § „A ki a büntett vagy vétség elkövetésekor életkorának 12-dik évét meg nem haladta: bünvád alá nem vétethetik.”
83. § „A ki akkor, midőn a büntettet vagy vétséget elkövette, életkorának 12-ik évét már tulhaladta, de 16-ik évét még el nem érte, ha cselekménye bünösségének felismerésére szükséges belátással nem birt, azon cselekményeért büntetés alá nem esik.”
„Az ily kiskoru azonban, javitóintézetbe való elhelyezésre itélhető, de abban életkora 20-ik évén tul nem tartható.”
Mindkét § következetes fejleménye a 75. és 76. §-nál kifejtetteknek. A gyermek nem bir azon képességgel, hogy tettei a felismerés és a szabadakarat által elhatározott cselekményeknek vétethessenek. A törvény tehát egy bizonyos életkort határoz meg, a meddig a beszámithatlanságot, mint kivételnélküli szabályt feltétlenül állapitja meg, s ezen fölül egy másik életkort, a meddig a beszámithatlanságot feltételtől teszi függővé.
Az első esetben bünvádi eljárás meginditásának nincs helye, tehát ez esetben - birói constatálás tárgyát sem képezheti: vajjon birt-e a gyermek kellő értelemmel, hogy cselekménye természetét - annak bünösségét felismerje? A második esetben a szükséges belátással nem biró „azon cselekményért büntetés alá nem esik;” a bünvádi eljárás tehát meginditandó s vádlott értelmi és felismerő tehetsége a törvénykezés utján határozandó meg.
Kérdés lehet: vajjon helyesen tüzetett-e ki a 12 éves, illetőleg a 16 éves életkor?
A mi az elsőt illeti, már az 1843 tjavaslat 80. §-a a 12 éves életkort fogadta el a beszámitást kizáró kor maximumául; s ez teljesen öszhangzásban van viszonyaikkal.
A második megkülönböztetésre nézve az 1832. évi tvjavaslatban semmi sem foglaltatik, s meglepő, hogy az ifjukor a 83. §-ban elősorolt enyhitő körülmények között sem emlittetik fel.
Mindkét kérdés, mint a törvénykezési orvostan körébe tartozó, komolyan és behatóan vitattatott meg az északnémet büntetőtörvénykönyv előkészitése alkalmával, a tudományos küldöttség által, melynek véleményéből a következőket emeljük ki:
Az elsőre nézve az mondatott:
„Die mit der Befestigung und Ausdehnung des Knochengerippes fortschreitende Formation der Weichtheile geschieht so allmählig, dass die äusserlichen Eigenthümlichkeiten des Kindesalters bis zum zwölften Jahre vorzuherrschen pflegen. Die Entwickelung der Geisteskräfte hält in diesen fünf Jahren (vom 7. bis 12.) mit der Fortbildung des Körpers gleichen Schritt. Grundtypus bleibt selbstige Wesen der Kindheit. Das Begehrungsvermögen aber wird durch das mehr geübte Wahrnehmungsvermögen, sowie durch das Erwachen des Verstandes und der Einbildungskraft gesteigert.”
A másodikra nézve az érvek sulypontja a következőkben tartalmaztatik:
„Erst mit den Eintritt der Vorbereitungen auf die Geschlechtsverrichtungen gehen so wichtige und gleichmässig fortschreitende Veränderungen im Körper und im Geiste vor, dass das charakteristische der Adolescens nicht vor dem Zeitraum vom 12. bis im 16., zumeist selbst erst im 18. Lebensjahre ausgeprägt erscheint. In dieser Altersperiode tritt das Leben selbst je mehr und mehr mit der Forderung an das Individuum heran, seine Handlungen nicht ferner nur von sinnlichen Eindrücken abhängig zu machen, sondern dieselben nach allgemeinen Principien der Sitte und des Rechtes einzurichten.”
Mindkét irányban helyesnek kell tartanunk a véleményt, s ennek alapján állapittattak meg a 82. és 83. §.
A 83. § második bekezdése összhangzásban van azzal, a mi az ifjak szellemi tehetségére nézve fennebb mondatott. A szükséges belátással nem biró, de megromlott hajlamu ufjunak, nevelésre, javitásra van szüksége. Az állam átveszi a functiót, melyet a szülők nem voltak képesek teljesiteni. Az állam nem bünteti ugyan a belátással nem biró roszindulatu ifjut: hanem neveli és javitja azt. Ez az intézkedés értelme.
„Ha pedig a fentebbi §-ban meghatározott koru egyének a cselekmény elkövetésének idején képesek voltak ennek bünösségét felismerni, a következő szabályok szerint lesznek büntetendők:
1) halállal vagy életfogytig tartó fegyházzal büntetendő büntett miatt: 2 évtől 5 évig terjedő börtönnel;
2) 5 évtől 15 évig tartó fegyházzal vagy államfogsággal büntetendő büntett miatt: 2 évig terjedhető börtönnel, illetőleg államfogházzal;
3) más büntett miatt: 2 évig terjedhető fogházzal;
4) vétség miatt: rendőri büntetéssel.
Hivatalvesztés vagy a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése: a jelen szakasz értelmében büntetendő egyének ellen nem állapitható meg.”
Teljes belátással még a 16 éves ifju sem birhat, mert az ész nem uralkodik még a tulnyomólag érzéki élet fölött. A törvénynek figyelembe kell venni e körülményt, melyet egyébiránt a polgári jogra nézve maga is elismer az által, hogy az ilykoru egyént saját ügyeit vezetésére képtelennek nyilvánitja. Ennek nem lehet más oka, mint a törvényhozónak azon meggyőződése, hogy e korban még nem bir az ember kellő belátással és érettséggel.
A mi a polgári jogban mint elv, mint a jogszabály alapja és indoka el van fogadva, az nem hagyható figyelmen kivül a büntetőjog tekintetében sem. A büntetőjog akként értékesiti e szabályt, hogy az ifju büntevők bünösségét enyhébben itéli meg, mint a teljesen kifejtett értelmi tehetséggel biró egyének törvényszegéseit. Ezen vezéreszme szerint határoztatnak meg a jelen szakaszban az ifju büntettesek büntetései.
Halál- és fegyházbüntetés a 16 éven alóli ifjak ellen nem állapitható meg; sőt ezek legsulyosabb büntetése 5 évig terjedhető börtön.
Hivatalvesztés, illetőleg a hivatalra való képesités elvesztése, vagy a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése, az ifju büntettesek ellen egyátalán nem mondható ki. Mindkét intézkedés fontos s indokolt is. Az 5 évig terjedhető börtönre elitélt ifju 21 éves korában jutván ki a börtönből: az 59. § szerint 3 évtől 10 évig nem gyakorolhatna politikai jogot. A törvényjavaslat, tekintve az egyén fiatal korát, ennek elejét veszi, s büntettének az ifju életére kiható minden további következményét megszünteti.
„A ki a büntett elkövetésének idején, életkorának 20-ik évét még nem haladta tul, halálra nem itélhető.”
Az ezen §-ban foglalt intézkedés a humanismus és az igazság együttes következménye, s mai nap is hatályban van.
„Siket-némák, ha cselekvésük bünösségének felismerésére szükséges belátással nem birnak, büntett vagy vétség miatt nem büntethetők.
Ha azonban képesek voltak cselekvésük bünösségét felismerni, a 84. § határozatai szerint lesznek büntetendők.”
A siket-némák a kifejletlen értelmi tehetséggel biró egyének közé számittatnak, miért is ugyanazon szabály alkalmaztatik ezekre is, mely a 16-ik éven aluli ifjakra nézve a 83. és 84. §-ban megállapittatott.
87. § „A büntetések kimérésénél, gondosan figyelembe veendők a bünősség fokára befolyással biró sulyositó és enyhitő körülmények.”
88. § „Ha a sulyositó körülmények, szám vagy nyomaték tekintetében tulnyomók, a büntetésnek az elkövetett cselekményre a törvényben megállapitott legmagasabb mértéke megközelitendő vagy annak legmagasabb mértéke alkalmazandó.”
89. § „Ha pedig az enyhitő körülmények tulnyomók, azon cselekményre a törvényben megállapitott büntetésnek legalacsonyabb mértéke megközelitendő, vagy annak legalacsonyabb mértéke alkalmazandó.
Ily esetben a halálbüntetés életfogytiglani fegyházra, az életfogytiglani fegyház pedig 15 évig tartóra változtatandó.”
Az enyhitő körülmények rendszere részint az általános indokolásban, részint a III. fejezetnél kimeritőleg tárgyaltatott. A kérdés, tekintettel az 1843. törvényjavaslat 83. §-ára, csak az lehet:
Felsorolandók-e a törvényben azon körülmények, melyek a büntetés leszállitását vonják magok után?
Erre nézve ma már átalános a meggyőződés, hogy azon rendkivül sok, és változatos eshetőségek folytán, melyek részint a tettes személyes viszonyainál, részint egyéb körülményeknél, részint pedig tárgyi mozzanatoknál fogva, melyek a cselekmény elkövetése előtt, alatt, sőt után is felmerülhetnek, - nem lehetséges sem az enyhitő, sem pedig a sulyositó körülményeket kimeritőleg elősorolni; a példaszerü felsorolás pedig mit sem használ; sőt azon téves felfogásra ad alkalmat, mintha a törvény, különösen csak is a szövegben felvett körülményeket tartaná nyomatékosaknak, a többiek pedig ezeknél csekélyebb jelentőséggel birnának. Nincs is a legujabb büntetőtörvénykönyvek és tjavaslatok között olyan, mely az ilynemü körülményeket akár limitative, akár exemplificative felsorolná.
„Ha az enyhitő körülmények oly nagy számmal forognak fenn vagy annyira nyomatékosak, hogy a cselekményre meghatározott büntetésnek legalacsonyabb mértéke is aránytalanul sulyos lenne: ez esetben ugyanazon büntetési-nemnek alacsonyabb foka s ha ez is tulszigoru volna: határozott időtartamhoz kötött fegyház helyett börtön, börtön helyett fogház, fogház helyett pénzbüntetés, ezen büntetési-nemek legalacsonyabb mértékéig álapitható meg.
Halálbüntetés vagy életfogytig tartó fegyház helyett, 15 évi fegyháznál csekélyebb büntetés a jelen § esetében sem állapitható meg.”
A rendkivüli enyhités kérdése szintén szorosan összefüggvén a büntetési rendszerrel: azon indokok, melyek a törvényjavaslat megállapitásánál a 90. § elfogadására nézve irányadók voltak, szintén kiemeltettek az átalános indokokban és a III. Fejezet indokaiban. A 90. § különösen sok százados hazai gyakorlatunk s a magyar büntetési rendszer szempontjából is jelentőséggel bir, - mert közvetitést képez az eddig gyakorlatban volt arbitrarius rendszer és a változhatlan büntetési tételek felállitása közt. E szakasz ártalmatlanná teszi a minimumok meghatározását, mig másrészről az önkénynek is elejét veszi.
Lényegben megegyez e rendszer azzal, a mit Mittermaier előbbi törvényjavaslatunkra nézve ajánl, t. i. hogy a büntetendő cselekmények sulyosabb eseteire tétessék ki a törvényben a büntetés minimuma is, az enyhébb esetek pedig hagyassanak minimum nélkül A 90. § az enyhébb esetekben levén alkalmazandó: ez által eléretik az - a mit Mittermaier ajánlott s a mi az igazságtalan tulszigor kikerülésére teljesen elégséges.
Nincs oly törvényhozó, a ki képes volna mindazon individualis viszonyoknak megfelelő büntetési tételeket megállapitani, a melyek között a büntetendő cselekmények az életben előfordulnak. Kell tehát gondoskodni arról, hogy rendkivüli viszonyok esetében is, a megfelelő igazságos büntetés legyen kimérhető. Ennek mellőzése erkölcsiségétől fosztaná meg az igazságszolgáltatást s lehetetlenné tenné a birónak, hogy ő mérje meg az eset büntető sulyát s a szerint állapitsa meg a büntetést.
De itt is óvakodni kell az extremumoktól, nehogy az igazság utáni törekvésben annak ellentéte éressék el, s nehogy a közönséges esetekre nézve is szabály nélkül maradván a biró: subjectivitás korlátlan uralma, az önkény birodalmává tegye a büntető törvényszéket.
91. § „Határozott ideig tartó fegyház helyett a fentebbi szakaszban megjelölt eseten kivül is, börtön állapitható meg, ha a bünös aggkoránál, beteges állapotánál vagy testi gyöngeségénél fogva, a fegyházbüntetés egyátalán sulyosnak mutatkoznék.
Ez esetben azonban a börtönbüntetésnek tartama aránylag felemelendő; sőt a mennyiben a börtönbüntetés leghosszabb tartama sem képezné az elkövetett büntett megfelelő büntetését: az, a határozott ideig tartó fegyházbüntetés legmagasabb tartamáig felemelhető.
92. § „A határozott időtartamu szabadságbüntetés arányos leszállitását eredményezi az is: ha valaki a bünvádi eljárás meginditásakor az 55. § a) b) pontjaiban megjelölt s jogos módon nyert hivatalt vagy állást foglalt el s a szabadságbüntetésen felül ennek elvesztésére is itéltetik.”
93. § „A vizsgálati fogságnak vádlott hibáján kivüli hosszu tartama: a szabadság vagy pénzbüntetésbe beszámitandó: az itéletben mindazonáltal kiteendő: hogy a büntetésből mennyi vétetik ez által kitöltöttnek.„
Ezen szakaszok nem a büntetés enyhitéséről szólnak, hanem csak irányt adnak arra nézve: hogy a megjelölt helyzetekben a büntettest érő szenvedések arányba hozassanak azon büntetéssel, mely ugyanazon cselekménynek hasonló körülmények közötti elkövetése miatt mást érne, - a kire nézve t. i. az ezen szakaszokban meghatározott viszonyok nem fordulnak elő, a ki tehát - kevésbé bünhödnék, mint azok, kiknek büntetéséről e három szakasz intézkedik.
Az agg koru, beteges és gyönge testalkatu ember, nem képes a sokkal sulyosabb fegyházbüntetést elviselni s az abban előszabott nehéz munkát végezni. A fegyházbüntetés ily emberre sokkal sulyosabb, mint egy egészséges fiatal emberre nézve; az tehát határtalanul többet szenvedne kevesebb idő alatt is, mint emez, habár hosszabb idő alatt A büntetéseknek - a mennyire lehetséges - individualizálása, vagyis az illető egyénhez alkalmazása egyik főiránya levén felvilágosult századunk büntetési és börtönrendszerének; a jelen fejezet utolsó három szakasza - ezen individualizálással foglalkozik s annyiban, mennyiben ez törvény által - veszély nélkül - eszközölhető, e tekintetben is utasitást ad a birónak. De szem előtt tartja a törvényjavaslat, hogy ezzel a büntetésnek nem enyhitése, hanem csakis kiegyenlitése czéloztatik eléretni s hogy ennélfogva a mi a 91. §, szerint elesik a büntetés sulyából, az pótolandó a büntetés hosszabb tartama által. Azon beteges aggastyán, a ki 15 évi fegyházra lenne itélendő, nem itéltethetik csupán a 10 évi tartamra azért, mert ezen büntetési-nemnek 10 év képezi leghosszabb tartamát. A törvényjavaslat szerint, ily esetben fegyház helyett, a börtönbüntetés levén megállapitandó, tartama a törvényjavaslat világos rendelkezése szerint, a határozott ideig tartó fegyházbüntetés leghosszabb tartamáig lesz kiterjesztendő.
Megfelel az igazságnak és kiegyenliti a büntetések közötti aránytalanságot az is, a mi a 92. §-ban javasoltatik. Azt a ki tényleg hivatalban levén, büntetésül ezt is elveszti, ha szabadságbüntetése is egész mértékben méretik ki, sokkal nagyobb büntetés érné, mint mást, a ki ugyanazon büntettet ugyanoly körülmények közt követte el, de nem levén hivatalban, ettől nem fosztatik meg. A törvényjavaslat ezen büntetés-többletnek beszámitását inditványozza a szabadságbüntetésbe, vagyis arányos compensatióját a hivatalvesztésnek, a szabadságbüntetés lejebb szállitása által.
Ugyanezen szempont vala irányadó a 93. §-nál is. De csak az esetben javasoltatik a vizsgálati fogság hosszu tartamának arányos számbavétele, ha ez nem a vádlott hibájából tartott hosszan. Ha például kiderül, hogy vádlott követte el az ellene vádul felhozott cselekményt, azonban tagadása által ő okozta a vizsgálat hosszu tartamát, vagy ha valótlan állitások által hosszu procedurát, vagy valótlan állitásai folytán, távollevő tanuknak kihallgatását tette szükségessé; ha a vizsgálat folyamát felebbvitelek által megakasztotta a felebbezései alaptalanoknak bizonyultak, azon tartam, mely az ő hibájának rovandó fel, nem számittatik büntetésébe.
Ellenben beszámittatik a vizsgálati fogság egy része, ha az eljárás folyama alatt a kir. ügyész felebbezett, s ennek következtében tartott tovább a vizsgálati fogság; ha tanuk levén kihallgatandók, ezek valamelyike hosszabb ideig nem találtatott fel, vagy ha kihallgatásuk lehetlen vala; ha több részes levén bekeverve, azoknak valószinü előkeritése indokából a vizsgálat nem fejeztetik be, avagy a végtárgyalás elhalasztatott. Ily esetekben igazságos, hogy a vádlott hibáján kivüli hosszabb tartamu vizsgálati fogság ennek büntetésébe beszámittassék.
„Principium est, quod nunquam plura delicta concurrentia faciunt, ut unius (helyesebben: ullius) impunitas detur”. Huszthy szerint, Ulpianus ezen megállapitását követte hazánk törvénykezési gyakorlata a büntetések kimérésénél, ha ugyanazon tettes több büntettet követett el. E szabály alól csupán a halállal vagy botbüntetéssel - fustigatio - büntetett cselekményekre nézve tétetett kivétel; ezekre vonatkozólag azon elv levén irányadó, hogy a nagyobb büntetés felemészti a kisebbet - poena major absorbet minorem”.
Vuchetich a jog szempontjából helyesli a fentebbi elvet, s azt bővebben indokolja; szerinte azonban a biróságok gyakorlata kiterjesztette a kivételeket a testi, tehát a fogság- és pénzbüntetésre is, minélfogva az enyhébb büntetésnek felemésztése a sulyosabb által átalános szabálylyá vált. A sulyosabb büntetés mindazonáltal szigoritandó és nagyobbitandó volt - exasperanda-et augenda - hogy a szigoritás által a többi törvényszegés büntetései mintegy helyettesittessenek.
Ez utóbbi felfogás lényegében megegyez mai büntetési rendszerünkkel is, mely kevés kivétellel a biró belátására bizván a büntetés nemének, valamint mértékének megállapitását, azt határozott szabályokhoz nem köti. Ez a concursus esetében is áll; a biró ez esetben is saját belátása szerint határozza meg a büntetést, s illetőleg az ugyanazon tettes által elkövetett, s legnehezebb büntetéssel büntetendő cselekmény büntetését az azzal concurráló többi törvényszegés nagyságához képest, belátása szerint sulyosbitja. Kivételt képez a halálbüntetés, melynek sulyosbitása még az 1723-ik évi büntetőtörvénykönyv 11. törvénycikk 7. §-a által fentartatott, azonban az 1814. évi május hó 15-én kelt királyi leirat által eltöröltetett, s tettleg már ezen legfelsőbb leirat keletkezte előtt sem alkalmaztatott.
A bünhalmazat nemeit illetőleg Vuchetich - Feuerbach után - három osztályt állit fel az eszményi (concursus idealis), a tárgyi (concursus objectivus) s az alanyi bünhalmazatot (concursus subjectivus). De részletesen nem jellemzi a különbségeket, s különösen a tárgyi bünhalmazat tekintetében, sok igen lényeges kérdést hagy megoldatlanul.
Az 1843. évi törvényjavaslat a bünhalmazatnak csupán két neméről: az eszményi és a tárgyi bünhalmazatról rendelkezik; ámbár Szalay értekezésében, az alanyi bünhalmazatot is fölemliti. Az anyagi bünhalmazat büntetésére nézve, a törvényjavaslat 86. §-a a büntetések egybefoglalását s a legnagyobb törvényszegésre megállapitott büntetésnek a többi törvényszegések büntetésének kétharmadáig terjedhető sulyosbitását rendeli; az összbüntetés tartamát azonban a legnagyobb törvényszegés büntetésének kétszeresén s 24 éven fölül nem engedi kiterjeszteni.
Az anyagi bünhalmazat létezésének föltételeit illetőleg előbbi törvényjavaslatunk, a keletkezése idején fennállott tannak megfelelőleg, s egyezőleg az azon időben létrejött német büntetőtörvénykönyvekkel, szük körvonalokat tüz ki; csupán az esetben ismervén el anyagi bünhalmazatot: ha valamenyi törvényszegés tárgyában ugyanazon biróság hoz itéletet. Ha tehát több törvényszegés forog fenn, melyeket ugyanazon vádlott követett el, de ha ezek közül egy vagy több fölött más biróság itél: e körülmény által az 1843. törvényjavaslat szerint kizáratik a bünhalmazat. Ily esetekben tehát nincs helye a büntetések leszállitásának, hanem mindenik büntett egész büntetésével bünhödik a tettes; akként, hogy ha az egyik biróság által a 111. § szerint 22 évi rabságra itéltetett, s a másik biróság hasonló büntett miatt szintén ezen büntetést állapitotta volna meg ellene: mindkét büntetés, tehát 44 évi rabság egészen lett volna végrehajtandó. Megfelelőleg az elvnek, leszállitás az esetben sem következnék be, ha a két vagy több biróság különnemü szabadságbüntetésre itélte a tettest; mert ez esetben a 22., 23., 24. § szerint csak arányos átváltoztatás, de nem leszállitás fogna bekövetkezni.
Az elv, melyet előbbi javaslatunk elfogadott, ismeretes; s Feuerbach-nak ezen szavai által van kifejezve:
„Wenn mehrere noch unbestrafte Übertretungen derselben Person, als Gegenstand eines und desselben richterlichen Urtheiles zusammentreffen, so entsteht ein Zusammenfluss von Verbrechen, - concursus delictorum”.
E szerint a bünhalmazat nem az által állapittatik meg, mert több, még büntetlenül maradt törvényszegés forog fenn, hanem mert több büntetlenül maradt törvényszegés képezi ugyanazon bünvádi eljárás és itélet tárgyát.
Az eszményi bünhalmazatot terhelő körülménynek veszi az 1843. évi törvényjavaslat; nyiltan kifejezvén, hogy a sulyosabb törvényszegésre rendelt büntetés, a concurráló másik törvényszegés miatt sulyosbittassék.
Nem ugyan a törvényjavaslat, de Szalay-nk magyarázata, mely a javaslat indokolásának is tekinthető, egy további bünhalmazatot is emlit: a folytatott büntettet, delictum continuatum, mely abban áll, hogy „azon egy büntett, több bünös cselekmény által” követtetett el. Jeles tudósunk ismert értekezései egyikében ez utóbbiról következőleg nyilatkozik: „emezekről nem találtam külön rendelkezést; a szerkesztők valószinüleg ugy vélekedtek, s joggal vélekedhettek igy, hogy a birák a felebb körülirt büntettek irányában beérik a beszámitást és a büntetési kimérést tárgyazó átalános szabályokkal”.
Az tehát kétségtelen, hogy e nézet szerint, a több külső cselekvés által elkövetett ugyanazon büntett: bünhalmazatnak és igy más beszámitás, illetőleg a büntetés kimérésének más szempontja alá tartozónak vétetett, mintha ugyanazon büntett csupán egy cselekmény által követtetett volna el.
A két törvényjavaslat összehasonlitásából kiviláglik, hogy ezek között - a bünhalmazatot illetőleg, lényeges különbség van.
A halmazat nemeit illetőleg, a jelen törvényjavaslat is, csupán az eszményi és az anyagi bünhalmazatról rendelkezik. E tekintetben nincs eltérés a legutóbbi büntetőtörvénykönyvekben és törvényjavaslatokban. A franczia büntetőtörvénykönyv nem ismer ugyan concursust, s e helyett a bünvádi eljárás 365-ik czikke rendelkezik az esetről, ha ugyanazon tettes több büntetendő cselekményben itéltetik bünösnek; de a franczia jogtudósok mindamellett is ismerik és megkülönböztetik a halmazat mindkét nemét, sőt szigoruan elitélik törvénykönyvük emlitett hiányát, valamint a Code d'instruction criminelle idézett czikkében foglalt szabály anyagi tartalmának helytelenségét is.
Ha az osztályozás tekintetében nincs is különbség az 1843. évi s a jelen törvényjavaslat között; de eltérnek egymástól mindjárt az eszményi bünhalmazat bünösségi fokának megitélése körül.
Az eszményi bünhalmazban nyilvánuló kettős törvényszegés ugyanis a jelen törvényjavaslat szerint önmagában még nem képez sulyosbitó körülményt, mely a büntetés felemelését vonná maga után; holott az 1843. évi javaslat 90-ik §-a határozottan az ellenkezőt rendeli. A concursus idealis nem állapit meg két büntetendő cselekményt. A külön szempont, mely ebben kifejezésre jut, és sajátos lényét képezi, abban áll, hogy a büntető törvény, egy cselekmény által, de két irányban sértetik meg. A kérdés tehát első rendben az, és csakis ezen kérdés miatt van külön helye a jogsértések ezen alakzatának a törvényekben és a tudományban, hogy az ugyanazon egy és osztatlan cselekmény által okozott két jogsértés közül, melyiknek büntetése éri a tettest? Ez nem zárja ki, hogy a két sértés, vagy ezek egyikének sulyosságához képest, a büntetés is sulyosbitható legyen; a mint ez átalában a büntetés igazságos kimérésének általános szabályaiból következik: de maga azon körülmény, hogy concursus idealis forog fenn, még nem indokolja a büntetésnek mindenkori sulyosbitását. A törvényjavaslat nem rendeli tehát ugyanazt, a mi az 1843. évi javaslatban határozottan kimondatott, mely különbség magának a tényező elemnek, a concursus idealis lényegének ellentétes felfogásából származik.
A concursus realisra vonatkozólag még lényegesebb az eltérés. Ez már a fogalommeghatározásban mutatkozván, hordereje messzire kihat.
A jelen javaslat 95. §-ban kifejezett alapfelfogás szerint, anyagi bünhalmazat létez: 1. ha ugyanazon személy több büntetendő cselekményt követett el; 2. ha ugyanazon büntetendő cselekményt több izben követte el. Miként e meghatározásból kitünik, az anyagi halmazat léte teljesen független attól, vajjon ugyanazon biróság itél-e valamennyi cselekmény fölött, s független attól is, vajjon egyidejü és egy eljárás, illetőleg itélet tárgyát képezik-e mindezen cselekmények; vagy pedig különböző időben, például az egyik itéletnek jogerőre emelkedése, vagy esetleg az ebben kimért büntetés kiállásának megkezdése után jutnak-e a biróság tudomására?
A jelen törvényjavaslat szerint, csupán az a kérdés:
a) ugyanazon tettes, több büntetendő cselekményt követett-e el?
b) az előbbi itélet előtt vagy azután követett-e el egyet vagy többet azon cselekmények közül?
c) bünhödött-e a későbbi eljárás előtt elkövetett mindezen cselekményeiért, illetőleg nem engedtetett-e el ezen tetteinek egyike vagy másika miatt őt érő büntetés kegyelem által? avagy nem záratik-e ki azok büntethetősége elévülés, esetleg a 109., 111. § rendelkezései által?
A folytatott büntetendő cselekményekre nézve - delictum continuatum - a törvényjavaslat VIII. fejezete nemcsak nem tartalmaz külön rendelkezést, sőt szövegezésénél azon felfogás volt irányadó, hogy a folytatott büntett a bünhalmazat esetei közé épen nem tartozik. Az anyagi bünhalmaz ugyanis az által záratik ki, mert a folytatott büntett, fogalmánál fogva, csupán egy büntett; az eszményi bünhalmazat pedig az által, mert ez csakis egy cselekmény által jő létre; mig a folytatott büntettnek, épen ellenkezőleg az a megkülönböztető jellege, hogy több cselekmény által, egy büntetendő cselekmény állapittatik meg.
Indokoltak-e ezen eltérések? s helyesek-e a jelen javaslat intézkedései? ennek igazolása a következőkben kiséreltetik meg.
Mindenekelőtt megjegyzendő, hogy az eddigi fejezetekben mellőztetett a kihágások megemlitése; mindeddig ugyanis csupán egy büntetendő cselekményre vonatkozván az intézkedések: a határozmányok csakis arra szoritkozhattak, a mi kizárólag a büntettekre vagy vétségekre vala megállapitandó: a kihágások iránti külön, átalános rendelkezések mellőzése tehát nem sértette a büntettekről vagy vétségekről szóló rendelkezések teljességét.
A bünhalmazatnál változik a helyzet. E fejezetben nagy inconvenientiák nélkül nem mellőzhetők a kihágások; mert ellenkező esetben a kihágásokról szóló törvényjavaslatban kellene felvenni mindazon eseteket, melyekben egy vagy több büntett, illetőleg vétség, egy vagy több kihágással együtt fordul elő. Ez vagy ismétlésekre vezetne, vagy azt eredményezné, hogy egyik törvényjavaslat sem lehetne teljes.
Czélszerübbnek találtatott tehát itt intézkedni azon esetekről is, a melyekben büntett vagy vétség, vagy mindkettő concurrál a kihágásokkal, s csupán azon esetet hagyni fenn a kihágásokról szóló törvényjavaslatnak, a melyekben egyedül kihágások halmaza, tehát két vagy több kihágás, büntett vagy vétség nélkül forog fenn.
A concursus idealis tekintetében folytonos a theoreticai vita, nem mintha annak léte tagadtatnék, mert ez csaknem átalánosan el van ismerve, hanem a különböző szempontok különböző alakjaiban mutatván fel az anyagot, a jelenségek szerint vitattatik a kérdés is: vajjon ez vagy amaz esetek, az eszményi vagy anyagi halmazat fogalma alá tartoznak-e? A törvényhozásnak nem lehetvén feladata auctoritative eldönteni a theoria befejezetlen vitáit; a törvényben oly szöveg használandó, mely, mint John tanácsolja, a nélkül, hogy valamely doctrinalis véleménynyel ellenkeznék, vagy azt követné: nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy a theoria és a joggyakorlat helyesen döntse el a vitát.
Valaki ellen testi sértés követtetik el a végből, hogy ez által lehetővé tétessék a rablás véghezvitele. Ezen esetet némelyek idealis, némelyek reális bünhalmaznak tekintik. Az előbbi nézet helyesebbnek látszik; mert a büntettesnek elhatározása a rablás véghezvitelére levén irányozva: a testi sértés csupán a rablás elkövetésének könnyitése, illetőleg lehetővé tétel, s nem mint külön büntett vitetett véghez. De a büntetés változik, a mint az egyik vagy másik fogalom alá foglaltatik az eset. A kérdés tehát nagy horderejü gyakorlati jelentőséggel bir; mindazonáltal veszélyes lenne, ha azt az eszményi és az anyagi bünhalmazat fogalmainak, ezen szempont által irányzott meghatározásával akarná eldönteni a törvényhozás. Az ő feladata csak az lehet: megfelelő határozványok által megakadályozni, hogy a fogalom körüli véleménykülönbségekből, a gyakorlatban káros következmények származzanak. Ez megtörténik az által, ha megfelelő külön intézkedések vétetnek fel a törvény különös részében. Ily külön intézkedések érintetlenül hagyják a theoreticai vitát; azonban a cselekmény természetéhez és sulyosságához mért külön büntetési tétel megállapitása által a gyakorlati hátrányoknak elejét veszik. A felhozott esetre vonatkozólag ugyanis a 337. § tartalmazza a megfelelő intézkedést, mely függetlenné teszi az esetet attól: vajjon eszményi vagy pedig tárgyi halmazatnak veszi-e azt a tudósok egy része?
Ha valamely közokirat hamisitása képezte az eszközt, mely által a csalás elkövettetett: a büntetésben lényeges különbség fog mutatkozni, a szerint a mint az eset az eszményi vagy pedig a tárgyi halmazat fogalma alá submittáltatik. Ámde a kérdés theoreticai szempontból vitás, és ennek folytán hibát követne el a törvényhozó, ha az egyik vagy másik vélemény elfogadása által határozna a kérdés fölött. A törvényhozás gyakorlati feladata nem teszi szükségessé ezen elméleti kérdésnek törvény általi elintézését; a törvényhozó megfelel feladatának, ha a különös intézkedés tárgyává tevén az esetet, azt külön sanctio alá foglalja. Ezen szempontnak felelnek meg a törvényjavaslat 368., 369. §, melyeknek alkalmazása mellett, gyakorlati szempontból teljesen fölöslegessé válik a kérdés: vajjon a biró subjectiv véleménye szerint az eszményi vagy anyagi bünhalmazat esetei közé tartozónak véli-e a concret cselekményt? A törvényjavaslat ugyanis specialis rendelkezés, s a cselekmény bünösségéhez mért büntetés megállapitása által, teljesen függetlenné tette az esetet a doctrina vitájától.
Ide tartozik a 398. §-ban meghatározott eset is s ugyanezen szempontnak megfelelő, több külön rendelkezést tartalmaz a törvényjavaslat.
A cselekmény két irányban képezhet törvényszegést, ha például a gyujtogatás által a biztosit társaság is megkárosittatik, mely esetben, ha az czélozva volt: a gyujtogatáson kivül csalás is fenforog. Eszményi halmazatot képez, ha a kocsis rendőri tilalom ellen sebesen hajtván, valaki a lovak által elgázoltatik. A gyermekgyilkosnő, midőn meggyilkolt gyermekét elássa, a gyermekgyilkosságon kivül a temetkezésre nézve fenálló rendőri szabályokat is megszegi, következőleg ez esetben is eszményi bünhalmazat forog fenn.
De vannak büntettek, melyek már fogalmuknál fogva két büntetendő cselekmény ismérveit egyesitik, ugy hogy a sulyosabb törvényszegésben az enyhébb okvetlenül benfoglaltatik. Ilyen például az emberölés, mely a testi sértést szükségszerüleg magában egyesiti; a zsarolás, mely az erőszakot, a rágalmazás, mely a becsületsértést szükségszerüleg magában foglalja.
E cselekmények nem állapitanak meg bünhalmazatot, mert itt tulajdonképen csak egy törvényszegés forog fenn.
Egy gyakorlati eset elintézése alkalmával határozni kellett a porosz legfelsőbb biróságnak az iránt:
eszményi bünhalmazat forog-e fenn, ha valamely nyilvános kertben egy vagy több élőfa lopási szándékkal kivágatik?
Az első biróság idegen dolog megrongálásában itélte bünösnek a tettest; a felsőbb biróság lopás kisérletévé minősitette a cselekményt; ez ellen a főügyész semmiségi panaszt adván be: a berlini legfőbb törvényszék a főtörvényszék itéletét hagyta helyben, az itélet indokaiban kimondván, hogy a cselekményben csupán egy akaratirány nyilvánulván, az eszményi bünhalmazat ez által ki van zárva.
Nem elég tehát, hogy valamely cselekvény által két irányban sértessék meg a törvény arra nézve, hogy eszményi bünhalmazat létezzék, még az is szükséges, hogy mindegyik törvényszegés szándékosan követtessék el. Igaza van Hälschner-nek, ki az mondja:
„Wie verschiedene Ansichten in der Lehre von der Konkurrenz nun auch noch bis heute herschen mögen, so ist man doch in der Doktrin wie in deer Praxis darüber einig, dass keinesweges in jedem Falle, in welchem dieselbe Handlung die Merkmale mehrerer Verbrechen in sich vereinigt, eine Konkurrenz anzunehmen sei, mit anderen Worten, dass die Mehrheit der Gesetzübertretungen nicht das entscheidende Kriterium für die Konkurrenz mehrerer Verbrechen bilden könne. Eine ideale Konkurrenz, wenn der Name beibehalten werden soll, wird daher nur angenommen werden können, wen ein und dieselbe Thätigkeit, den Thatbestand mehrerer Verbrechen anthält, und zugleich vom Handelnden auf die Verwirklichung dieser mehreren beabsichtigten Verbrechen bezogen wurde; wenn alsó z. B. der Brandstifter die Absicht hat, das Haus niederzubrennen, und zugleich den Bewohner desselben durch Verbrennen zu ermorden, und beide Erfolge eingetreten sind; mit anderen Worten, wenn dieselbe Thätigkeit in Folge eineer Mehrheit von Absichten auch eine Mehrheit verbrecherischer Handlungen umschliesst”.
A törvény egy cselekmény általi több törvényszegést követel az eszményi bünhalmazat föltételeül; ennek folytán teljesen jogos, hogy csak az egyik - a legsulyosabb - sértés büntetését rendeli alkalmazandónak. Mert ha mindenik cselekmény, tehát az akaratnak és tettnek valamennyi együttes nyilvánulásai, melyek által a büntetőtörvények rendeletei megsértetnek, büntetés alá esnek: jogos és logicailag is igazolt, hogy az akarat egy irányának megfelelő tett által előidézett, habár különböző eredmények ne tekintessenek több büntetendő cselekménynek.
A badeni büntetőtörvénykönyv 182. §-a eszményi bünhalmazatot állapitott meg az esetben is, ha a büntetőtörvény ugyanazon megszegése által több személy sértetett meg. E szerint több tárgynak együttes ellopása, ha azok több személy tulajdonát képezték, bünhalmazatnak tekintetett. Ez nem helyes; az egyszerre véghezvitt lopás, habár általa több személy tulajdoni joga sértetik is meg: csak egy törvényszegés, mely által a törvénynek csak egy rendelkezése sértetik meg. Ezt nem lehet bünhalmazatnak tekinteni, mert ez csupán egy büntett vagy vétség. Ámbár más részről nem tagadható, hogy több személynek egy cselekmény általi megsértése - például több személy megsebesitése egy lövés által, vagy egy család, egy testület, egy csoportban levő személyek ellen egy nyilatkozat által elkövetett becsületsértés a legtöbb biró által eszményi halmazatnak tekintetik.
Haus is azt mondja:
„Enfin le néme fait qui porte prejudice á des personnes différentes, ne renferme pas toujours plusieurs infractions, puisqu'il donne ouverture a plusieurs actions civiles”.
Az eszményi bünhalmazat büntetésére vonatkozólag már fentebb kiemeltetett az irányadó szempont: mely szerint a kettős törvényszegés nem állapit meg önmagában és szükségszerüleg sulyositó következményt. A törvényjavaslat tág büntetési tételei mindazáltal lehetővé teszik, hogy oly esetben, melyben vagy mindkét vagy az egyik sértés sulyossága, vagy pedig egyéb, a büntetés felemelését indokoló viszonyok felmerülnek: a minimum és a maximum körvonalai között felemelhető legyen a büntetés.
A törvényjavaslat 95. §-a szerint anyagi bünhalmazat forog fenn; „ha ugyanazon személy több büntetendő cselekményt, vagy ugyanazon büntetendő cselekményt több izben követte el.” Ebben megegyez a törvényjavaslat a legujabb büntetőtörvénykönyvek s törvényjavaslatok meghatározásaival.
Azon megszoritás, hogy a cselekmények ugyanazon biró előtti közkereset tárgyát képezzék: vagy mint a bádeni b. t. k. 170. §-a mondja: „als Gegenstand des Strafurtheiles zusammentreffen”, ma már sehol sem használtatik. A criterion, mely a büntetések arányos leszállitását eredményező bünhalmazatot elválasztja a több külön büntetendő cselekményt képező törvényszegés azon eseteitől, melyekben a büntetés leszállitásának nincs helye, azon körülményben rejlik, vajjon az itélethozatal után követte-e el a tettes az ujabb eljárás tárgyát képező cselekményeket? vagy pedig valamennyi büntetendő cselekménye azon időből származik, midőn még ezek egyike miatt sem itéltetett el?
Megtörténhetik ugyanis, hogy a tettes elitéltetése után, de büntetésének kiállása előtt megszökik, vagy a büntetés kiállására halasztást nyer. Ha ezen idő alatt ismét oly törvényszegést követ el, mely a büntetőtörvénykönyvekbe ütközik: ez nem képez concursust s ez esetben a büntetések cumulatiója fog alkalmaztatni.
Ezen felfogás abban találja indokát, hogy az el nem itélt tettes mintegy felbátoritást talált azon tényben, hogy a törvény által nem éretett el s vagy tette maradt felfedezetlenül vagy ő maga nem állittatott a büntetőbiróság elé. Ez mindenesetre kevésbé bünös, mint a ki már elitéltetvén - a kire nézve tehát nem csupán a törvénynek, hanem a biróság nyilatkozatának is féket kellett volna képezni: - ennek ellenére, megátalkodással ismét folytatta gonoszságait.
De ha ezen eset nem létez, ha vádlott még nem itéltetett el: azon véletlen körülmény, hogy ugyanazon biró itél-e valamennyi büntetendő cselekménye fölött, vagy pedig ugyanazon itélet tárgyát képezik-e mindezek, ez nem elegendő indok azon roppant különbség megállapitására, mely a büntetések cumulatiója és azoknak a bünhalmazatra nézve fennálló szabályok szerinti összefoglalása és leszállitása közt létez.
„Von der Gleichzeitigkeit der Aburtheilung der mehreren Verbrechen - mondja Berner - hängt der Begriff des Zusammentreffens nicht ab. Auch Verbrechen, die zu vershiedenen Zeiten abgeurtheilt werden, sind als zusammentreffende zu betrachten, sofern sie nur sämmtlich vor der Aburtheilung irgend eines von ihnen begangen worden sind.”
Haus is ekként nyilatkozik: „Il faut, en second lieu, que le coupable n'ait pas encore été condamné pour l'une des infractions au moment, ou il a commis l'autre.”
A szakférfiak tudják, az ügyvédek és birák gyakran tapasztalták, hogy ezzel még nincs megoldva a nehézség; sőt mindezzel még az sincs megállapitva, hogy mi képez anyagi bünhalmazatot? közvetlenül ugyanis az anyagi bünhalmazat mellett s az ismételt büntettől - delictum iteratum - alig, küljelenségeire nézve épen nem különböző, van a folytatott büntett - a delictum continuatum - mely mint kiemeltetett, nem tartozik a concursus rendszerébe s melynek a concret esetekben megkülönböztetése a halmazattól nagy horderővel bir. Világosan és tisztán mindaddig nem tudja, hogy mely esetben létez anyagi bünhalmazat? mig nem tudjuk határozottan megmondani: mely esetben létez folytatott büntett?
A mit Feuerbach tanitott és a mi sokáig dogmaszerüleg utánna mondatott, hogy folytatott büntettet képez, ha ugyanazon objectumra vonatkozólag több külön cselekmény által követtetik el törvényszegés: ezt a critika halomra döntötte. Ez épen ugy előfordulhat az ismételt büntettnél - a mi bünhalmazatot képez, mint a folytatott büntettnél - a mi nem tartozik a concursus fogalma alá.
A kérdés igen nehéz s nem rég mondotta róla Berner, hogy „kuszált” állapotban van s nagyon kétséges, vajjon John, Krug és Scwarze-nak nagy elmeéllel irt doctrinalis munkái szilárd álláspontra fogják-e vezetni a gyakorlatot?
Haus theoriája is, ámbár kiindulásul veszi Bernernek a tartós és a pillanati cselekményekről felállitott tanát, mégis csaknem enigmaticus:
„Ce sont des délits, qui existent du moment, que le fait incriminé est accompli, se continuent tant que l' action se continne, et ne prennent fin que lorsque celle-ci vient a cesser.”
A leghelyesebb megállapitás az, mely az önálló büntetendő cselekmények fogalmából indulva ki: ebből von következtetést a folytatólagos büntetendő cselekvényre.
Teljesen különálló, önálló büntetendő cselekményeket képeznek azon törvényszegések, melyeket sem az akarat, sem pedig a külső tett közössége nem foglal össze, illetőleg nem alakit egységgé. Ha ellenben több egymásra következő, habár időnkint félbeszakitott oly cselekmény követtetik el, melyek mindegyike magában véve is egy bevégzett törvényszegést képez, de ha e különálló cselekmények az akarat közössége, vagyis tüzetesebben, az elhatározás közössége által összefoglaltatnak és egységgé alakittatnak; ez esetben nem több önálló hanem egy folytatólagos büntetendő cselekmény létez.
De itt különösen fontos gyakorlati alkalmazást nyer a cselekmény és a tett közötti különbség. Egy cselekmény több tett által jöhet létre, - de egy tett soha sem hozhat létre több cselekményt. Itt kizárólag oly cselekményekről van szó, melyek mindegyike magában véve egy-egy törvényszegés jellegével bir s mely egyébkint teljesen bevégzett és objectiv irányban önálló törvényszegések csupán a bünös elhatározás egysége folytán foglaltatnak össze, egyetlenegy büntetendő cselekménynyé s ismertetnek el egy büntettnek vagy vétségnek.
A gyakorlati fontosság szembeötlő, ha figyelembe vétetik, hogy a folytatólagos törvényszegések csupán egy büntetendő cselekményt állapitván meg: csak egy büntett büntetését vonják maguk után, mig az ismételt büntett, habár objectiv irányban amazzal teljesen azonos, több büntettet, illetőleg vétséget képez s ez okból a bünhalmazat szabályai szerinti sulyosabb bünhödést eredményezi.
A continuitas, mely a folytatólagos büntettet egy büntetté egyesiti, a cselekmény subjectiv részében gyökerezik. A tényező elem erkölcsi. A folytatólagos lopásnál azon elhatározás alapitja meg a continuitást, mely a lopást képező egyes cselekményeket összefoglalta. Az objectiv, az anyagi cselekmények, a büntető tettek külső összefüggése rövidebb vagy hosszabb ideig is lehet félbeszakitva, de az elhatározás egységének, kezdettől végig fenn kell állania.
Az elhatározás itt különbözik a czéltól, vagyis attól, a mit Berner az „Absicht” szóval fejez ki.
„Wo eine alle einzelnen Akte umfassende Einheit der Absicht ist, da ist, wenn die Absicht ausgeführt wurde, nothwendig auch Einheit des Entschlusses. Wo hingegen Einheit des Entchlusses ist, da ist nicht nothwendit, eine alle einzelnen Akte umfassende Einheit der Absicht.”
Megkülönböztetvén ekként a folytatólagos büntetendő cselekményt az ismételt büntetendő cselekményektől, ezzel meg van jelölve azon területkör, a meddig a 98. §-ban meghatározott anyagi bünhalmazat terjed.
Az anyagi bünhalmazat esetében megállapitandó büntetésekre nézve, három rendszer között lehet választani.
Az első: a büntetések halmozása a comulatio poenarum; a második: az enyhébb büntetésnek felemésztése a sulyosabb büntetés által, az absorbtio rendszere; a harmadik: a sulyosbitási rendszer, mely szerint az elkövetett legsulyosabb cselekmény büntetése, a többi cselekmények sulyosságához képest, mindaználtal a törvényben meghatározott mértékig sulyosbitandó.
Azon körülményekből, hogy valaki nem csupán egy, hanem több büntettet követett el, nem lehet büntetésének enyhitését következtetni, sem pedig azt, hogy az általa elkövetett büntettek közül egy vagy több büntetlenül maradjon. „Quot delicta, tot poenae.” Ezzel van kifejezve a cumulativ rendszernek, látszólag az igazsággal megegyező alaptétele, melyhez a római jognak e fejezet első sorában idézett azon szabálya járul: „Nunquam plura delicta concurrentia faciunt, ut ullius impunitas detur, neque enim delictum ob aliund delictum minuit poenam.”
Vuchetich, mint emlitve volt, ezen szabályt a jog szempontjából támogatta. Szerinte közömbös dolog, hogy egy vagy több büntett követtetett-e el? Minden büntett által másnak joga sértetik meg: mindenik büntettből azon jog következik, hogy az megbüntettessék, a mennyi büntett követtetett el, annyi büntetés állapitandó meg. „A büntetések számának e sokszorozata oly kevéssé mondható igazságtalannak, mint azon büntettesnek többszöri megbüntetése, a ki több izben követett el büntettet.”
A cumulatio mellett felhozható még, hogy az által, ha több büntetendő cselekmény közül az állam csak a legsulyosabbnak büntetését engedi alkalmaztatni: a büntettes mintegy szabadalmat nyer további büntettek elkövetésére, azon föltétel alatt, hogy az utóbbiak ne legyenek sulyosabbak az előbbieknél, minthogy ez esetben az utóbbiak miatt bármennyi legyen azoknak száma, büntetlen marad.
Láttuk és tudjuk, hogy hazai gyakorlatunk nem követte ez elvet, s hogy az 1843. törvényjavaslat is más álláspontot foglalt el.
De jog szempontjából sem áll ekként a dolog. Először nem szabad feledni, hogy az első büntettnek büntetlenül maradása által az állam mintegy felháboritotta a tettest, annak lehetőségét mutatván, hogy az elkövetett gonoszság büntetlenül is maradhat. De a büntetések cumulatiója által a szenvedés sokkal fokoztatik. Nem egyenlően hat az egy évi fogság a büntetés megkezdésekor és azután, miután már 8 évi fogságban szenvedett az ember. Az egy év és egy év között a szenvedés beltartalmát illetőleg e két különböző viszonyban nagy különbség van. A szenvedés tehát nem levén egyenlő, a cumulatio nem is igazságos.
Ehhez járul még azon szintén jogi tekintet, mely a bünhalmazat és a visszaesés közötti különbségben mutatkozik, s mely már fentebb megérintetett.
De a társadalmi érdekkel sem egyeztethető össze a büntetések halmozása. Már azon körülmény is figyelmet érdemel, hogy halálbüntetés esetében, ha ezt nem akarjuk exegerálni, a büntetések halmozása lehetlen. Lehetne ugyan kimondani, hogy vádlott a kivégzés előtt bizonyos ideig tartó szabadságbüntetéssel bünhödjön s ezen büntetést lehetne sulyosság is tenni, de alig fog valaki találkozni, a ki a barbárságba visszavezető ezen kegyetlenségnek szószólója legyen.
Az életfogytig tartó szabadságbüntetésre nézve szintén ez áll. Tartamát meghosszabbitani nem lehet, tehát csakintenzivebbé lehetne azt tenni. Igaz, hogy a legujabb olasz javaslat LXXX., illetőleg LXXXVIII. czikkének 2. §-a ezt inditványozza: az életfogytig tartó fegyházzal büntetendő cselekmény elkövetőitől, ha visszaesők, vagy azon büntetten kivül más büntettet is elkövettek; megtagadva van azon könnyités, hogy 10 évi magánelzárás után a közös munkákban résztvehessenek. De feltéve, hogy e szigoritás átmegy a törvénybe, alig hihető, hogy ezen példa máshol is utánoztassék.
Hátra volna tehát a határozott időtartamhoz kötött szabadságbüntetések halmozása.
Erre nézve is szembeötlő, hogy a halmozás, sok esetben életfogytig tartó rabsággá alakitaná át az időtartamhoz kötött szabadságbüntetést; a mi nem volt a törvényhozó szándékában, midőn mindazon büntettekre nézve, melyeket vádlott elkövetett, határozott időhöz kötött szabadságbüntetést állapitott meg.
De feltéve, hogy a büntetések a legtöbb esetben nem tartanának életfogytig, azon előny mindenesetre elveszne, melyet a törvényhozás a határozott ideig tartó szabadságbüntetés leghoszszabb tartama által elérni akar. Cumulatio és átléphetlen határ: e kettő nem egyeztethető össze; a határnak kellene tehát megszüntetnie, hogy elegendő tér nyeresség a cumulatio számára. De nagy okok, nagy előnyök, nagy érdekek vezénylik az államot, midőn a véghatárt kitüzi. Ezekről le kellene mondania, egy látszólagos igazság kedveért s előidézni mindazon hátrányokat, melyek a szabadságbüntetéseknek egy bizonyos időn tul terjedő tartama által a társadalomra és a megbüntetett egyénekre háramlanak.
A halmozási rendszernek alig van ma már támogatója - Bonvillet kivéve - a ki azt a józan ész maximájának nevezi.
Az 1851. évi porosz b. t. k. 56. §-a ezen rendszert fogadta el: de az annyira igazságtalannak és helytelennek bizonyult, hogy a törvényhozás már 1853-ban kényszeritve látta magát a megjelölt szakaszt a következő hozzáadással megtoldani.
„Es kann jedoch, insoweit es sich um Freiheitsstrafen handelt, die Dauer derselben bis auf das Maass der für das schwerste Verbrechen oder Vergehen bestimmten Freiheitsstrafe herabgesetzt werden.”
A büntetések halmozásának rendszere ezen indoknál fogva nem tartatott elfogadhatónak.
A fölemésztési rendszer kivétel nélküli alkalmaztatása esetében az ellenkező hibában szenvend; erre nézve tökéletesen áll az, a mi a halmozási rendszer melletti érv gyanánt felhozatik, hogy a fölemésztési rendszer szabadalmat ad a büntetendő cselekmények elkövetésére. Francziaországban ezen rendszer van alkalmazásban, de a legkitünőbb elméleti és gyakorlati férfiak folytonos protestatiója mellett.
A legigazságosabb, leghelyesebb és legczélszerübb a középrendszer, mely a végleteket kikerülve, az esetek különbségei szerint megengedi a büntetésnek mérsékelt fölemelését az elkövetett legsulyosabb cselekményre megállapitott büntetésen felül is: de sértetlenül fentartotta a határozat időhez kötött szabadságbüntetésre nézve megállapitott véghatárt, más esetekben pedig az absorbtiót a büntetési tétel közötti sulyositás jogával állapitja szabályul. Ezen rendszer mellett nem marad büntetlenül a törvényszegés, s mégis kikerültetik az igazságtalanság, mely az 1851. évi b. t. k. 56. §-át legrövidebb idő alatt teljesen tarthatlanná tette.
E rendszert követik valamennyi ujabb büntetőtörvények és tervezetek, a mint ezt a III. Függelékben foglalt szövegek mutatják: s ez fogadtatott el az 1844-ik évi törvényjavaslatban is.
„Ha valamely cselekmény a büntetőtörvény több intézkedését sérti: ezek közül az lesz alkalmazandó, mely a legsulyosabb büntetést állapitja meg.”
Az eszményi vagy alaki bünhalmazat fogalmát és büntetését illetőleg a fentebb mondottak tartalmazzák a szöveg indokait. „Ha egy cselekmény több törvényszegést képez,” - vagy: „ha egy cselekmény a büntetőtörvény több rendeletét sérti” lényegben egyre megy ki: az utóbbi annyival helyesebb, mert a cselekménynek szoros vonatkozását a büntetőtörvénykönyvhez fejezi ki, s kizárja azon föltevést, hogy a bünhalmazat bármely törvény, tehát a polgári törvény megszegése által is elkövethető.
„Ha pedig ugyanazon személy több büntetendő cselekményt, vagy ugyanazon büntetendő cselekményt több izben követte el: az egyes cselekmények büntetései, a mennyiben bünhödés, megkegyelmezés vagy elévülés által el nem enyésztek, egy öszbüntetésbe egybefoglalandók.
Az öszbüntetés a bünös által elkövetett legsulyosabb cselekményre meghatározott büntetési nemben állapitandó meg, s ha ez határozott időtartamu szabadságbüntetésben áll: ennek leghosszabb tartama a következő §-ban megállapitott megszoritásokkal meghosszabbitható.”
Az előbbi § az eszményi, - a jelen § az anyagi bünhalmazat fogalmát és büntetési rendszerét határozza meg.
„Az egyes cselekmények büntetései egybefoglalandók.”
Az által kikerültetik, hogy mindenik cselekmény büntetése külön meghatároztassék, azután mindenik az egyes büntetések tartama, az illető cselekmény sulyához képest külön-külön leszállittassék, s végül mindezen efficiensek egy összbüntetésbe egybefoglaltatván: ez a halmazat szempontjából leszállittassék: a mi valóságos számadási feladvány megoldását képezné.
„Az összbüntetés a legsulyosabb cselekményre meghatározott büntetési-nemben állapitandó meg.”
Ez által eléretik az, a mit az 1843. törvényjavaslat 22., 23. és 24. § rendeltek. Az egész büntetés egynemü szabadságbüntetésben töltendő ki. Sok helytelenséggel volna ugyanis egybekötve, - ha például valaki 5 évi fegyházbüntetés kiállása után börtönbe, innét pedig 8 napi fogságnak kiszenvedése végett fogházba szállittatnék. Természetes, hogy ezen átváltoztatása a büntetési-nemnek a tartam által egyenlittetik ki.
Itt felmerülhet a kérdés, hogy miért nem adatott az átváltoztatásra nézve határozott utasitás a törvényjavaslatban?
Ezen kérdés szemügyre vétetett ugyan, de egyenlőre mellőzendőnek tartatott, azon fontos okoknál fogva, a melyekből hasonló intézkedés Belgiumban is kihagyatott a büntetőtörvénykönyvből. Erre nézve hosszabb és alaposabb tapasztalatok szükségeltetnek, s be kell várnunk a büntetési rendszer gyakorlati eredményeit, hogy biztos szabályok felállithatók legyenek: addig a birák belátása fogja a büntetések egyik nemének sulyositását a másik nemü büntetéshez mérlegelve a tartamban annyival kevesbiteni a büntetést, a mennyiben az a suly által fokoztatik.
Különben is még több év fog elmulni, mielőtt az uj börtönrendszer hatályba lép, s a számitási arány meghatározásának csak akkor lesz valódi gyakorlati jelentősége.
„Több vétség vagy vétségek és kihágások halmaza esetében, a fogházbüntetés leghosszabb tartama egy évvel felemelhető.”
A fogházbüntetés maximuma 1 évvel emelhető felebb a 26. §-ban meghatározott leghoszszabb tartamon felül. Ez teljesen elégséges, tekintve a cselekmények természetét, s azon körülményt, hogy a sulyosbitásra egyébként is már a büntetési tétel két véglete közt tág tér nyilik.
„Büntett és más büntetendő cselekmények halmozásánál: csak a büntettnek büntetése alkalmazandó.”
Ezen szakaszban az absorbtio fogadtatott el. A börtön vagy fegyház oly sulyos büntetésinemek, hogy ezek tartamának felemelése által a büntetési tétel maximumáig elegendő és igazságos büntetését találja a concurráló vétség és kihágás.
A belga b. t. k. 61. czikke is ezt rendeli.
„Lorsqu'un crime concourt, soit avec un ou plusieurs délits, soit avec une ou plusieurs contraventions, la peine du crime sera seule promoncée.”
Hasonlitást állapit meg az olasz javaslat 81. czikke is:
„Nel concorso di uno o piú crimini con uno o piú delitti, o con una o piú contravenzioni si applica soltanto la pena criminale maggiore, tenuto conto degli altri crimini, dei delitti e delle contravenzioni nel determinarne la misura.”
„Több büntett, vagy ezeken fölül más büntetendő cselekményeknek halmazánál: az azok legsulyosbikára megállapitott határozott időtartamhoz kötött szabadságbüntetés leghosszabb tartama, 5 évvel felebb emelhető.
A fölemelt szabadságbüntetés azonban, 15 évig tartó fegyház-, államfogház- vagy börtönbüntetést nem haladhat tul.”
Több büntett elkövetésének esetében 5 évvel emelhető fel a fegyház, börtön vagy államfegyház; de azon összbüntetésnek 15 évet nem szabad tulhaladnia.
Az okok, melyek a határozott időtartamhoz kötött szabadságbüntetések leghosszabb tartamának megállapitásánál irányadók voltak, az általános indokolásban kiemeltettek, s a szakférfiaknak e körüli irányadó véleménye külön függelékben is előterjesztetett. Ezen okok épen ugy fennállanak: ha több büntett miatt állapittatik meg a büntetés, mint az esetben, midőn csak egy büntett képezi a büntetés megállapitásának alapját.
E határ átlépésére kétségtelenül legnagyobb inger mutatkozik a visszaesés és a concursus delictorum eseteiben megállapitandó büntetéseknél: de épen ott szükséges, hogy a törvényhozó leginkább ellenőrizze elhatározását, a hol erkölcsi érzelmének méltó felháborodása, tehát a legnemesebb indokok veszélyeztetik a kitüzött czélt.
„Különböző nemü szabadságbüntetések között a büntettekre megállapitott s ez utóbbiak között a hosszabb tartamu tekintendő sulyosabbnak.
Ha tartamuk egyenlő: a 20. §-ban megállapitott sorrend határoz. Ez esetben mindazonáltal a börtön az államfogháznál sulyosabb büntetésnek tekintendő.
A vétségek elleni szabadságbüntetésnek sulyossága szintén tartamuk s ha ez egyenlő volna, a 20. §-ban megállapitott sorrend szerint határozandó meg”.
Nem csekély fontosságu kérdés, hogy melyik büntetés tartatik sulyosabbnak? Ha ez csupán a büntetési-nem sulyának szempontjából döntetik el: sok esetben, a mi börtönbüntetéssel lenne büntetendő, fegyházat kellene rendelni. Különösen fontos a kérdés azon büntettekre nézve, melyekre az államfegyház rendeltetik büntetésül, tehát politikai büntettekre nézve. Ha az, a ki oly politikai büntettet követ el, melyre 5 évtől 10 évig terjedhető fogház van megállapitva, de ezen kivül még más - ámbár csekélyebb - büntett vagy vétség miatt, (erős felindulásban elkövetett, tehát 1 évig terjedhető börtönnel büntetendő testi sértésben is bünös) kétségtelenül sulyosabb nemü büntetés, mint az államfegyház: mindkét büntette miatt börtönbüntetés lenne megállapitandó. Ez nem volna helyes. De helytelen volna ellenben az is, ha valaki csekély politikai vétséget, de ezen kivül egy vagy több sulyosabb büntettet is elkövetett: a sokkal sulyosabb és hosszabb tartamu fegyházbüntetést államfegyházra kellene változtatni.
Mindkét esetben megsértetnének azon főszempontok, melyek a két különböző büntetésinemre nézve irányadók voltak.
A helytelenség megszüntettethetik az által, hogy mindenik büntetendő cselekmény miatt azon nemü büntetéssel bünhödnék a tettes, mely arra a törvényben megállapittatott. De előtérben áll a 95. § alapeszméjénél, mely a már kifejezett okoknál fogva valamennyi büntetendő cselekmény miatt egy összbüntetés megállapitását követeli s át kellene térni azon rendszerre, mely szerint mindenik büntetendő cselekmény miatt külön határozandó meg a büntetés: a mi pedig a bünhalmazatok legtöbb esetében az itélethozatalt mindannyi számadási feladványokat megoldandó operatiová tenné. Ezenfelül pedig az egyik helyről a másikra volna kisérendő, hogy fegyházbüntetésének kiállása után az államfogházbüntetést ezen nemü intézetben töltse ki.
Megszüntethetik a nehézség továbbá azon rendszer által, mely a törvényjavaslat 98. §-ában inditványoztatik s mely szerint nem a büntetés neme, hanem tartama határoz a fölött, hogy milynemü büntetésben állapittassék meg az összbüntetés. Ez esetben megtörténhetik ugyan, hogy az, a ki államfegyházra is itéltetett, egész büntetését a fegyházban vagy börtönben tölti ki, de arra nézve, a ki egy jelentéktelen politikai vétség mellett egy vagy több jelentékeny közönséges büntettet is elkövetett, nem történik igazságtalanság, ha a közönséges büntettekre megállapitott nemü büntetéssel bünhödik.
A második és harmadik alinea azon eseteket teszi föl, ha a különböző nemü büntetések tartama egyenlő. Az elintézés megfelel a 98. § alapeszméjének.
„A pénzbüntetés minden esetben külön állapitandó meg.
Ha többrendü pénzbüntetés helyett szabadságbüntetés állapittatik meg: ennek tartama az 55-ik §-ban meghatározott különböztetések szerinti tartam kétszeresét nem haladhatja tul”.
A pénzbüntetés cumulatiója ellen nem alkalmazhatók azon érvek, melyek a szabadságbüntetések halmozása ellen felhozattak. A figyelemnek csak arra kell irányulnia, hogy a többrendü pénzbüntetésnek szabadságbüntetéssé átváltoztatása esetében: ez utóbbi ne váljék aránytalanná. Az utalás az 55. §-ra s az ott megjelölt különbségekre ezen veszélyt kikerüli. Ha mindazonáltal a 100. § esetében a szabadságbüntetésnek az 55. §-ban meghatározott tartama megkétszerezhető: ez indokát találja abban, hogy az 55. §-ban csupán egy, a 100. §-ban pedig több törvényszegés büntetéséről van szó.
„A jelen törvénynek intézkedései a hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésére s az elkobzásra nézve: a jelen fejezetben foglalt határozatok által nem érintetnek”.
A törvényjavaslat azon intézkedései, melyek értelmében bizonyos büntettek vagy vétségek miatt a hivatalvesztés vagy a politikai jogok felfüggesztése vagy bizonyos tárgyak elkobzása is kimondandó: nem válnak hatálytalanokká az által, mert ugyanazon egyén több büntetendő cselekményt s ezek közt olyant is követett el, melyre a mellékbüntetések nem rendeltetnek.
„A jelen fejezetben foglalt határozatok követendők azon esetben is:
1) ha valaki külön itéletek által többrendü szabadságbüntetésre itéltetett;
2) ha az elitélt szabadságbüntetésének végrehajtása alatt, más büntetendő cselekmény miatt ujolag határozott ideig tartó szabadságbüntetésre itéltetik el”.
Ezen szakasz által kiegészittetik a 95. § s illetőleg bővebb magyarázata adatik annak, a mi a 95. § értelméből is eredményül. E szakasz indokai a jelen fejezet átalános indokaiban kifejtettek.
Nem minden alap nélküli az ellenvetés, melylyel az ezen fejezetben tartalmazott rendelkezéseknek az anyagi büntetőtörvénykönyvbe foglalása találkozik. Fokoztatik az ellenvetés ereje még a fejezet czime által is, mely mintegy rámutat az itt tárgyazott materiáknak alaki természetére.
Mely esetben nem lehet meginditani a bünvádi eljárást? s ha megindittatott volna: mely esetben kell annak folytatását a törvény erejénél fogva megszüntetni? Ezek első tekintetre, az alaki jog körébe tartozó kérdéseknek látszanak; és ha eredményt eszközlő tényezők természetét illetőleg, egy különös szempont nem vegyülne be s nem igényelne különös figyelmet: ez esetben a fejezet indokolatlanul foglalna helyet a büntetőtörvénykönyvben. De mert ezek mindegyike, lényegében anyagi, habár hatályuk az alaki jog terén is elhatározó erővel nyilvánul, a mennyiben a biró cselekvését megakasztják: ez okból nem hagyható ki az anyagi törvénykönyvből, s valamennyi legujabb büntetőtörvénykönyv és ilynemü törvényjavaslat, nagyobb vagy kisebb részletességgel, a jelen fejezetben felvett kérdésekről is rendelkezik.
A büntetések megszünése - az exstinctio ugyanis kétségtelenül anyagi természetü jogkérdés; s ez lévén az elhatározó mozzanat, a melyből a bünvádi eljárás megszünése - mint processualis hatály eredményül: a rendszer teljessége követeli, hogy a tényezők után, melyek a büntetés alkalmazását állapitják meg, rendelkezzék a törvény azokról is, melyek ellenére annak, hogy a büntetőtörvénykönyvben meghatározott s büntetéssel fenyegetett cselekmény elkövettetett, s hogy a cselekmény a tettesnek beszámitható: a büntetést, vagyis a cselekmény büntethetőségét eltörlik.
Három főtényező jelöltetik meg e fejezetben, melyek e törlő hatálylyal birnak, ezekhez tartozik még két másik, t. i. a jogérvényesen kiszabott büntetés elévülése, és bizonyos esetekben, a büntetés alkalmazásának kizárása a magán-panasz hiánya vagy visszavonása folytán.
Több tényezőt foglalván át e szerint a fejezet, minthogy ezek mindegyike külön elven alapul, s a többiekkel csak a hatály tekintetében egyez meg: ez okból mindegyik külön fejtendő ki, s külön indokolandó.
„A bünvádi eljárás megindithatása megszünik:
1) a bünös halála;
2) királyi kegyelem;
3) elévülés által.”
A halál kiengesztel mindent, kiengeszteli a büntett által megsértett társadalmat is. A halál megszünteti, megsemmisiti a büntettes személyiségét: következőleg elvonja a büntetés alanyát. A megholt nem vonható feleletre, s a hullán nem hajtható végre a büntetés, az ellenkező eljárás nemcsak barbárság, hanem czélnélküli elvtelenség is volna. A civilisatio mai állapotában alig fog valaki találkozni, a ki azon okból, hogy a büntett bármikép s minden föltétele alatt megtoroltassék, azt követelné: hogy a büntetés a hullán hajtassék végre, vagy hogy a megholtnak emléke - hatósági közzétételek vagy bizonyos szertartások melletti látmányos kifüggesztések által meggyaláztassék.
Más kérdés ezután az: vajjon megszünteti-e a halál a büntett által okozott polgári elégtétel kötelezettségét?
A polgári elégtétel nem büntetés, hanem kártérités; jelleme nem büntető, hanem magánjogi: következőleg a büntető törvény által nem érintetik. A 103. § csupán „a bünvádi” eljárás meginditását zárja ki; ez pedig nem foglalja át a polgári eljárást. A törvényjavaslat nem szünteti meg a cselekmény jogsértő vagy kárositó minőségét; következőleg ez fennmarad, s mindazon kötelezettségek, melyek ebből a criminális büntetésen kivül származnak, érintetlenül hagyatván, továbbra is érvényesithetők.
Erre nézve nem tesz különbséget azon körülmények sem, hogy a kártéritési kötelezettség külön ki van-e mondva a büntetőtörvénykönyvben vagy nincs: valamint az sem: ha az ebben - talán közelebbről és összegileg meg volna-e határozva, mert a kártérités - akár kimondja azt a büntetőtörvénykönyv, akár nem: nem veszti el civilis jellegét s nem válik criminális büntetéssé.
Az obligatio ex delictu, habár büntett képezze alapját, mindig polgárjogi természettel bir; az ezáltal alkotott jog s az ennek megfelelő kötelesség pedig független a kötelezettnek halálától, tehát a criminalis büntetésnek megszüntetésétől is. Ez azonban nem érhető akként, hogy a polgári kötelezettségre a bünvádi eljárás épen ne lenne befolyással, s hogy az fennáll az esetben is, ha a büntető biró jogérvényesen kimondotta, hogy a tett, mely az eljárás alapját képezte, nem követtetett el, vagy hogy annak elkövetésében vádlottat bünösség nem terheli. Mely hatálylyal bir a bünvádi uton hozott itélet a polgári biró megállapitására: az a bünvádi eljárás intézkedésének tárgyát képezi, s nincs összefüggésben a büntetésnek a tettes halála, vagy a királyi kegyelem, vagy pedig elévülés általi megszünésével.
Az ellopott tárgy visszaadandó tulajdonosának, habár a tolvaj a büntető itélet hozatala előtt meghalt volna. A csalás által vagyonában megkárositott, jogositva marad a kártéritésre, habár a bünvádi eljárás megindithatása, a tettes halála következtében lehetlenné vált. Ugyanez áll a családtagokra nézve, a kik gyilkosság következtében fentartójukat veszitették el; vagy arra nézve, a ki sulyos testi sértés következtében keresetképességét akár végkép, akár bizonyos időre elvesztette 300. §.
A kártérités kérdésével halál esetében már Bodó és Huszthy is sokat foglalkoztak; azonban átható elvnek megállapitása helyett, azon idők methodusa szerint, csak egyes eseteket tartottak szem előtt. Az elv, melyet a törvényjavaslat 103. §-sa azon szövegezéssel, - hogy csupán a bünvádi eljárás szünik meg a halál által - felállit, átható és tüzetes; a mennyiben implicite kimondja azt, hogy a megszüntető hatály a polgári elégtételre nem terjed ki, vagyis hogy ezen kérdés a büntetőtörvény által nem érintetik: ez tehát fenmarad épen ugy, mintha a kártéritési vagy elégtételi jog alapját nem képezné büntetendő cselekmény, vagy pedig mintha a cselekmény elkövetője életben volna.
Hazánk régibb törvényei szerint nem minden esetben szünt meg a büntetés a tettes halála által. A felségsértés vagy hűtlenség cziméből lappangó királyi jog alapján, a jószágvesztésre a tettes halála után is folytatható volt a kereset; sőt azt a tettes halála után is meg lehetett inditani. Minthogy pedig a jószágvesztés büntetést képezett, s az 1563:XLVII. tc. szerint azok, a kiknek a királyi kincstárra felségsértés vagy hütlenség czimén háromlott, de ez által még el nem foglalt és tettleg nem birt jószág adományoztatott, az adományozott jószágnak tettleges birtokukba vétele végett, a felségsértő halála után is perelhettek, ebből következett: hogy a felségsértés és hűtlenség miatti büntetés kimondására a tettes halála után is folyhatott a per; de következett belőle még egy sajátságos jelensége régibb jogrendszerünknek: az t. i. hogy a két legsulyosabb büntett büntetése - habár csak a jószágra vonatkozólag - magánszemély felperessége alatt folyt keresetben is meg volt állapitható. Ez, természetesen anomalia volt, s nem foglalható az obligatio ex delictu fogalma alá.
A megszüntetés második tényezője: a királyi kegyelem.
A király kegyelmezési joga mindkét irányban, - vagyis mind a büntetés elengedését, illetőleg enyhitését, vagy leszállitását, és ugy is mint a bünvádi eljárás megakadályozását átfoglaló felségi jog - az amnestiálás joga, hazánk közjoga szerint korlátlanul illette a királyt, s igen sokszor gyakoroltatott általa.
Az 1622:LXXIV. tc.-ben felemlittetik:
„Quandoquidem Sua Sacratissima Majestas, Generalem Amnestiam, et perpetuam omnium in his disturbiorum temporibus patratorum excessuum oblivionem elargiri dignata est” - sőt kérik a rendek: hogy ő felsége ezen amnestiát a győri s az ország más vidékén történt eseményekre is terjesztené ki.
Az 1681:LIX. tc. bevezetésében mondatik:
„Ex innata Suae Majestatis clementia conclusum est” - és ugyanazon tc. 4. §-ban: „Atque haec generalis per Suam Majestatem concessa amnestia.”
Hasonló példát tartalmaz az 1687:V. tc.
De nemcsak általános amnestiát, hanem egyeseknek a bünvádi eljárástól való felmentését is engedélyezte kegyelmezési jogánál fogva a király; s legutóbb 1848-ban a magyar ministerium ellenjegyzése mellett, gyakorolta ő felsége, illetőleg az általa felhatalmazott kir. helytartó e felségjogot akképen: hogy egy egyén minden, addig általa elkövetett büntettek miatt, nemcsak a büntetéstől, hanem a még fel nem fedezett büntettei miatti bünvádi eljárás meginditásától is felmentetett.
Törvényeink és a folytonos gyakorlat szempontjából tehát sem ezen jog maga, sem annak terjedelme nem lehet vitás.
Törvényhozási szempontból mindazonáltal az 1843. évi törvényjavaslat megvitatása alkalmával véleménykülönbség merült fel. Az országos választmány kisebbsége elvül kivánta kimondatni: hogy a büntető eljárást kegyelem utján megsemmisiteni vagy gátolni ne lehessen; ezen szabálytól kivételt csupán a felségsértés, a hűtlenség s a tisztviselők és hatóságok elleni „értés eseteiben kivánt megállapitani. A büntetések elengedését illetőleg pedig, azok felének s holtig tartó rabság esetében, a 12 évet felülmuló tartamnak elengedésére kivánta korlátoztatni a kegyelmezési jogot.
A választmány többsége nem fogadta el a módositási javaslatot, mely azonban a rendek házának többsége által elfogadtatott; de a felsőház által mellőztetvén - a törvényjavaslat idevonatkozó része a következő szöveget nyerte:
„105. § A kegyelmezésnek joga egyenesen a király felségi jogai közé tartozik.”
„106. § A kegyelmezésnek csak a biróság végitélete után lehet helye s a törvényes közkeresetet és büntető eljárást kegyelem utján megsemmisiteni vagy gátolni nem lehet; kivétetnek azonban oly büntettek, melyekről a 43. és 47. fejezetek szólnak (a felségsértés és a király személye elleni sértő kifejezések) mert ezekre nézve kegyelmezés utján a közkereset is megszüntettethetik.”
„107. § A sértett félnek részére megitélt kárpótlásnak terhe alól a kegyelmezés által senki fel nem mentethetik.”
A mi a büntetések elengedését illeti, erre nézve nincs eltérés az 1843. évi és a jelen javaslat között: s nem is szükséges e mellett azon két érven felül egyebet felhozni, melyekkel Szalay László czáfolta a rendek táblájának módositását s melyek következőleg szóllanak:
„Véleményünk szerint két főok küzd a kegyelemjog mellett, az első ebben áll:
Kinyilatkoztatni, hogy valamely status lemond a kegyelemjog alkalmazásáról, annyi, mint kinyilatkoztatni, hogy a status e tekintetben a souverainitásról lemond, hogy fogadást tesz egy souverainitási jognak lenyügözésére. Az európai statustudomány ezen abdicatiót eddiglen sem hasznosnak, sem tanácsosnak nem látta. A kegyelemjog a souverainitásnak szükséges kifolyása mindig és mindenütt, gyakoroltassék aztán akár a fejedelem által, mint nálunk; akár a nép által, mint a régiség respubliciában, akár külön, a statustól e végre kijelölt testület által, melynek azonban törvényszéknek nem szabad lennie, mert ez annyi volna, mint összekeverni a különböző statustényezők eszméit. Igaz, ha ugy tetszik valamely népnek, lemondhat a souverainitásról fejedelmestül, mind belső, mind internationalis viszonyaira nézve, hiszen példa reá Taiti és Pomare királyné. Igaz továbbá, hogy a souverainitás positiv törvények által szabályoztathatik, valamint szabályoztatik is valósággal. De más az, valamint törvény által szabályozni, más meg az, valamiről törvényben lemondani. Nem tanácsos pedig lemondani a souverainitásnak ezen gyakorlatáról, mert ez oda vezethet, hova a souverainitásról: lemondás vezetni szokott - felbomláshoz. Lehetnek esetek, például politikaiak, rendkivüli időszakokban, midőn a biró kénytelen valakit bizonyos büntetésben elmarasztalni, ha látja is, hogy veszedelem éri ennek következtében a statust; mert a biró, mint biró, az ismert törvényt mindig tartozik alkalmazni az ismert tényre; - ilyenkor azonban közbenjár kegyelemjogával a souverain hatalom s a fenyegető veszélytől megmenti a statust.
A másik főok, mely a kegyelemjog mellett harczol, annak megismerésében áll, hogy a jog ugyan fő valami a statuséletben, de mégis nem a legfőbb, legalább nem az egyetlen legfőbb. Azaz, hogy világosabban szóljunk: a jog nem egymaga, a jog minden egyébnek feláldozásával még nem élteti a statust, nem vétethetik egymaga és kizárólagosan zsinórmértékül. S mert épen büntetőjogi tárgyról szólunk, ugyan melyik nemzet oly őrült, hogy büntetőcodexét Kantnak absolut igazságtheoriája szerint szerkesztette volna? A büntetőtörvénykönyvi javaslat nem fogadott volna Európa első törvénytudói között annyi magasztalóra találni, ha ilyetén egyoldalu irányban szerkesztetik, de épen azon argumentumok, melyek a büntetőtörvénykönyvi javaslatot nem az absolut igazság theoriája szerint parancsolták szerkeszteni, szóllanak a kegyelemjog mellett is.„
Fenmaradt tehát a második kérdés: Fentartandó-e a felség azon joga, mely által a büntetendő cselekmények miatt inditandó bünvádi eljárást - kivétel nélkül, valamennyi büntetendő cselekményekre nézve előzetesen megakadályozhatja, vagy ha folyamatba tétetett, megszüntetheti?
Mindenekelőtt megjegyzendő, hogy a király felségjogai a köztörvényben gyökereznek s hogy a büntetőtörvénykönyv nem alkalmas hely, a közjogon alapuló jogoknak akár kiterjesztésére, akár pedig korlátozására vagy megszüntetésére. A büntetőtörvénykönyv feladata a létező jogoknak védelme; ez okból átfoglalja a közjogot és magánjogot, de változást nem idéz elő azokban. Védelmezi a jogrendet, a jogállapotot, ugy mint azt az arra vonatkozó törvények megállapitják; de nem alakitja át. Nem volna tehát czélszerü, a közjog által megállapitott s fennálló jogot, a büntető törvényben megváltoztatni. De ettől eltekintve - egyáltalán nem lenne czélszerü az amnestia jogát, vagyis a bünvádi eljárás meginditása előtti kegyelmezési jogot korlátozni.
Ismét Szalayt idézzük, ki ugyanazon értekezésnek más helyén ezeket mondja:
„Nálunk a többség máskép vélekedett. Mi egy-két német theoretikus után, - kik igaz, a legszebb logikai következetességgel épitették a statust semmiből a levegőbe, - indultunk e tárgyban; nem Anglia, nem Francziaország, nem Éjszakamerika, nem a szabadság classicus országai után; de követtük azokat, kik - hogy az ő nyelvükön szóljunk - tudják, mi az abstract szabadság, mely sehol sem létezhet, épen mert abstract: de kik concret szabadságot soha sem fognak felmutathatni, mig jellemök lényegesen nem változik.”
Az amnestia - mint az elkövetett büntett elfeledése, már a görögöknél alkalmaztatott; a római jogban pedig ismeretes Paulus ezen sententiája: De generibus abolitionis: „Abolitio est deletio, oblivio, vel exstinctio accusationis.”
Fennállott és fennáll e jog egész kiterjedésében: Francziaországban, Angliában, Olaszországban; fennáll Németország mindenik államában, fennáll Ausztriában is, mely tények már maguk elég erős érvet képeznek ezen jog szükségessége és jótékony hatása mellett; nem lévén képzelhető, hogy ez annyi időn át s a polgárisodás különböző állapotában fentartatott volna s ha egyidőre - mint Francziaországban megszüntettetett - ismét helyreállittatott volna, - ha e jog szükségességét rendkivüli hasznai nem igazolnák.
Francziaország 1791-ben eltörölte a megkegyelmezési jog minden nemét, de midőn a törvényhozók ezt kimondották, nem látták előre a szenvedélyek és a pártdüh azon végnélküli iszonyait, melyek nemsokára bekövetkeztek s melyeknek mindig megujult rohamai felváltva győzöttekké tevék a győzőket és viszont. Nem látták előre, mennyire kivánatos lesz rövid idő mulva - a társadalom érdekében módot nyujtani arra, hogy a győlölet és a belviszály ne örökitsék meg a szerencsétlenségeket, s hogy lehetségessé váljék a szellemek kibékülését a multak átalános amnestiálásával előmozditani. Az amnestia eltörlésekor nem látták be az egyoldalu törvényhozók: mennyire kikerülhetetlen némelykor, hogy a merev törvény helyét, az engesztelés, az eszély s a kegyelem foglalják el.
Épen Francziaország az, a hol a mindennemü kegyelmezési jog eltörlése után, a kegyelmezések minden nemének egész sorát hozta létre a dolgok kényszere; s e történeti igazság erősebben igazolja ezen jogot, mint mindazon doctrinalis okoskodás, melyet a föltétlen rationalisták bölcsészete ellene kiemelkedett.
Nemcsak a franczia forradalom alatt, hanem a consulság, a császárság, a restauratió és Lajos Fülöp uralkodása alatt is, valamint az 1848-dik év után bekövetkezett sokféle változások után: változatlan maradt az amnestiálási jog igénybevétele és gyakorlata; s mindannyiszor valahányszor alkalmaztatott, hatása üdvös volt és engesztelő.
Köztudomásu dolog, hogy a charta nem emlitette az amnestiát, hanem csak a megkegyelmezési jogot; mindazáltal senki sem kétkedett, hogy ez alatt az amnestie - a büntető biróság tevékenységének a vád előtti megakadályozása vagy az eljárás folyama alatti megszüntetése is értetett.
Angliában is korlátlanul gyakorolja a korona a kegyelmezési jogot, mely alatt mindaz értetik, mit e szónak értelme Francziaországban megjelöl. Kivétel csupán az alsóház által vád alá helyezettekre nézve van megállapitva, mely tekintetben a király megkegyelmezési joga már II. Károly alatt kétségbevonatván, e jognak korlátozása a Stuartok bukása után törvénynyé vált.
Az amnestia-jogának megadása föltétlenül szükséges, bármely kormányrendszer legyen megállapitva. Háboru után igen gyakran a békekötés föltételét képezi, hogy bizonyos büntettek elkövetői ne vonattassanak a biróság elé s felelősségre. Ha a király nem birja az amnestiálás jogát: az erre vonatkozó szerződési pontot sem fogadhatná el; már pedig alig volna helyes rendszernek nevezhető, mely lehetetlenné tenné a háboru iszonyainak s költségeinek megszüntetését csupán azért, mert a kormány nem képes lemondani azon szomoru kényszerről, hogy nehány embert a háboru alatti vagy azt megelőző magatartása miatt, felelősségre vonjon. Az amnestia az állam érdekében van s gyakran többet nyer általa maga az állam, mint azok, a kik e kegyelemben részesittetnek; a legtöbb esetben pedig mindkét rész egyaránt élvezi annak áldásait.
A jogot magát az 1843-ik évi törvényjavaslat is elismeri; csupán annak terjedelmét korlátozza. Az előzetes megkegyelmezési jog e törvényjavaslat szerint a felségsértés és a király személyének kifejezések általi megsértésére meg levén adva: e korlátozás indokát azon felfogás képezi hogy az emlitett két büntettel ki vannak meritve az esetek, a melyekben e jog üdvösen hathat.
Már maga azon körülmény, hogy az országos választmány többsége a hűtlenségről szóló 33. fejezetet is befoglalta a 106. § esetei közé: világosan mutatja, hogy e tekintetben már 1843-ban is kételyek forogtak fenn; azon időtől fogva pedig, a tapasztalatok egész sora szóll a korlátozás ellen.
Igaz, hogy a kegyelmezési jog üdvösen csak akkor hat, ha kivételesen s csakis nagy okok és fontos érdekek elérése végett alkalmaztatik. De hogy e nagy okok és nagy érdekek egyedül a felségsértés elkövetésének esetében foroghassanak fenn: azt megczáfolja a történet s megczáfolja a többi büntetendő cselekmények természetének és azon motivumnak ismerete, melyek bizonyos időkben azok elkövetésénél irányadók voltak. De ha tovább mennénk, ha azt állitnók, hogy terjesztessék ki e jog gyakorolhatása akként, hogy valamennyi politikai büntett vagy vétség büntetlensége fedezhető legyen az amnestia által s zárassanak ki az amnestiálhatásból a közönséges büntettek. még ez esetben is kérdés támad, hogy mi tekintetik politikai büntetnek? Háboru idején vagy belviszályok alkalmával, vagy ezekkel összefüggésben sok oly cselekmény tekintethetik politikainak, melyek máskor mindenki által közönséges - sőt becstelenitő büntetteknek tartatnak. A hatóságok és azok közegei elleni erőszak; a közpénztárak megtámadásal; a fegyvertárak titkos vagy erőszakos kiüritése; a katonáknak szökésre csábitása: bizonyos körülmények közt - némelyek által politikai, mások által pedig közönséges büntetteknek tekintetnek. Oly kétségbe nem vonható garantia, mely minden félreértést kizárva, a politikai büntett miatt amnestiáltat biztositaná, hogy más czim és elnevezés alatt, nem fog biróság elé állittatni azon cselekmények miatt, melyek elkövetésénél a politikai szempont által vezéreltetett s melyek az elkövetés idején uralkodott átalános felfogás szerint politikaiaknak tartattak: nem nyujtatik a politikai büntettekre vonatkozó amenestia által; ez tehát nem lenne kielégitő s ezért nem lehetne üdvös és épen az nem értenék el általa, a miért e jog létez.
De limitative sem sorolhatók elő azon cselekmények, melyekre az amnestiálási jog - a többiek kizárásával korlátozandó lehetne. Igen csekély ugyanis azon büntetendő cselekmények száma, melyek rendkivüli időkben, a szellemek lázas ingerültsége alatt, bizonyos tekintetben s bizonyos czélból elkövetve, ne nyerhetnének más jelleget - mint melyben azok - csupán objectiv minőségük szerint mutatkoznak. Mely büntett vagy vétség lehetne kizárható az amnestiálható cselekmények köréből a nélkül, hogy a kizárás magára a társadalomra ne hathatna kártékonyul? Csak a legközelebbi lengyel forradalomra és az ez alatt elkövettekre kell gondolnunk, hogy utmutatást nyerjünk az amnestiálási jognak szükséges kiterjesztésére nézve. Hány cselekménynek tulajdonitott ezen idő alatt hazafias jellemet a közszellem, melyek egyébkor az undok büntett bélyegét sütötték volna elkövetőjének homlokára! A posták feltartóztatása s azok tartalmának elfoglalása; magánosok kényszeritése fegyveres erő, vagy fenyegető levelek által bizonyos összegek fizetésére, bizonyos tárgyak átadására, bizonyos cselekmények teljesitésére; közokiratoknak, utleveleknek készitése s utánzása s hasonló cselekmények azon czél szerint, a melyért elkövettettek s nem a tett objectiv természete szerint itéltettek meg s a haza megmentésére teljesitett kötelességnek nyilvánittattak. A hamis tanuzás kétségtelenül undok büntettet képez és mégis volt eset, hogy a közszellem megelégedéssel, rokonszenvvel fogadta azt, a ki bizonyos tárgy iránt a hatóság által megkérdeztetvén, a letett eskü daczára nem mondta meg mindazt, a mit azon tárgyról tudott, vagy nem mondotta ugy, a hogy azt tudta. Emlékezzünk Macaulayra, ki oly igazhűn, oly varázslólag ecseteli a szellemek confusioját, mely bizonyos időkben lehetővé tette, hogy a hazafi vagy vallásos ember azon táborban keresse szövetségeseit, mely fegyveresen ront saját hazájára. Mindez azt mutatja, hogy az amnestiára a legtágabb értelemben van szükség, hogy módot kell nyujtani a feledés fátyolának kiterjesztésére mindazon cselekmények fölött, melyek vagy természetöknél fogva politikaik, vagy az elkövetés motivumainál fogva a lázas politikai törekvésekkel összefüggésben állnak. A forradalmakat, a vallási háborgásokat amnestia által kell bevégezni, ezt az állameszély tanácsolja; hogy az amnestia elérhesse czélját: lehetőleg teljesnek kell lennie; ez pedig csak akkor lesz: ha a törvény nem kényszeriti a végrehajtó hatalmat ott megállapodni, a hol a viszonyok szerint - még nagy az üldözendők száma.
Objectiv tekintetben - egy szükséges határa van a királyi kegyelemnek s ez az, melyet a jelen törvényjavaslat 104. §-a is kitűz. A királyi kegyelem csak azon büntetendő cselekményekre terjedhet ki, a melyek hivatalból üldözendők; a sértett fél panaszára üldözendő büntettek és vétségek már természetöknél fogva nem olyanok, hogy azoknak a büntető biróságtól elvonása által a közérdek mozdittatnék elő.
Magától értetik egyébiránt, hogy az 1848:III. törvénycikk 35. §-a, mint a közönséges büntetőtörvénykönyvön kivül eső közjogi intézkedés, a jelen törvényjavaslat által nem érintetik.
Az elévülés szintén megakadályozza a bünvádi eljárást. Ennek törlő hatályát az 1843. évi törvényjavaslat is, ellentétben a fennálló jogrendszerünkkel, elismerte. Hogy hazai jogrendszerünk nem ismeri a büntettek elévülését: azt, azon körülményen kivül, hogy nincs törvény, mely azt rendelné, csaknem szakadatlan törvénykezési gyakorlatunk is mutatja. Vuchetich felhoz ugyan egy esetet, melyben lopás miatt elévülést állapitott meg a curia; de mindjárt ezután idéz egy másikat, a melyben szintén a curia az ellenkezőt mondotta ki.
Elévülést elismer valamennyi ujkori büntetőtörvénykönyv és törvényjavaslat; habár annak indokára nézve változnak a nézetek. Mi nem fogadjuk el azon transsubstantiáló magyarázatot, mely szerint a büntett bizonyos idő elteltével joggá válik; szerintünk, ha Muhamed nem jő a hegyhez, a hegy még kevésbé mehet Muhamedhez”, vagyis a jog nem szállhat le a büntetthez s nem kölcsönözheti ennek saját jellemét. Mi a szükség s a czélszerüség alapjain állva: ebből származtatjuk az elévülést mindkét irányban, vagyis: a bünvádi eljárás elévülését, valamint a büntetés elévülését is. A büntetés szükséges a társadalmi rend érdekében s hatásában hasznos is: de e két sajátság bizonyos idő eltelte után megszünik: mert a társadalomnak alig lehet érdekében büntetést alkalmazni oly cselekmény miatt, a melyre már senki sem emlékezik s melynek elkésett büntetése a közszellemre sem gyakorolja azon befolyást, melyet azt közvetlenül a büntett elkövetése után, vagy azon időben idézhet elő, midőn a büntett még emlékében van a népnek. Egy már kihalt generatio idejében elkövetett cselekményt megbüntetni egy későbbi generatio által, mely arról mitsem tud, vagy alig hallott róla valamit: czéltévesztett tulság volna s a nép széndékozását élesztené fel inkább, mint a büntetés jogosságának, igazságosságának érzetét. Ez a valódi és gyakorlati indokra az elévülésnek; ha ez nem igazolja eléggé a büntetés, az eljárás, illetőleg a büntetés végrehajtásának kizárását: akkor alig van ok, melylyel ezt támogatni lehessen. De mindekkoráig hatályban volt az elévülés, habár nálunk nem és sehol sem látták szükségesnek fennállását a megjelölt transcendentalis vagy transsubstantialis érvvel igazolni.
„A királyi kegyelem megszünteti a bűnvádi eljárást, ha ennek tárgyát hivatalból üldözendő büntett vagy vétség képezi”.
Ezen szakasz igazolását találja azon körülményben, hogy a nem hivatalból üldözendő cselekményekre vonatkozólag nem alkalmazhatók azon indokok, melyek a bűnvádi eljárásnak királyi kegyelem általi megakadályoztatását, egyéb esetekben üdvösnek igazolják. Ehhez járul, hogy a törvényjavaslat bizonyos cselekmények miatt, a bünvádi eljárás meginditását a sértett fél panaszától vagy inditványától teszi függővé, a mi, ha elmarad: a büntető eljárás - egy eset kivételével (112. § utolsó bekezdés) - nem indittatik meg. Ezen rendelkezésnek mintegy kiegészitését és corrolariumát képezi, hogy a mennyiben a sértett fél a tettes megbüntetését követeli: a törvényszerü eljárás rendes menete ne legyen megakadályozható.
De ez csak az eljárásra vonatkozik s az ügynek végitélet általi eldöntéseig terjed. A büntetésnek elengedése vagy leszállitása tekintetében a 104. § nem szab korlátot; mert a büntetés mindig az állam irányában rovatik le; még akkor is, ha a bünvádi eljárás meginditására és folytatására a tett minőségéhez képest szükebb vagy nagyobb terjedelmü jog engedélyeztetik a sértettnek. A büntetés ennélfogva kivétel nélkül nyilvános természetü levén: egyik mínt a másik esetben, ugyanazon közszempontoknak van alávetve. Ezen szempontok nem kevésbé hatályosak, ha a magánfél inditványára indittatott meg a bünvádi eljárás, mint midőn az kizárólag az államhatóság által tétetett folyamatba.
Az elitéltek megkegyelmezését gyakran közérdek, gyakran a bünhödő javulása s a példa által a többi bünhödőkre gyakorolható ösztönzés tanácsolják. Ez alul kivenni azokat, a kik a magánfél inditványára itéltettek el: annyit tenne, mint egy fontos közérdeket alárendelt szempontok miatt mellőzni. A vádló beleegyezésétől pedig már csak azért sem lehet függővé tenni a bűntetésnek elengedését: mert ez által az megkegyelmezési jogot gyakorolna s ezen fölül több esetben a kielégithetlen bosszuérzet, más esetben pedig egyéb - nem mindig a legtisztább indokok gyakorolnának befolyást.
„Elévülés által kizáratik a bünvádi eljárás meginditása, a büntett elkövetésétől számitandó:
1) 15 év elteltével, ha az elkövetett büntettre halál vagy életfogytiglani fegyház, vagy államfogház;
2) 10 év elteltével, ha az elkövetett büntettre öt éven felüli fegyház;
3) 5 év elteltével, ha az elkövetett büntettre más büntetés van megállapitva;
4) vétségekre nézve a bünvádi eljárás meginditása 3 év elteltével évül el.”
Hány év szükséges arra, hogy a büntett feledékenységbe menjen s hogy a büntetés alkalmazása megszünjék a társadalom érdekeinek megfelelni, illetőleg, hogy az czélszerütlenné, tulszigoruvá váljék: azt nem lehet tüzetesen meghatározni. Annyi bizonyos, hogy mennél sulyosabb a büntett, annál inkább felrázza a polgárok érzületét s annál erősebb és tartósabb az óhaj és az érdek, mely annak megbüntetését követeli.
Ezen szempontnak felel meg a 105. §, mely szerint az elévülési idő, a tett sulyosságához képest emelkedik.
Bizonyos büntetendő cselekmények miatt a bünvádi eljárás meginditását részint külön törvény, részint a jelen törvényjavaslat különös rendelkezései, a vádnak, illetőleg a följelentésnek rövidebb idő alatti előterjesztésétől teszik függővé.
Ez áll a sajtó utján elkövetett büntettekre és vétségekre nézve, melyekre vonatkozólag az 1848:XVIII. tc. 28-ik §-a érintetlenül hagyatik, valamint a jelen törvényjavaslat 117. § utolsó bekezdésében és a 182. §-ában megjelölt cselekményekre nézve.
A 105. §-ban meghatározott elévülési időtől eltérő határidő tüzetik ki a nem hivatalból üldözendő cselekmények följelentésée is - 111. § - mely határidő azonban, a 112. § utolsó pontjában megjelölt esetben a 111. § második bekezdésének rendelkezése szerint a rendes elévülési idő által váltatik fel.
„Az elévülés kezdetét veszi:
1) a bevégzett büntettre vagy vétségre nézve: a véghezvitel napján;
2) a megkisértett büntettre vagy vétségre nézve: a véghezvitelére irányzott utolsó cselekmény elkövetésének napján.”
Az elévülés nem azon órától, percztől számittatik, melyben a cselekmény elkövettetett, hanem azon naptól, melyben az véghezvitetett, illetőleg az utolsó kisérleti cselekmény foganatosittatott. A nap 24 órában levén számitandó: az, a ki 1875-ik évi január 2-ikán reggeli 4 órakor követett el oly büntettet, mely 5 év alatt évül el, ha 1880-ik évi január hó 2-án esti 6 órakor állittatik a biróság elé: nem mentheti magát az által, hogy ő 5 évvel ezelőtt reggel követvén el a büntettet, ez reggeli 4 órától fogva elévült. A 19. és a 106. § összevetéséből kitünik ugyanis, hogy az elkövetésnek egész napja s a bünös cselekmény foganatositásának szintén egész napja számitandó.
„Az elévülést félbeszakitja a biróságnak, az elkövetett büntett vagy vétség üldözését czélzó határozata vagy intézkedése. A határozat vagy intézkedés napján azonban, az elévülés ujra kezdetét veszi.”
Az elévülés csupán a törvényes határozat vagy intézkedés által szakittatik félbe; ez alatt az itélő, illetőleg eljáró biróság és a vizsgáló biróság cselekményei is értetnek; de nem értetnek a közigazgatási vagy rendőri közegek által, a biróság vagy a vizsgálóbiró rendelkezése, vagy felhivása nélkül tett nyomozások vagy vizsgálati cselekmények.
„Intézkedése” ez alatt minden nyomozati vagy vizsgálati cselekmény értetik, mely akár a büntett, akár a tettes vagy a részesek felderitésére vagy előállitására vonatkozik. Értetik alatta tehát a szemle és a tanukihallgatás; a szökésben levő gyanusitottnak előállitása végetti rendelkezés; de nem képez birói intézkedést a rendőri hatóság által teljesitett eljárásnak vagy intézkedésnek egyszerü tudomásul vétele, vagy jelentésének az iratokhoz csatolása.
„Ha az eljárás meginditása vagy folytatása valamely előzetes kérdésnek jogerejü birói elintézésétől függ: az elévülés, az előzetes kérdés jogerejü elintézéseig félbeszakad.”
Az ugynevezett praejudicialis kérdésekről tüzetesen csak a bünvádi eljárásról szólló törvényjavaslatban lehet szó. Mai rendszerünk szerint oly praejudicialis kérdések nem léteznek. A polgári perrendtartás rendelkezik ugyan azon esetekről, melyekben a polgári eljárás félbeszakitandó, mig a bünvádi eljárás nem fejeztetett be; hasonló intézkedést tartalmaznak a váltóhamisitás és a hamis, illetőleg vétkes bukás eseteiben követendő eljárásról szóló legujabb törvényeink is: de hogy mely esetben szakitandó félbe a bünvádi eljárás s várandó be a polgári biróság itélete: erről fennálló törvényeink nem rendelkeznek.
A büntetőtörvénykönyv tervezete azonban nem mellőzhette ezen kérdést és szemügyre kelle vennie az anyagi és a kilátásban levő alaki törvények közötti összefüggést, annál inkább, mert bármely alapelvnek vagy rendszernek feleljen is meg a legközelebb alkotandó bünvádi eljárás: a praejudicialis kérdések alig lesznek teljesen elmellőzhetők, a mint ily eset már az 1843. b. t. tervezet 377. §-ában is foglaltatik.
De ha a praejudicialis kérdéseknek a polgári biróság általi eldöntése meg fog állapittatni; ez esetben igen lényeges a 108. § intézkedése, mely az elévülést a polgári per végbefejeztéig - tehát hosszabb ideig félbeszakasztja, a nélkül, hogy az ügy bünvádi részére vonatkozólag akár a büntető biróság, akár a vizsgáló biró határozott vagy intézkedett volna; a nélkül tehát, hogy a félbeszakitásnak a 107. §-ban meghatározott valamelyik esete fennforogna.
„Büntett vagy vétség miatt, mely csak a sértett fél inditványára üldözhető: a jogositottnak inditványa nélkül a bünvádi eljárás meg nem inditható.”
Az állameszmének kifejlődése s a büntettek valódi természetének felismerése köztudatra hozta, hogy a büntett által első rendben az állam, a jogrend támadtatik meg s hogy ez okból annak megbüntetése főleg az állam érdekében szükséges. Ebből következett oly közegeknek felállitása, a kik az államot a büntetteseknek biróság elébe állitásánál képviseljék, azok megbüntetését inditványozzák s az eljárás folyama alatt közremüködjenek arra nézve, hogy a büntett büntetlenü ne maradjon, vagy aránytalanul enyhe büntetések által a közrend ne veszélyeztessék.
A helyes elven alapuló ezen intézkedés azonban korátlan kiterjedésében nem felelt meg a czélnak, s már a franczia „Code d''instr. criminelle” módositotta az 1791. évi bünvádi eljárás merevségét; bizonyos büntetendő cselekmények miatt, a bünvádi eljárás meginditását a sértett fél panaszától tevén függővé.
Hazánk jogfejlődésének későbbi időszakában a causarum regalium director, - továbbá a tiszti - esetleg az uradalmi ügyészek gyakorolták ezen hivatást, mely közegek által, valamint az eljárás formái által, büntető perünk a vádrendszer elemeit birta. A törvényszék vagy a királyi tábla előtt folyt mindenik büntető perben a fiscus képviselte az államot, s a megyei, városi és az uradalmi ügyészek vádlói hivatása: az államnak mintegy delegálás utján reájuk háritott képviselete volt. Az egyes biróságok illetőségébe tartozott büntető ügyekben azonban, a közhatóság nem volt képviselve; ezekre nézve vagy a rendőri közegek, vagy a sértett fél feljelentése, gyakran magának a birónak személyes észlelete vagy tapasztalata folytán indittatott meg, s csaknem minden formaság és garantia nélkül kezeltetett az eljárás. Nem lévén tüzetesen megállapitva az illetőség, igen gyakran megtörtént, hogy tulajdonképeni büntettet képező cselekményekben a szolgabiró járt el, és hozott itéletet a nélkül, hogy az ügyésznek alkalma lett volna, az ügynek a törvényszék elé terjesztését, a per formái között inditványozni.
Az 1843. évi törvényjavaslat második részének 3. §-a a vádképviseletet kizárólag a koronaügyészre és a közvádlókra ruházta; - azon büntettekre vonatkozólag mindazonáltal, melyek miatt a bünvádi eljárás csak magánvád folytán inditható meg: a 6. § akként rendelkezett, hogy a feleknek, az itélet előtt létrejött egyezsége által a közkereset megszünik. Hogy melyek azon cselekmények, a melyek miatt csakis a magánvád, illetőleg följelentés következtében tartatott a közkereset megindithatónak: azt a törvényjavaslat anyagi része határozta meg.
Ilynemü büntettet képeztek:
1. a verekedés 174. §.
2. a nőrablás 214. §.
3. a házasságtörés 219. §.
4. az alakosság és vérárulás 236. §.
5. a hamis feladás 261. §.
6. a rágalom és a becsületsértés 281. §.
- az utóbbinak csekélyebb nemei a polgári utra utasittattak 274. §.
7. a nyilvános erőszak (a lak sértése) 294. §.
8. a lopás a család tagja ellen 307. §.
9. a házi lopás 308. §.
10. a sikkasztás 314. §.
11. a levelek jogtalan feltörése 374. §.
12. a csalás 377. §.
A közhatósági eljárás azonban ezen büntettek nem valamennyi eseteiben tartatott korlátozandónak; mert az itt elősoroltak között vannak olyanok is, melyeknek csak enyhébb eseteiben tétetik a sértett fél följelentésétől függővé az eljárás meginditása; mig a sulyosabb esetek hivatalból, s csak is a közvádló által tartattak üldözendőknek.
Az 1843-ik évi törvényjavaslat által elfogadott eszmét követi a jelen törvényjavaslat is. Bizonyos büntetendő cselekmények miatt, csupán a sértett fél inditványára, illetőleg panaszára inditható meg a bünvádi eljárás.
Ezen intézkedés szükséges és czélszerü. Igaz ugyan, hogy a büntett és vétség által az állami rend sértetik meg, s hogy a büntetés társadalmi érdekben szükséges: de tagadhatlan más részről az is, hogy több esetben ezen közérdek csak másodrendü, s a sértett fél érdeke sokkal nagyobb, mint a közvetett állami érdek.
Tagadhatlan továbbá, hogy némely - habár sulyos büntett, az általa megsértett család becsületét, békéjét és nyugalmát érinti, ugy hogy az államnak, a család akarata elleni beavatkozása, ennek szerencsétlenségét még nagyobb mértékben növelné. Az állam nem mellőzheti ily esetben a családi élet tekinteteit, s a nyugalom érdekében háttérbe vonulván, a sujtottak felhivásától tételezi fel intézkedését.
Egy harmadik ok abban találtatik, hogy bizonyos büntetendő cselekmények nem juthatnak a közhatóság tudomására, s a vizsgálat sem lehet eredményes, ha a cselekmény által kárositottak nem deritik fel a körülményeket s nem szolgáltatják az adatokat.
Mindhárom tekintet annyira fontos, hogy a felvilágosodott törvényhozás nem hagyhatja azokat figyelmen kivül. Vétessék tekintetbe például azon szerencsétlen atyának helyzete, kinek leánya ellen a 220. §-ban meghatározott merénylet követtetett el. Ha a rendőrség, valamiképen hirét véve a merényletnek, a család akarata ellen is jogositva volna annak szentélyébe behatolni, és előnyomozásokat teljesiteni; ha a vizsgálóbiró hivatalos kiméletlenséggel vizsgálat tárgyává teheti a közvetlenül bántalmazottnak szemérmét a legnagyobb fokban sértő esetet és körülményeit; s ha ez által nyilvánosságra hozatik a tett, melytől a családot nem volt képes megóvni az állam, s melynek titokban maradását a sujtottak becsülete, a szerencsétlenné tett hajadonnak szeméremérzete követelik: ily esetekben a jogrendnek ekként eszközlött oltalma, a kétségbeesésig viheti a szerencsétleneket.
Mindazonáltal a most megjelölt büntett is elkövettethetik oly körülmények közöt, vagy annak elkövetéséből származhatnak oly következmények, hogy a kettős érdeknek mérlegelése után, az ártatlanok iránti kimélet, mely a gonosztevőt büntetlenné teszi: a jogrend tulnyomó szempontjánál fogva lehetlenné válik. Gondosan figyelembe veendők tehát mindazon szempontok, melyek tekintetet igényelnek, s nem szabad szem elől téveszteni, hogy az állam lemondása az őt illető jogról és kötelességről, csakis kivételes lehet; s hogy a magánérdeknek, melyből ez történik, valódinak, nagynak, s az ezzel szemközt álló közérdeknél tulnyomóbbnak kell lennie.
A büntettek és vétségek, melyekre nézve e kivételes intézkedés a jelen törvényjavaslatban inditványoztatik, a következők:
| 1. erőszakos nemi közösülés | 226. §. | |
| 2. szemérem elleni erőszak | 226. §. | |
| 3. megfertőztetés | 226. §. | |
| 4. vérfertőztetés | 231. §. | |
| 5. természet elleni fajtalanság | 231. §. | |
| 6. szemérem elleni büntett | 233. §. | |
| 7. házasságtörés | 234. §. | |
| 8. családi állás elleni büntett | 244. §. | |
| 9. rágalmazás | 257., 262. §. | |
| 10. becsületsértés | 257., 262. §. | |
| 11. könnyü testi sértés | 301. §. | |
| 12. gyermekrablás | 312. §. | |
| 13. levéltitok megsértése | 317. §. | |
| 14. magán lak megsértése | 320. §. | |
| 15. lopás | 331., 332. §. | |
| 16. sikkasztás | 344. §. | |
| 17. jogtalan elsajátitás | 351. §. | |
| 18. csalás | 365. §. | |
| 19. iparvédjegy hamisitás | 388. §. | |
| 20. idegen tulajdon rongálása | 332. §. |
Megemlitendő azonban itt is, mint már az 1843. évi javaslatnak e tárgyra vonatkozó határozványai kiemelésénél történt, s mint az erőszakos nemi közösségre nézve már érintetett is, hogy a felsorolt cselekmények elkövetőit nem minden viszonyok között menti fel a bünvádi eljárástól a sértett fél panaszának elmaradása, s hogy a szabály, részint a jelen fejezet további intézkedései, részint a különös rész rendelkezései által, több irányban módosittatik.
„Ha mindazonáltal a 94-ik §-ban meghatározott esetben oly törvénysértésen kivül, mely miatt a bünvádi eljárásnak csak a sértett fél inditványára van helye, hivatalból üldözendő cselekmény is követtetett el: ez utóbbira nézve a bünvádi eljárás nem szünik meg az által, hogy a magán fél inditványát nem terjeszti elő, vagy hogy attól való elállását kijelenti.”
Az eszményi bünhalmazat egy cselekmény által elkövetett két törvényszegést képezvén: ez előfordulhat oly alakban, hogy az egyik törvényszegés hivatalból, a másik pedig csak a fél inditványára üldözhető törvényszegést képez. Mindkettőre kiterjesztendő-e ez esetben a 109. § vagy egyikre sem? Bármelyike ezen módoknak, a csomó kettévágása, s nem megoldása volna.
Helyes megoldásnak az látszik, mely az egy cselekmény által okozott több törvényszegés mindenikét külön veszi szemügyre, s ezek közül azt - mely a törvény különös részében foglalt határozványok szerint csak a sértett fél panasza folytán üldözhető - eszményi bünhalmazat esetében is ezen határozvány alá foglalja: a másik törvényszegésre nézve pedig - tekintet nélkül az eszményi bünhalmazatra, az átalános szabályt hagyja érvényben.
„A sértett fél inditványa azon naptól számitandó 3 hó alatt terjesztendő elő, a melyen az elkövetett büntett vagy vétség, és annak elkövetője az inditványra jogositottnak tudomására jutott.
Kivétetnek azon esetek, melyekben a rendszerint csak a sértett fél inditványára üldözendő cselekmény miatt a bünvádi eljárás meginditása, hivatalból inditványozandó”.
A határidő nem az elkövetés napjától, hanem azon naptól számitandó, melyen a cselekmény és annak elkövetője a sértett fél tudomására jutott. Indokolt ezen intézkedés az által, mert egyébként lejárhat a 3 havi határidő a nélkül, hogy a sértett képesitve lett volna panaszt emelni; ugyanis lehetséges, hogy a sértett fél nem is birt tudomással a cselekményről; de lehet, hogy a rajta vagy a gondnoksága alattiak ellen elkövetett sértés tudomására jutott ugyan, de annak tettesét nem volt képes 3 hó alatt felfedezni. A jelen szakasz rendelkezése nélkül ily esetben büntetlenül maradna a büntett, a nélkül, hogy lehetséges lett volna az üldöztetésére szükséges lépéseket megtenni.
A 111. § második bekezdése szoros összefüggésben állván a következő szakaszszal, ezzel összefüggőleg fog indokoltatni.
„Inditványozásra jogositva van: a sértett fél, ha életkorának 16. évét már betöltötte, ellenkező esetben annak törvényes képviselője.
Elmebetegek, siketnémák, s a vagyon ellen irányzott büntettek vagy vétségek miatt a kiskoruak, valamint a gondnokság alá helyezett pazarlók helyett az inditványt a gondnok terjeszti elő.
Ha azonban a sértett fél ellen, ennek törvényes képviselője vagy gondnoka követte el a büntettet vagy vétséget: a bünvádi eljárás hivatalból inditandó meg.”
Tizenhat éves, vagy azon alóli gyermekek személye ellen elkövetett sértések, s az ezen életkort elért vagy tulhaladt kiskoruak elleni, büntetendő vagyoni sértések miatt, ezek törvényes képviselője van hivatva az inditványozásra.
A „törvényes képviselő” alatt értetnek mindazok, a kik a törvénynél fogva kötelesek a gyermek érdekeire felügyelni; tehát első rendben annak szülői, s ha ezek nem volnának - nagyatyja vagy nagyanyja, illetőleg gyámja vagy gondnoka. Ide tartoznak az örökbefogadó szülők is.
Kérdés támadhat, hogy a természetes gyermeket atyja vagy anyja képviseli-e? A természetes gyermekek nem tagjai atyjuk családjának: rendszerint nem viselik annak nevét; polgári állása - ha nemes vagy főur - nem száll reájuk, utána nem illeti őket a törvényes örökösödés, vagy köteles rész: szóval, polgári törvényeink szerint, a természetes gyermek és atyja között, - kivéve az igen csekély és rövid ideig tartó alimentatiót - jogi kapcsolat nem létez. Mindazonáltal az 1868:LIII. tc. 16. §-a az atyjuk által elismert természetes gyermekek vallására nézve egész átalánosságban és minden megszoritás nélkül akként rendelkezik, hogy ezek atyjuk vallását követik. E törvény jogot ad tehát az atyának, oly jogot, melyet ez a törvény erejével kényszeritőleg érvényesithet, az anya akarata ellenére is; és igy nem mondható többé, hogy az atyának e minőségében, nincs jogos hatalma természetes gyermeke fölött. A viszony ez által bizonyos tekintetben törvényileg szabályozottá válván: többszörös controversia tárgyát képezheti: s nevezetesen a jelen szakaszban meghatározott képviselet tekintetében is.
Mindazonáltal alig csalódunk, ha azt állitjuk, hogy az 1868:LIII. tc. 16. §-ában emlitett jog csupán kivételes s határozottan csak egy tárgyra szoritkozik: a mi által a fennálló jogrendszerben gyökeredző többi viszony nem érintetik meg. A 16 éves vagy azon aluli gyermek megsértése esetében tehát, a képviselet annak anyját illeti; s ha anyja elhalt volna: a gondnokot; e minőséggel anyjának szülei, vagy a gyermek természetes atyja is felruházhatók; de maga az elismerés czimén a képviselet nem illeti a természetes és nem törvényesitett gyermeknek atyját.
A vagyoni sérelmek esetére különbséget tesz a törvényjavaslat. A különbség abban van, hogy a panasz vagy inditvány előterjesztésére, nem a képviselőt, hanem a gondnokot bizza meg; továbbá, hogy a 16 éven alóli, valamint az ezen kort tulhaladott kiskoruak is, kivétel nélkül a gondnok által képviseltetnek.
Az ok abban rejlik, hogy a gondnokság különösen a vagyoni képviseletet jelenti s hogy a kiskoruak és mindazok, a kik saját vagyoni ügyeik kezelésére a törvénynél fogva nincsenek képesitve: az őket illető vagyoni jogokról érvényesen nem mondhatnak le. A panasz elmulasztása azonban a büntett által okozott kár megtéritéséről való hallgatólagos lemondást képezvén: azon indokok, melyek a rendelkezési jognak megtagadására nézve irányadók, ez esetre is teljes hatálylyal birnak. De a kiskoruak, a pazarlók, s az ügyeik vezetésére szükséges szellemi tehetséggel nem birók, igen könnyen könnyelmü egyességre birhatók azok által, a kik őket valamely büntett vagy vétség által vagyonilag tetemesen megsértették, s a kik a meggondolatlan fiatalokkal kötendő egyesség által könnyü uton s csekély áron biztosithatják maguk részére a büntettből származó hasznot.
A gondnokság nem mindig találkozik egy személyben a gyámsággal, vagyis a kiskoru személyének képviseletével. A hol mindkettő egy személyben összpontosul: ott a kérdés már ez által el van döntve; de a hol a vagyon és a személy fölötti felügyelet meg vannak osztva, ott a vagyoni sérelmet eredményező büntetendő cselekmények elleni föllépés a gondnokság természeténél fogva nem a személy, hanem a vagyon fölötti felügyelettel megbizottat, - a gondnokot illeti.
A szakasz legfontosabb intézkedése azonban az, mely annak harmadik bekezdésében van kimondva. Az eset megtörténhetik s meg is történt, hogy épen azok, a kik a törvénynél fogva hivatva volnának a gyámság vagy gondnokság alatt levőknek oltalmára, követnek el gyámoltjaik ellen büntettet. E büntettek lehetnek olyanok is, melyekre vonatkozólag a közhatóság föllépése, a büntetőtörvénykönyv rendelkezései szerint a sértett fél panaszától van függővé téve. Ámde a sértett nincs jogositva személyesen fellépni: az pedig, a kire a jog, illetőleg kötelesség ruháztatott, maga a bünös!
Kit illet ez esetben a föllépés joga?
Ha ez esetre külön intézkedés nem állapittatik meg: a törvény szószerinti rendelkezéséből származó következmény az lesz, hogy a büntettek e legocsmányabb esetei, a kettős büntet, - az állam, vagy az örökhagyó bizalmával üzött undok visszaélés, büntetlenül maradnak. A büntettes nem fog vádat emelni maga ellen: a sértett egyén pedig ezt jogérvénynyel nem teheti, mert a törvény erre nem ad neki jogot. Ha tehát a vádemelésnek nincs már alanya: ez esetben büntetlenséget biztosit a törvény.
Három mód kinálkozik ezen incovenientia kikerülésére.
Vagy a sértett személy legközelebbi rokonai, a rokonság foka szerint lennének ily esetben megbizandók a képviselettel; vagy a gondnoki hatóság által külön gondnok lenne kinevezendő a sértettet illető jogok érvényesitésére; vagy pedig tekintve a képviselő, illetőleg a gondnok minőségében rejlő rendkivüli sulyositó körülményt, s az állam azon különös érdekét, mely a gondnoknak és gyámoknak mint az állami felügyeleti jog közegeinek, gyámoltjaik elleni bünös merényletében rejlik: ezen szempontnál fogva maga az állam vonja magához a repressio képviseletét.
Az első mód nem nyujt teljes megnyugvást. A legközelebbi rokonok nem mindig legmegbizhatóbb képviselői a kiskoruak érdekeinek. A mulasztás ez esetben felelősségel nem járván, alku tárgyát is képezhetné. De másrészről sok esetben vita támadhat a fölött: hogy ki a legközelebbi rokon? s hasonló foku rokonsági viszonyban létezők közül, kit illet az elsőség? Az atyai vagy az anyai nagyszülőket? Az atyai vagy anyai nagybátyákat? s ha többen volnának atyaiak: melyiket ezek közül? Ha közelebbiek az anyai rokonok, mint az atyaiak: amazokat-e vagy emezeket? Mindez előzetes és bonyodalmas kérdés, viszály és per tárgyát képezheti. A repressio meginditásával pedig nem lehet ily perek kimeneteléig várakozni.
A legegyszerübb, legbiztosabb és legjogosabb, az állam feladatával is leginkább megférő intézkedésnek látszik az: hogy ily esetben az állam, kettős minőségénél fogva - mint a kiskoruak legfőbb gyámhatósága és mint a jogrend oltalmazója - maga vegye át a kiskoruak védelmével egyszersmind a jogrend képviseletét is.
Erre vonatkozik az előző szakasz utolsó alineája is, mely ily esetben a rövid határidő helyett, a rendes elévülési időt lépteti hatályba.
Ez pedig azért szükséges, mert a gondnok és a gyám a legkönnyebb módon kieszközölhetik, hogy a büntett 3 hó eltelte előtt senkinek se jöhessen tudomására. A kiskoru az ő hatalmukban levén, azt eltántorithatják, elrejthetik s akként fondorkodhatnak, hogy a 3 hó alatt lehetetlen legyen a vádat bárkinek előterjeszteni vagy az esetről a közhatóságot értesiteni. A 111. § első bekezdésében megállapitott határidő fentartása tehát: a legtöbb esetben a büntetlenség biztositása volna.
„Ha ugyanazon büntettre vagy vétségre vonatkozólag az inditványozás joga több magánszemélyt illet, az egyiknek mulasztása vagy elállása a többiek jogát nem szünteti meg.”
Mindenki ura saját jogának; az egyiknek mulasztása másnak jogát nem csorbithatja meg. Ezen átalános és megállapitott jogi igazság alkalmazását képezi a jelen szakasz.
De ez csak a mulasztásról szól, s nem egyszersmind a visszavonásról is. Ha az egyik jogositott a bünvádi eljárás meginditására megtette a szükséges lépéseket, de azt oly esetben, melyben ennek helye van, itélet előtt visszavonta: azok, kik ama bizalomban, hogy az eljárás megindittatott, a maguk részéről elmulasztották az erre szükséges lépéseket megtenni; nem hivatkozhatnak arra, hogy ők jogaiktól elestek: s ennélfogva nem követelhetik az eljárás ujabb meginditását.
„Ha valamely büntett vagy vétség elkövetésénél többen működtek közre (tettesek, felbujtók, segédek) s a bünvádi eljárás valamennyi ellen csak a sértett fél inditványára inditható meg: az inditványnak ezek egyike elleni előterjesztése, az eljárásnak valamennyi elleni meginditását vonja maga után.
Ha a közreműködők között olyanok is vannak, kik ellen az eljárás hivatalból inditandó meg: a magán inditvány elmulasztása, a bünvádi eljárásnak az utóbbiak elleni meginditását nem akadályozza.”
A család körében, a családtagok által elkövetett lopások, csalások esetében, tökéletesen indokolt, hogy a sértett fél ne választhasson azok között, kiken boszut akar állani. Vagy valamennyire kell tehát kiterjedni a vádnak vagy egyre sem. A törvényjavaslat szerint, az előterjesztett inditvány - az eljárásnak valamennyi elleni meginditását vonja maga után.
Azon esetekben, melyekben a tettesek és a sértett fél közötti személyes viszonynál fogva tétetik a bünvádi eljárás meginditása a sértett fél inditványától függővé, ennek elmulasztása esetében, csakis azok nem vonhatók bünvádi eljárás alá, a kikre nézve a törvényben meghatározott ezen viszony forog fenn. Mások, a kik azon büntett elkövetésére vagy elkövetésénél mint felbujtók, részesek vagy tettesek közremüködtek; nem maradnak büntetlenül azért, mert társaik közül egy vagy több ellen, magáninditvány hiányában nem terjeszthető ki a bünvádi eljárás. A személyes minőség és viszony levén ily esetben az uralkodó tényező; az ettől föltételezett következmény csak is azokra terjed ki, a kik ily viszonyban állanak. Mások ellen a törvény rendes formái között, a közhatóság hivatalos vádja, vagy följelentése folytán lesz meginditandó és folytatandó az eljárás.
„Az inditványra jogositott a mennyiben a törvény kivételt nem tesz: azon mérvben, melyben annak előterjesztésére, egyszersmind visszavonására is jogositva van.
Az itélet kihirdetése után azonban a visszavonás hatálytalan.”
A ki az inditványtételre van jogositva, az rendszerint joggal bir annak visszavonására is. A visszavonás azonban csak az itélet kihirdetése előtt bir hatálylyal. Az itélet kihirdetése utáni visszavonás nem akadályozza meg a büntetés végrehajtását.
„A mennyiben a törvény kivételt nem tesz.”
A törvényjavaslat különös részében, a visszavonást illetőleg, némely büntettekre nézve, fontos okoknál fogva, lényeges kivételek vannak megállapitva. Ilyen a 226. § utolsó bekezdésében foglalt intézkedés. Ezen korlátozó intézkedés szorosabb összefüggésben levén azon büntettel, melyre nézve megállapittatott: a legczélszerübben az illető szakasznál lesz indokolható.
„A jogérvényesen megállapitott büntetés végrehajtása kizáratik:
1. az elitéltnek halála,
2. királyi kegyelem.
3. elévülés által.”
Ugyanazon tényezők, melyek a bünvádi eljárás meginditásának kizáró vagy megszüntető tényezőit képezik: megszüntetik egyszersmind a jogérvényes itéletben megállapitott büntetés végrehajtását is. Az okok ugyanazok, melyek a 103. § indokaiban felhozottak, ugy hogy azok különös és ismételt kiemelése fölösleges volna.
„A 61. és 62. §-ban megjelölt tárgyaknak elkobzását azok tulajdonosának halála nem szünteti meg. Ezen tárgyak akkor is elkobzandók, ha vádlott elitéltetése előtt halt meg.”
A szakasz két esetet tételez fel: ha az elkobzás itéletileg kimondatott, továbbá ha a bünvádi eljárás megindittatott ugyan, de vádlott vagy az, a kinél az elkobzás tárgyai léteznek, az itélethozatal előtt meghalt.
Ha az elkobzás itéletileg kimondatott, s az elkobzandó tárgy vádlott tulajdona volt, de az az itélet végrehajtása előtt halt meg: ez esetben a 116. § rendelkezésétől tér el a jelen szakasz, s annak kivételét tartalmazza. Ily esetben tehát a büntetés végrehajtása forog fenn, mely bizonyos tiltott, illetőleg veszélyes tárgyakra nézve a büntettes halála után is foganatositandó.
A második eset kivételt képez a 103. §-tól, mely halál esetére az eljárás megszüntetését rendeli; s mely szakasztól eltérőleg a 117. § akként intézkedik, hogy a bünvádi eljárás megszüntetése nem terjed ki addig, hogy ennek következtében, a 61. és 62. §-ban megjelölt tárgyak visszaadandók lennének, vagy elkoboztatásuk nem volna elrendelhető.
Az intézkedést mindkét esetben igazolja e tárgyaknak a 61. és 62. §-ban meghatározott misége és minősége. Ha bizonyos tárgyakat, melyek a büntett vagy vétség által létrehozattak, melyek a tulajdonképeni megtestesitői a büntettnek, a bünvádi eljárás meginditása nélkül is el lehet foglalni: jogosult és indokolt, hogy azok elkobzása az eljárás alatt is eszközölhető legyen, habár ez végitélet által nem volt befejezhető. Ugyanez áll azon eszközökre nézve, melyek a büntett elkövetésére használtattak, s azokra, melyeknek megszerzése törvény által tiltatik.
„A királyi kegyelem, az elkobzott tárgyak visszaadására, az eljárási és perköltségek vagy a sértett felet illető pénzbüntetés elengedésére nem terjed ki.”
Az előbbi szakasz a végrehajtásnak korlátozását rendeli az esetre, ha halál jött közbe; a jelen szakasz pedig az itélethozatal után bekövetkező királyi kegyelemre vonatkozik. Alapgondolata az, hogy a mi az itélet szerint az államnak, mint valamely vagyon jogalanyának megtéritendő, vagy a mi a félnek jár, habár büntetést képez: nem vonathatik el az illetőktől.
Ha vagyoni teljesités itéltetik meg, az azt megállapitó itélet ezen részének végrehajthatóságát nem szükséges külön rendelkezésben kimondani. A vagyoni teljesités polgári természetü magánjogi elégtételt képez, habár büntető itéletben állapittatott meg, s természetét nem vesztvén el: más módok által nem szüntethető meg, mint melyek a magánjogok megszünésére nézve a polgári törvényekben megállapitvák.
Itt csak azon esetről van szó, melyben a vagyoni teljesités a büntetés természetével bir, a mi tehát a 116. § 2. pontjának rendelkezése szerint nem lehetne végrehajtható.
„Elévülés által kizáratik a büntetés végrehajtása:
1) 20 év elteltével, ha az itéletben halál vagy életfogytig tartó fegyház állapittatott meg;
2) 15 év elteltével, ha az itéletben 10 évet fölül haladó, határozott idejü fegyház vagy államfogház van megállapitva;
3) 10 év elteltével, ha az itélet 5 és 10 év között szabadságbüntetést állapitott meg;
4) 5 év elteltével a 3) pont alatt meghatározottnál enyhébb büntetés alá eső büntett miatti elitéltetés;
5) 3 év elteltével, vétség miatti elitéltetés esetében.”
Az elévülési idő hosszabb, ha jogerejü itéletben mondatott ki a büntetés, mintha az eljárás meginditása záratik ki az elévülés által.
Ez indokát találja az itéletnek mint a birói hatóság hivatalos kinyilatkoztatásának jelentőségében és fontosságában, az itélet élénk benyomást idéz elő a közszellemben s mélyebben bevési a köztudatba a büntett emlékét, mintha az itélet tárgyát nem is képezte volna.
„Az elévülés azon napon kezdődik, a melyen az itélet jogerőre emelkedett; ha pedig már a büntetés végrehajtása megkezdetett, azon napon, a melyen az, az elitéltnek megszökése által félbeszakittatott.”
Végrehajtható itéletet csak a jogerőre emelkedett itélet képez: teljesen indokolt tehát, ha az elévülés a jogerőre emelkedés napjától számittatik. A jogerőre emelkedés azonban nem csupán a nem felebbezhető itélet keletkezését, hanem ennek kihirdetését, illetőleg az ezt helyettesitő eljárást is föltételezi. Ez tehát lényeges momentum a nap meghatározására nézve, a melyen az elévülés kezdetét veszi. Ez teljes tüzetességgel csak az itélet kihirdetésére nézve a bünvádi eljárásban megállapitandó szabályok által lesz megállapitható.
A szabadságbüntetést megállapitó itéletnek megkezdett végrehajtása nem szakadhat félbe máskép, mint az elitéltnek megszökése által. Az elévülés tehát csakis azon időtől számitható, melyben a szökés történt. Ez áll a föltételes szabadságon levőkre is, valamint azokra, a kik betegség következtében gyógyitás végett kibocsáttatnak, vagy a kórházba szállittatnak. Nem azon idő, a melytől kezdve nem voltak a börtönbe; hanem azon nap, a melyen magukat a közhatóság rendelkezése alól elvonták, képezi az elévülés megkezdésének napját.
„A szabadságbüntetés mellett megállapitott pénzbüntetés, a főbüntetéssel együtt évül el.”
Két külön elévülési időt megállapitani, igen czélszerütlen lenne. Megtörténhetik ugyan, hogy bünhalmazat esetében a 100. § rendelkezése szerint a rablás miatt megállapitott 15 évi fegyház mellett, becsületsértés miatt pénzbüntetésre itéltetik valaki: ez esetben a vétség büntetése is csak 15 év elteltével évül el. De habár ez némely esetben meg is változtatja, az elévülésre nézve irányadó szempontot: mindazonáltal a jelen szakasz rendelkezése tulnyomó czélszerüségi szempontokból teljesen indokolt.
„Az elévülés hatálya nem terjed ki a hivatalvesztésre, sem a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésére.”
A 116. §-tól kezdve csupán az itélet által kimondott büntetés elévüléséről rendelkezvén a törvényjavaslat: azon szakaszai csakis az itéletben kimondott hivatalvesztésre, illetőleg a politikai jogoknak korlátozására vonatkoznak. Mert a 103. § esetében az eljárás akadályoztatván meg: sem fő sem mellékbüntetésnek nem lehet helye. Következőleg annak elévülése meg sem kezdethetik, tehát be sem is fejeztethetik.
A jelen szakasz fentartja a két mellékbüntetést a főbüntetés elévülése után is. Az ok, azon közérdekü szempontokban rejlik, melyek e két mellékbüntetésre nézve a III. fejezetben kiemeltettek s melyek még fokozotabb erővel érvényesülnek.
„Az elévülés félbeszakad: az illetékes hatóságnak a büntetés végrehajtására vonatkozó bármely cselekménye által.”
A különbség a 107. és a jelen szakasz közt az, hogy az előbbeniben az elévülés félbeszakitására birósági cselekmény: a jelen szakaszban pedig „hatósági cselekmény” kivántatik. Ezt megfejti a két különböző helyzet. A bünvádi eljárás a biróság: a büntetés végrehajtása pedig - a végrehajtó hatóság feladatai közé tartozik. Ha tehát ez nem szakitja félbe hosszu időn át az őt illető és kötelességét képező cselekvését; jele, hogy a büntett nem ment feledékenységbe, hogy a büntetés végrehajtása nem szünt meg a hatóság tevékenységének tárgyát képezni. Ez egyértelmü azzal, hogy ily esetben nem forog fenn azon föltétel, mely az elévülés alapjául és indokául tekinthető.
Az elévülés félbeszakad tehát a megszököttnek, a hatóság általi vagy ennek rendelkezéséből eszközölt üzőbe vétele, köröztetése s keresése által; félbeszakad a hatóság által más hatósághoz intézett s a megszökött hollétének megtudását tárgyazó kérdések által.
A hatóság alatt értetnek a közigazgatási és rendőri hatóságok és ezek megbizott közegei; továbbá hatóságot képez a kormány is: következőleg a ministerium részéről, a külföldi kormányhoz intézett kiadási megkeresés, szintén félbeszakitja a büntetés elévülését.
„A büntető itéletben megitélt vagyoni elégtétel tekintetében az elévülést, valamint annak félbeszakitását is a polgári törvények szabályozzák.”
A polgári vagy vagyoni elégtételnek magánjogi természete már többször kiemeltetvén: a jelen szakasz tüzetesen fejezi ki az elvnek az elévülésre is kiterjedő hatályát.
Az állam, illetőleg ennek lényeges alkatrészei megtámadására irányozott büntetteknek, és ezek büntetésének meghatározásánál, fennálló törvényeinket nem lehetett alapul elfogadni. Ezen törvények Szt. István királyunk idejében keletkezvén, s egymástól igen távoleső időközökben, gyakran egy felmerült eset szempontjából bővittetvén: annyira magukon viselik származásuk jellegét, hogy ezek alapján - a mai felfogásnak megfelelő törvény nem állapitható meg.
Eltekintve attól, hogy a crimen laesae majestatis és nota infidelitatis közötti jellemző különbséget mai napig sem vagyunk képesek törvényeinkből kimagyarázni, ezen - már magában is sulyos körülményhez hozzájárul az is: hogy annyi, és olynemű cselekmények is foglaltattak e két büntett tényálladékai közé, melyek vagy épen nem tartoznak oda, vagy csakis az alapeszmének nem igazolható kitágitása folytán lennének azok keretébe beszorithatók.
E tekintetben nemcsak megváltozott, hanem meg is tisztult a régi alapfelfogás; s a német eredetű „infidelitas” eszméjének elejtésével, mindkét büntett fogalma a régitől egészen eltérő elvi alapokra fektettetett: sőt több állam büntető törvényeiben, az alapeszme megváltoztatása folytán, a régi elnevezések is mellőztettek.
Ezen megváltozott, megtisztult alapfelfogást kellett elfogadni a jelen törvényjavaslat ide vonatkozó rendelkezéseinek megállapitásánál, s ennek irányzata szerint, és az ez által vont szoros határok közé szoritani mind a felségsértés, mind a hütlenség büntettének meghatározását és eseteit. De egyszersmind szükséges volt: az e két büntett közötti válaszvonalt is biztos és világos felismerhető határ által megjelölni.
Nem minden - az állam és annak habár leglényegesebb alkatrészei elleni támadás képezhet felségsértést vagy hütlenséget; és nem minden merénylet, mely az uralkodó, vagy az állam méltósága, vagy joga ellen intéztetik, foglalható az állam elleni legsulyosabb büntett fogalma alá.
Mindenekelőtt meg kell tehát határozni az alapeszmét, melyből a törvény kiindul, s ha ez helyes: csak az esetben lehet az ezen alapeszmének megfelelő egyes cselekményeket, de ezeket kivétel nélkül és teljesen kell is felségsértésnek, illetőleg hütlenségnek nyilvánitani.
Mindazonáltal ez esetben sem szabad, s nem igazságos minden ide tartozó büntettet ugyanazon büntetéssel büntettetni, mert a fokozatosság itt sem mellőzhető az igazság elvének megsértése nélkül: épen ugy nem, a mint a többi büntetendő cselekmények különböző bűnösségi fokozatai esetében.
A felségsértést illetőleg, a törvény alapeszméjéül az fogadtatott el: hogy ezen büntett, az állam - illetőleg ennek leglényegesebb alkatrészei megsemmisitésére irányult erőszakos merénylet által követtetik el. Ez lévén az alapeszme: ezzel a büntett kiterjedése is körvonalozva van.
Monarchicus államokban: az uralkodó, az alkotmány, és a terület képezik az állam lényeges alkatrészeit; igen természetes tehát: hogy törvényjavaslatunknak e három tényezőt kellett elfogadni a felségsértés objectumánul. Nincs felségsértés, ha a merénylet nem intéztetik e három objectumok valamelyike ellen: ellenben nem mindenik, ezek ellen intézett merénylet képez felségsértést.
Összhangzásban van ezen alapeszmével a 1843-ik évi törvényjavaslat is, melynek 43-ik fejezete szintén csak e három objectum elleni bünös támadást ismeri el felségsértésnek; s a 420. § f) pontjában felhozott eset kivételével csak is az állam valamely alkatrészének megsemmisitését czélzó merénylet által tartja e büntettet elkövethetőnek.
Összehasonlitva a két javaslatot a 1723. évi 9. törvénycikkben felsorolt cselekményekkel, a haladás bizonyára szembeöltő. Eltekintve attól, hogy az „erectio contra statum publicum Sacrae Coronae, Suae Majestatis et Regni,” oly tág kifejezés, hogy az állam és alkotmányának megsemmisitésével vagy felforgatásával semmi összefüggésben nem áll, s bármely közjogi intézmény elleni felkelés, ugy szintén az erre irányzott felhivás is - a törvény szavai szerint hütlenséget képez, és halállal, valamint jószágvesztéssel büntetendő; ettől eltekintve: a hütlenség irtózatos tág köre átfoglalja még az okiratok és hivatalos pecsétek meghamisitását, ha az a 3. §-ban megjelölt személyek által követtetik el;a pénzhamisitás; az aranynak és ezüstnek titkon kivitelét az országból. Pedig 1723-ban már szükebbre vonatott e büntett területe, mely azelőtt még számos egyéb cselekményekre is kitejesztetett.
Az alapeszme, melyből a hütlenség eseteinek felsorolásánál régi törvényeinek kiindultak: az összehasonlitó jogtörténelem nyomán ismeretes; de ha ez meg is fejti azok sokféle - mind tárgyaikra, mind a cselekvő szándékára, mind pedig veszélyességükre nézve egymástól lényegesen eltérő cselekvéseknek, a legirtózatosabb büntett fogalma alá szoritását: mindazonáltal alig találkozhatnék valaki, a ki e megfejtést - igazolásnak, a történelmileg kimutatott tényt, a mai kor igazságai közé felveendő szabálynak állitaná.
Az 1843-ki javaslat készitői bölcs óvatossággal árkolták körül a felségsértés büntettének szükre vont határait; s bizonyára nem fog a jelen törvényjavaslat hibájául tekintetni: hogy e határokat - bizonyos tekintetben még szükebbre vonta.
I. A király nemcsak képviselője az államnak, hanem cselekvéseinek örökös és hatályos irányzója is. A király élete, épsége vagy szabadsága elleni merénylet tehát nemcsak az államfelségnek képviselőjét támadja meg; hanem e támadás által - ha eredményre vezetett - lehetetlenné válik, hogy a fejedelem az ország alaptörvényeiben gyökerező uralkodói jogát gyakorolhassa, vagy hogy azt - az alaptörvényekben feltételezett szabadsággal s önelhatározása szerint gyakorolhassa.
Minthogy pedig az uralkodói jogoknak, a fejedelem általi folytonos hatályos és szabad gyakorlata, lényegesen megkivántatik arra nézve, hogy monarchiákban rendszeresen és félbeszakitás nélkül folytattassék az állam tevékenység: ebből következik, hogy az állam elsőrendű és legfontosab érdekeit követelik, a felség élete vagy személye elleni erőszakos megtámadásnak, az állam megsemmisitésére irányzott büntett közé sorolását és a legsulyosabb büntetéssel büntetését.
Mindazonáltal épen az imént kiemelt eszméből kifolyólag szigoruan megkülönböztetendő a király elleni azon merénylet, mely a felséget uralkodói állásában támadja meg: azon habár aljas büntettől, mely a felség sérthetlenségét violálja ugyan, de uralkodói állását s az ebből kifolyó cselekvési szabadságát egyáltalán érintetlenül hagyja.
II. Az alkotmány mintegy lelke, szellemi alkatrésze az államnak; a közjog és ennek biztositékai az államhatalom viszonya a néphez, az állami tényezők jogai és kötelességei, hatalmuk határai s a hatalom gyakorlatának föltételei, valamint modalitásai: az alkotmány által határoztatnak meg. Az alkotmány által válik a nemzet egy organicus egészszé; akarata, önelhatározása, létének alakja és cselekvése rendszeres nyilvánulásának formái, az alkotmányban határoztatnak meg és szabályoztatnak. A ki az államnak alkotmányát támadja meg s azt erőszakkal absolut uralom alá tereli, vagy a ki az alkotmánynak egyik lényeges részét erőszakkal lerombolja s saját uralma alá tereli, vagy a ki az alkotmánynak egyik lényeges részét erőszakkal lerombolja s saját uralma alá vetvén a hatalmat, azon részt vagy eltörli, vagy erőszakkal megváltoztatja: az az államot, mint alaptörvényei által meghatározott viszonyban élő társadalmat - vagyis az államot, mint egy bizonyos formájú államot megszünteti s más természetűvé változtatja át. Hogy pedig az ily merénylet, akárki által s akármely czélból követtessék el, mindig az állami lét lényeges részét támadja meg: azt bizonyitani nem szükséges. De ezzel igazolva van az is: hogy ezen merénylet is joggal bélyegeztetik felségsértésnek és joggal büntettetik a törvényjavaslatban meghatározott sulyos - habár a fennálló törvényekhez viszonyitva - enyhitett büntetéssel.
III. Végre az állam területének elszakítása, akár azon czélból, hogy az mint egész létezni megszünjék és egy másik államba bekebeleztessék: akár azon czélból, hogy egy része elszakittatván, ezen rész egy másik állam területéhez kapcsoltassék, akár pedig azon czélból, hogy az elszakitott részből egy külön állami terület képeztessék: mindenik formájában az állam testét enyészteti el, vagy csonkitja meg s megszünteti azt mint olyant, a milyen az alkatánál fogva, a történelmi tények fejlődése által lett s a milyen alakban fennáll és létez.
E három objectum, illetőleg ezek közül valamelyiknek megsemmisitésére, vagy a megsemmisités kisérletére vagy előkészitésére vezethető vissza mindaz, a mi a jelen törvényjavaslat szerint - a felségsértés fejezete szerint büntetendő. De mindegyik alkatrészt az alaptörvények szerint teljességében veszi intézkedései tárgyává a törvényjavaslat; s az oltalmat, melyet a büntető törvénynek nyujtani feladata: mindenik alkatrész egész területére kiterjeszti. Különösen fontossá válik ezen tekintet az alkotmány s a terület szempontjából.
E két tényezőt illetőleg ki kellene terjeszteni az oltalmat azon kapcsolatra is, mely a magyar állam és a monarchia másik állama közt, sarktörvényeink szerint fennáll.
A büntetőtörvénykönyv nem alkot államjogot, feladata erre vonatkozólag csupán az: hogy a létezőt erélyesen és nyomatékkal oltalmazza. Sarkalatos törvényeink hazánk és a monarchia másik fele közt, egy szorosan meghatározott kapcsolatot állapitottak meg; e kapcsolat, mely már a sanctio pragmaticában találja kifejezését: nemcsak kiválóan államjogi, hanem állami alakzatunk egyik legerősebb tényezője is. Ezt nem mellőzheti a büntetőtörvénykönyv; a mellőzés - a tetszés szerinti erőszakoskodásnak, a büntetlen megtámadásnak tenné ki azon tényezőt, melyben fennállásnak, individualitásunk s nemzetközi hatásunk garantiáját ismerte fel az alaptörvény. Ez utóbbi szerint - a monarchia másik fele, vérrel és pénzzel tartozik oltalmazni a mi területünket, ha ez megtámadtatnék: mi is viszont a monarchia másik államának területét. A mi tehát a mi részünkről is fegyveres actiót von maga után, ha megsértetik: azt büntetlennek nem tekintheti a büntető törvény.
A törvényjavaslat e tekintetben követte már az 1848-ik évi törvényeinkben világosan kifejezetett eszmét s alkalmazta az 1848:VIII. törvénycikk 6. § megállapitása. Az idézett törvény ugyanis egyenlően bünteti azt, a ki az emlitett kapcsolatnak tettleges felbontására izgat: azzal, a ki „a magyar állam egysége ellen” vagy „az alkotmány erőszakos megváltoztatására lázit.”
A hely, a hol, az összefüggés, a melyben e szabály ki van mondva s különösen a büntetés azonossága, mely a 6. §-ban meghatározott valamennyi cselekmény elkövetőjét kölönbség nélkül éri: világosan mutatják, hogy e kapcsolat már az 1848-ki törvényhozás által is állami jogrendünk oly lényeges alkatrészének ismertetett el, melyet a többi alkatrészekkel egyenlő büntetőjogi oltalom illet. Ezen - államrendszerünk természetéből folyó eszme nyer ujabb kifejezést a jelen törvényjavaslat 126. § 2. és 3. pontjaiban, valamint a 140., 142., 143. §-ban, és a 150. § 2.) pontjában, ugy szintén a törvényjavaslat több - megfelelő helyén. Mindenütt, hol hasonló - a törvényes kapcsolatot oltalmazó, intézkedések tartalmaztatnak: csakis sanctió czéloztatik adatni a létező jogrendnek s rendszeres viszonylatba hozatnak a közjog tételei, a büntető-törvényekkel. Az emlitett intézkedések szükségszerű folyományai államjogunknak, ezek nélkül állam rendszerünk oltalma nem lenne teljes.
A tulajdonképeni rendszer szerint, az bjectum meghatározása után, az alany, a dolus és a külcselekmény megjelölését, birálatát s a törvényjavaslat ebbeli felfogásának és intézkedéseinek indokolását kellene előadni. De egy törvényjavaslat indokolása nem karolhatja fel az összes kérdéseket s nem terjedhet ki mindannak fejtegetésére és igazolására, a mi a szövegnek ugy szólván hátterét képezi. A szóban forgó büntetteknek egy különös sajátossága mindazonáltal nem hallgatható el.
A felségsértés és a hütlenség különösen abban különböznek minden más büntetendő cselekménytől: hogy ezeknél már a kisérlet is a bevégzett bűntett tényálladékát állapitja meg s hogy ennélfogva e büntettek megkisérlése esetén nem alkalmaztatik azon általános szabály, mely a kisérletet enyhébben rendeli büntettetni, mint a bevégzett büntettet.
Az emlitett büntetteknek ezen sajátossága általános; el van fogadva mindenütt s századokon át változatlanul vonul keresztül - az egész Európa büntető jogrendszerén. Hazánkban már Szt. István II. Decr. 51-ik fejezete világosan kimondotta ezt, egyenlően rendelvén büntettetni azt, a ki a király vagy az ország ellen szövetkezett, azzal, a ki: conspirare aliquid tentaverit, aut tentanti scienter consenserit.„
Kittonich szerint a hütlenség büntettét megállapitja: „vel sola intentio, si percepta jam aliqua intermedia sive externa signa ad conspirandum contra Regem cuntinuata fuerit; aut sola voluntas conspirandi, si externo constiterit actu, etiam si effectus secutus non fuerit, ipse tamen talis affectus criminalis est, et tam captivari quam hac poena puniri possint ejusmodi Machinatores.„
Vuchetich a perdelliot illetőleg megkülönbözteti ugyan a befejezett és a megkisérlett büntettet, de ezen megkülönböztetés csak a forgalom tüzetes meghatározása szempontjából történik; a büntetést illetőleg ő szerinte sincs jelentősége e külömbségnek:
”nulla profecto legislatio - ezek Vuchetich szavai - injustitiae aut crudelitatis damnari potest, si conatum delinquendi in hoc crimine pari poena cum delicto consummato afficiat.„
Ha ehhez hozzávétetik, hogy régi gyakorlatunk szerint a kisérlet fogalma sokkal tágabb volt, s átfoglalta az előkészületi cselekményeket is; és különösen az, ha a „conjuratio, projecta, litterae deliberationes” ide vétetnek: ebből nem csupán az válik kétségtelenné, hogy a felségsértés kisérlete ugyanazon büntetéssel büntettetett, mint a bevégzett felségsértés; hanem az is: hogy ugyanezen büntetés alá estek azon cselekmények is, melyek a helyes forgalom-meghatározás szerint, ma kisérletnek sem tekintetnek, s melyek vagy mint előkészületi cselekmények, vagy pedig mint az akaratnak - a büntettet megkezdő minden materialis cselekvés nélküli egyszerű nyilvánitásai - például a „projecta, literae deliberationes” - sokkal enyhébben, vagy épen nem büntettetnek.
Azon fölötte tág kiterjesztés nem volt kizárólagos sajátossága hazai törvényeinknek; a mint tudjuk: közös hibája volt ez Europa valamennyi régibb törvényhozásának, a melytől csak igen nehezen lehetet az ujabb korban is megtisztitani a büntető-törvénykönyveket: sőt Anglia még 1842-ben, tehát napjainkban hozott felségsértési törvényében a kisérletnek az eddiginél is tágabb meghatározását állapitotta meg.
A szabály, a melyről szó van - a római törvényekből ment át Európa valamennyi törvényeibe. A L. 5. Cod. ad Legem Juliam majestatis IX. 8. kimondja: Eadem enim severitate voluntatem sceleris, quam effectum puniri jura voluerunt.
Cato azzal igazolja a római jognak e szabályát: hogy ellenkező esetben, a legiszonyatosabb büntett büntetlenül maradna, mert a bevégzett - a sikerült lázadás elvonja annak szereplőit a büntetés elől. „Hoc nisi provideris, ne accidat, evenit, frustra judicia implores.”
A németekhez korán talált bemenetet a római jog. A német császárok a római császárok utódainak tekintvén magukat: a Lex Julia de majestate, már a Bulla aurea által elfogadtatott; és VII. Henriknek 1313-ban kiadott ugynevezett „Extravagans Edictum„-ában, a római jog alapján - világosan kimondatott: „omnes et singuli sunt rebelles et infideles nostri et imperit, qui quomodocunque publice vel occulte contra nostrum honorem infidelitatis vel rebellionis opera faciunt, et in nostram imperii prosperitatem aliquid m a c h i n a n t u r.”
Kétségtelen, hogy ezen „aliquid machinantur” a kisérletet is - még pedig annak legtágabb kiterjedésében átfoglalta.
A mult század végével Kleinschard megtámadta azon elvet, mely szerint a felségárulás kisérlete megállapitja a felségsértés büntettét, s azóta a kérdés a közönséges német büntetőjog szempontjából sokak által taglaltatott. Zachariae 1838-ban ujra birálat alá vevén ezen - már előbb Feuerbach és Mittermaier által is elemzett tant, azon eredményre jutott: hogy a határok mindenesetre szükebbre vonandók. De e vonal meghuzásánál - a nagynevű tudós, elvi álláspontja daczára, vagy talán épen ennek nyomán, ingataggá válik, s fejtegetéseinek eredménye gyanánt csak annyit lehet következtetnünk: hogy az előkészületi cselekmények kihagyandók a bevégzett büntettel egyenlően büntetendő Hochverrath fogalmából. A nevezett tudósnak következő szavai alig engednek más magyarázatot: „so werden wir zur Vollendung de Verbrechens de Hochverrathes wenigstens so viel verlangen müssen, dass durch einen nincht blos vorbereiteten, sondern wirklich unternommenen Angriff, welcher unmittelbar, oder mittelbar gegen einen der wesentilchen Gegenstände des Hochverraths gerichtet war, ein objectiv erkennbar gewordener Bruch der Unterthantreue vorliegt.”
Ugyanezen eszme resultál azon cselekmények elősorolásából is, melyeket Zachariae - a fentebb kiemelt elvi álláspontjából kifolyólag, a bevégzett felségárulás, büntettének fogalmából kiveendőknek tart. Dazu gehört namentlich - das hochverrätherische Complott, oder die Verschwörung, die Anschaffing von Waffenvorrâthen, das Werben der zur Ausführung erforderlichen Mannschaft, mag nun die Absicht auf Umstrurz der Verfassung, oder Ermordung oder Entthronung des Regenten gerichtet sein.”
Látni való - hogy mindezen itt elősorolt cselekvések, még nem képeznek fogalomszerüleg kisérletet, hanem csakis előkészületi cselekvéseket, melyek által a büntett még nem kiséreltetik meg.
Mint vitátlanul álló tényt fogadhatjuk el: hogy valamennyi német büntető-törvénykönyv a Hochverrath kisérletét, a bevégzett büntettel egyenlően büntette: a vita csupán az 1851-ik évben hatályba lépett porosz büntetőtörvénykönyv 62. § és az ennek alapján elfogadott német-birodalmi btk. 82. §-ára nézve áll fenn. E törvényekre s az ezek alapján fennálló nézeteltérésekre - saját törvényjavaslatunk szempontjából szükséges lesz még visszatérnünk.
Igen tanulságos, a mint a kérdéses büntettre vonatkozólag, a franczia törvényeket és törvényhozást illetőleg - a franczia büntető jogtudomány leghivatottabb és kétségtelenül szabadelvü irója Helie mond:
„A franczia törvényhozás - mondja a szerző - intézkedéseinek legnagyobb részét innen (a római törvényekből) vette át.
„Minden vállalkozás (toute enterprise) a király személye, gyermeke, vagy a közügy (chose publique) ellen: a felségsértés büntettét képezte. Az egyszerü - bármely tettel nyilvánitott akarat elég volt, hogy e büntettet megállapitsa.”
„Mindazok, a kik az összesküvésről tudomással birnak, és azt nem jelentették fel: büntársaknak tekintettek.”
Az 1791-iki büntetőtörvénykönyv is egyenlően büntette a király vagy a kormányzó személye elleni szövetséget (complot) mint a támadást (attentat).
Az 1810-ik évi büntetőtörvénykönyv csak jobban kifejtette ezen eszmét: s csakis az 1832-ik évi ápril 28-iki törvény hozta létre a megtisztult fogalmaknak megfelelő változást.
Az 1810-ik évi Code penal 86. czikkének ez volt a szövege:
„L'attentat ou le complot la vie on contre la personne de l'Empereur est crime de lése majesté; ce crime est puni commen paricide, et emporte de plus la confiscation de biens.”
„Attentat” vagy „complot” mint ugyanazon büntett egyenlő elemei emlitettek a törvény 87-ik czikkében; mig a 89-ik czikk ekként formulázta a Complot fogalmát:
„Il y a complot, dés que la resolution d'agir est concerté et arreté entre deux conspirateurs on un plus grand nombre quoiqu'il n'y ait pas eu attentat.”
A „complot” tehát távolabb állott a bevégzett büntettől, mint az „attentat”, de azért mind ez, mind amaz: „crime de léze majesté” tényálladékát állapitotta meg és sulyosbitott halálbüntetéssel valamint jószágvesztéssel büntettetett.
A változás a juliusi monarchiák humanus, és magasabb szellemtől áthatott törvényhozása által hozatott be. Az 1832-ik évi törvény kihelyezte a Code 86. és 87-ik czikkeiből a complot szót, s e helyet mint delictum sui generis a 89-ik czikkben külön büntetést szabott ellene.
E törvény szerint az állam belbiztonsága elleni büntett első - és legsulyosabb esete, attentat által állapittatott meg; mely szónak értelmét a 88. czikk ekként határozza meg;
„L' execution ou la tentative constitueront seuls l'attentat.”
Azok után - a miket az attentat szónak értelmére vonatkozólag a kamrák tárgyalásai Nicod-nak az első kamrában mondott jelen beszéde folytán, de különösen magának Hélie-nek magyarázata után tudunk: ezen szó - a Code szellemében, materialis cselekményt jelent: „le premier élément de l'attentat est un acte de al force brutale, un acte de violence.„
Ennek folytán a Code 88-ik czikke magyar forditásban igy adható vissza.
„A támadást csupán a véghezvitel és a kisérlet képezik.”
A kisérlet tehát - ugy mint azt a franczia Code 2-ik czikke meghatározza: az 1832-ik évi törvény után is, megállapitja az állam belbiztonsága elleni bevégzett büntett tényálladékát.
Az 1867-ik évi belga büntetőtörvénykönyv sok tekintetben a franczia Code javitott szövegezésének tekinthető; s különösen a fennforgó büntettre vonatkozó határozmányai, csaknem mindenütt helyreigazitották azt, a mit Hélie a franczia törvénynek 1832-ik évi kiigazgatása után is fennmaradott hibáiul mutatott ki. Mindazonáltal a belga büntetőtörvénykönyv is a bevégzett büntett fogalmába egyesiti az állam belbiztonsága elleni büntett bevégzését, valamint annak kisérletét is.
Az ide vonatkozó szöveg szóról-szóra igy hangzik: art. 105.
„Attentat existes, dés qu'il y a tentative punissable.”
Támadást létez: ha büntetendő kisérlet forog fenn.
Ez azt jelenti, hogy a támadás - vagyis a bevégzett büntett azon pontnál, azon mozzanatnál kezdődik, a melynél a cselekvés, a törvénykönyv 51. czikke értelmében, büntetendő kisérletté válik.
Ezt kétségbevonni alig lehet, a mint Belgiumban soha sem is vonatott kétségbe. Egyébiránt teljes felvilágositást ad a kamra bizottságának jelentése, melynek következő szavai különös figyelmet érdemelnek.
„A közügy elleni legsulyosabb büntett: az „attentatt”, mely létrejött: ha a bünös elhatározás véghezviteli cselekményekben nyilvánittatott. Az attentat magában foglalja ennélfogva:
az egyszerü kisérletet;
a nem sikerült büntettet (délit manqué);
a bevégzett büntettet”.
És más helyütt:
„A közönséges (orcinaire) büntett kisérlete egy fokkal enyhébb büntetéssel büntettetik, mint maga a büntett. A társadalom védelmének szükséges mindazonáltal a törvényhozó kötelességévé teszi, hogy e tárgyban (az állam biztonsága ellen büntetteknél) eltérjen a közönséges jogtól és ugyanazon büntetéssel sujtsa a véghezvitel megkezdését, mint a bevégzett büntettet.”
Ugyanezen elvet követi a jelenleg még hatályban levő olasz büntetőtörvénykönyv is, 150. czikkében kimondván:
„Vi é attentato dal momento que fiasi dato principio ad un atto qualcunque di essecutione dei crimini indicati vel precedenti articoli.”
Csakis a szövegezés tömörsége tekintetében tér el ettől az épen jelenleg tárgyalás alatt lévő olasz b. t. k. tervezetének 123-ik- kétségtelenül a belga törvénykönyv után szövegezett cikke:
„Avvi attentato subito que venne dato principio ad un atto qualungue di essecuzione.”
Anglia távol maradt a felségárulás büntettének, a többi európai államok által eszközlött korlátozásától; ebbeli törvényei - lényegünkben ma is azon állásponton vannak, melyet III. Edward ugynevezett „áldott parliamentje” 1350-ben elfoglalt. E törvényben - s az ennek alapján alkotott későbbi törvényekben, még abban is, mely 1842-ik évben hozatott: nemcsak a király, illetőleg a királynő élete, épsége és szabadsága elleni támadás, nemcsak az ily támadás kisérlete, hanem már az ily támadást czélzó akarat is felségárulásnak, mondatik ki. Eduárd törvényének e szavai.
„when a man doth compass, or imagine the death of our lord the king or of our lady his queen” egész jelentőségükben fennállanak ma is, s nem szorittattak szűkebb határok közé, sem azon törvény által, mely III. György uralkodása alatt 1795-ben hozatott; sem az által, mely Victoria királynő idejében 1842-ben jött létre. - Eduárd statutumának III. György uralkodása alatti statutumban átment azon kitéte „compass” - a legilletékesebb férfiak által akként értelmeztetett: „hogy ez azon külső tettet, azon eszközt jelenti: mely a hajlam, a képzelet foganatositására szolgál; „mig azon szó által „imagine” a common law-nak következő szabályra tartatott fenn: „voluntas reputatur pro facto.”
Ez - ha lehetséges 1795-ben még tovább terjesztetett - a mennyiben a „comprass and imagine” kitételek bővittettek e szavak hozzáadása által „invent” - kigondolja - „devise” - tanácsolja - „or intend” - vagy czélozza.
A mint a felhozott törvények és törvényjavaslatok szövegei világosan mutatják: a felségárulás vagy felségsértés büntette nem csupán a bevégzett cselekmény, hanem annak kisérlete által is megállapittatik. Vannak törvények, melyek megszüntették a felségsértés vagy árulás elnevezést: de ezzel nem szüntették meg az ide tartozó cselekmények azon kivételes természetét, mely szerint ezek bevégzése és kisérlete egyaránt megállapitják a büntett tényálladékát; vagyis nem szüntették meg azon sajátszerüséget: hogy a kisérlet - a bevégzett büntett fogalmában foglaltatik.
A porosz és a német birodalmi büntetőtörvénykönyvnek, a felségárulás kisérletére vonatkozó rendelkezései fenntebb mellőztettek. Ezekre vonatkozólag állittatik némelyek által: hogy nem az egész kisérlet esik a bevégzett büntett fogalma alá, s ennélfogva nem mindenik kisérleti cselekmény büntettetik a bevégzett büntett büntetésével.
A porosz büntetőtörvénykönyv kérdéses szakasza ezt tartalmazza:
„§ 62. Als ein Unternehmen, durch welches das Verbrechen des Hochverraths vollendet wird, ist eine solche Handlung anzusehen, durch welche das verbrecherische Vorhaben unmitelbar zur Ausführung gebracht werden soll.”
A német birodalmi büntetőtörvénykönyv 82. § pedig igy szól:
„Als ein Unternehmen, durch das Verbrechen des Hochverraths vollendet wird, ist jede Handlung anzusehen, durch welche das Vorhaben unmittelbar zur Ausführung gebracht werden soll.”
A két szöveg közt alig van különbség; a mi tehát az egyikre nézve igazoltatni fog, a kiterjeszti erejét a másikra vonatkozólag is.
Azok - a kik azt álitják, hogy e két törvény szerint nem az egész kisérlet területére terjed ki a bevégzett büntett fogalma: ezen nézetüket azon szóra „unmittelbar” alapitják. Nézetük abban pontosul össze: hogy nem mindenik cselekmény, mely a felségárulás véghezvitelére irányul, hanem csakis - a közvetlenül erre irányuló cselekmény képezvén a bevégzett büntettet: ezen szó által közvetlenül a kisérleti cselekmények két osztályra vannak osztva; olyanokra, melyek a bevégzett büntett fogalma alá esnek és olyanokra, melyek nem lévén közvetlenek - a bevégzett büntett fogalma alul kizárvák.
Megemlitjük, hogy e nézetét támogatják John, Schwarze és Schütze; mig ezzel ellentétes állást foglalnak el: Berner, Oppenhof és Knitschky.
A leghelyesebb értelmezője valamely törvény vitássá tett rendelkezésének: azon rendelkezés keletkeztének története; s minthogy a porosz büntetőtörvénykönyv létrejöttének története 125 kötetnyi hivatalos jegyzőkönyvekben megőriztetett: a kérdéses szó keletkezésének történetére nézve is elegendő anyaggal birunk. Azon aránylag rövid kivonatban is, melyet e hivatalos adatokból Goltdammer két köteles anyaggyüjteményben közzé tett: valóságos labyrinthján a czéloknak és aggodalmaknak a megállapitásoknak változtatásoknak, az értelmezéseknek és az értelmezésből származható veszélyek taglalásának, az ismételt szövegezéseknek és az előbbi szövegre való visszatéréseknek vezettetünk végig, hogy a 62. § keletkezését megismerjük s ma felmerült nehézségek iránt inkább, mint a végeredmény tüzetessége iránt tájékozást nyerjünk.
E végeredményre nézve mondja a nevezett tudós: „az előkészületi cselekmények kiszorittattak a bevégzett büntett tényálladékát megállapitó cselekmények közül; de ezentul minden homályos maradt.„
Korlátozza-e az „unmittelbar” szó a kisérlet határait? Ha igen: ez esetben a mi törvényjavaslatunk 125. § 2. és 3. pontjainak rendelkezése, tekintettel a 4. pont általánosságára, szigorubb a német büntetőtörvénykönyv 81. §-sa 2., 3. és 4. pontjainak rendelkezéséné; de azon kivül még egy igen lényeges pontban eltérés - és sok inconvenientiára alkalmat adható eltérés is volna ez esetben a mi 125. és 126. §-aink között.
Mindenekelőtt szem előtt tartandó: hogy a kérdéses szó legelőször az 1843-ki porosz tervezetbe - tehát a franczia Code 86., illetőleg 88. czikkének nagyhorderejü módositása után vétetett fel; s hogy ezen szó az előbbi tervezetekben nem fordul elő.
Czélja e változásnak az volt: megszüntetni a Land-Recht azon igazságtalan és helytelen megállapitását, mely szerint a conatus remotus - ez előkészületi cselekmények is, a bevégzett Hochverrath-ot állapitották meg s ennek büntetésével voltak büntetendők.
Az Allg. L. R. Második része 20-ik czimének 92. §-sa igy szól:
Ein Unternehmen, welches auf eine gewaltsame Umwälzung der Verfassung des Staates oder gegen das Leben oder die Freiheit seines Oberhauptes abzielt, ist Hochverrath.
A fölött nem volt kétség: hogy az „Unternehmen, welches abzielt”, mindazon cselekvéseket magába foglalta, melyek bármily távolról, a megjelölt eredmények valamelyikére voltak irányozva; hogy tehát e kifejezés: az előkészületi cselekményekre is kiterjedt: mert hiszen ezek is cselekmények - vállalkozások voltak, melyek a czélul kitüzött felségsértésre voltak irányozva.
A porosz büntetőtörvénykönyv első tervezete 1827-ben adatott ki; ezt követte az 1828-ik évi Entwurf, mely ismét a fölülvizsgálati bizottságnak 1830-iki munkálata által lényegesen módosittatott.
Ezen - valamint az 1833. és 1836-ik évi javaslatok elvben érintetlenül hagyták, a Lond-Rechtnek a felségsértés-fogalom meghatározását tartalmazó - az imént kiemelt határozványát. Az 1843-ik évi porosz „közvetlen bizottság” azonban ezt helytelennek ismervén fel: a franczia minta után, az „attentat„-ot „Angriff” által vélte kifejezni s ez alatt oly cselekményt értett, mely az elhatározott büntettnek már megkezdett véghezvitelét képezi.
Uj kételyek merülnek fel azonban ismét s igy történt, hogy a 139. §-ban az „Angriff” már nem használtatott, de a 141. § a) pontjában, annak tüzetes körülirásánál, hogy mikor tekintetik a büntett bevégzettnek: zárjel alatt, az Angriff is fölvétetett és ugyanezen szakaszban, az unmittelbar szó is előfordul. A kérdéses szakasz ekként szólt:
”Das Verbrechen ist als vollendet anzusehen, wenn a) eine Handlung, durch welche das verbrecherische Vorhaben unmittelbar zur Ausführung gelangen soll (Angriff), unternommen wird.„
A jegyzőkönyvben részletesen és világosan megmondatott: hogy mit akart a bizottság ezen szövegezés által kifejezni; oly cselekményt - t. i. - mely közvetlenül a felségsértő czél megvalósitására czéloz, tehát azon utolsó tettet, mely már nem előkészitő - „nicht mehr vorbereitend sei,” hanem, mely ha sikerül; közvetlenül a czélhoz vezet.
1845-ben ismét változott a szöveg s következőleg formuláztatott:
„Der Hochverrath ist mit jeder Handlung vollendet, durch welche das verbrecherische Vorhaben unmittelbar zur Ausführung gebracht werden soll.”
A kormány a következő érvekkel védte a szöveget:
„A felségárulásnál más tekintet alá esik ugyan a kisérlet, mint a többi büntetteknél; mert a sikerült bevégzés büntetlenségre vezetne. Mindazonáltal ellenkeznék a büntető igazság alapelveivel, ha a legtávolabbi kisérleti cselekmények is épen ugy büntettettnék, mint a bevégzett büntett. A franczia jurisprudentiának és a legislatiónak sikerült a helyes közeget megtalálni s már a Code, de különösen az 1832-ik évi Revisió megmutatta a követendő utat. A kisérlet, ezen revisiónál is minden körülmény között egyenlővé tétetett a bevégzett büntettel; mindazonáltal kisérletnek csak az attentat fogadtatott el. stb.”
Az 1850-ik évi javaslat ismét visszatért az Unternehmen szóra, a mint a II. kamra bizottsága is fentartott.
Ezen adatokban sehol sem találunk alapot azon fölfogásra: hogy az unmittelbar szó által, a kisérleti cselekmények t e r ü l e t é n b e l ü l szándékoltatott egy elválasztó vonal huzatni; mig ellenben mindenütt annak világos és határozott kifejezésére akadunk, hogy 1843. óta, minden formulázásnak az volt czélja: oly szöveget találni, mely azt fejezze ki, a mit a franczia „attentat” - kifejez. Ez pedig az előkészületi cselekményeket zárja ki a bevégzett büntett köréből; de teljesen átfoglalja a kisérletet. Ketté választására a kisérletnek Francziaországban senki sem gondolt s erre, mint látjuk, a törvény meghozataláig Poroszországban sem gondolt senki, A porosz államtanács, melyet e tekintetben első rendü tekintélynek kell elismerünk, nyiltan kimondotta: hogy a „conatus proximust” a szövegben foglaltnak tartja; hogy tehát a 62. § által a kisérletnek minden ketté-választás nélküli közönséges határa van megjelölve.
A mit az anyaggyüjtemény igazol, azt megerősiti a porosz legfelsőbb biróság gyakorlata is, mely a leghivatottabb értelmezője a porosz törvényeknek. Az Obertribunal - hivatkozással az imént közlött anyagra s idézve az államtanács és az Inmediat-Commissio nyilatkozatait, - határozatában világosan kimondja:
Das Gesetz hat durch den §, 62 des Strafgesetzbuches bereits solche Handlungen, welche bei gemeinen Verbrechen und Vergehen nur unter den Begriff des Versuschs fallen würden, in den Tathbestand des vollendeten Verbrechens des Hochverraths hineingezogen.”
Maga John - a ki az emlitett határozattal nem ért egyet, nyiltan bevallja: hogy az - teljesen megfelel azon felfogásnak, mely a törvény szerkesztésénél felmerült anyagból származik; ellenvetése csak is abból indul ki: hogy az ő nézete szerint - a legfelsőbb törvényszéknek a törvény magyarázatánál szabadabb álláspontot kellett volna elfoglalnia s nem kellett volna oly nagy befolyást tulajdonitani a törvény létrejöttét megelőzött materialéknak.
Mindazok tehát, a kik John nézetét nem osztják: hangsulyozhatják ennek saját beismerését, mely szerint azon adatok - melyek a törvény keletkezésére nézve felvilágositást adnak: azon véleményt erősitik meg, hogy a kisérlet szétválasztása a törvény előkészitésénél és elfogadásánál nem vétetett czélba. Nagy nyomatékkal esik a mérlegbe továbbá a porosz legfelsőbb törvényszék megállapitása is, mely formailag a Hochverrathnak szintén csak egy - és osztatlan kiséreletét ismeri.
Nem változott a kérdés a német birodalmi büntetőtörvénykönyv 82. §-a által sem. A felséggyilkosságot illetőleg nem forog fenn vita, erre nézve a 80. § világos. A kérdés csak az: hogy a 81. §-ban felsorolt árulási eseteknek kisérletére nézve, a 82. § által hozott-e oly megállapitás, mely a kisérletet ketté választja?
A 82. § szövege - mint emlittetett s mint ezt az egyszerü összehasonlitás igazolja: csaknem mindenik betüjére nézve azonos a porosz büntetőtörvénykönyv 62. §-ával. Midőn az északnémet szövetség számára a büntetőtörvénykönyv tervezete készittetett: az illetők teljes tudatával birtak annak, hogy a legfőbb itélőszék miként magyarázta a porosz büntetőtörvénykönyv 62. §-át. Ha a kormány, mely a javaslatot előterjesztette, nem osztotta volna az Obertribunal nézetét: okvetlenül oly szöveget hozott volna javaslatba, mely az idézett értelmezés lehetőségét kizárja. De sem az első, sem a második javaslat nem mutatják azt, hogy a kormány, a fennálló praxissal ellentétes irányban akarta volna meghatározni a Hochverrath terjedelmét; sőt miután a törvénykönyv 82. §-a a második javaslat alapján ezen e lényeges kérdésben azonos a porosz 62. §-sal; s miután sem az indokokban, sem a törvényhozási tárgyalások alatt felmerült körülményekben semmi sem találtatik, a mi az addig érvényben volt felfogásnak helytelenitését fejezné ki: e törvényből joggal lehet következtetni, hogy az előbbi porosz törvény szövegének elfogadása, épen abban találja indokát, mert a judicatura által ennek adott értelem, az északnémet törvényhozás felfogásával és helyeslésével találkozott.
Mi indokolhatta - mi igazolhatta volna különben a porosz 62. § szövegének átvételét az északnémet büntetőtörvénykönyv 82. §-ába Lehetetlen föltenni, lehetetlen elhinni: hogy a törvényhozás - csaknem 20 évvel azután, hogy a porosz büntetőtörvénykönyv életbe lépett s azután, hogy ezen törvény kérdéses helye a legföbb biróság által az alkalmazásban értelmeztetett: változatlanul vette volna a szakaszt, ha annak más értelmet akart volna tulajdonitani, mint melyet az - a törvénykezési gyakorlatban nyert! Ezen szempont döntőnek tekintetett az idézett törvény értelmére nézve akkor - midőn a magyar törvényjavaslatban, a felségsértés kisérletének eszméje és büntetése iránt állást kellene foglalnia. A nézet - a fenn kiemeltek alapján az volt: hogy a mint Europában sehol, ugy a porosz - illetőleg a német büntetőtörvénykönyvben sem tétetik különbség a felségsértés kisérletének két osztálya között.
Megerősittetett e vélemény még az által is: hogy a szász büntetőtörvénykönyvnek nemsokára a porosz büntetőtörvénykönyv után létrejött revisiojában nemcsak nem osztatik kétfelé a kisérlet: hanem világosan kimondatik: hogy a felségárulás kisérlete, bevégzett felségárulásnak tekintetik s az előkészitő cselekmények mint kisérlet büntettetnek. Hasonlóul a porosz büntetőtörvénykönyv után 10 évvel hatályba lépett s nagy gonddal és alapos tudománynyal előkészitett bajor büntetőtörvénykönyv sem ismeri a kisérletnek kettéválasztását; holott nem lehet kétség a felett, hogy ha a porosz büntetőtörvénykönyv ketté választotta volna a felségárulás kisérletét: ez a később készült német büntetőtörvénykönyvekben nem maradhatott volna utánzatlanul.
De Berner sem ismeri el a kettéválasztást s ámbár a 82. § szövegét hibásnak tartja: de azt, hogy a kisérlet ezen szakasz által ketté választatott volna, meg sem emliti; sőt miután a 80. § szövegezését nyilvánitja helyesnek: kétségtelen, hogy az ebben kifejezett azon eszmével, mely az egész kisérletet átövedzi, teljesen egyetért.
„Jedenfalls ist es richtiger - mondja e kitünő tudós - wenn man sagt, dass der Versuch schon mit der Strafe des vollendeten Verbrechens belegt werden solle (§ 80.), als wenn man sagt, dass durcht das Unternehmen das Vebrechen vollendet werde (§ 82.); denn bei der ersten Fassung bleiben alle Begriffe in ihrer natürlichen Ordnung, so dass ihre wissenschaftliche Handhabung wahr ist; wogegen bei der zweiten Fassung die wissenschaftliche Ordnung umgekehrt, ung damit die nur auf dieser beruhenden wissenschaftlichen Grundsätze in ihrer Anwendung zweifelhaft gemacht werden.”
Törvényjavaslatunk álláspontja, a felségsértés kisérletét illetőleg, közös Europa valamennyi büntetőtörvénykönyvével: az angol törvényeknek sokkal messzebb terjedő rendelkezéseit ide nem számitva. És ha már igen fontos érv maga azon tény: hogy az elfogadott megállapitás az egész polgárosult világnak szentesitése alatt áll: mindazonáltal ezzel nem tartották magukat az illetők felmentve a megállapitás jogosultságának átvizsgálásától, az e mellett szóló egyéb okok szempontjából.
A felségsértés által az állam megsemmisitése czéloztatik; tehát azon büntett, mely foglalatja és összegezése valamennyi más büntetteknek. A ki ezt merényli, a kinek merénylete annyira haladt, hogy a büntett véghezvitelét tettleg megkezdette: az már ezáltal követte el a legsulyosabb büntettet, s a szerint - a mint az állami lét egyik vagy másik ágára irányozta támadását, - erre vonatkozó bünössége alig fokozható. A felségsértés fogalmát és büntetését megállapitó törvények által az állam önmaga életét védelmezi, az erkölcstelen gonoszok, a bérencz árulók, s a dőre fanatikusok ellen. Azon megállapitása a törvénynek: hogy a kisérlet épen ugy büntettetik, minta bevégzett büntett: e védelem hatályát fokozza. Ez szemközt a merénylet rendkivüli gonoszságával és veszélyességével, az igazságban is megtalálja jogosultságát.
De végre fontos marad mindig Catonak fennebb közölt enunciatiója is; Hoc nisi provideris ne accidat, si evenit, frustra judicia implores.„
Indokát találja a felségsértés kisérletének szétválasztás nélküli bevétele, a felségsértés tényálladékát - alakilag megállapitó cselekményekbe, még abban is: hogy a szétválasztás esetére, hiányzik minden biztos és tüzetes meghatározás arra nézve: hol végződik a határ, mely azon véghezviteli cselekményt, mely kisérlet marad, elválasztja azon véghezviteli cselekménytől, mely alakilag, a bevégzett büntettbe olvad be? Ily fontos kérdést, mely esetleg élet és halál fölött dönt: nem lehet meghatározás nélkül hagyni; erre pedig - a ketté választásnak megjelölése ezen szó által „közvetlenül” - nem elégséges. Kimutatta ezt különösen Knitschky, a ki a John és Schütze által az ő szempontuk védelmére felhozott példákban igazolta: hogy azon cselekmények - melyek nem „közvetlen” véghezviteli cselekményeknek tartatnak: tulajdonképen előkészületi cselekményeket képeznek; mig ellenben azok, melyekkel a büntett véghezvitele közvetlenül megkezdettnek mondatik: a kisérlet helyes fogalmazása szerint - egyszerüen és minden mesterkélés nélkül, a büntetőtörvénykönyv 43. §-ának megfelelő kisérlet megkezdését képezik.
Követte a törvényjavaslat az 1843-ki tervezetünk rendszerét is, mely szintén nem ismer különbséget a felségsértést megállapitó és ezt meg nem állapitó kisérleti cselekmények között.
A kisérletet illetőleg azon kérdés marad még fenn:
vajjon a 125. § 4. pontjának szövege és a 126. § első bekezdésének ettől eltérő szövegezése nem adhatnak-e okot a félremagyarázására? s különösen a 126. § nem fog-e akként magyaráztatni; hogy ez ellentétben a 125. §-al nem terjed ki az egész kisérletre?
Ettől alig lehet tartani. De igen is tartani lehetett volna ezen eset bekövetkezésétől: ha a 126. § első bekezdésének hordereje, ezen határozó által „közvetlenül” tüzetesebben nem körvonaloztatik.
A 125. § 1., 2., 3. pontjainak eseteiben oly büntetendő cselekményekről van szó, melyek eltekintve a személytől, a ki ellen közvetlenül elkövettetnek, ismérvei szerint a törvényjavaslatban meg vannak határozva. Ezen esetek mindegyikére nézve megmondja a törvény: hogy mely cselekvések által követhetők el. A gyilkosság; az emberölés; a testi sértés; a személyes szabadságnak korlátozása; ismert fogalmak a törvény szerint.
Ha e büntettek vagy vétségek a király felséges személye ellen követtetnek el; a cselekmény in materia nem változik: csupán más szempont alá jut, és más büntetéssel büntettetik.
Ha tehát ezekre nézve kimondatik: hogy a kisérlet is ugy büntettetik, mint a bevégzett büntett: ezzel minden világos, minden határozott; ez esetben egy - a törvényben előre megállapitott és ismérvei szerint megjelölt eszme áll előttünk. E cselekményekre nézve lehet tehát igen egyszerüen azt mondani: hogy elkövetetthetnek a kisérlet által is.
Nem ugy áll a dolog a 126. § eseteit illetőleg.
Melynek azon cselekvések, a melyek által egyike vagy másika az itt felsorolt tetteknek elkövethető: azt senki sem határozhatja meg. Kimerithetlenek a cselekvések alakulásai és módozatai, melyek által a forradalom elkövethető, vagy melyek az ország területének elszakitását eszközölhetik. A 126. § eseteit illetőleg tehát, csakis a cselekvések irányát lehet megjelölni. Nem lévén meghatározható a formaszerü tett, mely a büntett ismervét, vagy azon tettek, melyek együtt vagy külön a büntettnek tényező elemeit képezik: az egész szakasz szövegezésénél más alakot kelle választani, mint a 125. §-nál.
De az alaknak olyannak kell lenni: hogy tekintve a büntett veszélyességét, átfoglalja ugyan a kisérletet: mindazonáltal a vonal tovább ne terjedjen, mint a kisérletnek a 64. § szerinti fogalma.
Ha egyszerüen az mondatik: a „felségsértés büntettét képezi azon cselekmény is, mely arra van irányozva.” Ez átfoglalná ugyan a bevégzett büntettett és a kisérletet is: de átfoglalná egyszersmind valamennyi előkészületi cselekményt; sőt átfoglalná a felségsértésre irányzott egyszerü, titkos, bár az első felemlitéskor a felszólitott által visszautasitott és igy teljesen és minden eredmény nélkül maradt puszta felhivást is. Mert hiszen a felszólitás is cselekmény, és iránya: a felségsértés elkövetése volt. Korlátozni kellett tehát a felségsértés elkövetésére irányzott cselekvések e helytelen kiterjedését akként: hogy a szakasz hatálya, csak is a büntetendő kisérletnél vegye kezdetét.
Ez eléretett ezen határozónak „közvetlenül” beszurásával.
Ez által az egész szakasz azon értelmet nyerni, hogy hatálya, csak azon cselekményeknél kezdődik, melyek közvetlenül maga a büntett elkövetésére vannak irányozva; vagyis: a melyek által a büntett véghezvitele megkezdetett.
Minthogy pedig a büntett véghezvitelét megkezdő cselekmény képezi a 64. § szerint a kisérlet külső tényelemét: e szerint az öszhangzást a 125. és 126. § között az utóbbiban használt ezen határozó „közvetlenül” állitja helyre.
Ez által nyer a szakasz - a forgalomnak megfelelő - a kisérletet, az előkészületi cselekmények kiszoritásával - kifejező szövegezést. Ezen alakban fejezi ki a szakasz azt: hogy a 126. § eseteiben is egyedül a bevégzett cselekmény és a kisérlet állapitják meg a felségsértés tényálladékát.
A mondottakat megfejtik: hogy a „közvetlenül” határozó nem alkalmaztathatott a 125. §-ban; és hogy azt okvetlenül használni kellett a 126. §-ban.
Hogy itt nem soroltatnak elő az egyes cselekedetek, melyek által a felségsértés esetei létrejőnek: arra nézve már fentebb nyilatkoztunk. A 125. § eseteire nézve ez lehetséges; sőt a törvény illető helyein meg is történt: de nem lehetséges a 126. § eseteire nézve. A felségsértés constitutiv eleme mindazonáltal „az erőszak”, s a büntett: az erőszak általi büntettek csoportjába tartozik. Vannak ugyan esetek, melyekben nem physicai erő által hajtatik végre a büntett: hanem a psyhicai erőnek psyhicai hatása - vagyis az erőszakkal való fenyegetés által. A fejedelem szabadságának korlátozása igen is elkövettethetik: egy fegyveres tömeg felállitása által a fejedelem által lakott helyiség előtt, ámbár közvetlenül senki sem ragadta meg a fejedelem, senki sem tette reá szentségtelen kezét.
A 126. §-ban felsorolt esetek azonban természetüknél fogva erőszakot tételeznek fel. Nem tartoznak tehát ide az államellenes tanok hirdetése: az elégületlenség fölkeltésére. az államrendszer vagy a kormányforma felforgatására irányzott szellemi tevékenység.
Mennyiben lehet azonban valaki szellemi tevékenység által is részese a felségsértésnek: Az V. Fejezet és a jelen fejezetnek különös rendelkezéseiből állapitandó meg.
A felségsértés büntettét követi el:
1. a ki a királyt meggyilkolja; vagy szándékosan megöli;
2. a ki a király testi épségét megsérti, vagy azt az uralkodásra képtelenné teszi;
3. a ki a királyt az ellenség hatalmába adja, vagy az uralkodásnak gyakorlatában, vagy személyes szabadságában erőszakkal akadályozza;
4. a ki a fentebbi három pontban meghatározott valamelyik cselekmény véghezvitelét megkisérli. „meggyilkolja vagy szándékosan megöli.”
A törvényjavaslat megkülönböztetvén a premeditált emberölést (266.) a szándékos, de nem premeditált emberöléstől (267. §): a felségsértés első esetét mindkét büntettre ki kelle terjesztenie.
Habár erkölcsi szempontból külön gradualás alá esik a premeditált, és a nem premeditált de szándékos emberölés: e különbség a háttérbe szorul szemközt azon gonoszsággal, a mely a király élete elleni merényletben nyilvánul.
„a ki a király testi épségét megsérti”
Ez megfelel a 290. §-ban körülirt cselekményeknek. A testi épség megsértetik a sulyos, mint a nem sulyos testi sértés által. Az eredmény minősége: a felségsértésre nézve nem tesz különbséget. A reinjuria a 290. § szerint sem képez testi sértést: ezen eset tehát, a 125. § 2. pontjának fogalmazása által ki van zárva a felségsértés esetei közül és külön büntettet képez.
Más kérdés azonban az: hogy a bántalmazás, a melyről a II. fejezet 137. § szól: a testi épség megsértésének kisérletét képezi-e?
A megoldás a dolus minőségében találtatik: ha ez a testi sértésre volt irányozva: ez esetben a bántalmazás nem a 137. § szerint, hanem a 125, § 4. pontjának rendelkezésénél fogva mint felségsértés kisérlete, a 127. § rendelkezése szerint fog büntettetni.
„vagy az uralkodásra képtelenné teszi.”
Ezen eset tulajdonképen bennfoglaltatik vagy a testi épség megsértésében, vagy a 125. § 3. pontjában.
A testi sértés - mint „violatio corporis et crimen laeseae sanitatis” a 290. § világos kitétele szerint magában foglalja azon esetet is, ha valaki vagy bizonyos szerek beadása által, vagy másképen, de mindenesetre dolose elmetehetségétől megfosztatik: minthogy ez kétségtelenül egészségétől fosztja meg az illetőt. Ha tehát ily bünös merénylet által a király tétetik képtelenné az uralkodásra: a cselekmény felségsértésnek lenne minősitendő már az előbbi ismérv következtében is. Mindazonáltal minden lehető kétely és tétovázás kikerülése végett czélszerünek látszott ez utóbbi tényezőelemet is fölvenni: mely által minden félremagyarázás ki van zárva.
„a ki a királyt az ellenség hatalmába adja, vagy az uralkodásnak gyakorlatában vagy személyes szabadságában akadályozza.”
Mindhárom eset a király személyes szabadságát, ennek uralkodói állására vonatkozólag sérti. Különösen felsoroltatott mindhárom eset: mert a felségsértést illetőleg mindenek fölött kivánatos, hogy maga a tett, mely által az elkövethető, határozottan és tüzetesen megjelöltessék. Igaz, hogy a királynak az ellenség hatalmába adása: egyszersmind személyes szabadságának és uralkodó jogai gyakorolhatásának is erőszakos akadályozását is képezi. De egyrészről uralkodói jogaiban más merényletek által is akadályoztathatik; más részről pedig csupán annak egyszerü kitétele: „a ki a királyt személyes szabadságában akadályozza”, abstractiot tesz szükségessé, hogy ez az előbbi két esetre is alkalmaztassék. Az abstractiót és contractiót pedig e büntettnél, a mennyire csak lehetséges, kerülni kell.
„erőszakkal megváltoztassék” 1. pont; és 2. pont: „erőszakkal idegen hatalom alá jutassék”; erőszakkal elszakittassék” (3. pont).
A kiemelt szavak kizárják a békés átalakulásra irányzott szellemi agitatóit. Forradalom, az állam szétszakitása az, a mi e törvény alá esik. A czél: erőszak általi elérése az állam alkotmánya felforgatásának, és territorialis integritas violatiójának.
Az alkotmány felforgatására nézve kérdés tehető: hogy azon minister cselekménye, a ki az alkotmányt rendeletileg megszüntnek nyilvánitaná, vagy annak egyik garantiáját, valamelyik részét hatályon kivül helyezné: erőszakot képez-e? Kétségtelenül. Mert merénylete - a rendelkezésre álló fegyveres erő által támogattatik, habár tettleges ellenszegülés nemlétében, a fegyveres erő tettleges kifejezése és beavatkozása nem is következett be.
129. § A 125. §-ban meghatározott felségsértés elkövetésére létrejött szövetség, ha ehhez a büntett véghezvitelére czélzó előkészületi cselekmény nem járul: 5 évig terjedhető fegyházzal, ha pedig előkészületi cselekmény is követtetett el: 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
130. § A 126. § 1. és 2. pontjaiban meghatározott felségsértés elkövetésére létrejött szövetség a 129. §-ban meghatározott megkülönböztetés szerint 5 évig, illetőleg 5 évtől 10 évig terjedhető államfogházzal büntetendő.
Ugyanezen megkülönböztetés szerint 5 évig, illetőleg 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal büntetendő a szövetség, ha az a 126. § 3. pontjában meghatározott büntett elkövetése czéljából jött létre.
131. § A szövetség létrejött, ha két vagy több személy, a felségsértés elkövetését közös egyetértéssel elhatározza.
132. § A ki a nélkül, hogy ez iránt mással szövetkezett volna, a 125-ik §-ban meghatározott felségsértés elkövetésére előkészületeket tesz: 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
A szövetség és az előkészületi cselekmények egymagukban is büntetendők. Az előkészületi cselekmények büntethetősége kivételes, a mint az több helyütt már kifejtetett. A büntetés sulyosbodik: ha a szövetséghez előkészületi cselekmények is járultak. Ez indokát találja a perseverantiában és a nagyobb bünösségi fokban. A büntetés mindazonáltal arányban van a cselekménynyel s enyhébb mint az, mely az 1843-dik évi javaslatban megállapittatott.
A ki nyilvános gyülekezeten szóval, vagy a ki valamely irat, nyomtatvány vagy képes ábrázolat terjesztése vagy nyilvános helyre kiállitása által a felségsértés elkövetésére egyenes felhivást intéz - a mennyiben a szétosztott vagy terjesztett iránt, nyomtatvány vagy képes ábrázolat tartalmát tudta: 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal - a 126. § 1. vagy 2. pontjaiban meghatározott felségsértés elkövetésére irányzott egyenes felhivás esetében azonban, 5 évtől 10 évig terjedhető államfogházzal büntetendő.
Ha azonban a felhivás teljesen sikertelenül maradt: a büntetés 2 évi államfogházat nem haladhat tul.
Az 1843-ik évi törvényjavaslat a 425. §-ban subjectiv irányban vette a felbujtást; csak is ennek tulajdonitható: hogy az esetre is - a bevégzett büntett büntetését - holtig terjedhető rabságot - rendelt, „ha a felbujtott, a kitüzött felségsértési cselekvésnek elkövetésére még semmit sem cselekedett is.”
A jelen törvényjavaslat szerint ily esetben nem létez „felbujtás”: hanem csupán „felhivás” - s a mennyiben az nem nyilvános és szövetségre sem vezetett: egyáltalán nem büntettetik.
A nyilvános felhivás azonban különös veszélyességénél fogva nem maradhat büntetlenül, még akkor sem, ha annak közvetlenül semmi eredménye sem lett. A büntetés mindazonáltal ez esetben sem a bevégzett büntett büntetése: hanem oly csekély, hogy legmagasabb mértéke 2 évi államfogházat nem haladhat tul.
De ha a fellázitott tömeg a felségsértő cselekmény tettleges elkövetése végett megindult: ha felfegyverezte magát; ha barricadok épitéséhez fogott, egyáltalán, ha a lázitó felhivás következtében, a felségsértés tettleges végrehajtását nem csak elhatározta, hanem erre előkészületi cselekményeket tett, ha tehát a lázitás intensivitása oly nagy volt, hogy abból a lázitottak bünös elhatározása és cselekvése eredményült, - ámbár a külső cselekmény a kisérlet fokáig nem jutott el: ez esetben a cselekmény veszélyességéhez és sulyosságáház képest, sulyosabbnak kell lenni a büntetésnek is.
A büntetés 5-10 évi fegyház és ugyanoly tartalmu államfogház közt változik, a szerint, a mint a király személye vagy az állam területének integritása, vagy pedig a 126. § 1. és 2. pontjaiban meghatározott merényletek elkövetésére irányoztatik a felhivás. A megállapitott büntetéseinek e különbsége végig vonul az egész fejezeten s indokát találja abban, hogy a király személye elleni büntettek nem tekintetnek tisztán politikainak, s az állam területének integritása elleni támadás is aljasságánál fogva nem tarthat számot a politikai büntettekre megállapitott tisztességes szabadságbüntetésre.
A ki arról, hogy a felségsértés elkövetése vétetik czélba, hitet érdemlő tudomással bir s azt azon időben, melyben annak megakadályozása lehető, a felsőbbségnek fel nem jelenti: 3 évig terjedhető államfogházzal büntetendő.
A tettes vagy részesnek hozzátartozói (77. §) a feljelentés elmulasztása miatt nem büntettetnek.
Ugyanazon okok, melyek e büntettei kivételes természetüvé teszik: igazolják azt is, hogy az, a ki tudomással bir arról, hogy ezen büntett elkövettetni czéloztatik, ha tehetségében áll az államot e veszélytől megmenteni s ezt tenni elmulasztja: e mulasztása miatt megbüntettessék. A mulasztás itt nem csupán egy erkölcsi kötelességnek megszegése, hanem tekintettel a rendkivüli veszélyre, mely az egész államot és a társadalmat fenyegeti: büntetendő jelleggel is bir.
A törvénynek joga van követelni: hogy az állam létével, a polgárok nyugalmával és biztonságával szemközt, annyi energiát mindenki tanusitson, a mennyi szükséges arra, hogy a hatóság annak idején figyelmessé tétessék s ez által azon helyzetbe hozassék: hogy a társadalmat - a fenyegető veszélytől megmenthesse. Közöny a haza és társadalom iránt, már magában is bün; de ha e közöny akkép nyilatkozik, hogy az, a ki tudja és ismeri az államot létében, szerkezetében, intézményeiben fenyegető veszélyt, tudja és előre látja a polgárháborut, mely következik s mely ezreknek életébe és vagyonába kerülhet, és mégis elmulasztja - a könnyü és veszélytelen figyelmeztetést: az ily közönyt - mely legalább is igen közel áll a szövetséghez, joggal bünteti az állam.
A német btk. 139. § nem csupán a még el nem követett felségsértés feljelentésének elmulasztását rendeli büntettetni: hanem kiterjeszti e szabályt a következő büntettek feljelentésének elmulasztására: Hochverrath, Laudesverrath, Münzverbrechen, Mord, Raub, Menschenraub, gemeingefährliche Verbrechen. Sőt azzal is tovább megy a német btk. a jelen szakasznál: hogy az ennek második bekezdésében tartalmazott megszoritását nem ismeri. A német büntetőtörvénykönyvvel ellenkezőleg a mi törvényjavaslatunk: az érzelmek és kötelességek conflictusában az illetők hazaszeretetére bizza a választást.
„hogy felségsértés elkövetése vétetik czélba.” Ha a szövetkezők lemondtak tervükről: a feljelentés elmulasztása nem büntetendő; ez az esetre is kiterjed: ha az illető, helyes okokból, azon véleményben van, hogy akkor, midőn ő megtudta a tervet, ez már abbanhagyatott; habár ezen véleménye később tévedésnek bizonyult. Kutatásra, vizsgálódásra nem kényszerit a szakasz senkit: értelme az - hogy ha azt tudja valaki, hogy merénylet czéloztatik, hogy az államot fenyegető veszély létez: köteles legyen ezen tudomását a hatósággal közölni.
Nem büntettetik a szövetség miatt az, a ki előbb mintsem a felségsértés elkövetésére, a szövetkezésen kivül valami merényletet s mielőtt az a hatóság által felfedeztetett volna, a szövetségtől eláll s elállását s szövetkezetteknek nemcsak tudomására juttatja, hanem azokat a merénylet felhagyására birni erejéhez képest törekszik, vagy pedig a szövetséget a hatóságnak feljelenti.
„nemcsak tudomására juttatja.”
A szövetség már magában is büntetendő cselekményt képez. Arra, hogy ezen természetét elveszitse, nem elég, hogy az illető kilépjen a szövetségből: hanem szükséges, hogy a szövetkezetből származható veszélyt megakadályozza. Ez két módon történhetik: vagy szövetséges társainak arra birása által, hogy a forralatról mondjanak le; vagy ha ez nem sikerülne: a hatóság értesitése által. Ha az első mód sikerült: a második nem kivántatik; de az elmulasztás - épen ugy mint a kisérletnél - a 66. § 2. pontja esetében, az ő veszélyére hárul.
„Ő Felségének a királynak személye szent és sérthetlen.” A monarchiai államrendszer ezen fundamentalis tételét ismétli az 1848-ik évi törvényünk III. czikke mindjárt az I-ső §-ban; mintegy ezen principiumból és alaptételből származtatván a többi nagyfontosságu intézkedéseket. A király sérthetlenségének violatiója tehát, közjogunk egyik fundamentalis tételét támadja meg; miért is ezen cselekmény büntetendő jellege főleg e különös szempontból itélendő meg.
Megkülönböztetőleg a „felségsértéstől - crimen laesae majestatis”-tól, melynek esetében a király uralkodói állásában támadtatik meg, s az állami lét fejlődésére szükséges uralkodói jogainak gyakorlatában akadályoztatik, vagy e jogok gyakorlatára képtelenné tétetik: a jelen fejezetben meghatározott büntetendő cselekményekben nem az állami szempont, hanem a királynak, mint személynek - a király személye sérthetlenségének megtámadása képezi a büntett alapeszméjét.
Régi törvényeink, különösen törvényes gyakorlatunk nem tettek a büntett körülirásában különbséget e két irány között. Jogtudósaink elfogadták ugyan a német jogászok által a római jogba beértelmezett, de azokban soha nem létezett megkülönböztetést a „crimen laesae majestatis in genere et specie” között, de ez másra vonatkozott, s nevezetesen a perduellio-nak, a mi szerintük jogtörténetileg, sem dogmatikailag nem igazolható megkülönböztetését czélozta.
A mi a büntetést illeti, jogforrásaink nem emlitenek fel valamely külön esetet, melyben a királynak lealacsonyitó szavak vagy nyilatkozatok, jelek általi megsértése: a felségsértés vagy a hütlenség rendszerinti büntetésével volna; de annyi bizonyos, hogy ezen eset is épen ugy tartozott a királyi tábla, s ennek felállitása előtt, a király vagy annak küldöttei által elitélendő esetek közé, mint a felségsértés többi esetei; sőt mai napig is: az 1871:XXXI. 25. § alapján a pesti kir. törvényszék - mint a felségsértés birósága itél a király személyének szó, jel vagy tett általi megsértése fölött is.
Az 1843-ik évi büntetőtörvény-tervezet lényegesen megkülönböztette a büntetendő cselekmények e két csoportját, s mig a „felségárulásról” a 43. fejezetben rendelkezik: addig a király személye elleni sértő kifejezésekről a 47. fejezet tartalmazza a megfelelő intézkedéseket. A nyilvánosan kiejtett szóbeli sértés 2 évig terjedhető fogságban s ha a szóbeli sértés a király személyes jelenlétében történt volna: 4 évig terjedhető rabságban állapittatott meg.
Feltünő - hogy a királynak tettleges bántalmazásáról - a 47. fejezet nem rendelkezik. Ezen hiány azon felfogásnak következménye: hogy a tettleges bántalmazás mindig felségárulást képez, s ennek büntetésével büntetendő; mely felfogás egyébiránt határozott kifejezését is találja a 420. § 6. pontjában.
A jelen törvényjavaslat a fent kiemelt elvi megkülönböztetés szerint választja el a cselekményeket, s ezen elv szempontjából nem volt lehető: hogy a felségsértési merénylet kiterjesztessék a király megtagadására, ha az nem intéztetett sem a király élete, sem testi épsége, sem szabadsága ellen. Ez esetekben megsértetik ugyan az állam is, de csak közvetve, a mennyiben legfelsőbb képviselőjének bántalmazása és megsértése, az országot és annak polgárait is éri: de az állami functiókban zavar, megakadás nem következik be s a polgárháboru veszélye nem fenyegeti a társadalmat.
A királyi család kiváló helyzettel bir az állam rendszerében; már az által, hogy a korona - a felséges uralkodó házban örökös: a dinastiának tagjai tehát már ez okból is, egy különös kiváló egységet képeznek, s közjogilag is különös tekintet alá jönnek.
Ezen - a közjogból származó helyzetnek ad kifejezést a büntetőtörvény tervezete, midőn az uralkodóház tagjainak bántalmazásáról külön intézkedik.
A belga büntetőtörvénykönyv 103. czikke szintén külön intézkedik a királyi család tagjainak bántalmazásáról, s a támadást, ha az nem intéztetett a királyi család tagjainak élete ellen: 10 évtől 15 évig terjedhető kényszermunkával s enyhébb esetekben 5-10 évi börtönnel (reclusion) bünteti.
A hatályban lévő olasz büntetőtörvénykönyv 154. czikke halállal bünteti mindazokat, a kik a királyi család tagjainak személye ellen merényletet követnek el. E merénylethez nem kivántatik: hogy a megtámadottnak élete, testi épsége vagy szabadsága ellen követtessék el: a törvény csupán „a személy elleni merénylet” emliti, a mi a tettleges bántalmazást is magában foglalja.
A ki a királyt tettleg bántalmazza, a mennyiben cselekvése felségsértést nem képez: a király bántalmazásának büntettét követi el, és 10 évtől 15 évig terjedhető fegyházzal, hivatalvesztéssel és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésével büntetendő.
„a mennyiben cselekménye felségsértést nem képez,” vagyis ha az nem intéztetik a király élete, testi épsége vagy szabadsága ellen.
A ki a király ellen, szóval, irásban, nyomtatványban, képes ábrázolatban vagy más módon sértést követ el: vétség miatt 2 évig terjedhető fogházzal és hivatalvesztéssel büntetendő.
„szóval, irásban nyomtatványban, képes ábrázolatban” a nyilvánosság nem kivántatik.
„sértést követ - el” a tényálladék: a király iránt tartozó tisztelet megsértésében áll; nem szükséges, hogy a tett rágalmazást vagy becsületsértést képezzen. Mely nyilatkozatok vagy képletek, rajzok által sértetik meg a király iránti tisztelet: az taxative nem sorolható elő.
Azon rendkivüli müvészet, mely napjainkban a sértés, a gyalázás mesterségében kifejtetik, lehetetlenné teszi, hogy azon kérdést: mi képez sértést, tüzetesen meghatározza a törvény. A legközönségesebb, sőt valódi értelmükben megtisztelő szavak és kifejezések, egyelőre meghatározhatlan fordulat, vagy a viszonyokból felmerülő értelemnek elburkolt aláhelyezése által a legsértőbb gunyt tartalmazhatnak, s a közönség által ekként értetnek. Ugyanez áll a gondolat kifejezésének minden eszközére nézve s a rajzokra nézve is. A megitélést tehát mindenik esetben a biróra kell bizni, a ki a concret esethez képest határozza meg, hogy valóságos sértés forog-e fenn?
A ki a királyi család valamelyik tagját tettlegesen bántalmazza, a mennyiben cselekménye sulyosabb beszámitás alá nem esik: a királyi ház tagja bántalmazásának büntettét követi el és 5 évig terjedhető fegyházzal, hivatalvesztéssel és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésével büntetendő. A ki pedig a királyi ház valamelyik tagja ellen a 138. §-ban megjelelt módon követ el sértést: vétség miatt egy évig terjedhető fogházzal büntetendő.
„tettlegesen bántalmazza” ellentétben az előbbi szakaszban használt kifejezéssel: „sértést követ el.” A tényálladék tettleges bántalmazásban áll; ha t. i. abból sem a testi sértés vétsége, sem büntette nem következett be. A mennyiben ezek egyike állana be: a cselekmény - mint concursus idealis - a 94. § szerint lesz büntetendő.
Mély és kiterjedett tudományos buvárlatok és fejtegetések tárgyát képezte azon kérdés tisztábahozatala: mi állapitja meg a crimen laesae majestatis és mi az infidelitas fogalma között a jellemző különbséget? A crimen laesae majestatis egyszerüen átvétetvén a római jogból a német jogba s e mellett még a német eredetü infidelitas is fenntartaván: a római törvényekben meghatározott felségsértési esetek, csupán külső tényálladékaik szerint soroltattak elő; a római alapeszmének ki nem egyenlithető összeférhetlensége a német hütlenség alapfogalmával, századokon keresztül nemcsak a tudat, hanem a sejtelem körén is kivül esett.
Csak az ujabb korban, midőn az államtudományok terjedésével, az állampolgár kezdett lépni az alattvaló helyébe: vétetett mindinkább tüzetes vizsgálat alá a hüségi szempont, annak jelentősége és kiterjedése.
A hütlenség - a német felfogás szerint az államfő iránt tartozó hüségnek megsértését képezvén: ezen büntett az eszmének megfelelőleg - külföldi által nem követtethetett el; a mint a porosz Landrecht, sőt a porosz büntetőtörvénykönyv első tervezetei is, nem tekintették a külföldit a Hochverrath alanyának s nálunk még Vuchetich is azt tanitá: „Subjectum huius criminis (perduellio) potest esse tantum subditus civitatis illius, cujus existentiam perditam cupit.” Sőt a crimen laesae majestatis in specie büntettnek alanyát illetőleg is azt mondja: „factum dolosum subditi, quo citra perduellionem alio modo Respublica, sive princeps, speciatim quoad vitam, libertatem, honorem ac dignitatem laeditur.”
Sajátságos, hogy épen a nota infidelitas-ra vonatkozólag, mely már elnevezésével is mutatja, hogy hüségi viszonyt tételez fel: az alany kérdését teljesen mellőzi a tudós szerző s nem mondja, hogy annak alanya lehet-e külföldi vagy nem.
Könnyű kimutatni, hogy Vuchetich-nak valamint előtte már Bodó-nak egész felfogása egyszerüen átvételét képezik azon német tudósok felfogásának, a kiknek tanai, nevezett criminalistáink korában uralkodók voltak. A crimen laesae majestatis in genere et specie Caprov -tól származik s Böhmer által módosittatott. Ezen módositott alakjában fogadta el azt, mint magyar jogi tételt Bodó: mig ellenben Vuchetich a „Pactum Unionis,” a „Pactum Constitutionis” és a „Pactum subjectionis Civils” - e három irányu alapszerződéssel - egyenesen Feuerbachnak „Vereinigungs-Vertrag. Unterwerfungs-Vertrag und Verfassungs-Vertrag” theoriáját sajátitá el. Nincs természetesebb és következetesebb valamint, mint az, hogy azok, a kik a felségsértésben az állam iránt tartozó hüség violatióját találták s azok, a kik abban az egyesülési, az alávetési és alkotmány megállapitási szerződés megszegését ismerték fel: nem fogadhatták el e büntett alanyának azt, a kit a hüségi kötelék nem foglal át, a kik tehát hüséggel nem tartoznak; vagy pedig, a kik a Feuerbach-féle szerződésnek nincsenek alávetve - t. i. a külföldiek. De másrészről szintén semmi sem természetesebb, mint az, hogy midőn e felfogással ellenkezőleg, az uj büntetőtörvénykönyvek, összhangzásban a jogtudomány mai megállapitásaival, a külföldieket is a Hochverrath alanyaivá teszik s mindenik állam egyenlően bünteti azon külföldit vagy belföldit, a ki ő ellene bármelyikét követi el azon cselekményeknek, melyek a mai törvényjavaslatunk 125. és 126. §-ban meghatározvák: hogy ugyanakkor azon cselekményekre vonatkozólag, melyek a 140., 141. és 142. §-ban emlittetnek, mindenütt a sértett állam honosságától tételeztetik fel a rendes büntetés alkalmazhatása.
E nagyfontosságu változás indoka az alapfelfogás tisztultában rejlik, melynek közvetlen és szükségszerü következménye, hogy a felségsértésben nem büntettetik többé a hüség megsértése; mig ellenben az, a mit a németek Landesverrath-nak neveznek s a mi a franczia,d belga és az olasz törvények szerint, az állam külbizottsága elleni delictumot képez s a mit a mi 1843-ik évi törvényjavaslatunkkal összhangzásban a jelen javaslat is hütlenségnek nevez: alapját és eszményi lételmét, a haza iránti kötelesség bünös megszegésében leli.
De ebből következik egyszersmind az is: hogy az ok, mely a most kiemelt lényeges különbséget eredményezte, képezi egyszersmind az állam elleni merényletek e két csoportja közt a válaszvonalat is, azon két különös caracteristicus jellemvonást, mely az egyiket a másiktól megkülönbözteti.
Az államnak joga van saját létét, alapintezményeit és intergritását, az erőszakos megtámadás ellen oltalmazni; tehát joga van megbüntetni mindazokat, a kik ezek bármelyikét erőszakosan megtámadják. Az államnak, mint külön terület és saját szerves intézményei által alkotott önálló individualitásnak védelmi joga: ez képezi a helyesen felfogott felségsértés jogalapját; ellentétben a régi felfogással, mely, mint kiemeltetett - a jogalapot a hüség violatiójából származtatta; külföldiek ellen pedig a hostilitas helytelen kitágitásából és analogiájából indult ki. Az ujkor felfogása nincs összefüggésben a megtámadó honossságával s e szerint teljesen független a hüségi szemponttól.
Ez a lényeges különbség a régi és az uj felfogás között; s ebben van megfejtése annak is, hogy a régi alapokon hasztalan kiséreltetett meg a két iránynak caracteristicus jelleg általi megkülönböztetése. De azon alapokon sikertelennek kellett lenni azon fáradságnak is, mely czélul tüzte ki a két büntett alanyának helyes meghatározását s mindkét irányban helyes jogi elvből származó, helyes körvonalak által körülirni az államnak külföldiek elleni büntető-jogát.
Ezen különbség ismeretes volt az 1843-iki javaslatunk szerzői előtt is, a minek legfényesebb bizonyitéka, hogy a 47-ik fejezetben meghatározott cselekmények megjelölésére ezen jellemző kifejezést „Hütlenség” használták. Annál nagyobb kár, hogy a 43-ik fejezet czimfeliratnak megállapitásánál nagyon is ragaszkodtak a német Hochverrath - Felségárulás elnevezéshez, holott tudták, hogy e büntett jellemvonása nem az árulás - minthogy ez nem tételezi fel a hüség megsértését vagy is - árulást, és alanya belföldi és külföldi egyaránt lehetvén, a külföldi is épen ugy és ugyanazon büntetéssel büntettetik, mintha belföldi volna.
Más kérdés azonban az: hogy a külföldi, mindenik esetben büntetlenül követheti el a III. fejezetben meghatározott cselekményeket. Erre nézve megfelelnek a 143. §, valamint a 144., 145. § rendelkezései.
A III. fejezet két-nemü árulásról szól: a katonai és diplomatiai árulásról.
A ki hazája ellen fegyvert fog, vagy az ellenséget saját hazája ellen segiti: az hütlen, hazaáruló az örök igazság változatlan törvényei szerint, s annak tekintetett mindig és mindenütt, a midőn és a hol az erkölcsi fogalmak természetellenes felforgatása nem zavarta meg az értelmet s a hazafiság eszméjét. E büntett alanya tehát csak az lehet, a ki saját hazáját elárulja, vagy is, a ki hüségre kötelezett fia azon hazának, mely ellen az ellenséget segiti. Ez az ugynevezett katonai árulás.
A diplomatiai árulást szintén csak oly személy követheti el, a ki hüségre kötelezve van, de a kötelezettség nem természeti, vagy ehhez hasonló viszonyból, hanem conventióból származik, amennyiben az, a ki azt elköveti - habár külföldi is, de különös megbizást, hivatalt vállalt azon államtól, melynek a hüség köteléke alatt elvállalt e megbizását, megbizója elleni árulásra használta fel.
A cselekmény tehát ezen sajátságánál fogva joggal foglaltatik a hütlenség szempontja alá, s ezen eszméből folyik, hogy a büntett alanya külföldi is lehet.
Az ugynevezett katonai árulás miatt külföldiek ellen a hadi szabályok alkalmazandók.
A háboru-jog nemzetközi jog lévén, azokra nézve, a kik csupán nemzetközi szabályokat tartoznak irányukban megtartani, csakis ezen jognak szabályai jöhetnek, de ezek teljes joggal is jönnek alkalmazásba. E tekintetben nem tesz különbséget, vajjon a tettes a mi területünkön tartózkodott-e akkor, midőn a büntettet elkövette, valamint az sem, vajjon hosszabb vagy rövidebb ideig tartózkodott-e itt? A kérdés az, hogy nem magyar honos, vagy nem honosa az osztrák-magyar monarchiának? Ezen szabály határozza a 6. § első bekezdésének, valamint a 8. § 2. pontjának rendelkezését. „In toto juris ordine specialia derogant generalibus.”
A hütlenség büntettét követi el és 10 évtől 15 évig terjedhető fegyházzal büntetendő azon magyar honos: a ki valamely külhatalom kormányával szövetkezik, vagy azzal közvetlenül vagy közvetve érintkezésbe bocsájtkozik a végett, hogy azt a magyar állam vagy az osztrák-magyar monarchia elleni ellenséges cselekményre birja; valamint az is: a ki valamely külhatalmat az osztrák-magyar monarchia elleni háborura inditani törekszik.
Ha azonban a háboru kiütött, vagy a hadüzenet megtörtént: a hütlenség életfogytig tartó fegyházzal büntetendő.
Az ezen szakaszban körülirt cselekmény elkövettethetik magyar honos, valamint az osztrák-magyar monarchia honosa által azon szándékkal, hogy az ellenség segélyével a 126. §-ban meghatározott eredmények valamelyike eléressék; például, hogy a magyar államot, vagy az osztrák-magyar monarchiát képező terület valamelyik része elszakittassék s abból vagy egy külön állam alkottassék, vagy valamelyik szomszéd ország területével egyesittessék; a cselekmény ez esetben sem veszti el felségsértési jellegét, s nem 10-15 évig terjedhető, hanem a 128. § szerint életfogytig tartó fegyházzal lesz büntetendő.
„érintkezésbe bocsátkozik” továbbá:
„háborura inditani törekszik” mindkét kifejezéssel a kisérlet van megjelölve, mely itt szintén a bevégzett büntett fogalmába vétetett fel; mig azon esetről, ha a cselekmény a szándékolt eredményt is vonta maga után, a második alinea rendelkezik.
A hütlenség büntettét követi el és 10 évtől 15 évig terjedhető államfogházzal büntetendő azon magyar honos: a ki háboru esetében az ellenség katonai szolgálatába lép.
Ha pedig már a háboru előtt volt azon hatalom katonai szolgálatában, s abban kényszer nélkül megmaradván, az osztrák-magyar monarchia fegyveres ereje, vagy az ezzel közösen működő vagy a vele szövetkezett hadi erő ellen harczolt: 5 évig terjedhető államfogházzal büntetendő.
„az ellenség katonai szolgálatába lép.”
A kitétel háborut feltételez, s katonai szolgálatot a haza ellenségénél, a haza ellen.
De nem szükséges, hogy csatában legyen az illető, a monarchia hadereje ellen; elég ha az ellenség katonai szolgálatában van; például annak országában, mint a várőrség egyik tagja; mert ez által disponibilissé válik, és a haza hadi ereje ellen harczolók számát szaporithatja egy másik, a kinek ellenkező esetben honn kellene maradnia és a magyar honos által teljesitett vár- vagy helyőrségi szolgálatot teljesitenie.
Nem sorolhatók azonban e categoriába azok, kik habár az ellenség hadseregénél, de más, mint katonai szolgálatot teljesitenek: például a tábori lelkészek, orvosok stb.
A szakasz különbséget tesz a közt, a ki a háboru kiütésekor, vagy ennek tudatában lép az ellenség katonai szolgálatába, a kinél tehát a „dolus” egyenesen a haza elleni szolgálatra van irányozva és a közt, a ki már volt azon hatalom katonai szolgálatában, s abban „kényszer nélkül” azután is megmaradt, miután a háboru hazája és azon állam közt kiütött, melynek hadseregében szolgál. Ez utóbbi esetben a kötelességek conflictusa foroghat fenn, s ezt a büntetés kiszabásánál nem lehet figyelmen kivül hagyni.
A második bekezdés értelméből kivehető egyszersmind az is, hogy a ki kényszeritve maradt az ellenség szolgálatában - ha abba a háboru előtt lépett, egyáltalán nem büntettetik. Tagadhatlan ugyan, hogy ez esetben is erkölcsi kötelességét sérti az illető, de ez gyakran csak a legnagyobb feláldozás, sőt több esetben csak élte veszélyeztetésével lehetne kikerülnie. Ezen határig nem mehet a törvény követelése.
A hütlenség büntettét követi el és a életfogytig tartó fegyházzal büntetendő azon magyar-honos:
1. a ki valamely várat, várost, erődőt, megerősitett helyet, partot, szorost vagy katonai állomást, fegyvert-, szer- vagy élelmi tárt, hajót vagy az osztrák-magyar haderőhöz tartozó tiszteket vagy katonákat az ellenség hatalmába juttat, vagy e czélra az ellenséggel egyetért;
2. a ki valamely hadi müvelet, tábor, vár vagy erőd tervét az ellenséggel közli;
3. a ki az ellenségnek a magyar állam, vagy az osztrák-magyar monarchia területére jutását vagy előhaladását elősegiti;
4. a ki az ellenséget fegyveres erejének, hadi szerének, vagy élelmi eszközeinek szaporitása, vagy azok beszerzésének könnyitése által, vagy pénzzel, vagy
5. az osztrák-magyar monarchia fegyveres erejéhez tartozó személyek hüségének megingatása által segiti;
6. a ki az osztrák-magyar monarchia haderejének fegyver-, szer-, vagy élelmi tárát, vagy pedig az osztrák-magyar fegyveres erő kárára, vagy az ellenség előnyére, valamely hidat, töltést, gátat, vaspályát, utat felgyujt, felszakit, megrongál, vagy egyébként használhatatlanná tesz;
7. a ki az osztrák-magyar haderő állásáról, állapotáról vagy mozdulatáról az ellenséget értesiti, vagy az ellenség kémjét vagy a tudakolásra kiküldött katonáját elrejti, vagy annak czélja kivitelére vagy menekülésére segélyt vagy tanácsot ad;
8. a ki jelen szakasz 3., 4., 5., 6., 7-ik pontjaiban meghatározott valamely cselekményt, az osztrák-magyar monarchia, vagy szövetségének területére nézve, vagy ennek haderejével közösen müködő haderő ellen követ el.
A szakasz rendelkezései világosak és határozottak. Mindazok, a kik az itt különösen meghatározott valamelyik cselekményt elkövetik, ha azt azon szándékkal követik el, hogy az ellenségnek használjanak, és saját hazájuknak ártsanak: mert külső tényálladékra nézve ugyanazon cselekmény más szempont alá is eshetik. Igy például az 5. pont alatti cselekmény, ha csupán a külső tényálladékot tekintjük, azonos a 425. § első bekezdésének utolsó pontjában meghatározott cselekménynyel, s még is ez utóbbi esetben a büntetés maximuma 5 évig terjedhető börtön és 1000 frtig terjedhető pénzbüntetés: holott a 142. § esetében, a büntetés rendszerint életfogytig tartó fegyház leend.
A 140. és 142. § eseteiben, külföldiekre a hadi szabályok alkalmazandók.
Ezen kivétel az osztrák-magyar monarchia másik államának honosaira nem terjed ki.
A 140. §-ra történt hivatkozás első tekintetre helytelennek látszik, minthogy az idézett szakasz szerint a büntett alanya nem lehet más, mint magyar honos, vagy a monarchia másik államának honosa. Mindazonáltal a 140. §-ban meghatározott, s a magyar honos által elkövetett büntettnek részese lehet külföldi is, a ki ez esetben sem büntethető a jelen törvény szerint, hanem, ekkor is - a hadi szabályok alkalmaztatnak ellene.
A negyedik fejezetnek a nemzetközi jogot sértő azon cselekmények meghatározását és megbüntetését kellene tartalmaznia, melyeknek elkövetését a polgárosult államok, részint átalános erkölcsi szempontoknál fogva, részint azon veszélyek miatt, melyek a megsértett nemzet részéről alkalmazandó repressaliák tekintetéből büntetés terhe alatt tiltják.
Ezen cselekményekből javaslatunk nem intézkedik. A mellőzés oka az, mert állami helyzetünk, melyben Horvát-, Szlavon- és Dalmátországokkal vagyunk, s mely helyzetnek sarktétele, hogy Magyarország ezekkel együtt képez külön államot: szükségessé teszi, hogy a nemzetközi viszonyra vonatkozó törvények egy és ugyanazon állami cselekvés, ugyanazon törvényhozás emanatioi legyenek. Minthogy pedig Horvát- és Szlavonországok büntető-törvényeik megalkotására az 1868:XXXIII. törvénycikk szerint saját törvényhozási joggal birnak; ez okból, ha a nemzetközi jogot sértő cselekmények csupán criminalisticai, s nem egyszersmind, sőt mindenekelőtt objectumaik szerint vétetnek szemügyre, ez esetben Horvát- és Szlavonországok saját büntető törvényeinkben, a mienktől eltérő vagy a mienkkel ellentétes határozványokat vehetnek fel, vagy az ide vonatkozó büntetendő cselekményeket egészen kihagyatnák büntető-törvényeikből.
A cselekmények által, melyekről itt szó van, más államok jogai vagy a külföldi államfők sértettnek meg. Mindenik államot részint erkölcsi kötelessége, részint saját érdeke kötelezi arra, hogy alattvalóit más államok békéje és biztonsága elleni merényletektől visszatartsa, s ha oly merényletek alattvalói által mégis elkövettettek, kötelessége és érdeke követelik, hogy azokat megbüntesse. Ellenkező esetben a megsértett állam a „retorsio” jogánál fogva, a neki czélszerünek látszó rendszabályokat fogja alkalmazni, vagy maga azon állam ellen, mely nemzetközi kötelességének nem tett eleget, vagy pedig azon állam nem-vétkes alattvalói ellen. Mindkét esetben - közvetlenül vagy közvetve, az egész állam s annak helyzete az államok szövetségében van érdekelve. Ezen lényeges tekintet, sulyos bonyodalmak veszélye nélkül nem téveszthető szem elől.
De a büntetések, melyek más államoknak népjogellenes cselekmények általi megsértése ellen megállapittatnak, a viszonlagosság elvénél fogva, egyszersmind saját államuknak is biztositékát képezik. Ha mi nem adunk erélyes és hatályos biztositékot a többi államoknak, vagy ha ily biztositékot nem az egész magyar állam, hanem annak csak egy része nyujt: természetes, hogy mi sem fogunk részesittetni a többi államok részéről azon oltalomban, mely érdekeinknek megfelel. Az állami közös szempont tehát nem kétséges; a miből azután önkényt folyik: hogy e kérdésben a törvényhozás nem lehet megosztva egy és ugyanazon állam két területe közt. A közös és egységes törvényhozás ezen cselekményekre nézve: szükséges corrolláriuma egységes állami létünknek, de következménye egyszersmind magának a 1868:XXXIII. törvényczikk elvének, szellemének és rendelkezéseinek is.
Egyrészről tehát közjogunk, másrészről pedig a czélszerüség követelik, hogy azon törvények, melyek nemzetközi helyzetünkre vonatkoznak, egy és ugyanazon alapeszme, ugyanazon vezérszempont által irányoztassanak, s hogy ez okból ne lehessenek két külön törvényhozásnak tárgyai. Csakis a közös törvényhozás intézkedhetik az egész magyar államot - mint államot illető kérdésekről, s csak is ebben - mint az egész államot átfoglaló egységben él és nyilatkozik, a külön nézpontok fölött uralkodó átalános állami szempont és állami erő.
Egy tekintet azon cselekményekre, melyek az ide vonatkozó törvényhozás tárgyait képezik, meggyőzhet mindenkit, hogy ezekről nem lehet külön, vagy másként intézkedni Budapesten és Zágrábban, vagy intézkedni itt, és mellőzni az intézkedést amott. A semlegesség megsértése - velünk barátságos viszonyban levő két állam közti háboru esetén: nem lehet büntetlen cselekmény a magyar állam egyik területén, s büntetendő a másik területén; a kalózságra nézve nem állhatnak fenn más szabályok itt, és mások amott. Ha az ezekre vonatkozó törvények hiányából, vagy elégtelenségéből repressaliák származnak: ezek sulyát és következményeit az egész magyar állam érezné. Indokolt tehát és szükséges, sőt elengedhetetlen, hogy ezen lényegesen nemzetközi törvények iránt ne külön büntetőtörvények határozzanak; hanem, hogy ezekről - a nemzetközi viszonyokra vonatkozó törvények meghozatalára jogositott közös törvényhozás, közös törvény által rendelkezzék.
A rendszer szerint, mely a büntettek és vétségek felosztásánál, a jelen törvényjavaslatban követtetett, azon rendelkezések után, melyek az államnak külháboru általi veszélybe döntése ellen megállapittattak, következnek az intézkedések, melyek az államnak belháboru általi veszélyeztetését tárgyazzák. A nemzetközi háboru előidézésére irányzott bünös merényletek után, (III. Fejezet) a polgárháboru előidézésére irányzott, vagy az azt előidézett merényletekről intézkedik a törvényjavaslat.
A polgárháboru a csoportoknak vagy tömegeknek akár közvetlenül az állami intézmények, akár pedig a társadalom valamelyik osztálya elleni erőszakos fellépésében áll. Mindkét esetben az által jön létre a lázadás, hogy a dezorganizált tömeg erőszakkal akarja saját akaratát az állami és társadalmi tényezők fölé helyezni s a szerves intézményeket és a közerőt elterelve, vagy ezek cselekvését megakadályozva, azt czélozza uralomra juttatni, a mit saját ösztönei vagy szenvedélyei sugallanak.
A lázadás büntettének objectuma: az állami és társadalmi rend; subjectuma: a csoport, a tömeg - „turba”; constitutiv eleme: az erőszak. A büntett, ugy mint a törvényjavaslat 150. és 151. §-ban meg van határozva, csaknem azonos a római jogban előforduló „seditio”-val, mely nem csupán a felsőség elleni tömeges felkelést, hanem a polgároknak egymás elleni erőszakoskodások czéljából alakult csoportulását is magában foglalta. De intéztessék a lázadás akár a 150. §-ban megjelölt objectumok valamelyike, akár pedig a társadalom valamelyik osztálya ellen: mindezen irányzataiban a közrendet, a köznyugalmat támadja meg. Ez azon közös eszme, a melytől a IV. Fejezetben elősorolt valamennyi eset közös jellegét nyeri s mely által azok összetartatnak. Mindegyik eset egy-egy módozatát képezi a társadalmi hatalom megrenditésének, a belnyugalom megzavarásának. E közös jellemvonás képezi okát annak is, hogy e cselekmények az állam elleni büntettek sorába osztattak be.
Midőn a fellázitott tömeg fegyveresen ellepi a téreket, ösztöneinek és ellenőrizetlen szenvedélyeinek sugallatait, a fenálló jogos hatalom ellenében erőszakkal kielégitendő: ez időben minden jog, minden személyi és vagyon-biztonság, maga a társadalmi rend is kétessé, bizonytalanná van téve. A legerősebb érdekek, a polgárok nyugalma, sőt gyakran azok élete is: a zajongó tömeg szenvedélyeinek hullámzatán inog. A tapasztalás mutatja, hogy ha az államerő nem jelenik meg rögtön, vagy ha az - habár rövid időre nem képes visszaszoritani a rendbontókat: az anarchia mindig nagyobb arányokat ölt s fokonként szaporodnak az iszonyok, melyekkel a félrevezetett, a féket lerázott tömeg magát s hazáját bemocskolja.
A lázadásnak tehát állami jelentősége van s a merénylet az állam ellen irányzottnak tekintendő, melynek rendszeres hatalma ellen lép fel akkor is: ha a tömeg csak egyes társadalmi osztályok ellen akarja érvényesiteni akaratát.
De ebből nem következik: hogy e fejezetben meghatározott valamennyi cselekmény politikai büntettnek tekintessék azon értelemben, hogy elkövetője csak is államfogházzal legyen büntethető. Az általános indokolásban kifejtetett, hogy az állam elleni merényletek között vannak vegyes természetüek is, vannak olyanok is, melyek undokságát nem változtatja meg azon tekintet, hogy talán politikai czélból követtettek el.
A „seditio” régibb hazai törvényeink szerint is az állam elleni büntettnek tekintetett. A Dózsa György-féle lázadásnak legyőzése után, az 1514-ik évi országgyülésen hozott számos törvények, nevezetesen a IV. cziktől az L-ik törvényczikkig, csaknem valamennyi, az azon lázadásban résztvett parasztok és nemesek megbüntetéséről, a károk megtéritéséről s az eljárásról rendelkezik. E törvényekben csaknem mindenütt: „seditio”, „rebbelio”, „proditio”, „insurrectio” emlittetik s ezen, bár különböző, elnevezés alatt: a legyőzött parasztlázadás értetik.
A jelen fejezetre vonatkozólag a legnevezetesebb e törvénycikkek között a 14. czikk 1. és 2-ik §-a, valamint a 47-ik törvénycikk.
A 14-ik törvénycikk emlitett szakaszai igy szólnak:
„Quamquam omnes rustici, qui adversus Dominos eorum naturales insurrexerunt, tanquam proditores, capitali poena essent plectendi: Ne tamen tanti sanguinis effusio adhuc sequatur, et omnis rusticitas (sine qua Nobilitas parum valet) deleatur.
„§ 1. Statutum est: quod universi Capitanei, et Centuriones, ac Decuriones, concitatoresque aliorum rusticorum, ac manifesti homicidae Nobilium: Praeterea violatores virginum, et mulierum, omni gratia semota, occidantur; et ubilicet exstirpentur.”
„§ 2. Caeteri autem rustici.” refusis, et persolutis damnis, ac homagiis praenotatis, in personis eorum salvi maneant.
A 47. törvénycikknek szövege pedig következő;
„Et ne de caetero quispiam rusticorum. Seditiones in populo concitare; et praesertim puellas, et mulieres Nobiles violare praesumat; sed omnem successivam posteritatem illata propterea poena teneat; utque omne Saeculum agnoscat pariter, et reminiscatur, quam detestabile, quam enorme, quamve turpe vitium sit, post Deum, apud Ungaros, virginum defloratio, ac mulierum violatio.”
„§ 1. Universi tales praesumptuosi, Deoque, et hominibus detestandi latrones, horrenda nece pereant: Et eorumquoque posteritates, filii videlicet, et filiae, ac fratres carnales ita puniantur; ut de illorum progenie, Judex, aut juratus Civis, vel villicus, in medio aliorum rusticorum aliqius non eligatur: Nemoque in Curia Principis vel Dominorum, ac Nobilium, ex eis famulari unquam possit: Et nullus eorum ad aliquem honorem promoveatur; Sed tanquam maledictae generationis, jugo perpetuae servitutis, et rusticitatis subjecti, reatus ipsorum, poenam lugeant.”
”§ 2. Si vero, non uxorati talia patrasse deprehendatur, eorum nihilominus Patres praemissa infamie condemnentur.”
Az 1556-ik évi 23-ik törvényczikk is a lázadásról szól, de ámbár a szövegben a crimen laesae majestatis, vagy a nota infidelitatis nem emlittetik, mindazonáltal igen valószinü, hogy e törvény azon cselekményekre vonatkozott, melyek tulajdonképen a „nota infidelitatis” eseteit képezik.
„Ut omnes rebelles, et inobedientes, pacisque publicae turbatores ac legum. Regiaeque authoritatis, et mandatorum contemptores, qui nunc sunt, vel in posterum exstiterint, sine mora, in exemplum aliorum, juxta Constitutiones praeteritorum Conventum per Regian Majestaten puniantur; sine cujusque delectu personae.”
Különösen figyelmet érdemel azonban - a már az átalános indokolásban emlitett 1655. 76. törvénycikk „De modo rebelles rusticos ad Arces Sziszek et Novigrad spectautes ad obedientiam et subjectionen compellendi.„
Ezen czikk világosan csakis lázadásról, mint a nota infidelitástól egészen különböző büntettről szól; ebben a lázadókról mondatik:
„Colonos adversus suos Dominos terrestres tumltuarie et manu armata insurrexisse.”
És intézkedik a törvény:
1. § „Quocirca ad praecavendas Rusticorum contra Dominos terrestres suos Insurrectiones statuitur, ut Dominus Banus et praefactos Rebbelles, veluti manifestarum seditionum Authores, publicaeque Pacis ac tranquilitátis Turbatores statim post praesentem Dietam compellere stb. Antesignatos nihilominus ipsorum ad tollendas causas ulteriorum seditionum, capitaliter punire.„
A jövőt illetőleg pedig következőleg rendelkezik a 3. §
„Et casu, quo imposterum quoque istam rebellionem durare, aut repullulare, vel similem ibidem, aut in Regno Hungariae exurgere contingeret; eandem virtute duntaxat praesentis Statuti, in Hungariae quidem, Dominus Comes Palatinus; in Croatiae vero, et Sclavoniae Regnis; iidem Domini Comites, Banus, et Generales, sopire ac tollere possint et debeant.”
Ámbár az idézett törvények nem állapitják meg a seditio vagy rebellio constitutiv elemeit, annyi azonban kétségtelenül kidomborul azok szavaiból és intézkedéseiből: hogy a tömegeknek, a felsőség elleni erőszakos felkelése - a mennyiben az a nota infidelitatis tényálladékát nem képezte - lázadásnak tekintetett és hogy a lázadás rendszerinti büntetése az életvesztés volt.
A külföldi törvényeket illetőleg megemlitendő: hogy a belga büntetőtörvénykönyv és az olasz javaslat, a törvényhozó kamrák elleni erőszakos támadást, azon esetek közt emlitik, melyek a mi javaslatunk szerint: a felségsértés büntetté állapitják meg. A felosztási rendszer szerint, mely azon munkálatokban követtetett, ez helyes is.
A belga btk. második könyvének első czime, első fejezete ugyanis: „a király, a királyi család, a kormányzati forma elleni támadások és szövetségek” felirattal bir. Ezen felirat alá helyesen volt foglalható a „törvényhozó” kamrák „elleni fegyveres” támadás.” Az olasz javaslat második, könyvének első czime pedig, azon igen tág és átalános megjelölés alatt. „Az állam biztonsága elleni büntettek” logikai következetességgel intézkedhetett a támadásról, mely arra van irányozva (diretto), „hogy a senatus vagy a képviselő kamara hivatásának gyakorlatában megakadályoztassék”; sőt következetes az olasz javaslat e feliratnál fogva abban is: hogy az állam belnyugalmát megzavaró minden támadást és igy azon cselekményeket is, melyek a mi javaslatunk IV. Fejezetében soroltatnak elő, az első czimbe foglalta.
De másként áll a dolog ott, hol az állam léte elleni büntettek, e külön és kiváló sajátságuknál fogva megkülönböztetnek az állam elleni többi merényletektől s az előbbiek mint „Hochverrath”, illetőleg „felségsértés” megkülönböztetnek az állam ellen intézett más támadásoktól.
Ezen utóbbi rendszer szerint felségsértést csak azon cselekmény képezhetvén, mely eltekintve a király élete és személye elleni büntettektől - az állam létét mint intézményei és területe által alkotott önálló egységet megszüntetni czélozza: ezen fogalom átfoglalja ugyan a merényletet, mely az állam alkotmányának erőszakos megváltoztatására irányul; mert e megváltoztatással az állam mint egy bizonyos meghatározott alkotmány által szervezett és ez által élő egyéniség tettleg megszünik: de nem foglalható e keretbe azon támadás, mely habár az alkotmány egyik leglényegesebb intézménye ellen - a törvényhozó testület ellen, de nem azonos czélból intéztetik, hogy a fennálló kormányforma ez által megváltoztassék.
Az országgyülés vagy annak valamelyik háza, a közös ügyek tárgyalására hivatott bizottság, továbbá a kormány, erőszakkal akadályozható hivatásának bizonyos időben való gyakorlatában: de ebből nem következik, hogy ezek bármelyikének fungálhatása, az erőszak által mindenkorra megszüntessék.
Az emlitett cselekmény csak akkor képezhetné az alkotmány elleni erőszakos támadást, ha a fellázadt tömeg azért fogna fegyvert: hogy az országgyülés vagy annak valamelyik háza végkép megszüntettessék vagy hogy az alkotmányos ország absolut monarchiává, a monarchia respublicává változtassék, vagy hogy a két kamarai rendszer helyett az egy kamarai rendszer állapittassék meg. Ezen szándék igen is involválja az alkotmány-változást, mely a 126. § 2. pontjának eleme: de ezen eset lényegesen különbözik attól, ha a tömeg csupán egy időre akadályozza az országgyülést functiója gyakorlatában.
Sőt tekintve a 150. §-ban elősorolt többi eseteket, ezek merev ellentétben állanak a 126. § 2. pontjában megjelölt czéllal. Midőn ugyanis a tömeg azt akarja kierőszakolni, hogy az országgyülés, vagy annak valamelyik háza azt tegye, azt határozza, a mit a fellázadt tömeg követel: akkor épen annak létét és fungálását akarja, sőt akarja azt azon szerkezetben, a melyben az országgyülés vagy az illető ház akkor van és igy egyáltalán nem czélozza tehát annak - s illetőleg az alkotmánynak erőszakos megváltoztatását.
Mindeddig a lázadásnak egy általános fogalom meghatározás alá foglalható esetei vétettek szemügyre. Van azonban ezen fejezetben egy eset - melyre a fentebbi fogalommeghatározás egészen alkalmazható. Ezen esetről a 159. § intézkedik. Fegyveres erő gyüjtése, a jelentkezőknek besorozása, begyakorlása - ha czélját nem képezi az állam kül- vagy belnyugalma elleni merénylet: lázadásnak - a szó szoros értelmében s a fogalomnak fentebb adott meghatározása szerint alig tekinthető. Mindazonáltal az ezen szakaszban megjelölt cselekményre, a franczia büntetőtörvénykönyv 92. czikke halálbüntetést állapit meg, nem lévén különbséget, hogy mily czélból szerveztetik a fegyveres erő. A törvény nehéz controversiákra vezetett. Chauveau és Hélie csak azon esetekre vélték a törvényt alkalmazhatónak, ha a fegyveres erő gyüjtése és szervezése, az állam elleni merénylet czéljából történik. Egyik főérvét a nevezett tudósoknak épen a törvény azon helye képezte, a hol a kérdéses intézkedés tartalmaztatik.
Egy másik felfogás az ellenkezőt állitotta s a törvény alatt subsummáltnak nyilvánitotta azon esetet is, ha nem czéloztatott az állam elleni merénylet. Az első felfogás megfelelt a törvény szellemének, a másik a törvény szószerinti értelmének.
A belga btk. 126. czikke némely csekély módositással fenntartotta a jogositlan táborozás és besorozás büntethetőségét és az állam belső biztonsága elleni cselekmények fejezetébe foglalta az esetet: mindazonáltal a halálbüntetés helyett 5 évtől 10 évig terjedhető államfogházat rendel. A törvény szövege nem emliti a czélt, melyből enrolement történik: a miből az következnék, hogy a büntetés egyaránt alkalmazandó, akár a kormány elleni használat, akár más - például nem ellenséges külhatalom részére való gyüjtés képezte a toborzó czélját. Nypels azonban ellentmond e véleménynek, s a kamarai tanácskozásokból azon eredményre jut: hogy a kérdéses cselekmény csak azon esetben büntetendő, ha az a belga kormány elleni támadás czéljából foganatosittatik vagy kiséreltetik meg.
A jurisprudence még nem döntött a törvény értelme fölött: de annyi bizonyos, hogy a szöveg - nem támogatja a tudós tanár nézeteit, s a „pouvoir legitime” s a „gouvernement” szavak körül a belga senatusban kifejlődött vita csak arra vonatkozott, hogy ki van jogositva a toborzást megengedni.
Az olasz javaslat 125. czikke kizárja ezen vita lehetőségét világosan kimondván, hogy „fegyveres csapatok toborzása, begyakorlása, vezénylése és vezetése miatt csak az esetben büntettetik a tettes a 125. czikk szerint: ha a cselekmény nem követtetett el a 117., 118., 119., és 120. czikkben meghatározott czélból (a mi javaslatunk szerint felségsértés vagy hütlenség czéljából), és ha más büntetendő cselekmény nem forog fenn.”
A német birodalmi btkönyv szintén a közrend elleni büntettek és vétségek fejezetében a személyek és a vagyon erőszakos megtámadása végett alakult csoportosulás után úgynevezett „Landfriedensbruch” vette fel „a jogtalan toborzást,” s e szerint a közbéke elleni büntetendő cselekmények tekintette azt.
Az 1870-ik évi ausztriai javaslat az állam elleni árulás, a fegyveres erő és a népjog elleni büntettekről szóló fejezetbe foglalta a jogtalan toborzást, s e szerint itt is kifejezetést talált e cselekmények - közvetlenül az állami rendet, a közbékét megtámadó jelleme.
Az emlitett példákat követi a jelen törvényjavaslat is, s különösen azon indokolásnál fogva, hogy a fegyveres hatalomnak az állam területén eszközlött toborzása és szervezése, közvetlenül érinti az állam nyugalmát és békéjét; hogy tehát ezt állami felhatalmazás nélkül és bármely bevallott vagy titkos czélból senki sem teheti. Az ezen fejezet alá tartozó cselekmények egyik jellemvonása: a közveszély; már pedig tagadhatatlan az, hogy fegyveres csapatoknak, nem ismert czélból, s engedély nélküli gyüjtése által: közveszély igen könnyen idéztethetik elő.
A csoportulás, melynek czélja:
1. az országgyülést, vagy annak valamelyik házát;
2. a közös ügyek tárgyalására kiküldött bizottságokat vagy ezek egyikét;
3. a magyar kormányt erőszakkal vagy erőszakkal való fenyegetéssel hivatása gyakorlatában akadályozni vagy valaminek elhatározására, valamely intézkedésre, vagy valaminek elhagyására kényszerinteni: a lázadás büntettét képezi, és 10 évtől 15 évig terjedhető államfogházzal büntetendő.
„A csoportulás.” A törvényjavaslat nem határozza meg: mi értetik a csoportulás alatt? Nevezetesen hány ember együttléte szükséges, hogy csoportulás legyen: Ez nem is határozható meg; de arra nézve, hogy nehány embernek, 5-6 embernek egybegyülése ne foglaltathassék a jelen törvény alá: részint a fejezet czime, részint a csoportulás fogalma biztositékot nyujt, A „csoport” egyértelmü a tömeggel s nagyobbszámu embereknek összegyüjtését jelenti. De összhangzásban a fejezet czimével: annyi ember együttléte kivántatik, hogy azok száma is jelezze, hogy az nem egy közönséges büntársaság, hanem a közbéke megzavarására alkalmas tömeg.
Egyébiránt nem szükséges, hogy az egész tömeg tettleg megjelent légyen a zavargás szinhelyén: elég hogy az összegyülés megkezdetett, ha többen együtt vannak, mások még jönnek. A javaslat „csoportulást” és nem „csoportot” emlit: a büntett megkezdésénél tehát azon mozzanat van megjelölve, midőn a tömeg alakul, s nem midőn az már megalakult, vagy midőn a szándékolt erőszakos cselekményt már végrehajtatja.
„A magyar kormányt hivatása szabad gyakorlatában akadályozza.”
Ez alatt a ministerium - a ministertanács értetik: ellentétben az egyes minister elleni erőszakkal; ez utóbbi esetben az V. Fejezet alkalmazandó, s a cselekmény: „a közhatóság” elleni erőszakot képez.
A lázadás büntettét képezi azon csoportositás is, melynek czélja, a polgárok valamelyik osztályát, valamely nemzetiségét vagy hitfelekezetet fegyveresen megtámadni.
Ezen büntett miatt a felbujtók és a vezetők 5 évtől 10 évig terjedhető államfogházzal, a többiek pedig 2 évig terjedhető államfogházzal, büntetendők.
„melynek czélja a polgárok valamelyik osztályát stb. fegyveresen megtámadni.”
A támadásnak még nem kell bekövetkeznie; ha bekövetkezett, s akár a személy, akár a vagyon ellen valamely erőszak elkövettetett: a következő § határozatai, s ha gyilkosság vagy szándékos emberölés követtetett el: az erről szóló rendelkezések alkalmazandók.
A felbujtók és a vezetők az egész fejezeten végig vonuló rendszer szerint sulyosabban büntettetnek, mint a felbujtottak és közönséges résztvevők.
Ki a vezető? Azt a concret esetben, az illetők szerepéhez képest, a biróság van hivatva meghatározni.
De nem szükséges, hogy a vezető, a tömeg által erre választatott legyen; sőt egy és ugyanazon lázadásban és ugyanazon időben egynél több vezető is lehet. Egyáltalán a vezető ellentéte a közönséges, egyszerü résztvevőnek.
152. § Ha a lázadó csoport egy vagy több községet, házat, fegyvertárt, hadiszert-, lőportárt vagy valamely vaspályát, távirda- vagy postahivatalt megtámadott vagy hatalmába keritett, a mennyiben sulyosabb büntetés alá eső büntett nem forog fenn: a felbujtók és a vezetők 10 évtől 15 évig terjedhető államfogházzal, a többiek pedig 2 évtől 5 évig terjedhető államfogházzal büntetendők.
153. § Ha pedig a lázadó csoport rablást, gyujtogatást, pusztitást vagy egyes személyek ellen erőszakot követett el - mennyiben sulyosabb büntetés alá eső büntett nem forog fenn: a felbujtók és vezetők 10 évtől 15 évig terjedhető fegyházzal, a többiek 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendők.
Az ezen szakaszokban föltételezett esetekben már tettlegesség követtetett el, s büntetés tehát a csoport által tettleg elkövetett büntett sulyossága szerint állapitandó meg, hogy valamennyien elkövették légyen ugyanazon büntettet: ez a 152. és 153. § alkalmazására nem szükséges. Elég, ha a rablást, gyujtogatást, a személy elleni erőszakot a tömeg egy vagy több tagja követte el; mig a többi jelenléte által sulyt adott a tettleg támadóknak, illetőleg a merénylet végrehajtóinak.
A lázadás büntette mindazonáltal fogalmánál fogva - a tömeg, a csoport cselekménye (Mehrheitsverbrechen) lévén: előfordulhatnak mindazon esetek, melyek a részességnél taglaltattak. Négy-öt ember kiválik a tömegből, és a nélkül, hogy a többiek tudnák, sőt lehet, hogy az előzetes megállapodás ellenére rablást követnek el. Az egész tömeg fog-e ezen esetben a 153. § intézkedése alá esni? Kétségtelenül nem: erre nézve az irányt a 74. §-ban találjuk. A 153. § csupán azon 4-5 ember ellen lesz alkalmazandó: mig a csoport többi tagjai ellen - az eset minőségéhez képest, a 150. §, illetőleg a 151. § fog alkalmaztatni.
Lázadás miatt nem büntettetnek a felbujtók és vezénylök kivételével azok, a kik a polgári vagy katonai hatóság felhivására a lázadás szinhelyét elhagyják s a lázadásban többé nem vesznek részt.
A büntetlenség mindazonáltal nem terjed ki azon büntetendő cselekményekre, melyeket valaki a lázadás tartama alatt, az ebben való részességén kivül elkövetett.
„Lázadás miatt nem büntettetnek.” Ez nem terjed a lázadás előtt vagy alatt elkövetett más büntetendő cselekményekre. Az ellátás megszünteti az erőszakos fölkelés büntetését, de nem az ezen kivül, az ellátott terhelő egyéb cselekmények büntetését is. A második alinea, csak positiv kifejezése már az ezen szavakból „lázadás miatt” származó folyománynak.
„a felbujtók és vezénylők kivételével.” Ezek tehát nem maradnak büntetlenül, még ha idején el is állanak. Ezen kivétel indokolt, részint az által, hogy a köznyugalom tettleges megzavarása az ő cselekményükben találja valódi okát: részint pedig azáltal, hogy általuk csábittatván el és vezettetvén félre az értelmetlenek: annak is ők az okai, hogy több-kevesebb ember büntetés alá jut.
A ki más czélból, mint az I., III. IV. fejezetben meghatározott büntett elkövetésére, a törvény vagy a magyar kormány engedélye nélkül az ország területén csapatot gyüjt, azt felfegyverzi, hadiszerekkel ellátja, vagy hadi gyakorlatokra tanitja, ugy szintén az is, ki ily csapat vezényletét, vagy abban valamely tisztséget elvállal, lázadást követ el, s 2 évtől 5 évig terjedhető államfogházzal, valamint 4000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
Ezen szakaszra vonatkozólag a fejezet átalános indokaiban elmondottak az irányadó szempontok.
Jogállam és jogrend - ha nem is egészen azonos, de mindenesetre egymást föltételező, egymást kiegészitő fogalmak. Jogállam nem alakulhat az erre szükséges, a jog eszméje által áthatott organismus nélkül: ez pedig föltételezi: hogy az állam hatalmának kezelői, e hatalom alkalmazásában, az állam akaratát juttassák érvényre. De föltételezi azt is, hogy az államnak a törvényekben kimondott, vagy a törvény elveiből származó akarata, ellenállás nélkül érvényesüljön. Föltételezi ezen eszme, hogy tudatlanság, féktelenség, személyes ösztönök eszközévé ne alacsonyittassék az állami közerő, a közhatóság tényezőire és közegeire bizott állami functio; de épen ugy föltételezi s a társadalmi lét lehetőségének postulatuma az is: hogy az egyesek nézete, óhaja, akár önzése vagy gonoszsága, akár pedig phantasticus eszmények és czélok által sugalmazott féktelensége, ne tehesse magát az állam szerves intézményei által alakitott és szabályzott hatóságok cselekvésének urává.
A büntetőtörvénykönyvnek feladata, lévén minden jogot, és igy első rendben az állam jogát is, a mennyiben az a jog másik ágazatában elegendő oltalomra nem talál, védbástyáival körülövezni; e szempontból nem lehetett figyelmen kivül hagyni, a rendbontó féktelenség ezen eseteit sem.
Az V. fejezet intézkedései egyenes kiágazásait képezik a IV. fejezet intézkedéseinek: tárgyuk épen ugy mint amazoké: az állami rend; a különbség az, hogy az előbbi fejezet 150. §-ában meghatározott cselekmények főbb tényezőiben támadják meg az állami hatalmat: mig a jelen fejezetben meghatározottak nem a törvényhozás, s annak alkatrészei, s nem is az összes ministerium ellen: hanem az egyes ministerek, a közhatóság, s ezek közegei ellen intéztetnek. A további különbség az, hogy a Seditio-nak második - a 151. §-ban megjelölt tárgya, t. i. a polgárok egymás elleni tömeges felkelése - a jelen fejezet tárgyát nem képezi.
Ez utóbbiból következik azon különbség: hogy t. i. a IV. fejezetben meghatározott cselekmények csak is csoport - „turba” által követhetők el: mig a jelen fejezet szerinti büntetendő cselekmény alanyává egyes személy is válhatik.
A véghezvitel módját illetőleg szintén rokonság van a két fejezetben foglalt büntettek között, a mennyiben az utóbbiak is csupán erőszak vagy fenyegetés által foganatosittathatnak; miért is a „crimen vis” faját képezik. Az erőszak mindazonáltal tágabb értelmében veendő, mely a „vis compulsivá”-t az erőszakkal való fenyegetés által gyakorlott kényszert is átfoglalja.
A törvényjavaslat V. fejezete alá tartozó cselekmény fog fennforogni: ha egy csoport, vagy egyén kényszert gyakorol valamelyik ministerre, közhatóságra vagy ezek közegeire a végett, hogy ezek vagy ekként határozzanak, a mint az erőszakoskodó csoport, vagy egyén akarja; vagy hogy ezek tartózkodjanak a határozástól; vagy pedig hogy hivatásuk körében intézkedjenek, illetőleg hogy mellőzzék az intézkedést, vagy változtassák meg azt akként: a mint ezt az ellenük erőszakot gyakorló egy vagy több személy óhajtja.
A büntett fogalma a mondottak után: a törvényes hatóság cselekvésének, a jogtalan erő kényszere alé helyezésében áll. Az erőszakot gyakorló akaratának irányzó szabály gyanánti elfogadására kényszeriti a közhatalom kezelőit, s ez által a közhatalmat saját ösztöneinek, szenvedélyeinek, vagy érdekeinek szolgájává törpiti. Hogy ez büntetendő cselekmény: a fölött kétség nem foroghat fenn. Rendezett állam nem türheti el a rakonczátlanság ily féktelenségeit. Ez az erőszak jogának elismerése, a jogrend és a szabadság fennállásának lehetlenitése volna.
Régi törvényeink szerint is büntetendő cselekményt képezett a hatóság és annak közegei elleni erőszak; sőt egyik része az idetartozó büntetteknek, a hütlenség alá esett. Hütlenségi büntettet követtek el ugyan is, nem csak azok, a kik az ország biráit vagy ezek helyetteseit meggyilkolták; hanem azok is, a kik azokat megsebesitették, tettleg bántalmazták vagy személyes szabadságuktól megfosztották - a mint ez a III. k. I. r. 14. czimének 11. §-ából kitünik.
Ugyanez rendelettel az idézett törvény 13. §-ában azok ellen: a kik a király emberét, a káptalan vagy Convent küldöttét megölték, megsebesitették vagy megsértették.
Az 1462:2. tc. 8. §-a még az itéletek ellen saját hatalmukból ellenszegülőket is: a hütlenség alá esők közé sorozta. Az 1543: 30. törvénycikk azokat, a kik a birói itéletek végrehajtásában eljáró királyi embereket, az alispánokat, a szolgabirókat megverik, megölik, megkinozzák, vagy hacsak megsértik - „injuriis affecerunt”, szintén halállal bünteti. De a jelenleg fennálló 1723: 10 és 11. törvénycikkek is halálbüntetést rendelnek mindazokra, „a kik az ország rendes biráit hivatalos eljárásukban erőszakkal letartóztatják.
Számtalan törvénynyel támogatható: hogy a közhatóság más közegei ellen is - azok hivatalos eljárásában elkövetett erőszak - vagy mint „actus majoris potentiae,” vagy mint „violentia” sulyos büntetésekkel sujtatott. Annak kimutatása sem ütköznék nagy nehézségben: hogy a különbség, mely a „lázadás” és a „közhatóság elleni erőszak,” mint a büntetendő cselekmények két külön speciese közt a jelen törvényjavaslat IV. és V. fejezetében tétetett - habár nem ily tüzetesen kifejezve - már régi jogrendszerünkben is felismertetett. Azon közös jelleme a két büntettnek pedig, hogy mindkettő az állam ellen intézett támadást képez: törvényeinknek ugy szószerinti szövegéből, valamint jogtudósaink tanitásaiból kétségtelenné válik.
„Objectum criminis vis publicae esse securitatem civitatis” - mondja Vuchetich - quod si illa majori cum impetu et cum perturbatione populi fiat indubie convertitum in notam infidelitatis, si quidem hoc modo reus evidenter semet erigit contra statum publicum Regni, quod sensui art. 9. 723. conforme est, et tune poena infidelitatis coércetur.
„Omnis reliqua vis autem convertitur in actum majoris et minoris poteatiae, aut degenerat in aliud aliquod delictum nominatum.
És ámbár kétségbe lehet vonni Vuchetich azon tanát, hogy a köznyugalmat megzavaró erőszak - ezen sajátságánál fogva hütlenséget képezett volna; mert tekintve különösen az 1655:76. törvénycikket, ezen nézet nemcsak nem támogattatik, hanem világosan kizáratik; de annál erősebb támogatást nyer hazai tudósunk azon tana: hogy a közhatóság elleni ellenszegülés, illetőleg erőszak, régibb törvényeink szerint is több - egymástól különböző büntett elemét képezte. Más volt ugyanis a „seditio”, a „proditio”, a „rebellio”, a melyről az 1514-ik évi törvénycikkek szólanak: továbbá az 1556:23. törvénycikkben, de kivált az 1655: 76. törvénycikkben emlitett „rebbelio” és „proditio”; és egészen más, az előbbiektől tényező elemeire, valamint bünösségi fokára nézve különböző „actus majoris potentiae”; de végre mindezektől lényegesen különbözött az egyszerü „violentia”.
Főbb vonásaiban hazai jogunk régi fejleményét követjük tehát, midőn a lázadást és a közhatóság elleni erőszakot egymástól megkülönböztetjük; valamint a hazai jogfejleményt követi a törvényjavaslat abban is: hogy a lázadást, a közbéke megzavarásának legvakmerőbb és legveszélyesebb eseteire korlátozza és hogy az ezen korlátok közé szoritott büntettek csoportjából kiveszi az ezeknél csekélyebb beszámitás alá eső cselekményeket: a közhatóságok szabályos cselekvését megzavaró erőszak és kényszer eseteit.
Nem ujitás, hanem inkább csak rendszeresités, a mit a törvényjavaslat kérdéses fejezete tartalmaz; nem képeztetik ez által egy - eddig nem ismert neme a büntetendő cselekményeknek; nem tágittatik ki természetes és jogos határain tul a büntető jog területe: hanem csupán tüzetesebben iratnak körül és határoztatnak meg a büntetendő cselekmények s ezek különbségei szerint - az igazság és a humanismus irányzata után állapittatnak a különböző - a fennálló törvényekben meghatározottaknál sokkal enyhébb büntetések.
Az egyes szakaszok indokolása fölöslegesnek mutatkozik, csupán a „fenyegetés”-re vonatkozólag lesz még szükséges megemliteni azon álláspontot, mely a törvényjavaslat szerkesztésénél e sokat vitatott kérdésnél irányul szolgált.
Az egész fejezeten végig vonul „fenyegetés” mint tényező-elem: a büntettet a megengedett cselekménytől vagy pedig egy más - enyhébben büntetendő cselekménytől több esetben - a fenyegetés választja el. A biró kérdezni fogja: mit ért a törvény a fenyegetés alatt? sőt a fenyegetésnek a 163. §-ban adott meghatározása által sem enyészik el a kérdés.
Egy literaturát képeznek a monographiák és értekezések, melyek tárgyul tüzik ki a büntetendő fenyegetésnek fogalom meghatározását.
Milyennek kell lenni a fenyegetésnek: hogy az elhatározóvá váljék a fenyegetettre nézve s a biró azt mondhassa ki: hogy a fenyegetett személy az ellene gyakorlott erő hatása alatt állott s cselekvése, illetőleg mulasztása, ezen psychikai erő kényszere által okoztatott? Elegendő-e, hogy a tettes bármely büntettnek vagy vétségnek elkövetésével fenyegetődzik? például hamis vagy való feladással, rágalmazással stb.? Megállapitja-e a fenyegetést: ha a veszély, mely kilátásba helyeztetett, csak később lett volna bekövetkezendő? Objectiv ismérve a fenyegetésnek, vagy annak subjectiv hatása a fenyegetettre, veendő-e alapul a veszély léte vagy nem léte fölött határozatnál?
Ime a kételyek - a controversiák egész sereg! Mindenik pont, mely felemlittetett, ismét számos vitás kérdést rejt magában. Habár csupán futólag foglalkozik valaki a fenyegetés objectiv vagy subjectiv szempontjaival, első tekintetre látni fogja azon nehézsségeket, melyekkel a törvény szövegének egyik vagy másik irányban való megállapitásánál meg kellene küzdeni.
Vannak emberek, a kiknek bizonyos tekintete, szemük mozgatása, a homlok ránczainak összehuzása, egy intése sokkal nagyobb veszélyt jelent, mint másoknak egész szóözönnel, a legnagyobb ingerültséggel kifejezett fenyegetődzései. Ki határozza itt meg előzetesen - objectiv ismérvek szerint a veszély létét vagy nem létét? Mit mondhat a törvényhozó, hogy megállapitása az esetek számtalan alakzataira alkalmazható és helyes legyen? Hogy fogja kifejezni a törvény azon valódi imminens veszélyt, melytől az egyik esetben egészen alaposan tarthat a fenyegetett azon okból, mert a fenyegetőnek arczán bizonyos mozgás vonult át? És ellenkező esetben, hogy fogja körülirni a törvény a veszély hiányát, midőn a fenyegető a legerősebb esküvel erősitette, hogy az ellene végrehajtást intéző hivatalnokot rögtön agyonlövi?
De a subjectiv szempontot véve: azon gyáva embernek alaptalan remegése, a ki egy hangosabban kifejtett szótól megijed s mindent abbahagyva megfutamodik: elegendőnek tekintetik-e annak elfogadására, hogy a megfutamodott fenyegetés által akadályoztatott hivatalos kötelességének teljesitésében? De ha az emlitett körülmények között, a megfutamodás nem állapitja meg a kényszert, akkor előáll azon második kérdés: mily fokunak kell lenni a közhatósági közeg bátorságának, melynek kifejtése után - ha magát fenyegettetve látva, a reá bizott hivatalos cselekményt félbeszakitja - megállapitottnak tartassék: hogy feladata teljesitésében csakugyan a fenyegetés által akadályoztatott?
Elég e kérdéseket megemliteni, hogy mindenki előtt világos legyen, hogy a törvény nem felelhet ezekre részletes tüzetességgel. A törvény - nem képes a lélekállapotot intensivitásának felismerésére scalaszerü mértéket felállitani; a mit a törvény tehet, s a mi feladata: az abból áll, hogy a cselekményt főbb - külső vonásaiban, és az ezáltal előidézett helyzetet, megjelöli. A fenyegetés - a törvényjavaslat értelmében - az erő által végrehajtott cselekmények közé tartozik: lételeme tehát: az erő, s hatása is csak attól függhet: hogy erő gyakoroltatott-e? A törvény - már ezen oknál fogva is - valódi fenyegetést tételez fel, vagyis olyat, mely a létező viszonyok között elegendő arra: hogy a fenyegetettben felébreszsze azon veszély bekövetkezésének félelmét, melylyel fenyegettetett. E veszélynek a törvényjavaslat szerint követlennek kell lennie, rögtön bekövetkezhetőnek: mert az, a mi a hivatali cselekmény bevégzése után később nehány nappal bekövetkezhetik: az a hatósági intézkedések alkalmazása által elháritható. Az ily veszély nem alapos oka a hivatalos kötelesség elmulasztásának, vagy nem helyes teljesitésének. Végre a törvény büntettel vagy vétséggel való fenyegetést tételez fel: például gyilkosággal, gyujtogatással való fenyegetést.
De a most emlitett ismérvekből származik azon folyomány is: hogy a közhivatalnoknak hivatali kötelességei teljesitésében, oly bátorsággal kell birnia, a mily buzgalmat feltételez benne az állam, vagy a közhatóság, midőn őt - hivatali hatáskörében a közügy erélyes, komoly, és határozott előmozditásával megbizta. Ezen - mindenik közhivatalnokban és hatósági közegben feltételezett tulajdonságokkal ellentében áll a gyáva megfutamodás egy képzelt veszély elől; a hivatali kötelesség rögtöni elhagyása a miatt, mert egy élénkebb - talán egy durvább szó, lehet, hogy az eljárás által szenvedőnek izgatott magatartás, kényelmesebbé teszi a desertiót, mint a kötelességnek erélyes komoly határozottsággal és nyomatékkal való teljesitést. Ez utóbbi esetre tehát nem lesz alkalmazható a jelen fejezet.
Nem hagyatik ugyan büntetlenül, a közhivatalnok ellen, ennek hivatalos eljárása alatt, vagy e miatt elkövetett sértés, megtámadás, vagy rakonczátlanság, habár ez nem emelkedett a 162. §-ban megjelölt fokig: de arra nézve, hogy a fenyegetés a hivatalos eljárás abbanhagyásának, vagy szabályellenes teljesitésének okául fogadtassék el: a fenyegetésnek - a kényszerrel azonos foka kivántatik.
Azon kétely, mely az ugynevezett „passiv ellenállás”-ra nézve a német büntetőtörvénykönyv 113. §-ának szövegéből felmerült: a jelen törvényjavaslat 161. és 162. § által ki van zárva. Nem az ellentállás: hanem a hivatalos cselekmény foganatositásának erőszak vagy erőszakkal való fenyegetés általi akadályozása, vagy a tettleges kényszerités, és a bántalmazás büntettetik a jelen törvényjavalat idézett szakaszai szerint. Ha valaki a földre fekszik, hogy a rendőr ne vihesse el őt; ha valaki bezárja az ajtót, vagy ahhoz támaszkodik, hogy a közhatósági közeg ne hatolhasson be: ez nem képez erőszakot, s nem tartozik a jelen fejezet alá.
Egy reflexiot még szükséges megtennünk. A nemzetközi jogászok részéről, az ujabb időben gyakrabban fölmerül azon igény: hogy a külállam közegei ellen - ezek hivatalos müködésében, külföldön elkövetett erőszak is - a mennyiben ennek folytán hivatalos eljárásukban akadályoztatnak vagy kényszerittetnek: a belföldi törvényhozás által épen ugy büntettessék, mintha a cselekmény belföldön, az itteni hatósági közegek ellen követtetett volna el; sőt vannak kitünő jogtudósok, a kik a német büntetőtörvénykönyv hatodik fejezetét ezen értelemben magyarázzák.
A jelen törvényjavaslat általános részének indokaiban megemlittetett már: hogy ez nem a mi álláspontunk. Mindig elismertük, hogy mindenik civilisált állam köteles az általános erkölcsiséggel ellenkező büntettek megbüntetésére a többi államoknak segélyt nyujtani; elismertük, hogy ezt nem csupán ideális erkölcsiség-szempontjából teszi az állam, hanem hogy ezen eljárása által saját érdekét is hatályosan mozditja elő, és saját polgárainak személy- és vagyonbiztonságát bizonyos fokig a polgárosult világ védelme alá helyezi. De a mint ezt teljes készséggel elismertük, s folyományai a jelen törvényjavaslatba is beiktattatik: ugy más részről azon nézet uralkodott e javaslat megállapitásánál, hogy mindenik állam politikai intézményei annyira kizárólagos sajátjai az illető államnak, hogy azok oltalmára más államoktól nem kivánhat segélyt. Vannak a nemzetek jogát érintő némely különös büntettek, melyek ha belföldi által valamely külállam ellen követtetnek el: a tettesnek hazájában is büntetés alá vonatnak: ezek kivételes esetek, s szorosan körvonalozvák. Ezek azok, a melyekről a III. fejezet indokainak végén tétetett emlités: de ennél tovább nem terjed ki a nemzetközi oltalom.
Egyik állam sem bünteti a másik állam honosát, ha ez hazájában felségsértést követ el (kivéve a fejedelemgyilkosságot, a mi nem politikai büntett); annál kevésbé kivánható és igazolható: hogy a külföldi hivatali közegek hivatalos eljárásának akadályozása miatt tegye mozgásba büntető hatalmát. De ha nem bünteti a külföldit, a ki saját hazájának hatóságai ellen követ el erőszakot: hogy büntethetné saját alattvalóját, ha ez külföldön tartózkodása alatt, a külföldi hatóság ellen követte el e cselekményt, s mielőtt ott megbüntettetett volna, sikerült neki hazájába visszatérni.
Félre nem ismerhető fontos köz- és magánérdekek követelik: hogy a jogrend ne csupán a brutalis erőszak ellen oltalmaztassék, hanem hogy azon veszélyek ellen is kiterjedjen a törvény oltalma, melyek az állam- és társadalom- ellenes eszméknek nyilvános terjesztéséből, a szenvedélyeknek az állam és intézményei elleni szitásából származnak.
Tagadni nem lehet, hogy az eszmék szabad közlése, a minek legszebb vivmányait köszönheti az emberiség, ép oly ártalmassá válhatik, mint a tüz, mely világit és melegit, de mely ellenőrizetlenül és féktelenül csapongva, igen gyakran nagy szerencsétlenségeknek, sok nyomornak, és pusztulásnak lett már okozója. Nincs is a polgárosult világban oly törvényhozás, mely az eszmék szabad közlésével üzött visszaéléseket figyelmen kivül, mely a társadalmat e veszélyekkel szemben oltalom nélkül hagyta volna.
Kétségtelenül nehéz a feladat, melylyel e kérdésben szemközt állitva találja meg a müvelt állam. Mennél emelkedettebb szellem lengi át a kormányok és törvényhozások felfogását, mennél mélyebben behatnak azon természetes, de a fölületesség felszinén meg nem látható erkölcsi viszonylat felismerésébe, mely a valódi erőt és a szabadságot, mint egymást föltételező két elemet egymással egyesiti: annál óvatosabbak, annál félénkebbek azon vonal meghuzásában, mely a bünös eszmét, - illetőleg a tiltott közlést - a megengedettől elválasztja.
De legyen a feladat bármily nehéz, lelkesüljön a törvényhozás és a társadalom bármiként az eszme, a gondolat, az érzelem közlésének szabadsága mellett: azon kötelességét nem tagadhatja meg, hogy a megállapitott jogrendet a romboló eszmék izgató terjesztése ellen, a szabadságot a féktelenség ellen, a családot a vad ösztönök szabad csapongásának tana, a tulajdont a rablás elve, az erkölcsöt az erkölcstelenség állitólagos joga és doctrinája ellen megvédje. Az állam ezen joga és kötelessége nem vonható kétségbe, s ha sikerült is a fanatismusnak és az anarchiának, saját czéljaira egy állitólagos átalános igazságot késziteni, melylyel az államnak e jogát és kötelességét ostromolhatni véli: az „indeterminismusnak” elve mindaddig nem számithat érvényre, mig józan értelem, higgadt megfontolás fognak uralkodni az államok ügyeinek vezetésében, mig a feladatok tudata lesz irányzója annak, a mit az állam rendel, s a mit tilt és büntet.
Azon kérdés, hogy külön törvény alkottassék-e a nyilvános közlésekkel üzött visszaélések ellen, csakis másodrendü azon kérdéssel szemben: hogy bizonyos eszméknek nyilvános közlése, bizonyos intézményeknek szavak általi nyilvános megtámadása, büntetés terhe alatt tiltassék-e vagy nem? Francziaországot illeti az érdem: hogy az eszmék nyilvános közlése által elkövetett visszaélést, minden kiágazataiban felismerte, s az 1819-ik évi sajtó-törvényben, a nyilvános közzétételek különböző módjainak - a nyilvánosan kiejtett szó, a nyilvánosan terjesztett irás, a sajtó vagy képes ábrázolat által foganatositott bünös közzétételeknek büntető tekintetben azonosságát világosan felismerte és ugyanazon büntető-szabály alá foglalta. Az 1819-ik évi franczia sajtótörvény a változó idők viszontagságaihoz s a politikai áramlatok hullámzásaihoz képest többrendü változásokon ment keresztül; egyes rendelkezései módosittattak, több rendelkezések a létezőkhöz adattak, a büntetendő közlések területe tágittatott; de ámbár majd a reactio, majd a szabadság nevében hozattak intézkedések - mégis alig tagadható, hogy, eltekintve némely tulzásokat - az 1819-iki sajtótörvény alapeszméje és főbb intézkedései tartós és valódi összhangzásban vannak az állam érdekével és a szabadsággal. Csakis e körülmények tulajdonitható: hogy az a mi e törvényben lényeges - az egymást felváltó forradalmak és változó kormányrendszerek, az egymást követő alkotmányok romjain és alakitásain keresztül is fenntartatott. Csak ezen körülménynek tulajdonitható: hogy az emlitett törvény azon módositásokkal, melyek azon 1831-ben Belgiumban tétettek: a lényegét illetőleg csaknem egész Európa valamennyi büntetőtörvényeibe és 1848-ban a mi sajtótörvénykönyünkben is átment.
Akár külön ugynevezett sajtótörvénybe - mely elnevezés, tekintve a bünös publicatio több módjait, nem is helyes - foglaltassanak a nyilvánossággal való visszaélést megállapitható cselekmények, akár pedig az általános büntetőtörvénykönyv intézkedéseinek tárgyait képezzék a bünös felhivások, izgatások, megtámadások és rágalmazások: azon cselekmények, melyek megbüntetéséről a jelen törvényjavaslat VI. fejezet intézkedik, büntetlenül nem maradhatnak.
Az egyenes és nyilvános felhivás valamely büntett vagy vétség elkövetésére; az egyenes és nyilvános felhivás a törvény s a kormány, a közhatóság által illetősége körében kiadott rendelet vagy szabály iránti engedetlenségre; a nyilvános izgatás valamelyik osztály, nemzetiség, vagy vallásfelekezet ellen; a nyilvános megtámadása a társadalom alapintézményeinek - a házasságnak és a tulajdonnak: criminalistikai szempontból, s különösen nagy mérvü veszélyességüknél fogva, teljes joggal tiltatnak és büntettetnek az állam törvényei által.
Ide tartoznak továbbá az állam politikai intézményei is, melyek ellen a féktelen individualismusnak lázas és lázitó kifakadásait, ostromait és megtámadásait nem türi és nem türheti el a rendezett állam.
Nem létez ugyan oly tan, sem oly intézmény, mely a törvény által ki lenne helyezve a szabad birálat köréből, melyet elmélkedése, fejtegetése, birálata tárgyául ne tehetne a tudomány, s melyet a kétkedő scepsisnek, habár rideg, kegyelet nélküli, talán erkölcsi érzetünket sértő bonczolgatása ellen büntetésekkel lehetne megvédeni: de a vélemény szabad nyilvánitásának határai nem terjedhetnek annyira - hogy a birálat és a lázitás, az izgatás, az állam-intézmények nyilvános megtámadása közt ne tétetnék különbség.
A szabad egyesülési jog, a szabad sajtó kétségtelenül üdvös és nagy hatalmi tényezők; de józanul senki sem képzelheti e hatalmak fennállhatását a rendezett államban másképen, mint correlatióban azon törvényekkel, melyek az emlitett szabadsággal üzött visszaélések és veszélyes tulcsapongások megbüntetéséről intézkednek.
Ezen átalános eszmékben s igazságokban van kifejezve a törvényjavaslat VI. fejezetének jelleme, mely fejezetet kiegészitik a XVII. fejezetnek a becsület nyilvános megtámadására, különösen pedig a közhatóságok rágalmazó megtámadására vonatkozó rendelkezései. Tovább nem ment a törvényjavaslat a büntető szabályok megállapitásában, mint azon államok törvényei, - melyek a civilisatio élén állanak; s tekintve azon lényeges körülményt, hogy a sajtó utján elkövetett büntettekre és vétségekre vonatkozólag - a mint ez már az átalános indokolásban kifejeztetett, a complicitas elvétől és folyományaitól eltérőleg, az 1848:XVIII. tc. 13. és 33. § elve érintetlen marad: bátran állithatjuk, hogy az eszme szabad közlésének joga és e jog területe tekintetében a mi javaslatunk nem marad bármelyik európai nemzet hasonló tárgyu törvénye mögött. Ha Laurent - vonatkozólag a belga alkotmánynak 18-ik czikkére, mely a sajtó utján elkövetett büntett vagy vétség esetére a fokozatos felelősséget állapitja meg, joggal mondhatja e büszke szavakat:
„Cette disposition établi la libberté de la presse sur des bases plus larges et plus liberales, que dans aucun autre pays de l'Europe. La Belgique peut étre fiére, de marcher sous ce roppont á la téte des nations civilis. és ha ezt joggal mondhatta a legszabadelvübb irók egyike a belga törvényről: ugy mi bátran állithatjuk, hogy javaslatunk összefüggésben a fennálló sajtótörvényünk emlitett szakaszaival, nemcsak hogy egyikét sem nélkülözi azon intézkedéseknek, melyek Belgium büszkeségét képezik, hanem a szabadság területének kijelölésében tágabb, a repressio területét illetőleg pedig szükebb, mint a belga törvény.
De összehasonlitva a törvényjavaslat VI. fejezetét az 1848:XVIII. törvénycikkel: ehhez képest is szükebbnek fog mutatkozni a büntetés alá vont visszaélések területe; szorosabban körvonalazottnak a büntett tányálladéka s több tekintetben enyhébbnek - a visszaélések büntetése. Az 1848:XVIII. tc. 3. §-sza hiányzik a jelen fejezetből; a 4. §-nak azon kitétele, mely szerint a büntett tényálladékát képezi, ha valaki „a törvényes felsőség elleni engedetlenségre lázit” szorosabban van körülirva az által, hogy a jelen törvényjavaslat, nem a felsőséget mint olyant veszi a büntett objectumául: hanem csupán a törvény s kormány kötelező”, vagy a hatóságnak, illetékessége körében kiadott rendeleteit, illetőleg „meghagyásait.” A felsőség iránti puszta engedetlenség, melyben az 1848:XVIII. tc. a büntetendő cselekmény objectumát látja, egészen más, mint az, a miről a törvényjavaslat szól; amaz sokkal tágabb, mint a törvényjavaslat 168. §-ának constitutiv eleme.
És ezen sokkal szorosabb értelmezésü cselekmény büntetésének maximumát 4 évi fogházról és 2000 frt pénzbüntetésről: 2 évig terjedhető államfogházra és 1000 frtig terjedhető pénzbüntetésre szállitotta le a jelen törvényjavaslat.
A büntetendő cselekmények helyes gradutiója szempontjából: „a király személye elleni sértés” megkülönböztettetett, a király személyének sérthetetlensége elleni „kikelés”-től - illetőleg a sérthetlenség elvének nyilvános megtámadásától; s mig az 1848:XVIII. törvénycikk 7. §-a szerint mindkét eset 6 évig terjedhető fogsággal és 3000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntettetik: addig a jelen javaslat 170. §-a 5 évig terjedhető államfogházzal bünteti ugyan azt, a ki a király sérthetlenségét megtámadja: de a felség személyének, habár nyilvános, habár sajtó utján elkövetett megsértése ellen, a 138. § csak 2 évig terjedhető államfogházat állapit meg.
Az egész fejezet a nyilvánossággal való visszaélést tárgyazván, nem volt mellőzhető a kérdés: vajjon meghatároztassék külön rendelkezés által a törvényjavaslatban, hogy mi tekintetik nyilvános közlésnek? vagy pedig az ennek léte vagy nem léte fölötti határozat, mindenik concret esetben a biró cognitiojának hagyassék fenn?
A törvényjavaslat első szövegében felvétetett a nyilvánosság tüzetesebb meghatározására vonatkozó intézkedés; de ez is negativ alaku lévén, nem azt jelentette ki: hogy mi képez nyilvános közzétételt? hanem csak azt: hogy mely közzététel nem tekintetik nyilvánosnak?
Annak megállapitása tehát, hogy mi tekintetik nyilvános közzétételnek - az első javaslat 170. §-a szerint is, csupán következtetés utján „a contrario” lenne elérhető. A módositott szövegben elhagyatott ezen dispostitio, mert kimeritő meghatározást nem nyujt, és igy: a határozmány a czél mögött maradna. A hol ezen szó „nyilvános” használtatik a törvényben: ott mindenütt, nemcsak a titkos - hanem a „magán” fogalma is ki van zárva. A nyilvánosság nem mindig függ a helytől: sőt nyilvános helyen - például uton történhetik valami, a mi azért, mert senki sincs vagy csak 2-3 ember van jelen: a nyilvánosság criteriumát nélkülözi.
Az átalános meghatározást nélkülözhetővé teszi a 167. § szövege, mely a szóbeli közlésre követeli, hogy a „gyülekezetben nyilvánosan” történjék. A gyülekezet tehát, - már maga kifejezi a nyilvánosságot; de azon kivül megmondja még a szöveg: hogy nem elég, hogy a nyilatkozat a gyülekezetben ejtetett legyen ki, mert a gyülekezetben 2. vagy 3. szomszéd közt folytatott magánbeszélgetés, vagy az ezekhez intézett felhivás; nem tekinthető nyilvánosnak.
A mi pedig az irás vagy nyomtatvány terjesztését, illetőleg közzétételét illeti: alig lehet föltételezni, hogy csupán az azokkal való közlést, a kikkel a közlő családi vagy baráti vagy üzleti viszonyban áll: nyilvánosnak fogja tekinteni a biróság.
Erre vonatkozólag gyakorlatunkban sem merült fel panasz. A fődolog - mely az első szöveg 170. §-nak elhagyására nézve irányadó volt, az: hogy ez által nem merittetik ki a kérdés. Különösen a „terjesztést” illetőleg nincs megmondva s nem határozható meg: hány példánynak idegenekhez való küldése, felel meg a nyilvánosságnak, s képez terjesztést? Őt vagy hat példány szétküldése - habár azok nem intéztetnek baráti, vagy családi viszonyban levőkhöz: meg nem felel még a terjesztés eszméjének akként, hogy ezzel a nyilvánosság is jellemeztessék. Tiz, husz vagy száz példányban kell-e tehát valamely lázitó iratot szétküldeni, hogy a felhivás, a lázitás nyilvános legyen? ezt nem határozhatja meg a törvény. A megállapitás tehát - azon körvonalok között, melyeket a törvényben használt szavak értelme von s tüz a biró elé: a concret esetekben ez utóbbira bizandó.
A ki valamely gyülekezeten nyilvánosan, szóval, vagy nyomtatvány, iránt, vagy képes ábrázolat terjesztése, vagy közszemlére kiállitása által büntett vagy vétség elkövetésére egyenesen felhiv, ha a büntett vagy vétség elkövettetett: mint felbujtól büntetendő.
Ha pedig a felhivás eredménytelen maradt, a mennyiben a jelen törvény külön intézkedései alá nem esik: 2 évig terjedhető államfogházzal és 2000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
A belga büntetőtörvénykönyv a bünszerzőkről szóló 66. czikkben emliti fel azokat, „a kik nyilvános gyülekezeten, vagy nyilvános helyen tartott beszédek, falragaszok, nyomtatott vagy nem nyomtatott elárusitott vagy szétosztott iratok által, valamely büntett vagy vétség elkövetésére „egyenesen felhivnak.„
A belga törvény ezek szerint, a bünszerzőkről szóló rendelkezést alkalmazza az emlitett esetre; vagy is akként bünteti a nyilvános felhivást, ha annak folytán a büntetendő cselekmény elkövettetett: mintha ez a cselekmény determináló - intellectualis létoka lenne. Nem mondja azonban a 66-ik bevezetése: hogy bünszerzők azok, a kik stb.; hanem e helyett a tágabb körvonalt használja: „Mint a büntett vagy vétségszerzői büntettetnek: a kik” stb.
E tágabb körvonal jelzi, hogy a törvény nem akarja meghatározását adni annak: hogy kik a bünszerzők: hanem csak azt állapitja meg, hogy kik büntettetnek mint bünszerzők. De ezzel ki van mondva az is: hogy a törvény a bünszerzőséget - ez esetben improprie használja, s tudva és akarva tágabb alkalmazást ad annak: mint a mely a szó által megjelölt fogalomban rejlik.
A magyar javaslat rendszerre a bünrészességet illetőleg, az illető helyen kifejtetett; mi elejtettük a bünszerzőséget s e helyett: az intellectualis, determináló hatást: a felbujtás által jelöltük meg, a minek tényező elemét: a „reábirás” fejezi ki.
A reábirás és a felhivás közt, habár ez - a egyenes és nyilvános is és habár ennek folytán a büntett vagy vétség valósággal el is követtetett: a fogalom tüzetessége szempontjából lényeges a különbség: miért is, ámbár a belga törvény idézett helye és a mi javaslatunk 167. §-ának első bekezdése, a gyakorlati eredményt tekintve, ugyanazt rendelik: a magyar javaslat még sem tartotta helyesnek: hogy a felbujtás fogalmának improprius tágitásával kerestessék a nyilvános és eredményes felhivás sulyosabb büntetésének igazolása.
A 167. § nem sérti, nem tágitja, nem szoritja meg a törvényjavaslat 67. czikke 1. pontját s még is - a rendszer keretén belül: teljesen megfelelőleg intézkedik. A 167. § eltérés a 67. § 1. pontjától: de épen azért, mert eltérés, nem foglalhatjuk azt a felbujtás fogalma alá. A kivétel áll a kivett esetre, a melyről a külön törvény rendelkezik: de a végett, hogy megfelelő hely nyeressék a kivétel számára, nem látszik szükségesnek, sem helyesnek - hogy vitialtassék a rendszer és megsértessék egy alapfogalom.
Az olasz javaslat ide vonatkozó intézkedése is lényegesen eltér a belga büntetőtörvénykönyvtől: Ezen javaslat is megtartja ugyan a bünszerzőséget: de a felbujtás kizárja ennek fogalmából. Az olasz javaslat készitői által elfogadott rendszer következtében, a felbujtás, valamint a nyilvános direct felhivás, ellentétben a 75. czikkel, mely az „Autori del reat'o„-ról rendelkezik: a 76-ik czikkben a Complicitas esetei közt fordul elő:
„Sono complici del reato” „2-o coloro che con discorsi tenuti in publico, o col mezzo di stampe o seritti affissi o diffusi nel publico hanno provocato direttamente a comettere il reato eseguito.”
De abban, hogy az eredményre vezetett nyilvános felhivás, a tettesre megállapitott büntetéssel büntettessék: sem az olasz javaslat és a belga büntetőtörvénykönyv, sem ezek és a jelen törvényjavaslat közt nincs különbség.
Összhangzásban áll továbbá a jelen törvényjavaslat ezen rendelkezése, az 1848:XVIII. törvénycikk 3. §-szával is.
„Ki valamely bün vagy vétség elkövetésére egyenes és határozott felhivást tesz sajtó utján, és a bün vagy vétség valóssággal el is követtetik: a felhivó mint bünrészes tekintetvén, a köztörvények sulya szerint büntettetik.”
Sajtótörvényünk ezen intézkedése csaknem mindenben azonos a jelen törvényjavaslat 167. §-ának első bekezdésével. Azon kitétel pedig, hogy a felhivó mint bünrészes tekintetik, s az általános törvényeknek a bünrészesekre vonatkozó rendelkezései szerint büntettetik: a franczia és belga sajtó-törvényeknek 1-ső czikkeit reproducálja, melyek szerint a felhivó „sera reputé complice et puni comme tel” - vagyis bünrészesnek tekintetik, és a Code 59-ik czikke szerint ugy büntettetik, mint a tettes.
„egyenesen felhí”, „egyenes és határozott felhivást tesz”. A felhivásnak egyenesen arra - azon büntett vagy vétség elkövetésére kell intézettnek lennie: a mely tettleg elkövettetett. A sajtótörvények történelmében ez a legnevezetesebb vivmány, melyet a helyesebb felismerés, a szabadelvü és azért igazságos, a tulságos bizalmatlanságtól megtisztult szellem az 1819-ik évi franczia törvényhozásnak, a gyanakodás és felelemtől nem egészen ment megállapitása ellen kivivott. A dicsőség - hogy a helyes, megszoritó körülirást törvényerőre emelte: az 1830-1831-ik évi belga Congressust illeti. A magyar sajtótörvénybe szintén átment e megszoritás, s a jelen törvényjavaslat is sértetlenül fenntartja e vivmányt.
Kérdés, vajjon szükséges-e, hogy a felhivás és az elkövetett büntett vagy vétség között causalis nexus legyen.?
A felhivás hatásra számitott cselekményt tételez fel; hatását az akaratnak mások akaratára. A felhivás; cselekvés, melyből sok esetben mások cselekvése származik. Igy fogja fel a törvényjavaslat az eredményre vezetett nyilvános, és egyenes felhivást. De ezzel ki van egyszersmind mondva az is: hogy e közt és az eredmény közt okozatos összefüggésnek kell léteznie. Ezen összefüggés szükséges, a franczia törvény szerint is elismertetett, s Broglie-nak a pairek kamrájában tartott beszéde határozottan kiemeli, hangsulyozza ezt. De az okozati összefüggés még nem tételez fel determináló hatást; és ebben van a különbség a felbujtás, és az eredményre vezetett nyilvános felhivás közt.
A 167. § második bekezdése szintén kivételes intézkedést tartalmaz; s különösen eltérést képez: a részességnek az objectiv szemponton alapuló rendszerétől. A nyilvános felhivások különös veszélyessége indokolja ezen eltérést. Mennél könnyebben felizgatható a tömeg, mennél könnyebben következik be a szenvedélyek felkeléséből, s azoknak egy bizonyos büntettre irányzásából, a büntett tettleges elkövetése: annál nagyobbnak, erősebbnek kell lenni a féknek, mely a tömegek ilynemü felhivásától visszatartson. Ha igaz az: hogy a sajtószabadság szilárdul szervezett társadalmat, és erős repressiv törvényeket kövel: akkor ez kiválólag áll a büntett elkövetésére izgató nyilvános felhivásokra, habár azok közvetlenül és rögtön nem vezettek eredményre. Teljesen indokolt - ha ily esetben a nem sikerült, az eredménytelenül maradt nyilvános felhivás is büntettetik.
A büntetés mindazonáltal ez utóbbi esetben sokkal enyhébb, s minthogy a minimum 24 óráig terjedő államfogházban áll: alkalma van a birónak, a büntetést a büntett sulyosságához képest, melyre a felhivás tétetett, a felhivás körülményeihez s veszélyességéhez képest arbitrálni. A 167. § mindkét pontjának összehasonlitásából egyébiránt önkényt következik: hogy a második bekezdésnek esetében soha sem állapitható meg a tettes elleni büntetés, hanem hogy ez esetben mindig enyhébb büntetésnek kell kimondatni, mint az - a mely a törvény által a tettesre határoztatott. Ellenkező esetben - az első és a második szakasz közötti különbség szüntetnék meg, s azon tényleges föltételekhez kötött büntetés mondatnék ki, mely föltételek a concrét esetben nem léteznek.
A ki a 167. §-ban meghatározott módon, a törvény vagy a kormánynak kötelező, vagy pedig a közhatóságnak, a biróságnak illetékessége körébe kiadott rendelete, meghagyása, határozata iránti engedetlenségre egyenesen felhí, vagy ily felhivást terjeszt: 2 évig terjedhető államfogházzal és 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
Ugyanezen büntetés éri azt is, a ki valamely osztályt, nemzetiséget vagy hitfelekezetet, a másik elleni gyülöletre izgat; ugy szintén azt: a ki a tulajdonjogot, vagy a házassági intézményt, a 167. §-ban meghatározott módon megtámadja.
E szakasz főbb szempontjai, már a fejezet általános indokolásában emeltettek ki. Commentárrá nem válhatik az indokolás: habár fontos okok szólanak a mellett, hogy ez terjedelmesebb legyen, mint más országok hasonló természetü előterjesztései. Ott, a hol az uj büntetőtörvénykönyv által egy más létező codex csupán javittatni czéloztatik: ott az uj javaslat, a fennálló törvénynek a legtöbb esetben csak is egyes módositásait képezi. Az indokolás ily esetben - egyedül a módositásokra szoritható. Nálunk a helyzet más lévén: az indokoknak szükségszerüleg nagyobb terjedelmüeknek kell lenniök.
A 168. § első bekezdése három közvetlen objectumot tart szem előtt. Büntetést rendel
a) a törvény;-
b) a kormány kötelező rendelete;-
c) a hatóság által illetékessége körében kiadott rendelete vagy meghagyása iránti engedetlenségre irányzott nyilvános felhivás ellen.
A törvény iránti engedetlenségre irányzott felhivást illetőleg, ha az, a mely iránt az engedetlenségi felhivás szól - büntetőtörvény: ez esetben a 167. § alkalmazandó. Valamely büntett vagy vétség elkövetésére nyilvánosan felhivni: ugyanaz, mint felhivni a büntetőtörvény iránti engedetlenségre. De vannak a közjogba tartozó vagy az államot, illetőleg a közérdeket érintő más törvények is, melyek megsértésére nincs különösen büntető sanctio megállapitva. Ha ezek iránti engedetlenségre intéztetik felhivás: ez nem képezvén felhivást büntett vagy vétség elkövetésére: nem esik a 167. § esetei alá. Ily felhivások azok, melyek ellentétben a 167. §-szal, a többi föltételek létezése esetében a 168. § alá tartoznak.
A kormány kötelező rendelete vagy a hatóságnak illetőségi körében kiadott rendelete vagy meghagyása iránti engedetlenségre intézett felhivásnál, igen nagyfontosságu közjogi kérdés jő az előtérbe. Azon határozóval „kötelező”, ugy szintén azon körülirással: „illetésekessége körében kiadott” a törvényjavaslat az alkotmányosság egyik corrolariumát akarja kifejezni; azt tudniillik: hogy a felhivás oly rendelet vagy hatósági meghagyása iránti engedetlenségre, mely nem kötelező, illetőleg a melynek kibocsájtására a kibocsájtó nem birt hatósági jogkörrel: nem képez büntetendő cselekményt. E tekintetben eltér a javaslat - mind az 1848:XVIII. tc. 6. §-ának, mind az 1848:XXXIII. tc., 98. §-ának azon kitételétől „törvényes felsőség ellen lázit.” A felsőség ugyan is lehet törvényes, vagy is a törvény által alkotott s a törvény rendelkezése szerint választás vagy kinevezés által hatósági körébe lépett: de ez nem zárja ki, hogy oly rendelet vagy meghagyást bocsájt, melyre nem bir a törvény által adott hatósági jogkörrel; vagy oly alakban adja ki azt, mely a törvényben szabályozott megkivántatóságokat nélkülözi. Ha például a pénzügyi hatóság elfogatási rendeletet bocsájt ki: az, a ki ez iránti engedetlenségre nyilvános felhivást intéz - nem esik a jelen szakasz intézkedése alá, mert a rendelet - nem az erre illetékes hatóságtól származott.
Más kérdés azonban az: vajjon azon kitétel „kötelező rendelet” átfoglalja-e annak törvényességét anyagi tekintetben is? vagy is: jogosan intézhet-e valaki nyilvános felhivást valamely rendelet teljesitésének megtagadására, azon szempontból, hogy azon rendelet anyagi tekintetben nem felel meg a törvénynek?
A törvényjavasalat ezt nem czélozza: ez csaknem egyértelmü lenne a lázadás jogszerüsitésével. Rendezett államban organicus törvények szabályozzák, a törvénynek meg nem felelő hatósági intézkedések elleni orvoslást. A minister, a ki törvénytelen rendeletet bocsájt ki: felelősségre vonatik a parlament által: sőt a mennyiben a rendelet a magánosok személyi vagy vagyoni jogát érinti, s a rendelet valamely birói elintézésre befolyással lehetne; az 1869:IV. tc. 19. §-a jogot és hatalmat adott a birónak, a rendelet ellen a törvényt emelni érvényre. De annyira nem mehet a törvény: hogy a közhatósággal és közhatalommal szemben az ellenszegülés jogát szentesitse.
A rendelet kötelező, ha az, az illetékes hatóság által, a törvényes formában adatott ki. Materialis beltartalmának törvényessége itt nem jöhet tekintetbe. Ugyanez áll a hatósági rendeletekre és meghagyásokra nézve is. Ha a vizsgáló biró elfogatási rendeletet ad ki, s a rendelet a törvény által megkivánt alakban adatott ki: a nyilvános felhivás az ez elleni ellenszegülésre minden körülmény között, a 168. § szerint büntetendő lesz. Azon kifogás - hogy az, a ki ellen a rendelet kiadatott, ártatlan volt, s hogy tehát a rendelet - anyagi dispositiója hibás feltételen alapult: ezen kifogás nem teszi büntetlenné a felhivót. A sértett fél orvoslást talál a törvény által szabályozott eljárás formái között: az ellenszegülés, és igy a felhivás is az ellenszegülésre - nem tartozik a törvény által megengedett orvoslási nemek közé.
Az olasz javaslat 143. czikke egészen mellőzi a hatósági rendelet és intézkedés minőségének meghatározását, s egészen egyenlő vonalra helyezi a törvény, valamint a kormányrendelet iránti engedetlenségre irányzott felhivást. „ochi eccitarla - alla inosservanza della legi, o dei provedimenti del governo.” Itt nincs szó kötelező rendeletről, sem illetékességről: az azonban az olasz jog alaptételeinek ismeretéből állithatni: hogy oly hatósági intézkedés elleni felhivás, melyre az intézkedő vagy rendelkező hatóság nem birt illetékességgel: ott sem tekintetik büntetendő cselekménynek; mert ily esetben a hatóság nem a törvény által reábizott hatalmat gyakorolja, s ennélfogva cselekménye: hatósági cselekménynek nem is tekinthető.
A 168. § második alineája a belbéke egyik föltételét és garantiáját képezi, polgárok békés együttlétének, nyugalmának garantiáját fokozza és a társadalom alapintézményeit oltalmazza, - „megtámadja.” Ez nem egyértelmü a discussióval. Birálat és vita tárgyává - a társadalmi intézmények is tehetők, s a nyugodt - habár téves birálat, a fennálló intézményekkel ellentétes eredményekre is juthat, a nélkül, hogy e miatt büntetés alá esnék. A megtámadás, szenvedélyes, lázongó, elferditett tételekből kiinduló valótlan, vagy tulzott állitásokat tartalmazó kifakadásokat jelent. Harczot, ostromot a társadalmi intézmények: a tulajdon, s a házasság ellen, nem türhet el állam. Nem szabad - s a jog és a béke érdekében nem is lehet megengednie: hogy a vagyontalanok könynyühivősége és elfogultsága: rohamra szólittassék a vagyonosok ellen az által, hogy a tulajdon: rablásnak, s következőleg annak elfoglalásá: mindenki jogának tüntettessék fel, mely jognak érvényesitését nem az igazság: hanem az azzal magát ellentétben helyező gazdagoknak erőszakon alapuló szervezete és hatalma akadályozzák. A „megtámadás”, mely szót a törvényjavaslat használ: ellentéte a birálatnak, és a vitának. Ez utóbbi a nyugodt meggyőződésre: az előbbi a szenvedély felköltésére számit. A helytelen birálat és vita csak lassan hathat, és ezért ellensulyozható a szellem fegyvereivel: a támadás ellenben rögtön hat, ingerültséget, szenvedélyt, gyülöletet ébreszt, de azonfelül eszközeinél és methodusánál fogva is vagy kizárja vagy nagyon megneheziti a helyesebb nézetek terjesztésére irányzott szellemi hatást. A megtámadás ellen a törvény oltalmazza a társadalmat: a discussio ellenében a társadalmi intézmények igazságos és szükséges voltában rejlő erő szolgálhat oltalmul.
Egy évig terjedhető fogsággal és 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntettetik, a ki oly cselekményt, melyre a törvény büntetést állapit meg, nyilvánosan helyesnek nyilvánit; vagy a ki valamely büntetendő cselekmény elkövetőjét, ennek elkövetése végett nyilvánosan megdicsér vagy kitüntet.
Azon cselekmények apologizálása, melyeket büntetendőnek nyilvánit a törvény, vagy ily cselekmények elkövetése miatti ovatiók: principiumában támadják meg a jogrendet, fölülemelik az egyén véleményét a társadalom megállapitásai fölé, gyülöltesnek, helytelennek, igazságtalannak nyilvánitván a társadalom törvényeit. Azon okok, melyek indokolják a törvényszegésre való nyilvános felhivásnak megbüntetését: igazolják egyszersmind a törvényszegés miatti dicsőités eltiltását is. De ezenfelül is veszélyes az oly dicsőitések, azon vonzerőnél fogva, melylyel bizonyos viszonyok közt, a gyöngébb lelkületüekre hathatnak, s a hiuságot hasonló tüntetések megérdemlésére lángolni képesek.
Egy évtől 5 évig terjedhető államfogházzal büntetendő az, a ki a 167. §-ban meghatározott módon a király személyének sérthetlenségét, a trónöröklési rendet, az alkotmányt, a monarchia másik államával fennálló kapcsolat, a királynak, az országgyülésnek, vagy a közösügyek tárgyalására hivatott bizottságnak törvényes jogát, vagy pedig a törvények köztelező erejét megtámadja; ugy szintén az is, a ki a magyar állam lakosait, vagy azok egy részét, az alkotmány, vagy pedig a magyar államhoz tartozó országok közt fennálló kapcsolat iránti gyülöletre izgatja.
A király személyének sérthetetlensége s a trónöröklési rend: mindenik alkotmányos országban az alkotmánynak képezi főágazatát, illetőleg azon jogok egyikét, melyekkel a király és a dynastia, az alkotmánynál fogva biznak. E jogot - valamint az alkotmányt magát, nem engedheti „megtámadtatni” az állam; ezeknek tul kell helyezve lenniök a szenvedélyek és ingerek, tömkelegén, Angliában a király jogait még a közönséges társalgásban sem szabad discussio tárgyává tenni s a ki ezt teszi, „misprision” büntettét követi el, és fogsággal, valamint pénzbüntetéssel büntettetik; a ki pedig premeditatióból teszi vita tárgyává és megtagadja a király jogát: életfogytig tartó fogsággal és jószágvesztéssel büntettetik. Ugyanezen büntett, ha irás vagy nyomtatvány által követtetik el: halállal büntetendő.
Nem ugyan ugy, mint Angliában, az Anna királynő idejéből fennmaradt törvényekben: de mindenik monarchiában büntetések vannak megállapitva a fejedelem jogainak, az öröklési rendnek s az alkotmánynak oly megtámadása ellen is, mely nem erőszakkal s nem is az erőszakos megtámadásra irányzott szándékkal, hanem a szellemekre nyilvánosan gyakorlot lázitó hatás által, vagy szóval vagy nyomtatványban, irásban vagy képes ábrázolatban vitetik véghez.
A juliusi monarchia alatt, 1835-ik évi szeptember 9-kén kiadott sajtótörvény által megváltoztatott az 1819-ik évi sajtótörvény némely rendelkezése. de a későbbi törvényben is sulyos büntetések állapittatnak meg a kérdéses cselekmények elkövetői ellen. Igy a 2-ik czikkben, mely ekként szól:
„L' offense au roi commise par les mémes moyens lorsqu'elle a pour but d'exciter á la haine ou mépris de sa personne ou de son autorité constitutionelle, est un attentat á la sureté de l'État.”
Továbbá az 5-ik czikk:
„L'attaque contre le principe ou la forme du gouvernement établi par la charte de 1830., tels qu'ils sont définis par la loi du 29. nov. 1830: est un attentat á la sureté d'État lorsqu'elle a pour but d'exciter á la destruction ou au changement du gouvernement” ete.
A belga sajtótörvény is büntetés alá veti az emlitett cselekményeket s 3-ik czikke következőleg rendelkezik:
„Quiquonque aura méchamment et publiquement attaqué, soit l'autorité constitutionnelle du Roi, soit l'inviolabilité de sa personne, soit le droits constitutionels de sa dynastie, soit les droits ou l'autorité des Chambres, sera puni d'un emprisonnement de six mois á trois ans.”
Az olasz büntetőtörvénykönyv tervezetének 143-ik czikke is támogatja a mi törvényjavaslatunk kérdéses intézkedését.
”Chiunque divulga o espone al publico scritti, o disegni sotto quelunque forma, o tiene discorsi in pubbliche riunioni, col fine di rendere it popolo ostile alla costituzione politica, od alle autoritá dello stato o di eccitarlo allo sprezzo, od al malcontento contra le medesime, o all' odio contra una classe di cittadini, od alla inosservanza delle leggi, o dei provvedimenti del governo, quando il fatto non costituisca complicitá in reato piú grave, e punit con la detenzione de quattro mesi a due anni.„
Egyébiránt az első tekintetre felismerhető: hogy törvényjavaslatunk 170. §-a egyenes kiágazása a 126. és 150. §-nak; felkeresése ez utóbbi büntetteknek valódi forrásuknál; akadályozása azon szenvedélyek terjedésének, melyek fokozásából származnak a forradalmak és a lázadások. A tapasztalás tanusitja, hogy az anarchia előbb foglalja el a szellemeket, mint az utczákat. A törvénynek tehát gondoskodni kell, hogy a forradalmak készitőinek, az ország ellenségeinek a szellemekre gyakorolt gonosz hatása megakadályoztassék. Fölösleges itt arról szólani: hogy a sajtó által okozott vagy okozható bajnak a leghatályosabb óv- és ellenszere: a sajtó. Nem áll ez átalában már azért sem: mert, mint egy helyen már kiemeltetett - a gonosz sajtó a szenvedélyekre appellál s azokat költi fel. Az nem kiván hosszu bizonyitást: hogy a rajongó szenvedély közepette, a nyugodt észnek érvei - legalább egyenlőre - elvesztik hatalmukat. De ezenfölül bizonyos az is: hogy a mérsékelt, az állami és társadalmi rend alaptételeit hirdető s a forradalmárok tanait ostromló sajtó, csak igen ritkán s igen nehezen jut el azon rétegekig - a melyekben a fanaticusok s ambitiosusok, vagy a kül ellenség titkos zsoldosai, a szellemi pusztitások véghezviszik. A törvény kikerülhetlen feladata: a féktelen rombolók erélyes megbüntetése által, féken tartani s visszaszoritani az anarchia acitóját.
„a törvények kötelező erejét megtámadja.” A 167. §-nak azon intézkedése után, mely büntett vagy vétség elkövetésére irányzott felhivás büntetéséről rendelkezik; továbbá a 168. § után - melynek tárgyát a törvény iránti engedetlenségre irányzott felhivás képezi, kérdés tárgya lehet: vajjon mi értetik - megkülönböztetve a két előbbi szakaszban kifejezettől - a törvények kötelező erejének megtámadása alatt? Ez nem felhivás egy határozott büntettre, nem felhivás csupán a törvény iránti engedelmesség megtámadására: hanem megtámadása a törvényhozás törvényhozói jogának, oly elv alapján, mely az állitónak nézete szerint a törvényhozó hatalmat, vagy egyátalán, vagy egy bizonyos létező törvény meghozatalára jogositlannak állitja.
Magyarországnak az alkotmány helyreállitása óta többször kelle küzdenie azok ellen, a kik valamely törvény kötelező erejét megtagadták. Ez volt az eset, midőn az Erdélylyel kötött unio törvényessége megtagadtatott; vagy is: az uniót kimondott törvény kötelező ereje megtámadtatott. Ugyanezen eset állt elő a végvidék visszacsatolásánál is. Az ily támadás az állam souverainitása elleni merénylet; „une attaque contre le principe de la souverainité national, un acte de mauvais citogen, qui merite une repression sévére.„
A „közrend” elleni erőszak esetei nem merittettek ki az eddigi fejezetekben körülirt cselekmények által. Azon kivül, melyekről a törvényjavaslat már intézkedett: van még több büntetendő cselekmény, melyeknek objectumát a közrend képezi.
Vannak ugyan az eddig megjelölt, valamint a VII. fejezetben fölvett delictumokon kivül is még büntettek és vétségek, melyek által szintén a közrend támadtatik meg; sőt olyanok is, melyek még abban is megegyeznek a fentebb megjelöltekkel, hogy véghezvitelük formáját az erőszak képezi - mint például a személyes szabadság, és a házjog megsértése. (186., 187., 192. §) sőt tágabb értelemben számos más cselekmények is sorozhatók az e nemü büntettek és vétségek közé. Mindazonáltal ugy a IX. és X. fejezetben körülirt, valamint a többi - habár rokontermészetü cselekményeknek specificus jellemvonása szükségessé vagy legalább indokolttá teszi, hogy azok a szorosan vett közrend elleni erőszakoskodás eseteitől megkülönböztetve, külön objectumaik szerint osztályoztassanak.
Annak igazolására, hogy a IV. és a VII. fejezetben meghatározott büntetendő cselekmények helyesen vétettek a „közrend” ellen intézett merényleteknek: elég, ha e két fejezetbe foglalt delictumok egymással összehasonlittatnak.
A 151. § azon esetet tartja szem előtt: midőn a csoport, egy vagy több osztály erőszakos megtámadása végett alakul, s a közrendet ez által veszélyezteti. Ámde a közrend veszélyeztetik akkor is: ha a csoport - egy magánosnak megtámadása végett alakul, s ha ez - a csoport, vagy annak egy vagy több tagja által tettleg megtámadtatik. Ha például a falubeli néptömeg valamelyik lakostársának a faluból való kiüzését akarja erőszakkal keresztülvinni, s ha ez czélból betörvén az illetőnek lakásba, butorait, ingóságait kihurczolja s a faluból kiviszi, vagy ha magát az üldözöttet, s ennek családját kocsira téve, ezeket akaratjok ellenére a falu határából kiviszi: senki sem kétkedhetik, hogy ezzel a közrend támadtatik meg, ámbár a cselekmény - a IV. fejezetben felsoroltaknak a törvényjavaslatban meghatározott tényálladékával nem azonos. A most körülirt cselekmény tehát - közelebbről támadván meg a közrendet, de még nem lévén az eddigi fejezetekben meghatározott büntettek fogalma alatt subsummálva: intézkedésekre volt szükség, melyek a közrendnek ezen megzavarására is kiterjedjenek. A példában felhozott cselekmény azonos a VII. fejezet 171. §-ában körülirt cselekménynyel; és ha más körülmény nem forog fenn, mely a tettet sulyosabban büntetendővé teszi: az idézett szakasz szerint „a magános elleni erőszak” büntettét fogja képezni, s az ezen - esetleg a 172. §-ban megállapitott - büntetéssel lesz büntetendő.
Ugyanezen szempont alá esik a 173. §-ban körülirt cselekmény is. Ezen szakasznál nem az érdek, sőt még a közgazdászat átalános érdeke sem volt az elhatározó. Ha akár az ipar, akár az iparos, akár a szerződések, illetőleg az elvállalt kötelezettségek teljesitésének erélyesebb biztositására tekintetett volna az intézkedés vezérszempontjának: a 173. § nem foglaltathatott volna be a VII. fejezetbe, sőt maga az intézkedés is vagy mást tartalmazott - vagy mint criminalisticai szempont alá nem tartozó - a törvényjavaslatból kihagyatott volna. A 173. § teljesen érintetlenül hagyja a munkások, valamint a munkaadók szabad jogkörét, s nem terjeszti ki a büntetendő hatalmat odáig, a hol általa a szabad egyezség, vagy a szabad egyesülés joga törpittetnék el. Ellenben, ha a munkások erőszakoskodó csoportja, akár valamely munkást a miatt bántalmaz, mert ez nem akar velük a munkaadó elleni szövetségbe lépni; vagy pedig erőszakot használ a munkaadó ellen, a miatt, mert ez nem hajlandó akaratát és cselekvését a munkások követelésének alárendelni: ez esetben már nem a szabad egyezés vagy az érdekek jogos megóvása czéljából alakult egyesülés: hanem épen annak ellenkezője - mások szabadságának erőszakos megtámadása forog fenn, s minthogy a megtámadás nem egy vagy két személy, hanem egy tömeg által követtetik el: ezen utóbbi elem, a közrend elleni merényletté minősiti az erőszakot.
Érintetlenül hagyhatjuk a kérdést: vajjon a „közbéke„0 vagy pedig a „közrend” tekintessék-e támadás objectumának. A német tudósok egy részénél e kérdés bizonyos históriai becscsel inkább mint fontossággal bir. A „Hausfriedenbruch”, a „Landfriedenbruch”, a „Landzang”, a „Nöthigung” régi német források alapján - a közrend megtámadásával szemközt - egy más - átalános alapfogalomra vezettetnek vissza, a miből a doctrina, a cselekményeknek - a „béke” elleni irányzata szerinti csoportositását vonja le. Reánk nézve e kérdés nem bir jelentőséggel. Az egyedüli ok, mely a németeket az érintett sistematizálásnál és osztályozásnál vezeti: az idők lefolyása alatt elmodosódott german történelmi iránynak és eszmének helyreállitása; ez pedig mi reánk nem lehet irányadó, sőt annál inkább is mellőzhető, mert ez nálunk sem dogmaticai, sem históriai értékekkel nem bir, s mert maga az eszme, legmelegebb pártolóinál sem nyert még oly megállapodást - hogy mint átalános osztályozási szempont, biztos és átható alapot képezhetne. Maga Schütze is azt mondja:
„Mit vollem Recht hat unser Str. Gb. cinen verwandelten Überrest des alten Landfriedenbruchs den Delicten wieder die öffentliche Ordnung unterstellt.”
Ha valamely csoport azon czélból, hogy személyeken vagy dolgokon erőszakot kövessen el, valakinek lakába, üzleti helyiségében vagy bekeritett birtokába betör, a csoportnak mindenik tagja, a magánosok elleni erőszak büntette miatt 2 évig terjedhető börtönnel büntetendő.
A javaslat a magánosok elleni erőszak büntettéhez mellőzhetlen föltételül köti: hogy a csoport, azon czélból tört légyen be valakinek lakába, üzleti helyiségébe vagy bekeritett birtokába, hogy személyesen vagy dolgokon erőszakot kövessen el; - azt azonban nem állapitja meg a büntett ismérveül: hogy már a „csoportulás” is ezen erőszakoskodási szándékkal történjék, valamint nem látta szükségesnek azt sem, hogy a „betöréshez” - mint ezt a legtöbb büntetőtörvénykönyvben látjuk - a „jogtalan” jelző csatoltassék. Ennek oka az: mert már a betörés, jogi terminologiánkban olyan fogalmat fejez ki, mely a jogtalanságot is magában foglalja.
A § szerint - az erőszakoskodási czélzat nem csak személyekre, de dolgokra is irányulhat.
Az elmélet terén ugyan vita tárgya: vajjon „dolgok” lehetnek-e egyátalában erőszak tárgyai? Némelyek tagadják, mások állitják, egy harmadik nézet pedig azt tartja, hogy a kérdés absolut határozottsággal nem dönthető el.
Tény az, hogy a törvényhozások legujabban is elfogadják a dolgokat, mint az erőszak lehető tárgyait. Igy p. o. a szász rev. bünt. tk. 151., a német birod. bünt. tk. 124. s az osztrák bünt. tk. jav. 145. §. Ide sorolhatók a franczia, olasz és belga btk. könyvek, valamint az olasz törvényjavaslat is.
A jelen javaslat ezen álláspontot foglalta el, s ezt - elméletileg is - azért tartja helyesnek, mert azok, a kik a fölvetett kérdésre „nemmel” felelnek, a psyhicai hatályu erőszaknak egyedül azon nemét tartják szem előtt, melyet a legujabb doctrina a „kényszer” megnevezéssel különböztet meg a physicai hatást föltételező erőszaktól, s mely előbbi, az akaratszabadság elleni cselekvényt állapitja meg. Ez értelemben természetes, hogy dolgokon nem lehet erőszakot - helyesebben kényszert - elkövetni. Itt azonban nem erről van szó. A 171. § esetében nem csupán a „szabad akarat” képezi a cselekmény tárgyát, illetőleg nem a szabad akarat korlátozása képezi az erőszak egyedüli czélját, hanem egyszersmind tárgy is: a személy vagy dolog. Ime egy példa. Egy csoport kézmives betör X. gyáros bekeritett udvarába azon czélból, hogy a házon lévő czégtáblát erőszakkal eltávolitsa. Ezt kétségtelenül „erőszak”. Az, a mit a csoport elkövetni szándékozott: oly nyilvánulása az ellenséges erőnek, mely a „dolog” megtámadása által hajtatik végre.
Ezen példa maga is eléggé igazolja a kifejezés használatát.
Ha pedig valamely csoport, nyilt helyen, akár személyesen, akár dolgokon követ el erőszakot: mindenik tagja 3 évig terjedhető börtönnel büntetendő.
A jelen §-ban meghatározott cselekmény szintén, „magánosok elleni erőszak„; bár a tényálladék tekintetében jelentékeny különbség van ezen és a 171. § esete között. Mig ugyanis a 171. §-ban „lak-, üzlethelyiség, vagy bekeritett birtok” a cselekmény szinhelye: a 172. §-ban „nyilt hely'-ről van szó; s mig ott az erőszakoskodás csak „czélban levőnek” vétetik: itt már a tettleges erőszak és annak valószágos elkövetése föltételeztetik. Megegyez azonban mindkét § abban: hogy ugy itt, mint ott, az erőszak személyekre vagy dolgokra egyaránt vonatkozik.
A „nyilt hely” kifejezés öntudatosan választatott, a legtöbb törvénykönyvekben használt „nyilvános” helyett és pedig azért, mert a „nyilvánosság” nem lévén absolut határozottsággal körülirható: a gyakorlati életben, a jelen esetnél, igen eltérő, majd szükebb, majd tágabb - és néha tán a szőnyegen lévő § czélzatával épen ellenkező - alkalmazást nyerhetne, a mennyiben oly helyekre is kiterjesztethetnék, a melyek - mint pl. a társas vagy üzleti összejövetelekre szánt helyek - a jelen § értelmében magánhelyeknek tekintendők.
A „nyilt hely” értelme a legelhagyatottabb mezei utra, mint a főváros legforgalmasabb terére egyaránt illik, azonban kizár minde - csak átvitt értelemben „nyilt”-nak nevezhető - u. n. nyilvános helyet. Az eszme tehát világossabban van kifejezve a törvényjavaslatban használt szó által, mintha e helyett: a „nyilvános” szó használtatott volna.
Némely bünt. törvénykönyvekben, a szóban levő cselekmény tényálladákához az is megkivántatik: hogy az erőszak egyesült erővel követtetett légyen el; mindazon által a büntethetőség tekintetében mégis a részesek között a szerint, a mint csak a csoportulásban, vagy egyszersmind a tettleges erőszakoskodásban is részt vettek, valamint a vezetőkre nézve különbség tétetik. A javaslatban ezen mozzanatok kifejezést nem nyertek. Mert az „egyesült erő,” a jelen esetben okszerüleg ugy sem jelenthetne egyebet, mint azon föltételt, hogy a csoportulók együttes jelenlétében, s - hogy ugy mondjuk - fedezete alatt végrehajtott cselekmény a csoport valamennyi tagjainak szándékával s legalább hallgatólagos beleegyezésével találkozzék. - E föltétel azonban már benfoglaltatik a „csoport” és „szándékosság” fogalmaiban, - melyek a szóban levő büntetthez félreismerhetlenül megkivántatnak. Az ismétlés tehát fölösleges; sőt a gyakorlati életben könnyen oly értelmezésre adhatna alkalmat, mintha a csoport minden egyes tagjának, a szóban levő büntett ismérvét képező főcselekmény végrehajtásában is, physikai ereje bizonyos hányadával, quantitativ részt kellene vennie; a mi pedig nem kivántatik.
Hogy a „vezetők” és egyéb „részesek” között különbség és külön-külön büntetési tételek nem állittattak fel: azon okból történt, mert a javaslat általános részében, a „részességről” s illetőleg a „beszámitást kizáró és enyhitő körülményekről” szóló fejezetekben, kellő támpontot talál a birói cognito arra, hogy concret esetben a személyes bünösség kérdését elemeire oszsza fel s a csoport némely tagjaira részességök fokához képest enyhébb, másokra a 172. §-ban megállapitott maximumig sulyosabb, sőt a mennyiben némelyek irányában bünhalmazat forogna fenn: az erről szóló határozmányok értelmében, még sulyosabb büntetést szabjon.
A magánosok elleni erőszak vétségét követi el és 6 hónapig terjedhető fogházzal büntetendő, a ki a munkabér felemelése vagy leszállitása végett valamely munkás, vagy munkaadó ellen erőszakot követ el, azt szóval vagy tettel bántalmazza, vagy erőszakkal fenyegeti.
Ugyanezen büntetés alá esnek azok is, a kik gyárak, műhelyek, vagy azon helyiségek előtt, a hol munkások dolgoznak, vagy a munkaadó, vagy munkavezető lakása, illetőleg tartózkodási helye előtt összecsoportulnak a végett, hogy a munka megkezdését vagy folytatását megakadályozzák, vagy pedig a munkásokat a munka elhagyására birják.
A munkások és munkadók szövetségére nézve s az ugynevezett „munkás-kérdés” mikénti megoldására nézve különböző vélemények lehetnek és vannak. Különböznek a nézetek - sőt a törvényhozások is: az ilynemü szövetségek büntető jellegének megitélésében és ebből kifolyólag: a büntethetőség ismérvének megállapitásában. De abban - a számbavehető véleményárnyalatok, még a szélsők is találkoznak: hogy a munkás- és munkaadóosztálynak épen ugy, mint a társadalom bármely más osztályának, csak jogos és törvényes eszközökkel szabad helyzetük javasitására törekedni. Rendeztessék tehát a két osztály viszonya bármikép, a társulási-, ipar-, kereskedelmi- s polgári magánjog, illetőleg törvényhozás terén: az kétségtelen marad, hogy a munkabér fölemelésének, vagy leszállitásának kierőszakolása, jogállamban ép oly erélyesen reprimálandó, mint a polgárok személye s vagyona elleni bármely más erőszak. S ez a büntetőtörvényhozás feladata.
Eltérés e tekintetben az egyes államok törvényhozásai között csak annyiban mutatkozik, a mennyiben némelyek a munkások és munkaadók egymás irányábani erőszakoskodásait, mint „sui generis delictum”-okat vonják intézkedéseik körébe; mig mások a gyakorlati alkalmazásra bizzák, hogy az e nemü cselekmények az erőszakról szóló egyéb szabványok szerint biráltassanak el.
Javaslatunk, mennyire csak lehetséges, mindenütt kerülvén a generalisálást: ezen cselekmények is, saját objectuma szerint, a megfelelő osztályban, de külön szakaszban határozta meg. A javaslat nem csak elismeri, hanem a büntethetőség határának szabatos megjelölése által, világosan kifejezi: hogy a munkaerő mindeniknek oly tulajdona, melyet a polgári törvény korlátai között, legjobb meggyőződése és elhatározása szerint szabadon értékesithet.
A javaslat nem kivánja a munkás rovására, szabadalomban részesiteni, a munkaadót, s ennek az olcsó munkát mintegy törvényileg biztositani; hanem egyelően védi, esetleg sujtja mindkettőt.
„A magánosok elleni erőszak vétségét követi el - mondja a javaslat - és 6 hónapig terjedő fogházzal büntetendő, a ki a munkabér felemelése vagy leszállitása végett, valamely munkás vagy munkaadó ellen erőszakot követ el.” stb. Ez világos; és kétségtelenül kifejezi, hogy nem az büntettetik, a ki munkakötelezettségének nem tesz eleget, a ki a mühelyt elhagyja, vagy a ki munkatársait a munka elhagyására, a munkaadónak ez által okozandó megkárositására buzditja; ezek jogellenes cselekmények ugyan, de nem esnek a büntető-törvény körébe. A javaslat csupán az erőszakot s a fenyegetést tekinti a büntetendő cselekmény constitutiv elemének, s ez által a tulajdonképeni büntetőjog területén marad.
Elfogadja a javaslat azt is, hogy a munkás-osztály, mint bármely más osztálya a társadalomnak, saját helyzetének jogos és törvényes eszközök általi javitására, az e tekintetben fennálló törvények értelmében, szabadon egyesülhet, s az iránt, hogy mit tart czélra vezetőnek, nyilvánosan értekezhet. Midőn a 173. § második alineájában az mondatik „... büntetés alá esnek azok is, a kik gyárak, mühelyek, vagy azon helyiségek előtt, a hol munkások dolgoznak, vagy a munkaadó, vagy munkavezető lakása, illetőleg tartózkodási helye előtt öszecsoportosulnak ... stb.”, - ezzel nem az egyesülési, illetőleg gyülekezési szabadságot szándékozik korlátozni; hanem mint a szövegben használt „csoportulás”, s megakadályozási és reábirási czélzat kifejezései mutatják, czélja csak az: hogy a munkaadók, illetőleg munkavezetők személyét s akaratszabadságát, az elégületlen vagy felizgatott tömegek jogtalan erőszakoskodásától s insultatiojától - és egyuttal a közrendet s biztonságot a zavargásoktól megóvja.
A belga Code pénal második könyvének II. czime „Az alkotmány által biztositott jogokat megsértő büntettekről és vétségekről” szól, és három fejezetre oszlik. Az I. fejezet intézkedik: „A politikai jogok gyakorlatára vonatkozó vétségekről.” A II. fejezet: „A vallás szabad gyakorlata elleni vétségekről;” a III. fejezetnek tárgyát: az „alkotmány által biztositott jogoknak közhivatalnokok általi megsértése” képezi. Az I. fejezetet részletezve: ebben tartalmaztatnak a politikai jogok gyakorlatának akadályozása által elkövetett delictumok és a választásoknál előforduló visszaélések; a II. fejezetben találjuk azon cselekményeket, melyekről a mi javaslatunk IX. fejezete intézkedik; a III. fejezet átfoglalja: a személyes szabadságnak, a házi jognak, és a levél- vagy távirat-titoknak közhivatalnok általi megsértését.
Az olasz büntetőtörvénykönyv tervezete, külön czim alatt intézkedik. „A vallás, s a vallás szabad gyakorlata elleni büntetendő cselekményekről;” de ezen czim után külön czimbe foglalja. „A politikai jogok gyakorlata elleni büntetendő cselekményekről szóló intézkedéseket.” Ezen utóbbi czimnek I. fejezete szól „a személyes szabadság elleni reatumokról;” II. fejezet „a házjog megsértéséről;” III. fejezet pedig: „a választási jog s minden más politikai jog elleni reatumokról.”
A most körvonalazott felosztás, mind Belgiumban, mint pedig Olaszországban egy rendszer, egy uralkodó gondolat kifejezése. Mindkét felosztásban, praegnans kifejezésre jut az alkotmányosság szelleme. Az érintett cselekményeknek a többi, habár a véghezvitel módjára nézve azonos delictumoktól való elkülönitése, s mint saját nemü, egy közös szempont által összefoglalt jogsértéseknek egybehozása által: az alkotmány által biztositott jogok elleni merényletek nyilvánitatik midazon cselekmény, melylyel a személyes szabadság közhivatalnok által megtámadtatik, vagy a vallás szabad gyakorlata, vagy pedig a választási jog megsértetik.
E cselekmények különböznek ugyan egymástól, s közvetlen objectumuk is változik: de a belga törvényhozás felismerte ezek egységes jellemét abban: hogy mindegyik által maga az alkotmány sértetik meg, s ennélfogva a tettnek valódi objectumát az állam alkotmánya képezi. Ezen felfogás szükséges folyománya: hogy a megjelölt cselekmények az állam belbiztonsága elleni büntettek után, s a „delicta publica” osztályába vétettek fel.
Ugyanez áll az olasz javaslatra nézve is, mely közt a belga törvénykönyv közt, e tekintetben lényeges különbség nem mutatkozik. Azon különbség, hogy a vallás és annak szabad gyakorlata elleni cselekmények az olasz javaslatban külön czimet képeznek, mig a belga btk. ezeket az „alkotmány által biztositott jogok elleni delictumok” czime alatt, de külön fejezetben sorolja fel, és rendeli büntettetni: lényegesnek nem tekinthető.
A német btk. szintén az állam elleni büntettek után a V. Fejezetben intézkedik „Az állampolgári jogok gyakorlatára vonatkozó büntettekről és vétségekről” - Verbrechen und Vergehen in Beziehung auf die Ausübung staatsbürgerlicher Rechte, - s ezen fejezet alatt - melynek megjelölése ellen egyébiránt, tüzetesség szempontjából többek által emeltetett kifogás - tárgyaltatnak, „a törvényhozó testületek elleni merényletek, valamint a választási jog gyakorlata körül előfordulható büntettek és vétségek. De a fejezet terjedelme részint tágabb, részint pedig szükebb, mint a belga tk. vagy olasz javaslat ide vonatkozó fejezetei.
Nem mintha Németországban büntetlenül hagyatnék a vallás szabad gyakorlata elleni tettleges támadás; vagy a személyes szabadságnak közhivatalnok által elkövetett megsértése; vagy pedig a levél-titok, illetőleg a távsürgöny-titok megsértése. E cselekmények a német birodalomban épen oly kevéssé hagyatnak büntetlenül, mint Belgiumban és Olaszországban. De a hely, a hol ezekről a büntetőtörvény intézkedik, nem fejezi ki a megsértett jogoknak, eminenter alkotmányos jellegét, s nem fejezi ki, hogy a kérdéses merényletek által, első rendben az alkotmányosságnak lényeges garantiái támadtatnak meg.
Igaz ugyan, hogy Belgiumban épen ugy mint Olaszországban, az alkotmány-charta képezi az emlitett czimek és fejezetek hátterét, s a jogok, melyek megsértését a büntetőtörvénykönyv, illetőleg a javaslat emlietett fejezetei átfoglalják: az alkotmány-okiratba vannak felvéve. Igy a személyes szabadság, a házjog, a vallásszabadság s a levéltitok biztositása: a belga alkotmány 7., 10, 14. és 22. czikkeibe vétetett fel, mi által e jogok az alkotmányozó hatalomnak, magában az alkotmányban letett nyilatkozata által mondattak ki alkotmányos jogoknak. Mindazonáltal alig tévedünk azon föltevésben, hogy e jogok megsértését még sem azért nevezi a büntetőtörvénykönyv az alkotmányos jogok elleni büntettnek, mert azok az alkotmányokiratban vannak biztositva: hanem ellenkezőleg, azért vétettek fel e jogok az alkotmány-okiratba: mert már magukban is, és természetüknél fogva lényeges föltételét, és szükségszerü követelményét képezik magának az alkotmányosságnak - az alkotmány eszméjének és szellemének. E jogok valódi természetük s a bennük rejlő tulajdonságuk szerint: alkotmányos jogok; következőleg, ezek bármelyikének megtámadása alkotmánysértést képez akkor is, ha nem külön chartában soroltatnak elő.
Ez utóbbi nézet volt irányadó a mi javaslatunk beosztási rendszerének meghatározásánál; és mert ezer éves alkotmányos életünk, az alkotmány szükséges föltételei iránti érzéket hazánk mindenik polgárában a lehető legerősebben kifejtette, és mert ugy az arany-bulla, mint a H. k. I. r. IX. czime: alkotmánytörvényeknek tekintendők; azért fogadtatott el a javaslatban a kérdéses cselekményekre nézve azon rendszer, mely a belga büntetőtörvénykönyvben és az olasz javaslatban keresztülvitetett.
Törvényjavaslatunknak ide vonatkozó mindhárom fejezete - a VIII. IX. és X. - a mi felfogásunk szerint is: az alkotmmányosságból származó jogok megtámadásának büntetéséről rendelkezik: ugy hogy mindhárom fejezet nálunk is - nem ugyan a charta, hanem az ennél erősebb - sok százados alkotmányos életünkből származó sarkjogaink folytán, egybefoglalható lehetne azon közös általános felirat alatt, melyet a belga btk. II. czime visel.
A mi a választási jog gyakorlata elleni büntetteket és vétségeket illeti: ezek megbüntetésének szükségességéről fölösleges szólni. Az 1874:XXXIII. tc. VI. Fejezete: e régen érzett szükségesnek nem csak gyakolati elismerése, hanem egyszersmind - a mennyire általános büntetőtörvénykönyv nélkül lehetséges - egyszersmind az ide vonatkozó törvények addigi hiányának helyes orvoslása is.
A jelen törvényjavaslat VIII. fejezete mindazonáltal egyrészről tágabb terjedelmü, másrészről pedig szükebb, mint az idézett törvénycikk VI. fejezete. Tágabb annyiban, a mennyiben nem szoritkozik csupán az országgyülési képviselőválasztásoknál és ezek alkalmából elkövetett büntettekre és vétségekre; hanem ugy ezek, valamint a törvényhatósági vagy községi tisztviselők, illetőleg előljárók választása, továbbá a törvényhatóság vagy községi képviselőtestület megválasztása, illetőleg összeállitása körül elkövetett büntettekre és vétségekre is kiterjed.
Szükebb azonban a törvényjavaslat VIII. fejezete annyiban, a mennyiben csak is - a szorosabb értelemben vett választási visszaélésekkel foglalkozik, és mellőzi azokat, a melyek ép ugy, vagy még gyakrabban követtetnek el más időben, mint a választások alkalmával. Igy például az 1874:XXXVIII. tc. 91. §-ban emlitett cselekmények - nem tekinthetők választási büntetteknek és vétségeknek, habár a választások alkalmával is elkövethetők; mert más időben, és más alkalmakkor is igen gyakran elkövettetnek, és büntettet, illetőleg vétséget képeznek akkor is, ha nem a választásra vonatkozólag, s nem a választások körül működő tisztviselők, illetőleg közegek ellen, hanem bármikor és egyátalán bármely közhivatali cselekményben eljáró tisztviselő vagy hatósági közeg ellen merényletnek; sőt akkor is, ha nem a közhivatalos cselekmény teljesitése alkalmával, hanem e miatt vitetnek véghez.
Szükebb a törvényjavaslat a létező törvénynél annálfogva is: mert nem vétettek fel a kihágások, sem a fegyelmi eljárás tárgyait képező cselekmények, vagy mulasztások.
Mindez indokát találja abban: hogy egy átalános rendszeres törvénykönyv szükségszerüleg más felosztási elvet követ, mint egy különös törvény: s hogy ez intézkedések csoportositása, valamint az egyes rendelkezések felosztása, sőt tartalma is: más - átalános szempontok követelményeinek van alárendelve.
A kiemelt rendszer folytán ki kelle ezen fejezetből hagyni: a nyilvános közzétételek és felhivások által véghezvitt azon delictumok eseteit is, melyek az 1874:XXXVIII. tc., 98. és 99. §-ban foglaltatnak: minthogy ezek sem választási büntettek vagy vétségek.
Ha tehát a jelen törvényjavaslat ezen fejezete - ugy válnék törvénynyé, a mint az szövégezve van: ez esetben hatályból kihelyeztetnének az 1874:XXXVIII. tc. 91., 94., 95., 96., 97., 98., 99., 100., 101., 102. §; mig a 105. és 106. § csak annyiban maradnának hatályban, a mennyire kihágásokra vagy fegyelmi eljárásra vonatkoznak.
A 103. és 104. §-ban megjelölt kihágásokra nézve - a rendőri kihágásokról szóló átalános törvényjavaslat tartalmazza a fentartási záradékot.
Kérdés tárgya lehet: hogy a 175., 176. és 177. § miért vétettek be a jelen fejezetbe: holott az ezekben megjelölt cselekmények tényálladéka közhatósági közeg által elkövetett, vagy substantiális, vagy alaki hamisitást képez, s ez sem választási büntett.
Czélszerünek látszott e szabályoknak bevétele a választási körüli, büntetendő visszaélések eseteit magában foglaló fejezetbe azért: mert azon jog természete, melynek megsértésére a 175., 176. és 177. §-ban körülirt hamisitás irányozva van, lényegesen különbözik attól, mely a XXII. fejezetnek objectumát képezi. De más szempontból is fontos tekintetek ajánlották ezen összefoglalást; mert tagadhatlan ugyan, hogy például a 175. §-ban meghatározott cselekmény nem más, mint közokiratnak substantialis hamisitása; de tekintve a visszaélés orvosolhatásának könnyüségét, s különösen azt, hogy ha ezen cselekmény nem közhivatalnok által követtetik el, a 370. §-nak alkalmazása ezen esetre igazságtalan tulszigoru lenne. Ezen okból igen is czélszerü volt, a felsum ezen esetét kihelyezni az okiratok hamisitásáról szóló fejezetből. De ha a 175., 1765. §-ban körülirt cselekmények nem foglaltatnának a IX. fejezetben: ez esetben a XXXII-ik Fejezetben kellene róluk külön intézkedni, a mi azon nehézséggel járna, hogy e fejezetnek illető szakaszainál kivételképen egyhébb büntetési tételeket kellene megállapitani az esetre, ha az okirathamisitás választásra vonatkozólag követtetett el. Ez pedig kétségtelenül zavarólag hatna.
Annyi kétségtelen, hogy a 175., 176. §-ban körülirt cselekmények által, a választási jog sértetik meg; azon körülmény tehát, hogy e megsértésnek módja, eszköze: okirathamisitás, s hogy erről külön fejezet rendelkezik, a fentebbi szempontok mellett gyöngébbnek tartatott.
Azok, a kik valamely választót erőszak vagy erőszakkal való fenyegetés által választási jogának gyakorlatában megakadályoznak, történjék az akár országgyülési képviselő, akár törvényhatósági, községi tisztviselő, vagy előljáró választására nézve a választói jog megsértésének vétségét követik el, és 6 hónapig terjedhető fogházzal, valamint egyenként 200 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendők.
”erőszak vagy erőszakkal való fenyegetés által... megakadályoznak.” Tehát a kik más módon akadályoznak meg valakit, azok nem esnek a jelen § alá.
A német bir. bünt. tk. 107. §-a igy rendelkezik: „Wer einen Deutschen durch Gewalt oder durch Bedrohung mit einer sfrafbaren Handlung verhindert, in Ausübung seiner staatsbürlichen Rechte zu wáhlen oder zu stimmen, wird mit Gefängniss nicht unter sechs Monaten oder mit Festungshaft bis zu fünf Jahren bestraft.„
A belga bünt. tk. 137. czikke pedig, mely a Code pénal 109. czikkének csaknem szószerinti utánzata, ezt mondja: „Ceux qui, par attroupement, violences ou menaces, auront empéché un ou plusierus citoyens d'exercer leurs droits politiques, seront punis d'un emprisonnement de quinze jours á un an et d'une amende de vingt-six francs á mille francs.”
Azonban az alkalmazásban mindkét törvényre nézve csakhamar alapos kétely támadt az iránt: vajjon a „staatsbürgerliches Recht zu wählen und zu stimmen,” illetőleg a „droit politique” csak a törvényhozó testület tagjainak választására szoritkozik-e, vagy kiterjed egyéb közügyi functionariusok választására is? avagy minden olyan testület alakitására, melyeknek czélja a közérdeket előmozditani?
Javaslatunk e tekintetben nem hagy fenn kételyt, mert világosan megmondja, hjogy a 174. § csak is „országgyülési képviselő, - továbbá - törvényhatósági, községi tisztviselő vagy előljáró választására” terjed ki.
Ezen fölül a Code pénal 109-ik, valamint a belga bünt. tk. idézett 137. czikke, a megakadályozáshoz „csoportosulást” is kiván.
A javaslat szerint, egy egyén is elkövetheti a kérdéses cselekményt; mert akár egy, akár több személy akadályoztat meg valakit választói joga gyakorlatában, az eredmény ugyanaz: a választói jog - s illetőleg az alkotmány által biztositott jog, egyik mint másik esetben meg van sértve. És épen ez az, a mit a javaslat ezen intézkedése által büntetni kiván. A csoportulás sulyosbithatja a cselekményt; de a büntett lételemét és alkotó föltételét, a jelen esetben nem képezheti.
A választók összeirásával megbizott küldöttség elnöke, tagja, vagy jegyzője, a ki a választók összeirása alkalmával a jogositottnak talált választó nevét nem irja be a választók jegyzékébe, ugy szintén az, a ki azon jegyzékbe oly személy nevét irja be, a ki a küldöttség által jogositottnak nem találtatott: 2 évig terjedhető börtönnel büntetendő.
Ugyanezen büntetést éri a központi bizottság azon tagját vagy jegyzőjét is, a ki az ezen szakaszban meghatározott cselekményt a választók névjegyzékének összeállitásánál követi el (1870. XXXVIII. tc. 41. §.)
Azok után a mik fentebb elmondottak: a javaslatban hozott szakasz bővebb indokolást nem tesz szükségessé. A büntetés sokkal enyhébb, mint a 370. §-ban; de lényegesen enyhébb, mint a 367. §-ban meghatározott büntetés is. A dolog természete igazolja e lényeges különbséget.
Azon közhivatalnok, a ki az 1874. tc. 33. §-a szerint az összeiró küldöttség rendelkezésére bocsájtandó valamely okiratba hamis adatot jegyez be azon czélból, hogy ez által valaki választójogától jogtalanul megfosztassék, vagy jogtalanul választó legyen; ugy szintén azon küldöttségi tag: a ki a választásra vagy a törvényhatósági, illetőleg községi bizottság összeállitására vonatkozó, vele hivatalosan közölt valamely okiratot meghamisit, vagy elsikkaszt, megsemmisit vagy használhatlanná tesz: 2 évig terjedhető börtönnel és 2000 frtig terjedhető birsággal büntetendő.
Ugyanezen büntetés éri azon közhivatalnokot is, a ki az ezen szakaszban körülirt cselekményt, a törvényhatósági vagy községi képviselőtestület alakitására szolgáló legtöbb egyenes adót fizetők jegyzékének összeállitásánál követi el.
A büntetés ez esetben is enyhébb, mint a 367-370. §-ban meghatározott, ámbár ezen cselekmény alanya csak közhivatalnok lehet. Mindazonáltal tekintve az orvosolhatás könnyüségét s az okozott kárnak inkább idealis, mint materialis voltát: az enyhébb büntetés indokolható.
Öt évig terjedhető börtönnel büntetendő a szavazatszedő küldöttség azon tagja, a ki a 174. §-ban megjelölt választások alkalmával:
1) a választási helyisében neki hivatalnál fogva átadott szavazási jegyet elvonja, vagy meghamisitja az által, hogy arra a szavazónak beleegyezése nélkül más nevet ir, mint a mely azon az átadás alkalmával irva volt; vagy
2) a szavazásra használt golyókat vagy egyéb szavazási eszközöket kicseréli, azokból elvesz, vagy azokhoz hasonló nemüeket jogtalanul hozzátesz; vagy
3) a szavazatot más jelöltnek részére irja be, mint a kire a választó szavazott; vagy oly választónak ir be szavazatot, a ki nem szavazott; vagy pedig nem ir be szavazatot oly választónak, a ki szavazásra bocsájtatott és szavazott;
4) a ki a szavazatok lajstromát a szavazatokat tartalmazó tárgyat elvonja, vagy megsemmisiti, vagy a szavazatok összeszámitását más módon meghiusitja;
5) a ki a szavazatokat hamisan számitja össze.
Egy évig terjedhető fogházzal büntetendő az: a ki nem lévén tagja a szavazatszedő küldöttségnek, a jelen szakaszban meghatározott valamely cselekményt elkövet.
A bünvádi eljárás csak az esetben inditható meg, ha a visszaélés ellen a választás alatt vagy legfeljebb 24 órával annak befejezte után a küldöttség, vagy az ezt kiküldő hatóság előtt felszólamlás történt.
A büntett által okozott hátránynak reparabilitása: a büntetés meghatározásának egyik igazságos és szükséges elemét képezi. A jelen szakasz 1-5. pontjaiban meghatározott esetekben, a reparabilitás esélyei csekélyebbek, mint a fentebbi két szakasz esetében és azért indokolt a sulyosabb büntetési maximum. De épen ezen szempontból figyelembe veendő azt is, hogy a 175. és 176. §-ban megjelölt cselekmények, bizonyos tekintetben a választás meghamisitásának csak kisérletét képezik, mely kisérlet: magának a jogosultnak, vagy a többi választónak közönséges óvatossága mellett mindig meghiusul; mig ellenben a 177. § 1-5. pontjaiban elsősorolt üzelmek, magát a megtörtént választás eredményét hamisithatják meg.
Ellentétben az 1-5. pontok alatt meghatározottakkal, sokkal enyhébb az utolsó előtti alineában megjelölt alanyok cselekménye; mert ezek - állásuknál fogva nem lévén kötve a választás körüli hüséges eljárásra, üzelmeik által, csakis átalános kötelezettségeiket sértik meg. Leginkább az 1) és 4) pontban körülirt esetekben válhatnak bünösökké mások, mint a szavazatszedő bizottságok tagjai. Az 1) esetben, ha valamely választó - a választási helyen, vagy azon kivül egy más személynek átadja szavazati jegyét és ez azon név helyett, mely arra mint jelölté fel van irva, a választó tudta nélkül más nevet ir: vagy a választójegyet, más jelölt nevét tartalmazó jegygyel ravaszul kicseréli; a 4. pont esetében az által, ha a választási urna szándékosan feldöntetik, midőn abban a szavazatok más bennfoglaltatvák; ha a jegyzőkönyv eltépetik, használhatlanná tétetik sat.
Az 1. pont esetei is büntetendők kétségtelenül: de a cselekmény sulya, viszonyitva a szakasz első bekezdésében megjelölt alanyokhoz, a kik egyszersmind közhatósági kötelezettségüket is megsértik: sokkal enyhébb; azonfölül pedig - a választónak csekély óvatossága mellett is, a ravaszság meghiusul. A 4. pontban büntetni rendelt meghiusitás pedig: a küldöttség elnökének kötelességszerü eljárása által, a legtöbb esetben megakadályozható. Oly esetekben pedig, midőn az elnöknek a törvényen alapuló helyes intézkedései daczára is bekövetkezik a választás eredményének meghiusitása: ily esetekben nem a 177. § lesz alkalmazandó; mert ez esetben a cselekmény: a közhatósági közegek elleni erőszakká fajul s ekkor már az V. fejezet alá tartozik a büntett.
A javaslat, csak azon esetben nyilvánitja megindithatónak a bünvádi eljárást: ha a visszaélés ellen, a választás alatt vagy legfelebb 24 órával annak befejezése után, a küldöttség, vagy az ezt kiküldő hatóság előtt felszólamlás történt.
E részben, két szélsőség között a középut választatott. A franczia törvényhozás ugyanis, mely a választási jog elleni visszéléseket Európában első foglalta rendszeres törvénybe; a szavazatgyüjtök által a választásnál elkövetett visszaélések üldözhetőségét, eredetileg a tettenkapáshoz kötötte. - „Tout citoyen - mondja a Code pénal 111. czikke - qui sera surpis falsifiant...ou en soustrayant ... ou en ajoutant ... ou inserivánt ...stb. Hasonlóképen hangzik a belga büntetőtörvénykönyv idézett 138. §-a is. A belga kormány által kiküldött bizottság azt javaslá ugyan, hogy a tettenkapást kifejező szó, a törvény szövegéből hagyassék ki; azonban a törvényhozás, a képviselőház bizottságának ajánlatára, a franczia Code pénal ide vonatkozó szövegét fogadta el; nem tulajdonitván annak más értelmet, mint a mit a franczia jurisprudentia és gyakorlat megállapitott; t. i. hogy a visszaélésnek, vagy az elkövetés pillanatában, vagy legalább a választógyülekezet feloszlása előtt constatálva kell lennie.
A német és svájczi törvényhozások, a választási jog elleni büntetendő cselekmények eseteiben nem tesznek kivételt a rendes elévülési idő alól.
A jelen javaslat azon nézetből indul ki: hogy mig egyfelől tulságos megszoritás azt kivánni, hogy a visszaélés, még a választó gyülekezet feloszlása előtt „constatálva” legyen; másfelől ismét indokolatlan, sőt veszélyes tulzás, mintegy arra adni alkalmat, hogy a választási izgalom által hullámzásba hozott s nem ritkán igen sokáig háborgó szenvedélyek, még a választás után is folytathassék érdekharczuka. De nem mellőzhető figyelem nélkül azon körülmény sem: hogy a 177. §-ban megjelölt cselekmények legnagyobb része olyan, hogy azok megtörténte, a választás után néhány nappal teljes biztonsággal alig constatálható.
Megemlitendő még: hogy a szakasz 3. pontjának harmadik sorában az utolsó szó „kire” sajtóhibát képez s e helyett ezen szó „ki” használandó.
A ki másnak neve alatt szavaz, vagy jelentkezik a szavazásra: vétséget követ el és 1. hónapig terjedhető fogházzal és 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
A ki pedig azután, hogy valamely választókerületben már szavazott, egy másik választókerületben is szavaz vagy jelentkezik a szavaztásra: 3 hónapig terjedhető fogházzal és 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
Hogy a másnak neve alatti szavazás - tágabb értelemben családt foglal magában s ezért büntetendő: ez bővebb indokolást nem kiván.
A szakasz második bekezdése a 1874:XXXVIII. tc. 38. §-ának folyományát képezi. Igen is megtörténhetik, hogy valaki két helyen jegyeztetik be s az összeirás kiigazitásakor nem történvén ellene felszólalás: a jegyezékben marad. Saját maga nem köteles maga ellen reclamálni. De ha két választókerületben szavaz, vagy ha csak jelentkezik is a szavazatszedő bizottság előtt szavazás végett: ebben már „dolus” van s e cselekmény teljesen indokolja a büntetést.
Ugyanez előfordulhat a törvényhatósági ügyekben való szavazásnál is: azért a § nem szoritkozik csupán a képviselő választásokra, hanem kiterjed a 174. § mindazon eseteire, melyekben - a két helyen való szavazást, a külön törvény tiltja.
A ki a választónak, vagy ennek tudtával családja tagjának vagy hozzátartozójának (77. §) azon czélból, hogy az bizonyos jelöltre szavazzon vagy ne szavazzon, vagy hogy a szavazástól tartózkodjék, pénzt vagy más előnyt ad vagy igér: 6 hónapig terjedhető fogházzal és 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
Ugyanezen büntetéssel büntetendő azon választó is: a ki a neki, vagy tudtával családja valamelyik tagjának vagy hozzátartozójának a jelen §-ban megjelölt czélból adott pénzt vagy más előnyt elfogadja.
E § a választásoknál előfordulható megvesztegetésekről intézkedik. Az első bekezdés a megvesztegetőre szól s nem tesz különbséget, bárki legyen az; akár t. i. maga a jelölt, akár más választó, akár ezen kivül bármely más személy. De a megvesztegetésnek a választás czéljából kell történie, vagyis egyenesen a végett: hogy a választó vagy bizonyos jelöltre szavazzon, vagy hogy egy bizonyos jelöltre ne szavazzon, vagy átalában tartózkodjék a szavazástól. A második pont a megvesztegetett egyént sujtja. Ez mint a dolog természetéből következik: csakis választó lehet. A megvesztegetési eszköz lehet pénz vagy más előny, s adhatik, vagy igértethetik; és habár nem fogadtatott el: az adó vagy igéről ellen ép ugy, mint a 430-432. § eseteiben, büntetést von maga után. Eltér azonban a jelen § a 430-432. §-tól annyiban, a mennyiben az igéretnek vissza nem utasitása a választót nem teszi a megvesztegetés vétségében bünössé. Ha azonban a pénzt vagy előnyt elfogadta: ebbeli cselekménye, a 179. § büntetését akkor is maga után vonja, ha nem a szerint szavazott, a mint azt a megvesztegető tőleg kivánta; valamint akkor sem: ha a megvesztegető intentiója ellenére tartózkodott a szavazástól.
A 178. § határozott szövege kétségtelenné teszi: hogy a büntetés csupán az activ vagy passiv megvesztegetés tényétől vagy föltételezve; s nem függ attól: vajjon ez által gyakoroltatott-e befolyás a választóra, illetőleg a választás eredményére? Az tehát - hogy a megvesztegetett választó, a megvesztegetés nélkül is akként lett volna teendő, a mint a megvesztegető által óhajtatott: ez nem szünteti meg a cselekmény bünösségét. Res ipsa dolum in se habet.
Némely büntetőtörvénykönyvek - s mondhatni a legujabbak, a jelen §-ban elősorolt cselekményeket a „szavazateladás és vásárlás” fogalma alá foglalják. A belga büntetőtörvénykönyv 140. czikke igy szól: „Quiconque dans les élections aura acheté on vendu un suffrage” stb. Hogy ez alatt, ugyanazon cselekmények értetnek, melyeket mi „megvesztegetés”-nek nevezünk; ez kétségtelen. A kormány javalatának erre vonatkozó indokaiban ugyanis az mondatik: „il n'est pas pécessaire, que le prix du suffrage soit une somme d'argent:... ainsi une place, une faveur promise pourrait étre considerée comme le prix du vote; la condition du délit est, que l'électeur est trafié de son droit de suffrage.” - Hasonló a német bir. büntetőtörvénykönyv 109. § „Wer ... eine Wahlstimme kauft oder verkauft ... stb.
A mi javaslatunk tehát már a szövegben kifejezi azt: a mit a belgiumi és a német büntetőtörvénykönyv alkalmazói, csak más elemeknek - nevezetesen az indokoknak számbavétele után állapithatnak meg. De egyébként sem tartottuk helyesnek „az adás-vevés” eszméjét átvinni a választási megvesztegetésekre. Az „adás-vevésnek” nem csak a polgári jog, de a közélet is oly specialis értelmet állapitott meg, mely alá a választási - illetőleg szavazati jog körüli „üzérkedés„-nek (mint ezt a belga büntetőtörvénykönyv indokai mondák), valamennyi eseteit csak önkényesen lehet subtrudálni. Sőt némely esetet, minő például az, midőn csak egyfelől és csak is igéret tétetik: „eladásnak” - illetőleg „vásárlásnak” nevezni, merően ellenkeznék magával a szó nyelvtani értelmével.
Kik értendők a „hozzátartozók” alatt: a 77. § második bekezdése számlája elő.
Azon közhivatlanok vagy községi előljáró, a ki hivatali kötelességére vonatkozó cselekménye, vagy arra vonatkozó igérete által valamely választót bizonyos jelölt melletti vagy elleni szavazásra, vagy a szavazástól tartózkodásra birni törekszik: 2 évig terjedhető fogházzal büntetendő.
A választási szabadságon nyogodván az alkotmány egyik föltétele: a közhivatalnoknak oly visszaélései, melyekről a jelen szakasz szól, jogosan képezik a criminalis beszámitás tárgyát. A közhivatallal járó functiók: határozottan megjelölt czélokból bizatnak a tisztviselőre; ha ő hatalmával visszaél, hogy ez által a választóra nyomást gyakoroljon; ha ő hivatali kötelességének teljesitését, vagy miként teljesitését, vagy mellőzését: korteskedési czéltól teszi függővé: kettős bünt követ el, s megérdemli, hogy e miatt bünvádi uton büntettessék.
Lehetnek egyébiránt más nemei is a hivatalnoki visszaéléseknek, melyek által helytelen, s meg nem engedhető befolyás gyakoroltatik a választók elhatározására: az ily cselekmények megbüntetésére elegendők a fegyelmi büntetések.
A jelen fejezetben meghatározott büntett vagy vétség elkövetői ellen a büntetésen fölül a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése is alkalmazandó.
Hivatalvesztés csak az ellen mondandó ki, a ki a büntett vagy vétség elkövetésekor közhivatalt viselt.
Ezt a kérdésben forgó cselekmények tárgyi minősége hozza magával. Fentebb, az általános rész III. fejezeténél már indokoltatott a jelen szakasz. A politikai jogok felfüggesztésének tartamát az 59. § értelmében a biró határozza meg. A hivatalvesztés hatálya- és a hivatalképtelenség tartalmáról az 55. és 57. §-ok rendelkeznek.
A 178., 179., 180. § eseteiben a bünvádi eljárás csak akkor inditható meg, ha a cselekmény elkövetése után 30 nap alatt a biróságnál feljelentetett.
Ide vonatkozólag - az időtartamnak a cselekmények különbségével indokolt különbségén kivül: az elvi szempontokra nézve ugyanaz ál, a mi a 177. §, utolsó bekezdésének indokolásánál felhozatott.
A ki az állam által elismert vallás szertartását megzavarja, vagy erőszakkal megakadályozza: vétséget követ el, és egy évig terjedhető fogházzal, és 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
A kisérlet büntetendő.
184. § Vétséget követ el, és 6 hónapig terjedhető fogházzal és pénzbüntetéssel 200 frtig büntetendő: a ki az állam által elismert valamely vallás szertartásai gyakorlatára szolgáló helyiségben nyilvános botrányt követ el, vagy a vallási tisztelethez vagy szertartáshoz tartozó valamely tárgyat, a szertartásra rendelt helyisében, vagy bár azon kivül, de vallásos szertartás alkalmával, tettel vagy botrányos szavakkal sérti.
185. § Vétséget követ el, és egy évig terjedhető fogházzal és 500 frtig terjedhető pénzbirsággal büntetendő: a ki az állam elismert vallás lelkészét, a midőn az vallási szertartást teljesit, szóval, tettel, vagy fenyegetéssel nyilvánosan megtámadja.
Ha pedig a lelkészt testileg bántalmazza: büntettet követ el, és 2 évig terjedhető börtönnel büntetendő.
Az álláspont, melyet e fejezet szelleme, beltartalma és határpontjai tekintetében, a törvényjavaslat, elfoglal: már az átalános indokolásban kiemeltetett. Távol áll ez attól: hogy bármely alakban, valami olyat állapitson meg, a mi a „lois de sacrilége” látszatával birhatna. A vallás, a hit, az ember benső lényének tárgya, s el van vonva a világi hatalom biráskodásától. Ezt fogadván el elvül a törvényjavaslat: ezzel körvonalazva volt a fejezet beltartalma és kiterjedése is.
Oly cselekmények - melyeket valamely vallás tilt, vagy melyek az illető egyén által külsőleg vallot vallás tanait, vagy habár főbb ágazatait sértik: nem vonattak be a büntető törvény keretébe. A tapasztalás mutatja: hogy az ellenkező eljárás nem használna a vallásnak; az államhatalmat pedig kiszoritaná feladata által vont természetes határaiból.
A IX. fejezet feladata a mondottak után csak kettő:
1. Az állam által elismert minden vallás szabad gyakorlatát a tettleges megzavarástól, illetőleg az erőszakos megakadályozástól biztositani.
2. Az elismert vallások szertartásait a botrányos megtámadtatástól megvédeni.
Mindkét esetben - eltekintve az államnak mint az elismert vallások védnökének, e hivatásából származó jogától és kötelezettségétől: még egy közvetlen érdeke is parancsolja az államnak a beavatkozást; mert mindkét nemü cselekmények alkalmasak arra, hogy a megsértett felekezetbelieket lázas ingerületségbe hozva, a közrend veszélyeztetésének okaivá váljanak.
A „szertartás” általában emlitetvén: magában foglal minden egyházi functiót, mely az illető vallás lithurgikus jellegével bir. Tehát pl. az egyházi esküvés, keresztelés, temetés stb. épen ugy ide tartozik, mint a szoros értelemben vett isteni tisztelet.
A „megzavarás” - illetőleg „megakadályozás„-nak valósággal megtörténtnek kell lennie: az előbbihez azonban zaj, tettlegesség s m. e. f. ép oly kevéssé szükséges, mint a hogy nem kivántatik, miszerint eredménye az egybegyült egész közönségre kiterjedjen s maradandó legyen. A szertartásra szolgáló „helyiségek” alatt, szintén nemcsak a szoros értelemben vett isteni tiszteletre állandóan használt templomok, imaházak, - de minden e czélra, habár időleges koronkénti használatra berendezett helyiségek is (pl. kápolnák, kalváriák, alkalmi imahelyek) értetnek. Hogy mely „tárgyak” tartoznak a vallási tisztelethez, vagy szertartáshoz? e tekintetben az illető vallás hit- és szertartás tana irányadó. A „lelkészek” megtámadása vagy bántalmazása, csak annyiban esik a 185. § határozmánya alá, a mennyiben az, azokon, a vallási szertartás teljesitése alkalmával követtetett el. Ezen kivül, a lelkészek sem részesülhetnek több oltalomban, mint az állam más polgárai.
A jelen fejezetben foglalt cseleményeknek közvetlen tárgyai, mint a czim is kifejezi. 1. a személyes szabadság; 2. a házjog; s 3. a levél- és távirdai titok. Alanyai: közhivatalnokok. Tárgyaira nézve, rokon e fejezet, a mennyiben a személyes szabadságra vonatkozik, az alábbi XXII. fejezettel: - a házjogra vonatkozólag a fentebbi VIII. fejezet 171. §-ával és alábbi XXIV. fejezettel; s a levél- és távirdai titok tekintetében a XXIII. fejezettel. Alanyaira nézve pedig megegyezik a XLII. fejezettel, mivel itt is, mint ott közhivatalnokok büncselekményeiről van szó.
A jelen fejezet határozmányait tehát, a VIII., XXII., XXIII., illetőleg XXIV. fejezetekbe szétosztani, - vagy a XLII. fejezetbe összesiteni is lehetett volna. Hogy miért követtetett mégis más módszer? illetőleg, hogy miért foglalta a javaslat a kérdéses tárgyaknak közhivatalnokok általi megsértését külön fejezetbe; már fentebb tüzetesen megvilágittatván, itt elégnek tartjuk az ott elmondottakra utalni, s ezzel áttérünk a jelen fejezet egyes határozmányaira.
186. § Azon biró, birói vagy közigazgatási hivatalnok, rendőr vagy községi előljáró, a ki törvényben meghatározott eseteken kivül, vagy az ott meghatározott szabályok mellőzésével valakit elfogat, elfog, vagy letartóztat: a személy szabadsága elleni vétséget követi el, és 3 hónapig terjedhető fogházzal büntetendő.
187. § A 186. §-ban meghatározott vétséget követi el, s 3 hónapig terjedhető fogházzal büntetendő azon biró, kir. ügyész, vagy birói, illetőleg közigazgatási hivatalnok is: a kinek a büntető-itéletek végrehajtása, vagy valamely fegyház, börtön, fogház vagy a vizsgálat alatti letartóztatásra szolgáló helyiség fölötti felügyelet, hivatali kötelességhez tartozván, abban valamely foglyot, a jogerejü itéletben, vagy az illetékes birói vagy közigazgatási hivatalnok rendeletében meghatározott időn tul, kötelességének megsértésével fogva tart.
188. § A 186. és 187. § eseteiben 6 hónapig terjedhető fogházzal büntetendő: az azokban meghatározott törvényszegés, ha a szabadságnak jogtalan elvonása 8 napnál tovább terjed.
A büntetés 2 évig terjedhető börtön leend: ha a szabadság jogtalan elvonása 1 hónál tovább tartott.
Ha pedig a szabadság jogtalan elvonása ezen időn tul is tartott, vagy a letartóztatott ellen más erőszak vagy sanyargatás is követtetett el, a mennyiben ezek minősége és következményei szerint, sulyosabb büntetés alá eső cselekmény nem forog fenn: a büntetés 3 évig terjedhető börtön leend.
189. § Azon felügyelő, a ki a fennálló szabályok megsértésével valakit a felügyelete alatt álló fegyházba, fogházba vagy börtönbe befogad, vagy szintén, a ki valakinek, bár közigazgatási vagy rendőri intézkedés folytán a fogházba vagy börtönbe történt beszállitásáról közvetlen felelősségét 24 óra alatt nem értesiti: vétséget követ el, és 1 hónapig terjedhető fogházzal büntetendő.
190. § Azon biró, hatósági vagy közigazgatási hivatalnok vagy községi elöljáró, a ki valakinek törvényellenes eltartóztatásáról hivatalos tudomással birván, ezt az illetékes felsőbbségnek azonnal nem jelenti fel, valamint ez utóbbi, ha a feljelentés után a tény megvizsgálását és a kellő intézkedést a feljelentéstől számitandó 48 óránál tovább elhalasztja: szintén a személyes szabadság elleni vétséget követi el, és 1 hónapig terjedhető fogházzal büntetendő.
191. § A jelen fejezet fentebbi szakaszaiban meghatározott szabadságbüntetésen fölül, a törvényellenesen letartóztatott részére, a letartóztatás minden napjáért 5 frttól 10 frtig terjedhető pénzbüntetés is állapitandó meg.
Az imitt elősorolt §-ok, az individualis jog megsértését tárgyazzák.
A személyes szabadság fontosságáról s azt ezt sértő cselekmények sulyosságáról, törvényhozók, publicisták, tudósok és laicusok annyit irtak és beszéltek immár hogy nézeteik puszta reproductiója kötetekre nyulhatna. - A mit azonban e tárgyban olvastunk és hallottunk, mindaz végelemezésében alig több, mint a mit Helie e rövid exposéban foglal össze. „A szabadság valamennyi egyéni jogok között a legfontosabb és becsesebb, melynek fenntartása minden emberi társadalomnak főczélja. A letartóztatás más magában véve is, s tekintet nélkül következményeire, sulyos büntetés; mert megzavarja a családi életet, megbélyegzi az egyén polgári tekintélyét, s kétessé teszi annak megélhetési módját és szerencséjét. Azért a letartóztatási jogot, melyre a gyakorlat és a szokás oly végzetes befolyással van, s a melylyel való visszaélés borzasztó lehet: a törvény nem képes oly szigorral meghatározni s gondosan szabályozni, hogy az e körüli garantiák és ovadékok tulságosaknak tekintessenek.”
Ez tökélesetesen áll, de már abban, a mit a nagy tudós mond, benfoglaltatik annak beismerése, hogy az állami czélok s az e végre rendelkezésünkre álló gyarló eszközök nem teszik lehetővé, hogy a leggondosabb és legkiméletesebb törvények, a legkitünöbb tisztviselők mellett is egyes esetben valaki igazságtalanul ne fosztassék meg személyes szabadságától. Ez oly veszély mondja Montesquieu, melynek a köz érdekében az egyes ki van téve.
Hogy miként kevesbithetők e veszélyek: ez a bünvádi eljárás és a rendőri törvények feladata: az ujabb korban több - és részben czélirányos kisérletek történtek a törvényhozások részéről a „Habeas Corpus” actának hatályosabbá tételére s a személyjog garantiáinak erősbitésére. A bünvádi eljárásról szóló törvényjavaslt tárgyalása, alkalmat fog nyujtani a mi törvényhozásunknak is, az e kérdésben találkozó két - egyaránt fontos, egyaránt biztositó szempontoknak tüzetes szemügy alá vételére s a közrend, valamint az egyéni szabadság biztositékainak szerencsés összeegyeztetésére.
A mit a jelen törvényjavaslat kimond: ez valódi beltartalmát csak is a bünvádi eljárásnak megfelelő intézkedéseitől nyeri, a mint az angol „Habeas Corpus” acta is, a biróságban, az ezt szabályozó törvényekben, s sok tekintetben - a legujabb rendőri törvényekben találja garantiáját.
Azzal, hogy például a belga alkotmány 7-ik czikke kimondja:
„La liberté individuelle est garantie.”
„Nul ne peut étre poursuivie, que dans les cas prévus par la loi et dans la forme qui elle préscrit.”
Hors le cas de flagrant délit nul ne peut étre arrété qui en vertu de l'ordonnance motivée du juge, qui doit étre signifiée au moment de l'arrestation, ou au plus tard dans les vingt quatre heures” - azzal nincs kikerülve a baj; mert, mint láttuk, ez is a biróra és a specialis törvényekre utal; és Belgium csak két évvel ezelőtt volt kénytelen bünvádi eljárásnak ide vonatkozó intézkedéseit, a szabadság erősebb oltalma szempontjából gyökeresen megváltoztatni; és köztudomásu dolog: hogy ezen törvény is, alig egy évi fennállása után a legilletékesebb helyről - igen nyomatékos megtámadás tárgyát képezte.
Igaz, hogy II. András királyunk 1222-ik évi decretumának II. czikke sokkal határozottabb, mint az ujkori törvények, s mint maga a belga alkotmány idézett szövege.
„Volumus etiam quod nec nos, nec porteri nostri, aliquo tempore servientes capiant” vel destruant favore alicujus putentis. Nisi primo citati fuerint, et ordine judiciario convicit.”
Ha ez ma szabályt képezhetne s átalánositva a haza valamennyi polgárára kiterjesztethetnék: ezzel minden vita, minden nehézség ki lenne kerülve. De bizonyos az, hogy midőn az egyesek személyének szabadsága ekként biztosittatnék: a társadalom biztonsága a legnagyobb veszélyeknek tétetnék ki. E törvény már a régi időben nevezetes korlátozásokon ment át II. Ulászló I. decr. 82. czikkének, az 1546:25. tk. 3., 4. §-nak az 1548:48., 49. tk., az 1565:13. tk. 4., 5., 6., 7., 8. §-nak és más törvények, nevezetesen az 1715:VII. tk. 1. §-nak és az 1723:I. tk. 1. §-nak rendelkezései által. Sőt maga a Primae Nonus 2. §-a is igen lényegesen megszoritja a bulla aurea idézett cikkének - már régen tarthatatlannak bizonyult rendelkezéseit. Azon eszme tehát: hogy elitéltetése előtt senkit se legyen szabad letartóztatni: ma alig találni szószólót nálunk, valamint nem talál máshol sem. De minthogy a leggondosabb, a garantiákat a legnagyobb ovatassággal kiterjesztő és erősitő törvényhozás mellett is lesznek esetek, melyekben az itélet előtti személyes letartóztatást meg kell engedni; és minthogy nem lehet kikerülhetni azt sem, hogy egyes esetekben oly egyén is megsértessék személyes szabadságában, a ki később a bünvádi eljárás folyama alatt ártatlannak fog itéltetni: ez okból igen helyesnek és indokoltnak látszik, ha a jelen törvényjavaslat 186. §-a a bünösség föltétlenül azon törvények megsértését tüzi ki, melyek meghatározzák az eseteket, a melyekben, s a formákat, a melyek megtartása mellett lehet és szabad valakinek személyes szabadságát, elitéltetése előtt is elvonni.
Ez egy positiv és határozott alap: lényege a törvény megsértésében áll. A cselekmény, mely a 186. § által büntettetni rendeltetik - azon szakasz szövege szerint:a személy szabadságának törvényellenes - tehát önkényes elvonását képezi. Az egyenes és szoros viszonylata ezen intézkedésnek, a személyes szabadságot biztositó, illetőleg a biró és a közhatósági közegek jogkörét meghatározó más törvényekkel, mint előföltételeivel: az első tekintetre átlátszóbbá, világosabbá teszik a szakaszt. A szakasz egyenesen megmondja: hogy mit akar megakadályoztatni a nélkül, hogy e végett egy homályos phrasist használna, mely phrasisnak magában alig lenne értelme s értelmét mindig egyedül a specialis törvények adhatnák meg.
Az intézkedés, mely a 186. §-ban javaslatban hozatik, lényegében már az 1871:VIII. tc. 15. §-ában kimondatott. Azonban ezen szakasz - azon rendszernél fogva, mely a birói felelősségről szóló törvény alkotásánál irányadó volt, több esetet foglal magában, mint a mennyi a személyes szabadság jogtalan elvonásának fogalma alá esik.
Igy a vizsgálat alá helyezés, ha ez törvényellenes volt: kétségtelenül büntetendő cselekmény, s a jelen törvényjavaslat szerint is büntettetni rendeltetik: de nem foglalható azon szempont alá, mely a VIII. és X. fejezeteknek, az LII. fejezettől való elkülönitését eredményezte, és ez okból - erről a 446. § intézkedik.
Rendszeres lévén a törvényjavaslat, nem volt szükség és nem is lehetett a különböző beszámitás alá eső eseteket, kivétel és részletezés nélkül, egy szakaszba összefoglalni, hanem minden sajátszerüsége a cselekménynek külön sajátsága szerint vétetett figyelembe, és sulyossága szerint állapittatott meg mindegyiknek igazságos büntetése.
A 186., 187., 188., 189., 190. és 191. § mindazonáltal csupán részletezései azon alapgondolatnak: hogy azon közhivatalnok, a ki hivatalos hatalmával visszaélve, valakit törvényellenesen megfoszt személyes szabadságától, vagy a személyes szabadság törvényes elvonását, törvénytelenül hosszabb időre kiterjeszti, bünvádi uton büntetendő.
A 191. § némi figyelmet érdemel a tekintetben, hogy itt eltérőleg a rendszertől, a pénzbüntetés, mint magánbüntetés van megállapitva, mely tehát nem az államot, hanem a sértett személyét illeti. „A törvényellenesen letartóztatott részére” ezzel az elégtételi, a kártalanitási fogalom van kifejezve; az összeg tehát, nem mint a pénzbüntetés, ha az közbüntetést képez; hanem mint kártalanitás jő tekintetbe, mely a kárositott javára esik.
Azon biró, birósági hivatalnok, vagy szolga, továbbá azon közigazgatási hivatalnok, vagy rendőr, a ki hivatali minőségben, s a törvényben meghatározott eseteken kivül, vagy az ott megállapitott szabályok mellőzésével, valakinek lakásába, az ehhez tartozó, vagy ezzel összeköttetésében lévő helyiségbe, az ott lakónak, vagy a lakással rendelkezőnek akarata ellenére behatol: a házi jog megsértésének vétségét követi el és 8 napi fogházzal büntetendő.
Ha pedig abban, a jogtalan behatoláson kivül házkutatást is tart: 1 évig terjedhető fogházzal büntettetik.
E § a házjog megsértéséről intézkedik s tüzetesebb indokolást nem kiván. Már Cicero mondotta: „Quid eset sanctius, quid omni religione munitius, quam uniuscujusque civium domus? Hoc perfugium est ita sanctum omnibus, ut inde abripi neminem fas est.” Csupán annak hangsulyozását látjuk szükségesnek: hogy a szakaszban emlitett személyek házjogot sértő cselekményei, csak is annyiban esnek a törvény határozmányai alá, a mennyiben „hivatali minőségében”, illetőleg hivatalos functio ürügye alatt követtettek el. Minden más esetben a javaslat 318-320. § alkalmazandók.
193. § Azon postahivatalnok vagy szolga, a ki a hivatalánál vagy alkalmaztatásánál fogva kezeihez jutott, nem neki czimzett levelet feltöri, vagy azt a törvényben meghatározott eseteken kivül másnak kézbesiti, vagy kézbesítteti, mint a ki annak átvételére jogositva van: a levéltitok megsértésének vétségét követi el, és 6 hónapig terjedhető fogházzal büntetendő.
194. § Azon távirdahivatalnok vagy szolga, a ki hivatalánál, vagy alkalmaztatásánál fogva kezeihez vagy tudomására jutott távirati sürgöny tartalmát, azon eseteken kivül, melyekben azt a törvény rendelete folytán, mint tanu köteles a biróság előtt felfedezni, vagy arról a hatóságot értesiteni, mással közli, vagy pedig a táviratot másnak kézbesiti vagy kézbesitteti, mint a ki annak átvételére jogositva van: a távirati titok megsértésének vétsége miatt 8 naptól 6 hónapig terjedhető fogházzal büntetendő.
A 193. § a posta-, a 194. § távirdai hivatalnokok és szolgák titoksértő cselekményeiről szól. Mindkettőnél kiváló figyelmet érdemel a kifejezés: „hivatalánál vagy alkalmaztatásánál fogva”; a mi azt jelenti, hogy a mennyiben a megjelölt személyek valamelyikének más uton jutott kezeibe, illetőleg tudomására a nem neki czimzett levél vagy sürgöny tartalma, s ő azt feltöri, vagy pedig a távsürgönyt mással közli: ez esetben cselekménye nem a jelen szakasz, hanem a 317. § rendelete alá esik.
A „törvényben meghatározott esetek” alatt azok értetnek, midőn pl. a bünvádi vagy csődeljárás folyamán, az illető levél vagy sürgöny törvényesen lefoglaltatván, az arra kijelölt közegnek átadatni rendeltetik.
A jelen fejezetben meghatározott büntett vagy vétség elkövetői, a fentebb meghatározott büntetéseken fölül hivatalvesztésre is itélendők.
E § a 186-194. §-ban foglalt valamennyi cselekményre kiterjed, s intézkedése különösebben azon körülményben találja indokolását: mert a közhivatalnok a bizalomra érdemetlenné válik.
A büntett, mely a törvényjavaslat XI. Fejezetének tárgyát képezi: a régibb római jogban - a hamisitás átalános fogalma alatt subsumáltatott, s a nevezetes lex Cornelia de falsis - czimü törvénynek esetei közé tartozott. A tudomány haladásával éreztetvén annak szüksége, hogy a büntettek logicai és juridicai ismérveik szerint különböztettessenek meg: ettől fogva, nem a cselekmény elkövetésének módja, hanem a büntett objectuma vált azon elhatározó tényezővé, mely által mindenik büntett jelleme és helye megállapittatott. Ezen felosztási alap elfogadásával a fentebb megjelölt lex számos részekre foszlott, s a calumnia, a hamis tanuzás, a hamis eskü, a büntett koholása kiszakittattak abból s külön csoportban egyesittettek. Nem nevezetetett többé falsum-nak, a hazugságok azon hosszu sora, melyek által másnak jóhiszemüsége, nyerészkedési szándékból félrevezettetett: hanem a cselekmény külön criteriuma szerint, vagy sikkasztásnak, vagy csalásnak nyilvánittatott.
Természetes, hogy a pénzhamisitás sem maradhatott a falsum csoportjában, s Constantin óta: mint a császár felségjogának bitorlása a „crimen laesae majestatis” esetei közé számittatott. Különben is ismeretes dolog, hogy a későbbi imperatorok alatt a felségjog megsértésének fogalma mindannak jogositlan használatára kiterjesztetett, a mit a császárok saját joguknak nyilvánitottak, s hogy ennek folytán a császárok által viseltetni szokott öltönyöknek mások általi viselése is felségsértést képzett.
Pénzhamisitás jogi természetének ezen fogalmazása átment a német jogéletbe, s később átszivárgott a legtöbb európai nemzetek jogéletébe is. Francziaországban - mint Hélie állitja, a római jognak behozatala előtt enyhébb büntetéssel büntettetett. De már IX. Lajos 1202-ik évben rendelte azt halállal és jószágvesztéssel büntettetni. Helie után idézzük Mugard de Vauglas szavait, a ki következőleg indokolja a pénzhamisitásnak felségsértéssé minősitését: „Minthogy egyedül a királyt illetheti országában a pénzverés joga, és azon jog, hogy a pénznek valódi értékét meghatározza: ez által szükségszerüleg a felségsértés büntettét követi el az, a ki a király engedélye nélkül magának pénzverési jogot tulajdonit.” (s'arroge)
Németországban már a nyolczadik századtól kezdve fel lehet mutatni törvényeket, melyek a hamispénz-verést ezen szempont alá helyezik, s a C. C. C. 111-ik czikke is mint a pénzverési királyi jog megsértését tárgyalja a hamispénz-verést, valamint a pénzhamisitást. A. C. C. Theresiana pedig, mely 1768-ban adatott ki. II. R. 63. cz. 9. §-a világosan mondja: „Sind diejenigen, welche Unsere erbländische Münzen nachshlagen, sammt ihren Gehülfen als Beleidiger Unser Majestät, mit Leib, Leben, Hab und Gut heimgefallen.”
Egyes módositásai az eszmének - habár csak theoreticai értékkel, felmerültek még azon időben is, midőn a vélemény az iránt, hogy a pénzhamisitás egyenesen a felség elleni büntettet képez: egészen átalános volt, s ezen eszem helyessége iránti kétely még át sem villant a gondolatokon. Már Bodinus állitotta: hogy a pénzhamisitás büntette nem azért képez a felség elleni büntettet, mert egy felségjog sértetik meg általa; hanem azért, mert a legfelsőbb hatalom birván egyedül azon joggal, hogy kötelezőleg rendelje el valamely pénznek forgalmát: egyedül ez nyuthatja a biztositékot, hogy az a forgalomban fenn is fog tartatni.
Módosult az eszme az által is: hogy a legfelsőbb hatalom nyilatkozata tekintetett a pénzdarab értékének valódi biztositékául; s ezen - csakis a legfelsőbb hatalomtól származható biztositéknak bitorlásában találtatott a crimen laesae majestatis ez esetének uralkodó jellege.
Látható, hogy e két fogalmazáson, a társadalom biztositékának eszméjé már áttört, s a felségjog, mely a violatio közvetlen tárgyaként az előtérben maradt; nem tulajdonképeni értelmében vétetett, hanem az érintett formulázásban egy fontos társadalmi érdek oltalmazójának természetét vette fel.
Csodálni lehet, hogy a valódi - a helyes felfogás, még ezután is oly sokára elmaradt, s hogy a pénzhamisitás jogi természetének a most kiemelt két tételhez oly közelálló helyes felismerése, nem képezte a fejlődés legközelebbi stadiumát.
Hazánknak e büntettre vonatkozó törvényei, a német felfogást követvén, a hamispénz-verés, valamint a hamispénz használata, törvényeinknek a hütlenséget megállapitó rendelkezései közt soroltatnak fel s az emlitett cselekmény, a hütlenség büntetésével rendeltetik büntettetni, a mint ez a H. k. I r. 14. cz. 4. §-ából az 1494:4. tc. 4. §-a s az 1723:9. tc. 4 §-ából kitünik.
Az 1723. 9-ik tc. a hazai törvények hatályának visszahelyeztetése folytán mai napig érvényben lévén; a hamispénz-verés, s annak 50 frtot elérő, vagy ezen értéket tulhaladó kiadása, tényleg hütlenséget állapit meg, s a törvény szerint halállal, valamint jószágvesztéssel büntetendő. Szerencse, hogy a törvény csupán „moneta”-ról szólván, csak is a fémpénz-hamisitására alkalmazható, mely büntett, az ujabb időkben a pénzforgalomban beállott viszonyoknál fogva alig fordult elő.
A hamispénz-verés alatt nem csupán az értetett, ha valaki arany vagy ezüstartalomra a valódinál csekélyebb tartamu, tehát értéktelenebb pénzt állitott elő: hanem az is, ha az arany vagy ezüst-beltartalomra a valódival egyező, vagy ennél értékesebb pénzdarabokat készitett. A sulypont a jogosultság nélküli pénzverés, - a fejedelem ezen jogának az alattvaló átali gyakorlása, vagyis bitorlása képezte. Hogy ehhez járult-e még nyerészkedési szándék is, vagy nem: ez a büntett természetén mit se változtatott: bitorlás létezett, az egyik mint a másik esetben: és magát ezen bitorlás tényét - eltekintve minden egyéb czéltól, állapitotta hütlenségnek a tételes törvény.
Rokonságban áll a megjelölt törvényekkel I. Károly egyetlen törvényének 34. §-a, mely szerint azok is hütlenséget követtek el: a kik aranyat vagy ezüstöt, olvasztás vagy égetés, vagy pénzverés czéljából máshová vittek, mint az ezen czélból felállitott királyi intézetbe. (domus Regalis)
Összehasonlitva egymással a H. k. I. r. 14. cz. 4-ik §, az 1462:2. tc. 4-ik, az 1494:4. tc. és az 1723:9. tc. 4-ik szakaszait, kitünik: hogy e törvények mindegyikében némileg változik a szöveg.
Hogy a hamispénz-verés föltétlenül megállapitja a hütlenséget; azt az idézett törvények mindegyike határozottan mondja - „Cussores falsarum monetarum” - ezen tétel az idézett törvények egyikében sem változik. De másként áll a dolog a hamis-pénzt tudva használókra nézve. Ezekre vonatkozólag a H. k. 14. czime azon megszoritó záradékot tartalmazza: „eisdem monetis scienter et publice, in magna quantitate utentes”; ezzel - csupán a publice és scinter szavak sorrendét kivéve - összhangzó az 1495:4. tc. 4. §-a, mig az 1462:2. tc. azokon fölül a további - különösen a mai szempontokból nagyon fontos záradékot is használja:„negotiationes exercendo utitur.” Az 1723:9. tc. pedig, mellőzve a megszoritások minden eddig használt formuláit, ezek helyett azon határozottabb föltételt alkalmazza: „in quantitate circiter quinquarginta florenorum utentes”.
A hamispénznek tudva és nyilvános használata tehát, a felségjog bitorlásának, és mint ilyen, hütlenségnek vétetett: de csak akkor, ha nagy mennyiségben használtatott vagy adatott ki hamispénz. Ellenben ha nem nagy mennyiségben, s 1723-tól fogva, ha mintegy 50 frton alul használtatott a hamispénz, habár tudva és nyilvánosan: a cselekmény nem képezte a felségjog birtolását és nem állapitotta meg a hütlenséget; sőt ez az 1462:2. tc. szerint az esetben sem állapittatott meg, ha a hamispénz tudva és szándékosan, de nem „negotiationes exercendo” használtatott, vagyis nem üzleti viszonyban adatott ki.
Méltán kérdezheti, hogy ha a hamispénz-verés, valamint a hamispénz használata azon jelleménél fogva tekintetett büntettnek, mert a tettes felségjogot bitorolt: ezen természete a cselekménynek miként módosulhatott az által, hogy sok vagy kevés ily pénz adatott-e ki? Következetes nem volt a törvény, ámbár a büntetés igazságosabb megállapitása szempotjából bölcsesség vezette a törvényhozást, mely, habár az elvi következetessé áttörésével, ugyanazon cselekmény enyhébb eseteit, nem engedte azon büntett fogalma alá foglaltatni, melynek egyedüli és csak a végrehajtás exasperatiójában változható büntetése - a halál és jószágvesztés volt!
Nem szükség bővebben tárgyalnunk a külföldi fémpénzek hamisitására, vagy hamis külföldi fémpénznek használatára vonatkozólag, a mi törvényeink szempontjából felmerült controversiákat. Azzal - hogy hütlenségnek, felségjogbitorlásának vétetett e büntett; az alany kérdése is meg van határozva.
Fölösleges volna hazai viszonyunk azon anomaliáját is bővebben tárgyalni, mely szerint a magyar állam azon területén, a melyen hazai törvényeink állittattak helyre: a pénzjegyek hamisitása nem a törvény, hanem az 1818. évi febr. 9-én kiadott helytartótanácsi intézmény alapján képez büntetendő cselekményt, s ezen alapon büntettetik; sőt az ezen büntett birósága iránt is, legelőször az 1871:31. tc. rendelkezett.
Az 1843. évi törvényjavaslat megkülönbözteti a hamis fémpénz-készitést vagy a fémpénz hamisitását, a bankjegy, az állampapir s a társulatok papirjainak hamisitásától. Az előbbiről a 35. fejezet, mint külön büntettről intézkedik: - a bankjegy s hasonló papirok hamisitását ellenben, „a hamisitásról szóló 33-ik fejezetbe, s tulajdonképen ennek a szorosabb értelemben vett okirat-hamisitás tárgyazó 330-342. § között - a 333-ik §-ába vette fel.
Beccaria halhatlan érdemeinek egyike: hogy a pénzhamisitás természete iránt oly sokáig uralkodott alapfelfogás - ámbár nem egyszerre - de fokonként az egész polgárosult világban megváltozott, s hogy a régi helytelen felfogásnak megfelelő törvények, a józan ész kivánatán alapulók által váltattak fel.
„A pénzhamisitót - mondja a nagyszellemü poformátor - korántsem vezeti azon szándék, hogy felségjogot ejtsen hatalmába, hogy felségjogot gyakoroljon, illetőleg bitoroljon: hanem hogy mások érdekeinek rovására, tiltott módon gazdagodjék. Hogy ez bizonyos fejedelmi jog felhasználásával, illetőleg sérelmével hajtatik végre: magát a cselekményt ép oly kevéssé qualificálja felségsértésnek, mint a hogy az orvvadászat, oly helyen, a hol a vadászat fejedelmi regáljogot képez, nem minősithető a felségjog elleni büntettnek.”
Beccaria ezen tanitása nyomán mindazonáltal ismét többféle elmélet fejlődött ki. Elvesztvén ugyanis hütlenségi jellegét: a pénzhamisitás majd a csalás, majd a lopás, majd pedig a hamisitással minősitett lopás közé foglaltatott; sőt ketté is osztatott e büntett, s részben mint csalás, részben mint lopás - de mindkét esetben mint a megjelölt büntettek sulyosabb esete büntettetett.
„Ce n'est qu'un vol accompagné d'une circonstance trés aggravante”, mondá a franczia kamarában a büntetőtörvénykönyv némely intézkedéseinek 1832-ben eszközölt revisiója alkalmával, a bizottság előadója.
A kizárólagos közjogi szempont helyett. a kizárólag magánjogi lépett érvényre, habár ez utóbbi kevésbé helytelen: de mégsem felel meg a büntett valódi természetének. A helyes álláspontot Rossi foglalja el, kinek tana szerint, a pénz- és más e nemü értéktárgyak, a magánosok tuladjonai ugyan, azon magánosoké t. i., a kik azokat bizonyos adott pillanatban birják, de a forgalom rohamosságánál, a mindenki által érzett szükségességnél, s a megtartás nehézségeinél - illetőleg azon körülménynél fogva, hogy a pénz folyton egyik kézből a másikban megy át, s az előző tulajdonos joga nyomtalanul tünik el: ugy lehet a pénzt s az értékpapirokat tekinteni, mint a haza valamennyi lakosainak patrimoniumát, és mint ugyanazon időben mindenkinek közös vagyonát és eszközét. A pénzhamisitás tehát, közvetlenül annak kárára követ el ugyan hamisitást, a ki első adja meg neki a cserébe kapott hamispénz belértékénéli magasabb értéket: - mindazonáltal ezen cselekmény hatálya, az első megcsalatott szándéka nélkül, más - a csalásról tudomással nem biró személyekre is kiterjedhet; mely baj könnyen ismétlődhetik s még tovább terjedhet.
Rossival teljesen egyetért a nagynevü Carrara is világhirü müvének VII. kötetében, mondván:
„Tuttocio niente influisce (a pénz valódi természete fölötti vitákat érti) sulla indole giuridica del falso nummario, la qualle é indubitatamente quelle di reato sociale, non potendosi non riconoscerre nella moneta l'oggetto di un diritto universale, che tutti i cittadini uqualmente hanno a vederla rispestata.”
A pénzhamisitás ezekhez képest - habár a magán-személy ellen követtetik el, és közvetlenül ezt kárositja meg: de még is ezen kárositás jelentősége, a közérdeken - a közhitelen ejtett merénylet és veszélye mellett a háttérbe szorul, s valódi jellemét a büntettnek a közhitel megtámadása képezi. Természete mindazonáltal vegyes, mert a pénzhamisitó magán büntettet követ el ugyan annak kárára, a ki tévedésbe ejtés által a hamis pénzt kapja: de elkövet egyszersmind, és első sorban közbüntettet mindenkinek vagyoni biztossága ellen.
„Hoc crimen a caeteris differt, ut privatis non solum noceat, sed et civitati.”
Az ujabbkori törvényhozások hosszabb ideig ingadoztak. Lipót toscánai nagyherczegnek 1785. november 30-án kiadott emlékezetes büntetőtörvénykönyvében, határozottan kijelentetett, hogy a pénzhamisitás nem tartatik többé felségsértésnek, s halállal egyátalában nem: hanem legsulyosabb eseteiben élethosszig tartó, - más esetekben pedig a minősitett tolvajságra szabott szabadságbüntetéssel büntettetik.
Az 1803. évi ausztriai büntetőtörvénykönyv XIII. fejezete, a pénzhamisitásról különállóan intézkedvén, - annak négyféle esetét specificálja, s a büntetéseket, tekintettel a kár és veszély különböző fokozataira, 1 évtől 20 évig terjedhető börtönben szabja ki. Az 1810. évi Code pénal büntetései ugyan még mindig tulszigoruak, s közöttük a halál is fentartatott (csak 1832. évben törültetett el); azonban a cselekmény szintén nem felségsértésnek, hanem a „közrend” elleni büntettnek tekintetik. Az 1813. évi bajor büntetőtörvénykönyv a pénzhamisitásról a „közhit” és bizalom elleni” büntettek czime alatt; - az 1838. évi száz büntetőtörvénykönyv pedig, a „csalással” összefüggőleg intézkedik a pénzhamisitásról. Angliában IV. Vilmos uralkodásának 2. évében létrejött törvény szüntette meg azon határozmányokat, melyek szerint „a király aranyának és ezüstjének meghamisitása azon alapra fektettetett, hogy ez által a koronának királyi felsége és a kormány egy nagy praerogativájában sértetik meg.” IV. Vilmos törvényét hatályon kivül helyezte az 1861. évben hatályba lépett törvény, mely Angliát és Irlandot illetőleg a felony, - Scotiára nézve pedig a high crime and offence közzé sorozza a kérdéses cselekményt, a mi által annak a „high treason” alatti subsummálása - ma már végleg ki van zárva.
A római jogból átvett fogalomnak feladása után bekövetkezett ingadozás a kérdéses büntett természete s helyének a büntetőtörvények rendszerében való kijelölése körül; az ide tartozó cselekményekben rejlő három irányu jogsértés által könnyen indokolható. Hogy a hamispénz készitése által felségéjog bitoroltatik; az nem tagadható, habár ezen szempont nem szüntetheti meg a cselekmény azon sajátságát, mely által az mások vagyona ellen irányzott bünös müveletnek mutatkozik; és nem szünteti meg azon alaki sajátságát: hogy a bünös czél a valótlannak valódivá szinlése által jő kifejezésre. A mint tehát mindezen - a tettben rejlő tulajdonságok egyikére vagy másikára helyeztetik a nagyobb suly, s a mint az egyik vagy másik tulajdonság hozatik az előtérbe: e szerint változik a felfogás, a megjelölés és a hely, mely e cselekménynek a büntető törvények rendszerében kijelöltetik.
Ez megfejti a tanuk és a törvények eltérését, ez megfejti az 1843. évi magyar javaslatnak e tárgyban követett rendszerét is.
Alig tévedünk, ha azon körülményt, hogy a javaslat a pénzhamisitás fogalma alá csak azt vette: ha valaki „folyamatban lévő ezüst vagy arany pénzek formájára hamis pénzt készitett oly czélzattal, hogy azt folyamatba tegye, ha azt ki is adta vagy másnak kiadás végett átadta,” alig tévedünk, ha ezen körülményt, - s ezzel ellentében azt, hogy a papirpénzek meghamisitása - az okirat-hamisitással együtt tárgyaltatik, annak tulajdonijuk, hogy az 1843-ki javaslatunk szerzői, a hamis érczpénz készitésében a felségjog megsértésére fektették a fősulyt, mig ellenben a hamis papirpénz, illetőleg a hamis pénzjegyek készitése által ilynemü jogot nem látván megsértve, ezt a közönséges hamisitással egy osztályba tartozónak vélték. Az ugynevezett „jus monetae” ez utóbbi esetben - érintve nem lévén: ugy látszik, hogy ezen tekintet irányadó volt a forgalom és az osztályozás tekintetében. A mi azonban ezen felfogás mellett is tévedést okozhat: ez mindkét nemü cselekmények beosztása, a vagyon elleni büntettekről szóló fejezetek közé.
Bizonyos inconsequentia tehát az esetben is fenforog: mert az imént kiemelt eszme elfogadásával, a hamis fémpénznek készitése - és igy a királyi jogot sértő hamisitás, nem lett volna a zsarolás és csalás közé - tehát a vagyon elleni büntettek közé ékelhető.
Nincs egyébiránt kizárva azon föltevés sem, hogy javaslatunk készitői az oeconomisták által felállitott különböztetést tették sajátjukká. Ezek egyik része tudvalevőleg a fémpénzt, mint belértéket, másik része, mint értékátmérőt, harmadik része pedig, mint áruczikket tekinti. Ezekkel ellentétben mások - a papirpénznek vagy bankjegynek csak is igérvényi tulajdonságát ismerik el. Nem lehetlen tehát, hogy a papirpénz hamisitása azért különittetett el a vertpénz hamisitásától, és soroztatott az okirat hamisitás esetei közé, mert azon természete, hogy az pénz legyen, nem ismertetett el, és csak is oly okiratnak tekintetett, mely által az állam vagy bank vagy részvénytársulat, magát bizonyos összegnek fizetésére kötelezi.
Tartozunk azonban annak beismerésével: hogy az uj belga Code pénal is külön fejezetben rendelkezik a hamis fémpénzekről, s külön fejezetben a hamis bankjegyekről és közhitelpapirokról; a különbség csak az, hogy ez utóbbiakat - mint a Comissio jelentése mondja: delictum sui generis-nek tekinti, s nem mint az okiratok meghiusitásának egyik speciesét.
A jelen törvényjavaslat a forgalom biztosságának és pénzforgalom megzavarásából származó veszélyeztetését veszi a pénzhamisitás uralkodó jellemének. Ezen felfogásnál fogva jelöltetik ki, a cselekmény helye a közérdek elleni büntettek és vétségek sorában.
Azon tény, hogy a forgalomban lévő pénznemek valamelyikéből sok hamis darab vagy példány circulál, elég arra, hogy a kereskedők, bankok, pénzintézetek, vonakodjanak az azon pénznemben teljesitett fizetéseket elfogadni, a mi által az azonnemü valódi pénz is bizonyos tekintetben a forgalomból kitétetik, vagy forgalma - legalább is igen megnehezittetik. Hogy ebből zavarok, fennakadások, nehézségek és hátrányok származnak, melyek nem csupán egy vagy két egyént, hanem egy egész vidéket érintenek, s az egész forgalom szabad és biztos folyamát akadályozzák, sőt az állam hitelét is megcsonkitják: ezt alig lehetne kétségbe vonni. A pénzhamisitás, illetőleg a hamispénznek forgalomba hozatala által tehát nem csupán azon egyes szenved, a ki a hamispénzt valódi gyanánt elfogadta: hanem veszélyeztetik egy közérdek, a pénzforgalomnak biztossága, melynek oltalmazása az állam feladatát képezi.
E felfogás és rendszer közös azzal, melyet a legujabb törvényhozások követnek.
196. § A pénzhamisitás büntettét követi el, a ki azon czélból, hogy azt forgalomba tegye, bel- vagy külföldön folyamatban lévő;
1) fém- vagy papirpénzt utánoz vagy utánoztat;
2) valódi fém- vagy papirpénzen oly változást eszközöl vagy eszközöltet, hogy az nagyobb értékünek látszassék;
3) arany- vagy ezüstpénz fémtartalmát a nélkül, hogy alaját vagy ismertető jelét megváltoztatná, bármi módon csökkenti.
198. § A fentebbi §-ban meghatározott megkülönböztetés szerint, az ott megállapitott büntetéssel büntetendő az is, a ki:
1) a 196. §-ban megjelölt czél nélkül, maga által készitett hamis vagy hamisitott pénzt a forgalomba hoz;
2) a ki egyetértőleg a hamis pénzkészitőjével vagy a valódi pénz meghamisitójával, vagy ennek részesével, vagy pedig az ily pénz birtokosával, hamis vagy hamisitott pénzt annak forgalomba hozatala czéljából behoz, átvesz vagy megszerez.
A fentebbi két szakasz a tulajdonképeni pénzhamisitás büntettének essentialis criteriumát határozza meg, mind a szándék mind pedig a külcselekmény irányaiban.
A 202. §-ban meghatározott hamisitások, szoros értelemben nem képeznek pénzhamisitást. - delictum nummarium: hanem a közérdek fontos tekinteteinél fogva pénzhamisitásnak tekintetnek
Lényeges criterium a szándék tekintetében.
Arra nézve, hogy a cselekmény a 196. vagy 198. § egyik alá foglalható legyen: a szándékot illetőleg, dolus specialis szükséges, vagyis nem csupán hamispénz készitésére, vagy hamis - illetőleg hamisitott pénz megszerzésére, behozatalára, sőt a körülményekhez képest nem is csupán ily pénz kiadására - hanem egyenesen arra irányozott szándék, hogy a pénz, melyről az illető tudja, hogy hamis vagy hamisitott - forgalomba tétessék.
Hamispénz készitésére irányoztatik a szándék az esetben is, ha a hamisitvány csupán azon czélból készittetik, hogy a készitő ügyességét bizonyitsa be; vagy hogy gyüjteményt állitson össze; vagy pedig hogy valamely kirakatot diszitsen vele; sat. A materialitást tekintve mindezen esetben hamispénzkészités vagy a valódi pénznek meghamisitása forog fenn. De a törvényjavaslat világos szövege, a pénzhamisitás criteriuma gyanánt, a forgalomba tételt jelölvén ki: ebből következik, hogy az esetben, ha a szándék nem erre van irányozva: az ettől föltételezett büntett nem foroghat fenn. A törvényjavaslat e tekintetben összhangzásban áll azon régi szabálylyal: „qui curiositatis vel exercitii causa nummos paravit: extra reatum est.”
Indokát találja e szorosabb körvonalazás, a szóban forgó büntett természetében, melyre nézve alapeszméül állittatott fel: hogy a közérdeket, a közhitelt támadja meg. Ezen eredménye azonban csak ugy lehet a pénzhamisitási cselekménynek, ha a hamisitvány a közforgalomba hozatik. A kinek tehát nincs szándéka a hamispénzt a forgalomban vinni, vagy a kinek szándéka ezzel épen ellenkező: az ha mindazt megvalósitja, a mit szándékolt, ha fölös számmal készitett bár hamis pénzt: a szándékával harmonizáló ezen tettel még nem követ el oly cselekményt, mely által a forgalom megzavartatnék.
Senki sem fogja állithatni, hogy a közforgalom a legtávolabbról is érintetik az által, ha valaki az aranypénzhez teljesen hasonló, de rézből készült 10,000 darab kerekded tárgyat tesz pénztárába, egyedül azon czélból, hogy pénztárát alkalmilag mások előtt felnyitván: ezek őt dusgazdagnak képzeljék.
De közelebb menve a bünös czélhoz: ki fogja a közforgalom megzavarását találni abban, ha valaki 1000 forintos bankjegy-hamisitványt tesz tárczájába, s nehány forintnyi vásárlást eszközölvén valamely boltban:a hitelezés kieszközölése végett, az 1000 forintos bankjegyet kiveszi, azt a boltosnak megmutatja, ez utóbbit a felváltásra felhivja: de a bankjegyet - rögtön visszateszi tárczájába. Itt fennforog ugyan csalás: de oly büntett, melylyel a közhitel veszélyeztetik, a legtávolabbról sem létez.
Ugyanezt tanitja Hélié is:
„Ceppendant la fabrication n'est qui une acte préparatoire; le crime n'est réellement consommé que par l'emmission. C'est cette emission, but du faux monnayeur, qui compléte l'action et achéve á lui imprimer toute sa criminalité.”
Carrara pedig a legnagyobb részletességel hat be épen ezen kérdésbe, s minden szempontnak felkeresése, megvilágitása és éles birálata után: meggyőzően bebizonyitja hogy a forgalombatétel nélkül, a hamisitványnak csupán használata vagy kiadása által: ezen büntett nem követtethetik el.
Glasert szintén azon nevezetes criminalisták közé kell számitani, a kik a forgalombatételben találják a pénzhamisitás essentialis criteriumát. A zürichi büntetőtörvénykönyv tervezetének birálatában a nevezett tudós kifogást emelt, a „forgalomba-hozatal” mellett, azon czélnak felemlitése ellen, hogy „a hamisitvány mint pénz használtassék” - oder sonst als Geld zu gebrauchen. - A felhozott érvek erősek, a példák meggyőzők voltak. Ez okból a zürichi törvényhozás ki is küszöbölte a javaslatnak e megtámadott szavait. A zürichi törvénykönyv példáját követte mindkét Bazel is, melyeknek büntetőtörvénykönyveiben: a hamisitványnak csak is forgalomba tétele, minden más használati czél mellőzésével állapittatik meg, a pénzhamisitás lényeges föltétele gyanánt.
Mi természetesebb mint az, hogy ezen felfogás szerint a dolusnak, specialisnak, a forgalombatételre irányozottnak kell lennie.
Praesummálható-e ezen dolus? Ez más kérdés; nézetünk szerint: nem. De e praesumptióra nincs is szükség; mert oly esetekben, melyekben a hamispénz a végett készittetik, hogy forgalomba tétessek: mindig annyi előző és kisérő körülmény merül fel, hogy a dolus - a vádlott tagadása daczára is - mindenik esetben könnyen be lesz bizonyitható.
Nem szükség egyébiránt, hogy a dolus specialis a hamisitvány készitésénél, vagy megszerzésénél létezzen; pénzhamisitás büntette fog fennforogni akkor is: ha a más szándékból készitett, vagy megszerzett hamisitványoknak forgalombatétele iránti szándék később keletkezik, s a forgalombatétel vagy végrehajtatik, vagy legalább megkisértetik szóval; vagy is ha a dolus subsequens esete áll elő.
A dolus specialisnak föltétlen szükségessége előáll a pénz csonkitásának eseteiben is. A ki az arany- vagy ezüstpénzt átszurja, hogy azt mint ékszert használja, de a megcsonkitott darabot nem viszi a forgalomba: az nem követ el pénzhamisitást.
A dolus specialis elmellőzhetlen kellék, a hamispénznek máshonnan való behozatala esetében is. Ha valaki külföldön hamispénzeket kapott, de azoknak ezen sajátságát nem tudta, később azonban felvilgosittatván, azokat nem semmisiti meg, hanem behozza az országba azon szándékkal, hogy mint curiosumokat elhelyezze: e törvényjavaslat értelmében, pénzhamisitás büntette miatt nem lesz büntetendő.
Lényeges criteriumok a külcselekvés tekintetében.
1-őr hamispénz-készités, vagy is a valódi pénznek utánzása - contrefacon -; vagy a valódi pénznek megváltoztatása - alteration; vagy pedig ily pénzeknek megszerzése vagy behozatala - introduction. Több törvény, nevezetesen a német birodalmi btk. 146. §-a a forgalomból kihelyezett pénzeknek oly változtatását, hogy azok a forgalomban lévőkhöz hasonlók legyenek - az egyéb föltételek létében, a pénzhamisitás külön esete gyanánt emlitik fel. Ez nemn látszott indokoltnak. Az anyag, melyből a hamisitvány készül: semmit sem határoz; lett legyen a hamisitvány anyaga ugyanaz, a mi a valódié, - arany, vagy ezüst, vagy más keverék; brit legyen azon anyag valaha a valódi pénz sajátságával: ha az akkor nem volt pénz, midőn küllátszata megváltoztatott azért, hogy a forgalomban lévő pénz látszatát nyerje, és ha az ezen uj alakban forgalomba tétetik: pénzhamisitás fog fennforogni, habár nem is emlittetik meg külön a törvényben azon eset, hogy a pénzhamisitás - a forgalomból kihelyezett pénznek a forgalomban levő pénzhez hasonlitó átalakitásával is lekövethető. Ez nem külön speciese a pénzhamisitásnak; és semmi egyéb, mint hamispénznek készitése oly anyagból, mely az átalakitás előtt nem volt pénz; mely tehát a pénzhez - forgalomba levő pénzhez hasonlitó alakot - csak is ezen utóbbi átalakitás által nyert.
2-or, folyamatban lévő pénznek utánzása vagy hamisitása. E kérdéssel döntendő el az: vajjon indokolt-e, hogy a hamispénz-készités illetőleg a valódi pénz meghamisitásának fogalma, kiterjesztessék azon esetekre is, melyekben külföldi hamispénz készittetik, illetőleg külföldi pénz hamisittatik? És ha igen: ez esetben felmerül azon második kérdés:
vajjon indokolt-e, hogy a törvény átfoglalja azon külföldi pénzek utánzását, illetőleg meghamisitását is, a melyek nem képezik a magyar állam területén a forgalom eszközét? avagy nem lenne-e helyesebb, ha a külföldi pénzek tekintetében, csak azon pénznemekre korlátoztatnék a pénzhamisitás büntette: melyek a magyar állam területén is forgalomban vannak, és utánoztatnak vagy meghamisittatnak?
Hogy a pénzhamisitás nem korlátozható csupán a magyar állam által kiadott vagy a magyar törvények erejénél fogva kibocsájtott fém- vagy papirpénzek utánzására vagy meghamisitására: ez nem kiván bővebb indokolást. Ha csupán ezen esetekre szorittatnék a kérdéses büntett: ez által a pénzhamisitásnak a gyakorlatban legtöbbször előforduló esetei, kiesnének a pénzhamisitásról szóló büntetőtörvények alól.
Vitásabb lehet a második kérdés. Erre vonatkozólag a jelen törvényjavaslat 196. § és az előbbi országgyülés elé terjesztett törvényjavaslat 196. § is lényegesen eltérnek egymástól. Az előbbi javaslat „a magyar állam területén folyamatban lévő” pénz utánzására vagy meghamisitására korlátozza a pénzhamisitás fogalmát: mig a jelen törvényjavaslat kiterjeszti azt mindazon pénzek utánzására, illetőleg meghamisitására, melyek „bel- vagy külföldön” folymatban vannak.
A változás, mely az igazságügyminister által egybehivott értekezlet tagjainak inditványa folytán fogadtatott el, indokait a kereskedés és a forgalom rendkivüli expansiójában, s ez által a fizetési eszközöknek általános jellegében találja. Túlsulyra emelkedett a nézet, hogy a vasutak, a gőzhajók összekötvén csaknem az egész világot: a forgalom és kereskedelem élénksége és gyorsasága a küldöli pénzt is a belföldi kereskedés fizetési eszközévé teszi. Nyomatékot nyert e vélemény a német birod. büntetőtörvénykönyv által is, melynek nyolczadik fejezete szintén ezen felfogást emelte érvényre.
Támogattatik e felfogás az olasz btk. tervezetének 272. czikke által is, mely a pénzhamisitás büntettének első csoportjába a külföldi pénzek utánzását is bevette, ha azok akár kül-, akár belföldön folyamattal birnak.
„chi contrafa nonete nazionali o. stranieri aventi corso legale o. commerciale nel regno, o. fuori.”
A belga btk. csak azon különbséget ismeri, ha a pénz Belgiumban, törvényszerint folyamattal bir. vagy nem bir Belgiumban ily folyamattal. Ez utóbbiak természetesen csak a külföldi pénzek lehetnek. Mindazonáltal ezek utánzását, és hamisitását is pénzhamisitásnak tekinti a törvény, s csakis annyiban tesz különbséget: hogy a cours legal-lal nem biró ily pénzek hamisitását vagy utánzását enyhébben rendeli büntettetni.
3-or. Lényegesen criteriuma a pénzhamisitás büntettének: hogy a hamis, vagy hamisitott pénz forgalomba tehető legyen; vagyis: hogy a hamisitvány olyan legyen, hogy annak valódi pénz gyanánti elfogadása és igy forgalomba hozhatása valószinüséggel birjon. Ez vonatkozhatik az anyagra, a melyből a hamisitvány készült, valamint az utánzásban nyilvánuló ügyességre: szóval a hamisitványnak hasonlatósságára azon pénznemmel, mely pénznem gyanánt kiadatása czéloztatik, vagy tettleg kiadatik.
Ezen tekintetben a hamisitás két főneme: t. i. a hamispénz készitése oly anyagból, mely akkor, midőn az oly alaku tárgygyá változtatott át, mely valódi pénz látszalával bir, ugy szintén a valódi pénznek meghamisitása is, vagyis - a valódi, de kisebb értékü pénznek oly átalakitása, hogy az nagyobb értékü pénz látszatával birjon - tehát mindkét nemü hamisitás: tulajdonképen utánzást, imitatiót képez. Mert ez utóbbi esetben is a dolus arra van irányozva, hogy oly alak adassék a csekélyebb értékü pénznemek, a melylyel a nagyobb értéki pénznem bir, hogy azután az a nagyobb értékü gyanánt hozattassék a forgalomba; s a külcselekmény is ezen dolus specialisnak teljesen megfelel.
De mindkét esetben csak ugy lehetséges a forgalombahozatal: ha az utánzott darab nem olyan, hogy az, minden józan ember által azonnal hamisnak felismertessék.
A pénzhamisitás lényeges föltétele: a hamisitványnak forgalombahozatalára irányzott szándék lévén, ha a hamisitvány olyan, hogy mindenki által rögtön felismertetik: ez esetben a cselekmény, a nem alkalmatos eszközök által elkövetni szándékolt büntetendő cselekmények szempontja alá foglalandó; s a szándék és a tett nem lesz objectivizálható abban, a mit a 196. § a pénzhamisitás mellőzhetlen ismérvei gyanánt felállit; a tett tehát ez esetben pénzhamisitást nem képez.
Ugyanazon cselekmény mindazonáltal, mely ezen lényeges ismérv hiányánál fogva ki van zárva a pénzhamisitás büntettének fogalma alól: képezhet más büntetendő cselekményt, nevezetesen csalást: mert ez utóbbinak caracteristicus ismérve; épen az egyesek ravasz megkárositásában áll. De nem lehet a cselekmény ily körülmények mellett pénzhamisitás; már csak azért sem, mert ennek objectuma a közhitel lévén: ez egy egyének csakis különös butasága, vagy rendkivüli gondatlansága következtében lehetővé vált megcsalatása által, még nem érintetik.
Ebből azonban nem következik, hogy a forgalombahozatalnál, az átvevő részéről különös szakértelem, vagy részletes alapos vizsgálat kivántatnék: elég ha a hamisitás olyan, hogy általa a nem buta s nem vak emberek, közönséges óvatosság mellett rászedhetők.
Ha ezen lényeges criterium mellőztetnék, ha a hamisitvány, mely közönséges figyelem mellett annak felismerhető, pénzhamisitás büntettének vétetnék s mint ilyen büntettetnék: ez esetben tulságos szigor, a büntetések aránytalan és igazolhatlan exaggeratiója következnék be. A pénzhamisitás valamennyi büntetőtörvénykönyv szerint igen szigoru büntetéssel rendeltetik sujtatni; és pedig aránytalanul szigorubban, mint átalában a vagyon elleni büntettek, különösen pedig - mint a csalás. A mi javaslatunk 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal bünteti a pénzhamisitást. Ennek ellenében a csalásra, ha az érték 50 frtot nem halad fölül, 24 órától 6 hónapig terjedhető fogságot, ha pedig ez összeg 50 frtot fölülmul: 3 évig terjedhető börtönt állapit meg: mig a csalás legsulyosabb eseteire 5 évig terjedhető fegyház inditványoztatik. Ha tehát, annak a ki daczára annak, hogy a hamispénzt oly ügyetlenül készitette, hogy az a legegyszerübb figyelem mellett mindenki által fel volt ismerhető, még is sikerült egy hüle embert rászedni, s ez tőleg - egy 5 frtos hamisitványt valódi pénz gyanánt elfogadott, s a cselekmény napvilágra jövén, a valódi pénz közé kevert hamisitványt, a biróság szine előtt a legegyszerübb emberek is hamisitványnak ismerik fel, ha vádlott, ily esetben is a pénzhamisitás büntettében mondatnék bünösnek: akkor az, 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházra lenne itélendő; holott ha csalásnak mondatnék ki a cselekmény: ez esetben büntetése 1 havi fogságot is alig érhetne el. Pedig a tény igazolta, hogy a közhitel megzavarásának lehetősége is ki volt zárva; s igazolta, hogy azon öt forintos hamisitványnak forgalombavitelére nézve, semminemü veszély nem létezett, mert azt a legegyszerübb emberek sem fogadták volna el valódi pénz gyanánt; és ezek folytán - kétségbevonhatlan tények igazolták: hogy ezen lényeges - az objectumban rejlő oknál fogva: a tett nem képezett, s nem képezhetett egyebet, mint csupán egy embernek 5 frtig terjedő ravasz megcsalását.
Az itélet, mely ez esetben is pénzhamisitás miatt itélné el a vádlotatt: természetéből vetköztetné ki ezen büntettet, s a közhitel - tehát a társadalom átalános érdekének megzavarása által indokolt és igazolt büntetést alkalmazná oly esetben, melyben a társadalmi érdek megtámadásának lehetlensége, maga a biróság előtt bebizonyult.
„Il en est de méme de grossiereté de la contrafacon: il eset evident que l'imitation de la monnaie peut revétir un tel degré d'imperfection, qu'elle ne tromperait pas l'oeil le moins clairvoyant. Son péril s'evanouit alors: on voit bien encore une intention criminelle, mais ure intention depourvue d'effet: c'est la volonté du crime, isolé pour ainsi dire du fait materiel.”
Ezek Héliének - a legfelvilágosodottabb criminalisták egyikének, igaz - és meggyőző szavai.
Kérdés lehet, hogy az ezüstözött rézpénz, vagy az aranyozott ezüstpénz: képez-e pénzhamisitást? Hélie és Carrara tagadják; a belga btket előkészitő commissio igenlőleg felel. Midőn gyakorlatunk a kérdés fölött határozni fog: számba veendi-e, hogy az ily befestésnél, a valódi pénz minden tulajdonsága megmarad; hogy a körirat változatlan, s a közhatóság által - az érték ismérvéül arra nyomott öszveg-jelző, szintén nem változtatik meg? Számba fogja-e venni azon tényt: hogy az aranyozás és ezüstözés rövid idő alatt eltünik: hogy tehát - a forgalom megzavarása ez esetben sem lehető?
Russel, Crimes and Misdemeanors czimü nagybecsü munkájában felhoz az angol biróságok előtt tárgyalt egy esetet, melyben valaki azzal vádoltatott, hogy folyamatban lévő, de elkopott pénzeket, melyeken sem körirat, sem kép sem pedig szám nem látszott többé, utánzott, és az utánzott minden körirat nélküli pénzdarabokat forgalomba tette. Az angol biróság hamispénz készitésében itélte el tettest.
Ezen esetről, az angol birósággal ellentétes értelemben nyilatkoznak a belga btk. előkészitői, s minthogy törvényjavaslatunk - a külföldön folyamattal biró pénzek hamisitását is bevette a pénzhamisitás büntettének esetei közé: nem lehetlen, hogy gyakorlatunk, egy ily esetben is hivatva lesz határozni.
Az angol biró az okból itélte el vádlottat: mert az alak, melyet a tettes a hamisitványoknak adott, olyan volt, hogy azok a forgalomban lévő valódi pénzdarabokhoz hasonlók lettek: utánozta a régiséget, a kopottság szineit, ugy hogy az utánzatok által többek félrevezettettek, s hogy az utánzatok bejutottak a forgalomba.
Ellenben a belga tudósok azt álliták: hogy a felhozott esetben a valódi pénz egyetlen kelléke sem változtatott meg; hogy sem a körirat, sem a felség képe, sem az összeg, mely a pénzértéket meghatározza - nem lett más, mint a mi volt, s nem kapott - a valóditól eltérő alakot. Ebből azon következés vonatott: hogy a pénzhamisitás essentialis criteriumai hiányozván: ezen büntett nem foroghat fenn.
„utánoz vagy utánoztat”
„eszközöl vagy eszközöltet”.
Azon megrendelőt, a ki nem maga a készitő vagy hamisitó, szükségesnek látszott külön megjelölni; mert ha ez elmarad: ez esetben a hamispénz készitője, habár tudja, hogy ő a nála megrendelt hamisitványokat azoknak forgalomba tétele végett késziti: nem lenne a pénzhamisitás büntettének tettese; minthogy neki nem áll szándékában a hamisitványokat akár közvetve akár közvetlenül a forgalomba tenni - ez utóbbi körülmény pedig lényeges ismérve lévén a pénzhamisitás büntettének, ő idegen lesz azon szándéktól, mely e büntettnél megkivántatik.
De másrészről a megrendelőt illetőleg azon nehézséggel találkoznánk, hogy ez nem készitvén vagy hamisitván a pénzt, hanem az csak megrendelvén; ennél hiányzanék egy másik essentialis kellék - a készités vagy eszközlés. A megrendelő tehát nem lenne tettes, a 196. § világos rendelete szerint, de nem lenne az - az V. fejezetben letett fogalmak szerint sem - hanem ez utóbbi szerint felbujtó lenne.
Mind ez kikerültetik az által, hogy a 196. § 1) és 2) pontjai - tettesnek nyilvánitják mindazt, a ki a hamisitványokat megrendeli, mind pedig azt, a ki azokat azon tudattal késziti, hogy azok habár más által, a forgalomban tétetni czéloztatnak. Az előbbinek lelkében tevékeny czél, a másik lelkében pedig a tudat, egy és ugyanazon büntett elkövetésének együttes szellemi tényezőjét képezik; a mi által a pénzhamisitás tettleges létrejötte, s e büntett mindkét eleme - mindkét tettes együttes elkövetési akaratában gyökerezőnek mutatkozik. Az esetre, ha a megrendelő a forgalombatételt megkezdette, ha azt csak megkisérlette is: minden nehézség eloszlik a 74. § világos rendelete által, melynek szükségessége, ez esetben is ujabb bizonyitékot nyer. A két alany különböző dolusának egymást kiegészitő értelmezése, csak is az esetre nyer gyakorlati fontosságot: ha a forgalombavitel czéljából megrendelt, s elkészitett hamispénznek kiadása még nem kiséreltetett meg.
A belga megoldás kétségtelenül sokkal egyszerübb. A belga btk. a kérdést a 66. czikkben intézi el.
„Seront punis comme auteurs d'un crime on d'un délit:
Ceux qui par un fait quelconque auront prété pour l'exécution une aide telle que sans leur assistance le crime ou le délit n'eut pu étre commis.
Ha nem csupán az a bünszerző - tettes - a ki a büntettet képező cselekményt végrehajtja: hanem bünszerző az is, a ki a tett véghezvitelénél oly lényeges segélyt nyujt, hogy e nélkül a büntettet nem lehetett volna foganatositani: igaz, hogy e szerint a pénz készitője is az auctor fogalmába esik, s mint szerző - mint tettes fog büntettetni.
De ez mint egy esetben az igazságos büntetés kimérését lehetővé teszi: ugy más esetekben veszélyes lehet; mert a segélyt és a segédet valódi természetből kivetkőztetvén: önkényileg tettesnek rendeli tekintetni azt, a ki nem volt tettes.
De gyakorlatilag véve a kérdést, a legtöbb esetben vita fogna támadni a fölött: vajjon oly nemü volt-e a segély, hogy e nélkül nem lett volna a büntett végrehajtható?
A mi törvényjavaslatunk kiemeli rendelkezése - melyet egyébiránt Glaser a zürichi javaslat 78. §-ánál inditványozott: megoldja a nehézséget a nélkül, hogy e végett a tettest és segitőt összezavarni s a fogalom erőszakolását el kellene fogadni.
„A ki egyetértőleg a hamispénz készitőjével sat. hamis vagy hamisitott pénzt annak forgalombahozatala czéljából behoz, átvesz vagy megszerez.”
A 198. § a forgalombavitel azon eseteiről intézkedik, melyekben:
vagy a hamisitóban nem volt meg a hamisitáskor a szándék, hogy a hamisitványokat forgalomba vigye;
vagy az, a ki a már kész hamisitványoknak forgalombavitelét czélozza: azoknak sem készitője, sem megrendelője, sem pedig segédje a hamisitónak.
Mindkét rendelkezés lényegesen szükséges; mindkettő által ujabban kifejeztetik, hogy ezen büntettnél - a forgalombavitel képezi az elhatározó elemet, s következőleg az, a ki ezt eszközli - akármi czélból készitette vagy készittette a hamispénzt: csupán és pusztán a forgalombavitel által, a pénzhamisitásnak tettesévé válik.
„behoz” ez vonatkozik a külföldön készült hamispénzekre;
„átvesz” ez megjelöli az esetet, ha elárusitás, beváltás, értékesités végett adatik át neki a hamispénz, és ő azt e czélból átveszi. Nem kivántatik hogy ezt önérdekből tegye; habár semmi haszna sincs az értékesitésből; a büntett mégis meg van állapitva;
„megszerez” ha megveszi a végett, hogy azt valódi pénz gyanánt a forgalomba hozva, a különbözeten nyerjen.
A pénzhamisitás, a fentebbi szakasz 1) és 2) pontjaiban meghatározott esetekben: 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal, a 3) pontban megjelölt esetben pedig: 5 évig terjedhető börtönnel büntetendő.
„Ha azonban a fentebbi szakaszban megjelölt cselekmények tárgyát váltópénz, vagy ennek helyét pótló papirpénz képezi: a cselekmény vétséget képez, és 6 hónaptól 3 évig terjedhető fogházzal büntetendő.”
A kisérlet büntetendő.
A büntetések, mint fentebb is emlitők - szigoruak; de enyhébbek a német, a belga, a franczia büntetőtörvénykönyveknek e büntettre határozott büntetéseinél.
A fokozat a büntett és a bünösség között a lehetőségig meg van tartva: s a szakasz második alineája megakadályozza a jogérzetet sértő azon tulságos szigort, hogy nehány darab rézpénznek hamisitása és kiadása miatt évekre terjedő sulyos szabadságbüntetés állapittassék meg.
199. § A hamis vagy hamisitott pénz csalárd használatának büntettét követi el: a ki a 196. és 198. §-ban meghatározott eseteken kivül hamis vagy hamisitott pénzt a forgalomba hoz.
„Ha pedig a cselekmény a 197. § második bekezdésében meghatározott minőségü hamis vagy hamisitott pénz hozatik forgalomba: a cselekmény vétséget képez.
A kisérlet büntetendő.
201. § A ki a valódi pénz gyanánt kapott hamis, vagy hamisitott pénzt, valódi, illetőleg teljes értékü pénz gyanánt tesz a forgalomba: hamis pénz kiadásának vétségét követi el, és 6 hónapig terjedhető fogházzal és 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
A kisérlet büntetendő.
A törvényjavaslat megkülönbözteti a hamispénzek használatát a tulajdonképeni pénzhamisitástól; vagy is azt, a mit a német jogászok „Münzbetrung” megjelölés alatt ismernek: attól - a mi a „Münzverbrechen vagy Vergehen” nevezete alatt ismeretes.
A csalárd használat lényeges föltétele: hogy a ki a hamispénzt kiadja, azt se maga ne készitette vagy hamisitotta, se meg ne rendelte, sem a készitővel s annak társaival egyet ne értett legyen. Csalárd használatot fogja elkövetni az: a ki hamispénzt lop és azt a forgalomba hozza, akár tudta legyen a lopás idején, hogy a pénz hamis, akár csak később győződött meg erről.
Csalárd használatot követ el az is: a ki valódi gyanánt fogadta el a hamis pénzt, és igy maga is megcsalatott: de azután a helyett, hogy a hamisitványokat a hatóságnak átadta, és a rajta elkövetett kárositást följelentette volna, kárait az által akarja orvosolni: hogy a hamisitványt mint valódi pénzt tovább adja, és igy a forgalomba visszahelyezi, s ez által a forgalom megzavarásának fentartására közremüködik.
A megkülönböztetés a két csoport benső - bünősségi fokozatainak megfigyeléséből származott, s a humanismus által emeltetett érvényre. A régibb kor azon fellogása, mely itt nem látott különbséget; a büntetések szerfeletti exaggeratiójára vezetett.
Alig fog kétségbe vonatni annak bünösségi foka, a ki csekélyebb, - másnak büntette által mag is kárt szenvedvén; e kárt másra akarja háritani, mint a ki előre elhatározott tervből, és csupán gazdagodási szándékkal, késziti vagy készitteti a hamispénzt, és a forgalom megzavarásának tulajdonképeni auctora; vagy mint azoknak bünösségi foka, a kik a tettessel vagy büntársaival egyetértőleg, s bünszövetségben üzik a merényletet.
E lényeges különbség valamennyi uj büntetőtörvénykönyvben számbavétetik: s ha valamennyi nem is külön megjelölés alatt, de külön szakaszban intézkedik a csalárd használat eseteiről - lényegesen enyhébb büntetést állapitva ez utóbbiakra.
A papirpénzzel egyenlőnek tekintetik:
1) az állam által kibocsájtott, akár névre, akár az előmutatóra szóló belföldi vagy külföldi közhitelpapir, kötelezvény, kamatszelvény, sorsjegy, utalvány és bankjegy;
2) az 1-ő pontosan meghatározott, természetü, s az előmutatóra szóló minden oly közhitelpapir, mely valamely község, egylet, testület, vagy magános által, a törvény vagy kormány-engedély alapján bocsájtatott közforgalomba.
A közhitelpapirok hamisitásnak egyenlővé tételét a pénzhamisitással ezen papiroknak, mint forgalmi eszközöknek természete tette szükségessé: miért is a 201. §-hoz hasonló intézkedések, szükebb vagy tágabb korlátok közt mindenütt hatályban vannak. Ezen erősebb garantiát, azon nagy erdékek követelik: melyek e papirok szabad, akadályozhatlan és biztos forgalmához kötvék.
Az állampapirokhoz nézve ily intézkedés mai napig is fennáll nálunk, s a törvénykezési gyakorlat: a részvénytársaságok által kibocsájtott közhitepapirokra is kiterjesztette ezen oltalmat. Ezen szakasz tehát csak tüzetesebbé teszi, és törvényesiti, részben a rendeleteken, részben a biróságok helyes felfogásán alapuló joggyakorlatot.
A 201. § második alineájának azon kifejezésével „az 1-ő pontban meghatározott természetü” a községek, a szövetkezetek és társaságok azon papirjai, melyek a jelen szakasz alatt subsummáltatnak - megkülönböztetnek azoktól, melyeket habár törvény- vagy alapszabály vagy concessiójuk alapján, az előmutatóra állitanak ki: de melyek mint közönséges üzleti papirok, utalványok „warrant, shedule”: az ezen szakasznál különösen szemügyre vett közforgalmi természettel vagy nem birnak, vagy nem azon mérvben, mint az 1) pontban megjelött papirok.
Az „egyletek” szó, a kereskedelmi törvénykönyv életbelépte folytán el lesz hagyandó, s helyette e kifejezés „szövetkezetek, részvénytársaságok” felveendők.
A jelen fejezet rubricájában megjelölt cselekmények, a régi jogtudósok által, a vallás elleni büntettek vég nélküli családjába soroztattak. A ki akár mint tanu, akár mint fél, hamisan esküszik, sőt a ki valamely kötelezettség teljesitését eskü alatt igéri, s e kötelezettségének nem felel meg: az megtagadja isten azon tulajdonságát, hogy az igazságtalanságot megbosszulja. Ez volt a Canonjog felfogása, mely átment a criminalisták müveibe, s az állai büntetőtörvénykönyvbe is.
Az eredeti felfogás szigora - különösen az igérő esküt illetőleg, több irányban módosult, s egy bámulatos casuistica terjesztette ki fölötte ép oly tekervényes, mint finom szálait: ugy hogy az eredeti eszméből csak is annyi maradt fenn, a mennyit a hatalom saját czéljaira szükségesnek tartott.
A legujabb időkben a hamis eskü is saecularizáltatott, s a peccatum és delictum közötti különbségnek, valamint e különbségek következményeinek felismerése és érvényre jutása után: a kérdéses cselekmény criminalisticai jellege épen azon okoknál fogva nem származtathatik többé „Isten nevének megsértéséből”, vagy „Isten tulajdonságainak megtagadásából”, mely okok egyátalán irányadók voltak, a vallást és annak igazságait sértő, valamennyi cselekvésnek, a világi biróság forumától való elvonására nézve.
Ezen átalakulás bekövetkeztével, a hamis tanuzás, valamint a hamis eskü is, majd a közhitel, majd a közerkölcsiség elleni büntetteknek tekintettek; majd pedig dvaz állam igazságügye elleni támadásban kerestetik azon criminalisticai jellege. A német jogászok legnagyobb része a két előbbi felfogás közt oszlik meg: sőt többen - s ezek közt Berner és Schvarze is - a kérdéses cselekmények criminalisticai természetének megfejtésénél, legalább subsidiarie, a vallási szempontra is hivatkoznak.
A jelen törvényjavaslat szerkesztésénél, a hamis tanuzás, és a hamis eskü büntetőjogi természetének megitélésében, a tanuzásnak és az eskünek a polgári jogintézmények szerinti természete vétetett alapul; és minthogy mindkettőnek jelentősége abban van, hogy a hatóságok és biróságok előtt fennforgó ügyekben bizonyitékot képeznek: ebből azon következtetés vonatott, hogy az, a ki a hatóság vagy biróság eljárásának tárgyát képező ügyben mint tanu, hamis tanuságot tesz, vagy mint fél hamisan esküszik: azon garantiákat hamisitja meg, melyekkel az állam törvényei az igazságot biztositják. Az itélet és határozat nem juttathatja érvényre a materialis jogot, ha azon tényleges viszonyokra nézve, melyektől a jog megállapitása függ; hamis tanuk, és hamis esküvők tévedésbe ejtik a birót. Az igazságnak, a jognak kell elbuknia: ha bünös merényletek, hamisitott vagy költött szinekben tüntetik elő a tényeket, melyek a való felismerésének és igy a legtöbb esetben maga a jog megállapithatásának alapját képezik; ha tehát a hamis tanu és a hamis esküvő azon helyzetbe hozzák az államot: hogy a hazugságot valódi ténynek kénytelen kimondani, s ő - az igazságnak, a jognak megvalósitója és érvényesitője: a valótlant a jogtalanságot kénytelen érvényre és hatályra juttatni.
Ezen tulajdonsága a hamis tanuzásnak és a hamis eskünek, volt elhatározó a törvényjavaslat készitésénél, s ez által jelöltetett meg a kérdéses cselekményeknek helye a tervezett rendszerében.
Következetes folyományát képezi ezen felfogásnak: a 214. §-ban foglalt intézkedés, mely egyébként nem lenne indokolható, sőt elvtelenséget tartalmazna.
Az állam igazságügye elleni büntetteknek tekintetvén a hamis tanuzás és a hamis eskü: ezekkel - közös szempont alá volt foglalandó a hamis vád, s a mi ennek csupán - külön formája: a hamis bünjelek előállitása is. E beosztás találkozik már a régi criminalisták rendszerével, s hazánkban Bodó - a régi német tudósok nyomán a „falsum in genere” külön fajai közt, az igazságügyi hamisitásokat - De falso judice Procuratore, Testibus, Delatoribus - külön csoportba foglalta össze.
Az olaszországi legujabb büntetőtörvénykönyv tervezete, e tekintetben is - a legélesebb következetességgel állapitja meg rendszerét, s „az igazságszolgáltatás elleni reatumokról” szóló Hatodik czimben - Dei reati contre l'amministrazione della giustizia hét külön fejezet alatt intézkedvén: A törvényes kötelesség megtagadásáról; Cap. I. A büntetendő cselekmény szinléséről; Cap. II. A hamis vádról; Cap. III. A hamis tanuzásról, a szakértői hamis véleményről, a tolmács hamis jelentéséről, és a hamis esküről polgári ügyekben; Cap. IV. A bünpártolásról és a feljelentés elmulasztásáról; Cap. V. A rabok szökéséről; Cap. VI. Az ügyvédek, procuratorok és védők visszaéléseiről - Della prevaricazione - Cap. VII.
E beosztás vezéreszméje az, melyet a mi törvényjavaslatunk is követ: csakhogy mi szorosabb értelmet adtunk az igazságszolgáltatás elleni büntetendő cselekményeknek, s e szorosabb értelmezés mellett a fejezetek és az ide tartozó cselekmények száma is kevesbedett.
Hazai jogtörténetünk szempontjából megemlitendő: hogy a hamis tanuzás és a hamis eskü régi törvényeinkben nem különböztettek meg egymástól; mindkettő a „perjurium” a „Ludas” - büntett nevezete alatt fordul elő. A megkülönböztetés a perjurium és a perjuratus között, nem gyökerezik a törvényben, hanem Wolf - institutiones juris naturalis et juris gentium - czimü munkája után vétetett át a későbbi irók által. De ezen megkülönböztetés sem fejezte ki a hamisan tanuskodó és a hamison esküvő fél közötti különbséget: hanem a juramentum promissiorium és a juramentum assertorium-ot akarta két különböző szó által megjelölni. Minthogy pedig az eskü általi bizonyitás régi jogrendszerünkben is megvolt: természetes, hogy a fél ép ugy követhette el a pejuratust, mint a tanu.
A perjurium büntetései a H. K. H. r. 30. czimében soroltatnak elő. Később a szokás - a biró belátására bizta a büntetés meghatározását. A tény birája a ki hamis eskü fenforgásának kérdésében határozott: a szentszék volt: a büntetést azonban az 1871. XXXI. tc. hatálybalépteig a királyi tábla mondotta ki.
Az 1843-ik évi btk. javaslat 24-ik fejezetében rendelkezik: a hamis tanuságról és a hamis esküről; 25-ik fejezete pedig: a hamis feladatáról.
A jelen törvényjavaslat XII-ik fejezete egyes intézkedéseinek indokolására kevés mondandónk van. A hamis tanuzás elkövettethetik ugy bünvádi, mint polgári ügyben, valamint fegyelmi ügyben: ez utóbbiak közé sorozandó a hamis tanuzás. - a fegyveres erőhöz tartozó személyek becsületbirósági ügyeiben.
A büntetések a cselekménynek ártalmasságához képest arányosittattak, s ez alapon - rendszerint nagyobb büntetés éri azt, a ki bünvádi ügyben tanuskodik hamisan, mint a ki ezt polgári ügyben teszi; és az előbbi esetben sulyosabb beszámitás alá esik az: a kinek vallomása a legsulyosabb következményt vonta maga után, mint a kinek hamis vallomásából nem annyira sulyos eredmény következett.
„Mais la gravité de ce crime dépend principalement de l'object, auquel s'applique le faux temoignage” - mondja Hélie - és helyesen.
Bünvádi ügyben a hamis tanuzás - ha az emlitett körülmények nem következtek be: 5 évig terjedhető fogházzal büntetendő.
A törvényjavaslat nem fogadja el tehát az 1843. évi törvényjavaslatnak azon megállapitását, mely szerint a hamis tanuzás csak akkor képez bevégzett büntettet: ha annak felfedezése előtt itélet hozatott.
Kihágási ügyekben a hamis tanuzás legmagasabb büntetése: 1 évig terjedhető fogház és 1000 frtig terjedhető pénzbüntetés.
Kitünik ezekből, hogy a principium, mely a büntetések megállapitásánál irányul szolgált; először a büntett objectiv bünössége; másodszor az általa okozott vagy okozhatott ártalom nagysága.
A ki bünvádi ügyben a biróság előtt, az ügy lényeges körülményére nézve hamisan tanuskodik, s vallomását esküvel megerősiti; a hamis tanuzás büntettét követi el és 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
„Ha a hamis tanuzás vádlott terhére követtetett el s ez halálra itéltetett: a hamisan tanuskodó 10 évtől 15 évig terjedhető fegyházzal büntetendő. Ha pedig a vádlott 5 évnél tovább terjedő szabadságbüntetésére itéltetett: a hamisan tanuskodó 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
„az ügy lényeges körülményeire nézve.”
Ezen requisitum ellen lehet vitázni: de a mindennapi tapasztalás igazolja: hogy a legtöbb tanukihallgatásnál, egy vagy több lényegtelen körülmény nem egyez meg a valóval; és igazolja a tapasztalás, hogy az ily körülményekre sem a biró, sem a fél nem helyez sulyt.
Ha például rablás követtetvén el, az elkövetésnél jelen volt tanu, a rabló felismerésére vonatkozó körülmények iránt a biróság előtt kihallgattatik s az általa megnevezett rablóra vonatkozólag azt állitja: hogy a tett alkalmával kalapján virág volt, holott kitünik, hogy selyem- vagy szőrrojtok voltak kalapján: ki fog ennek jelentőséget tulajdonitani.? Pedig - ha a tanu vallomását esküvel erősitette meg: e pontban kétségtelenül valótlan volt vallomása, és igy - ha csak is annak állitása, a mi nem való, képezi objective - a hamis vallomást, tekintet nélkül arra, hogy az állitás lényeges körülményre vonatkozik-e vagy nem: ez esetben, minthogy a kérdéses körülmény nem való, de a tanu által, a biróság előtt, és büntető ügyben valónak mondatott: a kül-tettet illetőleg, a hamis tanuzás büntettét megállapitottnak kellene elfogadnunk.
Ez kikerültetik a „lényeges” minősitőnek az ismérvek közötti felvétele által.
Maga Schwarze, a ki ezen megkivántatóság felvételét a törvény szövegébe nem tartja szükségesnek még is azt mondja: „Wohl aber kann es anderseits vorkommen, dass eine eidilche Aussage in unerheblichen Nebenpunkten als unwahr sich berausstellt, und dass die Anklage des Meineides ausgeschlossen bleibt. Denn es ergiebt sich villeicht aus den Umstäden des Falles, dass ein solcher Nebenpunkt bei der Aussage und deren Beeidigung völlig unbeachtet geblieben, und kein Betheiligter wie auch nicht der Richter ihm irgend welche Bedeutung zugeschrieben hat.” Ez más szavakkal bevallása annak: hogy lényegtelen körülmények, melyek a határozatra sem egyenesen, sem támogatólag be nem folytak, és be nem folyhattak - a melyek tehát - a döntő körülményre nézve - a biró vagy hatóság félrevezetését, a valótlannak, a birói vagy hatósági határozatban valóvá, vagy a valónak valótlanná elfogadását nem eredményezhették, és ekként az állam igazságügyi eljárásában az igazságtalanságot sem nem okozták, sem nem okozhatták: hogy az ily lényegtelen körülményeknek a valósággal ellenkező előadása, nem állapitja meg a hamis tanuzást.
Ugyanezen eredményre jutnak a hamis tanuzásnak vagy a hamis eskünek összehasonlitásával: az igazságügy elleni harmadi büntett a hamis vád tényálladékával. Ha a följelentés tárgyát képező büntett vagy vétség elkövettetett, ha az elkövettetett azon egyén által, a kit azzal a följelentő vádlot; habár a vád - lényegtelen, mellékkörülményekben nem is igaz: hamis vád büntette nem foroghat fenn. Az indok ugyanaz, melyet fentebb kiemeltünk; az t. i., hogy alaptalan elitélés, az állam igazságügye meghamisitásának veszélye - e lényegtelen mellékkörülményekből nem származhatik.
A mit mi állitunk, a mit indirecte Schwarze elismert: azt Hélie a leghatározottabban erősiti, a ki többször emlitett nagy müvének a hamis tanuzásról szóló részében hoszszan foglalkozik e kérdéssel; mi csak a következő szavakat emlitjük fel: „Le mensonge d'un temoin sur une circonstance accessoire du fait, ou sur la moralité de ce fait, ne suffit pas, pour égarer la marche de la justice.” Összhangzásban van ezzel a franczia semmitőszéknek, Hélie által ugyane helyen idézett határozata is.
„hamisan tanuskodik”: hiányzik a „tudva”. Ez fölösleges is. A német btk. 153-157. §-ban részint nyiltan kimondatik ugyan a „wissentlich” minősitő, részint utalással a 153. §-ra, követeltetik. De figyelembe veendő, hogy a legtöbb német criminalista szerint - „tudva hamis állitás” alatt necsak az értetik, ha az állitó, annak ellenkezőjét tudja valónak mit állit; hanem az is, ha nem tudja valónak azt, a mit valónak állit. Az ily állitás objective lehet valótlan vagy való; de a cselekmény egyik esetben sem szünik meg hamis tanuzást képezni. Schütze ugyan Schwarze, Oppenhof, és mások ellenében az ellenkezőt állitja: de érvei alig tekinthetők meggyőzőknek. Azon esetekben, melyekben a német btk. a büntett ismérveül azt követeli, hogy objective valótlan legyen az állitmány, hanem hogy ezen fölül az állitó még azt is tudta legyen, hogy az ellenkező a való: ezen esetekben a criteriumot nem ezen szóval fejezi ki: „wissentlich”, hanem mint a hamis vádnál, a 164. §-ban látható, akként fejezi ki: hogy jobb, - valódi tudomása ellenére állit - „wider besseres Wissen.
Egészen más szempont alá esik egyébiránt a gondatlanságból elkövetett hamis tanuzás - 211. § Ezen esetben oka van hinni a tanunak, hogy állitása való. E bünösség abban áll: hogy annak lehetőségét, hogy tudomása nem helyes, látni lehetvén, ennek daczára is azt állitotta, a mit valónak tartott: vagy pedig nem iparkodott magának a valóról meggyőződést szerezni.
Ezen eset meg van különböztetve a 203-210. § eseteitől: ez tehát nem esik az előbbiek sanctiója alá.
A belga btk. nem tartalmazza a faux témoignage-nál „sciement” - tudva - minősitőt; valamint az olasz javaslat sem.
205. § A ki polgári ügyben, az ügy lényeges körülményére vonatkozólag hamisan tanuskodik ha vallomását esküvel erősiti meg: 5 évig terjedhető börtönnel, 4000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
206. § Ha pedig a polgári per tárgyát képező dolog értéke 100 frtot nem halad fölül: a hamis tanuzás büntetése 1 évig terjedhető fogházban és 400 frtig terjedhető pénzbüntetésben állapitandó meg.
A 205. § ellentétben a 203. §-al, nem emlit biróságot; ennek indoka az, hogy tágabb értelemben a közigazgatási ügyek is polgárjogi ügyeket képeznek. Napjainkban, a midőn mindinkább felismerésre jut annak belátása: hogy a közigazgatás cselekvéseiből származó sérelmek elintézése nem tartozhatik a biróság elé, s hogy erre a mint nem alkalmas a biróság, ugy más részről az ily ügyek fölötti határozati jognak a birósági hatáskörben hagyása által, a hatalmaknak nem különválasztása, hanem ellenkezőleg csak confusiója - a közigazgatási hatalomnak, a birói hatalom alá helyezése eszközöltetik: a legnagyobb helytelenség lenne a hamis tanuzást és hamis esküt csak az esetben vonni büntetés alá, ha az a biróság előtt tétetett le. Ez természetesen oda vezetne, hogy valahányszor a közigazgatás valakit tanuképen kihallgatni szükségesnek lát, vagy valamely fél esküje kikerülhetlennek mutatkozik: mindannyiszor a biróságot kellene megkeresnie, hogy ezt eszközölje. A fölösleges idő - és munkapazarláson fölül - ez még az által is végtelenül káros lenne, mert a közvetlenség minden előnye elveszne.
Ez nem vonatkozik azon polgári peres vagy büntető - például kihágási ügyekre, melyek czélszerüségi okokból a közigazgatási közegek hatáskörébe utasittatnak; valamint nem vonatkozik azon ügyekre sem, melyekben az 1868:54. tc. 478. §-a szerint, a községi biróság jár el. Ezen természetüknél fogva, s a legszorosabb értelemben mindig igazságügyi - törvénykezési ügyek; ezekben bármely hatósági közeg járjon el, az eljáró mindig mint biróság jár el. Objectiv természete ezen ügyeknek nem változik s nem az ügy veszi fel a közeg természetét, hanem az kölcsönöz ennek egy külön jelleget.
Ezen ügyeket illetőleg tehát a 205. §-ban implicite bennfoglalt tágitásnak, szüksége nem forgott fenn.
A büntetési tételek meghatározásánál: a polgári ügyeket illetőleg is azon alapeszme követtetett, mely a bünvádi ügyekre nézve fentebb ki lett emelve. A veszély a kár nagysága, minden számbavehető jogtudós szerint: helyes eleme a büntetés arányositásának. Ez ellenében azon érv, hogy a szegény embernek megkárositása 5 frttal, sulyosabb következményeket hárit erre, mit a gazdagnak tizszer annyira terjedő megkárositása ez utóbbira hárit: oly casuisticába sodorná a törvényhozást, melyet minden részleteiben átölelni, s a büntetőtörvénykönyv egész területén helyesen szabályozni, nem lenne lehetséges.
A 205. és 206. §-ban - a mint ez már a 204. §-ban is történt: pénzbüntetések is állapittattak meg.
A polgári ügyekre vonatkozólag ez indokolva van a büntett forrása által, mely ily esetekben - kivétel nélkül más személy jogtalan nyerészkedési vágyának bünös előmozditása.
A pénzbüntetés tehát éppen gyökerén találja a büntettet, s az ellen reagál leginkább, a miből a büntett származik.
A hamis tanuval egyenlő büntetés alá esik azon szakértő: a ki akár bünvádi, akár polgári ügyben, a tényállás valamely lényeges körülményére nézve valótlanságot, vagy hamis véleményt, vagy szintén, azon forditó is, a ki valamely lényeges körülményre nézve, szóval vagy irásban hamis forditást terjeszt a biróság vagy hatóság elé.
Ezen szakaszból kifolyólag ugyanazon rubricát lehetne a XII. czimeül használni, mint mely az olasz javaslat Hatodik czime III. fejezetének adatott. A fejezet czimének ily részletezése azonban nem tartatott szükségesnek: mert alig képzelhető, hogy valaki máshol keresse a szakértői hamis leletre vagy a hamis forditmányra vonatkozó intézkedéseket, mint a hamis tanuzásról és esküről szóló fejezetben. Tágabb értelemben egyébiránt a szakértő is tanu. Felhozható e mellett a belga büntetőtörvénykönyv példája is, mely a du faux temoignage et du faux serment - alatti fejezetben rendelkezik a „l'interprét et l'expert” ezen minőségükben elkövetett hamisitásairól is.
Az 1843. javaslat XXIV. fejezetében - mint annak 245. §-a mutatja szintén ezen módszer alkalmaztatik.
Az esküvel való megerősitéssel egyenlő hatálylyal bir:
1) a tanu vallomásának megerősitése, hivatkozással lelkiismeretére, azon esetekben, melyekben ily hivatkozásnak a letett esküvel egyenlő bizonyitő erőt tulajdonit a törvény;
2) a szakértő vagy forditó nyilatkozatának megerősitése, hivatkozással hivatali, illetőleg általános szakértői vagy forditói esküjére;
3) a megjelölt személyek vallomásának, illetőleg nyilatkozatának megerősitése, hivatkozással a fennforgó ügyben s ugyanazon minőségükben már előbb letett esküjökre.
Azok után a mik e fejezet átalános indokolásában lemondattak, a tanuvallomás lényege, nem lehet más, mint valamely dolog megtörténtéről vagy meg nem történtéről vagy valamely körülményről észlelet vagy érzéki tapasztalat utján szerzett tudomásnak, a biróság, illetőleg hatóság előtt oly ünnepélyes formában való előterjesztése, a milyen formát a törvény azon czélból megkiván, hogy a tanu előterjesztése bizonyitéknak vétessék. Ezen ünnepélyesség rendszerint abban áll: hogy a tanu vallomását - a törvényben vagy a szabályokban meghatározott eskü letételével megerősiti. Ez esetben a vallomás bizonyitó ereje feltételezve van az eskütől. De a mely esetekben a törvény, a más alakban tett nyilatkozatnak is oly bizonyitó-erőt vagyis oly hatályt tulajdonit, mint az eskü által megerősitettnek: azon esetekben - a mint a nyilatkozat polgári szempontból hatályos: ugy más részről föltétlenül szükséges - hogy a mennyiben az lényeges valótlanságot tartalmaz - büntető szempontból, az eskü által megerősitettel egyenlőnek tekintessék.
Törvényeink a tanuvallomás ezen nemeit szintén megengedvén: a büntetőtörvénykönyvnek ezekre is ki kell terjeszkednie.
A 208. § 2. és 3. pontjai e követelménynek felelnek meg s a hatályban lévő szabályokhoz alkalmazzák.
A ki polgári ügyben, annak lényeges körülményét illetőleg, hamis fő-, pót-, becslő vagy felfedező esküt tesz: 5 évig terjedhető börtönnel s 4000 frt pénzbüntetéssel. a 206. § esetében pedig egy évig terjedhető fogházzal és 400 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
Eskü általi bizonyitásnak csak is polgári ügyben lehet helye. Ha a bünvádi eljárásban a sértett, vagy kárositott kihallgattatik és vallomását esküvel erősiti meg: ez esetben nem tekintetik félnek, hanem tanunak.
E tekintetben egyébiránt - a jövőt illetőleg, minden az adhaesio kérdésének mikénti szabályozásától függ. Átalános szempontból igen helyes az olasz törvényjavaslat, mely már a fejezet czimfeliratában kifejezi. hogy csak is a polgári ügyben letett hamis eskü képezheti a kérdéses fejezet szerinti büntettet.
A 209. § első büntetési tétele, különösen a pénz - mint mellékbüntetés - igen nagy kiterjedésű. Egy évtől 5 évig terjedhető börtön, és 1 frttól 4000 frtig terjedhető pénzbüntetés: a maximum és minimum közt igen nagy tért nyit a biró arbitrálásának.
De tekintve azt, hogy ezen büntetési keret közt, mindennemü polgári ügyben letett hamis eskünek - a mennyiben a vita tárgyát képezett azon érték, melyre az eskü bizonyitékul szolgált, 100 frtot tulhaladt - igazságos büntetését fel kell találnia; továbbá, hogy az esetben, ha a hamis eskü által a per már eldöntetett, s a végrehajtás bekövetkezett, egy egész család jogtalanul és galádul koldusbotra juttathatott: ezen körülmények megfontolása után, valószinüleg igazoltnak fog tekintetni, ha a büntetési keret nagyobb kört foglal el, melyben ugy a sulyositó, valamit az enyhitő körülmények figyelembevetelére elég tér nyilik.
Mielőtt a polgári perben letett hamis esküre vonatkozó kérdéseket befejeznők, egy körülmény felemlitése látszik szükségesnek, melyet a gyakorlati élet terel az előtérbe s melynek a törvényhozási szempontból való megfigyelése, ugy a megfelelő intézkedések méltatása, már eddig is sokakat foglalkoztatott.
A mindennapi tapasztalás mutatja, hogy az eskü általi bizonyitással a legtöbb visszaélés üzetik. A bizonyitásnak ezen neme, de különösen a főeskü használatának csaknem kizárólag a felek akaratától való függővététele azt eredményezte: hogy ez a ravasz, gonosz perlekedők kezében valóságos kelepezévé, kivetett tőrré vált, melybe a kevéssé jártas, a könnyen elcsábitható emberek mintegy becsalatnak, hogy azután hosszu időn át a ravaszok zsarolásainak martalékai legyenek.
A gonoszlelkü számitó, azt állitja a perben, hogy valamely döntő okiratát - például a kifizetésről szóló nyugtát elvesztette; vagy hogy az elégett, vagy máskép megsemmisült: és azon ténykörülmény ellenkezőjére, melyet az okirattal bebizonyitani állitólag többé nem képes - megkinálja ellenfelét a főesküvel. Tudjuk - az életben mily befolyások és mily egyének tevékenyek egy ravasz terv kigondolásában: tudjuk azt is, hogy mily befolyások érvényesülnek a megkinálásnál az eskü elfogadására és letételére nézve. De nem ritkák az esetek, melyekben az, kinek nevében elfogadtatik az eskü, erről csak akkor nyer tudomást, midőn a törvényszéki itélet vele közöltetik; vagy a legtöbb esetben csak akkor, midőn az eskü letételére kitüzött határnapról értesittetik.
Nem szükség részletesebben ecsetelni azon üzelmeket, melyekkel a szerencsétlen, kinek gondolkozási ideje is alig marad, mintegy meglepetik tanácsadói által s melyeknek gyakori eredménye az: hogy az önérdeknek különben is tevékeny ingere túlsulyra jut s az elcsábitott és ostromolt szerencsétlen: leteszi a végzetes esküt.
De a mint ez megtörtént, ugy látjuk, hogy valamely véletlen szerencsés alakulása folytán azonnal megkerül az „elveszve volt” okirat, az elégettnek vagy elszakitottnak tartott nyugta; vagy pedig, a mi szintén sok esetben történik s a legveszélyesebb - hogy tanuk akadnak, a kikről a vesztes fél azt állitja, hogy azelőtt nem tudott róluk semmit; vagy hogy megfeledkezett arról, hogy ezek is jelen voltak a kérdéses üzlet megkötésénél, vagy a cselekmény teljesitésénél. Hamisak-e ezen tanuk, vagy nem: azt bebizonyitani bizonyos körülmények közt alig lehet. Tény az: hogy a letett eskü után megkezdődik a zsarolás - természetesen a bünvádi eljárás meginditásával való fenyegetés alatt. Lehet, hogy nehány forint megkimélése miatti gyöngeség, s az engedékenység a ravasz tanácsadó csábitásai iránt: koldusbotra juttatja a szegény egyszerü embert s kérdés még - hogy vagyonán nem osztozik-e tanácsadója is. De lehet, hogy a hamis tanuk általi bizonyitásnak félelme kényszeriti őt az áldozatokra.
Igy történik - a kölcsönös egyezség folytán letett eskü számtalan eseteiben is.
Ezen üzelmeknek gátot vetni, igen czélszerü, sőt szükséges. Az állam büntesse a bünöst; de ha tapasztalja, hogy magasztos czéljai sok esetben a ravasz gonosszág merényleteinek, az elvetemült fosztogatásnak eszközeivé aljasittatnak: ez elég ok arra, hogy átvizsgálva a kitüzött czélt és az eredményeket, akként intézkedjék, hogy a visszaélés ne vetköztesse ki természetéből a törvényt s az a mi a jog legerősebb biztositékául állapittatott meg, ne váljék a fosztogatás fegyverévé.
A fennállott osztrák btk. a Vorschubleistung zün Verbrechen” fogalma alá foglalta az ily eseteket is: ezáltal némileg korlátozva volt a vakmerőség. De ezen intézkedés - a mint átalános szabályként criminalisticailag nem correct, ugy másrészről - épen ezen esetekre vonatkozólag, könnyen kijátszható.
Hasonló üzelmek üzettek Francziaországban és Olaszországban is, s - ezen államok feltalálták és alkalmazták is a helyes rendszabályt. Az ily visszaélések ellen alkottatott a franczia Code Civil 1363. czikke, valamint az olasz Codice Civile 1370. czikke. A megjelölt franczia törvénynek szavai következők:
„Lorsque, le serment déféré ou référé a été fait, l'advairsaire n'est point récevable a en prouver la fausseté.”
„Ha a kinált vagy visszakinált eskü letétetett: az ellenfél azon kérelme, hogy a letett eskü hamisságát bebizonyitja, nem fogadtatik el.”
Az emlitett körülmények s a hamis eskü miatti följelentések ijesztő nagy száma, melyek a legilletékesebb közegek, különösen az ügyészek jelentései szerint, a jelzett természetü üzelmekben s néha a visszautasitott zsarolásokban találják megfejtésüket: a magyar törvényhozásnak is bölcs figyelmébe ajánlják a kérdést: vajjon nem lenne-e üdvös, az idézett franczia törvénynyel összhangzó intézkedés által, nálunk is elejét venni az ily fondorlatoknak. Ha a törvényhozás bölcsesége azon meggyőződésre jutna, hogy e bajon segiteni kell, ez esetben a 209. § és a 210. § közé egy körülbelül igy hangzó § lenne beszurandó:
„Nincs helye a hamis eskü miatti büntetésnek: ha a főeskü, megkinálás, vagy visszakinálás következtében tétetett le.”
A szakasz ezen formulázása mellett csupán azon eset maradna fenn a bünvádi eljárás tárgyaul: ha a főesküt a polg. p. r. t. 235. § alapján, nem az ellenfél általi megkinálás, hanem az illető fél ajánlása folytán magának az ajánlónak a biró itélte oda és az ajánlkozó tett le hamis esküt. A p. p. r. 235. §-sza utolsó hypothesisében, ugymint a 230., 231., és 232. §-nak esetében: az eskü valódisága vagy hamis volta. a bünvádi eljárás tárgyát nem képezhetné.
E megoldás mellett némileg a jog szempontja is szól. A ki maga kinálja meg ellenfelét az esküvel: az azt nyilatkoztatja ki, hogy ellenfele lelkiismeretére bizza a követelés fölötti elhatározást. Ha azon véleményében volt, hogy ellenfele nem fogja letenni az esküt és e véleményben csalódott: helyzete csak az, a melyben számtalan ember van, a kinek másokba helyezett bizalma kárt eredményezett. Ez még nem ok arra, hogy az igazolatlannak valósult bizalom megboszulására, az állam büntető hatalmát ragadja elő. A fél magas akarata: ő maga tette függővé ügyét ellenfele lelkiismeretétől: ha csalódott, ez csak arra szolgálhat indokul, hogy hasonló esetekben óvatos legyen. Az eskü ajánlása és elfogadása, a két fél közötti szerződés természetével bir; az ajánló előtt lebegnie kell azon lehetségnek is: hogy ellenfele leteszi az esküt. Tehát fondorlatok általi rászedésről sem lehet szó. De annyi bizonyos: hogy az ajánlatba hozott intézkedés - a gyakorlatban lévő igen számos zsarolásokat lehetetlenné tenné.
De ezen inditvány is a mellett szól: hogy az eskü - csak is mint pusztán igazságügyi tényező s csak is mint bizonyitási eszköz tekintessék; mert ha az vagy vallási, vagy erkölcsi szempontból foglalna helyet a törvényben: ez esetben a most ajánlott intézkedés már az alapeszme által ki lenne zárva. De ez esetben a 214. § is - vagy végkép el lenne hagyandó vagy lényegesen módositandó.
A ki mást bünvádi ügyben hamis tanuzásra, vagy a 207. §-ban meghatározott valamely cselekményre reábirni törekszik: 3 évig terjedhető börtönnel, kihágási ügyben pedig 6 hónapig terjedhető fogházzal büntetendő.
A ki pedig e cselekményt polgári ügyre nézve követi el: 2 évig terjedhető fogházzal és 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel, a 206. § esetében pedig: 6 hónapig terjedhető fogházzal és 400 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
Vita tárgya lehet, vajjon a „subornatio testium” külön alakja-e a büntetendő cselekményeknek? s ennélfogva szükséges-e, hogy erről külön intézkedjék a büntetőtörvénykönyv?
Oly büntetőtörvénykönyvekbe - melyek szerint az eredménytelen - nem nyilvános - felhivás valamely büntetendő cselekmény elkövetésére, átalánosan nem büntettetik; a subornatió - mint külön neme a büntettnek okvetlenül felveendő. A subornatio semmi egyéb, mint felhivás (ösztönzés) a hamis tanuzásra; ösztönzés arra, hogy a tanu ne azt állitsa a hatóság előtt - a mi való; hogy tehát hazudjék. Ha e felhivásnak eredménye volt: ez esetben a cselekmény felbujtást képez; de ha nem volna eredménye, a machinatiok ezen igen veszélyes neme külön törvény nélkül büntetlenül maradna.
A mondottakból kitünik, hogy valamely sajátszerü criminalisticai - benső szempontot nem tartalmaz e cselekmény; létjoga főleg abban van: hogy az instigatio átalánosan nem büntettetik.
Lehetnek ugyan más szempontok, melyek az ösztönzésről szóló intézkedések mellett is czélszerüvé, vagy szükségessé teszik a subornatio iránti külön rendelkezést: de ezek csak is a büntetési tételek megállapitására vonatkozhatnak. Az 1810-ik évi Code penal 135. czikke - sulyosabb büntetéssel rendelte büntettetni a subornátort, mint magát a hamis tanut. Ezen abnormitas az 1832-ik évi revisioval megszünt. De lehet még az is, hogy az egyszerü felhivás büntetése - ott, hol ily fejezet vagy rendelkezés, a büntető törvénykönyvben foglaltatik - tekintettel a subornatiora nagyon enyhének látszik. Ily esetben igen is, van ok arra, hogy subornatioról külön rendelkezzék a törvény. De midezen okok - nem a cselekmény külön sajátságából származó - hanem csak is külső okokat képeznek.
A mi törvényjavaslatunk szerint az eredménytelen nem nyilvános felhivás - átalában - nem képez büntetendő cselekményt. Ez tehát elég ok arra, hogy a nálunk is különösen veszélyes tanuvásárlás, és tanufogadás, vagy tanukeresés és hazugságra való rábeszélés ellen, büntetés állapittassék meg.
Francziaországban vita tárgyát képezte: hogy az esetben, ha a tanu hamis vallomást tett, de tettét megbánta, s azt az itélet-hozatal előtt az illetékes hatóságnál feljelentette, a törvény által neki biztositott büntetlenség kiterjed-e a subornátorra is? A párisi semmitőszéknek hosszu gyakorlata - a complicitas elveiből „igen„-nel oldotta meg a kérdést; a legujabb időkben azonban változás következett be. A subornatio büntetendő volta, az ösztönzés tényében van; a tanu megbánása és a revocatio nem szünteti meg a bevégzett subornatiót. Ez Hélie nézete is. Carrara, ki szintén idézi a franczia praxist, s ennek ujabbi fordulatát, az előbbit - szemközt a franczia törvény tulságos szigorával, melynek ide vonatkozó része az 1832. évi revisio után is igazságtalan - a mennyiben a hamis tanuval egyenlő büntetéssel bünteti az ösztönzőt, dicséretesnek: az ujabb gyakorlatot azonban és Hélié véleményét logicailag igazoltnak mondja.
Nem büntettetik az ezen fejezetben meghatározott cselekmények miatt az:
a) a ki a való megvallása által, büntetendő cselekménynyel vádolta volna magát;
b) a ki bűnvádi ügyben jogositva volt a tanuzást, vagy véleményadást megtagadni, ezen jogára azonban a biróság által nem figyelmeztetett.
Többször volt alkalmunk a jelen fejezet indokolásában a 214. §-t felemliteni. Az intézkedést, mely ebben tartalmaztatik: a tanuzás és eskü természetéből származónak állitottuk, s kifejeztük azt is, hogy ha a tanuzás és az eskü megitélésénél más szempont fogadtatnék el: a 214. § helytelenséget és elvtelenséget tartalmazna. Ha ugyanis az erkölcsi szempont lenne irányadó: kétségtelen, hogy ez - megsértetik a hamis tanuzás által, akár lett légyen szabad azt kivenni, akár nem. Hasonlóul áll a dolog a vallási szempont elfogadása esetében.
De egészen más alakot nyer a kérdés: az általunk elfogadott alap szempontjából. Az által, hogy a biró oly bizonyitási eszközt vesz fel, melyet neki kivenni nem szabad; ugy szintén azon lényeges föltételek mellőzése, által, melyektől a bizonyiték kivehetését függővé teszi a törvény: maga a bizonyiték semmis és érvénytelen lesz; vagyis olyannak tekintendő, mintha az sohasem vétetett volna ki. Ennek következménye az, hogy az ekként kivett tanuvallomást a törvény olyannak tekinti, mintha a tanu ki sem hallgattatott - mintha az esküt letett fél meg nem esküdött volna.
Az ily semmis tény - nem zavarhatja meg az állam igazságügyét; és nem lehet tényező arra, hogy a hatóság - vagy különösen a biró valónak nyilatkoztassa azt, a mi egy ily állitás alapján hozatik eléje. Minthogy tehát ezen esetben az igazságügy elleni sérelemről vagy megtámadásról szó sem lehet: nincs természetesebb, minthogy büntetendő cselekmény nem foroghat fenn.
Substantialis nullitást képez, ha mint tanu oly személy hallgattatott ki, a ki mint ilyen nem lett volna kihallgatható. Ha a nő férje elleni - a gyermek szülője elleni ügyben, a büntárs büntársa elleni ügyben tanuzásra szólittatik fel a biró által - és átalában, ha valaki kihallgattatik oly körülményre, melyben a vallomás őt saját büntettének bevallására kényszeriti - „ed in generale l'avere esaminato alcuno sovra circonstanze che ol portersero a confessare il proprio delitto„: ez esetben a tanu nem tanu, s következőleg a hamis tanuzás materialis föltétele - a bizonyiték törvényszerüsége hiányozván, a hamis tanuzás büntette nem foroghat fenn.
Ezen folyomány - már azon föltételek meghatározásában is benn rejlik, melyeket Feuerbach a hamis eskü létezhetésére nézve mellőzhetleneknek nyilvánit. „Jeder Meineid im engeren Sinne setzt voraus einen von einer hierzu berechtigten Obrigkeit abgelegten, an sich rechtsgültigen Eid.” Ezek a tudós szavai, a melyekből következik, hogy ha az eskü nem volt - rechtsgültig - törvényszerüleg érvényes, hamis eskü nem foroghat fenn.
Carrara, valamint Hélie szintén ezen nézett védik; ámbár nem tagadható, hogy Nypels és a franczia semmitőszék gyakorlata az ellenkező tételt támogatják. Ez utóbbira nézve mindazonáltal megjegyzendő: hogy mérvadó határozatában - a hamis tanuzásnak vallási szempontját emeli érvényre. „Azon okból - mondja az 1824-ik évben kelt határozat - hogy vádlott (a ki mint tanu hallgattatott ki) szavai és nyilatkozatai tanujául az istenségre hivatkozik: semmi személyes tekintet nem mentheti fel őt, az eskü által reá háritott szent kötelesség teljesitése alul.„
Elismerjük - s az álláspontunkat megjelölő fejtegetésben világosan kimondottuk: hogy a vallási szempont elfogadása ezen következményt eredményezi; de épen ez szól a mellett, hogy az ellenkező álláspontnak következménye a most közlöttnek szükségszerü ellentétét képezendi.
A mit a mi törvényjavaslatunk 214. §-a kifejez: ugyanazt tartalmazza az olasz javaslat 232. czikke is. Ezen intézkedést - a mellette és ellen felhozható érvek lelkiismeretes átvizsgálása után: mint jogilag helyeset, mint logicailag következetest, s mint azon törvény corrolariumát, mely a rokonokat bizonyos fokig, valamint az érdekeltet saját maga ellen, eskü alatti vallomásra kényszeriteni nem akarja - a javaslatba felveendőnek tartottuk.
„Azon barbar és észtelen szokás - mondja Carrara - hogy a vádlott saját veszélyére eskü alatt hallgattassék ki: ma már valamennyi civilis codexből kiküszöböltetett.”
Nincs kétség a fölött: hogy a legközelebb előterjesztendő polg. perr. t. a hatályban lévő perr. t. 192. § b. pontjában foglalt megfelelő rendelkezésnek helyesebb és következetesebb formulázása által, az imént idézett tételt nálunk is érvényre emelendi.
a) „a ki a való megvallása által büntetendő cselekménynyel vádolta volna magát.„
Ez értendő mind a polgári, mind a bünvádi eljárásra; az eset mindkét eljárásban előfordulhat: az indok ugyanaz az egyiket, mint a másikat illetőleg.
b) „a ki a bünvádi ügyben jogositva volt, a tanuzást vagy véleményadást megtagadni, ezen jogára azonban a biróság által nem figyelmeztetett.”
A dispositió megfelel a hatályban lévő bünvádi eljárási szabályok 75. §-ának: a szakértői vélemény tekintetében mindazonáltal, az eljárási szabályok 56. §-ának rendelkezése, az előterjesztendő bünvádi eljárás tervezetében, a fentebbi dispositióval összhangzásba lesz hozandó.
Nem büntettetik a jelen fejezetben meghatározott cselekmény miatt az sem: a ki ezen cselekményét, mielőtt még ellene feljelentés történt, vagy bünvádi eljárás megindittatott, s mielőtt hamis tanuzásából vagy nyilatkozatából másra hátrány háromlott volna, az illető hatóságnál maga jelenti fel.
Ezen szakaszra az átalános részben is többször utalás történvén: az irányadó szempontok azon helyeken kifejtettek. Ha mindazonáltal a subornatorra nem terjesztetnék ki a szakasz kedvezménye: ez esetben a bevezető szavak következőleg lennének módositandók:
„Hamis tanuzás vagy hamis eskü miatt nem büntettetik az sem” stb.
Az előbbi fejezet indokaiban megemlittetett: hogy a hamis vádat, szintén az igazság elleni büntettnek tekinti a törvényjavaslat. Az okok ugyanazok, melyek az előbbi fejezetben tárgyalt cselekmények természetére nézve irányadóknak fogadtattak el. A hamis vád által épen ugy vezettetik félre, s hamisittatik meg az igazságszolgáltatás - mint a hamis tanu és a hamis eskü által. Azon megkülönböztetés, hogy a hamis tanuzás és a hamis eskü inkább az igazságtalan itélet keletkezésére irányul: ellenben a hamis vád alap nélküli vizsgálatokat von maga után, s kiteszi vádlottat a bünvádi viszgálatokkal járó, és sok esetben nem mellőzhető igen sulyos bajoknak: ezen megkülönböztetés, a büntett objectumát és természetét egyáltalán nem érinti. Sőt ha a kiemelt különbség kifogástalan s mind végig találó volna is: ez esetben sem mutatna egyebet mint azt, hogy az egyik, valamint a másik büntett, igazságszolgáltatási functiójában támadja meg az államot. A különbség ez esetben is csak az: hogy az előbbi igazságtalan itélethozatalra, az utóbbi pedig az ártatlanok elleni vizsgálatokra kényszeriti az állam igazságügyi közegét.
Azonban a megkülönböztetés inkább szellemdus, mint találó. Mindkét rendü cselekmény elkövetője - rendszerint az itéletet - a véghatározatot tartja szem előtt, s azt czélozza: hogy oly itélet - oly határozat hozassék, mely a valódi tényállásnak nem felel meg, a mely tehát nem hozattathatnék: ha a biró a tényállást, ugy mint ez valódilag áll - ismerte volna. Mindkét rendü cselekmény a per insturálásánál gyakorolja e befolyást: már pedig minden per instruálásának, a polgárinak, mint a bünvádinak czélja és eredménye - az itélet, a határozat! Büntető tekintetben a Calumniának két faja van; az egyik az - melyről a jelen fejezet szól, s mely a franczia és a belga btkönyvben „denonciation calomnieuse” - az olaszban: calunnia o falsa denuncia o querela - a német birodalom btkönyvében „falsche Anschuldigung” - nevezet alatt ismeretes: a másik pedig a becsületsértések egyik faját képezi.
A franczia btkönyv szerint „dénonciation calomnieuse” az melyben e három elem tartalmaztatik:
1) hogy a törvény által követelt formáknak megfelelő feljelentés tétessék;
2) hogy e feljelentés a biróság, vagy a birósági, vagy pedig a közigazgatási rendőrség kezeihez adassék;
3) hogy a feljelentés calumniosus legyen. Ez utóbbi minőség akkor fog fennforogni: ha a vád tárgyát képező tett nem való; s ha a feljelentő roszhiszemü volt.
A belga btk. nem dedinialja a „denonciation calomnieuse” tényálladékát: hanem e külön elnevezés alatt, és külön czikkben - a 445-ik czikben - megkülönbözteti azt a, habár ugyanazon fejezetben foglalt s a 443. czikkben meghatározott, „calomnie” eseteitől.
„Sera puni d'un emprisomement de quinze jours á six mois, et d'une amende de cinquante francs á mille francs.”
„Celui qui aura fait par écrit á l'autorité une denonciation calomnieuse.”
E szöveg egyszerü áttekintése után alig fog találkozni valaki, a ki abban kétkedjék: hogy a denonciation calomnieuse kifejezéssel nem a rágalom, mint pusztán becsületsértés: hanem a hatóságnak hamisan büntetendő cselekmény értetik; vagyis ugyanazon cselekmény, melynek elemeit a franczia törvény alapján kifejtettük.
A belga javaslat készitői, organumok Haus által mondják:
„Pour constituer un délit, il suffit que la dénonciation calomnieuse soit de natura á porter prejudice au denoncé; que l'autorité á laquelle elle a été adressée, ait le pouavoir, soit d'intenter, d'ordonner, porvoquer des poursuites, ou une enquéte á raison de faits denoncés; soit d'infliger au denoncé des peines disciplinaires” etc.
Ugyanezt mondja a senatus igazságügyi bizottsága is, 1866. február 10-ki jelentésében:
Il suffit que la denonciation soit adressée á un fonctionaire ayant pouvoir soit de provoquer, soit apliquer par lui méme de peines ordinaires, ou des peines disciplinaires” etc.
Az tehát világosan áll, hogy ugy a franczia mint a belga büntető törvénykönyv szerint, más a calumnia, és más a „denonciation calomnieuse;” valamint hogy ez utóbbi annyit jelent, mint valakinek a hatóságnál oly büntetendő cselekmény vagy fegyelmi vétség elkövetésével való vádolása, mely cselekményt vagy vétséget a vádolt nem követte el.
A hatályban lévő olasz btk. 375. czikke hamis vádnak nevezi:
1) ha valaki azon szándékkal, hogy ártson, azt, a kinek ártatlanságát tudja, valamely büntetendő cselekmény elkövetésével vádolja;
2) ha azon czélból, hogy valakire a büntetendő cselekmény elkövetésének látszatát háritsa, ennek házába, személyére, vagy más e czélra alkalmas helyre, oly tárgyakat tesz, melyeknek tartását a törvény tiltja, vagy melyek alkalmasak arra, hogy valamely büntetendő cselekmény elkövetésének gyanujeleit képezzék.„
A német btk. 164. szakasza a hamis vád - falsche Anschuldigung - tettesének mondja azt:
„Wer bei einer Behörde eine Anzeige macht, durch welche er Jemanden wieder besseres Wissen der Begehung einer stafbaren Handlung, oder der Verletzung einer Amtspflicht beschuldigt, wird mit Gefängniss nicht unter einem Monate bestraft; auch kann gegen denselben auf Verlust der bürgerlichen Ehrenrechte erkannt werden.”
Kevés változással egybehangzik ezzel a hatályból kihelyezett porosz btk. 133. §-a is.
Más kérdés azonban az, hogy a megjelölt törvénykönyvek szerint, mely cselekmények csoportjába soroztatik a hamis vád?
E tekintetben ma is különbözők a felfogások, s a törvénykönyvek is különböznek egymástól.
A franczia és a belga btk. könyvek, a denonciation calomnieuse-t a becsület elleni büntettek egyik qualifikált esetének tartják s ez okból a hamis följelentés, a személyek elleni büntettekről és vétségekről szóló czim alatt, a becsület és a hir-név (consideration) elleni megtámadásokról rendelkező fejezetben fordul elő.
Ettől eltérőleg a német és az olasz btk. könyvek, valamint az olasz javaslat is, külön fejezet alatt, s összefüggés nélkül a becsület elleni büntetendő cselekményekkel, tárgyalják a hamis vádat. A hatályból kihelyezett német btkönyvek között szintén nem volt e tekintetben összehangzás, s Köstlin - a ki a kérdéses cselekményt, a személynek a becsület mediuma általi megsértései közt tárgyalja, fölöslegesnek, haszontalannak nevezi a vitát, mely a hamis vádnak a büntetőtörvénykönyv sistemájában kijelölendő helye fölött foly.
Mi nem osztjuk Köstlin véleményét; mi a vitát czélszerünek, szükségesnek tartjuk mindaddig mig az olasz és német btkönyvben elfogadott, helyes - és logicailag igazolt eszme átalános érvényre jut. Mi osztjuk Carrara-nak tételét, a ki a calumniában két büntetendő cselekményt különböztet meg: t. i. a diffamatiot - mely a becsület elleni delictumot képezi; és a valódi, a tulajdonképeni calunniát - „la vera e propria calonnia” - mely az igazságszolgáltatás elleni delictum - „che é reato sociale contro la publica giustizia.”
Osztjuk Carrarának azon további tételét is, mely szerint: ha azon elnevezés - „colunnia” - a diffamatiónak megjelölésére szorittatik, ez esetben szükséges, a tulajdonképeni calunniát egy más, külön elnevezéssel megkülönböztetni, például ezen elnevezéssel „denuncia calunniosa.”
Osztjuk továbbá a német büntető törvénykönyv ide vonatkozó rendszerét, s Dochow tanár által a braunschveigi btk. tervezet indokaiból idézett, következő állitmányt.
„Hauptzweck der falschen Auschuldigung sei nicht Angriff der Ehre, sondern einem Angeschuldigten eine Bestrafung zu zuziehen, und was hauptsächlich Beachtung verdient: während die Injurie ein reines Privatverbrechen ist, wird durch die falsche Anklage ein unmittelbarer Eingriff in die Staatsanstalten gemacht, indem gerade die öffentliche Einrichtung, welche vorhatnden ist, um die Rechte zu schützen, zu einer Ungerechtigkeit missbraucht werden soll, wodurch der strafbare Character dieses Verbrechens auch eigentlich bestimmt, und dessen Strafbarkeit besonders erhöht wird.”
Elfogadjuk Herzog főtörvényszéki tanácsosnak ezen nézetét:
„A törvényhozó azt mondja: a hamis vád - az én értelemben nem becsületsértés, hanem egy különnemü büntett; és pedig - erre mutatnak a hely, melyen a kérdéses büntett a törvényben előfordul. A hamis vád: az egész jogbiztonságot veszélyeztető, a büntető törvénykezést, illetőleg annak közegeit félrevezető büntetendő cselekmény.”
Ezek után örömmel emlitjük fel, hogy az 1843-ik évi törvényjavaslatunk szerzői, a kérdéses cselekmény jellemének világos felismerésével nem fogadták el az egyébként sok tekintetben mintául szolgált badeni törvényjavaslatot, s nem nyilvánitják a „hamis feladást” a rágalom vagy becsületsértés egyik qualificált esetének: hanem mint külön büntettet, külön fejezetbe foglalták, még pedig a vezéreszmét világosan kifejező - s rendszerint képező sorrendben: a hamis tanuzásról és a hamis esküről szóló fejezet után; továbbá: az „álnok gyanusitásról” szóló fejezet előtt; tehát azon csoportban, melynek mindenik önálló része, - az igazságügy elleni külön delictumról szól.
Hazai törvényeink, melyek nem annyira mentek a római jog elemeitől, mint sokan hinni szeretnék, a Calumniának ép ugy, mint a római jog: három faját különböztetik meg. Az egyik a polgári jog szerinti calumnia volt, a másik a becsületsértés, a harmadik a hamis feljelentés által elkövetett calumnia.
Az a miben a H. k. II. k. 70. czime, a polgári jog szerinti calumnia három esetét találja: az származását a római - és az ezután képzett Canonjogban találja „per calumniam agere”. „per calumniam peti”. „evidens calumnia eius qui petit”, ezek ismert kifejezései a római jognak, melyek valamint az ezekkel kifejezett szabályok - több helyütt mai napig is fennállanak.
Ismerik továbbá a Corpus jurisban foglalt törvényeink a calumniát, mint a becsület elleni büntettet, s már az 1486:54. tc. mondja „Caeterum solent nonunquam partes, in causis et in judiciis succummbentes, eorum Judices calumniare, infamare, et in eos injuriose, invehi.
Ismétli - s bőviti e törvényt az 1492:70. tc.
A calumniáról mint hamis vádról szólanak az 1576:9. törvénycikk „falsi delatores”; az 1574:23. törvényczikk „Indebite tamen accusatores” etc. az 1715:7. törvényczikk 8. §-sza:
„Si tamen per calumniam aut dolose, aut malitiose quempian incuset; aut ex rancore, et nocendi studio dubia pro veris affirmat: Incusato pro innocente comperto, arbitraria, omnino severiori poena, secundum circumstantias, etiam Talionis per idem judicium (veluti ex connexione causae etiam respectu accusatoris competens) affici poterit.”
A ki mást valamely hatóság előtt büntett vagy vétség elkövetésével tudva hamisan vádol, vagy ellene, tudva hamis bünjeleket, nyomokat, gyanuokokat állit elő: a hamis vád büntettét követi el és öt évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
Ha pedig a hamis vád, vagy kihágásra vagy pedig hivatali kötelességnek fegyelmi vétséget képező megsértésére vonatkozik: a cselekmény vétséget képez és 1 évig terjedhető fogházzal, valamint 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő. Ha mindazonáltal a hamisan vádolt elitéltetett: ez esetben a 203. és 210. §-ban meghatározott büntetések, az azokban megállapitott különböztetések mellett lesznek alkalmazandók.
Ezen szakasz esetében a főbüntetéssel együtt a hivatalvesztés is kimondandó.
A szakasz meghatározza a hamis vádat objectiv terjedelemben; a szándékot illetőleg azonba, csak - a legsulyosabb esetről intézkedik. Az elkövetés módja tekintetében szintén határozott a szakasz rendelkezése.
Objectiv kiterjedésében a hamis vádnak mindenek előtt két nemét emliti a szakasz: azt, mely szóval vagy irásban követhető el; továbbá az ugynevezett Calumnia realis esetét, mely az ártatlannak hamis bünjelek általi szándékos gyanussá-tételében áll. Objectiv terjedelem tekintetében megjelöli továbbá az idézett szakasz a hamis vádnak különböző, a beltartalom sulyossága szerint megkülönböztetett eseteit; a mint t. i. büntett, vétség vagy kihágás, vagy pedig, ha fegyelmi vétség képezi a vád beltartalmát.
Az elkövetés módját illetőleg világosan kifejeztetik: hogy a hamis vád mint büntett vagy vétség, egyedül a hatóság előtt emelt vád által követhető el. Ez természetesen lehet biróság, ügyészség, közigazgatási hatóság; szóval mindenki: a ki a büntetendő cselekmény felfedezésére, üldözésére vagy megbüntetésére hatósági jogkörrel bir.
A büntetéseket illetőleg a hamis tanuzás és a hamis eskü büntetéseinek megállapitásánál követett rendszer vétetett alapul.
A kérdéses cselekmény büntetőjogi szempontból nem oly egyszerü, mint az első tekintetre látszik.
Számosak és részben vitásak is a kérdések, melyek a hamis vád körül felmerülnek. Hamis-e a vád, ha vádlott elkövette ugyan a büntettet, melylyel vádoltatik: de nem azon sulyos körülmények mellett, melyekkel a vádban terheltetik? Ha páldául a gondatlanságból elkövetett emberölés elkövetője: előre eltökélt szándékból véghezvitt emberöléssel - gyilkossággal vádoltatik. Hamis vád forog-e fenn: ha az, ki lopást követett el, rablással vádoltatik? ha az, a ki csupán lopásban bünös: a 334. §-ban meghatározott büntett elkövetésével vádoltatik?
Absolut értelemben ezen esetek egyikében sem ártatlan a vádlott: de relative még is az; ártatlan ugyanis azon körülményekre vonatkozólag, melyek az elkövetett cselekményt, sulyosabb minősités alá esőnek tüntetik elő.
A kérdés csakis subjectiv szempontból oldható meg. Tudta-e a vádló: hogy azon körülmények valótlanok, melyket vádjában vádlott terhére felhozott s melyek azt sulyosabb büntetés alá esőnek mutatják, mint azon cselekmény, melyet vádlott valódilag elkövetett?
Volt-e a vádlónak elégséges oka, a sulyosbitó körülményeket valóknak tartani? Ha a vádló azon körülmények valótlanságát tudta, melyekkel vádját megtoldotta; ha ő ezeket - szándékosan költötte; vagy ha - a szándék kérdésének egy másik megállapitását követve - nem tudta, hogy ezen körülmények valók: az esetben a vád azon része, mely nem való s vádlottnak jogtalan megterheltetésére mégis mint valódi tény állittatott: kétségtelenül megállapitja a hamis vád büntettét, esetleg vétségét.
Felmerülhet továbbá a kérdés: vajjon fennforog-e a hamis vád büntette vagy vétsége azon esetben, melyben valaki egy általa csakugyan elkövetett, de amnestia folytán többé eljárás tárgyát nem képezhető büntett elkövetésével vádoltatik a hatóság előtt.
A tulajdonképeni amnestia - azon görög szónak, melyből az származik, ethimologiai értelme szerint is, a büntett eltörlését - feledésbe menetelét jelentvén, főleg abban különbözik a megkegyelmeztetéstől: hogy ez utóbbi a bünösnek elismert egyén büntetésének elengedését jelenti. Amnestia esetében tehát az: vajjon vádlott elkövette-e az ellene feljelentett büntettet: eljárás tárgyát nem képezheti.
Ezzel épen azon essentialis föltétel - az ártatlanság constatálása van kizárva, mely essentialis föltételtől függ a hamis vád létezhetése. De ugyanezen okból igazolt, logicailag következetes a megállapitás: mely ily esetben, a hamis vád büntettének létezhetését nem ismeri el. A cselekmény képezhet rágalmazást s ezt képezheti az esetben is, ha a vádban felhozott büntett a vádlott által köztudomásilag elkövettetett: de a hamis vád - ezen büntett leglényegesebb kellékének hiányában, peremtorie ki van zárva.
A szándék irányában a legtöbb eltérés mutatkozik a törvényekben, ugy mint a tudósok nézeteiben. Nagy azoknak száma és tekintélye, a kik essentialis criterium gyanánt követelik: hogy vádló a vádlott ártatlanságát tudta legyen. Ez esetben soha sem foroghatna fenn hamis vád, hacsak be nem bizonyittatnék: hogy maga a vádló is tudta annak ellenkezőjét, a mit vádjában felhozott. Nem lenne tehát elegendő annak bebizonyitása: hogy a vádlott ártatlan. Arra - hogy a vádló hamis vád miatt büntettesssék: ezenfölül még annak bebizonyitása is kivántatik, hogy ezen körülményt - vádlott ártatlanságát - maga a vádló is tudta légyen.
Ez a hatályban lévő olasz és a német btk. álláspontja és ki van fejezve az olasz törvényjavaslatban is. Ezen nézetet támogatják Carrara, Köstlin, Hälschner és Schwarze és mások.
A belga btk. 445. czikkét illetőleg - határozottsággal nem mernők állitani: vajjon a denonciation calomnieuse essentialis tényezőjének tekinti-e: hogy a feljelentő annak ellenkezőjét tudta legyen, a mit följelentett; vagy pedig elég-e ezen büntett lételére: ha az, a mi följelentetett, valólannak bizonyult s a vádló mellett, a tévedés nyomós körülményei nem harczolnak.
Azon körülmény, hogy a hamis följelentés, a rágalom és a becsületsértés között forglaltaik s a 445. törvénycikk a szándékra vonatkozólag nem rendel egyebet - mint a mit a rágalmazásra nézve a 443. czikk átalában követel: jogosultnak mutatja a következtetést, hogy csak is a vádképen felhozott tettnek valótlansága bizonyitandó, s ha ez sikerül: a vádló, a hamis vád alá esik.
„A ki másról oly határozott tényt állit, mely ennek becsületét sérti, vagy azt a közmegvetésnek teszi ki - a mennyiben a tény valódiságának bebizonyitását a törvény megengedi, s az nem bizonyittatik be: rágalmazást - ha pedig a való bebizonyitást nem engedi, meg a törvény: diffamatiót követ el.” Igy szól a 443. czikk.
Ezt alkalmazva a hamis feljelentésre, a formula igy hangzanék:
A ki más ellen a hatóságnál valamely büntetendő cselekményt jelent fel, ha feljelentésnek tartalma valótlannak bizonyittatik: hamis feljelentést követ el.
A törvényjavaslat szerkesztőinek Haus tollából származott jelentése, valamint az első kamara jogügyi bizottságának jelentése egy szóval sem zárja ki e fölforgás jogosulatságát; sőt épen Haus a jelentésnek már fentebb idézett részében - különösen elősorolván a hamis vád essentialis kellékeit, azon határozott állitásával, hogy ezek a kérdéses delictum megállapitására elégségesek: implicite visszautasitja azon felfogást, mely szerint ezeknél több és pedig a tényállásnak a váddal ellenkező tudása volna szükséges. Pour consituer un delit, il suffit que la denunciation etc. „Elegendő”, ez nem jelentheti azt: hogy „nem elegendő.” Ha nem kell több, mint a mennyi az emlitett sorokban megjelöltetik: akkor a büntetendő cselekmény, Haus és a comissio állitása szerint létez: mihelyt a vonatkozott sorokban megjelölt tényezők léteznek.
Mindannak ellenére nem hagyható figyelem nélkül, hogy a második kamara igazságügyi bizottságának jelentésében - habár nem is „az ellenkezőnek tudása,” hanem a rosszhiszeműség mint kelléke a büntettnek meg van emlitve.
„La dénonciation ne doit étre considéré comme calomnieuse, que dans le cas, ou elle a été de mauvais foi. En consequence, si le denonciateur a agi dans la conviction, que les faits étaient vrais, le délit prévu par notre article n'existe pas”.
A jelentés e szavaihoz is szó fér.
A denunciatio csak akkor calomniosus, ha roszhiszemben tétetett. A roszhiszemüség azonban nem szoritható csupán azon egy esetre, melyben a feljelentő annak ellenkezőjét tudta, a mit feljelentett; sőt ellenkezőleg, roszhiszemü az is: a ki valamit mint határozott tényt állit, a miről nem tudja, hogy tény; nem tudja: hogy való. A tévedés, melyről a jelentés szintén emlitést tesz: más szempont alá kerül. A tévedésnek okokon kell alapulnia; épen abban rejlik a tévedés lényege: hogy valaki az okot elegendőnek, meggyőzőnek tartotta, azonban az nem volt elegendő s a később történtek kimutatták azon okok elégtelenségét és az ezekre alapitott vélemény téves voltát. Ez más szempont - mint valaminek állitása minden, annak valóságát támogató ok nélkül, habár az ellenkezőt nem is tudta az állitó. A főkérdés tehát: a második kamara bizottságának jelentésével sincs megoldva.
Sajnálni lehet, hogy a törvényjavaslat ezen fejezete fölött, a kamrákban lefolyt, nagyon részletes, sőt viszontagságos tárgyalás alatt: épen ezen kérdés szó nélkül hagyatott. Sajnálni lehet azt is: hogy Nypels-nek - a legilletékesebb irónak commentárja, ezen szakaszig mai napig sem jutott el. A belga törvénykönyv szerinti állása a kérdésének - mindezek folytán - külföldiek által biztonsággal alig állapitható meg. Annyit talán mégis mondhatni: hogy a „hamis” vádnak mind tágabb objectuma (Titre VIII. - Des crimes et des delits contre les persons) mind szükebb objectuma (Chapitre V. Des attentats portées a l'honneur ou á la Consideration des personnes) egy és ugyanaz lévén mint a calumnia-é és a diffamatio-é s a dolusra nézve különös vagy ellenkező intézkedés a törvényben nem állapittatván meg: nem tulmerész azon nézet, hogy az állitott tény ellenkezőjének tudása, mint a denonciation calomnieuse lényeges criteriuma, a törvényben nincs kifejezve.
Világos és határozott azonban a bádeni büntetőtörvénykönyv; melynek 289. §-a büntetést rendel az esetre is: ha kiderül, hogy a feljelentő nem tudta, hogy a feljelentésének tartalma valótlan, habár nem igazolhatja, hogy ő azt valónak tartotta.
Még határozottabb volt az első kamrának 1844-ik évi szövegezésében felvett 261. § b) pontja, mely a „wissentlich falsche Anschuldingung” fogalmát tüzetesen megállapitotta.
„In den Fällen der § 259. (a törvénykönyv szerint 284. §) und 261. gelten diejenigen Aussagen für wissentlich falsch geschehen, von welchen der Urheber nincht darthun oder doch glaubhaft zu machen vermag, dass er sie für wahr gehatlen habe.”
Az eszmét illetőleg megegyez a meghatározás a törvénykönyv 289. §-ával: a különbség csak a körülirás határozottabb alakjában van, mely tekintetben az első kamra szövege, előnyben van. De a mi a kettő között a leglényegesebb különbséget képezi s a mi a módosítvány mellőzésének alapos okául is szolgált: ez az, hogy a följelentést, melynek valótlanságát a följelentő tudta, egyenlő büntetéssel rendelte büntettetni azzal, a melynek ellenkezőjét nem tudta a feljelentő; mely esetben tehát a feljelentő bünössége abban állott: hogy nem tudta, vajjon való-e az, a mit feljelent, vagy nem.
Az alapeszmét - és a megkülönböztetést illetőleg, megegyez a bádeni törvénykönyvel, illetőleg az ezt előkészitő javaslatokkal, a mi 1843-ik évi törvényjavaslatunk 255. §-a, mely igy szól:
„Tudva hamisan történtnek pedig akkor tekintetik a feladás, midőn a feladó még annyit sem volt képes bebizonyitani, a miből valószinüleg kitetszenék, hogy azt, a mit feladásában előadott, igaznak tartotta.”
Nem követelték tehát a mi javaslatunk szerzői, hogy a feladó annak ellenkezőjét tudta legyen valónak, a mit feladott, hanem elég volt, ha nem tudta, hogy állitása való és ha nem volt elegendő oka azt valónak tartani.
Ez volt egyébiránt törvényünk és törvényes gyakorlatunk mindig követett rendszere, mely a hamis vádaskodót nem tartotta ártatlannak csupán azon indoknál fogva, mert az, nem tudta annak ellenkezőjét, a mit a hatóságnak följelentett. Mindazon esetekben, melyekben a vádlott ártatlan volt s a - feljelentő - nem tudta igazolni, hogy őt alapos okok vezették tévedésbe, törvényeink és törvényes gyakorlatunk, mindig megállapitottnak tartották a Calumniat.
Ezt mutatja az 1715:7. törvénycikk 9. §-a is, mely a büntetlenséget határozottan megjelölt körülményektől teszi függővé. Ha ezek nem forogtak fenn s vádlott ártatlannak bizonyult, a vád hamisnak volt tekintendő s a hamis vádló, a törvényben meghatározott büntetés alá esett, habár nem is bizonyult be ellene, hogy ő épen annak ellenkezőjét tudta valónak, a mit a hatóságnál följelentett.
A jelen törvényjavaslat revisiójánál különösen szemügyre vétetett ezen kérdés; a miért is szükségesnek látszik azon szempontokat kiemelni - melyek az átvizsgálásnál, az előbbitől eltérő eredményre vezettek.
Ha a vádban felhozott tény nem való, de nem lehet bebizonyitani, hogy a vádló annak valótlanságáról meg volt győződve: a legtöbb német iró azt állitja, s e nézetet több biróság itéletei is megerősitik, hogy ez esetben nem forog ugyan fenn hamis vád, hanem ugy a tudomány helyes elvei szerint, valamint különösen a német bir. btk. szerint csakis becsületsértésről lehet szó.
E nézet mindazonáltal nem maradt ellenmondás nélkül. Ha a hamis vád - ugy mint ezt a belga törvénykönyvben láttuk, a becsület elleni delictumok közt foglalna helyet: ez esetben kevesebb nehézséggel járna a hamis vádnál követelt dolus specialis nemlétében, a becsületsértés vagy rágalom tényálladékában keresni az oltalmat. De a hol ezen cselekmények annyira el vannak különitve egymástól; sőt a hol a hamis vád objectumát nem is képezi a megtámadott egyéni becsület, hanem a megtámadott államintézmény - az igazságszolgáltatás: ott az átugrás az egyikről a másikra nem lehet természetes.
Könnyen lehetséges, hogy valaki büntettel, vétséggel, kihágással, vagy fegyelmi reatummal vádolt a hatóságnál valakit, a ki ártatlan volt; és lehetséges, hogy vádló nem tudta annak ártatlanságát; lehetséges továbbá, hogy e merészség vagy legalább is nagyfoku tévedés mentségére semmi sem szolgál. Ezen esetben - ezt mindenki érzi - nagy igazságtalanság, a jogérzetet megsértő botrány volna a feljelentőt büntetlenül hagyni. Megtörténhetik, hogy ily feljelentés következtében az ártatlan - számtalan és nehéz zaklatásoknak tétetik ki; házkutatást, motozást szenved; levelei elolvastatnak a hatóság által, talán személye is letartóztatik. A család nyugalma, boldogsága fel van dulva, az ártatlan ember gyanussá válik; barátai visszahuzódnak tőle; talán állását, hivatását veszti, vagy azt, melyet elnyerednő volt: e vád következtében nem nyeri el. Büntetlenné akarjuk-e tenni a vádlót ez esetben, ennyi nyomor, ennyi szerencsétlenség okozóját, csupán azért, mert nem lehet ellene bebizonyitani, hogy ő meg volt győződva áldozatának ártatlanságáról, vagy mint Carrara mondja, mert nem forgott fenn: „columina manifestissima?”
Ezt nem akarja, s rendezett államban nem is akarhatja senki. Ennek kikerülése eredményezte azon kerülőt, mely a hamis vádat, a becsületsértéssel concursus ideálisban lévőnek állitja, a minek következménye az, hogy a ki hamis vád miatt - e büntett dolusának nagyon szoros körvonalazása következtében nem büntethető, az még mindig büntetés alá lehessen vonható - becsületsértés miatt.
Elismerjük, hogy a jogérzet eredményezte ezen értelmezést; de nem tagadhatni, hogy a törvény kerülő utakon - mesterséges construálás utján jut ezen eredményre. Nem tagadhatni, hogy a hamis vádnak idealis concursusba helyezése által, azon büntetendő cselekmény complex természetüvé válik, még pedig nem mindegyik részének együttes érvényesitésével, hanem majd az egyik, majd a másik szinének felmutatásával.
A törvényjavaslat nem követi e kerülő utat; a mi felfogásunk szerint, a minek nem objectuma az egyéni becsület, annak nem lehet ezt objectumául mesterkélni. A hamis vád büntettének - a társadalom szükséghez, az igazsághoz mért megoldást kell találnia, maga ezen büntett körvonalai között. Ennek nem áll utjában semmi. Már a szó maga kifejezi a büntett lényegét. Hamis a vád mindig, ha a vádló a feljelentés lényeges tárgyára vagy lényeges körülményeire nézve hazudott. Hazugság pedig az: ha valaki valónak állitja azt, a mi nem való; akár tudja, hogy az állitás ellenkezője a való, akár pedig, ha azt mondja valónak, a miről nem bir tudomással. Mindkét esetben hazugság - hamis vád fog létezni, és nem forog fenn ok, az egyik esetből az igazságügy - a másikból pedig, a személyes becsület elleni delictumot képezni.
Még egy ok emlitendő fel, mely szintén kiváló figyelmet érdemel. Németországban a kérdéses cselekmény kettős jellemét, a literatura és a gyakorlat mintegy átalános felfogássá tevék. E felfogás helyessége körül csak ujabb időkben merültek fel kételyek. De épen azért, mert a felfogás csaknem átalános volt: ki volt kerülve a veszély, hogy a hamis vád bármely esetben kivétessék a büntetendő cselekmények közül. Ez nálunk sincs igy; sőt nagyon kétséges: hogy biróságaink hajlandók lennének-e rágalomnak - mert a 247. § szerint csak erről lehetne szó - nyilvánitani azt, a mi tulajdonképen hamis vád, és csak a törvény intézkedéseinek hiánya folytán nem foglalható ezen büntett fogalma alá. Ki felel arról, hogy biráink nem azt fogják mondani: „azon cselekményt, mely abban áll, hogy valaki egy ártatlant büntettel, vétséggel, fegyelmi vétséggel vádol a hatóság előtt: hamis vádnak nevezi a törvény; de a törvény azt követeli: hogy vádló meg lett legyen győződve annak ellenkezőjéről, a mit vádképpen felhozott.” A concret esetben igaz - hogy ártatlan vádoltatott be: igaz, hogy vádlott ennek folytán sok és hosszu szenvedéseknek tétetett ki; igaz, hogy vádló nem tudja kimutatni azon fontos okokat, melyek ő benne vádlott bünösségét meggyőződéssé emelték: de mert a törvény azt követeli, hogy ki legyen mutatva, hogy vádló a vádban állitott tényállás ellenkezőjét tudta legyen, ez pedig nincs kimutatva: ez okból a hamisan vádló, hamis vád büntette miatt nem itélhető el.
De ki állhat jót arról, hogy biráink nem fogják egyszersmind azt is mondani: hogy rágalmazás miatt sem itélhető el a tettes; mert rámutatva a törvény világos szövegére, azon érvelés teljesen helyes: hogy a hatóság előtti vád esetét, maga a törvény kivette a rágalmazás esetei közül.
Ezen fölfogás mellett szól a hazai gyakorlat; az 1843-iki javaslat; és e mellett nyilatkoztak: a hazai törvénykezési gyakorlatnak megkérdezett kitünőségei.
De különösen hazai viszonyaink szempontjából még egy oldala a kérdésnek követel gondos számbavételt. Mily veszélyeket fog előidézni a törvény, mely a legtöbb esetben büntetlenséget biztosit a hamisan feladónak, ha ez egy ártatlant büntettel, vétséggel vagy kihágással vádol: ezt ma csak sejteni lehet, de meghatározni nem áll hatalmukban. Hogy azonban ily veszélyekkel fenyegettetnek a törvény által alkotott biróságaink és hatóságaink, ha ezek ellen hamis fegyelmi vádak büntetlenül emelhetők: ezt már ma is képesek vagyunk megitélni.
A perlekedők azon sajátsága, melyet már az 1486:LIV. törvényczikk felemlit, mai napig is megmaradt, sőt nagyobb mérveket öltött. Fegyelmi törvényeink - a tulajdonképeni közérdek tárgyát képező ily ügyekben nagy befolyást engednek a magánfélnek. Ezen befolyással való visszaélés ellen azonban nincs különös intézkedés. A tapasztalás mutatja: hogy a pervesztett fél a legvakmerőbb feljelentéseket tesz nemcsak az alsó biróságok vagy birák ellen; hanem a legfelsőbb biróságok egész tanácsa ellen is; sőt a vádiratban egész szövénye a dolgoknak és történeteknek mondati el, melyek valódiságát a feljelentő nemcsak nem tudta, de nem is tudhatta, és melynek többször épen ellenkezője felel meg a valóságnak. Volt több eset - hogy a referensről egész mesét tartalmazott a vád, kiterjesztve arra: hogy a referens a tények előadásánál félrevezette a biróságot; hogy ez vagy amaz ténykörülményt vagy épen nem - vagy a valóval ellenkezőleg adta elő: hogy véleményében az ellenfélnek kedvezett stb.; és későbben kiderült: hogy épen a referens más véleményben volt, mint a biróság többsége; hogy előadmánya mindazt - a legrészletesebben, leghivebben kiemelte, a mire a vádló sulyt helyezett: és hogy a pernek akkénti elintézése, a mint az elintéztetett, a többi birónak a jogkérdés fölött az előadóval ellenkező meggyőződéséből keletkezett.
Mindezen esetekben a feljelentő nem tudta annak ellenkezőjét, a mit hamisan állitott; de nem tudta - és tudnia nem is lehetett azt sem: hogy állitása való-e vagy sem. A hamis vádnak oly fogalmazása mellett tehát, mely az ellenkezőnek tudását föltétlenül követeli: ezen esetekben a hamis feljelentő büntetlenül maradna. Ez tehát szabadalom lenne a birák, a közigazgatási hatóságok, és azok közegeinek folytonos lealacsonyitására; a hatósági tekintély végtelenül veszélyes aláírására, és azok közegeinek folytonos lealacsonyitására; a hatósági tekintély végtelenül veszélyes aláásására; és azok közegeinek folytonos lealacsonyitására; a legvakmerőbb fegyelmi eljárások inditványozására; szabadalom arra: hogy a legtisztább jellemü hatósági tagok az elégedetlen féktelenség szenvedélyes támadásaival folytonos ostromba állittassanak, s mindenik hatósági cselekvényt azon tudatban teljesitsék: hogy a legtisztább öntudattal, becsülettel és a törvénynyel teljes összhangzásban végzett kötelesség miatt, a büntetlen rakonczátlanság által fegyelmi biróság elé fognak vonatni.
Ezen veszély kikerültetik - az általunk elfogadott nézet által, mely egyébiránt a literaturában is számos - és tekintélyes képviselővel bir; és különösen Geyer és Herzog erős érvekkel támogatják ennek helyességét, sőt szükségességét. Mi legyen valódi értelme a Senatus Consultum Tertulianum-nak: az, szemközt a gyakorlati szükséggel, s az eszmének jogelméleti helyességével, elhatározónak nem tekintetett.
A kiemelt eszme elfogadásának következtében, a szándék irányzatában két eset különböztetett meg. A 216. § ezen esetek egyikéről - arról rendelkezik, midőn vádló tudja azt, hogy hamisan vádol; ellenben a 217. § azon esetről szól, melyben vádló a vád valótlanságát nem tudja. További megkülönböztetés nem látszott szükségesnek, s különösen - nem látszott szükségesnek a culpa fokait külön intézkedések tárgyává tenni. A 81. § elegendő utmutatást nyujt a birónak, s különösen annak második alineája biztositékul szolgál a netalán igen tág magyarázat veszélye ellen.
Egy évig terjedhető fogházzal és 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő: a ki a vád valótlanságát nem tudta, mást a hatóság előtt valamely büntetendő cselekménynyel, vagy fegyelmi eljárás tárgyát képező kötelességszegéssel vádol.
A mi e szakasznak létet adott, s a mi ennek főszempontját képezi, az már fenn elmondatott. Csupán a büntetés tekintetéből lesz szükséges néhány szót mondani.
A szakasz egy évig terjedhető fogházat és 1000 frtig terjedhető pénzbüntetést állapit meg, különbség nélkül, akár vétség vagy kihágás, akár pedig fegyelmi vétség képezze a culposus vád tárgyát. Ezzel ellentétben - a 216. §-ban a kihágás ugy fegyelmi vétség miatti tudva hamis följelentés - tehát a sokkal sulyosabb eset - büntettetik egy évig terjedhető fogházzal, és 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel, vagy is ugyanazon büntetéssel, mely a 217. §-nak már a szándék szempontjából is enyhébb esetében, a kihágás vagy fegyelmi vétség miatti feljelentésre is kiterjesztetett.
Ennek indoka az, hogy a fölötte minutiosus részletezést ki akartuk kerülni; s minthogy a 217. § eseteiben a büntett miatti hamis feladás is ugyanezen büntetési tétel alá foglaltatott: ez okból indokoltnak látszott a vélemény, hogy a maximumot - tekintettel a 88. §-ra, csakis a büntett esetében, s csakis sulyositó körülmények mellett fogja alkalmazni a biró; mig a vétség s a többi esetben a maximum felén tul nem fog terjedhetni a büntetés.
A hamis vád miatti eljárásnak csak akkor van helye: ha az ennek alapját képező följelentés folytán az eljárás már megindittatott.
Ha a vádnak egyátalán nem volt következménye; ha az azonnal elvettetett, s nyomozás tárgyát sem képezte: ez esetben az absolut alkalmatlan eszközőkről szóló elv szerint, hamis vádról nem is lehet szó.
Ha a hamis vádban valaki bünösnek itéltetik: az itélet a sértett fél kivánságára, sajtó utján közzétendő.
A hamis vád mindig megérinti a becsületet is: ez okból a szakasz intézkedése czélszerünek látszott.
A törvényjavaslat álláspontja, szemközt a szemérem elleni cselekményekkel, már az átalános indokolásban kiemeltetett. Ezen álláspont következménye, hogy e cselekmények körül nemcsak a saecularisátiónak kelle kifejtenie gyomláló munkásságát - kiküszöbölve mindazt, a mi csakis a peccatum körébe tartozik, hanem azon fölül az államilag büntetendő szemérmetlenségek mindegyik eseténél szigoru óvatossággal kelle számbavenni a határt, a meddig az állam, büntető jogának gyakorlatában elmehet a nélkül, hogy a kiindulási pont, az alapeszme megsértessék.
Maga azon tény - hogy az e fejezet alá tartozó cselekmények, melyek régebben - s hazai törvényeink szerint is, mint „delicta carnis” büntettettek, az uj felfogás szerint, mint a szemérem megtámadásai büntettetnek: szükségszerüleg vonta maga után ezek számának nagymérvü elapasztását, valamint az idetartozó mindegyik cselekmény véghatárának szorosabb körülirását.
Mig ugyan is - az előbbi felfogás szerint, a nemi ösztönnek tiltott kiélégitése képezte a büntetés jogosultságának criteriumát, és igy a büntetési jognak alapját, a cselekvésre ösztönző inger képezte - a mit már az elnevezés is „delictum carnis” - kifejezett: addig az ujabb felfogás a büntetendő cselekmény objectumát állitja fel a büntett czime gyanánt, s ez által körvonalozza a büntetés jogosultságának területét is. Igen természetes, hogy ezen objectum irányzó szempontja szerint, a büntett körének sokkal szükebbnek kell lennie, különösen ha számbavétetik, hogy a szemérem elleni büntett nem jelenti azon tettet, mely magába véve szemérmetlen, hanem a közszemérem megtámadását; jelenti az erőszakkal, vagy a ravaszsággal elkövetett szemérmetlen tettet és a botrányt.
E vezéreszmét feltaláljuk valamennyi uj büntetőtörvénykönyvben: ámbár az itt tekintet alá jövő cselekmények osztályozására nézve a törvénykönyvek és a tudósok nézetei különböznek.
A belga btk. egy czimben - a VII. czimben foglalja össze. „a családi rend és a közerkölcsiség elleni büntetteket és vétségeket;” s ezen czim V., VI., VII. és VIII. fejezeteiben intézkedik a szemérem elleni támadásokról - „attentat.” - E négy fejezet mindazonáltal, a cselekmények számát illetőleg, nem tágabb kiterjedésü, mint a mi javaslatunk XIV., XV. fejezetei; de nem is szükebb ezeknél.
Ellenben az 1859-ik évi olasz btk. - Carmignani tanitásának álláspontján áll és „a családi rend elleni büntetendő cselekmények” czime alatt intézkedik az incestusról, az adulteriumról, a concubinatusról, bigamiáról, a stuprum violentumról és a nőrablásról; mig a jó erkölcs elleni büntetendő cselekmények - Reati contro il buon costume - külön czimet képeznek.
Az olaszországi törvényjavaslat, nem követi az ott hatályban lévő törvénykönyv rendszerét: hanem megegyezőleg a belga btkönyvvel, egy czimben egyesiti a büntetőtörvénykönyvnek két külön czimében felsorolt reatumokat.
A német büntetőtörvénykönyv a családi állás elleni büntetendő cselekményeket egészen elkülöniti az erkölcs elleni büntettektől és vétségektől, azonban a bigamiát ez utóbbiakról szóló fejezetben - mint az erkölcs elleni büntetendő cselekmények egyik faját vette fel.
A mi törvényjavaslatunk szintén a szemérem elleni büntettnek tekinti a bigamiát: de erről - kiváló sajátságánál fogva, nem a XIV., hanem külön a XV. fejezetben szól.
220. § Erőszakos nemi közösülés büntettét követi el és 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal büntetendő: a ki
1) valamely nőszemélyt erőszakkal, vagy azzal való fenyegetés által házasságon kivül nemi közösülésre kényszerit;
2) a ki valamely nőszemélynek öntudatlan, vagy akarata nyilvánitására vagy védelmére tehetetlen állapotát felhasználja a végett, hogy vele házasságon kivül nemileg közösüljön, akár ő idézte elő azon állapotot, akár nem.
221. § A szemérem elleni erőszak büntettét követi el, és 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő: a ki valamely nőszemély szemérme ellen erőszakkal, vagy erőszakkal való fenyegetés által, vagy a nőszemélynek a 220-ik §-ban meghatározott állapotában, házasságon kivül nemi fajtalanságot követ el, a mennyiben tette az erőszakos nemi közösülés büntettét vagy ennek kisérletét nem képezi.
A két büntett abban különbözik egymástól: hogy az előbbi stuprum által hajtatik végre, mig az utóbbi akkor forog fenn: ha sem stuprum, sem annak kisérlete nem követtetett el. A 220. § „nemi közösülést”, a 221. § pedig „nemi fajtalanságot”, tételez fel.
A törvénykezési gyakorlat felmutat eseteket, melyekben - feslett életü nők ellen, könynyelmű ifjak által követtetett el erőszak, mind a 220. §-ban, mind 221. §-ban körülirt czélból. Hogy ez esetekben a büntetésnek sokkal enyhébbnek kell lennie, mint a merénylet tisztességes nők ellen követtetik el: ez kérdés tárgyát nem képezheti. A kérdés csak az: vajjon szükséges-e ezen esetet külön megjelölve; erre külön büntetési tétel meghatározásával intézkedni?
A törvényjavaslat megállapitásánál ez nem tartatott szükségesnek: mert ezen eset kétségtelenül lényeges enyhitő körülménynek fog vétetni; és a 90. § alkalmazása az igazságos büntetés kimérésére, ez esetben is megadja a lehetőséget, sőt az utasitást is.
Azon férfi, a ki életkorinak 14. évét be nem töltött, tisztességes leánynyal, nemileg közösül: a megfertőztetés büntettét követi el és 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
Nem mint fornicatio: hanem mint corruptio jó a jelen szakaszban körülirt cselekmény büntető szempont alá. Ha a fornicatio büntettének: ez esetben mindkét személyre ki lenne terjesztendő a bünösség és a büntetés. De a javaslat, az életből meritett azon tényből indul ki, hogy fiatal tapasztalatlan leányok a csábitás minden mesterségébe gyakorlott kéjenczek által körülvétetvén, nem képesek az ellenük kivetett csel hálóján átlátni, s könnyen esnek a ravasz üldözők kiszámitott gonoszságának áldozatul. A tapasztalatlan fiatalságot akarja oltalmazni a javaslat, a kéjenczek gonoszsága ellen és ez okból - csakis ez utóbbiakat bünteti.
A franczia Code pénal nem tartalmaz hasonló intézkedést. Az 1832-ben eszközölt revisio alkalmával azonban inditványoztatott, hogy a 331. czikk terjesztessék ki azon esetekre is, ha valaki 15 éven aluli leánnyal követett el nemi közösülést: habár erőszakot nem is használt, vagy habár a leány maga is beegyezett meggyaláztatásába.
Az igazságügyminister ellenezte e módositványt; azt állitván, hogy a cselekmény, a 331. czikk értelmében - a 11 éves kort tulhaladott, de éltük 15-ik évét meg nem haladott leányok meggyaláztatása esetében, különben is büntettetik. A minister nézete az volt: hogy ily esetben erkölcsi erőszak létez; a 15 éven aluli leány belegyezése nem tekintetik beegyezésnek: következőleg a cselekmény az erőszak fogalma alatt subsummáltatik és büntettetik.
Az ellenvetés nem volt helyes: ezt Hélie és Haus egyaránt kiemelik. De a dolog természete is megczáfolja a minister állitását. Nem erőszakról: hanem csakis is elcsábitásról lehet itt szó; az erőszak nem praesumálható: de minthogy a csábitás a 11 éven aluli, valamint a 14. éven aluli gyermekeknél egyaránt igen könnyü: azért kell a csábitást szigoruan büntetni, a nélkül, hogy mesterkélten, valamely sajátnemü erőszakot teremtsen a törvény.
„életkorának 14. évét be nem tölött.” E körül igen könnyen fordulhat elő tévedés.
Némely gyermek - már 12 éves korában annyira kifejlettnek látszik, hogy 16-18 évesnek tartható; mások pedig 16-18 éves korukban is oly annyira gyermekded kinézéssel birnak, hogy korukra nézve bárkit is tévedésbe ejtenek. A törvényjavaslat a 14 éven alóli kort: a büntett tárgyi lényeges criteriumává teszi. Ez tehát kizárja a büntett eseteti közül azt, ha az elcsábitott, ezen kort már elérte, habár sokkal fiatalabbnak látszott. Még azon esetben is kizárja e tény a criminalis felelősséget - ha maga a csábitó is azon nézetben volt, hogy az általa elcsábitott, nem érte még el 14-ik évét.
Fontossággal bir azonban a bünösségre nézve, a csábitásnak ellenkező irányu tévedése; vagyis azon eset, melyben a csábitó azt hitte: hogy a leány a kit elcsábitott, életének 14. évét, vagy már elérte, vagy hogy azt tul is haladta. Nem szükség különösen kifejteni: hogy a tettes véleménye egymagában nem határoz az ő büntetlensége fölött. Büntető törvényeinek ereje igen kétes lenne: ha a tettes egyszerü véleményétől tétetnék függővé az elkövetett tett büntetlensége. Másként áll azonban a dolog: ha a tévedés a külső körülmények valószinü eredménye volt, ha a tettes az oly körülmények által ejtetett tévedésbe, melyek bárkit, vagy legalább a legtöbb és óvatos embert, könnyen tévedésbe ejtettek volna. Ily esetben a justus error” jövén közbe, ez igazolja az „ignorantia facti” lételét, a miből a tettes büntetlensége, a törvényjavaslat 81. §-a első bekezdésének rendelkezése folytán - s az ott kifejtetteknél fogva indokolva van.
„tisztességes leánynyal”. Ezen kifejezés nem indokolja annak vizsgálását: vajjon érintetlen volt-e az elcsábitott? A kifejezés csak a feslett életü, a köztudomás szerint megromlott hölgyet zárja ki az oltalom alól. Ellenben az, hogy azelőtt nem csábittatott-e már el valaki által: vizsgálat tárgyát nem képezheti. A törvényjavaslat épen ezen okból használja a fentebb kiemelt megjelölést, és mellőz oly kifejezést, mely szorosabb föltételhez kötné a csábitó bünösségét és megbüntetését.
A jelen fejezet fentebbi szakasziban meghatározott büntettek miatt, a bünvádi eljárás csak a sértett fél inditványára (112. §) inditható meg. Az inditvány azonban nem vonható vissza.
A XIV. fejezetnél kezdődnek a magánosok elleni büntettek és vétségek: és azért csakis e fejezetben fordul elő először az eset: hogy a cselekmény üldözhetése - a sértett fél inditványától, illetőleg vádjától van föltételezve.
Az ok, mely miatt az - a jelen esetben történik: világos és szembeötlő. Még az erőszak esetében is a háttérbe vonul az állam büntető érdeke: a családot ért rendkivüli szerencsétlenség előtt, s a családot teszi az eljárás meginditásának, vagy mellőzésének urává.
De az óvatosság itt is korlátokat von. A törvényjavaslat megengedi: hogy a közvetlenül sértett határozzon a fölött: vajjon meginditandó-e az eljárás? de ennél tovább nem terjedhet a magánfél joga. Ezen vonalon tul könnyen üzérkedéssé, zsarolássá fajulna a jog: erre pedig az állam okot és alkalmat nem adhat. A fél inditványozhatja tehát az eljárás meginditását; de ha ezt - a törvényben meghatározott idő alatt tette: ettől fogva a közhatalom lép előtérbe, s a sértettnek netalán megváltozott szándéka, nem vonja maga után az eljárás megszüntetését. Ez eltérés a 115. § szabálytól, mely eltérés azonban a tapasztalatban találja igazolását.
A sértett fél inditványa nélkül inditandó meg a bünvádi eljárás:
1) ha a tettes ellen, a jelen fejezet fentebbi szakaszaiban meghatározott büntettel vagy vétséggel, az elkövetés idejére és helyére nézve összefüggő, más büntett is forog fenn, a mennyiben ez hivatalból üldözendő büntettet képez;
2) ha a büntett a megsértettnek halálát okozta;
3) ha a 223. §-ban meghatározott valamelyik eset forog fenn.
Ezen szakaszban a sértett fél inditványozási joga - a megjelölt esetekben ki van zárva. Ha tehát az erőszak vagy corruptio az itt megjelölt körülményekkel fordul elő: az eljárás meginditását tárgyazó inditvány, minden esetben a kir. ügyészt illeti.
A szakasz három esetet vesz ki a 226. § rendelkezése alól.
Az 1. eset indokát találja annak ellenkezőjében, a mi a 226. § indokát képezi. A család, vagyis a sértett fél első rendben van érdekelve az iránt: vajjon eljárás tárgyává tétessék-e a rajta elkövetett büntett? A lelki fájdalom, melyet az ilynemü szerencsétlenségnek vizsgálata, a brutalis erőszak vagy a csábitás áldozatának okoz; a tekintet, a sértett félnek jövőjére: a megtámadottnak szégyenérzete, mely az ily büntettet a feledés sürü homályával fedni törekszik: elég okok arra, hogy az ő akarata ellen ne indittassék büntető vizsgálat. Ha tehát ezen tiszteletre méltó érzelmek kimélete lehetséges: az állam köteles ez érzelmeket - még igazságügyi érdekeinek hátterébe szoritásával is kimélni. De ha az eset complicátiói olyanok, hogy a közhatalom visszavonulása sem képes megakadályozni, hogy az a napfényre vonattassék és nem képes megakadályozni, hogy a szemérem elleni merénylet a vizsgálat és a bünvádi eljárás elemét képezze; ha például a kéjenczugyanazon időben és helyen más büntettet is követett el, oly büntettet - mely hivatalból üldözendő: ez esetben a kiméletet igazoló ok elenyésznék, s ennélfogva a kimélet nemcsak czélját tévesztené: hanem a közérzületet sértő igazságtalansággá fajulna.
Azt nem lehetne ugyan is kikerülni - vagy legalább a legtöbb ilynemü esetben nem - hogy a második büntett, az azt előidéző, az azt kisérő, az azt előmozditó minden körülménynyel vizsgáltatván: fel ne merüljön azon büntett is, mely amannak vagy előzője vagy kisérője, s mely ezzel szorosan összefügg. A titok megőrzése tehát, ily esetekben - csaknem lehetetlen.
Ha mégis ennek daczára sem emelne vádat az állam: nem maradna fenn elfogadható ok, a melylyel - ezen hallgatását vagy elnézését igazolhatná. Ily esetekben tehát - büntetlenül hagyatnék a gonosztevő, vagy legalább is mellőztetnék a concurráló büntettek egyikének - talán a legsulyosabbnak büntetése: a nélkül, hogy a czél - a szemérem elleni támadásnak titokban maradása eléretnék. A szerencsétlen áldozat iránti kimélet helyett: a gonosztevő iránti elnézéssé s engedékenységgé fajulna a szabály; ez pedig nem lehet czélja a törvényhozásnak, midőn bizonyos büntettek üldözését - a sértett fél iránti kiméletből, ennek inditványától tette függővé.
Tegyük fel az esetet, hogy egy kéjencz, altató szerekkel tehetetlen állapotba hoz egy tisztességes nőt, s ennek ezen állapotát aljas kéjvágyának kielégitésére használja. Tegyük fel, hogy a merénylet közben megjelenik a nő férje vagy rokona, s némely körülményből gyanut meritve - a bezárva talált ajtót betöri, de midőn a szobába lépne, a gonosztevő által agyonszuratik. Lehet-e ez esetben az emberölés büntette miatti vizsgálatot végig vezetni, a nélkül, hogy ez a másik büntettre is kiterjesztessék. Nem fog-e a vizsgálat közben kikerülhetlenül felmerülni, s világosságra hozatni azon másik büntett is, melynek az emberölés ugyszólván csak folyománya volt?
A ki a vizsgálatok menetét ismeri: az belátja, hogy ily esetben a titokban maradás képzelhetlen. Az tehát, a mi egyedül igazolhatná az állam actiójának tétlenségét - a nő érdeke - az többé nem védhető meg: a büntettes érdeke pedig, nem igazolhatná a büntető hatalom gyakorlatának akadályozását vagy megszoritását.
A törvényjavaslat 127. §-ának 1. pontja - a mondottak után, nem egyéb, mint elfogadása - a helyzet szükszégszerü következményeinek, mint érvényesitése az állam igazságügyi érdekének, oly esetben - melyben nem forog fenn többé helyes ok, az igazságügyi követelmények mellőzésére.
A 2. és 3. pontok a büntett rendkivüli sulyos voltában találják igazolásukat. A mi különösen a 3. pontban meghatározott eseteket illeti, ezeknek kivétele a sértett általi inditványozás föltétele alul - mintegy kiegészitését képezi azon eszméknek, mely már a 112. § utolsó bekezdésénél irányadó volt. Egyébiránt a 223. § I. pontjában megjelölt személyek által elkövetett büntett - a sógorok kivételével - ha az erőszak nem is járul hozzá: mint vérfertőztetés lenne büntetendő. Minthogy pedig ezen büntett miatti üldözés nincs függővé téve a sértett fél inditványától: következetlenség lenne a sulyosabb, a minősitett esetben, a korlátozó rendszabályt fennhagyni s az enyhébb esetben azt nem alkalmazni.
Az erőszakos nemi közösülés és a szemérem elleni erőszak nem büntettetik: ha a tettes és a sértett között a bünvádi itélet kihirdetése előtt házasság jött létre.
Ezen szakasz elfogadását az igazságügyi politika ajánlja. A 226. § végén megállapitott korlátozó rendelkezés nélkül: e szakasznak alig lenne értelme. Ha a sértő és a sértett közt házasság jő létre s ha a sértett fél jogositva van az inditvány visszavonására is: természetes, hogy ez azt vissza fogja vonni. De a visszavonási jog nem illetvén a sértett felet - specialis intézkedésre van szükség, hogy a 226. § általános intézkedésétől egy - különös esetben eltérés történhessék. Az eltérés ezen esetben - teljesen igazolt. A reparatio - azon nő irányában, a ki szerencsétlenné vált: a föltételezett esetben sokkal hatályosabban történtik meg, mint a hogy ez a bünhödés által el lenne érhető. Az aggodalom - mely a 226. § véghatározatának indokát képezte: a kérdéses esetben szintén nem indokolt. Helyesnek és igazoltnak mutatkozik tehát az intézkedés, mely a magán félen ejtett sérelem orvoslását az állami actio fenntartása által nem akadályozza, hanem az orvoslást - a büntetlenség biztositásával elősegiti.
Kérdés lehet, hogy miért szorittatik a 232. § csupán az erőszakos nemi közösülés és a szemérem elleni erőszak eseteire? és miért záratik ki az eljárás megszüntetése a 224. § esetében? Az ok a sértett fél életkorában rejlik; mert alig lehetséges: hogy csábitó és a csábitott közt, a 224. §-ban megjelölt idő alatt házasság jöhessen létre.
Azon eset, hogy a büntett csak 1-2 év mulva jő napvilágra s hogy akkor a házasság lehetségessé válik: az ilynemü büntettnél legalább is valószinütlen.
A ki magát valamely nő férjének szinli és a nőnek ily tévedését felhasználja, hogy azzal nemileg közösüljön: a szemérem elleni büntett miatt 3 évig terjedhető börtönnel büntetendő.
A bünvádi eljárás csak a sértett nőnek vagy férjének inditványára inditható meg.
A jelen szakaszban körülirt büntett idealis concursusban van a kettős házassággal mindazon esetekben, melyekben a férj előbb kötött érvényes házassági kötelékben van s a nélkül, hogy ez megszünt volna, oly nővel köt második házasságot, a ki a férfinak ezen helyezetéről nem bir tudomással.
Ezen eset azonban - a kettős házasság fogalmának felelvén meg: az erről intézkedő szakasz alá tartozik.
De ily halmazat nélkül és magában is előfordulhat e büntett, még pedig több alakban. Egyik - de egyszersmind a legsulyosabb alakja az: ha házasság szinlése által ejtetik tévedésbe a nő, mely eset ezen szakasz nélkül: büntetlenül maradna.
Minthogy a büntett ezen formájában, sokféle ravasz előkészületeket és fondorlatokat tesz szükségessé s minthogy arra, hogy a tévedésbe ejtés keresztülvihető legyen, szükségszerület többek bünös közremüködése szükséges: valószinü, hogy iy esetben a büntetés kimérésénél, a legszigorubban fog eljárni a biró.
Lehetnek még egyéb formái is e büntettnek: a szakasz szükségességének igazolására azonban az utóbbi kiemelt eset teljesen elegendő.
A házasságtörés, ha e miatt a házasság felbontatott vagy az elválás itéletileg kimondatott: 3 hónapig terjedhető fogházzal büntetendő.
A bünvádi eljárásnak csak a sértett házastárs inditványára van helye.
Az „adulterium”, a legszorosabban körvonalozott esetre és föltételhez van kötve. E szoros körvonalozás mellett elenyésznek mindazon kételyek és viták, melyek e cselekményre vonatkozólag máshol felmerültek. Elválásnak vagy a házasságfelbontásnak be kelle következnie, illetőleg végérvényes itélet által megállapittatnia: mielőtt a büntető-biró - habár a másik házastárs inditványára - a házasságtörés miatt büntetést állapit meg.
Azon szülő, a ki törvényes vagy természetes nőgyermekét mással való nemi közösülésre, ugy szintén az, a ki törvényes vagy természetes gyermekét mással való nemi vagy természetelleni fajtalanság elkövetésére csábitja: a csábitás büntettét követi el és 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
Ugyanezen büntetéssel büntetendő az is: a ki e cselekményre, a gyámságára vagy gondnokságára, nevelésére, tanitására, illetőleg felügyeletére bizott személyt csábit.
A leoncinium - a jelen törvényjavaslat szerint csakis a legsulyosabb, a legbotrányosabb esetekre szorittatik. Ha azok, a kik a természet kötelékeinél vagy a törvény, illetőleg a hatóság bizalmánál fogva tartoznak a reájuk bizott kiskoruak erkölcsiségének őrei lenni - maguk corrumpálják ezek erkölcseit: a törvény jogosan alkalmazza ellenük a teljes szigort. Ez esetben kettős kötelesség sértetett meg: indokoltnak látszott tehát, hogy a büntetés ennek megfelelő legyen.
A „kerités” egyéb esetei mellőzendőknek tartattak; részint, mert a bizonyitás igen nehéz, részit pedig, mert alig lehetne - a keritőnőre vagy a keritőre a bünös cselekményt bebizonyitani a nélkül, hogy a hálójába csalat áldozat is ne tétessék ki egyuttal pellengérre. Ha az áldozat 14 éven aluli leány volt: a keritő bünössége a complicitás elveiből következik; hasonlóul, ha vérfertőztetés forgott fenn. De egyéb esetekben kivánatos: hogy az állam ne lebbentse fel a fátyolt, melynek szellőztetése eltévedt, elcsábitott gyermekek szégyenét s a szülők és rokonok kétségbeesését tárná fel. Intézkedjék az állam s a társadalom, a mennyire lehetséges: a praeventiv rendszabályokkal, a keritők ellen: ily intézkedés - eszélylyel és erélylyel alkalmazva: sok szerencsétlenséget megelőz. De ha nem volt képes megelőzni a keritők gyalázatos üzelmeit: a repressionál szoritkozzék azon esetekre, melyeknek megbüntetése egy különös szempont által nemcsak igazoltatik, hanem követeltetik is.
236. § A ki szemérmet sértő iratokat, képeket, képes ábrázolatokat, nyilvános helyen kiállit, árul, szétoszt vagy terjeszt: a szemérem elleni vétséget követi el, és 3 hónapig terjedhető fogházzal és 100 frig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
Az irat, kép vagy képes ábrázolatok szerzője, készitője, nyomtatója, vagy a ki azt mesterséges uton többszörözte, ha annak többszörözése, terjesztése, vagy nyilvános helyen kiállitása az ő tudtával történik: 6 hónapig terjedhető fogházzal és 500 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
237. § A ki a szemérmet sértő cselekmény nyilvános elkövetése által közbotrányt okoz: 8 naptól 3 hónapig terjedhető fogházzal és 200 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
A botrány nyilvános közzétételekben, a botrány nyilvánosan elkövetett szemtelen cselekményekben: mindenik törvényhozás által büntettetik.
A szakaszok beltartalma kifejezi egyszersmind azok intézkedéseinek indokait is.
Mi a szemérmet sértő cselekmény? Ezt taxative nem lehet elősorolni. Száz és száz ennek alakja és módja, s igen gazdag az ezekre vonatkozó judicatura. Kifejezi azonban a szakasz, hogy nem az értetik itt, hogy a cselekmény - nem az elkövetőt illetőleg szemérmet sértő: hanem hogy azok tekintetében szemérmetlen, a kik annak látásra kényszerittetnek, szóval - ha a szemérmet sértő cselekménynek nyilvános elkövetése: képezi a 238. § tényálladékát.
A 237. § szövegében leirási hibából hagyatott az „elzárás;” ezen büntetési-nem, a revisionál mellőztetvén: helyette „fogház” teendő.
Az előbbi fejezet indokaiban emlittetett, hogy a törvényjavaslat megállapitásánál elfogadott osztályozás szerint: a kettős házasság is a szemérem elleni delictumok egyik fajának tekintetett. Mindazonáltal, ezen felfogás daczára sem foglaltatott ezen büntett egyszerüen a szemérem elleni delictumok többi esetei közé: hanem bizonyos - az előbbiektől különböző sajátságánál fogva, s összhangzásban az 1843-ik évi javaslatunkkal, de eltérőleg a német büntetőtörvényvtől - külön fejezet tárgyává tétetett.
Nem ok nélkül történt az sem: hogy az ezen büntettről szóló fejezet közvetlenül a szemérem elleni cselekményekről rendelkező fejezet után, de egyszersmind közvetlenül a családi állás elleni büntettekről és vétségekről intézkedő fejezet elé helyeztetett. Ezen sorrend által mintegy kifejezésre juttatni czéloztatott: hogy a kérdéses büntett, bár az előbbiek neméhez tartozik, de a következő fejezetben tárgyalt cselekményekkel is rokonságban áll, és épen ezen okból e kétnemü delictumok közt - a fokozatos átmenetet közvetiti.
A különös sajátossága e büntettnek, mely annak külön fejezetbe foglalását eredményezé, azon körülményben találtatik: hogy a kettős házasságnak - a mai felfogás szerint, nem képezi essentialis criteriumát, a második házasság consummálása: hanem hogy az, ezen elem hozzájárulása nélkül is létrejő és perfectté válik. A legtöbb esetben kétségtelenül, a nemi ösztön kielégitése fogja képezni e büntett intentionalis elemét s az akaratot elhatározó tett követni fogja a házasság megkötésének formaszerü tényét: mindazonálta azon esetekben, melyekben ez nem történik meg, vagy melyekben a consummálás megtörténte sem bizonyitható: mindig hiányoznék - a szemérem elleni támadás - a szorosan e nemü büntettek és vétségek leglényegesebb materialis eleme, a mi nélkül ilynemü büntetendő cselekmény, egyáltalán nem létezhet. Ha tehát ezen büntett is, minden különbség nélkül befoglaltatnék az előbbi fejezetbe, vagyis szorosan vett szemérem elleni delictumok egyes fajai közé soroztatnék: ez esetben a második házasság, nem a második házasság formaszerü cselekményének megkötésével, hanem csakis annak consummálásával lenne bevégzettnek tekinthető s ez utóbbi hiányában, vagy bebizonyithatlan voltának esetében, a kettős házasság - mint bevégzett büntett nem foroghatna fenn.
E kivételes esetektől elkülönitve - s a kérdéses büntett leggyakoribb eseteit tartva szem előtt: a kettős házasság, az érvényes házasság formáinak felhasználása mellett elkövetett házasságtörést képez, s ezen természete jelöli ki helyét - a szemérem elleni büntettek és vétségek családjába tartozó reatumok közt.
Hazai törvényeink szerint a bigamia sulyos büntettet képezett; az 1599:56., az 1625:6., az 1630:40. törvénycikkek a büntetendő cselekmények közé sorozták azt: a nélkül azonban, hogy büntetését meghatároznák.
Huszthy és Vuchetich szerint a bigamia halállal volt büntetendő. De ezen állitás nem vonatkozhatik az 1723. utáni időre; mert az ezen évi 11. törvénycikk egyenként elősorolván az előző két törvénycikkben nem foglalt s halálbüntetéssel büntetendő büntetteket - minthogy a bigamia sem az előző két törvénycikk, sem ez utóbbinak esetei közt nem emlittetik: ezzel a kérdéses büntett ki van véve a halálbüntetést maguk után vont büntettek közül.
A 16-ik századot megelőzőtt törvényeinkben is előfordul a bigamia; igy már szent László első Decretumának 1. Fejezetében mondatik:
„Bigamos Presbyteros et Diaconos, et viduarum vel repudiatorum maritos jubemus separari, et peracta poenitentia ad ordinem suum reverti.”
Ez azonban - mint köztudomásu dolog - nem a mai büntetőjog értelmében vett kettős házasságra vonatkozik: hanem a Canonjog szerinti - kétszeri házasságról szól, - a papok házasságáról, a kik első nejeik halála - tehát első házasságuk megszünte után - az egyházi törvények tilalma ellenére, melyek a coelibatus behozatala előtt a papoknak csak egyszeri házasulást engedtek meg - másodszor is nősültek. Az ily - és egyéb, az egyházi törvények által tiltott házassági viszony megszüntetését rendelte el - az idézett decretumban a király, illetőleg, a mint a decretum bevezetéséből kitünik: a király jelenlétében tartott egyházi synodus.
A tulajdonképeni bigamiát illetőleg - a hazai jog felfogás szempontjából felmerül a kérdés: vajjon létrejöttnek tekintetik-e ezen büntett - az utóbbi házasság consummálása nélkül?
E kérdésnél, egy igen sajátszerü jelenségre akadunk. Mig ugyanis a külföld régibb tudósai, a consummálást lényeges ismérvnek állapiták meg, ugy hogy az ujabb kor fejlődöttebb és helyesebb felfogása, csak nehéz küzdelmek után volt képes kiküzdeni a régi előitéletek fölötti győzelmét: addig hazánkban ellenkező volt a helyzet. Nálunk ugyanis épen a régiebb irók Bodó és Huszthy foglalták el e kérdésben a helyes álláspontot s megelőzték a külföldi jogtudósokat: mig ellenben Vechetich a jelen században sajátitotta el, a külföldieknek - utóbb feladott hibás nézetét.
Bodó szerint a bigamicus házasság consummálása nem képezte a büntett lételemét; sőt e viszonynak a tettes szabad akaratából, és - consummálás nélküli megszüntetése is - csupán enyhitő körülménynek vétetik.
„Circumstantiae alleviantes:
4. Qui legitimi matrimonii recordati, Poenitentiaque ducti sponte recesserunt, et prioribus conjugibus se conjunxerunt, quod tanto magis obtinet, si id ante carnalem copulam fecerint.„
Huszthy azzal indokolja fenn kiemelt nézetét:
„atqui violatur fides et foedus cbnjugale, dum matrimonio rato, licet non consummato, semet alteri in conjugem obligat.”
Ellenkezőleg Vuchetich a consummálást, a kérdéses büntett lényeges sajátságának állitja:
„Quod proprium huius criminis est: requiritur consummatio secundi matrimonii debent ergo omnes consvaetae solemnitates in contractione secundi matrimonii adhiberi ipsumque matrimonium per concubitum consummari.”
Ezen rövid történelmi áttekintés után át kell térnünk: a kettős házasság büntettének a jelen törvényjavaslat szempontjából való elemzésére és indokolására. Mindenekelőtt kiemelendő a kérdéses büntett lényeges föltételei, mind a szándék, mind pedig a külső tett irányában.
A szándékot illetőleg két elemnek egyesitését követeli a törvényjavaslat:
Az egyik: tudása annak, hogy az előbb létrejött - és érvényes házasság még fennáll.
A másik: az érvényes házassági kötelékben levőnek, vagy az ezzel házasságra lépni akarónak azon elhatározása, hogy e körülmény ellenére is, megköti az ujabb házasságot.
A büntett anyagi alkatrészét illetőleg is két lényeges föltételnek kell találkoznia:
az egyik: az előbbi házasság érvénye és fennállása;
a másik: az ezen viszony fennállása alatti megkötése az ujabb házasságnak.
Mindkét alkatrész - az értelmi, valamint az anyagi, ugy a literaturában, mint a gyakorlatban különböző értelmezést nyert; azonban nem jogosulatlan talán a feltevés: hogy a netaláni nehézségek a jelen törvényjavaslat szövegében elhárittatnak, s helyesen oldatnak meg.
Nem tartozik a képzelhetetlen esetek közé: hogy valaki azon meggyőződésben van, hogy az ő viszonya valamely nővel - nem házassági, e szónak törvényszerinti értelmében s hogy ezen meggyőződésben elhagyva a vele együtt élő nőt, egy másikkal házasságra lép.
Hazai hatóságainkat és biróságainkat is foglalkoztatott az ujabb időkben egy eset, melyben - egy magyar honos nevében, ennek külföldön tartózkodása alatt meghatalmazott által köttetett egyház előtti házasság s a férj későbben, egy másik nővel lépett házasságra. A felelősségre vont egyén, a bigamia vádja ellen, azon állitással védelmezte magát: hogy ő nem hatalmazott fel senkit arra, hogy nevében és részére házasságot kössön s igy nem is lehetett tudomása arról: hogy a viszony, melyben az előbbi nővel élt - házassági lett légyen.
A kérdés helyes eldöntése - ha a törvényjavaslat törvénynyé válnék: a büntett intellectualis alkatrészében lenne keresendő. Tudás nélkül nincs akarat; akarat nélkül nincs szándék: a szándék elemétől megfosztott tett pedig - a 75. § szerint egyátalán nem képezhet büntettet. Ebből önkényt folyik - sőt ezzel már ki van fejezve a kérdés megoldása is, mely az esetben - ha igaz azon állitás, hogy vádlott azt, a ki az ő nevében házasságot kötött, a cselekményre nen hatalmazta fel; ha ő azon körülményt, hogy első nejével házassági viszonyban élt, nem tudta: ez esetben a bigamia büntettét nem is követte el.
A tudat, s az ettől feltételezett akarat, illetőleg szándék kérdése elhatározó lehet az előbbi házasság megszünése tekintetében is.
Valaki alapos okoknál fogva lehet azon meggyőződésben: hogy házassága, házastársának halála által megszünt. Háboru, tengeri vihar, hosszu tartózkodás egy másik világrészen: mind oly tényezők és viszonyok, melyek bizonyos körülmények hozzájárultával, alapos indokul szolgálhatnak arra, hogy az egyik házasságban, házasságának megszünése teljes meggyőződéssé váljék; mely meggyőződés mindazonáltal, az ellenkező tény által megczáfoltathatik. Ha ily esetben, az illető házastárs, másik házasságra lép, de a körülmények találkozásából világosságra derül, hogy ezen lépést, előbbi házasságának megszünése teljes meggyőződéssé váljék; mely meggyőződés minadzonáltal, az ellenkező tény által megczáfoltathatik. Ha ily esetben, az illető lépést, előbbi házasságának megszünte iránti alapos hitben és meggyőződésben tette: ez esetben - a büntett intentionalis tényezőjének - a dolusnak hiányában, a kettős házasság büntette nem forog fenn.
Ezen szempont alá esik azon gyakran - de tévesen felhozott példa is, mely az angol biróságnak a törvény betüihez való ragaszkodása bizonyitékául szokott felhasználtatni, s mely szerint az angol biró, a hármas házasság esetében büntetlennek itélte volna a tettest, azon okból: mert az angol törvények csak a kettős házasság büntetéséről rendelkezvén, nincs oly angol törvény - mely a hármas házasságra büntetést állapitana meg.
Az egész példa, az eset félreértéséből származik s Rauternek - az egyébiránt igen jeles franczia jogtudósnak tévedése folytán ment át a közvéleménybe. Ma már fel van deritve a tévedés: mindazonáltal - mint ez rendesen történni szokott, a józan valóság, csak ólom lassusággal képes magának utat törni.
Az eset - pikans vegyitékétől elválasztva, a következő:
Egy angol, azon hitben, hogy házassága megszünt, első nejének életében - és igy házasság-tartama alatt második házasságra lépett. Időközben első neje meghalt s a férj nemsokára ezután: elhagyva második nejét, harmadszor lépett házasságra. Az angol biró által eldöntendő kérdés, mindenekelőtt az volt: vajjon az első házasság megszünése körüli állitólagos tévedés, valódi volt-e vagy sem? Ez igenlőleg lévén megoldva: ebből a második házasságnak - mint az elsőnek fennállása alatt kötöttnek semmisége, önmagából következett. De minthogy e második, a semmis házasság tartama alatt - a férj első s valódi neje csakugyan meghalt: ez által a következő helyzet állott elő: Az első házasság megszünt, a valódi házastárs halála által; a második házasság pedig - a mint házastárs életében kötött, elejétől fogva nem volt érvényes. Ebből a legegyszerübb s a leghelyesebb logicai következtetés utján származik azon eredmény, hogy a harmadik házasságnak - mint a tulajdonképeni, a valódi házastárs halála után kötöttnek érvényesnek kelle lennie. De következik ebből az is: hogy nem lévén bigamia, nem létezhetett trigamia sem.
Az angol törvények - s ezek alapján az angol judicatura, a kettős - vagy többszörös házasságra nézve sok tekintetben érdekes megállapitásokat tartalmaznak.
Első Jakab statutuma ugyanis kizárta a kettős házasság büntettét: ha az egyik házastárs hét éven át külföldön tartózkodott, habár a második házastárs amannak életbenlétéről tudomással birt.
Ezt megszüntette Victoria királynő uralkodásának 24. és 25. évében - 1861 - hozott 95-ik törvény, mely a házastárs hét éven tul terjedő távollétének esetében, csak azon föltétel alatt zárja ki a bigámiát, ha a másodszor házasságra lépő nem tudja, hogy házastársa életben van-e vagy nincs?
Tagadhatatlan, hogy ezen záradék is sokkal messzebb megy, mint a monogamicus házasságot követő többi európai államokban uralkodó felfogás; de tekintve a Jakab király ideje alatt hozott törvényt, ennél mégis sokkal korlátozóbb.
Sajátszerü tulajdonsága, a mai nap is hatályban lévő angol törvénynek - mely azt a szárazföldi ilynemü törvényektől megkülönbözteti, hogy arra nézve, hogy a polygamia büntette ki legyen zárva: ma is elég, ha a hét év lefolyása után, az elhagyatott házastárs nem tudja, vajjon házastársa életben van-e vagy nincs. Nem kivántatik tehát positiv adat, mely a házasságnak halál általi megszünését bizonyitsa, vagy valószinüvé tegye: elég - ha az ellenkezőre nincs bizonyiték.
Ellenkezőleg e rendelkezéssel - s eltekintve a hét évi időtartamtól - a mi felfogásunk szerint: épen positiv adatok léte kivántatik arra nézve, hogy a távollevő házastárs meghalt, mely positiv adatok épen azt igazolják, hogy az elhagyott házastárs alaposan élhetett azon meggyőződésben, hogy házassága megszünt.
Foroghat-e fenn igazolt tévedés a házasságnak törvényes felbontása vagy megsemmisitése tekintetében? Nem lehető-e, hogy valaki, a ki csupán asztaltól és ágytól választatott el, házasságát feloldottnak vagy megsemmisitettnek tarthassa? Ez kizárólag ténykérdés lévén: a jelen fejezet megállapitásainak indokolásánál érintetlenül hagyható. A jelen fejezetnél csakis annak megemlitése bir sulylyal, hogy a mennyiben alapos okoknál fogva ily tévedés csakugyan előfordul, s ha ennek folytán a tévedésében levő második házasságra lép; a bigamia nem lesz ellene megállapitható.
A büntett anyagi alkatrészét illetőleg - a törvényjavaslat: az első érvényes házasság fennállása alatt kötött második házasságot föltételez. Ezen két föltétel kizárja tehát azon esetet, ha vagy az első házasság nem volt érvényes; vagy pedig, ha a második házasság nem köttetett, az érvényes házasságkötésre megállapitott formák megtartásával.
A házasság érvénytelensége alaki semmiség folytán alig jöhet kérdés alá. Ha például az első egybekelés simulatio eredménye volt; ha a házasságot szinelő fél barátja vagy czinkosa, ennek megbizásából, papnak öltözött, s ezen álcza alatt végezte a szertartást: ez esetben házasságról nem is lehet szó. Ezen eset - mint már emlitettük, a 233. § intézkedései alá esik.
Másképen áll azonban a dolog, ha az egyházi assistentiát és szertartást oly személy végezte, a ki erre az egyházi hatóság által felhatalmaztatott (collatio vagy investitio): ámbár ez utóbbi a felhatalmazott személyre, és annak lényeges tulajdonságára nézve tévedésbe ejtetett.
A harminczas években - az alföld egyik népes városában, melyben a parochia teendői a ferencziek szerzetének tagjaira vannak bizva: megjelent egy szerzetes, s a rend tartományi főnőke által aláirt küldő-levelét, a zárda ideiglenes főnökének átadva, magát - az ujonnan oda küldött zárdafőnöknek igazolta. Iratai az egyházi törvények szerint beküldetvén a megyés püspökhöz: az akkori csanádi püspök az uj zárdafönőköt ellátta a plebánia vezetésére szükséges felhatalmazással.
Az ekként authorizált egyén, több éven át teljesitette a lelkészi, valamint különösen a zárdafőnöki hivatást: mig évek elteltével kiderült: hogy a zárdafőnök - egy, régen kilépett egykori ferenczrendi clericus, s később katona volt, a ki a katonaságtól megszökvén, utjában az emlitett városba zárdafőnökké küldött szerzetessel találkozott, s ezt meggyilkolván és elásván: a meggyilkoltnak ruháit és iratait elvette, s ennek rendeltetése helyén és neve alatt, quardiánnak jelentkezett. A gyilkos elfogatott, s a katonai biróságnak átadatván, a legsulyosabb megbüntettetett.
De ezzel nem szüntek meg a bajok - melyek a hosszu időn át gyakorlott lelkészkedése következtében előállottak.
Különösen az álszerzetes assistentiája mellett kötött házasságok érvényére nézve merültek fel kételyek, mely kételyekhez csatlakoztak s illetőleg ezekből felmerültek a gyermekek törvényességét, azok családi állását s örökösödését érintő kérdések is. Több eset volt, hogy a psendo barát előtt házasságra lépett felek egyike már meghalt, s gyermekeket hagyott hátra, a kiknek ujabb házasság általi törvényesitése most már lehetetlen volt. Számtalan volt a család, melynek nyugalma ekként megzavartatott; nagyok és számosak az érdekek, melyek ezen esemény által érintettek és kérdésessé váltak.
A megyés püspökök, a kedélyek megnyugtatására, egy rendeletet bocsájtott közzé, melyben az álszerzetes assistentiája mellett kötött házasságokat érvényeseknek nyilvánitotta. A püspököknek nincs ugyan valamely rendkivüli hatalma, mely őt arra képesitené, hogy az eredetileg érvénytelen házasságot későbbi megerősités által, s rendeleti uton érvényessé változtathassa. Ez okból az emlitett püspökök rendelet, a felmerült bonyodalmakat elintéző hatósági cselekménynek nem volt tekinthető, s a házasságok érvénye vagy érvénytelensége - ezután is, az egyházjog által megállapitott rendelkezések értelmétől maradt függővé.
Szerencsére az egyházjog - különösen az ennek adott értelmezés szerint, az álszerzetes közremüködésével kötött házasságok valóban érvényesek voltak; az álszerzetes ugyanis ugyanazon physicai személy lévén, a ki a kérdéses cselekményre, az egyházi hatóság által felhatalmaztatott, és ennélfogva „titulus coloratus„-sal birt; de továbbá ugyanazon álszerzetes átalánosan a valódi parochusnak tartatván: ezen körülmények - az egyházi jog szerint, elegendő alapjait képezik annak, hogy az ezek találkozása mellett, habár az nem lelkész előtt, vagy habár excommunicált személy előtt kötött házasságok érvényeseknek tekintessenek.
„Schwieriger ist der Fall - mondja Phillips, hivatkozva Carriérre, Kutschkerre és több érdekes esetre - wenn der Pfarrer sich unrechtmässig im Besitze seines Beneficiums befindet; hier ist die Abschliessung der Ehe in seiner Gegenwart für gültig zu erachten, wenn er allgemein für den rechtmässigen Pfarrer gehalten wird (parochus putativus) und einen sogenannten titulus coloratus hat, durch welchen gleichsam die unrechtmässige Erwerbung des Beneficiums verdeckt wird.”
Ha tehát azon számosok közül, a ki az álszerezetes jelenlétében, s egyházi közremüdödése mellett kötöttek házasságot, valamelyik az emlitett körülményt felhasználva, ujabb házasságra lépett volna: ez ellen - mint az érvényes házasságnak fennállása alatt, másik házasságot kötött személy ellen: a kettős házasság büntette, jogosan meg lett volna állapitva. A felhozott esetben még a tévedés sem szolgálhatott volna mentségül: mert a püspöki rendelet után - ezen kifogás a jóhiszemüség látszatával sem birhatott. Egyébiránt e roppant feltünést s nagy nyugtalanságot okozott eset: minden hátrányos következmények nélkül maradt; sőt az emlitett incidens - a kettős házasságok statisticáját sem szaporitotta.
Az utóbbi felhozott mindkét esetben az előbbi házasság érvénye vagy érvénytelensége, az ennek megkötése körül előfordulható alaki körülményekből vétetett taglalás alá. Joggal felmerülhet tehát a követelés: hogy a törvényjavaslat álláspontja az előbbi házasság anyagi érvénytelenségének szempontjából is kiemeltessék és indokoltassék.
Elkövettetik-e bigamia: ha az anyagilag érvénytelen házasságra lépők közül valamelyik vagy mindkettő a házasság felbontása, illetőleg semmisége nyilvánitása elől ismét házasságot köt?
A német büntetőtörvénykönyv szempontjából a kérdés nem vitátlan. Többen, ezek közt Schvarze és Schütze is; azon nézetben vannak, hogy az előbbi házasság érvénytelensége vagy semmisége, ha az ujabb házasság az érvénytelenségnek az illetékes biróság általi kimondása előtt kötetett: nem zárja ki a kettős házasságot. Ellenben Berner a kettős házasság büntettének lényeges föltételül tartja.
„hogy az előbbi házasság érvényes lett legyen.”
A franczia Code 340. czikke kételyekre - sőt magának a semmitőszéknek is, ellentétes határozásokra adott alkalmat. E kételyek és ellentétek azonban megszüntettettek az ujabb judicatura s a legkitünőbb jogászok azon megállapitásai által, melyek szerint a semmis házasságra - habár ennek biróságilag semmissé nyilvánitása előtt bekövetkezett második házasság, nem tekintetik bigamiának.
„A törvény azt akarja - mondja Hélie - hogy a tettes, a második házasság megkötésekor, házassági kötelékben lett légyen; a házasság azonban csak az esetben állapit meg valódi köteléket, ha érvényesen köttetett: de ha semmiség rejlik a házasságban, ez esetben nem szükséges azt felbontani - mint a törvény akarja; mert a semmis házasság nem bontatik fel, hanem csupán az mondatik ki, hogy nem létez.”
Következőleg emlitjük meg, hogy ugyanezen indokokat érvényesitik Berner is, a német büntetőtörvénykönyv kérdéses határozmányára vonatkozó nézetének támogatásául:
„Eine nichtige erste Ehe - ezek a szerző szavai - is aber keine Ehe. Sie kann nicht aufgelöst, sondern nur für nichtig erklärt werden. Es fehlt also am Objekte für das Verbrechen der Doppelehe.”
A franczia törvény valódi értelmét a következő állitmányban határozza meg Hélie:
„Midőn a törvény az első házasság kötelékét követelte, csak is komoly és érvényes házasságról akart szólani: nem elég tehát, hogy házasság álljon fenn: mert ha a vádlott azt semmisnek állitja, ez esetben csak is az ezen állitásra vonatkozó bizonyitékoknak megbirálása képezheti az itélet alapját.”
Ugyanazt - s a kérdésben rejlő tételek éles kiemelésével bizonyitja Merlin is, s az ellenkező felfogásról azt mondja: hogy a rendszer, mely oly „absurd” eredményekre vezet, ép ugy nem lehet összhangzásban a törvénynyel, a mint nincs összhangzásban az észszel és az emberiséggel.
„Un systeme qui condait á des resultats aussi absurdes, ne pent pas étre plus d'accord avec la loi, qui il ne l'est avec la raison et l'humanité.”
Ezen igazolt és helyes álláspontnak - a franczia törvények rendszeréből származó következménye az: hogy a párisi semmitőszék előbbi vergődéseinek helyreigazitása után, az első házasság érvényességét „question prejudicille-„nek mondotta ki, mely fölött előbb a polgári birónak kell határoznia, mielőtt még a büntetőbiróság - kettős házasság miatt, a vád alá helyeztetését elhatározhatná.
A „question prejudicielle” természete - a mint ezt már az általános indokolásban is megérintettük. - s a mint ezt, a mi 1843-ik évi b. t. tervezetünk 235. §-sa is kifejezi - az: hogy a büntető biróság eljárása és itélete fel van függesztve, a polgári biróságnak - egy a büntetőjog alkalmazhatására nézve lényeges - előzetes kérdés fölött hozandó itéletéből. A jelen esetben tehát a „question prejudicielle” értelme az: hogy az első házasság érvényét a polgári birónak kell külön eljárás, bizonyitás és itélet tárgyává tennie. Ha a polgári biróság, jogérvényes határozatával semmisnek mondotta ki az első házasságot: ez által el van vonva azon egyedüli alap, a melyen a büntetőbiróság, a büntettnek lételét megállapithatná; sőt el van vonva - a bünvádi eljárás megindithatásának egyedüli föltétele - t. i. a második házasságot megelőzött első házasság.
A belga büntetőtörvénykönyv, ha a 391. czikkének csupán szövege tekintetik: szintén alkalmat ad ugyanazon kételyekre, melyek a már idézett franczia törvény szövegéből felmerültek:
„Quiconcque, étant engagé dans les licus du mariage en aura contracté un autre avant la dissolution du précédent, sera puni de la reclusion.”
A büntetés kivételével, - mely a franczia törvény 340. czikke szerint travaux forces - a belga törvény ezen czikke, szóról szóra azonos a francziának első alineájával; s a nézeteltérésekre okul szolgált „avant la dissolution” is felvétetett a belga codexbe. Mindazonáltal a fölött nincs kétség, hogy ezen átvétel, nem azon igazolhatlan értelmezés mellett történt, mely a franczia törvény hatályba léptének első idejében felmerült: hanem ellenkezőleg azon megállapitott és consistentiát nyert értelem elfogadásával, melyet a kérdéses törvény, a tudósok nyilatkozatai és a semmitőszék utóbbi határozatai folytán nyert.
Nyiltan ki is fejezi ezt a második kamarának - a törvényjavaslat fölötti birálatra és véleményezésre kiküldött bizottsága, melynek jelentésében világosan mondatik:
„Nous devons faire rémarquer que si le prémier mariage était frappé de nullité absolue, it ne pourrait y avoir lien la poursuite du chef de bigamie. Cette nullité formerait une exception prejudicielle, dont la connaissance appartient aux tribuneaux civils.”
Ezen nehány sor, annyira kifejezte a belga törvényhozók véleményét és meggyőződését, hogy ez ellen egy hang sem emelkedet, sem a második, sem az első kamrában, s a szakasz - ugy mint azt a ministeri és a kamrai bizottság előterjesztették: ezeknek értelmezésével és az általuk megállapitott szövegben lett törvénynyé.
A hatályban levő olasz büntetőtörvénykönyv 488. czikke - fennforgó kérdést illetőleg, lényegesen eltér a franczia és a belga szövegtől. Az olasz törvény a bigamia létére nézve világosan követeli: hogy az előbbi házasság „matrimonio legitimo” - törvényes, érvényes házasság lett légyen. Annál inkább lehet csodálni: hogy ezen határozott minősitő mellett is, felvett szövegében azon ismérvet: „non ancora dissciotto il primo” - melyet már a franczia szövegre vonatkozólag mellőzött a tudomány és a joggyakorlat.
Egészen határozott, világos és végig következetes azonban az olasz büntető törvénykönyv tervezetének 354. czikke, mely az „első házasságnak előzetes feloldását” egészen elmellőzi s ez által már a szövegben kizárja azon értelmezés lehetőségét: hogy az érvénytelen házasságnak törvényszerü felbontása előtt második házasság, bigamiát állapithatna meg. A kérdéses czikk magyar forditásban ekként szól:
„1. § A ki tudva, hogy érvényes házasság kötelékében van, másik házasságot köt: a kettős házasságban bünös s egy évnél tovább és három évig terjedhető fogsággal büntetendő; ha pedig az iránt: hogy állapota szabad, a vele házasságra lépőt fondorlatok által ejti tévedésbe: három évet meghaladó (3-5 évig) fogsággal büntetendő.”
Mindezen, mind pedig a következő §-ban - a „legitimo matrimonio” helyett: az ennél világosabb kifejezés: „valido matrimonio” használtatik; s azon ismérv: hogy az első házasság még nem bontatott fel - „non ancora dissciolto il primo” teljesen kihagyatott.
A leghatározottabban kifejezi ezzel a törvényjavaslat: hogy az érvénytelen első házasság után - habár az ennek felbontása nélkül létrejött másik házasság: nem képez bigamiát.
A javaslat szövege - e rövid tüzetes formulázás folytán teljes összhangban van a franczia és belga tudósoknak mély és alapos buvárlatok után megállapitott - helyes nézetével, valamint a semmitőszéknek a tévedések legyőzése után, consistentiára jutott határozataival. De összhangzásban van a javaslat a Carrara megállapitásával is, a ki világosan kifejezi: hogy az esetben, ha az első házasság nem volt érvényes, hiányzik a büntett (kettős házasság) essentialis eleme, habár a semmiség előbb nem volt ismeretes; sőt még akkor is, ha maga az illető is - előbbi házasságát érvényesnek tartotta volna.
Igen helyes és kimeritő a fogalommeghatározás is, melylyel a nagynevü tudós, a kettős házasságot meghatározza: „la celebrazione di un secondo matrimonio scientemente commesa, da chi tuttavia era legato per un precedente matrimonio valido.”
A törvényhozás elé terjesztett ministeri javaslat - Carrara-nak ezen most kiemelt helyes tanát emelte érvényre: még pedig ugy az első, mint a második commissionak elvben egymással megegyező megállapitása ellen. Ezen - mindkét bizottság ugyanis, ujolag bevette az általuk készitett tervezett szövegébe, a fennálló olasz büntetőtörvénykönyvnek, az előbbi házasság felbontását követelő záradékát; sőt a második bizottság, e kellékre még az eddiginél is nagyobb sulyt fektetett: a mint ez, nemcsak magából az általa megállapitott szövegből - hanem különösen, a tanácskozási jegyzőkönyvben részletesebben kifejtett nézetéből kitünik.
Tüzetes - szoros, helyes és minden kétértelmüséget kizáró a zürichi büntetőtörvénykönyv 120. §-a, mely igy szól:
„Ein Ehegatte, welcher im Bewusstsein, dass früher von ihm eingegangene gültige. Ehe noch fortdaure, eine neue Ehe eingeht, macht sich der Bigamie schuldig.”
Ezen szöveg oly világos, hogy minden magyarázat fölöslegessé válik. Mindazonáltal Benz, a javaslat szerzője - még különösen kiemeli a törvény alapgondolatát, körülményesen kifejezve: hogy a bigamiához megkivántatik az első házasság érvényessége; ha ez a törvény értelmében nem érvényes, vagy azért, mert a követendő szabályok nem tartattak meg; vagy pedig azért, mert az illetőknek nem lett volna szabad egymással házasságra lépni: ez esetben fennforoghat csalás - a 114. § értelmében; de bigamiáról nem lehet szó.
Még csak az angol törvényeknek e kérdés iránti némely rendelkezését emlitjük fel: hogy javaslatunknak ide vonatkozó intézkedése ez által is erősebb támaszt nyerjen azon - kétségtelenül nagy tekintélyekre hivatkozható támadás ellen, mely a német büntetőtörvénykönyvnek a mienkkel ellenkező intézkedéséből - s több német tudósnak - általunk is kiemelt, de czáfolatlanul nem álló nézetéből netalán intéztetnék.
A positiv intézkedéseknek - azon ugyszólván elv és összhang nélküli halmazát, mely a Jakab király idejében hozott - s fennebb megjelölt törvényben foglaltatik, illustrálja az is: hogy mig egyrészről a házastárs életbenlétében - tehát az érvényes házasság fennállása alatt s e körülmény teljes tudása mellett, lehetett másik házasságot kötni - föltéve: hogy a másik házastárs külföldön tartózkodott: addig egy „de facto házasság”, mely semmis és érvénytelen vala, elegendő volt a kettős házasság büntettének megállapitására, és mennyiben ezen de facto házasság - a másik házasság megkötése előtt, biróilag nem oldatott fel, vagy más - a törvényben megjelölt körülmények által nem szünt meg.
A törvényes sajátszerüség - annyira is ment: hogy az első házasságnak az illetékes biróság általi feloldása sem mentette fel teljesen a másodszor házasulót a bigamia vádjától: mert a korona tanácsosának ez esetben is joga volt, a büntető perben igazolni: hogy a felbontás csalás és összejátszás által eszközöltetett ki; és ha ez igazoltatott: ez esetben daczára a jogérvényes felbontásnak: a felbontás után kötött második házasság, bigámiának mondatott ki. A nagytudományu Russel ez utóbbi állitásának erősitésére, Kingstone herczegnő esetét idézi.
Ma a dolog mindkét irányban megváltozott, s a most emlitett iró sok példának idézésével erősiti azon tételét az angol büntetőjognak:
„hogy az esetben, melyben az első házasság - a vérrokonság vagy sógorság tiltott fokánál fogva teljesen semmis - wholly void - a második házasság nem képezheti a bigamia büntettét - a second mariage will not amonunt to the crime of bigany.”
Az 1843-ik évi törvényjavaslatunk 214. §-a nem követte az 1840-1843-ik évi badeni törvényjavaslatnak - igen helyes, s a mai megtisztult szempontoknak teljesen megfelelő 314. §-át. A mi javaslatunk: „A több feleségüségről és több férjüségről” szóló 20. Fejezetben ekként irja körül a kérdéses büntettet:
214. § „Ha valamely törvényes házasságban élő személy, mielőtt házassága vagy halál, vagy birói itélet által végképen felbomlott volna, más házasságra lép, büntettetni fog s legnagyobb büntetése három évi rabság leend. sat.
Az első - habár érvénytelen házasságnak előzetes - és birói itélet által kimondott felbontását követelte tehát a javaslat, a végett, hogy a második házasság bigamiát ne képezzen. Valószinü - hogy ezt azon ovatosságból tette: Nehogy bárki jogosultnak tarthassa magát, házastársa életében, más házasság megkötésére, azon oknál fogva, mert ő maga - birói itélet nélkül, azon nézetben van: hogy első házassága nem érvényes. Bármily tiszteletet érdemel ezen indok: de a logicának megváltozhatlan szabályait nem gyöngitheti meg. Ha „törvényes”, tehát érvényes első házasságot követel a törvény: akkor a nem törvényes, vagyis nem érvényes első házasság nem lehet tényezője a kettős házasságnak. És ha az első házasság semmis volt; akkor nem létezett egyáltalán első házasság. Ily esetben - a kettős házasság büntettének megállapitása nem ment az önkénytől, s a politialis tekinteteknek, a juristicai igazság fölötti uralmától. A badeni javaslat, melynek e §-a változatlanul ment a törvénykönyvbe, e tekintetben egészen helyes, mert az mondja:
314. § (a törvénykönyv 354. §-a). „Der Ehegatte, welcher während des Bestchens der gültigen Ehe neue eingeht, wird mit Arbeitshaus nicht unter einem Jahre oder Zuchthaus nicht unter fünf Jahren bestraft.„
Régibb hazai jogtudományunk sem támogatta az 1843-iki javaslat ezen felfogását; mert e kérdéses záradékot nem emlitik, sem Bodó, sem Huszthy, sem pedig Vuchetich: a mi kétségtelen bizonyitéka annak, hogy a semmis vagy érvénytelen előbbi házasság birói felbontásának hiányát hazai joggyakorlatunk sem tekintette a kettős házasság tényezőjének.
Mely viszonyok és helyzetek azok - a melyekből a házasság semmisége következik: meddig terjed a dirimens akadályok mindegyikének hatálya? mely esetben, s mely körülmények között fogadtathatik el az egyházi jog szerint dirimensnek tekintett akadály mellett megkötött házasság a polgári hatóság által érvényesnek? - ezen kérdések taglalása egészen tul esik feladatunk határain.
Hátra van még azon álláspont megjelölése és igazolása, mely a törvényjavaslat megállapitásánál, a második házasság anyagi érvénytelensége tekintetében - a bigamiára vonatkozólag elfoglaltatott.
Forog-e fenn kettős házasság, ha valamelyik házastárs érvényes házasságának fennállása alatt egy másik - de anyagilag érvénytelen házasságot köt?
A látszólagos következetesség könnyen kész lehetne azon érveléssel: hogy a mi semmis magában, az semmis következményeiben is; s a mi nem gyakorolhat hatályt a létező állapotra: az a büntetendő cselekménynek sem lehet tényezője. Igen könnyen állittathatnék a következetesség legegyszerübb szabályául: hogy a mint azon oknál fogva, mert a házasság semmis, kizáratik a bigamia büntette, midőn a semmisség, a két házasság elsejére nézve forog fenn: épen ugy ki kell zárva lennie ezen büntettnek az esetben is, ha a „de facto” együtt fennálló házasságok másodika szenved az anyagi semmiségben.
Ezen következetesség mindazonáltal csak látszólag, s a különböző helyzetek kellő megfigyelése nélkül állitható fel. Az együttes házasságok közül ugyanis csupán egy lehet érvényes; ha tehát az első érvényes: ha tehát az első érvénytelen: ez esetben a második már ez oknál fogva is - mindig érvénytelen lesz. A mennyiben tehát a második házasság érvénytelensége, kizárná a bigamia büntettét: ebből az következnék, hogy kettős házasság büntette - egyátalán nem foroghatna fenn; mert az első, érvényes házasság fennállása alatt - egy másik érvényes házasságnak megkötése: a mi házassági törvényeink szerint nem képzelhető. A második házasságnál tehát - már ezen indoknál fogva sem eshetik a büntett criteriuma, az utóbbi házasság érvényére.
De ezen felül figyelembe veendő még egy indok.
Az érvényes házasság fennállása, a házasfelek és ezek gyermekei közt jogot állapit meg. Az ezen házasság fennállása alatt kötött második házasság tehát: ezen jogokat, - a házastárs és netaláni gyermekeinek jogait támadja meg; az ily házasság a jogosultak családi állásának törvényellenes elfoglalását, sőt ezek vagyoni - esetleg örökösödési jogainak csorbitását jelenti, a jogosulatlanoknak, a családba becsempészése által. Ezen szempont csakis az együtt fennálló utóbbi házasságnál merülhet fel: az elsőnél ez nem képzelhető; mert az oly személyek között létrejött házasság, a kik ennek létrejöttekor nincsenek házassági kötelékben - az első - akár érvényes, akár semmis házasság: nem érint oly családi jogokat - melyek ennek létrejötte előtt fennállanának.
Ez egy igen lényeges - és jogi szempont által kifejezésre jutó különbség a két házasság közt. Ezen különbség - a második házasságnak ezen, jogot megtámadó természete és jelleme szintén és különösen indokolja azt: hogy e házasság anyagi érvénye, nem fogadtatik el a kettős házasság büntettének lételeme gyanánt. De ez utóbbi jelleme a cselekménynek képezi egyszersmind annak igazolását: hogy a kettős házasság - többek által, a családi állás elleni büntettek közé soroztatik.
A helyzet tehát nem egy az első - és az ennek fennállása alatt kötött második házasság közt. A helyzet ezen különböző voltából származik azon lényeges különbség: hogy a második házasságot illetőleg, nem ennek anyagi érvénye: hanem csupán az érvényes házasságok megkötésére rendelt formák megtartása képezi a büntett criteriumát.
Valamennyi törvény - melyet fenntebb idéztünk, megfelel e szempontnak. Elhallgatva a többieket - csupán a zürchi törvénykönyvet, az olasz javaslatot emlitjük fel, melyek - ugy mint a többi államok törvényei - csak is az első házasság érvényét emelik fel.
A jelen törvényjavaslat tehát egy általánosan elfogadott szabály álláspontjára helyezkedik midőn az együttes házasságok másodikának anyagi érvénytelenségét nem ismeri el oly tényezőnek mely által a bigamia büntette vagy vétsége kizárassék.
A ki házassági kötelékben levén, ismét házasságra lép: a kettős házasság büntettét követi el és 3 évig terjedhető börtönnel büntetendő.
Az pedig, a ki a vele házassára lépő felet az előbbi kötelékre vonatkozólag ravasz módon tévedésbe ejtette. 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
A fogalom-meghatározás megfelel azoknak - a mik fenntebb kifejtettek.
„A ki házassági kötelékben lévén”. Ez föltételezi az előbbi házasság létét; tehát valódi - érvényes házasságot tételez fel:
„ismét házasságra lép” ellentétben az előbbivel, csupán a házasságra lépés jelöltetik meg, nem pedig a házassságban létel. Semmi sem utal tehát arra, hogy a második házasság fennállása - valódisága - érvénye kivántatnék, - hanem ellenkezőleg, csak azon lépés jelöltetik ki a büntett tenyezőjéül, mely által a házasság megköttetik.
A büntetések a bünösség fokozatához képest állapittatván meg: a második alineában körülirt eset, a ravasz mesterkélénél fogva, mely által a másik fél tévedésbe ejtetett: jogosan büntettetik szigorubban az előbbi esetnél.
Ugyanazon büntettet követi el s 3 évig terjedhető börtönnel büntetendő azon nem házas személy is: a ki tudva oly házasságra lép, mely a másik fél állapota miatt, kettős házassságot képez.
A kettős házasság, egyike a concursus necessarius által létrejövő büntetteknek. A consursus - minden dolustól ment lehet azon fél részéről, a ki nincs házassági kötelékben: ez esetben ezen személyre nézve büntetendő cselekmény nem is forog fenn. Ellenben, ha a házassági kötelékben nem levő személy, a vele házasságra lépni akarónak állapotát ismerte: ép ugy tettese a büntettnek, mint amaz, s teljesen jogosult: hogy büntetése is amazéval egyenlő. A cupla ki van téve a büntetés alól.
A 240. §-ban megjelölt alanyra nézve a 239. § második bekezdésében meghatározott eset nem foroghat fenn: Erre vonatkozólag tehát - sulyositó intézkedés nem is tétethetett.
241. § Azon lelkész, a ki tudva, hogy a megköttetni szándékolt házasság kettős házasság, a feleket összeadja, vagy az annak megkötésére szüksége vallási szertartását teljesiti: 5 évig terjedhető börtönnel büntetendő.
242. § Azon lelkész pedig, a kit a kettős házasság megkötése körül gondatlanság terhel: vétség miatt egy évig terjedhető fogházzal büntetendő.
A kettős házasság körül - a lelkészt - s a polgári házasság behozatala után a közhatósági személyt dolus - valamint culpa is terhelhetvén: az utolsó két szakasz erről rendelkezik.
Kérdés lehet: vajjon legalább a dolosus közremüködést illetőleg nem elegendők-e a részességről szóló fejezet határozmányai? Erre tagadólag kell válaszolnunk.
A dolosus lelkész nem kerülné ki ugyan a büntetést az esetben sem, ha a 241. § kihagyatott volna a törvényjavaslatból. De minthogy ő ez esetben csak mint segéd lett volna büntethető - a kinek büntetése a 70. § szerint enyébb a tettesénél: a 241. § épen a 70. §-nak a jelen esetre alkalmazását akarta kizárni.
Irányadó volt ugyanis a nézet, hogy nemcsak enyhébb beszámitás alá nem eshetik ily esetben a lelkész vagy a köztisztviselő; hanem tekintve, hogy - ezek egy különös hivatásból származó kötelességet - sértenek meg: ez okból bünösségük sulyosab, a miért is a büntetés maximuma, felebb emelendőnek találtatott.
A culposus közremüködésre nézve, azonban már csak azért is szükséges volt külön intézkedést megállapitani, mert, a mint az átalános rész indokaiban kifejtetett: culposus részességét a törvényjavaslat nem ismer; a 242. § mellőzése esetében tehát a gondatlan közremüködés a polgári hatóság által nem lenne büntethető.
Az elévülés megkezdésének idejére nézve - a belga büntetőtörvénykönyv példája szerint fölöslegesnek tartatott külön intézkedésnek javaslatban hozatala. Az okok - melyek az elévülés megkezdésének idejére nézve, az átalános rész intézkedéseitől eltérő meghatározás mellett felhozatnak: nem látszanak elégségeseknek. Addig, mig a büntett tart: az elévülés ugy sem kezdethetik meg. Ha pedig akár az első, akár a második házasság megszünt: természetes, hogy ez által a büntett folytonossága végett ért; és természetes továbbá, hogy az elévülés csakis ezen időnél veheti kezdetét.
A cselekmények, melyek a 243. §-ban megjelölvék: előrodulnak csaknem valamennyi nemzetközi szerződésben, melyeket a magyar állam, állami létének helyreállitása - óta a közönséges büntettesek kiadatása iránt a külállamokkal kötött. Az 1871:XXIV. törvénycikkel törvénybe iktatott kiadásai szerződés Svéd- és Norvégországokkal, II. czikkének 4. pontja alatt - az ugyanazon évi XXV. törvénycikkel törvénybe iktatott kiadási szerződés az olasz királysággal II. czikkének 5. pontjában az 1875. évi XXXVIII. törvénycikkel törvényeinek közé felvett kiadási szerződés Oroszországgal hasonlóul a II. czikk 3. pontja alatt - a gyermekek családi állásának elvonására, vagy családi állásuk igazolásának meghiusitására irányzott cselekményeket a kiadási büntettek közé sorozzák: a mi csalhatatlan bizonyitékát képezi annak, hogy a személynek megfosztása családi állásától, és az ezzel összekötött jogaitól, ugyszólván - „jure gentium” büntettet képez, s a müvelt népek, átalános erkölcsi érzülete és közös meggyőződése szerint, mindenütt büntetendő.
Irott törvényeink igaz - csak a „larva„-ról és a „proditio paterni sanguinis„-ról tesznek emlitést; de már Bodó, gyakran idézett munkájának LXXXIV. czikkében szól: De plagiariis seu hominum interceptoribus, venditoribus et emptoribus; XCVII. czikkének VI. §-sa alatt pedig a következőket mondja:
”Inter falsarios numeratur ille, qui partum alienum suponit alicui.„
Törvényre nem támaszkodik ugyan, sem az első, sem a második esetet illetőleg: az elsőre nézve, a jus divinum és a Canon-jog képezik főforrásait, melyekhez mellékesen hozzáadja a szokásjogot is - „et recepta consvetudine.” A másodikat illetőleg - melynek a hamisitás közé sorozása egyenesen római eredetü - a következőket mondja:
„Poena mulieris super partus suppositione convictae - jure civili (romano) capitalis est.” Tehát erre vonatkozólag is hiányzik a tételes hazai törvény.
Huszthy nem szól részletesebben a kérdéses cselekményekről; hanem munkájának mintegy záradékául: „De delictis innominatis” feliratu XXXIV. czime alatt, bizonyos névtelen határozatlan büntettekről tesz emlitést, melyek közé a plagium és az expositio infantis is tartoznak.
„Praeterea sunt alia nonnulla delicta innominata, seu extraordinaria, ut sunt plagiariatus, expositio infantum, suffocatio eorum culposa, et id genus similia.”
Vuchetich pedig - felveszi ugyan az „expositio infantis” büntettét, de ámbár ez alatt két esetet különböztet meg, mégis mindkét esetben csupán a kisded élete ellen irányzott vagy annak életét veszélyeztető merényletet ismer fel; a gyermek-kitételnek azon esetéről, mely ennek életét egyátalán nem teszi ki veszélynek - azon esetről - melyben talán a remegő anya csak nehány lépésnyire elrejtőzve lesi, hogy kitalálja meg gyermekét, a kinek születését ő - a világ előtt bevallani nem bir bátorsággal: de a kinek életét kioltani, vagy veszélynek kitenni nincs szándékában: ezen esetről - melyben csakis a gyermekek családi állása enyésztetik el, talán nyomtatlanul - a nagytudományu tanár egyátalán nem emlékezik meg.
A praxis criminalis megállapitásai sem tüzetesek, és nem kimeritők; ezen munka is csak az elfogadott, elvitt, vagy eladott emberekről és gyermekekről szól. A családi állás elleni merénylet e munkálatban sem hat keresztül, s nem jő kifejezésre.
De daczára annak, hogy sem törvényeink, sem iróink nem emelik ki különösen a családi állásnak meghiusitására irányzott büntetteket: az mégis kétségtelen, hogy ugy a suppositio partus, valamint a gyermek elsikkasztása, kicserélése, s másnak - oly czélból való átadása, hogy a gyermek származása napvilágra ne jöjjön: törvénykezési gyakorlatunk szerint mindig büntetendő cselekménynek tekintetett, s nem egy esetet lehet régibb gyakorlatunkból is idézni, melyben a megye, följelentés vagy vád alapján - valamely gyermek származásának kideritése végett vizsgálatot rendelt.
Az 1843-iki törvényjavaslat 23-ik fejezete alatt: „Az alakosságról és a vérárulásról” rendelkezvén, ez alá sorozza azt is:
„A ki oly czélzattal, hogy valakinek jogait kijátszhassa, vagy mást bármiként megkárositson, szülést szinlett, s valamely idegen gyermeket a maga törvény és természet szerinti gyermeke helyett titkon felvett: valamint az is, a ki a fennemlitett czélzattal akár a maga gyermekét akár másét idegen gyermekkel álnoku kicserélte.
Látni való, hogy itt csak a „suppositio partus” és a gyermek kicserélése vannak megjelölve: mig a supressio, az expositio, a sikkasztás és az eltitkolás nem emlittetnek. A gyermekkitevésről rendelkezik ugyan a II. fejezet, sőt a 147. § megkülönbözteti azon esetet, melyben a gyermek azon czélzattal tétetik ki, hogy meghaljon - azon esettől, melyben a kitételnek nincs ezen czélja; de ezenfelül is, a 145. § a régi franczia suppression de part-hoz hasonló tényálladékot is emlit; mindazonáltal a fejezet valamennyi intézkedései csak azt mutatják, hogy a kérdéses cselekmények bünösségi természetének meghatározásánál, inkább a gyermek életének veszélyeztetése lebegett a szerkesztők szeme előtt, mint egy másik - ettől különálló jognak megtámadása, t. i. a gyermek családi állásának meghiusitása. Ez utóbbi tekintet - mint a büntetendő cselekmények egy egészen külön objectum elleni foglalatja - ugy látszik, hogy - 1843-ban egész valóságában még nem juthatott világos felismerésre.
A jelen törvényjavaslat 243. §-a, csupán és kizárólag azon vonatkozásban veszi a szövegében megjelölt tetteket, a melyben azok, a filiatio kimutatásának meghiusitására irányulnak. Az idézett szakasz csakis a családi állást tartja szem előtt s a gyermekkitevésnek is csak ezen esetét emliti: kizárva azon esetet, melyben a kitétel szorosabb vonatkozásban áll a kitett gyermek életének veszélyeztetésével.
Összefüggésben van a 243. § eszméjével, a 244. §-ban megjelölt cselekmény is, a mely által szintén - és első rendben a családi állás támadtatik meg; a nő családi állása - a ki a férfi ravaszsága folytán semmis házasságra biratik s ez által egy más családi állásba, más polgári állapotba vél lépni; továbbá a férfi családi állása, a ki a nő által ejtetett tévedésbe; végre a gyermekek polgári állása - akik törvénytelen gyermekekké válnak.
Valamely kisdednek más családba csempészése, továbbá 7 éven aluli gyermekeknek kicserélése vagy családi állása kimutatásának meghiusitása a gyermek elsikkasztása, eltitkolása, vagy rendszerint járt helyre kitétele: a családi állás elleni vétséget képezi, s 1 évig terjedhető fogházzal büntetendő.
Ha pedig a cselekmény nyerészkedési szándékból követtetett el: ez esetben büntettet képez, és öt évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
„Valamely kisdednek más családba csempészése” - suppositio partus - vagy suppositio infantis. - Ez azon eset, midőn a nő szülést szinlett és egy nem általa szült gyermeket véve magához, azt férje családjába csempészi.
A vagyoni szempont, az örökösödési jog, nem képezi a büntetendő cselekmény lételemét, hanem annak csupán egy sulyosabb minősitését; a tett maga függetlenül az indoktól és a czélból állapitja meg a 243. § alá eső vétséget.
De nem csupán a nő, férjének rovására: hanem ezzel együtt, s közös megegyezéssel is elkövetheti a gyermek-csempészetet.
Az eset ily configuratióban is képzelhető - különösen, ha valamely család, hitbizománynyal birván, ez figyermek nem létében, egy másik ágra lenne szállandó, mely eset bekövetkezésének megakadályozása végett, a férj és nő egyetértve, idegen gyermeket saját törvényes és természetes gyermekök gyanánt adnak ki.
A fidei commissaria substitutió - sőt egy várandó örökség - melytől gyermek nemlétében eleshetnének: szintén lehet indok e cselekménynek a férj és nő közös megegyezésével történő véghezvitelére.
A gyermeknek más családba becsempészésével tulajdonképen nem hiusittatik meg, vagy vétetik el, ennek családi állása: hanem ellenkezőleg álnokul szereztetik neki oly családi állás, mely őt nem illeti. Innen van az, hogy a suppositio partus - már a római jogban a „falsum” csoportjába tartozott, s hogy Bodó is - mint fenn láttuk, a „falsarius”-ok közé számitja azt, a ki a gyermeket valakinek családjába csempészi.
„A 7 éven aluli gyermeknek kicserélése.”
A tényálladék - világos és minden kétséget kizáró tüzetességgel van megjelölve. Kicseréltetik a gyermek nemcsak akkor, ha más családba tartozó gyermek által helyettesittetik; ha például a dajka - saját gyermekével cseréli ki urasága gyermekét: hanem megtörténhetik a kicserélés egy és ugyanazon atya és anya két gyermeke közt is: például majoratus esetében - ha a később szülött adatik ki elsőszülöttnek.
A 7 év azért vétetett határidőül: mert ezen időn tul, ilynemü és értelmü kicserélés többé nem eszközölhető: a hét éves korát tulhaladott gyermek - az itt kérdésben lévő viszonyára nézve már annyira tájékozva van, hogy ezen üzelmek többé nem vihetők végre.
„vagy családi állása kimutatásának meghiusitása.”
Ez a tulajdonképeni supressio - supression d'un enfant. E cselekmény véghezviteli módozatai igen változatosak lehetnek; közös jellegük mindazonáltal abban van; hogy a gyermek származásának, és az ettől feltételezett állásának nyomtalan eltünésére irányozvák. Hogy a merénylet kivitele végett megérintetik-e egyuttal a gyermekeknek teste is, ha ez például messze földre, egy másik világrészbe, vagy más országba elvitetik, és ott idegeneknek átadatik, a kik maguk sem tudják, hogy ki legyen a gyermek, vagy ki legyen az, a kitől a gyermekeket átvették; vagy nem érintetik meg a gyermek teste, például - ha a törvénytelen ágyból származott gyermek anyjánál, vagy ennek gondviselése alatt marad, de születése nem jegyeztetik be az anyakönyvbe, ugy, hogy nem mutatható ki: hogy mikor született, és ki legyen anyja: e különbségek a véghezvitel módozataiban nem változtatják meg a cselekmény lényegét. A gyermek származásának cosntatálása hiusittatik meg, az egyik mint a másik esetben: s a jelen szakasznak csakis ez képezi tárgyát.
A gyermek eltüntetése - családi állásának bünös meghiusitása, illetőleg meghamisitása ellen: az anyakönyvi intézmény képezi az óvszert. A szülöttek és meghaltak nevei, s azok származása, a törvényeknek, illetőleg a fennálló szabályoknak megfelelőleg vezetett könyvekben lévén bejegyzendők: ezen könyvek képezik a filiatio és igy a családi állás midenkori igazolhatásának legfőbb biztositékait.
Hogy azonban e könyvek megfeleljenek rendeltetésüknek: a törvénynek kell intézkedni, hogy a szülők, gondnokok, orvosok, szülésznők, s mindazok, a kik valamely gyermek születésén jelen vannak: kötelesek legyenek e gyermeknek egy bizonyos idő eltelte alatt az anyakönyvbe bejegyeztetését eszközölni; hasonlóul a törvény által kell elrendeltetnie annak is: hogy minden haláleset, az ennek kimutatására szolgáló hivatalos könyvbe bejegyeztessék. De maga az imperativ rendelkezés még nem elég: hanem a mulasztásra büntetési sanctio is állapitandó meg. E nélkül a rendszabály csak félszeg lesz, sőt - controversiákra is ad alkalmat.
Francziaországban nagy vitát idézet elő a kérdés: vajjon egy holtan született gyermek bejegyeztetésének elmulasztása a polgári állásról vezetett registerbe: megállapitja-e supression d'élat büntettét? Három esetet idéz Hélie, melyben a supressio ily körülmények között kimondatott a semmitőszék által: ámbár e cselekmény büntetése: 5 évtől 10 évig terjedő börtön (reclusion).
A semmitőszék később megváltoztatta e nézetét, s 1856-ik évi augusztus hó 1-ső napján tartott teljes ülésében kimondotta: hogy a törvényhozás szempontját, a 345. czikk megállapitásánál - a gyermekek polgári állásának biztositása képezvén: a törvényhozó előtt csak élő gyermek lebeghetett: mert a halva született gyermek, egyátalán nem birhat polgári állással.
A vita ma már - tárgy nélkülivé vált; mert a Code kérdéses czikke, 1863-ban módosittatván: a controversia Hélie értelmében, a törvény által lett megszüntetve. A módositott törvény szerint ugyanis, nem 5-10 évi reclusioval: hanem „10 naptól 2 hónapig terjedhető fogházzal büntettetik a supressio az esetben - ha be van bizonyitva, hogy a gyermek - a kinek a született jegyzőkönyvébe iktatása elmulasztatott - születésekor nem élt.”
Összefüggőleg a polgári állás kimutatását tartalmazó hivatalos könyvekbe való bejegyzéssel, a supressionak egy különös módját tartjuk kiemelendőnek, azon okból: mert ámbár ez esetben is - csak is a családi állás kimutatásának meghiusitása képezi a cselekmény czélját, mindazonáltal nem az erről rendelkező, hanem egy másik, sokkal sulyosabb büntetést rendelő törvény lesz alkalmazandó.
Ezen eset az, midőn az anyakönyvvezető, a gyermek származását tudván: ezt illetőleg, lényegesen hamis adatott jegyez be az anyakönyvbe. Ha ez esetben is a 243. §-ban meghatározott cselekmény alapján lenne megállapitandó a delictum és ennek büntetése: az anyakönyvvezető - az idézett szakasz szerint, összefüggésben a 70-ik §-szal, csak is 1 évnél rövidebb tartamn fogházra lenne itélendő. Ámde a felhozott hypothesisben - az anyakönyvvezetőnek cselekménye, mely - egy oldalról tekintve a dolgot, a polgári állás meghiusitására irányzott segélyt képez, másik oldalról, egy sokkal sulyosabb büntetendő cselekménynek valamennyi criteriumát tartalmazza: ennélfogva a concursus idealis esete forogván fenn, a 99. § alapján - nem a 243. §, hanem az anyakönyvvezető meghatározott cselekménye által együttesen megtámadott sulyosabb törvény lesz alkalmazandó. Az eset, az előre bocsájtott hypothesisben: köziratnak, közhivatalnok által elkövetett, s a 369. §-ban előre látott substantialis hamisitását képezi; a büntett qualificatiojánál tehát, valamint annak büntetésénél is: a 369. § szolgáland irányul. Ugyanezen eredmény következik egyiránt a 73. §-ból is; mert az kétségtelen, hogy az anyakönyvvezetőre ennek személyes tulajdonságai folytán „a büntett természete” változott meg: következőleg a 73. § értelmében is - azon cselekmény büntetése lenne alkalmazandó, melynek természetét veszi fel a büntett.
„A gyermek elsikkasztása, eltitkolása, vagy rendszerint járt helyre kitétele.”
Mindhárom eset egy-egy módozatát jelöli meg a családi állás meghiusitásának; s mindhárom - különemü cselekvés által hajtathatik végre. Az eltitkolást több büntetőtörvénykönyv külön irja körül. Ez abban áll: ha valaki - a kinek a gyermek, ápolás, vagy felügyelet végett átadatott - vagy a ki azt véletlenül megtalálta, s magához vette - a szülők, illetőleg gondnokok, vagy más jogositottak kivánatára, nem adja vissza, vagy nem mutatja meg.
Az átadás, illetőleg előmutatás megtagadásának nem szükségszerüleg képezi indokát - a családi állás meghiusitása; de a mennyiben bizonyos perseverentiával történik, s erélyesebb felhivások és intézkedések is eredménytelenek: ez esetben - teljes joggal tekintetik annak.
Szem előtt tartva a szakasz első bekezdésében megjelölt valamennyi esetet, ezeknek büntetésére nézve jogosan felvethető a kérdés.
vajjon nem volna-e helyesebb a suppositiora, suppressiora, az elsikkasztásra - és az eltitkolásra külön - még pedig sulyosabb büntetést megállapitani? vagy pedig egyátalán felemelni a 243. § büntetési tételének maximumát, s ez által lehetővé tenni, hogy mindenik sulyosabb esetre, 1 évi fogháznál sulyosabb büntetést mérhessen a biró.
A gyermekkitételnek enyhébb büntetését egy igen fontos igazságügy - politikai tekintet indokolja. A kitevés - igen gyakran megakadályozza: a gyermekgyilkolást. A kitevésre rendelt sulyos büntetés, több esetben a gyermek meggyilkolásának válhaték okává. Ezen cselekmény büntetésének felemelése tehát, nem mutatkozik czélszerünek; de az idézett szakaszban körülirt többi esetek büntetésének felemelése - aligha forogna nagy akadályokba ütközni.
A német büntetőtörvénykönyv 169. § a családi állás meghiusitására irányzott cselekmény ellen 5 évi fogházat, s nyerészkedési szándék esetében 10 évig terjedhető fegyházat állapit meg.
A belga büntetőtörvénykönyv 363. és 364. czikkei, a suppression és a supposition - a mi alatt a kicserélés is értetik - továbbá a sikkasztás eseteire: 5-10 évig terjedhető börtönt határoznak: ellenben az eltitkolásról a 365. czikk intézkedvén: ezen cselekmény vétségnek minősittetik, és 1-5 évi fogházzal, valamint 50-500 franc pénzbüntetéssel rendeltetik büntettetni.
A gyermekkitevést külön fejezetben tárgyalja a belga büntetőtörvényköny, s 1 hónaptól 1 évig, esetleg - illetőleg a személyhez vagy a tett következményeihez képest 2 évig, a 359. czikk esetében pedig 1 évtől 5 évig terjedhető fogházzal bünteti.
Az olasz javaslat is igen szigoru büntetéseket hoz inditványba: ugy hogy áttekintve a legujabb törvényeket és törvényhozási előmunkálatokat: a mi javaslatunknak ezen cselekményekre inditványozott büntetési tétele - aligha nem tekinthető fölötte enyhének.
A ki házasság megkötésénél a másik fél előtt valamely bontó akadályt elhallgatott, vagy a másik felet oly tévesztés által birta a házasság megkötésére, mely miatt ez felbontatott vagy érvénytelennek, semmisnek nyilvánittatott: a családi állás elleni büntettet követi el és 2 évig terjedhető börtönnel büntetendő.
Ezen büntett miatt csupán a sértett fél inditványára van helye a bünvádi eljárásnak.
„bontó akadályok” ez nem vonatkozik a bigamiára; mert erről külön törvény rendelkezik. Egyátalán a jelen szakasz szerint, nem a törvényellenes házasság megkötése: hanem a másik házastárs családi állásának, érvénytelen házasság ravasz megkötése általi alterálása büntettetik. Ha a házasságnak megkötése azon akadály szempontjából, önmagában is büntetendő cselekményt képez - például bigamia, vagy vérfertőztetés esetében - a mennyiben az egyik fél a rokonsági viszonyról nem birt volna tudomással: ez esetben itt is concursus idealis forog fenn, s a sulyosabb büntetés lesz alkalmazandó.
245. § Azon lelkész, a ki tudva, hogy oly akadály forog fenn, mely miatt a házasság felbontandó vagy érvénytelen, illetőleg semmis, a feleket mégis összeadja: 3 évig terjedhető börtönnel büntetendő.
246. § Azon lelkész, a kit a 244. §-ban meghatározott házasság megkötése körül gondatlanság terhel: vétséget követ el és 6 hónapig terjedhető fogházzal büntetendő.
Bigamia esetére - a 244. §-ra nézve mondottak: a lelkészek ellenében is alkalmazandók.
A két utóbbi szakasz - 245., 246. § rendelkezései indokolvák egyébiránt az által, a mi már fentebb, a 241. és 242. § indokolására felhozatott.
A büntetések mindazonáltal a 245. és 246. §-ban enyhébbek a 241. és 242. §-ban meghatározottaknál: a mit a jogsértésnek enyhébb volta indokol.
Hasonlitsuk össze egymással a legujabb büntetőtörvénykönyveket és törvényjavaslatokat, és észlelni fogjuk, hogy azoknak kivételével, melyek egy másik állam ilynemü törvényének utánzatai: nincs kettő, a melyeknek a becsület elleni delictumokról szóló intézkedései, lényegesen ne különböznének egymástól. Ha pedig a jogtudósok munkáiban keressük az irányzatot: biztos tájékozás helyett valódilag még csak itt jutunk a tulajdonképeni zavar és ellenmondások tömkelegébe.
E nem örvendetes jelenség két főokra vezethető vissza. Az egyik: hogy a becsületnek fogalma körül a legmesszebb menő eltérések állanak fenn; a második: hogy a becsületsértés sulyosabb faja - a rágalom, és annak enyhébb faja az injuvia közt, az elhatárolás általános alapja még nem találtatott fel.
A becsület fogalmának meghatározásával nem foglalkozhatunk. Azon kérdés megoldása: mi a becsület? sőt azon közelebbi kérdés is, hogy mi képezi ama tény, - helyesebben fogalom beltartalmát, melynek a becsület elleni delictumokra megállapitott büntetések általi oltalmát czélozza a törvény? nem képezheti a jelen munkálat feladatát: gyakorlati czélnak teljesen megfelel: ha kimondjuk, hogy a törvény a becsületet, mint a személy oly tulajdonságát, melynek ez a társadalom többi tagjai általi külső elismerését követelni jogosítva van - alapul elfogadva: azt mint jogot, e jognak mások általi külső megtámadása ellen, büntetési sanctió által oltalmazza.
Feladatunk - a törvényjavaslat XVII. fejezete elveinek s intézkedéseinek indokolása lévén: a messzebb fekvő elméleti szempontokra - a mennyiben ez czélunk tekintetéből szükségesnek mutatkozik - csak ott fogunk kiterjeszkedni: a hol ez által legközelebbi feladatunk czéljából mulhatlanul szükségesnek mutatkozik. Két általános tételt mindazonáltal már most ki kell emelnünk:
Az első az: hogy az ethicai - a benső becsület, az embernek azon tudata, hogy magatartásában, cselekményeiben és viseletében, mindig és szigoruan az erkölcsiség fensőbb, magasztosabb irányzatát követi,- a becsület mint isteni szikra - nem tárgya a büntetőjognak és a büntetőtörvényeknek.
A becsület - ezen felfogás szerint: az ember lelkületének - egy magasabb principiummal való összhangzatában, s a külviszonyoktól független önmeggyőződésében állván: külső elismerésre nem szorul, következőleg a rágalom és sértés által meg sem is érinthető.
A második az: hogy a becsület - mint a törvény által védett objectum, az egyesnek a polgári társaság többi tagjaihoz való viszonyát föltételezi, s hogy az - nem absolut, hanem lényege ugy mint beltartalma azon viszony által határoztatik meg, melyben a társadalom tagjai egymás iránt léteznek. Következik ebből, hogy az oltalom iránti jog nem terjed ki a személy állitólagos, vagy valódi különös érdemeinek, kiváló állásának, vagy más rendkivüli tulajdonságainak kényszeritő elismerésére, valamint nem terjed ki valamely társadalmi osztály, vagy felekezet, vagy az ezekhez tartozó tagoknak külön felfogására a becsületről, illetőleg saját becsületükről. Semi az önnön tökély iránt követelt veneratiót - sem az osztály külön fogalmait és igényelt nem oltalmazza, s büntetési, sanctióval nem czélozza elismerésre juttatni a büntető törvény.
Az előadottak resultatumaként - a mire nézve egyébiránt az egyetértés átalános: azt lehet állitani: hogy a büntetőtörvény értelmében, csak is a polgári becsület, s az emberi méltóság érzete subsummáltatik a becsület fogalma alatt, s ebből kifolyólag csakis azon nyilatkozat vagy tett képezi a becsületnek büntetés terhe alatt tiltott megsértését, mely a polgári becsület, vagy az emberi méltóság érzetét támadja meg.
Ezzel ugyan sok van elérve, a mi az eszmék tisztázása szempontjából okvetlenül szükséges: de a homály még nincs végkép eloszlatva, s igy nincs megnyerve azon szilárd alap, mely a becsület elleni sértésekről szóló törvény kifogástalan és tüzetes megállapitását lehetővé tenné.
A ki a belga büntetőtörvénykönyv II. könyve VIII-ik czime V. fejezete - Des atteintes portées á l'honneur ou á la considération des personnes keletkezési történetének viszontagságos utain végig vergődik, s a ki a bizottságok előterjesztésit, az ezen előmunkálatok elleni támadásokat, a munkálatok ismételt visszaküldéseit, az ujabbi inditványok és módositványok rengetegét és ezek indokait átérteni törekszik: azt a valódi és a mesterkélten támasztható nehézségek észleleténél, melyek e fejezetnél felmerülhetnek - bizonyos borzalom futja át. A criminális joggal foglalkozók igen jól tudják azt: hogy különösen e fejezet képezi a talajt, melyben a mindenféle nézetek legtarkább vegyületü növényei megteremhetnek; de tudják egyszersmind azt is: hogy mindeddig nem adatott embernek vagy törvényhozásnak: hogy minden nehézséget eloszlasson, minden határozatlanságot megszüntessen, hogy annak - a mi egy irányban helyes lehet - egy másik irányban mutatkozó helytelenségét elháritsa. Egyáltalán itt is választani kell a rendszerek közt, s az elfogadott rendszernek corrolariumait elvállalni, habár ezek egyike vagy másika kevésbé volna kedvező; de az egész rendszer viszonyitva a többiekhez, a leghelyesebbnek és a legczélszerübbnek mutatkozik. Több rendszernek külön-külön előnyeit egy rendszerbe összefoglalni, s mindenik rendszernek hátrányait kikerülni akarni: eredményben mindig oda vezetett, hogy egyik rendszer sem volt képes a maga előnyeit, érvényre juttatni, ellenben valamennyinek hátrányai csakhamar éreztettek.
Visszatérve a belga btk. keletkezésének történetére - igaza van Laurentnak - a ki a megjelölt fejezet fölötti hosszu, keserű és mégis oly kevéssé tanulságos vitákra azt mondja: „c'etait une veritable guerelle des mots”. De igaza volt Tesch igazságügyministernek is, a ki a viták folyama alatt nem minden keserüség nélkül fakadt a következő szavakra: „Mettez, mépris public, estime ou considération; ce sera toujours une question á ressoudre par le juge.”
De ha a német birodalmi büntetőtörvénykönyvet vizsgáljuk; ha például John kritikáit tartva szemünk előtt, fölvetjük a kérdést: megvannak-e oldva az ezekben felvetett kérdések? el vannak-e háritva a nehézségek? e törvénykönyvre vonatkozólag is azt kell mondanunk: hogy a jövőnek - és a javitásnak ebben is sok maradt fenntartva, s nem egy - nagyon vitás kérdés előtt vagy kitért a törvényhozás - vagy továbbra is homályban hagyta azt.
Nem kis része van a nehézségek tekintetében azon ténynek is: hogy különösen ezen fejezetnél nem lehet a részletekbe menni, az átalános kifejezések pedig nem zárják ki a félreértés és félremagyarázás lehetőségét s talán a határozatlanságtól sem mindig mentek. És mást még sem lehet tenni, mert nem lehet a törvényben felsorolni sem azon érzelmeket, sem azon szavakat vagy tetteket, - melyeknek más ellenében való kifejezése illetőleg használata sértőnek, a becsületet vagy a reputatiót megtámadónak tekintetik. A sértés módjai és alakjai annyira változatosak és oly sokfélék: hogy csakis a régi kornak tapasztalatlan törvényhozásai vállalkozhattak ezek specificált meghatározására. Más körülirás itt alig képzelhető, mint megjelölése az eredménynek, - mely előidéztetik vagy előidéztetni czéloztatik.
És ha alaposan lehet is ellenvetni, hogy a törvény ily fogalmazás mellett bizonytalan és határozatlan: ez ellenvetés ellen nem hozhatunk fel alaposabb védelmet, mint Starkie-nak következő szavait. „Legyen bár igy: mit jelent ez? Más következtetést nem lehet ebből vonni, mint azt hogy az emberi törvények nem számithatnak tökélyre, s hogy nem található fel oly általános meghatározás, mely a végtelen változatosságoknak alávetett valamennyi cselekményre, absolut biztossággal legyen alkalmazható.”
Ezek előrebocsájtása után megjelöljük - a törvényjavaslat kérdéses fejezetének lényeges intézkedéseit: az ekként megjelölt lényeges határozványok részletes keresztülvitelének igazolását, az egyes szakaszok indokolásánál fogjuk megkisérleni.
Törvényjavaslatunk a becsület elleni támadások két faját különbözteti meg: a rágalmazást, és a szoros értelemben vett becsületsértést - a mai jelentményben elfogadott iniuriát. Törvényjavaslatunk eltér tehát a belga törvénykönyvnek azon rendszerétől - mely eltekintve a denontiation calumnieusetől, vagyis a hamis vádtól - három faját különbözteti meg a becsület és a becsülés (consideration) elleni támadásoknak, melyek egyike a calomnie, másika a diffamation, a harmadika az injure.
Nem fogadtuk el ezt ezért: mert a calomnie és diffamation közt, sem a törvénykönyv 443. és 444. czikkei, sem a megkülönböztetést támogató szónokok érvei nem mutatnak fel oly különbséget, mely a sértés egy és ugyanazon eredményének, két külön szó vagy eszme általi kifejezését szükségessé tenné. Ezt elismeri maga a büntetőtörvénykönyv, midőn a calomniera, valamint a diffamation-ra ugyanazon büntetést állapitja meg.
Nem tekinthetjük ugyanis, egy külön büntett alkotásának indokául azt: hogy bizonyos esetekben a törvény, megengedi azon tény valódiságának bebizonyitását, melyet valaki egy másik személy ellen nyilvánosan felhozott, s mely azt, a ki e ténynyel terheltetett, a közmegvetésnek teszi ki: de az állitó állitásának valódiságát nem volt képes bebizonyitani; mig ellenkezőleg más esetekben, az állitás valódiságának bebizonyitás a törvény által lévén kizárva, ez utóbbi esetben, a becstelenitő ténynek állitója, annak bebizonyíthatásától, hogy az, a mit állitott, nem rágalom, hanem való - a törvény által tiltatott el, s igy rágalmazónak nem volna mondható. Nézetünk szerint, s a törvény szempontjából teljesen mindegy, akár nem sikerült az állitónak bebizonyitani, hogy állitása való; akár pedig nem engedi a törvény az állitás valódiságának bebizonyitását; a tény mindkét esetben juridicailag bizonyitatlan, s ennélfogva, valónak nem lévén elfogadható: az nem tekinthető egyébnek, mint rágalmazó állitmánynak vagyis rágalomnak.
A törvényhozónak alapos okai vannak arra: hogy bizonyos becsületsértő állitások valódiságát, a biróság előtt feszegetni, discutiáltatni és bizonyitani ne engedje; ha tehát valaki ily állitással sértette meg másnak becsületét, olyat állitott, a mi nem bizonyitható: az pedig ép ugy rágalom, mint midőn a bizonyitás más okokból nem sikerül. A különböztetésnek tehát nincs jogi indoka, s ez indok utolsó árnyéka is eltünik, ha maga a belga törvényhozás - az elnevezésben megkülönböztetett cselekményeknek különböző büntetések általi megkülönböztetését lehetetlennek látta.
Törvényjavaslatunk a rágalom és becsületsértés közötti különbséget abban állapitja meg, hogy a rágalom csak valamely határozott, és becstelenitő ténynek nyilvános, vagy nyilvánosnak tekinthető imputatiója által követtethetik el; ellenben a becsületsértés egy lealázó, lealacsonyitó vélemény nyilvánitásával, továbbá egy lealacsonyitó, sértő cselekménynyel (injuria realis) állapitható meg. A lealázó - a sértő nyilatkozat nyilvánosan is történhetett: de ha objectiv beltartalma nem határozott - és becstelenitő tény, hanem nézet, vélemény, czim vagy tulajdonság: ez - a nyilvánosság daczára sem képez rágalmat, hanem csakis becsületsértést.
Egyik sarktétele a törvényjavaslat XVII. fejezetének az is, hogy a rágalmazó tény, vagy becstelenitő nyilatkozat tartalma valódiságának bebizonyitása: a büntethetőséget megszünteti. De korlátozva van ezen intézkedés egy szem elől nem téveszthető közérdek által, a mennyiben nem minden rágalmazó állitás vagy becstelenitő nyilatkozat bizonyitása van megengedve, s ennélfogva rágalmazás vagy becsületsértés miatt büntetés érheti az illetőt, habár a tény, melyet állitott, az invectiva, melyet használt: a valónak megfelel.
Mint fontosabb intézkedését a törvényjavaslatnak kiemeljük még azt is, hogy a 262. § szerint, a holtak - illetőleg azok emléke - elleni rágalmazás és becsületsértés is büntettetik. Azonban ezen intézkedés, sem az idő tekintetében nem korlátlan, sem a részrehajlatlan, habár szigoru történet jogát - nem csorbitja.
Mint fontosabb intézkedés emeltetik ki még: hogy a rágalmazás és a becsületsértés miatt csakis a sértett fél inditványára van büntető eljárásnak helye, s azon esetben is, melyekben az hivatalból indittatik meg: a vád emelése csak a sértettnek felhatalmazása folytán engedtetik meg.
Eltérés a szabálytól csak két esetben van megengedve: a 260. és 261. § eseteiben, melyekben nem inditvány - hanem felhatalmazás kivántatik az eljárás meginditására.
A rágalmazás vétségét követi el, és 6 hónapig terjedhető fogházzal, és 500 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő: a ki valakiről, többek jelenlétében, vagy több, habár nem együtt levő személy előtt oly tényt állit, mely valósága esetében az ellen, a kiről állittatott, a büntető eljárás meginditásának okát képezné, vagy azt a közmegvetésnek tenné ki.
A reproducált szakasz - eltekintve a büntetési szabványtól - lényegében azonos az 1843-ik évi törvényjavaslat 266. §-ával, melynek ujabb szövegezését képezi. A mostani törvényjavaslat 247. §-a s az 1843-iki törvényjavaslat 266. §-a: egy és ugyanazon alapgondolatot fejezik ki; egy és ugyanazon lényeges ismérveket állitják fel s az elhatároló vonalat és a rágalom s a becsületsértés közt egyes ugyanazon ismérvre fektetik.
„A ki valamely határozottan megnevezett büntettet vagy erkölcstelenséget valakire ráfog s azt vagy annak szemébe mondja, vagy távollétében ugyan, de mások előtt nyilvánosan és közbotrányozással beszéli, a mennyiben tette a XXV-ik fejezetnek sulyosabb beszámitása alá nem esik, mint rágalmazó fog büntettetni” stb.
Egymás mellé állitva az 1843-ik évi javaslat e szakaszát a mi javaslatunk fenntebb látható szakaszával: különbség fog mutatkozni az eszme fogalmazásában, a használt szavak megválogatásában, - egy mindkét javaslat által elfogadott tétel világos kifejezésében vagy a megemlitésnek, mint fölöslegesnek elhagyásában: de arra nézve - hogy mit tartott rágalomnak az 1843-ik évi törvényjavaslat, és mit tart rágalomnak a mostani: a kettő között különbség egyáltalán nincs.
A mi javaslatunkban sem mondatik: hogy csak az követ el rágalmazást, a ki oly becstelenitő tényt állit valakiről, a melyről tudta; hogy az, a kire ezt ráfogja, nem követte azt el. Az 1843-ik évi törvényjavaslat sem követeli az ellenkezőnek tudását - a tudva valótlan állitást. Azzal, hogy a „mala fides” egyik javaslatunkban sem vétetett fel a lényeges ismérvek közt, az van kimondva: hogy az „amimus iniuruandi” legalább azon értelemben, melyben ez többek által - különösen Hélié, Dalloz és Haus által követeltetik, és melyben a calomnie és diffamation a méchanement szónak fölvétele folytán, a belga büntetőtörvénykönyv 443-ik czikke szerint vétetik - nem szükséges lételeme a rágalmazás tényálladékának. Rágalmazás foroghat fenn az esetben is: ha a rágalmazó nem tudta, hogy azon becstelenitő tény, melyet ő másról állit, valótlan; tehát az esetben is: ha ő - a valótlan tényt valódinak tartotta. Ha Péter nyilvános helyen, és többek előtt azt állitja Pálról, hogy ez lopott, s ezen állitásra az által vezettetett, mert Ferencz, a kinek szavaiba ő teljes bizalmat helyez, neki ez mondta; ha kisül, hogy az állitás valótlan: a mi törvényjavaslatunk szerint rágalmazás forog fenn, s Péter mint rágalmazó fog büntettetni. Az, hogy a rágalmazó másnak szavaiban bizott, a legkevésbé sem szünteti meg - valótlanságot tartalmazó nyilvános nyilatkozatának büntetendő jellegét; s az eredményt, a rágalmazott elleni jogsértést, az ennek okozott fájdalmat, vagy talán még realisabb hátrányt tekintve: a rágalmazás ezen minőségében is ép oly veszélyes, mint a becstelenitő ténynek tudva hazug állitása.
Nem tétetett különbség e tekintetben azért sem: mert nem áll az, hogy a rágalom - ha a rágalmazó más után beszéli el a becstelenitő tényt, culposus cselekmény volna; és hogy „dolosus” csakis az esetben lehetne, ha azt a rágalmazó maga koholja, vagy ha azt valótlanságának tudatával tovább terjeszti. A dolus mindkét esetben megvan, s mindkét esetben abban áll: hogy a rágalmazó valakiről oly tényt állit vagy terjeszt, melyről tudja, hogy ez által az, a kiről a tényt állitja, becsületében sértetik, illetőleg megvetésnek tétetik ki. Dolus forogván tehát fenn ez esetben is: a megkülönböztetés e szempontból nem volt szükséges. Ellenben ha a dolus léte kétségbe lenne vonható: már tekintettel a 75. § második alineajára is, külön ki kellett volna fejezni az esetet, melyben - az állitás és terjesztés, mint gondotlanságból származott cselekmény válnék büntetendővé. De nézetünk szerint a cselekménynek culposussá minősítése valóságos hiba volna, s ellenkeznék a jogirodalom eredményeivel, valamint a legujabb büntetőtörvénykönyvek ide vonatkozó megállapitásaival. Culposus rágalmazást nem ismernek sem a belga, sem a német, sem a zürichi, sem pedig a genfi - 303. czikk - vagy a tessini - 345. czikk - büntetőtörvénykönyvek: holott valamennyi törvényhozás előtt lebegett azon kétségbevonhatlan és mindenki szemébeötlő tétel: hogy valótlan becstelenitő tényt állithat az is - a ki annak valótlanságát nem tudja, s állitásának beltartalmát valónak hiszi. Azt lehet mondani: hogy ily esetben az állitó vagy terjesztő büntetlen; azt is lehet mondani: hogy a rágalmazó tény nyilvános állitása - ha az állitó annak valótlanságát nem tudta: becsületsértést képez; de culposus rágalmat elfogadni nem lehet.
Nekünk annál kevésbé lehetett - a legyőzött hibás elméletet elfogadnunk: mert már a 217. §-ban tagadásba van véve, hogy valamely hamis állitás culposus legyen azért: mert az állitó annak valótlanságát nem tudta.
De a 247. § azt sem emliti, hogy az állitott ténynek valótlannak kell lennie. Fölösleges mondanunk: hogy rágalom alatt a szó közönséges értelmében nem érthető oly, habár becstelenitő állitás, melynek beltartalma igaz: de egy tekintet a büntetőtörvénykönyvek illető fejezeteibe, meggyőz mindenkit: hogy rágalom miatt büntettetik az is - a ki másról oly becsületsértő, vagy megvetésre méltó tényt állitott, mely esetleg való is lehet. Ha tehát a „valótlanságot” felvennők a 247. § lényeges ismérvei közé: többet mondanánk, mint a mennyit a fejezet folyamában fenntartunk, s ellentétbe jönnénk a 252 §-al, mely bizonyos esetekre nézve, a valódiság bizonyitását - föltétlenül kizárja.
A felhozottak után a rágalom benső constitutiv elemét képezi: szándékos állitása vagy terjesztése oly ténynek, mely azt, a kire az állitás vonatkozik: a közmegvetésnek teszi ki. Ezen értelemben mi is elfogadjuk az animus iniuriandi-t, vagyis - mint magában az állitásban rejlő sértésnek tudatát: de nem mint motivumot, nem mint különösen arra irányozott czélt, hogy a rágalmazottnak ez által szenvedés, kellemetlenség, vagy kár okoztassék. A rágalom léte vagy nem léte ettől teljesen független, a mint a motivum egyáltalán nem tényezője a büntetendő cselekmény létének vagy nem-létének.
Talán sokaknak megnyugvást okoz: ha erre vonatkozólag - legalkotmányosabb, s a szabadságot legmagasabb jelentőségében felfogó Anglia példájára hivatkozhatunk, s ha kimutatjuk, hogy e tétel, az angol jognak és joggyakorlatnak is megállapitott, és hatályban levő szabályai és igazságai közé tartozik.
Trentise on the law of libel and slander czime azon nagybecsü munkának, mely irójának - Starkie-nek messze terjedő fényes nevet biztosított. Ezen legilletékesebb tudós - a fennforgó kérdésről ekként nyilatkozik: „On the other hand, it appears to be equally manifest, that where any abt is by the law defined to be illegal and criminal, every one is punishable who voluntarily does the prohibited act without some legal justification or excuse, furnished by the occasion and circumstances, and without regard to his real motive and intention. To hold that a man should be absolved from penal responsibility, merely becanuse his motives were kind, benevolend, and philanthropic, woult be to sed the private opinion and conscience of every one above the law tho the utter subversion of the law.
Élesen- de helyesen foglalja egybe a rágalom és becsületsértés subjectiv és objectiv tényezőit John - s a meghatározás, melyet kifejez, teljesen kizárja a dolus specialist:
„Sobald ein ehrverletzender Erfolg vorliegt, muss auch eine ehrverletzende Handlung - szándékosan elkövetett tett - cselekmény - begangen sein. Bei Ehrverdetzungen decken sich die beiden Begriffe - rechtswidriger Erfolg und verbrecherische Rehtsverletzung - in der Weise, dass von einem rechtswidrigen Erfolge, welcher nicht verbrechericshe Rechtsverletzung ware, gar nicht die Rede sein kann.”
Mihelyt tehát - az állitás szándékos, és alkalmas arra, hogy a becsületsértő eredményt előidézze: a büntetendő cselekmény azonnal létez; külön szándéknak, czélnak vagy motivumnak tehát nem kell fennforgania.
A legujabb német irók közt hivatkozhatunk még Schwarze-re és Berner-re, kik mindketten határozottan visszautasitják az „animus iniuriandi” azon jelentményét, melyben azt mi sem fogadjuk el; különösen Berner-nek érvelése, a mily tanulságos, ép oly vonzó is.
Megemlitendőnek tartjuk, hogy az olaszok sem, ismerik el az animus iniuriandi emlitett horderejét. Kitünik ez a legujabb javaslat 407. czikkéből; mely igy szól:
„Commette il reato di diffamazione chiunque, comunicando con piú persone, si riunite che separate, attribuisce a taluno qualche fatto determinato, che, se fosse vero, potrebbe dar luogo ad un procedimento penale contro di lui od esporlo al disprezzo, od all' odio publico.
A második bizottság, melynek szövegezése változatlanul fentartatott, minden részletében discutialván és megállapitván a rágalomnak és a becsületsértésnek úgy intentionalis, valamint materialis elemeit: az előbbire nézve világosan kimondja: „eche stabilisce la presuncione di diritto dell' ánimo ingiuriare.” Arról lehet vitázni: hogy az iniuriandi animus mint preaumtio juris elfogadható-e: de az bizonyos, hogy az, a ki ezt mint praesumtiót a becstelenitő állitásban benrejlőnek állitja, az homlokegyenest ellentétben áll azon felfogással, mely - a büntetendő cselekmény lényeges ismérve gyanánt a meggyalázás tudatán fölül, még más - külön czélt vagy motivumot követel.
Az anyagi constitutiv elemeket illetőleg megemlitendő: hogy a rágalmazás és a becsületsértés a személy elleni delictumot képezvén: előföltétele a személy és ennek azon joga - hogy becsületesnek tartassék. A törvényjavaslat ezen kifejezése: „a ki valakiről” sat. grammaticailag csak is a személyre vonatkozhatik; és minthogy nem tétetik külömbség a physicai személy a testület, s a szoros értelemben vett juristicai személy között, ebből következik, hogy a kérdéses cselekmények - a physicai valamint fictio utján alkotott személyek ellen is elkövettethetnek. A törvény által alkotott testületekre, közhatóságokra és biróságokra nézve: ez még világosan is következik a 250. 259. és 260. §-ból.
A szorosabb értelemben vett juristicai személyeket illetőleg áll azon szabály: hogy ezek nem követhetnek el büntetendő cselekményt, a ilyen ellenük sem követtethetik el. De a rágalom és becsületsértés, mely a juristicai személy ellen intéztetik: tulajdonképen azon physicai személyeket sérti, a kikből a juristicai személy képeztetik. Szükséges tehát, hogy a törvény ezeket e minőségükben is - azaz mint tagjait egy collectiv egységnek - oltalmazza. De következik ebből az is, hogy a juristicai személyek elleni rágalom és becsületsértés esetében, a támadás - az ezen collectiv egységet képező személyek ellen, mint ezen egység tagjai ellen, e minőségükben lévén intézve: a bünvádi eljárásnál a sértett felett illető befolyás - inditvány képviselet, - a jogi személy azon organuma által gyakorlandó, mely azt - a szervezet folytán - egyéb ügyeiben képviselni hivatva van.
Megkülömböztetendő mindazonáltal a collectiv egységtől: a több egyes személynek lealacsonyitása egy rágalmazó állitásban, vagy sértő kifejezésben. Ha az mondatik: mindazok, a kik tegnap itt vagy ott jelen valának: az állam ellen összeesküvést forraltak, vagy loptak, vagy „gazemberek”, ez nem egy collectiv egységnek: hanem azon személyek mindegyikének külön-külön megsértése, a kik a mondott időben és helyen voltak. Ezek nem mint collectiv egység, közös organumok által, hanem mindegyik külön-külön követelheti a rágalmazó megbüntetését, sőt ha egy vagy több közülök elállott az üldözéstől; vagy elengedte a sértést: ez által a többieknek joga nincs alteralva.
Ezen esettől ismét különbözik az ugynevezett indirect sértés, illetőleg becsületsértés, mely közvetlenül ugyan csak egy személy ellen van irányozva, de ennek viszonya egy vagy több másik személyhez, valamint a sértés természete olyan: hogy a sérelem ezen, másik és harmadik személyre is kiterjed. Rágalomnál ritkán - vagy épen nem fordul elő ez eset: de igen is gyakran fordul elő a becsületsértés esetében. Minthogy azonban e helyen azzal foglalkozunk: hogy kik ellen követhetők el a XVII. fejezetben meghatározott delictumok: az összefüggés szempontjából itt foglalkozunk a kérdesnek ezen kiágazásával is.
Bizonyos szavak által, melyekkel a férjes nő illettetik: kétségtelenül megsértetik ennek férje is: bizonyos kifejezés által -mely közvetlenül a gyermek ellen intéztetik: megsértetik ennek anyja, sőt atyja is. Ez utóbbiakra nézve közvetett sértést fogadott el a német jog a római jog alapján „Patitur autem quis iniuriam non solum per semet ipsum, sed etiam per liberos suos, quos in potestate habet: item per uxorem suam.”
A kérdés történetébe nem lehet mélyebben bebocsájtkoznunk: kétségtelen az: hogy a becsületnek egész más értelmü felfogása uralkodván a római jogban, mint nálunk: a mai alapokon, a római eszme ma már nem védelmezhető: De fennmaradt az indirect iniuria mindannak ellenére, s a negyvenes években keletkezett német büntetőtörvények némelyike világosan elfogadta, mások pedig világosan visszautasitották azt. Sajátságos - hogy a kérdés: vajjon a most hatályban levő német birodalmi büntetőtörvénykönyvnek 195. §-a által fentartatott-e az indirect iniuria: folytonos vita tárgyát képezi, s mig Schwarze az igenlők sorában van: Berner a leghatározottaban az ellenkezőt állitja: Herzog pedig azt mondja: Dem § 195 liege dieselbe Idee zu Grunde, „die der mittelbaren Betheilung an der durch die Beleidigung hervogerufenen Rechtsverletzung” ellenben Meves a leghatározottabban az ellenkezőt törekszik bebizonyitani.
A legtöbb valószinüséggel bir azon nézet: „hogy a 195. § nem alapul juristicai elven, mely szükségszerüleg követelné: hogy ellentétben a személy ellen intézett valamennyi büntetendő cselekménynyel, épen csak a nő vagy a gyermekek megsértése esetére adassék a férjnek, illetőleg az atyának egy különös inditványozási jog. Ezen szabály csak is történelmi indokokban találja kielégitő megfejtését.”
Törvényjavaslatunk nem is fogadta el az indirect becsületsértés eszméjét, melyről egyébiránt a nem-német büntetőtörvénykönyvek mitsem tudnak. Az indirect becsületsértés: két vagy több becsületsértést tételez fel, s két vagy több sértettnek ad kereseti jogot. Egy sértésért, mely tulajdonképen egy személy ellen volt irányozva: három sértésben válhatnék valaki bünösnek; sőt ha az, a kit megsértett, meg is bocsát neki: még mindig fennmaradt kettő, a ki őt üldözheti. Mit értett - a porosz büntetőtörvénykönyv a 162. § és mit ért a német büntetőtörvénykönyv a 195. § alatt: ennek tisztábahozatalát - a német tudósokra bizhatjuk: mi annál inkább mellőztük a kérdést, mert a mennyiben az inditványozási jog forog kérdésben, ezt elintézettnek tartjuk a IX. fejezet illető intézkedései által; a mennyiben pedig egy személy ellen intézett sértésből két külön panasz emelhetése származhatik: ez irányban osztjuk Berner nézetét: „Die Annahame von zwei unabhangigen Klagerrathen führt zu offenbaren Wiedersinnigkeiten.”
A személyt illetőleg megemlitendő még: hogy a jelenlevő vagy távollevő személyek közötti megkülönböztetés mellőztetett. Azon felfogás - mely a jelenlevő ellen azért nem engedi meg a rágalom lehetőségét, mert rögtön védheti magát: nem állja ki a birálatot. Az, hogy forog-e fenn rágalom vagy becsületsértés: független attól, vajjon az, a ki becsületében megtámadtatik, jelen van-e vagy nincs. A jelenlét nemcsak hogy nem enyhiti mindig a merénylet sulyosságát; hanem a legtöbb esetben fokozza, sőt közvetlenül veszélyessé is teszi azt. Ez volt az 1843-ik évi magyar javaslat 266. §-ának is alapeszméje, és ezen alapeszmét mai nap is fenntartandónak találjuk.
Anyagi eleme továbbá a rágalomnak:
„oly tény állitása, mely valódisága esetében az ellen, a kiről állittatott, a büntető eljárás meginditásának okát képezné, vagy azt a közmegvetésnek tenné ki.”
Az állitásnák tényt - egyet vagy többet, de határozott tényt kell tartalmaznia; nem minőséget, nem véleményt, nem itéletet. A tényben objectivizálva van az itélet; a becstelenités határozottabb formában nyilvánul, s nagyobb hitelt kölcsönöz az állitásnak, mintha ez - csupán az állitónak egy más személy erkölcsi értéktelensége felüli nézetét tartalmazza. A tény - legtöbb esetben „tett” - „cselekmény” lesz: azon egyén becstelenitő cselekménye, a ki rágalmaztatik. Ezzel az előtérbe jut a kérdés: vajjon nem volna-e a „tény” helyett: ezen szó „cselekmény” használandó. Ha csupán azon eset képezne rágalmat, melyben az állitás a bünvádi eljárásra vezethető tényre vonatkozik: ez esetben lehetne talán a „cselekmény”-t használni: azonban ott van - a második módozata a rágalom elkövetésének: és erre vonatkozólag a „cselekmény”-t kifejezés - határozottan szük lenne. De az első csoportra vonatkozólag is megjegyzendő: hogy valaki egy másik által - itélet alakjában is, félreérthetlenül vádoltathatik büntetendő cselekmény elkövetésével. Ily esetben a körülményektől függ annak meghatározása: vajjon a vélemény, illetőleg a megtámadottnak tulajdonitott minőség nem csupán egy másik formája ennek - egy bizonyos tett elkövetésével való terhelésének. Ha az mondatik A.-ról: hogy „váltóhamisító”; B.-ről: hogy „szökött katona” daczára a minősítő formának - ezen itélet sok esetben nem jelenthet mást: minthogy A. váltót hamisított; B. megszökött a katonaságtól. De mindig nem lesz a minősitésnek ezen érteménye; mert a váltóhamisítás alatt oly kitöltését a váltónak is értheti az állitó, melyet a törvény büntetendő cselekménynek nem tart. Ez esetben igen is fenn fog forogni becsületsértés: de nem rágalom. A legtöbb esetben ugyanaz lesz megállapitandó, ha valaki azon kifejezést használja másról, hogy „csaló” vagy rágalmazó, vagy áruló: az állitónak ezen itélete nincs oly szoros összefüggésben egy concret tettel, hogy az egyéni itéletben a tett maga félremagyarázatlanul objectiválva lenne. Oly sokféle cselekmény bélyegeztetik „csalás”-nak, oly sok állitás mondatik a közönséges életben rágalmazásnak: hogy e kitételekkel, nem szükségszerüleg köttetik össze a csalás büntette vagy vétsége, avagy a büntetőtörvény szerinti rágalmazás. Ez utóbbi kitételek becstelenitők ugyan: de egy határozott tény állitásának - csak kivételesen, s bizonyos körülmények találkozása mellett lehetnének tekintendők.
„mely ... a büntető eljárás meginditásának okát képezné.”
Miért nem használtatott a következő szabatosabb formulázás: mely a büntetőtörvényekbe ütközik? Ennek oka az: hogy a formulázás formailag szebb, szabatosabb lett volna: de a vitákat nem akadályozta, hanem provocálta volna. Kérdés maradt volna mindig: vajjon a fegyelmi törvényekbe ütköző cselekmény vagy mulasztás: a büntető törvénybe ütközőnek tekintetett volna-e? vajjon a rendőri törvénybe ütköző cselekmény imputálása megállapitja-e a rágalmat? és vajjon kiterjed-e ezen szabály például, az erdőtörvény megsértésének - vagy pedig valamely törvényhatóság statutumában büntetés alatt tiltott cselekmény elkövetésének imputatiojára? A jelen formulázás ez iránt minden kételyt kizár, s bizonyos; ez fogadtatott el azért is; mert a mi javaslatunk kérdéses szövegének a különös gonddal szövegezett olasz javaslat „se fosse vero potrebbe dar luogo ad un procedimento penale” teljesen megfelel,
„vagy azt a közmegvetésnek tenné ki.”
A német büntetőtörvénykönyv 167. §-a a következő kitételt használja:
„... demselben verachtlich zu machen oder in der öffentlichen Meinung herabzuwürdigen.”
„... de nature á porter atteinte á l'honneur de cette personne. ou á l'exposer au mépris public.”
ez a belga Code 443. czikkének formulája;
„... qui peut l'euposer á des poursuits criminelles ou correctionelles soit seulemen á la haine ou au mépris public.”
ezzel minősíttetik a kérdéses elem, a genfi büntetőtörvénykönyv 303. czikkében.
A tessini büntetőtörvénykönyv 345. §-ában a következő minősités használtatik:
„... sarebbero capaci di esporlo all' odio o sprezzo del publico, o di altrimenti degradarlo nella publica opinione.”
Kiemeljük még az olasz és az 1870. évi ausztriai javaslatokat.
Az előbbinek többször felhivott 407. czikke ezen kitételeket használja:
„ed esporlo al disprezzo od all' odio publico.
Az utóbbinak 174. §-a pedig igy szól:
„einer durch dieses Strafgesetz verbotenen, oder einer Handlung, welebe ihn verachtlich zu machen, oder ihn in der öffentlichen Meinung herabzuwürdigen geeignet ist.”
Mit kell tartalmaznia az állitásnak, hogy az rágalom legyen? Válaszszuk bármelyiket a felhozott formulák közül: a különbség csak a szavakban lesz. Az eszme, mely kifejeztetett, mindenikben ugyanaz; de kimeritve sehol sincs: mert nem lehet. Mi a közmegvetésben találtuk átalános caracteristicus jellegét mindazon ezernyi és ezernyi állitásoknak, s állitások formáinak, melyekkel valaki rágalmazható. E tekintetben a belga törvénykönyv szövegéhez csatlakoztunk. A közmegvetést valamennyi uj törvény használja, csakhogy némelyek - s az olasz javaslat is - alternative még a közgyülöletet is emlitik.
Mi ezt elhagytuk: mert a rágalom lényegét abban ismerjük fel, hogy az imputált cselekmény vagy tény ellentétben áll az erkölcsiséggel - a mi a törvénynyel való ellentétet is magában foglalja. Már pedig azon cselekmény, melyet erkölcstelennek tart a nép: a közérzületben megvetést költ fel annak elkövetője ellen. A becstelenségnek - az erkölcstelenségnek a közönség lelkületében felidézett eredménye: a megvetés. A becstelen cselekmény elkövetőjétől visszavonul minden tisztességes ember; az oly egyén kizáratik a becsületesek társaságából, s minden erkölcsös ember megvetését érezteti vele. A közmegvetés képezi tehát az erkölcstelenség és a becstelenség correlat fogalmát: ezért láttuk mi ezt - a rágalom eredményét illetőleg, a leghelyesebb kifejezésnek.
„többek jelenlétében vagy több, habár nem együtt levő személy előtt.”
Ezzel a publicitas van kifejezve, azon eszme, melyet az 1843-ik javaslat 266-ik §-a is követel, csupán a „botrányos” közzétételt mellőztük, mert ez nem kivántatik a rágalomra. Megegyezünk az előbbi javaslattal abban is; hogy nincs rágalom, nyilvánosság nélkül; de mi sem fogadtuk el azon eszmét: hogy minden becsületsértő állitás, ha nyilvánosan mondatik: rágalmazást képez.
A többek jelenléte alatt értjük a hatóságokat és biróságokat is; a mennyiben büntetendő cselekmény elkövetését magában foglaló, s biróság vagy hatóság előtti állitás forog fenn, ha ez - hamis vádat nem képez.
Ellentmondunk azonban azon felfogásnak, mely azt, hogy hamis vád forog-e fenn, vagy rágalom, az állitó azon szándékától teszi függővé: vajjon a hamis ténynek állitója akarta-e, előidézni a büntető eljárást vagy sem. A sulypont - első rendben - az objectiv körülményeken van, azon t. i. hogy az állitó oly cselekmény elkövetésével terhelt valakit, mely cselekmény - ha beszámitható ember által követtetik el: ezt büntetésnek teszi ki; továbbá azon körülményen: hogy oly személy előtt terhelte az illető egyént, a ki kötelezve van ily tett elkövetője ellen a büntető eljárást meginditani, vagy a följelentést - az eljárás meginditására kötelezett hatóságnak tudomására juttatni. Végre tekintettel a hamis vádra: a kérdés az - hogy az imént kiemelt két megkivántatóság mellett nem forognak-e fenn oly okok: melyek e két körülmény daczára is megakadályozzák a bünvádi eljárás meginditását? Azon körülmény mindazonáltal, hogy a feljelentő különösen szándékolta-e a bünvádi eljárást előidézni: mitsem változtat a dolgon; föltéve - hogy cselekményében egyébként megvannak a dolus föltételei; vagyis: ha az állitó tudta, hogy állitása valótlan; vagy legalább ha nem tudta, hogy az való; továbbá ha tudta: hogy azon személy, a ki előtt mást a kérdéses cselekménynyel terhel: a biróságnak vagy hatóságnak tagja.
A rágalmazás és a hamis feljelentés közötti viszony iránt egyébként már a XIII. fejezetnek indokaiban tétetett emlités. Az igen is tehet bizonyos irányban, és tesz is igen lényeges különbséget, vajjon: fel van-e véve vagy nincs felvéve a törvénykönyvben a hamis vád esetei közt azon eset is, melyben a feljelentő, a vád tárgyát képező cselekmény valódiságát nem tudta, és feljelentése valótlannak bizonyult? vagy pedig nem vétetett fel ezen eset a hamis vád tényálladékát megállapitó esetek közé.
Ha t. i. a hamis vád csupán arra szoritkozik: ha a feljelentő tudva hamisan vádolt valakit: ez esetben az imént felhozott kérdésben foglalt cselekmény nem képez hamis vádat, hanem rágalmazást - illetőleg becsületsértést - a mint az - Németország több birósága által, a törvény hiányossága folytán csakugyan becsületsértésnek vétetett. Ez megtörténhetik - s a törvény hibás szerkezetéből indokolható is; de az, hogy specialis szándéka volt-e a feljelentőnek, a bünvádi eljárás meginditását eszközölni; vagy nem volt ezen szándéka: az a rágalom vagy hamis vád qualificatiójára nézve döntő ismérvül egyátalán nem fogadható el.
Azon állitásunk igazolására - hogy a vád valótlanságának nem tudása, s a valótlanságnak későbbi kiderülése esetében, a hatóság előtti feljelentés Németországban becsületsértésnek tekintetik: reproducálják azon esetet, melyet - illetőleg melynek birói elintézését Herczog e kérdést tárgyazó fejtegetéseinek kiindulásaul felhoz, s melyről azt mondja: hogy a német gyakorlatban sok hasonló elintézést észlelt. Meg kell azonban emlitenünk: hogy rágalomnak csak azért nem vétethetik az eset Németországban: mert a rágalom fogalom meghatározása a mienktől lényegesen különbözik; de vétetik a becsület elleni delictumnak, és ha ennek - a rágalmat megállapitó egyik faja (187. §) a mieinkkel egyeznék: a hatóság előtti oly feljelentést, melynek valótlanságát a feljelentő nem tudja - a német biróságok nem becsületsértésnek, hanem rágalmazásnak minősitették volna. Magát az esetet ekként irja le a szerző:
„Das Appellationsgericht in Eisenach erkannte unlangst in einer Untersuchungssache wieder den Amtskopisten P. zu T. welche auf eingewendete Berufung der Staatsanwaltschaft zu G. in der Verweisungsinstanz an das genannte Kollegium gediehen war, dahin: In Erwagung dass in der von dem Angeschuldigten P. unter dem 27. November v. Js. bei der Staatsanwaltschaft zu G. eingereicten Denunciation wieder den inmittelst verablebten Justizamtmann W. dem genannten mit ausdrücklichen Worten strafbare Handlungen und resp. Verletzungen der Amtspflicht zur Last gelegt werden, welche sich, wenn der Denunciant diese Behauptung auch nicht wider besseres Wissen aufgestellt hat, doch immerhin als Thatsachen und Behauptungen charaterisiren, die den Justizamtmann W. weachtlich zu machen oder in der öffentlichen Meinung herabzuwürdigen geeignet waren, was namentlich hinsichtlich der ihm gemachten Vorwürfe der Unterschlagung und der Falschung der Fall ist, ohne dass bis jetzt irgend Etwas für die Wahrheit dieser Anschuldigungen erbracht worten; dass mithin der Angeschuldigte für dringend verdachting zu erachten ist, sich in und mit der betreffenden Eingabe an die Staatsanwaltschaft des Vergehens der Beleidigung eines Beamten nach Massgabe von § 186 und 196 schuldig gemacht zu haben, wegen dessen auch Strafantrag vorliegt: in Erwagung alles dessen ist es bei dem angefochtenen Zurückweisungsbeschlusse des Kreisgerichts zu G. nicht zu belassen, der Angeschuldigte P. vielmehr wegen Beleidigung des W. in den Anklagezustand zu versetzen u. s. w. (Erkenntniss vom 27. August 1873.)
A jogkérdést, mely megoldandó, következőleg formulázza Herzog:
„In dieser Hinsicht ist, wie von selbst einleuchtet, eine doppelte Auffassung des § 164. im Verhaltniss zu § 186. denkbar. Entweder man nimmt an: indem der Gesetzgeber sagt, es gehöre zum Thatbestand der strafbaren, falschen Anschuldigung ein Handeln wieder besseres Wissen, erklárt er hiemit denjenigen für sehlechterdings straffrei, welchor nicht wieder besseres Wissen, als etwa nur aus Fahrlássigkeit falsch donuncirt hat. Oder man agrumentirt so: indem der Gesetzgeber, dem nicht wider besseres Wissen Denuncirenden keine Stafe androht wegen falseher Anschuldigudg, hat er diesen Denuncirenden noch keineswegs von seiner etwaigen strafrechtlichen Verantwortlichkeit wegen Beleidigung im Sinne von § 186 entbunden, und es kann daher unter den sonst erforderlichen Voraussetzungen recht wohl gesehehen, dass der Betreffende trotz senier Freisprechung von dem ersten Vergehen doch wegen dos zweiten gestraft wird.”
A helytelenséget, mely ellen a nevezett szerző alaposan küzd: megszünteti a mi javaslatunk 217. §-a, mely legalább ezen irányban kizárja a hamis vád és rágalmazás - illetőleg a német törvénykönyv szerint a becstelenités idealis concursusát.
„állit vagy terjeszt.”
Nemcsak az büntettetik, aki a rágalmat koholja: hanem az is, a ki azt terjeszti. A „nominatio auctoris” nem zárja ki a rágalmat. A dolus meg van abban: hogy a terjesztő oly tényt állitott, melynek valódiságáról nem volt meggyőződve. A rágalom veszélyessége a valótlan ráfogás elterjedésében áll: a ki tehát azt terjeszti, ép azon eredmény eszközlésén működik, mely eredmény ellen van intézve a büntetési sanctio.
Egy évig terjedhető államfogházzal és 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő a rágalmazás: ha a rágalmazó állitás nyomtatvány (4. §) vagy nyilvános helyre kiállitott képes ábrázolat által tétetik közzé vagy terjesztetik.
A sajtó egyik leghatályosabb eszköze lévén az eszmék nyilvános terjesztésének: a mint leghasznosabb, ugy a legveszélyesebb is lehet. Oly cselekményekre nézve tehát, melyek bünössége, vagy bünösségi fokozata, a nyilvánosságtól, a terjesztéstől, van föltételezve: természetes, hogy a sajtó - mint a terjesztés legmesszebb ható módozata, különös szempont alá kerül. A rágalom és a becsületsértés - eltekintve a nyilvános terjesztés egy vagy másik módozatától: büntetendő cselekményt képeznek. Nem azért vétség a rágalom, s nem azért büntettetik a rágalmazó: mert a becstelenitő tényt hirlapban állitotta; a tett maga közönséges delictum: csupán a terjesztési módozat; illetőleg eszköz - a kivételes. De igen is indokolt az ezen rendkivüli eszköz által terjesztett rágalom sulyosabb büntetése; először azért, mert az irásba foglalás, a nyomdára való előkészités, vagy a rajz előkészitése, metszése, fényképezése, nagyobb foku konokságot, átgondolást és kiszámitott tervszerüséget tételez fel, másodszor: mert a nagyobb nyilvánosság a rágalmazottat illetőleg veszélyesebb; a sérelem - a terjedés nagyobb aránya szerint - nagyobb.
De nem minden tünődés nélkül állapittatott meg a 248. és 249. §-ban az államfogház. A rágalmazás minden körülmény közt alacsony és gyalázatos - sok esetben igen veszélyes büntett. A custodia honesta, ezen inhonestus cselekményre: alig tekinthető megfelelő büntetésnek. Az elhatározó indok e büntetési - nem elfogadásánál az volt, hogy a hazánkban uralkodó fogalmak szerint, ezen tekintet a sajtó iránt nem mellőzhető. Azt pedig, - hogy a sulyosabb esetben custodia honesta, az enyhébb esetben pedig fogház vagy börtön alkalmaztassék: az igazságos retributionak nem igazolható megsértését képezte volna.
A ki más ellen sértő kifejezést használ, vagy sértő cselekményt követ el - a mennyiben a 247. § esete nem forog fenn: a becsületsértés vétségét követi el, és 500 forintig terjedhető pénzbüntetéssel, - ha pedig a sértő kifejezés a 248. §-ban megjelölt módon tétetett közzé, vagy terjesztetett: 3 hónapig terjedhető fogházzal, és 500 forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
Ha azonban a cselekmény testi sértést képez: az erről rendelkező törvény lesz alkalmazandó.
Ha a rágalmazó tény nem nyilvánosan állittatik vagy terjesztetik; vagy ha valaki másról oly véleményt, itéletet, minősítést mond, mely azt, a kiről mondatik, becsületében, hirnevében megsérti, nevetségessé teszi, vagy hivatásának teljesítésére szükséges tulajdonságai megtagadása által sérti - habár a vélemény, az itélet nyilvános helyen állittatott vagy többeknek mondatott: a cselekmény becsületsértést képez.
A mennyiben a rágalomra nézve felállitott ismérvek nem ellenkeznek a becsületsértés elemeivel: annyiban a 247. és 248. §-ra vonatkozólag kifejtettek: a becsületsértésre is alkalmazandók.
A becsületsértés elkövetésének azonban egygyel több módozata van, mint a rágalomnak, az ezen módozattal elkövetett becsületsértés „injuria realis” elnevezés alatt ismeretes, s a törvényjavaslat 249. §-ában ezen kifejezéssel „sértő cselekményt elkövet” fordul elő.
Valakinek kidobása, arczulütése, fricskázása, s hasonló cselekmények: reális injuriát képeznek. A tettek legtöbbnyire már objective sértők, ugy hogy a legtöbb esetben: már az elkövetés maga képezi a dolus bizonyitékát. De elkövettethetnek még is tréfából: ez esetben - a különös körülmények által kell igazolni, hogy az adott viszonyok közt hiányzott a tettesben annak tudata; hogy cselekménye becsületsértőnek fog tekintethetni. Az animus injuriandi-ról egyébiránt, az injuria realis esetében sem lehet szó: de igen találó erre nézve a Schwarze által felhozott azon példa: hogy valaki - elragadtatva egy nő szépségétől, azt megcsókolja. A becsületsértési vagy megbántási szándék nem forgott fenn, sőt épen annak ellenkezője volt a tett motivuma: mindannak ellenére realis injuria lesz megállapitandó.
A becsületsértésre akár szóval - akár tettel követtessék az el: csupán pénzbüntetés állapittatott meg. Fenálló törvényeink is pénzbüntetést állapitanak meg a dehonestatiora - mely azon kivül - és ép ugy, mint az angol „Slander” csupán polgári kereset tárgyát képezheti. Ez utóbbi sajátságot illetőleg egyébiránt a vita Németországban is permanentiában van, a mennyiben a becsületsértésnek a polgári eljárás körébe utasítása - több részről követeltetik.
A pénzbüntetés, összegére nézve azonban nem maradtunk meg a létező törvények által megállapitott megkülönböztetések és összegek mellett. Az ajánlatba hozott maximum - 500 frt adequalt büntetésnek mutatkozott, mely a sértés nagysága és a sértő, valamint a sértett személy viszonyaihoz képest leendő arányosításra minden körülmény között alkalmas.
Ellenben a sajtó és mesterséges készületekkel való többszörösitések, valamint a nyilvánosságra való kitétel utján elkövetett becsületsértés: 3 hónapig terjedhető államfogházzal és 500 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő. A fogház - az államfogház helyett leirási hibából fordul elő a 249. §-ban.
A törvény által alkotott testületek, a közhatóság (259. §) vagy azok küldöttségei, tagjai, továbbá a biróságok elleni, habár nem sajtó utján elkövetett nyilvános rágalmazás, 1 évig terjedhető államfogházzal és 2000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
A közhatóságok a törvény által alkotott testületek, biróságok stb. elleni becsületsértésre, sőt a közönséges rágalmazásra sem látszott szükségesnek nagyobb büntetést megállapitani, mint az, mely az egyesek vagy a juristicai személyek elleni hasonló deliktumok - ellen inditványoztatott. Felemeltetett azonban a büntetés, a rágalmazás egyik különös módjára nézve.
Teljesen jogos, - s az alkotmányosságból származó követelmény, hogy mindenik hatóság, mindenik közhivatalnok felelős legyen hivatali cselekményeiért és hivatali kötelessége elmulasztásáért. Ez feltételezi, hogy a közhatóság, nyilvánosság ellenőrzése alatt áll, s hatósági körének - vagy hivatásának mikénti betöltése: nyilvános birálat tárgyát képezi. De más a birálat - habár az a legszigorúbbb és kérlelhetetlen: és más a rágalom. Ha valamely hatóság nyilvánosan - a jog és igazság kijátszására vagy elnyomására irányzott cselszövéssel, vagy erőszakoskodással vádoltatik; ha a hatóságnak hivatali eljárásban foganatosított - talán legüdvösebb intézkedése, mint a fondorlatok galád szövevénye, a bünös vagy gyülöletes merényletek végrehajtására irányzott terv állittatik a közönség elé; ha ez nyilvános beszédben, felhivásban, vagy másnemü nyilvános közleményben történik, vagy talán több izben - s mindig nyilvánosan ismételtetik; és ha e vakmerő nyilt rágalmak következtében - a törvénykezési eljárás alatt alkalom adatik annak, a ki ily határozottsággal és bátorsággal hivta fel a nép gyülöletét s megvetését a hatóság ellen, hogy állitásait bizonyitsa be: azonban mindaz, a mit oly határozottan, oly szenvedélyességgel állitott koholmánynak, elferditéseknek vagy talán szándékos - és piszkos érdekek által vezetett üzérkedésnek bizonyul: ez esetben a közérdek, az állami tekintély, a hatóság iránti tisztelet fentartása - a mi nélkül rend nem képzelhető, követelik, hogy a gonosz szigoruan megbüntettessék.
Ez okból szükségesnek látszott: hogy ilynemü merénylettel szemben - mellőztessék a különbség a sajtó utján és nem ez uton véghezvitt, - de még is nyilvános rágalmazás közt. A nyilvánosságra lévén fektetve a qualificáló sulypont: az eszközök és módok közt, melyek a nyilvánosságot eredményezik, nem tétetett különbség. A nyilvános gyülekezetben tartott beszéd tehát: ha tartalma - a közhatóság elleni rágalmazást képez: épen ugy esik e szakasz alá, mint az országgyülés - vagy közhatóság elleni rágalom, ha az nyomtatványban tétetik közzé. A törvényjavaslat ezen kifejezése: „habár nem sajtó utján elkövetett nyilvános rágalmazás” - ezen eszmének ad kifejezést. Midőn tehát a megjelölt alanyok elleni rágalmazás bünössége egyrészről fokoztatik; másrészről e különös intézkedés területe - a nyilvánosság föltétlen requisitumának fölvétele által a cselekmény különös veszélyességének határai közé szorittatik.
A törvény által alkotott testületek, hatóságok elleni rágalom és becsületsértés egyéb eseteire nézve: az előző szakaszok intézkedései nem szenvednek változást.
Az állitott tény valódiságának bebizonyitása megvan engedve, s ha az bebizonyittatott, az állitó, illetőleg a sértő fél büntetlenségét eredményezi a következő esetekben:
1) ha a sértett közhivatalnok, vagy a közhatóság tagja, s az állitás vagy a sértő kifejezés hivatásának gyakorlatára vonatkozik;
2) ha oly tény állittatott, mely miatt akkor, midőn állittatott, a bünvádi eljárás már folyamatban volt;
3) ha az állitott tett végérvényes itéletben valódinak mondatott ki;
4) ha a sértett fél a biróság előtt maga kivánja, hogy az állitás valódiságának bebizonyitása megengedtessék.
252. § Nincs helye az állitás valódisága bebizonyitásának, s ez a sértett fél kivánságára sem engedhető meg:
1) ha a 261. §-ban megjelölt valamelyik személy ellen követtetett el a rágalmazás vagy becsületsértés;
2) ha az állitott tény oly büntetendő cselekményt képez, mely miatt a bünvádi eljárás csak sértett fél inditványára inditható meg, s az erre jogositott ily inditványt nem tett, vagy inditványát visszavonta;
3) ha az állitott tényre nézve végérvényes felmentő itélet, vagy megszüntetési határozat hozatott;
4) ha a vádlott előzetesen nem igazolja, hogy állitásának czélját, jogon alapuló magánérdek, vagy a közérdek előmozditása képezte.
Szabad államban nem lehet követelni, hogy az emberek a becstelenekről, a gazokról is mindig csak jót mondjanak, vagy hallgassanak. Ez türhetetlen állapot lenne, ilyent csak az absolutismus tervezhet saját eszközeinek oltalmára. A mi törvényjavaslatunk távol áll ily természetellenes, egy egészséges állami és társadalmi rendszerrel össze nem egyeztethető, de azonfölül még esztelen követeléstől. A törvényjavaslat megnyitja a törvénykezés sorompóit annak, a ki bünnel vagy becstelenséggel vádolt valakit, különösen, ha ez közhatósági közeg, hogy bizonyitsa állitását; a törvényjavaslat büntetlenséget biztosít, s még becsületsértés miatt sem bünteti a megtámadót az esetre, ha a tény, melylyel a sértett személyt vádolta - való.
Ha valaki nyilvánosan azzal vádolja az orvost, hogy szakmáját illetőleg tudatlan, hogy ennek vagy amannak halálát okozta, és ha e miatt az orvos által biróság elé vonatik, a bizonyitás meg van engedve. Ha bebizonyitja, a mit mondott, nem fog büntettetni; sőt esetleg az állitólagos rágalom miatt ő ellene kért büntetés helyett az orvost érheti a 280. §-ban megállapitott büntetés.
De mint emlitők, nem föltétlen e bizonyitási jog. A magánéletnek sem a törvénybe, sem a köz-, sem pedig egy jogosult magánérdekbe ütköző viszonyai előtt el vannak zárva a törvénykezési discussionak utjai. A felvilágosodott törvényhozás nem fogja megengedni, hogy egy nő erényének rágalmazója a törvényszéki terem komoly méltóságát szennyezze be azon való vagy hamis adatok elősorolásával, költött vagy valódi bizonyitékok, bonczolgatásával, melyekkel a már magában véve is ocsmány állitását támogathatónak tartja. A nemtelen boszu, vagy az utálatos csacskaság veszélyeinek fokozására nem szolgálnak eszközül a törvénykezés formái; erre nem alkottattak biróságaink. Ilynemü bizonyitást visszautasit a müvelt világ valamennyi büntetőtörvénykönyve. De ezen esetnél nem lehet megállani; az eszme átalánositandó, s ezen szempontnál kezdődik a nehézség. Irányeszméül el lehet fogadni Anglikának egyik ujabbi törvényében az ugynevezett Lord Campbell's Act ötödik fejezetében létező intézkedést, mely szerint a valónak bizonyitása csak az esetben képezhet védelmet, hogy ha a terhelő vádak a közjó érdekében hozattak nyilvánosságra; azonban ezen határvonal igen szük; mert nem csupán a közérdek jogosíthat fel valakit más ellen egy ennek kellemetlen igazság megmondására, hanem bármely jogos magánérdek is. Ha valaki megkérdez engemet, hogy becsületes ember-e A. a kit ő pénztárnokául, akar felfogadni, és én tudom, hogy ezen egyén lopás miatt meg volt büntetve, és ezt a megkereső barátom érdekének oltalma végett neki megirom a e miatt A által biróság elé idéztetem, ha a magánviszonyoknak csupán közérdekből való felderitését engedi meg a törvény, daczára annak, hogy a tény való, el fogok itéltetni becsületsértés miatt. A Cambell's Act határvonala tehát, mely egyébiránt a Libel szempontjából helyes, általunk ki volt tágitandó, s ez okból vétetett fel a 252. §-ba ennek 4. pontja. A kérdéses intézkedés kiterjed a 251. § 1-ső pontjában meghatározott esetre is, melynek rendelkezését azonban nem megszoritja, hanem kitágitja. Mig ugyanis ezen pont szerint a közhivatalnok elleni állitásban vagy kifejezésben foglalt vád csak az esetben lenne bizonyitható, ha az hivatalának gyakorlatára vonatkozik, a 252. § 4 pontja az igazolást kiterjeszti a közhivatalnok magánéletére és viszonyaira is, ha előzetesen bebizonyittatik, hogy az állitás czélját jogon alapuló magánérdek, de különösen, ha e czélt a közérdek képezte.
A törvény a közhivatalnoktól követeli, hogy magánélete is tiszteletre és bizalomra méltó legyen. A birákra és birósági hivatalnokokra, valamint a kir. ügyészség tagjaira nézve kimondja ezt az 1871:VIII. tc.; a köztörvényhatósági, s községi hivatalnokokról pedig ugyanazt rendelik az illető törvények. Ha tehát valaki „korhelyesnek”, kártyásnak”, „uzsorásnak” nyilvánit ily közeget, s e miatt biróság elé állittatik: ha azt hiszi hogy az, a mit állitott, való, jogában áll a valóságot bebizonyitani, mert ámbár az emlitett invectivákban állitott tények nem vonatkoznak, a hivatalnok hivatali feladatainak mikénti teljesítésére, hanem annak magánéletére, mindazonáltal magánéletének tisztességes volta a törvénynél fogva közérdeket képezvén a közérdeket mozditja elő mindenki, a ki bebizonyitja, hogy valamelyik közhivatalnok az ő tisztességes életmódját követelő közérdeket sérti. A 251. és 252. § többi intézkedéseinek fejtegetését és igazolását mellőzhetőnek tartjuk: csupán arra nézve teszünk reftexiót, hogy mig a 251. § 4. pontja azon tényekre nézve, melyek a fenntebbi 3 pont alatt nem is foglaltatvák, megengedi a valódiság bizonyitását, ha ezt az állitólag sértett fél maga kivánja; ezzel ellenkezőleg a 252. § bevezetése, az ezen szakaszban felsorolt esetekre nézve még maga a sértett fél kivánságára sem engedi meg a bizonyitást.
A 252. § átléphetetlen korlátokat állit fel azon érdekek oltalmára, melyeket a rágalomtól és a becstelenitéstől minden körülmény közt megvédeni szükségesnek lát a törvényjavaslat.
A 251. § 4. pontja a sértett fél kivánságától tételezi fel a valódiság bizonyithatását; ez sok esetben helyes; de ha figyelembe veszszük, hogy a magánbecsület megtámadtatása eseteiben a megsértett kényszeritve van, vagy e kivánságát kifejezni, vagy a törvénykezési utat mellőzni, ezen szempontból e jognak korlátlan megadása előreláthatólag kétélű fegyvernek bizonyuland. Vegyük a női becsület megtámadását, s lehet-e feltennünk: hogy a sértett - ha egyátalán a törvénytől kér elégtételt - bátorsággal birhasson a bizonyithatás megtagadására. És ha megengedi: nem valószinü-e, hogy ártatlansága daczára oly áron kellend megvásárolnia az elégtételt; melylyel az elégtétel nem ér fel. A 252. § szoros határok közé szoritja a 251. §-nak 4. pontját, s eltiltja a birót oly dolgok hallgatásától, vagy constatálásától, melyek sem a köz-, sem a jogos magánérdeknek nem használnak; ellenben a családok nyugalmát felzavarják, s csakis a szerencsétlenségeket és a botrányokat szaporitják.
Nem enged e szakasz bizonyitást a 261. §-ban megjelölt személyek elleni sértések esetében. Az ily sértések tulajdonképen a nemzetközi jog violatioi, s az intézkedés a viszonosság, által is követelt. De ehhez járul, hogy a követek elleni rágalmak sok esetben csakis a diplomatiai tárgyalásokra vonatkozó iratok előmutatása által lehetnek eloszlathatók; ezek előmutatása pedig gyakran épen reánk nézve lehet veszélyes. A müvelt népek tisztelettel viseltétnek más nemzetek, azok fejedelmei és képviselői iránt; a fejedelmek és a nemzetközi képviselőknek - külső cselekményben nyilvánuló megsértését - szándékozza föltétlen törvényszegésnek nyilvánitani a kérdéses szabály.
A 2. pont corrollariuma az inditványozási jognak, mely sokat veszit jelentőségéből: ha azt, a minek, a nyilvánosság elé vonásától utólag a közérdek szempontjából is tartózkodni szükségesnek látja a közhatalom, tetszés szerint a szintérre hozhatná a botrányt kereső léhaság.
A 3. pont sanctionálja azon jogszabályt: „res judicata pro veritate acceptatur”. A mi jogérvényesen el van döntve: az befejezett dolog; való az: a mit végérvényesen megállapitott a biró. A perujitás vagy az ujra felvétel esetei és formái meg vannak határozva; ezeken kivül - a végitéletben, vagy határozatban valónak elfogadott tények fölött - birósági vita nem keletkezhetik.
Az exceptio veritatis még a 252. § korlátai közt is tágabb, mint például az olasz törvényjavaslat szerint, melynek 411. czikke egyenesen azon elvet mondja ki:
”hogy a valódiság bizonyitása nincs megengedve”, s csakis kivételesen sorolja elő azon eseteket, melyekben ezen elvtől eltérés engedtetik.
Annak bebizonyitása, hogy az állitott tény köztudomásu, szintén nem engedhető meg.
Mi az a köztudomásu dolog, ezt senki sem képes meghatározni. Az azonban bizonyos, hogy a mit sokan hisznek; az még nem mindig való. Annak tehát, hogy az állitólagos köztudomás bizonyitható legyen, semmi czélja sincs.
A 251., 252. és 253. § intézkedései becsületsértés esetében is alkalmazandók.
Ugyanazon okok, melyek a 251. és 252. §-nál felhozattak, a becsületsértésre is egyaránt állanak. Az intézkedés azonossága tehát: az ok azonosságában találja indokát.
Rágalmazás, vagy becsületsértés miatti bünvádi eljárásnak nincs helye, ha a, tény, vagy a sértő kifejezés a biróság, vagy közigazgatási hatóság előtt folyamatban levő ügyben, az ügyfelekre vonatkozólag tárgyalás alkalmával, szóval, vagy az ügyiratokban irásban állittatott, illetőleg használtatott; vagy ha az ügyben felmerülő tényekből, vagy körülményekből sértő következtetések származtattak.
Ezen intézkedés nem zárja ki azonban a fegyelmi eljárást, s joga van a biróságnak, illetőleg a közigazgatási hatóságnak, az iratban foglalt rágalmazó, vagy sértő kifejezések kitörlését elrendelni, vagy az egész iratot, vagy annak a rágalmazást, illetőleg a sértést tartalmazó részét elnyomni.
A törvénykezés nagyfontosságu czéljai szükségessé teszik: hogy az ügyvédek, a felek jogainak a biróságok és hatóságok előtti képviseletében, a vádlottak védelmében, állitásaikra és az ezekből vonható köveztetésekre nézve szabadabban mozogjanak. A legmiveltebb államok törvénykezési gyakorlata kimutatta: hogy az ügyvédnek a szóbeli előadás hevében, a jogosnak és igazságosnak hitt ügy melletti lelkesedésében kiejtett netalán élénkebb, másokra nézve talán sértőnek tarthatott szavai miatti büntetlensége - csekélyebb hátrányt okoz, mint az, ha ezen szavak - valódi vagy mesterkélt tartalma a büntető biróság általi értelmezgetésnek - a talán nem elfogulatlan biró magyarázgatásának és bonczolgatásának tárgyát képezi. A jog bátor és tartózkodás nélküli képviselése, a vádlottak szabad védelme, egyik elsőrendü társadalmi érdek; ez érdek előmozditásának megvannak a maga föltételei, megvannak sajátszerü garantiái. Nem az elmélet, hanem az élet tanitotta meg a felvilágosodott törvényhozásokat e garantiák szükségességének, és társadalmi jelentőségének felismerésére. Az, hogy az ügyvéd első fokban csakis kartársainak fegyelmi hatósága alatt áll: ezen megtisztelő, de szükséges előjog egyike a jog érvényesitése végett szükségesnek mutatkozott garantiáknak.
E garantiákat törekszik kiegésziteni a törvényjavaslat, a mennyiben a 255. §-ban körülirt esetekben és határok közt - a rágalmazás és a becsületsértés miatti bünvádi eljárás és az ez uton alkalmazandó büntetés alól kiveszi a perben álló feleket - illetőleg ezek képviselőit - az ügyvédeket.
Nem fajulhat azonban e kivételes előjog a szabad rágalmazás privilegiumává; miért is az ezen joggal való netaláni visszaélés ingere nem hagyatott kellő ellensulyozás nélkül. A nagy Móntesquieu, mint a bordeauxi parlament elnöke mondta e törvényszék 1725-ik évi üléseinek megnyitásakor az ügyvédekhez intézett beszédében:
„Quel triste talent, que celui de savoir déchirer les hommes! Les saillies de certains esprits sont pentétre les plus grandes épines de notre ministére, et bien loin que ce qui fait rire le peuple puisse mériter nos applaudissements, nous pleurons toujours sur les infortunés qu'on deshonore”.
És érthető fenyegetéssel fordulván az ügyvédekhez, tudtukra adja:
„hogy azok nem lesznek oly gyorsak elsőrendü kötelességeik megszegésében, mint a biróság e megszegés fölötti itélethozatalban”.
De valóban ocsmány látvány is az, midőn az ügyvédek alacsony gladiatorok gyanánt a porba vonszolják egymást; midőn sárral dobálják önmagukat - s kölcsönösen a képviselt feleket, ugy, hogy azok - akik az ő kiséretükben lépik át a törvénykezés küszöbét győzve, vagy legyözetve - de minden esetben csak bemocskoltan hagyhatják el az igazság csarnokát.
Ezt nem czélozza a törvényjavaslat, s midőn egyrészről körvonalazza a határt, a melyen belül a védelem szabadsága bizonyos concessiót szükségesnek tesz, másrészről ezen körben is minden jogtalan sértést és rágalmazást - a mennyiben azt ügyvéd vagy közjegyző követi el - a fegyelmi biróság elé utal; ezenfelül pedig a biróság, és hatóság törlési jogát is fenhagyja.
A fegyelmi biróság feladata lesz határozni a fölött; vajjon használt-e az ügyvéd sértő, másnak becsületébe vágó kitételeket? vajjon szükséges volt-e ily szavakkal apostrophálni az ellenfelet? vajjon összhangzásban vannak-e a használt kitételek, a tényekből vont következtetések az ügyvédi hivatás méltóságával, az ügyvédtől követelt magasabb müveltség, nemesebb gondolkozás, és az emelkedett szellem föltételeivel? Ha nem: az ügyvédi testület kötelessége lesz büntetni az állását lealacsonyitó egyént, s megtisztitani a kart: a testület hirnevét és tekintélyét veszélyeztető féktelenektől. Nem hisszük, hogy a testület vonakodó lenne e hivatása betöltésében; nem hisszük, hogy conniventiába helyezze magát a rakonczátlanokkal, a rágalmazókkal; de annyit tudni vélünk: hogy az esetben, ha a törvényhozás - reményében, bizalmában csalatkoznék, találni fog utakat és módokat, hogy a társadalom érdekét más eszközökkel, és biztosan megoltalmazza.
„az ügyfelekre vonatkozólag” ez nem foglalja magában a biróság vagy a tanuk, vagy a szakértők, s a perben nem álló személyek rágalmazását vagy megsértését: a kivétel tehát erre nem terjed ki. Az ezek elleni sértésekre nézve, az átalános büntető - felelőség tartatott fenn.
Ha az állitott tény miatt bünvádi eljárás indittatott meg, mielőtt még a rágalmazás vagy becsületsértés tárgyában a biróság végérvényes itéletet hozott volna: ezen utóbbi iránti eljárás az annak alapját képező tény miatt folyamatban levő bünvádi eljárás befejeztéig felfüggesztendő.
A szakasz szükséges vagy legalább is igen czélszerü az ellenkező birói megállapitások megakadályozása végett. De ez kiegészitése egyszermind a 251. § 2. pontjának, a melylyel összefüggésben a két rendelkezés értelme az: hogy a mennyiben a rágalom vagy becsületsértés miatt meginditott eljárás tartama alatt bünvádi eljárás indittatott meg azon czélból, hogy kiderittessék: vajjon az a ki az állitólagos rágalom tárgyát képező cselekmény elkövetésével terheltetett e cselekményt elkövette-e vagy nem: a rágalmazás illetőleg a becsületsértés kérdésében mindaddig ne hozassék határozat, mig az alapkérdésben a bünösség vagy büntelenség iránt - az illetékes biróság jogérvényesen nem határozott.
Suly fektetendő arra: hogy az itt érintett felfüggesztő hatály a rágalom illetőleg becsületsértés tárgyát képező cselekmény iránti bünvádi eljárás folyamatba tétele következtében, és a folyamatbatétel tényével, azonnal beáll, s hogy ennek végérvényes befejeztével szünik meg. Ha tehát nem tétetik folyamatba a bünvádi eljárás, mert a hatóság a vádat előre is teljesen alaptalannak látja; vagy mert az eljárás meginditása a sértett fél inditványától függ, s ez nem tett inditványt, vagy inditványát visszavonta ez esetekre a 256. § nem vonatkozik; sőt a mennyiben a cselekmény közhatóságilag hivatalból üldözendő cselekményt képez: joga van annak, a ki rágalmazás vagy becsületsértés miatt vonatott felelősségre, a rágalmazás vagy sértés megitélése végett folyamatban levő eljárás alatt bebizonyitani, hogy az a kit ő terhelt, a terhelő cselekményt csakugyan elkövette. Ez utóbbi esetben - tulajdonképen a rágalmazási perben hozatik határozat egy másik büntetendő cselekmény véghezvitele, s ki általi véghezvitele iránt: sőt az exceptio veritatis természete szerint: az állitólag rágalmazott: vádló és vádlott is egyszersmind.
A külömbség csak az: hogy ha a vád alaposnak találtatik: a bünösnek tartott nem mondatik ki közvetlenül bünösnek, és nem szabatik ki ellene büntetés. De csakis a legritkább esetek lehetnek azok, melyben a büntetendő cselekmény fölötti kérdés, habár csak implicite is, a rágalmazási kérdéssel együtt tárgyaltassék; és hogy ez - csakugyan a legritkábban fordulhasson elő: ez czélja a 256. §-nak.
Bünvádi eljárás alatt a 210. § értelmében, a közhivatalnok, s az ezzel ugyanazon tekintet alá eső személyek elleni fegyelmi eljárás is értetik.
257. § A jelen fejezetben meghatározott büntetendő cselekmények miatt csak a sértett fél inditványára inditható meg a bünvádi eljárás.
258. § Ha a rágalmazás vagy a sértés, az országgyülés valamelyik háza, vagy a Horvát-Szlavon és Dalmátországok országgyülése, vagy egyik házának bizottsága, vagy pedig a közös ügyek tárgyalására kiküldött bizottság, annak valamelyik fele vagy küldöttsége ellen követtetett el: a bünvádi eljárás hivatalból, de csak a megsértett országgyülés, vagy azon ház vagy közösügyi bizottság felhatalmazása folytán inditványozható, mely a bizottságot, illetőleg küldöttséget megválasztotta.
259. § Hivatalból van helye a bünvádi eljárás meginditásának:
1) ha közhatóság vagy ennek küldöttsége ellen, - vagy
2) ha közhivatalnok ellen, hivatali kötelességeire vonatkozólag állittatott oly tény, mely valódisága esetében a bünvádi vagy fegyelmi büntetést vonná maga után,
3) ha a rágalmazás vagy a becsületsértés a közös hadsereg, a hadi tengerészet, a honvédség vagy pedig ezeknek valamelyik önálló része ellen, követtetett el.
Ha a rágalmazás vagy becsületsértés valamelyik m. k. minister, vagy cs. és k. közös minister ellen követtetett el, a bünvádi eljárás csak a sértett minister - ha pedig az, az egész kormány ellen követtetik el, csak a ministertanács, a 3. pontban megjelölt esetekben pedig a közös hadügyminister, illetőleg a honvédelmi minister felhatalmazása folytán inditványoztathatik.
260. § Biróságok, birák, birósági hivatalnokok, ugyszintén a kir. ügyészség, vagy ennek valamelyik tagja ellen, hivatali kötelességeikre vonatkozó oly állitás miatt, mely valódisága esetében ezek ellen bünvádi, vagy fegyelmi büntetést vonna maga után: rágalmazásért a kir. ügyész által, de csak az igazságügyminister felhatalmazása folytán inditványozható a bünvádi eljárás.
261. § Ha a rágalmazás vagy becsületsértés:
1) külföldi uralkodó vagy államfő ellen,
2) valamely külállamnak Ő Felségénél felhatalmazott követe ellen követtetik el: a bünvádi eljárás az illető, állam, vagy követnek diplomatiai úton kifejezett kivánatára, hivatalból, inditandó meg.
Hogy a közhatóság hivatalból nem lép közbe: azt alig fogja valaki roszallani. Saját becsületének kérdésében a sértett felet illeti az elhatározás; vajjon akar-e a törvénykezési utra lépni? vajjon oly fontosnak tartja-e a pletykát vagy rágalmat, hogy sértett becsülete helyreállitása végett a büntető eljárással összekötött kellemetlenségeket magára vállalja? A törvény alkalmat ad a sértettnek, hogy elégtételt szerezzen: de nem kényszeriti reá a hatósági közbejárást, a törvénykezési utat, s az elégtételt. Ez képezi alapgondolatát a 257-261. §-nak.
A 258-260. § eseteiben a sértett félnek nem inditványa: hanem felhatalmazása kivántatik; a 261. § esetében pedig - ez iránti kivánságának kifejezése.
A hivatalból való inditványozás a 258-261. § eseteire vonatkozólag azt jelenti: hogy a vád az állam hivatalos organuma által inditványoztatik, s a képviselet ezt illetendi; de nem jelenti azt: hogy a kir. ügyész az illetők akarata ellen is vádat emelhet.
A 260. §-ra vonatkozólag még kiemeltetik: hogy a törvényjavaslat - a birák és a kir. ügyészek netaláni túlságos susceptibilitásának a közszolgálatra, és magára a birói kar tekintélyére is hátrányos következményeit czélozza megakadályozni. Rendkivül komoly okok nélkül nem tanácsos, hogy a biróság, mint perbenálló fél, tusában álljon egy ellenféllel, ennek megbüntetését elégtételül kérve.
A biróságnak sokkal magasabban kell állania, hogysem az apró szenvedélyek, s a megtorlási inger által hányattathassék. A megbecsülhetetlen áldás - melyet egy kitünő, buzgó és lelkiismeretes birói karban feltalál a társadalom: a birák iránti tisztelet és hála érzetét ébreszti fel, s ez - a legtöbb esetben felmenti őket azon kényszertől, hogy akár integritásukat akár képességüket, akár pedig buzgalmukat - a rágalmazó elleni büntetést kimondó itélet által kellessék megállapittatniok. A mivelt társadalom megvetéssel bünteti a jó biróság vakmerő rágalmazóit, s ezen itélet sokkal szigorubb, mint a melyet a törvény kimér. Rendkivül fontos esetekben szükséges lehet a kivétel: de a czélszerűség azt parancsolja, hogy e kivételes eset iránt - a legfelsőbb felügyeletet gyakorló, s a biróságok iránti közbecsülésre legféltékenyebb hatóság határozzon.
Holtak ellen elkövetett rágalmazás és becsületsértés is a jelen fejezet szabályai szerint büntetendő. A bünvádi eljárás meginditása azonban csak a megholtnak gyermekei, szülei vagy házastársa, vagy örökösei által inditványozható.
Ezen szabály alkalmazandó azon esetben is: ha a rágalmazott vagy megsértett, a rágalmazás vagy becsületsértés elkövetésekor még életben volt, de a bünvádi eljárás meginditását nem inditványozta; ugyszintén, ha az, inditványa következtében meginditott bünvádi eljárás befejezte előtt halt meg.
A jelen szakasz kivételt képez a 247. §-tól, a mennyiben megengedi, hogy a rágalom és a becsületsértés passiv alanyai ne csupán személyek, hanem azok is lehessenek, a kiknek személyisége a halál által már megszünt. A támadás ily esetben valódilag nem is a személy, hanem a holtnak emléke ellen van intézve: igazságos és indokolt azonban, hogy ez is oltalmaztathassék az alaptalan rágalmazás és bemocskolás ellen. De, a mint ez vitátlanul áll: ugy igaz más részről az is, hogy a holt: a történeté, mely joggal bir arra, hogy a kegyelet és érzékenység nélkül is - de igazságosan itéljen bevégzett élete fölött. Két szempontot kell tehát kiegyeztetni itt is, hogy a törvény - a kérdésbe jövő jogos érdekek mindegyikének megfelelhessen. E czélból adatott a rágalom és becsületsértés elleni inditványozási jog a legközelebbi rokonoknak és az örökösöknek; de e czélból korlátoztatott is egyszersmind e jog - a 262. §-ban megjelelt személyek életének tartamára, s nem terjesztetett ki ezek utódaira. A mig tehát ezek élnek, alkalmuk és joguk van a biróság, előtt megvédeni a holtnak emlékét; ezután - a netalán téves történetirás rectificatiója, a helyes történetirásnak és az adatok gondos gyüjtésének válik feladatává.
Erre a későbbi utódok kézséggel fogják szolgáltatni a kezeik között létező adatokat: de a biróság nem helyezi többé magát a történet és annak tárgya közé.
A sértett fél inditványára meginditott bünvádi eljárás befejeztéig vádlott, az ellenfele által ellene elkövetett rágalmazás vagy becsületsértés miatt, az elévülési időn túl is inditványozhatja a bünvádi eljárás meginditását.
A rágalmazás és a becsületsértés csupán a sértett fél inditványára üldözendő vétségek lévén: az inditványozási jog a 111. § szerint azon naptól kezdődő 3 hónapig tart, mely napon a sértett fél, az ellene elkövetett rágalmazásnak vagy becsületsértésnek tudomására jut.
A 263. § czélja, azon esetekben, melyekben a magát sértettnek hivő fél a bünvádi eljárás meginditását inditványozza, s a vád alaptalansága kitünvén, vádlott felmentetik: ez utóbbinak megadni a jogot, hogy a rágalom vagy becsületsértés miatt, végleges felmentetése utáni 3 hó. alatt tehesse meg az elégtételre irányzott inditványát. Egyszóval czélja e szakasznak: hogy a körülirt esetben, az inditványozási jog kezdete, ne a cselekménynek a rágalmazott tudomására jutásától, hanem a végérvényes felmentő itélettől számittassék.
A szakasz szövegé mindazonáltal a következő formulázásban világosabb lesz.
Az, a ki ellen a sértett fél inditványára tétetett folyamatba a bünvádi eljárás, ha végérvényesen felmentetik, vagy ha az inditványozó inditványát visszavonta: jogositva van, az ellene elkövetett rágalmazás miatt - a mennyiben hamis vád nem forog, fenn - végérvényes felmentetése napját követő 3 hó alatt, a bünvádi eljárásnak az elleni meginditását inditványozni, a kinek alaptalan vagy visszavont inditványára tétetett ő ellene folyamatba a bünvádi eljárás.
264. § Kölcsönös becsületsértés, esetében, a biróság a bünösségnek a megállapitása mellett, a büntetés alul mindkét felet vagy azok csak egyikét felmentheti.
265. § Rágalmazás és becsületsértés miatti elitéltetés esetében, a sértett félnek kivánatára megrendelendő, hogy az itélet egész terjedelmében, indokaival együtt az elitéltnek költségére azon vidék valamelyik lapjában, a hol a büntetendő cselekmény elkövettetett, s ha ott lap nem jelenik meg, a sértett fél által megjelelendő belföldi lapban közzététessék. Ezen kivánság azonban a tárgyalás folyama alatt, az itélet kihirdetése, előtt fejezendő ki.
Ha pedig a büntetendő cselekmény időszaki folyóiratban követtetett el, az itélet indokaival együtt ugyanazon folyóiratnak a végérvényes itélet kihirdetése vagy kézbesítése után megjelenő első száma elején teendő közzé.
Ezen szakaszok igazolása maguk a szakaszok tartalmában foglaltatik. A 265. § egyébiránt csak következetes folytatása a 219. §-ban foglalt eszmének.
A törvényjavaslatnak a becsület elleni vétségekre nézve elfogadott rendszere, valamint a törvényjavaslat XVII. fejezetébe foglalt intézkedések, a fentebbiekben indokoltatván,: két kihagyott intézkedésre kell még röviden reflectálnunk.
A mint az egyszerü összehasonlitás mutatja: mi nem fogadtuk el a német büntetőtörvénykönyv alapfelfogását, s javaslatunk e fejezete - mint sok más, igen lényeges pontokban tér el a német büntetőtörvénykönyvtől. A mi különbözik az alapfelfogásban: az nem lehet egyenlő a részletekben sem; és igy már ebből megmagyarázható egyes intézkedéseknek felvétele itt, melyek mellőzve vannak amott; viszont más intézkedéseknek mellőzése a mi javaslatunkban, melyek felvéve találtatnak a német büntetőtörvénykönyvben. - Két intézkedést azonban, melyek a német törvényben tartalmaztatnak, s a mi javaslatunkban hiányzanak, czélszerünek látszik megemliteni, s a kihagyatást indokolni - főleg azért; mert ezek, is tartalmukra egyetértünk, s ha nem fölöslegesek: a becsület elleni delictumokra nézve felállitott bármily rendszer mellett is helyet foglalhatnak, s ugy kihagyatásuk nem a rendszer következményét képezi.
A német, birodalmi büntetőtörvénykönyv 195. § az irodalmi müvészeti és ipartermékek, a jogok védelme, az érdekek képviselete fölötti birálatokra, továbbá az előljárók és főnöknek részéről az alárendeltek iránt kifejezett rosszalásokra nézve különösen kimondja: hogy ezek magukban véve büntetlenek, s csak az esetben esnek büntetés alá, ha a kifejezések formájából vagy a körülményekből a sértési szándék derül ki.
Mi ezt nem vettük fel, s erre - a többi államok fennálló büntetőtörvénykönyvében sem találunk példát. Nálunk soha sem jutott valakinek eszébe becsületsértés miatt vádat emelni, vagy sajtópert inditani: mert irodalmi - müvészeti - vagy ipartermékek fölött roszaló birálat mondatott, illetőleg iratott. A helyeslő vagy roszaló birálat mindenki által oly természetes jogának tartatik Magyarországon, ez oly szükséges - lényeges folyamatja a véleményszabadságnak, hogy ennek büntetlenségét külön törvény által biztosítani akarni, annyi volna, mint magát a jogot kérdésessé tenni, mint annak lehetőségét elismerni: hogy e jog, egy külön törvény adománya.
Németországban szükséges lehet ez intézkedés, ott igenis voltak esetek s Hitzig „Annalen„-jében feltalálhatók, melyekben csupán azért emeltetett becsületsértési panasz; mert valaki sajtó utján közzétett birálatában, egy munkát rosznak talált. Egy egyszerü „Utazási leirás” elleni kritika: büntető eljárás tárgyát képezte. És ez oly komoly kérdésnek tartatott: hogy az emlitett jogtudományi folyóirat, külön czikket szentel az itélet helyességének bebizonyitására, mely kimondotta, hogy az objectiv - habár roszaló kritika, nem állapit meg becsületsértést. Ily előzményekkel mi nem birunk; s minthogy senkinek sem jutott eszébe a roszaló kritikát a becsületsértéssel összevegyiteni: ez okból nincs is szükség annak büntetlenségére törvényt alkotni.
Ugyanez áll az előljárók általi feddésre is, a mit nálunk részint a törvény világosan megenged, sőt rendel; részint pedig a hivatalnoki hierarchia természetes kifolyásának tekint mindenki. A kit a felügyelet illet: azt, ha szükséges, a roszalás is illeti; a kinek kötelessége az alárendeltet helyesebb, pontosabb, buzgóbb, vagy értelmesebb tevékenységre inteni: annak kell joggal birni arra is, hogy alárendeltjének eddigi magatartásával elégedetlenségét, roszaló alakban kifejezze.
Más azután az: hogy hol vannak a birálat - hol vannak a jogos megrovás határai. Ott, a hol a birálat nem birálat többé: hanem becsületsértés; ott, a hol a, hivatalos roszalás nem roszalás többé: hanem nyilvános rágalom, meggyalázás, vagy lealacsonyitás; a hol csak - a keret vagy a forma olyan mintha birálat volna, de a tartalom - a szerző intentióinak gyanusítása és lealacsonyitása; a szerző egyéniségének, vagy a munkán kivül eső cselekményeinek, viseletének e viszonyainak rágalmazó és becstelenitő ecsetelése: ott vége van a büntetlen vélemény-nyilvánitásnak, a munka hibái kimutatásának, s a birálatnak; ott már a pasquilussal állunk szemben - ez pedig büntetendő cselekményt képez.
A német törvény értelme is csak az: hogy ha valaki pamphletet ir más ellen, a pamphletjét birálatnak mondja: munkája - nem annak neve és alakja, hanem lényege és tartalma szerint lesz megitélendő. Ámde ezzel nincs más mondva, mint az: hogy a törvénynek a becsületsértésről szóló rendelkezését nem helyezi ki hatályból azon körülmény, hogy a becsületsértés - ugynevezett irodalmi kritika köntösébe öltöztetett. Ez igy állván, a mi törvényjavaslatunk 249. §-a teljesen elégséges arra, hogy a czél eléressék. E szakasz ugyanis egészen általános, és nem szoritkozik a sértés bizonyos formájára, sem nem állapit meg kivételt. Ez okból nincs szükség külön ismételni: hogy a becsületsértés minden formában elkövetve - becsületsértés; de egy bizonyos formában - birálati formában elkövetve is becsületsértés.
Ennek külön kimondása tehát felesleges; de más részről nem is tanácsos: mert azon téves felfogásra adhatna okot, mintha a birálat alakjában vagy keretében elkövetett becsületsértéshez más kivántatnék, mint a más módon vagy alakban elkövetett becsületsértéshez. Ezt nem akarjuk; s ez okból nem vették fel az emlitett külön intézkedést.
A másik kihagyás - a rágalom vagy becsületsértés által netalán szenvedett kár miatti elégtételre vonatkozik, melyre nézve a német büntetőtörvénykönyv 188. § 2000 frtig terjedhető összeget állapit meg. Mi elfogadjuk a 191. §-ban, a személyes szabadság korlátozásának esetére, a vagyoni elégtételnek, a polgári biró mellőzésével, a büntető biróság általi megállapitását; mert az idézett esetben egy határozott efficienssel volt dolgunk, melynek, vagyoni értékét - legalább hozzávetőleg, átlagban megmérhetőnek tartottuk. De mert ez volt felfogásunk és indokunk: épen ezért kellett tartózkodnunk a rágalom vagy becsületsértés által netalán szenvedett károsodásért igényelhető vagyoni elégtételre nézve, a büntetőtörvénykönyvben intézkedni. Ez utóbbi vétségeknél maga a vagyoni károsodás okozása is csak a kivételes esetek közé tartozik; a kár nagyságára nézve pedig, a megitélésnek minden mérve hiányzik. A meg nem érdemlett közmegvetés irtózatos csapás: de az ezáltal okozott szenvedés pénzben nem fejezhető ki; indirect eredménye a vagyont illetőleg némelykor százezrekre menő kárban is állhat, más esetekben - ez irányban épen nincs eredménye. Itt tehát valamely valószinüségi calculus alig állapitható meg.
Ha okoztatott a rágalmazás által vagyoni kár: ez megtéritendő; de először a kár léte, és annak a rágalom általi okozása, másodszor pedig annak öszvege különös - és gyakran igen bonyolódott hosszadalmas eljárás utján állapitandó meg. Ez a polgári biró feladata. A büntetőtörvénykönyv nem határozhatván meg a kárositott részére megitélendő összeg azon mérvét, mely szerint a kártalanitás - az igazságnak megfelelőleg megállapitandó; a büntető biróság pedig különösen a bűnvádi eljárás formái közt, nem lévén terhelhető azzal, hogy feladatát, ezen - büntető szempontból csak is mellékkérdésben - egy kikerülhetetlenül complicált külön ügy bevonásával még bonyolódottabbá tegye, a nélkül, hogy az igazságnak megfelelő eredményre csak valószinüség is léteznék: nem véltünk tehát hibázni, s nem is jöttünk ellenmondásba a törvényjavaslat 191. §-val, midőn a német büntetőtörvénykönyv ezen intézkedését is mellőztük.
Befejezésül megemlitendőnek tartjuk: hogy a 252. § 4. pontjának a revosoinál történt igen helyes felvétele folytán, a 251. §-nak az uj intézkedéssel való összhangzatosabb szövegezése előreláthatólag kivánatosnak fog mutatkozni.
A király élete elleni merényleten kivül a gyilkosság lévén az egyedüli büntett, melyre a jelen törvényjavaslatban halálbüntetés hozatik inditványba: már e büntetési nem rendkivüli volta követeli, hogy a cselekmény - melyre e büntetés inditványoztatik, a legirtózatosabb büntett legyen, s ismérvei akként határoztassanak meg: hogy a törvényjavaslatnak törvénynyé válta után - a mennyire ez emberi előrelátás, s a gondolat kifejezésének legszigorubb tüzetessége által elérhető - legalább annak lehetősége ki legyen zárva, hogy oly büntett, melyre nem rendel halált a törvény, - a törvény alkalmazásában - a halállal büntetendő büntett fogalma alá helyeztessék.
A gyilkosságra inditványozott büntetési-nem ezenfölül még egy követelményt állit az előtérbe. A halálbüntetés fönntartása szomoru - de nem mellőzhető kötelessége lévén a törvényhozásnak: a mint egyrészről, a létező állapot ezen kényszere alul, a társadalom legnagyobb érdekeinek veszélyeztetése nélkül nem mentheti fel magát, ugy más részről az emberiség, az igazság és a helyes büntetőjogi politika egyesülve emelik fel szavukat a végett; hogy a bakó rettenetes munkájának igénybevétele, csak a legkevesebb esetekre szorittassék, s hogy ennélfogva még a legsulyosabb büntett keretén belül is - már magában a törvényben különbség tétetvén - csupán azon esetekre lehessen kimondani a halált, melyek gonoszságban és irtózatban, ugyanazon büntett minden más eseteit fölülmulják.
E két irányeszmét, e két - előre kitüzött kiindulási pontot nem tévesztheti szem elől az, a kinek a XIX-ik század második felében azon feladat jut osztályrészeül, hogy az emberi élet elleni büntettekre, s ezek büntetésére vonatkozó munkálatok - törvényhozási czélból készitsen elő; vagy hogy az ezt tárgyazó munkálat körüli nézetét, mint tagja a törvényhozásnak, kifejezze. E két vezéreszmének az egész rendszer fölött uralkodó volta, az ujabb időkben kivétel nélkül, mindenütt elismerve lett: mindazonáltal átható, következetes, és helyes keresztülvitele sok - még ma is leküzdhetlen akadályokba ütközik.
Ez akadályok közt mindenesetre a legnehezebb az, mely a halálbüntetésnek mint absolut büntetési nemnek és büntetési tételnek felfogásából ered. E felfogás - a törvény által ezen büntetés alá helyezett büntett létezése esetében, a tettest - egy hajthatatlan törvény, s egy objectiv tény villáma alá helyezi, mereven és föltétlenül kizárva a cselekmény individualis viszonyainak és körülményeinek számbavehetését, s ez utóbbiaknak behatását a büntetés meghatározására.
Egy másik, s nem csekély - habár nem elvi nehézség: a szándékos emberölés különböző fajainak, a tettes lelki állapota szerinti megkülönböztetésben rejlik, a mit még növelnek azon sokféle aggodalmak, kételyek és ellenvetések, melyek az elvileg elfogadott megkülönböztető eszmének, ezen vagy azon szóval, ezen vagy azon körülirással, ezen vagy azon - positiv vagy negativ formában való megjelölése tekintetében felmerültek.
A fennemlitett két irányeszme souverain követelményeit, mint cathegoricus imperativust - de ezzel együtt, a megoldásnak minden nehézségét is, maguk előtt találták a törvényjavaslat előkészitői, s ámbár az ujabbkor literaturája, valamint a legujabb büntetőtörvénykönyvek s tervezetek igen becses utmutatásul szolgáltak: mindazonáltal talán éppen a literatura bősége, s a törvényhozási munkálatok forrásainak, s az azok fölötti birálatoknak rendkivüli arányai, és változatos árnyalatai fokozták a félénkséget, s tornyositák a különben is nagymérvü nehézségeket.
Egy tekintetben mindazonáltal könnyebb és kedvezőbb volt a mi helyzetünk, mint a legtöbb állam büntetőtörvénykönyveinek előkészitőjeié. A magyar nemzet minden rétegében ugyan is - már régen gyökeret vert népies és népszerü jogi meggyőzödés, támogatva a multak traditioi, és az 1843-ik évi törvényjavaslatunk büntetési rendszerének egyik bizonyos tekintetben - tulvitt vezéreszméje által, bátorságot adtak a jelen javaslat előkészitőinek azon - habár a legtekintélyesebb részről, a legerősebb érvekkel támogatott felfogás mellőzésére: hogy lehessen bármely büntetési nem annyira absolut, hogy attól, bármily nyomatékos enyhitő körülmények fennforgása esetén se lehessen eltérni. Ismerve nemzetünk ezen megingathatatlanná vált erős meggyőződését: a törvényjavaslat előkészitői bátorságot vettek maguknak, szakitani a sok helyütt megtámadhatatlan dogmaként fennálló tantétellel, s már a 89. és a 90. §-ba beirták azon nagyfontosságu elvet: hogy átváltoztathatlan büntetési-nemet, a magyar törvényjavaslat egyáltalán, - s a halálbüntetést illetőleg sem ismer!
Ez által lényegesen könnyebb lett feladatunk a XVIII., fejezet legnehezebb intézkedéseinek megállapitásánál; s ezzel alább szállt egyszersmind azon veszély nagysága is, mely a szándékos emberölés legsúlyosabb, és közvetlenül az után következő fokozata közti határvonalnak nem a legtüzetesebb, talán nem minden kételyt eloszlató meghatározásából egyébként származhatnék.
A magyar nemzet jogérzetének repugnantiája az absolut büntetések ellen: egy másik tekintetben is kiváló előnyös hatást gyakorolt törvényjavaslatunknak - épen e legveszélyesebb, és legtöbb felelősséggel járó intézkedéseire. A szakférfiak, valamint a publicisták ismerik azon legujabb kisérletet, mely a gyilkosság és az emberölés közti elválasztó vonalt illetőleg, az eddig alapul elfogadott psychologiai mozzanat helyett, az elhatározó sulypontot az erkölcsiségi mozzanatra iparkodik helyezni. Nagy - és rendkivüli horderejü kérdés ez, melynek jogosultságát elvitatni nem lehet, mely fölött egyszerüen keresztül hatolni, komoly - törvényhozási munkálatnál a felületesség vádjának felidézése nélkül nem szabad. Mi nyugodtan vizsgálhattuk meg a kérdést, s habár nem mernők elhatározni: vajjon ez leend-e valaha azon uralkodó eszme, mely a két eset elválasztásának csalhatatlan regulatorát képezendi? de azt határozottan állithatjuk: hogy az ezen eszmében kifejezett előnyök, a mi törvényjavaslatunkban érvényesitve vannak. A mi törvényjavaslatunk XVIII. fejezetének alapintézkedései: az ezen - legujabb szempontból kiinduló birálat alatt sem omlanak össze. Az uj kisérlet alapeszméje tudvalevőleg az: hogy szándékos emberölésnél, az elválasztó elemnek a praemeditatioban való megállapitása nem biztos; mert a praemeditált szándékból eredő emberölés ép ugy származhatik nemes motivumokból, mint a legaljasabb rugókból: és igy az emlitett elem, a büntetés - különösen a halálbüntetés bizonyos tényezőjét igazságosan nem képezheti. Ezzel ellentétben - mondja az uj theoria - a moralitas critesionjával való megkülönböztetés: az egyik esetet enyhébbnek fogja megállapitani mint a másikat. Legyen igaz az állitás. Annyi tagadhatatlan - hogy az esküdtek számtalan felmentő verdictjei a nemesebb indokokból származó gyilkosság eseteiben, az uj eszme mellett szólnak. Mindez nemcsak nincs - ellentétben a mi rendszerünkkel: hanem ellenkezőleg, a mi rendszerünknek csak ujabb erősebb, és határozottabb igazolását képezi. A mi javaslatunk a legsulyosabb büntettnek objective legsulyosabb faja esetében is megnyitja, a moralis imputatio szerinti mérlegezés lehetőségét, és ez által megkettőzi a halálbüntetés kimondhatására, a mellőzhetlen föltételeket. Igaz - hogy mi is a pychologiai criteriont állitottuk fel a 266. és a 267. §-ban meghatározott cselekmények közt, a megkülönböztetés elhatározó eleméül: de ezen elem nem egyedüli, nem kizárólagos a büntetésnek a biró általi megállapitásra nézve. Ezen elemmel - mindannyiszor valahányszor a concret büntett büntetését kell kimondani: mindig concurrálnak a 89. és 90. §-ban érvényre emelt erkölcsiségi mozzanatok is, s összefüggésben e szakaszokkal, a 266. §-ban azt mondtuk ki: hogy a halálbüntetés - egyedül azon esetben lesz kimondandó, ha a 266. §-ban megállapitott föltételek mind léteznek, és ha a büntett körülményei, a tettes motivumainak az erkölcsiség szempontjából való számbavétele, enyhébb büntetés alkalmazását nem követelnek.
A halállal büntetendő büntett akként különböztessék meg minden más büntettől: hogy a törvénykezési gyakorlat ne foglalhassa az utóbbiakat az előbbeninek esetei alá.
Szorittassék a halálbüntetés, a legsulyosabb büntettnek leggonoszabb eseteire, s csak is a legritkábban, s a valódilag legiszonyubb büntettre legyen kimondható a halál.
E két tételt jelöltük meg kiindulási pontunknak; mindkettőnek - iparkodtunk a jelen fejezetben érvényt szerezni.
Az elsőt megjelöltük; tüzetesebben - ezután foglalkozunk vele. A másodiknak azonban megfelelni véltünk az által: hogy a legirtózatosabb büntett keretén belől is különbséget állapitottunk meg a szándékosan elkövetett emberölés közt, s a halálbüntetést ezen legiszonyubb büntettnek csupán azon eseteire korlátoztuk, melyek gonoszságban a többi ilynemü eseteket fölülmulják; továbbá az által: hogy még ez utóbbi - tehát nem csupán a nemre, de még a fajra nézve is leggonoszabb esetekben is az enyhitő körülményeknek - és igy a büntettnek az elkövetésre behatott motivumok erkölcsi értéke szerinti számbavételére, a tért nyitva hagyva: ez által a gyilkosok ellen elvben fenntartott halálbüntetésnek a biró általi kimondását, a képzelhetőleg legcsekélyebb számu esetekre reducáltuk.
266. § A ki embert előre megfontolt szándékból megöl, a gyilkosság büntettét követi el, és halállal büntetendő.
267. § A ki embert szándékosan megöl, ha szándékát nem előre fontolta meg: szándékos emberölés büntettét követi el, és 10 évtől 16 évig terjedhető fogházzal büntetendő.
269. § Ha a szándék a tettesnek erős felindulásában keletkezett, s rögtön végre is hajtatott; az emberölés 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
Ha pedig az erős felindulást az okozta, hogy a megölt, a tettest vagy hozzátartozóit jogtalanul, sulyosan bántalmazta vagy megsértette, s az emberölés ezen felindulásban rögtön végre is
hajtatott: a büntetés 5 évig terjedhető börtön leend.
Felmenő vagy lemenő ágbeli rokonnak vagy házastársnak erős - felindulásban elkövetett megölése: 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
A törvényjavaslat - a szándékos emberölés három külön fajáról, három külön szakaszban rendelkezik. Első helyen szól: az előre megfontolt szándékból elhatározott és véghezvitt emberölésről; a második helyre helyezi: az előzetes megfontolás nélkül, de szándékosan véghezvitt emberölést; a harmadik helyen intézkedik: az emberölés azon eseteiről, melyekre vonatkozólag a szándék - a tettesnek rögtöni felindulásába gerjedett, s a tett, e felindulás lecsendesülése előtt végre is hajtatott. A két utóbbi fajnak egyes minősítéséről ez alkalommal nem szólunk.
Ellentétben a szándékos emberöléssel: a 279. és 280. § azon esetekkel foglalkoznak, melyekben az emberhalál másnak gondatlanságából származott. Erre vonatkozólag csupán röviden emlitjük meg, hogy, a gondatlanság egész általánosságban lévén felállitva: nem tétetett különbség a gondatlanság azon esete közt - a melyben szándékosan, és öntudatosan foganatosíttatott azon physikai tett, mely a nem szándékolt emberhalál okát képezte; és azon eset közt, melyben maga a physikai tett is szándék nélkül - például vigyázatlanságból foganatosittatott. Nem tétetik továbbá különbég azon eset közt, melyben a nem szándékolt emberhalált előidéző cselekmény magában véve is büntetendő cselekményt képez; és azon eset közt: melyben ezen körülmény nem forog fenn.
Azon esetekről, melyekben a halált okozó eredmény valamely büntettnek vagy vétségnek nem szándékolt következménye volt: a törvényjavaslat más helyein történik rendelkezés - ugy mint a 287., 288., 296., 298., a 305., a 315., 398., 404., 405., 408., 410., 116., 417. §-ban; a jelen fejezetben csak is általánosan, a gondatlanság által okozott emberhalálról, a különösen csak is azon gondatlanságokról történik intézkedés, midőn a halált, az ezt okozónak hivatását képező foglalkozása körüli tudatlansága vagy gondatlansága eredményezte - a mennyiben ez - egy későbbi szakasz, külön rendelkezése alá 409., 410. § - nem esik.
Visszatérve a szándékos emberölésre, az első megkülönböztetés: praemeditált és a nem praemeditált emberölés közt állapittatott meg. A különbség alapeszméjét: a tettes lelkiállapotának különbsége, a gondolat, és akarat perseverentiája képezi; az elhatározó momentum, s az elhatároló vonal tehát - psychológiai. Ezen psychologiai tényező egyszersmind történelmi is; mert a szándékos emberölés bünösségi fokára nézve, már a régi törvények a psychologiai szempont szerint tettek különbséget: ámbár az egy csoportok foglalatára, a beltartalomra és igy a fajok számára, valamint a demarcationalis vonalakra nézve a felfogások lényegesen eltérők voltak. A lélekműködés kevésbé közvetlenül nyilvánuló árnyalatainak helyes felismerésére és ezen árnyalatok közötti különbség értékének helyes megmérésére: a régibb kor fejlettségi állapota nem volt eléggé képesítve; s ebből származott: hogy Németországban - a praemeditált és a nem praemeditált emberölés közti különbség: csak is a kerékbetörés és a pallos általi kivégeztetés közti különbségben találta gyakorlati értékesítését.
De in thesi fenállott a megkülönböztetés, ott úgy mint máshol; s alapját annak felismerése képezte: hogy az, a ki az emberölés elkövetése iránt magában vagy másokkal tanakodik, s magát annak elkövetésére tusa, küzdelem, számitás és mérlegezés, után határozza el; az, a ki az emberölés véghezvitelére az eszközöket - előkésziti, megszerzi, magát mesterkélések, mások rászedése, valamely büntetendő cselekmény elkövetése, gyakran a legtávolabbról szőtt fondorlatok által helyezi azok birtokába; az, a ki a véghezvitel utait tervszerüleg, egyengeti, az akadályokat megátalkodott konoksággal, és kitartással elháritja, ha mindezt legyőzve, minden nehézséget elháritva forralt tervét kiviszi: az ily ember sokkal gonoszabb és sokkal bünösebb, mint azon szerencsétlen, a kihez a felgerjedés, a szándék és a kivitel végzetes vonalán - s higgadtabb megfontolás nem juthatott el.
Lett legyen az elnevezés bármi, a melylyel a két különböző lélekállapot megjelöltetett, mint - „homicidum e praeconcepta malitia” - „malice aforthought” vagy „ex animo deliberato„; vagy pedig - homicidium deliberatum s ennek fajai: a homicidium ex proposito, homicidium ex insidiis, proditoriuma assassinium és ezekkel ellentétben: a homicidium dolosum simplex vagy Gobler szerint a homisidium ex impetu, praecipitatione, ex ira prepetratum: mindezen különbségek benső alapját és indokait a tettes lelki állapotának különbsége - vagy az erre nézve elfogadott praesumtio képezte.
Hazánk régi törvényei is elismerték e különbséget, s az elválasztó indokot - szintén a psiychicai mozzanatban állapitották meg. Szt. István és Szt. László törvényeit nem emlitjük; ezekből ez átható eszme felismerésére alig juthatnánk: de igen is felismerhető ez az 1486-ik évi 51. törvénycikkben, melynek bevezetése és 3-ik §-a egymás mellé állitva, az emberölés három faját - ugyanazon megjelölésekkel, melyeket az azon korbeli olasz és német törvényekben találunk - világosan előnkbe tüntetik.
„Item se quis hominum cujuscunque conditionis et praeeminentiae existant, deliberative homicidium perpetraverint: omni redemptione remone interficiantur.
3. § Si vero homicidium non ex praeconcepta malitia neque animo deliberato, sed causaliter, aut aliter inopinate acciderit: occisor cum propinquis occisi liberum concordandi habet facultatem.„
Három faját emliti az emberölésnek a felidézett törvény: „homicidium ex praeconcepta malitia” - a mi a praemeditált emberölésnek felel meg; a „homicidium ex animo delibrato” vagyis a szándékos emberölés - illetőleg a praeconceptio nélküli emberölés; és e két fajjal szemben: a „homicidium casuale”.
Szórul-szóra ismételte e törvényt II. Ulászló nagyobb decretumának 81. czikke; mig ellenben az 1563-ik évi 38. törvénycikkben csupán: „homicidium deliberatum” emlittetik.
Csodálkozni lehet, hogy az 1723:II. tc., mely az emberölés büntettének, az ezen büntett által életétől megfosztott ember személyes minősége (rokonság) és polgári állása szerinti qualificálásaiban oly kifogyhatlan, magának a büntettnek meghatározását, s különbségeinek - már rég, törvényeinkben megjelölt tényezőit teljesen mellőzi. Több mint 300 évvel az 1563-ik évi 38. tc. után a tudomány előbbre haladt, és az élet is világosabban kifejtette, hogy mi értetett „homicidium” alatt; a törvényhozás tehát azon helyzetben volt: hogy az elválasztó vonalat, illetőleg a régi törvényeknek is tüzeteseb meghatározást adhatott volna. Ez nem történvén meg: a magyar gyakorlat elhagyva az 1486:51. törvénycikkben kifejezett helyes alapeszmét, azon felfogás felé hajlott, mely a szándékos emberölés eseteiben, - eltekintve a különösen minősitett eseteket - egyedül a „prima furia”, s az önvédelem eseteit különböztetvén meg: a beszámitható tettes által elkövetett minden más szándékos emberölést egyenlőnek, és egyformán büntetendőnek tartott.
A külföldi ujabb törvények - fentartván a történelmi megkülönböztetést, azt tüzetesebben iparkodtak megállapitani, és kifejezni, igy a würtembergi büntetőtörvénykönyv 237. §-a gyilkosságnak azon emberölést állapitja meg, mely előre megfontolt szándékkal „Vorbedacht” határoztatott el, és hajtatott végre; mig ellenben emberölésnek „Todtschlag” azt nevezi: ha az ölés előre megfontolt szándék nélkül, indulatban - „ohne Vorbedacht im Affect” határoztatott el, és hajtatott végre. A hesseni büntetőtörvénykönyv 252. §-a a gyilkosságot illetőleg ismervéül állitja fel: hogy az ölés előre meggondolt szándékkal hajtatott legyen végre, vagy habár indulatban, de előzetes megfontolás következtében foganatosittatott legyen. „Vorbedacht oder Überlegung” emlittetik a braunschweigi büntetőtörvénykönyvben; mit überlegtem Vorsatze entweder beschlossen oder ausgeführt”: képezi a hannoveri büntetőtörvénykönyv 227. §-ának a gyilkosságok vonatkozó ismérvét.
A badeni büntetőtörvénykönyv 205. § igy szól:
„Wer die, ihm zum bestimmten Vorsatze zuzurechnende Tödtung eines Anderen mit Vorbedacht verübet, oder die That zwar im Affect vollbringt, aber nur in Folge eines mit Vorbedacht gefassten fortdauernden Entschlusses, wird als Mörder mit dem Tode bestraft.”
A szándékos emberölést pedig következőleg határozza meg a 209. §
„Wer ohne Vorbedacht mit Affect den Entschluss zur Tödtung eines Andern fasst und ausführt, wird als Todtschláger mit Zuchthaus nicht unter acht Jahren, in leichteren Fállen mit Arbeitshaus von acht bis zwölf Jahren bestraft.”
A németországi ujabb büntetőtörvénykönyvek közül még a porosz, a szász, és a bajornak ide vonatkozó szakaszait emeljük ki, melyek a főkérdésben az eddig emlitettekkel teljesen összhangzók.
Az 1851-ik évi porosz- büntetőtörvénykönyv 175. §-a a gyilkosság elhatározó mozzanatát azon tényezőre fekteti:
„Wer vorsátzlich und mit Überlegung tödtet;”
a minek ellenében az emberölés Todtschlag tettese az, a ki:
„vorsátzlich jedoch ohne Überlegung tödtet:”
Az 1855-ben revideált szász büntetőtörvénykönyvek 155. czikke következőleg definiálja a gyilkosságot:
„Wer vorsätzlich und widerrechtlich einen Menschen um das Leben bringt, wird wenn er die Tödtung mit Überlegung, ausgeführt hat, als Mörder mit lebenslänglicher Zuchthausstrafe belegt, soweit nicht für besondere Fälle etwas Anderos festgesetzt ist.”
Ennek ellenében a 156. czikk következőleg intézkedik az emberölésről:
Ist die vorsätzliche und widerrechtliche Tödtung eines Menschen nicht mit Überlegung ausgefürt worden, so ist sie als Todtschlag anzusehen, und, soweit nicht für besondere Fälle etwas Anderes bestimmt ist, mit Zuchthausstrafe von acht bis zu dreissig Jahren zu ahnden. War der Thäter durch Misshandlungen oder besonders schwere Beleidigungen anderer Art zum Zorne gereitzt und dadurch auf der Stelle zur That hingerissen worden, so kann bis auf Arbeitshaus von einem Jahre herabgegangen werden„
Végül a bajor büntetőtörvénykönyv 228. czikkét idézzük, mely a gyilkosságot akként határozza meg.
„Wer inder Absocht, einen Andern zu Tödten, mit Überlegtem Entschlusse rechtswidrig den Tod desselben verursacht, soll wegen Mordes mit dem Tode bestraft weden.”
Az emberölést pedig a következő fogalom meghatározás alá foglalja.
„Wer in der Abscht, einen andern zu tödten, ohne überlegtem Entschluss, rechtswidrig den Tod desselben verursacht, ist wegen Todtschlags mit Zuchthaus von zwölf bis zu zwanzig Jahren zu bestrafen.”
Az eddig idézett törvénykönyvek ma már nincsenek ugyan hatályban; de kiemeltettek azért: mert mint közvetlen előzői a német birodalmi büntetőtörvénykönyvnek, a doctrina és a törvényhozások azon megszakitlan előzői a német birodalmi büntetőtörvénykönyvnek, a doctrina és a törvényhozások azon megszakitlan tételét igazolják, mely szerint a szándékos emberölésnek emlitett két faja közt a tettes lelki állapota szerint különbség tétetett.
A hatályban levő büntetőtörvénykönyvek és a legujabban előkészitett törvényjavaslatok: e tekintetben folytatásait képezik a kiemelt rendszernek, s az eltérés közöttök nem a lényegben, s az uralkodó eszmében - hanem csak is formulázásban mutatkozik.
Első helyen emlitjük a német birodalmi büntetőtörvénykönyvet, mely 211. §-ában a gyilkosságok ekép definiálja:
„Wer vorsätzlich einen Menschen tödtet wird, wenn er die Tödtuug mit Überlegungv ausgeführt hat, wegen Mordes mit dem Tode bestraft.”
Ezzel ellentétben negativ formulával fejezi ki az emberölést a 212. §
Wer vorsätzlich einen Menschen tödtet; wird, wenn er die Tödtung nicht mit Überlegung ausgeführt hat, wegen Todtschlags mit Zuchthaus nicht unter fünf Jahren bestraft.”
A franczia büntetőtörvénykönyv 295. czikke előre bocsájtva a meurtre - emberölés fogalom meghatározását, s erre azt mondja:
„L homicide commis volontairement est qualifié meurtre.”
Ehhez a 296. czikk hozzáadván a prémeditation ou de guet-apens” - ismérveket - a gyilkosságot következőleg határozza meg:
„Tont meurtre commis avec premeditation ou de guet-apens est qualifié assassinat.”
A belga büntetőtörvény idetartozó intézkedései; főleg a meurtre-re vonatkozólag, a franczia Code alapján kifejlődött controversiák, s téves fogalmak eloszlatását czélozván: a lényeget illetőleg, a franczia Code idézett szakaszait nem változtatták meg, hanem csupán helyesbittették. Mellőzve a szándékos emberölésnek ezen törvénykönyv 392-ik czikkében foglalt - s ezen bűntett mindegyik fajára kiterjedő általános fogalom meghatározását: a tulajdonképi meurtre-t a 393-ik czikk ekként formulázza:
„L homicide commis avec intention de donner la mort est qualifié meurtre. Il sera puni de travaux forcés á perpetuité.”
Ezzel szemben a gyilkosságról a 394. czikkben intézkedik:
„Le meurtre commis avec prémeditation est qualifié assasinat. Il sera punit de mort.”
Az ujabb törvények közül még csak a tessinit hozzuk fel, a melyre egyébiránt még ezen büntettnél - később szükséges lesz visszatérnünk.
Ezen törvénykönyv 287. czikke egészen azonos a belga Code 392-ik czikkével, és igy szól:
„Chiunque coll' intenzione di occidere una persona, le cagiona la morte, e colpevole di omicidio volontario.”
A 288. czikk, pedig a minősitett emberölés eseteit sorolván fel, 6. pont alatt azon esetet emliti:
„Se ha commesso l' omicidio con premeditazione.”
Nem uj törvény - hanem a régieknek csupán consolidatioja az, mely Angliának az emberölésről - Homicide - szóló, 1861. augustus hó 6-kán kelt statutumában - 24 és 25 Victoria c. 100 - foglaltatik, s melyet nem mellőzhetünk, midőn csaknem az egész polgárosult világnak egy nagy kérdés lényegét illető nézet-egységét emeljük ki.
„1. Whosoever shall be convicted of murder, shall suffer the death as felon.”
A ki gyilkosságban bünösnek itéltetik: mint büntettes, halált szenvedjen.
5. Whosoever shall be convicted of manslaughter shall be liable at the discretion of the court, to be kept in penal servitude for the life or for any term not less than three years & c.
Megkülönböztette tehát Anglia is - a homicide e két külön faját; de megalapitotta a különbség ismervét is azzal: hogy az emlitett statutum 6. pontja szerint - a gyilkosság miatti vádban világosan kiteendő: „hogy vádlott bünösen szándékosan, és előre megfontolt gonoszságában - of his malice aforethought - ölte, gyilkolta meg az elhunytat.„
A történelmileg átszármazott eszme helyességének és általános érvényesülésének összhangjában kivételt csak is az ausztriai büntetőtörvénykönyv képez, mely még az 1852-ik évben történt átvizsgáltatása után is, a szándékos emberölést egyáltalán gyilkosságnak minősíti, s a tettest, valamint a legközelebbi segédeket is tekintet nélkül arra, vajjon fennforgott-e praemeditatio vagy nem - halállal rendeli büntetni.
Ismeretes dolog, hogy az ausztriai büntetőtörvénykönyv ezen szakasza, ugy Ausztria, valamint Németország legkitünőbb criminalistái által folyton megtámadtatott, s hogy ezen intézkedés volt egyike azoknak, melyek miatt az osztrák büntetőtörvénykönyv, a tudományos közösségen kivül állónak tüntettetett elő; de ismeretes Mittermaier-nek az emlitett törvénykönyv ezen rendszerére kimondott következő - kárhoztató itélete is:
„...der Kreis der Fälle, in denen Mord und so die Todesstrafe angenommen werden muss, während in allen übrigen Ländern nur Todtschlag angenommen wäre, ist auf diese Art sehr gross, und die Zahl der Fälle, in welchen die Gnade helfen muss, wird sehr ausgedehnt, um so mehr, als gewisse Arten der Tödtungen, die zwar nur Todtschlag ausmachen, doch mit dem Tode bestraft werden.”
Ez volt oka, hogy az uj büntetőtörvénykönyv megalkotása czéljából előkészitett első tervezet 217. §-a csak azon szándékos emberölésre szoritotta a gyilkosságot, mely meggondolt szándékkal - mit überlegtem Vorsatze - vitetett véghez; de annál inkább meglepő: hogy az 1867-ik évi javaslat, ezen eszmétől ismét eltér, s hogy az alsóház bizottságának 1868-ik és 1871-ik évi munkálatai is, az előbbi - annyira megtámadott, elméletileg helytelen, s gyakorlatilag tarthatlannak - veszélyesnek bizonyult álláspontra helyezkedtek.
Az ausztriai szempont - a kiemeltek után egészen isolálva áll; ellenben a többi törvények által, követett irányt, és felfogást észleljük a legujabb törvényjavaslatokban is. Különösen felemlitendőnek tartjuk az olasz javaslatot, mely a tudománynak Olaszországban folytonos fejlődését követvén: a 363-ik czikkben a szándékos emberölés általános fogalmát állapitja meg, mig a 365-ik czikkben a „homicidio premeditato” fogalmát irja körül. Megfelelőleg a megkülönböztetésnek, a 366. és 367-ik czikkek a szándékos emberölés különböző eseteinek - kizárólag szabadságbüntetésben álló büntetéseit határozzák meg: a 368-ik czikk pedig a „l' homicidio premeditato” a parricidio, s a lopás elkövethetése, vagy az ellopott dolog rögtöni elvihetése, vagy a büntettes büntetlenségének biztosítása: czéljából elkövettetett emberölés eseteire: a halálbüntetést rendeli.
Tekintsünk végig a törvények, s a törvényjavaslatok egész során - és az ausztriainak kivételével, mindeniknél észlelni fogjuk a szándékos emberölés két fajának, az általános psychologiai elem általi megkülönböztetését.
E psychologiai elem szerint, kivétel nélkül gyilkosságnak minősittetik az emberölés: ha az előre megfontolt szándékkal követtetik el; és ebben egyetért valamennyi ujabb törvényköny. Találkoznak e szerint az uj törvénykönyvek azon eszmében: hogy a legrettenetesebb büntettnek külön fokozatai vannak, s hogy magában véve az emberölés szándékossága - nem fejezi ki, a büntett leggonoszabb faját. - Ez utóbbi eset a szándéknak egy különös nemétől van föltételezve, mely keletkezésére, képződésére a merénylet végrehajtását elhatározó megállapodására nézve - szóval fejlődési processusára nézve, a másiktól különböző. Az ujabb törvények rendszerint, csak is a közelebb megjelent ezen szándékkal véghezvitt cselekményre mondják ki a halált, s ha némely törvénykönyv vagy törvényjavaslat, ezen felül - a szándékos, de nem praemeditált emberölésnek még egy vagy két esetét is a legsulyosabb büntetéssel rendeli büntettetni: ebben nem rejlik a kiemelt szempont szerinti különbségnek módosítása, hanem csak az mondatik ki: hogy vannak még kivételes esetek, melyek gonoszságban a praemeditált emberöléssel hasonlóknak tekintetnek.
A mi javaslatunk közösségben áll tehát a büntetőjog, s a büntetőtörvénykönyvek mai álláspontjával, a mint közösségben, s történelmi kapcsolatban van régi törvényeink sarkintézkedéseivel is. Nem mondunk tehát uj tant, midőn különbséget teszünk az előre megfontolt - és az előre meg nem fontolt szándékkal elkövetett emberölés közt: csupán helyreállitjuk, uj érvényre emeljük, s folyományaiban hatályossabbá teszük ősi törvényeink azon tételét, mely - mert helyes volt, és bensőleg igaz: századok lefolyása után is irányt szab a törvényhozásnak, s kijelöli: a jognak egyidőre szem elől tévesztett, de végkép el nem hagyható forrását. Követi törvényjavaslatunk az 1843-ik évi tervezet rendszerét is, mely tervezetnek 108. §-sza, csak azt minősitette gyilkosnak: „a ki szándékosan, és előre meggondolt eltökéléssel valakit életétől megfoszt..”
Ezek után fölösleges is a tudósok véleményét, s az e mellett felhozott érveket, külön kiemelni. A miben egyetért mindenik állam törvénye: az nem lehet ellentétben a tudománynyal. A törvény a tudománynak és az életnek együttes, productuma lévén: az, a mi mindenütt törvény - universalis érvényét főleg abban találja, hogy a tudomány és a gyakorlat által helyesnek, bensőleg igaznak, és czélszerünek ismertetett el. Maga Carrara sem talál erősebb érvet az emlitett rendszer mellett, mint a következőt, melylyel a praermeditatioról szóló értekezést kezdi:
„Tutti i codici contemporanei ravvisano nella premeditazione, la suprema qualifica dell' omicidio”
És Mittermaier is főleg arra fekteti a hangsúlyt:
„... dass in allen Gesetzgebungen, in der Lehre von der Tödtung eine Unterscheidung sich findet, welche der seit Jahrhunderten in Deutschland anerkannten Unterscheidung von Mord und Todtschlag entspricht.”
Nem állitjuk, hogy a büntett két főosztálya által kimeritve lennének a szándékos emberölésnek - a tettes lelkiállapota, szerinti fokozatai; sőt azt sem állitjuk: hogy ne lehetne eset - melyben az előre megfontolt, szándékkal elhatározott és véghezvitt emberölés - bizonyos körülmények következtében ne lehetne kevésbbé sulyos büntett, mint a minő a halálbüntetést maga után vonó cselekmény megitélésénél általában a törvényhozás előtt lebeg: de azt igen is állitjuk - hogy az osztályozásnak azon criteriona a fokozás legbiztosabb és legigazoltabb alapját képezi.
Ezek előrebocsájtása után felvetjük a kérdést:
1. mi értetik az előre megfontolt szándék alatt?
2 helyesen használtatik-e ezen kifejezés a praemeditationak megjelölésére?
Sokat ártott a kérdés tisztázásának, hogy az előre megfontolt szándék, az indulattal hozatott közvetlen ellentétbe, s a tétel akként formuláztatott: hogy mindazon esetekben, melyekben az, emberölés szándékolt, de a szándék nem affectusban keletkezik, és foganatosittatik: praemaditált emberölés forog fenn.
A németországi büntetőtörvénykönyvek legnagyobb része - például a badeninak 209. §-a, világosan és egyenesen az „Affect„-et emliti, mint azon benső tényezőt, mely ellentétben a „Vorbedacht„-tal - mely utóbbi a gyilkosság constitutiv elemét képezi - az emberölést állapitja meg. Az előbbi német literatura pedig - egész általánosságban mint axiomát állitá fel a tételt: „Die Tödtung mit Vorbedacht ist Mord, die Tödtung im Affect: ist Todtschlag.”
Ez ma már nem tartatik megczáfolhatlannak: a lélekállapotok buvárlata, a biróságok előtt előfordult büntettek tettesei lelki állapotának megfigyelése mindinkább megerősiti azon meggyőződést: hogy az emberölésnél oly lélekállapotok is mutatkoznak, melyek az affectus fogalma alá nem vonhatók, de előre - megfontolást sem képeznek. Ezen felismerésből származott azon, ma már a literaturában és a - német-birodalmi büntetőtörvénykönyvben is elfogadott tan: hogy azért, mert „affectus vagy gondatlanság” nem forog fenn, az emberölés „praemeditált„-nak még nem tekinthető Ezt fejezi ki Schwarze is:
„Es decken sich, wie die Erfahrung beweist, nicht vollständig Überlegung und Affect; es liegen zwischen ihnen noch Gemüthsstimmungen, welche weder als Überlegung, noch als Affect bezeichnet werden können.”
Ugyanez vezette Mittermaiert is a gyilkosságról és emberölésről irt - különösen nagy becscsel biró, a büntettet minden vonatkozásaiban tüzetesen megvilágitó munkájában, melyben figyelmezteti a törvényhozásokat: hogy két különböző szónak használatával az eszme külömbségei nincsenek kifejezve, s hogy a bűntett mindkét fajának - a gyilkosságnak, valamint az emberölésnek positiv alakban való formulázása - épen ezen oknál fogva mindenkor veszélyes.
Igen sok van nyerve az eszme tisztázására, különösen a gyakorlatban mutatkozott veszélyek elháritását illetőleg már azáltal, mert Németországban is el van ismerve azon igazság: hogy nem csupán az affectus képezi azon lélekállapotot, mely az előremeggondolást, az átgondolást, az érett megfontolást - illetőleg a megfontolást kizárja. Ezen első rendben negativ eredmény, positiv beltartalmat nyer, ha a most megjelölt lelkiállapotokat véve alapul: praemeditáltnak állitjuk az emberölést, mely előre-meggondolással, átgondolással, érett megfontolással, vagy megfontolással követtetik el.
Mi a praemeditatio? Carmignani mondja:
„Praemeditatio definitur occidendi propositum, frigido, pacatoque animo susceptum, moram habens, atque occassionem querens, ut crimen veluti exoptatum finen perficiat.”
Baronio pedig következőleg nyilatkozik:
„Ut homicidium dicatur commissum animo deliberato vel ex proposito, necesse est quaedam meditatio, seu destinatio committendi homicidium, et deinde ex intervallo sequatur actus. Et adiud est habere animum occidendi, alidud habere animum deliberatum occidendi.”
A két nagy nevü irónak megállapitásait ma is helyeseknek tartjuk. A praemeditatio összetett szó, s két eszmét fejez ki; az egyik a „prae”, mely az időhöz való viszonyt - előző időt, illetőleg - az idő tekintetében megelőzést jelent; a másik a „meditatio”, mely nem csupán a gondolatot, nem csupán az akarat müködésének eredményét, hanem érlett, átfontolt, kiszámitott, mérlegezett elhatározást fejez ki; oly elhatározást, mely reflexio által a lélekben érlelődött, s ezen érlelődés következtében megállapodásra jutott.” E két szónak összetételéből származó két eszme együttesen fejezi ki a praemeditatiot, melynek tehát egyik eleme az idő, másik pedig a gondolat érlelődése - megfontolás levén: az egész eszme abban nyilvánul, hogy arra nézve, hogy praemeditatio létezzen - a cselekménynek - az elkövetés előtt megfontoltnak kell lennie.
Hogy előzetes megfontolás következménye legyen a tett: a gondolat megfogamzása és a tett véghezvitelének megkezdése között bizonyos idő követeltetik. Ezt a fenntebbi analysis is előtünteti. De mennyi legyen ezen idő? milyennek kell lennie az intervallumnak? E kérdésnél határozott válasz nélkül hagy minket a tudomány. Sikertelen, mert csalódáson alapuló kisérletek történtek ugyan ezen irányban is; egy pápai rendelet hat órában állapitotta meg azon időközt, melynek az elhatározás és a foganatosítás közt lefolynia kell, hogy praemeditatio létezhessen; mások egy napot - ismét mások egy éjnek - a csendesülés és a nyugodt megfontolás szelid anyjának közbejöttét követelték. Mindez helytelen, s azon elhibázott nézetből eredt: hogy megállapitható oly általános anyagi mérv, melyen a lélekmüködésnek változatait és átmeneteit megmérni lehessen. Az egyedül biztos mérv mindenik eset különös körülményeiben, és viszonyaiban s legtöbb esetben - az emberölés által eléretni óhajtott czél ismeretében rejlik. Ha ezek azt mutatják, hogy a gondolat megfogamzása, és a tett megkezdése közt annyi idő eltelt, a menynyi szükséges - hogy tekintettel a concret viszonyokra az ész visszanyerje hatalmát: ez esetben - a mi az időt illeti, az előzetesség föltételének meg van felelve.
Hogy azonban csakugyan visszanyerte-e az ész hatalmát: ez a második tényező - a megfontolás létének vagy nem létének kérdésétől függ. Annyi bizonyos: hogy a megölési elhatározásnak, a véghezvitelt meg kell előznie; és bizonyos is: hogy ezen elhatározásnak nem szabad annyira rögtöninek lennie, hogy a tett véghezvitelével összeessék. Az érlelődés - a megfontolásnak e synonimája már magában is bizonyos időt tételez fel, és föltételez bizonyos lelki processust - mely a rögtönzést kizárja. Meg kell erősödnie az akaratnak: s csak ekkor lehet előre megfontolt szándék. Igaz - hogy, e megerősödés bizonyos esetekben igen gyors; a rablógyilkosnak nincs szüksége hosszu tanakodásra, hogy a rablás előtt elhatározva annak meggyilkolását, a ki utjában álland vagy a kit kirabolni akar, vagy a kitől fél, hogy a tett elkövetése alatt megismerte és feljelenti. A rablógyilkos már elhatározott gyilkolási szándékkal indul a rablásra. Ellenben sok más esetben hosszu sora a külnyilvánulásoknak, a szavaknak, és a tetteknek jelzik a véres gondolat küzdelmét az észszel és a lelkiismerettel; jelzik a terv megállapodásának stadiumát - az eltökélést; a véghezvitel előkészitését, az akadályok elháritását, az eszközök megszerzését: szóval az akarat képződését megerősödését, és az elért elhatározást.
A meditationak lényegében rejlik a számitás; még pedig legtöbbnyire két irányban: a terv kivitelére, és a büntetés kikerülésére vonatkozólag. E számitásban rejlik a meditatio lényege: a hidegvérrel, a nyugalommal való elhatározásban, és véghezvitelben nyilvánul egyszersmind a gyilkosságnak nagyobb gonoszsága. Az előre megfontolt szándék: megfontolást - tehát mérlegezést tételez fel; ebben benn rejlik a hideg vérrel való elhatározás is, a minek az olasz törvényjavaslatba való fölvételét a turini egyetem föltétlenül szükségesnek állitotta, a mit Carrara is támogat, de a mi, közelebbről tekintve a dolgot - még is inkább kép, mint határozott eszme, vagy ismérv.
Mi a praemeditatio? Sem helyesebben, sem szebben nem határozhatjuk meg, mint ezt Haus és Hélie, kik közül az egyik - a belga büntetőtörvénykönyv kérdéses fejezetének indokaiban mondja:
„Si, dans le systéme du code pénal, le mot prémédutation était synonyme de méditation, reflexion, deliberation; par conséquent, si le meutre n' était qualifié assassinat que dans le cas ou il aurait été medité par son auteur, ce systéme serait conforme aux vrais principes. Mais il n'en est pas ainsi.”
Az utóbbi pedig többször idézett nagy művében ekkép nyilatkozik:
„La préméditiation suppose que l'agent ait agi de sang froid, car il delibére avant que d' agir, il murit son projet, il le prépare; sa pensée n' est pas obscurcie par un élan passionné la réflexion est venue refroidir son élan; un temps plus ou moins long s'est écoulé, entre le projet et l'exécution, il a pu calculer la portée et la suit de son action: non seulement il a voulu de crime, mais il a calculé les moyens de le commettre; non seulement il s'est vengé, mais il a médité sa vengeance et l'a froidement accomplie.
A mit Carmignani mondott: az igaz tehát ma is; utódai a tudományban, a leghivatottabb buvárlói az ő szellemének és megállapitásainak - az ismét és ismét átvizsgált elmélet, valamint a gyakorlati észleletek nyomán, minden lényeges pontban az ő tételét erősitik meg.
Második kérdésünk az volt: vajjon helyesen fejeztük-e ki a praemeditatiot, a mi javaslatunkban használt ezen kivétellel: „előre megfontolt szándék.„
Azt hiszszük, hogy a fenntebbiek megadják a választ. A meggondolás annyi, mint a meditatio, az előre meggondolás tehát egyértelmü a praemeditatioval. Az eszmét teljesen kifejezik a használt szavak s aligha előmozditaná a gondolat kifejezésének tüzetességét, ha a meggondolás helyett eltökélés, vagy mint az 1843-ik évi javaslat teszi: mindkettő vétetnék fel.
Egy további és igen lényeges kérdés merül fel, arra nézve: vajjon az affectus kizárása csak az elhatározásnál szükséges-e? vagy pedig az is kivántatik: hogy az előre megfontolt szándék - megfontolással tehát szenvedély vagy nagyobb foku indulatosság nélkül hajtassék végre?
Mint fenntebb láttuk, némely németországi büntetőtörvénykönyv határozottan csak az elhatározásra korlátozta a praemeditatiot; a gyilkosságot tehát az esetben is létezőnek határozza, ha a praemeditálva elhatározott tett, affectusban hajtatott végre. Igen is képzelhetők oly esetek: hogy valaki átgondolás után tökéli el magát a gyilkosság véghezvitelére; de a véghezvitel perczében lázas ingerültség és a szenvedély vesznek uralmat rajta, és elhomályosítják szellemét. Teljes nyugalommal egyébiránt csak is a legritkább esetben, talán soha sem hajtatik végre a szándékos emberölés. A tett borzalmai - még a legmegátalkodottabb rablóra is hatnak - és izgatottságba hozzák kedélyét. Ez esetről nem szólunk; de vegyük azon esetet, hogy egy fiu - anyja meggyalázójának meggyilkolását határozza el; a terv elkövetésének gondolatját, a fájdalom, a szégyen érzete költik fel benne, sokáig küzd a gondolattal, belátja tettének minden következményeit: de legyőzve a higgadt észnek tanácsát, a véres tett elkövetése eltökéllett szándékká vált benne, melynek kivitelére a fegyvert megszerzi, s magához veszi. Tegyük fel - hogy napokkal, hetekkel ezután meghallván, hogy a kiszemelt áldozat anyjával kéjeleg: ennek lakába megy, s oly helyzetben találja anyját és kedvesét, mely helyzet felzavarja lelkének viharát, az örjöngés dühét költi fel szivében, s ezen indulatok zavara alatt anyjának kedvesére süti fegyverét, s ezt agyonlövi. A tett nyugalommal határoztatott el: de indulatban hajtatott végre. Több törvény - s Haus szerint a belga is: gyilkosságnak mondja a cselekményt: ellenben a német birodalmi büntetőtörvénykönyv szerint csak szándékos emberölést képez. Berner azt mondja:
„Man würde indessen doch schon zu weit gehen, wenn man aufstellte, dass während der Ausführung einer bereits mit Überlegung unternommenen Tödtung eintretender Affect den Begriff des Mordes nicht mehr aufhebe. Dies lässt sich vielmehr nur von solchen Affecten behaupten, die durch das Schreckliche der That selbst oder durch den Kampf mit dem Schlachtopfer geweckt werden. Im Übrigen hat man vielmer zu erwägen, dass das Gesetz, indem es schlechtweg sagt „ausgeführt” die ganze Ausführung bezeichnet. Tritt also während des überlegten Unternehmens ein anderweitiger Affect ein, ohne welchen es wohl nicht bis zur Vollendung der Tödtung gekommen wäre, so lässt sich die ganze Ausführung nicht mehr mit Sicherheit auf Überlegung zurückführen, und es ist dann nur Todtschlag erwiesen.
Mi ezen eszmét fogadtuk el, s a 266. § azon kitétele: „A ki embert előre megfontolt szándékból megöl” kifejezi, hogy az előre megfontolás nem csupán a tett elhatározására követeltetik: hanem szükséges, hogy a véghezvitelnél is létezzék a megfontolás.
De minthogy az előre megfontolás képezi a gyilkosság kiváló, sőt egyedüli megkülönböztető ismérvét, s minthogy azon körülmény is, vajjon a tényezőknek léte a véghezvitel megkezdése vagy egész tartama alatt szükséges-e vitássá válhatnék: kérdés támadhat, hogy miért nem iratott körül tüzetesen és kimeritően ennek fogalma a törvényjavaslatban?
Ezen ellenvetés bizonyára több részről fog emeltetni - s jogosultságát alig lehet eltagadni. Ezt előre is láttuk a javaslat megállapitásánál, s annak ellenére is mellőztük a körülirást. Tudvalevőleg a franczia Code 297. czikke megmondja, hogy mit ért a prémelitation alatt.
„La prémeditation consiste dans le, dessein formé avant l'action d'attenter á la personne d'un individu determiné, ou de celui qui sera trouvé ou rencontré.”
Közelebbről taglalva e meghatározást, azon meggyőződésre jutunk, hogy ez tulajdonképen nem azt mondja meg: hogy miben áll, hanem inkább, hogy miben nem áll a praemeditatio. A véghezvitel előtt képzett szándék: ez semmi egyéb, mint az egyszerü szándék, a dolus. Ha tehát a törvény más fogalmat akar összekötni a praemeditatióval, akkor ennek más - a dolustól különböző constitutiv tényezőt is kell adnia. Két szó, melynek eszméje és tartalma ugyanaz: csakis synonimák lehetnek. „Quaé sunt aequalia uni tertio, sunt aequalia inter se.” A 297. czikkben körülirt fogalom, teljesen azonos a dolus praecedens fogalmával; ha tehát az, a mi e czikkben foglaltatik, megfelel egyszersmind a praemeditatio forgalmának: ez esetben a dolus praecedens és praemeditatio közt nincs különbség.
Ámde különbségnek kell lennie; sőt e különbségnek oly nagynak és nyomatékosnak kell lennie, hogy a halálbüntetés és a 15 évig terjedhető fegyház közti különbséget - mennyire lehetséges, s a halálbüntetés, viszonyitása megengedi - igazolja.
Körülirja a praemeditatiot - még pedig szóról szóra egyezőleg a franczia Code 297. Art.-al. az 1859-ik évi olasz büntetőtörvénykönyv; ellenben a belga büntetőtörvénykönyv - a francziának e javitott kiadása: mellőzi a meghatározást; a német büntetőtörvénykönyv mit sem szól a közelebbi körülirásra nézve.
A toscanai büntetőtörvénykönyv - melynek sok tekintetben kiváló előnyei általánosan elismervék: hallgat ezen kezdésről.
A zürichi büntetőtörvénykönyv szintén mellőzi a kérdést.
A genfi-ben sincs erre vonatkozó körülirás.
Ellenben körülirják a praemeditatiót a tesseni büntetőtörvénykönyv és az olasz javaslatok.
Fentebb emlitettük, hogy a tessini büntetőtörvénykönyvre - a praemeditatio kérdésében vissza fogunk térni; ezennel reproducaljuk annak 290. czikkét, mely a kérdéses fogalom körülirását tárgyazza.
„Vi é premeditazione nell' omicidio allorché, prima dell' azione, il reo ha formata e freddamente maturato il disegno di uccidere, benché la persona de uccisi fosse indetermininata, o l'azzione avesse a dipendere da qualche circonstanza o condizione.”
Sajátságos képet nyujtanak az olasz javaslatok. Négy törvényjavaslat fekszik előttünk, s mindegyiknek idevonatkozó megállapitása különbözik egymástól; a négy közül idézzük az utolsónak, annak t. i., melyet Vigliani igazságügyminister a senatus elé terjesztett, e kérdést illető 365. czikkét.
„L'omicidio é premeditato, quanto il colpevole ha fermato prima dell'azione il disegno di uccidere, benche etc. etc.”
Ha az előbbi formulázásokat lerontották az azok után következők: ez utóbbit megingatja Carrara nagy tudományának erejével, és criticája élével. Nem csupán a „freddamente maturato” elemnek kihagyása: hanem egyáltalán a praemeditatio lényének, s kettős föltételének figyelmen kivül hagyása az, - a mit a kiemelt czikk ellen felhoz. Carrara kimutatja: hogy ezen czikk mellett praemeditaltnak lesz kénytelen venni az esküdt azon emberölést is, melynek elkövetése előtt - a tettes zsebéből vette ki kését; mert hisz ez is „prima, dell' azione történik.” Carrara a tessini törvénykönyv szövegét hozza javaslatba, melyet jobbnak, kimeritőbbnek állit. De kifejezi a nagyhirü tudós egy uttal azt is: hogy helyes azon rendszer is, mely - miatt a toscanai büntetőtörvénykönyv - e kérdésben minden körülirást mellőz.
A tüzetes meghatározásnak eddig le nem győzőtt nehézségei, a legtöbb törvényhozást arra kényszeriték: hogy a nagyobb veszélylyel, járó helytelen meghatározás kikerülése végett a megoldást, a tudományra és a gyakorlatra bizzák. A mit Hélie után idéztünk - a mit fentebb taglaltunk: az elegendő utmutatásul szolgál; egy értekezésben - egy fejtegetésben teljesen kimerithető a kérdés; a biró tiszta és világos felismerésére juthat az eszme lényegének, és egész beltartalmának: de nem minden formulázható a törvény egy rövid szakaszában, a mi alaposan és körülményesen kifejthető a literaturában.
„Az 1791-ik évi törvényhozó - mondja Haus vonatkozólag az azon évi franczia Codera - elég eszélyes volt, hogy nem határozta meg a praemeditatiot, megemlékezve a jogtudós Javolenius azon megjegyzéséről:
„Omnis in jure defienitio periculosa.”
Mi követjük Haus-nak, s korunk legjelesebb tudósainak, valamint a törvényhozásoknak példáját: és elálltunk a definiálás veszélyes kisérletétől.
Megemlitendő, hogy a gyilkosság és a szándékos emberölés: tettel és mulasztással is elkövethető; miért is az illető szakaszok akként fogalmaztattak, hogy a szöveg által az omissioval elkövetett comissiv delictum ne zárassék ki. A ki - elzárva tart valakit, s nem ad neki ételt és italt az ételadás elmulasztása által, tehát omissio által követ el gyilkosságot.
A fentebbiek után kevés mondandónk van a szándékos emberölésnek a 207. és 269. §-ban meghatározott eseteiről.
A 267. § negativ alakban határozza meg a gyilkosság és a szándékos emberölés közti különbséget. Az előre megfontolás kivételével: a többi criterionok azonosak.
A negativ formulát - az ellenkező formulázásokból származott helytelenségek tették szükségessé. Nincs szükség a halál okozására irányzott szándékon és a halált okozó tetten kivül még egyéb ismérvet a törvényben különösen megállapitani. Ha valaki szándékosan megöletett, de a tettes e cselekményt nem előre fontolta meg, akármi lett légyen a tett oka - föltéve, hogy az, a későbbi szakaszokban vagy fejezetekben külön meghatározott kivételek alá nem esik a cselekmény a 266. § alá tartozik. A legtöbb esetben - indulatból - fog a cselekmény elkövettetni; de mint már megemlitők: ezen fölül is vannak lelkiállapotok, melyek indulatnak nem tekinthetők, s előre megfontolást sem képeznek, s még is tényezői - indokai az emberölésnek. Nincs tehát más - helyes mód, mint az, mely a cselekmény benső constitutiv eleme gyanánt csupán a szándékot emeli ki, s ezt ellentétbe hozva a praemeditatióval - ezen ellentétben negativ alakban fejezi ki.
Ezt követi a német büntetőtörvénykönyv is, s ezen methodust hozta javaslatba Mittermaier is:
„Für die richtige Begriffsbestimmung von Mord und Todtschlang in einem Gesetzbuche ist die Frage entscheidend, ob bei beiden Arten positive Begriffe so aufgestellt werden sollen, dass jede vorkommende Tödtung in eine der zwei Klassen zu stellen ist, order ob nicht zweckmässiger eine der beiden Arten nur negativ zu bezeichnen ist. Wir glauben, dass die zweite Methode den Vorzug verdient, weil es unmöglich ist alle Arten unter einen positiven Begriff zu bringen, und die Richter leicht irregeleitet werden können. Am richtigsten wird der Gessetzgeber von dem Morde eienn positiven Begriff aufstellen und den Begriff von Todtschlag negativ fassen (z. B. wer eine andere unter den Begriff des Morden nicht fallende Tödtung mit Vorsatz zu tödten verübt), denn eben dei dem Todtschlage ist es nicht möglich, einen alle Arten von Tödtungen umfassenden Begriff aufzustellen, wir werden noch sogleich nachweisen, dass die häufig vorgekommene Sitte, bei dem Todtschlage das Merkmal der Verübung in der Gemütsbewegung (Affekt) sich nicht gut bewährt.”
Nem vigyázhatnak egyébiránt a birák, ügyészek és a védők eléggé: hogy a szándékos emberölés, a mint szorosan megkülönböztetendő a gyilkosságtól, ugy másrészt megkülönböztessék mindazon esetektől is, melyekben a sértettnek halála nem képezte a tettes szándékát. A tévedés különösen elő szokott fordulni: ha a halál, a szándékolt sulyos testi sértés eredménye volt. A franczia Code szövege leginkább adott alkalmat ily felfogásra s a párisi, valamint később a belga semmitőszék is - ezen a tudósok, s különösen Hélie által oly élesen és alaposan megtámadott felfogást osztották. A franczia büntetőtörvénykönyvet illetőleg a controversia némileg el van háritva az 1832-ik évi törvény által; Belgiumot illetőleg azonban, a vita lehetőségét is kizárja, az uj büntetőtörvénykönyvnek már fentebb idézett 394. czikke.
Törvényjavaslatunk 267. § szerint, arra nézve, hogy szándékos emberölés létezzen: a tettes szándékának a halál előidézésére kell irányulnia, s a halálnak - az ezen szándékkal véghezvitt tett által kell okoztatnia. Az azonban nem kivántatik: hogy egyedül és kizárólag - sőt az sem, hogy közvetlenül azon, sértés idézte legyen elő a halált, melyet a megtámadó intézett a megholt ellen.
Lehet - hogy a sérültnek gyenge egészsége, vérének bizonyos sajátsága hozzájárultak a halálos eredményhez, s hogy ugyanazon sértés máson elkövetve nem okozott volna halált. Ez lehetséges - és gyakran igy is van: mindazonáltal ez nem szünteti meg a szándékos emberölést. A megállapitás mindig helyes lesz: ha a causalis nexus helyes alapján fog kerestetni. Nem szükséges, hogy a sérülés önmagában, s közvetlenül lett legyen egyedüli oka a halálnak: elég ha a dolgok rendszerinti szabályai szerint közvetett oka - de oka volt a halálos eredménynek. Ez akkor is áll, ha a sértés, azon erők, és tényezők müködésének, azon hatások előidézésének vagy fokozásának képezte okát, melyek hatályos okai voltak a többi okok működésének előidézésére vagy fokozására, s melyek öszvességükben a sérelemből származva, együtt idézték elő a halált.
De a közbenső okok - és a sértés közt okozati összefüggésnek kell lennie. Oly cselekmény, vagy mulasztás - illetőleg c) esemény, mely kivül áll a tettes cselekménye által okozott sérelem határán: nem esik a tettes felelőségére. Az ily kivül álló - a dolgok rendszerinti szabályai szerint nem a sértésből származó tényező: megszakitja a causalis nexust, s a további fejleményeknek önálló tényezőjévé válik. Ily esetben fenn fog forogni, a szándékos emberölés kisérlete: de nem a bevégzett - szándékos emberölés. Ily esetben lehet, hogy egyik tettes, szándékos emberölés, esetleg gyilkosság kisérletében fog bünösnek találtatni: mig egy másik terhére esik a bevégzett büntett, vagy - mint az orvosra nézve előfordulhat: a gondatlanságból okozott emberölés.
Sok esetben helyesen fog eljárni a biró, ha gondolatában eltávolitva az események lánczolatából a tettes által okozott sértést, a kérdést akként veti fel: vajjon bekövetkezett volna-e a halál - a halál ugyanazon időben, az esetben is, ha a sértés nem követtetett volna el? És ha a szakértők nyilatkozata alapján azon meggyőződésre jut, hogy a halál e nélkül is, és ugyanazon idő alatt bekövetkezett volna: ez esetben nem lévén causalis nexus a sértés mint ok, és a halál mint okozat között, - bevégzett emberölésről nem lehet szó. Ellenben ha a sértés képezi a halálos eredményt előidéző közvetlen vagy a dolgok rendes menete szerinti okát; ha a ható okok közt a sértés is előfordul; ha bizonyosság létez az iránt: hogy ezen ok nélkül a többiek működése - vagy ily erővel, s ily korai működése elmaradt volna: ez esetben a causalis nexus helyes elvei szerint, emberölés, és ha a halálra irányzott szándékkal okoztatott a sérülés: szántszándékos emberölés létez. Egy haldokló ellen is elkövettethetik szándékos emberölés: ámbár ez rövid idő mulva különben is meghalt volna. A büntetés - enyhébb lesz ily esetben; de a büntett természete ugyanaz maradt mintha egy teljesen egészséges ember fosztatott volna meg szándékosan életétől.
E szempontok megfigyelése különösen fontos, a szakértőkhöz intézendő kérdések megállapitásánál, mely tekintetben törvénykezési gyakorlatunk igen sokszor, és lényeges hibákat tüntet elő, melyek leginkább abból származnak, hogy a vizsgáló birák, s a biróságok nem intézik a szakértőkhöz tüzetesen azon kérdéseket, a melyektől lényegesen föltételezve van annak meghatározása: vajjon a bekövetkezett halál eredménye volt-e a tettnek, melyet vádlott a megholt ellen elkövetett? és vajjon ezen tett kizárólagos - vagy a halál bekövetkezésére szintén ható más okoknak tényezője volt-e?
A rendszeres büntetőtörvénykönyv ez irányban is ki fogván jelelni a birói tevékenység anyagi föltételeit: joggyakorlatunk közvetett hasznos eredményei közt - az ez irányban reményelhető tüzetesség és biztosság nem az utolsó helyet foglalandja el.
A nagyfoku ingerültségben megfogalmazott, és ezen állapot megszakitlan tartama alatt végre is hajlott szándékos emberölésre - a fenn kifejtettek után alig marad mondani valónk. A szándékos emberölési fajok csucsán áll a gyilkosság: mig azok legalsóbb fokát a 269. §-ban meghatározott cselekmények képezik. - Hogy az emberölésnek ez esetben is szándékoltnak kell lennie, vagy is, hogy a tettes akaratának a halálra, mint szándékolt eredményre kell irányulnia: ez a kérdéses szakasz első sorából - a cselekmény alapföltételéből resutált. A különbség e közt és a 267. § esetei közt: a felindulás magas fokában találtatik. Ez nem szünteti meg ugyan a tudatot, s az akarat-szabadságot: de azt elhományositja, ugy hogy az indulat ezen fokában elhatározott és véghezvitt cselekmény - mindenesetre enyhébb beszámitás alá esik.
A 269. § második bekezdése ugyanezen oknak további logicai folyományát szentesiti; a további enyhités indokát a motivum képezi; a törvényjavaslat számitásba veszi az emberi természetet, a felindulásnak - tapasztalás szerinti nagyobb intenzivitását, ha azt jogtalanul okozott sérelem idézi elő, s ehhez képest szállitja le a büntetést.
A harmadik alineában a parricidiumnak egyik - ingerültségben előidézett faja hozatik fel, s erre nézve sulyosabb büntetés állapittatik meg még az esetre is: ha a lemenő rokon vagy a házastárs erős felindulása - a megölt atya, anya, vagy nagyszülő, illetőleg házastárs által igazságtalanul idéztetett elő. Ezen eset - mindig qualificált emberölést képez; mert a természetnek szózata - bármily erős lett legyen az ingerültség - a szülőkkel s a házastárssal szemközt nem némul el annyira - hogy ne költse fel a lelkiismeretnek figyelmeztető szózatát. Lett legyen az indulat még oly bősz, az elme - a szenvedély által még annyira elhomályosodott - ha a tettesben az emberi érzés végkép el nem tompult - lehetetlen: hogy a gyilkoló eszköz felemelése, a fegyver elsütése, illetőleg a végzetes tett közt ne lövelje viharzó lelkébe, habár egy pillanatra, s habár halványan engesztelő sugarát a természet. Ha a tettes vadságában visszautasitotta e hatalmas szózatot: teljes joggal éri őt sulyosabb beszámitás.
A 269. §-ban nem tétetik különbség a természetes és a törvényes szülők közt: mig a 268. §-ban a minősités föltétlenül a felmenő ágbeli rokonnak „törvényes” minősége állittatik fel. A törvényes házasságból született gyermekekre nézve, a két szöveg nem tesz különbséget; valamint a házasságon kivül született gyermekeknek anyjára, s illetőleg ennek szüleire nézve sem. A természetes anya, egyszersmind törvényes anya is. Ellenben a 268. § azt mondja: hogy atyagyilkosságot nem ismer el: ha valaki oly személyt öl meg, a ki magát annak atyjává tekintette, a ki őt megölte: de ez sem házasság, sem utóházasság, sem törvényesités szerint nem volt az ő gyermeke. a korlátozás oka a 268. §-ban megállapitott büntetés rendkivüli nagyságában rejlik, mely nem indokolt az esetben, melyben mint a természetes gyermekeknél sokszor előfordul: ezeknek lelkületében a hála és kötelesség helyett, igen gyakran - jogos indulatosság uralkodik nemzőjük ellen.
Teljesen hatálytalannak mindazonáltal nem tartjuk e köteléket, s azért a 269. §-ban, melynek büntetési tétele sokkal enyhébb - a qualificatiót nem véltük a „törvényes” szó által megszoritandónak.
A ki valakinek határozott és komoly kivánsága által biratott arra, hogy őt megölje: 3 évig terjedhető börtönnel büntetendő.
Senkinek sincs joga saját életét kioltani; nincs tehát joga: életével saját tetszése szerint rendelkezni. A személyiség elidegenithetlen jog; az akarat tehát, mely ennek megszüntetését czélozza: jogi szempontból semmis - nem létező.
Alkalmazzuk a tétel logicai folyományait azon esetre, melyről a 270. § szól: és a szigoru, merev következtetés fonalán azon eredményre kell jutnunk, hogy a katona - a ki az ellenség által sulyosan megsebesített, s a földön heverő bajtársát, ennek könyörgésére megmenti azon kinoktól, hogy az előnyomulásban levő ellenséges csapatok lovai által elgázoltassék: szándékos emberölést követ el. Gyilkosságban kellend bünösnek mondanunk az orvost, a ki egy gyógyithatatlan s a legirtózatosabb fájdalmakat okozó betegségben kinlódó fölött - ennek jajgatásai és esdeklése folytán megkönyörülve: kinjait a haláltadó szer által megszünteti. A reménytelen szerelmesekre vonatkozólag, nem ritkán fordul elő a 270. §-ban meghatározott eset. Ha e szakasz mellőztetnék, ez esetben az együttes meghalást elhatározók közül az, a ki a másiknak életét kioltotta, s ez iszonyu lélekharczban a biztosságot elvesztvén, magát kivégeznie nem sikerült, miden sulyos sebéből kigyógyult - minthogy kedvesét előre megfontolt szándékkal ölte meg: mint gyilkos lesz elitélendő. Erre a gyakorlat is mutat fel eseteket, Francziaországban és Poroszországban; a felgyógyult tettes halálra itéltetett; de mindkét országban, a közérzület felháborodott a törvény emberietlen logikáján, s a fejedelmi kegyelemnek kellett corrigálni a törvény hibáját.
Ezen embertelen igazság ellen van intézve a törvényjavaslat 270. §-a, melynek értelme az: hogy a cselekmény, nem büntetlen - de bünösségi foka határtalanul csekélyebb, hogysem az akár a 266., akár a 267. § alá lenne foglalható.
És ha csupán a jogi szempontokat vesszük irányul: ezeknél fogva sem tartozik az eset a most emlitett szakaszok alá. Igen is - jog támadtatik meg a 270. § esetében is: de csak is az állam, a társadalom joga, melylyel ez - mindenik polgárának; mindenik tagjának a közös czélokra való közremüködése iránt bir. Megsértetik az állam joga, mely az emberi életnek kioltása iránti tilalomban nyilvánul: de nem sértetik az illető egyén joga, s nem támadtatik meg ennek akarata. Nem történik tehát oly cselekmény, mely a megholtnak személyiségét vagy jogát - egy másik személy kényszerének vetette volna alá.
Indokaiban is külömbözik ezen eset a szándékos emberölés más eseteitől. Ezek indoka: az ellenségeskedés, vagy haszonvágy: emezé - a barátság, a könyörület, a szerelem. Amott legtöbbnyire aljas indokok az elhatározók: itt mindig - egy - habár félreértett nemes indulat. Az eset közelebb áll egyáltalán az öngyilkossághoz, mint a gyilkoláshoz, s talán nem is egészen alaptalan a fölfogás: hogy a 270. §-ban körülirt eset - csupán a kivitel eszközében különböző neme az öngyilkosságnak; és hogy a tettes csak annyiban bünös - a mennyiben az életétől megszabadulni akarónak, tudva és szándékosan megszerzi az általa kivánt eszközt.
Megengedettnek nem tarthatjuk a cselekményt; de nem akarjuk biráinkat azon helyzetbe hozni - az igazságtalan túlszigor kikerülése végett, a törvényt legyenek kénytelenek megsérteni, s akár büntetlenséget mondjanak ki, akár pedig a 269. § alá erőszakolják az oda nem tartozó tettet.
Az ujabb törvényhozások legnagyobb része - delictum sui generis gyanánt tekintik a kérdéses cselekményt, s 1843-ik évi javaslatunk is ezen szempont alá vette azt. De nem a könnyelműen oda vetett felhivás, vagy a meggondolás nélküli kivánat menti fel a tettest - a gyilkosság, esetleg a szándékos emberölés büntetése alul. Az akarat nyilvánitásnak - a kivánságnak határozottnak, komolynak kell lennie; a dolog rendkivüli fontosságához képest oly intensivnek, hogy a határozottság iránt minden kétely kizárva legyen. Az indokok, melyek e borzasztó kivánságot felköltötték, a viszonyok, melyek a kétségbeesést előidézték, a tett körülményei - irányozni fogják a birót annak megitélésénél: vajjon csakugyan komoly és határozott kivánsága volt-e a megöltnek, hogy életének kinjaitól más által megszabadittassék.
Három évig terjedhető börtönnel büntetendő az is, a ki valakit az öngyilkosságra rábeszél, vagy e czélra, tudva eszközöket vagy szereket szolgáltat.
Ha pedig az, hogy két személy közül, melyik váljék öngyilkossá: az ezek által kölcsönös megállapodás szerint előzetesen meghatározott véletlentől tétetett függővé, s ennek következtében az öngyilkosság véghezvitelére irányzott cselekmény végre is hajtatott, ha a halál nem következett be 1 évtől 5 évig terjedhető államfogház, ha pedig halál bekövetkezett: 5 évtől 10 évig terjedhető államfogházzal állapitandó meg.
Anglia törvényei következetesek. Az angol törvények szerint az öngyilkosság büntettet képez: - „our law has ranked this among the highest crimes” - ebből egyszerüen folyik: hogy a ki arra felbujtás, segély vagy tanácscsal közremüködik: mint a büntett részese büntetendő. Ha valaki azt tanácsolja másnak, hogy ölje meg magát, és ez a tanács szerint cselekszik: a tanácsadó gyilkosságban bünös - the adviser is guilty of murder. Igy olvassuk ezt Stephens munkájában, a hol egyszersmind a megfelelő törvények és az állitás megerősitésére szolgáló esetek is idéztetnek.
Mi nem lehetünk ily következetesek. Bármily kevéssé vagyunk hajlandók az embernek élete fölötti jogát azon értelemben elismerni, hogy azt megsemmisithesse: az öngyilkosságot büntetendő cselekménynek még sem fogadhatjuk el, annál kevésbé tekinthetjük azt büntettnek. Ez lévén kiindulási pontunk, választanunk kellett azon alternativa közt:
hogy az öngyilkosságra irányzott s eredményre vezetett rábeszélést, és segélyt egészen büntetlenül hagyjuk; vagy pedig
hogy a közremüködést „delictum sui generis” gyanánt tekintve, erről külön intézkedjünk.
Törvényjavaslatunk ez utóbbi felfogáshoz csatlakozik, ámbár az álláspontnak némi következetlenségét - mint ezt a Részességről szóló fejezet indokaiban is megjegyeztük, fel kellett ismernünk. Az végre tagadhatatlan: hogy a 271. § első alineájában meghatározott tevékenységünk: felbujtást, vagy segélyt képeznek az öngyilkosság elkövetésére, s igy: részességet, A részesség egyik alaptételéül azt emeljük ki: hogy arra nézve, hogy a közremüködés büntethető legyen: magának a cselekménynek, melyre a részes közremüködött, büntetendő cselekményt kell képeznie. A minek elkövetése nem képezi a büntetőtörvény megsértését: az arra irányzott közremüködés sem képezhet büntetendő részességet. E szabálytól eltér a 271. § s ennyiben a következetlenség alól nem menthető fel. Ámde - itt is mint sok más kérdésnél, ha összeütközésbe jő valamely elv az élet valamely szükségével: a gyakorlati törvényhozó választása nem lehet kétséges. És nem is a 271. § azon egyedüli, melyben a részesség elveitől eltérés történik.
Ha a merev következetesség képezte volna a föltétlen szabályt: a 271. § első bekezdését el kellett volna hagynunk, és igy az öngyilkosságra való rábeszélést, illetőleg az eszközöknek vagy szereknek tudva e czélra való nyujtását büntetlenül kellett volna hagynunk. Ezt nem tarthattuk igazolhatónak. Sok - igen fontos ok, különösen fontos büntető - politikai, és erkölcsi érvek szólanak sz öngyilkosság büntetlensége mellett. Ha az önélet elleni merénylet sikerül: a büntetlenséget egy - minden törvény fölött álló hatalom - a halál biztositja: ha nem sikerül: ez esetre a törvényben fenyegetett büntetés - mintegy késztetőül szolgál a merénylet ismétlésére.
Az öngyilkost bizonyos fokig - menti feldult lélekállapota, legtöbbnyire megzavart idegrendszerre, vagy elmetehetsége. A végzetes tettre való benső ösztönzés, legtöbbnyire a kétségbeesés kisérletében jelentkezik - ennek ösvényét pedig nem irányozza se törvény, sem a józan ész. Mindez az öngyilkosra, vagy az öngyilkosságot megkisérlett szerencsétlenre vonatkozólag számitásba veendő. De mindebből semmi sem esik a rábeszélő, vagy a segitő mentségére. Ez utóbbi nyugodt elmével, teljes öntudattal, és hideg számitással működik közre embertársának megsemmisitésén; sőt gyakran - a helyett, hogy visszatartóztatná őt a végzetes lépéstől: maga költi fel benne az ugynevezett „társadalmi menthetetlenségnek bünös előitéletét” s az álbecsület következményeinek kényszere alá helyezi - a különben is küszködőnek akaratát. E cselekményt büntetlenül hagyni: egyrészt igazságtalanság, másrészt azonban erkölcsileg is indokolatlan volna.
Nem a mi törvényjavaslatunk az egyedüli, mely a kérdéses tevékenységre büntetést állapit meg. A szász - a badeni, a braunschweigi büntetőtörvénykönyvek szintén büntettetni rendelék az ily közremüködést; hasonlót tartalmaz a tessini büntetőtörvénykönyv 301-ik czikke. Az olasz törvényjavaslat 370. czikke, s a belga törvénykönyvet előkészitő bizottság is felvette a javaslatnak 461. czikkében a kérdéses intézkedést; ez utóbbi 3 hótól 5 évig terjedhető börtönnel rendelvén büntettetni azokat, a kik valakit a véghezvitt öngyilkosságban elősegitettek. Ezen szakasz mindazonáltal - s daczára a Haus által felhozott meggyőző érvnek, a második kamara bizottságának inditványára mellőztetett. A bizottság két érvet állitott az előkészitők indokai ellen.
Az egyik az, melyez mi is felemlitettünk, t. i. hogy az öngyilkosság maga nem lévén büntetendő cselekmény: a comlicitas sem lehet az; a másik pedig - s ugy látszik, hogy ez volt a döntő, a létező állapothoz való ragaszkodásból származott, és eképen szól:
”Nous ne croyons pas devoir changer cet état des choses d'autant plus que la necessité d'une innovation sur ce point ne s'est révelée par aucun fait propre á la justifier.„
Nem elvből - hanem csupán a létező állapot szempontjából mellőztetett a kérdéses czikk; tehát a nélkül, hogy az intézkedésnek benső jogosultsága és igazságos volta kétségbevonatott volna.
Az öngyilkosságoknak mai nap rendkivüli arányokat öltött elterjedésével szemközt: a törvényhozás oly intézkedése - mely ezen valóságos társadalmi kór ellen - a közremüködők megbüntetése által irányul, nálunk gyakorlati szempontból sem tekinthető fölöslegesnek. Belgiumban nem volt szükséges a kérdéses intézkedés; de mi nálunk, s különösen most, nem áll azon érv, melyet a belga bizottság, az inditványozott szakasz ellen felhozott.
Javaslatunk inditványba hozta tehát az emlitett intézkedést, a fentebb kiemelt okokból, melyekhez hozzájárul az is: hogy hasonló határozmányt, már 1843-ik évi törvényjavaslatunk szerzői is szükségesnek tartottak, s azt törvényjavaslatuk 130. §-ába fel is vették.
Nem látjuk ezenfölül szem elől téveszthetőnek a 271. és a 270. §-ban körülirt cselekmények közti szoros rokonságot sem a miből azt következtetjük: hogy az egyiknek fölvétele, a másik elfogadását vonja maga után. Mindkettő, bizonyos tekintetben közös alapokon nyugszik, a mint az 1843-ik évi javaslat mindkét esetét - csak ugyan egy szakasz alatt intézte el. Ezen közös szempont képezi okát annak - hogy a mi javaslatunk is mindkét esetére ugyanazon büntető tételt állapitotta meg.
A 271. § második alineája: az ugynevezett amerikai párbaj ellen irányul.
Bindingnek teljesen igaza van, s Geyer is a lényeget illetőleg csatlakozik e véleményhez: hogy az ugynevezett amerikai párbaj, nem párbaj hanem az élet elleni büntett, vagy vétség - sőt esetleg gyilkosság. Közelebbről tekintve, ezen, különösen a fiatalság közt elharapódzott vészt: a cselekmény - az öngyilkosságra való kölcsönös felbujtással analog, s ez okból vétethetik - mint a 271. §-nak qualificalt esete, ezen szakasz alá. Az olasz törvényjavaslat is 370. czikkében - tehát a szándékos emberölés elleni roatumokról szóló fejezetben intézkedik mindazon esetekről, melyekben valaki más által öngyilkolásra biratik. A kérdéses szakasz akként van szövegezve, hogy az - az amerikai párbajt is magában foglalja; ez még inkább kitünik abból: hogy a párbajról szóló fejezetnek nincs oly intézkedése, mely az ugynevezett amerikai párbajra alkalmazható lenne. A 405. czikk b) pontja volna az, a mely leginkább magyarázható ez esetre: azonban azon kitétel „ha világosan megállapittatott, vagy a párbaj minőségéből kiderül: hogy a vivók egyikének halva kell maradnia - „rimanera ucciso” - határozottan a párbaj helyén maradásra utal, a mi az amerikai párbajjal össze nem egyeztethető.
A német büntetőtörvénykönyv nem intézkedik az amerikai párbajról, mely hiányt Geyer sajnos hézagnak nevezi.
Javaslatunk különbséget tett a büntetések közt - az eredmény szerint: mely különbség - a büntett vagy vétség által okozott kár vagy sérelem nagysága, mint az evaluationak általunk már többször emlitett egyik tényezője által eléggé indokoltatik.
Nem büntettetik az emberölés:
1) a 78. és 79. § esetében;
2) ha a halál az által okoztatott, hogy az állam vagy közhatóság fegyveres ereje, hivatásának gyakorlatában fegyverét jogosan használta.
Ismeretes: a rendszer - mely a „l'homicide excusable et justiciable” eseteinek külön fejezetben való felsorolását tartja, szükségesnek. Az egyik csoport a büntetés leszállitását: a másik a büntetlenséget vonja maga után. Mi a rendszert magát - egész teljességében nem fogadtuk el: a 272. §-ban mindazonáltal megjelöltük az eseteket, melyekben a szándékosan okozott halál elveszti büntetendő jellegét. Az 1) pont inkább csak figyelmeztetést tartalmaz; a másik - kifolyása a fegyveres erő, s a rendőrség szolgálati szabályainak. A 2) pont fontossággal bir az által: mert a fegyver nem, jogos használata által okozott emberölést: a büntetlenség esetei közül kizárja; a minek folytán a cselekmény - a 442. § intézkedése szerint is, szándékos emberölést, esetleg gyilkosságot képez.
Az anya, a ki házasságon kivül született gyermekét a szülés alatt, vagy az ezt követő 5 nap eltelte előtt szándékosan megöli: 5 évig terjedhető börtönnel büntetendő.
A gyermekgyilkosság - mint különnemü büntett az utóbbi időkben számos controversiák tárgyát képezi. Azon indok: hogy a törvénytelen anyánál: a szégyenérzet, s a gyermek iránti aggodalom rendkivül nagy izgatottságot idéz elő: több esetben nem mutatkozik igazoltnak. Mindazonáltal valamennyi legujabb törvényhozás az emberölés külön esete gyanánt intézkedett az infanticidium-ról, melyre enyhébb büntetést állapitott meg, mint a szándékos, emberölés - vagy a gyilkosság más eseteire.
A törvényhozások ezen rendszerétől nem véltünk eltérhetni mi sem: de szorosan a kifejezett alapeszme határai közt körvonalaztuk a kivételes esetet. Nem fogadtuk el ennélfogva a gyermekgyilkosságot más esetben, mint abban, ha az anya öli meg gyermekét; és ez esetben is csak ugy: ha a gyermek házasságon kivül született. Nem lesz ennélfogva alkalmazható a 273. § az atyákra - habár a gyermek törvénytelen volt; sem pedig más az személyekre, akár az anya rokonai legyenek, akár nem. Azzal, hogy a házasságon kivüli születés állapittatott meg lényeges objectiv ismérvül: a conceptio ideje jelentőség nélkülivé tétetett; és ennélfogva azon körülmény sem határoz: hogy akkor midőn a nő férjhez ment - már teherben volt, s a férj nem volt nemzője a megölt gyermeknek.
A gyermekölés büntettére vonatkozólag két rendszer küzd egymással. Az egyik - mely a franczia Code- ban találja kifejezését, s mely kiválólag a gyermek oltalmára irányul. A Code ezen szempontból - a gyermekölést gyilkosságnak tekinti, s halállal bünteti akkor is, ha az nem praemediutatio folytán követtetett el. Itt tehát a sulyositás szempontjából tétetik kivétel. A másik rendszer nagyobb sulyt fektet a nő állapotára, s e szempontból, a kivételes intézkedéseket, a büntetés enyhitése végett tartja szükségesnek. És tagadhatatlan, hogy a házasságon kivül teherbe esett nő lélekállapota - a legtöbb esetben: kivételes. A tapasztalás mutatja: hogy a teherbe esett leányon - ezen állapotnak tartama alatt, teljesen uralmat vesz a szégyen érzete; csak egy gondolat foglalkoztatja: hogy miként titkolhatná el gyalázatát a világ előtt? miként eszközölhetné: hogy szégyene fel ne fedeztessék? Ezen érzület a szülésig folyton fokozódik, s megfosztja az illetőt a nyugodt gondolkozástól. Az ily állapotban bekövetkezett szüléskor elkövetett gyermekgyilkosság: - igen sokszor a kétségbeesés hatása alatt tartható elkövetettnek: mely körülmény teljesen igazolja a büntetés enyhitését. Helyesen mondatik: hogy az infanticidium-ra határozott enyhébb büntetéssel: az emberölési büntettnek, az erkölcsi rugók szerinti osztályozása kezdetett meg. A szégyen miatti kétségbeesés - mindenesetre az erkölcsi felfogásnak nyilvánulata; és habár az érzelem aberratioja folytán büntettre vezetett is: enyhitő hatását ezen indoknak és állapotnak megtagadni - igazságtalanság lenne.
De ez indokot - mint megemlitettük - csakis az anyára, s csupán a törvénytelen gyermek anyjára nézve fogadhatjuk el, s eltérőleg az ausztriai büntetőtörvénykönyvtől: az 1843-ik évi javaslatunk 131. §-ának felfogásához csatlakoztunk.
Harmadik ismérve a 273. §-nak: hogy a kivételes intézkedést a szülés alatti, vagy az ezt követő 5 nap eltelte előtt elkövetett megölésre szoritja. A kérdés ugyanis: hogy mely időben áll be az ily nőnél - a nyugalmas lélekállapot: mai napig sincs eldöntve. A láz - minden szülésnek természetes következménye, a törvénytelen anyánál, a megelőző lélekvihar által fokoztatik, s tovább tart. Ez átalánosan el van ismerve. Ha tehát az anya rendkivüli állapotára való tekintettel, kivételes intézkedést tart szükségesnek a törvény: ennek logicai következménye, hogy a kivételes intézkedést azon időtartamhoz kösse, mely alatt a léleknek rendszeres nyugalma, tapasztalás szerint helyreáll. Mennyi idő kivántatik erre? Mi nem mernénk e kérdésre felelni. De annyit tudunk: hogy a franczia Code a legilletékesebb férfiak által megtámadtatott azért: mert határozott időt nem jelölt meg, mely idő alatt a gyermek megölése infanticide-t képez. Ebben úgy, mint sok más kérdésben igen terjedelmes buvárlatok tétettek az olasz törvényjavaslat előkészitésénél; s mi helyesen véltünk eljárni: midőn az ennek 367. czikke 2. pontjában meghatározott időtartamot fogadtuk el.
Különben is nem állapittatik meg büntetlenség: hanem 5 évig terjedhető börtön, a minek minimuma és maximuma közt - még az esetre is fel lesz található az arányos, büntetés, ha talán - a nő lelkületének a tett napján legmagasabb foku izgalma - később csendesebbé vált. Normális nyugalomról ugyanis - a szülést követő 5 nap, alatt alig lehetne szó.
A teherben levő nő, a ki méhmagzatát szándékosan elhalatja vagy megöli, ha házasságon kivül esett teherbe: 2 évig terjedhető börtönnel, ellenkező esetben pedig 3 évig terjedhető börtönnel büntetendő.
Az abortio körüli nézeteltérésket nem tartjuk szükségesnek bővebben taglalni; csupán azt emlitjük meg: hogy, régibb criminálistáink Bodó, Huszty s Vucheitch is, a külföldiek - s különösen a Carolina nyomán - mindennemü abortiot és igy a nem élő méhgyümölcs elhajtását is büntetendőnek állitják. A mi javaslatunk előtt eltér. Mi csak a magzat-elhajtását, vagy megölését kivánjuk büntettetni. A sulypont - a „magzat” szón van, melynek - a szakférfiak általános tanitása szerint a fogantatás perczétől élete van, mely habár nem önálló: de mégis élet. Azon cselekmények tehát, melyek a méhmagzat ellen irányoznak: annak életét támadják meg, mihez képest a magzatelhajtásnak tárgya első sorban az emberi élet. Igy fogták ezt fel az ujabb kor jogtudósai - Oppenhoff, Goldammer, Schwarze, Hälschner, Berner, Holtzendorf - s ugyanezen nézetnek hódoltak a szász és német büntetőtörvénykönyvek. Ezen felfogás szerint a cselekvénynek a méhmagzat élete ellen kell irányozva lenni, és e szerint szükséges, hogy méhmagzat, még pedig élő méhmagzat létezzék. A hol csak méhüszög van, ott a méhmagzat megölése ép oly kevéssé jöhet szóba, mint azon esetben, ha a méhmagzat már a szerek alkalmazása előtt megszünt élni, vagy ha a korai szülés után is tovább él. A méhmagzat már a szerek alkalmazása előtt megszünt élni, vagy ha a korai szülés után is tovább él. A méhmagzat megölése vagy még az anya méhében eszközölhető vagy a korai szülésnek lehet eredménye, mit javaslatunk akként fejez ki: „elhajtja vagy megöli.” Mindkét esetben azonban az elhalálozásnak, az erre irányozott cselekmény eredményének kell lennie; mert ha a halál nem a mesterségesen előidézett korai szülésnek volt okozata, vagy ha a méhmagzat nem a szerek alkalmazása következtében halt meg az anya méhében: a cselekmény legfeljebb kisérlet leend.
A magzatelhajtásnak szándékosnak kell lenni, - mert ha az anya gondatlanságból követ el olyat valamit, a mi abortiot idéz elő: e miatt őt felelőségre vonni nem lehet. A méhmagzat nem igényelhet, nagyobb óvatosságot, mint a mennyivel az anya önmaga iránt viseltetik. Ha pedig egy harmadik követ el az anya ellen ilynemü vétkes cselekményt, akkor is - a magzat elhajtására vagy megölésére irányzott szándék hiányában - legfeljebb az anyának megsértése jöhet tekintetbe, s az abortálás, csak a sértés sulyát fogja növelni.
A teherben levő nő ...ha házasságon kivül esett teherbe: 2 évig terjedhető börtönnel, ellenkező esetben pedig 3 évig terjedhető börtönnel büntetendő.
Javaslatunk ezen cselekménynél is különbséget tesz a házasságban való lét, s a házasságon kivüli állapot között. Az indokok itt is ugyanazok, melyek a 268. és 273. §-nál felhozattak, s ezeknek alapján javaslatunk itt is az emlitett különbség szerint állapitotta meg a büntetés fokozatait. A mig a házasságon kivül teherbe esett nőnek magzatelhajtási büntettét 2 évig terjedhető börtönnel rendeli megbüntettetni: addig a házasságban teherbe esett nőnek ugyanazon büntettére 3 évi börtönbüntetést szab ki. Ezen intézkedés által elfogadtuk az 1843. évi magyar javaslat által is elfoglalt álláspontot, mely a büntetésfokozást szintén ugyanazon alapon eszközölte.
A ki a teherben levő nő méhmagzatát annak beleegyezése nélkül szándékosan elhajtja, vagy megöli: 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
Ha pedig ez által a teherben levő nő halálát okozta: 10 évtől 15 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
Hogy az ily eset általában szigorubban büntetendő, mint a közönséges magzatelhajtás (274. §) ennek elvi alapja abban áll, hogy itt a tettes cselekménye nem csupán a méhmagzat ellen irányul, hanem az anya egészségét és testépségét is megtámadja: mig ott, a hol az anya a magzatelhajtásba beleegyezik: az utóbbi a közreműködőre nézve már nem képez büntárgyat.
Az anya beleegyezése nélkül véghezvitt magzatelhajtásnál gyakran megtörténik hogy a nő sulyos, sőt gyógyithatlan sérüléseket szenved, s azért az ily esetre némely büntetőtörvénykönyv külön büntetést rendel. Javaslatunk azt nem tette, mert az itt szóban forgó eszmei bünhalmazat megbüntetésére a jelen § első bekezdésében felállitott fegyházbüntetés 5 évi maximuma elegendő tért nyujt. A magzatelhajtással concurráló eseteknek egy különös nemét azonban, midőn t. i. a bele nem egyező anya meghal, még sem lehetett hallgatással mellőzni; mert a nő halála annyira sulyosbitja a cselekmény bünösségi fokát, hogy itt az 5 évi maximum már nem lenne megfelelő. Szükséges volt tehát ezen eset megfelelő büntetése végett külön, a rendesnél magasabb büntetést - 10-től 15 évig terjedhető fegyházzal megállapitani.
276. § A szülő, a ki életének 7-ik. évét tul nem haladott, vagy az önsegélyre képtelen gyermekét valamely félreeső rendszerint járatlan helyre kiteszi, vagy ily helyen elhagyja: a gyermekkitétel büntettét követi el, és 3 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
A ki pedig az önsegélyre koránál vagy állapotánál fogva képtelen személyt, kinek ápolására kötelezve van, vagy a ki a felügyelete alatt áll, kitesz vagy segély nélküli állapotban elhagy: vétséget követ el, és 3 évig terjedhető fogházzal büntetendő.
277. § Ha a kitétel vagy elhagyás következtében a kitett vagy elhagyott, súlyos testi sértést szenved: a cselekmény büntettet képez és 5 évig terjedhető fegyházzal; ha pedig ez által annak halála okoztatott, 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
Az intézkedések szükségessége nem kiván külön indokolást. A határozmányok pedig - lényegben az ujabb büntetőtörvénykönyvek ezen cselekményekre vonatkozó rendelkezéseivel teljesen egyezők.
A 276. §-nak azon kitétele „valamely félreeső rendszerint járatlan helyre kiteszi” - összefüggésben áll a 243. § azon kitételével „rendszerint járt helyre kiteszi.” A járatlan helyre kitétel joggal tekintetik a gyermek élete elleni cselekménynek: mig az ellenkező esetben a dolus - csakis a családi állás elleni cselekményt képez.
A jelen fejezet fentebbi szakaszaiban meghatározott büntetéseken felül hivatalvesztés is kimondandó.
A politikai jogok felfüggesztése mellőztetett; mert e cselekmények - bármily borzasztóak legyenek, közelebbről nem érintik azon érdekeket, melyeknek oltalma - a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztését szükségessé teszi.
279. § A ki gondatlan cselekvése vagy mulasztása által valakinek halálát okozta: az emberölés vétségét követi el, és 3 évig terjedhető fogházzal, valamint 2000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
280. § Ha azonban a halál az azt okozónak hivatásában vagy az általa gyakorlott tudományában, iparágban vagy, foglalkozásban való járatlanságból, vagy hanyagságból származott, vagy ha azon cselekmény vagy mulasztás által, mely a halált okozta, az okozó hivatalának vagy az általa gyakorolt, tudománynak, iparágnak vagy foglalkozásnak szabályait sértette meg: 3 évig terjedhető fogházzal, és 100 frttól 2000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
A jelen szakasz eseteiben a bünösnek talált személy, azon hivatás, tudomány, iparág vagy foglalkozásnak gyakorlatától, a biróság belátása szerint végképen vagy határozott időtartamra eltiltható, s a gyakorlat isméti megengedése ujabbi vizsgától, vagy a kellő képesség megszerzését igazoló más bizonyitéktól tétethetik függővé.
Az előrelátás vagy óvatosság hiányában találja a belga büntetőtörvénykönyv azon cselekvések és mulasztások jellegét, mely - az emlitett hiányból másnak életére vagy testi épségére nézve bekövetkezett, a tettes által nem, szándékolt káros eredményt, büntetendő cselekménynyé minősíti.
A belga büntetőtörvénykönyvet megelőzött franczia Code nagyobb részletességgel jelöli meg az e nemü culposus cselekvések és mulasztások fajait: maladresse, imprudence, inattention, negligence, ou inobservation des reglements emlittetnek a 319-ik czikkben a culposus emberölés és testi sértés elemei gyanánt, melyekhez elég sajátságosan, a következő czikk - ugy látszik mintegy synonima gyanánt, egy elemet: „defaut de precaution” sorol.
A részletezést illetőleg; a franczia Code methodusát követi az olasz javaslat 382-ik czikke is, mindazonáltal megbőviti a culpa fogalmának elemeit. Az idézett czikk szerint a culposus ember ölést képez, ha a halál a következő okok egyikéből származott: inavventenza, imprudenza, negligenza, imperizia nella propria arte o professione, od inosservanza di regolamenti, discipline o doveri del proprio stato.” Mint külön eleme a culpának felemlittetik a részegség is, ha az nem a büntett elkövetése czéljából, de nem is véletlenségből keletkezett.
Mindezekkel szemben áll a német methodus - mely nem taglalva a culpa elemeit, egyszerüen a „Fahrlássigkeit” szót használja, a mi a mi javaslatunkban használt gondatlanság-nak felel meg.
Mi a culpa? erre vonatkozólag már az általános rész indokaiban szólottunk; a bővebb meghatározás - csakis a tudomány feladata lehet. A jelen fejezet elején megemlitettük azt is, hogy a gondatlanságából okozott halál nem minden eseteire terjednek ki a 279. és 280. §; s hogy a „culpa dolo determinata” esetein kivül is vannak a törvényjavaslatnak oly intézkedései, melyek különösen rendelkeznek azon esetekről, melyekben szintén a gondatlanság által, okozott halál képezi a büntetés fokozásának alapját.
A gondatlanság ellentétét képezi egyrészről a szándék; másrészről: a puszta véletlen, a vak eset, a vis major: „quod nec praevideri, nec cui praeviso resisti potest.„
Nem osztályoztuk a gondatlanságot - vagy „vétkes vigyázatlanságot” - kisebb vagy nagyobb fokura, s eltértünk az 1843-ik évi büntetőtörvénykönyv tervezetnek azon rendszerétől, mely a vétkes vigyázatlanságnak enyhébb és sulyosabb esetei közt tesz különbséget. De igen is tettünk különbséget a gondatlanság közt, ha a halál, az ezt okozónak hivatalában, tudományában, iparágában, vagy foglalkozásában, való járatlanságából, vagy hanyagságából származik. Ezektől a közönség fel van jogositva a veszély teljes ismeretét s annak elháritására, a legnagyobb óvatosságot követelni. Az orvos, a gyógyszerész, az épitész, a gépész, ő mérnök stb., ha a kellő óvatosságot elmulasztják, s ennek folytán valakinek halálát habár sértési szándék nélkül okozzák: sulyosabb beszámitást érdemelnek, s enélfogva e szakasz alá esnek.
A rendőri büntetőtörvénykönyv bizonyos tekintetben kiegészitő része a jelen szakaszoknak, a mennyiben abban megállapittatnak az elővigyázat, az óvatosság és a szabályok meg nem tartásának büntetései azon esetekre nézve, melyekben - a hanyagságnak nem volt káros vagy ártalmas következménye. Az alapot, és a szabályt a 280. § alá eső esetek megitélésénél: a hivatal - a tudomány, az iparág, a foglalkozás szabályai vagy az erre vonatkozó különös hatósági szabályok képezik: az orvosra nézve az orvosi tudomány, a gyógyszerészre - a vegytan szabályai, az egészségi törvények, valamint a gyógyszertárak kezelésére nézve külön fennálló szabályok és rendeletek. Ugyanez áll a méreggel foglalkozó iparágat üző személyekre nézve is; az épitészeti szabályok, rendeletek és rendőri intézkedések irányadók az épitészekre nézve; s ha e szabályok, rendeletek, intézkedések megsértéséből, mellőzéséből vagy nem kellő alkalmazásából, valakinek halála származott: a felelősség a 280. § szerint irányul.
Gyilkosság és emberölés esetében, ha a meghalt után oly személyek maradtak, a kiknek tartásáról ő volt köteles gondoskodni: ezek részére megfelelő kártérités is itélendő meg, mely a viszonyokhoz képest, egyszer mindenkorra fizetendő tőkéből, vagy évi járadékból állhat.
Az intézkedés - a polgári törvénykönyv egyik alaptételének szükségszerü folyománya, illetőleg alkalmazása, az emberölés eseteire. E szakaszra - ha rendes polgári törvénykönyvünk volna: nem lenne szükség. De ez hiányozván, s a gyakorlat nem lévén minden tekintetben megfelelő: az utmutatást felveendőnek tartottuk.
Tévedtek hazánk 1486-ik évi törvényhozói, midőn az azon évben hozott 18. tc. 1. §-ában a párviadalról azt állitották: „ilud judicii genus extra hoc Regnum in mundo inauditum.” A párviadal ugyanis nemcsak nálunk, hanem egész Európában, törvényszerü, a biróság által elrendelt, és ezelőtt végbemenő bizonyitási módot képezett, csaknem épen ugy, a mint ezt hazánkra nézve az 1471. 28. tc. 5. §-a mondja:
„Quod in causam attractus suam innocentiam nunquam juramento, sed communi inquisitione, aut duellari certamine expurgare valeat.
De sajátságos a már emlitett 1486:18. tc. intézkedése különösen azért: mert midőn egyik határozványában ezen - állitólag sehol a világon Magyarországon kivül, nem létező biráskodási nemet örökre megszüntette -.„perpetuo aboleatur” - azt egy másik intézkedésében mindazon ügyekre nézve, melyeket illetőleg más bizonyiték nem létez: hatályban hagyta. Az abolitio mindössze is abban állt, hogy a párviadalt ne a „Sedes judiciaria”, minthogy ennél a király személyének helytartója, az érsekek és püspökök is jelen lehetnek, hanem a „Curia Militaris Regiae Majestatis” rendelje el.
A párviadal - e pusztitó társadalmi kór; német eredetü; a németekkel ment Rómába, s onnan terjedt szét egész Európában, sőt az egész polgárosult világon. Nem sikerült ezt kiirtani, sem a tridenti zsinat határozatának, sem az ellene hozott legszigorubb világi törvényeknek. A sikertelenség ezen tényével mindenik törvényhozás kénytelen számolni, s a mely ezt nem teszi, mint példaul a franczia Code: az ki van téve annak, hogy az esküdtszék, a gyilkolással, vagy emberöléssel vádolt egyént büntelennek fogja nyilvánitani, ha kiderül, hogy az emberölés, melylyel vádoltatik - szabályszerü párbajban, vagy párbaj folytán következett be.
Anglia sem hozott külön törvényt a párviadal ellen; a párbajban ejtett sebesülés által okozott halál: a körülményekhez képest, gyilkosságot vagy emberölést képez, s a segédek valamint a többi közremüködők: mint „accessories” részesek büntettetnek.
Az ujabb törvényhozásokban a párbaj természetének megitélésénél két szempont uralkodik. Némely törvény a becsületre vonatkozó cselekmények csoportjába sorozza azt; mások - az élet és a testi épség elleni delictumok egyik külön fajának tekintik. A belga törvények és az olasz javaslat ez utóbbi álláspontot foglalják el, melyet már az 1843-ik évi magyar javaslat is elfoglalt.
A jelen törvényjavaslat szintén ezen eszmét követi, a elődéhez csatlakozik.
Nem lehet ugyan tagadni, hogy a párviadal indoka legtöbbnyire a becsület, s a párbaj, sokaknak felfogása szerint: a megtámadott becsület helyreállitásának eszköze. De a büntettek és vétségek osztályozásánál nem az indok, melyből a cselekmény származik, hanem az objectum, - mely ellen a jogellenes sértés elkövettetik, képezi az irányzó eszmét, a beosztás főbb tényezőjét. A mi javaslatunk beosztási rendszere is ezen alapul, s a mennyire lehetséges, illetőleg a mennyire egy döntőnek elismert gyakorlati érv az eltérést nem tanácsolta, mindenütt ezen beosztási rendszer követtetett. Minthogy pedig az nem lehet kérdéses, hogy a párviadal vagy az élet, vagy a testi épség ellen irányuló cselekményt képez: ez okból annak helye a büntettek és vétségek rendszerében, a delictum objectuma által ott van kijelölve, a hol az élet és a testi épség elleni többi büntettekről és vétségekről intézkedők a törvényjavaslat.
De minthogy a párviadal nem irányul mindig az élet ellen, hanem gyakran csakis az ellenfélnek okozandó testi sértés czéloztatik; sőt igen sokszor - a leggondosabb előintézkedések is történnek; nehogy a párviadalból halál származzék: ennélfogva nem lehet azt sem kizárólag az élet, sem kizárólag a testi épség elleni megtámadásnak tekinteni. Törvényjavaslatunk ezen szempontból az élet és a testi épség elleni támadások közt - jelölte ki a párviadal helyét; s mint oly cselekményt, mely a genust illetőleg mindkettővel egyező, de a species tekintetében majd az egyik-, majd a másikhoz tartozik: mintegy átmenetül az élet elleni merényletek után s a testi épség elleni támadások elő helyezte.
Ugyanazon társadalmi viszonyok, a melyek a törvényhozásokat - e ragályt illetőleg egy külön álláspont elfoglalására kényszeritik, teszik szükségessé azt is: hogy párviadal sui generis delictumnak tekintessék, s a részességre nézve is az általánostól eltérő szabályok állapittassanak meg. Ugyanezen társadalmi fogalmak irányadók továbbá arra nézve is: hogy a custódia honesta inditványoztatik a párviadalban bünösek büntetéseül.
Uralkodik az emlitett felfogás továbbá a büntetési tételek megállapitására vonatkozólag is, melyek határtalanul enyhébbek, mint az emberölés, vagy a testi sértés elleni büntetések. Ezen leszállitása a büntetéseknek az igazságügyi politika indokain kivül igazolását találja azon jogi szempontban is: hogy a sérülés vagy halál, a megsebesítettnek, vagy megöltnek előzetes eventuális beegyezése folytán következett be; a mi - mint ezt már a 271. § első bekezdésének indokában kiemeltük: a bünösségi fokot lejebb szállitja.
Mindezen kivételek azonban csak addig indokolvák, mig szabályszerü párviadalról van szó. A törvényhozás elismerve a párviadalt: kénytelen elismerni annak szabályait is; sebesülés vagy halál esetére tehát, az enyhébb büntetési sanctiót, a párviadalnak szabályszerü lefolyásához köti. - Ha ez nem volt szabályszerü: a társadalmi felfogás szerint sem vivatott párbaj, hanem szándékos emberölés, és ha az eredmény, nem volt halálos, testi sértés követtetett el. A törvényjavaslat ezen társadalmi felfogás álláspontjára helyezkedik, s a megjelölt esetben - a párviadalra megállapitott kivételes büntetési szabványoktól eltérve: a rendes büntetések alkalmazását rendeli.
A párviadalról szóló dispositiók sajátszerüségéhez tartozik: hogy az előkészületi cselekmények is büntettetnek; hogy a felbujtó fogalma két irányban tágittatik; először ugyanis az által: hogy a „buzditás” helyeztetik a „rábirás” helyébe, másodszor pedig: a párbaj el nem fogadásának esetére - „a megvetéssel való fenyegetés” mint a felbujtás külön nemének felvétele által.
A felek közti kiegyezés megakadályozása: nem tekinthető ugyan, még a fentebbi tágabb értelemben sem felbujtásnak: mindazonáltal ennek büntethetősége is egyik sajátságát képezi a párviadal körüli cselekmények büntető voltának.
Kivételes, s csakis a párviadalnál igazolható - a büntetés elengedése azon részeseket illetőleg, a kik a büntett elkövetésére tettleg közremüködtek, de e mellett annak véghezvitelét siker nélkül megakadályozni iparkodtak. Ezen kivételes intézkedést tartalmazza a 289. § a segédeket illetőleg: mig a tanuk és az orvosok büntetlensége részint a párviadalnak, mint szabályokhoz kötött cselekménynek természetében, részint a nagyobb hátrány és veszély elháritásának tekinteteiben találja indokát.
A kiemelt főbb tételek után azt hiszszük, hogy a jelen törvényjavaslat XIX. fejezetének vezéreszméje gyanánt állithatjuk fel: a párviadalok lehető megakadályozására irányzott törekvést. E törekvés világosan felismerhető: a párviadal létrejöttére való közremüködés minden nemének büntetendő cselekménynyé minősitésében; valamint másrészről: a részességben bünösök büntetésének - a párviadal megakadályozására irányuló, habár sikertelen törekvésük feltétele alatti eltörlésében. Az előbbi intézkedések - a párbajt - a közremüködésre rendelt büntetések által czélozzák megakadályozni; az utóbbiak pedig - az előbbieknek sikertelensége esetében, arra irányozvák: hogy a közremüködők - a büntetlenségre való kihatással, különösen ösztönöztessenek a kiegyezést előmozditani.
Vezéreszméje tehát a törvényjavaslat e fejezetének: enyhiteni a bajt, melynek megszünését csakis a barbár szokásokkal végleg szakitó polgárosodás magasabb fejlettségétől lehet reménylenünk.
A fentebbiekben a törvényjavaslatnak valamennyi szakaszát illetőleg, a főbb szempontok kiemelve és indokolva lévén: az egyes szavak, vagy kitételek indokolása feleslegesnek mutatkozik.
A német birodalmi büntetőtörvénykönyv valamennyi fejezetei közt köztudomás szerint a testi sértésről szóló XVII. fejezet van kitéve a legtöbb támadásnak, s a revisiót követelőknek hangja, épen e fejezetre vonatkozólag a legerősebb - de nem egyszersmind a legharmonikusabb is.
Részt vesznek a fennálló törvény elleni ostromban az orvosok, és a jogászok egyaránt, és az utóbbiak közt - a tanárok ép úgy mint a birák, és az államügyészek; tehát a theória, valamint a praxis férfiai egyesülnek a létezőnek megváltoztatására irányzott élénk törekvésben.
A vita - tudvalevőleg nem alárendelt kérdésekre vonatkozik: hanem a leglényegesebb intézkedések körül forog; de a mint ily nagy kiterjedésü támadásoknál gyakran észlelhető: a támadók közötti nézetegység, a létezőnek megváltoztatásánál nem terjedt tovább. Azon kérdésben: mi helyeztessék a fennálló törvény helyébe - nagyobb és élesebb az ellentét a revisiót követelőknek alapfelfogása és javaslatai közt, mint ez utóbbiak, és a fennálló törvény közt.
A legélesebb és e legnagyobb arányokat öltött, s egyszersmind a legmesszebbre ható vita tárgyát képezi a testi sértéseknek felosztása. A legmesszebbre ható ezen vita azért, mert a XVII. fejezet egész rendszerét támadja meg, úgy, hogy a javaslatba hozott uj rendszer bármelyikének elfogadása esetében: a testi sértés iránti törvényes dispositiok kevés kivétellel halomra döntetnének. De a törekvések és a kitüzött czélok leginkább itt állanak egymással poláris ellentétben.
Mig ugyanis az orvosok egyik része - minden felosztást tehát a felosztást könnyü és sulyos testi sértésekre is, orvosi lehetetlenségnek tart, addig a jogászok s különösen a birák és az államügyészek - de nem csupán ezek - a mostani felosztást, azért tartják helytelennek, mert ebben - a porosz büntetőtörvénykönyvnek megfelelő - hármas felosztás mellőztetett s csak két foku felosztás fogadtatott el. Mig az előbbiek tehát minden legalis felosztás mellőzését, addig az utóbbiak a hármas felosztás helyreállitását állitják a revisio legsürgősebb feladatának.
A revisio utáni törekvések egy másik szintén cardinális kérdése körül ép oly eltérő irányok küzdenek egymással.
Az egyik rész a szándékos testi sértés következményeit illetőleg a szándékosan elkövetett sértés tényén kivül - az ebből bekövetkezett eredményt tartja elhatározónak s a legmerevebb objectiv álláspontra helyezkedik: a másik épen ellenkezőleg a subjectiv szempontot accentuálva: az eredmény bekövetkezésére irányzott akaratot, esetleg az eredmény bekövetkezésének vagy bekövetkezhetésének a tettes általi előrelátását, illetőleg előreláthatását állapitja meg constitutiv tényező gyanánt.
És minthogy e kérdésbe vegyülnek - sőt ennek alapföltételét képezik, a culpa dolo determinata, a dolus alternativus és a dolus eventualis körüli nézeteltérések: könnyen elképzelhető, mily arányokat ölt s mily bonyodalmas subtilitásokat hoz a felszinre - csak maga ezen kérdés.
Mintha csak a franzia Code XLIV. fejezete alaptételeinek birálatáról volna szó: ugyanazon kérdések merülnek fel a több mint hatvan évvel később létrejött német btkönyvre vonatkozólag is; és mintha Hélie nézetét olvasnók a franczia code illető intézkedéseiről il (le code) tombe dans un péril nonmoins grave, en prénant dans chaque cas, le resultat matériel de la blessure comme base unique de la peine!
Kimerithetlenek ezenfelül a német orvosok a 221. § hibáinak kimutatásában. Az ezen szakaszban előforduló mindegyik jelentékenyebb szó, valamennyi megjelölés hibás vagy határozatlan volta, végtelen anatomizálások és vegybontások, majd physiologiai és pathologiai, majd - nevezetesen az elmezavart illetőleg - elme- és lélekkórtani fejtegetések, körülirások, meghatározások és ezek folytán a legtarkább helyreigazitási javaslatok tárgyát képezi.
Megemlitettük egy részét a contreversiáknak - melyekre egyébiránt még később visszatérendünk; mert az egész fejezet mai álláspontjának illustrálására szolgálnak s mert igazolják azt: hogy a test épsége elleni büntetendő cselekményekre vonatkozólag bármely rendszert kövessen valamely büntetőtörvénykönyv: a megtámadtatást, sőt a legellenkezőbb irányokból kiinduló megtámadtatást nem kerülheti ki. Az emberi szellem buvárlatai oly terjedelmet öltöttek s a közvetlen elismertetésért küzdő eszmék, elméletek és az egyéni felfogás szerint értelmezett ugynevezett észleleti eredmények száma oly nagy, hogy bármelyik irány fogadtassék el, mindig lesz sok - mely mások által helyesebbnek tartatik s mindig maradnak fenn vitás kérdések, melyeknek egy mellőzött nézet-árnyalat szerinti eldöntését - ezen árnyalat képviselői a törvényhozás legsürgősebb teendőjének tekintendik.
Törvényjavaslatunk XX. fejezetének czime a testi sértésről szól s tartalma átfoglalja a violatio corporis és a crimen laesae sanitatis - által vont egész kört; kizárja azonban az injuria realis-t, valamint az emberölésnek - az előbbi fejezetben tárgyalt eseteit, t. i. ha a tettes szándéka az ember megölésére irányult, valamint azon eseteket is, melyekben az emberhalál a gondatlanul véghezvitt vagy a gondatlanságból elmulasztott cselekmény következménye volt.
Nem szükség emlitenünk, hogy a testi sértés kapcsolatban más büntetendő cselekményekkel is elkövettethetik; például: a személyes szabadság megsértésével, a rablással stb.; ez esetekben a concursus áll elő s a mennyiben az illető törvény külön dispositiot nem tartalmaz, a concursus iránt megállapitott szabályok lesznek alkalmazandók. Eszményi vagy anyagi concursus forog-e fenn: ez egyike azon vitás kérdéseknek, melyekről a törvényjavaslat általános része VIII. fejezetének indokaiban bővebben szólottunk.
A felosztást illetőleg, a testi sértések ép ugy mint az emberölések - mindenekelőtt: szándékosokra és gondatlanságból származottakra oszlanak.
A további felosztás: a testi sértéseknek sulyosságuk szerinti osztályozását állapitja meg, mely tekintetben törvényjavaslatunk három osztályt különböztet meg.
A controversia tehát: vajjon a testi sértésnél, sulyossága szempontjából a hármas vagy kettős felosztás fogadandó-e el, vagy pedig a mint ezt az orvosok - s a legnagyobb hangsulylyal Limann - követelik, minden felosztás mellőzendő: már az által is az előtérbe lép, mert törvényjavaslatunk első szövegének megállapitásakor - a kettős felosztás fogadtatott el; mig az utóbb előterjesztett - módositott szövegben a hármas felosztás jutott érvényre. A kérdés tehát önként felmerül: hogy melyek voltak az elhatározó okok az előbbi rendszer elfogadásánál? s mely indokok találtattak elég nyomatékosaknak a rendszer-változás igazolására?
De ezzel még nincsenek befejezve a felosztás controversiái. Mind a kettős mind pedig a hármas felosztás keretén belül is felmerül még azon további kérdés:
vajjon megengedve a kettős, vagy pedig a hármas felosztási rendszert: az elválasztó vonal az egészségmegzavarás, illetőleg a munkaképtelenség napjainak száma által jelöltessék-e meg s ez által, az ugynevezett „dies critica” körüli vitákra nyittassék alkalom? vagy pedig a sértés fokai a sulyosság két vagy három különböző fokának megfelelő megjelölésekkel könnyü, jelentékeny és sulyos testi sértésekül különböztetvén meg a törvényben: mindenik concret esetben az orvosra bizassék annak meghatározása: hogy az észlelt sérülés az orvosi tudomány tételei szerint enyhének, jelentékenynek, vagy sulyosnak tekintendő-e?
Azon kérdéssel tehát, hogy miért fogadtatott el a hármas felosztás? s miért állapittattak meg criterion gyanánt a betegségi napok? - már önigazolás végett is szükséges lesz foglalkoznunk.
Annyi kétségtelen, hogy e kérdés: vajjon könnyü-e valamely testi sértés, vagy nem könnyü? és ha nem az: vajjon sulyos-e, vagy nem sulyos? nem jogtudományi kérdés. A jogtudósnak, a birónak és a törvényhozónak az orvostól kell ezekre a feleletet várni s a törvény általi biztos megállapitás is csak az esetben érhető el, ha ez az orvosi tudománynak vitán kivül helyezett, apodicticus tételére támaszkodhatik és ezt emeli törvényerőre. Ámde, ha az orvosi tudomány nem jutna ezen eredményre; ha a külömbség határvonalait nem képes megjelölni, ha általános hatályra számitott tüzetességgel nem határozhatja meg: mi a könnyü, mi a sulyos testi sértés? hol végződik az egyik? hol kezdődik a másik? ez esetben a törvényhozó nem birhat azon minden ellenvetést előre kizáró biztos alappal, melyet megszerezni óhajt, s mely a törvény illető határozmányait, az önkényesség minden vegyitékétől felmenthetné.
Ily esetben három utat követhet a törvényhozás:
Azt teheti ugyanis:
1. hogy egész általánosságban és minden közelebbi megjelölés nélkül, büntetendőnek nyilvánitva a testi sértést: az ez által okozott sérülés valamennyi eseteire, egy büntetési tételt állapit meg. E büntetési tételnek a dolog természeténél fogva, igen tágnak kell lennie, hogy abban a legenyhébb tűszurás az ember physiologicus rendszerének csaknem teljes szétrombolásáig, sőt az előre eltökélt szándékból véghezvitt legsulyosabb testi sértésig megfelelő büntetését találja.
E büntetési tétel minimuma 24 órai fogház, maximuma pedig 10 évi fegyház volna; e szerint lenne a törvényben egy büntetési tétel, mely 24 órai fogháztól 10 évi fegyházig terjed.
E rendszer mellett - mindenik concret esetben az orvos feladatává válik: megmondani, hogy a sérülés könnyü, jelentékeny, vagy sulyos-e? s ennek folytán a biró feladata lenne: a büntetési tétel rengeteg keretében kikeresni először a megfelelő büntetési nemet, - fogház, börtön vagy fegyház - azután a büntetési tételt - egy vagy több napi, havi, évi fogházat, börtönt vagy fegyházat.
Ezt talán senki sem akarná, s hihetőleg azon orvosok sem, a kik sarktételül állitják fel, hogy az ő tudományuk, a sérülés sulyosságát megkülömböztető criteriumot nem képes szolgáltatni.
Ezt mellőzve - tehetné a törvényhozás:
2. hogy alapul véve azon, a mindennapi észlelet által ezerszeresen constatált tényt, mely szerint az általános meghatározás minden nehézségei vagy lehetetlensége daczára is vannak testi sértések, melyek könnyük, és olyanok, melyek sulyosak; ezen tény szerint osztályozza a cselekményeket, s mindenik osztályra minimum és maximum szerint, külön büntetési tételt határoz. Ez a német-birodalmi büntetőtörvénykönyv rendszere.
Azon további kérdés: hogy egy vagy két büntetési tétel állapittassék-e meg mindenik osztályra, például a rendszerinti büntetési tételen kivül egy külön tétel azon esetre, ha enyhitő körülmények forognak fenn, vagy pedig, hogy az enyhitő körülmények esetére az általános részben állapittassék meg az egész törvénykönyvre kiterjedő szabály; ezen kérdés, mint az egész büntetési rendszert érdeklő, a jelen fejezet felosztási methodusától független.
Nem érinti a kettős felosztást az sem: hogy ezen kereten belől, - egyes qualificalt esetek külön kiemeltetnek, s ezekre nézve külön büntetési sanctio állapittatik meg.
Ezenkivül követheti a törvényhozás azon utat,
3. hogy megvizsgálja: vajjon a könnyü és sulyos testi sértésekkel csak ugyan ki vannak-e meritve a törvényhozásilag értékesithető külömbségek osztályai, s nevezetesen hogy az, a mi egyik vagy másik törvény szerint könnyü testi sértésnek állapittatik meg, - csakugyan és valódilag könnyü-e? és nem foglaltatnak-e azok közt olyanok is, melyek, habár a legsulyosabbak közé nem is tartoznak: de könnyünek még sem tekinthetők?
Ha a testi sértések által okozott sérülések ez irányban vétetnek birálat alá, a mindennapi észlelet erre nézve egy egész sereg tényt mutat fel, mely azt igazolja; hogy a sérültnek nem veszett el ugyan egy organuma sem; hogy egy tagja vagy izma sem vált életfogytig használhatlanná, hogy a sérült nem lett nyomorék stb.: de a szenvedett sérülések könnyüknek még sem mondhatók.
Ha továbbá ezen észleletek fonalán egy tekintetet vetve azon államok büntetőtörvénykönyveibe, melyek a minősitett külön eseteket kivéve - csak is két osztályát ismerik a testi sértéseknek, azt látjuk: hogy ezen törvényekben könnyü testi sértésnek nyilvánittatik az, melyre - mint a német büntetőtörvénykönyvben - 24 órától 8 évig terjedhető fogház-büntetés van megállapitva: alig lehetend alaptalannak mondanunk a kételyt - mely az ily rendszer helyessége iránt felébred. Azon testi sértést ugyanis, melyre 3 évig terjedhető fogház állapitandó meg: könynyünek alig állithatni; és ha a törvényben meghatározott büntetési tétel minimuma - 1 napi fogház helyesen van megállapitva, és a 3 évi maximum szintén helyesen van kitüzve: ez esetben a két véglet közé foglalt cselekményeknek fölötte változatosaknak, sulyosságukra nézve rendkivül különbözőknek kell lenniök; a törvény által egy - egységes és felosztatlan dispositio alá foglalt cselekmények különbségeinek, arányban kell állaniok a büntetés különbségével, vagy is teljesen meg kell felelniök a 24 óra és a 3 év között létező - rendkivül nagy különbségnek.
Ezt szem előtt tartva indokoltnak kell tartanunk azon kérdés fölvetését: vajjon e rengeteg nagy területen, melyet a törvény egyetlen dispositiója átfoglal, nem található egy oly pont, melyen a nagy változatosságu és sulyosság tekintetében annyira különböző: cselekvények elválaszthatók lehetnek? s vajjon nem lehetne-e azon esetre, melyben valaki másnak karját egy vesszővel megüti, a mi mindössze is néhány óráig tartó csekély fájdalmat s egy könnyen elmuló foltot hagyott hátra, más büntetést határozni: mint azon esetre, melyben a tettes akként üt le valakit, vagy kiszámitott kegyetlenséggel akként ver meg, hogy ez a sulyos kinzások következtében, egy évig fekvő beteg lesz.
Több törvényhozás az erre vonatkozó vizsgálat nyomán azon eredményre jutott: hogy ily elválasztó vonal - a könnyü és a sulyos testi sértések közt igen is feltalálható, s hogy az elkülönités - a büntetések arányossága tekintetében is szükséges.
A legujabb büntetőtörvénykönyveket tartva szem előtt, ezen felosztási rendszer van elfogadva az 1861. évi bajor büntetőtörvénykönyvben - 234. és 237. czikkek -; a zürichi büntetőtörvénykönyv 138. §-ban; a belga büntetötörvénykönyv 398. 399. és 400. czikkeiben; az 1873-ik évi tessini büntetőtörvénykönyv 308. és 311-ik czikkeiben; s az 1874-ik évi genfi büntetőtörvénykönyv 258. 259. és 260. czikkeiben. Ugyanezen rendszert követi 372. 373. czikkeiken az olasz büntetőtörvénykönyvtervezet.
Az 1. pont alatt emlitett methodusról nem szólunk tovább: törvényjavaslatunknak e szempontból való megváltoztatásától nem kell tartanunk. A mi a 2. és a 3. pontok alatt emlitett rendszereket illeti: ezek mindegyikének meg van a jogosultsága - s ha a theoria férfiai inkább hajolnak az előbbi felé: annál nagyobb erélylyel sürgetik a többszörös felosztást - a gyakorlati férfiak. És épen ezen nézeteltérések igazolják a mi javaslatunk előbbi, s ennek módositott szövege közti különbséget is.
Az előbbi szöveg az orvosok tulnyomó része által osztott azon véleményen alapul: hogy az orvosi tudomány csak könnyü és sulyos testi sértéseket ismer; ámbár ezek egyikének sem képes criterionját általánosságban, tüzetesen meghatározni. A módositott javaslat pedig a birák észleleteihez csatlakozott, s a felosztási rendszert, valamint annak ismérveit is - e forum észleleteire alapitotta. Mindkét rendszer mellett szólnak tudósok és törvények: mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai. Az utóbb elfogadott rendszer előnyeit túlnyomóaknak tartván azok, a kik a törvény hatását a mindennapi életben s az alkalmazásban megfigyelni leginkább képesitve vannak: az igazságügyminister helyesen vélt cselekedni, midőn ezek nézete szerint alakitotta át a törvényjavaslat kérdéses intézkedéseit. „Nincs hivatottabb törvényhozó, mondja Bentham - mint a törvénynek alkalmazója”: Midőn tehát a gyakorlat avatottjainak véleménye emeltetett érvényre; a minister ezen intézkedésével az elmélet egyik legnagyobb nevü bajnokának utmutatását is követte.
Nem vonjuk kétségbe, hogy a felosztásnál bizonyos önkény nem lesz kikerülhető, s mit Geyer a kettős felosztás mellett felhoz: Da nun aber das Bedürfniss einer solchen Eintheilung dennoch besteht, so muss man sich um dieser Forderung der Criminalpolitik gerecht zu werden, ohne die Gerechtigkeit zu verletzen, nach möglichst fest abgegrenzten Begriffen umsehen” - ez nem csupán a kettős - hanem a hármas felosztás mellett is szól. A szükség megvan, s nincs ok, mely azt igazolná: hogy a szükség csakis a kettős felosztásra nézve forog fenn, s hogy a kettős felosztás a gyakorlat követelményeit teljesen kielégitené; sőt az 1 naptól 3 évig tartó fogház; a legvilágosabban ezen felfogás ellen bizonyit.
A kettős felosztás elégtelenségét, s a további felosztásnak szükségességét bizonyitják egyébiránt mindazon német irók is - és ezeknek száma igen nagy - a kik a német birodalmi büntetőtörvénykönyv 232. §-át szűkebb korlátok közé akarják szoritani, s a könnyü testi sértések csak bizonyos legkönnyebb eseteit akarnák a sértett fél inditványára üldözendő cselekmények közé számittatni. Közelebb tekintve a kérdést: ez már magában is ketté osztása a könnyü testi sértéseknek, még pedig ketté osztása azok sulyossági foka szerint; mert azt nem lehet föltenni, hogy az inditványozási jognak a közerkölcsiség szempontjából szükségesnek tartott korlátozásánál, ne a sulyosabb eseteket akarnánk kivenni a magánfél inditványozási jogköréből - a minek ellenkezőjét egyébiránt az illető irók Fuchs, Geyer és mások nyiltan ki is fejezik.
Ezt megengedve - mi lesz a kettéválasztás, habár az csak is az inditványozási jog szempontjából eszközöltetik? Semmi egyéb, mint felosztása a 223. §-ban egybefoglalt könnyü testi sértéseknek könnyüekre, és olyanokra, melyek nem tekinthetők könnyüeknek.
Vittessék keresztül az ezen causa divisionis-ban rejlő eszme következetesen, s az eredmény: a hármas felosztás leend. A könnyü testi sértésnek mai tömegéből ki fog kebeleztetni azon csoport, mely sulyosabbnak tartatik, mint a többi, s a kihelyezett esetek, miután ezek sulyosabbak - a concurrálló közédeknél fogva a közhatóság inditványozási körébe helyeztetnek. Adjanak a kihelyezett esetekre - mint elismerten sulyosbakra, ezen sulyossági minőségüknek és természetüknek megfelelő büntetési tételt, akár a mostani maximum fenntartásával, akár pedig, a mint sok részről inditványoztatik, felemelve a mostani maximumot 5 évig terjedő fogházra; szállitsák le ennek megfelelőleg a megmaradt csoport büntetési tételét az ide tartozó sérülések csekélységének arányához képest s nem történik egyébb, mint a szükségesnek tartott vonal következetes végighuzása az egész rendszeren, a mi által az annyi részről bevallott szükségnek, a gyakorlati férfiak által követelt irányban is meg lesz felelve.
A felosztás kérdését első rendben büntető politikai kérdésnek kelletvén tekintenünk: a gyakorlatnak ujabban kifejlődött, s nálunk is a legilletékesebbek által kifejezett követelménye irányozta a kettős felosztás helyett a hármas felosztás elfogadását, s criterionjainak a törvényjavaslat általi meghatározását. Követtünk Heliet, ki hangsulyozza: hogy a criteriont, a határvonalt, a törvénynek kell megállapitania:
”La loi pénale doit nécessairement poser une limite pour la distribution des peines entre les blessures légérs et les blessures graves.„
A ki másnak testét megölési szándék nélkül bántalmazza, vagy egészségét megsérti, ha ennek következtében, a bántalmazott vagy sértett rendes foglalkozásának folytatására 8 napnál tovább képtelenné vált, vagy ha egészsége 8 napnál hosszabb időre megrontatott; a testi sértés büntettét, ha pedig a bántalmazásból vagy sértésből csekélyebb következmény származott: a testi sértés vétségét követi el.
A törvényjavaslat nem definiálja a testi sértést, s nem dönti el az orvosok és az orvosi facultasok közti vitát. Hogy mit értenek a testi sértés alatt az orvosok? s vajjon az a test épségének megtámadásában, vagy az egészségi állapot megzavarásában áll-e? vagy pedig testi sértést képez-e „minden oly hatás az ember testére, mely által fájdalom, undor vagy más testi roszullét okoztatik„: e controversiák nem tartoznak a törvény keretébe. A törvény megjelöli a testi sértés anyagi és eszményi ismérveit, körülirja a büntett tényálladékát, és ha az, a mit törvény erre nézve meghatározott, a concret esetben fennforog: a törvény értelmében testi sértés létez. Ez még az esetben is - csupán látszólag változik, ha azon ismérvek valamely más büntetendő cselekménynyel concurrálnak - mely esetben a testi sértés, s azon másik büntett - például a 314. § meghatározott esetek. valamelyike - complex büntettet képeznek. A testi sértés az marad ez utóbbi esetben is, a mivé azt a jelen fejezet minősiti; azonban constitutiv elemévé válik egy másik büntett sulyosabb qualificatiójának, s ezen összesités szempontjából határoztatván meg a kettős büntettből képzett büntettnek nagyobb büntetése: mindkét büntett egy - felemelt büntetési tétellel büntettetik.
A testi sértés benső constitutiv elemét illetőleg, a cselekménynek - a mulasztást is ideszámitva, szándékosnak kell lennie; de a szándéknak csak arra kell irányoztatnia, a mit a tettes tesz vagy mulaszt, nem egyszersmind a tett vagy mulasztás eredményére is. Ha a tett olyan, hogy abból az élet rendszeres szabályai vagy a tettes tudomása szerint azon eredmény szokott bekövetkezni, a melyet a törvény a testi sértés physicai eleméül megállapit, s ezen eredmény tettleg be is következett: ez esetben azon ellenvetés, hogy a tettes ezen eredményt nem czélozta, hogy ez nem volt szándékában - nem menti fel őt.
A testi sértésnél még inkább - mert gyakrabban, mint az emberölésnél - szükségeltetik a dolus és culpa körüli tanoknak, s a causális nexus elveinek tüzetes ismerete. A tett szándékos lehet: a nélkül, hogy az abból bekövetkezett eredmény szándékolt - vagy inkább czélzott lett legyen. De a nem czélzott eredmény lehet olyan, mely azon tettből rendszerint bekövetkezik - ámbár a elmaradás lehetősége nincs teljesen kizárva; és lehet az eredmény olyan, melynek azon tettből való bekövetkezése nem rendszerinti ugyan: de bekövetkezésének a tettes látkörében kellett lenni; lehet olyan is, mely nem volt ugyan a tettes látkörében: de szellemi tevékenységének kellő felébresztése esetében, okvetlenül látkörébe jutott volna; végre lehet az eredmény olyan - melynek a véghezvinni szándékolt tettből való bekövetkezést, a tettes minden szellemi erőfeszitése mellett sem láthatta elő.
Ha a papirból készült czéltábla mögött egy ember áll, a valaki tudva ezt, 20 lépésről, teljes erejéből egy kődarabot hajit a tábla irányában azon czélból, hogy az annak központjában levő kört eltalálja - ámbár nincs szándékában, hogy az embert megsebesitse, de ha a kődarab átlyukasztván a papirtáblát, az embert fején találja, s ez megsebesittetik: a kődarabot hajitott tettes testi sértésben válik bünössé. Tudnia kellett volna ugyanis, hogy az esetben, ha a papirtáblát eltalálja, ez okvetlenül átszakad, s a kő, előreláthatólag, az irányában álló embert megsebesiti.
Nincs ugyan kizárva annak lehetősége - hogy, a háttérben álló ember - ép azon pillanatban hajol le, vagy lép félre, midőn a kődarab feléje repül, és igy a megsebesitést kikerüli: de ezen lehetőség nem szünteti meg a beszámitást, mert a puszta véletlen - az elhatározás észszerü indokát nem képezhette, s észszerüleg csak az fogadható el: hogy a tettes akkor - midőn a megjelölt körülmények közt a tábla felé hajitott: a hajitást elhatározó szándékába foglalta azt is - a mi nem volt ugyan czélja - t. i. az embert megsebesiteni, de mint előre látott eredmény - a kőhajitás tényével, a tettes akaratába felvettnek mutatkozik.
Classicai tüzetességgel fejezi ezt ki Krug:
1. „Dass in dem Voraussehen des Erfolges das Wollen desselben eo ipso mitenthalten sei (logisches Axom).
Dass dieses Wollen der Folgen als solcher, zwar begrifflich von dem Bezwecken verschieden sei, dass es aber dem Bezwecken gleichstehe, und eine verschiedene rechtliche Beurtheilung, auf diesemi Unterschied nicht gegründet werden könne.
Hogy a másik végletből is hozzunk fel példát - megtörténhetik, hogy valaki egy emeletes ház lépcsőjén felmenve, szemközt találkozik egy emberrel, a kiről azt hiszi, hogy őt rágalmazta, s felhevülésében arczul üti; az ekként megtámadott szabadulni akarván a megtámadó dühétől, sebesen rohan le a lépcsőkon, e közben azonban elvesztve az egyensulyt - lebukik, és karját töri. A csonttörés, bár objective véve, causalis nexusban van a megtámadással: még sem eshetik a megtámadó rovására; mert ezen eredmény, a tettes által véghezvitt tettnek elhatározásánál, egyátalán nem volt előre látható, s az előre nem látás mint culpa sem számitható be. A causalis nexus sem érthető ugy, mint pusztán az egymásra következő események lánczolata: a subjectiv mozzanat, mely ezeket összefüggésben tartja itt is hatással bir; mert itt is emberi cselekményekről, és az ezek által okozott eredményekről - vagyis ezen eredményeknek - a tettes tettévé - bünévé való beszámitásáról van szó.
A kiemelt eshetőségek egyikével vagy másikával való foglalkozás, a következő szakaszok - s különösen a 296. § indokolásánál alig lesz teljesen elkerülhető.
A szellemi constitutiv elemet illetőleg röviden még megemlitjük, hogy a megölési szándéknak kizárva, kell lennie; mert ha ez létez: ez esetben - a mint ezt a kisérletről szóló fejezet indokaiban részleteztük - a cselekmény nem testi sértést: hanem szándékos emberölést képezend.
A testi sértés physicai ismérvét képezi: más ember testi épségének jogellenes megtámadása, a mi által a megtámadottnak egészsége, ide számitva az elmebetegség integritását is, megzavartatik, s roszabb állapotba juttatik, mint a milyenben a megtámadáskor volt.
Némely törvény a megtámadás nemeit, módjait is külön felemliti; a franczia Code - mint emlitők: ütéseket és sebesitéseket emlit, s e két tényező - a törvény más helyén: a méreggel - vagy más ártalmas szerekkel való egészségrontással egészittetik ki. A megjelölés nem helyes; mert nem kimeritő. El kell olvasni Hélié-nél, hogy mi mindent kell a „blessurs” alatt subsummnálni, a mi nem képez megsebesitést, hogy az értelem tágitása által, a szükséges expansio megszereztessék. De nem kimeritő még azért sem: mert a külső eszközökkel - és testi sértés czéljából foganatositott psychicai hatásokat elmellőzi. A ki egy gyermeket - folytonosan és azon szándékkal ijeszt, hogy ez nehézkorba essék - ha ezen eredmény bekövetkezett: testi sértést követ el, ámbár sem ütést - coups - sem megsebesitést - blessurs - nem okozott. A testi sértés okoztathatik sokféle módon: Geyer - kinek e büntettre vonatkozólag több igen becses munkáját birjuk - Holtzendorf kézi könyvében megjelent egyik értekezésében felsorolja annak több faját; mi azokat nem ismételjük különben is ismeretesek, csupán figyelmeztetésül emlitjük: hogy a testi sértés közvetve elkövettetik, állatoknak másra uszitása s animo nocendi - másnak lelkületében felköltött indulatok által is.
A mi javaslatunk a „bántalmazást” és az „egészségmegsértést” - illetőleg az egészséget megsértő mindennemü külsö behatást jelöli meg - mint a kérdéses cselekmény physicai elemeit. A két tényező kiegésziti egymást, s nem képzelhető büntetendő testi sértés - mely e kettőn kivüli külső tényező által követtethessék el. A bántalmazás átfoglalja mindazt, a mi „coups és blessures” által együtt fejeztetik ki „les lesions du corps humain produits par le rapprochement ou le choc d'un corps dur” - ez a franczia jog szerint a megsebesités fogalmát fejezi ki: de magában foglalja a „bántalmazás” eszméje, a franczia „coups” által megelelt eszmét is, melyről Helié azt mondja, hogy nehezen definiálható, „de az emberi testnek minden más testtel való erőszakos érintése ütést képezhet.”
A testi sértés felosztása: már az erről szóló első szakasznál - a 290. §-nál előnkbe tünik. E szakasz ugyanis két faját emliti a testi sértéseknek: a mit kiegészit a testi sértésnek - eltekintve az egyes qualificatioktól - a 293-ik §-ban körülirt harmadik faja.
E szerint a bántalmazás vagy az egészségmegsértésnek bármily más módja által okozott munkaképtelenség, vagy betegség - ha 8 napnál rövidebb ideig tartott: vétséget, ha pedig hosszabb ideig tartott: büntettet képez.
A sulyosabb vagy jelentékenyebb testi sértést büntettnek minősitette a törvényjavaslat: mert ezen esetek közé tartoznak: a tagok, a csontok zuzásai, eltörései, valamely izom vagy ideg elszakitása, a sulyosabb megsebesitések; természetesen azon esetek kivételével, melyek nagyobb sulyosságuknál fogva vagy a 293. § vagy más - későbbi szakasz rendelkezése alá esnek.
Magyarországban - s népeinknek fájdalom - nagyon is kifejlett hajlama és szokásai mellett, az ember testének oly könyedén bekövetkező erőszakos bántalmazása ellen a repressio erélye szem elől, nem téveszthető feladatát képezi a büntetőtörvényhozásnak. A büntetté minősités maga után vonja, a börtönbüntetést: a mi - a sulyosabb testi sértéseknél - hazánkban teljesen indokolt.
A testi sértés büntette 3 évig terjedhető börtönnel, a testi sértés vétsége pedig 6 hónapig terjedhető fogházzal, és 200 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
A büntett büntetése 3 évig terjedhető börtönre; a vétségé: 6 hónapig terjedhető fogházra tétetett.
A két tétel közt - ha csupán a szabadságbüntetések vétetnek tekintetbe, s a fogházzal cumulative inditványozott pénzbüntetés egészen figyelmen kivül hagyatnék - hézag fog mutatkozni; a börtönbüntetés minimuma ugyanis 1 év lévén: az átmenet a könnyü testi sértés büntetéséről, a jelentékeny testi sértés büntetésére - csupán a szabadságbüntetést tekintve, nem folytonos. A hézag azonban csak látszólagos; mert ha a büntetési tétel ugy vétetik, a mint azt a javaslat inditványozza - vagyis ha a 6 havi fogházhoz hozzá adatik a 200 frt. pénzbüntetés is: ez esetben a hézagok lesz töltve, s a két büntetési tétel közt - a folytonosság megszakitlannak fog mutatkozni.
De föltéve, hogy nem adatott volna pénzbüntetés a fogház mellé, s ez által valódilag hézag létezne: ezt sem tartanók hibának - a miről a 323,. és 329. §-nál bővebben fogunk nyilatkozni. Most csak azt jegyezzük meg, hogy a mint megengedtetik az: hogy a könnyü és a sulyos testi sértés, az egészségi állapot megrontásának időtartama által határoltassanak egymástól: ez esetben egy napnak - vagy az időmérték más mozzanatának mulhatlanul meg kell állapittatnia, a mely a könnyü és a sulyos testi sértés között a határt képezze. És ha ezen határra esik a vétség és a büntett elválasztó - vonala: ez esetben az ugrás - a büntetést illetőleg még sem kerülhető ki, ha a büntett büntetési tételének minimuma közvetlenül azon időnél kezdődik, a melynél a vétség büntetési tételének maximuma végződik; a valódi folytonosság tehát meg lenne szakitva akkor is: ha a két büntetési tétel - mathematicai szempontból - az időszámitásnak, az egymásra következő perczek szerinti folytonosságát állapitaná meg.
Tegyük fel, a könnyü testi sértés büntetésének maximuma: 1 évig terjedhető fogház a jelentékeny testi sértés büntetése pedig 3 évig terjedhető börtön; ez esetben az, a ki szándékos cselekvése vagy mulasztása által oly testi sértést okozott, melynek következtében a megsértett 1, 2 órával - vagy 24 órával tovább volt beteg, mint a mennyi a vétséget képező testi sértés által okozott betegség tartamának maximumául a törvényben meghatároztatott: a testi sértés büntettében lesz bünös, s ha enyhitő körülmények forognak fenn: a büntett legenyhébb büntetésével - tehát 1 évig terjedhető börtönnel lesz büntetendő. A testi sértés természetében rejlik, hogy ez a következmények szerint, a csekély karmolástól a physiologicus állapot csaknem teljes feldulásáig emelkedik; ha tehát a büntetési tételeket - ezen emelkedésnek, az atomokig kiszámitott arányai szerint kell megállapitani, a helyzet az lesz: hogy a legsulyosabb vétség, és a legenyhébb büntett egymás tőszomszédságában lévén: a kettő közt - a büntetések különbségének, csak egy hajszálnyi emelkedést szabad tartalmaznia - vagy is annyi különbséget - a menynyi a sérült által szenvedett egy - vagy két órányi, legfelebb 24 órányi betegség-többletnek teljesen megfelel. Ámde elérhető ez? ha egyrészről az egymással tőszomszéd tartam képezi a határt; de másrészről: ha a büntett és a vétség büntetései nem a tartamban, hanem a büntetési nemekben különböznek egymástól?
Igy felállitva a kérdést: ez nem érhető el. Az 1 évig terjedhető fogház- tehát a testi sértés vétsége büntetésének maximuma és az 1 évig terjedhető börtön - tehát a testi sértésben büntettes büntetésének minimuma közt: mindig nagy - igen nagy lesz a különbség; mert a különbség a két büntetési nem különböző sulyosságában áll. Ennélfogva az - a ki testi sértés miatt egy évi börtönre itéltetik: sokkal több szenvedésnek tétetik ki, mint a mennyit az ő cselekménye és azon másik egyén cselekménye közti nagyon csekély különbség indokol, a ki testi sértés vétsége miatt, 1 évi fogházra itéltetik.
A mathematikai folytonosság tehát - ha ez a két büntetési tétel tartamát illetőleg meg is volna: a parányokig terjedő kiegyenlitést még sem eszközölhetné. Ennélfogva a kiegyenlités - illetőleg az arányosság létének vagy nem-létének megitélésénél nem a mathematikai folytonosság: hanem azon viszonyok veendők alapul, melyek közt a testi sértés - az életben a joggyakorlat észletei szerint előfordulni szokott, s a különböző esetek büntetéseinek - a törvényjavaslat szerinti arányossága a szerint itélendő meg: a mint azok - a gyakorlati életben az igazságos vagy igazságtalan büntetések megállapitására vezetnének. Ezen szempontból azonban a helyes megitélés csak úgy érhető el: ha törvényjavaslatunk büntetési rendszerét, mindenik tételnél a maga összeségében foglaljuk át.
A 291. § szerint a vétség büntetése: 24 órától 6 hónapig terjedhető fogház; a büntetté: 1 évtől 3 évig terjedhető börtön. A vétség büntetése nem szállhat felebb 6 hónapnál; ez határozott, és elmozdithatlan végpont, ellenben a börtönbüntetés: - enyhitő körülmények léte esetén a 90. § rendelkezése szerint 1 évtől alább megszakitlan folytonosságban szállhat lejebb 364, 363 vagy 362 napra, és igy tovább egész 24 óráig.
A 90. § e tekintetben nemcsak nem képez akadályt, hanem ellenkezőleg azon általános kifejezése: „börtön helyett fogház, fogház helyett pénzbüntetés ezen büntetési nemek legalacsonyabb mértékéig állapitható meg”; a kérdésben forgó esetre világos, és kétségbevonhatlan utmutatást, illetőleg utasitást tartalmaz.
Már most tekintve, hogy azon eset, melyben a testi sértés vétsége a súlyosság végső határpontján, más részről a testi sértés büntette - a büntett legenyhébb voltának szintén véghatárán forduljanak elő, s ez utóbbi esetben enyhitő körülmények nem léteznek - habár gondolható is, de az életben alig fordul elő; enyhitő körülmények létezése esetében pedig az igazságos apprecialásnak legtágabb tere van nyitva: igy tekintve a dolgot a 291. § két büntetési tétele közti különbség - a gyakorlati életet véve alapul - minden jelentőségét elvesztené még az esetre is, ha a pénzbüntetésnek számbavétele - már a priori nem zárná ki a hézag kérdését.
A szabadságbüntetéseket illetőleg, - a 291. §-nál két tétel állott előttünk.
Az egyik az volt: hogy legfeljebb 8 napig terjedő egészség-megzavarásra - a qualificálás eseteit kivéve 6 hónapnál tovább tartó fogházat lehetetlen megállapitani. Nem szabad ugyanis elfelednünk - hogy e cathegóriába tartoznak a legcsekélyebb sérülések is, mint a veszszővel való csekély ütés, ha az legkisebb nyomot hagyott; a varrótűvel való megszurások, s hasonló - bizonyára nagyon csekély jelentőségü esetek.
A másik tétel, mely előttünk állott, az volt: hogy büntett büntetéseül 1 évnél rövidebb tartamu szabadságbüntetést nem határozhatunk meg, a nélkül, hogy a büntettel összekötött fogalom - violáltassék. Nem maradt tehát egyéb hátra: mint a mathematicai folytonosságot e két nagyobb jelentőségü tekintetnek alárendelni, s minthogy az 1 évi börtönről a leszállás 11 havi és 20 napi fogházra, vagy 28, 27 napi, végre 6 havi, sőt ezen aluli fogházra is a 90. § által biztositva van: ez okból a két tételnek megállapitásánál - az igazságtalanságnak még lehetősége is eltünt.
Ha mindazonáltal a mathematicai hézag eltüntetésére, a megállapitott pénzbüntetés nem tartatnék elégségesnek; és határozottan az kivántatnék, hogy a szabadságbüntetések tartamai érjenek egymás határáig: ez helyesen csak egy uton érhető el, a mire egyébiránt más törvényhozásokban is van példa; az által ugyan is: ha a vétség és a büntett közé még egy cathegoria ékeltetik be, s ennek büntetési tétele 6 hónaptól egy évig terjedhető fogházzal állapittatik meg. Ez esetben a börtönnel büntetendő testi sértések közül kibontakoznak a most emlitett cathegoriába sorozandó esetek - s a vétség köre ezzel tágulván: a sulyosabb sértésnek megfelelőleg a büntetés is emelendő lesz.
Igy például a bajor büntetőtörvénykönyv a nem determinált testi sértést illetőleg, 5 napnál rövidebb, és 5 napi vagy 5 napnál hoszabb, de 60 napnál rövidebb, és 60 napi vagy ezenfölüli betegség és munkaképtelenség közt tesz különbséget: a tartam tekintetében tehát - az 5 napi és a határozatlan idő közé: még egy cathegoriát - a 60 napi maximumot ékeli be.
A genfi büntetőtörvénykönyv is, a 262. - a mi javaslatunk 293. §-ának megfelelő - czikkben meghatározott sulyos következményü testi sértéseken fölül: három különböztetést állapit meg:
1. A betegség és munkaképtelenség okozása nélküli - habár egyébként nyomokat hagyó testi sértést - 258. czikk;
2. a 20 napnál kevesebb, vagy 20 napi betegséget vagy munkaképtelenséget okozó testi sértést - 259. czikk;
3. a 20 napnál hoszabb időig, tartó betegséget vagy munkaképtelenséget okozó testi sértést - 260. czikk.
Az olasz javaslat a legsulyosabb eseteken kivül - 372. czikk - a betegség és munkaképtelenség tartama tekintetében szintén három osztályt állapit meg:
1. 15 napnál rövidebb tartamot - 373. czikk;
2. 15 napnál hoszabb; de 30 napot el nem érő tartamot - 372. czikk Nr. 3;
3. 30 napi - vagy ennél hoszabb tartamot.
Ha a most ajánlott módositás fogadtatnék el; ezzel nem változnék az igazságügyministeri tanácskozmány által ajánlott rendszer, hanem csupán tovább fejlesztetnék. És ha már - a legsulyosabb eseteken kivül a tartam szerint delimitáltatnak a cselekmények és azok büntetései: nem tagadható, hogy a 8 nap és 293. §-ban contemplált tartam közt oly hézag van, mely törvényhozásilag - egy külön cathegoria megállapitására czélszerüen értékesithető.
Ez esetben mindazonáltal ugy a 290., valamint a 291. § átlátszóság szempontjából uj szövegezést igényelnek, mire nézve a következő formulázás hozatik javaslatba:
290. § Testi sértést követ el az, a ki szándékosan, de nem megölési szándékkal, bántalmazás által vagy más módon, másnak testi sértést, betegséget vagy elmekórt okoz.
291. § Vétséget képez a testi sértés, s következőleg büntettetik:
1. 6 hónapig terjedhető fogházzal és 200 frtig terjedhető pénzbüntetéssel, ha az okozott sérülés, betegség vagy elmekór, 8 napnál tovább nem tartott;
2. 1 évig terjedhető fogházzal és 500 frtig terjedhető pénzbüntetéssel, ha az okozott sérülés betegség vagy elmekór 8 napnál tovább tartott, de 20 napi tartamot nem haladott fölül.
Magától értetik, hogy a jelenlegi 291. § ezen uj szakasznak megfelelőleg lenne átalakitandó, s következőleg, lehetne formulázható:
„Büntettet képez, s 3 évig terjedhető börtönnel büntetendő a testi sértés, ha az ez által okozott sérülés, betegség vagy elmekór, 20 napnál hoszabb ideig tartott.”
A testi sértés vétsége, ha felmenő ágbeli rokonon követtetett el: 2 évig terjedhető fogházzal büntetendő.
Csupán a vétségre nézve fogadták el a subjectiv viszonyokból meritett qualificatiót. A vétség büntetési keretében - a 6 hónapi maximummal és a 200 frt pénzbüntetéssel: nem találtuk a szülők elleni testi sértésre nézve a megfelelő szigorú büntetést. Ellenben a büntettnél - minthogy a 293. §-ban, és kivételes esetekre vonatkozólag külön büntetési sanctiók állapitvák meg: a börtön-büntetésnek 3 évi tartama elegendő tért nyujt - a szülők elleni jelentékenyebb sértés esetében is, megfelelő büntetés arbitrálására. Azt - hogy a szülők elleni testi sértés sulyositó körülményt képez, kimondja a törvényjavaslat azzal: hogy ennek legenyhébb eseteit is qualificált vétségnek minősiti. Ennyi teljesen elég a birónak utmutatásul arra, hogy e körülményt a szülők elleni testi sértés mindenik esetében - sulyositó körülménynek véve: a büntetési tétel elég tág keretében - a 88. § irányzata szerint, állapitja meg a megfelelő büntetést.
A 292. § nem tett különbséget a természetes és a törvényes szülők közt, azon okból mely a 269. §-nál kifejeztetett.
Öt évig terjedhető börtönnel büntetendő a testi sértés. ha annak következtében a sérült testének valamelyik nevezetesebb tagját, vagy érzékét, beszélő, halló, látó vagy nemző tehetségét elvesztette, ha e tagok, érzékek vagy tehetségek valamelyike használhatatlanná lett; ha a sérült nyomorékká vált, ha elméje megzavarodott, ha előreláthatólag hoszu ideig tartó betegségbe esett, vagy rendes foglalkozásának folytatására vagy végkép, vagy előreláthatólag hoszu időre képtelenné vált, vagy hoszu időre feltünően eltorzittatott.
Bizonyos neme a borzadálynak fogja el a jogászt, midőn az anatomia, a pathologia és a psychiatria - sötét labyrinthusába látja magát áthelyezve s oly viták és kérdések elé állitva, melyek mikénti megoldozására, az ő tudományában egy eszmét sem talál. A törvény-előkészitőt és a törvényhozót még sulyosabb aggodalmak lepik meg; mert azok, a határozatot nem utasithatják el maguktól, s - mellőzhetlen feladatuk: az orvosi tudomány kétes tételei iránt is inditványozni, illetőleg határozni.
Azt tudjuk, - és a meddig a mi terünk tart; addig biztos elvek és igazságok világossága vezeti elhatározásunkat - azt tudjuk: hogy az, a ki más testének egy tagját levágja, vagy a ki más ellen, kemény eszközzel, oly ütést intéz, vagy a ki mást akként lő meg, hogy az ütés vagy lövés következtében a megsérültnek valamely tagját kell amputálni: - hogy az oly egyéb sulyosabb büntettet követett el, és sulyosabb büntetést érdemel, mint a ki betörte ugyan valakinek fejét, de a sérülés rövidebb vagy hoszabb idő alatt, minden további következmények nélkül begyógyult. De ha felvettetik a kérdés; hogy mi értendő az emberi test valamelyik tagja alatt? vagy melyek az emberi testnek nevezetesebb tagjai? e kérdést illetőleg teljes joggal várhatnók: hogy válaszoljon helyettünk az orvos; vagy is: hogy tudományának apodicticus tételeit nyujtsa a törvényhozás megállapitásának alapjául. Ámde ez nincs igy! Egyik elsőrendü orvosi tekintély - Limann - mondja: „Dass man weder mit Bestimmtheit sagen könne, was ein Glied, noch was ein wichtiges Glied sei.”
A kéz: képezi-e tagját vagy nevezetes tagját a testnek; vagy pedig a kar? vagy pedig mindenik ujja a kéznek? És ha a kéz képezi nevezetes tagját a testnek: ez elvesztettnek csak akkor mondható-e, ha tövén levágatott? vagy akkor is: ha 2-3, vagy esetleg egy ujja összezuzatott, vagy a test többi tagjaitól elválasztatott? Könnyü Limannak azt mondani: „das im arztlichen Sinne jedes Glied wichtig sei”: de azt nem lehet a törvényhozástól követelni - hogy a láb kisujja egyik tagjának elvesztését, a lábnak czombig való levágatásával egyenlőn büntesse azért, mert orvosi szempontból a testnek bármelyik tagja, nevezetes tagnak tekintetik.
A német törvénykönyv 224. §-a szempontjából vitás maradt az is: vajjon valamely tagnak használhatlanná válta, annak elvesztésével egyenlő-e? Az orvosok és jogászok az egyenlővé tétel mellett nyilatkoznak: de a törvény ezt nem fejezi ki. A mi javaslatunk e kérdésben határozottan intézkedett, s előkészitői sem itt - sem máshol nem mentették fel magukat - a kényelmes leforditás által, a kérdések tüzetes tanulmányozásának fáradságos munkájától. Az emlitett határozmány fölvételével - a nevezetes tag elvesztésére vonatkozó controversiak nagy része, - reánk vonatkozólag jelentőségét vesztette; sőt a kéz, illetőleg az ujjak elvesztésére vonatkozó fenntebbi kérdések is - a törvényjavaslat szempontjából könnyebben oldhatók meg. A kéz igen is nevezetes tagja a testnek; de ez nem csupán az által válik használhatlanná ha tövén levágatik vagy ha egészen megmered: hanem használhatlan lesz az ujjak elvesztése által is, sőt az esetben is - ha három ujja elvesz, contract-tá vagy mozdithatlanná tétetik. A láb igen is - nevezetes tagja a testnek: de 2-3, sőt az egyik láb 5 ujjának elvesztése által, e nevezetes tag - nem veszett el, s nem vált használhatatlanná.
Ne várja tőlünk senki, hogy mi kifejtsük - s eldöntsük azon további vitát: hogy mi értetik a nyomorékká válás alatt. A medicina forensis feladata ez; mi csupán azon nézetünket fejezzük ki: hogy nincs igaza azoknak, a kik már magának valamely tag formájának megváltoztatását, ha ezzel a functiók teljesitésébe zavar nem állott be - nyomorékká válásnak állitják. Legalább a mi törvényjavaslatunk nem nyujt támpontot azon felfogásra, mert mi határozottan azon tényt állitjuk fel a testi sértés sulyosságának ezen eleméül: „ha a sérült nyomorékká vált”. Tőlünk váratik talán általános meghatározása annak is: mi értessék az alatt, hogy a sérült „előreláthatólag hoszu ideig tartó betegségbe esett”? Senki sem kivánhatja tőlünk a delimitatiot; sem a hoszu betegségnek viszonyitását a 291. § alá tartozó esetekhez. Mi csak is annyit mondhatunk, hogy ez alatt, az uralkodó nézetek szerint: a gyógyithatlansággal határos betegség - a „Siechtum”; une maladie paraissant incurable - értetik; bár ennek, értelmezésére szintén nem hiányzanak a különböző variansok. A törvényjavaslat azon kifejezése: „előreláthatólag” az orvosra utal, a kinek a szakértői véleményadás alkalmával kell nyilatkoznia arról; vajjon tudománya szerint - előre látható-e, hogy a sérült hoszu időig fog betegségben sinlődni; ugyanez áll a további két elemre a foglalkozás folytatására való képtelenség, és a feltünő eltorzitás tartamára nézve is.
A 293. §-ban meghatározott büntetés alkalmazandó akkor is: ha a testi sértés, terhes állapotban levő nő ellen követtetett el, s a nő méhmagzatát elvesztette.
Ezen eset - tekintet nélkül a cselekmény által a nőnek okozott betegség tartamára, már magában a sulyos testi sértés közé számittatik. Oka - a két élet veszélyeztetése, mely veszélynek tudata által - a teherben levő nő bántalmazásától mindenkinek vissza kelt tartatnia. De már ebből következik: hogy e szakasz csak akkor alkalmazható, ha a bántalmazó - a nőnek ezen állapotát tudta, illetőleg - ha a küljelek által erre figyelmeztetve volt. Ha a tettes e körülményt sem nem tudta; vagy ha a nő alkata nem volt olyan, hogy a tettesnek e körülményt fel lehetett volna ismerni; vagy ha a viszonyok, melyek közt a tett elkövettetett, a nő terhes állapotának felismerését egyébként akadályozzák: ez esetekben a jelen szakasz nem lesz alkalmazható. Az olasz javaslat ezt világosan is kifejezi ezen szavakkal: „o se commessa (la lesione personale voluntaria) contro donna incinta, da chi ne conosceva lo stato, ha prodotto l'aborto.”
Ha a tettes szándéka a 293. és 294. §-ban felsorolt következmények valamelyikére irányult és az be is következett: a büntetés 5 évig terjedhető fegyház leend.
A dolus determinatus - ha annak az eredmény is megfelel, sulyosabb bünösségi és büntetési fokot állapit meg: mintha ugyanazon eredmény - a tettesnek nem határozottan erre irányzott szándékából véghezvitt cselekménye által okoztatott. A könnyü testi sértésre irányzott szándékra nézve: e tekintetben külön qualificálás nem szükséges. A minimum és maximum közötti hézag: a bünösségnek a szándék szempontjából való fokozottsága, esetére is elég, hogy a megfelelő büntetés megállapitható legyen.
Másképen áll a dolog: ha a dolus determinatus - illetőleg a praemiditatio egyenesen a 293. §-ban meghatározott teljes következményekre volt irányozva, vagy ha a terhes állapotban levő nő előre megfontolt szándékkal bántalmaztatik, s ezen bántalmazásnak átgondolt okát az abortálás képezi.
Hogy ily esetben a gonoszság nagyobb intensivebb, tartósabb, a veszély fokozottabb: azt külön bizonyitani nem szükséges. A 293. § alkalmazására elég: ha az ott meghatározott sulyos következmények - mint a bántalmazásnak nem szándékolt, habár a tettes gondolatában bekövetkezhetőnek látott eredményei állanak elő: ellenben a 295. § azt tételezi fel: hogy a tettes egyenesen azért bántalmazta a megtámadottat: hogy ebből a 293. §-ban meghatározott következmények eredményeztessenek.
Az előbbi esetekben az érintett következmények elmaradása sokkal valószinübb: az utóbbiban a tettes egyenesen ezekre irányozván törekvését: az időt, a helyet, az eszközöket akként választja meg, hogy a czélzott eredmény bekövetkezése a legnagyobb valószinüséggel birjon. Ez által tehát a veszély nagysága szempontjából is indokoltatik a büntetések közti különbség.
De minthogy a dolus határozott iránya - a cselekmények előre elhatározott, bizonyos czélja képezi a szakasz különös lételemét; ez okból a kisérletnél is - habár a tett e különös eredményre nem vezetett - ezen § veendő alapul.
A büntetési tétel teljesen megfelel a 293. § és a 295. § közti különbségnek; mert még a 293. §-ban börtönnel, addig a 295. §-ban fegyházzal van büntetve a cselekmény. A fegyház - a legsulyosabb neme a szabadságbüntetéseknek, s a ki számot ad magának azon különbségről, mely a jelen törvényjavaslat szerint a börtön és a fegyház közt inditványoztatott; s a ki figyelembe veszi az ir rendszernek megfelelő fegyházi szabályokat, s egyáltalán az ir rendszernek - az indokokban röviden körvonalazott lényeges föltételeit ismeri: az nem fogja egyenlőnek mondani a két büntetési nemet. De e különbség a két büntetési nem között - tettleg fennálló börtönrendszerünk mellett is lényeges; mert mindenki, a ki a büntetések végrehajtásáról - a mint azok végrehajtatnak a fegyházakban, s a mint a végrehajtás eszközölhet a törvényhatóságoktól átvett börtönökben - tudomással bir: el fogja ismerni, hogy a fegyházbüntetés ma is sokkal szigorubb, mint a börtön.
De szomoru helyzet is volna az: ha a szabadságbüntetéseket csak a tartam vagy az ugynevezett jogkövetkezmények szerint lehetne megkülönböztetni. Ez egy rég megbukott eszme - s a szabadságbüntetések körüli homály idejéből való. Ha a szabadságbüntetésekkel még egyéb czélokat is el akarunk érni, mint csupán a büntettes fogva-tartását és kinoztatását: akkor a tartam és az intenzivitás combinálandók, s módokkal kell birnunk, hogy az egyik, és másik egymásra hatva: a sulynak mérséklése a tartam - a tartamnak mérséklése pedig a suly által - lehetővé váljék.
Ezen igazságról tanuságot tesz valamennyi legujabb büntetőtörvénykönyv, melyek közt nincs egy sem, mely nem ismerne többnemü szabadságbüntetéseket. Ennek pedig egyáltalán nincs, és nem is lehet más czélja, mint az: hogy sulyosságban is fokoztassanak a szabadságbüntetések, nehogy csupán a tartam legyen a fokozás egyedüli eszköze - a mi következetesen keresztülvive - horribilitásokra vezetne.
A németbirodalmi büntetőtörvénykönyv 224. §-a a súlyos következményekre irányozott sértés esetére - ha azok valamelyike be is következett: 2 évtől 10 évig terjedhető fogházat állapit meg: de nem emeli fel a büntetést - ha az emlitett következményekre irányzott sértésből halál származott. A minimum felemelése 1 évvel - a 10 évi maximum mellett: más büntetési tételnek alig mondható.
Mi sokkal nagyobb különbséget találtunk e két eset közt, hogysem - mindkettőre ugyanazon büntetési tételt tartottuk volna megállapithatónak. De felebb menni - s a 10 évig terjedő fegyháznál magasabb büntetést inditványozni, a halálos következménynyel végződőtt szándékos sulyos testi sértésre nem lehetett: ha csak az e közt és a szándékos emberölés közt létező arányt nem akartuk megsemmisiteni. A szándékos emberölés büntetése a 267. § szerint 10 évtől 15 évig terjedhető fegyház lévén: ha 10 évig terjedhető fegyházat állapitunk meg a 295. §-ban körülirt testi sértés büntetéseül, akkor 15 évig kell felemelni a sulyosságban legközelebb következő 296. §-ban meghatározott eset büntetését: és ha ezt tesszük: ez esetben a szándékos emberölés, és a szándékos sulyos testi sértés közt. - ha ez utóbbiból a tettes szándéka- czélja nélkül - halál következett be - nem lesz különbség. Ez hiba volna - felforgatása a büntetés és a cselekmény közötti arányoknak: a beszámitási tan legalaposabb tételeinek felforgatása.
Ennek kikerülését fix pontnak tekintve, két út mutatkozott tehát előttünk:
vagy a német büntetőtörvénykönyvet követve ugyanazon maximummal s csaknem ugyanazon minimummal állapitani meg a 295. és 296. §-ban a büntetéseket;
vagy pedig megkülönböztetni a két esetet, s mindegyikre külön büntetést megállapitani.
A mi felfogásunk szerint nagy a különbség a szándékos emberölés és a 296. §-ban körülirt büntett közt: de nagy a különbség e közt és a 295. § esete közt is. Ez utóbbi különbség nem csupán objective az - ámbár a halál, mint a szándékos tettnek eredménye, már magában is jelentékeny körülmény, mely alkalmas arra, hogy különbséget állapitson meg a büntetésben; de számba jő e különbség subjectiv szempontból is: mert nem oly következményről van szó a 296. §-ban, mely pusztán véletlenül - a bántalmazás idején, a felismerés körében nem létezett körülményekből származott; hanem szó van oly következményről - mely a tett elhatározásánál, - mint a cselekménynek valószinü eredménye - a tettes felismerése előtt állott, melyre vonatkozólag tehát - az akarat hiányára sem hivatkozhatik.
Ezen szempont érvényesül: a testi sértéseknek, s illetőleg az ezekből származott következményeknek beszámitásánál. Subjectiv vagy objectiv irányban magyarázandók-e a kérdéses szakaszok? erre egy törvénykönyv sem ad feleletet. És megtörténik - s a német büntetőtörvénykönyvre vonatkozólag sokszor megtörtént: hogy egy intézkedésben - például a részességnél - az egyik tudós az objectiv elmélet világos kifejezését találta: a melyben a másik a subjectiv felfogás érvényre emelését dicsőitette, vagy kárhoztatta. Nagy okuk volt a német büntetőtörvénykönyv alkotóinak e kérdés elől kitérni, - a mint kitért előle mindenik büntetőtörvénykönyv. Hisz előbb azt kellene tisztába hozni: hogy mi értetik a subjectiv elmélet - vagy irány alatt? s hogy ezen elméletnek melyik válfajához csatlakozik a törvény. Ma annyi subjectiv elmélet van: mint a hány tudós foglalkozik ezen - tisztázatlan kérdéssel.
A mint más törvényhozások nem látták idején: közvetlenül eldönteni e kérdést: úgy a mi javaslatunk előkészitésénél sem képezte az e fölötti határozás, a feladat irányát. Az indokokban mindazonáltal gyakran utaltunk e tárgyra; sokszor emlitettük, némelykor egyes részleteiben megjelöltük a „causalis nexust” - a dolus, a culpa, az objectiv és subjectiv elméletek e concretebb alaku kiágazását, vagy foglalatját. De az is, a mit e tekintetben mondtunk és mondandók leszünk, a mennyiben a javaslat szövegében nem találja félremagyarázhatlan alapját: a javaslatnak törvényerőre emelkedése esetében, mint az előkészitők egyéni véleménye: a törvénykezési gyakorlatra nézve hatály nélkülivé válik.
Ezzel kimondani akartuk azt: hogy a mennyire a törvényjavaslat világos intézkedése egyik vagy másik esetben ez iránt világosan nem rendelkezik, és utasitást nem tartalmaz - ép annyi indokkal bir az, ha objectiv irányt tulajdonit valaki a törvényjavaslatnak, mintha ellenkezőleg - a subjectiv irány felé hajlónak állitaná azt. Annyit azonban - a testi sértésből, a sérült épségére és egészségére származó következményeket illetőleg állithatni vélünk: hogy a törvényjavaslat illető czikkei nem nyujtanak támpontot az oly felfogásra: mely szerint, a tettes által nem czélzott, a cselekmény elkövetésének elhatározásánál - mint valószinű eredmény - felismerése körében nem lehetett, sem a cselekmény minőségéből, sem annak idejéből, helyéből, eszközeiből, a véghezvitel módjaiból, sem a sérült személyes állapotából a tettes elméjében vissza nem tükröződhetett következmények dolus gyanánt legyenek beszámitandók. De más részről nyiltan kifejezzük azt is: hogy azon körülményt, ha valaki tettének eredménye gyanánt valamely sulyos következményt előre láthatott, vagy előre látnia kellett, és a tettet mégis végrehajtotta, és ennek következtében azon sulyos következmény csakugyan beállt: ezt mindenesetre a tettes felelősségére háritandónak tartjuk. E közt és a dolus directus közt nincs is különbség. A különbség csak az: hogy a dolus directus esetében a következmény előidézése egyenesen irányozta a tettes akaratát és elhatározását: az utóbbi esetben pedig a következmények eredményülésének, vagy eredményülhetésének tudata nem tartóztatta vissza a tettes elhatározását, és az ennek megfelelő cselekvését. De ebben sem megyünk, annyira: hogy Burinak a végletekig kifeszitett következő tételét fogadnók el: „Aber es kann zu einer strafrechtlichen Verantwortlichkeit nicht genügen, dass der Erfolg nur objectiv durch die eigene Wirksamkeit verursacht Worden sei. Es muss vielmehr diese bis zum Erfodge reichende, über die fremden Kräfte sich erstreckende eigeone Wirksamkeit zugleich auch in ihrem vollsten Umfange von dem eigenen verbrecherischen Willen durchdrungen sein; gerade so wie dies auch der Fall ist bei der unmittelbar zur Herbeiführung des Erfolges unternommenen Handlung. Es muss also, wenn der Erfolg zur Schuld soll zugerechnet werden können, nicht allein ein Causalzusammenhang, sondern auch ein Willenszusammenhang zwischen der eigenen Handlung und dem eingetretenen Erfolg sein.”
Ellenben helyesnek tartjuk Berner-nek az emberölésre vonatkozó causalis nexus tekintetében kifejezett nézetét:
„Der erfolgte Tod muss, wenn vollendete Tödtung angenommen werden soll, die zurechenbare Wirkung der Verletzung gewesen sein; oder mit andern Worten: der Tod muss 1. mit der Verletzung im Causalzusammenhange stehen, und es muss sich 2. durch diesen Causalzusammenhang jener Schuldzusammenhang hindurcziehen der den Richter ermächtigt, den durch die Verletzung bewirkten Erfolg auf Böswilligkeit oder Fahrlässigkeit zurückzuführen.
Helyesnek ismerjük el Hélie következő megállapitását:
„La loi exige que la maladie on l'incapacité de travail soit le resultat des violences. Il est visible, en effet que l'incapacité ne peut étre une mesure de la gravité des violences qu'dutant qu'il existe entre ces deux faits une rélation de cause et d'effet. Il faut donc que cette liaison soit constatée et déclarée par le jury. Mais il ne serait pas necessaire que les coups eussent été la seule casuse de la maladie ou de l'incapacité il suffirait qu'ils l,eussent déterminée; ainsi si la santé déjá chanchelante de la yictime a donné au coup qu'elle a recu une gravité plus grande, et que la maladie soit provenue autant de cette débilité extérieure que des violences elles-mémes, l'agent n'en sera pas moins responsable suivant la durée de cette maladie; attendu que si l'organisation vicieuse de la personne maltraitée l'a rendue plus grave, les coups l'ont néanmoins déterminée et que l'agent semble d'ailleurs plus coupable eu exercant des violences méme peu graves sur une personne incapable de les supporter.”
Visszatérve - a kérdésre - a kifejezett álláspont szerint különbséget kellett tehát tennünk:
1) a szándékos emberölés és a 296. §-ban meghatározott tett közt; 2) a testi sértés azon esete közt, melyben a tettes szándéka a 293. §-ban körülirt eredményekre volt irányozva, és ezen eredmények - de csak ezen eredmények - bekövetkeztek; és a testi sértés azon esete közt, melyben szintén e következmények voltak czélozva: de a sulyos testi sértésből - a megsértett halála származott.
Ha e négy különböző eset a delictumok valódi különbsége szerint szem előtt tartatik: akkor alig hisszük, hogy helytelennek legyen állitható: ha e cselekmények bünösségének - mint az olasz tudósok kifejezni szokták - azok quantitativ beltartalma közötti különbsége, büntetési tételek különbségében fejeztetik ki. A büntetőtörvénykönyv szerint, a büntett mérlege: a büntetés; legfőbb feladata tehát a büntetőtörvénykönyvnek azt eszközölni, hogy a sulyosabb büntett sulyosabban, az enyhébb pedig enyhébben büntettessék. Ennek eszközlésére szolgálnak a törvénykönyvben megállapitott különböző büntetési tételek, melyek megállapitásánál első rendben csak is a cselekmény bünösségének sulya lehet irányadó. E feladatnak vélt megfelelni a törvényjavaslat, midőn
a) 10-15 évig terjedhető fegyházbüntetést inditványozott a szándékos emberölésre;
b) 5-10 évig terjedhető fegyházat, az előbbihez legközelebb álló büntettre - a sulyos sérülésre irányzott akarattal foganatositott testi sértésre - ha e sulyos sértésből halál származott;
c) 2-5 évig terjedhető fegyházat, azon testi sértésre, mely egyenesen és determinate a 293. §-ban meghatározott következmények egyikének előidézése czéljából követtetett el, s ez be is következett, de a sérült nem halt meg;
d) 5 évig terjedhető börtönt azon esetekre, melyekben a testi sértés szándékos volt, de a 293. §-ban meghatározott valamelyik következmény - a tettes egyenes szándékán kivül következett be.
Ezen büntetési tételekben - világosan felismerhető az arányosság, s egyiknek megváltoztatása az egész rendszer arányát forgatná fel.
Ha például felemeltetnék a 295. §-ban meghatározott, 5 évig terjedhető fegyház: ennek maga után kellene vonnia, a 296. § büntetési tételének hasonló felemelését; vagy pedig a 295. és 296. §-ban megkülönböztetett - és sulyosságban különböző cselekményeknek ugyanazon büntetési tétel alá foglalását. Mindkettő helytelen volna. Ha ugyanis a 295. § büntetési tételének maximuma 10 évig terjedhető fegyházra emeltetnék: ez esetben a 296. §-ban meghatározott - az előbbinél sokkal sulyosabb, mert eredményében, és pedig nem véletlen eredményében sokkal nagyobb szerencsétlenséget okozott büntett büntetése: 10-15 évig terjedhető fegyházra lenne felemelendő. Igen, de ha ez történnék: lehetne-e a szándékos emberölésnek a 267. §-ban megállapitott büntetéseül szintén 10 évtől 15 évig terjedhető fegyházat meghagyni? lehetne-e, szabad volna-e ezt tenni, tudatával a bünösség azon rendkivül nagy különbségének - mely a halálnak, mint szándékolt eredménynek, más részről annak, mint nem szándékolt eredménynek okozása közt szembeötlik? Ezt - nem lehetne tenni, s következőleg a 267. § esetére vagy életfogytig terjedhető fegyházat kellene megállapitani - a mi ismét az ezen szakaszban és a 268. §-ban, a 337. § utolsó bekezdésében, a 398. § első bekezdésében, a 404. 408. és 416. §-ban meghatározott cselekmények büntetése közt létező arányt zavarná meg; vagy általában fölebb kellene emelni a határozott időhöz kötött fegyházbüntetés tartamát, vagy is halomra dönteni azon nagy sarkelvet, mely a legbehatóbb észleletek alapján - nem csupán humanisticus szempontból, hanem különösen a büntetések relativ czéljainak való megfelelhetés szempontjából fogadtatott el.
Ha pedig azt nem akarjuk: akkor nem maradna más hátra, mint követni a német büntetőtörvénykönyvnek - szerintünk hibás rendszerét: és a bünösségi fokban nagyon különböző két esetre, ugyanazon büntetési tételt megállapitani. Egyébiránt nem szabad szem elől téveszteni: hogy az előre elhatározott sulyos testi sértésnek legsulyosabb eseteiben, csaknem mindig concurrálni fog a 314. § 3. pontjának valamelyik esete, a 295. §-szal; mert a kinzások - a személy letartoztatása, és a kinzó physicai hatalmában való tartása nélkül alig képzelhetők. Ez esetben pedig - a 94. § rendelkezése szerint, nem a 295. §, hanem a 314. § büntetési tétele lesz alkalmazandó.
Ezen eset kivételével - mely a gyilkossággal határos, s ez okból az 5-10 évi fegyház teljesen igazolt - alig hisszük, hogy lehessen a testi sértés olyan esete, melyben biráink 10 évi fegyházat mondanának ki - föltéve, hogy ebből nem következett be halál.
A belga büntetőtörvénykönyv büntetései egyátalán szigoraubbak, mint a mi javaslatunkban megállapitott büntetések a mi már abból is kitünik, mert a belga büntetőtörvénykönyv szerint - a határozott időtartamhoz kötött fegyházbüntetés maximuma nem 15 év, mint a mi javaslatunk szerint: hanem 20 év; és mégis azon büntetőtörvénykönyv 400. czikkének második bekezdése szerint, a testi sértés azon esete, melyben a súlyos következmények, az azok előidézésére irányzott praemeditatióval véghezvitt cselekmény által okoztattak, ha halál nem következett be (a mi javaslatunk 295. §-ának esete), nem fegyházzal, hanem börtönnel - reclusion - büntettetik. E büntetés tartama igen is 5 évtől 10 év; mig a mi javaslatunk 295. §-ában 5 évig terjedhető fegyház lévén rendelve, ennek maximuma csak 7 évi börtönnek felel meg. De ha a belga büntetési tételek - az egész vonalon leszállittatnak azon arány szerint, a melyet a határozott időtartamhoz kötött szabadságbüntetésnek 20 évi maximumtól 15 évi maximumra leszállitása maga után von: mindenki előtt kétségtelenné lesz - hogy a 295. § esetére - az általános leszállitás keresztülvitele mellett - 7 évi börtönbüntetésnél - vagyis az ennek megfelelő 5 évi fegyháznál magasabb büntetés nem lenne megállapitható.
Az ausztriai büntetőtörvénykönyvnek 1867-ik évi tervezete 235. §-ában 1 évtől 4 évig terjedhető fegyházbüntetést rendelt a sulyos testi sértésnek azon esetére; melyben a 234. §-ban meghatározott különösen sulyos sérülések bekövetkeztek: és 4-8 évig terjedhető fegyházbüntetést, ha a tettes szándéka előre is ezen következményekre irányult, és ezek be is következtek.
Geyer ezen törvényjavaslatról irt birálatában, a kiemelt tételre vonatkozólag azt mondja: „Die Stratdrohung im § 235. Z. 6. steht nicht im richtigen Verhaltniss zu drr des § 231. Auch bei der tödtlichen Verletzung (231. §) ist der regelmässige Strafsatz 4-8 Jahre Freiheitsstrafe.
A két esetnek megkülönböztetését, s a büntetési tételek azonosságának megszüntetését - a nevezett iró szükségesnek találja, még pedig nem a 231. § büntetésének emelése, hanem a 235. § emlitett büntetési tételének - a sulyosabb esethez való viszonyitásból resultáló arány szerinti enyhitése által.
Az ajánlott rendszer tehát az - melyet a mi javaslatunk követ.
A német büntetőtörvénykönyv nem kerülte ki figyelmünket; s láttuk, hogy ennek 226. §-a, - a sulyos eredmények előidézésére determinált dolussal irányzott testi sértés esetében, 2-10 évig terjedhető fegyházat, a 227. § pedig az esetre, ha az eredmény halál volt, 3-10 évig terjedhető fegyházat állapitott meg. De mi nagyobb különbséget találtunk e két eset közt - s nagyobb különbséget talál csaknem valamennyi legujabb büntetőtörvénykönyv és tervezet - (6 évtől 8 évig terjedhető fegyház a két tétel közötti különbség az olasz javaslat szerint - 374. czikk 2. § és 381. czikk combinálva a 30-ik és 31-ik czikkekkel) hogysem a német rendszert utnozhattuk volna. Nincs kifogásunk az egyenlővé tétel ellen - ha a sértett ellen physikai erőszak is alkalmaztatott: ez esetről intézkedők is a 314. § 3. pontja; de egyátalán - s minden különös sulyositó mozzanat nélkül, az eredményben annyira különböző cselekményeknek ugyanazon büntetés alá foglalására - a német büntetőtörvénykönyv tekintélye által sem határozhattuk el magunkat.
Halálos testi sértés büntette követtetik el, s 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal büntetendő: ha a tettes szándéka a 293. és 294. §-ban meghatározott következményekre volt irányozva, s a megsértettnek halála következett be.
A fentebbiek után kevés mondandónk van arra nézve, a mi e szakaszban foglaltatik, s indokolásunk feladatául inkább az maradt, a mi a 296. §-ban nem foglaltatik.
Törvényjavaslatunk e szakasza - a szándékos testi sértés által okozott halálos eredményt különösen qualificált esetnek csak azon esetben emeli ki: melyben a tettes szándéka, a 293. és 294. §-ban megjelölt súlyos következményekre irányult, de a cselekmény a megsérültnek halálát okozta. Mellőzi azonban a törvényjavaslat azon esetet - melyben a szándék nem irányult a 293. és 294. §-ban megjelelt sulyú sérülésekre: hanem csupán könnyü testi sértésre: mindazonáltal a sérült halála következett be.
A kérdés jogosult: hogy mért mellőztetett ez utóbbi eset? Annál természetesebb e kérdés: mert az előbbeni szöveg 296. §-nak összehasonlitásából a mostani szöveggel kitünik: hogy abba a kérdéses eset is felvétetett.
Ha a theoriák szerinti elnevezésekben kedvünk telnék: azt mondhatnók, hogy a subjectiv irányt követők - a könnyü testi sértésből származott halálnak a qualificált esetek körüli kihagyásában, saját elméletük érvényesülésére fognak ismerni; ellenben az objectiv iránynak követői - törvényjavaslatunk 296. §-a ellen, a subjectiv theoria iránti tulságos engedékenységet fogják vádul felhozni. A kérdéses esetben ugyanis a tettes szándéka - nem volt irányozva sem a halál előidézésére, mert ez esetben szándékos emberölés léteznék; sem sulyos testi sértésre: mert ezen eset fel van véve a qualificáló momentumok közé. Az okoskodás tehát, nem indokolatlan: hogy a törvényjavaslat nem akarván a tettes akaratával és előrelátásával össze nem függő eredménynek minősitő hatást tulajdonitani: ezzel a subjectiv elmélet tanát fogadta el. De a mint kiemeltük - a csatlakozás a két theoria valamelyikéhez vagy ennek valamelyik válfajához, nem képezte feladatunkat: ámbár elismerjük - hogy az emlitett intézkedés elhagyása, a subjectivisták - de nem csupán ezek tantételével találkozik.
Előre bocsájtva, hogy azon esetről, melyben a halál, gondatlanság által okoztatik, már a 273. és 280. § rendelkezvén: erről - a 236. §-ban nem lehet szó. A halálnak e szerint oly cselekvés vagy mulasztás által kell okoztatnia - mely se a XVIII. fejezet, s különösen a 279. 280. §, se pedig a 296. § mostani intézkedése alá ne essék. Legyen szabad kérdeznünk: melyik lehet ezen eset?
Azon esetben, mely kérdés alatt van - a bekövetkezett halált dolus gyanánt - nem tartjuk a tettes ellen beszámithatónak. Az eredmény mint dolusus - csak azon esetben lehetne a tettes ellen beszámitható: ha az - mint cselekményének bizonyos vagy valószinü eredménye előreláttatott volna, valamint akkor: ha az - ámbár csak mint lehető eredmény láttatott volna előre, de a tettes ezen lehető eredmény előidézését czélozta. „Das einzige praktische Resultat, welches man aus dem Unterschied zwischen Nothwendigkeit und Möglichkeit ableiten kann, ist dies, dass der als nothwendig (i. e. wahrscheindlich) voranus gesehene Erfolg dem Thäter zum dolus zuzunehmen ist, wenn er ihn auch nicht bezweckt hat: der bloss als möglich eingesehene nur, wenn er ihu bezweckt hat.” Ezek Krug szavai - a kinél a dolus és culpa körüli nézetek tisztázására többet, és hatályosabbat alig tett még valaki.
Azon föltevés - hogy a halál mint eredmény a tettes czélját képezte volna - a priori kivan zárva; tehát ezen eredményt illetőleg, dolusról még az esetben sem lehet szó - ha a könnyű testi sértés eredménye mint lehető következmény, a tettes felismerési körében létezett volna. Ez esetben az eredmény, mint culpa - kétségtelenül beszámitandó; de dolusussá önkény nélkül nem alakitható át, és igy azzá meg sem is állapitható. Nem ingatja meg ezen tétel elvi igazságát, a német büntetőtörvénykönyvnek ellenkező álláspontja sem; mert e törvénykönyvnek a testi sértésekről szóló része a porosz büntetőtörvénykönyv felfogásán alapul, mely a következményeket illetőleg - a legszigorubb nézetnek hódolt. E nézet eléggé van jellemezve Schwarze azon állitásában: „hogy a büntetés az eredmény sulyossága szerint állapitandó meg azon esetben is - ha ezen eredmény valószinütlen vagy csaknem véletlen lett volna.” De bizonyos az is: hogy a porosz törvénykönyv ezen álláspontja a legkitünőbb férfiak által folytonosan ostromoltatott, s hogy az - nem ok nélkül tartatik szakitásnak a dolusra nézve megállapitott igazságokkal.
Ha ehhez hozzáteszszük - hogy Plank nyilatkozata szerint, a német büntetőtörvénykönyv értelmében - az eredményt illetőleg az sem kivántatik, hogy ez culpa gyanánt legyen beszámitható: úgy hisszük, ez által fel vagyunk mentve annak bővebb igazolásától, hogy miért nem csatlakozunk azon felfogáshoz, - mely a testi sértés következményeit illetőleg, a német büntetőtörvénykönyv előkészitésénél, és elfogadásánál irányul szolgált.
De ha az eredmény nem számitható be dolus gyanánt: ezzel távolról sincs mondva: hogy az ne lenne mint culpa beszámitható. A csekély testi sértésből is származhatik halál, s ezen eredmény - ily esetben is befolyást gyakorol a büntetés sulyára. A cselekmény szándékolt, az eredmény azonban a szándékon tulmenő volt; sőt mint valószinü sem lebegett a tettes lelke előtt: de igen is látnia kellett azt mint lehetőséget, s ezen szempontban rejlik beszámitásának föltétele, sőt szükségszerűsége. Ezt megengedve - s ez által vezettetik vissza a kérdés elvi szempontjaira, a nyeri meg helyzetét a concret alakulás a jog rendszerében - ezt megengedve, nézetünk szerint el van döntve a kérdés: mert ez esetben a könnyü testi sértésből származó halál nem egyéb, mint a - gondatlanság által okozott halál, mely esetről a 279. és 280. § intézkednek; erre vonatkozólag tehát - külön intézkedés szüksége nem forog fenn.
Hisz az egész 296. §-t nem teszi szükségessé más körülmény, mint a szándék, illetőleg a czél különbsége a 267. §-ban meghatározott szándéktól - vagyis czéltól. A cselekmény physicai constitutiv eleme - ugyanaz lehet a 267. mint a 296. § eseteiben. E caracteristicus különbség a dolog természete szerint elesik a könnyü testi sértésből és a gondatlanságból származó halál eseteiben; mindkét esetben a tettes akarata ellenére következett be a gyászos eredmény, s mindkét eset föltételezi: hogy a tettes nem is tartotta valószinünek ezen eredmény bekövetkezését. Miért kellene tehát - e két esetet egymástól megkülönböztetni? A 279. § nem mondja azt, hogy gondatlanságból okozott emberölés alatt csupán azon eset értetik: ha a cselekmény, melyből a halál származott magában véve nem képez jogsértő cselekményt; e cselekmény lehet e szerint testi sértés is ép úgy, mint bármely másnemü tett vagy mulasztás - melynek elkövetésénél másnak halála, mint lehető eredmény a tettes látkörében volt, vagy abban lennie kellett. Igy fogva fel a kérdést, s összefüggésbe hozva azt a dolus és culpa tanaival: elenyészik szüksége annak - hogy a könnyü testi sértésből bekövetkező halálos eredmény külön intézkedés - külön és aránytalanul magas büntetés megállapitásának tárgyát képezze.
Igen is szigoruan büntetendőnek tartják az esetet - melyben a halál habár nem czélzott - de valószinüséggel előrelátott következménye volt a testi sértésnek. Ezen valószinüség a sértés minőségében, eszközeiben, helyében, idejében, és a sérültnek személyes viszonyaiban felismerhetőleg reveláltatni fog. Egy sinlődő gyermeknek nevelője, vagy felügyelője általi elzárása téli időn valamely hideg kamrába - ha megölési szándék nem is forgott fenn - a gyermek elhalása esetében igazolni fogja 296. § alkalmazását; mert a cselekmény halálos következményének valószinüségét az emlitett körülményből látta; ellenben nem volt valószinü ezen eredmény - ha a tettes valakit habár laedendi animo egy gombostűvel megszúrt; ha valakit kezével arczul ütött, vagy ha könnyü ostorral megvágta, de szerencsétlenségből szemét találván, ez kifutott, s ebből rák képződvén - a szerencsétlen meghalt. Ez utóbbi esetek - törvényjavaslatunk szerint a 279. § szerint lennének büntetendők.
De még az esetben is, ha szükségesnek tartatnék külön intézkedni arra nézve, ha a halál nem a 293. vagy 234. §-ban körülirt eredményre irányzott testi sértésből származott; még ezen esetben is megkülönböztetendő a két csoport, s enyhébb büntetés állapitandó meg a most érintett esetre nézve, mint a mely a 296. §-ban inditványoztatott. A franczia és a német büntetőtörvénykönyv nem tesznek különbséget: de eredménye a franczia és a porosz, valamint az ezelőtti német büntetőtörvénykönyvek ezen intézkedéseinek. Krug szerint az volt, hogy a biróságok igen gyakran culposus emberölést statualnak ott - a hol a törvény szerint a testi sértés által okozott halál súlyos büntetése lenne alkalmazandó.
Az 1870-ik évi ausztriai büntetőtörvénykönyv tervezetének 201. §-a csak azon esetre minősiti külön büntetté a halálos testi sértést: ha a tettes a halál előidézését előreláthatta; ellenben azon esetről - melyben ezen eredményt nem láthatta előre, nem intézkedők a törvényjavaslat: ez tehát a következő 202. §-ban tárgyalt culposus emberölés esetei közé soroztatott. Mindkét szakaszt könynyebb átlátszóság véget ide iktatjuk.
§ 201.
Wer don Tod eines andern durch eine Handlung herbeiführt (§ 194.), die er zwar nicht in der Absicht ihn zu tödten, wohl aber mit dem Vorsatze unternimmt, ihn körperlich zu verletzen oder zu misshandeln, oder ihm an seiner Gesundheit zu schaden, begeht, in soferne er den Zusammenhang zwistchen seiner Handlung und dem durch dicselbe herbeigeführten Tode voraussehen konnte, das Verbrechen der tödlichen Verletzung.
Dieses Verbrecben ist, wenn der Schuldige den hiezu erforderlichen Vorsatz in heftiger Gemüthsaufwallung plötzlich gefasst und sogleich ausgeführt hat, und diese Absicht nicht auf eine schwere Körperverletzung oder Gesundheitsstörung gerichtet war (§ 205.), in der Regel von 4-8 Jahren, wenn es aber an dem Ehegatten begangon wurde, von 8-12 Jahren zu bestrafen.
§ 202.
Wer durch Fahrlassigkeit don Tod eines Menschen herbeiführt, ist des Vergehens der fahrlässigen Tödtung schuldig.
Die Strafe dieses Vergehens ist Einschliessung, und zwar von 4 Monaten bis zu 1 Jahre, bei sehr grosser Fahrlässigkeit aber von 1-2 Jahren, und wenn beim Vorhandensein derselben mehrere Mensehen um das Leben gekommen sind, von 2-4 Jahren.
A zürichi büntetőtörvénykönyv, az élet elleni büntettek sorában intézkedők azon esetekről is, melyekben a halál a testisértés következménye volt, s a 127. §-ban 8 évig terjedhető dologház - vagy fegyházbüntetést állapit meg azon esetre de a 129. §-ban 1 évi fogházra leszállitható büntetést rendel azon esetre: ha a halál - csekély bántalmazást czélzó cselekményből következett be.
A tessini büntetőtörvénykönyv különbséget tesz a nem szándékos halál-okozásnak azon esetei közt, melyekben a halálos eredmény könnyen előre volt látható (tehát valószinü volt), és ezt csupán egy fokkal rendeli enyébben büntettetni, mint a szándékos emberölést vagyis 8 évtől 12 évig terjedhető fegyházzal; és azon esetek közt, melyekben a halál bekövetkezése nem volt könnyen előre látható (tehát csak lehető volt), és ez utóbbi esetekben a büntetés két - három fokkal - és igy 3 évtől 4 évig terjedhető fogházig száll alá.
Az eset, melyben csupán könnyü testi sértés czéloztatott, kétségtelenül azok közé tartozik, melyekben a halál bekövetkezése nem volt előre látható. Ennek büntetése és a könnyen előre látható halál-okozás esetének büntetése közt pedig - a tessini Codice szerint e különbség a 8-12 évi fegyház, és a 3-4 évi fogház közt létező különbségben van evaluálva.
Nem egyedül állunk tehát a német btkönyv alapfelfogása ellenében: hanem mint kimutattuk - a legtöbb büntetőtörvénykönyv és tervezet perhorrescálja azon nézetet, mely dolussa teszi a culpát, s a nem valószinü eredmény bekövetkeztére is ugyanazon büntetést szabja, mint azon esetre, melyben az eredmény bekövetkezését, a tettes valónak tartotta, s ezen tudatban cselekedett. De épen azért, mert mi perhorrescáltuk e nézetet: elegendőnek láttuk, ha a culposus emberölésre vonatkozó intézkedések alkalmaztatnak az esetben is - ha a culpa a könnyü testi sértés lehető következményének figyelmen kivül hagyásában áll.
Ha a súlyos testi sértés többek általi bántalmazásból származott, és ki nem tudható, hogy ki vagy kik okozták azt: mindazok, a kik a bántalmazásban szándékosan részt vettek, 1 évig terjedhető börtönnel és külön-külön 200 frtig terjedhető pénzbüntetéssel; ha pedig a bántalmazásokból halál származott: 3 évig terjedhető börtönnel és külön-külön 400 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendők.
A rendszerek ismeretesek melyek a többek általi bántalmazás együttes eredménye gyanánt bekövetkező sulyos testi sértés, vagy halálos testi sértés büntetése tekintetében fennállanak. Mi a legegyszerübbet fogatuk el, és alkalmaztuk. Itt bizonyos önkény nem kerülhető ki: a feladat tehát az volt, hogy a büntetés elégsége mellett a complicatiok mellőztessenek.
Sulyos testi sértés alatt a büntettet képező testi sértés értetett, ha azonban a 290. §-hoz tett módositvány, illetőleg az ujolag inditványozott 291. § fogadtatnék el: a jelen szakasz szövegét akként tartjuk átalakitandónak, hogy a 291. § 2. pontjának esete is az alá foglaltassék.
A ki másnak azon szándékkal, hogy egészségét megrontsa, ártalmas szert ad be: 5 évig terjedhető börtönnel büntetendő: ha pedig a szer életveszélyes, de ölési szándék nélkül adatott be, a büntetés: 3 évtől 5 évig terjedhető fegyház leend.
Ha az életveszélyes szer beadása folytán a 293. és 294. §-ban meghatározott valamely következmény vagy halál állott be; a tettes 10 évtől 15 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
Az ugynevezett „mérgezési” szakasz több megtámadásnak van kitéve: Geyer is a legszivesebben szeretné azt egészen kihagyatni. Mi szükségesnek tartjuk: mert az ide tartozó esetek a dolusnak nagyobb fokát tételezik fel, s igen gyakran átgondolt szándék forog fenn:
„..... ártalmas szert” Hélié is azt mondja „objets nuisibles á la santé” másról nem is lehet itt szó. Ártalmas szer alatt nem csupán az értetik mely minden körülmény közt megrontja az egészséget; hanem az is ártalmas szer, mely valaki egészségi állapotának praedispositiója folytán ártalmasan hat. Ha a tettes tudva azt, hogy valaki oly bajban szenved, hogy ez vagy amaz szer bevétele által egészségi állapota teljesen megrontatik, s ennek daczára laedendi animo oly szert vegyit ételébe vagy italába: mindannak ellenére, hogy azon szer - nem általánosan - s nem mindenkire föltétlenül ártalmas: a cselekmény a 298. § alá esik.
„..... ad be” ez nem felel meg minden tekintetben: általánosan ez alatt a szernek lenyelés általi jutását a testbe értjük: az intézkedés pedig mindazon esetekre kiterjesztendő, melyekben ártalmas szer - a testtel bármily módon vegyittetik. Alkalmazandó tehát a szakasz az esetre is, ha valaki tüvel megszurja másnak karját, s a szurás helyen ártalmas substantiát vegyit a karba.
Megvalljuk, hogy nem találtunk alkalmasabb kifejezést; a német „beibringt” a franczia „administrant” szintén nem ethymologiai jelentményük, hanem a jogi literatura s a törvénykezési gyakorlat folytán nyerték mai értelmüket Mi a „beadást” az emlitett oknál fogva, s az 1843. évi tvjlat 119. §-nak nyomán fogadtuk el, mely szintén „beadott” „beadta” „ha be sem adta” kitételt használ.
A ki gondatlan cselekvése vagy mulasztása által másnak sulyos testi sértést okozott: 3 hónapig terjedhető fogházzal és 200 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
Ha azonban a sulyos sérülés, az azt okozónak saját hivatásában vagy általa gyakorolt tudományban, iparágban, vagy foglalkozásában való járatlanságából vagy hanyagságából származott, vagy ha azon cselekmény vagy mulasztás által, mely a sulyos sérülést okozta, az azt okozó hivatásának, vagy az általa gyakorolt tudománynak, iparágnak vagy foglalkozásnak szabályait sértette meg: 1 évig terjedhető fogházzal, és 600 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
A 280. § utolsó bekezdésének határozatai, a jelen szakasz eseteiben is alkalmazandók.
A mi gondatlanságból okozott halálra nézve áll: az áll - a jelen szakaszra nézve is - ha a gondatlan tett vagy mulasztás, testi sértést eredményezett.
A büntetést szintén a 280. §-ban meghatározott fokozati alapok szerint különböztetik meg.
A jelen fejezet eseteiben a megsértettnek kivánságára és részére megfelelő kártérités is állapitandó meg, mely tartós betegség vagy munkaképtelenség esetében a megsértettnek személyi és családi viszonyaihoz képest, egyszer mindenkorra megállapitandó tőkében, vagy évi járadékban állhat.
E szakasznál szintén ugyanazon ok szolgált irányul, mely az emberölés esetére a 281. § indokolásánál kiemeltetett.
Könnyü testi sértés miatt a bünvádi eljárás csak a sértett fél inditványára inditható meg.
A 290. §-nak általunk javasolt módositása esetében a 301. § rendelkezését: az 1. pont alatti testi sértésekre véljük korlátoztatni. Csupán a könnyü testi sértések esetében nincs az államnak kiváló érdeke a tettes üldözésében,; ellenben a 8 napi betegségnél sulyosabb következményt okozott testi sértés üldözésénél - a jogrend, és a személybiztonságnak állam érdeke kiváló mértékben vannak érintve.
Ehhez járul azon látmány botrányossága: hogy a gazdagok - az általuk brutális módoni bántalmazott szegényebb sorsuak hallgatását legtöbbnyire pénzen vásárolják meg; mig mások - a kik kisebb bántalmazást követtek el, de vagyontalanságuk miatt nem fizethették meg ellenfeleik elhallgatását, vagy azoknak a vádtól való elállását: bünvádi eljárás alá vonatnak; s az állam nevében megbüntettetnek, tulajdonképen nem azért, a mit elkövettek, hanem - mert vagyontalanok.
A sértett fél inditványozási jogának korlátozása meg nem szünteti ugyan e bajt teljesen: de kevesbiti, s azonfelül kevésbé teszi feltünővé. Oly esetekben legalább - melyekben az állam, a jogrend, és a személyes biztonság érdekét nagyobb mérvben látja érintve - a jelentékenyebb testi sértések eseteiben: a felek pénzbeli üzérkedése - nem fogja akadályozni a jogos repressiót.
A házi fegyelemre jogositott személy által, annak gyakorlatában elkövetett könnyü testi sértés miatt, büntetésnek nincs helye.
A házi fegyelmet nem szünteti meg a törvényjavaslat, s igy ennek - a fegyelem alatt álló egyén bántalmazása általi gyakorlatát is ki kell venni a büntetés alul. A házi fegyelem, azonban - csak az esetben jogos: ha az ennek gyakorlása folytán bekövetkezett sérülés - nem jelentékeny, s nem sulyos. - A könnyü testi sértés fogalma ez esetben is a 290. §-nál proponált módositás 1. pont alatti esetére lesz szoritandó.
Nem büntettetik a testi sértés, ha az a 272. §-ban meghatározott valamelyik esetben követtetett el.
Az intézkedés analog a 272. § intézkedésével, s ugyanazon okokon alapul. Mind a 272. mind a 303. § rövid tüzetességgel fejezik ki azt, a mit az 1843-ik évi javaslat 138. és 161. §-ai bővebben kifejtenek, mely utóbbinak az orvosokra, szülészekre és sebészekre vonatkozó rendelkezését nem tartottuk felveendőnek, mert ezeknél - hivatásuk helyes gyakorlása esetében már a dolus, s esetleg a culpa hiánya kizárja a büntethetőséget.
A büntetendő cselekmények, melyek a jelen fejezet tárgyát képezik, a különböző törvénykönyvekben és tervezetekben különböző helyet foglalnak el.
A németbirodalmi büntetőtörvénykönyv - a közveszélyű büntettek sorában intézkedik - a közegészség elleni cselekményekről: mig ezek a belga büntetőtörvénykönyvben: a személyek elleni büntettek egyik fajának tekintetnek, s az ezen nemü cselekményekről rendelkező VIII. czim utolsó fejezetét képezik.
A zürichi büntetőtörvénykönyv kettéválasztja a kérdéses cselekményeket, s azokról, melyekről a mi törvényjavaslatunk 304. és 305. §-ai intézkednek: az élet és testi épség elleni büntettek közt, a 306. § első bekezdésében meghatározott cselekményekről pedig a 308. §-ban a közveszélyü büntettek közt intézkedik.
A tessini büntetőtörvénykönyv: az ipar és a kereskedelem elleni büntettekről szóló czimben - jelöli meg helyét a közegészség elleni büntettekről és vétségekről szóló III. fejezetnek; mig végre az olasz javaslat a közérdek elleni reatumokról szóló czimek és fejezetek során - külön fejezetben - Dei reati contra la sanita publica - veszi fel a kérdéses eseteket.
Fölösleges részletesebben taglalni, hogy mely felfogás, s ennek származatában mely osztályozási indok szolgált a különböző beosztások alapjául? valamint feleslegesnek tartjuk részletesebben elemezni az egyik, vagy másik beosztás elleni ellenvetésünket is. Absolut helyesség - mely minden ellenvetést kizárjon, sem erre, sem más kérdésre nézve nem érhető el; a szóban levő kérdést illetőleg különösen azért sem, mert az ide tartozó cselekmények, különböző viszonyból felfogva, különböző sajátságokat tüntetnek elő, minélfogva nem lehet föltétlenül hibásnak mondani a követett methodusok egyikét sem csupán azért: mert a cselekmények többféle sajátságai közül, az egyiket, nem pedig a másikat fogadja el a beosztás caracteristicus indokául.
A mi javaslatunk összehasonlitása az imént megjelölt büntetőtörvénykönyvekkel azt mutatja: hogy ez a közegészség elleni cselekmények jellegének felfogására vonatkozólag, azonos a belga és a zürichi büntetőtörvénykönyvekkel; s hogy e tekintetben beosztási rendszere is ezen törvénykönyvekhez áll legközelebb. A zürichi beosztást illetőleg megjegyezzük, hogy ellenvetésünk csakis a kettéválasztás ellen volt, a mit különösen, az átlátszóság gyakorlati czéljának szempontjából kikerülendőnek tartottunk.
Megegyezünk a belga és a zürichi büntetőtörvénykönyv ide vonatkozó rendszereivel abban, hogy a közegészség elleni büntetteket és vétségeket, a személyek elleni büntetendő cselekményeknek tekintettük, s a belga beosztási rendszertől is csak annyiban tértünk el: hogy a közegészséget, mint - ugy az élet, valamint a testi épség oltalmát magában foglaló objectumot tekintve, az ezen objectum elleni büntetendő cselekményekről rendelkező fejezetet, közvetlenül azok után helyeztük, melyeknek tárgyait az emberi élet és a testi épség elleni büntettek és vétségek képezik. Az irányadó szempont már maga ezen sorrend által világosságra jut. A jelen törvényjavaslat előkészitői az objectum azonosságán fölül - a kérdéses cselekmények közötti rokonságot kiválólag figyelembe veendő tényezőnek tartották, s a sorrendben mindkét szempontot egyaránt akarták határozottan kifejezni és felismerésre juttatni. A benső indokoltságon fölül, mely e mellett szól, a gyakorlat férfiai bizonyára szivesen veendik: ha a közegészség elleni delictumokat, tőszomszédságában találják azon büntetteknek, és vétségeknek, - melyeknek tárgyát a testi épség megsértése - a violatio corporis et crimen laese sanitatis képezi.
Nem tagadhatjuk egyébiránt a német beosztás mellett szóló érvek fontosságát sem. E beosztás alapjául főleg két tekintet szolgál:
A közveszélyü cselekmények közös carasteristikája az: hogy azok - a polgárok határozatlan számát - ezeknek életét, vagy más fontos érdekét illetőleg veszélyeztetik,- s a cselekmény elkövetője a qualitative meghatározott büntett quantitativ terjedelmét elhatárolni képes nem levén: ezen jellemvonás - a közegészség elleni delictumoknál is előfordul.
Egy másik tekintet - mely azonban az előbbivel szoros összefüggésben van: a közveszélyü büntettek dolusának állitólagos sajátszerüségében keresendő, mely dolust Krug: dolus generalis-nak nevezi, s mely mások által - s ezek közt Berner és Wachter által - „dolus indeterminatus eventualis”, - vagy egyszerüen „dolus eventualis”-nak neveztetik.
Azt nem lehet tagadni, hogy a dolus-nak azon neme, mely a közveszélyü cselekmények szellemi constitutiv elemét képezi: a közegészség elleni büntetteknél is előfordul, s a kérdés csak az: vajjon kizárólag a közveszélyü büntettek, - s ha különválasztjuk ezektől a közegészség elleni cselekményeket - azok és ezek specialis sajátságát képezi-e a dolus e neme?
Mindkét szempontot megjelöltük, mely a német beosztás alapjául és indokául szolgál, s ámbár az alap helyességét - némi módositással elismerjük: mindazonáltal nem tartjuk ezt oly fontosnak, mint azt, mely a közegészség elleni büntettek és vétségeknek, az élet és a testi épség utáni sorozása mellett szól.
Egyébiránt a német rendszer mellett felhozott első indok ellenében figyelmét érdemel azon tény: hogy a büntett által felidézett veszedelemnek a tettes elhatározásakor - beláthatlan terjedelme, nem kizárólagos sajátsága a közveszélyü büntetteknek; ezen sajátság, eltekintve a felségsértés, a hütlenség, a hazaárulás, a pénzhamisitás büntetteitől, melyek eminenter a közérdek ellen intézvék - előfordulhat a gyilkosság esetében is, ha például orsini bombák dobatnak, vagy a Fieschi-féle „pokoli gép” süttetik el a tömeg közé; mig más részről az sem tagadható: hogy nem mindenik közveszélyü büntettnek képezi sajátságát a veszedelem terjedelmének a cselekmény elhatározásakor a tettes általi beláthatlansága; mert például a vizen uszó hajónak felgyujtása vagy elsülyesztésénél - a mi szintén a közveszélyü büntettek közt fordul elő, az okozható - habár nagy veszély terjedelmének valószinü véghatárát, a tettes, a cselekmény elkövetésénél, gondolatában átfoglalhatja.
Módositás fér azon másik érvhez is - mely a közveszélyü büntetteknek az ezeknél előforduló dolus sajátszerüségéből származtatott sajátszerüségét, és ezen dolus által összetartott egységét illeti: mert ugyanezen dolust találjuk fel a testi épség elleni mindazon cselekményekben is, melyekben az eredmény és a tettes szándéka közt különbség mutatkozik; sőt a testi épség elleni büntettek emlitett eseteiben, nemcsak élesen van kifejezve ugyanezen dolus: hanem tulajdonképen - ezen esetek képezték létokát a dolus indirectus-nak, a miből azután kifejtettek, és átalakittattak a dolusnak mindazon külön fajai, ideszámitva a culpa dolo determinata-t is, melyek mint ellentétei a dolus directus-nak, vagy a dolus determinatus-nak a német jogirodalom százados viszályának és vitáinak tárgyát képezik.
A dolus minőségéből vont érv tehát inkább szól a mi beosztásunk mellett, mint ellene.
A ki a közfogyasztás tárgyait képező, s elárusitásra vagy szétosztásra rendelt élelmi czikkek közé életveszélyes, vagy az egészségre ártalmas anyagot kever, vagy kevertet; ugy szintén a ki az ekként meghamisitott élelmi czikkeket elárusitás vagy szétosztás czéljából boltjában vagy más áruhelyen, vagy raktárában tartja: közegészség elleni vétséget követ el, és 1 évig terjedhető fogházzal, ezen felül 100 frtról 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
A szakasz két föltételt állapit meg:
1. a közfogyasztás tárgyát képező és elárusitásra vagy szétosztásra rendelt élelmi czikkek megmérgezését;
2. a megmérgezett czikkeknek elárusitás vagy szétosztás czéljából az elárusitásra rendelt helyiségben, vagy raktárban tartását.
A mint e két elem kimutatja: itt még tettleges elárusitás nem forog fenn, annál kevésbé rontatott meg másnak egészsége. A vétség tulajdonképen - mások egészségének megrontását, esetleg halálát eredményező cselekmények előkészületi cselekményét képezi, a mire vonatkozólag - a következő szakasz indokolásában a jelen szakaszra is visszatérve, fogunk nyilatkozni.
A ki pedig használatban levő valamely kutat, vizvezetéket vagy viztartót megmérgez, vagy életveszélyes, vagy az egészségre ártalmas anyaggal kevert valamely élelmi czikket (304. §), ennek veszélyes vagy ártalmas tulajdonságát elhallgatva elárusit, áruba bocsát, vagy szétoszt: 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal; s ha ebből valaki egészségének vagy testi épségének sulyos sértése (293. és 294. §) vagy halála következett be: a mennyiben gyilkosság nem forog fenn: 10 évtől 15 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
A cselekmények, melyek e szakaszban körülirvák - a közegészség elleni büntettek és vétségek legveszélyesebb eseteit képezik, és két csoportra osztvák. Az egyik: a használatban levő kutak, vizvezetékek és viztartók megmérgezéséről, - a második az életveszélyes vagy az egészségre ártalmas anyaggal kevert élelmi czikkeknek áruba bocsájtásáról, elárusitásáról, vagy szétosztásáról szól. Az utóbbi csoportba tartozó cselekmények, folytatólagos stadiumát képezik a 304. §-ban meghatározott cselekménynek; vagyis a 304. §-ban meghatározott szándéknak - illetőleg czélnak megvalósitására irányzott, további külcselekvés általi törekvést állapitják meg, a bevégzett büntett külső ismérve gyanánt.
Mig ugyanis a 304. § szerint a tényálladék - az ott meghatározott szándék föltétele alatt - ki van meritve: a megjelölt tulajdonságu vagy minőségü czikkeknek, az elárusitási vagy szétosztási helyiségben való elhelyezése által: addig a 305. § azon külcselekvésnél veszi fel a büntett consummativ mozzanatát, mely a 304. és a 305. § szerinti közös czél megvalósitásának fonalán, a 304. §-ban körvonalozott cselekvésre következik. A közös czél - a közegészségnek ártalmas élelmi czikkek általi megrontása lévén: a 305. §-ban meghatározott külcselekvések közelebb juttatják azt a megvalósitáshoz, mint a 304. §-ban körvonalozottak. De épen e közelség által fokozódik egyszersmind a közönséget fenyegető veszély; sőt alig hibázunk; midőn azt állitjuk: hogy a valódi veszély tulajdonképen akkor áll elő, ha megtörtént az, a mi a 305. § tényálladékául megállapittatik. Ettől fogva a közveszély - csak a véletlen, valamely kiszámithatlan cselekmény által akadályoztathatik meg; de rendszerint még magának a tettes akaratának megváltozása sőt a szerencsétlenség meggátlására irányzott legerélyesebb tevékenysége sem képes azt többé teljesen elháritani. A megmérgezett, az egészségre ártalmas élelmi czikkek, nyilvánosan elárusittatván: maga az elárusitó sem tudhatja, hogy ki vett azokból, vagy kinek jutott ily czikk mások által birtokába. Ha tehát maga is akarná elháritani a felidézett veszélyt - abbeli kisérletei alig lehetnek többé eredményesek.
A felhozottak kifejezik, és előtüntetik a kérdéses szakaszban meghatározott büntetendő cselekménynek nemcsak a 304. §-hoz viszonyitott sulyosabb, de objective is igen sulyos voltát: a mi az inditványozott büntetés szigorát - felfogásunk szerint, teljesen igazolja.
A büntetési tétel indokolására szolgál továbbá - a biztonság érzetének nagy mérvü megrenditése a közönségben, melyet e büntett felidéz, s a mi már magában is igazolja és követeli a repressionak erélyét.
Arra, hogy a cselekmény ezen szakasz alá essék, nem szükséges, sem a tettleges elárusitás megtörténte, sem pedig mások egészségének, a kérdéses czikkek használatából bekövetkezett megrontása.
A törvényjavaslat ezen kifejezéssel „áruba bocsát”, szemközt állitja az eredmény előidézésére irányzott azon tettet, az eredmény előidézésére irányzott tevékenység azon másik - további stadiumával, melyet az „elárusit” ige fejez ki.
Bevégeztetik e szerint a jelen szakasz alá tartozó büntett, nem csupán a már megtörtént elárusitással vagy szétosztással: hanem az áruba bocsátással is. Az „áruba-bocsátás” ezen összetett szónak ethymologiai értelme szerint, még nem jelenti a bekövetkezett elárusitást, hanem csak az elárusitás végetti általános kinálatot. De már ezen stádium is továbbhaladást jelent a kitüzött czél felé, mint a 304. §-ban ismérvül felállitott „elhelyezés” az árudában, boltban, raktárban.
Be lesz végezve tehát a büntett, ha a tettes, a nyilvános üzlet tárgyává tett ártalmas élelmi czikket, megvétel végett valakinek, vagy többeknek - együtt, vagy külön-külön - kinálja; annál inkább, ha eladás végett alkuba bocsátkozik - daczára annak, hogy vétel még nem jött létre. Kivételt még azon eset sem képez - ha a tettes, az első kinálatnál rajta kapatván, illetőleg az élelmi czikk ártalmas volta mindjárt az első kinálat alkalmával felismertetvén: a további elárusitási kisérlet megakadályoztatik; mert az áruba bocsátás képezvén anyagi ismervét a büntettnek: azzal, hogy ez megtörtént - habár eredményre nem vezetett, a büntett teljes tényálladéka ki van meritve.
Nem vonható kétségbe, hogy ugy ezen, mint a 309. § eseteiben, a büntett bevégzési mozzanata előbbre tétetik, mint rendszerint - más büntető cselekményeknél; sőt közelebbről tekintve a dolgot: ugy ezen, valamint a 304. §-ban tulajdonképen - előkészületi cselekmények minősittetnek büntettekké. A kérdés tehát az: vajjon a consummativ mozzanatnak előbbre-helyezése, illetőleg az előkészületi cselekménynek „delictum sui generis” gyanánt külön büntetté minősitése, a jelen esetben indokolt - igazolt-e ?
Nem tartunk a büntett véghezvitelének czéljából foganatositott, s a czél elérésére alkalmas minden tettet büntetendőnek; ez iránt a kisérletről szóló indokokban részletesebben nyilatkoztunk; de nem tartjuk más részről a törvényhozás kezét semmiféle maxima által annyira megköthetőnek, - hogy kivételes - sulyos esetekben, egy fontos közérdek szempontjából - csupán doctrinalis aggályok miatt, ne tehetné előbbre valamely büntettnek, akár megkezdési, akár bevégzési mozzanatát.
Nincs oly büntetőtörvénykönyv, mely annyira alárendelné intézkedéseit a doctrina követelményeinek, hogy attól, eltéréseket ne tartalmazna: s különösen a fennforgó kérdést illetőleg nincs oly btkönyv, melyben nem foglaltatnának intézkedések, eltérők - a kisérlet fogalom meghatározásától, vagy a bevégzett büntett doctrinalis criterionjától. Kivételeket alapitanak meg a büntetőtörvénykönyvek a részesség általános intézkedéseitől is; önálló és bevégzett büntettnek nyilvánitván több oly cselekményt - mely egyébként csak mint segély volna büntethető, vagy mint egyszerü felhivás egyáltalán büntetlenül maradna. A büntetőtörvénykönyv legfőbb feladata: a társadalom concret szükségeinek kielégitése lévén - ha ezen első rendü feladat, bizonyos elv, vagy maxima korlátai közt nem érhető el: a törvényhozás nem habozhatik a választásban, hanem fentartva az általában helyes elvet, a kivételes - concret szükségnek - az elv körvonalain kivül, kivétel által fog megfelelni.
A mint önálló büntetté minősittetik „a csoportosulás” a IV. és V. fejezet esetében; „a hamis pénznek bizonyos czélból, eszközlött elkészitése, vagy megszerzése” - annak tettleges forgalomba hozatala előtt a XL. fejezetben; „a tanunak hamis a vallomásra birását czélzó törekvés” a 212. § esetében, ámbár ez - a kisérletről, illetőleg a felbujtásról szóló tannal nem egyeztethető össze: épen ugy nyilvánittatik a 305. §-ban bevégzett büntettnek már maga az, - hogy veszélyes anyagokkal kevert élelmi czikkek, a törvényjavaslatban meghatározott egyéb föltételek fennforgása mellett áruba bocsátottak vagy kiosztatni megkezdettek, habár azokból még senki sem részesült, annál kevésbé következett be a veszélyes eredmény.
Ezen intézkedés nélkül a cselekmény büntethetősége csak is azon mozzanatnál kezdődnék, midőn a vevők, vagy részesittettek közül egy vagy több - a veszélyes élelmi czikk megevéséhez vagy megivásához hozzáfogott, vagyis midőn a mérgezés kisérletének stadiuma állott elő. De ez esetben nem is volna szükséges a 304. és 305. §-ra; mert erre elegendő a 298. §, összefüggésben a 64., 66. §-al; vagy ha az élelmi czikk életveszélyes; és az elárusitásnál a halál okozásának szándéka forog fen: a 64. és 66. § mellett, elégségesek lennének a 266. és 267. §-ok. Mindössze is tekintve az áldozatok esetleges sokaságát - a 298. § első alineájának büntetési tétele lenne felemelendő, a mi ezen szakasznak egy qualificált esettel való megtoldása által el volna érve. De épen abban áll a veszély, - hogy a törvény külön intézkedése nélkül, s az általános elv változatlan fenntartása mellett, a közszerencsétlenség előidézésével fenyegető merénylet, sok esetben büntetlenül maradna. Ezt kikerülendő, s a társadalom oltalma szempontjából, volt szükséges: a kisérleten innen keresni a közegészséget nagy mérvben és különös veszélyességgel megtámadó gonoszság büntethetőségét; és ezért kellett a fennforgó esetben, a büntett consummativ ismérvét azon mozzanatra helyezni, a melynél a közveszély kezdetét veszi.
Az imént kiemelt sajátsága a delictumnak, fölöslegessé teszi annak bővebb kifejtését, hogy a tényálladékhoz az egészségmegrontás, vagy az életveszély bekövetkezése nem követeltetik. Ha igazolt az, hogy már maga „az áruba bocsátás” megállapitja a bevégzett büntettet, akkor önmagától elesik a büntett bevégzési mozzanatának függővé tétele azon czél elérésétől, mely végett az áruba bocsátás, vagy elárusitás, illetőleg szétosztás eszközöltetik. A kérdéses büntett - formalis delictum, ezeknél pedig az eredmény bekövetkezése nem képezi a büntettnek lételemét.
Mint qualificáló tényező - jelentőséggel bir a bekövetkezett eredmény: de ez - csak is sulyosabb esete a büntettnek, nem pedig tényezője - az alapbüntettnek.
A mi a kutak, vizvezetékek, vagy viztartók megmérgezését illeti: ennek fölvételét ugyanazon szempontok igazolják, melyek az élelmi szerekre vonatkozólag fenntebb kiemeltettek. Ez utóbbiakkal csak is azért foglalkoztunk előbb - daczára annak, hogy a szakasz szövegében a viz megmérgezése után következnek: mert összefüggésben lévén a 304. § tényálladékával s ennek folytatását képezvén, az erre vonatkozó általános szempontok, a 304. §-ra is vonatkoznak.
A kutakat stb. illetőleg - a törvényjavaslat intézkedése két irányban van korlátozva; először az által, hogy a kutnak, vizvezetéknek, és viztartónak - használatban kell lennie; másodszor az által, - hogy ezeknek megmérgezését - tehát, a viznek életveszélyessé vagy az egészségre ártalmassá tételét kivánja a törvényjavaslat. Másnemü - undoritó vagy a viz izét megrontó vagy azt büdösitő anyagokkal való vegyités, ki van zárva e szakaszból - s mint rendőri kihágás lesz büntetendő.
A mérgezés alatt nem értetik az életveszélyes, vagy az egészségre ártalmas anyagnak bármily csekély mennyiségü bedobása a vizbe: hanem azt föltételezi a szakasz - hogy az emlitett tulajdonságu anyag által - a viz életveszélyessé, illetőleg az egészségre ártalmassá váljék. Ha tehát az anyag azon mennyiségben, a melyben bedobatott, ezen hatást nem gyakorolta a vizre: az objectiv kellék hiányozván, vagy is - a kutnak megmérgezése fenn nem forogván, a 305. § nem lesz alkalmazható. A törvényjavaslat a kutak, vizvezetékek és viztartók vizének ilynemü megrontására csupán azon igét használja „megmérgez” - minden további - hozzáadás nélkül; ez azért történt igy, mert a mely kutba, ilynemü anyag, oly mértékben dobatott vagy hányatott be, hogy ez a vizzel vegyülvén, ez ártalmas vagy életveszélyes lett: azon kutat - a közéletben is megmérgezett kutnak szoktuk nevezni. Bővebb körülirás tehát itt nem szükséges. Ha mindazonáltal a „megmérgez” ige elégségesnek nem tartatnék, az esetre sem volnánk képesek a német birodalmi büntetőtörvénykönyv 323. §-nak leforditását ajánlani, mely csak is a vegyanyag tulajdonságát emeli ki, s a mi az elhatározó: a vegyités productumát érintetlenül hagyja. Ha tehát a részletes körülirás, a mit mi egyáltalán fölöslegesnek látunk, mások által szükségesnek tartatnék: ez esetre a következő formulázást hozzuk javaslatba:
„A ki használatban levő kutba, vizvezetékbe, vagy viztartóba oly anyagot vegyit, mely a vizet életveszélyessé vagy az egészségre ártalmassá változtatja: ugy szintén, a ki életveszélyes” sat.
„Viztartó” alatt nem csupán a nyilvános medenczék - bassin-ek, hanem a használatban levő kutak mellett lenni szokott kinyitott, vagy könnyen kinyitható vályuk is értetnek, mert ezekből is igen gyakran merittetik emberi használatra a viz, s nincs semmi ok, ezeknek - főleg az országutak, mellett levő kutak vályuinak megmérgezését kevésbé veszélyesnek tartani.
A ki ragályos betegség idején a tovább-terjedésnek megakadályozása végett elrendelt zár, vagy egyéb felügyeleti szabályokat megszegi: 6 hónapig terjedhető fogházzal büntetendő.
Ha pedig a zár- vagy felügyeleti szabályok megszegésének következtében valaki a ragályos betegséget megkapta: a megszegő 3 évig terjedhető fogházzal büntetendő.
A kisérlet büntetendő.
A ragályos betegségek terjesztését megakadályozó rendszabályok, a népet fenyegető nagy szerencsétlenség megelőzése, vagy csökkentése, vagy megszüntetésének előmozditása czéljából, és igy mindenesetre, egy kiválóan közérdekü czél szempontjából hozatnak. A ki tehát a rendszabályokat tudva és szándékosan megsérti: közveszélynek teszi ki a vidéket, vagy növeli ezen vidék szerencsétlenségét. Az államnak joga van rendszabályai ezen megsértését a veszély nagyságához mérten - és igy nem csupán mint egyszerü rendőri kihágást büntetni. Ezen szempontnak felel meg a 306. §, melyre vonatkozólag még megjegyzendőnek tartjuk; hogy az ebben körülirt cselekmény büntetésének megállapitásánál - az ujabb törvényhozások még sokkal messzebbre mennek.
A jelen törvényjavaslat készitői a cselekmény bünösségi fokának megitélésénél, és igy büntetésének megállapitásánál, nem vélték kizárólag az objectiv veszélyességre fektetni a döntő sulyt, s számbaveendőnek tartották az akarati momentumot is, mely ez esetben nem irányul a szerencsétlenség előidézésére, sőt a határzár, s hasonló rendszabály megsértője - a szerencsétlenség megszünését ép ugy ohajtja, mint bárki más. A bünösség és a büntetés alapjául tehát nem marad fenn egyéb: mint egy rendőri szabálynak megsértése, és az ebből netalán bekövetkezhető - a legtöbb esetben az okot illetőleg meg sem is határozható szomoru eredmény.
Ha csupán a rendőri szabály megsértése forog fenn - s ebből a vész elharapódzása még nem származott: a törvényjavaslat 6 hónapig terjedhető fogházat állapit meg, a mi által a cselekmény két irányban sulyosittatik. Először az által - hogy tekintve a viszonyokat - melyek közt a cselekmény elkövettetik: a tett - mely magában véve rendőri kihágást képez, nem ennek - hanem vétségnek minősittetik; másodszor az által: hogy nem csupán sulyosabb büntetési nem állapittatik meg a rendőri kihágásra rendelt büntetési nem helyett, hanem ennek tartama is a rendőri kihágás büntetésének legmagasabb tartamán fölül emeltetik.
A 306. § második esetét illetőleg, az emlitett oknál fogva - 3 évi fogházra emeltetett a büntetés, a mit elég sulyosnak tartunk, különösen ha figyelembe veszszük - hogy igen sok törvénykönyv létez, melyek - mint a belga büntetőtörvénykönyv, s az olasz javaslat, ezen eseteket a vétségek közé sem számitják. Azt hiszszük hogy a cselekménynek valódi denaturalizatiója nélkül alig lehetne ezen esetet büntettnek minősiteni; s a fegyház-büntetést, sőt esetleg ennek 5-10 évig terjedhető tartamát criminalisticai szempontból épen nem találjuk igazolhatónak.
Megemlitjük: hogy a 306. §-ban csupán az emberi életet veszélyeztető ragály terjesztése elleni szabályokról intézkedtünk, a mit a fejezet czime, s a szakasz második alineájának azon kifejezése valaki világosan kimutat. A marhavész elleni rendszabályok megsértéséről részint külön törvény rendelkezik, részint pedig a rendőri kihágásokról szóló büntetőtörvénykönyv tartalmazza a megfelelő pótrendelkezéseket.
A német büntetőtörvénykönyvek - s különösen a porosz büntetőtörvénykönyv - különbséget tesznek az emberrablás (Menschenraub) s a tulajdonképeni elragadás (Entführung) közt. Az első elkövettetik az által, hogy valaki más személyt erőszakkal, vagy ravaszsággal hatalmába kerit azon czélból: hogy azt kitegye, vagy segély nélküli állapotban elhagyja, vagy pedig rabszolgaságba, szolgaságba (Leibeigenschaft), vagy végre valamely külföldi hatalom katonai, illetőleg tengerészeti szolgálatába vigye. Ilynemü büntettek, melyek egy más század erkölcseire és szokásaira emlékeztetnek, ma már csupán képzeleti büntettek, melyeket „igen helyesen hallgatással mellőzött a franczia Code, s melyeknek megbüntetésére az uj büntetőtörvénykönyvek behozatala óta, kétség kivül a német törvényszékeknek sem volt alkalmuk.”
Ezen bevezetéssel kezdők a belga büntetőtörvénykönyv tervezetének készitői a gyermekrablásról szóló fejezek indokolását, mely bevezetése, minthogy az, a mi nézetünket és álláspontunkat is kifejezi: saját indokaink gyanánt reproducáljuk; mindjárt most megemlitve egyszersmind azt is: hogy az egyéni szabadság elleni büntetteket és vétségeket illetőleg nem ez az egyedüli kérdés, melyre nézve a mi felfogásunk a német birodalmi büntetőtörvénykönyvtől lényegesen eltér.
A cselekmények, melyekről javaslatunk: XII. fejezete intézkedik: a belga büntetőtörvénykönyv két fejezete közt vannak elosztva. Az egyik az - melyet felemlitettünk; a másik: a VIII. czim IV. fejezete - illetőleg a fejezetnek 434, 435, 436, 437, és 438. czikkei. Ez utóbbi fejezet a következő feliratot viseli: Az egyéni szabadság s a lak sérthetlensége ellen magán személyek által elkövetett megtámadásokról.
Összehasonlitva az ezen két fejezetben meghatározott büntetteket és vétségeket, a német birodalmi büntetőtörvénykönyv XVIII. fejezetében meghatározott cselekményekkel, - ha eltekintünk azoktól, melyek a lak sérthetetlenségének megtámadására vonatkoznak - ki fog tünni: hogy az emberrabláson kivül is több oly büntetett és vétséget ismer a német büntetőtörvénykönyvnek a személyes szabadság elleni büntettekről szóló fejezete, melyekről a belga büntetőtörvénykönyvnek emlitett fejezetei mitsem szólanak; sőt ha a belga büntetőtörvénykönyv e fejezetei combináltatnak ezen törvénykönyvnek VI. czime. II. fejezetével, mely a fenyegetésről szól - Des menaces d'attentat contre les personnes ou contre les proprietés - még mindig maradnak oly cselekmények, melyek a német birodalmi - s az ezt megelőző német büntetőtörvénykönyvekben - ámbár nagyon különböző tényálladékokkal - büntetendő cselekményekké tétettek, s melyeket a belga büntetőtörvénykönyv hallgatással mellőzvén, büntetendőknek nem tekintett.
De minthogy ugyanazon cselekmények - melyeket a belga büntetőtörvénykönyv nem tartott büntetés alatt eltiltandóknak, s melyek az olasz törvényjavaslatban is - egyet kivéve - de ez is egész más tényálladékkal, mellőztettek: azért találtuk főleg nyomatékosnak a belga tudósok fent kiemelt mondatát, mely egyszersmind figyelmeztetést és mintegy felhivást képezett: hogy különösen az ezen fejezetnél felmerülő kérdésekben, eltekintve a német törvénykönyv kétségtelenül nagy tekintélyétől, önállóan és behatóan vizsgáljunk minden cselekményt, melynek a büntetendők közé felvételét, s minden elemet, melytől a bünösséget föltételezendőnek inditványozzuk.
Ezen önálló - de beható birálat eredménye lett: hogy javaslatunk mellőzi a német emberrablást - legalább azon értelemben, melyben azt a német büntetőtörvénykönyv 234. §-a veszi; azon okból; mert antiqualt, s mert viszonyaink közt elő sem fordulhat; mellőzi a kényszeritést (Nöthigung) - „az uj kor philosophiai abstractiójának e szülöttét,” mellőzi végre a bünös vagy jogtalan czél nélküli puszta fenyegetést, mint oly cselekményt, mely senmiféle jog ellen nem lévén irányozva, semmiféle jogellenes czélból nem foganatosittatván, s véghezviteli alakjában sem okozván valódi sérelmet: büntetendő jellege csupán abból származtatik, mert a fenyegetés által a fenyegetettben kellemetlen érzés, félelem költetik fel.
A mi az emberrablást illeti- ahhoz - a mint a belga törvénykönyv előkészitői mondták, hozzáadhatjuk még Johnnak - Németország egyik legkitünőbb criminalistájának, - s tagadhatatlanul legélesebb criticusai egyikének következő enuntiatióját:
„Stellt die Gesetzgebung ein solches Verbrechen auf, so bewegt sie sich dabei wesentlich im Gebiethe der Fantasie; nicht aber kann sie sich dabei auf praktische Erfahrungen stützen. Wenn man also schon auf die Fantasie angewiesen ist, wie soll man sich denn die Aussetzung eines erwachsenen, gesunden Menschen denken,” s más helyen.
„Zu verstehen ist es daher, wenn frühere Entwürfe sofort ihre Fantasie auf „entfernte Weltgegenden” richteten. Hiefür liefert ja Philoktet auf Lemnos; Ariadne auf Naxos; und von allen Robinsen Crusoe allgemein bekannte Beispiele. Aber zweifelhaft möchte es doch sein, ob derartige Beispiele ausreichend sind, um einem Strafgesetzbuche für den norddeutschen Bund Veranlassung zur Aufstellung eines besonderen Verbrechens zu geben.”
Világos ebből, hogy az emberrablás büntette, azon formában, a mint azt a német büntetőtörvénykönyv még fenntartja - John szerint is, csak mint a rég eltünt hajdannak történelmi reminiscentiája jöhetett az ujabb büntetőtörvénykönyvekbe; maga a cselekmény - a létező állami és nemzetközi viszonyok közt - tárgy nélkülivé, képzelhetetlenné vált. Egy nagykoru - eszének és physikai erejének birtokában levő embert nem lehet ma egy lakatlan vadonban, az emberek és a hatóság szemeitől teljesen elvonva, az elemek és az állatok martalékává kitenni. A kitett ember - ha szabad lábon hagyatik - megtalálja az utat a hatósághoz; ha pedig megkötöztetve éhhalálnak tetetik ki: ezen eset ugy sem tartozik az emberrablásról szóló szakasz alá.
Hölschner megkisérlé tényálladékot componálni a porosz büntetőtörvénykönyvnek - lényegben a német büntetőtörvénykönyv 234. §-ával egyező 204. §-a számára „gyakorlati jelentősége lehet” - ezt mondja maga - e rendelkezésnek oly személyekre vonatkozólag, a kik másokat nyerészkedési czélból kivándorlásra csábitanak, s a távol külföldön nyomorban hagynak. De mi Hölschner tekintélye daczára is kételkedünk, hogy ezen esetet valaki emberrablásnak - sőt ha az elnevezéstől eltekintünk - a gyermekkitétel analógiájára - emberkitételnek minősitse.
Bármennyire akarnók kitágitani e fogalmat, az emberrablás ma már anachronismus, és nem tartozik azon eshetőségek közé, melyekkel komolyan foglalkozni, s melyeket - a magyar büntetőtörvénykönyvnek intézkedései tárgyává tenni kellessék. A személyes szabadság oltalma - kétségtelenül szükségszerü feladata a magyar büntetetőtörvénykönyvnek is, a személyes szabadság alatt - a személynek a törvény korlátai között, önön magával való szabad rendelkezése - sőt büntetőjogi szempontból csak is ez értendő. Ha tehát valaki más által jogellenesen hatalomba kerittetik, ha szabadságától - habár rövid időre jogtalanul megfosztatik: ez a mi törvényjavaslatunk szerint is büntetendő cselekményt képez, s a büntett sulya fokoztatik azon idő tartama szerint, a meddig a szabadságától megfosztott embertől önszemélye fölötti rendelkezési joga elvonatott; fokoztatik továbbá a szabadság elvonásával összekötött más büntettek által - 313., 314., 315. § Lehetőnek - habár nem valószinünek tartjuk mi is, hogy valaki megfosztassék személyes szabadságától azon czélból, hogy valamely külhatalom katonai - szárazföldi vagy tengerészeti - szolgálatába hurczoltassék, vagy hogy rabszolgaságba ejtessék: mindazonáltal - föltéve, hogy ezen eset ma még előfordulhat - ez nem önálló, külön büntett, hanem a személyes szabadság elvonásának egyik - sulyos esete. Erről intézkedik törvényjavaslatunk, ámbár nem téveszthettük szem elől, hogy a legujabb büntetőtörvénykönyvek közül sem a belga, sem a zürichi nem emlitik ezen esetet; de intézkedtünk - mert bizonyos fokig - az elkövetésnek lehetőségét képesek vagyunk képzeletünkben visszatükrözni; s mert John is - a ki a phantasticus alakitásu esetnek kigyomlálását erélyesen követeli, a büntett elkövetésének ezen alakját lehetőnek tartja. Ebbeli megállapodásunkra befolyással volt az is: hogy az olasz törvényjavaslat 159. czikkének 3. §-a 3. pontjában, mint az egyéni szabadság elleni büntett egyik legsulyosabb esetét - a szabadságától megfosztottnak külföldi katonai szolgálatba adását különösen kiemeli.
A kényszeritésnek - Nöthigung - vétséggé minősitése azon alapgondolaton sarkallik: hogy akarata ellen senkit sem szabad valaminek cselekvésére, vagy elhagyására, habár az illetőnek saját érdekében vagy a legerkölcsösebb czélokból is kényszeriteni.
Ebből következtetik azon származat: hogy a ki másnak akaratára erőszakkal vagy fenyegetéssel kényszert gyakorol, azon czélból, hogy az magát, bárminek, cselekvésére vagy elmulasztására kényszeritve tartsa: vétséget követ el.
A cselekmény objectuma - bármint controvertáltassék is az egyik vagy másik felfogás, végső vonatkozásában nem más - mint az akaratszabadság. A tettes czélja az: hogy a fenyegetett, a fenyegetés következtében arra határozza magát, s ennek folytán azt tegye, a mit nem ő - hanem a fenyegető akar; vagy pedig, hogy ne tegye meg azt, a mit ő megtenni - de a mit a fenyegető, bármi okból elhagyatni akar. A psychicai szabadságnak oltalmazása az erre gyakorolható kényszer ellen, lévén e szerint a törvény czélja: a kérdés ez okból teljesen jogosult: vajjon helyes-e a psychicai szabadságot magát, büntett vagy vétség támadási objectumává tenni?
Az érthető - hogy a ki mást valamely büntettre, vagy vétségre kényszerit: büntetéssel sujtassék. Itt nem a psychicai hatás magában - hanem a czél, a melynek elérése végett gyakoroltatik, adja meg annak - összefüggésben az azon hatás következtében elkövetett, s annak megfelelő cselekménynyel - a büntetendő jelleget. Érthető az is, ha tovább menve a felbujtás, és az intellectualis segély határain: a törvény büntetéssel sujtja mindazon erőszakos vagy fenyegetés általi behatást másnak akaratára, melynek czélját valamely büntett vagy vétség elkövetése képezi, habár a behatásnak bármi oknál fogva nem is lett eredménye. Ez értelemben a szövegnek akként kellene szólania: „A ki mást valamely büntett vagy vétség elkövetésére vagy abban való részességre kényszerit.” De ezen alakban az állitólagos kényszerités semmi egyéb, mint az első esetben a felbujtás, a másik esetben pedig az intellectualis bünsegély kisérlete. Mindkettőnek tarthatatlanságát kimutattuk a kisérletről és a részességről szóló fejezet indokaiban. Ily intézkedés bevétele a törvénybe, vagy a kényszerités vétségének ekkénti formulázása, nem volna semmi egyéb, mint a subjectiv theoriának kerülő uton és tökéletlen érvényesitése: e mit ha el akarunk érni, sokkal helyesebben és következetesebben érhetjük el az által, ha nem construálunk külön büntettet, hanem a kisérletnek és a részességnek adunk oly fogalom-meghatározást, mely a subjectiv theoriának megfelel. Ez - már annál fogva is helyesebb lenne: mert mig a „Nöthigung”, a hatás eszközei gyanánt kizárólag az erőszakot és a fenyegetést jelöli meg: addig a részesség - a hatás gyakorlására alkalmas mindennemü eszközt - igéret, ajándék, parancs sat. átfoglal; az tehát, minden esetre curiosum volna, ha törvényileg megállapittatnék: hogy a ki mást valamely büntett vagy vétség elkövetésére erőszakkal, vagy fenyegetéssel rábirni törekszik - büntetendő cselekményt követ el: ellenben ha ugyanezen törekvését igéret, vagy ajándék által foganatositja - ez esetben büntetlen marad.
Okok, melyeknek fontosságát minden criminalista ismeri, ellenében állanak a felbujtás ily kiterjesztésének, akár következetesen, akár következetesség nélkül czéloztatnék a kiterjesztés. De nem is ez - „a kényszerités”-nek mint külön büntetendő cselekménynek tárgya. Ezen vétség, a mint már megemlitettük, egészen eltekint a czél törvénytelenségétől, mely végett az erőszak vagy fenyegetés alkalmaztatik; a czél lehet a legtörvényesebb és a legerkölcsösebb - azért még is büntetendő cselekmény forog fenn. Ha például valaki, - közönségesen ismeretes csalóhoz, a kiről tudja, hogy egy szegény özvegy családanyát, csalárd uton koldusbotra juttatott, ekként szól: ha nem adod vissza a szegény asszonynak azt, a mit tőle kicsaltál, gazembernek foglak nyilvánitani! - az ekként szóló ember - ha szavai komolyak voltak - ha a fenyegetett hitte, hogy azt, a minek megtételével fenyegetődzött, csakugyan meg is fogja tenni, - a czél erkölcsössége daczára is, a kényszerités vétségét követi el.
Nem is emlitjük azon esetet, ha a „minae juris” is befoglaltatnak a büntett ismérveibe, a hová tulajdonképen tartoznak, s az azokból való kiszorittatásuk, már magában is mintegy alkut képez az elvi következetesség rovására, s az eszme következetes kivételének lehetlenséget tünteti elő. A kényszerités vétségét követi el az is, a ki egy részeges garázda veszekedő emberhez, midőn ez a korcsmában ismét lerészegszik, s fokosát, melylyel sokszor okozott sulyos sértéseket, ujolag a légben forgatja, igy szól: ha le nem teszed ezt a fokost, mindjárt kilöklek!
Azon ellenvetés - hogy a felhozott két esetben használt fenyegetés talán nem volt alkalmas az illetőkben félelmet ébreszteni, s a követelt cselekvés elegendő motivumául szolgálni, alig bir gyakorlati jelentőséggel; mert arra nézve mindenki egyetért, hogy a fenyegetés intenzivitásának mértéke iránt, fokmérőt felállitani nem lehet, s hogy e tekintetben a birói megállapitás irányadó tényezőjét - a fenyegetettnek személyisége és ennek vallomása képezi. Ha ez azt mondja: hogy ő annyira megijedt a becstelenitéssel való fenyegetéstől hogy, ha barátai által fel nem bátorittatik: kényszeritve látta volna magát azon asszonynak a kivánt összeget kifizetni; vagy a másik esetben, ha az illető azt mondja, hogy ő a fenyegetés következtében kényszerülve látta magát a fokos letételére, vagy a korcsmából való távozásra: a biró alig lehet azon helyzetben, hogy az ellenkezőt állapithassa meg; mert önkény nélkül nem statualhatná, hogy a fenyegetés nem gyakorolt a fenyegetettre kényszeritő hatást. Attól, hogy csakugyan megtette-e a fenyegetett azt, a mi tőle követeltetett, vagy is a fenyegetés czéljának teljesültétől, nem lehet függővé tenni, az intenzivitás megitélését. Az eredmény, - igaz, hogy bizonyitéka, sőt a legtöbb esetben döntő bizonyitéka a kényszerállapotnak: de nem ismérve a kényszerités vétségének. Ha a törvény a czél elérésétől akarja függővé tenni az erőszak vagy fenyegetés büntethetőségét: ez esetben nem volna elég a két elemnek kiemelése, hanem a constitutiv tényezők közé lenne iktatandó az is: hogy az erőszak, illetőleg a fenyegetés által, a kitüzött czél eléretett: a mint ez - a psychicai hatás mindennemü módjait illetőleg, a felbujtásnál, a „rábirás” szó által tényleg kifejeztetik.
Már a mondottakból kitünik a kérdéses vétségnek, a mi felfogásunk szerint - tüzetesen körvonalozhatlan, s ez okból igen veszélyes terjedelme. Mennyire veszélyesebb még, ha a törvény, az alapeszme egész jelentményét, melyet „az akarat elleni kényszer” átfoglal, következetesen és mesterséges megszoritás nélkül a büntettek közé iktatja; ha ennek folytán az akarat szabadságának külcselekményben való nyilvánulását akadályozó minden jogositlan erőszak, vagy psychicai kényszer gyakorlása, büntetendőnek mondatik ki.
Pedig igaza van Geyernek - hogy az esetben, ha az általános szempontokat követjük: a formulázás csak a következő lehet:
„Nöthigung ist jedes widerrechtliche Erzwingen einer körperlichen Thätigkeit, oder des Unterlassens einer solchen.”
De e formulázás mellett legalább is kérdéses: hogy nem büntetendő-e az is, a ki a szerencsétlent, midőn ez öngyilkossági czélból a Dunába akar ugrani, megragadva, őt „ezen testi tevékenység elhagyására kényszeriti:” mert, hiszen a megragadás - az erőszak ez esetben sem jogosult: nem lévén törvény, mely ily esetre - a magán-embernek jogot adna arra, hogy mást erőszakkal letartóztasson, s az öngyilkosság delictum sem lévén, még az sem mondható, hogy „flagrante delicto” történt a letartóztatás.
Emlitettük - hogy a kérdéses vétség nem az élet concret szükségeiből fejlődött, hanem az ujkor phylosophiájának gyermeke. De hozzá tehetjük azt is - hogy ezen - ethicailag helyes eszmének, criminalisticai szempontból helyes alapja, még nem találtatott fel - s a „Nöthigung” még ma is oly büntettet képez - „dessen legislatorische Basis möglichst unsicher ist.” Ezt a német törvényhozások is felismerték, s mindenféle gátakról gondoskodtak, hogy a criminalisticai czélokra még nem eléggé megtisztult eszmének kiszámithatlan dimensiója, lehetőleg elhatároltassék. Az erre vonatkozó intézkedések a legváltozatosabbak; majd a beosztásban - majd a tényálladék körülirásában tünnek fel azon különleges nézpontok, melyekből e delictum megitélésénél kiindult az egyik vagy másik törvénykönyv.
A német-birodalmi büntetőtörvénykönyv az által határolja el: hogy „büntettel vagy vétséggel való fenyegetést” követel. Ez inconsequens, de gyakorlati helytelenségekre is vezet. Ha az akarat elleni kényszer képezi a delictum objectumát: akkor indokolatlan és igazolhatlan a kényszeritésnek csupán két nemétől függővé tenni a bünösséget. Az akarat kényszer alá helyezhető oly fenyegetéssel is, melynek tárgyát büntett vagy vétség nem képezi. Beuznek e tekintetben igaza van, midőn következő két példát állitja szemközt:
„Die meisten Strafgesetzgebungen Deutshlands fordern die Bedrohung mit einem Verbrechen oder Vergehen. Unser Gesetz hat eine solche Bestimmung aus dom Grunde nicht aufgonommen, weil Fälle der Nöthigung vorkommen können, in denen nicht mit einem Vebrechen oder Vergehen gedroht wird. - Z. B. die A. wird von dem B. durcht die Drohung, or werde ihren Vater, der eine Unterschlagung dem B. gegenüber verübt hat, zur Strafe bringen, gezwungen, die unwahre Erklärung auszustellen, dass der B. nicht Vater des Kindes sei, mit dem sie schwanger geht. Der schwächliche C. droht dem starken D., er werde ihn mit dem Stocke, den er in Händen hat, schlagen wenn er nicht sofort etwas unterlasse. - Die Nöthigung in dem ersten Beispiel ist gewiss stärker, als in dem zweiten, und dennoch könnte nach der Bestimmung der deutschen Strafgesetze die erstere nicht bestraft werden, wohl aber die zweite. Bei uns wäre dieses umgekehrt, weil man nicht annehmen kann, dass ein schwächlicher Mann, der nur mit einem Stocke bewaffnet ist, einem starken Mann Furcht einflössen wird. Diese Furcht kann aber bei einer ordentlichen Tochter erregt werden, wenn sie ihren Vater der Gefahr ausgesetzt sieht, eine entehrende Strafe erleiden zu müssen.”
Elvi következetességet nem lehet megtagadni a zürichi büntetőtörvénykönyv 148. §-tól, a melyről Beuz idézett szavai szólanak: de épen azért veszélyesebb is, mint a német birodalmi btk. idézett szakasza. A zürichi tkönyv. kérdéses §-a igy hangzik;
148. §
„Wer entweder ohne Recht oder mit Ueberschreitung der Grenzen seines Rechtes durch körperliche Gewalt oder Drohungen Jemanden zu einer Handlung, Duldung oder Unterlassung zwingt, soll, insofern die That nicht unter eine andere Strafbestimmung fällt, wegen Nöthigung mit Gefängniss, verbunden mit Busse bis zu 2000 Franken oder mit der letzteren allein bestraft werden.”
Ne feledjük el, - hogy javaslatunkban úgy, mint a többi büntetőtörvénykönyvekben az erőszak és a fenyegetés sok büntettnek tényező eleme: a lázadásnak, a közhatóságnak vagy a közhatósági közegek elleni erőszaknak; a választási jog elleni büntetteknek és vétségeknek; a rablásnak; a zsarolásnak sat. constitutiv elemét képezi az erőszak és a fenyegetés. Mind az erőszaknak, mind a fenyegetésnek e minősége, az emlitett büntettek esetében mindenütt indokolt azon objectum által, mely ellen azok irányulnak; de tovább menni - s a jogot nem sértő, sőt az illető érdekével is találkozó psychicai hatást csupán a kényszer szempontjából büntetendővé minősiteni - ezt nem akartuk, ezen kiterjesztést veszélyesnek találtuk.
De ha a kényszerités delictuma ezek daczára is fölvétetni kivántatnék: ez esetre sem ajánlanók a német büntetőtörvénykönyv 240. §-ának átvételét, hanem a következő tüzetesebb és a törvényszegést, valamint a jogsértést határozottan hangsulyozó szöveget:
A ki azon czélból, hogy mást, ennek jogát sértő vagy büntetendő cselekményre avagy mulasztásra kényszeritsen, erőszakot vagy fenyegetést használ: 6 hónapig terjedhető fogházzal büntetendő.
A fenyegetés vétségének elhagyását - már a kényszerités elhagyása mellett felhozottak, eléggé indokolják. A fenyegetés még kevesebb mint a kényszerités; mert mig ennél a czél legalább is arra van irányozva, hogy a kényszeritett a kényszer folytán valamit tegyen vagy elmulaszszon addig, a fenyegetés csupán a miatt büntetendő, mert ez által valakinek lelkületében félelem ébresztetik fel.
A ki 16 éven aluli gyermeket, ennek akarata ellenére, szülője, gyámja, gondnoka vagy felügyelőjének hatalmából erőszakkal vagy erőszakkal való fenyegetéssel vagy ravaszsággal elvisz vagy letartóztat: a gyermekrablás büntettét követi el, és 5. évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
A szakasz - ugy a gyermek, valamint azok jogát is oltalmazza, a kiknek az - törvényes hatalmuk alatt áll. Doctrinális alapokat az akaratról, és a kiskoruaknál az érvényes akarat hiányának a szülők, gyámok, és gondnokok akarata általi pótlásáról - mellőzünk. A cselekménynek büntetendő volta: kérdést nem szenved.
A 16 évet azért vettük fel véghatárul: mert a magyar törvény szerint a 16 éves leány is törvényes koruvá válik; s mert a 16-ik év elérését elegendőnek tartjuk: hogy azontul a kiskorunak belegyezésével történt elvonás a szülői vagy gyámi hatalom alul, ne gyermekrablásnak, hanem megszöktetésnek vétessék. Mig tehát a 16 éven aluli kiskoruaknál, ezek akarata egyszerüen nem létezőnek tekintetik: az ezen kort elértek akarata - joggal számitásba jő, s csökkenti az imputatiót.
308. § Öt évtől 10 évig terjedhető fegyházzal büntetendő a gyermekrablás: ha az kéjvágy kielégitése, vagy a rablott gyermeknek koldulásra, vagy más nyerészkedési czélra használása végett követtetik el.
309. § Ha az elrablott vagy letartóztatott gyermek ellen a sulyos testi sértés, erőszakos nemi közösülés, vagy a megfertőztetés követtetett el: 10 évtől 15 évig terjedhető fegyház állapitandó meg.
Mindkét szakasz minősitett esetét képezi a 307. §-ban meghatározottnak, s a minősités tényezőjét részint az erkölcstelenség, részint a találkozás más büntettel képezi.
A ki életkorának 16-ik évét még tul nem haladott leányt ennek beleegyezésével, szülője gondnoka vagy felügyelőjének alul, ezek akarata ellenére elvisz, vagy letartóztat, a mennyiben sulyosabb büntetés alá eső cselekmény nem forog fenn: 5 évig terjedhető fogházzal büntetendő.
Ha pedig a 308. vagy 309. §-ban meghatározott valamely ténykörülmény forog fenn, a mennyiben a cselekmény sulyosabb büntetés alá eső büntettet nem képez: az ezen szakaszokban meghatározott büntetés lesz alkalmazandó.
Mig az előbbi szakaszok az elrablás azon eseteiről szólanak, mely kettős jogsértésre irányulván - a kiskoru és a gyám, illetőleg a gondnok jogát támadják meg, a most kérdésben levő szakasz - azon esetet tartja szem előtt, melyben az elragadás a kiskoru belegyezésével történik. A cselekmény tehát nem sérti a kiskorúnak akarat- vagy személyes szabadságát: hanem csakis a szülők s a 310. §-ban megjelölt személyek joga - vagyis a szülői, a gyámi, a gondnoki hatalom ellen irányul; a jogsértés tárgyát tehát ezeknek törvényes joga képezi. A szülői, gyámi, gondnoki hatalom lényeges alkatrészét a kiskoru akaratának - illetőleg akarata hatályának korlátozása képezvén, s habár az ő érdekében - de közvetlenül az ő rendelkezési képessége ellen, irányulván: nem érintetik meg az által, hogy a kiskoru, az ő megszöktetésébe beegyezett. A jog, mely a 310. §-ban meghatározott cselekmény által megtámadtatik - nem az ő joga, hanem az ő korlátozására a törvény szerint másoknak adott jog; a jog passiv alanyának beegyezése tehát - nem szüntetheti meg, s nem csorbithatja meg, a jog activ alanyának jogát, s ezen szempontból a kiskoru beegyezése - jogilag hatálytalan. Ezen szempontból a cselekménynek a büntetendő cselekmények közé sorozása teljesen igazolt.
Mindazonáltal nem ugyanaz a bünösségi fok ezen - mint a 307. § esetében, melyben két jognak, két akaratnak törvényellenes violatioja forog fenn: a miért is ott 5 évig terjedhető fegyház - itt pedig ugyanannyi ideig terjedhető fogház inditványoztatik büntetésül.
Ez utóbbi büntetés 24 órai tartamra lévén leszállitható: szemközt a megsértett joggal talán igen enyhének mutatkozhatik. De figyelembe veendő: hogy a biró - az esetek minőségéhez képest alkalmazhatja a büntetést: hogy itt oly különös körülmények is foroghatnak fenn - melyek, ha nem is szüntetik meg a cselekmény büntetendő jellegét - de bünösségét igen nagy mérvben enyhitik. Nem tartozik ugyanis a regények világába az eset, melyben a gondnoksága alatt álló leánynak vagyonára sovár gondnok - egy bizonyos házasság által akarja elérni czélját s a fondorlat minden eszközeit, az erkölcsi tortura minden nemét felhasználja, hogy a gondviselésére bizott védetlen lény szerencsétlenségének árán is kierőszakolja a tervezett házasságot. Ilyen - és másnemü gyámok és gondnokok lelkiismeretlen bánásmódját előtüntető esetek nem tartoznak a törvényszéki praxis ritka esetei közé; valamint sokszor constatált tény az is: hogy a törvénynek - a gyengébb oltalmára rendelt intézkedései - a gonosz gyámok ravaszságán hajótörést szenvedtek. Ha oly esetben - valaki vállalkozik arra: hogy a szerencsétlen lényt kinzója hatalma alól kiszabaditsa: a beszámitás nem lehet oly nagy, mintha a szöktetés - ellenkező okokból történt, talán azért - mert a szülők, a gyám vagy gondnok talán egy korhely, veszedelmes, erkölcstelen emberrel való házassághoz beegyezésüket kötelességüknél fogva megtagadták. A büntetési tétel minimuma elég tág tért hagy, a büntetésnek - a concret cselekmény bünösségi - erkölcsiségi foka szerinti kimérésére - s ha az erkölcsi mozzanat törvényben formulázható lenne: ez esetben nem haboztunk volna a cselekményt ezen mozzanat által megkülönböztetve, a büntetési tételben ketté választani, s a birói arbitrálást szükebb határok közé szoritani.
A 310. §-nak második bekezdése kiterjeszti az előbbeni szakaszok büntetési tételeit az esetre is, ha az azokban meghatározott sulyositási elemek a kiskori beegyezésével eszközlött megszöktetés mellett forognak fenn. Az intézkedés röviden azt tartalmazza: az által, hogy a kiskoru megszöktetésébe maga is beegyezett, - nem záratik ki a 308. és 309. §-ban megállapitott sulyosabb büntetés, ha a szöktető a 308. §-ban meghatározott czélból vitte véghez a cselekményt, illetőleg ha a kiskoru ellen, ennek megszöktetése után - a 309. §-ban meghatározott valamely büntett vitetett véghez.
Kimondja ez intézkedés azt is: hogy az esetben, ha az elkövetett büntett sulyosabb, mint a 308. és 309. §-ban megemlitettek - például ha a 225. § esete forog fenn: a szökésbe való beegyezés nem képezi indokát ez utóbbi eset büntetésének sem megszüntetésére, sem leszállitására.
Hátra van a 310. §-nak viszonyitása a 307-ik § azon esetéhez, melyben a kiskorunak a szülői vagy gyámi hatalom aluli elvonása „ravaszsággal” eszközöltetett. Ezen kifejezés talán oly magyarázatot is találhatna; hogy a ravaszság - hatást tételez fel az illetőnek akaratára, s a ravasz előadások, fondorlatok által kieszközlött beegyezés - szintén beegyezés lévén: a 307. § ezen eleme, s a 310. § lényeges megkülönböztetési tényezője azonosak lévén - a cselekmény azonossága mellett, a büntetések közt rendkivüli különbség mutatkozik, s ez által a biró a törvény alkalmazására nézve kételybe vezettetik.
E föltevés, nem bir alappal; a 307. §-ban ezen szó után „ravaszsággal” következnek az igék „elvisz” „vagy letartóztat”. Mindkettő kizárja - a czélt illetőleg a szabad beegyezést, s a ravaszsággal való elvitel, ellentétben az erőszakkal való elvitellel, csak azt jelenti, hogy a gyermekrabló magához csalhatja a gyermeket azon ürügy alatt, hogy például sétálni viszi, hogy egy más helyen létező kedves tárgyat megmutat neki: de a végczélra nézve, hogy - szüleitől el akarja őt rabolni, nem tesz emlitést; e czélba tehát a kiskoru be sem is egyezhetett. A két szakasz közt ez a különbség; az egyik - a czél iránti tudatlanságot - a másik pedig a megszökésnek, mint czélnak tudását, és az ebben való beegyezést tételezi fel. Egyébiránt azon kitétel: „elviszem magammal” vagy „elviszem sétálni a gyermeket:” a közönséges életben sem a vis physica alkalmazását fejezi ki. „Ravaszsággal elviszi:” ez azt jelenti, hogy hazug előadást használ azon czélból, hogy a gyermek őt kövesse, vagy vele menjen. Az elhatározó mozzanat - a czél t. i - a személyes szabadságának korlátozása, mely czélt a 307. § esetében nem tudja a kiskoru.
A czélok különbsége képezi továbbá a különbséget a 307. § és 243. § alá tartozó esetek közt: a mihez még subsidiarie a gyermek korára nézve a két szakaszban látható különbségek is járulnak.
A ki fajtalanságra vagy házasságkötésre irányzott czélból valamely nőszemélyt, ennek akarata ellenér erőszakkal, vagy erőszakkal való fenyegetéssel, vagy ravaszsággal hatalmába kerit, elvisz és letartóztat: 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
E szakasz nemlétében az ebben meghatározott cselekmények, csak a 313. § szerint - tehát esetleg 3 hónapig terjedhető fogházzal lennének büntetendők. Fajtalanság még nem követtetett el, de arra még kisérlet sem történvén: a 221. § - illetőleg a 65. § nem alkalmazható; a házasságkötés pedig nem képezvén büntetendő cselekményt: ez mint czél - ha az eszközök nem törvényellenesek: egyáltalán nem indokolhat büntetés megállapitását. E szerint - a 311. §-ban meghatározott cselekmény: csupán mint a személyes szabadság korlátozása jöhetne tekintet alá, s ez oknál fogva csakis a 313. § szerint lenne büntethető. Minthogy azonban a contemplált cselekmény bünösségi foka sokkal nagyobb: tehát külön büntetté kelle az minősiteni, és bünösségi beltartalmának megfelelő büntetéssel sujtani.
A jelen fejezet 307-311. §-ainak eseteiben a bünvádi eljárás csak a sértett fél inditványára inditandó meg. Az inditvány nem vonható vissza.
Az okok, melyek - a sértett fél inditványozási jogára nézve - a XVI. fejezet eseteit illetőleg felhozottak: még inkább találnak alkalmazást a jelen fejezet eseteiben. Félremagyarázások kikerülése végett mindazonáltal czélszerünek látszik világosan kifejezni: hogy azon cselekmények - melyek a törvényjavaslat más helyén található rendelkezése szerint nem tartoznak a sértett fél, inditványára büntetendő cselekmények közé: nem változtatják meg ebbeli természetüket az által, mert a személyes szabadság elleni merénylettel is concurrálnak. Ez okból a 312. § második sorában ezen szó után „eljárás” a következő szavak lennének beiktatandók: - a mennyiben a 227. §-ban meghatározott valamelyik eset vagy testi sértés büntette nem forog fenn.
313. § A ki a törvény által megengedett esetek kivételével valakit szándékosan és jogellenesen elfog, elfogat vagy letartóztat, vagy személyes szabadságától más módon megfoszt; ugyszintén az, a ki valakit, a törvény által megengedett esetekben tartóztat le, azonban e cselekményét nem jelenti be a hatóságnak azonnal, mihelyt lehetséges volt: a személyes szabadság megsértésének vétségét követi el, és 3 hónapig terjedhető fogházzal büntetendő.
Egy évig terjedhető fogházzal büntetendő: ha a letartóztatás 8 napnál tovább tartott, de 15 napot nem haladott tul; ha azonban 15 napnál tovább tartott, de három hónapot nem haladott túl büntettet képez, és 3 évig terjedhető börtönnel büntetendő.
314. § Öt évtől 10 évig terjedhető egyházzal büntetendő a személyes szabadság megsértése:
1. ha az 3 hónapnál tovább tartott;
2. ha a letartóztatott kinoztatott;
3. ha a letartóztatás: vagy kinzás által a 293. vagy 294. §-ban meghatározott sulyos testi sértés okoztatott;
4. ha a letartóztatott valamely külhatalomnak katonai szolgálatába vagy rabszolgaságba vitetett.
315. § Tiz évtől 16 évig terjedhető fegyházzal büntetendő a személyes szabadság megsértése, ha a letartóztatott ez által, vagy a letartóztatás alatt szenvedett kinzás következtében meghalt, s a cselekmény gyilkosságot nem képez.
A bünvádi eljárás határozza meg az eseteket - melyekben magán-személynek jogában áll valakit elfogni, letartóztatni, vagy személyes szabadságában másképen, korlátozni. A bünvádi eljárás határozza meg egyszersmind a tartamot - a meddig más szabadságának - habár törvényszerü korlátozása jogos, s megengedett. A jelen törvényjavaslat 313. 314. és 315. §-ai azon esetekről szólanak: melyekben a bünvádi eljárásban meghatározott föltételek vagy nem léteztek, vagy túlhágattak; vagy melyekben - az egyéni szabadság korlátozása, semmi összefüggésben sincs a bünvádi eljárással.
A cselekmények - sulyosságuk szerint különböztették meg, s büntetésük is ezen szempont szerint állapittatott meg.
A birák figyelmét gyakran fogja felhivni a 314. § 3. pontjában meghatározott eset, és a 295. § esete közötti rokonság - illetőleg azonosság. Már a testi sértésről szóló fejezetben emlitettük: hogy ezen büntett más büntettnek is képezheti elemét - vagy qualificaló tényezőjét; megemlitettük - hogy oly esetben tulajdonképen complex büntettel van dolgunk. Az fölösleges kérdés: hogy idealis vagy realis concorsus forog-e fenn; mert - gyakorlati szempontból, tárgy-nélkülivé tétetik a kérdés épen az által: hogy a törvény két külön büntetendő cselekményt egybefoglalt, s ezen egybefoglalás szerint mérlegezve az egész bünösség beltartalmát: ez alapon határozta meg a büntetési tételt. Az emlitett két szakasz közti viszonyitás - a törvénynek megfelelő leend: ha azon esetekben, melyekben valaki elfogadott, letartóztatott, mások erőszakos hatalmának vettetett alá, és az alatt okoztatott rajta a 293. 294. §-ban megjelölt valamelyik sulyos sértés - ha azon esetekben a 314. §-ban megállapitott büntetés fog alkalmaztatni. Fennforog ugyanis a személyes szabadság korlátozása mellett, és ezzel együtt, szándékosan okozott sulyos testi sértés. A 314. § 3. pontjának tényi föltételeit e két elem képezvén: ez esetben, ezen szakasz lesz alkalmazandó.
A mi a „kinzást” illeti, a mi szintén külön eleme a 314. § 3. pontjának - ehhez nem kivántatik a 293. vagy 294. §-ban megjelölt valamely eredmény. A ki mást hatalmába keritve, annak fogait kihuzza, vagy kitöri - ha egyike sem következett be a 293., 294. §-ban megjelölt következményeknek: mégis 5 - 10 évig terjedhető fegyházzal fog büntettetni.
A jelen fejezetben meghatározott büntetések mellet a hivatalvesztés, - a 314. § eseteiben pedig a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése is megállapitandó.
Az egyéni szabadság oltalma, a szabad állam intézményeinek egyik leglényegesbbje lévén: indokoltnak tartatott, hogy ennek törvényellenes megsértése - mindenik esetben a hivatalvesztést, a 314. és a 315. § eseteiben pedig a politicai jogok felfüggesztését is vonja maga után. A 315. § idézése a 316. §-ban leirási hibából maradt ki, az tehát pótolandó.
A ki másnak szóló levelet, lepecsételt iratot vagy távsürgönyt, a nélkül, hogy erre jogositva lenne, felbont; úgy szintén az is, a ki másnak szóló, habár be nem pecsételt levél vagy távsürgöny birtokába helyezi magát a végett, hogy annak tartalmát megtudja, vagy hogy azt hasonló czélból másnak jogtalanul átadja: vétséget követ el, és 8 napig terjedhető elzárással és 100 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
Ha pedig a fentebbi módon tudomására jutott titkot közzéteszi, vagy azt a levél, irat vagy távsürgöny küldőjének vagy a czimzettnek kárositására használja fel: 3 hónapig terjedhető fogházzal és 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
A bünvádi eljárás csak a sértett fél inditványára inditható meg.
Ezen szakasz esetében csak a jogsértő alany más - mint a 193. és 194. § esetében. Az alany ezen különbsége igaz, hogy a vétség eszményi objectumát is megváltoztatja, - a mennyiben az előbbeni esetben a vétség az által, hogy közhivatalnok követi el azt: az alkotmányos jogok megsértésének jellegét veszi fel - s igy annak eszményi objectumát - az alkotmány képezi a mi a 317. § esetében nem forog fenn. Mindazonáltal a jogsértés közvetlen tárgya, a jogsértés elkövetésének módja mindkét esetben ugyanaz: a minek folytán - az érintett szakaszoknak erre vonatkozó kitételei közt alig van különbség. Ezzel elenyészik a külön indokolás szüksége is; minthogy azon főkérdés: hogy a levél-titok az állam által nem csupán a közhivatalnokok ellenében oltalmazandó - vita tárgyát alig képezendi.
Az alanyok különbsége mindazonáltal szükségessé teszi, a büntetések közötti különbséget is. A közhivatalnok - a levél-titok megsértésével egyrészről két jogot sért: az alkotmányt, illetőleg az alkotmányosság egyik föltételét, és az érdekelt személy személyes jogát; de megsérti egyszersmind hivatali kötelességét, hivatali esküjét is: ellenben - a levél- és távirda-titoknak, magán személy általi megsértése esetében, csupán az érdekelt személynek joga támadtatik meg: a mi a bünösség fokában, és a büntetésben különbséget állapit meg. Ez okból amott 8 napra, mint minimumra és 6 hóra, mint maximumra tétetett a fogházbüntetés: mig itt - a büntetés a minimuma 24 óra - maximuma pedig 8 napi fogházat tesz ki; ezenfelül 100 frt pénzbüntetés is inditványoztatott.
A vétség sulyosabb esetét illetőleg - a fogházbüntetés tartama 3 hóra, a pénzbüntetés összege pedig 1000 frtra emeltetett.
A ki másnak lakásába vagy az ezzel összefüggő, vagy az ehhez tartozó helyiségbe jogtalanul s az ott lakónak, vagy a lakással rendelkezőinek beleegyezése nélkül, cselszövénynyel, erőszakkal vagy fenyegetéssel, vagy hamis kulcsok használása által behatol, a mennyiben sulyosabb büntetés alá eső cselekményt nem követne el: a magánlak megsértésének büntettét követi el, és 2 évig terjedhető börtönnel büntetendő.
A magánlak sérthetlensége - nem csupán a jogellenes behatolásból származható nagyobb veszélyek miatt, hanem a polgárok nyugalmának „otthonuk” zavartalanságának biztositása végett is oltalmazandó. Mennél fejlettebb, műveltebb egy nemzet, annál nagyobb sulyt fektet a polgár lakának sérthetetlenségére. Nem engedhető meg, hogy a család, és annak szentélye - az otthon - mások kémkedése tárgyává tétessék, hogy az ott történtek, s a házi szokások: a csacskaság fecsegései, az ellenségeskedés gyülölködő szinezései, vagy az élczelők gúnyora számára kikémleltessenek. Mindenki ura saját lakának, s kivéve az esetet, melyben a törvény megengedő, vagy rendeli a korlátozást: nem köteles megtürni, hogy abba idegen személy bemenjen, vagy abban tartózkodjék.
A fontos érdek, mely ezzel összefügg, követeli: hogy a csellel, ravaszsággal való belopódzás valamely lakba - büntettnek minősittessék, és ennek büntetésével büntettessék. Ilynemü belopódzás és tartózkodás - különben is, rendszerint sulyos büntettek előkészületi cselekvényét képezi. A törvényjavaslat ez okból állapit meg e cselekményre 2 évig terjedő börtönt.
Büntettet képez, és három évig terjedhető börtönnel büntetendő a magánlak megsértése
1. ha közhivatalnoki minőség szinlelése vagy közhatósági rendelet ürügye alatt,
2. ha éjjel vagy egyidejüleg több személy által,
3. ha fegyveresen hajtatott végre.
Az itt felsorolt esetek sulyosabb minősitései a 318. §-ban meghatározott büntettnek, s rendszerint a család ellen forralt igen sulyos büntettek - rablás, gyilkolás, emberrablás, s hasonló merényletek - előzményei. A büntetés fokozása tehát e nagyobb veszélyben találja indokát.
A ki pedig másnak lakásába, vagy az azzal összefüggő vagy ahhoz tartozó valamely helyiségbe jogos indok nélkül, az abban lakónak, vagy az abban tartozkodónak akarata ellenére bemegy vagy abban benmarad: ezen vétsége miatt 3 hónapig terjedhető elzárással, és 100 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
A bünvádi eljárás csak a sértett fél inditványára inditandó meg.
Itt az egyszerü jogtalan behatolás, és a jogellenes benmaradás másnak lakába büntettetik. Ezen eset - veszély tekintetében nem tartalmaz nyugtalanitó mozzanatot, és a legenyhébb faja a lak megsértésének. Ez okból különbözik oly lényegesen az ezen szakaszban megállapitott büntetés az előbbiektől, melyeknél sokkal enyhébb.
Az „elzárás” e szakaszban is elnézésből maradt benn, s fogházra változtatandó.
Kérdés merülhet fel, hogy mi értetik „a jogos indok nélküli bemenetel” alatt? Jogos indokot nem csupán azon eset képez, melyben a törvény vagy rendelet - statutum - világosan megengedő a másnak lakába való hatolást: például tüzveszély, vagy nagy sikoltás, jajveszéklés esetében - jogos indokok az emlitett nemüeken kivül is léteznek; egyébiránt nem is a jogos indokok nélküli bemenet egymagában - hanem összefüggésben a következő kitétellel „a tulajdonos akarata ellenére” - tehát a két elem együtt állapitja meg a tényálladékot, ez legtöbbnyire a jogtalan tartózkodásra fog vonatkozni; vagy is a tilalom elleni benmaradás: ámbár a tilalom elleni jogtalan bemenet által is megállapittatik a vétség.
„... lakásába vagy azzal összefüggő valamely helyiségbe”. Mi értetik összefüggő helyiség alatt? Ez sok controversia tárgyát képezte már eddig is, fogja képezni még ezután is; un appartement, une chambre, ou un logement habités par autrui, ou leurs dépendences” - mondatik a belga büntetőtörvénykönyv 439. czikkében, s tudjuk, hogy a contreversia a körül, hogy mi a „dépendence” nincs elháritva. Ez az élet és gyakorlat kérdése, mely alig fog tévedni abban: hogy a concret esetben, a lakással összefüggő helyiségnek tekintsen-e valamit vagy sem.
Azon közhivatalnok, ügyvéd, közjegyző, gyógyszerész, szülésznő, orvos, a kivel ezen hivatalánál, állásánál vagy foglalkozásánál fogva valamely család, vagy személy jó hirnevét veszélyeztető titok, az illető személy vagy családjának valamelyik tagja vagy gyámja, illetőleg gondnoka által közöltetett, ha ő azt alapos ok nélkül másnak felfedezi: vétséget követ el, s a sértett fél inditányára 3 hónapig terjedhető fogházzal és 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
Ezen intézkedés kiterjed a fenn megjelölt személyek segédeire is.
Nem tartozik a jelen szakasz rendelkezése alá azon eset, ha a fenn megjelölt személyek a velük közlött titokról, a hatóságokat köteleségükhöz képest értesitik, vagy az által megkérdeztetvén, vagy mint tanuk kihallgattatván azt, a hatóság előtt felfedezik.
Bizonyos személyek a közhatóságtól nyert állásuknál fogva birják a családok különös bizalmát, s ezen a közhatóság által nekik tulajdonitott jellegre vagy esküjükre való tekintettel közöltetnek velük oly dolgok, oly viszonyok, melyek ha megbizhatóságuk iránt - a közhatósági tekintélyből származó garantiát nem birnák - nem közöltetnének velök. Különösen figyelmet érdemelnek - a család becsületét érdeklő titkok, melyek büntetendő cselekményre nem vonatkoznak, de melyeknek nyilvánossá tétele által, a család vagy annak valamely tagja jó hirnevét s társadalmi consideratioját veszithetné el. Az államnak jogában - érdekében áll, a családoknak nyugalmát - a diffamatio ezen neme ellen is oltalmazni. A jelleg, melylyel a 321. §-ban megjelölt személyek birnak, a közhatóságtól származván: az államnak joga van e jelleg viselőitől követelni, hogy állásukkal - a családok nyugalmának megzavarására ne éljenek vissza.
A német büntetőtörvénykönyv a vagyon elleni büntetendő cselekmények között - a 300. §-ban intézkedők ezen esetekről, de tovább terjeszti a bünösséget; mert a megjelölt személyek által megsértett mindennemü titkot a 300. § alatt subsummál. Bindurg igen helyesen kérdezi: mit keres e szakasz a vagyon elleni cselekmények közt? Sokkal helyesebb, következetesebb ennél az olasz büntetőtörvénykönyv tervezete, mely a személyek elleni büntetendő cselekményekről szóló czimben rendelkezik ezen jogsértésről, s a becsület elleni cselekmény szempontja alá helyzi azt. A hivatali titoknak közhivatalnok általi megsértése - különben is más szempont alá kerül; a vagyoni érdeknek oltalma pedig a mennyiben a titoktartás nem képezi egyáltalán valamely közhivatalnoknak hivatali kötelességét: nem állapithat meg büntetendő cselekményt, s különösen nem igazolható: a vagyoni érdekek oltalmára, büntetés sulya alatt titoktartásra kötelezni azokat, kik nincsenek közhivatalban. Kétségtelenül fölötte illetlen dolog, ha az ügyvéd csacskasága veszélyezteti védencze érdekét; ha az - habár csak gondatlanságból elbeszéli, hogy védenczének roncsolt vagyoni állásáról tudomással bir, az ily állitás indokul szolgálhat arra, hogy védenczének hitelezői megrohanják azt, keresetekkel, biztositási kérelmekkel üldözzék - a mi sok esetben a csőd és tönkrejutás kikerülhetlenségére vezethet. De bármennyire illetlen dolog is legyen ez - föltéve, hogy az állitás nem valótlan, s a modor nem becstelenitő: hasztalanul keressük benne a criminalis jelleget.
Ez utóbbi jelleg csak is azon vonatkozásban található fel, melyben azt a mi törvényjavaslatunk formulázza. Nem a vagyoni érdek: hanem a család, vagy tagjának jó hirneve képezi a védelem objectumát. E szempontból tekintve a kérdést: a cselekmény a személy elleni büntettek és vétségek sorába tartozik; és közel rokonságban van: a levél - és távsürgöny titoknak megsértésével.
E rendszert fogadta el a javaslat, s ez még élesebb kifejezést nyerend: ha a XXIII. és XXIV. fejezetek száma és helye felcseréltetvén, a XXV. fejezet, közvetlenül a levél- és távirati titok megsértéséről szóló fejezet után fogna következni.
Az érdek, melynek oltalmát a törvényjavaslat a 321. § által maga elé tüzte: követeli - hogy a szakasz hatálya - a titoktartásra kötelezett személyek segédeire is kiterjesztessék. Ezek főnökeik melletti alkalmazásukkal magukra vállalják a kötelezettséget - hogy a főnökeikre nézve fenálló törvényekhez alkalmazkodnak, a titoktartást tehát tőlük is lehet követelni, s ha azt az emlitett irányban megszegték: jogosan éri őket a büntetés. Ezen intézkedés nélkül a törvény hatálytalan lenne; mert végre a családra nézve nincs különbség abban, - akár a közjegyző, vagy a gyógyszerész - akár segéde teszi tönkre jó hirnevét.
Természetes, hogy a titoktartás kötelezettsége, csak azon esetekre nézve állhat fenn, a melyekre nézve a törvény ellenkezőt nem rendel. Az orvost, a szülésznőt illetőleg, fenforoghatnak esetek, melyekben ezek kötelesek a hatóságnál feljelentést tenni, habár ez által azon család jó hirneve szenved, mely hozzájuk bizalommal fordult, és segélyüket igénybe vette. Ide tartozik - a magzatelhajtás, a mit az orvos - habár a segélyét igénybevevőtől tud is meg, vagy ennél észlel: köteles a hatóságnak feljelenteni. Ily esetben nem a titok felfedezése, hanem annak elhallgatása képez az orvosra nézve büntetendő cselekményt.
Mennyiben köteleztetik az ügyvéd oly ténykörülményekre nézve, melyek állásánál fogva jutottak tudomására - a biróság felhivása folytán mint tanu vallomást tenni: erről a bűnvádi eljárás tartalmazza a megfelelő intézkedést.
A titok jogtalan megsértésének büntetése - a cselekménynek aránylag nem nagy bünösségéhez képest: vétségnek minősittetett, s büntetése 3 hónapig terjedhető fogházra és 1000 frt pénzbüntetésre tétetett. A pénzbüntetés - ezen, csakis fecsegési hajlamból és meggondolatlanságból, és nem ártani vágyból származó cselekményt illetőleg, különösen hatályos büntetésnek mutatkozik.
A büntettek és vétségek külön csoportjai közt alig van egy, mely annyi és annyira bonyolódott kérdésnek felemlitését, annyi elem tisztázását, s annyi controversia elintézését tenné szükségessé, mint a vagyon elleni büntettek és vétségek. Sajátságos és fölötte szomoritó tény, hogy épen ezen cselekmények körül - melyek a bűnvádi törvénykezés tárgyainak legnagyobb részét képezik, merül fel a legtöbb kétely, uralkodik a legtöbb eltérés, s nyomulnak az előtérbe azon legintrikáltabb viták, melyeket ma sem intézett el a tudomány, s melyekre nézve a legváltozatosabb - sőt a legellenkezőbb eszméket látjuk felmerülni a literaturában, érvényre emelve a büntető törvényekben, s melyek iránt - a legelőrehaladottabb országok joggyakorlata, mai napig is ingadozást, s nem ritkán egy és ugyanazon legfelsőbb biróság határozatai, éles ellenmondásokat tüntetnek elénk.
A tudománynak - ezen materia körüli nem örvendetes állását tükrözi vissza az 1859. évi olasz büntetőtörvénykönyv, mely a lopás ismérveinek meghatározását egyedül azon okból mellőzte, mert az addig ismert meghatározások bizonytalanságra és kételyekre vezettek. Az, ki szakszerüleg nem foglalkozik a büntetőjogtudománynyal, alig képes felfogni, hogy azon kérdés: mi a lopás? s mik annak szellemi és anyagi constitutiv elemei? ma sincs vitán kivül helyezve.
Midőn a legujabb olasz törvényjavaslat első szövege elkészülvén birálat tárgyává tétetett: egy törvényszék a lopás meghatározását az emlitett oknál fogva egészen kihagyatni kivánta. A törvény-előkészitő bizottság nem járult ugyan ezen inditványhoz, de ezt azon szerény érvvel indokolta „hogy miután a javaslat minden büntetendő cselekményt meghatároz, egy reatum meghatározásának mellőzésére nem elég az abból származó nehézség, hogy ennek alkat-elemeire nézve, a tudományban és a biróságoknál bizonytalanság uralkodik.„
Hogy tehát a kérdéses büntett alkotó elemeire nézve sem a tudomány, sem a gyakorlat nem jutott megállapodásra: azt a tudósok e nagynevü gyülekezete világosan és leplezetlenül beismerte. Ez Olaszországban és pedig napjainkban történik, azon országban, melyről a nemzeti tudományosság büszke öntudatával mondja Carrara: „Olaszországnak joga van a jelen nemzedéktől oly büntető törvénykönyvet követelni, mely megfeleljen története dicsőségének! mert az nem büszke hir, hanem Európa valamennyi tudósa által elismert igazság: hogy a büntető jognak bölcsője Olaszország volt; itt született, itt növekedett, s ötszáz éves haladásban itt fejlődött, a gyakorlat férfiai, a bölcsészek és a publicisták félbeszakitlan sorának munkássága által, a kiknek neveit ma - a halhatatlanság környezi.„
A belga büntetőtörvénykönyv tervezetének elkészitésével megbizott nagytudományu férfiakra is sulyosan nehezedett e nehézségek tudata, s egyátalán nem emeli a jogász öntudatát ha e nagynevü férfiaknak előterjesztésében a következő szavakat olvassa:
„A criminálisták igen messze állanak azon kérdés ismerésétől: mikor tekinthető a lopás bevégzettnek, s mely cselekvések képezik a lopás véghezvitelének megkezdését? De tanácsos-e törvényhozási intézkedés által kettévágni e nehézségeket? Tanácsos-e legalább azon mozzanatot kitüzni, mely által bevégzettnek tekintendő a büntett? Mi azt hisszük, hogy a törvényhozónak a birákra és az esküdtekre kell bizni e problemák megoldását, a kik a körülmények szerint fognak határozni.
A kételyeket - melyeket nem oszlattak el az olasz és a belga tudósok: az északnémet szövetség, s illetőleg a német birodalom kitünő tudósainak, s törvényhozóinak sem sikerült megszüntetni.
Mint haladást emliti ugyan a németek egy része, hogy a „contrectatio” szónak a németek buvárlata által kideritett valódi értelme nyomán, egy fejezetbe foglaltatott a lopás és a sikkasztás; sőt ugyanezen alapon: a sikkasztás és a talált vagyon eltulajdonitása egy fogalommeghatározás alá vétettek; de a bizonytalanság, mely különösen a lopás ismérvére nézve régóta fennáll, továbbra is fennmarad.
Nem szükség visszamennünk a particularis német büntetőtörvényekre; a tény igazolását találja a fennálló németbirodalmi törvénykönyv előmunkálataiban, a törvénykönyvben, s az ezutáni literaturában, valamint a judicaturában is. A törvényjavaslat első tervezete felvette a „nyerészkedési szándékot” a lopás lényeges elemei közé. Az indokban az mondatik: „hogy a közmeggyőződés nem tekinti lopásnak a cselekményt, mely ezen elemet nélkülözi.” A porosz legfelsőbb biróság szakadatlan gyakorlata befoglalta a lucri animus-t a lopás, valamint a sikkasztás ismérvei közé, daczára hogy ez nemcsak nem volt a törvényben, hanem az elkészités hosszu és igen változatos viszontagságai alatt, s miután a legkülönbözőbb formákba öntetett volna, végre szándékosan kihagyatott abból. Poroszország biróságainak e kérdésre vonatkozó gyakorlatáról mondatik, és pedig találóan - Nach dieser Auslegung des Obergerichts war es eine prozessualische Regel, dass bei Bestreitung der Gewinnsucht, von Seite des Angeklagten, deren ausdrücklicher Beweis erfolgen müsse.
Ezek folytán az uj törvényjavaslat befoglalván a „nyerészkedési szándékot” a lopás ismérvei közé: ez, többek által föltétlenül szükségesnek tartatott és helyeseltetett; ellenben többek által - s nevezetesen Berner és Háberlin által megtámadtatott. A kérdéses elem a második tervezetben mellőztetvén: a német birodalom büntetőtörvénykönyvének 242. §-ában s ebből kifolyólag a: 246. §-ban nem fordul elő. Ellenben ugyanezen elem az olasz büntetőtörvényköny tervezetének 419-ik czikkében „per fine di lucro” felveendőnek tartatott.
Nem itt a helye a lopásnál és a sikkasztásnál megkivántató dolus irányát és foglalatját taglalni; most csak a tény emlittetik fel: hogy a német tudósoknak annyi kitünősége, a mennyi a büntető jogtudomány reformja terén, csaknem egy század óta a legbámulatosabb tevékenységét fejtette ki, s kiknek a világ a helyes felismerés és megállapitás számos eredményét köszöni: e büntettre nézve nem volt szerencsésebb, mint a többi nemzetek, ámbár Kliennek 1806-ban irt, s mai napig is nagybecsü müve a lopás büntettének revisiójáról és Biernbaumnak, Wáchternek, valamint Mittermaiernek későbbi, igen jelentékeny értekezései, nemcsak átfoglalták az egyes kérdéseket, hanem a megoldást - több tekintetben nagy sikerrel meg is kezdették.
Az északnémet szövetség parlamentjének tárgyalásaiból egyébiránt tudjuk: hogy a 242. §-ban foglalt fogalommeghatározás nem azért vétetett át változatlanul a porosz büntetőtörvénykönyvből, mert tüzetesnek és kimeritőnek ismertetett volna el; sőt ellenkezőleg annak hiányos volta köztudomásu volt: hanem átvétetett csupán azért, mert mint Schwarze mondja - az ő általa javaslatba hozott meghatározás sem felelt volna meg minden kelléknek, „s nem volt bizonyiték az iránt, hogy a régi controversiák megszüntével nem fognak-e ujak teremtetni?”
Még nagyobb a határozatlanság és a bizonytalanság a sikkasztás tekintetében; sőt különösen e körül merül fel egész serege a kérdéseknek, melyekre nézve a legilletékesebb helyeken is hasztalanul keresünk egyöntetűséget, határozott és minden kételyt kizáró megállapitást.
Már maga azon tény, hogy a franczia, a belga, s a jelenleg hatályban levő olasz, valamint az ezek után képzett büntetőtörvénykönyvek, a tulajdonképeni sikkasztást nem ismerik, s a birtokostól a visszaadás vagy helyettesités határozott föltétele mellett átvett idegen ingó dolog fölötti jogellenes rendelkezést a bizalommal való visszaélés - „Abus de la confiance” - és igy a csalás - „Delle truffe, apropriazioni indebite, ed altri specie di frode” - szempontja alá helyezik: már ez igen lényeges különbséget állapit meg, ezen és a német büntetőtörvénykönyv, valamint az előbbi német államok büntetőtörvénykönyvei ide vonatkozó részének nemcsak alapfelfogásában, hanem horderejében is. Ez által vált lehetővé, hogy a cselekmény, mely Németországban, s az előbbi német államokban, valamint nálunk is kétségtelenül mint sikkasztás büntettetett volna: Francziaországban nem tekintetett büntetendőnek. Mi bizonyosabb mint az, hogy az esetben, ha valaki valamely ingó dolgot másnak, meghatározott használatra kölcsön adott (a fungibilis és non fungibilis, valamint a helyettesithető vagy nem helyettesithető dolgok közötti különbség itt mellőztetik,) s a kölcsönvevő azon dolgot jogellenesen eladta, árát saját czéljaira felhasználta - mi bizonyosabb, mint az, hogy azon egyén, a mi jogi felfogásunk és gyakorlatunk szerint sikkasztásban bünösnek mondatnék ki. Joggyakorlatunk számtalan esetét idézhetnők, melyekben kivétel nélkül egyaránt kimondva találjuk az emlitett cselekménynek büntetendő természetét. És ezzel ellentétben Hélie után tudjuk, hogy a franczia biróságok ily esetekben, mindig felmentették a tettest, azon oknál fogva: mert a mint a bordeauxi törvényszék egyik itéletének indokaiban kifejezte - „cette action quoique fort immorale sans aucun doute, ne constitue point un vol, mais un simple commodat; que le plaignant a livré lui-méme ses outils au prévenu, d'ou suit, qu'il n' y a pas de soustraction, et conséquemment pas de vol; quel' inexecution du contrat ouvre une action en dommages intérets, mais ne saurait transformer en soustraction frauduleuse la remise libre et volontaire de la chose demandée á titre de prét.”
Meg kell azonban emlitenünk; hogy a bordeauxi törvényszék által kimondott elv,- a mennyiben abból a cselekmény büntetlensége származtatott - ma már, és pedig a Code 408-ik czikkének 1863-ban másod izben eszközlött módositása után a törvénynyel nem támogattatik.
A törvénykönyvek, melyek általános fogalommeghatározás alá foglalják a sikkasztást - s ha az olasz törvényjavaslat törvénynyé válnék, ez is, daczára, hogy az elnevezésre nézve eltér, ezek közé lenne sorozandó - csaknem kivétel nélkül megegyezőek abban: hogy a sikkasztás, a mástól jogosan, de visszaadás vagy helyettesités terhe mellett átvett idegen ingó dolog eltulajdonitásában, s ha a furtum usus is büntetendőnek tekintetik, az ekként átvett ingó dolog jogellenes használatában áll. Ez a mi a tételt magát illeti, igen helyes, és igen egyszerű is. A tolvaj elvesz: a sikkasztó megtart. Nem szenved kétséget, hogy a dolog igy van, és igy éretett mindig, mióta a mindkét eszmét átfoglaló „contrectatio” kettős jelentősége szerint két külön elemére szétválasztatott. A vita egyelőre csakis az lehetne: hogy a jogtalan használat nem hagyandó-e ki a büntetendő cselekményt megállapitó ismérvek közül? De a mint az egyes szavak, a büntett constitutiv tényezői tüzetesebben vétetnek birálat alá, a mint bizonyosságot keres valaki az iránt: hogy mit foglal át mindenik kifejezés? azonnal felmerülnek a nehézségek, megszünik az öszhangzás, s a vélemények és a controversiák terére látja magát utasitva mindenki, a kit vagy különös hivatása, vagy tudományszomja a törvény helyes és tüzetes értelmének ismeretére utalnak.
Az előbbi birtokos vagy birlaló birtokának, illetőleg birlalatának, meg kell szünnie, hogy a dolog egy másiknak birtokába vagy birlalatába átment legyen. Megszünt-e az, ha a tulajdonos a kezében tartott batyuját a földre teszi, és szomszédját felkérve, hogy vigyázzon arra, mig ő a közellevő kutról visszatér, a szomszéd erre vállalkozik. És ha ezen szomszéd, a kinek felügyelete alatt hagyatott a batyu, a tulajdonos távolléte alatt abból valamely értékes tárgyat eltulajdonit: birlatában levő dolgot tulajdonitott-e el? vagy pedig a távollét daczára is az előbbinek birlalatában maradt-e a batyu? E kérdéstől függ annak megfejtése: hogy az eltulajdonitás, mely minden esetre fenforog, lopást képez-e vagy sikkasztást?
A hordár, akinek a tulajdonos, a boltban vett árukat kézbesiti, hogy azokat utána vigye: birlalatában van-e azon áruknak vagy nem? s ha azokkal megszökik, lopást követ-e el vagy sikkasztást?
A kereskedősegéd, a ki az elárusitott tárgyakért bevett pénzt nem teszi be az e czélra rendelt kézi pénztárba, hanem elsajátitás czéljából magánál tartja: birlalatában volt tárgyat tulajdonitott-e el? És mennyiben módosul a tett jogi megitélése, ha a segéd betette ugyan a pénzt a boltbeli kézi pénztárba; azonban az nyitva lévén, az általa betett összeget ismét kiveszi és eltulajdonitja?
A butorozott szobának bérlője, ha a házi urnak a bérlett szobában létező, s használatul átengedett butorát, ennek tudta nélkül eladja: birlalatában volt dologgal rendelkezik-e jogellenesen? avagy a házi ur birlalata tart-e még azután is, hogy a bérlő a szobát és az abban levő butorokat a bérlet föltételei szerint, saját használatára átvette? Ezen példához közel áll azon másik, mely a vendéglős s az ennek vendéglőjében megszállt utas viszonyára vonatkozik. A vendég, a ki valamely vendéglőben megszállva, külön szobába helyeztetik, s annak kulcsát a tulajdonostól vagy ennek megbizottjától átveszi: birlalja-e az azon szobában levő, s az ő használatára átadott tárgyakat, s azok elidegenitésével lopást követ-e el vagy sikkasztást?
Lop-e vagy sikkaszt, a gabona-nyomtatásnál alkalmazott napszámos, ha az általa nyomtatott gabonát, egyenesen a nyomtatási helyről, nem a gazda kamarájába viszi, hanem eltulajdonitási szándékkal elrejti, vagy saját kocsijára rakja? Lop-e vagy sikkaszt az esetben, ha a gabonát a gazda helyiségeiben ugyan, de oly külön helyen, a melyhez ő könnyen hozzáfér azon czélból helyezi el, hogy azt alkalmilag onnan elvigye?
A ház vagy bolt tulajdonosa, a ki a légszesz-világitási társaság által alkalmazott ellenőrzési készüléken oly változást eszközöl, hogy az általa felhasznált légszesz más csöveken, s az ellenőrzési készülék kikerülésével jutott az ő helyiségébe, s ez által a társaság megkárosittatik: lopásban bünös-e vagy sikkasztásban? vagy pedig csupán polgári uton tartozik a kárt megtériteni?
Lop-e vagy sikkaszt azon fegyencz, a ki a rajta levő fegyenczruhával szökik meg a börtönből?
Számtalan esetben, és a legváltozatosabb alakba merül föl a birtok és a birlalat kérdése, mint elhatározó eleme majd a lopás vagy sikkasztás büntettének, majd pedig mint elhatározó indoka vagy a bünösségnek, vagy a büntelenségnek!
Mindezen esetekben nem könnyü a helyes megállapitás; s az egymással ellenkező birói határozatok nem tartoznak a ritkaságok közé. De épen azért szorosan szemügyre veendő az elhatározó juristikai elem: ennek s controversiának tüzetes ismerete nélkül, a törvény mellett is, az egyéni vélemény selejtes casuisticájába sülyed a gyakorlat, s a törvény helyett, az egyén bizonytalan, és előre meg nem határozható nézete, vagyis önkény uralkodik.
A tulajdon, a birtok, a birlalat, a fungibilis, vagy non fungibilis, a helyettesithető vagy nem helyettesithető dolog kérdései, minden vonatkozásaikban, föltételeit és hátterét képezik a vagyon elleni büntettekről és vétségekről rendelkező törvényeknek: csak ezeknek alapos, a legvégső részleteket átkaroló ismerete képesit az általuk fenntartott, s általuk áthatott büntetőtörvény helyes felfogására, és helyes alkalmazására.
Nagy és döntő kérdés az, vajjon csupán physicai viszonyt vagy helyzetet tételez-e fel a birlalat? illetőleg, a mint kifejezni szokás: a személy testének viszonyát a dolog testéhez? Tulajdonosa birtokában marad-e az állat, mely „consuetudinem revertendi habet” - ha a szomszéd majorjába megy? Tart-e a birtoklás daczára annak, hogy a szomszéd physicailag képesitve van az udvarán levő idegen állatot megfogni, elzárni, megölni, a nélkül, hogy tulajdonosa e cselekménynek tettleg ellentállhatna, s az állat fölötti kizárólagos jogát, azon időben, tettleg érvényesithetné?
Nagy és döntő kérdés, és számtalan esetben elhatározó a büntett létére vagy nem létére: vajjon igaz-e az, a mit Schwarze állit, hogy a fungibilis - illetőleg a helyettesithető dolgoknak azon sajátsága, mely szerint ezeknél az individualis darabok ugyanazonossága nem jő tekintetbe: a felek akarata által sem változtathatók meg? vagy pedig áll-e az ellenkező, a mi különösen a legutóbbi időben nagy erélylyel támogattatik - t. i. hogy az elhasználható, illetőleg a helyettesithető dolog is a felek különös kikötése által elhasználhatlanná vagyis helyettesithetlenné tétethetik, s ha ez megtörtént, az ily dolognak elidegenitése vagy felhasználása, habár helyette hasonló nemü, és minőségü restitualtatik - megállapitja-e a sikkasztás büntettét, illetőleg vétségét.
Ez utóbbi értelemben sikkasztást követne el az is, a ki másnak az ő őrizetére bizott, vagy nála letéteményezett gabonáját a tulajdonos akarata ellenére eladja, habár később az eladott helyett más, hasonló gabonát adott vissza a tulajdonosnak.
Az elégtételről, mely egyébiránt nem enyészteti el a már bevégzett büntetendő cselekményt: később leend szó; itt csupán az tartatott kiemelendőnek: hogy a sikkasztás létére vagy nem létére vonatkozólag a dolgoknak bizonyos juristicai sajátsága is képezi a controversiák anyagát.
Nagy és döntő kérdés az is: hogy mikor, s különösen mi által száll át a birtoklás egyik személytől a másikra? vagyis:
elveszthető-e egyrészről, és megszerezhető-e másrészről a birtoklás csupán animo, és nem föltétlenül szükséges-e a detentor részéről még valamely actus corporeus is, hogy az előbbi birtokosnak birtoklása megszüntnek, az övé pedig megkezdettnek tekintessék ? Különösen pedig elegendő-e a megbizó vagy a tulajdonos birtoklásának elvesztésére és a megbizott birtoklásának megszerzésére azon körülmény, hogy azon személy, a kinél a dolog a megbizó nevében létezett, vagy a kinek az - meghatározott használatul s visszaadási kötelezettség mellett átadatott: az átvett dolognak, megbizója vagy az átadó nevében való birtoklását megszüntnek tekinti, és azt a maga nevében, mint sajátjának birtokosa tartja hatalmában? más szavakkal: ha azon czimet, melyen a dolog az ő hatalmába került: egyoldalu - és csupán akaratának megváltoztatásával átváltoztatja?
A megoldás, a mint ez magától értetik, csakis a birtokjog rögös, és tövises szorosain és controversiáin keresztül érhető el; különösen növeli a nehézségeket azon tény, hogy mig az egyik tételt Windscheid támogatja, addig a másik felfogás Savigny tekintélyére és érveire hivatkozhatik. Mig ugyanis az előbbi azt tanitja: „Dutrch den Entschluss des Vertreters die Sache nicht mehr für den Vertretenen, sandern für sich oder einen Dritten haben zu wollen, wird der Besitz verloren:” addig Savigny épen az ellenkező álláspontot helyesli: „Dagegen müsste, wenn bloss die allgemeine Regel des Erwerbs anzuwenden wäre, der animus possidendi allein hinreichend sein, den Repraesentanten zum Besitzer zu machen.” Ezt ostromolja a nagynevü tudós, mind az ingatlan, mind pedig az ingó dologra vonatkozólag; különösen az ingókra vonatkozólag ismétli azon szabályt, mely szerint „nemo sibi causam possessionis mutare potest,” s a római törvény több helyére hivatkozva, ezekből vonja le a következő határozott eredményt: „dazu aber, (dass der Repraesentant als Besitzer gelte), folglich auch zu diesem Erwerbe des Besitzes ist contrectatio nöthig, d. h. körperliche Berührung der Sache.”
Ezen kérdéshez is - bármily nehéz és vitás legyen az: a sikkasztást illetve, fontos következmények tapadnak.
Az, hogy sikkasztás forog-e fenn, ha valamely ingó dolog az ennek átvételénél megállapitott időben nem adatott vissza a tulajdonosnak, vagy az egyébként jogositottnak: sok esetben csak ezen kérdés mikénti megoldása alapján lesz öntudatosan megitélhető. A kérdésben tehát a büntett léte, vagy nem léte, a bünösség vagy fölmentés nagy horderejü előföltétele rejlik.
Egyátalán, a mint a legnehezebbek, ugy következményeikben a legvégzetesebbek azon vitás kérdések, melyekben a kötelmi jog megsértése kétségtelen, s a kérdés csak az: hogy az eset, a sikkasztás tényálladéka alá foglalható-e? Ily kérdések körül szükséges leginkább, hogy a biró ellenőrizze saját erkölcsi érzületét, nehogy büntetendő cselekménynek mondja ki a tettet, mely kétségtelen jogtalanságot képezhet, s világos megkárositást eredményezhetett: de a büntettek sorába, csak egyik vagy másik elemnek helytelen tágitása által lenne beilleszthető.
A kereskedő bizományosa, a ki a bizományban kapott árukért bevett összeget elsajátitja: sikkasztást követ-e el?
A kérdés megoldása attól függ, hogy a bizományos tulajdonába mentek-e át a neki átadott áruk, és igy ő csupán adósa lett-e a megbizónak? avagy fenmaradt-e a megbizó tulajdoni joga, s a bizományos ez utóbbinak nevében, s mint ez utóbbinak tulajdonát birta-e azon árukat? Számos tudóst foglalkoztatott ezen kérdés, s különösen Németországban több legfelső biróság ellenkező irányban határozott. Mig ugyanis a drezdai legfelsőbb törvényszék következetesen érvényre emelte az elvet, hogy a tulajdoni jog a bizományosra ment át, s hogy a megbizót csupán követelési jog illeti azok áráért épen ugy, mint az eladó csak a vételárt, a kölcsönző csak a kölcsönadott pénz visszafizetését követelheti: a berlini legfelsőbb törvényszék az ellenkező nézetet állapitotta meg, indokul felhozván, hogy: „azon kötelmi viszonynál fogva, mely a megbizó és a bizományos közt létez, ez utóbbi nem tekinthette magát tulajdonosnak.”
Egy nagy kitüntetésben részesült munkának szerzője azt állitja, hogy a német birodalmi büntetőtörvénykönyv létrejöttétől fogva, a berlini legfelsőbb törvényszék is eltért előbbi elvétől.
A mi álláspontunk szempontjából a tulajdonjog kérdése el van döntve kereskedelmi törvénykönyv 368-371. § által: de a cselekmény büntetlen még sem marad; mert habár nem képez sikkasztást: de mindenesetre mint hütlen kezelés a 347. §-ban büntetéssel sujtatik.
Nem örvendetesebb a helyzet a csalás és a hamisitás tekintetében sem; sőt talán épen a csalás büntette az, melyre vonatkozólag a theoria legtevékenyebb az uj és uj elvi szempontok felállitásában, s az eddigiek hibáinak kimutatásában.
A mit a doctrinának és a praxisnak a büntetendő cselekvények e csoportja körüli állapotáról mondtunk; a mit a fennebb - csak nehány jelenségében nyilvánuló bizonytalanságokból és vitás kérdésekből mindenki levonhat: azt, a tudós komolyságával, de egyszersmind a leverő tudat keserü érzetével tükrözi vissza Schütze a következő szavakkal:
„Es mag Zweifel erwecken an den Beruf unserer Zeit zur Strafgesetzgebung, wenn man sieht wie eben die Deliktsgattung, welche die weitaus häufigsten Strafthaten des heutigen Rechtslebens befasst, durch die schwankendsten Begriffsmerkmade sich auszeichnet.”
Hogy ezen helyzetben a jelen törvényjavaslat készitői nem kecsegtethették magukat azon reménynyel, hogy munkálatuknak - különösen a vagyon elleni büntettekről és vétségekről szóló része minden határozatlanságot kikerül, minden kételyt eloszlat, s hogy nem fogadtattak el abban intézkedések és ismérvek, melyek helyesebbekkel pótolhatók, nem mellőztettek olyanok, melyek szükségesek, és veszély nélkül fel is vehetők: azt emliteni is fölösleges. Hisz, ha azok, a kiknek a kötelesség a törvényjavaslat kidolgozását, és ennek a törvényhozás elé jutása előtti átvizsgálását visszautasithatlan feladatukká tette, egyedül a nehézségekre figyeltek volna; hol találtak volna bátorságot arra, hogy a kötelesség teljesitéséhez hozzáfogni merészeljenek!
Senki sem fogja kétségbe vonni, hogy egy büntetőtörvénykönyv készitése nálunk még nehezebb, mint más államokban.
Ott, hol a nemzet tudományos szelleme, a generátiok kitartó és szakadatlan munkássága régtől fogva repeszti szét a felismerés akadályait; a lelkesültség bátorságával és erélyével felnyitva a tudás ujabb és ujabb aknáit, s szövétnekének fényével megvilágitva az ösvényt, de megmutatva a szirteket, az üregeket, a mélységeket is: ott fokonkint és szünetlen fejlődésben, mintegy organice sorakoznak egymás mellé, s tisztulnak az elfogultság, az előitélet burkolataitól, a jog igazságai. A surlódás, az élet, a tapasztalás, a vita, a küzdelem, kimutatják mindenik uj eszmének valódi lényét, beltartalmának egész foglalatját, s ezzel elhatárolják azon vonalt, a meddig az uj eszme üdvös és helyes, attól, a hol az megszünik igaz lenni, és veszélyt rejt magában. A törvény előkészitése és meghozatala ily államokban sokkal könnyebb és sokkal biztosabb; mert nemcsak iránya, hanem egyes részletei is, a literaturai munkásság folytán már előre meg vannak honositva a köztudatban, s a legfőbb feladat csakis annak consecratiojában áll, a mit a nemzeti genius a felszinre hozott, felderitett és megerősitett, s az illetékesek communis opiniójává gyökeresitett.
Nálunk, ámbár nagyrészt hibánkon kivül, ez nincs igy. A mint már emlittetett, s mint mindnyájan tudjuk, jogi literaturánk csekély; nagy és rendszeres, az összes elveket átfoglaló, a tételeket az elvek, az elveket az esetek próbakövén megbiráló munkáink alig vannak; a büntetőjog egyes ágait vagy részeit minden irányban és végső vonatkozásaiban tárgyazó monographiáink száma szintén igen csekély. Mi nem foglalkoztunk kiválóbb mértékben a büntetőjoggal, s annak bonyolódott nehéz controversiáival: az eszmék tehát még nem tisztulhattak, s a vitás kérdések körül még nem consolidálhatta magát, s nem juthatott felismerhető kifejezésre a tudományos közszellem. Ezek azon különös okok, melyeknél fogva nálunk a büntetőjogi codificatio nagyobb nehézségekkel jár, mint máshol, mint Francziaországban, Németországban, Olaszországban, Belgiumban, s azon országokban, melyek ezekkel már régóta mintegy jogközösségben élnek, s az ottani fejlődéseket követik, viszont azok fejlődésére hatnak is.
Nekünk is vannak ugyan tagadhatatlanul nagybecsü tankönyveink, melyekre önérzettel hivatkozhatunk, melyek közül néhányra, mint azt indokolásunk számos helye mutatja, a törvényjavaslat többször támaszkodik, előttünk van még ezenfelül a nemzeti haladás előbbi állásának, ugyszólván összfoglalatja és diszes jelzője: az 1843-iki javaslat; de a tankönyvek már rendeltetésüknél fogva is szükebb körüek, hogy sem a rendkivül nagy arányokat öltött vitás kérdések minden részletét és árnyalatát általános felismerésre juttathatták, s a közmeggyőződést a társadalom tágabb köreiben is közvetithették volna: az 1843-iki javaslat pedig, fájdalom, literatura nélkül maradt, s a mai nap fejlettségét nem is tükrözheti vissza. Ez utóbbi tény hatása abban is nyilvánul: hogy azon méltán nagyhirü mü, a jelen törvényjavaslat megállapitásait nem mindenütt irányozhatta, s joggal nyert, s érintetlenül marad tekintélyével és fényével a több pontban tőle eltérő uj tervezetet át nem övedzheti.
A birálat ki fogja mutatni törvényjavaslatunkban - a vagyon elleni büntettek és vétségek elleni csoportjában is a hiányokat és a tévedéseket; de itt ugy, mint a munka többi helyein: számolhatni vélnek a javaslat munkásai, hogy a helyzet nehézsége, részükre fog a mérlegbe vettetni. Számolhatni vélnek különösen arra; hogy a „bona fides” s a kötelesség teljesitése körüli törekvés, nem fog tőlük megtagadtatni, s némi joggal vélik maguk mellett is igénybe vehetni a törvényjavaslat 81. §-a első felének jótékonyságát. A javaslat szerzői bátorkodnak azt hivők lenni, hogy ha valaminek nem tudását, a mit tudni szükséges, vagy kivánatos lett volna, bebizonyitja is ellenük a birálat; de attól, hogy a nemtudás gondatlanságukból származott volna, s hibájuk az idézett szakasz második alineájának sujtó szabálya alá esnék: fel fogja őket menteni a törvényhozás és a közvélemény méltányos itélete.
A vagyon elleni büntettek és vétségek csoportja a XXVI. fejezettől a XXXVII. fejezetig terjed, s ekként tiz fejezetet foglal át.
Ezen fejezetek sorrendjét, és intézkedéseinek tárgyait képezik a következő büntettek és vétségek:
A XXVI. fejezet tárgya: a lopás.
A XXVII. fejezet tárgya: a rablás és zsarolás.
A XXVIII. fejezet tárgya: a sikkasztás, zártörés és a hütlen kezelés.
A XXIX. fejezet tárgya: a jogtalan elsajátitás.
A XXX. fejezet tárgya: az orgazdaság és a bünpártolás.
A XXXI. fejezet tárgya: a csalás.
A XXXII. fejezet tárgya: az okirathamisitás.
A XXXIII. fejezet tárgya: az orvosi és községi hamis bizonyitványok kiállitása és használása.
A XXXIV. fejezet tárgya: a bélyeghamisitás.
A XXXV. fejezet tárgya: a csalárd és vétkes bukás.
A XXXVI. fejezet tárgya: más vagyonának megrongálása.
Nem alapnélküli észrevételek tehetők egyes cselekvényeknek e csoportba foglalása ellen, valamint kifogás alá vehető egyes büntetendő cselekményeket illetőleg a sorrend is, melyben azok előfordulnak.
Birálat tárgyát képezhetik több helyütt, több cselekménynek ámbár e csoportba - de külön fejezetekbe foglalása - mint a lopás és a sikkasztás: a mint ellenben más fejezetekre nézve, az összefoglalás eshetik kifogás alá.
Kérdésre szolgáltathat alkalmat, hogy oly cselekmény, mely közvetlen tárgyára a tényálladékára a véghezviteli cselekvés fajára nézve vagyon elleni büntettet képez: miért hagyatott ki egészen ezen csoportból, s miért foglaltatott a büntettek egészen más csoportjába? a mint a 433. §-ban meghatározott büntettnél mutatkozik, mely a 341. §-ban körülirt cselekménytől csak a tettes személyes minőségében tér el.
Indokoltatni fog a javaslat álláspontja ezen netaláni ellenvetések ellen, a mint némely most felemlitett kérdésről már az általános indokokban is tétetett emlités. Egyelőre megemlitjük, hogy a hol a czélszerüség a logica szoros methodikájától eltérést tanácsolt, mint a hamis közokiratoknál, melyek tulajdonképen nem is képeznek vagyon elleni büntettet; ott nem haboztunk a czélszerüség követelményét a szigoru logicai következetesség fölé helyezni, s utalunk s belga javaslat készitőire, kik bizonyára nem érdemelnek a praxis szempontjából megrovást, midőn ugyanezen indok utmutatását követték, s ezt nyilván be is vallották.
Azon sokféle büntetendő cselekmények között, melyek a megjelölt tiz fejezetben foglaltatnak: négy külön kathegoria különböztetett meg; e szerint a vagyon elleni büntettek és vétségek négy külön osztályba soroztatván: ezen sorozat volt első rendben irányadó a fejezetek sorrendének meghatározásánál.
A vagyon ellen elkövettethetik büntett vagy vétség:
más vagyonának jogellenes elvétele,
vagy a jogosan átvett idegen vagyon jogellenes megtartása, illetőleg az azzal való jogellenes rendelkezés által;
vagy pedig az által, hogy a tulajdonos saját vagyonának átadására ravaszsággal rávétetik;
végre az által, hogy másnak vagyona jogellenesen megsemmisittetik vagy megrongáltatik.
Ezen osztályozási szempont szerint:
az első csoportba foglaltatott a lopás - XXVI-ik fejezet, a rablás és a zsarolás - XXVII-dik fejezet;
a másodikba: a sikkasztás, zártörés - és hütlen kezelés - XXVIII-ik fejezet; a jogtalan elsajátitás XXIX-ik fejezet - és habár improprie: az orgazdaság és a bünpártolás - XXX-ik fejezet;
a harmadik csoportba vétetett: a csalás - XXXI-ik fejezet; az okirathamisitás - XXXII-ik fejezet; és a közirat hamisitással együtt czélszerüségi okból - az orvosi és községi hamis bizonyitványok kiállitása és használása - XXXIII-ik fejezet; a bélyeghamisitás - XXXIV-ik fejezet; végre a csalárd és vétkes bukás - XXXV-ik fejezet.
a negyedik osztálynak csupán egy fejezete van: más vagyonának megrongálása - a XXXVI-ik fejezet.
A német-birodalmi büntetőtörvénykönyv, a porosz büntetőtörvénykönyv nyomán: a lopást és sikkasztást egy fejezet alá foglalta.
A jelen törvényjavaslat, e cselekmények mindegyikét, külön fejezetbe osztotta.
A német birodalmi büntetőtörvénykönyv, a lopásnak és sikkasztásnak egy fejezetbe foglalása által: e két büntettnek legközelebbi rokonságát fejezte ki.
A magyar törvényjavaslat azon beosztása által, hogy a lopás és sikkasztás közé, mintegy beékelte a rablásról és a zsarolásról szóló fejezetet: azt fejezte ki, hogy a lopásnak és sikkasztásnak - a német törvényben elfogadott legközelebbi rokonságát, nem ismeri el.
A német birodalmi büntetőtörvénykönyv az összesitést még tovább terjesztve, mint elődje: a 246. §-ban a sikkasztás fogalmába egyesitette „a talált vagyon eltulajdonitását” - a Funddiebstahl vagy Fundunterschlagung vétségét is: mig a porosz büntetőtörvénykönyv 225. §-a csak bizonyos meghatározott ügylet folytán, és visszaadás vagy repraesentálás föltétele mellett átadott dolgoknak az azt átvevő általi elsajátitását nyilvánitja sikkasztásnak. Ellenben a talált vagy a véletlen folytán a birtokos kezeihez jutott dolognak jogtalan elsajátitását megkülönböztetve a tulajdonképeni sikkasztástól: azon cselekményekről külön szakaszban, a 226. §-ban rendelkezik.
Az összefoglalás, valamint az elkülönités, különböző felfogáson alapulván: a magyar javaslatnak a német btkönyvtől eltérő felosztása, az irányeszme szempontjából indokolandó. Oly törvényhozási munkálattal szemközt, milyen a német büntetőtörvénykönyv rendszert involváló kérdésekben az eltérés, hallgatással nem mellőztethetik. E helyütt mindazonáltal egyedül a lopásnak és sikkasztásnak egymástól való elválasztása vizsgáltathatik: ellenben a sikkasztásnak a német törvénykönyv szerinti egyesitése egy fogalom meghatározásba a talált vagyon eltulajdonitásával, vagyis a magyar javaslatban használt conprehensiv megjelölés szerint - „a jogtalan elsajátitással” - csak a XXVII. fejezetnél kiséreltetik meg.
Mielőtt a különválasztás benső indokait fejtegetnők: nem lesz fölösleges a porosz büntetőtörvénykönyv befolyását az utána létrejött németországi büntetőtörvényekre példákban felmutatni. Csak a legnagyobb német államok büntetőtörvénykönyveit emeljük ki, azon chronologiai sorrend szerint, a mint azok életbe léptek.
Az 1851-ben, tehát közvetlenül a porosz büntetőtörvénykönyv után hatályba lépett badeni büntetőtörvénykönyv nem fogadta el a porosz törvénykönyvnek ezen osztályozását; mert habár egymásután következő, de mégis két külön czimben intézkedők a lopásról (XXVI. czim) és a sikkasztásról (XXVII. czim).
Az 1861-ben hatályba lépett bajor büntetőtörvénykönyv, szintén nem egyesiti a kérdéses két cselekményt, s XV-ik fejezetében tárgyazza a lopást, XVI. fejezetében pedig a sikkasztást.
Az 1868-ik évben életbe lépett szászországi büntetőtörvénykönyv pedig „a tulajdon elleni büntetendő cselekményeket” egy általános czim alá foglalva: azok egyes fajait - nem külön fejezetek szerint, hanem csupán külön marginalis megjelölésekkel különbözteti meg. A sorrend, melyben a tulajdon elleni büntettek egyes fajai előfordulnak, a következő:
Mindenekelőtt áll a lopás - 272. czikk; azután következik a zsarolás - 282. czikk; ezt követi a csalás - 284. czikk; erre következik a sikkasztás - 287. czikk: s annak egyes válfajai; végre a 292. és 293. czikkek az orgazdaságról szóllanak.
Talán feltünhetik, hogy az elősorolt büntettek közt a rablás épen nem emlittetik? A szász büntetőtörvénykönyv nem tekintette ezen büntettet a vagyon elleni merényletnek; hanem azon lényeges ismérvénél fogva, mely szerint a személy elleni erőszak által hajtatik végre: a személyes szabadság elleni büntettnek vette, s az ezen osztályba tartozó büntettekről szóló hatodik fejezetben intézkedik róla.
Ha a kiemeltekhez hozzáadjuk az 1869-ik évi hamburgi törvénykönyvnek ide vonatkozó felosztását: világosan látjuk, hogy a porosz törvénykönyvnek emlitett egyesitése nem tett hóditásokat, s hogy az - az északnémet büntetőtörvénykönyv létrejötte előtt - melynek első tervezete szintén két külön fejezetet szentelt e két cselekménynek, communis opinionak nem volt tekinthető.
A nem-német államok legujabb büntetőtörvénykönyvei és büntetőtörvénykönyv tervezetei szintén nem egyeznek meg a porosz és a német birodalmi büntetőtörvénykönyvek emlitett rendszerével.
Mindenekelőtt felemlitjük az 1859-ik évi olasz büntetőtörvénykönyvet, mely II-ik fejezetében tárgyazza a tulajdon elleni büntetteket, s ezen fejezet I-ső részében foglalkozik a tulajdon elpusztitásával, a zsarolással és a rablással; a fejezet második része szól a lopásról; a harmadik a csalásról, a jogtalan elsajátitásról, s a csalás egyéb fajairól. Ezen utóbbi résznek egyik - a csalás s a kényszerhelyzettel való visszaélés után következő esetét képezi a sikkasztás.
A belga büntetőtörvénykönyv IX. czime rendelkezik: A tulajdon elleni büntettekről és vétségekről. Első fejezetének I. része: az egyszerü lopást; második része: az erőszakkal vagy fenyegetéssel elkövetett lopást (rablást) és a zsarolást foglalja magában. Az emlitett törvény második fejezete szól a csalásról, ennek első fajaként a hamis bukást, második fajaként - Section II. a bizalommal való visszaélést - vagyis a mi fogalmunk szerinti sikkasztást - harmadik faja gyanánt: Section III. a tulajdonképeni csalást - De l'escroquerie et de la tromperie tárgyazván. Az orgazdaság ezen fejezet utolsó - a IV-ik sectioját képezi.
A zürichi büntetőtörvénykönyv - sajátságos felosztási rendszer szerint, különbséget tesz a vagyon elleni büntettek és a csalás, valamint a hamisitás közt. Az előbbiek „A vagyon elleni büntettek” megjelölés alatt, a nyolczadik czimben - „a csalás” pedig ideszámitva a hamis, magánokirat általi kárositást, s a hamisitás némely eseteit: a kilenczedik czimben fordulnak elő. A sorrend mindazonáltal, melyben az ugynevezett vagyon elleni büntettek egyes fajai elhelyezvék: lényegesen eltér a német birodalmi törvénykönyvben követett felosztástól, s a következő:
A fejezet élére - a 157. §-ba a rablás helyeztetett, ezt követi a 161. §-ban: a zsarolás; a 162. § intézkedik: a lopásról; a 171. § tárgyát a sikkasztás fogalmának és bevégzési momentumának meghatározása - s végre 178. § tárgyát az orgazdaság képezi.
Tessin cantonnak 1873. május hó 1-én életbe lépett büntetőtörvénykönyve, - mely különösen azért bir nyomatékkal, mert elkészitésén Olaszország több nevezetessége fáradott, XIII-ik czimében intézkedők a tulajdon elleni büntettekről, s I. osztálya - I. fejezetének tárgyát képezi a lopás; II. fejezete tárgyazza az erőszakos lopást vagyis a rablást (Del furto violento e della rapina). A III. szól a zsarolásról; a IV. az előbbi fejezetekre vonatkozó közös intézkedésekről; az V-ik a sikkasztásról, mely büntettre nézve ezen törvény Carrarának tana szerint a „Pruffa” elnevezést fogadta el. A VI. fejezetben a csalás s az uzsorának némely sulyosabb esetei foglalnak helyet.
Az 1874. évben érvénybejött genfi büntetőtörvénykönyv ide vonatkozó része két czimre oszlik, melyek közül a VIII-ik „A tulajdon elleni büntettek” rubricáját viseli, s I. fejezetében intézkedik a lopásról, melynek egyik sulyositó minősitését képezi, ha erőszakkal vagy fenyegetéssel követtetett el - vagyis ha a cselekmény, a mi meghatározásunk szerint, a rablás tényálladékába megy át. A II. fejezet szól a zsarolásról; a III-ik az orgazdaságról; a IV-ik más vagyonának megsemmisitéséről és megrongálásáról; az V-ik a közárverés akadályozásáról, a lefoglalt vagy elzálogositott dolgok elviteléről.
A tulajdonképeni sikkasztást nemcsak, hogy nem egyesitette a lopással: hanem egész külön czimben „A csalás különböző eseteiről” szóló IX. czimben fordul elő.
Legvégül kiemeltetik Basel cantonnak 1873-ik évi büntetőtörvénykönyve, - melynek XIX. fejezete a német birodalmi törvénykönyv beosztási rendszerét követi, s a lopást és sikkasztást egy fejezetbe foglalja.
A kérdés állásának megismerésére szolgálnak azon büntetőtörvénykönyv tervezetek is, melyek a jelen törvényjavaslat előterjesztéseig nyilvánosságra jutottak.
A 1867-ik évi ausztriai tervezetnek XXI. czime szól a rablásról; XXII. czime a lopásról; s XXIII. czime a sikkasztásról. E sorrend változatlanul tartatik fenn az alsóház jogügyi bizottságának 1868-iki munkálatában is; mig az 1870-ik évi jogügyi bizottság munkálata szintén fentartva e sorrendet: a czimek számában tett némi változást.
Az olasz törvényjavaslat XIII. czimében foglalván össze: a tulajdon elleni büntetteket, s I. fejezetében intézkedik a lopásról, a II-ban a rablásról és a zsarolásról; a III-ban az ingatlanok bitorlásáról; s a IV-ik fejezetben mint már emlitők - „Del l'abuso di confidenza” megjelölés alatt - a sikkasztás eseteit tárgyazza.
Ennyi törvény s törvényhozási előmunkálat között a német büntetőtörvénykönyvön kivül még csak egy találtatik - a baseli, mely egy fejezetbe foglalja a lopást és sikkasztást; a többiek közt vannak ugyan olyanok, melyek közvetlenül a lopásról szóló fejezet után, mindazonáltal külön fejezetben rendelkeznek a sikkasztásról: a tulnyomó rész azonban - még e közelséget sem tartja helyes felosztásnak.
Kétségtelenül nagy tekintélylyel bir a német birodalmi törvénykönyv, azon roppant literaturánál fogva, mely azt megelőzte, s melynek az - productuma, valamint azon nagynevü szakférfiak jogos tekintélye által, a kik előkészitésében és megalkotásában résztvettek: de a hol ennyi törvény és törvényjavaslat áll a német felfogás ellen, a hol ép oly nevezetes, ép oly kitünő, ép oly nagyszámu tudós nem egyez meg a német megállapitással: ott már ezen egy oknál fogva is szükségessé válik az elhatározó okokat minden irányban tanulmányozva és birálva, a döntő sulyt ezen birálat eredményére helyezni.
Általánosan ismeretes dolog: hogy a lopás, rablás és sikkasztás büntetteinek jogtudományi meghatározására, a római jog elhatározó befolyást gyakorolt; Birnbaumnak igaza van: midőn állitja, hogy nem ismer törvényt, melynek a lopásról szóló rendelkezését ne hatná át a római felfogás. A német törvényekről ez még kiválóbb mértékben áll, s nem vonható kétségbe, hogy a német tudósok, a római jog kiaknázhatlan bányájában, e tárgyat illetőleg is nagy sikerrel, s gyakran önálló buvárlatokat tettek.
A lopásnak a justiniáni törvényekben elfogadott legalis definitioja igy szól: „Furtum est contrectatio rei fraudulosa lucri faciendi gratia, vel ipsius rei, vel etiam usus eius, possessionisve, quod lege naturali prohibitum est admittere.”
A külcselekvés a „contrectatio” által van kifejezve, a mi a római jog több helyén, „auferre”, „loco movere”, „amovere”, synonimákkal emlittetik, és valódi értelme, mindekkorig sok nyomozás és értelmezés tárgyát képezte. Az ujabb német románisták nagy része - ellentétben az olaszokkal és a francziákkal, a „magához vonás” - az eltulajdonitás eszméjét látják „a contrectatio” szó által van kifejezve, s Rein, a kit a római büntetőtörvények tekintetében nagy tekintély illet meg, ezen szót ekként értelmezni: „Contrectare eigentlich Ansichziehen, als frequentativum von trahere, ist der allgemeinste Ausdruck für die Handlung in welcher sich der animus furandi ausspricht.”
Az „Ansichziehen” - „magához-vonás”, „tulajdonná-tevés” kétségtelenül megfelel mindazon büntetteknek, melyek által másnak vagyona elsajátittatik, s igy a „contrectare” összefüggésben az „invito domino”-val általában mindazon büntettekre alkalmazható, melyekben a „furti animus” külső cselekvés által foganatosittatik. Minthogy pedig mind a lopásnál, mind a sikkasztásnál, valamint a talált vagyon elsajátitásánál is, az idegen dolog a tulajdonos akarata ellenére, másnak birtokába vonatik: ez okból a contrectatio - Rein, értelmezése szerint, a most emlitett mindhárom büntettnek megfelel. Tudjuk egyébiránt, hogy a római jog szerint - a classzikus jogászok koráig, a rablás, valamint a csalás több esete is: a furtum fogalma alá tartozott, a minek megfelelőleg a régi definitiokban, a contrectationak azon minősitése „fraudulosa” - tekintettel a rablásra nem is fordul elő. A contrectatio tehát ezen büntetteket is átfoglalta, mert ezek is - elvonás, eltulajdonitás által hajtattak végre. Igy találjuk Gaiusnál III. 20. 9. „qui res alineas rapit, tenetur etiam furti, quis enim magis rem alienam invito domino contrectat, quam qui rapit.”
Az tehát vitátlanul áll, hogy a római jogban a lopás és a sikkasztás ugyanazon egy büntettet képezték, s hogy az elkülönités - a két cselekmény külön véghezviteli módjai szerint a római törvényekben nem eszközöltetett. Vitátlanul áll továbbá az is: hogy a „rapina”, később kihelyeztetett a furtum fogalmából, valamint hogy a Stellionatus a csalás legtöbb esetét, a furtumtól különböző specialis büntetté alakitotta át.
Érintetlenül maradt azonban a furtum által átfoglalt lopás és sikkasztás mindvégig: ugy hogy e két cselekmény, Róma utolsó idejében is, egyetlen-egy büntettet képezett.
A furtum elnevezése alatt egybefoglalt e külön irányu két cselekménynek megkülönböztetése: a későbbi kornak maradott fenn, és igen sok tinta fogyott el annak fejtegetésében: vajjon már a középkori német törvényekben és joggyakorlatban vitetett-e véghez azok megkülönböztetése? A tudósok nem mentek azon hiuságtól, mely saját nemzetének ősi tulajdonául szereti követelni azt, a mit a későbbi felvilágosodás mint helyest és igazat felismer. Az eszmék nem hagynak maguk után oly nyomokat, mint a geologiai változások, s különösen egy alárendelt részletkérdés középkori állásának buvárlatánál, e kevéssé művelt időből felmaradt határozatlan, és homályos feljegyzések, a legeltérőbb következtetésekre szolgálhatnak alapul.
Tény az, hogy midőn a lopásnak és sikkasztásnak külön természete, s e két cselekmény különböző bünösségi foka mindinkább közmeggyőződéssé vált: több német tudós fáradott annak kimutatásán, hogy a németek, már a középkorban ismerték és alkalmazták e megkülönböztetést. Találunk több oly fejtegetést, mely a kitüzött czél elérése végett azt is bizonyitja: hogy ezen - az abstractiokban oly kevéssé jártas korban a németek, „a tettleges és az eszményi birtoklás” különbségeit ismerték. E kifejezésre jegyzi meg Köstlin találóan - hogy ez oly szó, mely igen alkalmas időben jelentkezik akkor, midőn a fogalom hiányzik.
Magát a főkérdést illetőleg - minden elfogulatlan összehasonlitása a középkor maradványainak, azon eredményre vezet: hogy a lopás és a sikkasztás közötti különbségnek világos felismerése - Carolina előtti törvényekben és jogfelfogásban nem hatolt keresztül. Ezt constatálják a leghivatottabb férfiak legujabb müvei is, s azon folytonos behatásnál fogva, melyet a római jog a középkor jogi felfogására gyakorolt ezen eredmény a megczáfolhatlanság erejével bir.
De ezen tényből fontos következmény származik a fenforgó kérdésre. Az által ugyan is, hogy a Carolina előtti német törvények, városi statutumok, s a joggyakorlat nem különböztették meg e két eszmét: az által e két cselekmény egysége, a németekre nézve historiai jelentőséggel bir. De minthogy a közösség csakis a contrectatioban - vagy is az eltulajdonitásban, de nem egyszersmind az eltulajdonitás módjában nyilvánul, sőt ezutóbbit illetőleg az ellentét élesen nyilatkozik: ez okból a fogalommeghatározás egysége, hiba, sőt veszély nélkül nem volt többé visszaállitható. Ez azonban nem gátolta: hogy a historiai irány - a régebben egy fogalom alá foglalt két különböző büntettet egy fejezet alatt egyesitse.
Ezen egyesitésnél a német történelmi irány emelkedett tulsulyra, melyet egyébként - különösen az ujabb időkben, a nagy nemzet tudósainál különös sulylyal látunk érvényesülni. Ezen irány további fejlesztése volt az, hogy a talált, és a tévedésből a jogosulatlan birtokába jutott dolognak elsajátitása - mire nézve a cselekvési mód, bizonyos vonalig - a sikkasztástól különböző ismérvet nem mutat: ez utóbbival egy fogalomban egyesitettek.
A németbirodalom büntető törvénykönyvének ezen rendszere, a mondottaknál, és a legilletékesebb szakférfiak által nyiltan hirdetett nyilatkozatoknál fogva: nem általános elvi, hanem specialis német jogtörténelmi szempontra vezetendő vissza. De mert elhatározó indokát csak is egyedül a német történelemben találja: az okból reánk nézve, legfőbb varázsát és vonzerejét elveszti.
A magyar törvényjavaslat előkészitésénél nem tekinthetvén döntőnek azon szempont, hogy mely beosztás egyez meg a régi német jogtörténettel: mi utalva voltunk a büntettek osztályozásánál és az egyes cselekmények sorrendénél, a mennyire lehetséges és fontos tekintetek az ellenkezőt nem ajánlották, az objectum azonosságán fölül, mindenik büntett sajátos természetét, és ismérveit figyelembe venni, s az egybefoglalást, valamint a szétválasztást, a közelséget vagy távolságot, szóval a sorrendet, ezen criteriumok szerint meghatározni.
Ezt véve irányul, ugy a közös, valamint a különböző elemeknek vizsgálata: a német birodalmi törvénykönyv beosztásának mellőzését, s más - a criterionok közösségének vagy hasonlatosságának megfelelőbbnek látszó beosztást indicált.
A lopás és a sikkasztás közt ugyanis essentialis különbségek vannak, és pedig:
1-ször. Nem lehet kétségbevonni, és senki által sem tagadtatik, hogy a lopás a tulajdoni jog elleni büntett ugyan; de közvetlenül a birtok - vagy a birlalat ellen van irányozva. A lopás első rendben azon physicai viszonyt zavarja meg, mely a birtokló vagy birlaló személy és a birtokolt vagy birlalt dolog közt létez.
Ellenben a sikkasztás csak is a tulajdoni jog ellen irányul; tárgyát kizárólag a tulajdoni jog képezi. A dolog maga már át van adva; a tulajdonos physicai behatásának azon dologra való gyakorlása: az ő akaratából, és jogosan megszünt. Ez tehát nem violáltatik a büntett által.
2-szor. Különbség van a cselekvés nemében, a véghezvitel módjában; mert a lopás - elvétel: a sikkasztás pedig - megtartás által jő létre.
3-szor. A lopás bevégeztetik a dolog aprehensioja által (nem ugyan a hozzányulás, a megfogás értelmében véve e szót): ellenben a sikkasztásnál az aprehensioval még csak meg sem kezdetik a büntetendő cselekmény.
4-szer. Különbség van, s különbség teendő a két cselekmény büntetési tételeiben is: a minek indoka - annak helyén ki fog emeltetni.
Négy lényeges különbség mutatkozván tehát a két cselekmény közt: törvényjavaslatunk nem foglalhatta egy fejezetbe a két delictumot. De egymás mellé - habár külön fejezetekbe sem tartatott sorozhatónak: mert közelebb állók és egymáshoz hasonlóbbak azon büntettek, melyekben az objectum, a cselekvési mód, és a czél ugyanaz; mintsem azok, melyekben a cselekvési mód egymástól különbözik.
Ezen osztályozás - a különböző cselekmények lényeges ismérveiben, s nem a német jogtörténelemben találja alapindokát. A jogtörténelmet mi is fontos tényezőnek ismerjük, melyet uj törvények hozatalánál nem szabad figyelmen kivül hagyni. De azon tényben, hogy a középkor, s az arra következett idő még sokáig nem birt azon képességgel, hogy a lopást a sikkasztástól, valamint más rokon természetü büntettektől megkülönböztesse: a jelen törvényjavaslat készitői, nem találtak indokot és felhivást arra, hogy felosztási rendszerüket ezen hiányhoz füzzék. E helyett czélszerübbnek ismerték hazai jogéletünk mai fejlődését követni, s annak utmutatása nyomán kiindulásul azt elfogadni: a mi a középkor homályából kibontakozva, a tudomány behatása folytán hazánkban jogi meggyőződés lett. Ez oknál fogva alapunk nem az, a mi valaha volt, hanem az a mi abból lett és élőjoggá alakult.
Hazánk régibb törvényei nem határozták meg a lopás tényálladékát: a sikkasztásról pedig - mint a büntettek egyik külön formájáról emlités sem tétetik. Szt. István, szt. László és Kálmán királyok törvényeiben megjelöltetik a „Furtum” a „Fur”; de a cselekvény ismérveinek minden további meghatározása nélkül.
A Corpus juris Hungarici Indexeinek készitői, szt. László II. Decretuma 13-ik czikkének kivonatánál ezen szót „auferentes” használják ugyan, a mi, ha megfelelne a törvény szövegének, nemcsak eloszlatna minden kételyt, hanem Magyarország akkori törvényhozóit, Európa azon időbeli törvénytudói fölé helyezné. De a kivonat nem felel meg a törvénynek. Ez utóbbi „furatus fuerit”, „furtum fecerit”, „in furto deprehensus fuerit” - kitételeket használ: az „auferre” vagy „auferentes” - a törvény szövegében nem fordul elő.
Későbbi törvényeink sem nyujtanak nagyobb világosságot; sőt az 1560:21. törvénycikkben a furtum világosan oly cselekményre alkalmaztatik, mely a mai fogalmak szerint, kétségtelenül sikkasztást képez. E törvény azt rendeli, hogy azon alispánok, kiknek, a valamely hely megerősitésére kötelezettek, munkájuk megváltásául pénzt adnak, ha ezen pénzt nem a megállapitott közmunkára forditják, hanem maguknak tartják meg, vagy saját érdekükben felhasználják: „in eiusmodi furto deprehensi prima vice quintuplum eius quod furati fuerint - persolvant.”
Vannak ellenben törvényeink, melyekben a „furtum” vagy „fures” megjelölés, minden kétséget kizárólag az idegen ingó dolog jogellenes elvételének vagy elvitelének, illetőleg elvivőjének értelmében használtatik; igy például a Hármas könyv I. rész 15. czime, mely „furum ac latronum seu praedonum, et aliorum eiusmodi spoliatorum” kitételt használva, a legutóbbi azonositás által világosan oda utal, hogy a „fur” alatt eiusmodi spoliator értetik, vagyis azon ember, a ki mást kifoszt. Spoliatornak - átvitt értelemben azt is lehet ugyan nevezni, a ki más vagyonát ravasz mesterkélés - csalás által magához vonja; vagy a ki a tulajdonost az ezt illető vagyon visszaadásának megtagadásával megfosztja; azonban a szavaknak átvitt értelemben használata nem felel meg az azon időbeli törvényhozási szokásoknak, és igy valószinü az, hogy a spoliator más vagyonának erőszakos, vagy erőszak nélküli elvevőjét, illetőleg elvivőjét jelenti.
Vannak továbbá törvényeink, a melyekben a sikkasztás egyes specialis esete találtatik körülirva; de a cselekmény technikai megjelölése nélkül, s igy a nélkül, hogy ez akár „furtum”-nak, akár „interversio”-nak, akár pedig „detractio”-nak neveztetnék. Ilyen - az 1622:16. törvénycikk. Ellenben az 1807:XII-ik tc. 1. §-a a bukottat „si de commissa per occultationem substantiae suae fraude... convinci potuerit” tolvaj gyanánt „tamquam fur” rendeli büntettetni.
Mindezekből az következik: hogy a „furtum” régibb törvényeinkben nem bir határozott technicai értelemmel, s hogy az - majd a lopást, majd a sikkasztást, majd mindkét büntettet együtt jelenti.
A legujabb időből keletkezett 1840:XV. tc. 153. §-a, és az ezt kiegészitő, illetőleg módositó 1844:VI. törvénycikk 17. §-a „a legsulyosabb beszámitásu tolvajság” büntetésével fenyitendőnek rendeli azon adóst is, a ki a váltóvégrehajtás folytán birói zár alá vett, e nála hagyott javakat elidegeniti vagy megrongálja: a ki tehát a letéteménynek tekintett javakat elsikkasztja.
E törvények mindazonáltal nem nevezik tolvajlásnak a cselekményt magát, hanem - a mi lényeges különbség - csak is ezen büntettnek a törvényben meghatározott büntetését rendelik alkalmaztatni a tettes ellen. Mindkét törvény azt mutatja, hogy 1840-ik évi törvényhozóink, igenis tisztában voltak a tolvajlás és a sikkasztás fogalmainak különbségével, s hogy midőn az előbbinek csupán büntetési sanctioját alkalmazták a sikkasztásra, öntudatosan kerülték tolvajlásnak nevezni a büntettet, melyről jól tudták, hogy az nem tolvajlás, hanem sikkasztás.
Legujabb törvényeink - az 1868. évi LIV. törvénycikk 368. §-a, valamint az 1871-ik évi VIII. törvénycikk 11. §-ának f) pontja és 19. §-a, tovább fejlesztve az 1840. évi XV. törvénycikk idézett szakaszából kiderülő eszmét, világosan sikkasztást emlitenek; az előbbi törvény azonban - ezen elnevezést a lefoglalt dolog megrongálására és igy oly cselekvésre is alkalmazza, mely sikkasztást nem képez.
Mindezekből annyi bizonyos - hogy a törvényeinken átvonuló helyes fejlődés folytonossága e kérdésre nézve, már az 1840:XV. és 1844:VI. törvénycikkben felismerhető, s hogy az ott észlelhető megkülönböztetés legutóbbi törvényeinkben, a megfelelő technicai kifejezés felvétele által, erőt és hatályt nyert.
A mi illeti jogirodalmunkat, Bodó munkája LXXXII. czikkének élére, némi bővitéssel, de a furtum usus és possessionis kihagyásával: a justiniani codexben megállapitott legalis definitiot helyezi:
„Furtum est contrectatio seu ablatio fraudulenta rei alienae, invito et inscio domino lucri faciendi gratia.”
A magyarázat 1. §-ában azt mondja: „quod debet adhiberi ablatio seu contrentatio”; a miből az következnék: hogy a mely esetben „ablatio” - elvitel - nem fordul elő, azon esetben lopás sem létez. Ezzel azonban nem egyez meg a „furtum” értelmének a IV. §-ban adott körülirása, mely utóbbi ismét ellentétben áll az V. §-szal.
A IV. § igy szól:
„Furti nomine et appelatione omnis illicita usurpatio alienae rei concluditur; omnes item fraudes, quae ad proximum circumveniendum, circumscribendum, decipiendum, despoliandum et pauperandum quoquo modo vel vi, vel clam adhibentur, continentur et intelliguntur. Item sub nomine furti conprehonduntur etiam Sacrilegium, Plagium, Rapina, Latrocinium, Sepulchrorum violatio etc. de quibus seriatim.”
„Huc pertinent etiam subtractores seu detentores pecuniae gratuitorum laborum, qui iuxta articulum 21. 1563. et Questionem 30. Cap. 9. Kitonich prima vice in quintuplo, secunda vero iri decuplo, et tertia vice in eodem facinore deprehensi capitis poena tamquam publici fures puniuntur.”
E körülirás igen tág; mert habár - mint emlitettük, Bodó főleg a római jogra támaszkodik, s ennek régibb határozmányai, szerint mindenki, „qui alienam rem attrectavit, quum id se invito domino facere iudicare deberet, furti tenetur”: mindazonáltal, mint ezen most emlitett hely is mutatja: a csalás oly általánosságban, mint Bodó állitja: a respublica későbbi századaiban sem tartozott a furtum alá, utóbb pedig - mint kimutattuk, e kör még szükebbre vonatott.
Ellentétben a IV. §-al, a V. §-ban foglalt körülirás igen szük.
Nem csupán zálogul vagy letétül, vagy pedig haszonkölcsönül átvett dolognak jogellenes használása - s tegyük hozzá, a mit Bodó legalább e helyen nem érintett - elidegenitése vagy eltulajdonitása által követtethetett el, „furtum” hanem a mandatumból, az operatum conductio-ból s más ügyletekből is, épen ugy származhatott a tulajdoni jognak bünös megsértése, és igy „condictio” vagy „actio furti” mint a megnevezett három ügyletből.
A szabó, a kinek a szövet átadatott, hogy abból ruhát készitsen, a azt a szövet tulajdonosának kézbesitse, ha a szövetet a tulajdonos beegyezése nélkül eladta, vagy a maga számára felhasználta: bizonyára, a ius civile értelmében is furtumot követett el.
Bodó utmutatását - különösen e büntettre vonatkozólag, nem követhetjük; mert hogy ő magyar joggyakorlat alapján tárgyazná a büntettet: arra, a büntetésekre vonatkozó nehány gyér hivatkozáson kivül, semmisem mutat. A római jog tanait pedig egyátalán nem követhetjük; eltekintve attól, hogy szerzőnek több állitása, ezen szempontból is lényegesen hibás.
Huszthynál mit sem találunk, a mi tárgyunkra vonatkozólag megemlitendő volna: A criminalistica regeneratiota ezen irónk idejében még nem jutott el hozzánk, nem csoda tehát: ha Huszthy, az általános homályon nem hatolt keresztül.
A forduló pont első de biztos és igen határozott nyomaira, Vuchetichnek - igaz, hogy több mint egy félszázaddal később irt becses munkájában találunk.
A mint soha - ugy akkor sem zárkozott el Magyarország a tudomány fejlődése elől, s a mint nem kérdezé: hol találtatott fel a villámháritó? hanem hasznosságát felismerve alkalmazta azt: ugy az eszmék körében érvényesült helyes tanoknak és tételeknek is tért engedett mindig, s meghonositotta azokat a hazai tudományban, a társadalomban, vagy tárgyuk szerint - intézményekben és törvényekben. A magyar jog - s főleg a büntető, erre kiválólag alkalmas volt: mert a büntetendő cselekmények törvényeink által nem lévén tüzetesen meghatározva, a büntetések nagyrésze pedig a biró belátása szerint lévén megállapitandók: a törvény nem állotta utját annak, hogy a tudomány eredményei beillesztessenek criminalis rendszerünkbe, s meghonosittassanak büntető törvénykezésünkben.
Vuchetichnél élesen kidomborodik a lopás megkülönböztető ismérve; szerinte a lopás nem csupán eltulajdonitás által hajtatik végre: hanem feltétlenül szükséges a véghezviteli tettnek bizonyos specialis neme, mely által az eltulajdonitásnak eszközöltetnie kell, hogy lopás jöhessen létre. A lényeges ismérvek között foglal ugyan is helyet az „actio, per quam res aliena in furis potestatem redigitur, in qua ablatio re consistit, quae si facta non sit, furtum non est consummatum.” A mai álláspont szerint vizsgálva ezen mondatot: nem állitható hibátlannak; alig akadna valaki, a ki ma azt állitaná, hogy csak az ablatio - az elvitel által végeztetik be a lopás. Ezt még a francziák sem mondják, a kik a contrectatiot „soustraction”-nal adták vissza. De ettől eltekintve - igen is világosan, és egyenesen következik Vuchetich állitásából, azon ma is helyes tétel: hogy lopás nem foroghat fenn, ha a másnak tulajdonát képező ingó dolog, ennek birtokon vagy birlalója által átadatott valakinek, és ez azt jogtalanul bár, magának megtartotta. Következik továbbá azon egyenes származat, hogy a lopás, mely elvitel által mondatott foganatositandónak, nem tartatott azonosnak azon büntettel, mely megtartás által jő létre. E büntényező két elem közti különbséget jogirodalmunkban Vuchetich fejezte ki először: a mi által a helyes eszme további fejlesztésére, a forduló pontot, hazánkban ő jelölte meg.
Csodálni lehet, hogy az 1827-ik évi bizottság tultette magát Vuchetich tanitásán, sőt korának - már általánosan megállapitott jogi igazságain, a helyes felismerés megszilárdult vivmányain is. Az ezen deputatio által készitett törvényjavaslat szerint, a letétnek eltulajdonitása: minősitett lopást képez; a sikkasztásnak egyéb eseteiről - ha a nyilványos pénztárak elsikkasztásáról szóló külön fejezettől eltekintünk: e törvényjavaslat épen nem emlékszik meg. Egyáltalán e munkálatnak a De furtis szóló fejezete is igazolja Szalay László azon állitását: hogy a javaslat hátrálást tanusit inkább, mint haladást; ámbár igazságtalanság volna eltagadni, hogy különösen alaki része, egyes igen becses, és a korhoz és annak viszonyaihoz képest haladást tanusitó intézkedéseket tartalmaz.
Az eszmék teljes és tudatos megtisztulta mutatkozik az 1843-ik évi javaslatnak e kérdésre vonatkozó intézkedésein, mely távol attól, hogy az előde által ujra visszaállittatni tervezett zavart szentesitette volna: a lopást a sikkasztástól, nemcsak külön fogalom meghatározás, hanem külön fejezetekbe való beosztás által is megkülönböztette.
Hogy teljesen sikerült-e a fogalom-meghatározásban is kifejezni e két büntett közötti lényeges különbséget: azt legközelebb lesz alkalmunk kimutatni.
Tény az, hogy e törvényjavaslat külön fejezetben tárgyazza a lopást, és külön fejezetben, a sikkasztást. És tény az is, hogy ez ellen nem emelkedett hang a törvényjavaslat birálói részéről; sem a nyilvánosságra jutott másnemü nyilatkozatok, e külön választást nem vették kifogás alá. Ebből azon véleményt meritették a jelen törvényjavaslat készitői: hogy a kérdéses két delictumnak külön fejezetekbe foglalása, a magyar jogi meggyőződésben erőt, megállapodást és tartós érvényt nyert.
Nem véltek tehát hibázni az illetők, midőn a vagyoni büntettek beosztási rendszerét a már emlitett benső okokon kivül: a magyar jogfejlődés e nevezetes eredményéhez kapcsolva: kiindulásul e tekintetben is az 1843-iki b. t. tervezetet fogadták el.
A ki idegen ingó dolgot másnak birtokából vagy birlalatából, a jogosultnak beleegyezése nélkül s azon czélból vesz el, hogy azt eltulajdonitsa, vagy pedig saját vagy mások vagyoni hasznára forditsa: lopást követ el.
Az 1843-ik évi törvényjavaslat 294. §-a következőleg határozza meg a lopást:
„A ki másnak ingó vagyonát tudva, s jogtalanul, de minden személy elleni erőszak nélkül eltulajdonitja, tolvajnak tekintetik.”
E meghatározás emlékeztet Paulus sententiájára:
„Fur est, qui dolo malo rem alienam contrectat.”
Az idézett § közvetlen forrását pedig - igen nagy valószinüséggel, Feuerbach következő megállapitása képezi:
„Das Verbrechen der Entwendung besteht in vorsätzlicher, rechtswidriger Zueignung fremden Eigenthums, in der Absicht des Gewinnes.”
Az animus lucri kihagyásával - s „a személy elleni erőszak-nélküliség” felvételével - a két meghatározás teljesen megegyez. Az akkori literaturában mindkét elem az ezen büntett körüli viták egyik sarkpontját képezé, s a mai nevezetes irók között is vannak többen, a kik az egyik vagy másik elem felvétele mellett küzdenek.
Nem kifogástalan mindazonáltal az 1843-ik évi törvényjavaslat idézett szakasza. Mig ugyanis a lopásnak megkülönböztetése végett a rablástól felveszi azon negativ ismérvet, hogy a cselekménynek „minden személy elleni erőszak nélkül” kell elkövettetnie: addig Freuerbachhal együtt mellőzi azon positiv és lényeges criteriont, mely e büntettet külön büntetté képezi, a mely által ez, a rokon természetü delictumok között önálló létét nyeri és fenntartja. Ha ugyan is a mai - critikailag sokkal átdolgozottabb eredményeknek - tagadhatatlanul biztosabb, de egyszersmind könnyebb álláspontjáról vizsgáltatik az idézett szakasz: szembeötlik, hogy abban nincs megkülönböztetve a lopás a zsarolástól, a sikkasztástól, a csalástól, s a talált vagy tévedésből a büntettes kezeihez került dolog eltulajdonitásától. Mindezen büntetendő cselekmények „eltulajdonitás” által consummáltatnak: s a különbség csak is azon cselekvés nemében áll, mely által ezen eltulajdonitás foganatosittatik. Hiányzik tehát épen annak meghatározása, hogy a lopás tettével, a birtokos vagy birlaló kihelyeztetik birtoklásából, vagy birlalatából; és nem egészen hárittatik el a fogalommeghatározásból származó zavar, a 303. § által sem, mely a lopás bevégzésének mozzanatait jelöli meg. Miért is az 1843-ik törvényjavaslat 294. és a 302. §-ban letett helyes alapeszme fenntartásával: a lopás fogalmának tüzetesebb kidomboritása szükségesnek mutatkozott.
A törvényjavaslat 322-ik §-a a tolvaj intentionalis irányára vonatkozólag csupán a czélt emliti a nélkül hogy a büntett anyagi ismérveihez - a külső cselekvéshez viszonyitott „dolus” nyiltan kifejeztetnék. A „tudva” és „jogtalanul”, mely két kifejezés az 1848-ik évi javaslat 294. §-ában előfordul: a jelen javaslat 322. §-ában sem együtt, sem külön nem említtetnek.
Hogy a lopás nem követtethetik el szándék nélkül: az már a törvényjavaslat általános részének 75. §-ában ki van mondva, mely szakaszban - valamennyi büntettre és vétségre kiterjedőleg rendeltetik: hogy büntettet csak szándékosan elkövetett cselekmény képezhet, s a gondatlanság még, a vétségre vonatkozólag is - csupán a törvényben különösen megjelölt esetekben képezi ennek benső elemét.
A szándék tudatból és akaratból állván: a lopásnál úgy - valamint más büntettnél vagy vétségnél is, ez alkatrészek majd egyike, majd másika jő határozott kifejezésre; de a tettes szellemi tevékenységének át kell foglalnia a büntett lényeges ismérveit képező valamennyi anyagi elemet. Ezen szabály - azon büntetendő cselekményekre is kiterjed, melyeknek tényálladékához, a törvényben meghatározott bizonyos eredmény is tartozik, a mennyiben a törvény e tekintetben kivételt nem állapit meg (culpa dolo determinata). Minthogy azonban a lopás formalis büntettet, illetőleg vétséget képez: ez okból az eredmény nem foglaltatik a törvény által meghatározott ismérvek közt. Hogy tehát valaki, lopásban bünösnek mondassék ki: a tettesnek - eltekintve a czéltól - az intellectualis constitutiv elemeket, az alanyi tényálladékot illetőleg tudnia kell:
1. hogy a dolog, melyet elvesz: nem az övé;
2. hogy ő ezen dolognak eltulajdonitási vagy használati szándékkal való elvételére: nincs jogositva.
E második irány, ekkép is formulázható: a tettesnek tudnia kell, hogy azon ingó dolgot, melyet a birtokostól vagy a birlalótól elvesz: a tulajdonosnak, illetőleg a dolog birtokosának vagy birlalójának jogos beegyezése nélkül veszi el.
Az ezen kettős tudattól áthatott elvételi akarat, képezi a lopásnál megkivántató szándékot.
De elegendő-e a lopás dolusának megjelölésére az itt körvonalozott szándék? Ez mindekkoráig nem szünt meg a controversiák tárgyát képezni. A franczia Code fentebb idézett czikke, a dolus megjelölésére ezen határozót „frauduleusement” használja.
Ezen szó többek által egyértelmünek vétetett a lopásnak - a római jog általi definitiojában előforduló „fraudulosa” - melléknév értelmével: ez utóbbi pedig, nagy tekintélyek buvárlatának alapján: a föltevéses, a szándékos cselekményt - ellentétben a gondatlanságból elkövetettel - a culposus cselekménynyel - jelenti: ugy hogy Paulusnak egyik definitiojában a „contrectatio fraudulósa” ugyanezen classikusnak másik sententiájában használt ezen kitétellel „dolo malo contrectat” azonosnak fogadtatott el.
De vajjon valóban megfelel-e a kifejezés ezen értelemnek? És nem lehet-e attól tartani, hogy a frauduleusement szükebb értelmet foglal át, mint a szándék?
Erre vonatkozólag már régen merültek fel kételyek: a belga büntetőtörvénykönyv előkészitése alkalmával pedig, ujra szemügyre vétettek. A törvényhozás mindkét házának bizottságában, különösen hivatott részről fejeztetett ki az ez iránti aggály, s inditványoztatott, hogy a lopás szellemi ismérveül, a „frauduleusement” mellé a „méchanement” - gonoszul, gonosz szándékból vagy czélból - is vétessék fel.
A kérdés lényegével legközelebb az animus lucri szempontjából fogunk foglalkozni. Tanulságos mindazonáltal, hogy mindkét kamra bizottsága - épen ugy mint a német büntetőkönyvre nézve, az észak-német szövetség parlamentje - a praxisra való tekintettel mellőzte az ujitást, s ragaszkodott a fenálló törvényben foglalt meghatározáshoz.
A mellőzés főindokául különösen felhozatott: „hogy a törvényelőkészitő bizottság szövegezésében megtartott eddigi meghatározás, fél-századon át van hatályban; a tudomány munkálatai és a joggyakorlat határozatai megvilágiták azt, s hogy a változás csak a legnagyobb ovatosság mellett, és csupán legfontosabb okokból lehet megengedve.”
A kamarák teljesen osztották bizottságaik e felfogását, és minden megjegyzés nélkül egyhangulag fogadták el azoknak a ministeri bizottságéval megegyező véleményét és javaslatát.
A belga törvényhozók kétségtelenül a legilletékesebbek saját hazájuk törvénykezési gyakorlatának megitélésére, s ez okból, csak is ők tudhatják legjobban: hogy „a hosszu időn át fenállott törvény, azon alakban, a mint az szövegezve van, adott-e nehézségekre, vagy igazságtalanságokra alkalmat? De a concret viszonyok teljes ismerete nélkül alig lehet kétségbe vonni a módositás inditványozójának azon érvét: hogy az esetben, ha a joggyakorlat frauduleuse-nek ismert el minden szándékos, jogtalan soustractiont-t, tekintet nélkül annak czéljára - sans régard á son, but - épen azért nem volna-e helyesebb kifejezni mindkét irányt, a frauduleusement és méchanement határozók által? A módositás, mely e szerint csakis a joggyakorlat megállapitásait erősitené meg: uj contreversiak veszélyét, egyáltalán nem idézheti fel.”
Az olasz büntetőtörvénykönyv tervezete a cselekmény szándékos voltán kivül, a lopás intentionalis elemének közelebb meghatározását látván szükségesnek: ezen felfogásnak - a „per fine di lucro” felvétele által felelt meg.
Ez utóbbi elemet egyelőre érintetlenül hagyva: törvényjavaslatunk ide vonatkozó intézkedése az által lesz világosan felismerhető: ha a szándék, illetőleg a tudat és az akarat által átövedzett kérdések részleteztetnek.
A jelen törvényjavaslat a lopást illetőleg kifejezi mindenekelőtt: hogy lopást csakis szándékos cselekmény képezhet; vagy is hogy culposus lopás, egyátalán, és peremtorie ki van zárva.
Kifejezi továbbá: hogy a tettesnek tudnia kell, hogy a dolog, melyet elvesz, nem az övé. Minthogy azonban a subjectiv szempontnak vonatkozásban kell állania a büntett anyagi ismérveivel, ebből következik: hogy nem létezhet, lopás, ha az, a ki más tulajdonát elvette, ezt azért tette, mert azt magáénak tartotta.
Ha csupán az objectiv szempont lenne az elhatározó: a lopást létezőnek, megállapitottnak kellene mondanunk mindazon esetekben, melyekben az eltulajdonitott dolog nem a tettesé, akár lett legyen elegendő oka arra, hogy azt magáénak higyje, akár nem. De mert az objectiv elem egymagában nem elég a büntettre, s mert az anyagi ismérvek mindegyikének át kell hatva lennie az eszményi elem által; más részről pedig a felhozott esetben hiányozván annak tudata, hogy a dolog másé, s illetőleg az e körüli tudat nem is lévén tudat, hanem csupán föltevés, s mint ilyen tévedésen alapulván: ez okból a lopás egyik lényeges objectiv ismérvére vonatkozó szellemi elemnek ezen hiánya, a törvény szerint szükséges ismérvek hiányát állapitja meg, a mi által maga a büntett léte, illetőleg létezhetése záratik ki.
Itt mindazonáltal különböztetnünk kell. A tévedésnek magára a tárgy azonosságára kell vonatkoznia: s nem terjeszthető ki annyira, hogy az obligatorius viszonyból származó elégtételre való jogosultság is, ezen körbe foglaltassék.
A ki lovat, ökröt vagy más ingó dolgot eladott, s azt a vevőnek hitelben át is adta: nincs jogositva - ha a vevő a meghatározott időben nem fizette le a vételárt, az ennek tulajdonában lévő lovat, vagy ökröt - a tulajdonos beegyezése nélkül elvenni, illetőleg, elvinni. És ha ezt még is tette volna: azon kifogás, hogy az elvett dolgot, azért mert ára nem fizettetett ki, saját tulajdonának tartotta - nem menti fel őt a lopás büntetése alul. Ott, a hol a jogosulatlan önsegély mint „delictum sui generis” van megállapitva: az emlitett cselekmény ennek fogalma alá tartozik; a hol azonban a törvény e külön nemét a büntetendő cselekményeknek nem ismeri: ott lopás lesz megállapitandó. Igy áll a dolog: ha a kölcsönadó, a fizetést elmulasztó adóstól a végett vesz el valamely ingó dolgot, hogy ezzel magát kielégitse.
Mindkét esetben tévedés lehet a cselekmény jogosultságára nézve: de ez nem zárja ki a büntettet.
Kizáratik a törvényjavaslat szerint a lopás léte az által is, ha az, a ki az idegen ingó dolgot elveszi, azon tudatban van, hogy ezt a tulajdonos, a birtokos, vagy a birlaló beegyezése nélkül teszi, azonban a dolog ellenkezőleg áll, mert e beegyezés - a tett elkövetése előtt vagy alatt létezett.
A törvényjavaslat szerint ugyanis, a jogosultnak beegyezése nélküli elvétel képezvén a lopást: ebből önkényt következik, hogy a jogosultnak beegyezésével nem lehet lopást elkövetni.
Ezt már a római jog is igy értette, s egyik helyén nyiltan ki is fejezi: „Sed et si credat aliquis invito domino rem commodatam sibi contrectare, domino autem volenti id fiat: dicitur furtum non facere.
Az imént körvonalozott eszme is többször adott már contreversiákra alkalmat. Egy előfordult eset hiven tükrözi vissza a fentebbi tétel körül felmerült nézeteltérést.
Az alkonyatkor hazatérő atyánál, kis gyermekei meglátván az aranynyal telt erszényt, azt sirva kérték tőle. Az atya, hogy lecsendesitse gyermekeit, kinyitotta az ablakot, és ezen szavakkal: „Péter, itt van az arany, vidd el,” az ablak alatt ki a levegőben lógázta az erszényt. De Péter, egy ismeretes tolvaj alakjában, az ablaknál ólálkodván, kivette az atya kezéből a levegőben tartott erszényt, s azzal tovább illant. Biróság elé kerülvén a dolog: a védő - a feljelentőnek beegyezésére fektette a védelem sulypontját, kiemelvén, hogy az elvitel, az állitólagos sértett fél beegyezésével, sőt felhívására történt, s hogy ennélfogva lopás nem foroghat fenn. A biróság itélete, a mint egyrészről világosan elismerte és megerősitette azon tételt, mely szerint a jogosultnak beegyezése kizárja a lopást; mindazonáltal más részről, a concret esetben nem, látta fenforogni a beegyezést; mert a határozat szavai szerint, a jogosultnak beegyezése csak az esetben állapitja meg a lopást kizáró körülményt: ha a beegyezés valódi és komoly, a mit a felhozott esetben nem lehet állitani.
Egy másik eset, mely ugy mint az előbbi, átment a literaturába, a lesben álló tulajdonoson elkövetett lopásnak - a beegyezés, illetőleg a nem-akadályozás szempontjából való megitélésére vonatkozik.
A tolvaj felszólitotta egy köteles-mester tanonczát, hogy, együtt lopják el a mester lenkészletét. A tanoncz értesitette mesterét a felszólitásról, s általa utasittatott, hogy folytassa az értekezést, s látszólag engedjen a felhivásnak. A tanoncz mesterének utasitása szerint cselekedvén: ez utóbbi, a lopásra kitüzött időben egy elrejtett helyről nézte a mint lenraktára kiürittetik, s midőn a tolvaj eltávozandó, a lopott tárgygyal megrakott kocsira ült volna: a megjelent tulajdonos a lovak elé került, s előhiván cselédjeit, a tolvajt elfogta és átadta a hatóságnak.
Biróság elé hozatván az ügy, a védelem ez esetben is a panaszló fél beegyezésének szempontjából tagadta a lopás létét; mert mint a védő állitá: a tulajdonos, a cselekvés egész folyama alatt tudta, hogy az ő tulajdonát képező ingó dolog vétetik el, s a helyett, hogy azt megakadályozta volna, a mi pedig hatalmában állott, hallgatva nézte, és megtörténni engedte az elvételt, illetőleg az elvitelt. A védő felfogása szerint ebben a tulajdonos beegyezése nyilvánul. Minthogy pedig a jogosultnak beegyezése kizárja a lopás tényálladékát még azon esetben is, ha a tettes ezen beegyezésről nem bir tudomással: ebből következtette, hogy lopás nem forog fenn.
A törvényszék azonban ez esetben sem látta magát indittatva a védelem nagyon is sublimis értelmezésének a judicatura tételei közé felvételre. Azon körülmény - mondatik az itélet indokaiban, hogy a lesben álló tulajdonos, szótlanul nézte tulajdonának birtokából való kihelyezését: még nem jelenti azt, hogy ő annak elvételébe és eltulajdonitásába beegyezett volna; sőt ellenkezőleg-a concret eset csak azt igazolja, hogy a tulajdonos hallgatag magatartása által, csupán egyideig, és csakis szinleg engedte megtörténni a cselekményt a végett, hogy annál biztosabban kézrekerithesse a tettest, s megakadályozhassa az eltulajdonitást. Ez pedig kizárja a valódi, a komoly beegyezést: a minek hiánya lopássá minősiti a fennforgó tettet.
Mindkét eset - a mi törvényjavaslatunk szerint is ekként lévén eldöntendő: az általunk javaslatba hozott szöveg - e tekintetben megfelel az igazság követelményeinek, és ki is fejezi azt, a mit kifejezni szükséges. Nem módositása, sem megtoldása, vagy megszoritása annak, hogy a lopás csak az esetben követtethetik el, melyben az elvétel a jogosult beegyezése nélkül történt: ha ezen ismérv kizárására a jogosultnak valódi és komoly beegyezése követeltetik. A törvényjavaslat világosan kimondja, hogy lopás az esetben forog fen: ha a jogosult nem egyezett be a dolog elvételébe. A beegyezés hiánya tehát: a törvényjavaslat szerint egyik lényeges föltétele a lopásnak. Ebből következik: hogy csak is a beegyezés léte által záratik ki a büntett e lényeges eleme. Hogy pedig beegyezés alatt nem értetik a látszólagos, a szinleges nyilatkozat, sem pedig a passiv magatartás: ezt nem kell hosszabban bizonyitani. A szinleges, a látszólagos magatartás egyátalán nem képezvén beegyezést; igen természetes és igen egyszerü, hogy a jogositott oly magatartása mellett, mely nem tekinthető beegyezésnek, a lopást megállapitottnak kell tekintenünk. Ez következetesen folyik - a törvényjavaslatban kifejezett eszméből, s nem egyéb, mint „a contrario” eredményülő következménye annak, a mit a javaslat tételes alakban, világosan kifejez.
A kérdés, mely a tárgy tulajdonára vonatkozólag, fentebb megérintetett: felmerülhet a beegyezést illetőleg is; mert megtörténhetik: hogy a tettes alapos okoknál fogva azon hitben van, hogy a tulajdonos - beegyezett, vagy beegyez az elvételbe; azonban a következmény az ellenkezőt mutatja ki. Kérdés tehát, hogy a tettesnek e körüli tévedése által, kizáratik-e a lopás? Kérdés továbbá; hogy az erre adandó felelet támogattatik-e a törvényjavaslat, rendelkezései által?
A római törvényekben erre is találunk külön megállapitást, melyet igaznak, s ma is érvényesnek kell elismernünk. „Is solus fur est, qui attrectavit, quod invito domino se facere sciat.” Ez megegyez azzal, a mit fentebb a lopás subjectiv elemére nézve ekként formuláztunk:
„A tettesnek tudnia kell, hogy ő a dolognak eltulajdonitási vagy használási szándékkal való elvételére nincs jogositva”: - a mi más szavakkal ekként fejezhető ki: tudnia kell, hogy erre nem nyert jogot attól, a kit a rendelkezés illet.
A jogosult beegyezésnek léte vagy nem léte: objectiv körülményt, tényi föltételt képez. A jogos beegyezés nem léte: a büntetendő cselekmény létét, annak létezése ellenben: a büntetendő cselekmény kizárását állapitja meg. Tévedés fenforoghat minden büntetendő cselekményre, annak mindenik mozzanatára nézve. A tévedés alapulhat igen fontos, és elhatározó okokon, s a körülményekből világosan kiderülhet: hogy a tettes semmi esetre sem követte volna el azon tettet, ha azon körülményt, melytől annak büntetendő volta függ, tudta, ismerte volna. Valamit nem tudni, vagy valamit nem ugy tudni, a mint a dolog áll: ez a mindennapi esetek közé tartozik, s nem is szükséges, hogy a cselekvő más által - szándékosan vezettetett legyen a tévedésbe: saját érzékeink, saját felfogásunk, a külviszonyok különböző hatása, különböző szellemi tehetségeinkre, a legjobb hiszem mellett is, eredményezhetnek oly tévedést, mely az ez által vezetett cselekvésünket - ha annak elhatározó szellemi indokától eltekintünk - a büntetendő törvényekkel hozhatja összeütközésbe.
Egész kiterjedésében nem lehet az ily cselekvést szándék nélkülinek mondani: mert a tettet magát akarta a cselekvő; csupán a tettnek valamely körülményére, vagy egyik lényeges mozzanatára nézve, volt tévedésben. A tévedés azon jelentősége és hatálya, melylyel ez a polgári jogban bir, itt nem jő tekintetbe: a büntetőtörvények kizártnak tartják a szándékot mindenik oly esetben, melyben a cselekvés valódi indokát: a tettesnek a cselekmény ténykörülményei körüli tévedése képezte. Ezen szabályt fejezi ki a törvényjavaslat 81. §-ának első bekezdése: mely semmi egyéb, mint a dolus tekintetében fenálló megtisztult nézetnek egyenes származata, mely származatnak az esetben is helyt kellene foglalni büntetőtörvénykezésünkben; ha az - különös intézkedés és világos határozmány által nem is mondatnék ki a törvényben.
Az eredmény tehát az utóbb felvetett esetre nézve az: hogy a ki alapos okoknál fogva azon meggyőződésben van, hogy másnak tulajdonához tartozó ingó dolgot a jogosultnak beegyezésével vesz el, és eltulajdonit, daczára annak, hogy a jogositott ebbe nem egyezett be: lopást még sem követ el. A jogosult beegyezése körüli valódi tévedés tehát a lopás egyik lényeges anyagi ismérvének nemtudása által, illetőleg a, tudás hiánya által, nem szándékolttá minősiti a tettet, kizárja a dulust, s következőleg kizárja a lopást. „Is solus fur est, qui attrectavit, quod invito domino facere sciat.” Vagy is, a miről nem tudta a tettes, hogy invito domino facit: az nem lopás.
Végső vonatkozásában a lopás dolusa a tettes által kitüzött czél elérésében, - vagyis az idegen ingó dolognak jogellenes eltulajdonitásában olvad fel. A szándéknak tehát e végeredményt is át kell öveznie. De hibás volna a tétel, mely a lopás dolusát, a tettes akaratának egyedül e végeredményre vonatkozó irányzatából construálná, mellőzve a tudatnak és az akaratnak vonatkozását a büntetendő cselekmény bármelyik lényeges anyagi mozzanatára, különösen pedig azon cselekvési módozatra, mely által a lopás véghezvitetik. A lopás külön faja a vagyon elleni büntetteknek és vétségeknek; e speciálitása: a törvényben megállapitott külön ismérvekben - s főleg ezek egyikében van kifejezve. A dolusnak ezen különös ismérve - a cselekvés e különös módozatára kell mindenekelőtt irányozva lennie, hogy az akarat: lopási szándékot, s az ennek megfelelő tett: a lopás büntettét állapitsa meg. E különös sajátságot a dolognak elvétele képezi: a tettes akaratának tehát az elvételre kell irányozva lennie; vagyis azt kell akarnia: hogy, azon dolgot, a melyről tudja, hogy nem az övé: a jogosultnak beegyezése nélkül - eltulajdonitás, vagy használat czéljából elvegye. A jogellenes elvételre irányzott akaratban rejlik a lopás caracteristicus dolusa.
E tétel sem áll mindazonáltal ellenmondás nélkül. A controversiát következő példa fonalán tüntetjük elő:
Egy esős napon, többen jövén össze valamely nyilvános helyen: esernyőiket az előcsarnokban hagyták. Egyike a jelenlevőknek eltávozván, az előcsarnokban létező esernyők közül egyet - azon hitben, hogy az övé, magával vitt. Haza érkezvén meggyőződők, hogy, saját esernyőjét hon hagyta, s hogy tehát a tulajdonának tartott és ez okból magával haza hozott esernyő másnak tulajdona: De most már a helyett, hogy a más tulajdonát tulajdonosának visszaadná: annak megtartására határozza el magát; vagyis arra: hogy az idegen tulajdont képező esernyőt magának eltulajdonitja.
A felhozott példában az esernyő elvételénél, illetőleg elvitelénél: nem volt dolus; az elvétel később keletkezett, akkor t. i. midőn az elvitel már megtörtént, s az idegen tulajdon - az azt bünös szándék nélkül elvivőnek birtokában létezett. Dolus mindenesetre fennforog; de létez-e a lopás dolusa? létez-e lopás?
Némelyek azt állitják: hogy a cselekmény lopást képez, s ezt azzal indokolják, hogy a jogellenesség későbbi tudata, és az ennek megfelelő elhatározás, visszahat az aprehensio mozzanatára; hogy a tettes az által, hogy akkor, midőn megtudta, hogy másnak tulajdonát vitte el; ennek megtartására határozta el magát: ezen elhatározásával, ezen szándékával átfoglalta magát az elviteli tettet is, és hogy ez okból lopásban tette magát bünössé.
Mi nem osztjuk e nézetet, mely szerintünk az alapfogalmak önkényes összehányását föltételezi.
A fölött - a subjectiv irány tulhajtása nélkül nem lehet vita: hogy az akarat önmagában ép oly kevéssé hozhat létre büntettet, mint az akarati mozzanatot nélkülöző pusztán physicai tett. De ebből egyenesen leszármazónak tartjuk: hogy a későbbi bünös akarat nem változtathatja bünösre az előbbi büntelen akaratot, és igy nem változtatja büntettre a cselekményt, mely a bünös akarat keletkezte előtt foganatosittatott, melyet tehát a későbbi bünös akarat nem irányzott, s melynek existenssé váltára nem volt befolyással. A dolus csak azon tettnek adhatja meg a jogellenesség jellegét, melynek létrejöttére befolyással volt; és igy csak annak, melynek létrejöttekor már létezett. Igen is dolosus a példában felhozott cselekmény: de a büntett csak is azon mozzanatnál kezdődik, melyben a dolus létrejött, s melyben a tettes - a dolusnak megfelelő magatartást követett. A büntetendő cselekmény tehát azon mozzanatnál kezdődők és végződők egyszersmind, midőn az esernyő megtartása elhatároztatott, s a megtartás eszközöltetett.
Az elvételnél e dolus még nem volt meg; szándékos elvételről tehát nem lehet szó. De ezzel - összeomlik nézetünk szerint az egész érvelés, mely a felhozott esetet lopássá minősiti.
Az ugynevezett „furtum improprivum” ma már tul van haladva. Mig ez fennállott, kétségtelenül igen kényelmes expediensül szolgált oly cselekményeknek, melyeknek valódi ismérvei szerint megjelölésére nézve kételyek forogtak fenn, egy sokat mondó, de semmit meg nem határozó elnevezés keverékes egyvelege közé sorozására. Ez ma nem lehetséges többé: Vagy lopás valamely cselekmény, és ez esetben tulajdonképen lopás, és pedig lopás azért, mert ismérvei azok, a melyek a lopásnál megkivántatnak; vagy pedig nem lopás, és ez esetben azért nem az: mert ezen ismérvek közül egy vagy több, akár szellemi, akár anyagi hiányzik; vagy pedig, mert a lopás létező ismérveihez még járul valami a mi a törvény szerint más büntetté változtatja a cselekményt. De proprius és improprius lopást ma már nem ismerünk. Azzal tehát nincs megoldva, a kérdés, ha az mondatnék, hogy az esernyőnek eltulajdonitása furtum impropriumot képez; mert ezen eszme akkor is csak negativ irányban birt némi értékkel, midőn még közkézen forgott, s a tudósok képzeletében - valódi értéknek tartatott; azonban ma - midőn teljes értéktelensége felismertetett, s a közforgalomból végkép kihelyeztetett, még negativ irányban sem bir jelentőséggel.
A felhozott példában hiányozván a megfelelő szándék: a lopás léte ez által föltétlenül ki van zárva. A dolus végre is nem egyéb, mint az annak elkövetésére irányzott szándék, a mit a büntető törvény büntetés terhe alatt tilt, vagy annak szándékos elmulasztása, a mit a büntető törvény büntetés terhe alatt rendel. Ettől még a culpa dolo determinata sem tesz kivételt. A büntető törvény a lopásnál az idegen ingó dolog szándékos elvételét tiltja: nem lehet tehát a lopás dolusát az elvételtől isolálni, s azt másnemü cselekvésre vagy mulasztásra helyezve: mégis a lopás büntettét ennek lényeges - constitutiv eleme nélkül létrejöttnek mondani.
Szerintünk - s javaslatunk szerint a felhozott példában igen is létez büntetendő cselekmény: de az nem lopás, hanem a 350. § alá eső jogtalan elsajátitás.
A lopásnál szükséges dolus terjedelme nincs még kimeritve azon tudat által, hogy a dolog nem a tettesé, s annak tudata által: hogy a jogosult nem egyezett be azon dolog elvételébe, s nincs kimeritve ha a kettős tudathoz az elvételi akarat járul. Az intellectualis elem körülirásánál kiemeltetett, hogy a tettes szellemi tevékenységének arra kell irányulnia: hogy az idegen ingó dolgot, a jogosultnak beegyezése nélkül, eltulajdonitás vagy vagyoni haszon czéljából vegye el. A büntetendő cselekmény tényálladékához a czél is tartozván: az intellectualis elem, erre is kiterjesztendő.
Ezzel eljutottunk az „animus lucri” sokat vitatott, sokféleképen construalt, majd mellőzött, majd pedig ujra és ujra ismét felmerülő kérdéseihez. Ezen tényező - a jelen törvényjavaslat 322-ik §-ában, a substantia eltulajdonitását illetőleg elhagyatott: a használat végetti elvételre vonatkozólag azonban - ámbár igen szoros körülirással, fölvétele szükségesnek tartatott.
Emlitettük, hogy a kérdéses elem az észak német szövetség büntetőtörvénykönyve első tervezetében fel volt véve, s hogy az olasz büntetőtörvénykönyv tervezetének 419. §-ában benfoglaltatik; a hatályban levő ausztriai büntetőtörvénykönyv 171. §-a, a tettes előnyét - hasznát szintén különös ismérv gyanánt emliti.
„Wer seines Vortheiles willen eine fremde bewegliche Sache aus eines anderen Besitz ohne Einwilligung entzieht, begeht einen Diebstahl.” - Emlitettük, hogy többen, s különösen a gyakorlat férfiai, a lopásnak e tényező nélküli meghatározását hiányosnak tartják. Nem ignorálhatjuk tehát a kérdést, s igazolnunk kell annak mellőzését a substantia ellopására - valamint elfogadását, a használati lopásra vonatkozólag.
Mindenkelőtt azonban ki kell emelnünk az animus lucri többféle értelmét. Álláspontunk helyessége, valamint a törvényjavaslat illető intézkedése: leginkább ennek folytán lesz megitélhető. A Feuerbach-féle vagy az ezt megelőzött magyarázatokra nem térünk vissza: csupán azon magyarázatok megjelölésére, s rövid illustratiójára szoritkozunk, melyek napjaikban is elterjedve vannak. A régibb megállapitásokkal csak annyiban foglalkozunk; a mennyiben a legutóbbi időkben felmerült állitások igazolására vagy czáfolatára adatul szolgálnak.
Az „animus lucri” mai napig is különhöző értelemben vétetik, s igen változatosan formuláztatik, ugy a literaturában, mint a törvényekben. Némelyek szerint tartós vagyoni hasznot jelent; mások csupán átmenő ideiglenes, akár anyagi, akár eszményi előny értelmében magyarázzák azt. Ez utóbbi értelemben bármely óhajnak, vágynak, aspirationak, ösztönnek kielégitésében is állhat. A ki egy dúsgazdag, de fösvény ember tulajdonát képező dolgot a végett tulajonit el, hogy azt a szegények közt, alamizsna gyanánt kiossza: kétségtelenül nem czéloz a maga részére vagyoni hasznot. Ha tehát a lopásnál az animus lucri szükséges tényező, és ez - a tettes vagyoni hasznát, nyerészkedésre irányzott törekvését jelenti: ez esetben, a most emlitett cselekmény elkövetője nem követett el lopást. Ellenben ha a második értelemben vétetik a kifejezés: igen is fennforog lopás - mert a jótékonysági ösztönnek kielégitése, vagy azon hiuság, hogy a tettes jótevőnek tartassék, illetőleg hogy másokat a maga részére lekötelezzen: már magában is bizonyos előnyt képez.
Volt eset, hogy egy törvényszék felmentette azon egyént, a ki másnak lőfegyverét azon szándékból lopta el, hogy azzal magát agyonlőjje. Előfordult, hogy az, a ki valamely tárgyat ellopott, de helyette annak értékét odatette a hol az elvitt tárgy feküdt: felmentetett, mert nem nyerészkedési szándékból vitte el azt. A franczia biróság felmentette azon ügyvédet, a ki a védencze ellenfelének tulajdonát képező, s ékszerrel megrakott szekrényt a végett lopta el, hogy abból védenczének fontos érdekeire nézve döntő okiratokat eltulajdonitsa.
A kérdéses elemnek a vagyoni haszon értelmében való magyarázata esetében, kétes lehetne: vajjon az, a ki másnak pénzét boszúból, például azért lopja el, hogy ez zavarba jöjjön, a fizetésképtelen legyen: lopást követ-e el vagy sem? sőt ha azon pénzt nem semmisiti meg, tehát idegen vagyon, megsemmisitését vagy megrongálását sem követi el, s midőn áldozatának hitelét már megrontotta, - a pénzt visszafizeti: kérdés lehet, - hogy az emlitett magyarázat mellett - egyátalán bármely büntetendő cselekményben bünösnek lenne-e mondható?
A vélemény-különbség, mely a lopás fogalom meghatározása tekintetében Belgium mindkét kamarájának jogügyi bizottságában felmerült s melyet fentebb megérintettünk: lényegében e kérdésre vezethető vissza. Ha a fraudulosa sustractio csupán a nyerészkedési czélból véghezvitt elvonást jelenti: ez esetben oly meghatározás szükséges, mely a tulajdonnak más czélból foganatositott elvonását is magában foglalja. Ez képezte az inditvány és a vita sarkpontját.
„Il ya donc une distinction á faire” - mondja a módositásnak támogatója a Senatus bizottságban - entre la soustraction cupide, lucri faciendi gratia, qui a pour objet de transferer á l'agent la possession, l'usage ou la disposition de la chose d'autrui: et la soustraction méchante, dont le but est, le mal du proprietaire sans profit pour l'agent.”
Mellesleg megemlitjük: hogy e fejtegetés alkalmával magának a „soustraction” szónak is improprius - és a lopásnál megkivántató külcselekvést tüzetesen meg nem jelölő értelme is - mit egyébiránt a német irók már régen világosságra hoztak, kétségbevonhatlanul kimutatva lett.
Az eredményt már fentebb közöltük. A soustraction frauduleuse - minden további hozzáadás nélkül fenntartatott, azon - a szónak inkább a gyakorlatban mint valódi jelentőségében elfogadott értelménél fogva, mely szerint ez - nem csupán a nyerészkedési szándékból, hanem a tettes bármily anyagi vagy szellemi előnye czéljából véghezvitt elvitelre is alkalmazandónak mondatott.
Azon értelmet, melyet a belga törvényhozás a soustraction frauduleuse szavak által, minden tüzetesebb megjelölés nélkül kifejezettnek tart: az olasz literatura, s az olasz büntető törvénykönyv tervezete a nyerészkedési czélnak határozott és világos felvétele nélkül nem hiszik kifejezhetőnek. De mind a literaturában, mint a törvény előkészitésénél annak legélénkebb kijelentésére akadunk, hogy a „per fine du lucro” nem jelent csupán vagyoni hasznot.
„A lopás különös dolusa - olvassuk Carraránál - azon szándékban áll, hogy a tettes másnak tulajdonába tartozó dolog használata által, magának bármely élvezetet; vagy előnyt szerezzen. Ámbár a lucrum által, nem czéloztatik valódi gazdagodás - effectiva locupletazione - hanem bármely, a tettes által magának megszerzett előny vagy elégtétel.”
A kifejezés ezen értelmére fektetik a hangsulyt az olasz büntetőtörvénykönyv tervezetének készitői is, s az első bizottság jegyzőkönyvében világosan kimondatott: hogy a lopásban bünös az is, a ki az idegen dolgot nem szándékozván magának megtartani, a végett helyezi magát annak birtokába, hogy ez által bármely tényleges vagy jövendőbeli, közvetlen, vagy közvetett anyagi vagy erkölcsi előnyt szerezzen magának; föltéve, hogy a czél nem olyan, mely által a cselekmény különös sajátságot nyer, s másképen válik büntetendővé.
Ezen értelmet tulajdonitja a kérdéses elemnek Geyer is, a kinek Haimerl felyóiratában közlött értekezése, valamint az ebben felhozott példák meggyőzők arra nézve, hogy a substantia ellopásánál, csupán a vagyoni gazdagodás, a vagyoni haszon - veszély nélkül nem tétethetik a lopás ismérveül.
Azon harmadik versió, mely az „animus lucri” és az „animus furandi” azonosságát állitja: lényegében egyértelmü a dolus directus-sal, s ez okból szintén nem tüntet fel oly különös szempontot, mely a lopás büntettének fogalmi meghatározására befolyással birhatna. Figyelmet főleg azon okból igényel: mert az angol jogtudósok és az angol törvénykezés - a tettes lelki irányát ezzel tartják kifejezve. Russel többször emlitett nagy munkájában 26 lapon át reproducálja épen azon eseteket, melyekben az angol felfogás, az „animus furandi” által látta megállapitva a lopás intentionalis elemét.
Ha mindazonáltal legközelebb kisérlet tétetett annak bebizonyitására, hogy az animus lucri, már a római jogban sem jelentette a nyerészkedési szándékot, hanem csupán a meg nem engedett, a nem tisztességes elsajátitást: ezt alig lehet egyébnek tekinteni, mint a szorgalmas buvár merész conceptiojának, melyet habár egyes szavak, egyes mondatok kicsiszolása talán némileg támogatni látszik is, de az egész jogtörténelem a római jogászok határozott megállapitásai megczáfolnak. Hogy a kérdéses elem a rómaiaknál is a haszon, az előny értelmében vétetett: azt Gaius szavai világosan igazolják. „Species enim lucri est, ex alieno largiri, et beneficii debitorem sibi aquirere. Unde et is furti tenetur, qui ideo rem amovet, ut eam alii donet.” Azt tehát, hogy valamely előny elérésének kellett czélul kitüzetnie: e tétel minden kétségen kivülivé teszi. De megmagyarázza e tétel azt is: hogy azon előnynek - már a rómaiak idejében sem kellett a tettes anyagi hasznában és gazdagodási czélja kielégitésében állani. Arra, hogy lopás létrejött légyen: elég volt az eszményi előny is, azon szándék: hogy a jogtalanul eltulajdonitott dolog elajándékozása által az elajándékozó maga iránt lekötelezze azt - a kit ily uton jótéteményben részesit.
De ha ez az animus lucri valódi jelentősége: ezen értelemben minden büntettnél előfordul ez elem, s közös rugóját - illetőleg czélját képezi mindenik büntettnek. Ez esetben ennek külön felemlitése a büntetteknek csakis egyetlen fajánál - felesleges. A mennyiben tehát a lopásnál a tettes általános, szellemi vagy közvetett előnye is elégséges, hogy az idegen dolog jogellenes elvétele büntetendő cselekménynyé minösittessék: annyiban nem szükséges az animus lucri különös felemlitése. De a mennyiben ezzel más - szorosabb értelem köttetik össze: ez esetben mulhatlanul szükséges azon czélnak különös - és határozott megjelölése, mely végett az elvételnek eszközöltetnie kell, hogy az lopást képezzen.
E kettős jellege a tettnek a tett különböző czéljában nyilvánul; a törvényhozásnak tehát e különbségeket mindkét irányban szem előtt kell tartania, akár értékesiti azokat különös intézkedéseiben, akár nem.
Azon értelmét a lucri animus-nak, mely szerint az csupán vagyoni hasznot, gazdagodási czélt jelent: a jelen törvényjavaslat előkészitői általában veszélyesnek tartanák a lopásnál a czélnak kizárólagos ismérvéül megállapitani. Ily megszoritás folytán nagy száma azon büntetendő cselekményeknek, melyek valódilag lopást képeznek, s nálunk is mindig lopásnak tekintettek, a törvény által kizáratnék e büntett fogalma alól: a jog és a jogérzet, valamint a közmeggyőződés ellentétbe jönnének a törvénynyel, a mi vagy a polgároknak okozna egyenes kárt, vagy pedig azt vonná maga után: hogy a törvény erőszakos értelmezés által hozatnék öszhangzásba az élet szükségeivel, s a társadalom jogkövetelményével. Veszélytelen magyarázata a kérdéses elemnek csak az lehet, mely, mint a belga törvényhozók felteszik, vagy az olasz törvényjavaslat szerzői kifejezik: minden rögtöni vagy jövendőbeli, anyagi vagy szellemi előnyt magában foglal. Ezen értelem szerint az előny, az eltulajdonitásban magában, illetőleg a használatban rejlik, bármi további czélja légyen az eltulajdonitásnak vagy a használatnak. Ily általánosságban tehát nincs az eszmének a lopásnál különösen értékesithető jellege; mert nem képzelhető valamely büntetendő cselekmény elkövetése a nélkül, hogy a tettes ez által valamely hasznot vagy előnyt ne czélozna elérni. Ki tenné ki magát a bünvádi eljárás minden következményének, s zaklatásnak, az üldöztetésnek, a vizsgálatnak és a büntetésnek; ha ezen szenvedések veszélyeért semmi előnyt nem akarna elérni, sem anyagi hasznot, sem egyéb vágyainak, vagy ohajának kielégitését, még hiuságnak szerzendő elégtételt sem. Még az is, a ki csupán daczból, egyesek, vagy a társadalom, vagy valamely osztály vagy község elleni ellenszenvből követ el büntettet: ha egyebet nem, de legalább ezen ösztönének kielégitését, indulatának szerzendő elégtétel-szerzését czélozza; tehát ez is - a most emlitett értelemben - az animus lucri által vezettetik.
Azon vonalig tehát, a meddig ezen elemet ily értelemben akarja értelmeztetni a törvényhozó: annak különös felemlitése a lopásnál ép ugy fölösleges, mint bármely más büntetendő cselekménynél. De másrészről szükséges a külön intézkedés azon esetben, melyben a czélnak ezen általános értelmét módositani, tágitani, vagy megszoritani akarja a törvény, és igy szükséges, minden oly esetben, melyben vagy a cselekménynek büntetendő volta, vagy bizonyos minősitése, vagy bizonyos büntetési sanctio alá tartozása: a tettesnek, a tett elkövetését irányzó különös czéljától tétetik függővé.
Ezzel meg van jelelve törvényjavaslatunknak az animus lucri tekintetében elfoglalt álláspontja.
A 322. § ugyanis a lopás két külön faját a czélok különbségei szerint különbözteti meg. Az állag ellopásánál, általános értelmében fogadtatik el az animus lucri: de épen ezért ennek különös megemlitése, és kifejezése nem volt szükséges.
Ellenben a használat végett elkövetett lopásnál mellőzhetlennek tartatott azon czélnak közelebbi meghatározása, mely végett az elvételnek történnie kell, hogy büntetendő cselekményt képezzen. A törvényjavaslat megállapitásánál ugyanis az volt az irányadó nézet: hogy az idegen ingó dolognak, habár jogosulatlan használat végetti elvétele, nem minden esetben képez büntettet vagy vétséget, hanem csakis azon esetben, melyben az ily elvétel vagyoni haszon végett történik. A „vagyoni haszon” ellentétben az általános előnynyel, e szerint külön tényezővé válván, s a használat végetti lopásnál, a cselekmény büntetendő volta e specialis czéltól tételeztetvén fel: ezen különös czél, mint lényeges lételeme az emlitett nemü lopás büntetendő voltának, külön és határozottan ki volt teendő. Ezen tényező által delimikáltatik a használati lopás, mint büntetendő cselekmény, a használat végetti jogtalan elvétel mindazon eseteitől, melyek habár minden egyéb ismérvekre nézve megegyeznek amazzal, és általános szempontból a tettes előnye végett követtettek is el; de mert a czél tekintetében, különböznek, ez okból büntetendő cselekményt a törvényjavaslat szerint nem képeznek.
Vitázni lehet a fölött: vajjon a furtum usus büntetendő-e? Ez egyébiránt későbbi indokolásunk tárgyát képezi; de ennek oly kiterjesztése, hogy körébe azon ideiglenes jogtalan használat végetti elvételek is befoglaltassanak, melyek véghezvitelénél a tettes előtt vagyoni haszon egyáltalán nem lebegett: igazságtalanságra, túlszigorra, és gyülöletességre vezetne.
A józan közérzület sohasem tekinthetné lopásnak azt, ha valaki barátjának pálczáját - habár ennek akarata ellen magával viszi, hogy azt csupán egy séta alkalmával használja; nem tekinthetné büntetés alá eső lopásnak, ha valaki másnak látcsövét a nélkül, hogy a tulajdonos beegyezését birná, a szinházba magával viszi, azon czélból, hogy azt egy előadás alkalmával használja; valamint soha sem barátkoznék meg a közönség azon törvénynyel, mely mint tolvajt büntetné azon egyént, ki másnak könyvét - visszahozatali szándékkal, csupán elolvasás végett viszi magával. Ellenben nem tekinthetné büntelen cselekménynek azon esetet, midőn valaki távellevő szomszédjának lovait elhajtja és azokkal saját földjét felszántja, vagy azokkal fizetés mellett fuvaroz. Nem lehet mondani, hogy a könyv jogtalan elvivője, hogy a pálcza, a látcső jogtalan használója jogosulatlan cselekményeik által nem czéloztak volna bizonyos előnyt elérni; de ezen előny - nem képezvén vagyoni hasznot: ezen cselekvények, a 322. §-nak határozott intézkedése által a büntetendő lopás fogalma alól kivétettek.
A fenntebbiek által iparkodtunk kellően megvilágitani azon álláspontot, melyet a törvényjavaslat a lopás intentionalis constitutiv elemei tekintetében elfoglal, s ezzel kapcsolatban az animus lucri viszontagságos kérdését főbb árnyalataiban taglalva: feladatunknak tartottuk a törvényjavaslat rendelkezését - az emlitett elem kettős értelme szempontjából indokolni. Nézetünk az: hogy az átlag ellopásánál a delictum fogalmának a vagyoni haszon általi meghatározása igen szük és igy igen veszélyes lett volna; mig ellenkezőleg a használat végetti elvételnél a büntetendő cselekmény kiterjesztése mindazon esetekre: melyekben ez bármely előny szerzése vagy vágy kielégitése végett jő létre, az által lenne veszélyes, mert fölötte tág. - Amott tehát az általános előny: itt pedig csakis a vagyoni haszon állapittathatott meg a büntetendő lopás benső tényezőjének - psychicai lételemének.
A lopás eszményi obiectuma: a vagyonjog, közelebbről pedig: a birtokjog. A tolvaj ugyanis vagyoni jogában sérti még azon személyt, a ki ellen cselekménye irányul, s a kinek vagyoni uralmából - birtokából valamely tárgyat kihelyez, mely tárgy a tett előtt, a megsértettnek uralma alatt állott.
A mint tehát a lopás eszményi obiectumát a vagyonjog képezi: ugy nem képezheti annak realis obiectumát egyéb, mint az, a mi a vagyonjognak tárgya, ez pedig - az általános értelemben vett tárgytól való megkülönböztetés végett, a polgári jogban: dolognak neveztetik. Mindazonáltal nem minden, a mi dolog a polgári jog értelmében, lehet tárgya a lopásnak: mert a büntetőtörvény szempontjából szükséges, hogy a szónak hordereje, a lopást illetőleg korlátoztassék. A lopás által megtámadható obiectum, nem mindennemü, dolog: ámbár más részről ezen büntett tárgyát nem képezheti más: mint csak is valamely dolog, res, Sache, chose, cosa. A tétel akként áll: hogy lopás csakis testtel biró és ingó dolognak elvétele által követtethetik el.
Az 1843-ik évi büntetőtörvénykönyv tervezet sehol sem használja ezen szót, „dolog”: hanem majd „vagyont”, majd „értéket” emlit. E kifejezések nem tüzetesek; sem a vagyon, sem az érték nem egyértelmü a dologgal. Latin szövegü régi törvényeinkben a „res” számtalan helyen fordul elő: Trip. Prol. 2. 3. § II. rész 55. cz., Szent István II. Decr. 5., Szent László II. Decr. 5., 1647:78. tc. 6. §, 1647:126. tc., 1715:28. tc. 15. § sat. Ámbár más részről különösen az ingatlanokra vonatkozólag több helyütt „bona” vagy „possesiones” használtatik. Polgári jogunk tudósai közt Kelemen - a ki a Corpus jurisban szétszórt rendelkezéseket első foglalta rendszerbe: a magyar magánjog egész anyagát két főrészre osztotta, melynek egyike: De personis, másika: De Rebus szól - a „res” fogalmát ekként határozza meg: „Nomine Rei universim venit omne Ens a personis distinctum, quod nobis usum praestare potest, et hoc ampliori sensu etiam facta sub se comprehendit. Significatu vero pressiore notat solum ea quae illius sunt naturae, ut in bonis esset possint, exelusis nempe non personis modo, verum omnibus quoque carum factis.”
Látjuk ebből, hogy a jognak - a személyen kivüli tárgyai, a római jog felosztása nyomán egy általános rendszer irányzata szerint: dolgoknak neveztettek; sőt további fejlődésében a rendszernek: megkülönböztetve találjuk azon dolgokat, melyek „in bonis esse possunt” azoktól, melyek a személyek cselekményeiben állanak. Mellesleg megemlitjük, hogy itt is, - mint egyátalán Kelemen kitünő munkájának egész terjedelmén félreismerhetlenül mutatkozik az általános jogtudománynak szerzőnk korában elfoglalt álláspontja, s különösen a res definifiojában, az 1811-ben hatályba lépett ausztriai polgári törvénykönyv 386. §-ának befolyása.
Minthogy tehát ugy hazai törvényeink, valamint jogtudományunk a „dolog” fogalmát ismerték, s ennek latin kifejezését alkalmazták is: nem vélünk csalódni azon nézetünkben, hogy az 1843-ik évi javaslatunk valószinüleg csak azért kerülte e szó használatát, mert ezzel - nyelvünkben a „munka” is megjelöltetik, mely körülmény annak a res értelmében való használata ellen bizonyos idegenkedést szült. Ezen idegenkedést Frank tanár „A közigazság Magyarhonban” czimű munkájában sem volt képes leküzdeni.
A jelen javaslat készitői kénytelenek voltak mellőzni ezen idegenkedést; a kérdéses szót - azon jelentőségében, melylyel az a jogtudományban bir, nem nélkülözhetjük sem polgári, sem büntető jogunkban, s ha az idegenkedés némi nyoma a jelen javaslat XXXVI. Fejezetének czimfeliratában is mutatkozik még: ez ha fenn is tartatnék, tekintve a 392. § szövegét, minden jelentőség nélküli marad, azon fölül pedig előreláthatólag nem fogna elleneztetni egyrészről sem, ha az emlitett czimfelirat következetesség szempontjából egy másikkal helyettesittetik, vagy a fejezet ezen czimet nyerné: „Idegen dolog megrongálása.”
A dolog - a 322. §-ban azon szükebb értelemben vétetik, melyben Kelemen szerint „in bonis esse possint” s tüzetesebb megjelölés szerint azon értelemben, melyben e szó alatt, Unger helyes meghatározása szerint: „a természetnek testtel biró, különvált, és emberi uralomnak alávethető darabjai értetnek.”
Ez a dolognak legszükebb, vagyis tulajdonképeni értelemben vett jelentménye. „Sache im engsten eigentlichen Sinn.” Ezen értelem szerint nem értetnek a dolog alatt a kötelmi jognak tárgyai, vagyis ki vannak zárva fogalmából: a jogok. De a 322. § még tovább korlátozza, nem ugyan a dolog fogalmát in abstracto: hanem a dolgot mint a lopás anyagi elemét; mert mint az emlitett szakasz szövege mutatja: a lopás büntette, illetőleg vétsége nem követtethetik el bármely dolognak, sőt nem mindennemü, ámbár legszorosabb értelemben vett dolognak jogellenes elvétele által, hanem szükséges: hogy az azonfelül, hogy a legszorosabb értelemben vett dolog cathegoriájába tartozzék, még ingó is legyen. Ingatlanok nem lopatnak: hanem bitoroltatnak, lopás - csak ingó vagyon elvétele által követtethetik el. A fennebbiekből következik, hogy a lopás, büntettének constitutiv elemeiből ki vannak zárva:
1) a jogok;
2) az ingatlanok.
A mi a jogokat illeti: ezek egyátalán nem lopathatnak el. A jog idealis és testtel nem biró lény, tulajdonképen fogalom. A jog testileg nem érinthető, nem aprehendáltatik, és igy egyik helyről a másikra nem tehető, el nem vehető. A jogot ki lehet játszani, meg lehet hiusitani, gyakorlatát és érvényesitését meg lehet akadályozni: de a jogot ellopni nem lehet. El lehet ugyan lopni valamely szerződésről, készitett okiratot, valamely kötelezvényt: de ez - csak bizonyitéka a jognak, és nem a jog maga. Ily tárgy ellopásánál azon darab papir képezi az elvitel tárgyát, melyre a szerződés - a kötelezvény irva volt: de nem a szerződés, s nem az ezen alapuló jog. Ez utóbbi még mindig fennmarad, s érvényesithető is, habár az okirat, mely fennállásának és létének bizonyitására kiállittatott, elveszett, vagy elvétetett volna.
Másképen áll a dolog azon okiratokra nézve, melyek önmagukban képviselik az értéket, a melyről kiállitvák. Az ily okiratok - illetőleg papirok nem csupán bizonyitékok: hanem valóságos értékkel biró dolognak tekintetnek. Ezek tehát igenis lehetnek tárgyai a lopásnak, mert elvételük által nem pusztán a papir, a melyre kiállitvák: hanem az ebben rejlőnek tekintett érték is elvétetik. Ilyenek az előmutatóra szóló kötelezvények, részvények, utalványok, szelvények, Warrantok, ilyenek azon közforgalmi papirok is, melyek habár névre szólanak, de melyeknek ezen utóbbi minősége - a fennálló rendeletek vagy szabályok szerint nem akadályozza, hogy értékük az illető pénztár által a mindenkori előmutatónak kifizettessék. Ezekhez tartoznak - a takarékpénztári könyvecskék is.
A jogokra nézve egyátalán áll azon szabály, hogy azok nem ingó dolgok: hanem az ausztriai polgári törvénykönyv 298. §-ban használt igen helyes megkülönböztetés szerint, csupán „az ingók közé számittatnak”: itt tehát a polgári jog szerint is, az eszme improprius tágitása forog fenn, mely a polgári jog szempontjából szükséges: de ezen tágitás - a büntető jogba át nem ültethető. Egyébiránt igaza van Herbstnek, midőn azt mondja: sie (die Rechte) können daher um so weniger in strafrechtlicher Hinsicht als bewegliche Sachen angesehen werden, weil nach dem gewöhnlichen, bei der Auslegung des Strafgesetzbuches massgebenden Strafgebrauche der Begriff einer Sache überhaupt, und der mit der Vorstellung einer Ortsveranderung zusammenhangende von Beweglichkeit und Unbeweglichkeit insbesondere, nur auf körperliche in die. Sinne fallende Gegenstande, nicht aber auf Objecte bezogen werden kann, die keine ausserliche, sondern eine bloss begriffliche Existenz haben, wohin eben die Rechte gehören.„
A dolognak ingó vagy ingatlan voltát illetőleg azon szabály az uralkodó: hogy ingatlanok nem lopatnak, hanem bitoroltatnak - immobilia non furantur, sed usurpantur. E körül mindazonáltal megjegyzendő: hogy a lopás szempontjából nem mindaz tekintetik ingatlannak, a mi ingatlannak vétetik a polgári törvény különös dispositioja folytán. Az élőfa az erdőben: nem ingatlan a büntetőtörvény szerint, azon értelemben, hogy lopás tárgyát ne képezhetné; a mezei gazdasághoz tartozó eszközök, a gyári készülékek: lehetnek a lopás tárgyai; a fű, a földben létező növény, az agyag, a homok, a mész, habár a lopás megkezdésekor a földdel össze voltak nőve, - továbbá a ház keritése, vagy más alkatrésze: igen is lehetnek a lopás tárgyai. A legtöbb ily esetben talál azon szabály: hogy azon perczben, midőn a tolvaj, elvétel és eltulajdonitás vagy jogellenes használat czéljából elválasztja az ingatlan egyes darabjait az állagtól, melylyel azok összenőve, vagy egybekapcsolva voltak: már ingokká lettek azok, s ennek folytán mint különálló ingó darabok lopatnak el. Az elvitel czéljából ingósitott ingatlan, mielőtt ellopatik, már ingó dologgá vált.
Az itt emlitett tárgyak némelyikének jogellenes elfoglalása - illetőleg eltulajdonitása külön törvény által tiltatik; ez esetben a cselekmény, nem az általános büntetőtörvénykönyv, hanem a specialis törvény szerint lesz büntetendő. Mindazonáltal a cselekmény természete nem változik az által, hogy büntetését külön törvény állapitja meg. Az élőfának jogellenes kivágása, más tulajdonát képező erdőtermékeknek az erdőből való jogellenes eltulajdonitása: nem szünik meg lopás lenni az által, mert büntetéséről az erdőtörvény rendelkezik.
A lopás külső elemére vonatkozólag megkivántatik még: hogy a dolog másé legyen: „Rei nostrae furtum facere non possumus.” Ezt már Paules sententiája tüzetesen kimondotta, s mai napig is áll. A ki oly dolgot tulajdonitott el, mely akkor, midőn ezt tette, örökségképen reá szállt - habár e körülményt nem is tudta: lopást nem követ el.
A lopás tényálladékára nem szükséges, hogy a dolog azé legyen, a kinél az, az elvétel idején volt; sőt még az sem: hogy a birlaló detentiójának jogosnak kell lennie. A törvényjavaslat szövege szerint elég: ha a dolog viszonyitva az azt eltulajdonitó személyhez, idegen dolog: vagy is ha az, a tettest tekintve: nem ezé, hanem másé. Természetesen azon, a subjectiv mozzanatnál kiemelt hozzáadással, mely szerint a tettesnek egyszersmind tudnia kell, hogy a dolog nem az övé, vagy is - hogy az „idegen dolog.” Az eszme, a dolognak három viszonylatban való szemügyre vételét teszi szükségessé: a res nullius, a res derelicta, és az elvesztett illetőleg az elhányódott dolog.
A mi senkié: annak elvétele illetőleg tulajdonná tétele által nem követtetik el büntett; az ily dolognak elfoglalása, megszerzése: a polgári törvények szerint megengedett szerzési jogczim. Ugyanez áll az elhagyott dologra nézve is: „Si res pro derelicto habita sit: statim nostra esse desinit, et occupantis fit.” (Fr. 1. Dig. pro derel. 41. 7.) Más kérdés azonban az, hogy mely esetben tekinthető valamely dolog elhagyottnak?
Az elvesztett, vagy az elhányódott dologról a 348. §-nál szólandunk. Most csak azt emlitjük meg: hogy az elhányódott dolog, melynek hollétét nem tudja a tulajdonos, melyet tehát corpore - közvetlen behatás által nem birtokol: nem szünt meg az ő birtokában lenni, ha az egyébként az ő uralmának alávetett helyen létez. Az ily dolog jogellenes elvétele nem képezi a talált dolog eltulajdonitását: hanem lopást. Bizonyos értelemben igaz Schütze azon állitása: hogy nem mindaz tekintetik talált dolognak, a mi elveszett, s nem is mindaz tekinthető elvesztett dolognak, a mi megtaláltatik.
Nehézség merült fel, s több törvény szükségesnek látta azon nehézséget határozott szabály által eloszlatni: a közös tulajdonra nézve. Elkövethet-e lopást a közös tulajdonos a közös tulajdont képező vagyon, vagy ennek egy része elvétele által? Az örököstárs lopást követ-e el az örökség valamelyik részének - a többi örökös beegyezése nélküli eltulajdonitása által?
A badeni büntetőtörvénykönyv 379. § különösen rendelkezik a közös-dolgok ellopásáról:
”Wurde ein Diebstahl von einen Miteigenthümer oder Gemeinschaftsgenossen an gemeinschaftlichen Sachen, oder von einem Mitberechtigten an der noch ungetheilten Erbschaft begangen, so kommt bei Bestimmung des Betrages des Diebstahls nur der den übrigen Betheiligten zugehörende Theil in Auschlag.„
A polgári jog szerint ugyanis, a meg nem osztott, a közös tulajdon egész állagában, valamennyi tulajdonosnak tulajdona: a tulajdonjog benrejlik az el nem különitett, a meg nem osztott tulajdon mindenik részében. A megosztás előtt nem lehet mondani: hogy ezen rész ezé, a másik rész - másé. Minthogy pedig a lopás tényálladékához okvetlenül megkivántatik: hogy a dolog másé legyen; ez pedig a közös tulajdont illetőleg, s vonatkozólag annak mindegyik tulajdonosára, az ily tulajdonnak semmiféle darabjára vagy részére - a megosztás előtt nem foroghat fenn: ebből vonatott le azon következtetés, hogy a közös tulajdonosok által a közös tulajdonon lopás nem követtethetik el. A positiv törvények mindazonáltal ezen esetet is, mint lopást akarván büntetni: innen származott az - hogy több törvényhozás, külön tételben látta szükségesnek kifejezni: hogy ily esetben csak akkor nem követtetik el lopás, ha a közös tulajdonos nem vesz el többet; mint a mennyi őt jogosan illeti; a mennyiben pedig, a tulajdonostársak beegyezése nélküli elvétel többre terjedne, mint a mennyi az egyik tulajdonost a közös tulajdonból illeti: cselekménye lopást képez.
Az olasz büntetőtörvénykönyv tervezetének 420. czikke is ilynemü intézkedést tartalmaz.
A jelen törvényjavaslatban - nem tartatott szükségesnek, hogy ez különösen kimondassék. A magyar gyakorlat ugyanis sohasem tekintette büntetlennek az ily lopást, s ez okból nem lehetett egyátalán attól tartani: hogy a specialis dispositio kihagyása, a cselekmény büntetlenségét vonná maga után.
De másrészről - teljesen megengedve a fennkiemelt tétel praemissáinak helyességét: a közös tulajdon természetéből következik, hogy a tulajdoni jog csak azon dologra, és a dolognak csak azon részére terjedhet, a melyre a tulajdonosnak, s hogy ha többen vannak, mindegyiknek jogos czime van. A mire - vagy a mely részre valakinek jogczime nem terjed ki: az őt illetőleg - idegen tulajdon, idegen dolog. A többlet tehát, melyet a közös tulajdonból a tulajdonostárs elsajátit: másnak tulajdonát képezte, ezzel tehát másnak tulajdonát - idegen dolgot tulajdonit el.
Ez a tulajdoni jog természetéből folyván: külön intézkedés általi kifejezése annál inkább szükségtelennek mutatkozott, mert, mint emlitők, e tekintetben helyes hazai joggyakorlatunk a különös intézkedést fölöslegessé tette.
”Le droit partiel du prevenu de la chose soustraite, ne fait pas disparaitre le vol”, mondja Hélie, s ez oly egyszerü, oly világos: hogy azon lehet csodálkozni, miként sikerülhetett a sophistáknak - ezen mindenkor igaz, mindig világos, és oly egyszerü tételt bebonyolitani szőrszál-hasogató subtilitásaik kuszált szövényébe.
Hogy lopás követtessék el - a törvényjavaslat szerint föltétlenül szükséges: az idegen ingó dolognak a birtokostól vagy birlalótól elvétele.
Mi a birtok? Mi a birlalat? E kérdésekre - a polgári törvényeket illeti a felelet. És ha már a birtok eszméje és construálása sok nehézségre ad okot: még nehezebb a birlalaté, birlalté, különösen azon jelentőségében, - mint „Gewahrsam” - kézentartás: általánosan elfogadott meghatározást, mai napig sem nyert. A legnehezebb e kérdés megoldása azon esetekben, melyekben a dolog, maga a tulajdonos vagy a birtokos által adatott másnak át, és vitássá válik: vajjon az átvevő a dolog birlalatába jutott-e vagy sem? Nem reproducáljuk a különböző nézeteket, s azoknak különböző formulázásait, construálásait: nem Wachterét, mely megczáfoltatott; nem Bernerét, melyet kétségbe von Hölschner. Szerintünk - a gyakorlati czéloknak megfelel azon fogalmazás, mely a birlalatot nem csupán a dologra való physicai behatás lehetőségétől, hanem a behatás mindenkori ismétlésére irányozott akarattól is teszi föltételezetté. Ezen értelemben nem veszti el a birlalatot az, a ki az ingó dolognak más detentiojába adása által, ez utóbbit azon helyzetbe hozza ugyan, hogy ez azon dologra physicailag hathasson: ha az átadónak akarata arra volt irányozva, hogy saját részéről a physicai behatásnak mindenkori gyakorlatát magának fentartsa, s ha ezen átadónak physicai helyzete az átadás után is olyan, hogy az akaratilag fertartott behatást, tettleg is gyakorolhassa, vagy ismételhesse. Az ekként átadott dolog átvevője, detentora tehát, a ki a tulajdonos vagy birtokos akarata, által fenntartott physicai behatásnak bármikori ismétlését megszünteti az által, hogy az ezen behatás tárgyát képező dolgot jogellenesen elveszi: a jogositottnak birtokából vagy birlalatából veszi el azon dolgot, és igy lopást követ el, daczára annak, hogy azon dolog - az elvétel perczében az ő physicai behatásának jogkörében, az ő kezében létezett.
A vagyon elleni büntetteket és vétségeket tárgyazó általános indokolásban felhozott példák, a mennyiben a lopás és a sikkasztás közötti elválasztó-vonal meghatározására vonatkoznak: a most körvonalozott tétel irányzata nyomán helyesen lesznek megoldhatók.
A ki a batyut szomszédjának őrizete alatt hagyta: az nem adta még át a batyu birlalatát. Ha tehát a szomszéd abból eltulajdonitott valamit: azon dolgot, másnak birlalatából vette el, és igy lopást követett el.
A tulajdonost kisérő hordárnak nem adatott át azon dolgok birlalata, melyek vitelével megbizatott: mert a tulajdonos a hordár mellett lévén, akaratilag mintegy kézen, és igy saját birlalatában tartotta a hordár kezében levő tárgyakat. A holdár általi elvétel tehát - szintén lopást képez.
A példában felhozott kereskedősegéd - hasonló okoknál fogva lop, és nem sikkaszt; sőt a cselekmény természetére nézve még kevésbé történik az esetben változás ha a pénz a kézipénztárba tétetett, s ő azt abból kiveszi.
A vendéglőben megszálló vendég - a ki a szobában létező tárgyak valamelyikét eltulajdonitja: lopást követ el. Ellenben a lakó, a ki a hoszabb időre kibérelt szobából a használatul neki átengedett, s a bérbeadó tulajdonához tartozó valamely ingót eltulajdonit: sikkasztást követ el; mert ez esetben - a bérbeadónak a közvetlen és mindenkori behatásra irányzott akarata, a bérlet természete által ki van zárva.
Általában a „kézentartás” a „kézre-bizás” érteményéből - mely kifejezést az 1843-ik törvényjavaslatunk 309. § is használja - helyesen hiszszük kifejthetőnek a „Gewahrsam” eszméjét; helyesebben és tüzetesebben, mint ez az emlitett német kifejezésből eddig sikerült. Természetes, hogy a kézentartás technicai értelemben szorosan megkülönböztetendő lenne: a kézben-tartástól, a kézen-birás, a kézben-birástól, a mely szavakat, ha tüzetesen analysáljuk, ma is egymástól megkülönböztetett értelemben használja a nép. A könyv: kézben, a gulya: kézen van; az óra, a láncz, a bot: kézben, a faraktár, az uradalom, a tömeg - a rendelkezőnek, a tisztnek, a gondnoknak kezén van. A kézen-tartásnak technicai construálása szerint - természetes: hogy az óra, a könyv, szintén kézrebizott, kézentartott dolgok lehetnek. A német: „Hand wahrt Hand” szolgál alapul az eszmének, mely Were, Gewere, Gewahrsam, substantivumokkal fejeztetett és fejeztetik ki: erre a mi kézen-tartásunk alkalmatosabb szónak mutatkozik, melyre polgári jogunk nagyobb kifejlődése esetében, előreláthatólag - kikerülhetlen szükségünk lesz. „Nous qui nous occupons avec des idées, nous savons combien elles dépendent des mots.„
Külső ismérvét képezi a lopásnak: hogy az csak a „jogosultnak beegyezése nélkül” követhető el.
Ezen ismérvre vonatkozólag a főbb szempontok már az eszményi constitutiv elemeknél kiemeltettek: Egy kérdés mindazonáltal fennmarad, melyet ugy általános szempontból, valamint a lopásnak a jelen törvényjavaslat szerinti defitiójára való tekintettel ki kell emelnünk.
Kizáratik-e a lopás, ha a birlaló, a tulajdonos akarata ellen beegyez a reábizott dolognak egy harmadik által eltulajdonitásába, és azon harmadik tudja: hogy a birlaló a beegyezésre nincs feljogositva?
Ausztria jelenlegi nagyhirü igazságügyministere a következő eset alkalmából tárgyalta e kérdést:
A. és B. egy kereskedésben voltak mint segédek alkalmazva; A-nak teendőihez tartozott, a leveleket a postáról elhozni, s azokat az irodai személyzet egy bizonyos tagjának átadni. A. felszólitja B-t, hogy törjék fel a pénzesleveleket, s azok pénztartalmát egymás közt oszszák fel. A megállapodás végrehajtatott akként: hogy A. a postán átvett leveleket átadta B-nek, ez feltörte azokat, kivette azokból a pénzt, s fele részét átadta A-nak.
Az eset különös nehézséggel azon versioban birna: ha A. nem részesült volna az eltulajdonitott dologban, s ezen alakjában képezi a kérdés - a legkitünőbb német jogászok elemzéseinek, vitáinak és megállapitásainak tárgyát.
Teljesen megegyez ezen esettel - azon példaként felhozott másik eset, melyben egy falusi gazda a piaczra szállitott gabonájának ideiglenes őrizetére felkérve szomszédját, rövid időre eltávozik, s a felkért az őriztet átveszi. Egy a kocsi mellett álló személy, a ki mindazt, a mi a másik két ember közt történt látta és hallotta, a gazda eltávozása után felszólitja a gabona detentorát: engedné meg neki; hogy nehány zsák gabonát a kocsiról elvihessen. Az őrizettel megbizott beegyezik, s az elvitel megtörtént.
Mely büntett forog fenn? Mely büntettben bünös A. melyben B.? mely büntettet követ el a gabona elvivője, melyet az elvitelbe jogtalanul beegyező hűtlen felvigyázó?
A nézetek három csoportba oszlanak.
Heffter mindkét részről csalást állit fennforogni.
Mások azt mondják, hogy lopás forog fenn.
Egy harmadik csoport sikkasztást tart elkövetettnek.
Heffter véleménye egészen izoláltan áll, tüzetesebb taglalást csak a két utóbbi nézet igényel.
A szerint, a mint az egyik vagy másik nézet fogadtatik el: a szereplők majd egyike, majd másika lesz a tettes, a másik pedig bünsegéddé változik, s mint ilyen, enyhébb büntetés alá esik, mint a tettes.
Ha lopást képez a cselekmény: B. lesz a tolvaj; mert ő vette el a pénzt, ő tulajdonitotta el. A. pedig, mint a ki előmozditotta a lopást: bünsegéd. A második példában az lesz a tolvaj: a ki a detentor beegyezésével elvette a gabonát: a felvigyázó pedig - a segéd enyhébb imputatiója alá esik.
Ellenben, ha a cselekmény-sikkasztást képez: A. lesz a sikkasztó; őt éri a főbüntetés; ő vonta el a birlalalában volt pénzt a tulajdonostól: B. pedig, mint a ki A-t a cselekmény elkövetése előtt tanácscsal - elkövetés alatt tettel segitette: e segélyért fog megbüntettetni.
E két körben is mindazonáltal lényegesen változnak a tudósok nézetei; s mig ugyanis Temme A-t a sikkasztásban, mint tettest, B-t pedig mint segédet tartja büntetendőnek: addig Früheald, B. részéről a tett elkövetése utáni részesülést - vagyis orgazdaságot vagy csalást lát fennforogni; Herbst pedig azt mondja: hogy B. cselekménye épen ugy lehet részesség, mint részesülés - orgazdaság - „eine Mitschuld durch vorausgehende Verabredung einer Betheiligung an den Vortheilen des Verbrechers, oder bloss nachfolgende Theilnahme, Hehlerei, Partererei.” Krug végre a legvilágosabban és legtüzetesebben praecizirozva álláspontját, azt a következő általános szabálylyal fejezi-ki: „die Entwendung mit Einwilligung des Eigenthümers oder Detentors wird, wenn dieser zur Veräusserung der Sache kein Recht hatte zur Theilname an demjenigen Verbrechen, welches der Eigenthümer oder der Inhaber der Sacbe durch Verausserung derselben begeht.„
A mi törvényjavaslatunk szempontjából a kérdés megoldása nem tüntet fel nehézségeket. A 322. § szerint - „a jogosultnak beegyezése nélkül” eszközlött elvétel - a többi ismérvek létezése mellett lopást állapit meg. Mi nem mondjuk; hogy a „birlaló beegyezése nélkül” eszközlött elvétel képezi a lopást: mert a birlaló nem szükségszerüleg jogositott az elvétel iránti beegyezésre. Ha tehát erre nem volt jogositva s az elvétel még is az ő beegyezésével történt; akkor a jogosultnak beegyezése nem forog fenn, s ha az, a ki birtokába vette a dolgot, tudta, hogy a birlaló ez iránti beegyezésre nem bir jogosultsággal: ez esetben tudva - a jogosultnak beegyezése nélkül vette el azt, és igy lopást követett el. Osztjuk e tekintetben a drezdai legfőbb törvényszék 1862-ik september 29-én hozott itéletének ezen indokát: „Sobald dem Diebe bekannt war, dass der Inhaber nicht einwilligen konnte, und derselbe diese Einwilligung überhaupt nur darum zu erlangen gesucht hat, um seine, auf wiederrechtliche Aneignung der fremden Sache gerichtete Absicht ungestört, und desto sicherer verfolgen zu können, weist schon der vorhandene subjective Thatbestand darauf hin, dass an Betheiligung des Mitinhabers der Sache, kein Grund liegt, den Begriff des Diebstahls an dergleichen Füllen für ausgeschlossen zu halten.„
De más szempontból is helyes a kiemelt megoldás! Ez ugyanis további folyamánya annak, a mit fenntebb a subiectiv alkatelemeknél felállitottunk, mely szerint arra nézve, hogy a lopás beegyezés által kizárattassék, a beegyezésnek valódinak kell lennie. A detentor nem egyezhetett be a reábizott dolog eltulajdonitásába: beegyezésének lehetősége jogilag ki volt zárva; ilyetén nyilatkozata tehát bünös, - vagyis a mi ebből következik - jogilag semmis. Az, a ki a detentornak ily beegyezését, egy harmadik személy tulajdonának eltulajdonitására alkalmul használta fel: a beegyezés jogosulatlanságát tudta; tudta tehát, hogy az bünös, vagyis semmis. Ily beegyezés csak látszólagos, és igy hatálytalan, s a mint nem képes a tettnek a jogosult cselekmény jellemét megadni, ugy nem is képes annak a büntetőtörvény szerinti valódi jellemét megváltoztatni. Vegyük a szinleges beegyezést: s fennmarad az idegen ingó dolognak jogtalan elvétel általi eltulajdonitása. Fennmarad tehát a lopás.
Ez első rendben a dolognak - a pénznek, a gabonának elvevőjére - a felhozott példában B-nek cselekményére vonatkozik. Más kérdés azonban az, hogy azon másik személynek cselekménye - azé t. i., a kinek jogtalan beegyezése tette lehetővé az elvételt, s a ki ez által a lopás véghezvitelénél társával akaratban és tettben egyesült - hogy ennek közremüködése csupán segélyt képez-e, s hogy ellene csak a segéd enyhébb büntetése alkalmazandó-e? Messze vezetne, ha a tettestárs és segéd közötti demarcationalis vonal csaknem egyszázadon át vitatott kérdésébe benyulni akarnánk. A gáton, melyet kérdéssel megnyitnánk, a legyőzhetetlen és elhatárolhatlan controversiák zuhataga özönlenék be munkálatunkba. Egy meglehetős bibliothékát lehetne összeállitani azon monographiákból és értekezésekből, melyek e kérdés felett a legelső celebritások által irattak - és irattak a nélkül, hogy a kérdést megállapodásra juttatták volna. Az objectiv theoria nem vezetett czélra: a subjectiv theoria, mely egyideig megnyugvást eredményezett: az esetek próbakövén tarthatatlannak, veszélyesnek bizonyult. A vegyes theoria - vagy a mint helyesen jellemeztetett, az álczázott - verschamte - subjectiv theoria, az előbbinek minden hibájában szenved a nélkül, hogy következetes contruálásának egyszerüségével és előnyével birna. E térre - a tettes és a segéd cselekvéseik általános elhatárolásának kérdésére - mely különösen a német nevezetességek szellemi fényüzésének elragadó kirakatát képezi: gyakorlati czélokra szánt munkálat nem csaphat át. De azt igen is állithatjuk, hogy a fennforgó példában mindazon mozzanatok meg vannak, a melyek A-nak tettét - a segély vonalán tulemelik, és azt: a tettestárs cselekményévé minősitik.
A büntettet mindketten akarták: mindkettőnek cselekvése kiegészitette egymást. Egyik sem tett önmagában: hanem mindegyik azon tudatban tette azt, a mit tett, hogy cselekvése társának cselekvése által kiegészittetik, s hogy más tulajdonának jogtalan elvonásában álló büntett ez által - e közös tevékenység által létrejő.
Ezt mondtuk a tettestársra nézve elhatározó körülménynek a részességről szóló fejezet indokaiban: ezt tartjuk fenn a jelen eset megitélésénél is. A felhozott példában a cselekmény objectiv ismérvei szerint lopást - a két kereskedősegéd cselekvésében pedig az egyiránt bünös tettestársak együttes büntettét látjuk megállapitottnak.
„A szövetségesek akarategysége - s ez a felhozott példákban tényleg létez - ad létet a tettnek, melyre mindnyájan közvetlenül, egyenesen, habár különböző cselekvések által müködnek közre. Cselekvésük arra volt irányozva, hogy megtörténjék az - a minek bekövetkezését mindegyikük akarta, s ezen mindegyikük közös szándéka mindegyiküknek közös cselekményévé alakittatott.” Ez lényegében, s a controvertált pontok mellőzésével - a tettestárs cselekvésének megkülönböztetése a segéd cselekvésétől. Egyiknek tette sem isolált, nem önmagában álló; mindegyik csak egyik részét végezi az egész büntettnek, mindazonáltal tudva azt: hogy a többi részt, helyette társa viszi véghez, s tudva és akarva azt, hogy ekként a közösen elhatározott büntett az ő közös cselekvésük által létrejöjjön.
Ezen eszmét, melyet a tettestársakról szóló részben kifejeztünk, alkalmazzuk a jelen esetben is, s ennek utmutatása mellett, a részesek tevékenységének helyes megitélése mellett jutunk azon imént megjelölt, az igazságnak is teljesen megfelelő eredményre: hogy mindketten, mint egyenes tettesek, a lopás büntettét követték el.
„azon czélból vesz el, hogy azt eltulajdonitsa.”
Elvesz! Ebben nyilvánul a tolvaj physicai cselekvése, ellentétben a sikkasztóéval: a ki megtart. De miben áll az elvétel? Melyik közelebbről meghatározott tettel van ez véghezvive? mely cselekvéssel van megkezdve? A ki valamely ingó dolgot egyik helyről a másikra tesz: az is elveszi azt onnan, a hol volt; még is az ily áthelyezés végetti elvétel, egyik esetben egészen büntetlen, a másikban pedig lopást képez. A szobában létező valamely tárgyat a tulajdonos tudta nélkül el lehet onnan venni, a hol volt, mert az illető azt hiszi, hogy egy másik szobában jobban lesz az elhelyezve; de ugyanezen módon elvétethetik a dolog eltulajdonitási czélzattal is, t. i. az elvett dolognak egyelőre egyik szobából a másikba való elhelyezése által azon okból: hogy azt, alkalmas időben utóbbi helyéről is elvinni, és a tolvaj czéljainak megfelelőleg elhelyezni lehessen.
Az elvétel mindkét esetben fennforog; de ugyanazon physicai tett nem ugyanazon jelentőségü az egyik esetben mint a másikban.
Az eltulajdonitási, vagy jogtalan használati szándék közelebb megjelöli ugyan a lopást képző elvételt: de a külcselekmény nem mindig terjeszt világosságot a szándékra, s ha e szándék létez is; ez még nem elégséges; mert a kültettnek magának is annak kell lennie, a melyet a törvény meghatároz. Ha tehát elvétel nem forog fenn: a tett nem képezhet lopást, habár a tettesnél megvolt az eltulajdonitási czélzat; ámbár más részről tökéletesen igaz az is: hogy ha az eltulajdonitási vagy jogellenes használati czélzat nem létez: lopásról szintén nem lehet szó.
Már fentebb megjelöltük a synonimákat, melyek a lopásnál megkivántató külcselekvés meghatározása végett a Contrectation kivül, a római jogban használtattak. Ezek már azért sem lehettek találók: mert a contrectatio által átfoglalt különböző cselekmények hol egyikére, hol másikára vonatkoztak. A későbbi időkben azzal hitték a contrectationak sokértelmüségét korlátozni, s annak különösen a lopási külcselekvés megjelölésére tüzetesebb értelmet tulajdonitani, hogy a lopásnál a dolognak a tulajdonos házából, udvarából, bekeritett helyiségéből való elvitelét álliták szükségesnek. E szerint, a ki a tulajdonos asztalából pénzt vett el, és azt zsebébe dugta: még nem követett el lopást; valamint azon cseléd sem követett el lopást, a ki urnőjének, egy - rendszerint elzárt szobában létező ékszereit onnan kiveszi, és egy másik - nyitva álló szobába vive, azokat az ágyban elrejti, a hol minden perczben hozzáfér, s a honnan azokat akkor, midőn jónak látja elszállithatja.
Az elvételnek felállitásánál a lopás criterionjául, a vezéreszmét az képezte, hogy mindaddig mig a dolog a tulajdonos helyiségében létez: az nem tekinthető ennek uralmából, hatalmi köréből kihelyezettnek, s igy az mindaddig nem lopathatott el. Ha tehát a cseléd gazdája vendégének pénzét ennek tudta nélkül, s eltulajdonitási szándékkal elvette, s azt ugyanazon szobában elrejti: lopást követett el, mert a vendég nem volt ura a szobának, s e szerint az elvett dolognak azon szobában való elrejtése által: az kijutott a tulajdonos hatalmi köréből. Ellenben ha a cseléd, hasonló körülmények közt, gazdája ellen követte el a tettet: ezen cselekmény nem képezett lopást, mert a szoba - a gazdáé lévén, az abban létező, habár elrejtett dolog, az ő uralmából és jogköréből nem jutott ki.
Ezen eszme - mely a lopás consuimmativ mozzanatát messzebbre helyezi, mint az elvétel Németországban és Olaszországban teljesen feladatott. Francziaországban és Belgiumban azonban - legalább egy esetre nézve, melyről a 334. §-nál szólandunk - vitás.
A franczia s a belga, valamint az ezek alapján készült büntetőtörvénykönyvek, a lopásnál szükséges külcselekvést a soustractionnal jelölik meg. Emlitettük, hogy e szónak helyessége többek által - s legutóbb a belga büntetőtörvénykönyv fölötti tárgyalás alkalmával a Senatus bizottságában kétségbevonatott.
„Soustraire” - mondá egyik tagja a bizottságnak - c'est őter quelque chose a quelq'un le priver de certaines choses par adrésse, ou par fraude.”
„Voler c'est prendre furtivment ou par force la chose d'autrui pour se l'approprier.”
Az észrevétel indokolt, s nagyon régi eredetü, mert már a római contrectatio érteménye fölötti vitákra, s maguk a római jogtudósok és a törvények eltérésére vezethető vissza. Elvonni vagy elvenni: ebben öszpontosul a vita veleje. A franczia irók már a forradalom, s az 1791-dik évi büntetőtörvénykönyv előtt szorosan ragaszkodtak a római definitióhoz. Joussé, kétségtelenül a régibb kor legnevezetesebb franczia criminalistája ekként határozza meg a lopást:
„On entend par vol toute soustractions et enlévement frauduleux du bien d'autrui dans le dessein de se l'approprier, ou de s'en servir, sans le consentement de celui á qu'il appartient.”
Látni való, hogy ezen meghatározás - a furtum possessionis kihagyásával és az „enlévement” beszurásával, Paulus definitiojának egyszerü forditása. De már azon körülmény, hogy a physicai tett megjelölésére a sonstraction nem tartatott elegendőnek, hanem annak bővebb és tüzetesebb körülirása, illetőleg magyarázata végett az enlévement is befoglaltatott a fogalom-meghatározásba: mutatja, hogy a sustractio tüzetessége körül, kételyek forogtak fenn, melyek csak is egy másik - a tett minőségét tüzetesebben megfelelő szónak, a fogalom-meghatározásába való felvétele által tartatott megszüntethetőnek.
Az 1791. törvénykönyv nem definiálta a lopást: az 1810-dik évi büntetőtörvénykönyv definitióját pedig több izben felhoztuk.
Hélie azt mondja: „Le premier élement est la soustraction, l'enlévement - contrectation. és más helyen:
„Dans notre droit actuel il est nécessaire, que la chose soit enlevée: Contrectare est: loco movere.”
Mindez nem tüzetes. Az enlévement - ha ez elvételt jelent: igen tág; ha ellenben helyből mozditást „loco movere” jelent - ez esetben igen szűk. Mi alaposnak tartjuk Carrara ellenvetését, a ki a soustraction szó által egyáltalán kifejezhetetlennek tartja a lopás véghezvitelére irányzott physicai tettet. - „Sostrarre, levare di sotto, togliere dalla mano d'alcuno vuolsi usare per designare appunto che la cosa, fintantoche rimane nella casa del padrone, non e ancora a lui sottratta. Cosi avienne che in Francia si ravvisa universalmente un furto tentato, dove noi troviamo il furto consummanto.” Ez ellenvetés rövid értelme az: hogy a soustraction jelentménye szerint nem lehet a lopást befejezettnek tartani, mig a dolog a tulajdonos házában - lakásában van, s hogy ez okból Francziaországban általánosan, a lopás kisérlete állapittatik meg oly esetekben, melyekben az olasz birák a lopást bevégzettnek tartják.
Hogy mennyire homályos a kérdéses szó által kifejezett fogalom, ez maga a franczia semmitőszék határozataiból is kiderül, mely több izben érezte szükségét annak, hogy lopás büntettének ezen megkülönböztető, lényeges elemét, általános és elvi meghatározás által véglegesen megállapitsa.
„..... il ne peut avoir lieu a l'application des lois penales sur le vol, qu'autant que la chose enlovée á autrui a été soustraite c'est-á-dire apprehendie contre le grés du proprietarie.”
Igy szól az egyik elvi határozat; nézzük a másikat:
”il faut che la chose volée ait été apprehendie par le voleur, et soit sortie de la possession du legitime proprietaire.”
Az egyik a „soustraction” által csupán az aprehendálás tényét mondja kifejezettnek; a másiknak értelme az: hogy a „sonutraction” az aprehendáláson kivül, még a tulajdonos birtoklásának az aprehendálás általi megszüntetését is jelenti.
Az egyik szerint tehát perfect a lopás, ha az idegen dolog aprehendáltatott: a másik szerint pedig csak akkor, ha az aprehendálás által egyszersmind depossessionálás is eszközöltetett.
Bizonyossággal, általános és tüzetes meghatározással nincs tehát megállapitva az eszme, s nem állapittatott az meg a franczia Code pénal átható revisioját képező belga büntetőtörvénykönyv által sem.
Ez utóbbit illetőleg teljesen érthetők a kamrák bizottságaiban felmerült észrevételek, s a tüzetesebb meghatározást czélzó inditványok. A dolog azon állapotában, melyben az hagyatott, csakugyan nem marad hátra egyéb, mint az a miben az előkészitő bizottság az orvoslás egyedüli módját látta: t. i. a törvény hiányának pótlása, az esküdtek és a birák határozatai által.
Szerencsésebbnek tartjuk, az olasz javaslatot, mely - a toscánai büntetőtörvénykönyv nyomán, tüzetesebben meghatározza a lopást, s annak azon mozzanatát is, melylyel az eltulajdonitás ténye - megkülönböztetőleg a sikkasztás s ennek válfajai, általi eltulajdonitástól - bevégeztetik. Az emlitett törvényjavaslat 419. czikke igy szól:
„E colpevole di furto chiunque per fine di, lucro s'impossessa della cosa mobile altrui togliendola dal luogho dove si trova, senza consenzo di colui al quale apartiene.”
„Lopásban bünös az, a ki valamely ingó dolgot nyerészkedési szándékból, s a jogosultnak beegyezése nélkül, azon helyről, a hol az létez, elvéve, magát annak birtokába helyezi.”
E meghatározásban a dolog elvétele, s annak jogosulatlan birtokba-tétele - vagyis az elvétel általi birtokba-vétel fejezi ki azon physicai tettet, melylyel a lopás véghezvitetik. Az elvételnek tehát a birtokba vétellel kell párosulnia, hogy a lopás fennforogjon, s hogy az befejezve legyen.
Ezen meghatározás praecisebb mint az, mely a soustractionban keresi a tett megjelölését. A birtokba-vétel czéljából eszközlött elvétel kifejezi azt: hogy nemcsak az elvételnek meg kellett történnie, hanem hogy a dolog „animo domini” vétetett legyen a tettes uralmába.
A birtokba-vétel czéljából eszközlött elvétel kifejezi azt: hogy nemcsak az elvételnek meg kellett történnie, hanem hogy a dolog „animo domini” vétetett legyen a tettes uralmára.
E szerint, a ki az asztalon levő, de másnak tulajdonát képező pénzt elveszi azon helyről, a hol van, és magát azon pénznek birtokába helyezi, vagy is animo domini zsebébe dugja: lopásban bünös: mig ellenkezőleg semmiféle - más czélból történt elvétel nem képezhet lopást, habár az elvétel a tulajdonos tudta és beegyezése nélkül, sőt habár az - a tulajdonos tilalma, ellenére történt.
De minthogy valamely dolog, mely másnak birtokában van, rendszerint nem vehető egy harmadiknak birtokába a nélkül, hogy a tettleges birtokos birtoklása megszüntettessék: e szerint azon ténynyel, melylyel a tolvaj az ellopott dolog birtokába helyezi magát, egyuttal kihelyezi annak birtokából azon dolog eddigi birtokosát. Az olasz javaslat tehát: azt fejezi ki: hogy az elvétel, a jogosultnak birtoklásából való kihelyezését, s a tolvajnak a birtoklásba való behelyezését jelenti; vagy is, hogy az elvételnek azon czélból kell történnie: hogy az elvett dologgal ezentul ne a tulajdonos, hanem a tolvaj rendelkezzék: illetőleg, hogy azzal mint saját tulajdonával bánhasson.
A felhozott formulázást lényegében helyesnek tartjuk; s a lehetőségig kifejezve találjuk benne a lopásnál szükségelt physicai tettet, annak eszményi beltartalmával - az animus dominival együtt.
A lényeget illetőleg, a mi javaslatunk is megegyez az olasznak idézett, szakaszával, s ennek most emlitett elemével.
A mi javaslatunk is az „elvétel” szót használja, mely szót összefüggésben az eltulajdonitási vagy jogosulatlan használási czéllal, más szavakban kifejezi: hogy az elvétel által, az eddigi birtokos birtoklása szüntettetik meg, s az elvett dolognak, a tolvaj általi birtokba vétele, vagy is ennek azon dolog fölötti oly uralmi állapota jött létre, mintha azon dolog, az ő tulajdonát képezné. Javaslatunk 322. §-a szerint is, az elvétel, kiegészitve az eltulajdonitási vagy jogosulatlan használati czéllal - a két mozzanat együtt adja, vissza az eszmét, melyet az olasz javaslat a helyről mozditás és birtokba vétel által fejez ki. Az ekként körülirt eszme helyesnek s lehetőleg tüzetesnek mutatkozik, s ennek irányzatával helyesen fog vezettetni a biró a concret eset megitélésénél.
Birtokában vagy birlalatában volt-e a tettes az eltulajdonitott dolognak azt előtt, mielőtt azt eltulajdonitotta? avagy az elvétel által helyezte-e magát annak birtokába?
Ez lesz a megoldandó kérdés. Ha a tény körülményei azt mutatják, hogy, jogtalan elvétel általi birtokba-vétel forog fenn: a lopás meg lesz állapitva. Ha azonban a dolog már előbb volt a tettes birtokában vagy birlalatában: ez esetben a jogosult birtoklásának elvétel általi birtokba-vétele nem foroghatván fenn - lopás nem létezhet.
Szem előtt tartandó mindazonáltal, a mi a birlalatra nézve fennebb mondatott, nevezetesen, hogy nem mindig állapit meg birlalatot azon physicai helyzet, mely az illető személyt valamely dolog fölött való hatásra képesiti. Az elvétel, és igy a lopás még nincs kizárva az által, hogy a dolog az eltulajdonitás perczében az eltulajdonitónak kezében volt. A gyürüt, melyet tulajdonosa valakinek megmutat, ha az a kezébe adott gyürüvel eltulajdonitási szándékkal megszökik: nem sikkasztotta, hanem ellopta, ámbár az a tulajdonos által adatott át neki. Savignynak a jelen fejezet bevezetésében idézett tanitása: a most emlitett viszonyok közti cselekmények megitélésénél találja a leggyakoribb alkalmazását.
Szem előtt tartandó továbbá az is: hogy az elvételnek nem kell szükségszerüleg kézbevétel által történnie, s hogy az többféle módon - nevezetesen mechanicai készülékek, sőt állatok által is eszközöltethetik.
Végre elvételt képez az is, ha állatok elhajtatnak; a mi ha eltulajdonitási czélból, a jogosultnak beegyezése nélkül történik: lopást állapit meg. A czigány - a kivel az ismeretes adoma szerint a ló elfutott: lopást követet el, ámbár ethyimologiai értelemben nem vette el a lovat.
Mindaddig, mig a lopás a sikkasztástól - a jogsértést eszközlő különböző külcselekvések szerint nem választatott el: a furtum ussus-sal a vagyonjognak mindazon megsértései jelöltettek meg, melyeknél a tettes szándéka nem irányult a más tulajdonát képező ingó dolog substantiájának eltulajdonitására, hanem csupán annak jogtalan használatára. A ki másnak ökreit ellopta, hogy azokkal saját földjeit megszántsa, valamint az is, a ki másnak, ő nála letéteményezett ekéivel, saját földjeit jogtalanul müvelte: egyaránt a furtum usus büntettét követte el. A lopás és sikkasztásnak a többször megjelölt caracteristicus ismérvek szerinti megkülönböztetése után azonban, a jogellenes használat is átment a helyes felismerés rendszeresitő osztályozásán, a használati lopás megkülönböztetett a használati sikkasztástól.
E megkülönböztetés helyessége nem vonható kérdés alá; mert ez elmaradhatlan következménye a lopás és a sikkasztás egymástól való megkülönböztetésének. A kérdés azonban az: vajjon egyáltalán indokolt-e büntetendő cselekménynek nyilvánitani a lopást vagy sikkasztást, ha nem czéloztatik - magának az idegen ingó dolog állagának eltulajdonitása, hanem csupán annak jogellenes használata?
A német törvények nem sorozzák ezt a büntetendő cselekmények közé, vagy legalább nem nyilvánitják ezt büntettnek, illetőleg vétségnek. E mellőzés indokolására két szempont hozatik fel. Az egyik a mindinkább sürübben előforduló historiai, vagyis azon tekintet: hogy a germán jog szerint csupán a dolog állagának eltulajdonitása képezett lopást, s hogy a furtum usus, mely csak a római jogból ment át a régi német törvényekbe, és a törvénykezési gyakorlatba, - mint a germán jognézettel ellenkező elem, a német törvényekből kiküszöbölendő. Másik okul az hozatik fel: hogy a furtum usus-nál nem mondható meg, hogy tulajdonképen mi lopatott el? illetőleg, hogy mi képezi az alapot, a mely szerint a lopás nagysága megitélendő? Különösen felhozatik az utóbbi szempontra nézve: hogy nem tudható: vajon az elvett dolog állagának értéke, vagy a használat által a tolvaj részére eredményült haszon, vagy pedig a tulajdonosnak okozott kár nagysága vétessék-e az evaluatiu alapjául?
Ennek ellenében, a mint már Joussé definitiojából láttuk, a franczia jog lopásnak tartotta a furtum usust, s egy tekintet a jelenleg fenálló franczia Codenak többször idézett czikkére, meggyőz mindenkit, hogy ennek szövege nem zárja ki a használat végetti lopást a „vol” fogalmából. A törvény szövege szerint, lopás miatt büntetendők mindazok, a kik másnak tulajdonát jogellenesen elvonják. A törvény nem korlátozza tehát a büntettet, az idegen ingó dolog állagának eltulajdonitására: hanem csupán annak elvonásáról szól, az elvonás czélját egészen érintetlenül hagyva. Ezt erősiti Blanche fogalom-meghatározása is, a ki a lopást bevégzettnek állitja: „lorsque la chose passe de la possession du legitime détenteur, dans celle de l'auteur du délit, a l'insu et contre le gré du prémier.„
Az olasz javaslat is lopásnak tekinti az idegen ingó dolog jogellenes elvételét, akár eltulajdonitási, akár használati czélból történt legyen az elvétel. Eltekintve a törvényjavaslat előkészitésére kiküldött mindkét bizottság munkálataitól, melyekben ez nyiltan, s különösen a második bizottság szövegezésében ezen kitétel által „trarne profitto” szavakban a legvilágosabban ki van fejezve - a kamrák elé terjesztett törvényjavaslat indokai is eloszlatnak ez iránt minden kételyt.
„Kérdés tárgyát képezte - mondatik az indokokban - vajon arra nézve, hogy lopás állapittassék meg, szükséges-e a dolog eltulajdonitási szándéka: vagy pedig elégséges az azon dologból szerzendő haszonra irányzott akarat? Sok kétely merült fel azon momentum meghatározására nézve, melyben a büntett véghezvitele megkezdettnek, s melyben az teljesen bevégzettnek tekinthető.
„A büntetőtörvény legnagyobb hibája, ha azt, a mit czéloz, nem fejezi ki világosan. A lopás fogalmának a törvényjavaslat kérdéses czikkében megállapitott formulázása által czélul tüzetett ki: minden kételynek véget vetni, azon határozott megállapitás által, mely szerint a lopásnál, az intentionális elem csupán abban nyilvánul, hogy az elvétel bárminemü haszon czéljából eszközöltetett.”
A jelen törvényjavaslat - nem követte a német felfogást, s helyesebbnek, indokoltabbnak látszott a használat czéljából eszközlött jogtalan elvételt is befoglalni a lopás fogalmába.
Nézetünk szerint ugyanazon indokok követelik a tulajdonnak oltalmát a jogtalan elvétel ellen, ha az elvétel az idegen ingó dolog használata végett történik, mintha az magának az állagnak eltulajdonitása végett követtetik el. A tulajdonjog az ennek tárgyát képező dolog fölötti kizárólagos uralomban állván: ez nemcsak az által sértetik meg, ha a dolog maga vétetett el jogtalanul, hanem az által is - ha a tulajdonjognak csupán egyik sajátsága sértetik meg. Az ellopás által - fajának mindkét esetében jogellenesen fosztatik meg a tulajdonos sajátja fölötti rendelkezéstől, elvonatik tőle a tulajdona fölötti hatási képessége; tettlegesen és jogellenesen megzavartatik a viszony, mely közte és tulajdona közt létez, s egy másik egyén nyerészkedési czélból keriti hatalmába azon dolog fölött a rendelkezést, melyhez ennek nincs semmi joga. A tulajdonjog egyaránt megtámadtatik, s a jogrend egyaránt megzavartatik tehát egyik esetben ép ugy, mint a másikban, megzavartatik szándékosan, a tettesben élő teljes tudatával cselekménye jogtalanságának.
Indokoltatik továbbá a használati lopás criminalitása az által is, hogy a jogsértés czélja és eredménye ugy ezen esetben, valamint az állag eltulajdonitása esetében, ha nem is mindig azonos, de egymással mindenesetre közel rokonságban áll.
A lopás csaknem mindig azon czélból követtetik el, hogy a tolvaj másnak tulajdonát jogellenesen használja. Némely dolgok nem használhatók másképen, mint állaguk megsemmisitése, illetőleg átváltoztatása által; mig más dolgok a használat által állagukat, annak miségét, illetőleg alakját, nem oly gyorsan vesztik el. A ki buzát, lisztet, zsirt lop, hogy azt eledelül használja: tulajdonképen használat végett követi el a lopást, épen ugy, mint az, a ki ekét lop, hogy avval földjét megszántsa.
De a különbség azon dolgok között, melyek a használat által elhasználtatnak, és azok közt, melyek nem rögtön mennek át e processuson, nem oly nagy, hogy az utóbbiaknak használata által a substantia érintetlenül maradna. Az eke, az edény, az óra, habár lassabban - de mégis ki vannak téve a használat általi változásoknak, az elkopásnak, az eltörésnek, értékük csökkenésének, vagy a teljes értéktelenitésnek.
A ki például addig használta az ekét, mig az eltört: valódilag megsemmisitette azt; ha tehát annak a használat folytán eltört darabjait teszi vissza azon helyre, a honnan az uj és jó ekét ellopta: valódilag megsemmisitette az ellopott tárgyat, s cselekménye - a czél és eredmény szempontjából alig különbözik annak tettétől, a ki lisztet lopott, s abból kenyeret készitvén ezt megette.
A jogrend szempontjából nem változik az elhatározó mozzanat: ha az állag tulajdonittatik el, vagy ha csupán a dolog használatát keritette jogellenes hatalmába a tettes. A sértett fél szempontjából - a legtöbb esetben szintén ugyanaz a helyzet és az eredmény az egyik, mint a másik esetben. Azon rendkivüli nagy különbség, tehát: hogy csak az állag eltulajdonitása büntetendő, a használat végetti lopás pedig csupán polgári kártéritésre ad jogot - e két szempontból nem indokolható.
A ki másnak ékszereit ellopja, s azokat elzálogositván, a zálogjegyet a tulajdonosnak megküldi: kétségtelenül nem czélozta az ékszereket magának eltulajdonitani. Ha tehát csak is az állag eltulajdonitása állapitja meg a lopás büntettét: ez esetben sem lenne a tolvaj büntethető; mert az általa ellopott dolog substantiájának a általa való megtartása ki van zárva már az által, hogy a zálogjegy átadásával az ékszerek visszaváltását a tulajdonos rendelkezésétől tette függővé.
Még egy indok szól a törvényjavaslat felfogása mellett. A használati lopás büntetlensége esetében igen gyakran büntetlennek kellene maradnia, az eltulajdonitási czélból véghezvitt lopásnak is, mert sokszor - egyáltalán lehetetlen lenne megállapitani, hogy a tettes szándéka az állag eltulajdonitására irányult. Ezen eset a tetten-kapásnál igen sürün előfordultna s ha maga a tettes nem vallaná be, hogy szándéka az állag eltulajdonitására irányult: a bizonyitásnak - a legtöbb esetben sikertelennek kellene maradnia. A büntetendő cselekmény ezen lényeges criterionjának fennforgását a vádlónak, illetőleg a vizsgálatnak kell bebizonyitania, ha azt akarjuk, hogy a büntett elkövetettnek állapittassék meg. A praesumtionak a büntett ismérveire vonatkozólag egyáltalán nincs helye. Ha tehát a tolvaj tetten kapatik, vagy ha közvetlenül a lopás elkövetése után fedeztetik fel, mielőtt még rendelkezett volna az ellopott tárgyakkal, mielőtt azokat vagy eladta, vagy felhasználta volna: miként lehetne ellene bebizonyitani, hogy az állagot szándékozott eltulajdonitani? miként lehetne ezt bebizonyitani különösen akkor, ha ő ezen czélt tagadná, vagy ha határozottan azt állitaná: hogy czélját csak is az ellopott dolog használata képezte? Némely esetben sikerülhet e bizonyitás: de legtöbb esetben a csürés-csavarás tekervényein át - más név alatt, a megengedhetetlen praesummálás elfogadására volna utalva a vád, s a biróság, vagy pedig ki lenne téve az igazságszolgáltatás, hogy a tolvaj felmentése által megzavarja a nép jogérzetét, s veszélynek tegye ki a tulajdon-biztonságot!
Az imént felhozott helytelenség nem csupán az egyszerü, hanem a qualificált lopás eseteiben is egyaránt előáll. A minősitett lopásnál sem változnak meg a büntett criterionjai: hanem csupán szaporodnak. A betörés, a bemászás által elkövetett lopás, ép ugy lopás - mint az egyszerü lopás. A ki tehát betöri az istálló ajtaját, hogy az abban levő ökröket eltulajdonitsa, ha akkor, midőn az ökröket már hatalmába keritette, s elhajtja, utjában az üldöző tulajdonos által elfogatik: a tetten-kapás daczára - megmenekülhet nem csupán a qualificált lopás sulyos, de maga az egyszerü lopás büntetése alul is, csupán azon egyszerü hazugság által, hogy ő nem akarta az ökröket eltulajdonitani, hanem azokat csupán földjeinek müvelésére akarta használni. Sikerülni fog-e az ellenkezőnek bebizonyitása? Némely esetben - egyes véletlenek, a tetten kivül álló körülmények világosságot vethetnek a tettes eltulajdonitási szándékára; de a ki a gyakorlatból tudja - mily nehéz a szándéknak rejtjeit megvilágitani; az el fogja ismerni, hogy a bizonyitás igen sok esetben sikertelen marad. Azt azonban senki sem tagadhatja: hogy az esetben, ha a tettenkapott tolvaj - tulajdonképeni büntette, a qualificált lopás miatt nem lenne megbüntethető, s ezen büntett vádja alul felmentetnék: ez közbotrányt idézne elő, felháborodást azon, törvény ellen, mely ezt lehetővé teszi.
Mindez kikerültetik, ha a furtum usus szintén be lesz foglalva a lopás fogalom-meghatározásába; mert ez esetben - azon körülmény, hogy az átlag eltulajdonitását, vagy pedig az ellopott dolog használatát czélozta-e a tolvaj: a cselekmény bünösségére, és a tettes elitélésére nem gyakorol befolyást.
Ezen okok voltak irányadók - az emlitett ismérvnek a lopást megállapitó cselekmények közé való felvételénél, a mihez még saját joggyakorlatunkat is lehet érv gyanánt felhozni, mely a lopás esetében, soha nem tett különbséget a között, hogy eltulajdonitás, vagy használat végett vitetett-e véghez a büntett: hanem kivétel nélkül tolvajnak tekintette mindazokat, a kik másnak ingó vagyonát a birtokostól vagy birlalótól jogellenesen elvitték.
Szemközt ezen érvekkel, nem tekinthettük elhatározóknak és irányadóknak a német jogászok és törvényhozások nézetét; nem az ezek által használt első, vagy is a historiai érvet: mert ez, mint a rendszer kérdésénél kifejtettük, más nemzetekre nézve nem bir jelentőséggel; de nem tekinthettük elhatározónak a második érvet sem: mely szerint a furtum usus esetében nem lenne megállapitható, hogy tulajdonképen mi és mily érték képezi a lopás tárgyát?
Törvényjavaslatunk a kérdésre világosan felel. A „vagyoni haszon” tétetvén a furtum usus elemévé: ezzel, a lopás által jogtalanul szerzett érték van megjelölve a büntett quantitativ sulyának ismérve gyanánt. A mennyi jogellenes hasznot szerzett a tolvaj vagy magának, vagy másoknak a lopás által: annyi érték szerint lesz evaluandó büntettének sulya és büntetése. Törvényjavaslatunk helyesnek ismerte el, - mert a tárgy természetének megfelel, s a bensőleg indokolt, Carrarának azon tanát:
„Per determinare il valore del tolto nel furto di uso, non si deve stimare is proprieta della cosa, ma arbitrare il prezzo del godimento procuratosi.”
323. § Ha a lopott dolog értéke nem nagyobb 50 frtnál, a lopás vétségét, ellenkező esetben pedig büntettet képez.
A lopott dolog értékének az veendő, melylyel az a lopás idején birt.
324. § A lopás vétsége 6 hónapig terjedhető fogházzal, büntetendő.
A kisérlet büntetendő.
A jogsértés nagysága, a beszámitás megtisztult tanai szerint: egyik föltételét képezi a büntett fokozásának, és igy egyik elemét a büntetés igazságos evaluatiojának. A helyes beszámitás, helyes mértéke lévén a büntett mintegy mennyiségének: e mennyiség megállapitásánál a büntett által okozott sérelem mennyisége nem maradhat ki azon efficiensek közül, melyek összessége eredményezi a jogsértésnek mintegy quantitativ beltartalmát. Nem maradhat el e quantitativ mérlegezés különösen a test épsége, és a vagyon elleni büntettek és vétségek beszámitásánál.
A lopást illetőleg, hazai törvényeink, s joggyakorlatunk szakadatlanul elismerte ezen tétel helyességét, a már Sz. László III. Decr. VIII. Fejezete, a lopott tárgy értéke szerint különbözteti meg a lopást: sulyosabb büntetést szabván a lopásra, ha csekély érték lopatott el, mint midőn az ellopott tárgy értéke nagyobb. E megkülönböztetés - ámbár a régi törvények irtózatos szigora nemcsak enyhült, de gyökeresen átváltozott - hatályban maradt mindaddig, mig hazai törvényeink és joggyakorlatunk szerint mondott itéletet a biró; sőt a lopás által eltulajdonitott dolog értéke nem csupán a büntetés nagyságára, hanem a birói illetőségre is döntő befolyást gyakorolt.
Élénk emlékünkben van még, hogy 1848-ig a csekély értékü egyszerü lopásnak a községi biró szabta ki büntetését; nagyobb lopások ellenben a szolgabiró jurisdictiója alá tartoztak; mig a nagy értékü lopás fölött a sedria hozott itéletet. A különböztetés tehát az érték nagysága szerint, nálunk historiai; s mert igazságos, és helyes elven alapul: nincs okunk jogtörténelmünk ezen megszakitlan fonalát széttépni; ellenben sokkal czélszerübb - a multból átszármazott, mindig fenntartott, s bensőleg is igazolt eszmét, törvényünk uj rendszerébe is átvezetni. És ez annyival könnyebb, mert törvényjavaslatunk felosztási rendszerének alapját azon gyakorlati eszme képezi, mely szerint az enyhe büntetéssel büntetendő cselekmények vétséggé, a sulyosabb büntetés alá esők pedig büntetté minősittetnek: ez által a történelmi eszme átvezetésére, már a felosztásban meg van jelölve a keret.
Igaz - hogy a német büntetőtörvénykönyv a porosz büntetőtörvénykönyv nyomán, vétségnek minősiti az egyszerü lopást, bármily csekély, vagy bármily nagy lett legyen az ellopott dolog értéke, s a büntetési tételt is minden megkülönböztetés nélkül 1 naptól 5 évig terjedhető fogházban állapitja meg. De mi nem tartjuk követendőnek a német törvénykönyvek ezen szabályát, s helyesebbnek - igazoltabbnak, különösen pedig viszonyainkkal megegyezőbbnek tartjuk, hazai rendszerünknek mai nap is élő szabályát.
Az indokok, melyek arra inditották a porosz - később a német törvényhozást, hogy az egyszerü lopás esetében a lopott dolog értékét a büntetésnek törvény általi megállapitásánál számitásba ne vegye, s a külön büntetési tételek felállitását mellőzze: általánosan ismeretesek; itt csak röviden emlittetnek meg.
Nem minden jogosultság, de - nem is minden tulzás nélkül mondatik: hogy nehézséggel van összekötve: ha a büntetésnek fokozatai, függővé tétetnek az értékmegállapitástól, a mely sohasem határozható meg egész biztossággal az utolsó fillérig: holott pedig többé-kevésbé csak egy fillér dönt a büntetés nagysága felett.
Továbbá, hogy az érték meghatározása casuisticára vezet; mert a dolognak közönséges értéke és azon egyéni érték között, melylyel a tolvaj gazdagodott, vagy a meglopott károsodott, többnyire a legnagyobb különbség forog fenn, mely különbség kiegyenlitése csak nehezen eszközölhető.
Felhozatik végre, hogy a mennyiben a nagyobb büntetés alkalmazása a dolog értékétől tétetik függővé: ez csak akkor lesz igazságos, ha a tolvaj ismerte a dolog értékét; már pedig ennek kideritése, sok esetben csaknem lehetetlen.
Nem czáfolja ugyan meg a felhozott érveket, de minden esetre kételyeket támaszt azoknak nyomatéka ellen, ha azt látjuk, hogy mindamellett is, s az emlitett érvek teljes ismeretével: a porosz törvénykönyv után létrejött németországi büntetőtörvénykönyvek nem követték annak emlitett rendszerét; hanem ellenkezőleg, az egyszerü lopás esetei közt is - a lopott dolog értéke szerint fokozatokat állitottak fel. Igy az 1861-ik évben létrejött bajor büntetőtörvénykönyv, melynek 283. czikke szerint kihágást képez az egyszerü lopás: ha a lopott dolog értéke 10 frot nem halad tul; 282. czikke szerint pedig vétséget: ha az érték 10 forintot - a 274. czikk 6. pontja szerint azonban büntettet - ha a lopott érték 1000 frott tulhalad. Hasonlóul megkülönböztet az érték szerint a szász büntetőtörvénykönyv is.
A legujabb büntetőtörvénykönyvek, mint az 1871-ben életbelépett zürichi, szintén föntartják az értékszinti megkülönböztetést, s a most emlitett törvény 165. §-a a jelentéktelen lopást 50 frtig terjedő elzárással, az 500 frankot tul nem haladó egyszerü lopást 5 évig terjedhető fogház vagy dologház - büntetésével, az 500 franknyi értéken fölülit 8 évig terjedhető fogházzal bünteti.
A baseli büntetőtörvénykönyv 138. §-a a lopott tárgynak 300 frankot tul nem haladó, vagy ezt tulhaladó értéke közt vonja a fokozat elhatároló vonalát; mig a tessini büntetőtörvénykönyv 364. czikke az egyszerü lopásnak 5 frankot tul nem haladó - 363. czikke pedig a 10 frankot fölülhaladó, de 100 frankot fölül nem muló, továbbá a 100 frankot fölülhaladó, de 200 frankot tul nem haladó értéke szerint vonja meg a fokozatot elhatározó különböztetéseket.
A törvényjavaslatok közül megemlitjük az olaszt, melynek 431. czikke az 50 lirát fölül nem haladó, és az ezt fölül haladó érték szerint osztályozza az egyszerü lopást: mig az 1000 lirát fölülhaladó lopást a 421. czikk minősitett lopásnak állapitja meg, s kivéve az 5. § esetét, minden esetben 3 évnél hoszabb tartamu fogház büntetéssel rendeli büntettetni.
Megemlitjük még az ausztriai büntetőtörvénykönyvnek az alsóház jogügyi bizottsága által átvizsgált, és 1870-ben beterjesztett tervezetét, melynek 237. §-a határozottan kimondja:
„Aus der Grösse des Betrages oder Werthes allein wird der Diebstahl zum Verbrechen, wenn mehr als fünfzig Gulden gestohlen werdecs.”
E tények - mindenesetre bizonyitanak annyit: hogy a porosz felfogás mellett felhozott érvek nem voltak átalánosan meggyőzők, s hogy tekintetek, melyek az igazság benső, s a helyes retributio elvéből származtattak, nyomatékosabbnak ismertettek fel azon - kizárólag külső szempontokon alapuló indokoknál, melyek a porosz megállapitás mellett felhozattak.
És nézetünk szerint helyesen történt, hogy a porosz büntetőtörvénykönyv kérdéses intézkedése nem talált követőkre; mert eltekintve a beszámitás helyes tanának követelményétől, mely a sérelem nagyságát a számitásból kihagyatni nem engedő - az érték szerinti fokozatos megkülönböztetés ellen felhozott érvek tüzetesebb szemügyrevétel után, exageraltaknak mutatkoznak; és mert még az esetben is, ha az értékszerinti fokozatosságból némelykor nehézségek merülnek fel: az ellenkező rendszer, minden tekintetben több nehézséget, sőt veszélyt rejt magában.
A mi különösen az általunk elfogadott rendszer elleni érveket illeti, az, hogy e mellett többnyire egy fillér határozna a büntetés sulya fölött: döntő már azért sem lehet, mert eltekintve attól, hogy ezen ellenvetés szó szerinti értelemben épen nem vehető, minthogy alig fordul elő eset, melyben az utolsó krajczár elválasztó vonalára lenne helyezve a kérdés - ettől eltekintve, a legtöbb büntetendő cselekmény mutat fel oly fokozatokat, melyekre nézve egy mozzanat itt, vagy egy vonal amott, képezi az elhatározó tényezőt. Gondoljunk a testi sértésre, még pedig mindegy akár a betegség, illetőleg a munkaképtelenség napjainak bizonyos száma által választatik el a sulyos testi sértés a könnyütől, akár pedig ily ismérv mellőzésével, egyátalán az orvos véleményétől tétessék függővé annak megállapitása, hogy az enyhébb vagy sulyosabb büntetést maga után vonó sérelem forog-e fenn: mindkét esetben egy bizonyos - némelykor igen keskeny határ különiti el az egyiket a másiktól, mely határnak, - mint mindennek a mi a térben vagy időben létez, végpontjai vannak, és igy szükségszerüleg kell lenni e végpontokat megközelitő vagy azoktól távolabb eső mozzanatoknak, illetőleg eseteknek is. Mely többlete az okozott sérelemnek az, mely az orvost elhatározza, hogy bizonyos testi sértést sulyosnak állapitson meg; s ellenben a sértett személy szenvedéseinek melyik atomja az, mely ha nem következett volna be, a sértés enyhének lenne tartandó: ez némely esetekben egy hajszálnyi különbségtől függhet. De azért alig fogja valaki kivánni, hogy a sulyos és nem sulyos testi sértések közötti különbség csupán azon esetekre szorittassék, melyekben valaki szemét vagy lábát, vagy karját elvesztette, illetőleg ha a tettből a 293. §-ban megjelölt következmények valamelyike eredményült.
A mint tehát itt a testi vagy szellemi sérelem sulyának: ugy a lopásnál az érték nagyságának kell irányadónak lennie a cselekmény sulyának apreciálására nézve: és minthogy a büntetőtörvény általi apreciálás, a büntett fokozatában, és a büntetési szabványban nyilvánul: e fokozatot - a mennyire szükséges és lehetséges, a törvényhozónak kell megállapitania.
Még kevésbé nyomatékos azon ellenvetés, hogy a lopott érték szerinti megkülönböztetés - az érték meghatározására szolgáló különféle becslési alapok folytán, casuisticára vezet. Ez csak az esetben történhetnék meg, ha a törvény nem állapitaná meg az érték kiszámitásánát alkalmazandó szabályt. De minthogy ez iránt valamennyi ujabb büntetőtörvénykönyv intézkedik, s a jelen törvényjavaslat 323. §-ának második alineája is határozott utasitást tartalmaz: ez okból ezen ellenvetést sem fogadhatnók el irányadónak.
Magában véve, s elvi szempontból igen fontos, de a concrét kérdés állását tekintve, nyomatékát veszti azon harmadik ellenvetés: hogy a lopott tárgy nagyobb értéke, illetőleg összege szerinti sulyositása a büntetésnek, csak az esetben lehet igazságos, ha a tettes ezen nagyobb értékről tudomással birt, a minek bebizonyitása azonban, sok esetben csaknem lehetlen.
Mi sem tartjuk büntetendőnek a tettest, - a büntett azon körülményei, s azon viszonyok miatt, melyekről nem birt tudomással, s a törvényjavaslat 323. §-ának első bekezdése, épen oly kevéssé isolált, az általános résztől, mint annak bármelyik más intézkedései.
A törvényjavaslat 81. §-a úgy, mint más esetekben - amennyiben a különös rész ellenkezőt nem rendel: itt is alkalmazandó. Természetes egyébiránt, hogy minden mesét, melyet a büntettes phantasiája a végett kigondol, hogy a sulyosabb büntetés alól meneküljön: e büntettnél sem fog elhinni a biró, s a viszonyok és körülmények - melyek rendesen környezik a büntettet, s gyakran világot vetnek a tettes lelkére: a legtöbb esetben felderitik az ennek lelkében lefolyt tevékenységet. Egyébiránt a „causalitas” helyes értelmében, itt úgy, mint más büntetteknél, meg fogja adni az igazságos itélet elemeit; meg fogja ezt adni akkor is, ha az 50 frtnál nagyobb értéket eltulajdonitó tolvaj azt állitaná, hogy ő csak 15 frtot akart lopni: vagy pedig, ha azt állitaná: hogy ő nem tudta, miszerint az általa ellopott dolog 50 frtnál többet ér. A mi az élet közönséges szabályainak megfelel: azt ismertnek, tudottnak fogja venni a biró, a mi pedig az élet közönséges szabályainak nem felel meg: ennek megitélésénél a tettes személyisége, tulajdonságai, s a specialis körülmények képezendők a megállapitás tényezőjét ezen büntettnél úgy, mint minden másiknál. A ki egy nagy csomó bankjegyet lop el, hasztalanul fogja mondani: hogy ő azt hitte, miszerint a csomóban csak 20 frt tartalmaztatik, vagy hogy ő azt gondolta, hogy a csomó volumenje csak azért oly nagy, mert a felső bankjegyek alatt papir-szeletek vannak. Ily badar hazugság nem számithat hitelre; mert a közönséges viszonyok, a mindennapi tapasztalatok - az élet rendszerinti szabályai megczáfolják azt. Nincs kizárva egyébiránt annak lehetősége: hogy a tolvaj csakugyan hihesse, miszerint a bankjegyek közé papir-szeletek is kevervék. Ily esetben azon különös körülmények lesznek az elhatározók, melyek valószinüvé teszik: hogy e kivételes esetek következtében a tolvaj alaposan lehetett e hitben. Ha ez kiderül: a beszámitás a törvényjavaslat 81. §-a szerint lesz módositandó.
Veszély - vagy csak komolyabb nehézség, az ellenérvekből alig merülhet fel, a mint, hogy a mi sok évi gyakorlatunk sem mutatott fel ebből származó bajt; s a mint azon országok, melyek a javaslatunkkal megegyező rendszert követnek, szintén nem látták szükségét annak, hogy ettől eltérjenek. Az pedig bizonyára bekövetkezik ha a nehézségek valódiaknak, s ha legyőzhetetleneknek mutatkoztak volna.
De vizsgáljuk - a mienkkel ellenkező rendszert, s első tekintetre szembeötlenek az ebből származó nehézségek, sőt veszélyek.
Azon tényből, hogy az egyszerü lopás, minden fokozat nélkül hagyatik, szükségszerüleg kell következnie: hogy a legkisebb és legnagyobb értéknek ellopására csupán egy büntetési tétel állapitható meg. E büntetési tételnek egy részről oly alacsonynak kell lennie, hogy a legcsekélyebb lopásra is lehetséges legyen az igazságos büntetés; de másrészről oly magasnak, hogy lehetővé tegye a legnagyobb érték ellopására nézve is az igazságos szigort.
Ily tág büntetési tételnél kikerülhetlen azon veszély, hogy az 1 frt ellopására, tehát a csekély jogsértésre fölötte magas a büntetés maximuma; 100,000 frt ellopására pedig fölötte enyhe a büntetés minimuma. Igaz - hogy a feladatának szinvonalán álló birói kar, az alkalmazás legtöbb esetében mérsékelni fogja a törvény inconveniontiáit, s nem fogja a végletekbe való tévelységekkel gúny tárgyává tenni a beszámitás föltételeit; de más részről igaz az is: hogy a törvény nem zárja ki azon inconvenientiákat, s hogy az igazságnak és jogérzetnek megsértése - a törvény megtartása mellett, lehetővé válik; vagy is: hogy a legkirivóbb extremumok közt vergődhetnék a birói gyakorlat a nélkül, hogy ez által a törvény megsértetnék. De végre nem, szabad felednünk: hogy a fölötte tág büntetési tétel, a leggondosabb és legképzettebb birói testület mellett is igen gyakran aránytalan büntetéseket, - igazságtalanságokat eredményezend. És ez különösen áll nálunk, a hol - az arbitrarius rendszer fölötte káros következményeit az ország jelenleg is mélyen érezi, s a közvéleménynek e rendszer elleni panaszai szakadatlanok. Már pedig mi az, mint az arbitrarius rendszer: ha a biró 24 órai vagy 5 évi fogházat állapithat meg, s választhat e két egymástól oly távol eső extremum között: a nélkül, hogy vagy az enyhitő vagy a sulyosbitó körülmények kivánnák a rendkivüli leszállitást, vagy a felemelést. Ne feledjük ugyan is: hogy a törvényjavaslat különös részében meghatározott büntetési tételek, csak is a rendes büntetést képezik; hogy ezeknél - a rendkivüli enyhitő körülmények nem vétettek figyelembe, minthogy ez utóbbiakra nézve a 90. § általános szabályban határozza meg a leszállitás határait. Ezt tartva szem előtt, nem látjuk kétségesnek: hogy oly büntetési tétel, mely egyetlen szabványban állapitja meg az egyszerü lopás valamennyi esetének rendes büntetését - lehetlen, hogy a számtalan esetre nézve ne legyen annyira alacsony, hogy azon mértékig a legrendkivüllebb enyhitő körülményeknek találkozása mellett sem szabad leszállnia a büntetésnek; mig ellenben más esetekre nézve a maximum oly magas, hogy - a sulyositó körülmények egész csoportjának találkozása mellett sem közelithető meg a rendes büntetés ezen véghatára.
Vagy talán tagadni fogja valaki, hogy azon büntetési tétel, melynek az esetek sokaságát illetőleg, sem minimuma, sem maximuma nem tartható fenn a törvény alkalmazásában: hogy azon büntetési tétel - a beszámitás helyes tanának nem felel meg? Tagadja talán valaki azt, hogy az ily büntetési tétel nem közvetiti az igazságos retributiot, s ennek folytán igazságosnak, helyesnek, gyakorlatinak nem tekinthető?
És midőn a most mondottakra a törvényhozás különös figyelmét felhivni szükségesnek látjuk, még hozzá tehetjük - hogy érveink valódiságát és helyességét, semmi sem igazolja úgy: mint épen a porosz - illetőleg a német büntetőtörvénykönyvnek a mi javaslatunkkal ellenkező rendszere alapján kifejlődött gyakorlat, - az életnek ha nem győzhetett kényszere!
A porosz, illetőleg a német büntetőtörvénykönyv, mint emlitők - egy büntetési szabványt állapit meg az egyszerü lopás valamennyi esetére. De ha azt kérdezzük, hogy a gyakorlat ugy tartotta-e fenn a törvényt, a mint ennek szavai rendelkeznek: e kérdésre a kétségbevonhatlan tények a leghatározottabb tagadó választ adják. A legvilágosabban visszatükröződik e törvény csalódása a porosz büntetési intézetekről 1870-ik évben kiadott hivatalos kimutatásban, a melyből kitünik, hogy Kölnben, Trierben, Habsthalban, Kasselban, Eberbachban, Hammelban és Lingenben egy és ugyanazon intézetben egy és ugyanazon szabály, és ugyanazon végrehajtási mód mellett: a fegyház, valamint a hoszabb tartamu fogházbüntetés egyaránt hajtatik végre; vagy is, hogy azok a kik hoszabb tartamu fogházra itéltettek: valódilag nem ezen - hanem a fegyházbüntetést szenvedik.
Ezen egy tény - a legerősebb fejtegésnél is erősebben bizonyitja: hogy a különbséget, melyet mellőzött a törvény: hatályba léptetni volt kénytelen az élet. Mutatja ezen tény azt: hogy a cselekményt, melyet mint vétséget rendel büntettetni a törvény: mint büntettet bünteti a gyakorlat. És ezen ellentét a törvény és az élet közt nem uj, nem a német birodalmi büntetőtörvénykönyv után keletkezett: hanem két évtizednél hoszabb ideje fennáll, s a porosz büntetőtörvénykönyv létrejötte óta teszi érvénytelenné a törvény büntetési rendszerét.
Az emlitett viszásság megszüntetésére irányzott törekvések és javaslatok ismeretesek; itt csak annyit emlitünk meg, hogy a legilletékesebb férfiak, a fogházbüntetés végrehajtási módozatainak törvény általi megszüntetését követelik, s a helyes rendszert abban találják: ha a vagyon elleni vétségek miatt kiszabott, hoszabb tartamu fogház büntetések szigorúbb végrehajtási szabályoknak vettetnek alá, mint az egyéb vétségek miatti fogházbüntetések.
Az emlitett ténynyel, s a most kiemelt - illetékes személyek által tett javaslattal: indirect uton - a büntetések különnemü végrehajtásának utján - oda jut a német birodalmi rendszer; a hová a mi javaslatunk, a különbségek előzetes számbavételével - az elhatározó szempontot helyezi. Az egyszerü lopásnál, a hoszabb szabadságbüntetést csak is a nagyobb érték vonja maga után. Ha tehát az egyszerü, de nagyobb érték eltulajdonitásával elkövetett lopás miatti, és ennélfogva hoszabb tartamu szabadságbüntetés, a végrehajtás módját illetőleg sulyosabb, mint az ugyanazon büntetendő cselekmény miatti rövidebb tartamu szabadságbüntetés: akkor alig van jelentősége annak - hogy a legcsekélyebb és a legnagyobb értékü lopásra egy - és ugyanazon büntetési tételt állapit meg a büntetőtörvénykönyv.
Igaz - hogy a németbirodalmi büntetőtörvénykönyv szerint, a 6 hónapon alóli vagy azon fölüli büntetés megállapitásánál: a biró nem tartozik számbavenni - vajjon 49 frt 50 krt, avagy 50 frtot ért-e az ellopott dolog; - de azért egyrészről nincs - és nem is lehet felmentve attól: hogy a lopott tárgy értékét - a büntetés arbitrálásánál még is számbavegye; másrészről pedig, az érték megállapitásánál némely esetben talán mutatkozó nehézség helyett, egy sokkal nagyobb, de bizonyos veszély éri az egész büntetőjogot. A különbséget, melynek megtételétől felmenti a törvény a birót: megteszi helyette a végrehajtó hatalom; ez utóbbi arbitrálja, tulajdonképen ez állapitja meg a valódi büntetést.
Mindezt szem előtt tartva: a jelen törvényjavaslat előkészitésénél a némettel ellenkező rendszer fogadtatott el, s a lopás csekélyebb esetei - már a törvényben megkülönböztettek a nagyobb lopásoktól.
Fenmarad a kérdés: vajjon megengedve a megkülönböztetést in thesi: nem lett volna-e helyesebb, ha az egyszerü lopás egyátalán vétségnek minősittetett, s a különbség csupán a büntetés tartamára szoritkozott volna.
A törvényjavaslat előkészitői a felvetett kérdésre „nem”-mel felelnek, s indokaik kiválólag hazai viszonyainkból meritvék. A vagyon elleni büntettek - nálunk ijesztő mérvben szaporodnak; különösen - az alföldön, a lovak, ökrök elhajtása, a gabona, a takarmány ellopása, falun és a pusztákon, nagy dimensiokat vett. A tolvajok elleni reactio népünk szorgalmas és takarékos rétegeiben a legélénkebb, ugy hogy az alföldön müködött királyi biztosság felállitását s annak erélyes müködését, - a becsületes és munkás gazdák, a legnagyobb örömmel üdvözölték, s hangos volt a félelem, sőt - az elkeseredés, ezen kivételes intézmény megszüntetése alkalmával. Tudjuk - hogy biróságainknak, a vagyon elleni büntettesek elleni enyhe itéletei, több izben valóságos „linch justice”-re ragadták a magukat veszélyeztetve tartó falusi népet. E tényt nem véltük ignorálhatni, s a törvényhozásnak, a repressio komolyságára irányzott felfogását akartuk kifejezni abban is: hogy a lopást - ha ez nem csekélységekre vonatkozik, a sulyos büntetendő cselekmények sorozatába foglaltuk. A komoly erélynek kifejezése az is; hogy a „sedria” helyébe lépett királyi törvényszék, és ne a járásbiróság legyen birósága a nagyobb lopásnak; és hogy sulyosabb nemü büntetés érje a lovak, az ökrök tolvaját, mint azt, a ki egy birkát, a szabadban heverő néhány font szalonnát, vagy hasonló csekélyebb értékü tárgyat lop el.
Számbavétetett - hasonlóul a repressiv erély szempontjából a büntetés végrehajtásának helye, és az innen eredményülő szigoritás is; mert a nagyobb értékü lopásra „börtön” lévén megállapitva: ezen büntetés - a törvényjavaslat szerint a távolabb fekvő kerületi börtönben hajtatik végre, a mi a büntetés szigoritásának szintén egyik tényezője.
A lopások fölötte nagy számával szemben, szükségesnek mutatkozott - az igazságosság határai között erősbiteni a büntető hatalmat; erősbiteni ezt: a minősités s a biró elé szabott határok által, valamint a büntetés végrehajtásának arányos szigora által. Ezzel nem volt összeegyeztethető: hogy a csekély, valamint a nagy lopás is, egyaránt vétséget képezzenek; nem volt megegyeztethető, hogy az 500-1000 vagy 10.000 frt eltolvajlása, a közönséges csirketolvajjal együtt csupán a járásbiróság elé állittassék, s ez itéljen fölötte; valamint nem volt összeegyeztethető e vezéreszmével: hogy az ily nagyobb gonoszságot feltételező tolvajok, csak is az egyszerü fogházban töltenék ki büntetésüket.
Miért állapittatott meg 50 frt, mint határa lopás vétségének? és miért nem 60 vagy 100 frt? Ennek indokát oly tüzetességgel és határozottsággal, mint kivánatos volna: nem lehet adni. „A számokkal szemben: - mondja egy nagy jogtudós, a mi tudományunk néma; itt a viszonyok, a körülmények, az oeconomicalis állapotok határoznak.” Nézetünk az: hogy az 50 frton fölüli érték - gazdasági helyzetünkben csekélynek nem mondható; és hogy az 60 frt, maximum, viszonyitva a 6 hónapig terjedhető fogházzal, mint a büntetés maximumával - lehetőleg helyes arányt állapit meg a cselekmény és a büntetés között.
325. § Tekintet nélkül a lopott dolog értékére, büntettet képez a lopás:
1. ha valamely bevett vallás szertartásához tartozó tárgy az e szertartásokra, rendelt helyiségből lopatik el;
2. ha temetőben a holtak emlékére rendelt, vagy a holttesten létező tárgy lopatik el;
3. ha épületben vagy bekeritett helyen vagy lakásul szolgáló hajón követtetik el, hová a tolvaj betörés vagy bemászás által jutott, vagy ha a lopás czéljából zár, vagy a megőrzésre szolgáló egyéb készület feltöretett, vagy oly eszközzel felnyittatott, mely a tulajdonos által nem azon czélra rendeltetett;
4. ha a felnyitásra hamis kulcs használtatik;
5. ha tüzvész, vizáradás, vagy más közszerencsétlenség vagy háboru alkalmával annak szinhelyét vagy közelében követtetik el;
6. ha a cselekmény elkövetésére rabló vagy tolvajszövetség két vagy több tagja müködött közre;
7. ha szolgálatban álló személy azon, vagy annak házához tartozó személyen követi el, a kinek szolgálatában áll;
8. ha a tolvajjal házközösségben vagy közös háztartásban élő személy ellen követtetik el;
9. ha a lopást közhivatalnok, közhivatalnoki jellegének felhasználásával, követi el;
10. ha a tolvaj, vagy ha többen volnának, ezek egyike a lopás elkövetése végett közhivatalnoki jelleget vagy hatósági megbizást szinlel.
326. § Tekintet nélkül az ellopott dolog értékére, büntett miatt büntetendő a tolvaj, ha a lopás elkövetésekor fegyvert viselt, habár azt sem nem használta, sem nem mutatta.
Ugyanazon büntetés éri azon tetteseket, és részeseket is, a kik ezen körülményről, a cselekmény megkezdése előtt tudomással birtak.
327. § Tekintet nélkül az ellopott, dolog értékére, büntettet képez a lopás, ha azt oly egyén követte el, a ki rablás, zsarolás, lopás, sikkasztás vagy orgazdaság miatt már két izben elitéltetett.
Nem alkalmazható azonban ezen szabály, ha az utolsó lopás elkövetését megelőző büntetés kiállása vagy elengedése óta 10 év már letelt.
A fenntebbi három szakasz, a minősitett lopás azon eseteit határozza meg, melyekben a sulyosbitás tényezőjét, nem a lopott dolog értéke képezi. Bármily csekély legyen az ellopott érték: ha az ezen szakaszokban megjelölt körülmények valamelyike fennforog; a cselekmény,- e körülménynél fogva minősitett lopást képez, s nem a 324. § hanem a, minősitett lopásról rendelkező külön szakaszok szerint itélendő meg és büntetendő.
Azon tekintetben, hogy bizonyos esetei a lopásnak, az érték számbavétele nélkül, egyéb - objectiv ismérveiknél, vagy a tettes bizonyos subjectiv viszonyainál fogva, a törvény különös, az általánosnál sulyosabb intézkedéseinek tárgyát képezik valamennyi törvényhozás megegyez. Ily különböztetések megvoltak már a római jogban; a furtum manifestum, ellentétben a furtum nec manifestum-mal; a furtum nocturnum; az expilatio haereditatis; a lopások; melyeknek tettesei „éffractores”, „balnesrii”, „saccularii” elnevezés alatt voltak ismeretesek; mind külön fajait képezték a lopásnak, melyekre nézve különböző időszakban - a vád, a biróság, az eljárás és a büntetési tételek is különböztek.
A megkülönböztetések: a középkorban is fennállottak: ámbár ezen időben - már az egyszerü lopásra rendelt büntetésnek iszonyu szigora, a különös eseteknek, mint sulyosabbaknak kiemelését és sulyosabb büntetés alá vetését csaknem értelem nélkülivé tette. Angliában. I. Henrik idejében megszüntettetett a törvény, melyszerint a 12 pence értéket fölülmuló lopásért rendelt halálbüntetés meg volt váltható; ugy hogy az emlitett időtől fogva felakasztattak mindazok, a kik 12 pencet fölülmuló értéket loptak. E dracoi törvény uralma egész a mi napjainkig - 1834-ik évig volt hatályban. Ily rémületes törvény mellett alig birt gyakorlati jelentőséggel: ha ezenfölül - több esetei a lopásnak, mint „agraveted” megkülönböztettek a többi lopásoktól.
Hazai törvényeink is ismerték a lopások némely fajai közötti különbségeket: de különösen joggyakorlatunk fejtette ki azokat. Tanulságos - s álláspontunk megválasztására, de a külön, intézkedések okának megállapitására is irányadó azon tény: hogy főleg e század második tizedétől fogva, midőn t. i. a régi büntetések kegyetlensége csaknem végleg eltünt: látjuk a hazai joggyakorlatban leginkább felmerülni a lopás bizonyos eseteinek sajátos elnevezéseit, s találjuk kiemelve a concret esetnek bizonyos körülményeit, mely különös elnevezések, s különös körülmények szoros összefüggésben vannak a concret cselekményre kimondott sulyosabb - gyakran fölötte sulyos büntetéssel.
Mutatják e tények azt, hogy épen azon időtől fogva, a melyben az egyszerü és kisebb jelentőségü lopások büntetése enyhült: éreztetett annak szüksége: hogy ezen esetek más szempont szerint biráltassanak, és másképen büntettessenek meg, mint azok, melyeknek tettesei a lopás elkövetésénél vagy különös vakmerőséget tanusitottak, vagy nagyobb mérvü veszélyt és felháborodást okoztak, vagy melyek - csak különös kötelesség megszegésével hajtattak végre. Oly törvény, mely mindezen eseteket megkülönböztetve a többi lopásoktól, mindezen egyes tetteket különös ismérveik, szerint osztályozta volna, hiányozván: a minősités és osztályozás leginkább a felmerült eset megitélésénél és büntetésének megállapitásánál a biró által eszközöltetett. De eszközöltetett mégis: mert a jogérzet, s a felismerés ellenállhatlan erővel tört magának utat a törvény hézagain keresztül s az igazságnak és jogrendnek követelményei, a mellőzhetetlen szükség erejével küzdötték ki érvényesülésüket.
De épen e tények mutatják leginkább, mennyire komoly és nagy horderejü jelentőséggel bir; a sulyosabb tekintetek alá eső lopásoknak elválasztása az egyszerü lopásoktól ma - midőn az utóbbiaknak büntetése, a maximumot illetőleg, tul nem hágható határok közé szorittatik a törvény által; a midőn e büntetés legmagasabb fokának kitüzésénél csak is az egyszerü esetek vétethetnek, számba. Ha ily rendszer mellett a sulyosabb esetek nem vétetnek ki az általános szabály alul: könnyen belátható, hogy a társadalom vagyoni garantiáinak kell csökkenniök, s hogy az igazságtalan büntetés veszélyei, melyek a középkorban a büntetések exagerált sulyosságában nyilvánultak, ma megforditva - azoknak aránytalan enyheségében nyilvánulnának. Ezen veszélynek általános felismerése képezi annak indokát: hogy némely esetei a lopásnak - a törvény által előre megállapitott ismérveik szerint jelöltetnek meg, s ezen esetekre nézve külön szabályok, külön sanctiok állapittatnak.
Ezen felfogásra, mintegy kiindulási pontra nézve nincs is különbség a törvénykönyvekben: az eltérések csak az esetek meghatározásában, a kivételes intézkedések számában, s a büntetési tételekben nyilvánulnak.
Több részről jegyeztetett meg, hogy a kivételek száma - különösen nehány német büntetőtörvényben oly nagy, hogy ezek mellett maga az általános szabály válik kivételessé.
Az 1863-ik évi ausztriai btk. tervezetének 247. §-ban csaknem kimerithetlen casusticával felsorolt számtalan esetek - különösen az ennek g), k), t), w), x) pontjaiban összehalmazott esetek, joggal ébresztették fel a kérdést: vajjon marad-e még fenn eset, mely az általános szabály szerint lesz megállapitandó és büntetendő? Az 1867-ik évi tervezet némileg összeszoritotta a kivételes esetek számát: mindazonáltal ezek, még az alsóház jogügyi bizottságának 1868-ik évi szövegezésében (235. és 236. §), valamint ugyanezen testület 1870-ik évi bizottságának szövegezésében is, oly hosszu sort foglalnak el: hogy a fentebbi kérdés, ez utóbbi munkálatokra vonatkozólag is indokolt.
Annyi tagadhatatlan, hogy azon tulzott félénkség, melylyel mindenféle - bármely szempontból - vagy habár csupán egy nyomatékosabbnak tartott érdek megtámadásának szempontjából is sulyosabbnak látszó esetek külön cathegorizáltatnak, s az általános törvény hatálya alól kikebeleztetnek: nemcsak elveszti becsét és értékét az általános szabálynak; hanem arról is tesz tanuságot: hogy a törvényhozó a szabály megállapitása körül nem járt el kellő ovatossággal: mert különben nem lenne lehetséges - hogy ennyi külön esetet szakitson ki annak uralma alól, s egy sereg - nemre és fajra egyenlő cselekményre, külön intézkedést kellessék alkotnia.
Talán nem tévedtünk, ha e fölötte sok kivétel legfőbb okát abban keressük: hogy az egyszerü lopás - kivétel nélkül vétségnek minősittetik; vagy hogy bizonyos - már magában is sulyosabbnak tekintett esetek csak is a lopott tárgy valamely értékének föltétele alatt soroztatnak a büntettek közé. Azon előre elfogadott, s az illető fejezet alapjául felállitott tan, hogy a lopás rendszerint vétséget képez: halmozta el kivételekkel a rendszert, s teszi a kivitelben kivétellé az alapgondolatot, rendszeretlenné a fejezet élére állitott rendszert. És ezt természetesnek tartjuk. A törvényhozót - a ki alapul azon tételt fogadja el, hogy a lopás vétséget képez: az esetek részletesebb áttekintésénél félelem szállja meg, s concret alakjában, s viszonyaiban birálván meg a különböző lopási tetteket: ez amaz esetnek a vétségek közt hagyása által veszélyeztetve látja a vagyoni biztonságot s megijed a nép érzületében támadó jogos felháborodástól. E két igen nyomatékos gyakorlati szempont küzd a theoreticai alapeszme ellen; de minthogy ez utóbbinak feladására hajlam nem mutatkozik, másrészről azonban az élet jogos követelményei nem hagyhatók figyelmen kivül: innen származik, hogy a kivételek által czéloztatik reparáltatni, s ártalmatlanná tétetni a rendszer. De mert az eset igen sok: innen következik a kivételeknek - az átalános szabályt tulszárnyaló, rendkivül nagy száma.
Az ellenmondás, mely egy alaptétel kimondásában és elfogadásában, de másrészről az alaptétel aluli kivételek rengeteg - s magát az alapelvet tulszárnyaló számában mutatkozik, többek által felismertetett, s a németbirodalmi törvényhozás - mely egyébként még mindig nem igen takarékos a kivételes minősitésekben: az által vélte mellőzhetni a hibát, hogy az egyszerü lopás átalános büntetési tételének nagy keretet adott. Ez által elérhetőnek tartatott: hogy az egyszerü lopás - mindig vétséget képezzen, de mód nyujtassék a birónak a 24 órától 5 évig terjedhető fogházbüntetésben kellőleg megbüntetni azon lopási tetteket is, melyek habár a 243. és 244. §-ban nem sorolvák elő, de még is bizonyos tekintetben, akár a lopott dolog értékét, akár a dolog minőségét, akár pedig bizonyos körülményeket illetőleg, sulyosabb beszámitás alá esnek.
Tagadhatatlan, hogy ezen maxima mellett a sulyosabb büntetés alá eső kivételek nagy számának elősorolása szükségtelen; de ennek ismét más veszélyei vannak, azok t. i. melyeket már fentebb megjelöltünk. Ezen rendszer mellett nem kell ugyan attól félni, hogy a törvényben nem talál a biró elég hosszu tartamu büntetést a kivételben elő nem sorolt esetek eléggé szigoru megbüntetésére: de ellenben egy másik veszélynek nyittatnak meg zsilipjei, mely abban áll: hogy a törvény nem tüzvén ki határt a sulyosabb beszámitás alá nem vehető egyszerü lopások igazságos megbüntetésére: ezen lopásokra is azon büntetés állapitandó meg, mely csak is a sulyosabb eseteknek felel meg. Ezen rendszer mellett ki volt kerülhető a bajor büntetőtörvénykönyv, s az ausztriai javaslatok casuisticája: de nem a cselekményeknek megfelelő igazságos büntetések megállapitása - hanem a különbségek figyelmen kivül hagyásával vont igen tág büntetési keret által. Ha e mellett felemlitjük még a fogházbüntetésnek mikénti végrehajtására nézve Poroszországban fenálló, s fentebb vázolt gyakorlatot: ezzel meglehetősen világos képet adtuk azon indirect óvó szereknek, melyek által a német birodalmi törvényhozás - a lopásnak általánosan vétséggé minősitése mellett is, a mostaninál nagyobb számu kivételek megállapitását - tulenyhe itéletektől való félelem nélkül elmellőzhette.
Igaz - hogy a büntetési keretek szükebb vagy tágabb voltánál a törvényhozást az illető állam biróságainak hoszabb gyakorlata, és ebből fejlődött iránya is, vezetheti: de általában nem lehet elfogadni az elvet, mely a rendkivüli tág büntetési tételek megállapitása által, felmenti a törvényhozást a büntetendő cselekmények beszámitása körül az életben leggyakrabban előforduló, s a büntetés mértékére elhatározó különbségeknek figyelembe vétele, és - lehetőleg arányos evaluatioja alól. A mit Mittermaier a tulságosan alacsony minimumokra nézve állit - hogy t. i. ezen irány veszélyes: az ellenkező irányban, a tulságosan magas maximumokra is alkalmazható. A veszély nincs elháritva, ha egyik helyett egy másik - ép oly nagy, talán nagyobb veszély idéztetik elő; a Scilla kikerülése nem használ: ha a Charibdisen zuzatik szét a hajó.
A mi törvényjavaslatunknak e kérdésre vonatkozó rendszere, lehetővé teszi a hiba kikerülését a nélkül, hogy akár fölösleges kivételek felállitásával, indirecte mintegy megtagadtassék a rendszer; akár pedig, hogy egy aránytalan büntetési keret által, az enyhe, valamint a sulyosabb cselekmények helyes megitélése, és igazságos megbüntetése veszélyeztetnék.
Mi mértéket tarthatunk a qualificált esetek meghatározása és száma tekintetében; mert törvényjavaslatunk 323. és 329. §-ai biztositanak arról: hogy azért, mert valamely lopás különösen nem soroltatik elő a kivételes esetek közt, az - ezen oknál fogva még nem lesz minden körülmények közt vétség, s nem fog a vétségnek - a concret esetben talán tulenyhe büntetésével büntettetni.
Igy például - mi nem láttuk szükségesnek az uton elkövetett lopást, melyet a német birodalmi büntetőtörvénykönyv a 243. § 4. pontjában elősorol: a külön qualificált esetek közé felvenni. Az uton követtetik el a lopás az esetben is: ha egy - a csárda előtt őrizetlenül álló kocsiról, valaki egy pálinka-üveget, egy kulacsot, vagy egy csomag szénát lop el. De az uton - vagy „a nyilvános uton” - mint a német birodalmi büntetőtörvénykönyv mondja - követtik el a lopás az esetben is, ha az utitárs utitársának bundájából, vagy kézi táskájából lop el valamely igen csekély értékü tárgyat, - például egy kendőt, egy pipát vagy néhány szivart. Ezen és hasonló esetekben nem forognak fenn oly különös körülmények, melyek már egymagukban is indokolják, a tett sulyosságát, és sulyosabbá tennék azt, mint lenne akkor, ha a szobában, vagy a nyitott boltban követtetett volna el. De igen is megfigyelendő körülmény - ha valakinek egész podgyásza ellopatik az uton, ha ez - idegen helyen a legnagyobb zavarnak tétetik ki, ha megfosztatván minden pénzétől: utját abbanhagyni, vagy sürgős vállalatról lemondani kénytelen. Ezen eset rendszerint sulyosabb lesz: de e sulyosabb és veszélyesebb minőségében csaknem mindig találkozni fog azon körülménynyel, mely azt törvényjavaslatunk 323. §-a szerint büntetté minősiti.
Egészen más szempont alá esik azonban az eset: ha az uton erőszakkal követtetik el lopás; ez esetről meg van a megfelelő rendelkezés részint a 325. § 3. pontjában, részint a 326. §-ban, s ha a tett rablást vagy zsarolást képez: az errőli rendelkezésekben. Egyátalán - az utonállás az, a mi kiváló intézkedést követel; de ez azon fogalom szerint, melyet a nép ezzel összeköt; rablást vagy zsarolást képez. Mindazonáltal feltéve, hogy lehetne oly körülmények közt utonállás, hogy a cselekmény nem subsummáltathatnék sem a rablás, sem a zsarolás fogalma alá: még ez esetre is elegendő a 326. §, mely kizárja annak lehetőségét - hogy ily esetre a 324. § alkalmaztassék.
Az „uton elkövetett lopásnak” mint ilyennek - egyéb sulyositó körülmények nélküli fölvétele ellen a sulyos büntettek közé: óvó intést állit egyébiránt elénk a franczia büntetőtörvénykönyvnek ide vonatkozó története, illetőleg ezen ország törvénykezési gyakorlata.
A francziai Code pénal 383 czikke irtózatos laconismussal igy hangzott:
„Les vols commis dans les chemins publics emportérent également la pein des travarux forcés á perpetuité. (A nyilvános uton elkövetett lopás: életfogytig tartó fegyházzal büntetendő.)
E törvény szerint az, a ki a nyilvános uton őrizetlenül, magában hagyott kocsiról egy zsebkendőt, egy tarisznyát vagy bármely más - néhány frank értékü tárgyat ellop: életfogytig tartó fegyházra volt itélendő.
A semitőszék büntető tanácsa, egy előfordult eset alkalmával a törvény értelmezése által akart enyhiteni e czikk iszonyu igazságtalanságán: de a procureur général a legfelsőbb biróság plenuma elé inditványozván terjeszteni az elvi kérdést, s ezen inditványnak hely adatván; az egyesült osztály - section réuni - a törvényt szószerinti értelmében rendelte alkalmaztatni.
„Lehet - mondá ez alkalommal az állam legfőbb ügyésze - hogy e czikk nagyon föltétlen, nagyon általános. A kormány bölcseségétől függ annak megitélése, hogy szükséges-e a javitás: de a dolog mostani állásában, a mi feladatunk csak az lehet: hogy engedelmeskedjünk a 383-ik czikknek.”
A legfelsőbb biróság helyesen ismerve fel saját hatóságának feladatát, s annak határait engedelmeskedett a törvénynek; de másrészről a kormány és a törvényhozás is felismerték az ő kötelességeiket. A kérdéses czikk - melyet kétségtelenül egy helyes szempont - az utonállás elleni erélyesebb oltalomnak szüksége hozott létre, de melyet az egyoldalu felületesség könnyedén szövegezett: 1824-ben, később 1832-ben - de a mint láttuk, csak azután, hogy helytelen tulszigorának többen estek áldozatul - lényegesen módosittatott. Gyökeres javitása s megszoritása az ugynevezett „utonállásra” a francia törvénykönyv rendszerénél fogva, mely a rablást, mint különnemü büntettet nem ismeri, alig lehetséges.
Nem látszik czélirányosnak - az angol törvénynek kimerithetlen casuisticájából átszármazott azon rendszer utánzása sem, mely a lopást - az ide vonatkozó törvényeknek 1861-ben eszközölt consolidatioja után is, különösen sulyos 14 évig terjedhető rabfogsággal bünteti, mihelyt bizonyos iparág, vagy a kereskedés, vagy bizonyos, különösen oltalmazott érdek körébe eső tárgyak sajátittatnak el.
„For if any person - olvassunk Stephens ismeretes munkájának hatodik kiadásában 1874 - shall steal, (to the value of ten shillings) any woollen, linen, hemper or cotton yarn, or any goods or article of silk, woollen, linen, cotton, alpaca or mohair; or any one or more of those materials mixed vith each other, or mixed vith any other material; - whilst laid, placed, or exposed, during any stage, process or progress of manufacture, in any building, field or other place, - the term of penal servitude which may at the discretion of the court be given instead of mere imprisonment, is extended to fourteen years (y). So, also, whosoever shall steal a horse, mare, gelding, colt or filly; a bull, cow, ox, heifer or calf; or a ram, ewe, sheep or lamb; is punishable by penal servitude to the extent of fourteen, or not less than five years, or by imprisonment, with or without hard labour and solitary confinement, to the extent of two years (z)”.
Ha az analogiát akarnók követni - minthogy nálunk a földmivelési érdek bir kiváló fontossággal, s azon tekintet is, hogy bizonyos tárgyak rendeltetésüknél fogva többnyire a szabadban, különös őrizet nélkül állanak - főleg a földmivelési czélokra használt eszközökre, s a föld termékeire nézve bir nagyobb jelentőséggel, ha tehát az angol rendszer analogiáját akarnók meghonositani: a magyar büntetőtörvénykönyvben azon lopásokat, a qualificalt lopás esetei közé kellene sorozni, és szigorubb büntetések alá venni, melyek által a földmivelés és termelés érdekei megsértetnek, vagy melyek által - a földmives termelési munkájában akadályoztathatik.
A jelen javaslat készitői, daczára az ingernek, melyet az ausztriai emlitett előmunkálatokban, s a zürichi, a bajor s más büntetőtörvényekben, e tekintetben az angol törvényen kivül is találtak - nem engedtek a közel álló felhivásnak. Általában igen bajos - oly nagy különbséget, minő a qualificalt vagy az egyszerü büntetendő cselekményben kifejezésre jut, megállapitani egy kapának eltolvajlása közt, ha a kapa az udvaron, vagy a boltban, vagy a kertben van: és ha az - a tanyán vagy a szántóföldön, illetőleg a réten hever. Nem lehet criminalisticailag igazolni az emlitett különböztetést a buza eltolvajlását illetőleg sem, ha a buza a kamrából lopatik el - föltéve, hogy feltörés vagy betörés nem forog fenn, a mi természetesen egészen más szempont alá kerül - vagy ha az ellopott buza a majorban létezett, s vető magnak volt szánva. A tolvaj czélja ez utóbbi esetben sem az, hogy a földmivelés érdekeit sértse meg, hogy a productiot akadályozza; a büntett véghezvitelének módozataiban, az erre használt eszközökben, vagy a tettes személyes viszonyaiban sem lévén feltalálható a különös sulyositó elem: ez okból sem az intentionalis, sem a realis elemek nem nyujtanak a qualificálásra elengedő alapot. Ha pedig általánosan sulyosabbá akarjuk minősiteni a lopást, azon eshetőleg nagyobb kár szempontjából, mely a tettből - a tettes akarata nélkül származhatik: ezen tétellel egyenesen belépünk a culposus lopás ingoványába, s büntető szempontból az elhatározó sulyt nem arra fogjuk fektetni, hogy mit akart ellopni, s mit lopott el a tolvaj: hanem arra, hogy miért mulasztotta el előbb behatóan megvizsgálni: mi vala rendeltetése azon dolognak melyet ellopott?
Más kérdés azután a kártérités? Ez természetesen nincs eldöntve a cselekmény büntetőjogi minősitésével s a büntetéssel. Még az érték, mely a 323. § szerint a minősités és a büntetés alapjául szolgál, sem dönt a kárpótlás öszege fölött, mert az idézett szakasz csak azt határozza meg, hogy mi veendő a minősités és a büntetés alapjául: nem pedig azt, hogy mily kár okoztatott a törvényellene tett által, s ennek folytán: mily kárpótlás illeti a megsértettet? Ez utóbbi polgárjogi kérdés marad mindig, s a magánjog szabályai szerint itélendő meg azon esetben is, melyben a vagyoni megtérités és kártalanitás fölött a büntető biró itél.
A mondottak után igazoltnak tekinthető törvényjavaslatunk álláspontja, s igazoltnak véljük tekinthetni azt is: hogy a minősités esetei körül mértéket tartottunk. Négy elemét fogadtuk el a különös minősitésnek:
1) a lopott dolog miségét;
2) az eszközt, mely a lopás elkövetésére használtatott;
3) az időt, melyben a lopás elkövettetett; és végre
4) a tolvaj személyes viszonyait.
Kérdés lehetne, hogy a lopás elkövetésének helye miért nem képezi a minősités elemét? A 325. § 1, 2., és 3. pontjai világosan a lopás helyére utalnak: mindazonáltal az illető pontok figyelmes átolvasása megmutatja, hogy a minősités indokát nem annyira a hely mint a lopás objectumainak minősége - a 3. pont eseteiben pedig - a lopás véghezvitelére használt eszközök képezik. Mindazonáltal concurrálni kell a helynek is: de önállólag nem állapitja meg a sulyositásnak e szakasznál megkivántató tényezőjét.
Különösen az 1) pontban meghatározott esetet illetőleg megjegyzendő: hogy nem arról van szó, a mit a canonjog: sacrilegium locale nevezet alatt ismer; de másrészről nem is a tulajdonképpeni sacrilegium reale képezi a minősités alapját: hanem a „res sacrae, in loco sacro servatae” együttvéve minősitik súlyossá a lopást. A hely szentsége tehát magában, valamint a tárgy szentsége egy magában - ha t. i. nem a vallási szertartásra rendelt helyen tartatik: nem állapitja meg a 325. § 1. pontjának esetét.
A hely minőségére akkor esnék a sulypont, ha a vallási szertartáshoz nem tartozó, tárgynak a vallási szertartásra rendelt helyiségből való ellopása is fölvétetett volna a kérdéses szakasz esetei közé. Ez azonban nem történt. Nem látszott ugyanis - polgári szempontból szükségesnek sulyosabb büntetést szabni arra, a ki a templomban mellette ülő szomszédjától lopja el ennek óráját, mintha e cselekményt máshol követné el. Nem látszott továbbá szükségesnek - mint sacrilegiumot büntetni a templomban létező perzselyből elkövetett lopást: mert ennek tartalma - nem képez a vallási szertartásra szentelt tárgyat. A törvény egyaránt oltalmazza az egyház vagyonát, mint az államét, s mint a magánosét; kivételes szigort fejt ki azonban a vallásnak szentelt tárgyak tolvajai ellen, a kik e tárgyakat, a vallásnak szentelt helyiségekből lopják el.
A gyakorlatban felmerülhet szüksége annak: hogy meghatároztassék az, mi képez vallási szertartásra rendelt dolgot? s mi tekintendő vallási szertartásra rendelt helyiségnek? Az első kérdésre nem jár nehézséggel a felelet. A consecrált dolgok azok, melyek a vallási szertartásra szánvák. A második kérdést illetőleg, talán nehézséget képezhetne annak megoldása: vajjon a sekrestye vallási szertartásra rendelt helyiséget képez-e? A kérdés igenlőleg lesz megoldandó; mert bizonyos vallási szertartások, rendesen a sekrestyében szoktak végeztetni, s a Canonjog - mely e tekintetben alapul szolgál, a sacrilegium locale alatt a sekrestyében elkövetett bizonyos büntettet is értett, a mint az „immunitas loci” kiterjedt a sekrestyékre is.
A többi pontok különös indokolását azért véljük elhallgathatónak: mert alig lesz azok közt egy is, melynek sulyos volta nem igazolná a sulyosabb esetek közé fölvételét.
A 327. §-ra vonatkozólag mindazonáltal megjegyeztetik: hogy ez összefüggésben áll a törvényjavaslat általános részének indokaiban kifejtett elvvel, és szorosan körvonalozza a „recidiva in specie” eseteit. Az „orgazdaság” a „bünpártolás” nélkül emlittetett fel: mert ez utóbbi nem alapul szükségszerüleg a lopással közös rugón; ha pedig a rugó közös: az eset rendszerint átmegy az orgazdaságba.
Annak meghatározása végett: vajjon büntettet vagy vétséget képez-e a lopás (323. §) mindazon dolgok értéke egybefoglalandó, melyeket ugyanazon tettes, bár több külön lopás alkalmával ellopott, vagy ellopni megkisérlett; vagy melyeknek ellopásában részes volt.
Ezen szakasz kivételt képez a tárgyi bünhalmazatra nézve megállapitott szabálytól, nevezetesen a 96. § rendelkezésétől. A 328. § oly cselekményekről intézkedik, melyek mindegyike külön-külön vétséget képez, melyekre nézve tehát, ha e helyütt külön határozvány nem hozatnék: a több vétség találkozásáról szóló 96. § lenne alkalmazandó.
A lopás vétségét illetőleg, eltér a törvényjavaslat ezen szabálytól, és azt rendeli, hogy az esetben - ha ugyanazon tettes, több lopás vétségét követte el, s az ezen lopások összesége által eltulajdonitott érték összege az 50 frtot fölülhaladja, e cselekmények nem mint több, külön vétségek, több vétség találkozására nézve megállapitott általános törvény szerint, hanem - a különösen ezen esetről szóló dispositio szerint, büntetté minősittetnek, és mint ilyen büntettetnek.
Ez tehát határozott eltérést képez a concursus tárgyában elfogadott rendelkezésektől, s a mennyiben az eltérés a 328. §-ban nyiltan ki van fejezve: annyiban nem alkalmazandók az általános rész VIII. fejezetének intézkedései. Magától értetik egyébiránt, hogy a bünhalmazatnak - a 328. § által érintetlenül hagyott megállapitásai, ezen szakasz eseteiben is változatlanul fenmaradnak. Nem szenvednek tehát változást a 328. §-ban megjelölt esetben sem, a tárgyi bünhalmazatnak a 95. §-ban, és a 102. § 1. és 2. pontjaiban meghatározott ismérvei; valamint ebből kifolyólag, az ugyanazon tettes által elkövetett lopásokkal eltulajdonitott értékek összeadásánál nem lesznek számithatók azon értékek, melyek ellopásáért, a tettes vagy részes már bünhődött, vagy büntetése elengedtetett. De igen is befoglalandók lesznek azok - melyek ugyanazon tettes vagy részes büntetésének kiáltása alatt, habár elitéltetése után jönnek a biróság tudomására - (102. §.).
Az, hogy a bünhődés, illetőleg a kegyelmezés által büntetendővé lenni megszünt lopások értéke nem veendő be a számitásba: a 327. §-nak a 328. §-al való összehasonlitásából is kitünik.
A visszaesést más szempont alá veszi a törvényjavaslat, mint az ismétlést. Az előbbivel más következmények vannak összekötve, mint az utóbbival, a kettő tehát nem vegyithető össze.
Hátra van a kérdés: vajjon igazolható-e a benső igazság szempontjából a 328. § rendelkezése? Mi azon nézetben vagyunk, hogy igen; sőt ezt, a 323. § egyenes, és szükségszerü folyományának tartjuk. Ha a törvény, a lopott érték nagyságától teszi függővé a sulyosabb vagy enyhébb minősitést; ha nagyobb büntetést szab az elsőre, mint az utóbbira: akkor nem csupán logicai hiba, hanem valóságos igazságtalanság lenne, a sulyositó minősités tekintetében kivételt állapitani meg az esetre, ha a nagyobb érték eltulajdonitása nem egy, hanem több lopás által eszközöltetett. A lopások többsége: enyhitő körülménynek nem vétethetik; már pedig határozottan az volna: ha a több önálló lopás által eltulajdonitott 100 frtnyi vagy nagyobb érték nem állapitaná meg a büntettet: ellenben 51 frtnak egy lopás általi eltulajdonitása büntettnek volna minősitendő. Vegyük az esetet, hogy 10-20 lopás forog fenn, s képezi egy itélet tárgyát, melyek közül egyikben sem emelkedik az eltulajdonitott érték 40-45 frton fölül. Az összes lopásokkal eltulajdonitott értékek összege fölülhaladja a 400 frtot: s ennek daczára nem lenne jogositva a biró büntettnek minősiteni a tettet, hanem mindenik lopást vétségnek kellene minősitenie, s a büntetést - a több vétség halmazáról szóló rendelkezés szerint megállapitania. Hogy mily viszásság, mily inconvenientia, - a közérzületnek, s a jogtudatnak mily megsértése támadna ebből, az megmérhető könnyen - ha ezen esetekkel szemközt állittatik azon másik eset, melyben azon tettes, a ki egyetlen egyszer lopott, de a lopott tárgy értéke 51 frtot tesz ki: büntettben mondatik ki bünösnek, s börtönre itéltetik. Ezen két eset között létező benső igazságtalanságot, semmiféle argumentatio sem szüntetheti meg: de hogy ez be ne következhessék: e végett hozatik javaslatba 328. §.
Az vettethetnék talán ellen: hogy a szakasz fölösleges: mert a mit kimond, annyira magától értetik, hogy minden különös intézkedés nélkül is, ekként járna el a joggyakorlat.
Ezen ellenvetés több vagy kevesebb sulylyal birhatna, ha az érték szempontjából, csupán a büntetés tartamára szoritja a különbséget a törvény: de oly törvényben, vagy törvényjavaslatban, mely e különbség hatályát a büntetés nemére, sőt a cselekmény minősitésére is kiterjeszti, világos és határozott intézkedés nem hiányozhatik. Mi jogositná fel - ha a 328. § mellőztetnék - a birót arra, hogy az imént felhozott 10 lopási esetben, daczára annak, hogy az érték 400 frtot fölülhalad - ne tiz vétséget állapitson meg, s ne a vétség büntetését alkalmazza, hanem büntettnek minősitvén a cselekményt, a büntett büntetésére itélje a bünöst! Az általános rész VIII. fejezete nem ad erre jogot; mert ennek 96. §-a nem engedi megváltoztatni a vétség jellegét; és nem engedi a vétségekre rendelt büntetés helyett, a büntett büntetését alkalmaztatni, a mire a beszámitásra vonatkozó VII. fejezet sem nyujt támpontot.
Hogy hasonló intézkedés szükségesnek tartatott máshol is; erre nézve szolgáljon például a hatályban levő olasz büntetőtörvénykönyv 605. czikkének következő határozott rendelkezése: „La circostanza del valore si verifica eziandio nel caso, in cui esso risulti dalla riunione di piú furti commessi anche in diversi tempi dalle stesse persone, ed in damno di uno o piá, purché tutti i furti sinao dedotti nello stesso giudizio.„
De nem fölösleges - sőt a mi ismert viszonyaink szempontjából igen czélszerünek mutatkozik annak is világos kitétele: hogy a cumulatio alapjául nem csupán azon lopások veendők, melyeket a vádlott mint tettes követett el: hanem azok is melyeket megkisérlett, vagy melyekben mint részes találtatik bünösnek.
331. § Ha a lopás házastársak, fel- vagy lemenő ágbeli rokonok, testvérek vagy pedig közös háztartásban élő rokonok között követtetik el, ugyszintén, ha a gondnokolt gondnoka, vagy a növendék nevelője ellen követ el lopást: a bünvádi eljárás csak a károsultnak inditványára inditható meg.
332. § A ki az ellen vagy annak hozzátartozói ellen követ el lopást, a kinek szolgálatában vagy fizetésében áll, vagy a kinek háztartásában él: csak a szolgálatadó vagy a házfeje, vagy pedig a károsultnak inditványára vonathatik bünvádi eljárás alá.
A családtagok, és háznéphez tartozó személyek által a családtag, illetőleg a háznépéhez tartozó személyek vagy a házfő ellen elkövettt lopásokat, csak a sértett fél inditványára rendeli büntettetni a javaslat. A családtagja által elkövetett lopásra nézve, csaknem mindenütt - a római jog óta, kivételes intézkedések vannak hatályban. Sokkal undokabbnak tartatott ugyanis a család szentélyébe, s annak viszonyaiba behatolni, s ezen viszonyokat nyilvános vizsgálat és tárgyalások tárgyává tenni, mint maga a büntett.
A későbbi törvények valamint a legujabb codexek szintén más szempont alá veszik ezen - mint más lopásokat, s vagy egyátalán kizárják a büntethetőséget; vagy bizonyos - korlátozó feltételekhez kötik a bünvádi eljárás meginditását. Több törvénykönyv mindazonáltal megkülönbözteti a lopás e két faját; sőt a családtag által, családtag ellen elkövetett lopás körvonalan belül is, találunk megkülönböztetést: a rokonság legközelebbi vagy távolabbi foka szerint, melyben a lopást elkövető azzal áll, a ki ellen e cselekményt elkövette.
A franczia Code 370. czikke - az ott meghatározott rokonságban levőkre nézve egyszerüen és föltétlenül kizárja a bünvádi eljárást: a családi lopások enyhébb eseteire nézve azonban - az általános szabályt változatlanul tartja fönn. Ezt követi a belga büntetőtörvénykönyv 462. czikke is; mindazonáltal a franczia Code szövegének egyszerüsitésével, s a második bekezdésnek módositásával - illetőleg az e körül felmerült vitának, egy határozott intézkedés általi kettévágásával inkább, mint megoldásával.
A német büntetőtörvénykönyv 247. §-a külön intézkedéseket tartalmaz egyrészről a család bizonyos tagjai által, másrészről a család más tagjai, s a háznépe által elkövetett - az ugynevezett házi lopás közt. E törvény szerint nem büntettetnek: a házastárs - házastársa, a felmenő ágbeli rokonok - a lemenő ágbeliek, s ezek - amazok elleni lopás miatt; másrészről más családtagoknak vagy a házhoz tartozóknak - a törvényben megjelölt személyek elleni lopásai miatt, csak az illetőnek inditványára indittathatik meg a bünvádi eljárás.
A családhoz nem tartozó részeseket illetőleg: a német büntetőtörvénykönyv is a belga büntetőtörvénykönyvek határozmányát fogadja el.
Nem egyeznek meg a fenn kiemelt törvényekkel az 1868. évi és az 1870-ik évi ausztriai javaslatok 266-ik, illetőleg 234-ik §-ai, melyekben az emlitett faju lopásuk üldözhetése, kivétel nélkül a sértett családtag, vagy a házfő inditványától tétetik függővé, s a részesekre vonatkozólag - az általános szabályoktól eltérés nem állapittatik meg.
Javaslatunk - az emlitett faju lopások egyikére nézve sem állapitott meg föltétlen büntetlenséget: hanem elfogadta az 1843-évi törvényjavaslat 306. §-ának, helyes és igazolt alapeszméjét. Azon indok, mely itt irányadó lehet: nem egyéb, mint a családi viszony kimélete. Ez igen is indokolttá teszi, hogy az állam önmagától ne avatkozzék be a család tagjai közt felmerült vagyoni viszonyok, és ezekre vonatkozó cselekmények kutatásába: de nem indokolja, hogy peremtorie és föltétlenül megtagadja a büntetőtörvény által másoknak nyujtott oltalmat az esetre, ha a jogsérelem valamelyik családi tag által a család tagja ellen követtetett el. Megengedjük - hogy szomoru látvány lehet, az atyát gyermeke, ezt pedig atyja vagy anyja ellen, a férjt neje ellen - vagyoni sérelem miatt, a büntető biróság előtt versengve látni; elismerjük, hogy ha ily eset bekövetkeznék, s ha - a mi szintén megtörténhetik - ennek nyomában a családi élet belső eseményei hurczoltatnak a biróságok elé, s a leggyengédebb kiméletet igénylő viszonyok, a közönség előtt feltárva, a szenvedélyességében vakká vált indulat által a fertelemig eltorzittatnak, és a természetellenes gyülölet tajtékával ecseteltetnek - elismerjük, hogy e látmánytól undorral fordul el a nemesebb érzület, s átláthatatlan fátyollal kivánná eltakarni azt: de végre is, mindez előfordulhat más esetekben - előfordulhat a 231., 234. § eseteiben is.
A törvényjavaslat azt tette, a mire helyesen utalta előde - az 1843-ki törvényjavaslat: t. i. a család tagjaira bizta a családi viszonyok kiméletét; de ezzel - e kérdésre nézve, eljutott a kiméletnek az igazság és a jog által vont határáig: mert a családi tekintetek - nem igazolhatják azt, hogy a törvény alkalmazhatása absolute kizárassék. Ha lehetnek oly esetek, melyekben fellázad a közérzület a vádló rokon ellen: de lehetnek olyanok is, melyek tetteseinek megbüntetésében jogos és helyes elégtételelt talál a leggyengédebb emberiségi felfogás is. Egyébiránt igen valószinü, hogy a mint eddig - minden ily irányu törvény hiányában sem voltak törvényszéki termeink az ily szomoru látványok szinterei, ugy ezután, miután az állam közbejövetele csakis föltételes - még kevésbé fognak előfordulni e szakasz alapján meginditott bünvádi eljárások.
De, ha az eljárás absolut kizárása, vagy annak a kárositott rokon inditványától való föltételezettsége körüli vita, a magyar törvényhozásban is a teljes kizárás mellett dőlne el: azon intézkedést - mely a családhoz nem tartozó részesekre nézve több törvényben - mint a belga és a német büntetőtörvénykönyvekben - külön megállapittatott, még ez esetben sem találnók igazoltnak. A mi törvényjavaslatunk szempontjából ez iránt külön intézkedni nem volt szükséges. Az általános rész 114. §-a lehetetlenné teszi a családhoz nem tartozóknak megbüntetését, ellenben a családtag kimélését. De van szükség külön intézkedésre - ha a német vagy belga büntetőtörvénykönyvek alapeszméje szerint változtatnék meg a 331. § Ez esetben az általános rész 72. §-ának esete állana elő, s ez lenne alkalmazandó a lopásban részes - nem családtagokra. Mi ezen intézkedést - a lopás és sikkasztás eseteire nem vélnők kiterjeszthetőnek még akkor sem, ha a törvényjavaslat álláspontja nem is fogadtadnék el. Azt elismerjük, hogy a törvény - ezen utóbbi esetben sem veszi el a cselekmény büntetendő jellegét: de nem osztjuk a consequentiát, mely ebből vonatik.
Az intézkedés alapját, melyet a franczia, a belga és a német büntetőtörvénykönyvek expressis verbis kimondani, illetőleg ismételni szükségesnek láttak, azon felfogás képezi: hogy delictum minden esetre fennforogván, s abban a tettesek és részesek, cselekményük minőségéhez képest bünösek lévén: egyiknek sincs joga a büntetlenségre azért, mert e másikat - bizonyos személyes viszonyoknál fogva büntethetlennek nyilvánit a törvény. Ez - a szigoru jog szempontjából igaz; csakhogy a szigoru jog szempontjából a büntettet elkövető, és beszámitás alá eső személynek a büntetés alóli felmentését sem lehet igazolni. A kérdés megitélésére tehát más alapot kell elfogadni. Azon indok, mely bizonyos büntetendő cselekmények miatti eljárást - a magánfél panaszától teszi függővé: analog alkalmazást talál itt is. Bizonyos viszonyok, bizonyos érdekek kimélete: korlátot állit az államhatóság elé, s feltartóztatja ennek cselekvését, vagyis felfüggeszti ezt, a legközelebb érdekeltnek kezdeményezéséig. Ámde e kezdeményezés esetére nem engedtetik válogatás azok közt, a kiket a sértett fél bosszuja áldozatául kiszemel, és azok közt - a kiknek, bünét a rokoni kapcsolat, vagy más - talán nem a legtisztább forrásu érdek fedezni jónak lát. Vagy bünhődik mind a ki a tettet elkövette, vagy abban részes volt: vagy nem bünhődik egyik sem. Ezen átható szabály indokait kifejtettük a 114. §-nál. Ez indokok vezéreszméjét követjük a jelen kérdésben is.
Ha ki akarja zárni a törvény a családi lopás büntethetőségét: ám boritsa a fátyolt a büntettre, és annak valamennyi tettesére és részesére. De ne válogasson a bünösök közt, s különösen ne válogasson ugy, hogy a főbünös a büntetlenség privilegiumával öveztessék, a csekély mérvben bünösök pedig megbüntettessenek.
De következetességet sem találunk - a velünk ellentétes eszmében. Ha a családi viszonyok kimélete képezi a „veto” indokát - akkor kérdjük: El van-e érve ezen czél, ha csupán a családtagok mentesek a büntetéstől, s a többiekre nézve - a kik ugyanazon büntettben résztvettek, akként foly az eljárás, mintha a családtagok is büntetettetnének. Megőrizhető-e ezen esetben a titok? Nem tétetik-e pellengére a tolvajlást elkövetett családtag? Nem szükséges-e, hogy ő is kihallgattassék, a nyilványos tárgyaláson megjelenjen, a befolyás melyet ő gyakorolt, a tett, melyet ő vitt véghez: épen ugy constatáltassék, mintha az eljárás ő ellene is folyna. Nem lesz-e kihallgatandó a kiutasitott atya, a fia által elkövetett lopásra, és ennek minden körülményeire nézve? Nem fognak-e a családtagok állani egymással szemközt. A biróság és a nyilvánosság előtt? Minden ugy fog történni, mintha a fiú is megbüntetendő lenne, az egész dráma - minden episodja, minden részlete lejátszatik: csak a megjelentben áll elő egy legalább is igen kétes erkölcsi becsü meglepetés!
A czélt tehát, melyet kitüzött a törvény: nem éretik el, s csakis egy gyülöletes, és sok visszaélésre alkalmat adó exemptio alkottatik némelyek - s legtöbbnyire a főbünösök oltalmára.
De e rendszer igazságtalan is, s a benne rejlő igazságtalanságnak: a közérzületre is sértőleg, támadólag kell hatnia. Igazságos volna-e, ha dusgazdag atyjának fia, a legerősebb ingerekkel, talán ravasz és mesterkélt szövevények felhasználásával, igéretekkel, egy gondtalan jövőnek kilátásával csábitotta el az inségben sinlődő, és nélkülözésekkel küzködő pajtását: hogy - a már különben is sulyoson, beteg atyja szekrényének felnyitásában, s az ott létező pénz eltulajdonitásában segitse őt; s ha az atya tudomására jutván a történteknek s fiának - a főbünösnek büntetlensége iránt biztositva lévén: az esetet feljelenti, s a fia által elcsábitott szegény bünsegédnek üldöztetését és megbüntetését követeli. Ha az lesz törvény, a mit mi ellenzünk: az atya czélt ér, a bünsegéd megbüntettetik; ellenben a felbujtó és tettes felmentetik. De az előrelátható, hogy ezen eredményt soha sem fogna szentesiteni a közérzület; s előrelátható, hogy ez esetben meghasonlás idéztetnék elő a törvény és jogtudat közt. A törvény, mely ezt rendeli, erkölcsi igazságtalanságot tartalmaz; ezt beplántálni hazai törvényeinkbe és jogéletünkbe, a hol ez nem volt: erre nézve hiányzik minden ok.
Mi tehát - a netaláni módositás esetére a büntetlenséget a részesekre is kiterjesztendőnek tartjuk. De nem véljük ezt kiterjeszthetni, az orgazdákra és a bünpártolókra. Az orgazdaság és a bünpártolás - a lopás bevégezte utáni önálló delictumot képeznek; ez más büntett, illetőleg vétség, mint maga a lopás. E vonaltól elhatárolandó tehát a büntetlenség, s ezen vonalon túl: a törvény intézkedései kivétel nélkül volnának alkalmazandók.
329. § A lopás büntette, 5 évig terjedhető börtönnel, a 325. § 3., 4., 5., 6. pontjaiban meghatározott esetekben, valamint a 327. § esetében azonban, 3 évtől 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
330. § Lopás miatt, a szabadságbüntetéssel a hivatalvesztés egybekötendő, a politikai jog gyakorlata azonban, csak a lopás büntette miatt függesztendő fel.
Vissza kell térnünk a 324. §-ra, hogy összefüggésükben tekintsük át - a lopásoknak külön büntetéseit. A lopás büntettének büntetései átlátszólag nem tárgyalhatók, ha nem reflectálunk a lopás vétségének büntetésére. A büntetési tételekre nézve különben is kivánatos, hogy azok egy rendszeres egészet, s hogy mindenik büntetendő cselekmény sulyosságához képest - s viszonyitva a sulyosság különböző fokaihoz, arányosan fel- és lemenő egészet képezzenek. Ez okból, a 324. §-nak viszonyitása a 329. §-hoz annál kevésbé kerülhető ki, minthogy itt egy - figyelmet érdemlő körülmény, behatóbb megfejtést igényel.
Az egyszerü - s csupán a lopott dolog értéke tekintetében egymástól különböző lopások büntetési tételére nézve 324. és a 329. § közt hézag mutatkozik. Az 50 frtot tul nem haladó érték ellopása 6 hónapig terjedhető fogházzal: az ezen értéket tulhaladó lopás pedig 1 évtől 5 évig terjedhető börtönnel büntetendő. A két büntetési tétel közt - az egyiknek maximuma és a másiknak minimuma nem érik el egymást: holott maga a cselekmény - minthogy az összeg az elhatározó: egyes esetekben talán csak a legminimalisabb gradatioval jut a magasabb fokba. Kétségtelen - hogy a fokozatosság szigoru szabályai szempontjából e hézag kifogás alá vehető. Magunk is kiemeltük annak helyén: mennyire ohajtandó, hogy a büntetések megszakitlan haladásban emelkedjenek, s szálljanak alá: a törvényjavaslat szem előtt is tartotta e követelményt. Csakis itt, s a sikkasztás vétségénél hittük, hogy az eltérés gyakorlati hasznának előnyt tulajdonithatunk, a rendszeresség megszakitlan következetessége fölött. Látszólag - a testi sértésnek a 291. § szerinti büntetési tételei közt is mutatkozik hézag; de a mint ezt - az illető helyen kiemeltük: a hézag csakis a szabadságbüntetések közt van, mig az ezek - egyike mellett, és együttesen megállapitott pénzbüntetés, a szabadságbüntetés maximumának rövidebb tartamát pótolja, a mi által a hézag kitöltve van.
Hogy a 324. §-ban meghatározott büntetési tétel maximuma, és a 329. § büntetési tételének minimuma közötti hézag nem töltetett ki: ennek indoka abban rejlik: hogy a büntetési tétel megállapitásánál elhatározó kérdésnek csakis az tekintethetett: vajjon felemelendő-e a simetria végett az 50 frtot tul nem haladó lopás büntetése 1 évig terjedhető fogházra? vagy pedig inkább azon hiba követtessék el, hogy egy esetben a - cselekmény fokozatainak szélső határvonalán, a büntetési tételek nem fognak harmonice egybeolvadni? A törvényjavaslat készitői azon meggyőződésben voltak, hogy 50 frton alóli lopás számtalan esetben fog előfordulni: ellenben azon esetek - melyek a vétség és a büntettnek szélső küszöbére lesznek állitva, s az egyiket a másiktól nehány krajczár vagy csak nehány forintnyi érték választja el: igen csekély számmal fogják a biróságokat foglalkoztatni. Ebből azon következtetésre jutottak az illetők: hogy sokkal szükségesebb, s a gyakorlati esetek szempontjából sokkal czélszerübb: hogy az igen sokszor felmerülö minimalis lopásokra állapittassék meg, az ezeknek megfelelő fix- és felebb nem emelhető büntetési tétel: mintsem hogy a simetria kedvéért alkalom adassék arra, hogy csekély értékű lopásokra is egy évi fogházat mondjon ki a biró.
Különben is - valamennyi uj büntetőtörvénykönyv egy - a többiektől lényegesen eltérő büntetési rendszert követ: e téren tehát, általánosan elfogadott tételekről nem beszélhetünk. Végre is az élet nem áll meg tiszteletteljesen egy tudományos tannak formulái előtt, s nem is csinál kerülő utat a végett, hogy ennek - vele ellenkező szálai elől kitérjen. De nincs is abban valami különös törvényhozói bölcsesség és fölötte könnyü dolog is: igen tág büntetési keretek felállitásával, a legkülönbözőbb fokozatu cselekményeket egy büntetési tétel alá foglalni. Ezen rendszer mellett az egyes büntetési tételeknek harmonicus egymásba nyulása igen is elérhető; a harmoniát - az enyhébb, sőt a legenyhébb esetekre is kiterjedő szerfelett nagy maximum árán kelletvén megvásárolni: ez - bizonyos körülmények közt igen veszélyes harmonia lehet. Nézetünk szerint a döntő feladat abban állott: mindenik cselekményre, ennek individualitása szerint, arányos és igazságos büntetést rendelni. Ennek áldoztuk fel itt valamint a sikkasztásnál a tételek egybeolvadását, s mert 50 frt értéket felül nem haladó egyszerü lopásra: 6 hónapi fogházat, minden körülmény közt elég sulyos büntetésnek tartottunk: nem hittük e büntetést 1 évi fogházra felemelhetni.
Két módja volt még ezenfelül a hézag kitöltésének, s ha a törvényhozás nézete nem járulna a javaslat megállapitásához: ez esetre a két módozat utóbbikát tartónak ajánlatba hozhatónak.
Azt - hogy a börtönbüntetés minimuma 6 hónapra szállittassék le: emlitésen kivül hagyjuk: mert felfogásunk szerint az nem lehet büntett, vagyis nem lehet sulyosan büntetendő cselekmény, mely hat hónapot tul nem haladó szabadságbüntetéssel büntettetik. Ezt tehát mellőzve:
vagy 100 frtot tul nem haladó érték ellopására lehetne felemelni a lopás vétségének határát, s ennek megfelelőleg - az értéket illetőleg minden további megkülönböztetés nélkül, 1 évig terjedhető fogházra tenni a büntetést;
vagy pedig - külön fokozatot lehet megállapitani az 50 frt értéket felül nem haladó, és az ezt felülhaladó, de 100 frt értéknél nem nagyobb lopások közt, s e két fokozatnak megfelelőleg, két büntetési tételt rendelni. Az egyikre nézve megmaradna a 6 hónapig terjedhető fogház: a másiknak büntetési tételéül 3 hónaptól 1 évig terjedhető fogház lenne megállapitandó.
Az alternativa első tétele nem ajánlható; mert az - habár csekélyebb mértékben mint a német büntetőtörvénykönyv - de mégis azon szempont alá esik, melyet a jelen javaslatban kikerülni akartunk: - t. i. a büntetési tétel aránytalanul nagyobb lenne, mint a mely az igazságos bünhődés követelményének megfelel.
Az alternativa második tétele által azonban, ezen - most emlitett hátrány kikerültetik; ennek nehézsége csak is abban áll, hogy a sikkasztásnál még felebb kell emelni a vétséget megállapitó értéket, mert - a mint ezt a jelen fejezet indokolásában is már emlitettük a sikkasztás természeténél fogva enyhébb beszámitás alá kerül, mint a lopás; ugy hogy az esetben, ha 100 frton felüli összegnek ellopása állapit meg büntettet: a sikkasztásnál ezen eredmény, csak nagyobb összeg, illetőleg érték elsajátitásának esetére állapitható meg.
Ezt beszámitva, a most emlitett módositás minden nagyobb incovenientia nélkül elfogadható; s ha a harmonicus fokozatosság nélkülözhetlennek tartatnék: ez esetre a megjelölt eszme következő formulázásban illesztethetnék be a 323. és 324. §-ba:
323. § Ha a lopott dolog értéke nem nagyobb 100 frtnál: a lopás vétséget, ellenkező esetben büntettet képez.
A lopott dolog értékének azon érték veendő, melylyel az a lopás idején birt.
324. § A lopás vétsége 6 hónapig terjedhető fogházzal büntetendő: ha a lopott dolog értéke 50 frtot nem halad felül.
Ha azonban a lopott dolog értéke 50 frtnál nagyobb ugyan, de 100 frtot nem halad felül: 3 hónaptól 1 évig terjedhető fogházzal büntetendő.
A kisérlet büntetendő.
E módositvány ajánlható még azon szempontból is, mert az egyszerü lopásnak összeg, illetőleg érték szerinti felosztása, s a büntetésnek e szerinti fokozása: több büntetőtörvénykönyvben és ujabbkori törvényjavaslatban is előfordul.
Igy a badeni büntetőtörvénykönyv 377. § szerint 4 hónapig terjedhető fogházzal büntettetik a lopás, ha a lopott dolog értéke 25 frtot nem halad fölül; az ezen értéket fölülhaladó 300 frtnyi értékig terjedő lopás: 4 héttől 2 évig terjedhető dologházbüntetéssel; a 300 frtnyi értéket fölülmuló lopás pedig: 1 évtől 6 évig terjedhető fegyházzal, enyhébb esetekben 2 évig terjedhető dologházzal büntetendő.
A bajor büntetőtörvénykönyv, a 10 frton aluli és a 10 frtot felülmuló azonban 1000 frtot tul nem haladó érték közt vonja meg a határokat, de megfelelőleg ezen rendszernek a 10 frtot felülmuló lopásra: a 24 órától 5 évig terjedhető, fogház - nagyon tág keretű büntetését állapitotta meg; mig az 1000 frt értéket fölülmuló lopásra 12 évig terjedhető fegyházbüntetést határozott.
A zürichi büntetőtörvénykönyv 165. § szerint szintén több foka állapittatik meg az egyszerü lopásnak, s e szerint fokoztatnak a büntetések is.
Megfelel a módositványnál szem előtt tartott eszmének a tessini büntetőtörvénykönyv 363-ik czikke, mely szerint: a fogház második fokával (a 15. czikk szerint 3 hónaptól 1 évig) büntettetik a lopás, ha a lopott dolog értéke nem nagyobb, mint 200, franc: a fogság, első fokával (3 naptól 3 hóig), ha az érték nem nagyobb 100 francnál.
Végül megemlitjük még az ausztriai és, az olasz büntetőtörvénykönyvek tervezeteit, melyek közül az elsőnek 238. §-a, a jogügyi bizottságnak 1870-ik évi szövegezése szerint 25 frtot felül nem muló, vagy ezt fölülmuló de 100 frtot tul nem haladó, s végre 1000 frtot tulhaladó érték szerint fokozza az egyszerü lopást, és ennek büntetését: mig az olasz javaslat 431. czikke: 50 lirát felül nem haladó s ezt felülhaladó - de természetesen a 421. czikk, alá eső 1000 lirán tul nem terjedő érték szerint vonja a határokat.
De a legnagyobb sulyt helyezzük - mert kétségtelenül hazai viszonyaink ismeretéből keletkezett az 1843-iki magyar törvényjavaslatunk rendszerére: milynek 295. §-a 10 frtot, 50 frtot, 300 frtot, és ezen összeget is felülhaladó értékek szerint demarkálja az egyszerü lopások fokait. Ha tehát a pénzértékben időközben bekövetkezett változást számbaveszszük: a jelen javaslat - a most indítványozott módositás mellett, teljesen megfelel az 1843-ik évben szem előtt tartott irányeszmének, mely az apróbb lopásra két foknak felállitását, s mindenik foknak külön büntetési tétel alá foglalását látta szükségesnek.
A mi a mi javaslatunk - ide vonatkozó intézkedéseinek megállapításánál irányadónak tekintetett, s az imént kiemelt nézetet illeti: ezzel összhangzásban van minden oly módosítás, mely 1-ször megakadályozza azt: hogy az érték tekintetében nagyon különböző - habár egyszerű lopások egy és ugyanazon büntetési tétel alá foglaltassanak; s mely 2-szor egy bizonyos - viszonyaink szerint nagyobbnak tekinthető érték ellopását a büntettek közé sorozza.
E két szempont bármelyikének mellőzését: veszélyesnek kellene tartanunk; e két szempont körvonalain belül: az egyszerü lopásra vonatkozó határozványok közül, egyik 'vagy másik irányban a további - czélszerü módositások lehetősége nincs kizárva.
A lopás büntettének büntetését illetőleg, a törvényjavaslat határozványait szemközt az ujabbkori törvényekkel az enyheség jellemzi. Mi ennek mentünk fel - a minősitett lopás esetében sem - 10 évig terjedhető fegyházbüntetésig: mert meg voltunk győzödve, hogy ezen maximum fölötte magas; de azonfelül erős meggyőződésünk az is; hogy e maximum hasztalanul irtattatnék be a törvénybe, mert a biró - csupán lopás miatt, bármily sulyositó körülmények között követtessék az el - ha a cselekmény rablásba nem megy át, vagy másnemü sulyosabb büntettel való halmazat nem forog fenn: 10 évi fegyházat soha sem fog megállapitani.
Az olasz törvényjavaslatnak - a franczia Code után elfogadott elmés rendszere szerint a minősitett lopás 5 évig - s ha két minősitő körülmény forog fenn: 3 évtől 5 évig terjedhető börtönnel büntetendő. Csak az esetben emelkedik a büntetés 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházra: ha három - vagy több - a törvényben megjelölt minősitő körülmény találkozik együtt.
Azon tény egymagában, hogy a lopás - a lopott dolog természeténél, értékénél, a lopás helyénél, idejénél, a véghezvitelre használt eszközöknél, vagy a tolvaj személyes viszonyainál fogva képez minősitett lopást; ha egy vagy két ily körülmény forog fenn: ez még nem jogositja a birót fegyházbüntetésnek, - annál kevésbé, bármily ily minősitő körülmény esetére: 10 évig terjedhető fegyházbüntetésnek megállapitására.
Az olasz büntetőtörvénykönyvre és javaslatra nézve senki sem mondhatja: hogy az felette enyhe; sőt ellenkezőleg, a szakférfiak általános véleménye szerint, annak büntetéseit kiváló szigor jellemzi; mindazonáltal a lopásra nézve e büntetések igazságosabbak, arányosabbak és enyhébbek, mint más törvényeknek büntetési tételei. Ez főleg az által vált lehetővé: mert az olasz javaslat a büntettre általában - két külön nemét állapitja meg a szabadságbüntetéseknek; valamint az által: hogy nem egy büntetési tétellel intézi el a minősitett lopások valamennyi büntetéseit, hanem lehetőleg individualizálva a sulyositó momentumot, az eset minősége szerint, külön-külön fokozza a büntetéseket.
Egy - a lehető legritkábban előforduló esetre az olasz javaslat is felmegy 10 évig terjedhető fegyházbüntetésre: de ez esetre nézve is hozzáteszi a 430. czikk 5. §-a, hogy ha a lopott érték 50 liránál nem tesz ki többet: a büntetés még ezen esetben is 2 fokkal leszállitható.
A mi javaslatunk általános büntetési rendszere - a büntettre megállapitott kétféle szabadságbüntetések lehetővé tették az olasz javaslat helyes eszméjének követését a lopás büntettének büntetései megállapitásánál. Mi sem valánk kénytelenek rögtön a fegyházzal előállani, mihelyt valamely cselekményt elég sulyosnak itéltünk arra, hogy azt büntettnek minősitsük: Mi is azon kedvezőbb helyzetben valánk, hogy büntetési rendszerünk lehetővé tette a 325., 326. és 327. §-ban meghatározott criteriumok mindegyikének külön-külön gondos mérlegezését és sulyosságának megbírálását: és e szerint külön-külön mondhattuk ki mindegyikére nézve a megfelelőnek tartott, igazságosan sulyos - de nem kegyetlen büntetést.
Ezen mérlegezés eredményét képezik a 329. §-nak határozmányai; s azon meggyőződésben vagyunk: hogy különösen a lopás büntetését illetőleg - hazai viszonyainkat, s biróságaink gyakorlatát - ennek nem fentartása, hanem reformálása szempontjából kellőleg számbavettük; hogy a törvényjavaslatban meghatározott büntetési tételek, midőn egy részről a repressiv erőnek kellő mértékben való kifejezésére biztos irányul szolgálnak, más részről nem kényszeritik a gyakorlatot arra: hogy a rendes büntetések kegyetlenségének kikerülése végett - elegendő alap nélkül a rendkivüli enyhitő körülmények területét terjeszsze ki.
A 330. §-ban - a mellékbüntetésekre nézve tett megkülönböztetés, szintén az igazság utáni törekvésben találja indokát. Hogy egy ideig ne lehessen közhivatalnok, a ki lopás miatt elitéltetett - lett a legyen a lopás csekély vagy nagy: ez nem kiván külön indokolást: de más részről igen messzire vezetne, ha a politikai jogok gyakorlata - a vétséget képező lopás miatt is felfüggesztetnék.
Ha a fejezet czimét annak beltartalmával összehasonlitjuk: az első tekintetre szembeötlő eltérést fogunk észlelni. A fejezet rubricájában ugyanis csupán két büntetendő cselekmény - a rablás és zsarolás emlittetnek: ellenben a fejezet szövege, három delictumról tartalmaz intézkedéseket, melyek közül az egyik - a 334. §-ban meghatározott büntett, a fejezet czimében nem nyer kifejezést.
Az emlitett szakasz azon esetet tárgyazza, melyben a tolvaj, a lopás véghezvitele alatt, vagy a lopott tárgy fölötti hatalmának fentartása, vagy pedig menekülése czéljából, az őt tetten kapó, vagy üldöző személy ellen erőszakot, vagy erőszakkal való fenyegetést használ. Nincs ugyan világos szavakban kifejezve, hogy az erőszaknak vagy fenyegetésnek személy ellen kell használtatnia; de minthogy a szakasz közvetlenül a 333. § után következik, ebben pedig az erőszaknak, úgy az azzal való fenyegetésnek szoros vonatkozása a személyre határozottan kimondatik, sőt a leglényegesebb ismérvül állapittatik meg: ebből, valamint a 334. §-ban előirt büntett elnevezésének a 333. §-ban meghatározott büntett elnevezésével való csaknem teljes azonosságából kétségtelenné válik, hogy a 334. §-ban ép úgy, mint az ezt közvetlenül megelőzőben - az erőszak és fenyegetés alatt egy és ugyanazon természetü és irányu cselekvésről, vagyis mindkettőben csupán a személy elleni erőszakról vagy fenyegetésről lehet szó.
A kérdéses büntett, - a nélkül, hogy az összetett büntettet képezne, mely téves felfogás ellen Köstlin és Schwarze diadalmasan megküzdöttek, - két lényeges alkatrészből képeztetik: az egyik a lopás, a másik a személy elleni erőszak; s ez okból helyesen lenne, a személy elleni erőszakkal, vagy fenyegetéssel párosult lopásnak nevezhető.
De különbözik ezen büntett mind a lopástól, mind pedig a rablástól. Az előbbitől lényegesen különbözik - nem ugyan az erőszak által, mert a lopásnak is vannak esetei, melyeknek elemét az erőszak képezi, mint a 325. § 3. pontjában megjelölt esetek, - hanem az által: hogy az erőszaknak vagy fenyegetésnek a személy ellen kell használtatnia, s e szerint a dolusnak nem csupán az idegen ingó dolog elvételére, hanem egyszersmind az idegen ingó dolognak erőszak, vagy fenyegetés általi elvételére irányulnia, - a mi a lopásnál egyátalán nem fordulhat elő.
A személy elleni erőszak vagy fenyegetés, mely egy részről megkülönbözteti a 334. §-ban körülirt büntettet a lopástól, sőt azt - a lopás fogalmánál fogva, ennek esetei közül kizárja: képezi más részről azon közös és caracteristicus tényezőt, mely az emlitett büntettet a rablással hozza kapcsolatba, a melytől azonban abban különbözik: hogy a szoros értelemben vett rablásnál az erőszaknak, vagy a fenyegetésnek - az idegen ingó dolog elvétele czéljából kell használtatnia: mig a 334. §-ban körülirt büntett lényeges criterionja az: hogy a tolvaj legalább is megkezdette legyen az idegen ingó dolog aprehendálását akkor, midőn a személy elleni erőszakot vagy fenyegetést használja. Az előbbi mozzanatot tekintve - a különbség lényeges a lopás és a 334. §-ban meghatározott büntett közt; de épen e mozzanatnál fogva, határozott közösség mutatkozik ezen büntett és a rablás büntette közt: mig az utóbbi elem tekintetéből a cselekmény a lopásnak egy később bekövetkezett, specialis mozzanattal való concurrálását tünteti elő.
Nem volt tehát a 334. § alatti delictum a lopás esetei közé sorozható; de másrészről - a mint ez bővebben is ki fog fejeztetni - egyszerüen a rablás fogalma alatti subsumálás, - a leglényegesebb ismérv közössége daczára is - kétségtelenül hibás lett volna.
Az előadottak folytán az elhelyezés kérdése nem oldathatott meg azon általános irányeszme alapján, mely törvényjavaslatunk eddigi rendszerében az alapbüntett és annak minősitett eseteit illetőleg követtetett. Az elhatározó mozzanatot ez esetben távolabb kelle keresni; de az eredmény, a melyre ez uton jutánk: megfejti egyszersmind a XXVII. fejezet czimfeliratának látszólagosan hiányos voltát is.
A rablást, a személy elleni erőszak vagy fenyegetés külömbözteti meg a lopástól, s ezen megkülönböztető elemnek befolyása a büntett és büntetés sulyosságára oly nagy, hogy mig 50 frtnak elvétele a törvényjavaslat szerint vétséget képez, s 6 hónapig terjedhető fogházzal büntettetik: addig már 1 frtnak - sőt a legcsekélyebb értékü ingó dolognak elvétele, - ha ez személy elleni erőszakkal eszközöltetett, büntettet állapit meg, és 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal büntetendő. Az egyetlen elem, mely a cselekmény sulyosságát ennyire fokozza - a személy elleni vis physica vagy vis psychica levén: ezen elem az - mely a büntettnek külön természetét, s a vagyonjogot sértő büntettek és vétségek rendszerében, külön helyét állapitja meg. De minthogy ezen tényezőnek hatása oly nagy, hogy általa, egy minden más tekintetben a lopással azonos büntettnek, külön büntetté képezése, s e büntett büntetésének a lopás büntetésétől oly rendkivüli mértékben való külömbözése teljesen indokolva van: e szempontból csakis következetes, ha ugyanezen elemnek - a személy elleni erőszaknak - átalakitó, és fokozó természete és hatása, a lopással egyébként szintén azonos más büntettre is kiterjesztetik. A csoportositásnak, és az összefoglalásnak tehát azon közös elem szempontjából kelle eszközöltetnie - mely a rablásnak és a 334. §-ban körülirt büntettnek közös jellegét, s ezzel együtt e két büntett bünösségének és büntetésének, a lopás bünösségétől és büntetésétől nagyon is lényeges különbségét megállapitja.
Elfogadva e szempontot az osztályozás alapjául: ez által a rablásnak két faja jő létre: az egyik - a szoros értelemben vett rablás, mely a személy elleni erőszakkal vagy fenyegetéssel való elvétel - a másik a tágabb értelemben vett rablás, mely az elvétel befejezésének a személy elleni kierőszakolása, vagy az elvett dolognak a személy elleni erőszakkal, vagy fenyegetéssel való megtartása által követtetik el.
Az általunk követett rendszer ebben találván magyarázatát és igazolását: ez megfejti egyszersmind a czimfelirat látszólagos hiányát is, mely a felhozottaknál fogva valódi hiánynak nem mutatkozik.
A lopásról szóló fejezet indokaiban, s különösen a lopás bevégzési mozzanatára vonatkozólag, a 227. lapon megemlitettük: hogy e kérdésre a 334. §-nál még visszatérünk. Ezt most annál kevésbbé mellőzhetjük, mert az eszme, mely utalásunk hátterét képezé: a kérdéses büntett természetének, és igy a beosztásánál követett rendszernek megállapitásával szoros összefüggésben van.
Ismeretes dolog, hogy a franczia Code pénal-ban nem fordul elő a rablás mint különnemű büntett: hanem a személy elleni erőszakkal, vagy fenyegetéssel elkövetett lopás, a lopás minősitett esetét - az erőszak segélyével véghezvitt lopást - vol commis á l'aide de violence - képezi. E rendszernél fogva természetes, hogy azon büntett, melyről a mi javaslatunk 334. §-a szól, szintén nem képezhette a külön megjelölés és rendszer szerinti elhelyezés tárgyát. De azon kérdés - mert az életben előfordult, nem volt mellőzhető sem a franczia biróságok, sem a tudósok által: vajjon erőszak segélyével véghezvitt lopást képez-e azon eset, s kényszermunkával büntetendő-e, ha a személy elleni erőszak - az idegem ingó dolog elvétele után, például a megfutamodás biztositása végett használtatott?
A franczia semmitőszék - egy esetben azt itélte: hogy erőszakkal elkövetett lopás forog fenn az esetben is - ha a megfutamodott tolvaj, futása közben használ erőszakot az őt üldöző kárositott ellen. A franczia tudósok közt ezen álláspontot foglalják el Merlin, Bourguignon, Carnot és Legraverend, kik közül az utóbbi védve a semmitőszék kiemelt határozatát, azt következőleg indokolja:
„A lopás nem hajtható végre, ha csak a tolvaj nem jő azon helyre, a hol a dolog létez, melyet ellopni akar, s ha csak a lopás bevégzése és az ellopott dolog elrejtése végett azon helyről el nem távozik. A tolvaj visszavonulása vagy megfutamodása e szerint szükséges eleme a büntettnek, s ha e közben megfutamodásának biztositása vagy előmozditása végett fegyverét használja: e cselekmény a személy elleni erőszakkal elkövetett lopást, vagy lopási kisérletet állapit meg.”
Ime a lopás bevégzési mozzanatának - a bevégzési ismérvnek áthelyezése az idegen ingó dolog elvétele helyett, a tolvaj visszavonulásának, illetőleg a lopott dolog elhelyezésének mozzanatára; más szóval; a lopás nem akkor végeztetik be, midőn a tolvaj az idegen ingó dolgot elveszi - magához veszi: hanem akkor, midőn a lopás helyéről eltávozott, illetőleg, midőn a lopott dolgot biztonságba helyezte. Ezen áthelyezésből azután a legegyszerübben következik: hogy az erőszak, mely a dolog elvétele után használtatott, a lopás elkövethetésének czéljából használtatott, s megállapitja azon büntettet, melyet mi a rablásnak, a franczia Code pedig „vol á l'aide de violence-”nak nevez.
Ha tehát Legraverend tanát fogadnók el: nem is volna szükségünk a 334. §-ban a büntettek egy külön alakjára; a czél el lett volna érve, ha a lopásnak, illetőleg a rablásnak oly fogalommeghatározást adunk, mely ezen büntettek bevégzési mozzanatát távolabbra helyezi. Ezen áthelyezés által - legalább a törvény értelmében - egyszerüen rablássá válnék azon cselekmény is, melyet mi vonakodtunk rablásnak nevezni, s melynek helyét a büntettek rendszerében, ismérvei azonosságánál fogva ugyan, mindazonáltal egyik fontos mozzanata különbségének számbavételével, csak is a legközelebbi rokonság szempontjából állapithattuk meg.
A franczia törvény kiemelt értelmezése, s a judicatura gyakorlata annyit mindenesetre constatálnak: hogy a jogélet föltétlen szükségének ismertetett el, a személy elleni erőszakkal elkövetett lopás - tehát a rablás büntetésével büntetni azon cselekményt, melyben a lopás és a személy elleni erőszak együttesen fordulnak elő, habár az erőszak nem a dolog elvétele előtt, hanem az alatt, vagy annak elvétele után használtatott. Helyes volt-e a franczia Code pénal 382. czikkének fentebbi értelmezése, vagy pedig igaza van-e Helienek, a ki ezen magyarázatot élesen megtámadja: ez más kérdés; de hogy oly intézkedés - mely az idézett czikk értelmezése nyomán, a franczia judicaturában meghonosittatott, szükséges: azt bizonyitja a belga Code pénal, melynek 469. czikke törvényerőre emelte az emlitett értelmezést, s a kérdéses esetet, expressis verbis - a „vol commis á l'aide de violence” - tehát a rablás egyik külön esetévé képezte.
„Mi nem kérdezzük, mondják a belga büntetőtörvénykönyv előkészitői, vajjon ezen határozat (a franczia semmitőszék általunk közlött határozata) megfelel-e az 1810. évi Code intézkedéseinek; a kérdés az: vajjon szükséges-e, hogy a törvényhozó a javaslat 555. czikkében (a törvény 469. czikke) előre látott esetet a rablással hasonlóvá tegye. A porosz büntetőtörvénykönyv 250. §-a hasonlóvá tette azt, s mi nem ingadozunk ezen felfogáshoz járulni.”
Megemlitjük még, hogy az olasz törvényjavaslat is ugyanazon rendszert követi, s a XIII. czim I. fejezetében Del furto, II. fejezetben pedig Del furto violento, dell' estorsione e del ricatto - intézkedvén, az utóbbi fejezet 435. czikke ekképen hangzik:
Art. 435. „Il furto é violento
1-o quando con violenza o con minacce di gravi danni sovrastanti alla persona, od agli averi il ladro ha costretto il detentore, od altre persone presenti sul luogo del reato, a consegnare la cosa, od a soffrire che egli se ne impossessi;
2-o quando il ladro, nell' atto del furto o immediatamente dopo, fa uso contro le persone depredate od accorse sul luogo del reato, delle violenze, o delle minaccie prevedute nel numero 1-o, per consumare il furto, o per transportare la cosa rubata, o per procurare l'impunita di sé stesso, o di altri autori, o complici del reato.”
Sem a belga törvény, sem az olasz javaslat nem helyezik messzebbre a lopás, illetőleg a rablás bevégzésének mozzanatát, hogy ez által mesterkélten érjék el a kérdéses cselekmény sulyosságának megfelelő büntetését, vagy annak azon büntettel való azonositását, a melyhez a legközelebb áll, de melylyel még sem mindenben azonos; azonban mind az egyik, mind a másik külön büntetté minősiti azon cselekményt, s mint a rablás válfaját, közvetlenül e mellé sorozzák. Azt teszi a német birodalmi büntetőtörvénykönyv is, s ezen rendszert követi a mi javaslatunk is, mely rendszert a felhozott okok és példák alapján, helyesnek és igazoltnak véljük tekinthetni.
A ki idegen ingó dolgot, annak birtokosától, vagy birlalójától, vagy más jelenlevőtől erőszakkal, vagy erőszakkal való fenyegetéssel, azon czélból vesz el, hogy azt eltulajdonitsa, vagy pedig saját, vagy mások vagyoni hasznára forditsa: a rablás büntettét követi el.
A reproducált szakasz, csak is a személy elleni erőszak vagy fenyegetés mozzanata által különbözik a lopásnak, a 322. §-ban körülirt fogalommeghatározásától. Csupán az elkövetés eszközében, illetőleg módjában nyilvánul tehát ezen büntettnek speciális eleme, s megkülönböztető jellege. Az eszköz - vagy véghezviteli mód lehet egyébiránt ép ugy vis psychica, mint vis physica, és az sem szükséges, hogy az erő azon személy ellen alkalmaztassék, - a kitől a dolog elvétetni vagy a kinek passiv magatartása kierőszakoltatni czéloztatik. Rablás fog fenforogni azon esetben is, ha az erő egy másik - de minden esetre a tett szinhelyén, vagy annak közvetlen közelében levő, a rabló által tüstént elérhető személy ellen használtatik. A pisztolynak a mellékszobában levő gyermekre irányozása azon czélból, hogy a gyermeke életeért remegő anya, az ezt fenyegető veszély kikerülése végett, a nála létező pénz, vagy érték-tárgyak átadására kényszerittessék, épen ugy megállapitja a rablást, mintha a rabló egyenesen az anyának szegezné töltött fegyverét, s ez által kényszeritené ezt, hogy a nála, vagy körülte levő ékszereket s érték-tárgyakat, a saját életét közvetlenül fenyegető veszély elháritása végett, ellentállás nélkül engedje elraboltatni.
E tekintetben nem is forog fenn kétely; a mi a rablást illetőleg még tisztába hozandó, s a mire nézve a vélemények még eltérnek: az főleg két kérdésre vonatkozik.
Az egyik controversia az erőszak minőségét, vagy is a személynek - már előzetesen s ravasz módon azon helyzetbe hozatalát illeti, hogy ellentállási képessége elvétessék; a másik: a rablás és a zsarolás közötti delimitationak egyenetlen és repedéses szorosába helyezi a törvényhozót, valamint a törvény alkalmazóját.
Az elsőről a 335. §-nál kellend szólanunk: az utóbbi pedig - a 338. § indokainak képezendi substratumát.
Rablásnak tekintetik az is, ha a tetten kapott tolvaj a lopás véghezvitele, vagy a lopott tárgy feletti hatalmának fentartása, vagy menekülése czéljából, erőszakot, vagy erőszakkal való fenyegetést használ.
A cselekmény jellegéről, a fejezet általános indokolásában kellett szólanunk, s minthogy ezt nem tehettük a nélkül, hogy vizsgálatunk és elemzésünk körébe ne vonjuk a kérdéses büntett alkotó elemeit: ez okból most már csakis az egyes tényálladékokra szoritkozunk.
A kérdéses § a büntett tényálladéka gyanánt, a következő három esetet emliti, ugyanis:
ha a tetten kapott tolvaj, a személy elleni erőszakot
a) lopás véghezvitele, -
b) a lopott tárgy feletti hatalmának fenntartása -
c) menekülése czéljából - használja.
A tetten-kapást, mely tüzetesebben a bünvádi eljárásban lesz tárgyalandó - ezuttal mellőzve, a mi az a) alatt megjelölt esetet illeti, ugy látszik, hogy ez már benfoglaltatik a 333. §-ban, s a szoros értelemben vett rablás tényálladékát képezi. A ki idegen ingó dolgot másnak birtokából, vagy birlalásából valamely jelen levő személy elleni erőszakkal, vagy fenyegetéssel elvesz; vagy pedig a ki az idegen ingó dolog elvételének véghezvitele végett használja a személy elleni erőszakot: e két kitétel közt, különösen az „elvétel” szónak a lopásról szóló indokokban adott értelem szempontjából - feltünő különbség nem mutatkozik. Ezen alapon tehát könnyen megtámadható az intézkedésnek szükségessége; sőt ellenvethető az is, hogy egy és ugyanazon eset, két külön szakaszban levén felvéve, a biró esetleg zavarba jöhet az iránt, hogy szoros, vagy tágabb értelemben vett rablásnak minősitse-e a cselekményt?
Ezen ellenvetés nem volt idegen a törvényjavaslat előkészitői előtt, sőt ennek jogosultságát, bizonyos fokig nem is vonják kétségbe; mindazon által oly okokból melyeknek fontossága előttünk döntőnek látszott, az intézkedés felvételére határozták el magukat.
Már a lopás anyagi ismérvénél kifejtettük, hogy az „elvétel” nem áll csupán egy tettből, s hogy az „aprehensio” alatt nem az ellopni szándékolt dologhoz való nyulás: hanem azon dolog birtokába való helyezkedés, vagy a magáhozvétel értetik. A rablást a személy elleni erőszak, vagy fenyegetés külömböztetvén meg a lopástól, a kérdés nem indokolatlan: hogy e büntett melyik stadiumában kell alkalmaztatnia az erőszaknak, hogy a cselekmény rablást képezzen? Nevezetesen nincs kizárva azon értelmezés lehetősége, hogy rablás csak az esetben forog fenn, ha az erőszak, vagy a fenyegetés az idegen ingó dolog elvételének megkezdése előtt s a „hozzányulás” czéljából használtatik, s hogy a később használt erőszak megállapitja ugyan a lopás és a személyes szabadság korlátozásának, esetleg a sulyos testi sértésnek, vagy e büntett kisérletének concursusát: de rablássá nem minősiti a cselekményt.
Az eset következő alakban fordulhat elő.
A tolvaj lopási szándékkal, éjjel behatolván egy bankár lakásának azon szobájába, a hol a pénztár létez, s a mely szobában azon időben senki sem tartózkodik, felnyitja a pénztárt, de azon perczben, midőn az első bankjegy-csomót eltulajdonitási szándékkal kezébe veszi, hogy azt zsebébe tegye, azon perczben meglepetik a belépő tulajdonos, vagy annak szolgálatában levő valamely személye által. A meglepetett tolvaj elejti, vagy félreteszi, a kezében volt, de még el nem helyezett bankjegy-csomót, fegyvert szegez az őt meglepett személy ellen, halállal fenyegetve azt, ha szól, vagy mozdul, s midőn ez utóbbi, ekként megfélemlittetve, ellenállásra vagy zajütésre képtelen állapotba helyeztetett volna, a tolvaj ismét felveszi a félretett pénzt, s azt magához véve, eltávozik.
A jogi elemet illetőleg - hasonló az eset, ha a tolvajok, a juhnyájból elkülönitettek nehány birkát, hogy azokat elhajtsák, azonban az elhajtás megkezdése előtt meglepetve a juhász által, ezt erőszakkal lenyügözik, s ezután hatalmukba véve az elkülönitett juhokat, azokat elviszik.
A fáról leszedett, de még a földön heverő gyümölcs elvétele, vagy annak - az e czélból hozott zsákokban való elhelyezése előtt meglepett tolvajok által használt erőszak esetében is mutatkozhatik a büntettnek - jogi szempontból ép oly alakulása, mint a fentebbi két esetben.
Mindhárom esetben, a melyekhez még számtalan sorozható, az erőszak alkalmazásának ideje szempontjából controversé válhatik a büntett minősitése.
A törvényjavaslat 334. §-ának kérdéses kitétele, e controversiát czélozza megszüntetni, s habár elméleti szempontból mi sem tekintjük befejezettnek a kérdést, mindazonáltal gyakorlatilag hatálytalanná válik a controversia az által, hogy ugy az egyik, mint a másik esetben a rablás büntetése lesz kimondandó. Theoreticai szempontból vitázni lehet a kérdés felett: vajjon az idegen ingó dolog aprehensiójának ezen vagy amaz stádiumában kell-e használni a személy elleni erőszakot, hogy a cselekmény ne lopást, hanem rablást képezzen? Hasonló nézet-eltérésekkel találkoztunk már a bünhalmazat egyes eseteit illetőleg is, hogy ugyanis bizonyos esetekben idealis vagy realis concursus forog-e fenn ? de mint ott, ugy itt is - czélszerübbnek mutatkozott világos és tételes szabály által elintézni a kérdést, mint a concret esetekben az ingadózó vélemény bizonytalanságának és veszélyes véletleneinek kitenni a birói itélet általi megoldást.
Ez vala az olasz büntetőtörvénykönyv előkészitőinek véleménye is. Az első bizottság ugyanis minden discussió nélkül elfogadta az előterjesztett szövegnek - a mi 334. §-unk kérdéses intézkedését is magában foglaló 388-ik czikkét; a második bizottság pedig az emlitett czikkben kifejezett eseteket még egygyel, a ministeri törvényjavaslatban is fentartott esettel megbővitette.
Az olasz javaslat 435. czikke 2. pontjának ezen kitétele „per consummare il furto” a mi javaslatunk emlitett szavaival teljesen egy értelmű.
A 334. § második esete, a már teljesen bevégzett lopás után használt erőszakot, vagy fenyegetést tartja szem előtt. A cselekmény azon fölül, hogy két büntettet képez, s hogy a rablás mindenik constitutiv elemével is bir, a tettes kiváló vakmerőségénél, és a merényletnek, a társadalmi rend szempontjából, különös veszélyességénél fogva foglaltatik a rablás büntetésével sujtandó büntettek közé.
”..... a lopott tárgy (dolog) fölötti hatalmának fentartása czéljából”. - Ez teljesen egyez a belga 469. czikk ezen kitételével: „pour se maintenir en possession des objets soustraits; teljesen megegyez továbbá mind az első, mind a második olasz bizottság által elfogadott ezen szöveggel: „per mantenersi nel possesso della cosa rubata.„
A tolvaj által használt erőszak, vagy fenyegetés czélja: hogy a lopott dolog ne vétessék el tőle, hogy ő annak physicai birtokát, tehát a dolog fölötti hatalmát fentartsa. Ezt fejezi ki az általunk használt kitétel, melyben a „birtok” szót azért nem használtuk, mert tulajdonképen - s az üldözés perczében, a tolvaj csakis a dolog fölötti tettleges hatalmának erőszak általi fentartását czélozza.
A szakasz harmadik esete tovább megy, mint a német büntetőtörvénykönyv 252. §-a; de analog a belga büntetőtörvénykönyvnek 469. czikkével - „pour asssurer sa fuite” analog továbbá a genfi büntetőtörvénykönyv 321. czikkével, mely a belgával teljesen azonos kifejezést „pour assurer sa fuite” használ: végre az olasz javaslat idézett czikkének ezen kifejezésével: „o per procurare l'impunita di sestesso o di altri autori o complici del reato.„
Ezen intézkedés ugyanazon okokkal támogattatik, melyek az előbbi mellett felhozattak, és még felhozhatók. A legtöbb esetben találkozni is fog mindkét körülmény, nevezetesen mindannyiszor, valahányszor a tolvaj az ellopott tárgyakkal megfutamodik, s üldöztetvén az üldözőnek ellenszegül a nélkül, hogy a lopott tárgyakat eldobná. Ez esetekben ugyanis az erőszak vagy a fenyegetés - ugy a lopott tárgyak megtartása, valamint a tolvaj menekülésének czéljából használtatik s a 334. § alkalmazandó lenne még akkor is, ha az ennek egyik tényálladékát képező utolsó eset mellőztetnék. A mellőzés által tehát csakis az éretnék el, hogy e szakasz nem alkalmaztatnék azon egyetlen esetben, melyben a tetten kapott és megfutamodott tolvaj, a lopott ingókat futás közben eldobta, s csupán menekülésének biztositása, s üldözői feltartóztatása végett használ erőszakot. De itt is megkülönböztetendő két eset. A 334. § nem lesz kizárva, s alkalmaztatni fog, ha a tolvaj a continna persecutio alatt, s midőn még a lopott ingók nála voltak, fegyvert irányzott üldözői ellen, habár később az üldözés folytonossága alatt kifáradva, s magán könnyitendő, a lopott tárgyakat elhajitotta, s ennek utánna is fenyegetéssel iparkodott üldözőit visszariasztani. Ezen eset meg lesz különböztetendő attól, melyben a tolvaj, mielőtt még fenyegetődzött volna, eldobta a lopott tárgyakat, s csak azután használt erőszakot vagy fenyegetést, miután a lopott dolog fölötti hatalmát önkényt feladta.
De még ez esetben is előáll egy másik megkülönböztetés. A kérdéses eset mindannyiszor, valahányszor a közhatóságnak közbiztonsági közegei üldözik a tolvajt, ha ez ellenszegül, a lopáson fölül még a 162. §, illetőleg a 164. § büntetési tétele alá eső cselekményt is képez, s a bünhalmazatról szóló rendelkezések szerint lesz büntetendő. A sulyosabb büntetés tehát csak azon esetekben esik el, ha az üldözők magánszemélyek voltak.
Ezen megkülönböztetés alig indokolható. A tulajdonos és más magánszemélyek, midőn a tettenkapott tolvaj üldözésére vállalkoznak, s magukat az ebből származható veszélynek kiteszik, épen ugy járnak egy általános közérdekü hivatásban, mint midőn e feladatot a közhatóság közegei teljesitik, és ennélfogva épen ugy számolhatnak a tolvaj erőszakoskodása és veszélyes merényletei ellenében a törvény oltalmára, mint a rendőrségi személyzet tagjai. De a büntetőtörvény is csak az esetben felel meg az irányadó szempontnak, ha általánosan kimondva, hogy azon tolvaj, ki az őt üldöző ellen erőszakot vagy fenyegetést használ, tekintet nélkül arra, hogy ki legyen az, a ki üldözi, egyaránt sulyos büntetéssel büntettetik, az egyaránt magas büntetési sanctio által tartja féken a rablókat.
E mellett szól még azon ok is, hogy midőn magán személyek és rendőri közegek együtt üldözik a tolvajt, az ennek részéről használt fenyegetési merénylet esetében nem csupán kérdésessé válik, hanem a büntett minősitésének, s a büntetés megszabásának elhatározó alapját azon véletlen képezi, hogy az üldözők közül kit fenyegetett tulajdonképen a tolvaj? Ha ugyanis a rendőr lova volt sebesebb, mint a magánosé, ugy hogy a fenyegetés közvetlenül a rendőr ellen volt intézve: ez esetben a 164. § esete fog előállani, s a büntetés sulyos lesz; ellenben ha a magán polgár lova volt gyorsabb, és ez jutott közelebb a tolvajhoz, ugy hogy ennek fenyegetése közvetlenül a magán polgár ellen irányult: a büntetés sokkal enyhébb lesz, esetleg a fenyegetés, nem is képzendi a büntetendő cselekmény beszámitásának alapját.
Ha ez ellen az hozatnék fel, hogy a megkülönböztetés ki van zárva a 162. § második alincája által, melynek értelmében a hatóság közegek segélyére megjelent magánosok elleni erőszak is, e szakasz, esetleg a 164. § rendelkezése alá, esik, ezt alig lehetne a felhozott esetre nézve elfogadni: mert a 162. § említett esetének constitutiv elemét azt képezi, hogy a magánszemélyek a már megtámadott hatóság, illetőleg annak közegei segélyére jelentek légyen meg, a mi a felhozott esetben nem forog fenn.
A törvényjavaslat 334. §-nak elfogadása által mindezen inkonvenientiák, következetlenségek és subtilitások kikerültetnek. A törvényjavaslat kérdéses szakasza, a cselekmény elemeit s az ezen elemek együttes fenforgása mellett létrejött cselekmény természetét veszi intézkedései alapjául. A javaslat 334. §-a szerint a lopás és az ezzel concurráló személy-elleni erőszak tekintetnek azon tényezőknek, melyek ha együtt léteznek: benső, inhacrens sulyosságiaknál, és a közveszélyességnél fogva, minden mellék körülmény nélkül indokolják a rablás büntetését. Nem állitjuk azt: hogy a lopás csak a lopott tárgyaknak biztonságnak való elhelyezése által lenne befejezve, s hogy a tolvaj által, valamely személy ellen addig használt erőszak, - habár ez a lopással összefügg - rablást állapit meg; de állitjuk: hogy a tolvaj ily nemü merénylete, bünösségi elemeit illetőleg, igen súlyos: a közbiztonság szempontjából pedig fölötte veszélyes. Állitjuk azt, a mit belga Code szerkesztői mondottak: Mais lorsque le conpable a usé de contrainte envers les personnes memes dout la resistance actuelle on possible cut entravé ses projets, non senlement une infraction d'une nature cutiérement distincte de celle du vol s'ajonte celle-ci, mais ces deux infractions, en s'unissant en forment une nouvelle, qui comprend l'une comme moyen et l'antre comme but, et que l'experience prouve étre des plus dangereuse poure l'ordre social.
Állitjuk, hogy az alföld pusztáin nagy mérvben elharapódzott, úgynevezett betyár-élettel, s a lovas és fegyveres zsiványok vakmerőségével szemben, a törvénynek fokozottabb oltalmára van szükség. Állitjuk, hogy még a csendőrök és rendőrök által üldöztetés esetében is, az ezek elleni erőszak és fenyegetés megfékezésére - nem elégséges a 164. § büntetési tétele, s hogy e büntetésnek sulyosabbnak - mindenesetre pedig a közbátorság érdekében eljárók oltalmára egyenlőnek kell lennie. Állitjuk végre, hogy ha ez intézkedés szükséges Belgiumban és Olaszhonban, mely országoknak nincsenek mértföldekre kiterjedő pusztái: a szükség Magyarországban bizonyára nagyobb és igy az intézkedés fenntartásának érdeke itt még sokkal komolyabb.
Erőszakkal való fenyegetés alatt, a 333. és 334. § értelmében oly cselekmény közvetlen elkövetésével való fenyegetés értetik, mely által a fenyegetettnek, vagy hozzátartozójának, vagy valamely jelenlevőnek élete, vagy testi épsége vagy vagyona sulyos veszélynek tétetik ki.
A 333. § a személy elleni erőszakot és fenyegetést állapitja meg a rablás egyik anyagi constitutiv eleméül. Az erőszakot nem definiálja a törvényjavaslat, a fenyegetést illetőleg azonban a 335. §-ban tartalmaztatik némi utmutatás. Ha az erőszak közelebbi meghatározása szükséges lenne: a fogalommeghatározásnak - már a rendszeresség folytán is, azon szakaszban kellene foglaltatnia, a melyben a fenyegetés iratik körül. Nem vétünk tehát a rendszeresség ellen, ha azt, a mit e két tényezőre, mint a rablás lételemére nézve elmondandónak tartunk, összefüggésben a 335. §-nál terjesztjük elő.
Különben is ugy az erőszak, valamint a fenyegetés jelentősége, a „kényszer” eszméjében találja jogi jelentőségét, s mint a kényszer létrehozatalának két külön eszköze jő tekintet alá, s foglalja el helyét mind a büntető, mind a polgári törvényekben - a mivel azonban nem mondottuk azt, hogy a fenyegetés ugyanazon értelemben vétetik a polgári - mint a büntető törvényben.
Annyi vitátlanul áll: hogy erőszakot csakis physicai erő által lehet gyakorolni, s hogy ennek következtében - a ravaszság ki van zárva az erőszak fogalmából. Ha tehát az idegen ingó dolog elvételénél, a létező ellentállás megtörése, vagy a félt ellentállás megakadályozása végett nem használtatott személy elleni erőszak, hanem a ravaszság: ez esetben rablás nem is követtethetett el.
Ámde közelebbről betekintve a körbe, melyet e tétel átfoglal: az eseteknek különböző alakulásai mutatkoznak, melyekben kétségessé válik, vajjon erőszak forog-e fenn vagy ravaszság?
A kérdés ez:
Nem képez-e erőszakot azon eset, melyben a ravaszság eszközül használtatik a végett, hogy valakinek személyes szabadsága elvonassék, s ez physicailag oly állapotba helyeztessék, melyben minden ellentállásra képtelenné válván, a tettes önkényének van alárendelve.
Ide tartozik az eset, ha a tolvaj azt - a kit meglopni akar, előbb opiaticus szerekkel megbóditja, s vagyonát ezután viszi el; továbbá ha a tolvaj az alvó tulajdonost - a nélkül, hogy ez fölébredne, megkötözi, s ez által - már előzetesen ellentállásra képtelenné teszi.
Ide tartozik azon eset is: ha a tulajdonos, vagy a cseléd vagy őr - szobájában bezáratik, a honnan a lopás véghezvitele alatt ki nem szabadulhat.
Ezen esetek elsejéről világosan azt mondja Carrara: hogy az - rablást állapit meg: de az e mellett felhozott érvek oly átalánosak, hogy valamennyi idetartozó esetre alkalmazhatók.
„Én nem habozom - mondja Carrara - azon nézetemet kifejezni, hogy ez rablás („furto violento azon értelemben, mint ezt a franczia büntetőtörvénykönyv szempontjából megismertettük) s nem látom át, miként lehessen kétkedni abban, hogy erőszak forog fenn mindannyiszor, valahányszor physicai erő tette semmivé a tulajdonos egyéni erejét, képtelenitve azt, hogy a lopásnak ellenszegüljön, és ha ezen módon eléretett a czél. A „cloroform” beadásának physikai hatása, jogi tekintetben nem különbözik a kötél physikai hatásától, a melylyel a tulajdonos megkötöztetik, a mennyiben az egyike vagy a másika ezen - a tulajdonos ellentállási erejét paralisáló eszközöknek, a rabló által használtatott.”
Mindjárt hozzátehetjük - hogy Schwarze épen ennek az ellenkezőjét állitja:
„Die List ist keine Gewalt. Es kehrt hoer der alte Streit zurück: ob das listige Versetzen eines Anderen in einen wehrlosen Zustand, als Gewalt auzusehen ist? Richtiger wird die Frage verneint, wie auch unser Gesetzbuch dieselbe Frage bei der Nothzucht dadurch verneint hat, dass es den Fall noch neben der Gewalt besonders hervorhebt.”
De a mint Schwarze maga beismeri - a kérdés, a német literaturában is vitás, s hogy sokat ne idézzünk, csak Hölschner-re utalunk, - kinek e kérdésre nézve felállitott tétele Schwarze nézetétől lényegesen különbözik.
„Der Zwang gegen die Freiheit kann bestehen is Anwendung physicher Gewalt gegen die Person, sei es, dass durch denselben der Widerstand gebrochen oder ihm zuvorkommen wird” - s az ezen helyhez irt jegyzetben bővebben kifejtve az állitást, az eseteket következőleg különbözteti meg:
„Binden eines Schlafenden, Beibringen betäubender Substanzen sind geeignete Mittel des Raubes, nicht aber das Einschliessen Schlafender, durch welches sich der Dieb gegen Überraschung schützen will. In all diesen Fällen ist das Benehmen ein listiges, aber man wird eben darum nicht, wie es geschehen ist, Wächter Abhandlung S. 285. Köstlin a. a. O. S. 391. den allgemeinen Satz aufstellen können, dass jede listige Herbeiführung der Widerstandsunfähigkeit vom Raube ausgeshlossen sei, vielmehr kommt es darauf an, ob mittels der List Gewalt an der Person verübt wurde oder nicht.”
Mi nem tekintettük erőszaknak - az emlitett eseteket azon okoknál fogva - a melyekért azok a német büntetőtörvénykönyvben sem tekintetnek annak. Ha valaki már az előtt, hogy vagyonának eltulajdonítása megkezdetik, képtelen az ellentállásra; attól nem vétethetik el - személye elleni erőszakkal a vagyon. Ez esetben tehát az erőszak - a mi fölfogásunk szerint ki van zárva. Fennforoghat ugyan két külön büntetendő cselekmény; de a személy elleni erőszakkal véghezvitt lopás - az ellentálló erő nem létezése folytán, önkény nélkül, alig állapitható meg.
Az erőszakot illetőleg, két esetet - gyakorlati fontosságánál fogva különösen kiemelendőnek tartunk.
Nem képez rablást - ha a tettes, habár erőszakkal, de oly gyorsasággal vette el az idegen ingó dolgot, hogy a birtokos vagy birlaló nem volt képes ellentállást kifejteni. Ha ugyanis a tolvaj, másnak fejéről, lekapja ennek kalapját és azzal megfutamodik; vagy ha kikapja másnak zsebéből az órát, kezéből a pálczát, s megszökik: ez nem képez rablást, mert ellenállási erő nem nyilvánulván, erőszak nem gyakoroltatott.
Nem képez rablást az sem, ha a tettes - habár dolose, de a lopási vagy rablási szándék nélkül valakit védtelen állapotba helyez - például leüt, s miután a sérült tehetetlenné vált, felhasználva az alkalmat, ingóságaitól megfosztja. Erőszak ez esetben fenforog: de ez nem irányul: az idegen ingó dolog elvételére.
Az elvétel - eltulajdonitás - későbbi cselekmény, s a később keletkezett önálló dolus megvalósitása. Épen az ily nemü esetekben mutatkozik gyakorlati jelentősége annak, a mit a jelen fejezet indokainak bevezetésében mondottunk: hogy a rablás nem képez complex büntettet, s hogy a dolusnak nem csupán az idegen dolog elvételére, hanem egyszersmind annak erőszak vagy fenyegetés általi elvételére kell irányulnia. A felhozott esetben az erőszakoskodás, verekedés dolusa önálló; a büntett motivuma lehet boszu, gyülölet vagy más ok, a nélkül, hogy a tettes - a verekedés, illetőleg a testi sértés elkövetésekor, a kifosztásra gondolt volna; a kifosztás - a lopás dolusa szintén önálló; mert az erőszak már el volt követve, az ezzel véghezvitt büntett már be volt végezve, midőn a lopási szándék keletkezett, és végre is hajtatott.
Ezen különbség kiváló figyelmet érdemel különösen azért: mert a rablás - rögtönbiráskodás esetében e kivételes biróság elé tartozik, s a tévedés a minősitésben irtózatos következményüvé válhatik.
A fenyegetést illetőleg, azt nem szükséges bővebben kifejtenünk, hogy az csak is személy ellen alkalmazható. Egyébiránt a 333. § világosan mondja: „birtokosától vagy birlalójától, vagy más jelenlevőtől erőszakkal való fenyegetéssel vesz el” - a mi kétségtelenné teszi, hogy az erőszaknak, valamint a fenyegetésnek, a birtokos vagy birlaló, vagy más jelenlevő ellen kell használtatnia.
A fenyegetett cselekmény vonatkozhatik ugyan valamely vagyoni veszélyre is: de ennek közvetlenül bekövetkezhetőnek és sulyosnak kell lennie, különben nem állapittatik meg általa a rablás. Ha a rabló, a tulajdonos házában, ettől a pénztár kulcsát azon fenyegetéssel követeli, hogy megtagadás, vagy vonakodás esetében rögtön felgyujtja a házat: ez kétségtelenül a tulajdonos személye elleni fenyegetést képez, ámbár az - nem a tettes személyére, hanem vagyonára vonatkozik. Hasonlóul, ha a szobában remek festmények, szobrok léteznek, s a rabló azok felgyujttásával, elpusztitásával fenyegetőzik; ez is vagyoni kár okozásával való fenyegetést képez. Megállapitja-e a vagyoni kárra vonatkozó veszélylyel való fenyegetés a rablás ismérvét?
E tekintetben eltérünk a német büntetőtörvénykönyv 249. §-tól, mely csak is - az életre vagy testi épségre vonatkozó fenyegetésre szoritja a rablást megállapitó fenyegetést: a mit azonban már Köstlin is szüknek s helytelennek nyilvánit.
Helyesebb - és következetesebb az olasz büntetőtörvénykönyv tervezetének már idézett 435. czikke, mely I-ső pontjában a fenyegetés tárgyai közt a személyt és ennek vagyonát - „od agli averi” fenyegető sulyos károkat is felemliti.
Ha a fenyegetés mint correlat eszköz helyet foglal az erőszak mellett; ennek nem lehet egyéb oka, mint azon felismerés, hogy a fenyegetés által - épen oly kényszer gyakorolható az akaratra, mint az erőszak által. De ezen helyzet nem csupán akkor áll elő, ha a tettes másnak életét vagy testi épségét veszélyeztető cselekménynyel fenyeget: hanem kényszer állhat elő akkor is, ha a fenyegetés tárgyát a tulajdonos vagyona képezi. A korlátozás abban van, hogy a kár, mely kilátásba helyeztetik, - sulyos, és a veszély rögtöni, azonnal bekövetkezhető legyen. Ezen körvonalok közt előidézhető a valódi kényszerállapot testi veszélylyel való fenyegetés által ép úgy, mint a sulyos vagyoni veszélynek rögtöni előidézésével való fenyegetés által: következetes, tehát indokolt - hogy ez utóbbi is bevétessék a rablás ismérvei közé.
A rablás 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal büntettetik.
A büntetés a fentebb kiemelt szempontoknak s a cselekmény veszélyességének teljesen megfelel.
Tiz évtől 15 évig terjedhető fegyházzal büntettetik a rablás:
1) ha a tettes rablás vagy zsarolás miatt egyszer, vagy többször már elitéltetett, s e miatti utolsó büntetésének kiállása óta 10 év még el nem telt;
2) ha a rablással sulyos testi sértés, vagy szándékos emberölés kisérlete is elkövettetett.
Ha pedig szándékos emberölés is elkövettetett, a büntetés életfogytig tartó fegyház leend.
A rablás legveszélyesebb esetei foglaltatván a fentebbi szakaszban: a büntetés sulyosbitása - alig eshetnék kifogás alá.
A ki azon czélból, hogy magának vagy másnak jogtalan hasznot szerezzen, valakit erőszakkal, vagy erőszakkal való fenyegetéssel, valaminek cselekvésére, eltürésére, vagy elhagyására kényszerit: a zsarolás vétségét követi el, és 1 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
A zsarolás vétségének kisérlete büntetendő.
Csak improprie foglaltatik a zsarolás egy fejezetbe a rablással; mert a két büntett közt a külömbség feltünő. A rablás elvétel által követtetik el: ellenben a zsarolás, a kényszer alá helyezett egyéntől kicsikart teljesités, eltürés, vagy elhagyás által jő létre. A rablás tárgyát csak is idegen ingó dolog képezheti: mig a zsarolás mindennemü vagyoni jogokra kiterjed.
További - és igen lényeges különbség: hogy a rablás bevégzésére - a mint ezt a 335. §-nál bővebben kifejtettük - az idegen ingó dolognak tettleges elvétele, annak a rabló birtoklásába való jutása szükséges: ellenben a zsarolás bevégzésére nem szükséges, hogy a zsaroló a czélba vett vagyoni hasznot elérte legyen.
E lényeges eltérések daczára is, mindazonáltal közös ismérvét képezi a két büntetendő cselekménynek:
1) hogy ugy a rablás, valamint a zsarolás objectumát, a vagyoni jog képezi:
2) hogy a vagyoni jog megsértésének eszköze - mindkét büntetendő cselekmény eseteiben: - az erőszak és a fenyegetés.
De a közösség e két ismérve tekintetében is különböztetnünk kell. Az objectumot illetőleg ugyan is szem előtt tartandó: hogy a közösség csak is annyiban áll, a mennyiben az idegen ingó dolog erőszakos elvétele által is, másnak vagyoni joga sértetik meg; de nem terjed annyira: hogy más személy vagyoni jogának nem elvétel, - habár erőszak vagy fenyegetés általi megsértése és közös ismérvnek legyen tekinthető. A concret esetekben felmerülhetnek ugyan kételyek arra nézve, vajjon elvétel forog-e fenn, vagy másnemü vagyonjogi sértés; de az mindenesetre áll és kivételnélküli: hogy a mely esetben más személy tulajdonának, a birtokos vagy birlaló detentiojából erőszakkal vagy fenyegetéssel való elvétele állapittatik meg: azon esetben a cselekmény föltétlenül rablást képez.
Különböztetnünk kell továbbá a 2) pontban kiemelt közös ismérvek egyikét - a fenyegetést illetőleg is, mely a zsarolásnál sokkal messzebb terjed, mint a rablás büntetténél.
A rablásnál ugyanis - mint kiemeltetett; rögtön bekövetkezhető, és sulyos veszélylyel való fenyegetést követel a törvényjavaslat: ellenben a zsarolásra, mindennemü, akár sulyos, akár nem sulyos veszélylyel, akár rögtöni, akár távoli hátránynyal való fenyegetés elégséges; föltéve, hogy a czél, mely miatt használtatott, „jogtalan vagyoni haszon szerzése,” s hogy maga a fenyegetés foglalatja: jogtalan - vagy is, hogy az erőszakkal való fenyegetést képezett legyen; s végre, hogy az, a jogtalanul követelt teljesités, eltürés, vagy mulasztás elegendő indokául szolgált légyen.
És még is daczára e különbségnek, épen az emlitett ismérvek által annyira egymásba nyul e két büntetendő cselekmény, hogy ezeknek egy általános és caracteristicus elválasztó vonal általi elhatárolása mindeddig a sikertelen kisérletek közé tartozik.
Felhozatik ugyan, s a törvényjavaslatnak 333. és 338. §-ainak összehasonlitása is azt mutatja, hogy a zsarolás egyik essentialis ismérvét: másnak valamely teljesitésre való kényszeritése képezi; ámde nem kényszerittetik-e teljesitésre az is, kinek a rabló a pisztolyt szegezi mellére a végett, hogy azt a zsebében levő pénz átadására kényszeritse? Már pedig ezen esetet senki sem lesz hajlandó a rablás esetei közül kivenni, és zsarolásnak nyilványitani, daczára annak, hogy a szó szoros értelmében, a rabló nem vette el a pénzt, hanem azt a tulajdonos - habár kényszeritve - adta neki át. De mi külömbség is volna a közt, ha a rabló maga nyul be annak zsebébe, a kit a pisztolylyal való fenyegetés által hatalmába keritett, és kiveszi az abban levő pénzt, és a közt ha a rabló ugyanazon módon, magát a tulajdonost kényszeriti pénzének zsebéből való kivételére és átadására?
A másik ismérv az eltürésre való kényszeritésben áll: erre vonatkozólag is több esetben félreismerhetlen lesz az azonosság. A kit a rabló hatalmában tart, és az alatt leszedi testéről ruháját, s a megkötözöttet kényszeriti, hogy eltürje órájának, ékszereinek elvételét: az kétségtelenül vagyoni kárositásának eltürésére kényszerittetik. Már pedig, hogy az eltürés ezen esete rablást képez, az senki által sem vonathatik kétségbe.
A német birodalmi büntetőtörvénykönyv második tervezetének indokaiban megkiséreltett a két büntett közötti különbségnek általános meghatározása; de alig hisszük, hogy az, a mi ott mondatott, kielégitőnek fogna találtatni. Mindazonáltal kivánatosnak tartjuk, hogy a mi az emlitett munkálatban, e tárgyra nézve mondatott, hazai jogászaink azon köreiben is ismertessék, melyeknek hivatásbeli elfoglaltsága nem teszi lehetővé, hogy a külföldi törvények előmunkálataival tüzetesebben foglalkozzanak. Ez okból az indokok kérdéses helyét - s nehogy a forditás által az értelem szenvedjen, az eredeti nyelven iktatjuk ide:
„Anderseits ist die Erpressung keineswegs, wie der Raub, auf die rechtswidrige Aneignung einer körperlichen Sache beschränkt, sondern es besteht das Wesen der Erprossung darin, dass sie den Bedrohten zu einer Handlung, Duldung oder Unterlassung nöthigt, durch welche der Thäter den beabsichtigen Vermögensvortheil erwerben will, so, dass die Vollendung des Verbrechens in dieser Handlung etc. sich erfüllt, auch wenn späterhin der durch sie erwartete Vortheil nicht erlangt wird;” und ferne:
„Diese Auffassung der Erpressung führte auch dahin, in der Begriffsbestimmung dieses Verbrechens die Absicht des Thäters im Allgemeinen in ihrer Richtung auf einen rechtswidrigen Vermögensvortheil zu bezeichnen, und davon abzusehen, den Thatbestand der Erpressung auf die Wegnahme einer beweglichen Sache zu beschränken, so dass im einzelnen Falle selbst bei einer Abnöthigung der eigenen Sache in Frage kommen kann, ob sie als eine Erpressung sich darstelle.”
Ebből tehát csak annyit tudunk meg: hogy a zsarolás nem korlátoztatik valamely idegen ingó dolog elsajátitására: és hogy az átadásra való kényszeritésnél is kérdésessé válhatik: vajjon zsarolás forog-e fenn, vagy rablás. De a caracteristicai ismérv, az elhatároló vonás, a német büntetőtörvénykönyv indokaiban sem jelöltetik meg.
És épen e caracteristicai mozzanatra nézve nem találunk határozott alapot a német literaturában sem. Ha Köstlin azt mondja: hogy plausibilisnek látszik annak elfogadása, hogy a zsarolásnál a megtámadott nem viseli magát szenvedőleg, mint a rablásnál, hanem akaratát nyilvánitja és cselekszik: ez áthatónak csak ugy lenne tekinthető, ha a rablás ki lenne zárva az által, hogy nemcsak a rabló, hanem a megrabolt is cselekszik. De ezt Köstlin sem fogadja el oly általánosságban, és elismeri: hogy rablás foroghat fenn az esetben is, ha a megtámadott magatartása, tekintettel a vagyoni jogát sértő cselekvésre, nem volt passiv. Ide tartozik azon eset, melyet kiemeltünk, s melyben a rabló a töltött pisztolynak a megtámadott melle elleni szegezésével követeli, hogy ez adja át a zsebében levő pénzt, és a megtámadott ezt csakugyan megteszi. Ez esetben a megtámadott nem viselte magát szenvedőleg, s kétségtelen, hogy ő is nyilvánitott akaratot, habár csakis annyiban, a mennyiben a kényszer befolyása alatt állott, a két rosz közt választva, a csekélyebb rosszat akarta; s kétségtelen az is, hogy ő is cselekedett - habár e cselekvése nem volt egyéb, mint a kényszer folytán keletkezett akaratának megvalósitása, - pénzének a rabló kezébe való átadása. De cselekvés az ő részéről is létezett; sőt ez, az ő akaratának volt kifolyása. A mit Savigny a kényszerre vonatkozólag állit: a criminalis jogban is megtartja hatályát: Allerdings liegt es sehr nahe, Zwang und Freiheit, als einander ausschliessende Zustände anzusehen, mithin die Freiheit schlechthin zu verneinen, da, wo Zwang vorhanden ist. Jedoch müssen wir bei genauerer Betrachtung diese Ansicht gänzlich aufgeben. Mit den spekulativen Schwierigkeiten des Freiheitsbegfiffs haben wir im Rechtsgebiet nichts zu schaffen; uns berührt bloss die Freiheit in der Erscheinung, das heisst die Fähigkeit, unter mehreren denkbaren Entschlüssen eine Wahl zu treffen. Dass aber diese Fähigkeit bei den Gezwungenen, das heisst, bei dem Bodrohten, wahrhaft vorhand en ist, kann nicht bezweifelt werden. Er hat die Wahl sogar zwischen drei möglichen Entschlüssen, die Hanglung vorzunehmen, wozu ihn der Drohende bestimmen will; das gedrohte Übel durch Wiederstand abzuwehren, oder endlich dieses Übel zu erdulden.
Rövid classicitással fejezi ki ezt a római törvény ezen helye „quamvis si liberum esset, noluissem, tamen coactus volui.
Azzal sincs nyerve sok, ha Köstlin további megkülönböztetésben azt mondja, hogy helyesnek látszik a zsarolást, mint a rablást kiegészitő, a vagyoni jogot, a szabadság megsértésével megtámadó büntettet odáig kiterjeszteni, a meddig az utóbbi - a vagyonjog terjed. Ezen tétel is csupán azt fejezi ki, a mit szintén már fentebb állitottunk: hogy a zsarolásnak nem csupán az ingó dolog képezi tárgyát, hanem, hogy az mindennemü vagyoni haszonnak erőszakos kicsikarására kiterjed.
Még kevésbé találunk tüzetes felvilágositást Hälschner-nél, a ki az objectumot illetőleg a két büntett közti különbséget abban látja: „hogy a zsarolás nem szoritkozik mint a rablás, testtel biró dolognak eltulajdonitására;” a cselekvést s különösen a kényszer közelebbi meghatározását illetőleg pedig, ép ugy, mint Köstlin, a zsarolást oly büntetendő cselekménynek tartja, mely a rablást kiegésziti, s ez okból - a rabló-megtámadást (?) kivéve, a vagyonnak - a szabadság elleni kényszer alkalmazásával való megtámadását, zsarolásnak nyilvánitja. - Ezen tételből vonja le azután Hälschner azon következtetést:
„..... Das von der Erpressung ausgexchlossen ist jede die Freiheit aufhebende physische Gewalt, zum Zwecke des Wegnehmens einer Sache; ebenso aber auch jede Bedrohung mit gegenwärtiger Gefahr für Leib und Leben, durch welche das Wegnehmen einer Sache erzwungen werden soll.”
Mint láthatni, mindkét tétel összefoglalható azon egyben: hogy a vagyonjognak személy elleni erőszakkal, vagy fenyegetéssel való megtámadása, - a mennyiben rablást nem képez, a zsarolást állapitja meg. Ez tehát mindössze is negativ eredmény, s annyit jelent, hogy a zsarolás subsidiarius büntett, s ha a cselekmény nem képez rablást: zsarolás állapitandó meg.
A német birodalmi büntetőtörvénykönyv létrejötte utáni literatura sem elégiti ki a gyakorlat férfiainak igényeit. A mit Berner a zsarolás ismérveire nézve négy - igen rövid pontban összefoglal; az nem világitja meg a homályos területet, s nem oszlatja el a kételyeket. A leglényegesebb ebben az, a mit az e) pont tartalmaz, t. i. hogy „a cselekvés - kényszeritést képez azon különbséggel: hogy a vagyoni hátránynyal való fenyegetés is elegendő.”
Schütze még könnyebben hatol keresztül a kérdésen, s sententiosus modorában megjelölve a zsarolás ismérveit, sejtetnünk sem engedi: hogy a felhozott lényeges elemek a gyakorlati jogász kétségbeejtő tépelődéseinek tárgyait képezik.
Terjedelmesebb ezeknél Schwarze, de épen arra nézve a legrövidebb, a mi a literatura és a joggyakorlat eddigi állásánál fogva leginkább kiván felvilágositást. Azt azonban - a mit ellentétben a fennemlitett tekintélyekkel, saját tételeként, mint ujat állit fel: hogy „valamely dolognak a 249. § szerinti erőszakkal való elvétele: rablás; ellenben valamely dolognak könnyebb erőszakkal való elvétele: (az elvétel eltürése) zsarolás” - azt csak is az ő tekintélye által fedezett állitásnak kell tartanunk.
A belga büntetőtörvénykönyv - a mi a törvény szövegét illeti - a zsarolás meghatározására nézve igen egyszerü.
A 470. czikk ugyanis szól:
„A 480-ik czikkben meghatározott büntetéssel - mintha rablást követett volna el, büntetendő; a ki erőszakkal vagy fenyegetéssel, értéket - fonds valeurs - ingó tárgyakat, kötelezvényeket, utalványokat, igérvényeket, nyugtatványokat kizsarol; vagy oly okirat aláirását, illetőleg átadását zsarolja ki, mely valamely kötelezettséget, rendelkezést vagy felmentést tartalmaz, vagy eredményez.”
Az idézett czikk egyenlővé tévén a zsarolást a rablással, s mindkettőre ugyanazon büntetést: 5 évtől 10 évig terjedő reclusion-t állapitván meg; ezen egyenlővé tételnek megfelelőleg, könnyen bánik az erőszak és a fenyegetés meghatározásával, kimondván mind a rablást, mind pedig a zsarolást illetőleg, a 483-ik czikkben:
Erőszak alatt a törvény, a személy ellen gyakorolt physicai kényszert érti,
Fenyegetés alatt a törvény mindazon eszközt érti, mely valamely rögtön bekövetkező hátrány - mal imminent - félelme által, erkölcsi kényszert okoz.
A törvény ezen általános és nagyon is egyszerü kijelentései felmentik a belga joggyakorlat férfiait, a rablás és a zsarolás közötti különbségek finom szálainak keresésétől, az egész különbség a soustractionban lévén; a belga biró nyugodt lélekkel mondhatja zsarolásnak a vagyonjogi előny kicsikarásának mindazon eseteit, melyekben a tettes a megtámadott ellen erőszakot, vagy fenyegetést használt, de melyekben az erőszakos elvétel esete nem forog fenn.
A kérdés csak az: vajjon igazságos-e, és a cselekmény bünösségi beltartalmának megfelelő-e, egy csekély értékről szóló nyugtatvány aláirásának a nagyon tág értelmü félelem erkölcsi kényszerével való kieszközlését a rablással egyenlően büntetni?
És másrészt kérdés az is: vajjon helyes-e a fenyegetést egyaránt - a rablásnál mint a zsarolásnál, a közvetlenül bekövetkező hátrány félelmének felköltésére korlátozni?
Mind az erőszakot, mind különösen a fenyegetést illetőleg, már a II. kamara bizottsága sokkal messzebb ment, mint a törvényjavaslat előkészitői; mégis aligha nem igényeltek volna alaposabb megfontolást Norhomb-nak és Coomaus-nak a kamarában mondott szavai, a kik nem csupán a rögtöni, hanem a közel „prochaine” hátrányt is be akarták vétetni a törvény szövegébe. Igaz ugyan, - hogy ezzel - számtalan oly eset is foglaltatott volna a törvénybe, melyekben a fenyegetés intensivitása és veszélyessége igen csekély; és tagadhatlan az is, hogy ennek következtében a büntetési tételnek is alább kellett volna szállittatnia, a mi az egész terület ujabb áttekintését vonandván maga után, valószinüleg azzal végződött volna, hogy a rablás és zsarolás nemcsak névleg különböztettek volna meg egymástól, hanem „mal imminent„-tel való félelmének felköltése általi erkölcsi kényszer a rablás ismérvéül fentartatván: a zsarolás ismérvei a „mal prochaine„-nel való fenyegetésre kiterjesztetvén: ez utóbbi büntett büntetése, a rablásénál jelentékenyen alább szállittatott volna.
A mi javaslatunk 338. §-a az átalános, vagy is a nem-qualificált esetek büntetéseit illetőleg, szembetünő, és rendkivül nagy különbséget állapitván meg a rablás és a zsarolás közt: ennek megfelelőleg egyenlőnek kell lenni a bünösség különbségeinek is. E különbséget nem elég csupán sejtenünk - hanem azt, a joggyakorlat tájékozására ki is kell fejeznünk.
A 338. §-ból, ellentétben a 333. §-al, annyi világosan kiderül, hogy a zsarolás mindennemü vagyoni haszonnak erőszakkal vagy fenyegetéssel előidézett kényszer általi kicsikarására kiterjed. Egy kötelezvény, egy nyugta, egy végrendelet aláirásának kierőszakolása - az emlitett ismérvnél fogva zsarolást, s nem rablást képez.
Zsarolást képez - ha valaki bizonyos összegnek, bizonyos időben és helyre való megküldését, vagy egy meghatározott helyen leendő letételét, levélben, azon fenyegetéssel követeli: hogy követelése teljesitésének elmulasztása esetében, annak házát, a kihez a követelés intéztetik, - felgyujtja. Zsarolást képez, ha valaki mást, egy pertől való elállásra azon fenyegetéssel szólit fel, hogy ellenkező esetben a perlekedőt megveri, vagy gulyáját, vagy más ingóságait ellopja, ellopatja, vagy megsemmisiti.
Az itt elősorolt egyes eseteket szemügyre véve, ezek két közös jellemvonást tüntetnek elő.
Az egyik az - melyet Köstlin is megemlit, t. i.: hogy a fenyegetett, mindenik esetben - valamely tettre, tevékenységre hivatik fel.
A második, hogy a haszon, melyet a fenyegető megszerezni akar, - nem rögtöni, vagyis a fenyegetéssel nem egyidejüleg beálló, hanem később bekövetkező.
Általánositsuk e két körülményt, s ha ezekhez hozzáadjuk még azon különbséget, mely szerint a rablásnál közvetlen, azonnal beálló veszélylyel kell fenyegetni, mig a zsarolásra a távolabbi veszély is elégséges: azt hisszük - hogy ezzel - a zsarolás és a rablás közti különbségek felismerési mozzanatait, közelebbről jelöltük meg.
A zsaroló tevékenységre szólitja fel azt, a kitől kicsikarni akar; a zsarolás tehát az által jő létre: hogy az erőszakolt - a fenyegetett is tesz valamit; ha t. i. a pénzt elküldi: a pertől eláll; a nyugtát aláirja stb. A rablásnál ez nem fordul elő; a rabló maga veszi el azt, a mit eltulajdonitani akar, s ha - mint a fentebb felhozott esetben a megtámadott személy az ellene gyakorolt kényszer hatalma alatt, maga nyul zsebébe és veszi ki a pénzt: e tevékenysége nem szünteti meg a rabló tettének elvételi jellegét, főleg az általunk felhozott második szempontnál fogva.
Különösen - e második körülményre nézve kiemelendőnek tartjuk: hogy a rablás esetében, az idegen vagyonnak a rabló kezébe jutása közvetlen, és egyidejü a használt erőszakkal: a zsarolásnál ellenben egy bizonyos idő lefolyása, vagy bizonyos követelés mutatkozik kikerülhetetlennek. Carrara az időre teszi a különbség felismertető elemét; ellenben Villnownak nem rég megjelent monographiája, az erőszak és annak eredménye közt a causalis nexust állitja a zsarolásnál megszakitottnak, s egy közbenső mozzanattal közvetitettnek. Abban azonban mindketten megegyeznek: hogy a sikkasztás esetében a vagyoni előny nem oly rögtöni, s nem oly egyenes, mint a rablás esetében.
A causalis nexusra vonatkozólag mondja Villnow:
„Hieraus ergibt sich:
Dass es Erpressung ist, wenn Jemand einen Andern durch Gewalt gegen die Person oder Drohungen mit gegenwärtiger Gefahr für Leib oder Leben nöthigt, ihm den Aufbewarungsort seiner Sache anzugeben, damit er sie ihm wgnehmen kann. Es liegt hier nicht Raubversuch vor, denn die Handlung des Vergewaltigten, das Angeben des Aufbewahrungsorts sollte die Erlangung der Sache herbeiführen. Raub wäre es dagegen, wenn Jemand einem Anderen unter Vorhaltung einer Pistole droht, ihn niederzuschissen, falls er nicht die Börse herausgäbe, und der andere es thut. Das Geben des Anderen ist hier völlig gleichgültig, es liegt eine Wegnahme der Börse aus der Hand de Vergewaltigten vor. Es ist hier gleichgültig, ob der Räuber ihm die Börse aus der Hand oder aus der Tasche nimmt. Im letzteren Fall, wenn der Räuber dem Vergewaltigten die Börse aus der Tasche nimmt, ist es klar, dass das Dulden der Wegnahme Seitens des Vergewaltigten keineswegs im Causalzusammenhang mit der Wegnahme steht. Das Dulden des Vergewaltigten soll hier den Causalzusammenhang nicht herstellen, sondern die gegen ihn verübte Gewalt soll nur eine Störung des anderwit zu bewirkenden Causalzusammenhanges abhalten. Es liegt die Sache ebenso, wie in dem Fall, wenn zwei einen Dritten berauben, ein Anderer will dem Vergewaltigten zu Hilfe kommen, wird aber durch die Drohungen der Räuber hiervon abgehalten, und steht ab von seiner Hilfe. Hier steht die Unterlassung der Hilfe seitens dessen, der sie leisten wollte, in gar keinem Causalzusammenhang mit der Wegnahme der Sache, die gegen den Dritten verübt wird.”
Ehhez járul - hogy a zsarolás subsidiarius büntettet képez, s hogy ennélfogva, ha valamely cselekményben a rablás és a zsarolás közös lényeges ismérvei - vagyis a személy elleni kényszer és az ez által eszközlött, illetőleg eszközölni czélzott jogtalan vagyoni haszon - találkoznak; de a cselekmény, a rablásnak a törvényben meghatározott, tüzetes ismérvei alá nem foglalható: ez esetben - a megfelelő dolus föltétele alatt zsarolás lesz megállapitandó. De ez esetekben mindig fognak mutatkozni azon mozzanatok, melyeket mi a zsarolás specialis eriterionjai gyanánt fentebb kiemeltünk.
„.... jogtalan hasznot” sajtóhibából kimaradt az első szövegben meglevő ezen szó „vagyoni„; ez tehát a „jogtalan” szó után visszaállitandó.
„.... cselekvésre” azon értelemben, hogy „tevésre,” „teljesitésre” - de nem cselekményre,” mert a vis obsoluta nincs kizárva, az ezzel létrejött tett pedig, mint akarat nélküli, nem képez cselekményt. A vis absoluta nem szükséges; rendesen a vis physica vagy a vis compulsiva képezendik a zsarolás elemeit, melyek - mint fentebb kimutattuk, az akarat körét szükebbre szoritják, de azt nem szüntetik meg. Mindazonáltal, mert vis absoluta mellett is követtethetik el zsarolás, különösen az „elhagyásra” való kényszerités esetében: ez okból nem volt a cselekmény szó használható.
„.... fenyegetéssel” ezen szó minden további körülirás nélkül használtatik, s e szerint ellentétet képez a fenyegetés azon nemével, melynek szükebb korlátai a 335. §-ban megvonattak. A „minae juris” egyébiránt, a magyar felfogás szerint soha sem képeztek zsarolást megállapító fenyegetést, s nem hisszük, hogy ezentul nyerjen oly magyarázatot, melyszerint az, a ki azzal fenyeget, hogy jogát a törvényes biróság előtt érvényesitendi, - a mennyiben e kimondással, vagy hirüladással vagyoni hasznot czéloz elérni - zsarolás vétségét követi el. Ha azonban ez iránt kétely támadhatna: ez el lenne oszlatható az által, hogy a fenyegetés elé ezen határozó tétetnék „jogtalan.” A németek a perrel való fenyegetést a zsarolás tényezői közé számitják: mi ezt nem akarjuk, de nem hisszük, hogy e végett a „jogtalan” vagy más határozónak felvétele szükséges lenne.
A 338. § kétséget hagy fenn az iránt: vajjon a fenyegetés - ha tárgyát a becsület képezi - subsummálható-e az idézett szakasz alatt? Különösen a sajtó azon részének lealacsonyodása, melynek vezetői a rágalmazással és becsületsértéssel valóságos üzérkedést, pénzbeli speculatiót üznek - az ugynevezett „revolver-sajtó” gyalázatos zsarolásai hozzák az előtérbe e kérdést, s teszik szükségessé az oltalmat.
Minthogy a 338. § horderejére nézve ez irányban kétely merülhetne fel, nehogy a társadalom a büntetőtörvénykönyv életbe lépte után is oltalom nélkül hagyassék, az ilynemü ocsmány irodalom galád merényletei ellen: a következő uj §-nak felvétele inditványoztatik;
Zsarolást követ el, s a fentebbi szakaszban meghatározott büntetéssel büntetendő: a ki azon czélból, hogy magának vagy másnak vagyoni hasznot szerezzen, rágalmazó vagy becsületsértő állitásoknak nyomtatvány általi közzétételével fenyeget.
Büntettet képez a zsarolás, és 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal büntetendő:
1) ha a zsaroló gyilkolással vagy sulyos testi sértéssel, vagy sulyos vagyoni kár okozásával fenyegetett;
2) ha közhivatalnoki minőség szinlelésével, vagy a közhatóság hivatalos rendeletének ürügye alatt követtetett el.
A fenyegetésnek ezen szakaszban megjelelt nemei, oly közel hozzák a zsarolást a rabláshoz, hogy ezen alakjában a zsarolásnak: a két büntett közt csaknem minden különbség elenyészik. A törvényjavaslat nem követte a belga rendszert - mely főleg ezen eseteket tartva szem előtt, a zsarolásra általában a rablás büntetését rendeli alkalmaztatni. Ez sok esetben - mint kimutattuk, igazságtalan tulszigorra vezetne. De más részről igazságtalan, és a helyes retributioval ellenkező, társadalom-ellenes enyheség volna, ha a zsarolásnak e kiválóan sulyos eseteire, nem állapittatnék meg a büntettnek megfelelő, sulyosabb büntetés.
A rablás és zsarolás büntette esetében, a szabadságbüntetésen felül hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése is kimondandó.
A hivatalvesztés és a politikai jogok megszüntetése, csak is a büntett eseteire szorittatik. Hogy a rabló - s az ehhez hasonló zsaroló, büntetésének kiállása után, nyomban hivatalképes legyen, és azonnal gyakorolhassa a politikai jogokat, - tehát nemcsak választó legyen, hanem, például mint virilista, a törvényhatósági bizottság tagjává váljék, vagy annak, esetleg országgyülési képviselőnek megválasztathassék: ez nemcsak az emlitett functióknak különös megbizhatóságot feltételező voltával ellenkezik; de azonfölül a nép erkölcsi érzetét is mélyen megsértené. Az intézkedést - a büntettre vonatkozólag ez által teljesen indokoltnak véljük tarthatni.
Más kérdés az: vajjon egészen indokolt-e az, hogy a zsarolás vétségére mellékbüntetés nem állapittatott meg? A cselekmény motivuma - legalább rendszerint - aljas: ezen tény alig vonható kétségbe. Ha tehát csakis ezen szempont lenne az elhatározó: okvetlenül ki lett volna terjesztendő a 340. § hatálya, a zsarolás vétségére is. De ennek ellenére is figyelmet érdemelnek azon sokféle alakulásai ezen vétségnek, s különösen azok, melyeket a megengedett önsegélytől, illetőleg ennek kisérletétől csak egy hajszálnyi távolság választ el. A zsarolás azon esetei, melyek veszélyességüknél fogva a közérzületet felingerlik, a büntettek közé levén sorozva: a vétség csak ritkán fog felmutatni oly alakzatot, mely a mellékbüntetéseket szükségessé tenné.
Azon esetre nézve mindazonáltal, mely az uj szakaszban különösen kiemeltetett: a 340. § hatályát, mind a hivatalvesztésre, mind pedig a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztésére vonatkozólag, kiterjesztendőnek tartjuk.
Három büntetendő cselekményt foglal egy rubrica alá a XXVIII. fejezet, melyek közül objectumára nézve csupán kettő áll egymással közösségben: az elkövetési módozatok tekintetében pedig, e kettő közt sem létez teljes azonosság.
Ennek előrebocsájtása után önként felmerül a kérdés: mi volt tehát oka annak, s a rendszeresség követelményeivel miként egyeztethető meg, hogy e három, objectumára nézve sem azonos, s az elkövetési módozatokra nézve is, különböző cselekmény egy fejezet alá vétetett?
Egyelőre csakis a sikkasztásnak és a hűtlen kezelésnek egy fejezet alá foglalását fogjuk indokolni: a zártörés ide helyezésének önálló, és különös indokát, később adandjuk elő.
A mi a sikkasztást és a hűtlen kezelést illeti: ezek objectumukra nézve azonosak; mindkettő - vagyon ellenni büntettet képez, s az által követtetik el: hogy a tulajdonosnak - vagyoni viszonyában létező jogos érdeke, a tettes által jogtalanul megtámadtatik. De ez csak általános beosztási ok; az objectum szerinti felosztása a büntetendő cselekményeknek, az egyes büntettek idealis jellemének kifejezése szempontjából, s az ebből származó hasznos - gyakorlati eredmények tekintetéből, igen fontos, és a rendszeresség alaptétele ugyan: de ezzel még nincs befejezve az e tekintetben előálló követelmének egész sora. Az objectumaikra nézve azonos büntetteknek egymáshoz való viszonyára, és igy ezeknek a büntetőtörvénykönyvben megállapitott sorrendére nézve is egy határozott, a cselekmények természetéből, s lényeges ismérveik fajrokonságából származtatott beosztási oknak kell léteznie, hogy meg legyen felelve az ujabb kor törvényhozásaihoz intézett azon problemának - mely a büntetendő cselekményeknek, a büntetőtörvénykönyvek általi rendszeres, s az elvtelen önkényes összehányástól ment feldolgozását követeli.
Az emlitett két cselekmény közel rokonságára nézve fel lenne hozható, hogy mindkettő nem csupán vagyon elleni, hanem egyszersmind a vagyon ellen nyerészkedési szándékkal elkövetett büntett. De mindkét cselekménynek e tulajdonsága közös sok más büntetendő cselekményekkel, s e tulajdonság közösségéből csak is az következik, hogy a sikkasztás és a hűtlen kezelés: a lopás, rablás, csalás, hamisitás fejezetei közt tárgyaltassanak; minthogy ez utóbbi büntettek által is - másnak vagyona szintén nyerészkedési szándékkal támadtatik meg.
Közelebbi kapcsot képezhetne talán a két cselekmény közt: a hűtlenség, ha nem is mint objectum, hanem mint elkövetési mód. E tényezőnek beosztási ok gyanánt való felvétele azonban igen messze vezetne minket; sokkal messzebbre - mint a meddig a hűtlenségnek - ezen különben is homályba burkolt, s átalános jelentményében criminalisticailag nem értékesithető eszmének históriai és dogmaticai vizsgálatában kiterjeszkednünk lehet, vagy szabad. Csupán azt jegyezzük meg: hogy az esetben, ha a hűség megsértése, a mi ehhez legközelebb áll: a bizalommal való visszaélés, továbbá a rászedés, a való elferditése, s hasonló tényezők vétetnének a beosztás genericus, átható alapjául: ez esetben - eltekintve attól, hogy ez objectum - és ezzel a büntettek jellemző tulajdonsága szerinti beosztásnak el kellene tünnie, még azon helytelenség is bekövetkeznék: hogy az alaki tényezők beltartalom nélküli külsőségei irányoznák a csoportositást; és igy előállana azon eset: hogy az erőszak által elkövetett cselekményeken kivül - a többi büntettek és vétségek, vagy legalább ezeknek legnagyobb része, mint a hűség megsértésével elkövetett büntettek - ezen egy, genericus csoportba lennének osztályozandók.
Praegnansabb jellemvonásban, és egymáshoz közelebb álló elemekben kell kifejezve lennie a közösségnek, hogy általa két vagy több büntetendő cselekménynek egy fejezet alá vétele, a rendszeresség szempontjából igazolva legyen, mint a milyen az azon cselekmények közötti közösség, melyek a régi német felfogásból átszármazott, s többek által mai napig is fentartatni, illetőleg visszaállitani kivánt tan szerint, a hűtlenségi büntettek geniusának egyes fajai gyanánt megjelöltetnek.
A sikkasztásra és a hűtlen kezelésre nézve is más elemben keresendő tehát a közel rokonság, mint a hűtlenségben, mely elem egyébiránt a sikkasztásnál nem is mindig forog fenn. E közel rokonság - az objectumtól eltekintve, mely itt is az első és elhatározó csoportositási ok - abban nyilvánul:
1. hogy a tettes mindkét cselekmény esetében jogosan jutott az idegen vagyon birtokába, illetőleg birlalatába;
2. hogy a jogosan átvett vagyont, mindkét esetben, a tulajdonos vagy a jogositott akarata ellenére, egészben vagy részben, oly czélra forditotta, melyre azt forditani szabad nem lett volna.
A hűtlen kezelést illetőleg a 347. § világosan kiemeli az anyagi ismérvek közt a megbizónak megkárositását: mig a sikkasztásnál a 341. § a megkárositás - ezen elem különös és világos megemlitése nélkül, a jogellenes eltulajdonitásban, vagy a jogellenes használatban, illetőleg rendelkezésben találja megtestesülését.
E két elem: a jogos birtokba-jutás, és a jogtalan hováforditás lévén a közös objectumon kivül mindkét cselekménynek leglényegesebb tényező eleme, s e két elem mind a sikkasztásban mind pedig a hűtlen kezelésben - a törvény által megállapitott tényálladéknak szükségszerü, és lényeges alkatrészét képezvén: ez által a faj-rokonság, mindkét cselekményt illetőleg meg van állapítva. Nem véltünk tehát a rendszeresség ellen vétetni, ha e két cselekményről egy fejezetben intézkedünk.
Nem kerülte ki mindazonáltal figyelmünket azon körülmény, hogy a német büntetőtörvénykönyv a „hűtlenséget” nem összefüggésben a sikkasztással, s nem is közvetlenül ezen büntett után: hanem összefüggésben a csalással, s ezzel egy fejezetben - a XVII-ik fejezetben tárgyazza. Az indok, mely ezen osztályozás alapjául szolgált, nem volt képes minket e rendszer elfogadására birni, s nem volt képes meggyőzni arról: hogy a hűtlenség - tüzetesebben a hűtlen kezelés, közelebb állna a csaláshoz mint a sikkasztáshoz.
Azon férfiak - a kiknek a német birodalmi büntetőtörvénykönyv megalkotása körül az elhatározó befolyás jutott osztályrészül, azon nézetben valának, hogy az által, ha a hűtlen kezelés a sikkasztás mellé állittatik: ez utóbbinál elmosódik e büntettnek - mint kizárólag eltulajdonitás által befejezett büntettnek, ezen jellege, s közelebb hozatik a franczia „abus de confience”-hoz, a mi, ha nem is képezi a csalásnak elemét, de ahhoz igen hasonlit.
A törekvés - hogy a contrectatio értelme mindenik esetben, melyben ez előfordul - a tulajdonátétel jelentményében állapittassék meg, s hogy ennélfogva a sikkasztásból kizárassanak a vagyon elleni büntetendő cselekmények mindazon esetei, melyekben a tettes nem czélozza az idegen ingó dolgot saját tulajdonává tenni: e törekvés uralkodóvá vált, a német büntetőtörvénykönyv ide vonatkozó részének megállapitásánál, s ezen nézet döntött nem csupán arra nézve, hogy a sikkasztásnak - az észak-német szövetségi törvényjavaslat 223. §-ában megállapitott fogalommeghatározása teljesen, és lényegében megváltoztatott; hanem döntött a beosztási rendszer tekintetében is.
E felfogásból származott: hogy a sikkasztás, valamint a talált vagy véletlenül másnak birtokába jutott dolog eltulajdonitása, mint kizárólag eltulajdonitás által véghezvitt delictumok, egy fejezetbe, sőt a három utóbbi cselekmény - egy szakaszba foglaltattak; de ebből foly az is: hogy a hűtlen kezelés - minthogy ez nem irányul az idegen dolognak eltulajdonitására - a sikkasztással ellentétbe állittatott.
Meg fogjuk vizsgálni: vajon kifogástalan-e azon felfogás, mely szerint a sikkasztás csak is eltulajdonitással követhető el? s vajon más személy ingó vagyonának jogtalan elzálogositása nem állapitja-e meg a sikkasztást? Most azonban - s egyelőre, az általunk követett rendszer igazolásául, anticipalva későbbi vizsgálódásaink eredményét, kijelentjük: hogy mi még az esetben sem tartjuk a sikkasztás elkövetésének módját csupán az eltulajdonitásra korlátozhatónak, ha a jogtalan használat végetti sikkasztás kitöröltetnék törvényjavaslatunkból.
De minthogy mi - ezen oknál fogva nem tekintjük a sikkasztást oly büntettnek, mely csak is, és egyedül eltulajdonitás által volna elkövethető: ezzel kifejeztük egyszersmind azt: hogy a mi jogi felfogásunk, a sikkasztásnak nem csupán constitutiv elemeire nézve tér el a német büntetőtörvénykönyv 246. §-ában kifejezett fogalom meghatározástól; hanem ezen fölül, - sőt épen ebből kifolyólag - nem is jelölhetjük ki e büntettnek, a büntetőtörvénykönyv rendszerében azon helyet, melyet az, a német büntetőtörvénykönyvben - a mienkkel ellenkező felfogás mellett, s az ottani felfogásnak megfelelőleg elfoglal. Egy szóval - a sikkasztás a mi törvényjavaslatunk szerint, nem lévén csupán eltulajdonitási büntett: a delictum csoportositásánál és osztályozásánál, az eltulajdonitás mint ismérv nem lehetett irányadó.
Az által ugyan is, hogy a mint ezt később indokolandjuk, - a sikkasztás, a jogtalan elzálogositás által is elkövethető: kiesik e cselekmény a jogtalan tulajdonná tétel, vagy is az eltulajdonitás által véghezvitt büntettek csoportjából, s közelebb jut a vagyon elleni azon büntetendő cselekményekhez, melyekhez - egyes különbségek daczára is, véghezvitelének leglényegesebb módozatai közelebb állanak. E közelség nem találtatik a csalás és a sikkasztás közt; mert a csalás leglényegesebb anyagi eriterionjára nézve különbözik a sikkasztástól, sőt ehhez ellentétes viszonyban áll. A csalás esetében a tettes, mesterkélés, ravasz fondorlatok, a való meghamisitása által veszi rá a tulajdonost arra, hogy ez valamely dolgot átadjon: ellenben a sikkasztó, jogos ügylet folytán jut birtokába vagy birlalatába az általa később elsikkasztott dolognak. A csalás esetében, már az átvételkor be van végezve a büntett: ellenben a sikkasztás esetében, az átvétel jogos és törvényes; sőt gyakran - a kötelesség által parancsolt cselekmény.
És minthogy épen azon elemekre nézve, melyek a sikkasztást megkülönböztetik a csalástól, a hűtlen kezelés és a sikkasztás egymással találkoznak, s ezen elemek, az emlitett két büntettben közösek: ez okból igen közeli a faj-rokonság e két büntett közt, s mindkettő nem csak közös ismérvek által különbözik a többi büntettektől; hanem ugyanezen közös ismérvek által válnak egymáshoz közel álló speciesekké. E felfogásunk, teljesen támogattatik Carrara által is, a ki nemcsak világosan mondja, hogy a hűtlen kezelés a sikkasztás fajához tartozik: hanem ez állitását, a két delictum természetéből ki is fejti és igazolja.
„Il titolo di frodata amministrazione appartiene al genere delle truffe (truffa Carrara szerint nem csalás, hanem sikkasztás; IV. köt. 464. lap), essa é il reato di chi divenuto gestore fiduciario (o con stipendio o senza od anche con participazione di luero) di una operazione amministrativa nello interesse di altri, e rosi consegnatario delle cose di altrui pertinenza per quell, uso determinato, abusi della fiducia a lui conferita volgendo indebitamente a suo profitto, o le cose stesse a lui consegnate per amministrarle o i lucri ottenuti dalla sua amministrazione.”
Az itt megjelölt tulajdonságok által kifejezett rendszert követi - és igen helyesen - az olasz javaslat is, mely egy átalános rubrica alatt minden külön megjelölés nélkül, a sikkasztást és a hűtlen kezelést, egy fejezet alá foglalja.
A zártörés - ha csupán a 346. §-ban meghatározott cselekmény vétetik annak: tulajdonképen nemcsak nem tartoznék ezen fejezet alá, hanem systema szempontjából ki lenne küszöbölendő a vagyon elleni büntetendő cselekmények egész sorából. A pecsét vagy tartály feltörése, ha a zár alá vett dolog érintetlenül hagyatik: nem képez vagyon elleni vétséget; a cselekmény objectuma: a hatósági intézkedés, a hatóság tekintélye, a hatóság tette, nem pedig valakinek vagyona. És e szempontból nem lehet kifogás alá venni: ha az emlitett cselekmény, a közhatóság elleni büntettek sorába vétetik fel.
Mindazonáltal nem egyszer valánk már, és leszünk még kénytelenek - a szigoru systematicától való eltérést a gyakorlati czélszerüséggel indokolni, s ezen tekintethez vagyunk kénytelenek most is folyamodni.
A körül nem lehet kérdés, hogy a zár feltörésének azon esete, mely tovább megy, mint a 346. §-ban körvonalozott tényálladék - midőn t. i. a zárlat alá vett vagyon tulajdonosa, nem csupán felszakitja, feltöri a zárt, eltávolitja a pecsétet, a jelt stb., hanem a lezárolt vagyonhoz is nyul, azt elveszi, elrejti, elidegeniti, vagy szándékosan megrongálja, megsemmisiti - az nem lehet kétséges: hogy ezen eset sikkasztást képez, vagy legalább elengedő okkal soroltatik a sikkasztás esetei közé. De ha ezen eset - helyesen vétetik a sikkasztásról szóló fejezetbe: nem nehezitené-e a törvény áttekinthetését, a feltalálás könnyüségét, ha azon másik esetre nézve, melyben a cselekmény nem haladt ily messzire: a közbüntettek csoportjára utalnók a gyakorlati embert, vagy a systema láthatlan szálainak nyomozására nem képesitett közönséges polgárt?
Ehhez járul még az is: hogy nálunk mindeddig ugy az egyik, mint a másik eset - habár helytelenül - zártörésnek vétetett. Ezen okok túlnyomóaknak látszottak előttünk, a különben is minden végleteiben keresztül nem vihető rendszer szempontjánál; miért is helyesen véltünk cselekedni, ha a 346. §-ban körülirt esetet, nem különitjük el a 345. §-ban meghatározott büntettől, illetőleg vétségtől.
A ki a birtokában vagy birlalatában levő idegen ingó dolgot jogellenesen eltulajdonitja, vagy azt jogellenesen saját vagy mások hasznára forditja: sikkasztást követ el. A sikkasztás be van végezve, ha az idegen vagyon birtokosa vagy birlalója azt elidegeniti, felhasználja, elzálogositja, vagy arról, mint sajátjáról rendelkezik; úgyszintén, ha annak nálalétét a visszakövetelésre jogositott előtt tudva eltagadja.
A lopás ismérveinek meghatározása s körülirása, valamint az ezek körül felmerülő leggyakoribb controversiáknak megvilágitása: szükségesé tették, hogy már a XXVI. fejezet indokaiban részletesebben foglalkozzunk a sikkasztással, s ennek a lopástól való megkülönböztetésével. Annál rövidebbek lehetünk tehát most, midőn ezen büntettre vonatkozó leglényegesebb kérdéseket illetőleg, a lopásnál mondottakra utalhatunk.
Egyes eseteit a sikkasztásnak régibb törvényeink is felemlitik, igy az 1622: 16. tc. infamiával, és a kétszeres érték megfizetésével rendeli büntettetni azt, a kinél iratok, okiratok, arany-ezüst ékszerek vagy pénz letéteménybe helyeztettek, s a ki e letétemények visszaadását megtagadja. Ezen törvényt némileg bővitik az 1638: 28, az 1647: 106. törvénycikkek.
Kételyt támaszt azonban az 1715: 28 tc. 11. §-a, mely igy szól:
„Prout et Causas Depositorum tametsi quidem absque poenis, utique tamen cum refusione expensarum, velut in liquidis debitis conscientiose limitandarum.”
A kétely ugyanis arra nézve foroghat fenn: vajjon nem szüntette-e meg az idézett törvény, a letét elsikkasztásának büntett minőségét? nem alakitotta-e azt magánjogi delictummá, mely csak is arra jogositotta a kárositotta: hogy a letétemény visszaadását, és legfelebb még a mérsékelt perköltségeket követelje a hütlen depositariustól?
Megemlitettük az 1565: 21 törvénycikkben meghatározott esetet, mely eset szintén a sikkasztás tényálladékát állapitja meg.
Mindezek egyes törvények, melyek csak is egyes, határozottan megjelölt esetekre vonatkoznak: de a sikkasztás - mint külön tényálladékkal biró büntett, régibb törvényeinkben nem volt ismeretes.
Ujabb törvényeink ide vonatkozó rendelkezésein - mint az 1840: XV. II. r. 153. §-án, mindenki észreveheti: hogy az azon időbeli törvényhozók világosan látták a sikkasztás és lopás közötti különbséget; de a hely, a hol az esetről intézkedniök kellett, nem tette lehetővé, hogy magában a rendszerben - általános változást állapitsanak meg. Midőn e törvényekben az mondatik: hogy az elkövető, a tolvajság büntetésével büntettessék: ezzel a magyar törvényhozás ugyanazon formulát használja, a mely a római törvények azon helyeinél használtatott, melyek a „stellionatus” egyes meghatározott eseteit, a „falsum” büntetésével rendelik büntettetni. A római tudósok igen jól tudták: hogy a „stellionatus” más - és a „falsum” is más; és épen azért használták azon formulát, mely a két fogalom közti különbséget kifejezi, habár a büntetésre nézve, közös szabályt állapit meg. Ez áll 1840-től fogva - hazánk törvényhozóiról is.
Határozottan és világosan, valódi nevével való megjelöléssel és tényálladékának körülirásával az 1871: VIII. törvénycikk 19. §-ban fordul elő legelőször a sikkasztás; ámbár ezen törvény, specialis rendeltetése szerint, annyira ki kelle tágitani a büntett területét: hogy az e körülirással - az egyszerü sikkasztás meghatározásául nem fogadható el.
Egyik kiváló fényoldala az 1843-ik évi törvényjavaslatunknak: hogy a sikkasztást illetőleg is elvetette az 1827-ik évi javaslat chaoticus, helytelen, sem elvi, em casuisticus szempontból meg nem állható határozmányait, s hogy tüzetesen szemügyre véve ezen önálló léttel biró, s valamennyi más büntetendő cselekménytől különböző delictumot, azt valódi ismérvei szerint lényegileg igen helyesen meghatározta.
Fontos az 1840: XV. tkk. 153. §-a összefüggésében az 1843-ki javaslat 32-ik fejezetével, s az 1871: VIII. tkk. 19. §-ával: mert e három törvény világosan jelzi az iránt, melyet törvényhozásunk a kérdéses cselekményre nézve - az ujabb időben szakadatlanul követett, a mennyiben a lopás és a sikkasztás közötti különbséget felismervén: e felismerésének - a körülményekhez mért alakban, de mindig világos kifejezést adott.
A sikkasztás közvetlen tárgyát ép ugymint a lopásét: az idegen ingó vagyon képezi; mindazonáltal különös figyelmet érdemel az ingó dolognak juristikailag értékes tulajdonságai közül egy tulajdonság, mely a lopás esetében - ha az állag tulajdonittatik el, épen nem bir jelentőséggel: a használat végetti lopás esetében pedig, az értékcsökkenés szempontjából annak helyén megérintetett.
Értjük az ingó dolgok azon tulajdonságát, melyet a civilis jog: a fungibilis vagy nem-fungibilis minősitőkkel jelöl meg; különösen pedig értjük a fungibilis dolgoknak azon tulajdonságát: hogy azok rendszerint helyettesithetők. A helyettesithetés vagy nem-helyettesithetés, a sikkasztásra nézve igen gyakran elhatározóvá válik, akként: hogy bizonyos - és pedig igen gyakori esetekben, sikkasztás csupán azért nem létez, mert az idegen ingó dolog, mely a tulajdonos által, egy meghatározott czélból adatott valakinek át, vagy a tulajdonos akarata folytán jutott másnak birtokába illetőleg birlalatába, s ez által eltulajdonittatott: helyettesithető dolgot képezett.
A kire bizonyos összeg pénz bizatik a végett, hogy azt megőrizze; ha ez, azon pénzdarabokat elsajátitja, illetőleg saját czéljaira felhasználja, de a tulajdonos által, a visszaadásra felszólittatván, a felhasznált pénz-darabok helyett ugyanannyi értékü pénzt, más darabokban ad vissza: nem követett el sikkasztást, sőt egyátalán nem követett el büntetendő cselekményt. De nem igy áll a dolog, ha a tulajdonos, bizonyos meghatározott pénzdarabokat - például egy csomagba bepecsételten, vagy e nélkül is - adott át őrizet végett, azon kikötéssel, hogy az őrző, ugyanazon individualis pénzdarabokat adja vissza. Ha az átvevő, a csomag felbontásával, vagy ha a darabok egyébként határozottan megvoltak jelölve - például bizonyos aranypénz ritka példányai - az átvett specieseket elidegenitette: sikkasztást követett el, daczára annak, hogy azon perczben, melyben a visszaadásra felhivatik, kész az átvett darabok helyett, ugyanoly értékü, sőt ugyanazon nemü pénzdarabokat visszaadni.
A példa, a fungibilis dolgokra egyátalán kiterjeszthető: mert minden fungibilis dolog in abstracto - egyszersmind helyettesithető is: a mi azonban viszont nem áll: mert nem minden helyettesithető dolog fungibilis is egyszersmind. Nem fogja egyébiránt tőlünk kivánni senki - hogy arra is kiterjeszkedjünk: vajjon a pénz természeténél fogva fungibilis dolog-e? Mindenki meg fogja engedni - hogy kivétel nélkül, a fungibilis dolgok közé számittatik.
Némely törvénykönyv a dolog ezen tulajdonságából származó különbséget, külön intézkedésben érvényesiti; ugy a würtembergi büntetőtörvénykönyv 345-ik czikkében ezt mondja:
„Wer eine fremde vertretbare Sache (helettesithető dolgot) mit der Absicht der Ersatzleistung, ganz oder theilweise verbraucht, und dafür aus bereiten Mitteln sogleich, etweder unaufgefordert, oder doch auf auffordern des Berechtigten Ersatz leistet, bleibe von der Strafe frei.
A genfi büntetőtörvénykönyv 361-ik czikke is megemliti az ingó dolog ezen sajátságát.
Quiconque aura détourné ou dissipé au préjudice du propriétaire, possesseur ou détenteur, des effets, deniers, marchandises, billets, quittances ou tous autres écrits contenant ou opérant obligation ou décharge, qui ne lui auraient été remis qu'á titre de louage, de depot, de mandat, de prét á usage ou pour un travail salarié ou non salarié, á la charge de les rendre ou representer, ou d'en faire un usage ou un emploi déterminé, sera puni d'un emprisonnement de deux mois á trois ans.”
A legtöbb törvényhozó azonban nem látta szükségesnek e tulajdonságot különösen kiemelni, s ennek szempontjából, az áltánostól eltérő külön intézkedéseket megállapitani. E törvényhozók azon véleményben voltak: hogy az esetben, ha a tettes, a helyettesithető idegen dolog felhasználása idején, azon szándékkal volt, hogy azt in tantundem megtériti, s ha egyszersmind az erre való képességgel birt, és a felhasznált dolgot azonnal, mihelyt a jogosult kivánta, meg is téritette: ez esetben és ezen föltételek alatt, a büntetlenség már magából a sikkasztás fogalmának, a helyettesithető dologra való kiterjesztésének lehetlenségéből, vagyis a büntett kizárása - a helyettesithető dolog természetéből következik.
Dollmann e tételt ekként fejezi ki:
„In der Natur fungibler Sachen liegt etwas, was den Inhaber zu der Meinung veranlassen kann, dass eine vollkommen identische Ersetzung der verwendeten individuellen Stücke, und somit ein blosser Gebrauch derselben möglich sei, indem er ja die Substanz der Sache dem Eigenthümer keineswegs zu entziehen gedenke. Der Gesichtpunkt ist festzuhalten, dass es nur die aus der Absicht der Wiedererstattung abzuleitende Absicht des blossen Gebrauchs ist, vermöge welcher eine, den Thatbestand der Unterschlagung ausschliessende Wirkung beigelegt werden kann.”
Nem vitatjuk: vajjon Dollmann állitása mindenben kiállja-e a szigoru juristicai birálatot, s vajjon megdönthetlenül igaz-e a büntetlenség végső oka - a dolog felhasználásánál létezett megtéritési szándékban keresendő? vagy pedig nem inkább van-e igaza azoknak, a kik a büntetlenség valódi okául azt állitjuk: hogy a helyettesithető dolognak, különös kikötés vagy megjelölés nélküli átadásával - a tulajdoni jog az átvevőre megy át; de mint tényt constatáljuk hogy a helyettesithető dolog ezen tulajdonsága, mindkét felfogás és indok szerint - a büntetlenség tényezőjeül egyaránt elismertetik.
De mindkét indokolás föltételül követeli: hogy a dolog helyettesithető legyen; a mi ismét két körülménynek egyaránt, és együttesen elhatározó létezését tételezi fel. Az egyik az: hogy a dolog objective olyan legyen, mely a helyettesithetés tulajdonságával bir; a másik: hogy ezen tulajdonság, a felek ellenkező nyilt megállapodása, vagy az ügylet természete által ne vétetett legyen el.
Az előbbi feltétel önmagától értetik; az utóbbira nézve a következő szempontok az irányadók:
Az kétségtelen, s a legnevezetesebb civilisták egybehangzó tanitásával támogattatik: hogy a fungibilis dolgok, objectiv minőségöknél fogva, a forgalmi életben rendszerint mint helyettesíthető dolgok jelöltetnek meg; a minek helyes indoka abban rejlik: hogy az esetben, ha ily dolgok másnak adatnak át, ezen átadás által, exclusiv, és individualis becsük és értékük, az előbbi birtokosra vagy birlalóra nézve megszünt. Mindazonáltal a jogositott akaratától függ, hogy a fungibilis dolog helyettesithetési tulajdonságát, akár elzárás, vagy bepecsételés által, akár pedig különös nyilatkozat által elvonja. A mi pedig a civilisták e tanának hatását a criminális jogra, s különösen a sikkasztásra illeti: igaza van Hölcchner-nek „hogy a helyettesités - juristicailag, a jogosultnak akaratától függő tulajdonságot képez; ezen akaratnál fogva, mely a speciesre fekteti a sulyt: helyettesithetlenekké válnak azon dolgok is, melyek különben in genere suo functionem magis recipiunt quam specie. Helyesen itélt ennélfogva a berlini legfőbb itélőszék, midőn a német birodalmi büntetőtörvénykönyv alapján, mely törvénykönyv - expressis verbis - a fungibilis, vagy helyettesithető dolgot nem emliti - kimondotta:
„hogy a büntetőtörvénykönyv szerint, az olvasottan átadott pénzre vonatkozólag is lehetséges a contrectatio invito domino elkövetése, és hogy a tényálladék megállapitásánál nem lehet megelégedni a fenforgó jogügylet, vagy a dolog tulajdonságának meghatározásával: hanem vizsgálni kell, vajjon a tulajdonos kifejezett, vagy vélelmezendő akarata szerint, nem állott volna-e a depositarius kötelességében, a letéteményezett dolgot, mint individualiter meghatározottat, in eadem qualitate et quantitate visszaadni.”
Egy esetet, mely a kiemelt tétel megvilágositására - s főleg büntető szempontból való hatására nézve különösen tanulságos - a következőkben kiemelünk:
Egy nőnek, továbbszállitás és átadás végett kézbesittetett egy levél, mely 20 frtot tartalmazott; a nő a levelet felbontotta, és a 20 frtot eltulajdonitotta: de a dolog felfedeztetvén: a sikkasztó a jogositottnak első felszólalásán, azonnal megtéritette az elsikkasztott összeget. Az eset a törvényszék elé kerülvén: a büntett létének megállapitására nézve, a leglényegesebb elhatározó kérdést az képezte: vajjon a 20 frtnak, a levél felbontásával eszközlött eltulajdonitása által helyettesithető dolog sikkasztatott-e el? Az eszlingeni törvényszék kimondotta: hogy az által, hogy a tulajdonos bepecsételt csomagban adta át a pénzt: ezen pénznek azon tulajdonsága, hogy a pénz átalában helyettesithető dolognak tekintetik, a concret esetben elvétetett. Ebből természetesen következett az: hogy az emlitett nőt sikkasztásban bünösnek kell itélni.
Az ez iránti reflexiok, a források, a literatura és a büntetőtörvénykönyvek ide vonatkozó, részint kifejezett, részint a literatura és judicatura által megvilágitott intézkedéseinek megfigyelése azon eredményre vezetnek: hogy az átadónak azon tilalma, mely szerint az átadott dolgot nem akarja helyettesithető dolognak tekinteni: az objectiv szempontból helyettesithető dolgot, helyettesithetlenné változtatja, s hogy a felhozott példában, a 20 frt összeget képező egyes pénzdarabok, a lepecsétlés által valódilag individualizáltatván, ezen individualitások, helyettesithetlenekké tétettek.
A gyakorlatban mindazonáltal különösen szem előtt tartandó lesz - s az e tekintetben bekövetkezhető tévedésektől való figyelmeztetés criminalistáink feladatát képezendi: hogy a helyettesithető dolognak azonnali megtéritése, s az ebből származó büntetlenség, ne zavartassék össze a sikkasztásnak, a megtérités általi megszünésével, illetőleg büntetlenségével.
A nem helyettesithető dolgokra nézve már fentebb kimondottuk, hogy ezek elsikkasztása esetében - a megtérités nem szünteti meg a büntettet; de a helyettesithető dolgokra vonatkozólag is szükséges: hogy a más speciesben való megtéritési szándék már akkor létezzék, midőn a tettes, a neki átadott specieseket, megbizatása ellenére, más czélra használta; továbbá hogy megtérítési szándékának valódisága, a tettes vagyoni helyzetében és viszonyaiban találja a kivihetőség biztositékát: végre, hogy a representálási kötelezettségnek azonnal, mihelyt kivántatik, megfeleljen.
E három követelmény nélkül: a helyettesitési jog - a gazdagoknak sikkasztási privilegiumává válhatnék, a mit a törvény, s a jogtudomány nem czéloznak.
Talán némi hasznot teszünk gyakorlatunk ez irányban való fejlesztésére, ha egy német egyetem által pályadijjal kitüntetett jeles munkának ide vonatkozó részéből, a következőket szószerint kiemeljük:
„Anderseits, kann auch die wirkliche Ersatzleistung nicht in Betracht kommen, denn nicht der Erfolg ist es, welcher die Strafbarkeit herbeiführt, sondern der unbestimmte dolus, welcher durch den rechtzeitigen vollen Ersatz nicht verneint wird, wie überhaupt der Ersatz eines durch eine Strafthat zugefügten Schadens nicht die vollendet gewesene strafbare Handlung beseitigt. Es ist eine unrichtige Präsumtion, die Wirksamkeit einer That als ex post aufgehoben und vernichtet anzusehen. Die eingetretene Konsummation des Verbrechens wird dadurch nicht wieder verneint, dass der Thäter den Berechtigten vollen Ersatz leistet und klaglos stellt. Auch der Dieb wird dadurch, dass er dem Bestohlenen den Gegenstand zurückgibt, die Thatsache, den Diebstahl begangen zu haben, nicht beseitigen können. Bewustsein der Ersatzungfähigkeit kann ferner ein Belastungsindicium, die Absicht der künftigen Ersatzleistung ein Strafmilderungs-, nie aber ein Strafausschliesungsgrund sein. Schadloshaltung und Strafe haben nichts mit einander gemein. Die erstere beruht auf einer Obligation, und kommt lediglich dem Verletzten zu gut, ohne das Verbrechen ungexchehen zu machen, von ihr ist die Strafe, welche die Achtung der Persönlichkeit und des Eigenthums regulirt, ganz unabhängig.”
Szólanunk kell még a sikkasztásnak a törvényjavaslatunkban kiemelt elkövetési módjairól. Mi azt hisszük, hogy a leghelyesebb és legalaposabb indokolási rendszer az: ha mindenik büntettnek objectuma, természete és viszonya más büntettekhez - különösen pedig a hasonló nemü büntettekhez criticailag megvizsgáltatik, s megállapittatik; és ha mindenik büntetendő cselekménynek belső és külső constitutiv elemei megvizsgáltatván, s taglaltatván, ezek helyessége, szemközt az ellenvéleményekkel, megállapittatik.
A sikkasztás külső ismérveit illetőleg is, sok fáradságtól megkimélhettük volna magunkat, ha a német birodalmi büntetőtörvénykönyv 246. §-át egyszerüen leforditjuk. De mi egy nehezebb, fáradságosabb utat választottunk ezen büntettnél ép ugy, mint az egész törvényjavaslat előkészitésénél. Nem tarthattuk mellőzendőnek a helyes eszme helyes szövegezésének elfogadását, ha az eszme helyes, s a szövegezés kifogástalan volt, csupán azért, mert egyik, vagy másik törvénykönyvben már ekként meg van állapitva, s e tekintetben igen gyakran vettük igénybe a német büntetőtörvénykönyvnek a praecisio és rövidség szempontjából kitünő megállapitásait; de nem hagytuk figyelmen kivül a tudomány és joggyakorlat ottani állapotát sem, mely lehetővé tette: hogy bizonyos intézkedések „elrémitő átalánosságban” veszélytelenül mondassanak meg a német büntetőtörvénykönyvben, a mi máshol ily átalánosságban megállapitva, előreláthatólag veszélyt vonna maga után; a mint nem hagyhattuk figyelmen kivül a német birálatokat, és a törvénynek a praxisban már eddig is mutatkozott, és már is nagyobb mérvü revisiót szükségessé tett hiányait és hibáit sem. De még azon nézetben is valánk: hogy - ámbár a német-birodalom gazdag a tudomány oly nevezetességeiben, a kik mindenik állam és mindenik kor kiváló büszkeségeit képezhetik, s ámbár e szerencsés birodalomban már a multból is fel vannak halmozva a tudománynak kincsei; mindazonáltal a tudomány határai még sem esnek össze a német birodalom határaival, s hogy máshol sem enyésztek el minden eredmény nélkül, a tudósoknak századokon keresztül folytatott buzgó fáradalmai. Mi tehát ugy valánk meggyőződve, hogy forrásaink felkeresésében nem vagyunk korlátolva a német büntetőtörvénykönyvre; sőt hogy kötelességünk - mennyire lehetséges - hazánk és a külföld valamennyi tudományos aknáit felkeresni, átvizsgálni, s a mi leghelyesebb és rendszerünkkel összeegyeztethető: hazai igazságügyünk érdekében értékesiteni.
Ezen felfogásunk sok esetben a német büntetőtörvénykönyv mellőzésére vezetett, s ez okból mellőztük annak 246. §-át is. Mi nem tartottuk helyesnek, hogy büntetlen legyen az, a ki a tulajdonos által egy harmadik részére való kézbesités végett, neki átadott ingó dolgot elzálogositja; és mert ezt nem tartottuk helyesnek: azért kelle mellőznünk a német büntetőtörvénykönyv 246. §-át, a melylyel felfogásunk, a sikkasztás elkövetési módozatait illetőleg, elvi ellentétben áll.
Ha a német büntetőtörvénykönyv legnagyobb dicsérőinek egyike az elzálogitás általi sikkasztás büntetlenségére vonatkozólag kénytelen bevallani: „hogy az - a büntetlenség - mert az ilynemü sikkasztás - daczára annak, hogy a személyiség és tulajdon iránti tiszteletet nyiltan megsérti, nem vonathatik büntetés alá: némelykor mint a büntetőtörvénykönyv hiánya fog éreztetni” s ha más helyütt ugyanazon szerző - épen a 246. §-ra utalva azt mondja:
„Nur eine Hoffnung, die man (namentlich Dr. Leonhardt) von dieser ausserordentltch einfachen und allgemeinen Formulirung hegte, scheint mirnicht vollständig zur Wahrheit geworden zu sein: die nämlich, dass durch die Definition die manigfachen Controversen, die sich mit Vorliebe an dieses Delikt feheftet haben, abgeschnitten würden” - ha ez igy áll, s ezt a legmelegebb dicsőitők egyike mondja - akkor mi - a kik kevesebb sulyt fektetünk arra, hogy a Wilhelminának ezen szakasza megfelel-e a germán felfogásnak, s hogy szövegezése rendkivül egyszerü; mi nem tehetünk egyebet mint mellőzni a szakaszt, mely, mert felette egyszerü, a controversiákat nem szüntette meg; és mely dicsőitőjének bevallása szerint is - a tulajdonjog szándékos és bünös megsértéseinek egy egész csoportját büntetlenül hagyván, hazájában, s ottani birósági viszonyok mellett is hézagosnak találtatik, és ezen hézagossága folytán, az élet követelményeit otthon sem elégiti ki.
A sikkasztás - már a mondottaknál fogva is, nem csupán eltulajdonitás által levén foganatositható: fel kelle keresnünk a cselekvés azon módozatait, melyek által ezen büntett elkövethető, s ez által utalva valánk azon cathegoriák megjelölésére, melyek, mint a véghezvitel egyes módozatai, a törvényben külön megállapitandók.
„A sikkasztás be van végezve, ha az idegen vagyon (dolog) birtokosa, vagy birlalója azt elidegeniti, felhasználja, elzálogositja, vagy arról, mint sajátjáról rendelkezik; ugyszintén ha annak nálalétét, a visszakövetelésre jogositott előtt tudva eltagadja.”
Az itt meghatározott öt cathegoria kimeriti a sikkasztás elövetése módozatait, ugy az állag eltulajdonitása, valamint ennek jogtalan használata tekintetében. De nincs is ezen öt catherogia közt egy sem, melyben a sikkasztás helyes fogalom-meghatározása szerint e cselekmény nem objectivizáltatnék.
Ha az mondatik, hogy ezenkivül is vannak még cselekvési módok, melyek által a sikkasztás elkövethető, s hogy egyátalán nem lehet a sikkasztást concret ténykörülményekhez kötni, mert ezek nem meritik ki e büntettet: ezen ellenvetésre jogositva vagyunk kérdezni: vajjon Németország legnagyobb részében, s mindaddig, mig az észak-német szövetség büntetőtörvénykönyve nem terjesztetett ki az egész birodalomra: szabad volt-e a sikkasztás? Tétlenül nézték-e a törvényhozások, még a legutóbbi időkben létrejött büntetőtörvénykönyvek meghozatalánál is - 1861-ben Bajorországban, 1868-ban Szászországban, - hogy egy csoportja a sikkasztás büntettét képező cselekményeknek büntetlenül marad, csupán azért, mert a törvény a tényálladékot a cselekvés módozatainak megjelölése mellett állapitván meg, e megállapitás állitólag nem volt kimeritő. De kérdezhetjük továbbá, hogy azon rendkivül hosszu idő alatt, mióta figyelmesen vizsgáltatnak az előforduló esetek: merült-e fel egy is, mely természetes szerint sikkasztást képez, s csakis a törvényben megjelölt cathegoriák folytán nem volt sikkasztásnak minősithető?
Egy eset felhozatik, az t. i. hogy a pénztári hivatalnok átvevén a pénzt: az átvételt nem jegyzi be a bevételi könyvbe. Ezen esetről mondatik azután, hogy ez - az emlitet cathegoriák egyike alá sem tartozván: ezeknek elégtelenségét constatálja. De ha csupán ezen eset hozható fel az észleletek rengeteg tömegéből, akkor nyugodtan mondjuk: maradjon meg a szöveg! Ezen eset ugyan is - a mennyiben criminalisticai szempontból jelentőséggel biró valamely cselekmény egyik mozzanatát képezi: annyiban benfoglaltatik a mi törvényjavaslatunkban; a mennyiben pedig önmagában áll: annyiban nem is jöhet criminalisticai tekintet alá, és igy sem sikkasztást, sem más büntettet nem képez; illetőleg, ha nem szándékos, és a 367., vagy a 374. § egyéb körülményei sem forognak fenn: még egyszerü hamisitásnak sem minősithető.
Mert ha a kérdéses pénztárnok, kötelességéhez képest elhelyezte a bevett pénzt az e czélra rendelt szekrénybe, s azt abból jogellenesen nem is vette ki; és ha ennélfogva büne csak is abban áll, hogy elmulasztotta a bevételnek a bevételi könyvbe való bejegyzését: ezen eset igaz - nem foglaltatik a 341. § cathegoriái közt; de azt vagyunk bátrak mondani: hogy ezen eset nem is képez sikkasztást, és sem a német büntetőtörvénykönyv 246. §-ában, sem a civilisált világ bármely büntetőtörvénykönyve szerint, nem minősittetik sikkasztásnak. Ellenben ha a pénztárnok eltulajdonitotta” a bevett pénzt; s a bejegyzést azért mulasztotta el, mert az eltulajdonitás felfedezését akarta ez által neheziteni: ezen eset igen is sikkasztást képez, és meg is van jelölve, mint olyan, a 341. §-ban meghatározott véghezviteli módozatok közt. De ez esetben - nem a bejegyzés elmulasztása - hanem más tulajdonához tartozó, és a tettes birtokába jogosan jutott ingó dolognak jogtalan elidegenités általi eltulajdonitása, vagy is más pénzének jogtalan elidegenités általi tulajdonná tétele képezvén a criminalisticailag jelentőséggel biró tényezőt, a kérdés nem az: vajjon a bejegyzés elmulasztására alkalmazható-e a 341. § cathegoriáinak valamelyike? hanem az: vajjon az elidegenités általi eltulajdonitás ki van-e fejezve azon cselekvési módozatok közt, melyek által a sikkasztás elkövettetik? Egy pillantás a 341. §-ra, meg fog győzni mindenkit, hogy ezen tényező igen is előfordul abban; a miből azután nem lehet mást következtetnünk, mint azt: hogy a felhozott eset - nem bizonyitja a 341. § cathegariáinak elégtelenségét.
Az hozatik fel továbbá a cathegoriák meghatározása ellen: hogy a jogellenes rendelkezés másnak vagyonával - vagy is az elidegenités, felhasználás, elzálogositás, eltagadás - nem állapitják meg a sikkasztásnak egyes eseteit: hanem csupán bizonyitékot képeznek arra nézve, hogy a tettes, az idegen ingó dolgot eltulajdonitotta. Fennforoghat ugyanis bármelyike e cselekvéseknek, de ha az animus rem sibi habendi nem létez: sikkasztásról nem lehet szó.
Mi azt hiszszük, hogy ezen állitás sem bizonyit ellenünk. Eltekintve ugyanis az elzálogitástól, - a mi egyátalán nem képez eltulajdonitást, s maga a szerző által sem vétetik annak: az állitás egyéb tekintetben is igen halmozott ugy, hogy azt - mielőtt hozzá szólhatnánk, előbb elemeire kell szétválasztanunk.
Igenis - képzelhető oly esete az idegen dolog invito domino elzálogositásának, mely daczára, hogy ez az őrző által, az őrizetre bizott ingó dologgal, véghezvitt jogtalan rendelkezést képez: sikkasztásnak még sem tekintethetik.
A. fürdőbe megy, s eltávozása előtt - rendbe hozva honmaradandó holmijait, azok legértékesebb részét - ékszereit megóvás végett B.-nél hagyja. A-nak eltávozása után B. sürgönyt kap, melyben fontos dolgainak rendezése végett külföldre hivatik, a minek következtében magát az eltávozásra elhatározza. Tudván azonban, hogy A. ékszerei veszélyeztetve lehetnek, ha azokat lakásán hagyja, s biztos helyet nem ismervén, a hol a letétet teljes nyugodtsággal biztonságban helyezettnek látná; elhatározza: hogy azokat az állami zálogházba helyezi el. Minthogy azonban itt őrizet végett nem vétetnek át tárgyak, s csak is az elzálogositott dolgok találnak elhelyezést: elhatározza magát, hogy azokra jelentéktelen kölcsönt vesz fel - például 5 frtot.
B. személyes tulajdonsága és pénzviszonyai a gyanu árnyékát is kizárják, hogy akár az ékszereket, akár az azokra kapott összeget eltulajdonitani akarta volna: a kérdés, vajjon sikkasztás forog-e fenn a dolus nem léte folytán, tagadólag fejtendő meg.
A rendelkezés jogellenes volt, mert invito domino történt: de ez egymagában nem képezi a sikkasztás tényálladékát. A sikkasztás ugy, mint minden más büntett: csak a dolus föltétele alatt jő létre. A dolus - a közlött esetben az eltulajdonitásban vagy jogellenes használati szándékban állhatna. E nélkül nincs sikkasztás; de minthogy sem eltulajdonitási, sem jogellenes használati szándék nem forog fenn: tehát a lényeges ismerv hiányában a büntett nem jöhetett létre.
Abból tehát - hogy a jogellenes rendelkezés egymagában még nem képezi a sikkasztást: nem következik, hogy a rendelkezés egyes eseteinek felemlitése a törvényben hiba volna. Ebből csupán az következik: hogy a törvényben megjelölt esetek - mint ténykörülmények, összefüggésben az azoknak megfelelő dolussal - az eltulajdonitási, vagy használati szándékkal állapitják meg a sikkasztás büntettét. Nem csupán bizonyiték tehát a jogellenes elzálogositás: hanem véghezviteli módja a sikkasztásnak; egyik faja azon külcselekvéseknek, külső constitutiv elemeknek, melyek a benső constitutiv elemekkel - a szándékkal együtt állapitják meg a sikkasztás büntettét.
Végső vonatkozásaiban, a legujabb német felfogás, s az e mellett felhozott egész érvelés, arra reducálódik: hogy az a mi nem képezi az állag eltulajdonitását: az nem képez sikkasztást: és hogy ennélfogva - a germanjogi felfogás szerint, az elzálogositással nem követtethetik el a sikkasztás.
Az, a ki másnak, ő reábizott tulajdonát, jogellenesen elzálogositja: az nem tulajdonitja azt magának; következőleg nem követ el sikkasztást.
Igy hangzik a tétel: melyre mi azt feleljük: hogy itt nem eltulajdonitási büntettről, hanem sikkasztásról van szó; vagyis másra bizott idegen tulajdonnal - a megbizott által elkövetett jogellenes rendelkezésről; és minthogy ez nem csupán eltulajdonitás, hanem más módok által is eszközöltethetik: ez okból mindazon módok felveendők a törvénybe, a melyekkel ezen jogellenes eredmény előidéztethetik a mennyiben valamely módozat sajátszerüsége, vagy egyéb körülmények által - más büntetendő cselekmény tényálladéka nem állapittatik meg.
Tudjuk, hogy lehetnek esetek, melyekben a tettes azon föltett szándékkal zálogositja el másnak tulajdonát, hogy azt annak idején ki fogja váltani; sőt elismerjük, hogy e föltevése - vagyoni körülményei szerint alapos is lehet; hogy például teljes joggal várja, hogy adósa azon időre kifizeti őt, s ez által azon helyzetbe jő, hogy a jogtalanul elzálogositott dolgot ki fogja váltani, és tulajdonosának sértetlenül visszaadni. Mindez megtörténhetik: de felfogásunk szerint ez magában véve nem szünteti meg a cselekmény jogellenességét. De ha ennek ellenében, a jogtalan, elzálogositás más eseteit vesszük számba, ha azon veszélyekre gondolunk, melyek más tulajdonának a bizományos, a letéteményes, a megbizott általi elzálogositása büntetlenségéből származnak: azt hisszük, hogy a veszélyek rendkivüli arányban fölülmulják - az előbb emlitett, nembüntelen eset iránti könyörületességi tekintetet; és azon nézetben vagyunk: hogy nem fog megdöntetni azon felfogásunk, mely egy - csekélyebb bünösségü - de nem bünösség nélküli eset iránti könyörületből, a sulyos sikkasztásnak számtalan eseteit büntetlenül hagyni nem akarta.
Igazságtalanság nem fog történni; mert az esetben, ha az elzálogositás nem dolosus - a mint ezt már fentebb is kimutattuk, büntetésnek egyátalán nincs helye. Mind az öt cathegoria, melyek a 341. §-ban külön megjelölvék: csak is részletezései a fogalommeghatározásban kifejezett átalános elkövetési módoknak, és ezekkel szoros összefüggésben állanak. Nem az „elidegenités” maga - mert hisz ez jogos is lehet, például, ha a tulajdonos megbizásából történik; nem az elzálogositás maga: hanem az elidegenités általi eltulajdonitás, a zálogba adás általi jogtalan használat képez sikkasztást a 341. § szerint. Ily esetben pedig - más vagyonának a tulajdonos, vagy a jogosult akarata elleni elzálogositását büntetlennek, megengedettnek nem tekinthetjük.
Ez volt egyébiránt Németországban is - szakadatlanul a felfogás: sőt az észak-német szövetség számára készült büntetőtörvénykönyv tervezetének 233. §-a mind a cathegoriák felállitása, mind az elzálogositásnak, mind a sikkasztás elkövetési módozatának határozott megjelölésében, e felfogást követte.
1868-ban, tehát csaknem egy időben a német büntetőtörvénykönyv keletkezésével, mondja a szász btk. 288. czikkében:
„Die rechtswidrige Verpfändung einer fremden Sache ist als Unterschlagung der letzteren anzusehen, und mit der Strafe dieses Verbrechens, nach dem vollen Werthe der verpfändeten Sache zu ahnden; stb.”
1861-ben - tehát szintén büntető jogtudomány mai állapotának megfelelőleg mondja a bajor btk. 293. czikke:
„Wer eine ihm anvertraute, oder in Folge einer Geschäftsführung erlangte fremde bewegliche Sache, in der Absicht, sich oder einem Dritten einen rechtswidrigen Vortheil zu verschaffen, ganz oder theilweise veräussert, verpfändet, verbraucht, oder auf andere Weise sich zueignet, ist der Unterschlagung schuldig.” stb.
Keletkezésének idejére legközelebb állván a bajor büntetőtörvénykönyvhez az 1858-ban létrejött oldenburgi büntetőtörvénykönyv, ennek 208. czikkét is ide iktatjuk, mely igy szól:
„§ 1. Wer eine fremde bewegliche Sache für einen Andern in Besitz oder in Gewahrsam hat, und sich dieselbe widerrechtlich aneignet, macht sich der Unterschlagung schuldig.”
„§ 2. Die That ist für vollendet zu achten, sobald der Besitzer der Sache, dem Berechtigten wissentlich abläugnet, dieselbe ganz oder zum Theil veräussert, verbraucht, oder sonst eine Handlung damit vornimmt, zu welcher blos der Eigenthümer berechtigt sein kann.”
A régi német büntetőtörvénykönyveket nem emlitjük, csak annyit hozunk fel: hogy ezek, mint az 1840-ik évi hannoveri btkv 304-ik czikke, az 1849-ik évi thüringeninek 232-ik czikke - csaknem kivétel nélkül meghatározzák az elkövetési módokat, és megjelölik ezek közt - az elzálogitást is.
Mi változott ezóta? Miért lett jogos 1870-ben, a mi büntett vala még 1868-ban, 1861-ben, 1858-ban 1849-ben, 1840-ben? sőt, a mit büntettnek tartott még maga a német btk. első tervezete is? Iparkodtunk magunkat tájékozni a literatura, a judicatura segélyével; tanulmányoztuk a második tervezet indokait; ismerjük a szövetség tárgyalásait - melyek a 246. § összefoglalásában - s az egyszerüsitésben még messzebbre vezettek: de meggyőző indokot nem voltunk képesek felfedezni.
Lehet - hogy a német birodalmi törvénykönyv 246. §-ának előttünk hézagosnak látszó szövege, teljesen kielégitő, az ottani viszonyok mellett; lehet - hogy alapos a föltevés, miszerint a szöveg - a literaturában jártas birák számára készülvén, látszólagos hézagait kitölti azoknak tudománya; de e föltevés mellett sem tévesztjük szem elől egy kiváló férfinak általunk fennebb reproducált itéletét, mely szerint
a) a 246. § controversiákra ad okot; és
b) büntetlenül hágy oly cselekményt, melynek büntetlenül hagyása, mint hiány fog éreztetni.
Ha ezeknél fogva nem siettünk elfogadni a megállapitást és a szöveget, mely, a mint láttuk - nem származott a törvényhozási fejlemények organicus eredményéből, és mely rövid fennállása óta - két lényeges hibát tüntet fel: ezt a fennebb előadottakon kivül - azon félénkségünkkel indokoljuk, mely nem engedné meg, hogy javaslatba hozzunk oly intézkedést, melynek sem benső igazságos voltáról, sem veszélytelenségéről nem voltunk meggyőződve.
Talán mások birálata bátrabb lesz; talán azokra nagyobb vonzerőt gyakorol a tény: hogy mit rendel a német btkönyv? Minket a felemlitett okok, s ezeken fölül - a megállapitás ujdonsága és csaknem minden közvetités nélküli rögtönzése aggódókká tettek, és aggodalmainkat nem vala képes elosztani - a német törvényhozásnak, általunk is nagyra tartott tekintélye sem!
342. § A sikkasztás, ha az elsikkasztott vagyon értéke nem tesz többet 100 forintnál: vétséget, azon fölül pedig büntettet képez.
343. § Büntettet képez a sikkasztás továbbá: ha a 327. § esete forog fenn: mindazonáltal ezen szakasz utolsó bekezdésében megállapitott megszoritás mellett.
344. § A sikkasztás vétsége 6 hónapig terjedhető fogházzal, a sikkasztás büntette pedig 5 évig terjedhető börtönnel büntetendő.
Szabadságbüntetésen felül egyszersmind hivatalvesztés, a politikai jogok felfüggesztése azonban csak a sikkasztás büntette miatt állapitandó meg.
A 331. és 332. § határozatai a sikkasztás esetében is alkalmazandók.
Mind a büntetté vagy vétséggé osztályozásra, mind a büntetésre nézve áll az, a mi e tekintetben a lopásnál mondatott. Csupán azt tartjuk kiemelendőnek: hogy mig a lopás büntette az 50 frtnál kezdődik: a sikkasztásnál ezen minősités 100 frtnál veszi kezdetét. A sikkasztás tehát törvényjavaslatunk szerint enyhébb cselekménynek vétetik, mint a lopás.
Ennek indoka abban van: hogy a tolvaj az idegen ingó dolgot jogellenesen elveszi és eltulajdonitja; ellenben a sikkasztó nem veszi el: hanem csupán eltulajdonitja vagy jogellenesen használja azt, a minek birtokába vagy birálatába jogosan jutott; a tolvaj a birtokot és a tulajdoni jogot sérti: a sikkasztó csak az utóbbit sérti meg. A lopás továbbá rendszerint több előkészülettel, nagyobb merészséggel vagy összekötve, mint a sikkasztás. Végül a lopásnál a büntett által okozott egész jogellenes eredmény, kizárólag a tolvaj terhére esik; a tulajdonos nem okozója az ellene elkövetett sérelemnek: ellenben a sikkasztás eseteiben a tulajdonost rendszerint a személy nem helyes megválasztása körüli gondatlanság terheli. A jogsértő eredményhez tehát - bizonyos tekintetben a sértett fél is hozzájárult.
De mindkét cselekmény büntetendő; az emlitett körülmények mindazonáltal indokolttá teszik: hogy a sikkasztás - általában enyhébb beszámitás alá essék, mint a lopás.
Igen természetes egyébiránt, s magától értetik: hogy az esetben ha a lopásnál a fokozatok - az indokokban előadott inditvány szerint megváltoztatnak: e változás, megfelelőleg a sikkasztásra vonatkozólag is keresztül lesz veendő.
Sikkasztást képez, s a 344. §-ban foglalt megkülönböztetés szerint büntetendő: ha a lezálogolt vagy birói zár alá vett dolog tulajdonosa, a nála hagyott vagy őrizetére bizott zálogra, vagy zár alá vett dologra nézve, a 341. §-ban megjelölt cselekmények valamelyikét elköveti.
A sikkasztás tárgyát „idegen dolog” képezi; ennek ellenére a 345. § sikkasztásnak nevezi azt is - ha valaki saját tulajdonával követi el azon cselekvések valamelyikét, melyeknek más vagyonával való elkövetése, a 341. § szerint a sikkasztást állapitja meg. Ezen intézkedés correctsége kérdésessé tétethetik; s nem lehetetlen, hogy ez irányban módositások hozatnak javaslatba.
A cselekmény bünösségére nézve, mindegy, akár az mondatik, hogy a kérdéses szakaszban meghatározott eset „sikkasztásnak tekintendő” akár pedig az - hogy a cselekmény - sikkasztást képez. Alig hisszük azonban - hogy támogatásra találna azon nézet, mely ezen esetet a csalás közé kivánja sorolni. Az érv, mely a mellett szól, - hogy a kérdéses cselekmény egyenesen sikkasztásnak neveztessék: a tulajdon, és a tulajdoni jog természetéből van vonva. Tulajdont - az ezen szóval kifejezett juristicai fogalom szerint, azon dolog képez, mely a tulajdonos szabad rendelkezése alatt áll; a tulajdoni jog pedig - a korlátlan szabad rendelkezési jogot, a tulajdon tárgyát képező dolog fölötti korlátlan uralmat jelenti. A birói zár megszünteti e korlátlan hatalmat, és szabad rendelkezést: ez által tehát a tulajdoni jognak legessentiálisabb föltétele vétetik el. Az azon dolog fölötti tulajdoni jog - mely birói zár alá vétetett, nem teljes többé; ez okból ez tehát - helyesen nem is nevezhető tulajdoni jognak. Ha ennélfogva azon személy, a kinek tulajdona hatósági zár alá helyeztetett, s ez által e dolog fölötti szabad rendelkezési joga törvényesen elvétetetett, a zár ellenére is rendelkeznék a zár alá vett - de őrizetére bizott dologgal: arról teljes correctséggel nem mondható többé, hogy oly dologgal rendelkezett, mely a rendelkezési idején - a szó jogi értelmében, tulajdonát képezte; és igy nem is ellentmondás, ha az állapittatik meg: hogy cselekménye sikkasztást képez.
A ki a hatósági zárlat eszközlése alkalmával a hatóság közege által alkalmazott pecsétet illetéktelenül eltávolitja, feltöri, vagy megsérti, vagy pedig a lezárolt dolgok megőrzésére szolgáló tárgyat felnyitja - ha sikkasztás nem forog fenn: zártörés miatt 6 hónapig terjedhető fogházzal, és 500 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
Az esetnek - melyről e szakasz intézkedik - természete, a fejezet általános indokolásában megjelöltetett; más szempontból az indokolás fölösleges. Büntetlenül senki sem kiványja hagyatni a cselekményt: azon cselekvések pedig, melyek által a zártörés elkövethető, kimeritőleg vannak meghatározva. A zártörés, a hatósági pecsét eltávolitása által eszközöltetik - a mi a pecsét feltörése nélkül is véghezvihető; vagy pedig feltöretik a pecsét; vagy felnyittatik a tárgy - szoba, pincze, raktár, doboz, vagy más tartály - a melyben a zárolt dolgok őriztetnek.
Azon gyám vagy gondnok, zártömeg - vagy alapitványi gondnok, azon végrendeleti végrehajtó, jószág vagy vagyonfelügyelő, kezelő, továbbá azon ügynök bizományos vagy hites alkusz, végre azon mérnök, a ki az ezen minőségben őt illető, vagy elvállalt kötelességében, a reábizott ügy kárára jár el, és annak, a kinek érdekét előmozditania kötelessége, vagyoni hátrányt okoz: a hűtlen kezelés büntettét követi el és 3 évig terjedhető börtönnel és 2000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
A hűtlen kezelés, ha azt nem a jelen szakaszban meghatározott kezelő vagy megbizott követte el: vétséget képez, és 1 évig terjedhető fogház és 2000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
Öt évig terjedhető fegyházzal büntetendő a hütlen kezelés: ha az önhaszon czéljából követtetett el.
A szabadságbüntetésen felül: a hivatalvesztés is kimondandó.
Hütlen kezelés miatt - a mennyiben az nem a jelen § első bekezdésében meghatározott személyek által követtetett el: a bünvádi eljárás csak a sértett fél inditványára inditható meg.
A gyámok és gondnokok, továbbá az ügyészek és mérnökök hütlenségéről már 1843-ik évi törvényjavaslatunk 55. és 56-ik fejezetei rendelkeznek: az előbbi fejezet azonban, nem csupán a gyámokról és gondnokokról szól, hanem az 541. §-ban kiterjed a zár - és tömeggondnokok általi hütlenségre is.
A cselekmény valódi természete; hütlen kezelés, s ezen szempontból kiveendők annak alanyai közül az ügyvédek, a kik functiojuknál fogva nem kezelnek, hanem a felet a biróságok és hatóságok előtt képviselik. Ezeknek visszaélései rokon természetüek a közhivatalnokoknak hivataluk gyakorlatában elkövetett visszaélésével, és ez okból a jelen törvényjavaslatban - a hivatali büntettekről intézkedő fejezet után, külön fejezetben vétettek fel.
Szigoruan véve a dolgot, nem lehet megtámadni az 1843-ik évi javaslat azon fölfogását: a mely szerint a hütlenséget, csak is azokra szoritott, a kik hatósági megbizás folytán, vagy hatósági felügyelet alatt kezelik másnak vagyonát; és helyes az is: hogy a mérnököket is ezek közé számitotta, a kik ugyanis - az akkor fennállott rendszer szerint, csak is a közhatóságtól nyert oklevél alapján gyakorolhatták hivatásukat.
De a forgalmi életnek szükségei ma már tágultak; és ez okból a társadalmi érdek követeli, hogy a hütlen kezelés miatti büntetés, ne csupán a hatósági megbizással visszaélőket érje.
A mi törvényjavaslatunk 347. § kitágitja e kört, különbséget állapitva meg a hütlen kezelés közt, ha azt nyilvános vagy nyilványosnak tekinthető állásban levő személy követi el, és ha az más - csupán magán személyek által követtetik el. Az első esetre 3 évig terjedhető börtön és 2000 frtig terjedhető pénzbüntetés, az utóbbira - 1 évig terjedhető fogház, és 2000 frtig terjedhető pénzbüntetés állapittatott meg. Ezen szempont szerint tétetett függővé az eljárás meginditása a sértett fél inditványától, vagy rendeltetett a hivatalból való üldözés.
Egy és ugyanazon bünösségi szempont alá foglalni a nyilvános állással visszaélő kezelőt, a ki a cselekmény objectiv bünösségén fölül, még a közhatóságnak vagy a közönségnek állásába, foglalkozásába helyzet bizalmát is megcsalja, a pusztán magán-megbizottal: ezt nem tartanók helyesnek; a bünösség és a büntetés közt ez által nem volna helyes arány.
További különbség volt megállapitandó a szerint, a mint a kárositás a kezelőnek önhasznából - vagy e nélkül követtetett el. A megbizó érdekének, a megbizott által önhaszna miatti megkárositása: nemcsak visszaélés a bizalommal, hanem valóságos elárulása a megbizónak. Ez utóbbi körülmény mellett a cselekmény jelleme is aljas, a mi az önhaszon nélküli - habár szándékos megkárositás esetében nem föltétlenül áll.
Valamely urodalom zárgondnoka, a ki egy szegény, és hibája nélkül tönkrejutott család iránti könyörületből ennek olcsóbban ad haszonbérbe néhány hold földet, mint a mennyit azért, egy másik - teljesen megbizható, s minden tekintetben kifogástalan, de gazdag ember igért: kétségtelenül tudva és szándékosan kárositja meg akár a tulajdonost, akár a hitelezőket; de önhaszon nélkül cselekedvén, tette nem esik a 347. § harmadik bekezdése alá.
A ki másnak tulajdonához tartozó dolgot talál, s azt 3 nap eltelte alatt sem a hatóságnak nem adja át, sem annak aki elvesztette, nem szolgáltatja vissza: a talált dolog jogtalan elsajátitásának vétségét követi el, és 3 hónapig terjedhető fogházzal, valamint 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
Mi a találás? Azt hisszük, hogy minden controversiák daczára a leghelyesebben határozzuk meg következőleg:
Véletlen ráakadás valamely ingó dologra, mely dologról annak, a ki ráakadt, alapos okoknál fogva azon meggyőződésben kelle lennie, hogy az elveszett, s ez okból magát, e dolognak magához vételére jogositottnak kelle tartania.
Általában találó lesz e meghatározás; azonban kérdésessé válhatik: vajjon szükségszerüleg véletlenek kell-e lenni a ráakadásnak? Számtalan eset van, midőn látjuk, hogy valaki egy bizonyos helyen elvesztett valamit, s ily esetben az, a ki látva az elvesztést, kerei az elvesztett dolgot: ha megtalálja - nem véletlenül akadt reá.
Ennek ellenére, s a most emlitett esetre is alkalmazható lesz a fennebi meghatározás; mert ez esetben sem tudja a kereső, hogy mely helyen, mely ponton fekszik a keresett dolog; hisz ha ezt tudná, nem is keresné azt. A feltalálás, a ráakadás tehát - ez esetben is véletlen.
De ezzel fontos jogi következmények vannak kapcsolatban. A találás - mindenekelőtt elvesztett dolgot tételez fel; vagyis oly dolgot - mely nincs másnak birtokában, illetőleg birlalatában. Épen abban különbözik a talált dolog elsajátitása a lopástól: mert a lopás - másnak birtokában vagy birlalatában levő dolog elvételét föltételezi: mig a 348. §-nak - más birtokában vagy birlalatában nem létező dolog eltulajdonitása képezi tényálladékát.
Ámde épen a birtok és a birlalat kérdései azok, melyek gyakran igen vitásak. A tulajdonos tudja - hogy hol van valamely dolog; ő szándékosan tette azt valamely szokatlan helyre - ugy, hogy az, a ki arra megy, azt elvesztettnek tarthatta, és ezen okból vette magához. Ha az apprehendáló átadta azon tárgyat a hatóságnak, vagy megtudván, hogy ki a tulajdonos, átadta ennek: természetesen - nem forog fenn kérdés. De ha a magához vett dolgot megtartja: kérdés lesz, vajjon lopást, vagy a 348. §-ban meghatározott cselekményt követett-e el?
A helyes megoldás az általunk adott fogalom meghatározásból resultál. Ha ugyanis a találó, alapos okoknál fogva volt azon meggyőződésben, hogy a dolog, melyet ő magához vett, elvesztett dolgot képez: ez esetben, a talált dolog elsajátitásában lesz bünös; ellenkező esetben pedig: lopást követett el. A mit a lopásnál a benső constitutiv elemre nézve mondottunk: az itt is alkalmazandó. „A szándéknak - mondottuk ott - át kell hatnia a cselekmény valamennyi anyagi ismérvét.”; és ezt tartva fenn a jelen esetben is - megállapitásuknak annak kell lennie: hogy arra nézve, hogy lopás forogjon fenn, a tettesnek tudnia kell azt is, hogy a dolog másnak birtokában vagy birlalatában létez. A ki ezt nem tudja, a ki tehát alapos okoknál fogva hiszi, hogy azon dolog nincs másnak birtokában vagy birlalatában: az jogosan apprehendálja azt; annak büntette tehát, csak később, vagy is a jogosan magához vett dolog átadásának elmulasztásával, illetőleg az eltulajdonitással áll be. Ez az - a mit a talált dolog eltulajdonitásánal tényálladékául állapit meg a 348. §.
A tettes tudata lévén az elhatározó, egyes esetekben megtörténhetik, hogy a tulajdonos birtokában levő dolognak apprehendálása, és eltulajdonitása fog talált dolog elsajátitásának minősittetni; daczára annak, hogy azon dolog nem veszett el, s hogy azt a tulajdonos - előtte ismeretes czélból tette oda, a hol volt, és hollétét igen jól tudta. Ezen lehetőség abból resultál, a mit a lopásnál - a benső constitutiv elemekre vonatkozólag részletesebben kifejtettünk. A mint nem elég, hogy a dolog objective másnak tulajdona legyen, s megszünteti a lopást - ha a tettes azon meggyőződésben volt, hogy a dolog az ő saját tulajona: ép ugy áll ez a birtokra, illetőleg a birlalatra nézve is: mely tekintetben szintén megszünik a lopás - ha oly dolog, mely objective másnak tettleges birtokában van, alapos okokból, birtokon, illetőleg birlalaton kivül létezőnek tartatik. Ily esetben tehát nem a birtokból vagy birlalatból való elvétel, hanem a birtokláson kivül levőnek tartott dolog eltulajdonitása - a tulajdonnátétel állapitja meg a bünösséget.
Annak megitélése: vajjon a dolog apprehendálásánál alapos okai voltak-e a tettesnek arra nézve, hogy azt elvesztettnek tartsa: mint ténykérdés a biró cognitiója körébe tartozik; erre nézve a törvény nem adhat utasitást; ezen megállapitás mindenik esetben a fenforgó körülményektől függ.
Többen - s különösen a francziák különbséget tesznek a közt, ha valaki más által elvesztett dolog, s már a keresésénél azon szándéka van, hogy azt - megtalálás esetére, eltulajdonitja; és a közt - ha véletlenül találván meg az elvesztett dolgot: megtartási szándéka csak később keletkezik. A delictum természetére nézve - a mennyiben e keresett dolog nincs másnak birtokában a két eset közt nincs különbség; a különbség csak is a bünösségi fok, s igy a büntetés tekintetében igazolt. E követelménynek elég tétetik a büntetés mértékének maximum és minimum közti megállapitása által, a nélkül, hogy e czélból akár külön species, akár külön büntetési tétel megállapitása válnék szükségessé.
Feltünik talán - hogy a 348. § nem emlit sem eltulajdonitást, sem jogtalan használatot: hanem a bünösséget a visszaadás vagy a feljelentés elmulasztásához köti. Ez jogi szempontból kifogás alá eshetik, és kétségtelen, hogy itt, az eltulajdonitás praesumálása állapittatott meg criterion gyanánt. De mi ezt szükségesnek tartottuk. A talált dolog birtokba vétele jogos cselekmény lévén: azon mozzanat, midőn a jogos cselekmény a jogtalan eltulajdonitásba megy át, - a legtöbb esetben nem ismerhető fel.
Mi tehát egy külső s világosan felismerhető ismérv megjelölését láttuk czélszerünek mind a találó, mind az elvesztő érdekének szempontjából. Az előbbi - a visszaadás vagy feljelentésnek elmulasztása esetében, ezen idő eltelte előtt nem lesz a biróság elé hurczolható, s indokolatlanul gyanusitható; az utóbbira nézve pedig nagyobb garantia, ha a törvény bizonyos időt állapit meg, mely idő alatt az átadásnak vagy feljelentésnek - büntetés terhe alatt meg kell történni. A törvényjavaslat e czélra 3 napot inditványoz: ez elég idő arra, hogy ebbeli kötelezettségét bárki teljesithesse. A „hatóság” alatt a rendőri hatóság, a községi előljáróság is értetvén: a kötelesség teljesitése - időveszteség, költség és fáradság nélkül eszközölhető.
A ki régi kincset talál, és azt a hatóságnak 3 nap alatt be nem jelenti, a talált kincs jogtalan elsajátitásának vétségét követi el, és 2000 frtig terjedhető pénzbirsággal büntetendő.
A talált kincs elkoboztatik.
Mi értetik a régi kincs alatt? Ennek meghatározása nem ide tartozik. De a mennyiben a talált régi kincs nem válik egészben a találó tulajdonává: e szempontból annak eltulajdonitása jogtalan, s a büntetés - nemcsak magánjogi érdekből - mint a jogosultnak jogellenes megkárositása, hanem a régi kincsek történelmi becsénél fogva, s közérdekből is indokolt.
Szabadságbüntetés e delictum criminalisticai jellegének vitás volta miatt nem inditványoztatott; de minthogy az elkövetés rugója - rendszerint nyereszkedési vágy: ez okból a pénzbüntetés, még pedig a viszonyokhoz képest 2000 frtig fokozva, a legalkalmasabb, és legczélszerübb büntetésnek mutatkozott; a mihez a talált kincs elkobzása is járulván: e két büntetés - elegendőleg reagál a nyerészkedési ösztönnek ezen szakaszban megjelölt nyilvánitása ellen.
Vétséget követ el, és 6 hónapig terjedhető fogházzal büntetendő, a ki másnak tulajdonát képező dolgot, ha az vétletlenségből vagy tévedésből az ő birtokába jutott, elsajátitja.
Az a kinek a pénztárnok nagyobb összeget fizet ki, mint a mennyi neki jár; az, a kinek más pénzével terhelt levele, vagy másnak vagyona tévedésből átadatik - például a nevek egyenlősége következteében; - az, a kinél valakinek esernyője, tárczája, órája vagy más ingósága hagyatott: mindenik esetben véletlenségből vagy tévedésből juthat, illetőleg jutott, vagy az egész átadott dolog, vagy egyik részének - az őtet nem illető fölöslegnek birtokába. Mindezekre tehát - ha azt, a mi őket nem illeti; eltulajdonitják - a mennyiben csalás nem forog fenn: a 350. § lesz alkalmazandó.
Ezen szakasz esetei - kivételt képeznek a 341. § alól, s minthogy külön ismérveik megállapitása mellett büntetésükről is külön törvény rendelkezik: ez okból - azon átalános szabálynál fogva - in omni legum ordine specialia derogant generalibus - nem mint sikkasztás, hanem mint jogtalan elsajátitás, lesznek büntetendők.
A sikkasztás ugyanis feltételezi: hogy a dolog, a tulajdonos tulajdoni és rendelkezési jogának fenntartása mellett jutott legyen a sikkasztó birtokába vagy birlalatába: ez nem forog fenn a 350. § esetében. A sikkasztás esetében - ha ez nincs is külön kimondva a törvényben - a dolog mindig vagy megőrzés, kezelés, értékesités vagy feldolgozás czéljából adatik át: ellenben a 350. § esetében minden utasitás és megszoritás nélkül ugyan, de tévedés vagy véletlen következtében jut a dolog az eltulajdonitónak birtokába. Különbség tehát igen is fennforog a két cselekmény közt - s az utóbbi kevésbé sulyos, mint a sikkasztás.
Controversiáktól itt sem vagyunk mentek, s Ulpianus hagyományául marad fenn egy eset, - melynek mikénti elintézése ma is vitás maradt.
Carrara azt mondja, hogy az esetben, ha az, kinek valamely dolog átadatik, már az átvételkor tudja, hogy az őt nem illeti, és a tévedést még is felhasználva, azon dolgot átveszi és eltulajdonitja: lopást követ el; ellenben, ha csak később jő rá, hogy illetéktelenül vette át a dolgot: ez esetben appropriazione indebita forog fenn.
Mi nem osztjuk e véleményt, s törvényjavaslatunk szövege sem támogatja azt. De az olasz törvényjavaslat sem fogadta el a nagy tudós által megállapitott e különböztetést, mert a 456. czikk 3.) pontja minden megkülönböztetés nélkül egész általánosságban intézkedik, s az appropriazione indebita vétségében bünösnek mondja mindazt:
„3-o chiunque si apprpria dolosamente cose altrui, di cui é venuto in possesso in consequenza di un errore o di un caso fortutio.”
A jogtalan elsajátitásnak megkülönböztetése a csalástól - a mely büntethez igen közel áll: a csalásról szóló fejezet indokaiban lesz megkisérlendő.
A jogtalan elsajátitás vétségét követi el, és 6 hónapig terjedhető fogházzal, valamint 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő: a ki az ő, vagy másnak tulajdonához tartozó ingó dolgot, a tulajdonos beleegyezésével, vagy ennek részére, a haszonélvezőtől, vagy zálogbirtokostól, vagy attól, a kit a dologra nézve használati vagy visszatartási jog illeti, jogellenese czélból elveszi.
Ha a jogtalan elsajátitás által az elsajátitónak fel, - vagy lemenő ágbeli rokona, testvére, vagy vele közös háztartásban élő rokona, gondnoka vagy nevelője károsittatott: a bünvádi eljárás csak a kárositott inditványára inditható meg.
A „furtum possessionis” az, a melyröl a jelen szakasz rendelkezik. A tulajdonos másnak birtok- és használati joga megsértésével, saját tulajdonát veszi magához: ez képezi a 351. § anyagi tényálladékát. Kérdés lehet itt is: hogy miként követtethetik el jogtalan elsajátitás a sajáttal, a tulajdonnal? s vajjon a construálás jogi nehézségei szempontjából - nem helyesebb-e ezen esetet csalásnak minősiteni.
A nehézség megoldatik azzal, a mit a 345. §-nál mondottunk. A tulajdon kérdésére nézve a jelen szakasz esetét illetőleg is ez áll.
A 351. § utolsó alineája tévedésből maradván e szakasz végén: az mint az egész fejezetre kiterjedő intézkedés, külön szakaszba foglalandó.
Hazánk régibb törvényei és büntetőjogi literaturája elvileg nem különböztették meg a fautoratust a szerint, mint ez, a büntettés személyére vagy pedig a büntetendő cselekmény által szerzett dolgokra vonatkozik. Vannak ugyan törvényeink - s már a részességnél megjelöltük azokat, melyek csakis a büntettesek - több esetben csak is az üldözöttek - elrejtésére, megszöktetésére, illetőleg azoknak a büntetés előli elvonására állapitanak meg büntetéseket; a mint más részről vannak olyanok is, melyek a lopás által szerzett dolgok megvevői - Szt. László II. decr. 7. czikk - elrejtői Szt. László II. decr. 5. czikk. 3. § - vagy visszatartói ellen állapitanak meg büntetéseket: de a genericus elnevezés, a cselekmények mindkét osztályt illetőleg - a fautoratus volt, s a helytartótanács 1794-ik évi márczius 25-én 4052. sz. a kiadott intézménye is, ugy az anyagi, mint az alanyi fautoratus több esetét sorolván fel: mindkettőt „fautoratus forum” elnevezéssel jelöli meg.
A régibb literatura is ezen hibás rendszert követte, s még Vuchetich is „fautor delicti-”nek nevezi azt: a ki büntett elkövetése után, ennek részese lesz. Az elkövetés módjaira pedig azt mondja:
„Potest autem quis fautor delicti fieri vel actionibus, positivis, recipiendo patratorem, laudando, commoda delicto quacsita ad se transferendo, supprimendo vestigia corporis delicti, res delicto quacsitas occultando, vendenndo, aut eum justitiae vindicativae quoquomodo supstrahendo.”
Az élet - s a közérzület hamarább különböztették e cselekmény két irányát mint a jogtudomány, és a törvény; a mihez egyébiránt, a magyar nyelvnek törvénykezési, s litteraturai nyelvvé válása elhatározólag hatott. Az „orgazdaság” az „orgazda” szavaknak ethymologiai értelme lehetetlenné tette, hogy ezekkel minden különbség nélkül jelöltessenek meg mindazok, - a kik a büntetendő cselekményt elkövetett személyt maguknál elrejtették, vagy azt a büntetés előli menekülésben elősegitették.
Ezen szó orgazdaság, ép ugy mint ezen szó lopás, rablás, sikkasztás, oly szoros viszonyban van bizonyos nemü és irányu cselekményekkel, s a közérzületben annyira megállapitja az általa kifejezett büntett jellemét: hogy semmiféle juristicai okoskodás nem volna képes más jellemü cselekményt, az emlitett szó jelentménye alá helyezni, s ha megkisérlené - az élet és a közfelfogás sikeresen daczolna az ily juristicai erőszak ellen. Mindezen elnevezések - mások vagyona ellen, haszon véget véghezvitt büntetteket fejeznek ki, ugy hogy a közönség itélete azon ember erkölcsiségének alacsony foka iránt, a ki egyikében ezen büntetteknek bünösnek mondatik, már előre meg van állapitva eltekintve attól, hogy mely büntetésre itélte azt a biró. A cselekmények jelleméről, szólunk, s nem azok törvényszerinti ismérveiről, a mit megjegyzünk azért: nehogy ellenmondással vádoltassunk arra vonatkozólag, a mit az animus lucri tekintetében a lopásnál kifejtettünk.
Az orgazdaságnak - a szóban rejlő és jellemző ez értelmét tartva szem előtt: lehetetlen lett volna azt állitani, hogy ebben bünös volt az, a ki a lengyel forradalom valamelyik harczosát házánál elrejtette, azt saját vagyonából segélyezte, tartotta, és menekülésére pénzt és eszközöket adott.
Ki kaczagná a közérzület azon jogászt a ki a fautoratus-nak inkább csak elfogadott mint helyes érteményéből, demonstrálni akarná: hogy azon ember orgazda, a ki egy lázitó czikknek közlése miatt üldözött barátját - erkölcsi kötelességből, vagy politicai rokon-érzelemből házánál rejt, annak ellátásáról s meneküléséröl gondoskodik, s egyéb áldozatokon fölül még a saját magát fenyegető üldözés veszélyével is daczol. A politicai nagy catastrophák rendszerint igen termékenyek nagy bünökben, de az emberiség dicsőségére kimutatja a történet, - hogy termékenyek nagy erényekben is. Azon három nemes angol, a kik a második restauratio véres orgiáinak napjain, a halálra itélt - előttük ismeretlen Lavalette grófot a szerencsétlenség iránti emelkedett érzelemből, néhány órával a kivégeztetésére kijelölt nap előtt megszöktették, s a katonailag megszállott és körülövedzett Páris városán, valamint a többi táborokon keresztül életük veszélyeztetésével átvitték: ugyanazon büntettet követték-e el, mint azon gazemberek, a kik czinkosságban a tolvajokkal és a sikkasztókkal, tized-résznyi értéken veszik meg a lopot ékszereket, hogy ezeket felolvasztva vagy átalakitva, e förtelmes mesterség üzésével elégitsék ki alacsony gazdagodási ösztönüket? Azon szó, mely mindig aljas gazságot jelent, nem lehet alkalmas jelzője oly cselekménynek, - mely habár a törvény határozott rendeletéből mindig büntetendő: de nem ritkán fenséges és nagyszerü; sőt nem ritkán az egyetlen ragyogó fénypont, az általános lealacsonyodás és törpeség sötét területén.
Még inkább lehetne a fautoratus mindkét fajának technicai megjelölésére a „bünpártolást” elfogadni; azonban ez sem volna helyes; mert ez által is elmosódnék - a két faj közötti jellemző külömbség. Félreismerhetlen igaszságügyi-politicai előny rejlik abban: hogy a gazdagodási vágyból elkövetett - és igy aljas, meggyalázó büntetendő cselekmények mindegyike, már elnevezése által megkülönböztessék a büntettek és vétségek többi nemeitől. Ezen ok magában is elég fontos arra hogy az orgazdaság azon jelentménye - melylyel e szó életben bir: a törvényben, s a törvénykezési nyelvben is fenntartassék. E jelentmény - szoros correlatioban lévén, oly cselekedetről való fogalommal, mely megvetést érdemel, mely elkövetőjét a közutálatnak teszi ki: minden szempontból szükséges - hogy a szó, melynek az élet e jelentményt adta, ne alkalmaztassék oly cselekmény megjelölésére - mely in sua natura nem aljas, s aljassá csak is kivételesen - egy mellékkörülmény hozzájárulása által válik.
De e mellékkörülmény egyes esetekben találkozhatik a büntettes személyére vonatkozó segélynyujtással; a mi a fautoratus elhelyezésének a büntetőtörvénykönyv rendszerében - a kiemelt rendkivüli különbség daczára is, alig mellőzhető tényezőjévé válik.
A mint láttuk, hazai jogunk történelmi fejlödése, egy faju büntetté alakitotta e két különböző irányu cselekményt; mi megkülönböztetjük ugyan az anyagi és az alanyi kedvezést egymástól; de részint a történeti szempont, részint az alanyi és az anyagi fautoratusnak, több esetben előforduló találkozásánál fogva - mindkét fajt egy fejezet alá foglaltuk. E találkozás, s gyakran összefüggés az oka egyébiránt annak is: hogy e két büntettre nézve annyi eltérés, annyi controversia uralkodik; s hogy csaknem valamennyi törvényben máskép meghatározva, és más sorrendben elhelyezve találjuk e cselekményeket.
Ha csak azon egy tényt emlitjük fel, hogy a 25 évig tartott roppant előkészületek után létrejött 1851-ik évi porosz büntetőtörvénykönyv ide vonatkozó, és részben már 1853-ban megváltoztatott intézkedéseit, 1856-ban „az általánosan észlelt hibás megállapitások következtében” ujból meg kell változtatni; és hogy az észak-német szövetség büntetőtörvénykönyvének tervezete - e kijavitott megállapitásokkal szemben, elvileg ellentétes álláspontot volt kénytelen elfoglalni, mely elvi eltérés az azon törvényjavaslat fölötti tárgyalások alatt még élesebbé fejlődvén, - a német birodalmi büntetőtörvénykönyv 257. 258. és 259. § az ezek alapjául szolgáló egész rendszer tekintetében ellentétes álláspontot foglalnak el a porosz büntetőtörvénykönyv 237. és 238. §-aival: ez már maga is eléggé bizonyitja, hogy az alanyi és anyagi kedvezés találkozása - a rendszer tekintetében igen nehezen legyőzhető problemát állit a törvényhozások elé.
Ehhez járulnak még egyéb, tisztán elméleti szempontok is, melyek a kérdéses cselekmények rendszerének talaját felforgatják, s bizonytalanná, ingataggá, vitássá tesznek mindent, a mit e tekintetben a legujabb idők tudományos buvárlata is megszilárditottnak, megállapitottnak tartott.
Különösen nagy erélyt fejtenek ki azok, a kik a büntett elkövetése után, a büntettes menekülése, büntetlenül maradása, illetőleg büntetésének enyhébb szempont alá vonása, vagy pedig a büntett által birtokába jutott dolog biztositása végett nyujtott segélyt: a részesség fejezete alá kivánják soroltatni, illetőleg oda visszahelyeztetni.
Ez irányban - de részben más szempontból, s tanaik más hordereje mellett tevékenyek a subjectiv irányt követők is; mig eltekintve ezektől, - s a mostani rendszer keretén belől - a német jogtudósok két, tüzetesen alig meghatározható, s alig felismerhető árnyalatban ágaznak szét.
A belga rendszer igen egyszerü. Ez megkülönbözteti az alanyi pártolást - a büntett miatt üldözött személyek elrejtését; s megkülönbözteti a dologi pártolást - a büntett vagy vétség által szerzett tárgyak eltitkolását. Az előbbiről rendelkezik az emlitett tkönyv, a közbiztonság elleni büntettekről és vétségekről szóló VI. czim IV-ik fejezetében; az utóbbi - a vagyon elleni büntettekről és vétségekről szóló IX. czim 505. és 506. czikkének képezi tárgyát.
Nem ily egyszerü az olasz javaslat - mely az igazságszolgáltatás elleni büntettek és vétségek közt a 237. és 238. czikkek alatt intézkedik, nem csupán a büntetendő cselekményt elkövetők büntetlenségére vonatkozó kedvezésről: hanem ezen intézkedéséit kiterjeszti azon esetre is, melyben a kedvezés, a büntetendő cselekmény által szerzett haszon biztositása czéljából nyujtatik. Ezenfölül azonban, külön czimben és fejezetben - a 458. és 459. czikkek alatt intézkedik: a tulajdonképeni orgazdaságról - della ricettazione.
A mi rendszerünk átlátszó és világos; mi is megkülönböztetjük az orgazdaságot, a bünös pártolásától; de a pártolást csak azon esetre szoritjuk; melyben az nem terjed ki egyszersmind a büntett által szerzett előnynek - a pártoló vagyoni hasznával járó biztositására. A mint ezen eset áll elő, vagy is - a mint a büntetendő cselekmény által szerzett előny biztositásánál a pártoló részén, anyagi haszon válik tevékenynyé: a pártolás illetőleg segélyezés - elveszti e jellemét és minőségét, és orgazdasággá válik.
Távol tartottuk ennélfogva magunkat az ugynevezett „engere und weitere Partiererei”-től, melyről a németek is azt mondják: hogy a törvényjavaslat erre vonatkozó részének motivumai nincsenek összhangzásban a javaslat szövegével, és hogy a megállapitott szöveg: „in den Begriffen der Hählerei wie auch der Partiererei Manches noch in Unklaren gelassen hat.”
A ki oly dolgot, melyről tudja, hogy lopás, sikkasztás, rablás vagy zsarolás büntette következtében jutott birtokosának vagy birlalójának kezeihez, vagyoni haszon végett megvesz, másként megszerez, elrejt, vagy annak elidegenitésére közreműködik: az orgazdaság büntettét követi el, és 5 évig terjedhető börtönnel büntetendő.
Ha pedig a dolog lopás vagy sikkasztás vétsége következtében jutott birtokosa vagy birlalója kezeihez: az orgazdaság vétséget képez, és 2 évig terjedhető fogházzal büntetendő.
Nem mindenik büntetendő cselekmény által szerzett dolog megvétele, megszerzése vagy elrejtése állapitja meg az orgazdaságot: hanem csak az eltulajdonitás által véghezvitt büntettek és vétségek folytán szerzett dolog megvétele, megszerzése, vagy elrejtése. Mellőztetett tehát a szerzés nemei közt a csalás, a csalárd és vétkes bukás, a kihágások vagy a jövedéki törvények áthágásának felemlitése, illetőleg az ezen törvényszegésből származó dolgok megvétele, sat. A mi a csalást illeti - ez igen complicált büntett, annyi finom distinctioktól függ, hogy annak megitélésétől: vajjon csakugyan csalást képezett-e a cselekmény, mely által a dolog ennek birtokosa kezei közé jutott: nem lehet függővé tenni az orgazdaság létét vagy nem-létét. A csalás, a megkárositottnak, tévedésbe vitt akaratából származó jogtalan megszerzése valamely dolognak vagy haszonnak. Külsőleg a megcsalt akaratából megy a dolog a csalónak birtokába: a cselekmény bünösségét tehát, azon - egy harmadikra nézve gyakran láthatlan mesterkélések, hazugságok, esetleg szövevények állapitják meg, melyek által, a kárositott akaratára jogellenes hatás gyakoroltatott. E szövevényt nem képes egy harmadik átlátni, s ha annak egyes szálait ismeri is: nem lehet követelni, hogy ebből azon - a criminalistára nézve is gyakran igen nehéz megállapitásra jusson: vajjon a dolognak ily módon eszközlött megszerzése csalást képez-e? Igen sok esetben indokolatlanul vonattatnának vevők büntető perbe, mert végre is azt kellene kimondani a birónak: hogy vádlott nem volt képes a cselekmények szövevényét - azok jogi természete szerint felismerni, vagy is - nem volt képes valódilag tudni, - vajjon az, a kitől ő megvette a kérdéses dolgot, csalás által jutott-e annak birtokába vagy sem.
A csalásról szóló fejezet indokában előadandók némi világosságot fognak deriteni e rendkivül complicált büntett elemeire, s azok ismerete mellett könnyebb az elhatározás azon irányban is: vajjon lehet-e egy harmadik személytől a tudás - és egy nemjogásztól a törvényismeret oly mértékét nemcsak követelni, hanem az orgazdaságot illetőleg - ártatlanságát vagy bünösségét, attól függővé tenni, hogy annyi juristicai tudománynyal birt-e, a mennyi szükséges arra nézve hogy biztosan megitélhesse: vajjon egy másik személy csalást követett-e el vagy sem?
Kérdés lehet, hogy miért mellőztetett a bünös szerzési módok közül a csalárd és a vétkes bukás?
A vétkes bukásról nem lehet szó; ennek tényálladékai közt nem fordul elő oly eset - mely a vagyonnak a hitelezők kielégitési alapjától való jogtalan elvonását képezné; ennélfogva - a jogtalanul elvont vagyonnak más általi jogtalan megszerzése, a vétkes bukásból nem következik be.
De nem igy áll a dolog a csalárd bukás 1. pontjában meghatározott eseteket illetőleg ezen esetek mindegyikének tényálladéka abban van: hogy a hitelezők kielégítésére szolgáló vagyon, az adós által elvonatik. Erre vonatkozólag tehát megtörténhetik, hogy egy harmadik, tudva a bukott csalárdságát, megveszi azon dolgot melyet amaz, a hitelezők elől elrejtett, melyet félretett vagy elad stb.
Ez esetekre vonatkozólag tehát igen is felmerülhet a kérdés: miért nem képez ily esetben a megszerzés, illetőleg elrejtés orgazdaságot? avagy büntetlenül hagyatik-e a csalárd bukás által elvont értékeknek - egy harmadik személy általi megszerzése, ha azon harmadik, a kérdéses értékek ezen provenientiáját tudja?
Mindkét kérdésre megfelelünk az által: hogy az orgazdaság, egy előzetesen befejezett büntettet tételez fel; a lopásnak véghezvittnek kell lennie, hogy a lopott dolog a tolvaj kezeibe kerülhetett légyen. s hogy ő azt eladhassa, vagy elrejtés végett másnak átadhassa. Ugyanennek kell megtörténnie a rablás a zsarolás, a sikkasztás által szerzett dolog eladása, illetőleg megvétele vagy elrejtése esetében. Ezen szempont módosul a csalárd bukás folytán az adós által elvont értékeket illetőleg. A csalárd bukás is be van ugyan végezve, az értékeknek eltulajdonitási vagy megkárositási szándékkal - azon időn tul való visszatartása által, mely időben azok, a hitelezők kielégitése végett átadandók, illetőleg felfedezendők lettek volna; mindazonáltal a véghezvitel tovább is tart, mint a formális véghezviteli cselekmény. Épen ugy, mint másnak szabadságától való megfosztása be van végezve az illető személy elzárása által: de a büntett véghezvitele mégis mindaddig tart, mig a jogtalanul elzárt nem helyeztetik szabadságába.
Ebből consequentiák származnak, melyek a fenforgó kérdésre elhatározók. A csalárd bukás folytán a vagyonbukott által jogellenesen visszatartott vagyonnak oly egyén általi megvétele, a ki e vagyonnak természetét ismeri: nem orgazdaságot, hanem a csalárd bukás elkövetése alatt e büntett elkövetésére nyujtott segélyt, s ennélfogva részességet képez. Ez esetre teljesen alkalmazandó lévén a 67. § 2) azon intézkedése -
„..... a ki a büntett vagy vétség elkövetését szándékosan előmozdítja vagy könnyiti”: a cselekmény nem a 352. §, hanem a csalárd bukás büntetésének alapul vétele mellett a 70. § értelmében lesz büntetendő.
A kihágás által szerzett dolog, ezen eredetének ismerete melletti megvétele, megszerzése, vagy elrejtése: szintén nem esik a 352. § alá; ezen esetről, részint a rendöri kihágásokról szóló törvény, részint külön törvények - az erdőben elkövetett fa- és egyéb lopásokra nézve az erdőtörvény, a mezei rendőrkihágásokra vonatkozólag az ezeket tárgyazó törvény fog intézkedni.
A dug-árukra és csempészetekre vonatkozólag: a jövedéki kihágásokról szóló szabály intézkedik.
„..... büntette következtében jutott kezeihez” ezen kitétel folytán, nem csupán a tettestől, a tolvajtól, rablótól, vagy sikkasztótól való megszerzés: hanem egy harmadiktól való vétel illetőleg átvétel is megállapitja az orgazdaságot, a mennyiben a többi ismérvek, tudata a dolog származásának, s az anyagi haszon - fenforognak.
Nem volna tehát helyes azt mondani: büntette által jutott kezeihez, vagy szereztetett: mert ez kizárná a harmadiktól való megvétel bünösségét, a kinek nem lopás által, hanem a tolvaj részéről, eladás végetti kézbesités által jutott kezeihez a lopott dolog, habár a megvevö tudta azt, hogy a dolog lopott, s hogy az eladó - a tolvajtól vette azt át.
Ezen szempont értelmezi és indokolja e kitételnek „jutott kezeihez” - a sikkasztást illetőleg nem kifogástalan használatát. A sikkasztónak nem büntett következtében jut kezeihez a dolog; a kézhez-jutás, e cselekményre vonatkozólag teljesen jogos. Ha tehát valaki a sikkasztótól magától veszi meg az elsikkasztott dolgot: oly dolgot vesz meg, mely nem a sikkasztás büntette következtében jutott a sikkasztó birtokába illetőleg birlalásába, hanem akkor, midőn a sikkasztás elkövettetett, - már a sikkasztó kezeiben volt. Mindazonáltal - a mint Savigny után a lopás indokaiban megemlitettük: az eltulajdonitás nem hajtható végre ujabb apprehendálás nélkül oly dologra vonatkozólag sem - mely eltulajdonitás előtt, sőt az ezt közvetlenül megelőző perczben tettleg az eltulajdonitó kezei közt - vagy tettleges hatalmában van. A czim megváltoztatásával - e megváltozott czimen való „corporis apprehensio”-nak kell véghezmenne, ugy hogy ezen czimnél s e cselekménynyel kezdődik az eltulajdonitó - jogellenes birtoklás, a jogtalan „detentio corporis cum animo domini.”
Ha mindazonáltal ellenvetés támasztathatnék is a megjelölt kifejezés ellen, az esetre ha az orgazda közvetlenül a sikkasztótól szerzi meg az elsikkasztott dolgot: de minden kifogás ki van zárva az esetre - ha azt a sikkasztó másnak adja át eladás vagy kézbesités végett. Ezen harmadik személy, a közvetitő - a szó közönséges értelmében is, a sikkasztónak sikkasztási cselekménye következtében jut a dolog birtokába vagy birlalásába: minélfogva a kifejezés - mely az egyik esetre doctrinális magyarázatot igényel: a többi esetekre teljesen alkalmas, és lehetővé teszi: hogy a közvetitő kezeiből való átvétel is befoglaltassék az orgazdaság esetei közé.
„..... vagyoni haszon végett” ezen ismérv csaknem mindig fog találkozni, valahányszor az, a ki a 352. §-ban megjelölt uton szerzett dolgoknak e származását tudja és azokat még is megveszi, megszerzi vagy elrejti. De ha nem forogna fenn ezen ismérv, ha például a büntettes iránti könyörületből és a felfedezés meghiusitása, vagy megnehezitése végett rejtette volna el valaki az ellopott értéket: ez esetben nem is esik a cselekmény az orgazdaság fogalma alá, s inkább a büntettes személye iránti kedvezés, és ezzel összefüggőleg az előny birtokosának természetével bir. Ez esetben tehát nem orgazdaság: hanem a 356. § szerint bünpártolás miatt lesz az illető elitélendő.
„..... megvesz, másként megszerez, elrejt, vagy annak elidegenitésére közreműködik”.
A megvétel, mint külön szerzési czim csupán azon okból tétetik ki külön, mert ez az orgazdaság leggyakoribb üzelmi módja ezen indok nélkül teljesen elegendő lett volna azon kitétel: „terhes vagy más ügylet által megszerez”: mert a „megszerez” magában foglalja a vételt, a cserét, a zálogba vételt, az ajándékot stb. Teljes és kimeritö egyébiránt csak is a „másként megszerez”, kitétel által válik az intézkedés; a mihez még az „elrejt” azért volt adandó, mert kétség támadhatna: vajjon az elrejtés végeti átvétel szerzést képez-e?
A megszerzés alatt mindazonáltal csak is üyylet, vagy ennek formájával biró cselekmény egyáltalában jogcselekmény általi megszerzés értetik; mert a ki a tolvajtól ellopja a lopott, vagy elrabolja a rabolt dolgot: az lopást, illetőleg rablást követ el. Egy nagy érdekü kérdés merülhet fel arra nézve: vajjon a lopott dolgokra vonatkozólag - s azok e minőségének tudása mellett - csalás elkövethető-e a tolvaj ellen? továbbá: vajjon az esetben - ha az elkövetés lehetséges: fennforoghat-e concursus idealis az orgazdaság és a csalás között? Mi azt hisszük, hogy nem; mert a csalás, nem ugy, mint a lopás és a rablás - a birtoklás elleni büntett: hanem egyenesen a tulajdoni jog ellen irányul. A tolvaj vagy rabló pedig nem birván az eltulajdonitott vagyonra nézve tulajdoni joggal: ezen szempontból a csalás ki van zárva. Mindkét kérdés egyébiránt - minden oldalról való megvilágitásában, kiváló érdekü anyagát képezhetné azon monographiának, melylyel - akár a vagyon elleni büntetteket általában felkarolva, akár magát a csalást minden vonatkozásaiban kifejtve: valamelyik kitünő jogászunk tudományos buzgalma, hazai jogliteraturánk gazdagitására közremüködnék.
Az elidegenitésre való közreműködés - mindazon nemeit a tuladásnak foglalja magában, melyek által a dolog, a tolvaj, rabló, sikkasztó birtokából másnak birtokába, vagy birlalásába adatik.
„Ha pedig a dolog lopás vagy sikkasztás vétsége következtében” - itt sajtóhibából kimaradt a „sikkasztás” szó előtt, a „zsarolás”: mert ez is képezhet vétséget.
A büntett esetében 5 évi börtönre, a vétség esetében 2 évi fogházra tétetett a maximum. A biró az első esetben 1 évi börtönig, esetleg 24 órai fogházig, a második esetben 24 órai fogházig szállithatván le: a szerint határozhatja meg a büntetést, hogy az sulyosabb ne legyen, mint annak büntetése, a kinek büntette által tulajdonittatott el az orgazdaság tárgyát képező dolog.
353. § Ha az elkövetett büntett tettesére tiz évi fegyháznál sulyosabb büntetést határoz a törvény: az orgazda, a mennyiben az orgazdaság elkövetésekor azon körülményt tudta, mely a megjelölt sulyos büntetést vonja maga után, 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
354. § A 327. § rendelte, az orgazdaság esetében is alkalmazandó.
Ezen két szakasz az orgazdaság sulyosabb minősitéseit, s a minősitett esetek sulyosabb büntetését határozza meg; de világosan kiteszi a 353. §, hogy a sulyositó körülményt tudnia kellett az orgazdának, s csak az esetben ha ezt tudta, - lesz ellene fegyház kimondható. E körülmény tudása tehát a vád részéről bizonyitandó.
Orgazdaság miatt a hivatalvesztés mindig a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése azonban csak az esetben mondandó ki, ha az orgazdaság büntettet képez.
Az nem kiván igazolást: hogy az orgazda elveszitse közhivatalát, s azon functiokat, melyek a törvényjavaslat szerint a hivatalvesztés alatt subsummáltatnak; ezen intézkedés is eléggé indokoltatott az általános rész III. fejezeténél. Ily esetben a hivatali képességnek egy ideig tartó elvonása, a közérdek követelményeiből származik. A politikai jogok gyakorlatára nézve azonban különbséget tesz a 355. §.
Általában kevés bizalmat érdemel - legalább egyelőre - oly egyén, a ki orgazdaságot követett el. Hogy az, a ki pénzvágyból ily aljasságra képes vetemedni: pénzért szavazatát is eladja: vagy pedig azon befolyást, melylyel a közügyekre bir - nem a legtisztább érdekből érvényesiti: ez igen jogos föltevés, s mindaddig - mig az illető tisztességes; viselete által az ellenkezőt nem bizonyitja - a társadalom a politikai jogok gyakorlatának ily egyéntől való elvonása által - önnön biztonságát, az állam legföbb érdekét oltalmazza. Mindazonáltal e tekintetben a csekélyebb orgazdaságok esetében - a mennyiben visszaesés nem forog fenn (354. §), veszélytelenül történhetik eltérés; ez esetekben nem nyilványul az erkölcsi romlottságnak azon foka, mely az oltalomnak ez irányban való kiterjesztését is elkerülhetlenül szükségessé tenné.
A ki valamely büntett vagy vétség tettesének vagy részesének segitséget nyujt arra: hogy a hatóság üldözése elől meneküljön; vagy hogy a büntető eljárás sikerét meghiusitsa, illetőleg megnehezitse; hogy büntetlenül maradjon, vagy cselekménye enyhébb beszámitás alá essék; a mennyiben vele ez iránt nem a büntett vagy vétség elkövetése elött állapodott meg: bünpártolást követ el, és 1 évig terjedhető fogházzal büntetendő.
Bünpártolást követ el az is, és a fentebbi pontban meghatározott büntetéssel büntetendő: a ki a nélkül, hogy a büntett vagy vétség elkövetése előtt a tettessel vagy részessel megállapodott volna, a büntettből vagy vétségből származó előny biztositására vagyoni haszon nélkül közremüködik.
A bünpártolás mindkét esetében a főbüntetésen fölül hivatalvesztés is megállapitandó.
A jelen szakasz nem alkalmazható, ha az ebben meghatározott valamelyik cselekményt a bünpártoló hozzátartozójának (77. §) érdekében követte el.
Már fentebb ki kelle terjeszkednünk ezen szakaszra; a fejezet rendszere - s a rendszer alapgondolata nem volt másként felderithető, ha csak a fautoratus e fajának lényegét és jellemét is, nem állitjuk szembe az orgazdasággal.
Rendszerint - a bünösnek az üldöző hatóság előli menekülésére, bünének leplezésére, a hatósági lépések sikerének kijátszására irányzott cselekmények által nyujtott pártolás vagy segély - állapitja meg a jelen szakasz tényálladékát. Ez a tulajdonképeni alanyi bünpártolás esete.
Kivételesen - mindazon által a vagyoni haszon kizárása mellett - a bünpártolás, és nem az orgazdaság szempontja alá esik azon eset is, ha a pártolás a 352. §-ban megjelölt valamelyik büntettből, illetőleg vétségből származó előny biztositásra eszközöltetik.
Nem lehet föltétlenül állitani, hogy az első bekezdésben meghatározott eset, soha se lenne visszavezethető a pártoló részén tevékeny anyagi haszonra. Az megtörténhetik, és gyakran megtörtént politikai büntettesekkel is, hogy csak nagyobb összegek igérete, vagy átadása mellett, nyertek a menekülésre segélyt. A fautornak ezen eljárása bizonyára nem tisztességes, cselekményének rugója - a vagyoni haszon.
Mindazonáltal nem lehetett ezen esetet kivenni a bünpártolás alól, s orgazdaságnak minösiteni; mert orgazdaság még ez esetben sem forog fen. Orgazdaság az alanynak nyujtott kedvezés által: ez ellenmondás volna azon fogalommal, melyet az orgazdaságra nézve az élet megállapitott.
Nem áll föltétlenül az sem, - hogy büntett által szerzett dolgoknak egy más személy általi elrejtése, mindig alacsony indokokon alapulna; illetőleg, hogy az - mindig vagyoni haszon végett eszközöltetnék. A ki a tettest meg akarja menteni; igen könnyen jöhet azon helyzetbe, hogy a tettes büntettének bizonyitékait, és igy az elidegenitett dolgokat is kénytelen lesz elrejteni. Ez tehát ép ugy származhatik könyörületből, hálából, félreértett lovagiásságból, vagy más kötelességérzetből - mint magának a tettesnek megszabaditására irányzott tevékenység. Különösen összefüggésben ezzel: a dolog elrejtése is - a személynek nyujtott kedvezés jellegét veszi fel.
De itt már teljes joggal lehetett, és szükségszerüleg kellett is, a cselekménynek e szakasz alá foglalását attól függővé tenni: hogy az anyagi pártolás - a pártolónak anyagi haszna nélkül eszközöltetett légyen. Ez azon esetre is áll, ha az alanyi pártolás, az anyagi pártolás esetével concurrál. A pártolónak a pártolásból nyert anyagi haszna - kivéve, ha a pártolás tisztán személyi: orgazdasággá minősiti a tettet.
Ha valaki vagyoni haszon végett rejt el lopott, rabolt, zsarolt; sikkasztott dolgot, lett legyen czélja a bünös megmentése, vagy a bün által szerzett dolog biztositása - ha a haszonban része van: nem pártoló, hanem orgazda.
„Valamely büntett tettesének vagy részesének” - a tettes alatt, a kisérlet tettese is értendő,
„.... a büntető eljárás sikerét meghiusitsa, illetőleg megnehezitse.” - Ennek tömérdek elkövetési módjai vannak; ez alá esik azon eset is - a ki tudva a büntettes tartózkodását, vagy az irányt, a melyen menekült: a rendőrség kérdésére ellenkező irányt jelöl meg, s ezt a helyes irány elhagyására birja.
Az orgazdaság alól nincsenek felmentve a legközelebbi rokonok sem; de bünpártolásért - mely főleg személyi szempont alá esik: nem éri őket büntetés. Kérdés lehet azonban: ha a pártolók rokona complicitásban van másokkal s azokkal együtt lappang vagy menekül; vajjon az azoknak is egyuttal nyujtott segélyre is kiterjed-e az intézkedés kedvezménye?
Mi azt hisszük, hogy a törvényjavaslat ez esetet igenlőleg oldja meg; a cselekmény ugyanis a rokon „érdekében” történvén: ezzel azon föltétel áll elő, a melytől a javaslat, a pártolás büntetlenségét függővé teszi.
A büntetendő cselekmény, mely törvényjavaslatunk XXXI. fejezetének képezi tárgyát: tulajdonképen a civilisatiónak, ha nem is gyermeke - de legalább növendéke; utolsó azon büntettek sorában, melyeket a római jogtudósok és törvényhozók felismertek, s mely még azután is, hogy azt a római törvényekbe fragmentarie felvették: ugy természetére és ismérveire, valamint határaira, tehát valódi lényére nézve - határozatlan, bizonytalan maradt. Extraordinarius és subsidiarius büntett: ezzel eléggé van jellemezve a stellionutus azon időbeli ingatag állása.
Kétségtelenül tulzott - de nem minden alap nélküli a polgárosodás egyik történészének azon állitása: mely szerint egy állam műveltségi viszonyainak megitélésére, a legbiztosabb adatot - a büntető-statistika nyujtja. Mindenesetre sajátszerü felfogás, a börtönökbe helyezni át a civilisatio fokmérőjét, s a fegyenczeket tenni az egész szellemi élet állapotának megitélésénél akár kizárólagos, akár legfőbb tényezővé; mindazáltal annyi tagadhatlan: hogy a civilisatio különböző viszonyai szerint a büntettek, de különösen azok elkövetési módjai és eszközei végtelenül változnak.
A durva erőszakkal elkövetett büntettek, - az utonállások, agyonütések, a fegyveres csoportok általi megszállással véghezvitt rablások és zsarolások - a cultura terjedése és hatásának fokai szerint gyérülnek, s a börtönöket a műveltség gonoszai - a csalók, a sikkasztók, a hamisitók népesitik. A lopás, sőt a gyilkosság is, megváltoztatják eredeti alakjaikat, s a betöréssel véghezvitt tolvajlás helyett: a műipar és a physika felfedezéseinek tudományos képzettséggel gyakorlatba vett vivmányai képezik az előkészités, és a véghezvitel eszközeit; mig a gyilkosságra - a fejsze, fokos, kés vagy lőfegyver helyett, a „nicotin” vagy más vegatabilis méreg válik a palotában képzett gyilkosnak büneszközévé.
A mint a nap sugarai kiszáritják a posványt, s életre keltik a föld termő erejét, de egyuttal többféle betegségeknek és ragálynak is kiköltik vészes csiráit: ugy a felvilágosodás is, egyrészről eloszlatja a tudatlanság, az előitélet, s a természeti vadság kérgeit; de másrészről bizonyos büntetteket hoz a felszinre, melyekről előbbi, egyszerü állapotában meg volt kimélve a társadalom; vagy pedig - az addig is ismert büntetteket - uj ingerének felébresztése, a véghezvitel biztos és hatályos módjainak feltalálása, s az üldöző igazság előli menekülés esélyeinek valószinübbé tétele által - nagy arányokban szaporitja.
A büntett, a melyről most szólunk - ezek közé tartozik. Mily kiterjedett, mily veszélyes ragályává vált a csalás - a tudomány, az ipar és a forgalom, a szellemi tehetség fejlődésének mai korszakában máshol ugy, mint minálunk: azt bővebben kifejtenünk felesleges. Alanyai, a kik a leskelődő fosztogatás e láthatlan szövevényü mesterségének üzésére vetemednek; tárgyai, melyek ez ocsmány bün körébe vonatnak; formái, melyekben a tudatlanok, vagy gyanutlanok behálózásának és tönkretételének ezen fertelmes üzelmei nyilvánulnak; eszközei, melyek e gonosz czélokra használtatnak: kétségbeesését képezik a moralistáknak, a törvényhozásoknak, a kormányoknak, a praeventióra hivatott rendőrségnek, valamint a repressiót gyakorló biráknak. De mindez - különösen pedig e büntett legfőbb elemének alig elválasztható összeforradása a szellemi tevékenység érvényesülésének szabad, sőt szükséges föltételeivel: a legnehezebb, alig megoldható problemát helyez a jogtudomány elé.
Áttekintve az itt felmerülő kérdéseket, s azok megoldásának jelen állapotát, ma is az időközben világot látott, bár legnagyobb részben igen becses monographiák, értekezések, valamint a legujabb törvények és legfőbb birósági határozatok áttanulmányozása után is - ismételhetjük Mittermaiernak 1838-ban kifejezett szavait:
„Es lohnt sich der Mühe zu prüfen: ob die Wissenschaft durch Bezeichnung der richtigen Grenzen der strafbaren Täuschungen, und erlaubten klugen Benehmens vorgearbeitet; ob die Gesetzgebung, dem Getäuschten durch Strafgesetze den nöthigen Schutz gegeben, und ob die Rechtsübung im richtigen Geiste die Gesetze angewendet hat?”
Pedig alig van a büntetőtörvénykönyv egész területén oly büntett, melynek tényező elemeire nézve a biztos felismerés oly szükséges volna, mint ez, s melynek helyes határai kitágitása által ép ugy, mint azoknak helytelen összevonása által, több és nagyobb érdek veszélyeztetnék. Alig van büntett, melynél a közönség annyira ki lenne téve a veszélynek, hogy a biró - az erkölcsiségről táplált saját fogalmát kényszeriti szabályul a fogalomra; s hogy a törvény helyett: a tisztességességről megállapított egyéni nézete fog határozni a társadalmi, de főleg az oceonomicalis viszonyok fejlődésére szükséges szabad szellemi hatás jogosultságának határai fölött.
És ha áttekintjük azon nem csekély vivmányok összegét - melyet e büntettre vonatkozólag, a tudománynak legujabban is köszönhetünk; ha valódi - és nagy értékük szerint becsüljük azon kérdéseket, melyek tisztába hozattak, s elvitázhatlan átalános igazságokká váltak: még mindig fenmarad igen sok - a mire nézve csak a jövőtől várhatunk alapos megoldást; a mire nézve ma még - a controversiák tömkelege közt - a kérdés helyes átértésére, mindenik megoldási mód elvi vonatkozásainak tiszta, és világos átlátására, szóval - „a tudomány által kiművelt és a nehézségek felismerésére szintugy mint azok legyőzésére képesitetté vált józan észre” vagyunk utalva. De mert ez igy van, azért torlódnak tollunk alá Eschernek a csalásról és a hamisitásróI irt nagy és alapos monographiájában mondott következő szavai:
„Hinwieder sind die Formen eines grossen und mannigfáltigen Verkehres so verschiedenartig, oft so künstlich, dass die Grenzen des Rechtmässigen und des Strafbaren, oft nicht ohne subtile Unterscheidungen, und schwierige Beurtheilungen richtig ausgemittelt werden können. Ein Richter, welcher sich vermisst in solchen Füllen über Ehre, Freiheit (Leben) seiner Mitbürger oder Nebenmenschen zu entscheiden, ohne sich durch gründliches Studium dazu befähigt zu huben, ladet auf sein Gewissen eine schwere Verantwortlichkeit; und ein Vertheidiger, welcher in solchen Fällen sich mit Gemeinplätzen behilft, anstatt seine Schutzwaffen in dem innersten Arsenal einer einlässlichen Theorie zu suchen, erfüllt seine Pflicht übel.”
Hazai törvényeink - a csalást mint önálló büntettet nem ismerik, s „Corpus juris”-unkban mint technicai megjelölése valamely büntettnek - sehol sem fordul ez elő. Régibb jogtudósaink nézetei is végtelenül különböznek e büntettre nézve; mert mig Bodó gyakran idézett művének XCIX. fejezetében - De stellionatu, seu frande specialiter astuta, quam etiam prudens quispiam proevidere aut praecare non possit - mint különnemü büntettről szól, s a vagyon ellen intézett mindazon büntetteket, melyek más czim alá nem esnek: stellionatusnak minősiti; ennek ellenébe Huszthy egyátalán nem ismer sem „stellionatust,” sem „fraus astuta” büntette. Huszthy szerint azon cselekmények, melyeket Bodó stellionatusnak nevez, a magyar törvényekben a „crimen falsi” alá esnek, s ide tartoznak a „perjurium;” a „larva;” a „temera negatio consanguinitatis carnalis intra quartum gradum.;” a „proditio fraterni sanguinitatis;” végre a „confectio falsorum sigillorum; et usus dolosus falsi instrumenti.”
Ámbár a most kiemelt cselekmények Huszthynál nem exemplificative soroltatnak fel, sőt a fogalommeghatározásban foglalt azon kitétel „quod de jure poenale est,” világosan arra látszik mutatni: hogy a felsorolás taxativ, s hogy ezen - külön megnevezett büntettekkel ki vannak meritve a falsum alá eshető büntettek: mindazonáltal azon megkivántatóságok között, melyek szükségesek arra nézve, hogy crimen falsi létezzék: a szerző nem ismétli azt, hogy a cselekménynek, valamelyik külön törvény által specialiter kell büntetendőnek kimondatnia, a mi pedig az általa fentebb - külön megjelölt cselekmények mindegyikéről kétségen kivül áll.
A requisitumokat illetőleg, csak is három ismérv követeltetik:
1-o Dolus;
2-o Veritatis permutatio;
3-o ut per id damnum alicui aut solum praejudicium inferatur.
Azon requisitum tehát „quod de jure poenale sit,” e felszámitásban nem fordul elő; a miből az következik: hogy Huszthy, az általa külön felemlitett büntetteken kivül, s némileg ellentétben elvi megállapitásával - még mindazon cselekményeket is, melyek a valónak szándékos elferditésével másnak kárt okoznak: a hamisitás büntettének tekinti. Ez alól ki van azonban véve a hazugság, mely mint a nevezett iró kissé homályosan, de meglehetősen merészen mondja: „licet per se falsum sit, non tamen incidit in crimine falsi, quia non pervertit veritatem cum executione facti.”
Vuchetich, ellentétben Huszthyva, ismeri a csalás külön büntettét, azt dolosa decoctio- csalárd lefőzésnek nevezi; de csakis a csalárd bukást foglalja e fogalom alá: ellenben a valóságnak szándékos elferditésével vagy elnyomásával, másnak kárára vagy hátrányára véghezvitt valamennyi cselekményt, in theoria - de csak is elméleti szempontból, „falsum”-nak nevezi. Eltekintve a theoreticai nézettől: a létező törvények szempontjából - Vuchetich a falsumnak csupán 5 büntetendő speciesét állitja fel, és ezek alá veszi:
I. A sikkasztásnak egy - általunk már kiemelt esetét;
II. Falsarum litterarum confectores, falsorumque sigillorum sculptores;
III. Qui falsis litteris in judiciis scienter et cordenter utuntur, ad vitam et bona alterius adimenda pari;
IV. Passualium vel missilium litterarum confectores;
V. Interceptores, supressores missilium litterarum.„
Régibb criminalistáink ezen ellenmondó állitásaiból: igen bajos volna előbbi, sőt fennálló jogrendszerünknek, a kérdéses büntett körüli állására még csak hozzávetőleges véleményt is megállapitanunk; mert mig Bodó határozottan azt mondja, hogy a magyar jog szerint a csalás mint külön speciest képező büntett létezett: addig ezt Huszthy egészen mellőzi, tehát nem létezőnek mondja; Vuchetich pedig a hamisitáson kivül csakis csalárd lefőzést ismer, és ezalatt egyedül a csalárd bukást érti.
A mi Bodót illeti - korának e nagy tudományu férfiáról már a lopásnál kimutattuk: hogy több helyütt, a római jog tételeit vette alapul, s azokat - a mennyiben a tárgyra nézve különös magyar törvények léteztek - ezek szerint, ha pedig ilyenek nem voltak - a canonjog, vagy más külföldi források szerint módositotta.
Ez áll a stellionatus-ra nézve is, melynek a magyar törvényekben s joggyakorlatban nem volt helye, s melyet a római törvények következő helyéből - 1. 3. ff. stellionatus részben szóról szóra, részben az alsó ausztriai praxis criminalis II. r. 94. czikkének szintén szóról szóra reprodukált egyes rendelkezéseivel bővitve vett át.
A stellionatus meghatározására a római jognak következő megállapitása szokott leginkább használtatni.
„Stellionatum autem obiici poses his qui dolo quid fecerunt, sciendum est, scilicet si aliud crimen non sit, quod objiciatur. Quod enim in privatis judiciis est de dolo actio, hoc in criminibus stellionatus persecutio. Ubicunque igitur titulus criminis deficit, illic stellionatus objiciemus. Maxime autem in his locum habet, si quis forte rem alii obligatam dissimulata obligatione per colliditatem alii distraxerit, vel permutaverit, vel in solutum dederit: nem hoc omnes species stellionatum continent. Sed et siquis merces supposuerit, vel obligatas averterit, vel collusionem in necem alterius, stellionatus poterit postulari. Et (ut generaliter dixerim) deficiente titulo criminis hoc crimen locum habet: nec est opus species enumerare.„
A ki ezt összehasonlitja Bodónak általunk megjelölt fejezetével, s a rubricát, valamint „debitum iterato poscunt,” kitételt illetőleg, felkeresi a praxis criminalis idézett helyét: az állitásunkat begyőzöttnek fogja találni, a mi által kétségtelenül igazolt lesz: hogy stelionatus-t, mint büntettet, s egyátalán a csalást, mint a büntettek egyes speciesét, Bodó ellenkező állitása daczára, nem ismert a magyar büntetőjog; hanem hogy ez, a római jogból, és ausztriai törvénynek a mi Corpus juris-unkhoz csatolt szövegből ment át Bodó munkájába,
És ez - ha jogforrásainkat az összehasonlitó jogtudomány segélyével vizsgáljuk, másként nem is lehetett.
Hazánk polgári és büntetőjogi fejlődésére, minden időben nagy befolyással volt Németország. Jogtudósaink a jog e két ágazatába vágó kérdésekben igen gyakran követték a német példákat. Az kétségtelen dolog: hogy V Károly büntetőtörvénykönyvében nem fordul elő a csalás, s hogy a jogsértés több oly esete, - mely a későbbi fogalmak szerint csalásnak vétetett: azon törvényben a hamisitás alatt subsummáltatott. Innen van az: hogy Németország azon részeiben, melyekben az ugynevezett átalános német jog, - vagyis a recipiált, s egyes részekre vagy esetekre nézve a Canonjog vagy - a birodalmi, vagy pedig a particularis törvények által módositott római jog volt hatályban: az V. Károly-féle büntetőtörvénykönyv szerinti hamisitáson kivül, a római törvényeknek a stellionatus iránti fragmentarius intézkedései is érvényben maradtak; s innen van az - hogy Németország azon részeiben, a tágabb értelemben vett hamisitás - a stellionatust és a csalást is átfoglalta.
Ez fejti meg, hogy nálunk is csak a falsum ismertetett, mint a valóság elferditésével véghezvitt jogsértéseket magában foglaló büntett, s innen van az: hogy Huszthy ekkép definiálja a falsumot:
„Definitur crimen falsi, quod sit veritatis immutatio, in alterius praejudicium facta, publico jure poenaliter prohibita.”
Ezzel megegyez lényegében, habár tüzetesebb - Vuchetich definitiója is, mely igy szól:
„Est autem falsum quaelibet veritatis immutatio vel suppressio, dolo malo, in alterius fraudem seu damnum facta.”
Mindkettő összhangzásban van azon fogalommeghatározással, melyet a „falsum” a német jogtudományban nyert, s a mit később Feierbach a legtüzetesebben körvonalozott:
„Das Verbrechen des Betrügers - Fälschung im weiteren Sinne besteht in einer beabsichtigten rechtswidrigen Täuschung Anderer, durch Mittheilung falscher, oder Vorverhaltung wahrer Thatsachen,” a mihez ha hozzáadjuk, a mi Feierbachnál a 412. §-ban a hamisitás essentialis ismérveül felállittatik, s a mi már Feierbach előtt is essentialis kellék volt - t. i. - „die täuschende Handlung müsste zum Nachtheil der Rechte eines Andern geschehen sein„: ezzel előttünk áll annak megfejtése, hogy a magyar jog ép ugy mint a német, a csalást mint önálló büntettet nem ismerte, s hogy mind ez, mind a hamisitás - külsőleg - a crimen falsi által foglaltatott össze.
Hogy ezen összefoglalás nem volt helyes: azt a német tudósok régen érezték s törekvésük egyik tárgyát képezte: a stellionatust kivenni a hamisitás köréből, s azt önálló fogalom-meghatározás által, önálló büntetté construálni. Az ez irányban tett kisérletek száma igen nagy, s a legutóbbi időkig ép oly nagy a téves felfogások, a halomra döntött theoriák, a hibásaknak bizonyult körvonalozások száma is.
A mint részesei valánk a német eredeti álláspont téves voltának: ugy osztozott literaturánk a további fejlemények körüli tévedésekben is, s nem volna nehéz kimutatni a szoros összefüggést Huszthy azon megállapitása közt, mely szerint a larva és proditio fraterni sanguinis, tehát a családi jog elleni sértés - a hamisitás esetei közé vonatott, és a németek azon - ma már legyőzött elmélete közt: mely szerint a csalás - elkülönitve a hamisitástól, a való elferditésével vagy elhallgatásával - a vagyon és a családjog elleni sértéseket foglalta magában. Az egész különbség abban áll: hogy a németek hamarább felismervén a hamisitás és a csalás külön természetét: a falsumot két részre osztották; a mi a magyar törvények szerint, melyek a későbbi időkben sem ismerték a csalást, lehetlen lévén - Huszthy mindazon objectumoknak - a való megváltoztatásával eszközlött megsértését, melyek az ő idejebeli német tudósok általa, a hamisitás és a csalás büntette közt felosztattak - egyszerüen, a hamisitás egyes eseteinek vette.
E tévedésben osztozott az 1827-ik évi magyar regnicolaris deputatio is, mely a tudomány azon, már sokkal előrehaladottabb időszakában sem találta meg a hamisitás és a csalás közti elvi különbséget, s a büntetőtörvénykönyv tervezetének XXV. czikkében - a crimen falsi alatt, a legtarkább csoportját foglalta össze a különböző természetü eseteknek, melyek némelyike csalást, másik okirathamisitást, a harmadik - büntettre, vagy hamis tanuzásra való csábitást képez, ezek közé véve: a gyermeknek idegen családba való becsempészését - tehát a családi jog elleni büntetett - a közhivatalnoki jelleg jogtolan felvételét; és sok egyéb - anyagilag különbözö szempontok alá tartozó más cselekményeket.
Nem elvtelen - de helytelen elven alapul a törvényjavaslat kérdéses czikke; eltekintve a csalásnak és a hamisitásnak összefoglalásától, mely hiba még az 1852-ik évi ausztriai büntetőtörvénykönyvben is előfordul - a törvényjavaslat azon elvet fogadta el, mely szerint a való elferditésével elkövetett büntetendő cselekmények habár nem is sértik másnak vagyoni jogát: az elkövetés eszközének - a való elferditésének alaki szempontjából képeznek hamisitást.
Nem törvényhozóink, s nem iróink hibája, hogy e viszás állapot fejlődött: a viszonyokban melyek kizárólag a német forrásokra utaltak - rejlik megfejtése a tévedéseknek.
Francziaország, Anglia, és Olaszország meg voltak kimélve e hibáktól, s már ezen körülmény is elég nyomatékkal bir arra nézve, hogy óvatosságra intse azokat - a kik mindannyiszor remegni látszanak, valahányszor valamely törvényjavaslatban, vagy annak egyes intézkedéseiben, vagy habár csak a szövegezésben - a németen kivül más államok jogtudományi forrásait is számba akarjuk venni.
Mittermaiert talán senki senn fogja vádolni hazafiatlansággal, sem a criminalis jogtudomány körüli dilettantismussal; és e nagyszellemü, de elfogulatlan tudós épen a minket foglalkoztató büntettre nézve nyiltan bevallja az emlitett államok tudósainak és törvényeinek fölényét - a németek fölött.
„In Italien, England und Frankreich wurde schon richtiger immer falso (im Gegensatz des italienischen truffa), forgery (im Gegensatz des englischen cheat) und faux (im Gegensatz von escroquerie) als ein von dem gemeinen Betruge wohl zu unterscheidendes Verbrechen aufgefasst”.
1843-ik évi törvényjavaslatunk szerzőit illeti a dicsőség, hogy e kérdést is alaposan tanulmányozva, elvileg és végleg szakitottak a multnak - a helyes rendszert lehetetlenné tevő zavaros, fogalmaival, és téves kisérleteivel. A törvényjavaslat elkülöniti a csalást és a hamisitást egymástól; a mi - tekintve az akkori előitéletes jogi felfogást - azon törvényjavaslat szerzőinek nem csekély érdeme; de ezenfölül - a csalás objectumának bármilynemü mysticus kitágitása helyett, az emlitett törvényjavaslat, egyenesen és kizárólag a vagyonelleni jogsértésekre szoritja a csalás területi körét. Ezzel csatlakozott az 1843-ik évi javaslat- korának legkitünöbb törvényhozási munkálataihoz, s a controvorsiák hullámzásai közt - a tudomány megdönthetnel igazságának álláspontját választotta. És az tagadhatatlan is: hogy azon kérdések közt - melyeket az ujabb idők tudományos vizsgálata tisztába hozott: az első - a csalás objectuma.
Ezt, a mi egyébiránt Francziaországban, Olaszországban és Angliában soha sem volt vitás: ma már a német tudósok által is végleg megállapitottnak, s kizárólag a vagyoni jogra szoritottnak kell tartanunk.
Igazoltnak, vitán kivül állónak tekintjük továbbá: hogy a szerződéseknél, s más viszonyoknál előforduló csalás közt nincs különbség.
Elismertnek kell tekintenünk: hogy a „dolus cansam dans” és a „dolus incidens” közti különbség, különösen pedig e különbségnek vonatkozása a csalás létére, vagy nem létére: a legyőzött tévedések közé tartozik.
Vitátlannak tartjuk: hogy valamely jogtalan előny megszerzése nem képezi a csalás elemét.
Elfogadjuk azon nézetet: hogy egyszerü hazugság vagy a valónak egyszerű elhallgatása, egyátalán nem állapitja meg a csalást; valamint azt is: hogy az igazmondásra való különös kötelesség megsértése által - ha ilyen létezik is - csalás nem követtetik el.
Nem vagyunk mindezen tételekre nézve egyetértésben az 1843-ik évi javaslattal: de azt hisszük, hogy öszhangzásban vagyunk azon eredményekkel, melyeket az azóta lefolyt 30 év alatt, a tudósok és törvényhozók elmélkedésének, s megfigyelésének - a homályból kibontani sikerült.
Ha a most kiemelt tételeket - némelyek tagadása daczára is, legyőzötteknek fogadjuk el; de nem hallgatjuk el azon vitás kérdéseket, melyek ma is vitásak maradtak, és melyeknek nem csupán felismerése - a törvény előkészitésénél föltétlen követelmény, hanem melyek iránti állásfoglalás nélkül - a törvényjavaslat szövege: vagy egyszerü, s nem helyes forditás, vagy az át nem értett intézkedések elvtelen, és összefüggés nélküli halmazata leend.
Meg fogjuk jelölni a vitás kérdések lényegesbjeit, s iparkodni fogunk - javaslatunkat ezekkel szemben is igazolni.
A ki azon czélból, hogy magának vagy másnak jogtalan hasznot szerezzen, valakit ravasz fondorlatokkal tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart, és ez által vagyonában megkárosit: csalást követ el.
Az átalánosan megállapitott tételek közt, első helyen emlitettük: hogy a csalás - vagyon elleni büntettet képez. Erre nézve ma már a hivatottak részén egyetértés létez. De mindjárt e rövid tétel tőszomszédságában rábukkanunk a controversiák felhányt területére.
A vagyonjognak a csalás elkövetési módjai által eszközlött mindennemü megsértése által megállapittatik-e a csalás? nevezetesen: A büntetendő csalás fogalma alá esik-e azon tévedésbe-ejtés is, a melynek következtében másnak saját vagyona fölötti rendelkezése ideiglenesen elvonatik?
Fennforog-e csalás, ha a tévedésbe-ejtés által csupán jogellenes kár okoztatott? Avagy megállapittatik-e a büntett: ha a tévedésbe-ejtés által, a tulajdonos jogtalan kára nélkül - másnak jogtalan haszon eszközöltetett? Avagy mindkét elemnek együtt kell-e találkoznia, s a haszonnak a kár correlatumát képeznie, hogy csalás fennforoghasson?
Továbbá: valódi és materialis jog kijátszása szükséges-e a csalás tényálladékára? vagy a formailag létező jognak, ürügyek, fondorlatok, csalárd miveletek általi meghamisitása által is létre jő-e ezen büntett?
A büntetendő csalás fogalma alá esik-e azon tévedésbe-ejtés, melynek következtében valaki saját vagyona fölötti rendelkezési jogát - ideiglenesen feladja?
Ezen esetet - a hitelezés végetti csalás - a német jogliteraturában „Creditbetrug” elnevezés alatt ismert delictum képezi, vagy is azon eset, midőn valaki azon czélból vitetik tévedésbe, hogy másnak kölcsönt adjon. A kérdés, a csalás büntette szemponjából mai napig controvers; mert maga a kölcsönzés nem képez még kárt; sőt még azon tény, hogy a kölcsönzö, rászedetés a kölcsönvevő részéről használt hamis ürügyek, valótlan szövevények, chimericus fictiok által biratott a kölcsönadásra: még nem állapit meg az elsőnek részén veszteséget, vagyoni kárt; mert még az is meg lehet, hogy a hitelező megkárositása - magának a fondorlatos uton kölcsönhöz jutottnak sem volt szándékában.
A kölcsönt kicsaló ugyanis teljesen meglehetett győződve, s e meggyőződése a legalaposabb számitáson alapulhatott: hogy az üzlet, melyet ő a kölcsönvett pénzel eszközölni akar, azon helyzetbe hozandja őt: hogy nem csupán a kölcsönnek kamataival való visszafizetésére lesz képesitve, hanem ezenfölül még nagy nyeresége is marad.
De ezzel nincs befejezve a kérdés; a vita mai napig is, és több irányban fennáll s részint a körül forog: vajjon, tekintettel a cselekmény természetére, ennek - a büntetendő csalás fogalma alá foglalása, jogilag egyátalán indokolható-e? részint pedig, tekintettel az egyes büntetőtörvénykönyvek szövegére, a körül forog: vajjon ez vagy amaz büntetőtörvénykönyv szerint, bennfoglaltatik-e ezen eset a csalás fogalom-meghatározásában?
De még ezenfelül is vannak - accidentalis árnyalatai e kérdésnek, melyek az ellentétes felfogások és ellentétes elintézések anyagát képezik; ugy, hogy mind a tudományban, mind a biróságok itéleteiben ellenkező megállapitásukra akadunk.
A porosz biróságok - csaknem kivétel nélkül csalásnak tekintik az esetet. Ausztriában ellenkező volt a felfogás. Angliában még az esetben sem állapittatott meg a csalás: ha a kölcsönvevö a hamis ürügyeket - false pretences - azon szándékkal és azon tudatban használta, hogy a kölcsönt nem fogja visszafizetni.
Annyi bizonyos, hogy a hitelezőnek tévedésbe ejtése, a felhozott esetben fennforog: bizonyos az is: hogy a tévedésbe ejtés ravasz fondorlatok által eszközöltetik: söt az sem vonható kétségbe: hogy a hitelezés - egyedül e rászedetésnek eredménye. Ehhez járul, hogy a kölcsönzött pénznek visszafizetése, sőt visszafizethetése a legtöbb ily esetben, oly viszonyoktól és esélyektől tétetik függővé, melyektől a hitelező - ha ez iránt ravaszul nem szedetik rá - vagyonának megtéritését nem tette volna függővé.
De minthogy a rászedésnél, a hitelező megkárositása nem czéloztatott: e szerint jogi jelentőségében nem tekinthető a cselekmény a hitelező vagyona ellen, vagy is vagyoni állagának csökkentésére irányultnak; hanem csupán ennek rendelkezése ellen irányul. Megfejtését találja ez állitás abban: hogy a hitelező azon rendelkezésének, melylyel magát a kölcsönadásra elhatározta - alapját, indokát, az előtte kápráztatott oly aequivalens képezte, és azon aequivalens helyeztetett elhatározásának tényezőjéül, a melynek - ha valódi mibenlétét, a szövevényen keresztül megláthatta volna: nem az lett volna eredmény, a mit a hitelező tett, hanem ennek ellenkezője; vagy is - ha a hitelező félre nem vezettetik: ez esetben nem akként rendelkezett volna, mint a valónak behomályositása következtében rendelkezett; hanem megtagadta volna a kölcsönadást.
Felemlitettük e controversiát - mert a kérdésben forgó büntettre nézve a tudomány és a törvényhozások állapotát ismerteti, s világot vet arra is: hogy maga ezen büntett objectuma sem áll vitátlanul.
Gyakorlati jelentőséggel - törvényjavaslatunk szempontjából csak annyiban bir az eset: hogy a 362. §-nak a revisio alkalmávali felvétele, e controversiák által igazoltatik.
Nem a csalás fogalom meghatározásában, mely alá nem tartjuk subsummálhatónak az esetet, hanem e cselekménynek mint külön delictumnak meghatározásában, s ellene, egy külön büntetési tétel megállapitásában láttuk megoldottnak, s az igazságnak és a jogos érdekeknek megfelelőleg elintézettnek a kérdést.
A mi a további vitás pontokat illeti, a vagyonjog jogtalan megsértése két elemre oszlik. Egyik elemét a tulajdonosoknak jogtalanul okozott kár, másikát: a jog megsértéséből, a sértő vagy egy harmadik személy részére származó haszon képezi. Ez utóbbira nézve azt lehet állitani: hogy más vagyoni jogának megsértéséből egy harmadikra nem eredményülhet haszon, a nélkül, hogy a sértett részen kár ne mutatkoznék; és az alantabb megjelölendő előföltételek mellett - mi is ezen eredményre jutunk. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ez nem mindig tartatott igy; s hogy azon törvények, melyek a tulajdonosnak okozott jogtalan kárt. „vagy” másnak okozott jogtalan hasznot alternativ ismérv gyanánt állitották fel: e megkülönböztetéssel azt akarták kifejezni: hogy a mint a kár másnak haszna nélkül, ugy, a haszon másnak kára nélkül is fennforoghat, és megállapithatja a csalást.
Lehet tévedésbe-ejtéssel mást vagyonilag megkárositani, a nélkül, hogy ebből valakire haszon származzék. Az esetet megvalósitva találjuk a következő példában. Egy ruha-festő valamely boltba küld festékért; a boltos ellensége lévén a festőnek, oly festéket küld neki, mely az ezzel festett anyagot elégeti. E fondorlat következtében a festőnek nagymennyiségü anyagkészlete elégvén, neki roppant kár okoztatott.
Ha maga a kár megállapitaná a csalást: a felhozott esetben, kétségtelenül`fennforogna ezen büntett; ellenkező esetben: idegen ingó vagyon szándékos megkárositása miatt, de nem csalás miatt büntetendő a boltos.
Azon esetek közé - melyek a megkárositás nélküli haszon alakjában merülhetnek fel - tartozik a hitelezés csalárd kieszközlése is, melyről fenntebb szólottunk: de száz és száz más alakban is mutatkozhatik ugyanezen eredmény.
Egy vagyonos ember, gyermekei számára nevelőt keres, de különös sulyt fektet arra, hogy az alkalmazandó egyén teljesen birja az angol nyelvet. Egy ifju - a kiről mondották, hogy e nyelvben tökéletes jártassággal bir, s a ki egyébként is kitünőleg ajánltatott, megtetszik neki, s el van határozva, a nevelői állásra ezt alkalmazni; mielőtt azonban ez iránt nyilatkoznék: az angol nyelv tudása tekintetében bizonyosságot szerzendő, felkéri egyik, e nyelvben teljesen képzett barátját, hogy birálja meg az ifjunak e nyelvbeli jártasságát, s észleletei szerint mondjon véleményt. A felkért egyénnek azonban titokban egy másik pártoltja lévén, ámbár meggyőződött, hogy a barátja által megjelölt ifju tökéletesen birja az angol nyelvet, mégis az ellenkezőt állitja barátja előtt, a minek következménye lett: hogy ez megváltoztatva szándékát, jelöltjét mellőzi, s különbőző lépések következtében, barátjának titkos pártfogoltját alkalmazza.
E példában világosan felismerhető az egyik résznek jogtalannul - sőt fondorlatokkal szerzett haszna, a nélkül, hogy a tévedésbe-ejtett részén kár constatálható lenne; sőt megtörténhetik, hogy a rászedett atya, a cselszövény következtében sokat nyert: mert lehetséges, hogy a cselszövény folytán alkalmazott egyén nemcsak kitünően birja az angol nyelvet, hanem hivatása egyéb teendőiben is sokkal jelesebben jár el, mint eljárt volna a másik.
Ide sorolható azon példa is, - melyet Merkel - ámbár csak a haszon jogellenessége mellett felhoz azon kezdő iparosról, a ki szakmájabeli valamely nevezetes ember nevét használva, nyer megbizást egy munka elkészitésére, s azt a megrendelendő által kitüzött időben, a leghelyesebben, és a megbizónak teljes megelégedésére el is készitette.
Ez esetben is fenforog a tévedésbe-ejtés folytán szerzett haszon az egyik részen, a nélkül, hogy kár léteznék a másik részén.
Ide számithatók azon példák is, melyeket Mittermaier 1858-ik évi értekezésében - a magát becsempésző, és az idegen ház kényelmeit élvező, tehát haszonban részesülő társalgóról felhoz.
Az eset tehát képzelhető.
A kérdés csak az: hogy képeznek-e ily esetek csalást, a büntető jog értelmében?
E kérdésre tagadólag válaszolunk; sőt azt állitjuk: hogy sem a jogtalan kár az egyik részen, sem a jogtalan haszon a másik részen, egymagában nem elégséges a csalás ismérvének megállapitására; hanem, hogy minden egyéb - a törvényben megállapitott ismérven kivül a kárnak egyik részen, a haszonnak pedig a másik részen - az utóbbinak, mint az előbbi correlatumának, együtt kell lennie.
Ezt egyenesen a csalás mint a vagyon elleni büntettet természetéből következtetjük. Ha igaz az, hogy a csalás vagyon elleni büntettet képez; és ez - mint kiemeltük, ma már vitán kivül helyezettnek látszik: akkor el kell, fogadnunk e tételt minden ebből származó consequentiáival, s el kell tagadnunk e szerint azt is: hogy valakinek vagyona ellen csak akkor követtethetett el a bevégzett büntett, ha az, a kié azon vagyon, jogtalanul megkárosittatott; és akkor követtethetett el a büntett kisérlete: ha a megkárositási cselekmény véghezvitele kárositási szándékkal megkezdetett. És minthogy a csalás, nyerészkedési vágyból származó büntettet képez és ezen elem, jelleme a cselekménynek, - ezt hozzáadva: csalás csakis az esetben foroghat fenn, ha a nyerészkedés - az aequivalcus nélküli haszon - megfelel az okozott jogtalan kárnak; vagyis - ha a jogtalan haszon, a jogtalan vagyoni kár correlatumát képezi.
A mivel az egyik fél vagyona csökkent, ugyanez ment át a másik vagyonába: és mindkettő egyaránt eleme a csalás büntettének, illetőleg vétségének.
Erre vonatkozólag a praxisban is - még pedig a porosz büntetőtörvénykönyv 241. §-ának mint kimutatni fogjuk, több tekintetben igen laza szövegezése mellett is - a porosz legfelső biróságnak állitásunkat megerősitő határozatára találunk.
Fitzur Vincze 8 heti fogházbüntetésre itéltetett; helyette megjelent fivére Fitzur János, és tévedésbe ejtvén a fogházi hivatalnokot, a fivére elleni büntetés rajta hajtatott végre. Ebből az államra 9 tallért és 10 garast kitevő élelmezési kár hárult, a mit az állam elvesztett az által, mert Fitzur Vincze ellen kelletvén a büntetést végrehajtani: az ennek fivére tartása által okozott költség elveszett; ez tehát kárt képez.
Ez okból Fitzur János csalás, Vincze pedig csalásban való részesség miatt elitéltettek.
Ezen itélet mindazonáltal a legfelsőbb biróságnak 1854-ik évi mártius hó 22-ikén hozott határozatával megsemmisittetvén: mindkét vádlott felmentetett.
Az itélet indokait, mert a fennforgó jogkérdést a legnagyobb tüzetességgel tárgyalják, szóról szóra közöljük:
„ini Erwägung, dass nach der thatsächlichen Feststellung in den Vorinstanzen Johann F. in gewinnsüchtiger Absicht, mit Annahme eines falschen Namens, den Gefängniss-inspector verleitet hat, ihn statt seines Brunders Vincent F., welcher ihm dafür Kartoffeln und Dung versprochen hatte, in dass Gefängniss aufzunehmen, und hierdurch der Staatskasse ein Schaden von 9 Rthlr. 10 Sgr. Entstanden ist; dass in dieser Festsetzung jedoch die Elemente eines nach § 241. strafbaren Betruges nicht enthalten sind; dass, wenn auch zum Thatbestande des Betruges nicht präzis eine Vermögensbeshädigung gerichtete Absicht geforder wird, vielmehr es nach der Fassung des Gesetzes genügen mag, venn die Vermögensbeschädigung die natärliche Folge der vorsätzlichen Täuschung gewesen ist, dennoch zwischen dem beabsichtigten Gewinne und dem verursachten Schaden eine Beziehung stattfinden muss dergestalt, dass aus dem Schaden des Anderu im natürlichen Zusammenhange, nicht aus zufällingen oder willkürlichen Nebenursachen ein Gewinn für den Thäter erwächst; dass nun im vorliegenden Falle der Gewinn des Johann F. auj der Erfüllung eines ihm vom seinem Bruder gemachten Versprechens nicht aber darin beruhte, dass durch das Vorgeben einer unrichtigen Persönlichkeit, der Gerichtskasse ein Schaden von 9 Rthlr. 10 Sgr. entstand.
Ezzel - s a mit a kár, illetőleg a haszon összefüggésére nézve, a delictumnak, mint vagyon elleni büntettnek természetéből kifejtettünk, a kérdés a controversiák köréből kijutottnak volna tekinthető: ha a most közlött legfelsőbb birósági itélettel ellenkező legfelsőbb birósági megállapitások nem léteznének, s ha egy részről Merkel nézetével - Schwarze nézete nem állana ellentétben.
Sulyos az itélet, melyet, Merkel a biróságok ellentétes határozatai miatt mond; de ide iktatjuk, mint bizonyitékát annak - hogy a judicatura egysége, még szerves codex mellett, s alapos tudomány és buzgalom tekintetében a legmagasabb fokon álló birósági testület által sem érhető el mindig; a mihez bátran hozzáadhatjuk még: hogy a következetlenség nem egyszer volt már a bővebb tanulmány, a helyesebb felismerés, s a magasabb szellem érvényesülésének, igen üdvös eredménye.
„Die Frage ist im Übrigen - mondja Merkel - zu keiner selbstständigen Behandlung gekommen, sondern, wie manche von den zu besprechenden „inter ceteros” bald in unserem, bald und hänfiger, im entgegengesetzten Sinne, entschieden worden.
Azzal mindazonáltal, hogy a kárnak és haszonnak egymással correlatióban kell lennie, még nincs megoldva a kérdés: de fájdalom - nincs elérve a controversiák véghatára sem.
Föltétlenül szükséges, mondja az egyik rész: hogy a kár azt érje, a ki tévedésbe ejtetett. - „Ezen körülmény - mondja a másik rész - kivihetetlennek bizonyult.„
Mi az első tételt fogadjuk el. A tévedés és a kár közt determináló összefüggésnek kell léteznie: a kárnak abban kell állania, hogy az, a ki rászedetett: vagyoni jogáról, látszólag ugyan saját akaratából, mindazonáltal csakis az akaratát, elhatározó ürügyek következtében rendelkezett; és hogy az - a mi előtte, mint vagyona fölötti rendelkezésének egyenértéke kápráztatott - valótlan volt. Ezen egyenérték nemléte, vagy csekélyebb értékben való léte képezvén a kárt, s ezen kár - a vagyon fölötti dispositióból származván, a kárositott csak az lehet: a kit azon vagyon fölött a dispositió illetett, s a ki e jogánál fogva - magára nézve kárositólag disponált. Magától értetik egyébiránt, hogy az, a ki a törvény, vagy különös jogviszonynál fogva másnak vagyonával rendelkezik - eltekintve attól, vajjon a rászedetése folytán tett rendelkezéséért - például gondatlanság miatt - felelősséggel tartozik-e, s e szerint a kár őtet vagy az általa képviseltet éri-e: a csalás szempontjából, az, ő tévedésbe ejtése folytán okozott kárt illetőleg - mint tulajdonos tekintendő.
Nem elég a csalásra, hogy valaki jogtalan haszonban részesült legyen; nem elég az sem, hogy valaki jogtalanul károsittatott, más pedig jogtalan hasznot szerzett légyen, a csalás fogalma követeli: hogy annak vagyona csökkenésével éretett legyen el a jogellenes haszon - a ki e czélból rászedetett, tévedésbe ejtetett.
A felhozott példában azon ifju, a kit a földesur, ha az angol nyelvben való jártasságra vonatkozólag nem ejtetett volna tévedésbe, bizonyosan alkalmazott volna: kétségtelenül károsittatott. Az eset, mindazonáltal a most kiemelt szempontból sem képez csalást; ámbár a másik ifjunak, a ki e rászedés következtében alkalmaztatott, e részedésből haszna származott. De a haszon nem a mellőzöttnek tévedésbe ejtéséből, s nem ennek, az ő vagyona fölötti dispositiójából származván: csalásról ez oknál fogva sem lehet szó.
Schwarze tagadja e kellék szükségét, a kérdést azonban csakis a következő enunciatióval - minden indokolás nélkül intézi el.
Eine Identität der Beschädigung und des Vortheils wird nicht verlangt: es kann der Vortheil von jener unabhängig sein.
Indokolás és bővebb kifejezés hiányában - annál kevésbé fogadhatjuk el Schwarze nézetét, minthogy a porosz legfelsőbb biróság határozatában, melyre ő csillagjegyzetében utal, mi nem találtuk azt, a mi nézetét megerősitené; sőt az azon határozat alapjául szolgáló eset - a tévedésbe ejtett félt, mint kárositottat, a tévedésbe ejtőt pedig mint azon felet tünteti elő, a kinek vagyoni körébe épen az ment át, a mi a másiknak vagyoni köréből, tévedésbe-ejtés következtében kijutott. Péter elad Pálnak egy menynyiség követ, melyet azon hozzáadással mutat meg neki, hogy azt rögtön elviheti. Pál kifizeti a kövek árát, és elviteti azokat. Később kisülvén, hogy azon kövek nem voltak Péter tulajdonai: az ügy bünvádi eljárás alá került, s az alsó biróságok Pétert - az eladót - lopásban itélték bünösnek; ellenben a legfelsőbb biróság, csalást látván a cselekményben, az iratokat az ügynek ez irányban való elintézése végett visszaküldte.
A minket foglalkoztató kérdés szempontjából az az elhatározó: vajjon a tévedésbe-ejtett, és a megkárositott személy azonos-e? s ennek folytán vajjon identicus-e a csaló haszna azzal, a mivel a tévedésbe-ejtett megkárosittatott?
A megkárositott - a mi nézetünk szerint nem lehet más, mint a vevő, a ki az eladó tulajdonát nem képező köveket, rászedetése következtében megvevén, és kifizetvén, azokat - mint az eladásra nem jogositott idegen személytől megvetteket, visszaadni tartozott, s igy az általa fizetett vételár aequivalensében - a kövek értékében károsittatott. De a vevő lévén egyszersmind a tévedésbe-ejtett is; a felhozott példa - épen az általunk elfoglalt álláspont igazolására szolgál.
Nehány szót szólunk még arról: vajjon valódi kár, vagyis anyagilag valódi vagyoni jog megsértése szükséges-e, hogy csalás létezzék? avagy elég, ha valaki - formailag megállapitott vayyoni jogában károsittatik meg?
E kérdés is igen nagy horderejü; de - az ausztriai semmitőszék által kimondott fontos határozat szempontjából is különös figyelmét érdemelvén: a jogi tételt - a felmerült s elintézett eset kapcsában vizsgálandjuk.
A csalás - a mint ezt többször állitottuk - vagyoni jogtalan kárositást, és mint ennek correlatumát, egyuttal jogtalan hasznot föltételez. A vagyonjog tehát egész kiterjedésében, ugy a mint azt a polgári törvények ismerik - egyaránt tárgya a csalásnak. Ingó, vagy ingatlan dolog; tulajdoni jog és birtoklás - a mennyiben vagyoni értékkel bir; örökség; szerződés; a vagyonra vonatkozó valamely jognak - követelésnek létrehozatala; a létezőnek megváltozása, megszünése: egyaránt képezhetik elemeit a csalásnak: sőt a még nem létező csak azután keletkező dolgokra, - például a remélhető termésre vonatkozólag is elkövettethetik a csalás.
Az imént megjelölt jogok - azok keletkezése, megerősitése, biztositása, a biztositék megszüntetése, a jog átváltozása és megszüntetése kivétel nélkül tárgyai lehetvén a csalásnak: szükséges-e, hogy - e jogok materialis valóságon alapuljanak?
A - letéteménybe helyezvén B-nél 370 frtot, B. kiraboltatott, s a 370 frt a rablás alkalmával elvitetett. A polgári biróság - a mi kérdésünket nem érdeklő okból - B-t elmarasztalta a letét megtéritésében; de ez - hogy a végrehajtás által őt érendő kárt elháritsa: ingatlanát, szinlett ügylettel eladta fivérének, a kinek tulajdoni joga bekebeleztetvén: a végrehajtási jogot nyert fél, kielégitési alap nélkül maradt. - Az ekként megkárositott A. csalás miatt feljelentést adott be B ellen, mely feljelentés folytán a büntető eljárás megindittatott, s A. vizsgálat alá vonatott. Vádlott azzal mentette magát: hogy az ő teljes meggyőződése szerint A. maga rabolta el a 370 frtot, s hogy ennek követelése anyagilag nem lévén valódi: a végrehajtás meghiusitása által, jogos vagyonában nem károsittatott.
A vádlott által állitott ezen körülmény valósága, a vizsgálat folyamában kiderülvén: a vizsgálat megszüntettetett, s az alsóbb biróságok e határozata elleni semmiségi panasz, a legfőbb és semmitőszék által 1853-ik évi február hó 10-ik napján 1094. sz. a hozott határozattal elvettetvén: a legfelsőbb biróság is, a bécsi orsz. főtörvényszék következő elvi határozatához járult:
„Es ist zwar allerdings richtig, dass es sich nicht angehe, im Allgemeinen den Angriff auf ein formel festgestelltes Recht nur durch den blossen Vorwand des Angreifers, dass nach seiner moralischen Überzeigung jenes Recht materiell nicht bestehe, der strafgerichtlichen Ahndung zu entziehen. Wenn jedoch diese Überzeugung auf Thatsachen gebaut und begründet wird, wenn die obgleich listige und einen Anderen in Irrthum führende Handlung den Schutz des eigenen Eigenthums vor Beschädigung einer anderen Person an ihrem Eigenthume oder ihren Rechten im Auge hat, so kann, die allerdings auch auf Vereitlung des formellen Rechtes gerichtete Absicht nicht als der Dolus des Betrages qualifizirt werden.
Bármennyire elclausulalt legyen e határozat döntő alapja, az kétségtelenül kiderül abból: hogy a bécsi semmitőszék is érvényre emelte azon elvet; mely szerint materialiter valótlan követelés érvényesitésének kijátszása - habár ez egyébként ravasz fondorlatok, a valódi állapot mesterkélt elburkolása által eszközöltetik, - nem képez csalást.
E nézettel - mely egyébiránt a jogi felfogásnak teljesen megfelel: mi is egyet értünk. A büntetőbiró, midőn a fölött határoz: vajjon elkövettetett-e valaki ellen csalás, egyuttal a fölött is határoz: vajjon fennforog-e egyrészről a jogtalan károsodás; és másrészről: a jogtalan haszon esete.
Ha e két elem iránt nincs tisztában a biró; ha ez nincs bebizonyitva, vagy ha az ellenkező bizonyittatik be: ez esetben csakis a külcselekvés marad fenn, mely által valamely vagyon elvonása eszközöltetett; de ez magában nem állapitja meg a csalást, minthogy a csalás leglényegesebb eleme - valódi objectuma, a jognak - a vagyoni jognak jogtalan mégsértése kifejezésre nem jutott.
Más kérdés azután az: vajjon tekintettel a polgári biróság jogérvényes itéletére, s azon elvre: „res judicata, pro veritate acceptatur” - a polgári biró itéletének a polgári biróság általi rescissiója nélkül, vagy az ujitott pernek - az abban felmerülő viszonyok szempontjából, a polgári biróság részéről, a büntető birósághoz való utasitása nélkül, lehet-e az itéletileg végérvényesen megállapitott jogot - bünvádi uton, materialis szempontból nem-létezőnek kimondani? Ez a positiv törvények - az eljárási szabályok feladata lévén: a minket jelenleg foglalkoztató anyagi jogelvet nem érinti.
Mellékesen megemlitjük: hogy a bécsi legfőbb- és semmisitőszék kiemelt határozata, implicite, az alsóbb biróságok határozatai pedig explicite kimondják azon tételt is: hogy a formailag és anyagilag fennálló követelés kielégitésére szolgáló vagyonnak - a végrehajtás alatt álló személy általi elidegenitése azon czélból, hogy a végrehajtás eredménytelen maradjon: különös törvény nélkül is csalást képez. De eltekintve a bécsi határozatoktól, Poroszországban - még pedig az 1856-ik évi törvény előtt is - azon eset is csalásnak mondatott ki, melyben a végrehajtás alatt álló fél - a végrehajtásnak csupán csak elhalasztását, szinlett előadásokkal, vagy az állítólagos kifizetésről szóló bizonyitékkal eszközölte ki; 1856-ban pedig, ezen szabály - a törvényben mondatván ki: az intézkedés, az észak-német szövetség számára készült törvényjavaslatban, mint fölösleges - mellőztetett.
A bécsi semmitőszék által kimondott elv direct folyományaként resultál: hogy az, a ki ravasz fondorlatok általi tévedésbe ejtéssel eszközli, hogy adósának annyit érő vagyona jusson kezeihez, a mennyit, ennek adóssága kitesz: nem követ el csalást; minthogy az adós ez esetben sem szenved materialis jogában kárt az által, ha vagyonának annyit érő része, a mennyit adóssága kitesz, adósságának törlesztésére fordittatik, habár értékének átadása alkalmával nem tudja, hogy az e czélra fog felhasználtatni.
Ugyanezen megállapitás folyománya szerint képez csalást - ha valaki annak következtében, mert tévedésbe ejtetett: szinlett ügyleten alapuló követelésének megszünéséről nyugtatványt irt alá, s formailag fennállott követelését elenyészettnek nyilvánitja.
Az ezen szempont alá tartozó esetek - a legváltozatosabb alakban fordulhatnak elő; az elv azonban mindenütt egy és ugyanaz maradván - mindenik eset jogi természetének felismerése, az ennek eldöntésénél kérdésbe jöhető valamennyi elv átértése, mindig helyesen tájékozandják a jogászt. De épen ezért sehol sem érvényesül annyira, mint a büntetendő csalás, és a megengedett rászedés vonalain Dupin-nak azon classicus mondata: „A gyakorlati jogászat végre is a különbségek megkülönböztetésében áll.” Ezen - nem ritkán a legfinomabb szálakon függő különbségeket nem fogja felismerni az, a ki magát erre, alapos elméleti tanulmány által kiválólag nem képesitette.
Nem lesz talán fölösleges - ha a kár és haszon correlatiójára, a kárositott és a tévedésbe ejtett személy azonosságára, továbbá a kárnak és haszonnak mi általi közvetitésére vonatkozólag, az ujabb kor törvényeit és legujabb törvényjavaslatait kiemelve: törvényjavaslatunk 357. §-ának megbirálását ez által is könnyebbé teszszük.
Mittermaier-nak különböző időkben és különböző helyeken megjelent önnálló értekezései, valamint Feuerbach-nak az átalános német büntetőjogot tárgyazó tankönyvének 410-ik, s a következő czikkeihez irt nagybecsü jegyzetei, igen sokat járultak hozzá a csalás büntette körüli eszmék tisztázásához. E munkálatok átolvasásából, s azoknak, ezen tárgygyal foglalkozó legujabb munkákkal való összehasonlitásából, azon meggyőződésre jut az ember: hogy igen kevés kérdés maradt fenn, melyet a nevezett tudós elemzései körébe nem vont volna, s hogy a legujabb munkák nagy részben - a már felvetett kérdéseknek más szempontokból, talán élesebb és mélyebben beható taglalásait képezik: sőt egyes esetekben - a legujabb időknek messzebb kiható következtetései is - azon alapoknak további kifejtését képezik, mely alapokat már Mittermaier jelölt meg.
Még 1838-ban roszalta Mittermaier az akkor kihirdetett, s a következő évben hatályba lépett szász büntetőtörvénykönyv 245. czikkének, valamint az ugyanazon időben tárgyalás alatt volt würtenbergi büntetőtörvénykönyv tervezete 332. czikkének (büntetőtörvénykönyv 351. czikke) azon intézkedéseit, melyek szerint a kár és haszon alternative állapittattak meg a csalást tényelemének: „Jemand in Schaden gebracht, oder sich oder Anderen einen nnerlaubten Vortheil verschaflt hat.”
E kérdéssel már fentebb foglalkoztunk, most csak azt emlitjük meg; hogy élesebben, mint Mittermaier, sőt kicsinyléssel nyilatkozik Merkel azon törvényhozókról, a kik ez alternativ megállapitást az illető törvénykönyvbe iktatták:
„Es ist diese Bestimmung aber eine so sehr verkehrte, - ekként nyilatkozik a nevezett tudós - dass es bezweifelt werden darf, ob der Gesetzgeber sich dessen deutlich bewusst gewesen sei, was er damit verfüge.”
Sulyosabb itéletet valamely törvényről nem lehet mondani, mint azt: hogy a törvényhozó, a midőn megállapitotta a törvényt, maga sem tudta, hogy mit mond.
Mindazonáltal követte a szász és a würtenbergi törvényhozások hibáit, több más német állam is; nevezetesen az 1840. évi brauuschweigi büntetőtörvénykönyv 224. §-a; az 1541-ik évi hesseni büntetőtörvénykönyv 391. czikke; az 1849-ik évi thüringiai büntetőtörvénykönyv 236. czikke, sőt a badeni büntetőtörvénykönyv 458. §-a is, - daczára, hogy Mittermaier e törvénykönyv megalkotása körül a legtevékenyebb részt vett: az emlitett hibában szenvednek.
A szász büntetőtörvénykönyv ezen hibáját kiigazitotta e törvénykönyv revisiója, melynek folytán a csalás fogalom-meghatározása a következőleg állapittatott meg.
ARTIKEL 284.
Betrug
„Wer durch Täuschung, sei es mittelst Vorspiegelung unwahrer oder Verheimlichung wahrer Thatsachen oder Verhältnisse, deren Augabe nach Lage der Sache mit Recht erwartet werden konnte, sich oder Audern zu Jemandes Nachtheile einen rechtswidrigen Vermögensvortheil verschafft, macht sich des Betruges schuldig.”
Helyes - s causalis nexusba hozza a kárt az egyik részen, a hasznot a másik részen a bajor büntetőtörvénykönyv következő czikkében:
ARTIKEL 314.
Begriff des Betruges
„Wer in der Absicht, sich oder einen Ditten einen rechtswiedrigen Vortheil zu verschaffen, mittelst Vorspiegelung falscher oder mittelst Unterdrückung wahrer Thatsachen oder mittelst Anwendung arglistiger Kunstgriffe eine Täuschung hervorruft oder unterhält, und dadurch Jemanden an seinem Vermögen benachtheiligt, macht sich des Betruges schuldig.
Bei dem Betruge ist auch der Versuch eines Vergehens oder einer Uebertretung strafbar.”
Azon tekintetben, hogy sem a jogtalanul okozott kár magában, sem a jogtalan haszon magában nem elégséges a büntetendő csalás tényálladékára: helyes, a porosz büntetőtörvénykönyv 241. §-a is, mely törvény egyébiránt - más tekintetben lényeges hibákban szenved.
Csodálni lehet - hogy tekintve a porosz büntetőtörvénykönyv idézett szakaszának itt most mellőzhető hibáit: az északnémet szövetség büntetőtörvénykönyv tervezetének 237. §-a, szóról-szóra átvette azt; a minek következménye lett: hogy a büntetőtörvénykönyv megállapitásánál, a javaslat e szakasza leglényegesebb pontokban megváltoztatván, a törvénykönyv 263. §-a a csalás fogalmát ekként határozza meg:
„Wer in der Absicht, sich oder einen Ditten einen rechtswiedrigen Vermögensvortheil zu vershaffen das Vermögen eines Andern dadurch beschädigt, dass er durch Vorspiegelung falscher oder durch Entstellung oder Unterdrückung wahrer Thatsachen einen Irrthum erregt oder unterhält, wird wegen Betruges mit Gefängniss bestraft, neben welchem auf Geldstrafe bis zu eintausend Thalern, sowie auf Verlust der bürgerlichen Ehrerechte erkannt werden kann.”
Kifogástalan e tekintetben a franczia Code 405. czikke, mely e kifejezésben:
„se sera fait remettre ou delivrer, ou aura tenté de se faire remettre ou délivrer des fonds, des meubles ou des obligations, dispositions, billets, promesses, quittances ou décharges, et aura, par un de ces moyens, esque ou tenté d'escroquer la totalité ou partie de la fortune d'autrui,” világosan kimondja tehát e törvény is: hogy a csalás ezen eleme abban áll: hogy ez egyik kicsalta vagy kicsalni megkisértette a másiktól ennek vagyonát, vagy vagyona valamelyik részét: vagy is: hogy a kár az egyik részen, a haszon a másik részen: együttes elemeit képezik a csalásnak.
Teljesen összhangzásban van a mi álláspontunkkal a belga büntetőtörvénykönyv 196. czikke is; mely a midőn a csalásra nézve követeli: hogy a rászedés más vagyonának eltulajdonitási szándékkal való kicsalása czéljából foganatosittatott legyen - ezzel világosan kimondja: hogy egy részről a hasznot, más részről a kárt - a büntett együttes tényelemének tekinti.
Még csak az olasz törvényjavaslat 450. czikkét reproducáljuk, mely igy szól:
„É colpevole di truffa chiunque, adoperardo artifiei, raggiri, od altri inganni atti, a sorprendere l'altrui buona fede, induce palcuno in errore, e proncura cosi a sé o ad altri un ingiusto profitto con altrui donno.”
Ez is azt mondja: hogy saját vagy másnak jogtalan hasznára - s a tévedésébe ejtettnek kárával jő létre a csalás; tehát ezen határozvány is - a hasznot és a kárt, együttes tényelemnek követeli.
Részletesebben kiemeltük és igazoltuk e tételt, mert gyakorlatilag is igen fontos; és mert egy, habár nem vitátlan, de mégis megszilárdult álláspontot világit meg. De kiemeltük ezt azért is: hogy törvényjavaslatunk illető intézkedésének eredete és szempontja - ez által is megvilágittassék. Kerültük a véletlent minden megállapitásunkban és tőlünk kitelhetőleg iparkodtunk, a részleteknél is, mindenik szóra, s annak teljes horderejére nézve tájékozást szerezni, és adni.
A kiemelt törvényekben - többé vagy kevésbé világosan kifejezve találjuk azt is, hogy nemcsak a kárnak és haszonnak kell együtt fenforognia a csalás tényálladékában: hanem hogy a jogtalan haszonnak az egyik részen, - a másik részen okozott jogtalan kárból kell származnia; vagy is hogy a tévedésbe ejtettnek részén mutatkozó jogtalan vagyoncsökkenésnek, a másnak kezébe átment jogtalan vagyonszaporulattal egymást fedező correlat viszonyban kell állnia.
Ki van fejezve több törvényben, de a leghatározottabban az 1861-ik évi bajor és az 1868-ik évi szász büntetőtörvénykönyvben azon harmadik követelmény is, mely szerint a kárnak és a haszonnak a tévedésbeejtés által okozottnak kell lennie; vagy is: hogy a kárnak - a tévedésbeejtett részéről - vagyona fölött tett dispositióból kell származnia, mely dispositiónak elhatározó indoka csak is a tévedésbe ejtésre vezethető vissza.
A bajor büntetőtörvénykönyv 314. czikkének ezen kitétele:
„..... und dadurch Jemanden an seinem Vermögen benachtheiligt” - ez irányban minden kételyt kizár. Kizár minden más felfogást a szász büntetőtörvénykönyv 284. czikkének ezen kitétele is:
„Wer durch Täuschung etc etc.
Ugyanezt fejezi ki a német büntetőtörvénykönyv 263. §-a ezen kitétellel: dadurch beschädigt.”
Figyelmet érdemel e tekintetben különösen az olasz második bizottság jegyzőkönyve, melyben világosan ki van mondva: hogy az első bizottságnak, a csalás fogalmát meghatározó munkálatán csekély alaki változtatás eszközöltetett azon czélból, hogy még élesebben kifejeztessék: hogy a jogtalan haszonnak, azon kárból kell származnia, mely a tévedésbe-ejtés által okoztatott.
A mi végre, az általunk fölvetett azon kérdést illeti: hogy csakis a materialis jog megsértése esetében létezhet csalás, ez a kárnak juristicai jelentőségéből vonatik le, a miért is - ezen eszmét a büntetőtörvénykönyvben külön kifejezni nem szükséges.
Ha az eddig felhozottak szempontjából vizsgáltatik a mi törvényjavaslatunk 357. §-a: azt hiszszük - hogy azt teljes öszhangzásban találandjuk azon követelményekkel: melyek a kimutatottak nyomán - a literatura és a legujabb törvényhozás által, a csalás fogalommeghatározása helyességének essentialis föltételeiül állapittattak meg.
„A ki azon czélból, hogy magának vagy másnak jogtalan hasznot szerezzen”
E szövegezésben kifejezve van a „haszon” - ellentétben az „előnynyel”; tehát - a vagyoni haszon, mint föltétlen követelmény az egyik részen;
„..... valakit ravasz fondorlatokkal tévedésbe ejt vagy tévedésben tart, és ez által vagyonában megkárosit.”
E szavakban ki van fejezve a haszonnal correlat viszonyban a kár; de egyszersmind ki van fejezve az is: hogy a kárositott személynek ugyanannak kell lennie, a ki tévedésbe ejtetett.
Végül kifejezi a szöveg: hogy a jogtalanul okozott kár, és a jogtalan haszon közt, az eredményt előidéző okot - a közbenső cselekményt; a tévedésbe ejtés képezi. Élesebben alig lehetne ezt kifejezni, mint e két szócskával - „ez által”, mely az ok és az okozat közötti legszorosabb kapcsolatot állapitja meg, és azt jelenti: hogy a kárositott az által károsittatott meg: mert a csaló által tévedésbe ejtetett; és a csaló az által jutott a jogtalan haszonhoz: mert tévedésbe ejtvén a megkárositottat, az érték, melylyel ennek vagyona csökkent, az ő vagyoni körébe ment át.
A csalás az által jő létre, hogy a tévedésbe-ejtett személy, a tévedésbe-ejtés következtében megállapitott akaratából, vagyonára (vagyoni jogára, vagyoni érdekére) nézve károsan, másnak vagyoni érdekére nézve pedig hasznosan intézkedik.
A csalás véghezvitelének tényezőjét tehát - a megkárositottnak akaratára gyakorolt azon psychicai hatás képezi, mely hatás alatt ez - nem látta be akarata nyilvánulásának - vagyis vagyona fölötti dispositiójának önmagára nézve kárositó voltát.
Ezen psychicai hatás - más tévedésének előidézésében, vagyis valótlan dolguknak a való szinében való olyatén kápráztatásában, a felismerő képesség olyatén behálózásában, vagy behálózott állapotban való tartásában, nyilvánul: hogy az, a ki ellen ez eszközöltetik-valónak látja azt, a mi nem való; bekövetkezőnek azt, a mi be nem következik.
De minthogy a csalás dolosus cselekmény, s e szerint a dolusnak - a delictum mindenik lényeges ismervét át kell hatnia; ebből következik, hogy a büntetendő csalás létrejöttéhez nem elég az, hogy valaki más által tévedésbe ejtetett, vagy tévedésben tartatott legyen; hanem ezen állapotnak a csaló által egyenesen szándékoltnak is kell lennie.
A csalónak akarnia kell, hogy az, - a kinek kárán, a maga vagy más részére jogtalanul hasznot akar eszközölni, tévedésbe jöjjön vagy tévedésben maradjon; a tévedésnek tehát, a tettes szándékában mint eszköznek a czélhoz kell visszatükröződnie.
E tekintetben egyszerüen utalhatunk arra, a mi a dolusra nézve a lopásnál mondottunk; t. i. hogy a tolvaj tudatának és akaratának, a lopást megállapitó valamennyi lényeges ismérvet át kell foglalnia. Ez épen igy áll a csalásnál is, melyet illetőleg tudnia kell a tettesnek: hogy az, a mit állit, vagy a mi által a másiknak elhatározását előidézi - nem való; akarnia kell továbbá: hogy ezen valótlan előtüntetés, ezen kápráztatás, e szövény, vagy művelet által, másnak tévedésbe ejtése eszközöltessék; akarnia kell ezen fölül: hogy e tévedésbe ejtés folytán az illető, vagyonára vagy annak valamely részére vonatkozólag, káros intézkedésre vezettessék; és végre akarnia kell: hogy az ezen intézkedéssel a tévedésbe ejtettnek vagyonában bekövetkező csökkenés értéke a tévedésbe ejtő - vagy egy harmadik személy tulajdonába aequivalens nélkül - vagy az értéknek meg nem felelő csekélyebb aequivalens mellett menjen át.
Épen ugy, mint a lopásra, akként áll a csalásra vonatkozólag is, Merkel-nek következő megállapitása: „Es haben, die Elemente des objectiven Thatbestandes sämmtlich ihre Correlate auf der subjectiven Seite, oder was auf dasselbe hinausläuft, es muss der dem Begriff des Verbrechens entsprechende äussere Vorgang von dem Willen des Verletzenden, in specie von der bösen Absicht desselben, ganz und gar durchdrungen sein.”
A külcselekvés - a tévedésbe-ejtést illetőleg a tévedésben tartást eszközlő tevékenységben állván: ezen ismérv az mely a csalást - a vagyon elleni más büntettektől és vétségektől megkülönbözteti, s mely ezen büntettnek, illetőleg vétségnek, önálló létet ad, s a vagyon elleni delictumok csoportjában külön helyét kijelöli.
Mielőtt azon modalitásra, azon eszközre térnénk át, mely által törvényjavaslatunk szövege szerint - a tévedésbe-ejtésnek előidéztetnie kell: a tévedésben-létet objectiv alakjában, azután a tévitést, kapcsolatban az erre nézve tevékeny subjectum cselekvésével kell szemügyre vennünk.
Tévedésben van valaki, a ki valamiről nem azt tudja, a mi valódilag van; vagy valamit nem úgy tud, mint az van. Valaminek, a mi van vagy létez, absolut nem tudása: tágabb értelemben szintén tévedést képez, vagy legalább tévedésnek tekintendő.
Ebből következik: hogy az, a ki másnak szellemére gyakorolt behatás által, ennél azon állapotot idézte elő: hogy valamiről, a mi van, azon meggyőződésben legyen hogy az nincs; vagy arról, a mi nincs, azon meggyőződésben legyen, hogy az van; vagy pedig valamiről, a mi ekként van, azon meggyőzödésben legyen, hogy az másként van: az tévedésbe ejtette azt, a kiben ezen - a valónak meg nem felelő képzeletet, - meggyőződést előidézte.
De minthogy törvényjavaslatunk, a tévedésbe-ejtés mellett a tévedésben-tartást is - az előbbivel ellentétben, mint külön elemet jelöli meg: ez okból az utóbbira nézve, annálfogva is nyilatkoznunk kell, mert ezen elemet illetőleg, több felül, ugy a törvények általi megállapitások, valamint a tudósok nézetei is igen eltérők.
A tévedésben-tartás, mint a csalás eleme föltételezi: hogy a kárositott tévedése ne keletkezett légyen a kárositónak akaratából és cselekményéből; hanem hogy az, ez utóbbinak közvetlen vagy közvetett hatásán kivül vette legyen eredetét. Előidéztethetik ezen állapot egy harmadik által is; de a harmadik személy e cselekvése, és a csaló közt, nem szabad consalis nexusnak léteznie: mert ellenkező esetben - vonatkozólag a csalóra, nem lehet tévedésben-tartásról szó, hanem a positiv tévedésbe-ejtés esete áll elő.
Az emlitett állapot, két alakban jő létre, melyeknek azonban több árnyalatai vannak.
Valaki felhasználhatja, saját vagy másnak hasznára, egy harmadik személy tévedését a nélkül, hogy erre nézve egyebet tett volna, mint hogy a már létező tévedés folyományait fejlődni és érvényesülni hagyta; vagyis - nem világositotta fel a tévedőt; nem akadályozta őt azon kárositó cselekmények foganatositásában, melyek a valóval meg nem egyező képzetéből keletkeztek.
A második alakzat az: hogy a létező tévedés nem egyszerüen használtatik fel, hanem a tévhit megerősitésére, a téves képzeletnek fenntartására, - a homály eloszlásának megakadályozására, hazug állitások, vagy müveletek használtatnak, a végből: hogy tévedő, ezen állapotában, - magára, vagy az általa képviseltre nézve káros, ellenben a tévedést fenntartónak, vagy másnak részére hasznos, vagyoni dispositiót tegyen.
Mindkét eset a következő példákban illustrálva áll előttünk:
Péter örökségül kapván egy képet, annak megvételére valamely képárust hí fel, s vételárként 20 frtot kiván. A képárus felismeri, hogy azon kép Raphael festménye, s ezrekre menő értékkel bir, mindazáltal nem világositja fel a eladót, hanem felhasználva ennek tudatlanságát, elfogadja az ajánlatot, s a képet 20 forinton megveszi.
Valaki eladás végett kinál egy sorsjegyet a közönséges tőzsdeáron; az - a kinek a sorsjegy kináltatik, látja, hogy ez a régibb sorsolások egyikén kihuzatott, s a nagy nyereményt nyerte meg, mindazonáltal nem szól semmit ez iránt az eladónak, hanem a kinálati áron megveszi a sorsjegyet, s kifizetteti magának az első nyereményt.
Mindkét példa a passiv - vagy negativ tévités egy-egy esetét képezi. A képárus mitsem tett ahhoz, hogy Péter a kép minőségét, és becsét illetőleg tévedésben legyen; a sorsjegy megvevője mit sem tett arra nézve, hogy az eladó, sorsjegyének becsét ne ismerje: de egyikük sem világositotta fel a tévedésben levőt, hanem ellenkezőleg - annak ez állapotát, és ez állapot kárositó folyományait fejlődni, és saját hasznukra érvényesülni hagyták.
A második esethez tartozik a következő példa:
Egy kereskedő meglátogatván barátját, ezt kétségbeesés közt találja, mert több sürgönyt kapott, melyekben tudósittatott: hogy egy párisi czég - melyre 150,000 frt értékü váltói vannak, megbukott. A látogató, a ki szintén kapott ily sürgönyt, de rögtöni viszsürgönyére érkezett válaszból megtudta, hogy a barátja által emlitett nevü czég, csakugyan megbukott, de ez nem a bankház, hanem egy csekély forgalmi kereskedő czég - észrevette, hogy barátja aggodalma alaptalan, s hogy az tévedésben van. A helyett azonban, hogy az agódót felvilágositaná, elhatározza ennek tévedését hasznára forditani, s rögtöni intézkedései folytán, még az nap több sürgöny érkezett barátjához Párisból, melyek a bukás részleteit tartalmazván, az aggódónak kétségbeesését még inkább fokozták, s ebben azon meggyőződést erősitették meg: hogy a bukottnak tömege tartozásai 10%-át is alig lesz képes fedezni.
Ezen s több más ily müveletek eredménye lett: hogy a kétségbeesett igen olcsón eladta, látszólagos jó barátja pedig igen olcsón megvette a bukottnak hitt czég váltóit, melyekért, a vevő - a mint ő ezt előre is tudta - a lejárat napján az egész értéket felvette.
Itt már nem azon alakban fordul elő a tévedés, mint az előbbi példákban. Ez utóbbi esetben - az eladás nem azon tévedésben-létnek következménye, melyben a csaló az első látogatás alkalmával találta barátját; a vevő nem ezen állapotát használta fel a tévedőnek: hanem a tévedés keletkezése és ennek eredménye közé, egy közbenső positiv cselekvés, sőt a cselekvésnek egy szövénye vegyül, ugy hogy a kár az egyik részén, és a haszon a másik részén, e közbenső cselekvények eredményének mutatkozik.
Megállapitja-e az első két eset a büntetendő csalást? avagy csak az utolsó esetben forog fen ezen delictum?
E kérdés igen nagy horderővel bir, melyre válaszolnunk kell, s melyre vonatkozólag törvényjavaslatunk szövegét igazolnunk föltétlenül szükséges.
Csakis főbb alakzataiban jelöltük meg a tévedésben-lét cathegoriáit, s mellőztük, mint igen messzire menőt, azon árnyalatokat, midőn a tévités, vagy a tévedés felhasználása, valamely dolog, lényegére, magára a dispositió tárgyára - vagy midőn az ennek csupán valamely tulajdonságára, valamely feltételre, valamely mellékkörülményre vonatkozik. Fontos kérdéseket foglalnak magukban ezen árnyalatok is, s ismeretük, - a csalás természetének teljes átértése szempontjából mellőzhetetlenül szükséges; de bármennyire óhajtanók is literaturánknak hiányát e tekintetben is némileg pótolni: odáig nem mehetünk, hogy egy fejezet indokolása az abban tárgyalt büntett monographiájává váljék. Különben is e kérdések egyes vonatkozásai a felmerülendő megállapitásokra, nem lesznek kikerülhetők.
A tévedésnek - criminalisticai szempontból számitásba jöhető alakzatai előtüntetése után - visszatérhetüuk a tévedést okozó cselekmény tüzetesebb szemügyre vételéhez; az egész tan e legnehezebb, legszövevényesebb, legvitásabb eleméhez!
A 357. §-ban a, büntetendő csalás lényeges föltételeül követeltetik: hogy a tévedésbe-ejtés ravasz fondorlatokkal eszközöltetett legyen. E szerint az activ - a positiv tévedésbe-ejtés nem büntethető: ha az nem ravasz fondorlatoknak volt eredménye.
Ezzel világosan ki van mondva, hogy - törvényjavaslatunk szerint - az egyszerü hazugság, habár ez által tévedésbe ejtetett is valaki, s habár dolosus volt: nem képezi a csalás elégséges elemét.
A kereskedő feldicséri áruit, oly tulajdonságokat tulajdonit azoknak, milyenekkel azok nem birnak; azon nagy feltünéssel hirdetett szerek, melyek a kopaszságot, a fogfájást teljesen megszüntetik: azon mindennemü betegséget biztosan és gyökeresen orvosló gyógyszereknek a reclam valamennyi eszközei általi ajánlásai; legtöbbnyire hazugságok. Mégis kinek jutna eszébe a kereskedőket, a gyógyszerészeket, e hazugságokért, e reclamokért csalás miatt bünvádi eljárás alá vonni? Már pedig, ha a hazugság megállapitja a csalás büntettét, vagy vétségét; és ha a kereskedő általi hazug feldicsérés folytán, valaki megveszi a feldicsért árut, és az nem bir az állitott tulajdonsággal: ha tehát valaki megveszi „a nincs többé kopaszság” hangzatos feliratu kenőcsöt, a „gyomorhurut elleni csalhatlan gyógyszert” s ha a vevő e szerek használata után is kopasz marad, vagy gyomorhurutja nem enyhül: ez esetben a kiemelt hypothesis értelmében, a büntetendő csalás esetei kétségtelenül fennforognának.
Mi által lehetne - az emlitett hypothesisben kizárni a büntetendő csalást? Az bizonyos - és nem vonatható kétségbe: hogy tévedésbe-ejtés fennforog; bizonyos az is, hogy a tévedés előidézése a kereskedő, illetőleg a gyógyszerész által szándékolva volt; bizonyos, hogy e szándék, az emlitett személyek cselekvésében - a hazug feldicsérésben, a hazug reclamban találta nyilvánulását; bizonyos: hogy ez által a vevő vagyonában - a vételárban megkárosittatott; és bizonyos végre: hogy ezez vételár másnak vagyonába menvén át, ez utóbbi ezen értéknek az által jutott birtokába, mert a vevő - azon tárgy természete iránt, mely neki aequivalens gyanánt adatott, tévedésben volt.
De a most felsorolt körülmények teljesen kimeritik a büntetendő csalás valamennyi lényeges ismérvét. Már pedig az esetben, melyben a büntetendő cselekmény valamennyi ismérve létez - föltéve, hogy a bünösséget vagy a büntetést kizáró körülmények egyike sem forog fenn, a törvény világos megsértése nélkül nem lévén lehető a cselekményt büntetlennek mondani: ebből szükségszerüleg következik - hogy a hazugságnak, a büntetendő csalás elégséges elemévé tétele által - a fennebbi esetek mindegyike a büntetendő csalás alá subsummálandó.
Principialis megállapitásban ezzel az mondatik ki: hogy büntetendő csalás forog fenn: ha valaki hazugság által, másnak jogtalanul kárt, magának pedig, vagy egy harmadiknak, vagyoni hasznot eszközöl. De minthogy a hazugság nem csupán élőszóval jő kifejezésre: e szerint mindazon vignettek, feliratok s mindazon megjelölések, melyek által a forgalom valamelyik czikkének más minőség, más származás, más beltartalom, más hatás tulajdonittatik, mint a valónak meg nem felelő hazugságok, a csalás büntettét megállapitó elemet képeznek.
Könnyen belátható, - hogy ily terjedelemre nem lehet kiterjeszteni a csalás delictumát a nélkül, hogy a törvény ne menjen tul czélján, s ne sértene oly oeconomicalis érdekeket, melyek ha nem is alapulnak a legszigorubb ethica törvényein; de a közforgalom föltételeit szem előtt tartó bölcs törvényhozás által, számitásba veendők.
Az már régen éreztetett, hogy az egyszerü hazugság veszélytelenül nem tétethetik a büntetendő csalás elégséges elemévé; ez okból, egy határvonal kerestetett, mely a csalás nem büntetendő eseteit, a büntetendő csalás eseteitől - a hazugság vagyis „az igazság megsértése” helyett egy más tüzetes criterion által megkülönböztesse.
Mellőzve a „magna calliditas” szintén határozatlan ismérvét - többen azt állitják, hogy a szóbeli egyszerü hazugság, vagy a valótlanságot kifejező objectiv alakitások, például a „vignettek”, a hamis „elnevezések”, „czimek” azért nem állapitják meg a csalást: mert nem képezik tényezőjét a kárositott elhatározásának.
Ez eszme mellett az hozatott fel: hogy a legtöbb vevő, nem azért veszi meg a fogfájás elleni szert, mert hiszi, hogy annak használata folytán megszabadul szenvedéseitől; hanem megveszi daczára annak, hogy a hirdetett feldicsérésben nem hisz. Ez némely esetben talál, más esetekben - nem. Különösen az állitólagos gyógyszerekre nem lehet vélelmezni ezen okot; minthogy e szereket, a legtöbb ember azért veszi meg és használja, mert azok jótevő hatásában - ha talán nem is azon mértékben, mint a feldicsérő reclam hiteti - de bizonyos fokig bizik. Ha ez nem volna igy: senki sem adna pénzt oly haszontalanságért, a melytől semmiféle jó eredményt nem vár.
Az azonban - a mi a felhozott tételben implicite kimondatik - teljesen igaz és ezt mi is fenntartjuk, sőt élesen hangsulyoztuk is: hogy legyen bármi a neve azon cselekménynek, mely által a tévedés előidézésének büntetendő jellege kifejeztetik; legyen az hazugság, avagy rászedés, ürügy, káprázat vagy ravasz művelet, ha az nem képezi indokát a kárositott tévedésének és elhatározásának, illetőleg intézkedésének: ez esetben - nem képezheti a csalás büntettének, vagy vétségének elemét sem.
Mások különbséget tettek a „dolus causam dans” és a „dolus incidens” közt. Ezen theoriát az általa átfoglalt különbségek tüzetes megkülönböztetésével - megdöntötte Köstlin, kimutatva - hogy a dolus causam dans és a dolus incidens közti különbség iránt, maguk a civilisták közt is lényeges eltérések vannak, és hogy ezen megkülönböztetés - bármiként intézzék is el bajukat a civilisták: criminalisticai szempontból teljesen értéktelen.
A „dolus incidens”, ha ez alatt a dolog valamely tulajdonságára, a szerződés modalitására, valamelyik föltételére vonatkozó tévités értetik: sok esetben lényegesebb lehet, mint az, a mit a „dolus causam dans” alatt értenék. Ha pedig az értetik alatta: hogy csak az követhet el csalást, a ki az üzlet létrejöttének oka volt - vagyis, a ki a csalárd üzlet létrejöttét kezdeményezte - a ki tehát causa-ja volt az üzletnek: ez értelemben a megkülönböztetés, absurdumot tartalmaz, mert ez esetben a szerződésre felhivott által, a másik szerződő fél ellen elkövetett legravaszabb csalás sem lenne büntethető. Végre ha mindaz átfoglaltatik a dolus causam dans eszméje által, a mi a másik felet a szerződésre lépésre elhatározta, a mi tehát ezt illetőleg, az ügylet megkötésének indoka volt: ezen utóbbi hypothesisben egyátalán nincs oly körülmény, mely ne lehetne causam dans, s másrészről nincs olyan, mely egy adott esetben, ne lehetne incidens.
„Immer, wie man ihn fassen möge, verschwimmt der Unterschied molluskenartig, unter der tastenden criminalistischen Hand.”
Merkel, ugyan a legujabb időben is - sőt vonatkozólag a német-birodalmi törvénykönyvre - ámbár elég halaványan és elzáradékolva - azt állitja: hogy az egyszerü hazugság által is megállapittatik a csalás tényező eleme. Igaz, hogy ez állitását meglehetősen meggyengiti az által, hogy tulajdonképen azt veszi tagadásba, hogy a tévedésbe-ejtésnek nem lehetne másképen, mint különös raffinirozottsággal, s különös tévesztő erővel végrehajtatnia, és azon - igen restrictiv formulát használja, mely szerint „a hazugság - általában, im Allgemeinen - nem zárható ki a csalás tényező elemei közül.”
De csökken ezen nagyon elclausulált állitás az által is, a mit ugyanazon szerző ugyanazon munka (Holzendorf III. kötet.) 770. lapján Hälschretnek egy másik kérdésre vonatkozó ellenvetésére - a következő szavakban állit:
Keineswegs ist es meine Meinung, das überall dort, wo das von mir betonte Erforderniss vorliegt, nothwendig eine Bestrafung erfolgen müsse.„
Megvalljuk - hogy e tételt nem tarthatónak a literatura irányadó megállapitásának. A mi felfogásunk, s a törvények hatályáról uralkodó tanok, és tételek szerint - az: hogy azon esetben, ha valamely elem, egy meghatározott büntetendő cselekménynek, a törvényben megjelölt ismérvét képezi, s ha ehhez a többi, a törvényben megjelölt lényeges ismérvek járulnak: ez esetben a létrejött a büntett; és ha a törvény különös intézkedésében mást nem rendel: a büntetés nem maradhat el.
De maga Merkel is ellentmond azon állitásának: hogy az egyszerü hazugság megállapitaná a csalás elemét. A nevezett irónak a csalásról irt monographiájában ugyanis, a következők tartalmaztatnak:
„Dass die betrügerische Thätigkeit eine gewisse Qualification zeigen müsse, und in beiden sub I. und II. besprochenen Richtungen, ist im Texte genauer nachgewiesen worden.”
Mi ezen qualificatiója a csalárd cselekvőképességnek? Ha az egyszerü hazugság elégséges: az esetben nincs többé helye „a fokozottabb minősegű csalárd tevékenység” követelésének; sőt a fokozottabb minőség követelése - az egyszerü hazugsággal, mint elégséges ismérvvel: határozott ellenmondást képez. Ha elég a kevesebb: miként lehessen szükséges föltételként követelni - a többet? Vagy elég az egyszerü hazugság, és ha elég: akkor elesik „a csalárd tevékenység bizonyos foku minőségének szüksége;” vagy pedig ez utóbbi szükséges a csalás lételemére: de ez esetben nem állhat az - hogy az egyszerü hazugság is elégséges tényezője a csalás delictumának.
Merkel emlitett munkájának több más helyén is tartalmaztatnak állitások, melyek ellentétben vannak - a fentebb kiemelt elclausulált mondattal. Igy egy helyen az mondatik:
„Derselben (der Beredsamkeit des geschäftlichen Verkehrs) ist die Lüge in hunderterlei Formen und seit je so geläufig, und es möchte ein vergebliches Bemühen sein, ihr mit deu Zwangsmitteln des Zivil- und Kriminalrechts eine aufrichtigere Warheitsliebe beizubringen.”
Különösen kiemeltük ezen irót - mert a német btk. létrejötte utáni irók közt ez az egyetlen, a ki a Wahrhaftigkeits theoria legyőzése után - a hazugságot mint elégséges elemét a csalásnak a felszinre hozta. Mi nem fogadtuk el e tant; nem csupán azért, mert az ugy - a mint Merkel azt elmossa, a törvényben egyáltalán nem formulázható, de nem is csupán azért, mert maga Merkel is - a mint kimutattuk, több helyen az ellenkezőt tanitja: hanem azért, mert ugy tisztán igazságügyi, valamint igazságügy-politikai szempontokból tarthatlannak ismertük fel azt.
Az egyszerü hazugság kárositó eredménye ellen ugyanis - mindazok, a kik ügyeik vezetésére képesitve vannak, közönséges értelem, és közönséges gondosság mellett kellőleg oltalmazhatják magukat.
Az állam nem lehet a nagykoruaknak és ügyeiket önmaguk intézőknek minden üzleteik fölötti felügyelő, vagy gondnok; a büntetőtörvények nem arra valók: hogy a lustaságot, hanyagságot, vagy az illető egyén értelmi körén tulterjeszkedő nyerészkedési vállalkozást felbátoritsa, és a kellő szorgalom vagy a kellő képesség hiányából okvetlenül bekövetkező károk ellen, criminalis sanctiókkal álljon elő. Ha az eladó hazudik: ne higyjen neki a vevő; vegye számba a tapasztalatokat - és a szerint lépjen az alkuba. E tapasztalatok nem szólanak - az eladó szavának kifogástalan igazsága mellett: azok tehát csak annyi értékbe vehetők, a mennyit az élet rendszeres tapasztalatai tulajdonitnak nekik. A ki többet tulajdonittatott azoknak, az - az élet tapasztalatain kivül helyezi magát; de ezen gondatlansága és vigyázatlansága által, nem állapitható meg más ellen a criminalitás.
Legkevésbé védhető a hazugságnak, mint a csalás elemének felállitása, azok által - a kik maguk is elismerik a tévedésbe-ejtés, és a kényszer közti analogiát, mely anagoliát, közbevetőleg mondva - Savigny élességével és alaposságával, hogy ugy mondjuk - a jogi ismeretek országutjára állitott.
A kényszer - a mint ezt előbbi fejezeteink több helyén kifejtettük: bizonyos erőkifejtést tételez fel; megemlitettük, hogy nem minden valószinütlen, vagy bármily távoli veszélylyel való fenyegetés állapitja meg a léleknek psychicai kényszer alatti állapotát; tehát nem minden fenyegetés lehet eleme azon büntetteknek, melyekhez az erőszakkal való fenyegetés kivántatik. De ha a tévedésbe-ejtés analog a kényszerrel: az analogiának e tekintetben, és különösen ebben kell állania, különben minden hasonlatosság a kettő közt megszünik. És igen is van e két tényező közt analogia; ez analogia különösen abban áll: hogy mindkét esetben - az akaratra gyakoroltatik kényszeritő külbehatás, és mindkét esetben - a sértettnek akaratából származik a jogsérelem. Az egyik esetben önnönmaga határozta el ugyan magát arra, a mit tett; de ez önelhatározás tényezője - az akaratára gyakorlott kényszer; a másik esetben szintén önnönmaga határozta el magát azon dispositiójára, melyet tett: de e dispositió indoka azon kénytelenség, a mi abban nyilvánult: hogy valónak kelle hinnie azt, a mi nem volt való. Egyik esetben a kényszer, másikban a kénytelenség képezi a tényezőt.
De a mint egy bizonyos fokkal kell birnia a fenyegetésnek, hogy az - az illető egyénre, és a viszonyokra való tekintettel alaposan lehessen a cselekvés kényszeritő okául tekinthető: ugy bizonyos erővel, intensivitással kell működnie a tévitésnek is, hogy azt lehessen állitani: miszerint az a ki ellen alkalmaztatott, kénytelen volt valónak tartani azt, a mi valótlan volt; és ennélfogva kénytelen volt a valótlant - az önmagát megkárositó vagyoni dispositio alapjául, okául elfogadni.
Merkel a lopás és a csalás esetei közti hasonlatra utal. E két büntett közt - nincs analogia; a példa tehát, a melyet a megcsalatott és a meglopott, ovatosságát - vagyis helyesebben figyelmetlenségét illetőleg felhoz: nem találó. Az, a ki meglopatik: nem idézi elő önnön elhatározásából a kárt; ellenben, a ki megcsalatik: az önnönmaga cselekvénye által okozza kárát. Azt, a ki meglopatik, semmi sem figyelmezteti meglopatása perczében, az őt fenyegető kárra; ellenben azt a ki megcsalatik: az élet átalános tapasztalatai figyelmeztetik a csaló szavai iránt bizalmatlanságra. Az analogia csak is a kényszernél, és a tévedésbe-ejtésnél forog fenn: mert csak is e két esetben következik be a kárositó eredmény, a kárositottnak önelhatározásából, és saját dispositiójából.
De ha közelebbről megvizsgáljuk azon eseteket, melyek annak bizonyitékául használtatnak - hogy némelykor az egyszerü hazugság is megállapitja a büntetendő csalás elemét, azt fogjuk találni: hogy ezen esetek egyikébem sem áll oly elkülönitve a hazugság, hogy ez maga képezné a tévedésbe ejtő cselekvést.
A bankár elad egy már kihuzott sorsjegyet, mely nem nyervén, az eladás idején teljesen értéktelen volt. Ugy látszik - hogy ez esetben - az eladás csupán egyszerü hazugságra reducálódik. Az eladásnál ugyanis azt mondja a bankár: hogy e sorsjegy még sorsjegy, vagyis hogy a nyerésre mindazon esélylyel bir, melyet a játékterv megállapit. De minthogy ezen - habár hallgatag állitás valótlan: e szerint a dolog ugy mutatkozik, hogy a bankár - a sorsjegy e minőségét illetőleg, egyszerüen hazudott. Ebből következtetik, hogy az esetben, ha az egyszerü hazugság nem lenne elégséges a csalás elemének megállapilására: azon bankár, a ki a kihuzott sorsjegyeket, folyamatban levők helyett adja el: nem követ el büntetendő csalást. A dolog azonban nincs igy. A felhozott példában igen is fennforog csalás: de nem forog fenn ennek eleme gyanánt - az egyszerü hazugság. Nem egyedül az által jő ugyan is létre a sorsjegyek eladása és megvétele, a mit a bankár állit vagy elhallgat; nem ez - legalább nem egyedül ez határozza el a vevőt, bővebb vizsgálódás, s a kihúzott sorsjegyek hivatalos jegyzékének áttekintése nélkül, a vételre: hanem a bankárnak, az eladás alkalmával tanusitott magatartása összefüggésben van egy másik ténynyel, mely az eladási cselekménynél közremüködik, s annak a mit az eladó mond és tesz - ezen üzleti körben erősitékül, bizonyitékul szolgál. Ezen mozzanatot - a bankárnak, bankári minősége képezi, mely minősége lényegesen fokozza - a sorsjegy eladásánál nyiltan állitott, vagy hallgatólag magában értett föltételek létezése körüli hitelességét. A ki bank-üzletet alapit a végett, hogy czége és vállalata, ürügyül szolgáljon, a kihuzott sorsjegyeknek kihuzatlanok helyett való eladására: arról nem lehet mondani, hogy egyszerüen hazudott. A hazugság csak egyik része a szövevénynek, egy mozzanata a tévedésbe-ejtésre számitott előbbi, és a concomitans üzelmeknek. Ezek összefüggésbe foglalandók, és a mint együttvéve hatottak a vevő tévitésére, úgy együttvéve képezik, az általuk előidézett hatás elemeinek összegét.
Ugyanezen szempont alá esik az arany- és ékszerárus is, a ki valamely silányabb érezcompositiót ad el arany, vagy üveget gyémánt gyanánt. Nem egyszerüen az eladási tény, s nem az ez alkalommal mondottak vagy elhallgatottak; hanem a nyilvános üzletnek felállitása, melylyel hitelt érdemlő alakban, s mindenki által kötelezőnek elismert módon, az egész közönség irányában azon nyilatkozatot teszi az illető, hogy üzletében csak is arany és valódi ékszerek, illetőleg drága kövek árultatnak: ez, összefüggésben az eladással képezi azon fokozottabb erőt, mely rászedést, nem az egyszerü hazugság eredményének tünteti fel.
Ezen körülményt sokféleképen fejezik ki a különböző irók; de lényege mindig arra megy ki: hogy az ily eset nem képez egyszerü hazugságot, hanem ennek vonalán messze tulterjeszkedik.
A párisi semmitőszék escroquerie-t állapitott meg azon esetben: melyben a tengeren elmerült hajó - az elmerülés után biztosittatott. Merkel meglehetősen burkoltan utal ez esetre - mely ha felfogásunk nem csak azon összefüggésben, melyben általa, nehány szóval felhozatik - annak bizonyitékául emlittetik fel: hogy ez esetben is - az egyszerü hazugság általi tévedésbe-ejtés alapitotta meg az escroquerie vétségét.
Körülményesen ismerjük ez esetet, mely legfőbb értékét Cremieux ragyogó ékesszólásu védbeszéde által nyerte. De sem mi nem látunk, sem a franczia biróságok nem láttak csupán egyszerü hazugságot a felhozott esetben; sőt Mittermaier, a ki a németek közt először - már 1858-ban emlitette fel ezen esetet: mint a vakmerő mesterkélés és szövevény uj és igen veszedelmes példáját mutatja be, mely a törvényhozások és a biróságok intensivebb viszhatásának provocálására alkalmas.
Hogy egyébiránt Francziaországban nem vétetett a cselekmény egyszerü hazugság által elkövetettnek, azt a tettesek és a részesek elitéltetése bizonyitja, a mi nem kövekezhetett volna be: ha a tévedésbe-ejtés nem követtetett volna el „manoeuvres franduleus” által, a mi alatt a franczia btk. és a jurisprudence, mint kimutatni fogjuk, egészen mást ért, mint az egyszerü hazugságot.
Nem fogadjuk el tehát azon tételt: hogy az egyszerü hazugság megállapitja a büntetendő csalásnál szükséges tévedésbe-ejtés tényezőjét, s teljesen osztjuk a tudós Carrara következő nézetét:
”La menzogna non é delitto perché nessuno deve creder di facile alle parole altrui; e se vi crede, ne imputi sé medesino: e attenda (se cade in acconcio) dai tribunali civili la reparazione dei propri danni.”
Egyébiránt, hogy az egyszerü hazugság nem képezi a tévedésbe-ejtés elégséges tényezőjét: erre nézve ritka egyetértéssel szólanak az ujabb törvényhozások.
”Arglist”, „List”, „Vospiegelung” jelzőket használtak az általunk kiemelt német törvények; a bajor büntetőtörvénykönyv pedig még ezenfelül „arglistige Kunstgriffe” - veszélyesen ravasz mesterfogásokat is emlit.
Azon szóval „listig” - ravasz - melyet az ausztriai büntetőtörvénykönyv használ - Mittermaier szerint annak kifejezése czéloztatott: Dass Jemand sich besonderer Mühe und Kunst bediente, um den Anderen zu täuschen und in Täuschung zu erhalten, und dass die Vorstellung oder Handlung geeignet war zu täuschen.
Épen az ausztriai büntetőtörvénykönyv kérdéses intézkedésére vonatkozólag mondja - többször emlitett értekezésében Köstlin:
„Am rationellsten verfährt nun wohl das österreichische Gesetzbuch, welches ganz ausdrücklich verlangt, dass auch bei der Benützung des Irrthums oder der Unwissenheit eines Anderen listigen Vorstellunge, oder Handlungen angewandt sein müssen.
Hogy ennél több és magasabb foku ravaszságot kivánnak azon törvények, melyek nem elégedvén meg a „List” ezen jelentményével: a követelményt az által látták szükségesnek fokozni, hogy a „List” helyett az „Arglist”-et állitják fel elemül; azt e két szó értelme kétségtelenné teszi. Már pedig Merkel is beismeri: hogy a legtöbb német büntetőtörvénykönyvben az Arglist használtatott. „ln den meisten deutschen Gesetzen - ezek az ő szavai - erscheint das fragliche Requisit gewöhnlich in sehr allgemeiner Fassung; in der Regel als Erforderniss arglistiger Wahrheitsentstellungen.”
Azt lehetne talán mondani, hogy a német birodalmi büntetőtörvénykönyv nem használván e jelzők egyikét sem, s ezek helyébe a „Vorspiegelung” és „Entstellung” kifejezéseket vevén fel: az előbbi kifejezésekkel megjelölt fogalmak is - hatályon kivül helyeztettek. Hogy ez nincs ekként, azt a hazugság - „Lüge” és a kápráztatás - „Vorspiegelung” közti különbség szembeötlőleg mutatja. A német törvény sem mondja azt, hogy a ki „hazudik”, hanem azt mondja: a ki valótlan tények kápráztatásával mást tévedésbe ejt. És a törvény legtöbb commentatora - ámbár igen tartózkodnak a „Vorspiegelung” genuinus érteményének meghatározásában - arra nézve egyetért: hogy ez alatt nem értetik az egyszerü hazugság. Maga Schwarze, a ki e tekintetben igen messze megy, azt állitja:
„Ist Jemand dagegen in der That durch solche allgemeine Versicherungen getäuscht worden, so darf man dessenungeachtet von einem rechtswidrigen Vermögensvortheile nicht sprechen, weil das tägliche Leben den Wert solcher Versicherungen schon festgestellt und als erlaubt anerkaunt hat; jeder Contrahent sucht seinen Vortheil; der eine will houch verkaufen, der andere billig kaufen; jeder will von seinem Standpunkt aus gewinnen; - es fehlt der criminelle dolus. - Auch die falsche Versicherung grossjährig zu sein, hat man nicht als betrügliche Täuschung angesehen.”
De használtassék bármely szó, bármely kifejezés a tévedésbe-ejtés eszközlésének módja vagy véghezviteli tényezője megjelölésére: mindenik kifejezés mellett bizonyos marad az, hogy az eredménynek - tévedésbe-ejtésnek - „Täuschung”-nak kell lennie. És ez maga elég arra nézve: hogy az egyszerü hazugság e tényezők közül kizárattassék.
A hazugság és a tévités ugy viszonylanak egymáshoz: mint az állitás és a bizonyitás, és helyesen mondja Escher:
Denn wenn Lügen unter den generischen Begriff der Aussage gehört, so sind Täuschen und Beweisen coordinirt unter dem allgemeinern Begriffe der absichtlichen Bestimmung des Glaubens eines dritten über ein in Frage stehendes faktisches Verhältniss mittelst Darstellung (echter oder falscher) Erkenntnissgründe.„
A német törvények és a német joggyakorlatnak 1858-ban összefoglalt álláspontja teljes ismerete mellett mondotta Mittermaier a következő szavakat:
„In der Rechtsäbung steht fest, dass eine blosse falsche Behauptung, oder Versicherung, oder andere Mittel keinen strafbaren Beturg begründet, eben so wenig, als in dem Falle, wo der Getäuschte nur durch seine Nachlässigkeit, indem er z. B. die Quantität der Waare nicht sogleich besichtigte und ihre Beschaffenheit prüfte.”
Ugyanazon eredményt, melyet a német tudósok és törvények után következtettünk: támogatják a német birodalmon kivüli jogtudományi buvárlatok és törvények is.
A franczia Code-nak, e kérdés iránti határozványát szóról-szóra közöltük; a literaturának, s a jurisprudence-nak megállapitása teljesen öszhangzók a törvénynyel: mindenütt a legvilágosabb határozottsággal visszautasittatik azon tétel: hogy a csalásra - az egyszerü hazugság is elégséges.
Nem lehet világosabban szólani, mint Hélie a következő szavakban:
„La société doit protéger ses membres contre toutes les injustices et toutes les déprédations dont ils ne peuvent se garantir; elle doit leur préter son appui non seulement contre les violences et les voies de fait, mais aussi contre les fraudes qui surprennent et enchainent leur liberté. Mais l'action de la loi pénale s'arréte aussitot que la fraude cesse d'exercer une telle influence. En effet, lorsque d'une part elle ne prend point un caractére assez grave pour produire une sorte dé contrainte morcle, lorsque d'une autre part la personne qui en est l'objet est donée d'assez prudence pour apercevoir le piége et l'éviter, lorsque c'est moins la frande qui provoque sa détermination qu'un entrainement irréfléchi, la loi ne doit point intervenir,”
és tovább
„La loi pénal ne doit point protéger les citoyens contre leurs propres fautes, mais seulement contre les voies de fait et les fraudes auxlquelles leur prevoyence ne peut les soustraire.”
Azt mondja e szavakkal Hélie; hogy a büntető oltalom ott kezdődik: a hol az egyéni előrelátás és óvatosság megszünnek elégségesek lenni.
A franczia semmitőszék több elvi határozatát közli a nevezett iró - a ki maga is egyik kitünősége - a tudósok a legfelsőbb forumának. Mi egyet emelünk ki ezek közül - minthogy valamennyi, csak az esetre és a thesis kifejezésénél használt szavakra nézve tér el egymástól, a kifejezett eszmét illetőleg azonban teljesen megegyeznek.
„La cour de cassation declarait encore, par un arrét du 28. mai 1808, que l'abus de credulité ne peut s'opérer que par des faits capables d'égarer la prudence ordinaire, de déconcerter les mesures de prévoyance et de sűreté qui, dans l'usage, accompagnent ou doivent accompagner toutes les transactions civiles ou commerciales qu'on ne saurait considérer les actes volontaires d'une confiance inconsidérée comme un abus de crédulité.”
Hélie nagy, müvének utolsó kiadása után is 1862-ik évi april hó 4-kén és 1867-ik év augustus hó 10-ikén, nyilatkozott a franczia semmisitőszék a kérdéses tényezőkre nézve, s ez esetekben is a legvilágosabban kimondta: hogy a „paroles mensongers” nem állapitják meg a csalást, hanem hogy erre „chose materielle,” valamely „mis enscéne” szükséges.
A francziák közül még csak Rauter-nek kevés, de nagyon jelentékeny s nagyon határozott szavát emlitjük: „Nem állapitja meg a csalást a hazugság - le mensonge, ou le dol employés sans faits ou sans manoeuvres frauduleuses.”
A belga büntetőtörvénykönyv és a jurisprudence a minket foglalkoztató kérdésre végre az 1867. Code után is egy lévén a fancziával - ettől ez alkalommal eltekinthetünk.
Az angol cheat-re nézve utalhatunk Russel több izben megemlitett nagy munkájára, s az abban előforduló igen gazdag esetgyüjteményre.
Az esküdtek csalásban mondtak ki bünösnek egy embert, a ki egy selyemkereskedésbe menvén, ott hamisan azt állitotta, hoy ő Lady Pomfret szolgálatában van s ideküldetett, hogy a királyné számára megvett selyemárukat elvigye. A biróság mellőzte az esküdtek verdicjét. kinyilatkoztatván: hogy az eset semmi egyéb egyszerü hazugságnál. „The Court arrested the judgement, saying that the case was no more than telling a lie.”
Egy másik esetben ugyanez alapon a vád alól indictement mentette fel vádlottat a biróság; - „the Court, said this was no more than telling a lie.”
Még csak az olasz jogéletből emelünk ki nehány főbb tételt.
Az 1856-dik évi toscanai büntetőtörvénykönyv, mely ma is büszkesége az olasz tudósoknak, s nem csekély akadályát képezi az olaszországi uj törvényjavaslat törvénynyé válásának: 404. czikkének f. pontja szerint a csalásban bünösnek mondja azt:
A ki másnak jóhiszemüségét - más mint az előbbi betük alatt, vagy a következő 405-ik czikkben megjelölt mesterségekkel, müveletekkel, vagy tekervényes ravaszsággal rászedve, magának mások kárával jogtalan hasznot szerez.
„f.) Chiunque sorprendendo l'altrui bouna fede con artifizii, manegi o raggiri diversi da quelli contemplati sotto le lettere precedenti o nel sequente art. 405. si procura un ingiusto guadagno, in danno, altrui.”
A tárgyalás alatt levő büntetötörvénykönyv-tervezet 450. czikke pedig igy szól:
„E colpevole di truffa chiunque adoperando artifizii, raggiri, od altri inganni atti a sorprendere l'altrui buona fede, induce qualcuno in errore, e procura cosi a se od ad altri un ingiusto profitto con altrui danno.”
„Csalásban bünös, a ki mesterkélések, tekervényes ravaszságok, vagy más csalárd cselekvések használatával valakinek jóhiszemüségét rászedve, ezt tévedésbe ejti, és ez által másnak kárával, magának vagy másnak jogtalan hasznot szerez.”
Bátran kérdezhetjük: képes-e valaki, akár a toskánai törvényből, akár a most reprodukált törvényjavaslat 450-ik czikkéből kiolvasni olyasmit, a mi hacsak megközélitőleg is támogatná azon felfogást: hogy a csalásra az egyszerü hazugság is elégséges.
„Mesterkélések” „tekervények” „csalárd cselekedetek” ezek lévén a büntetendő csalásnak, taxative meghatározott elkövetési módjai - eszközei, mindegyike e tényezőknek, complicatiót, szövevényt, fokozottabb elhomályositást jelent; mindegyik tényezőnek jelentménye ellentétes az egyszerü hazugsággal, s ha nem is birnánk elégséges adatokkal és forrásokkal az ezen szavakban kifejezett interitio biztos meghatározására: maguk e szavak azon benyomást teszik reánk, mintha mindazok a kiknek tudománya és tapasztalatai érvényesültek e szöveg meghatározásánál, azt akarnák kimondani: tiltakozunk az ellen, hogy az egyszerü hazugság büntetendő csalásnak tekintessék.
Még csak a zürichi büntetőtörvénykönyv ide vonatkozó intézkedésére vonatkozólag van nehány szavunk, különösen azért: mert a törvénykönyv tervezete - Glasernek alkalmul szolgált nem csupán a hazugságra nézve, nézetét világosan és határozottan kifejezni; hanem mert a nevezett tudós a törvényjavaslat illető szakasza helyett - egy másikat szövegezett, mely az ő nézetének és álláspontjának tüzetes kifejezését foglalja magában.
A törvényjavaslat 183. §-a ekként definiálta a csalást:
„Wer in der Absicht, Jemanden an seinem Vermögen oder anderen Rechten zu schädigen durch Vorbringen falscher oder durch Entstellung oder Unterdrückung wahrer Thatsachen einen Irrthum erzeugt oder unterhält, begeht einen Betrug.
Erre nézve birálatában ekként nyilatkozik a nagynevü tanár, a jelenlegi ausztriai igazságügyminister:
„Hier ist nur noch hervorzuheben, dass mir die Definition durchaus nicht dasjenige zu sagen scheint, was sie den Motiven zufolga sagen soll. Wenn es dort heisst: „Nicht jede Lüge, durch welche ein Irrthum erzeugt worden ist, soll nach dieser Begriffsbestimmung hinreichend sein; um einen Betrug anzunehmen, sondern es ist dazu ein Handeln, durch welches die Erkenntniss der Waltrheit verhindert oder sehr erschwert wird, erforderlich;” so kann man im § 183. nach einem Worte suchen, welches derselben Ausdruck gibt.”
A szöveg pedig, melyet a nem helyeset meghatározás helyett javaslatba hozott, következőleg szól:
„Wer um sich oder Anderen rechtswidrigen Vortheil zuzuwenden, einen Anderen durch orglistige Hervorrufung oder Benützung eines lrrthums in seinem Vermögen schädigt, begeht einen Betrug.”
Sok visszaélés üzetik azon mondattal: „E kérdés fölött döntött a tudomány! Kétségtelenül nagy jelentősége van e tételnek, döntő és souverain módon elhatározó ez: ha a tudományos küzdelmek universalitásának rengetegéből vonatik le; de értéktelen üres phrasissá fajul: ha az, egy-egy szövegbe, egy-egy félig értett commentár nehány lapjába kapaszkodó korlátoltság leplezésére használtatik.
Előadtuk azon, számban és nyomatékban igen jelentékeny forrrásokat, melyekre azon nézetünket állapitottuk: hogy az egyszerü hazugság nem elégséges eleme a büntetendő csalásnak. Azt hisszük - akként, vagyunk meggyőződve - a legujabb törvények, a legjelesebb tudósok azon felfogásra bátoritanak: hogy ez a communis opinio. De ez - ha átalános volna is, pedig tekintettel Merkel-re nem az: még ez esetben is csakis negativ eredmény marad. Hol lesz megvonandó a biztos, a minden kételyt kizáró vonal? Mi a tudomány döntvénye? - Erre nézve különösen azon nagyon komoly feladattal szemközt, melyre vállalkoznunk kellett, az általunk ismert anyag nyomán, nem mernénk nyilatkozni. A tudósoknak inkább boncztani észleletei, mint syntheticai megállapitásai remélnünk engedik: hogy a most követett uton el fog éretni a végmegállapitás - de a tudomány ma még, a positiv megállapitást illetőleg, kevésbé döntött, mint az emlitett negativ eredményt illetőleg.
De mi a kérdés bevégzetlen állapotát nem hozhatjuk fel mentségül - a feladat visszautasitására nézve. Nekünk a mai viszonyok közt, ép ugy, mint más országok büntetőtörvénykönyvei előkészitőinek, állást kelle foglalnunk a vitás kérdéssel szemközt, s meg kellett jelölnünk azon positiv ismérvet, melyet a büntetendő csalás elkövetésének módozatául, a törvényjavaslatba megállapitandónak tartunk. A jelen törvényjavaslatnak előkészitői „a ravasz fondorlat„-tal látták kifejezve leginkább azon elemet, mely „a büntetendő csalás„-ra nézve a tévedésbe-ejtő tevékenységnek - nem tulságosan tág, de nem is veszélyesen szűk vonalát jelöli meg.
Előre bocsátjuk, hogy a franczia és a belga törvények kifejezését - manoeuvres frauduleuses - bizonyos tekintetben szüknek tartjuk; a „manoeuvre„-szó - nekünk ugy tetszik, hogy a félrevezető, tévedésbe-ejtő szavak használatán kivül mindig bizonyos müveleteket, tetteket, cselekvéseket tételez fel. Már pedig, ha nem is az egyszerü hazugság - de többeknek egy czélra közreműködő hazugságai, minden más mesterfogás, müveletek nélkül is megállapitják a csalást; sőt egy embernek - intensivebb ravaszságu szavai is, támogattatva a - habár nem általa eszközlött - külkörülmények által: elég erélylyel hathatnak a közönséges ovatosságu ember felismerő tehetségére, hogy ezt rászedjék. A „maneouvres” - szónak látszik megfelelni a toscanai Codice-ban használt ezen szó „manegi”, melyet, a mint láttuk, az olasz tervezet - mely a másik két jelzőt „artifizi”, „raggiri” - elfogadta, mellőzendőnek tartott. E szónak felel meg a bajor büntetőtörvénykönyvben használt „Kunstgriffe” - mely habár alternative van oda állitva a két másik ismérv mellé, de egyes esetekben még is igen szük határok közé szorithatja a csalást.
A fondorlat - nem tételez fel kéz-müveletet, mechanicai előkészitést, tettleges intézkedést Fondorlatnak nevezhető az ürügy, a cselszövény, az ármánykodás, a kápráztatás, alattomos mesterkélés is. A fondorlat közelebb áll a hazugsághoz, mint a manoeuvre, s összefüggésben a ravaszsággal, azt fejezi ki: hogy szavak általi cselszövény és félrevezetés is megállapithatja - egyéb elemek, hozzájárultávál a csalást; csakhogy az állitásnak, illetőleg tagadásnak nem szabad egyszerü hazugságnak lennie.
Ezen értelemben használtuk a ravasz fondorlatokat - s azt hiszszük: hogy ha nem is jelöltük meg biztosan és tüzetesen a határvonalt, oly kifejezést használtunk, mely a midőn egyrészről határozottan kizárja a büntetendő csalás fogalmának veszélyes tulterjesztését, ugy másrészről a gyakorlatban előfordulandó eseteknél a kérdéses elem helyes megitélésére, kellő irányt és utmutatást nyujt.
Kizár-e minden kételyt az általunk használt megjelölés? Határozott, tüzetes, és teljesen biztos-e a criterion, melyet javaslatunkba foglaltunk: ezt állitani nem mernők; a judicaturának feladata lesz a kifejtett eszméket irányul véve - az egyes események megitélésénél elhatározni: hogy a tévedésbe-ejtésnek az egyes esetben mutatkozó módja - képez-e ravasz fondorlatot vagy sem?
A mi minket illet - lehetőleg iparkodtunk minden irányban megoldani e nehéz feladatot, s ha fáradságos buvárlatunk után sem sikerült egy biztos ismérvet megállapitani: megnyugvást találunk Carrara szavaiban, a ki e kérdésre vonatkozólag valamenynyi rendszert, s valamenynyi kitételt megbirálván, vizsgálatait a következőkkel végezi:
„Finqui dunque non abbiamo potuto raggiungere una formula netta e recisa, un criterio sicuro per distingure il dolo lecito, dalla fraude criminosa: avvegnaché quando anche si consentisse ad accettare la formula della grossolanitá e della sottigliezza, anche questa, in fine dei conti, non sarebbe, che und formula vaga, ed elastica”.
Hátra van még a tévités positiv esete - a tévedésben-tartás.
A német törvényekben épen ezen tényező körül uralkodott a legtöbb helytelenség.
Mig a braunschweigi büntetőtörvénykönyv „más tévedésének felhasználását” jelöli meg elegendő elem gyanánt, s a törvényjavaslat indokai egyenesen azt mondják:
„A csalás tényálladékára elegendő, ha a megcsalt személy tévedésben volt; mindegy, akár a csaló okozta légyen a tévedést, akár pedig csupán felhasználta azt” -,
addig a porosz büntetőtörvénykönyv szövege a passiv vagy negativ tévitést illetőleg a „tévedésben-létet” egyátalán nem emliti a büntetendő csalás eleméül.
”Wer in gewinnsüchtiger Absicht das Vermögen eines Anderen dadurch beschädigt, dass er durch Vorbringen falscher oder durch Entstellen oder Unterdrücken wahrer Thatsachen einen lrrthum erregt, begeht einen Betrug.„
A sokat jelentő „gewinnsüchtige Absicht”, továbbá a „Vorbringen” - a mi kizárólag szóbeli előadásra szoritkozik; végre a passiv tévitésnek, mint külön elemnek hiánya: képezték árnyoldalait a porosz btkv. 241. §-ának, s tevék ki azt oly sok megtámadásnak, s annyi controversia tárgyának. A praxis nem is maradt a törvény szövegének határai közt, mert nem tartotta kimeritettnek a tévités elemét az által, ha azt a csaló költötte fel - „erregt„: - hanem e mellé sorozta a tévedésben-tartást is - ha t. i. a tévedésben létnek fentartására, a csaló positive működött közre. Az értelmezés segélyével ugyanis odajutott a praxis: hogy az, a ki tettleg működik arra - hogy a tévedés fennmaradjon: az - ezen állapotot maga idézte elő; az tehát tulajdonképen tévedésbe-ejtett.
Mennyire engedte meg a törvény szövege - ezen értelmezést: az nem képezi birálatunk tárgyát; de hogy az észak-német szövetség törvényhozása, nem találta ezt a szövegben kifejezve: annak bizonyitéka abban van, hogy mellőzve a javaslatot - a negativ tévités fenntartása - a törvény külön intézkedésében határozottan kimondatott.
Mi már fentebb megemlitettük, hogy a tévedésben-tartás alatt: nem értjük - a tévedésben-hagyást; hanem, hogy a tévedés fennmaradására, a csaló külön tevékenysége - még pedig ravasz fondorlatokban nyilvánuló tevékenysége szükséges. „Eine Verhinderung der Erkenntniss der Wahrheit durch positives Handeln.„
Különös figyelmet érdemel ezen körülmény, a jogtalan elsajátitás 350. §-sza szempontjából. A „vétlenségből” vagy a tévedésből való birtokba-jutás, és a csalás közt - igen sokszor az fogja megállapitani az elválasztó vonalat: hogy a birtokbavevő használt-e fondorlatot, a tévedő tévedésének fenntartására. Ha igen: ez esetben nem a 350 §, hanem a csalás esete áll elő.
A csalás véghezviteli módja - eszköze - a felhozottak után: ravasz fondorlatokkal véghezvitt tévedésbe-ejtés, illetőleg ravasz fondorlatokkal véghezvitt tévedésben tartás lévén: ezzel befejeztük - a büntetendő csalásnak törvényjavaslatunk 357. §-ában megállapitott fogalom-meghatározását.
E szakasz indokolásának több helyén használtuk a csalás mellet e jelzőt: „büntetendő”. Kifejeztük ezzel azt: hogy azért, mert valamely rászedés - nem csalás a büntetőtörvénykönyv értelmében, még nem érvényes, és nem jogos ügylet. A büntető oltalom mint emlitettük, csak fokozotabb, veszélyesebb nemeit a tévedésbe-ejtés által eszközlött kárositásnak és jogtalan haszonlesésnek vonja intézkedései körébe; de ez által nem szünteti meg a magánjogi oltalmat.
A ki mástól kölcsönvesz, habár már a kölcsönzéskor az a szándéka, hogy tartozását soha sem tériti meg: ezzel még nem követ el csalást; de józanul senki sem állitja - hogy a fizetést megtagadó adós ellen nincs jogi oltalom.
Hogy miért nem képez csalást a felhozott eset: annak oka épen abban van, hogy a törvény szerint kötelező tartozás teljesitése nem függ az adós akaratától; mert a polgári törvények módot nyujtanak a hitelezőnek, hogy adósa akaratának ellenére is érvényesithesse, törvényileg biztositott jogát. Juristicailag tehát oda reducálódik a kérdés: hogy a hitelező nem károsittathatik meg az adós nem fizetési akarata által. Ezen akaraton fölül áll az ezt hatálytalanná tevő, megsemmisitő törvény, s fölötte állanak a törvény akaratának közegei és érvényesitői - a biróság, és a végrehajtó-hatalom. Másként áll a dolog, ha az adós nem állapodik meg, egyszerü nemfizetési akaratánál; hanem ravasz fondorlatokat használ, hogy hitelezőjét - a törvény akaratának hatálytalanná tétele által megkárositsa; ha például vagyonát elrejti, szinlelt üzlettel másra ruházza, szóval, ha csalárd mesterkéléseivel eszközli, hogy tartozása behajthatatlanná váljék. Ez esetben már nem állunk szemközt - a puszta akarattal; itt már mesterkélés, szövény, fondorlat jő elő azon czélból, hogy a hitelező megkárositásával, az adós jogtalan haszonban részesüljön. Ez esetben igen is fennforog a csalás.
A határvonal, melyet a polgári uton orvosolható csalás - a dolus civilis - és a büntetendő csalásra nézve a jelen példákban megjelöltünk: generalisálva is alkalmazható.
Ugyanezen elv érvényesül - például azon esetben is, ha valaki, valamely kötelezettség elvállalásánál hamis nevet használ, vagy a neki teljesitett fizetésről kiállitott nyugtatványra, hamis nevet ir alá. Nem abban áll a csalás - hogy a hamis név használatában constatálva van az elvállalt kötelezettség teljesitésével ellenkező akarat; hanem abban: hogy a polgárjogi orvoslatnak a kötelezett ellenében való használhatása hiusittatik meg, vagy szándékoltatik meghiusittatni. A hamis névnek a nyugtatványra való irásánál szintén nem abban van a csalás, hogy az aláiró megkárositani akarja a fizetőt: hanem abban - hogy ez utóbbi ellen intézendő perbeli követelés esetére: a helyesen és az illetékes személynek tett fizetés bebizonyitását, s az ebből származó felmentést teszi lehetlenné.
A határvonal körül felmerülhető számos kérdésre, valamint a tüzetes megjelölés körüli eltérő nézetekre nézve a literaturára utalunk.
Van a csalás esetének még egy csoportja, melyet eddig külön nem érintettünk meg. A könyöradományoknak a jótékony czélu adakozásoknak, hamis ürügyek és álczimek alatti csalárd gyüjtése. Ezekre vonatkozólag csak annyit jegyzünk meg: hogy a mennyiben az ürügy, az állitott valótlanság volt az adomány-adásnál az elhatározó indok: annyiban ezek is a csalás fogalma alá tartoznak. Az aequivalens - melyet ily adakozásnál az adakozó szem előtt tart - ideális, és az azon czélhoz való hozzájárulási szándékában van, melyre adományát adja. A csalás ezen ideális aequivalenstől fosztván meg az adakozót, s az adományt saját vagy mások hasznára forditván: a csalás valamennyi lényeges eleme, ezen esetekben is fennforog.
Ha a csalás által okozott kár nem tesz ki többet, mint 50 frtot: a cselekmény vétséget, ha pedig a kár 50 frtnál többet tesz ki, büntettet képez.
A csalás bünössége és igy büntetése is egyenlőnek lévén tekintendő a lopáséval: a javaslat - ehhez viszonyitja a minősitést, valamint a büntetéseket is.
A mennyiben a lopásnál változnék a megfelelő intézkedés: a szerint kell változnia a jelen szakasznak is.
Tekintet nélkül az okozott kár összegére, büntettet képez a csalás:
1) ha annak elkövetése végett közhivatalnoki jelleg, vagy közhatósági megbizás szinleltetett;
2) ha közhivatalnok, ügyvéd, meghatalmazott, ügyvivő, felügyelő vagy magán hivatalnok által hivatala vagy megbizása körében követtetett el;
3) ha a csaló csalás miatt már két izben elitéltetett, s utolsó csalása elkövetése megelőző büntetésnek kitöltése vagy elengedése óta, 10 év még nem telt le.
Az itt felhozott minősitési esetek - már több helyütt indokolva lévén: az erre vonatkozólag mondottakra utalhatunk.
Tekintet nélkül az okozott kár összegére, büntettet képez a csalás azon esetben is: ha valaki azon czélból, hogy magának jogellenes hasznot szerezzen, saját vagyonát megsemmisiti vagy megrongálja.
Ezen szakasz a biztositott tulajdonnak - a biztositó társaságok kárára való megsemmisitését vagy megrongálását tárgyazza. A tüz - és viz elleni biztositások esetében állhat elő e szakasz alkalmazása; a mennyiben a cselekmény - közveszélyü büntettet nem képez.
A csalás vétsége 6 hónapig terjedhető fogházzal, és 500 forintig terjedhető pénzbüntetéssel, a csalás büntette pedig 3 évig terjedhető börtönnel, és 2000 forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
Ha azonban az okozott kár értéke 2000 frtot felülhalad, ugyszintén a 359. § 3. pontjában, és a 360. §-ban meghatározott esetekben: a csalás 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
A szakasz összefüggésben áll a 358. §-al, s annak szempontja szerint történt a felosztás.
Csalásnak tekintetik, s egy évig terjedhető fogházzal büntetendő, ha valaki, habár nem csalási czélból, de ravasz fondorlatokkal valakit tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart a végett, hogy ennél hitelezést, vagy hitelhosszabbitást eszközöljön ki.
A hitelezés csalárd kieszközléséről a 357. § indokaiban kelletvén részletesen szólanunk: most csak azokra utalunk, a mik ott mondattak.
Csalást követ el, s a jelen fejezetben megállapitott különbségek szerint meghatározott büntetéssel büntetendő az is: a ki valamely kiskorunak, vagy gondnokság alá helyezettnek tapasztalatlanságát, könnyelmüségét vagy szorultságát, saját vagy mások nyerészkedési czéljára felhasználja, az által, hogy őt oly okirat aláirására birja, melylyel jelentékeny kárára vagyoni kötelezettséget vállal, valamely jogáról rendelkezik, vagy pedig mást, az irányában fennálló vagyoni kötelezettség alul egészben vagy részben felszabadit.
Az itt emlitett esetek nem képeznek tulajdonképen csalást; mert az ezen szakaszban megjelölt személyek nincsenek tévedésben elvállalt kötelezettségeik, teljesitéseik, vagy cselekményük aequivalense iránt.
A törvények azonban, külön oltalomba vevén az itt emlitett személyeket: a velök üzött kárositó és aljas nyerészkedést, vagy mint tiltott nyerészkedést, egyenesen mint csalást büntettetni rendelik.
364. § A csalás büntetésével a hivatalvesztés is megállapitandó.
365. § A 331. §-ban meghatározott személyek között elkövetett csalás miatt csupán a károsult inditványára inditható meg a bünvádi eljárás.
Az előbbi szakasz intézkedését a cselekmény jelleme: az utóbbiét a 331. §-nál felhozott okok indokolják.
A 359. és 360. §-ban meghatározott esetek kivételével, csalás miatt szintén csak a károsult, a 365. § esetében pedig, a hitelező inditványára inditandó meg a bűnvádi eljárás.
A csalás vétsége miatt, csupán a sértett fél inditványára indittatik meg az eljárás. Ennek indokául szolgál azon csekélyebb foku közérdek, melyben ily kisebb csalások esetében az állam érintetik, s a megcsaltnak nagyobb érdeke - a melynek - az előbbi, mint jelentékenyen csekélyebb, alárendelendő. Egyébként is, a sértett vonakodása esetében - a bizonyitékok megszerzése, a legtöbb esetben csaknem a lehetetlenségek közé tartoznék.
A hitelezés végetti csalárdságra vonatkozólag külön ki kell emelni a hitelezőt; mert ezen vétség esetében - a mint ezt a 357. §-nál kimutattuk, még nem lévén kár, nem lévén kárositott - ha e külön felemlités elmarad: e legenyhébb esete a csalásnak, hivatalból lenne üldözendő.
Több helyütt foglalkoztunk e büntettel, mert törvényjavaslatunk más helyén is fordulnak elő cselekmények, melyek lényegükben, és valódi elemeik szerint, vagy materialis, vagy intellectualis okirat-hamisitást képeznek; melyeknek tehát - a szoros rendszer szempontjából, e fejezetben volna illető helyük. Megemlitettük azt is: hogy a közokiratok tulajdonképen más szempont alá tartoznak mint a magán-okiratok, s előadtuk az okot - a mely végett az okirat-hamisitás ezen eseteit is, a magán-okirat meghamisitásával egy fejezetbe foglaltuk.
Az olasz javaslat kétségtelenül helyes szempontból indul ki, midőn az okirat - illetőleg az okmány-hamisitásról, nem a vagyon elleni delictumok csoportjában - hanem a közérdek elleni delictumok közt, s különösen: a közbizalom elleni büntetendő cselekményekről - dei reati contro la fede publica - szóló czimben, - a pénzhamisitás, és a közhitel-papirok meghamisitása utáni fejezetben intézkedik. lnconvenientiái azonban ezen rendszernek is vannak, s teljesen keresztülvihetőnek nem is mutatkozott. A közérdeknek, a hamis okiratok általi megsértése főleg abban áll: hogy a jogok e leggyakoribb, és legtöbb garantiát nyujtó biztositéka támadtatván meg: a társadalom - mely az okiratok által tartja jogos érdekeit leginkább biztositva: azoknak meghamisitása által, az okiratokban helyezett bizalmát elveszti, és a legerősebben biztositottnak tartott jogait, és érdekeit ennek folytán veszélyeztetve látja. A jog egy bizonyos alaku és hatályu biztositékának közveszélyü megtámadása képezi tehát a szempontot, mely az okirat-hamisitást külön büntetté minősiti. De ha ezen szempont az irányadó: ez esetben a hamis tanuzás, a hamis eskü, a hamis szakértői vélemény, legalább is közel rokonságu delictumok az okirat-hamisitással. Az olasz javaslat azonban, e rokonság daczára, ez utóbbiakat egészen elkülönitette az okirat-hamisitástól, s a közadministratio - nevezetesen az igazságügy elleni büntettekké minősitve - azokat, még a cselekmények objectumára vonatkozólag is, az okirat-hamisitással ellentétbe állitotta.
Nem birálunk, hanem csupán constatálunk. Ez okból nem felelünk arra: vajjon nem lett volna-e helyesebb, ha az okirat-hamisitás is az igazságügy elleni büntettek közé soroztatik? Azt sem döntjük el: vajjon nem inkább felelt volna-e meg a helyes rendszer követelményeinek, ha - a közbizalom elleni büntettek közé felvétetik az okirat-hamisitás, a hamis tanuzás, a szakértői hamis vélemény? De annyit mindenesetre igazol az olasz példa: hogy a kifogástalan rendszer ezen, s a vele rokonságban levő büntettek csoportositására nézve, ott sincs még megalkotva; és hogy az okirat-hamisitást illetőleg sem lehet csupán egy eszme szerinti következetességgel keresztülvinni az osztályozást.
A belga büntetőtörvénykönyv - e kérdést illetőleg annyiban rendszeresebb, a mennyiben a hamis tanuzást, és a hamis esküt, szintén a közhitel elleni büntetendő cselekmények czimében vette fel, a mely czimben foglaltatik az okirat-hamisitásról szóló fejezet is. De másrészről megszakad a következetesség e törvénykönyvben is, az által: mert a hamis tanuzással és a hamis esküvel rokon természetü cselekmények - az igazságügy elleni többi büntettek és vétségek, épen a czim körülirt természeténél fogva nem voltak ez alá foglalhatók.
Azon - gyakorlati tekintetben azonban, hogy a közokiratok hamisitása a magánokiratok hamisitásával egy fejezetbe vétettek: ugy a belga büntetőtörvénykönyv, valamint az olasz javaslat megegyeznek a német büntetőtörvénykönyv, s a mi javaslatunk beosztásával.
Annak meghatározása, hogy: mi az okirat vagy okmány, nem tartozván a büntetőtörvénykönyv feladatai közé: nem képezi indokolásunk tárgyát. A büntetőtörvénykönyvnek nincs külön tana az okiratokról, a mint nincs külön tana a tanuzásról, az esküről: ezen tanokat és fogalmakat a büntetőtörvénykönyv a jogélet másik spherájában megállapitottaknak fogadja el, s csupán az azok körül elkövethető visszaélések azon eseteivel foglalkozik, melyek veszélyességüknél fogva, büntetési sanctiót tesznek szükségessé. Annyit egyébiránt - hogy az okiratnak vagy jogra vagy jogviszonyra kell vonatkoznia: az illető szakaszok szövege határozottan kimond; a mint ezen fölül a dolog természete kifejezi: hogy itt nem tanuknak vagy szakértőknek, habár irásba foglalt bizonyitványairól illetőleg nyilatkozatairól van szó - minthogy ezek nem az irásba foglalás által nyerik bizonyitó erejüket, s természetük nem változik az által - mert bizonyitvány alakjában irásba foglaltattak.
Jogra vagy jogviszonyra kelletvén vonatkoznia az iratnak, hogy okirat lehessen: ez oknál fogva nem esnek a hamis okirat fogalma alá, a másnak nevében s ennek megbizása nélkül irt - a jogra nézve indiferens levelek, tudósitások, értekezések, s hasonló, a jogra nézve befolyással nem biró - habár erkölcstelen iratok hamisitásai.
A törvényjavaslat XXXII. fejezetének cziméül „okirathamisitás” használtatott. Ezzel ki van fejezve: hogy rendszerint csakis irásba foglalt bizonyitékok meghamisitása esik e fejezet intézkedései alá. Kivételt csupán a 382. §-ban megjelölt esetek képeznek, melyek ellentétben az előző szakaszok eseteivel: a jelen fejezet alá vétettek, ámbár nem követtetnek el az által, hogy valamely - a jogra nézve befolyással biró tényről, vagy körülményről, a bizonyitékra kivánt alakban, hamis tartalmu irat készittetik, vagy pedig ilynemü - valódi tartalmu irat, meghamisittatik. De ép ezért nem is neveztetnek ez utóbbiak okirat-hamisitásnak: hanem, mint a 383. § szövege mutatja - okmány-hamisitás elnevezéssel jelöltetnek meg.
A ki hamis közokiratot készit, vagy valódi közokiratot, tartalmának megváltoztatása által meghamisit, ha ebből valakire jogsérelem háramlik vagy háromolhatik, akár külföldi, akár belföldi legyen azon közokirat: a közokirat hamisitásának büntettét követi el, és 5 évig terjedhető börtönnel büntetendő.
A szakasz tárgyát bel- vagy külföldi közokirat alakjával biró hamisitványnak készitése, vagy bel-, illetőleg külföldi, valódi köziratnak meghamisitása képezi. Oly hamis vagy hamisitott irat ugyanis, mely valódisága vagy hamisitatlan volta esetében: a közokirat bizonyitó erejével birna.
Az alany lehet bárki; közhivatalnok ugy, mint magánszemély; külföldi ép ugy, mint belföldi: csupán azon kivétellel, hogy az ne legyen oly közhivatalnok - a kinek hatásköréhez tartozik, azon tényről, melyről a hamis vagy hamisitott közokirat szól, valódi közokiratot kiállitani. Ez utóbbi esetben ugyanis, a cselekmény veszélyesebb, a bünösség sulyosabb lévén: a büntett a 369. § intézkedése alá esik.
A hamisitványt illetőleg követeltetik, hogy az: valakinek jogára nézve sérelmes legyen, vagy sérelmessé válhassék. Nem csupán az okozott, hanem a potentialis sérelem is benfoglaltatik a hamisitványt megállapitó tényálladék constitutiv elemei közt. E jogok lehetnek egyébiránt, a mennyiben bizonyos esetekről külön intézkedést nem tartalmaz a törvényjavaslat - 175. 176. 177. § - köz- vagy magánjogi természetüek; vonatkozhatnak az állam vagy egyesek jogának megsértésére; a jogsértés tárgya lehet; a polgári állás vagy a becsület épen ugy, mint a vagyon. Épen ez az oka annak: hogy az okirathamisitás - nem egészen tartozik a vagyon elleni büntetendő cselekmények közé.
A törvényjavaslat nem tesz különbséget a közt: vajjon a valódi közokirat, tartalmának lényegét - substantiáját illető tényre, vagy csupán valamelyik mellékkörülményre vonatkozólag hamisittatott-e meg? A szakasz alkalmazandó mindkét esetben; mindazonáltal azon megszoritással: hogy a mennyiben a hamisitás által másnak joga egyátalán nem érintetik, vagy is a mennyiben a hamisitás - a jog szempontjából egészen indifferens körülményre vonatkozik: ez esetben azon ismérv hiányában, melyet a 367. § megállapit, büntetendő hamisitás nem forog fenn.
Azon kérdés mindazonáltal: hogy indifferens-e valamelyik körülmény: az esetek különbsége szerint változik. Némely esetben az okirat keltének helye és ideje egészen lényegtelen; más esetekben, épen ez a leglényegesebb mozzanat, a melytől a jog függ. Némely esetben bizonyos tulajdonságok, minőségek hamis beszurása az okiratba, minden fontosság nélküliek; más esetekben, épen ezeken van a legnyomatékosabb suly.
Egy előfordult esetben az képezte a birói itélet tárgyát: vajjon közokirat hamisitása forog-e fenn, ha valaki, a hivatalos bizonyitványban, a magaviseletét illetőleg használt ezen szó elé „jó” e minősitőt „igen” hamisitással beszurja? A legfelsőbb biróság nem látott ebben hamisitást: mert a jóviseletet tanusitó bizonyitvány fokozása, jogi hatály tekintetben teljesen indifferens, és sem az állam irányában - mely valakinek előélete tekintetében biztos tudomás szerzésénél igen is érdekelve van, sem magánosok irányában nem képez sem tettleges, sem lehetőleges jogsértést.
A ki a fentebbi szakaszban meghatározott cselekményt azon czélból követi el, hogy ez által magának vagy másnak jogellenesen hasznot szerezzen, vagy valakit vagyonában megkárositson: 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
Csupán egy ismérvre nézve különbözik a jelen szakasz a 367. § tényálladékától, s e pontnál fogva állapit meg kivételt az előbbenitől. Ezen ismérv a nyerészkedési szándék, melyet a szakasz e kitétellel jelöl meg:
azon czélból követi el, hogy magának vagy másnak jogellenes hasznot szerezzen.
Ha tehát másnak csakis hátránya, vagy kára czéloztatott, a nélkül, hogy e kár összefüggésben legyen másnak a hamisítás által elérni czélzott hasznával: ez esetben a 367. § lesz alkalmazandó; mert a jelen szakasz, a jogtalan hasznot állapitván meg a minősités criterionául, ezzel - kizárja azon eseteket, melyekben a másnak okozott kár, a hamisitó, vagy egy harmadik személy haszna nélkül intentionáltatik.
A büntetés a 368-ik § esetében sulyosabb, mint az előbbeniben, a mi a cselekmény individualis jellegének aljassága, és veszélyessége által indokoltnak mutatkozik.
Azon közhivatalnok, köz- vagy váltójegyző, a ki hivatali hatáskörében hamis köziratot állit ki, vagy a valódi közokiratot meghamisitja, ha ebből valakire jogsérelem háramlik, vagy háramolhatik: 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
A hamis közokiratot készitő, vagy a valódi közokiratot meghamisitó közhivatalnokra nézve, eltérőleg a 367. és 368. §-tól, és a két szakasz közti különbségek mellőzésével: egy átalános büntetési szabály állapittatott meg. Ezzel ki van mondva - hogy azon elem: vajjon csupán valakinek jogellenes kára, vagy egyszersmind a hamisitónak, illetőleg egy harmadiknak jogellenes haszna is czéloztatott-e eszközöltetni: a 369. § eseteit illetőleg teljesen indifferens. Ha tehát a 367. §-ban meghatározott cselekményt, azon közhivatalnok követte el, a kinek hivatalos hatáskörébe esik - azon tényről valódi közokiratot kiállitani, a melyről hamis közokiratot állitott ki, vagy a melyről szóló valódi közokiratot meghamisitotta: azon közhivatalnok, tekintet nélkül arra, vajjon a 368. §-ban meghatározott külön elem fenforog-e vagy nem, mindenik esetben a 369. § szerint lesz büntetendő.
Ezen szakasz lesz tehát alkalmazandó azon esetben, ha a biróság elnöke a törvényszék által hozott itélet helyett - más, s netalán ellenkező itéletet iratott az erről kiadott okiratba. E szakasz lesz alkalmazandó: ha a birósági kézbesitő, a kézbesitésről felvett bizonyitványt megváltoztatva, abba oly dátumot irt, mely a megidézett felet a biróság előtti megjelenés kötelezettsége alul felmentette, s az ellenfelet - egy ujabb tárgyalási nap hátrányainak tette ki. A biróság elnöke ugyanis, szándékosan más itéletet adott ki a feleknek kézbesitendő okiratban, mint a melyet a törvényszék hozott; a kézbesitő - hasonlóul olyan tényről adott ki hamis közokiratot, mely tényről, a bizonyitási jog az ő hivatali hatáskörébe esik. Ez okból mindkettőnek cselekménye - azon kivételes szempont alá esik, mely a 369. §-nak megállapitásánál irányadó volt, és ennek specialis tényezőjét végezi.
Közokirat hamisitását képezi, s a 369. § rendelete szerint büntetendő, ha a közhivatalnok, vagy köz- vagy váltójegyző, az általa hivatali minőségénél fogva vezetett jegyzőkönyvbe, vagy egyéb közhivatali könyvbe, vagy az általa felvett okiratba valamely lényeges tényt hamisan vezet be, hiteles alakban hamis kivonatot ad ki, vagy ha a hivatali jegyzőkönyv- vagy más közhivatali könyv lényeges tételét meghamisitja.
A tulajdonképeni okiratokon fölül, némely - a hatóság által vezetett hivatalos könyvek, s jegyzékek, fontos bizonyitó erejüknél fogva, szintén az okiratok természetével birván: a 370, § e tekintetben inkább enuntiál, mint disponál; inkább körvonalozza a közokirat területét, mintsem külön szabályt vagy határozmányt állapit meg.
A telekkönyvek meghamisitása, és az azokból, szándékosan hamis kivonatok kiadása, vagy a valódi kivonatok meghamisitása: ezen szakasz explicativ rendelkezése folytán is, közokirat-hamisitást képeznek.
Közokirat-hamisitást követ el, és 3 évig terjedhető börtönnel büntetendő azon közhivatalnok vagy közjegyző is: a ki valamely okiratról hiteles alakban hamis másolatot ad ki, vagy valamely másolatot, nem létező eredeti okirat másolatának, hiteles alakban bizonyit.
Az illetékes közhatósági organumnak arról kiadott bizonyitványa, hogy valamely okirat másolata, az előtte felmutatott, s az általa összehasonlitott eredeti okirattal teljesen megegyez: a megegyezés tényéről, közhitelességü bizonyitékot képez. Nincs ezzel bizonyitva az: hogy maga az eredeti okirat valódi. Ennek bizonyitása - nem is tartozik a másolatnak, az eredetivel való megegyezését bizonyitó hivatalos közeg hatásköréhez. Ez gyakran a legnehezebb viták, s különösen a régi okiratokat illetőleg - speciális szakképzettséggel biró tudósok megállapitásainak, s ezek folytán - a mennyiben vitásjogokra vonatkozik - a birói itéletnek képezi tárgyát. A mi által azonban nincs az mondva: hogy a másolat hitelesitésére felszólitott közhivatalnok, ha az eredeti okiratot hamisnak észleli: fel lenne mentve a bünvádi eljárásban kimondott azon kötelesség alól, mely szerint mindenik közhivatalnok, tartozik a tudomására jövő büntetendő cselekményt, az illetékes hatóságnak feljelenteni. Ezt mellőzve - minthogy a másolat conformitásának, a 371. §-ban megjelölt személyek általi bizonyitása, arra nézve - hogy a másolat teljesen összhangzó azon okirattal, mely az illető közhatósági közeg előtt, a másolat eredetije gyanánt felmutattatott, közhitelességü bizonyitékot képez: ez okból teljes joggal soroztatik a közokirat hamisitásának esetei közé azon eset: ha valamelyik hatósági közeg, erre vonatkozólag - hiteles alakban, szándékosan hamisan bizonyit.
Szándékos hamis bizonyitványnak mondatik ki az is: ha azon okirat eredetije, melylyel az állitólagos másolat mindenben megegyezőnek bizonyittatik - nem is létez: illetőleg ha az, a bizonyitó közeg előtt fel nem mutattatván, ez nem volt azon helyzetben, hogy a conformitást bizonyithassa; és ha e mellett kiderül, hogy az eredeti okirat, és a másolat közt - lényegesebb különbség mutatkozik.
Lehet ugyan - hogy valamely közhatósági közeg, egy okiratról már igen gyakran adván ki másolatot, az eredetinek szövegét kivülről is tudja. Ez esetben - ha az eredetinek ismételt felmutatása vagy összehasonlitása nélkül bizonyitja a conformitást, és a másolat csakugyan conformis: hamisitás nem forog fenn; mert - a mi az elhatározó: az illetékes közhatósági közeg által arról kiállitott hivatalos bizonyitvány, - hogy az eredeti és a másolat közt nincs különbség - nem tartalmazván valótlan állitást: hamis közokirat kiállitásáról nem lehet szó. A súlypont végre is a conformitáson, s nem az összehasonlitáson nyugszik; ez utóbbi csupán a módozat, mely által a bizonyitó meggyőződik annak valódiságáról, a mit hivatalos minőségében és hitelességének súlyával bizonyit.
A büntetés mindazonáltal még az esetben is csekélyebb a másolat megegyezésének hamis bizonyitását illetőleg, mint más közokiratnak, közhatósági közeg általi hamis kiállitása esetében. A veszély ugyanis nem lévén oly nagy, mint a koholás vagy hamisitás eseteiben, s a törvények - mindenik félnek megengedvén, hogy az ellene felhozott okirat másolata, eredeti példányának felmutatását és verificálását követelhesse, s ha e követelésnek nem tétetik elég - a másolat minden bizonyitó erő nélkül maradván: ezen indok - irányadó arra nézve, hogy a 371. §-ban megjelölt esetre - a veszélynek csekélyebb volta számba vétetvén, a büntetés e csekélyebb veszélyhez képest állapittassék meg.
A 371. § intézkedései a hiteles alakban kiadott hamis forditmányokra is kiterjednek.
Ugyanazon szempont alá esvén, mint az előző szakasz: az indokolásnak különös tárgya hiányzik.
Az anyakönyvek és azokból kiadott hiteles alaku kivonatok és bizonyitványok, közokiratot képeznek, s az azok vezetésével, valamint azokból hiteles kivonatok és bizonyitványok vagy okiratok kiadására jogositott személyek, ezen cselekményekre vonatkozólag, közhivatalnokoknak tekintetnek.
Ezen szabály a házassági perekben eljáró egyházi biróságok tagjaira, jegyzőire és irattáraik kezelőire, valamint a káptalanok és conventek, mint közhitelességü helyek irattárainak kezelésével, úgyszintén az ezek feletti felügyelettel, valamint az ezekből hiteles alaku okiratok kiadmányozásával megbizott személyekre is kiterjed.
Hazai törvényeink szerint - az anyakönyvek, az egyházi személyek által vezettetvén, ezenfelül a katholikusok, valamint a görög-keleti egyházhoz tartozók, sőt Erdélyben a protestansok és az unitáriusok házassági ügyei is, az egyházi biráskodás alá tartozván; továbbá a káptalanoknál és conventeknél, mint ezelőtt hiteles helyeknél letett okiratok, ezeknél meghagyatván, sőt azokról hiteles alaku kiadványok kiállitásának joga is e testületek részére fentartatván: ez ügyekre, okiratokra és jegyzőkönyvekre vonatkozólag, a hamisitás általi visszaélések ellen, mindazon garantiák ki voltak terjesztendők az emlitett testületek tagjaira is, melyek a közhivatalnokok által elkövetett hamisitásra, a 368. 372. §-ban, az ezekben meghatározott különböztetésekkel megállapittattak.
Azon közhivatalnok, köz- vagy valtójegyző, ugyszintén azon hiteles forditó, a ki hivatalánál fogva vezetésére vagy őrizetére bizott nyilvános könyvet, jegyzőkönyvet vagy eredeti okiratot, azon czélból, hogy valakinek jogára nézve lényeges bizonyitás meghiusittassék vagy megnehezittessék, megsemmisit, egészben vagy részben használhatatlanná tesz, eltitkol, vagy pedig az ellenfélnek átad, szintén közokirathamisitónak tekintetik, és 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
Azon közhivatalnok, köz- vagy váltójegyző vagy hiteles forditó pedig, a ki a jelen szakasz fentebbi pontjában meghatározott valamely cselekményt, az őrizetére bizott hiteles alaku másolatra vonatkozólag követi el: 3 évig terjedhető börtönnel büntetendő.
Tulajdonképen csak a hamis okirat készitése, és a valódi okiratnak meghamisitása által jő létre az okirat-hamisitás büntette. Azon esetek tehát, melyek a 374. § tényálladékát állapitják meg: a szó szoros értelmében nem képeznek okirat-hamisitást. Mindazonáltal a büntett fogalma kiterjesztetik az okiratokkal elkövetett mindazon visszaélésekre, melyek azok használatát, jogellenesen lehetetlenné teszik, vagy megnehezitik. Ha ez azon közhivatalnok által követtetik el, a kinek hivatali feladatát képezi, hogy a felek jogainak igazolásául szolgáló okiratokat megőrizze: cselekménye ép oly sulyos beszámitás alá esik, mintha hivatalos hatáskörében hamis közokiratot adott volna ki.
Az okiratok - a jogok biztositására szolgáló bizonyitékok lévén, s azoknak - az erre hivataluknál fogva hivatott közegek kezelése alá helyezése, a jog bizonyitékának a közhatóság garantiája alá helyezését involválván; ha az illető hatósági közeg azt megsemmisiti, eltitkolja, használhatlanná teszi: ezzel azt eszközli, hogy a jog bizonyitásául szolgáló bizonyiték nem-létében, a jogtalanság emelkedjék érvényre, vagyis, - hogy meghamisittassék a jog.
Ezen szempont által soroltatnak a 374. és a 381. §-ban meghatározott esetek az okirat-hamisitás esetei közé, azon különbséggel: hogy a 374. § az alany különbségében rejlő bünösség és veszély nagyobb fokánál fogva, szigorubb büntetést állapit meg.
A kérdéses szakasz szempontjából nem tesz különbséget: vajjon köz- vagy magánokirat, bel- vagy külföldi okirat volt-e az, melylyel a közhivatalnok, vagy az annak tekintett személy, a 374. § első bekezdésében meghatározott visszaélést elkövette? A sulypont nem az okirat minőségén: hanem a tettes hivatalos jellegén, s különösen azon körülményen nyugszik: hogy a visszaélés tárgyát képező nyilvános könyv, jegyzőkönyv, vagy más okirat, hivatalánál fogva lett legyen a visszaélést elkövetőnek kezelése, vezetése esetleg őrizete alatt.
Ha tehát a birósági végrehajtó kezébe tétetik le a tulajdoni jog bizonyitására szolgáló valamely okirat, s ez azzal a 374. §-ban megjelölt valamelyik visszaélést elköveti: a cselekmény nem esik ezen szakasz, hanem a 381. § alá. A végrehajtó ugyanis nem lévén a felek jogainak biztositására szolgáló okiratok őrzésére, hivatalánál fogva hivatva: emlitett cselekménye nem bir azon különös jelleggel, melytől a 374. § alkalmaztatása függővé tétetik. Másként áll azonban a dolog, ha a végrehajtó, az általa eszközlött foglalás alkalmával foglalt volna le ezen okirattal, ily okiratot, s a foglalás tartama alatt követné el a meghatározott visszaélések valamelyikét. Ez utóbbi esetben - az őrizet a végrehajtó hivatalos kötelességéhez tartozván; a jelen szakasz által követelt e lényeges criterion tettleg fennforogván: a cselekmény ezen szakasz szerint lenne megitélendő és büntetendő.
A többi lényeges elemeken kivül: a szándék tekintetében - azon specialis dolus kivántatik, hogy a megsemmisités, a használhatatlanná-tétel, az eltitkolás, vagy az ellenfélnek átadás által: valakinek jogára nézve lényeges bizonyitás meghiusittassék, illetőleg megnehezittessék. A közhivatalnoknak tudnia kell e szerint: hogy az okirat, valakinek jogára nézve lényeges bizonyitékot képez; és akarnia kell: hogy ezen lényeges bizonyiték vagy végkép meghiusittassék, vagy pedig megnehezittessék. Ezen körülmény nélkül, a cselekmény a 441. § szerint lesz megitélendő.
Mint a dolus specialis legtöbb esetére nézve: a bizonyitás e cselekmény különös dolusát illetőleg is, több esetben nehéz leend. Legtöbbnyire mindazonáltal felvilágositást nyujtanak a körülmények, különösen annak kideritése: vajjon ismerte-e az illető azon viszonyokat, melyekre, az általa elkövetett visszaélésnek hatnia kellett?
Az nem kivántatik egyébiránt - hogy az okirat megsemmisitésekor stb. az érdekelt felek közt már folyamatban lett legyen azon per, melynek mikénti eldöntésére befolyással lett volna a kérdéses okirat; sőt a pernek kilátásban sem kellett még lennie: mert a mint a tulajdonképeni hamisitásról, úgy annak ezen impropius esetéről is áll: hogy a többi ismérvek létében - a kár vagy sérelem potentialitása, - lehetősége is megállapitja a büntettet.
Ellentétben a 374. § második bekezdésében megjelölt esettel, az első alineában követeltetik: hogy az okirat „eredeti” lett legyen. A másolatok csekélyebb értékéről, s az ezekkel elkövetett visszaélésektől származható veszély csekélyebb voltáról a 371. §-nál szólottunk. Az itt felhozott indokok az itt emlitett esetre is alkalmazhatók.
Közokirat hamisitása miatt a fentebbi szakaszokban meghatározott büntetésen fölül, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése is kimondandó.
A 373-dik §-ban meghatározott személyekre vonatkozólag, a hivatalvesztés helyett az itéletben kimondandó: hogy nem viselhetnek oly egyházi hivatalt, melynek teendői közé tartozik a biráskodás vagy jegyzőkönyvvezetés házassági ügyekben, továbbá közokiratok kiállitása, vezetése vagy őrzése.
A mellékbüntetések alkalmazása a delictum természete által van igazolva.
Az egyházi személyekre nézve különböző intézkedés volt megállapitandó azért: mert a világi hatóság, a szorosan vett egyházi functiókra való képességet nem vonhatja el; és mert a világi hatóságot főleg csak is az érdekli: hogy a hitelét vesztett hamisitó, a 375. § második bekezdésében megjelölt functiókat ne gyakorolhassa.
A ki szándékosan közremüködik arra, hogy valakinek jogát illetőleg valótlan tények, körülmények vagy nyilatkozatok vezettessenek be a nyilvános könyvbe vagy más közokiratba: 1 évig terjedhető fogházzal büntetendő.
A ki pedig az ezen szakaszban meghatározott cselekményt azért követi el, hogy ez által magának vagy másnak jogellenes hasznot szerezzen: 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
A materialis hamisitáson kivül büntetendő az idealis - vagy intellectualis hamisitás is; azon eset t. i., midőn a materia - az okirat nem koholtatott, s nem hamisittatott meg: beltartalma mindazonáltal valótlan, azon okból: mert azok nyilatkozatai, a kiknek állitása alapján készült az okirat - valótlanok voltak.
Nem bocsájtkozunk annak kutatásába: mi a materiális és mi az intellectualis, vagy idealis hamisitás? E tekintetben különösen az olasz tudósok subtilitásai kimerithetlenek. Arabia szerint más szempont lévén az elválasztó, mint Tondi és Carrara szerint: az ide tartozó esetek száma is változik; mig mások szerint, az okirat-hamisitásnak több esete: materialis és egyszersmind idealis hamisitást is képez. Tény az, hogy azon eset, mely a jelen szakaszban körüliratott: valamenyi által, s a németek által is, intellectualis hamisitásnak ismertetik el.
Talán helyesebb lett volna a rendszer: ha a materialis hamisitás után közvetlenül következett volna az intellectualis hamisitás, s a visszaélés többi eseteiről csak ez után intézkedtünk volna.
Mi ennek ellenében is helyesnek tartottuk azon beosztást - mely szerint a közokiratok létrehozatalára, és őrzésére hivatott közhatósági közegeknek, ezen hivatásuk körüli visszaélései csoportosittassanak együvé, s azután következzék azon eset, melyben a közhivatalnok által kiállitott, s tartalmára nézve hamis közokiratra vonatkozólag, az azt kiállitó közhivatalnokot bünösség nem terheli. A közhitelesség, és a közbizalom föltétele, a köztisztviselő hitelén alapulván: azon cselekmények, melyekben a közhivatalnok saját maga követ el visszaélést e közhitel ellen: a mi felfogásunk szerint, egy egységes csoportot képeznek; mig azon formák különbsége, a melyekben e közhitelesség megtámadtatik - a fentebbi irányadó tényezővel szemközt, igen alárendelt jelentőséggel bir.
A büntetés, a cselekmény bünösségi foka szerint volt delimitálandó. Azon esetekben, melyekben az intellectualis hamisitással haszon nem czéloztatik: rendszerint igen csekély érdekek forognak fenn, vagy az enyhitő körülmények annyira túlnyomóak, hogy sulyosabb büntetés, mint a 376. § első kikezdésében megállapitott - nincs indokolva.
Valaki - másnak el nem választott nejével viszonyban élvén, az ezen viszonyból született gyermeket, az anyakönyvben saját nevére jegyezteti be. Ez esetben egy részről az állam joga - a közérdek van megsértve, mely azon szabályt: „Pater est quem nuptiae demonstrant” - a családi joga cardinális tételéül állitva fel: nem engedheti meg, hogy a házasság fennállása alatt, s birói itélet nélkül, más mint a nő férje jegyeztessék be az anyakönyvbe a gyermek alapjául. De érintve van a gyermek joga is - t. i. családi állása és örökösödési joga. Az anyának férje lehet nemes, lehet főur. Érintve van végre az anyának férje is: a kinek kizárólag áll jogában, a gyermek törvényességét megtámadni. Mindazonáltal a hamis, illetőleg a jogtalan bejegyzés mellett, oly túlnyomó enyhitő körülmények szólanak: hogy a büntetésnek magasabbra tétele nem volna igazolható.
Ellenben más alakot ölt a dolog, a szakasz második alineájának esetében; ez esetben a cselekmény jellege aljas, nyerészkedő; a rugó vagyoni haszon. Itt tehát a büntetés sulyos volta - teljesen igazolt.
A ki hamis magánokiratot készit vagy készittet, magánokiratot részben vagy egészben meghamisit vagy meghamisittat, ha azt arra használja, hogy ez által más ellen, valamely kötelezettség vagy jog létezése, megszünte, vagy megváltoztatása bizonyittassék: a magán okirat hamisitását követi el.
A hamis magán-okirat készitése, illetőleg a valódi magán okirat hamisitása, és a közokirat hamisitása közt - eltekintve a forma és bizonyitó erőt illető különbségektől, a törvényjavaslat azon lényeges külömbséget állapitja meg: hogy mig a közokiratot illetőleg, ennek használata nem szükséges a büntett létére: addig a magán-okirat hamisitásának, essentiális elemét a használat képezi. Egy kötelezvény hamis kiállitása e szerint magában véve nem képezi az okirat-hamisitás vétségét, vagy büntettét, hacsak a hamisitvány alapján, az állitólagos adóstól fizetés nem követeltetik, vagy az állitólagos követelési jog, engedmény utján másra nem ruháztatik, vagy az más, jogellenes használatra nem fordittatik.
A kárositás bekövetkezte, a magán-okirat hamisitás esetében sem szükséges; itt is elégséges a potentialitás. Mindazonáltal szükséges - hogy a hamis, vagy hamisitott okirat, a nem létező kötelezettség, illetőleg a nem létező jog létezésének, átváltoztának, vagy megszüntének bizonyitására használtatott legyen.
Különösen a magán-okirat hamisitásának formái képezik a controversiák bőséges anyagát. Minden - habár a jogra vagy a jogviszonyra vonatkozó alaki megváltoztatása az okiratnak, ha a változás által a kötelezettnek kötelessége nagyobbra, joga csekélyebbre tétetik, s ha az illető ebbe nem egyezett be: hamisitást képez-e?
Megállapitja-e a hamisitást az okiratnak - a jogot, illetőleg a kötelezettséget illető tartalmán eszközölt oly jogellenes változtatás is, mely annyira feltünő, hogy a tévedésbe-ejtés lehetőségét is kizárja?
Az első esetet illetőleg figyelmet érdemel azon körülmény, hogy lehetséges, miszerint a felek, az okiratban foglalt jogviszony megállapitásánál másként egyeztek meg, s hogy az okiratba, a jog és kötelezettségek tekintetében, véletlenül, vagy leirási hibából más megállapodás vétetett be. Ha ez esetben az egyik fél - jóhiszemüleg, és bizva abban, hogy a másik fél, a véletlen tévedést nem szándékozandja hasznára forditani, az okiraton, a valódi megállapodásnak megfelelő változást tesz: okirat-hamisitás forog-e fenn? Avagy áll-e, s megszünteti-e az okiraton eszközlött változtatás bünösségét azon paroemia, mely szerint: „Error in describendis verbis non nocet.
Egy előfordult esetben - mely egyébiránt a változtatásnál s annak formájánál a roszhiszemüség árnyékát is kizárta, a mennyiben nem az okirat szövege változtatott meg, hanem más kézzel, és más irással iratott annak oldalára egy - a felek megállapodásának teljesen megfelelő, s a jelenvolt tanuk egyhangu vallomásával constatált, de az okirat-szövegből leirási hiba folytán kimaradt toldat - mindhárom foku hazai biróságunk, a toldat értelmében itélt, s ez által érvényre emelte azon tételt: hogy a leirási hiba, magánjogi tekintetben sem változtatja meg a felek megállapodását, annál kevésbé képez a hibásan leirott okiratnak - habár csakis az egyik fél által, a másik tudta nélkül eszközlött kiigazitása, okirat-hamisitást.
Mi osztjuk e nézetet, mely egyébiránt Francziaországban is - a hol az okirathoz való szoros ragaszkodás - az ott fenálló bizonyitási szabályok következtében sokkal szigorubb, mint máshol, - el van fogadva, s Dalloz szerint is - a jurisprudence egyik megállapitott tételét képezi.
A magánokirat hamisitása vétséget képez, és egy évig terjedhető fogházzal, ugy szintén 500 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő, ha oly kötelezettség vagy jog létezésének, megszüntének vagy megváltoztának bizonyitására vonatkozik, melynek értéke 50 frtot nem halad tul.
Ha pedig a kötelezettség értéke, melyre a hamis vagy hamisitott magán okirat vonatkozik, 50 frtot tulhalad: a hamisitás büntettet képez, és 3 évig terjedhető börtönnel, valamint 2000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
Öt évtől 10 évig terjedhető fegyházzal büntetendő a magán-okirat hamisitása:
1. ha hamis váltó készitése vagy valódi váltó meghamisitása által követtetik el;
2. ha oly kereskedelmi vagy üzleti könyv hamisittatik meg, melynek a törvény föltétlenül vagy föltételesen fél bizonyitó erőt tulajdonit (1868:LIV. törvénycikk 173.;
3. ha a jog vagy kötelezettség értéke, melyre a hamisitás vonatkozik 2000 frtot tulhalad.
Ugy a cselekmény minősitésére - mint büntett vagy vétség, valamint ebből kifolyólag a büntetés fokozására is, két alapeszme vonul végig a jelen szakaszon. Az első a cselekménynek minősitése - a vagyoni kár - a másik: annak minősitése a közforgalomra háruló nagyobb veszély szempontjából.
A nagyobb veszély tekintetében két tényező fogadtatott el elhatározó elem gyanánt. Az egyik: a forgalom biztonságának, a bizonyos nemü okiratok meghamisitásából származó nagyobb mérvü, s nagyobb érdekköröket érintő megzavarása. A másik: bizonyos nemü magán-okiratoknak, a forgalmi szükségek szempontjából, a törvény által adott nagyobb bizonyitó ereje, - s ennek folytán - a társadalomnak az ily okiratok meghamisitásából származó nagyobb foku nyugtalanitása, a jogos érdekek nagyobbb arányu veszélyeztetése.
E két szempontban találják megfejtésüket a 378. § intézkedései, a melyek a szerint, a mint e két szempont helyesnek, vagy helytelennek tartatik: indokoltaknak, vagy indokolatlanoknak fognak mutatkozni.
A törvényjavaslat több helyen megkisérlettük annak igazolásat: hogy a büntett által okozott kár - sérelem, s különösen a vagyon elleni büntettek esetében, az okozott kár nagysága valamint a veszély nagyobb vagy kisebb foka: mellőzhetlen elemei a büntetések fokozásának, s a mi ezzel gyakorlatilag összevág - a cselekmény minősitésének.
Az e tekintetben más helyütt - nevezetesen a testi sértésnél, és a lopásnál fölhozott részletesebb indokaink, a jelen szakaszra vonatkozólag is fentartják változatlan hatályukat: a miért is tartózkodunk azon hibától, hogy azokat e helyütt ismételjük.
A delimitatio alapjául elfogadott kár értékét illetőleg - 50 frtot tul nem haladó, s ezen összeget tulhaladó, de 2000 frton tul nem terjedő összeg elfogadásánál követtük a csalásra nézve a 368. §-nak és a 361. § második alineájának utmutatását. A büntetési tételek mindazonáltal - tekintve, az okirat-hamisitás nagyobb foku bünösségét - kivéve az 50 frtot tulhaladó, de 2000 frton tul nem terjedő kárositás esetét - sulyosabbak a csalás büntetéseinél.
Az okirat-hamisitás ugyan is, mindenik esetben megtámadja a közhitelt, a jogok biztositására legalkalmasabb, s legerősebb bizonyiték hitelét: ez okból indokolt - hogy büntetése magasabb legyen, mint azon büntetté, mely csakis az egyesnek vagyona ellen irányul.
Okirat-hamisitást követ el, s a jelen fejezetben meghatározott megkülönböztetések szerint büntettetik az is: a ki másnak aláirásával ellátott valamely kitöltetlen iratot, jogtalanul akként tölt ki, hogy ez által az aláiró ellen, valamely kötelezettség vagy jog létezése, megszünése vagy megváltoztatása bizonyittassék.
A sulypont a jogtalan kitöltésen, és az üres iratnak ez által adott azon tartalmán nyugszik: „hogy az aláiró ellen, valamely kötelezettség létezése, megváltozása vagy megszünése bizonyittassék.
E két föltétel alatt, a hamis magán-okirat készitésével egyenlő az eset, s ez által igazolt az is: hogy annak büntetésével büntettessék.
Az nem szorul bővebb kifejtésre, hogy a szakasz az esetben is alkalmazandó: ha maga a kitöltés nem volt jogtalan, vagyis ha az, a ki az üres iratot aláirta, megengedte ugyan annak kitöltését, de a kitöltő mást irt be, mint a mire jogositva volt; illetőleg, ha a kitöltés által, az aláiró részéről nagyobb kötelezettségnek elvállalását, vagy pedig másnak, az aláiró irányában fenálló nagyobb kötelezettsége megszünését, esetleg átváltoztatását bizonyitotta. Ez esetben a kitöltés szintugy „jogtalan” azon kötelezettség vagy jog létezése, megszünése vagy átváltozása tekintetében, mely felülhaladja annak értékét, melyre vonatkozólag a kitöltés megengedtetett, és ez által jogos volt.
A fentebbi szakasz rendelete alá esik az is, a ki a más által készitett hamis vagy hamisitott köz- vagy magán-okiratot, ezen minőségét tudva, használja vagy oly előnyt fogad el, melyről tudja, hogy hamis vagy hamisitott okirat alapján szereztetett.
A mint a 374. §-ra vonatkozólag mondatott, nem csupán a hamis okirat készitése, vagy a valódinak meghamisitása, hanem az okiratokkal való visszaélés is e fejezét körébe tartozván: a jelen szakasz e visszaélések egyik - s leggyakoribb faját teszi intézkedései tárgyául. A föltétel az - hogy a hamisitás mástól származott legyen; és hogy az, a ki azt használja: ennek hamis vagy hamisitott voltát tudta legyen.
Hogy saját, vagy más érdekében használja-e a hamisitványt: az nem tesz különbséget; következőleg e szakasz alá esik az ügyvéd is, a ki valamely perben, védencze érdekében, tudva hamis vagy hamisitott okiratot használ.
A hamis okirat által kieszközlött „előny” elfogadása az által, a ki tudja, hogy azon előny hamis, vagy hamisitott okiratnak eredménye: igen hasonlit az orgazdasághoz, s azon törvények, melyek - mint a német birodalmi büntetőtörvénykönyv, bármely büntetendő cselekményből származó dolognak, illetőleg haszonnak dolosus elfogadását vagy megszerzését, orgazdaságnak tekintik: már az orgazdaság fogalommeghatározásában átfoglalják egy nagy részét a mi törvényjavaslatunk 380. §-ának intézkedése alá tartozó eseteknek. Nekünk azonban, - a kik az orgazdaságot szükebb területre szoritottuk: már ez okból is különösen kelle intézkednünk ezen esetről. De szükséges volt az intézkedés még azért is: mert itt nem pusztán haszonról - hanem „előnyről” van szó; a mi a családi állás előnyeit is átfoglalja.
Az okirat-hamisitás vétségét követi el, és 2 évig terjedhető fogházzal, valamint 500 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntettetik: a ki azon czélból, hogy másnak kárt okozzon, oly okiratot, mely vagy épen nem, vagy nem kizárólag az övé, megsemmisit, megrongál vagy eltitkol.
Viszonyitva a 374. §-hoz, a 381. § objectiv tekintetben teljesen megegyez azzal. A különbség a subjectumban van, s ennek, a 374. §-ban megjelölttől lényegesen különböző személyes minőségében. De ezen különbség oly lényegesen megváltoztatja a bünősség quantitását, az utóbbi eset annyival enyhébb beszámitásu az előbbinél: hogy a cselekményre, melyre a 374. § esetében 5-10 évig terjedhető fegyház volt megállapitandó: csakis 2 évig terjedhető fogház, és 800 frtig terjedhető pénzbüntetés inditványoztatott.
Okmány-hamisitás vétségét képezi, és 3 évig terjedhető fogházzal büntetendő: ha valaki valamely határkövet, vagy a határ megjelölésére szolgáló más tárgyat, kárositási szándékból megsemmisit, elvisz, vagy azt azon helyről, a melyen létez, elteszi.
A „crimen termini moti” nem nevezhető okirat-hamisitásnak; a német nyelv lehetővé teszi, hogy ez is az „Urkunde” fogalma alá vétessék, minthogy az „Urkunde” nem jelenti valamely jognak irásba foglalt, s a törvény által bizonyitó erővel felruházott bizonyitékát. De a magyar kifejezés „okirat”, e szó értelmének erőszakolása nélkül nem alkalmazható a határkövekre, vagy határjelekre, daczára annak, hogy ezek is oly élet nélküli tárgyakat képeznek, melyek valamely jognak, a törvénykezési gyakorlatban érvényes bizonyitékai.
A cselekmény, melyről a szakasz szól: nem lehet bűntetlen; mert egyrészt igen fontos, s a birtokviszonyok szempontjából átalánosan elfogadott bizonyíték meghamisitását képezi; és mert másrészről, e meghamisitás, másnak joga, vagyona ellen irányul.
E szakaszban nem delimitáltatott a sértett jog értéke szerint a büntetés; hanem egyátalános - enyhe büntetési tétel maximuma és minimuma közt engedtetett meg a birónak a cselekmény individuális viszonyaihoz, és igy a sérelem minőségéhez és nagyságához képest, a büntetés megállapitása.
Bizonyos határjelzőkre nézve különös intézkedést tartalmaz a rendőri büntetőtörvénykönyv tervezete: azon esetek tehát - a többször emlitett szabály azon szavai szerint: „generalia derogant specialibus” - a rendőri, esetleg - az erdőtörvény szerint lesznek büntetendők.
A közigazgatás ép ugy, mint a biróság, functióinak hatálya és pontossága, igen gyakran függ a polgároknak, az állam-functiók körüli, személyes tevékenységétől, és e tevékenységnek kötelességszerü, pontos teljesitésétől. Az állam ugyanis többször kénytelen, ugy a közügyek elintézésénél, valamint némely, nem szorosan közérdekü ügyeknél, a polgárok személyes szolgálatait igénybe venni, mely szolgálat - az egyes polgár részéről, sok esetben, saját magán ügyeinek elhalasztását időveszteséget, talán anyagi kárt is von maga után. Ilyen például az esküdtszéki tagnak megjelenése a kitüzött tárgyalási napon; ilyen, a tanu megjelenése az őt megidézett biróság, vagy közigazgatási hatóság előtt.
De vannak más esetek is, melyekben valakinek a hatóság előtti megjelenése szükséges, s elmaradása az ügy hátrányát, némely esetben a siker, vagy a hatály meghiusitását eredményezheti. Ide tartozik a vádköteles egyénnek pontos megjelenése a sorozó-bizottság elé; a katonának szabadság-ideje leteltével megjelenése zászlóaljához, vagy csapatjához; a vádlott megjelenése a vizsgálóbiró, vagy a törvényszék elé; sat.
Mindezen esetekben a megjelenési kötelezettség, habár határozott is, de nem lehet annyira föltétlen, hogy a „vis major” kizárassék, a melynek esetei közé, a kötelezettnek betegsége is tartozik. A betegség jogos mentségi okot képez; s felfüggeszti a kötelezettség hatályát. De hogy ezen eredménye legyen, szükséges, hogy a mentségi ok nem csupán létezzék, hanem hogy az - az igazolásra rendelt bizonyitékkal, be is bizonyittassék. És minthogy valakinek betegsége - főleg csak is az orvos bizonyitványával igazolható: innen van azon kiváló jelentőség, melylyel az orvosi bizonyitvány bir; innen azon kiváló érdek, mely indokolja: hogy a hatósági használatra kiadott orvosi bizonyitvány tartalmának valódiságára - közhitelességére nézve, garantiákkal birjon az állam.
Azon többi és számtalan esetet - melyekben ugy közigazgatási, mint a törvénykezési érdekek - a szakértői véleményen kivül is, az orvosnak, valaki egészségi állapotára vonatkozó hamis bizonyitványa folytán szenvednek - érintetlenül hagyva, megemlitjük azon esetet, hogy polgári perben, a félnek avagy ügyvédének betegsége bizonyos következményeknek, vagy azok hatályának elháritására, elegendő okot képez; hogy például ez alapon, az „igazolás” megadandó, a mi által az ellenfél elesik azon előnyöktől, melyeket az igazolási ok nem-léte, vagy nem kellő bebizonyitásának esetére, - a másik fél mulasztásának következménye gyanánt, a törvény neki biztosit. Megemlitjük továbbá azon esetet, hogy a bünvádi eljárásban - ha vádlott a törvénynek megfelelő megidéztetése daczára, s a kitüzött időben nem jelenik meg birája előtt, és betegségét, vagy más fontos akadály fenforgását nem igazolja: a vizsgáló biró rendeletére elővezettethetik; a végtárgyaláson meg nem jelent, s a tárgyalás helyén lakó tanut pedig - hasonló esetben, a biróság elnöke azonnal berendelheti, ha pedig máshol lakik: - az a félbeszakitás által okozott költségek viselésére kényszeritendő.
Mindezen biztositékok azonban, melyek az állam feladatai pontos teljesitésének czéljából megállapitvák: hajótörést szenvednek - az emberiség azon mellőzhetlen követelményén, mely a beteg ember kiméletét rendeli. A betegség - illetőleg az ezt bizonyitó orvosi bizonyitvány előtt felfüggeszti erélyét a törvény, s a leglényegesebb, legfontosabb érdek is - az orvos bizonyitvány mellett a háttérbe szorul.
De a mint ez helyes, és megsérhetlen követelménye az emberiségnek, ugy másrészről nem téveszthetők szem elől azon tapasztalatok, melyek azt mutatják, hogy e kérdést illetőleg is, ép ugy, mint más esetekben - a jog és a visszaélés tőszomszédságban vannak, s hogy a résen, melyet a legfontosabb okokból, garantiául nyit meg a törvény, igen gyakran beözönlik a visszaélés. „L’abus est inséparable de l’usage” - mondja Bérenger - De la repression pénale - czimü munkájában.
A visszaéléseket megfékezni, a visszaélőt megbüntetni, az - közhitelességgel biró orvosi bizonyitványnak tulajdonitott közhitelességet megsértő - orvos ellen, a repressiót alkalmazni: ez képezi a jelen fejezet főbb tárgyát; a mihez szükségszerüleg járul a szinlelt, illetőleg már alakjuknál fogva is hamis orvosi bizonyitványok kiadói elleni repressiv intézkedés.
A 383. és 384. § ezen érdekben találják indokukat. A 385. §, ámbár csak magánérdeket vesz oltalma alá; mindazonáltal az orvosi bizonyitvány közhitelességéből szármázó szükséges intézkedést képez. A valótlan tartalmu bizonyitvány ugyanis még nem képez hamis tanuzást, sem hamis szakértői véleményt, s a mennyiben nem a közhivatalban levő orvos által adatik ki: sem az előbbi fejezet, sem pedig a 441. §-nak intézkedése alá sem vonható. Az oltalmat tehát csakis a külön intézkedés adhatja meg: s ezt czélozza a 384. §.
A községi előljárók által kiadott, s valótlanságot tartalmazó erkölcsi bizonyitványok által szintén a közhitelesség, s ezen fölül több esetben igen nyomatékos köz- vagy magán érdek sértetik meg. A közhitelesség megsértése ezen esetének is büntetési sanctio alatti eltiltása, az emlitett szempontoknál fogva teljesen indokolt.
Azon orvos, a ki valamely egyén egészségi állapotáról, a hatóság használatára hamis bizonyitványt ad ki: vétséget követ el, és 1 évig terjedhető fogházzal büntetendő.
A cselekménynek szándékosnak kell lennie, s az orvosnak tudnia kell azon fölül, hogy a bizonyitvány, hatósági használatra fordittatik. A hatóság lehet állami, törvényhatósági, községi, katonai vagy - a mennyiben birói hatalmat gyakorol - lehet egyházi is: ez nem tesz különbséget. De ha az orvos nem ismeri a czélt: ez esetben - habár a bizonyitvány, tartalmára nézve valótlan, azonban az, az orvos tudtán kivül fordittatott hatósági használatra: a jelen szakasz nem lesz alkalmazható.
Ugyanis igen messze vezetne, ha a családi vagy társadalmi viszonyokban előforduló mentségek erősitésére szolgáló, habár valótlanságot tartalmazó orvosi bizonyitványok miatt is, büntető eljárás indittatnék.
A hamis bizonyitvány kiadásának vétségét követi el, s a fentebbi szakaszban meghatározott büntetéssel büntetendő az is: a ki a nélkül, hogy orvos volna, ezen minőségét szinlelve, vagy más orvos nevében vagy költött név alatt, valakinek egészségi állapotáról, a hatóság használatára bizonyitványt ad ki, vagy egy valódi orvosi bizonyitványt meghamisit.
A mint fentebb megemlitettük, a jelen szakasz - a simulatió eseteiről rendelkezik, még pedig három irányban. A bizonyitványt kiadó: nem orvos, vagy orvos ugyan - de más orvos nevét irja alá; avagy akár orvos, akár nem: a bizonyitványt költött névnek aláirásával adja ki.
Ezen alanyi mozzanattól eltekintve, a jelen szakasz abban különbözik az előbbitől: hogy a büntetés az esetben is alkalmazandó, ha a bizonyitvány beltartalma valódi, ha tehát az intrinsecus
hamisitást nem képez. Ezen eszmét kifejezi azon kitétel: „egészségi állapotáról bizonyitványt ad ki”; ellentétben a 383. § azon kitételével: „egészségi állapotáról hamis bizonyitványt ad.
A ki a végett, hogy valamely hatóságot vagy életbiztositás esetében az életbiztositó társaságot, egészségi állapotára vonatkozólag tévedésbe ejtsen, tudva, hamis orvosi bizonyitványt használ: 1 évig terjedhető fogházzal, és hivatalvesztéssel büntetendő.
A jelen szakasz abban különbözik az előbbiektől: hogy a fogházbüntetésen fölül hivatalvesztést is megállapit. Indoka ezen intézkedésnek az ez alá eső cselekmény motivumának aljasságában rejlik, mely egyenesen - kárositásra irányul. Ezen szempont az előbbi esetekben csak indirecte foroghat fenn, mert a tapasztalás azt mutatja, hogy különösen a 383. § eseteiben - az orvosi hamis bizonyitvány kiadásának - legtöbbnyire könyörület, részvét, s hasonló, magukban véve nemes érzelmek képezik a cselekmény rugóját.
Azon községi előljáró, a ki valakinek erkölcsi viseletéről vagy vagyoni állapotáról hamis tartalmu bizonyitványt ad ki: vétséget követ el, 6 hónapig terjedhető fogházzal, valamint 200 frtig terjedhető pénzbüntetéssel és hivatalvesztéssel büntetendő.
Az intézkedés jogosultságát illetőleg, fentebb megkiséreltetvén az indokolás: ezen szemponton kivül - kiemelendő és igazolandó körülmény, a szakasz intézkedéseiben nem tartalmaztatik.
A ki az állam által kiadott bélyeget, posta vagy a nem egyenes adó biztositására szolgáló más jegyet, pecsétét vagy valamely fém természetének és beltartalmának, úgy szinten, a ki valamely üredény ürtartalmának bizonyitására szolgáló állami vagy közhatósági jegyet utánozza, vagy meghamisitja, ugyszintén, a ki ily bélyegeket, jegyeket, pecséteket forgalomba hoz, vagy azokat az értéktelenitésük kimutatására szolgáló jel eltávolitásával ismét használja, a mennyiben az okozott, vagy megkisérlett kárositás miatt (358. súlyosabb büntetes alá eső cselekményt nem követett el: bélyeghamisitás vétsége miatt 1 évig terjedhető fogházzal, és 2000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
Az állami monopoliumok és az inderect adók biztositására szolgáló jegyek, bélyegek, pecsétek, szintén közhitelességü jelvények lévén: azoknak utánzása, az utánzatoknak tudva forgalomba-hozatala, az ilynemü, már használt bélyegeknek, jegyeknek sat. átalakitása, s iménti használata, joggal képez büntetendő hamisitást.
Az erkölcsiség alantas fokán álló népeknél, az állami monopolium, s egyátalán az állami jövedelem megkárositása, nem tartatik alacsony tettnek, s a közönség, bizonyos bravourral mozditja elő a közpénztár ilyetén megkárositását. Ezzel ellentétben, a müvelt nemzetek, az állam tulajdonát, mint a közczélok elérésére és biztositására szolgáló eszközt tekintik, s annak jogellenes megsértésében, mindenki jogos érdekeinek megsértését látják. A müvelt társadalom - a törvényen kivül is bünteti az adó defraudatorát, mint bármely más csalót, vagy okirat-hamisitót; sőt mennél inkább van kifejtve valamely államban a közérzület: annál inkább őrködnek az állam polgárai, nehogy a közczélokra szükséges állami jövedelmek, egyesek nyerészkedési vágyán alapuló üzelmek által, csalárdul megrövidittessenek.
Törvényjavaslatunk 387. §-a megtesz e tekintetben annyit, a mennyit megtenni az anyagi büntetőtörvénykönyv feladata; az intézkedés hatályát, az illető közegek buzgalmától, a társadalom müveltségi fokától, és a közérdeknek tettekben nyilvánuló megvédésétől - a valódi hazafiságtól tételezi fel.
A törvényjavaslat szerint, ha a hamisitás által okozott kár 50 frt értéket fölülmul: a cselekmény büntettet képez, s a csalás büntettére megállapitott büntetési tételek szerint (361. §) lesz büntetendő.
A csalásról szóló fejezet indokolásánál - szándékosan mellőztük azon kérdést: vajjon az adó-defraudatió egyátalán megállapitja-e a csalást? mellőztük azt is: vajjon a csempészet, ha az nem a vámsorompók megkerülésével, hanem a dugárunak mesterséges beburkolásával, s a vámhivatalnokok rászedésével vitetik véghez: csalást állapit-e meg? A kérdésre nézve - ha az, átalánosságban állittatik fel - nézetünk tagadó; mindazonáltal a jelen törvényjavaslat 387. § alá eső esetei a defraudatiónak - kivételt képeznek. Ezen esetekben ugyan is, a megkárositás közhitelességü jegyek meghamisitásával hajtatik végre; és ez elég ok arra, hogy a cselekmény ezen jellege szerint itéltessék meg, s hogy annak bünössége ugy, valamint büntetése is - az okozott kár szerint fokoztassék.
A ki valamely áruczikken vagy annak burkolatán, más belföldi gyárosnak, iparosnak, termesztőnek vagy kereskedőnek czégét vagy iparjegyét jogtalanul azon czélból használja hogy a közönség azon áruczikk származása, természete vagy minősége iránt tévedésbe ejtessék: az iparvédjegy hamisitásának vétségét követi el, s 3 hónapig terjedhető fogházzal, valamint 2000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntendő.
Ugyanazon büntetés éri azt is: a ki a jelen szakaszban meghatározott vétséget külföldi gyáros, iparos, termesztő vagy kereskedő czégének vagy iparjegyének jogtalan használása által követi el, ha a viszonosság azon állammal, melynek a sértett fél honosa, államszerződés vagy egyezmény által meg van állapitva.
A czégek, gyárak és iparjegyek szintén a közforgalomban elfogadott hitelessége bizonyitékok lévén: azok jogtalan használata, vagy utánzása, a közforgalom érdekeit sérti, és a müvelt államok által, teljes joggal tekintetik büntetendő cselekménynek.
Az ipar és a kereskedés természeténél fogva internationalis lévén: a védelem csak akkor hatályos, ha az az egész polgárosult világ által nyujtatik. E tekintetben az előhaladott államok - a haladás vivmányait, s a civilisatiónak - az ipar fejlődésével kapcsolatos érdekeit, a viszonosságot biztositó szerződésekkel védik, a fejlődést tehát, indirecte - a nemzetközi jog oltalma alá helyezik. Magyarország e tekintetben sem maradt hátra a civilisatio követelményeitől; mert mig az 1867:XII. XVI. tc., az alkotmány felfüggesztése idején, - az ausztriai kormány által kötött szerződéseket nem tartotta fenn: a XVI. tc. a kereskedelmi szerződéseket illetőleg kivételt állapitott meg. De ezen idő óta is köttetett, s a magyar törvényhozás által elfogadtatott több ily szerződés, s különösen az ipar-védjegyek oltalmára vonatkozólag, elfogadtattak, az 1875. évi XI. törvénycikkbe, és az 1875. évi LVII. törvénycikkbe iktatott ilynemü szerződések.
Külföldi iparosokat, illetőleg mindazonáltal, a törvényjavaslatban meghatározott védelem - föltételes, s csak az esetben adatik meg: ha azon ország, melynek a külföldi alattvalója: államszerződés, vagy egyezmény által, a mi iparunknak is biztositja a viszonos védelmet. E föltétel jogossága nem vonható kétségbe; de ez által nem mondatik az, hogy a külföldi iparos iparczikkének, magyar honos általi utánzása, illetőleg iparvéd-jegyének jogtalan használata: bármi körülmény között erkölcsös cselekmény volna; hanem csupán az mondatik: hogy a magyar állam sem védi az ilynemü erkölcstelenség, sőt jogtalanság ellen, azon állam honosát, a mely állam, nem védi - a mi iparunkat, az ez ellen, az ő alattvalói által elkövetett jogellenesség ellen.
Sokat lehet vitázni a fölött: vajjon a csalárd és vétkes bukás a közérdek, vagy pedig a magánosok elleni delictumot képeznek-e, s hogy e szerint a büntetőtörvénykönyv rendszerében az előbbiek, vagy az utóbbiak csoportjába sorozandók-e?
Igen érdekes és nagy terjedelmü vitának képezte, és képezi tárgyát az is: vajjon csupán a kereskedők csalárd, illetőleg vétkes bukására szorittassanak-e a büntetőtörvényeknek speciális intézkedései? vagy pedig kiterjesztessenek a nem-kereskedőkre is, mindazonáltal azon különös intézkedéseknek fölvétele mellett, melyek a kereskedőkre nézve ezenfelül is szükségesek?
Az általánosabb és lényegesebb kérdéseket illető viták közül kiemelhető még az is: vajjon a kereskedők csalárd vagy vétkes bukására vonatkozólag, a büntetőtörvénykönyvbe foglalandók-e a megfelelő intézkedések? vagy pedig helyesebb-e, ha azok a csödtörvényben tárgyaltatnak?
De minthogy több állam törvényhozása két részre osztván a büntetendő bukás elleni intézkedéseket, ezek egyik részét a csődtörvénybe, másik részét pedig a büntetőtörvénykönyvbe osztotta; sőt azon kérdésben is: hogy mi foglalandó az egyik, és mi a másik törvénybe, szintén különböző felfogás és felosztási elv mutatkozik a külön törvényekben: ez okból a controversiák területe ez irányban is tágul, s ujabb árnyalatai a szempontoknak, az érveknek és cáfolatoknak hozhatók discussio alá.
Mellőzve a részletes intézkedések körüli nézeteltéréseket: feladatunknak tekintjük, hogy törvényjavaslatunk álláspontját, a kiemelt három kérdés tekintetében s az ezek körüli controversiákkal szemközt igazoljuk.
Az elsőt illetőleg - már az átalános indokolásban megemlitettük, hogy a csalárd és a vétkes bukás többek által a közveszélyü büntettek közé kivántatik soroztatni; hozzá tehetjük, hogy mások által, - s nagyobb joggal, a közérdek, a közönség elleni büntetendő cselekmények csoportjába osztatik. Az olasz büntetőtörvénykönyv, valamint az olasz uj javaslat ezen szempontot fogadták el, s Németországban is nagy azoknak száma, a kik a büntetendő bukást a közérdek elleni delictumnak tartva, a beosztást a kérdéses cselekmény természete szerint kivánják megállapittatni.
A jelen törvényjavaslat előkészitői - daczára az emlitett példáknak, s a felhozott érvek ellenére, nem követték e rendszert; nem mintha nem ismérnők el, hogy a csalárd és vétkes bukások által a közérdek nagyobb mérvben szenved, mint például a csalás, sikkasztás, vagy a vagyon elleni más büntetendő cselekmények által. Elismerjük, hogy gyakran egy kereskedőnek bukása, egész sorát a csődöknek, pusztulásoknak, a nyomornak vonhatja, sőt vonta már maga után; elismerjük, sőt különös fontosságot helyezünk reá, hogy főleg a többször előforduló csalárd és vétkes bukások következtében visszariasztatik a hitel, megapad s zavarba jő a forgalom, s nemcsak a közvetlenül érintett személyek vagyoni állapota szenved károsodást, hanem közvetve - a forgalom fejlődésétől függő átalános nemzetgazdászati érdek is veszélyeztetik.
Mindez - nézetünk szerint is különös fontossággal bir, és a büntett bünösségi fokának megállapitásánál nem téveszthető szem elől; mindazonáltal azt hisszük: hogy ezzel - a cselekménynek azon természete, hogy az első rendben is a közérdek ellen irányzottnak tekintessék, nem állapitható meg. Bármily nagy sulyt tulajdonitsunk az emlitett tekinteteknek: elvitázhatlan marad, hogy a csalárd vagy vétkes bukott dolusa, nem irányoztatik a közérdek ellen, s hogy maga azon cselekmény, melyet a tettes elkövet, csak azokat kárositja meg, a kik a bukottnak hiteleztek, illetőleg a kik a bukott kötelezettségét megállapitó valamely szerződést, váltót, utalványt stb. a bukott hitelére megszerzettek. Közvetve mindenik büntett által a közérdek sértetik meg, s ha semmi más nem is járul hozzá: már maga az állam intézményeiben való bizalomnak megrenditése, a közérdek elleni támadás jellegét adja valamennyi büntettnek. Hisz épen ez az oka annak: hogy a büntetőtörvénykönyv, többek által - a magánjogi törvények közül kiveendőnek, és a közjogi törvények közé sorozandónak tartatik.
Ezen tekintet, melynek elhatározónak kell lennie: a személy elleni, még pedig ennek vagyona elleni delictumnak caracterisálja a bünös bukást; s e jellege a büntettnek nem változik az által sem, hogy a bukottnak több hitelezője levén a bukás általi kárositás nagyobb arányokat ölt, több személyt sért. A kárositottak száma ugyanis bármily nagy legyen, nem képez oly számot, mely, a mint a közveszélyü cselekményeknél mutatkozik: a büntett elkövetésekor, a tettes által belátható és meghatározható nem lett volna. A bukott cselekménye általi kárositottak száma ugyanis már előre körvonalozva és elhatárolva van, a bukása előtt elvállalt vagy őt egyébként terhelő, de nem teljesitett magánjogi kötelezettségek által. Ezt nem lehet határozatlan számnak mondani, s ennélfogva nincs elegendő ok arra: hogy a büntetendő bukás a törvénykönyvnek a vagyon elleni delictumok ide szóló csoportjából kivétessék, s akár a közérdek elleni, akár a közveszélyü delictumok csoportjába soroztassék.
A második kérdésre vonatkozólag - mindkét felfogás mellett, nyomatékos érvek, jelentékeny indokok és példák hozhatók fel; de az mindenesetre tévedés volna, ha valaki a bukás büntethetőségének csupán a kereskedőkre való szoritása mellett, a német birodalmi büntetőtörvénykönyvre, s különösen, ha arra hivatkoznék, hogy a német büntetőtörvénykönyv hatályának területén csalárd és vétkes bukás miatt csak is a kereskedők büntettetnek. Az igaz, hogy a törvénykönyv 281. és 283. § csak a kereskedőkről szólanak: de ott van ugyanazon törvénykönyv elején, az életbeléptetési törvény 2. §-a, mely világosan kimondja: hogy az átalános csődtörvény életbelépteig, az egyes országoknak a csődről szóló büntető intézkedései - a mennyiben oly cselekményekre vonatkoznak, a melyekről a büntetőtörvénykönyv nem rendelkezik, hatályban maradnak.
Minthogy pedig a nem-kereskedők csalárd és vétkes bukásairól a birodalmi büntetőtörvénykönyv nem rendelkezik: e szerint az idézett 2. § által, s az átalános büntetötörvénykönyv 281. és 283. §-ai mellett is, érvényben hagyattak több országnak (Bajorország, Szászország, Würtemberg, Baden, Hessen és Braunschweig) a nem-kereskedő bukottak elleni büntető intézkedéseket tartalmazó törvényei.
Ettől eltekintve, s a kérdéses büntett természetét vizsgálva - a jelen törvényjavaslat előkészitői nem látták igazoltnak, a hamis és vétkes bukás büntethetőségének, csupán a kereskedőkre való szoritását; a törvényjavaslat előkészitői nem láttak ugyan is különbségét a hitelezők jogos követeléseinek dolosus kijátszásában, ha ezt kereskedő, vagy ha nem-kereskedő követi el; nem tekintették tehát büntetlennek, ha bármely bukott szinlelt ügylettel másra ruházza át vagyonát azon czélból, hogy valódi hitelezőit kijátszhassa; vagy ha a csődmegnyitást megelőző napról keletkezett valótlan követelésekről állit ki okiratokat azon czélból, hogy a tömeg kisebb vagy nagyobb részét a maga - vagy rokonai részére kimeritesse, stb. De azt sem tartjuk büntetlennek, ha az adós másoknak ő reá bizott pénzével üzött vakmerő szerencsejátékban koczkáztatja hitelezői pénzét, s azt könnyelmüen elveszti; vagy ha vagyonának és viszonyainak meg nem felelő aránytalan fényt üzve, gondatlan pazarlással másnak pénzét költi el, illetőleg a visszafizetési képtelenségbe sodorja magát. Mindezen esetekben nincs különbség a gyáros, iparos vagy a földbirtokos közt, sőt a kereskedő és a nem-kereskedő közti megkülönböztetés még azon szempontból sem találó, mely végett e különbség némely törvényben megtétetik. A tapasztalás mutatja ugyanis, hogy sok ember - a ki nem iparszerüleg foglalkozik kereskedelmi ügyletekkel - illetőleg, a ki a kereskedelmi törvény értelmében nem tekintendő kereskedőnek: saját nevében és érdekében, oly terjedelmes és nagyszerü vállalatokat vezet, azokban saját tőkéit és hitelét oly nagy mérvben használja fel, hogy forgalma százszorosan felülhaladja ama kisvárosi füszerkereskedő forgalmát, a ki csekély szükségletét - rendesen a szomszéd nagyobb város valamelyik kereskedéséből fedezi.
Mi indokolja tehát, hogy e kis füszerkereskedő bukás esetében külön törvény alá rendeltessék, ama vaspálya-vállalkozó, vagy nagybérlő, vagy a hadsereg szükségleteinek szállitója pedig - kivéve legyen azon törvény rendelkezése alól. Mind az, a mi a bukást csalárddá, vagy vétkessé teszi, egyaránt előfordulhat az egyiknél, mint a másiknál; a mi pedig a bukás közvetett eredményét, a nagyobb mérvü veszélyt, a bukásnak viszhatását az általános hitelviszonyokra illeti: a kis kereskedőnek bukása által mindezen szempontok érintetlenül maradnak, vagy csak igen csekély mértékben érintetnek meg; mig ama nem-kereskedő bukása, valóságos convulsiókat, s egy egész vidék szerencsétlenségét vonhatja maga után.
A büntetendő bukásnak, a kereskedőkre szoritása mellett fel szokott hozatni: hogy azért, mert a btkönyvnek a csalárd és vétkes bukásról szóló fejezete, csak is a kereskedőkre vonatkozik: a csalárdul bukott nem-kereskedő, még nem marad büntetlenül. Ezen büntett ugyan is - magában foglalja a csalás tényálladékát, s minthogy a csalás elleni intézkedések nincsenek korlátozva a kereskedőkre: tehát azon nem-kereskedő, a ki a 389. § első bekezdésében meghatározott czélból, az ezen szakasz 1. 2. 3. pontjaiban meghatározott cselekmények valamelyikét elköveti: csalás miatt lesz büntetendő.
Nem tagadjuk feltétlenül az állitás helyességét. Hisz élő emlékünkben van még az idő, midőn az ausztriai büntetőtörvénykönyv az egész magyar állam területén hatályban volt, s tudjuk, hogy e büntetőtörvénykönyv egyátalán nem tartalmazott külön fejezetet a csalárd vagy a vétkes bukásáról, hanem a dolusus bukás, a csalás fogalommeghatározását tartalmazó 197. § illetőleg a 199. § f) pontja alatt subsummáltatott: ellenben a culposus bukás esetei a 486. § külön intézkedéseinek képezték tárgyát. A törvény a magyar állam egyes - még pedig nem csekély területein ma is hatályban van; sőt daczára az 1861-től fogva folyton tevékeny büntető jogi codificatiónak, Ausztriában sem helyettesittetett más által. De azt nem állithatja senki, hogy az osztrák büntetőtörvénykönyv hatálya alatt nem büntettettek és nem büntetettnek a jelen törvényjavaslat 389. §-ban meghatározott cselekmények. Igen is büntettetett és büntettetik mindegyike a mi javaslatunk 389. §-nak 1-3. pontjaiban felsorolt cselekményeknek; sőt a mennyiben az elsajátitott érték 300 frtot fölülhalad, a büntetés 5 évtől 10 évi sulyos börtönig, fegyházig emelkedik. E tekintetben tehát a különbség csak is az, hogy a törvény szerinti elnevezése a büntettnek, mely miatt 5-10 évi fegyház állapittatik meg, nem csalárd bukás, hanem csalás.
Ezt in thesi elismerve - s megengedve azt is, hogy a törvényjavaslat 389. §-ában körülirt cselekmények az adós cselekvő és szenvedő állapotának ravasz müveletek, fondorlatok általi elhomályositását, és igy a hitelezőknek, az adós állapota iránti tévedésbe ejtését képezik azon czélból, hogy ez által a hitelezők megkárosittassanak, s az adós maga vagy más részére jogtalan hasznot szerezzen - ezt megengedve, mindebből nem az következik, hogy a csalárd bukás mint delictum sui generis, csupán a kereskedők dolosus bukására korlátozandó, hanem ebből annak kellene logicailag származnia: hogy a csalárd bukásról rendelkező külön törvényre, egyátalán nincs szükség. Ha büntetni kell mindenkit, a ki a 389. §-ban, illetőleg ennek 1-3. pontjaiban körülirt bármelyik cselekményt elköveti - és ezen tétel az ellennézetüek által is concedáltatik; és ha mindazon cselekmények, a melyekről itt szó van, bennfoglalvák a csalás fogalmában: mi szükség van akkor külön törvényre, mely az egyes tényálladékokat specifikálva, a büntett alanyául csak is a kereskedőket jelöli meg! Ha ehhez hozzátesszük, - hogy az esetre, ha netalán a csalás ellen rendelt büntetés a kereskedők ellen nem találtatnék eléggé sulyosnak: e hiányon egy külön büntetési tétel megállapitásával is teljesen segiteni lehet. A felhozott érv ezek folytán más eredményre vezet, mint a mely általa eléretni czéloztatik; ez tehát az emlitett korlátozás mellett mitsem bizonyit.
Egyébiránt in thesi megengedtük a csalárd bukás eseteinek subsummálhatását a csalás fogalma alatt: de sietünk hozzátenni, hogy föltétlenül nem ismerjük el e tételt. Eltekintve ugyanis a csalárd bukásnak a törvényjavaslat 389. § 4 pontjában meghatározott eseteitől, és eltekintve a vétkes bukástól - a csalárd bukásnak egyéb eseteire sem alkalmazható mindenben a csalás fogalommeghatározása. Ravasz fondorlatot képez ugyan a valótlan tényeknek - az adós activáinak és passiváinak szinlelése: de azért nem alap nélküli Merkel-nek a fölötti kételye, hogy a csalás - teljesen fedezné a csalárd bukás tényálladékát; és föltétlenül igazaknak kell tekintenünk a nevezett iró ezen szavait:
Hätten wir es im Bankrott nicht überhaupt mit einer besonderen criminalistischen „Figur” zu thun, so wäre auch die gesonderte Normirung des Bankrotts der Kaufleute nicht gerechtfertigt.
Mindezen okoknál fogva helyesebbnek, igazoltabbnak találtuk, a kérdéses delictum kiterjesztését - a nem-kereskedőkre is; természetesen azon megszoritásokkal, melyek oly cselekmények, illetőleg mulasztások tekintetében szükségesek, a melyek csak is kereskedőknél fordulhatnak elő.
E megállapodást támogatja hazai jogfejleményünk is; különösen e mellett szólanak az 1840:XXII. tc. 130. §-a, az 1844:VII. tc. 5. §-a, s az 1874:XXI. tc. E törvények egyike sem tesz különbséget a hamis bukásra nézve, a kereskedők és nemkereskedők közt; s azon külön intézkedések, melyek a 130. § második részében csak is a kereskedőkre vonatkoznak: oly eseteket tételeznek fel, melyek csak is kereskedőknél fordulhatnak elő, s melyek a jelen javaslatban is csak is a kereskedők külön büntettei gyanánt határozták meg.
Törvényjavaslatunk felfogása mellett, hivatkozhatunk az 1813-ik évi büntetőtörvénykönyv tervezetünk 380. és 381. §-ra is; sőt a mennyiben ez utóbbi szakasz, a vétkes gondatlanságból származó bukásra nézve, ennek alanyául nem emliti fel, mint az 1840:XXII. tc. 131. § mindhárom pontja a kereskedőt: nem látszik alaptalannak azon nézet, hogy az 1843. törvényjavaslat az 1840:XXII. tc. 131. §-át - a mennyiben egyes tényálladékok kereskedőt nem tételeznek fel - a nem-kereskedőkre is kiterjesztette.
Annyi minden esetre bizonyos - hogy a hamis bukásról szóló törvényeink nem tettek különbséget kereskedő és nem-kereskedő közt, s azóta, hogy hazánk alkotmánya helyreállittatott: ily irányu megszoritásnak szüksége vagy czélszerüsége sem a törvényhozás termeiben, sem a sajtóban nem emlittetett fel. E megszoritás tehát ma sem talál támaszt - sem a jogi szempontban, sem a czélszerüség tekinteteiben, sem pedig a közvéleményben.
A harmadik kérdés a szerint fog eldöntetni, a mint valaki a büntetőtörvénykönyv vagy a csődrendtartás teljességére fekteti a fősulyt. A csőd fogalma, bizonyos administrativ és processualis eljárások foglalatját képezvén: ezek közé tartozik a tömeg valódi állapotának tisztába hozatala; a netaláni költött vagy szinlelt követelések elutasitása; a tömeghez tartozó - de abból jogtalanul elvont vagyonnak megszerzése, és több törvényhozás szerint - mindennek befejezését képezi: a csalárd vagy vétkes bukás eseteinek és büntetésének, a csődtörvény általi meghatározása.
Másrészről teljes joggal felhozható: hogy a büntettek és vétségek, valamint azok ismérveinek és büntetésének meghatározása, a büntetőtörvénykönyv tárgyát képezvén: az alól a csalárd és a vétkes bukás sem képezhet kivételt, s annál kevésbé: mert a büntetőtörvénykönyv átalános részének a büntetendő bukásokra is ki kelletvén terjednie - helyesebb, ha a külön büntettre vonatkozó rendelkezések is, azon törvénykönyvben foglalvák, melyben azokra is minden esetre kiható átalános elvek és rendelkezések megállapitva vannak.
Felhozható e mellett még az is: hogy a csődrentartás - az esetben sem lehet teljes, ha a büntetendő bukásról szóló rendelkezések ezen törvényben adatnak elő: mert arra nézve, hogy a csődtörvényben mindaz tartalmaztassék, a mi tekintettel a tömegre, hitelezőkre, ezek követeléseire, és a bukottra nézve, administrativ és törvénykezési szempontból eszközlendő: a bünvádi eljárás nagy részét is be kellene foglalni a csődrendtartásba; mert hiszen az csaknem mindenütt elfogadott átalános törvényt képez: hogy a csőd megnyitásával - sőt a fizetési képtelenség beálltával, a bünvádi nyomozás azonnal foganatositandó. Azt pedig, hogy a bünvádi eljárás is befoglaltassék a csődtörvénybe, senki sem kivánja; és igy nem érhető el, hogy mindaz, a mi a csőd körül és erre vonatkozólag törvény általi megállapitást igényel, a csődrendtartásban foglaltassék. A csődtörvénynek - ily kiterjedésben értett teljessége e szerint nem lévén elérhető: helyesebbnek, és rendszeresebbnek, látszik: ha mindaz, a mi a büntető és a bünvádi intézkedéseket illeti, bármely büntettre, vagy vétségre vonatkozzék, a büntetőtörvénykönyvben és a bünvádi eljárásban foglal helyet.
Hazai viszonyaink szempontjából felhozható volna ez ellen: hogy az 1840:XXII. törvénycikk - a hamis és vétkes bukásra is kiterjesztetett, s esetei, valamint büntetése a csődtörvényben állapittattak meg; fel lenne hozható az 1844:VII. tc. is, mely számos - a bünvádi eljárásba tartozó intézkedéseket tartalmaz. A tény kétségtelenül igy áll, mindazonáltal komoly ellenvetésnek ezt nem tekinthetjük. Az 1840-ik évi törvényhozás helyesen tette, hogy a büntetendő bukásról is intézkedett; a mint helyesen tették törvényhozóink, hogy az 1840:XV. törvénycikk megalkotásánál, a váltóhamisitás büntetésére is kiterjesztették a váltótörvénykönyv rendelkezéseit; a mint helyesen tette az 1832/6. évi törvényhozás, hogy a mezei rendőri törvényben felvett oly intézkedéseket, melyek nem rendőri kihágásra, hanem büntettre, esetleg vétségre vonatkoznak. E törvények hozatalakor büntetőtörvénykönyv hiányzott; de minthogy a törvényhozók felvilágosodott bölcsesége 1840-ben már teljesen tisztában volt azzal, hogy a büntettek ismérveinek meghatározását s a büntetések kiszabását „a biró bölcs belátására” többé nem lehet bizni: tehát nem maradt egyéb hátra, mint a váltótörvénykönyvbe és csődrendtartásba bevenni - az egyébként ezekbe nem tartozó, de mellőzhetlen büntető intézkedéseket. Ez a kényszer rendszere volt, s az akkor létezett viszonyok szempontjából a leghelyesebb; de ebből nem vonható argumentum arra: hogy rendszeres büntetőtörvénykönyv mellett is, a váltóhamisitásról a váltótörvénykönyvben, a hamis bukásról pedig a csődtörvényben kell rendelkezni.
Hogy ez nem volt a magyar törvényhozók felfogása: ezt mutatja az 1843-ik évi büntetőtörvénykönyv tervezete; mely, daczára a röviddel azelőtt hatályba lépett csődtörvénynek: ugy a hamis, valamint a vétkes gondatlanságból származó bukásról szóló intézkedéseket a csődtörvényből átvette, és a badeni tervezet mintájára, a csalás fejezete alatt, - a büntetőtörvénykönyv intézkedéseinek tárgyává tette.
Helyesebbnek, rendszeresebbnek s következetesebbnek, a mondottaknál fogva azt tartjuk; ha a kérdéses anyagi intézkedések, a büntetőtörvénykönyvben vétetnek fel; - mindazonáltal nem hallgatjuk el: hogy az ellenkező felfogás mellett - a legujabb időkből is, nagy tekintélyek hozhatók fel.
Ezek közé tartozik a belga büntetőtörvénykönyv, melynek 489. czikke meghatározza ugyan a banqueroute simple - vétkes bukás - s a baqueroute frauduleuse - csalárd bukás büntetéseit, de annak meghatározása végett, hogy mi képez vétkes, és mely cselekmény képez csalárd bukást, a kereskedelmi törvénykönyvre, illetőleg az ennek III. könyvét megváltoztató 1851-ik évi april hó 18-ról szóló törvényre utal.
Hasonlót találunk az olasz büntetőtörvénykönyv tervezetének 311. czikkében is.
Ennek ellenkezőjét találjuk azonban az uj büntetőtörvénykönyvek közül a bajor büntetőtörvénykönyv 327-330. czikkeiben; az 1868-iki szász büntetőtörvénykönyv 304-308. czikkeiben; a zürichi büntetőtörvénykönyv 101-105. §-aiban; s a tessini büntetőtörvénykönyv 231-233. czikkeiben.
Bármily nagy legyen a belga büntetőtörvénykönyv és az olasz javaslatnak tekintélye; alig hisszük, hogy kérdéses rendszerük ellenünk érvül legyen használható.
Mind Belgiumban, mind pedig Olaszországban ellenkeznek az alapfeltételek, melyeknek a bukásra vonatkozó büntető intézkedések csupán kifolyásai - azokkal, melyek nálunk léteznek, s törvényjavaslatunk XXXV. fejezetének alapját képezik. Belgiumban és Olaszországban ugyanis, eltekintve a kivételes esetektől - csupán kereskedők ellen levén a csőd elrendelhető, s e szerint nem-kereskedő ellen, csőd csakis különösen kivételes esetekben létezhetvén: ennélfogva nem-kereskedőknek sem csalárd, sem vétkes bukásáról nem lehet szó; sőt valóságos ellenmondás volna a kereskedelmi és a büntetőtörvénykönyvek közt, ha az előbbi csakis a kereskedők ellen ad a csődnek helyet, ellenben az utóbbi hamis csőd miatt nem-kereskedők ellen is büntetést szabna - tehát oly büntett miatt, melyet nem-kereskedő el sem követhet. Ezen döntőnek tekintendő körülmény merev ellentétbe helyezi az emlitett két államban a csődre nézve fennálló rendszert, a nálunk fennállóval: a következtetés tehát a mi javaslatunkra ezen oknál fogva sem lehetséges. Ellenkező levén az alap: ellenkezőnek kell lenni a folyománynak is; és ugyanazon oknak, - a csődtörvény és a büntetőtörvénykönyv harmoniájának - mely a belga és az olasz büntető törvényhozást, a csalárd és vétkes bukás büntetési tételeinek csakis kereskedők elleni megszoritására vezette: nálunk a büntető törvénykönyv intézkedéseinek kiterjesztését, ugy a dolose valamint a culpose bukott nem-kereskedőkre szükségszerüleg kell maga után vonnia.
Megemlithetjük egyébiránt azt is, hogy azon rendszer, mely szerint a büntett tényálladéka a kereskedelmi törvénykönyvben, a büntetés pedig a büntetőtörvénykönyvben állapittatik meg, igen erős megtámadásoknak van kitéve; sőt ezen rendszer hibás voltát Olaszországban az által czélozzák elháritani: hogy a mellett, hogy a büntetési tételek a büntetőtörvénykönyv tervezetében megállapittatván, azok a kereskedelmi törvénykönyv tervezetének 928. és 929. czikkeiben is külön intézkedések tárgyát képezik. De bizonyos tekintetben meglepő, hogy a javaslatba hozott büntetési télelek a két törvényjavaslat szerint lényegesen különböznek; mert mig a büntetőtörvénykönyv tervezete a bancrotta fraudolenta büntettére 5-7 évi fegyházat állapit meg: addig a kereskedelmi törvénykönyv tervezete 3-10 évi reclusiot, és sulyosabb esetekre: 10 évtől 20 évig terjedhető fegyházat hoz javaslatba.
A fennálló systemát illetőleg pedig azt mondja a kereskedelmi törvénykönyv tervezete ezen részének előadója, a nagynevü Mancini:
Questo sistema non puó andar esente da grave censura, ma la Commissione incaricata della revisione del Codice di commercio non puó ritenersi autorizzata a proporre delle modificazioni o delle aggiunte al Codice penale. Siccome poi, anche la riforma di queste é attualmente l’oggetto di studi accurati da parte del Governo, giova sperare che l’accennato inconveniente possa esser tolto in un non lontano avvenire. Ma frattanto la Commissione erede suo debito di completare le disposizioni penali del Codice di commercio, col comprendere in esse anche la determinazione delle pene, nella certezza, che l’applicazione delle norme generali, sull’ efficacia delle leggi, sia per escludere ogni dubbio circa l’abrogazione delle corrispondenti disposizioni del Codice penale, anche nel caso che l’attivazione del nuovo Codice di commercio fosse per precedere quella di un nuovo Codice penale italiano.
A csalárd bukás büntettét követi el, és 5 évig terjedhető fegyházzal, hivatalvesztéssel és a politikai jogok felfüggesztésével büntettetik, a ki azon czélból, hogy hitelezőit megkárositsa:
1) vagyonához tartozó valamely értéktárgyat elrejt, félretesz, azt értékén alól eladja elajándékozza, vagy őt cselekvőleg illető valamely követelést elenged, vagy valótlan követelést kifizet;
2) egy vagy több hitelezőjét zálog- vagy megtartási jognak engedélyezése vagy vagyona valamely részének átengedése által kedvezményben részesit;
3) oly adósságot vagy kötelezettséget valónak ismer el, mely egészben vagy részben valótlan;
4) kereskedői könyveket, ha a törvény által azok vezetésére kötelezve volt, nem vezetett; vagy azokat megsemmisitette, elrejtette, hamisan vezette, vagy akkép változtatta meg, hogy azokból cselekvő és szenvedő állapota, vagy üzletének folyama nem derithető ki.
A szakasz hátterét az 1840:XXII. tc. képezi, melynek értelmében a csalárd bukás alanya csak az lehet, a ki bukásban van - vagyis, a ki ellen a csőd jogérvényesen kimondatott. Nem terjed ki tehát a szakasz azon egész területre, a melyet átfoglalnia szükséges lenne, s nevezetesen nem terjed ki azon személyekre, a kik ellen csőd nem nyittatott ugyan, de a kik fizetéseiket megszüntették, és az 1-4. pontokban körülirt cselekményeket azért követik el, hogy hitelezőiket a követeléseikből való leengedésre, vagy kárositó moratoriumokra kényszeritsék; vagy pedig hogy azokat - egész követelésükre nézve csalárdul megkárositsák.
Bár a hézag tagadhatlan, mindazonáltal azon nézetben valánk: hogy a fizetések beszüntetésének hatálya iránti rendelkezés, valamint annak meghatározása, hogy mi értetik a fizetések megszüntetése alatt, a csődtörvénybe tartozik, s hogy büntetőtörvénykönyv, itt ugy, mint sok más kérdésben, a létező jogállapotra, s e kérdésben csakis a hatályban levő csődtörvényre támaszkodhatik, melynek sem kiegészitése, sem módositása nem tartozhatik a büntetőtörvénykönyv feladataihoz. Nem mehettünk tehát tovább, mint a csődtörvény, s a jelen törvényjavaslat 389. §-ának további kiterjesztését azokra, a kik - a nélkül, hogy ellenük csőd nyittatott volna - fizetéseiket megszüntették: az uj csődtörvénytől kell függővé tennünk.
A mi a szakasz intézkedéseit egyéb tekintetben illeti, kiemelendőnek tartjuk: hogy a dolusnak mind a négy pont eseteiben, a hitelezők megkárositására kell irányulnia; tehát dolus specialis szükséges. Ez a legtöbb esetben - már magában a cselekményben fog nyilvánulni, a mennyiben a tettes szenvedő állapotát azon időben tudta, s vagyonának valamely részét vagy elrejtette, vagy másnak átadta, vagy szinlett ügylet folytán - a hitelezők kielégitésére nézve hozzáférhetetlenné tette. De más részről nem szabad szem elől téveszteni: hogy igenis lehetnek esetek, - melyekben a 389. § 1-3. pontjaiban meghatározott cselekmények, ezek objectiv ismérveit illetőleg tényleg fennforognak, sőt a cselekmények szándékosan követtetnek el: mindazonáltal azok, csalárd bukásnak nem minősithetők: mert a hitelezők megkárositására irányzott czél - a törvényjavaslatban föltétlenül követelt „dolus specialis” hiányzik.
Igy például egyes jelentéktelen ajándékok a cselédeknek, a családtagoknak, nem állapitják meg a büntettett; ugyszintén az orvos, az ügyvéd honorariumának kifizetése sem.
A német criminalisták azt is követelik ezen büntett intentionalis eleméül: hogy a kárositási szándék a hitelezők összesége - vagy azok egy osztálya ellen, tehát nem ezek egyike vagy másika ellen irányuljon; de sokat veszit jelentőségéből e követelmény az által, mert hozzáteszik: hogy a csalárd üzelem vagy cselekmény, melylyel bukott, közvetlenül csak egy vagy két hitelező megkárositását czélozza, közvetve a hitelezők összesége ellen is irányulhat; sőt a mennyiben a cselekmény a tömeg állapotának roszabbá tételét czélozza: ez már magában foglalja a szándéknak a hitelezők összesége elleni irányzatát. E követelményt tehát jelentőséggel birónak nem tartjuk, a mint ez - a német irók által, az idevágó törvénynek csaknem teljes összhangzása daczára nem is emlittetik.
A cselekménynek az 1-4. pontok alatt meghatározott anyagi ismérvei nem igényelnek külön igazolást; a lényegben teljesen azonosak ezek, az 1840:XXII. tc. 131. § e, f, g, h, pontjaiban, s ezen szakasznak kizárólag a kereskedőkre vonatkozó a) és b) pontjaiban meghatározott esetekkel, vagyis azokkal - melyek az 1874:XXII. tc. 8. §-a által, mint a hamis bukás esetei hatályban tartattak.
A csalárd bukás esetei egyébiránt - a legtöbb állam törvényei szerint azonosak, s a főbb különbség abban van: hogy némely büntetőtörvénykönyv concisebb - szükebb szövegezése, egy átalánosabb kifejezés alatt bennfoglaltnak tartja azon esetet, melyet egy másik törvénykönyv szükségesnek látott világosan kifejezni.
A német birodalmi büntetőtörvénykönyv idevonatkozó rendelkezése a következő:
§ 281. Kaufleute, welche ihre Zahlungen eingestellt haben, werden wegen betrüglichen Bankerotts mit Zuchthaus bestraft, wenn sie, in der Absicht ihre Gläubiger zu benachtheligten,
1) Vermögensstücke verheimlicht oder bei Seite geschafft haben;
2) Schulden oder Rechtgeschäfte anerkannt oder aufgestellt haben, welche ganz oder theilweise erdichtet sind;
3) Handelsbücher zu führen unterlassen haben, deren Führung ihnen gesetzlich oblag, oder
4) ihre Handelsbücher vernichtet oder verheimlicht, oder so geführt oder verändert haben, dass dieselben keine Übersicht des Vermögenzustandes gewähren.
Sind mildernde Umstände vorhanden, so tritt Gefängnissstrafe nicht unter drei Monaten ein.
A belga kereskedelmi törvénykönyv a következőleg határozza meg a csalárd bukás eseteit:
Art. 577. Sera déclaré banqueroutier frauduleux, tout commercant failli qui se trouvera dans l’un des cas suivants:
1-o S’il a soustrait ses livres, on s’il en a frauduleusement enlevé, effacé ou altéré le contenu;
2-o S’il a détourné ou dissimulé une partie de son actif;
3-o Si, dans ses écritures, soit par des actes publics ou des engangements sous signature privée, soit par son bilau, il s’est frauduleusement reconnu débiteur de sommes qu’il ne devait pas.
Az olasz kereskedelmi törvénykönyvnek hatályban levő rendelkezése ezt tartalmazza:
Art. 703. E colpevole di bancarotta fraudolenta e punito a norma del codice penale il commerciante fallito, che ha sottratti i suoi libri, distratto o dissimulato parte del suo attivo, o che nei libri, o nelle scritture, od in atti autentici o privati, ovvero nel bilancio si é fraudolentemente riconosciuto debitore di somme da lui non dovute.
Ugyanazon állam kereskedelmi törvénykönyvének uj tervezete ekként határozza meg a csalárd bukás eseteit:
927. - E colpevole di bancarotta fraudolenta il commerciante fallito, che ha sottratti o falsificati i suoi libri, distratto, occultato o dissimulato parte del suo attivo, ed il commerciante, che, per uno scopo diverso da quello indicato nell’ articolo precedente, ha supposte passivitá insussistenti, ovvero nei libri, o nelle scritture, od in atti autentici o privati, ovvero nel bilancio, si é fraudolen temente riconosciuto debitore di somme da lui non dovute.
A zürichi büntetőtörvénykönyv a kérdéses büntettről igy rendelkezik:
§ 191. Wer zahlungsunfähig geworden ist, oder sich fälschlich für zahlungsunfähig ausgibt, ist des betrüglichen Bankerottes schuldig:
1) wenn er sein Vermögen ganz oder theilweise verheimlicht oder bei Seite geschafft hat:
2) wenn er seine Gläubiger durch wissentlich falsche Angabe oder Anerkennung von Schulden oder durch fingirte Geschäfte oder Verträge verkürzt hat;
3) wenn er seine Rechnungs- oder Handlungsbücher verheimlicht, bei Seite geschafft, gefälscht oder wahrheitswidrig geführt hat.
Sajátsága e törvénykönyvnek, hogy az egyik vagy másik hitelezőnek a többiek megkárositásával, s ezek megkárositására irányzott czélzattal nyujtott előnyt, nem tekinti a csalárd bukás esetének: hanem külön büntettnek - Begünstigung von Gläubigern - s ezen büntettről külön szakaszban rendelkezik.
A belga büntetőtörvénykönyvtől csak a büntetési tételre nézve tér el a genfi büntetőtörvénykönyvnek következőleg szövegezett - 375. czikke:
Art. 375. Ceux qui, dans les cas prévus par la Loi du 19. octobre 1861. sur les faillites, seront déclarós coupables de banqueroute, seront punis ainsi quil suit:
Les banqueroutiers frauduleux seront punis de la réclusion de trois ans á dis ans.
Les banqueroutiers simples seront punis d’un emprisonnement de huit jours á six mois.
Még a ausztriai büntetőtörvénykönyv tervezetének 1870-ben az alsóház jogügyi bizottsága által megállapitott 246. §-át iktatjuk ide, különösen azért, mert látszólag a legtöbb eltérést mutat, de közelebbi vizsgálódás után az eltérések - mint a b) és d) alattiaknak nagy része, csak is részletezéseknek és ismétléseknek bizonyulnak. Az emlitett § szövege igy szól:
Ein Schuldner, über dessen Vermögen der Concurs der Dläubiger eingeleitet wurde, ist des Verbrechens des betrügerischen Bankerottes schuldig, wenn er entweder:
I. eine betrügerische Handlung (§ 242.) im Zusammenhange mit der beabsiehtigten Concurseröffnung begangen; oder
II. in der Absicht, seine Gläubiger zu benachtheiligen, zu einer Zeit, da ihm schon seine Überschuldung bekannt war;
a) von seinem Vermögen etwas verheimlicht oder auf die Seite geschafft hat;
b) Einkäufe oder andere Erwerbungen entweder mit unverhältnissmässigen Überzahlungen oder auf fremden Namen macht, oder Theile seines Vermögens durch Schenkungen oder unter was immer für anderen Rechtstiteln unentgeltlich, oder zwar entgeltlich, aber unverhältnissmässig unter ihrem gewöhnlichen Werthe an Andere überlassen oder abgetreten, Activforderungen nachgelassen, oder nicht zu Recht bestehende Forderungen bezahlt hat;
c) einzelne Gläubiger durch Zahlung, durch Einräumung eines Pfand- oder Retentionsrechtes, durch Verwandlung einer gemeinrechtlichen in eine bevorrechtete Forderung oder auf was immer für eine andere Weise widerrechtlich begünstiget hat;
d) den Activ- oder Passivstand seines Vermögens unrichtig darstellt, insbesondere bestehende Activ-Forderungen nicht angibt, einzelne Schulden erdichtet oder überhaupt auf was immer für eine Art die Einstellung des wahren Standes der Masse veranlasst;
e) insoweit er zur Führung von Handels- oder anderen Geschäftsbüchern verpflichtet war, diese Bücher entweder gar nicht, ganz oder theilweise unrichtig oder so mangelhaft geführt hat, dass hieraus der Gang des Geschäftsbetriebes und der Stand des Vermögens nicht beurtheilt werden kann, oder wenn er diese Bücher fälscht, verheimlicht, auf die Seite schafft oder vernichtet, oder
f) sonstige Urkunden fälscht, verheimlicht, auf die Seite schafft oder vernichtet.
Az idézett törvények s javaslatok szövege után bátran hisszük azt állithatni: hogy a csalárd bukás tényálladékának eszményi és anyagi constitutiv elemeinek meghatározását illetőleg törvényjavaslatunk közösségben van az egész polgárosult világgal: s hogy mi is azt tekintjük csalárd bukásnak, a mit hazánk fennálló törvényei - az 1840:XXII. és illetőleg az 1874:XXII. törvénycikkek, s csaknem az egész polgárosult világ csalárd bukásnak, vagy - mint a zürichi büntetőtörvénykönyv csalással elkövetett bukásnak tekintenek.
Összehasonlitva a kiemelt törvényeket és törvényjavaslatokat a mi javaslatunk 389. §-ával: az ennek 2. pontjában meghatározott eseteket - legalább expressis verbis - csak is az ausztriai tervezet 246. §-ának II. c) pontjában találjuk fel; ezenkivül még csak a zürichi büntetőtörvénykönyv emeli ki a hitelezők megkárositásának e módozatait, de ez sem mint a csalárd bukás büntettét megállapitó cselekvéseket: hanem, mint némely hitelező kedvezményben részesitésének” különös büntettét.
Messze ment talán a mi törvényjavaslatunk, midőn e cselekményeket is befoglalta a csalárd bukás esetei közé?
Nem kellene-e egészen büntetlenül hagyni az egyes hitelezőknek a csőd megnyitása előtt vagy után nyujtott kedvezményt? avagy:
Nem volna-e helyesebb, ha ezen esetek - kivétetvén a 389. § alul, a zürichi büntetőtörvénykönyv mintájára külön - s enyhébben büntetendő büntettnek vagy vétségnek állapittatnának meg?
A törvényjavaslat előkészitésekor fölvettetett a kérdés mindhárom irányban, s mi azt hivők: hogy ugy az igazság, valamint az igazságügyi politika s végre jogtörténelmünk is, a kérdésnek azon értelemben való megoldása mellett szólanak, a mint ezt a törvény-javaslat 389. §-a tartalmazza.
Három csoportra osztatnak azon cselekmények - melyek eltekintve a könyvek meghamisitásától - a csalárd bukást megállapitják; s az imént felhozott törvények is - átalánosabb vagy részletesebb kifejezésekkel ezen három - a dolog természetében rejlő csoportot tartják szem előtt.
Elkövettetik a csalárd bukásá az által:
1) hogy az adós fizetésképtelenségét szinleli a végett, hogy hitelezőit követelésük lejebbszállitására kényszeritse, s hogy e szerint mások megkárositásával gazdagodjék;
2) ha az adós, valódi fizetésképtelenségét arra használja fel, hogy cselekvő és szenvedő állapotának hamis előadása, vagyonának elhordása, elrejtése, elvonása által valamennyi hitelezőjét megcsalja;
3) ha némely hitelezőnek adott kedvezmény által, a többieket megkárositja.
Azok száma talán igen csekély lesz: a kik büntetlenséggel kivánnák fedezni az adóst, a ki akkor, midőn már tudja, hogy fizetésképtelen, és azon egyenes czélból, hogy többi hitelezőit megkárositsa, a csődtömeget, vagy annak legjelentékenyebb részét, némely hitelezőjének érdekében - s a mint ez rendesen történni szokott, a jövőben várt előnyök reményében kiüriti, s ekként a kielégitési alapot, a hitelezők részére hozzáférhetlenné teszi, azt egészben vagy részben, a hitelezőktől „elvonja”.
Hogy az ily cselekmény dolosus - azt senki sem fogja tagadhatni, hogy e dolus a hitelezők megkárositására van irányozva, s hogy ezek - az ily müveletek által tettleg meg is károsittatnak: az kérdést nem szenved. Mely ok, s - jogilag megállható mely tétel igazolhatná tehát ezen kétségtelenül dolosus, kárositó cselekmény büntetlenségét?
Egyetlen-egy ok lehetne e mellett felhozható, s ez abból áll: hogy a büntetőtörvény nem oltalmazván a vagyonjogot minden szándékos sérelem ellen: uralma csak ott kezdődik, a hol a polgári törvények nem eléggé hatályosak e jognak biztositására; vagy a hol - egy nagyobb kiválóbb érdek, az erősebb oltalomnak ezen nemét szükségessé teszi. E tételből kiindulva, utalni lehetne az actio pauliana-ra, mint a hitelezők ily sérelmének orvoslására rendelt magánjogi institutumra, s bizonyos látszattal lehetne következtetni: hogy az orvoslás, a most emlitett institutumban lévén megadva: ez által a criminális oltalom indokoltsága és szükségessége elenyészik.
Elismerjük - hogy a kötelmi jog viszonyaiból származó tartozás teljesitésének nem mindennemü szándékos, nem mindennemü dolosus elmulasztása, vagy meghiusitása, minősiti a cselekményt büntetendővé; elismerjük, hogy - a kötelmi jogból folyó kötelezettség dolosus megsértése esetében is, a büntetőjogi oltalom, csupán a polgárjogi oltalom hatálytalanságában, vagy egy különös fontos érdekben találja jogositványát: de azt állitjuk, hogy e két jogositvány mindegyike, a 389. § 2.) pontjának felvétele, s az ott meghatározott cselekmények büntetendő minősége mellett szól. E nézetünk csak az által czáfoltathatnék meg: ha az actio paulina nálunk már hatályban volna, és ez esetben is csak az által: ha ezen actio intézkedései olyanok lehetnének, hogy a fizetésképtelenségét ismerő adós által a csőd megnyitása előtt, vagy után, egy vagy több hitelezőjének nyujtott mindazon kedvezményekre, melyek a 389. § 2. pontjában felsorolvák - a megtámadhatást, illetőleg az ügylet feloldását kimondanák.
A teljes oltalomról ez esetben sem szólhatnánk; mert ez - az emlitett föltétel alatt is, csak ugy érethetnék el: ha az ügylet felbontása után, az előbbi állapotnak tettleges és valódi helyreállitása - tehát a törvény gyakorlati sikere, mindenik esetben biztosittathatnék, a mi teljes lehetetlen, s a mit csak is mellékesen érintünk.
Eltekintve ez utóbbi szemponttól, - annyit az ellenmondás veszélye nélkül állithatunk, hogy az actio paulina mindaddig, mig a jog vonja meg kiterjedésének határait, tehát intézkedéseinek a benső igazság által kijelölt vonalai közt: nem oltalmazhatja a hitelezőket, a tömegnek a 389. § 2. pontjában megjelölt röviditése, kiüritése, és elvonása ellen.
Nem mehetünk be az actio paulina körüli controversiákba; de utalunk a porosz csődtörvénynek a német birodalmi csődtörvény tervezetének ebbeli rendelkezéseire, valamint az ausztriai - e tárgyában készült törvényjavaslatra.
A német csődtörvény tervezete szerint megtámadható a jogügylet, ha a biztositék vagy kielégités iránti cselekmény, a csőd megnyitása után, vagy azután jött létre, midőn az adós fizetéseit már beszüntette; de ez esetben is csak azon föltétel alatt:
ha a hitelező, a fizetés vagy biztositás eszközlete idején, tudomással birt arról, hogy az adós fizetéseit megszüntette, vagy hogy ellene csőd kéretett, illetőleg elrendeltetett.
Megtámadható továbbá a cselekmény, ha a kielégités vagy biztositás, a csőd kérvényezése, vagy elrendelése után illetőleg az ezt közvetlenül megelőzött 10 nap alatt, de oly követelésre nézve történt, melyre a hitelezőt követelési jog vagy épen nem, vagy nem akként, vagy nem azon időben illette, - de ez is csak azon föltétel alatt:
ha a hitelező nem bizonyitja be: hogy a cselekmény idején a csőd-kérvényezésről, megnyitásáról, vagy arról, hogy az adós őt a többi hitelezők fölött elönyben részesiti - nem birt tudomással.
Megtámadhatók továbbá a 24. § értelmében: az adós által - azon szándékból, hogy hitelezőit megkárositsa - létesitett jogcselekménynek, de csak azon föltétel alatt, ha ezen szándék, a másik fél előtt ismerete volt.
Mellőzve a német javaslatnak a rokonokra vonatkozó intézkedéseit, megtámadtathatók - a törvényben meghatározott megszoritás mellett
az adósnak viszteljesités nélküli (ingyenes) intézkedései.
A megtámadhatásnak előbb emlitett eseteiben tehát - minden egyéb föltételen kivül megkivántatik, hogy a hitelező a csőd megnyitásáról, illetőleg a megnyitás iránti kérelem beadásáról, esetleg az adósnak azon szándékáról, hogy őt a többi hitelezők fölött előnyben részesitse, tudomással birt legyen;
a további szerint megkivántatik, hogy az adósnak - hitelezői megkárositására irányzott szándékát ismerte legyen.
Átvonul ezen - valamint az idézett munkálat mellőzött intezkedésein is: hogy a megtámadhatás alapját a hitelező részén létező, vagy praesumált mala fides képezi.
Ha tehát a megkárositott hitelezők, illetőleg a perügyelő által nem bizonyittatik be, hogy a kedvezményben részesitett hitelező mala fides-ben volt; vagy ha azon esetekben, melyekben a kedvezményezett hitelező ellen roszhiszemüséget praesumál a törvény - ez bizonyitja az ellenkezőt: a megtámadhatás elesik, a hitelezők öszvessége elveszti az adós által, a kedvezményezett hitelezőnek azon időben átengedett vagyont, mely időben az adós már tudta, hogy ő fizetésképtelen, hogy tehát tulajdonképen nem sajátját, hanem a hitelezők összeségének vagyonát adja annak, a kit - az általa ismert okokból - mások kárával különös kedvezményben részesiteni akar.
A minket foglalkoztató kérdés lényegére nézve, az ausztriai javaslatnak intézkedései is ugyanezt rendelik.
De az actio pauliana ezen alapja és föltétele ellen helyesen nem emelhető kifogás. Ha a kedvezményben részesitett hitelező követelése valódi, s őket kielégittetése vagy biztositása körül mala fides nem terheli: az, hogy a neki nyujtott előny által, mások megkárosittattak - nem lehet ok a neki hasznos cselekmény felbontására, s az általa jogosan szerzett előny elvételére. Senki sem tartozik saját jogának érvényesitését attól függővé tenni, vajjon annak törvényszerü érvényesitése által nem szenved-e mások érdeke? A lejárt kötelezvény birtokosának, a hitelezőnek joga van adósától kielégitést követelni, s ha ez kielégitette, vagy biztositotta őt: azon tekintet - hogy más hitelezők kielégités nélkül maradhatnak, nem teszi a jogosan nyert kielégitést, vagy biztositékot jogellenessé s felbontandóvá.
A hitelező részén - jogos a cselekmény, tehát érvényes is - kivéve, ha tudta azt, hogy az adós ellen csőd kéretett, vagy nyittatott, vagy ha tudta, hogy adósa, mások szándékos megkárositásával, vagy is tulajdonképen nem is saját, hanem mások - a hitelezők összeségének vagyonából elégiti ki, vagy biztositja őt.
Mindez áll az ügylet civilis joghatályára nézve, s áll a hitelezőre való tekintettel; de ezzel nincs kimondva az: hogy nem létezett mala fides az adós részén, a ki fizetési képtelenségét tudta midőn egyik hitelezőjének előnyitéséről rendelkezett, - a ki tudta: hogy azt, a mit a kedvezményben részesitett egyik hitelezőjének ad, azt a többi jóhiszemü hitelezőktől vonja el: hogy tehát e kedvezmény által - a leendő csődtömeg rövidittetik meg, vagy előzetesn kimerittetik, s hogy valamennyi hitelezője - vagyoni jogaiban - a legérzékenyebben megtámadtatik.
Az bizonyos, hogy az ily adós mala fide - dolose jár el; de minthogy az ő dolusa nem elégséges a jóhiszemü hitelező által jogosan szerzett előnyök elvonására: ez okból roszhiszemüségének következményei nem hárithatók a jóhiszemü hitelezőre. A cselekmény tehát érvényes marad és nem támadható meg. Az actio paulina ez esetben nem nyujt oltalmat, a nem-kedvezményezett jólelkü hitelezők ezen törvény mellett is, és ennek ellenére elvesztik azt, a mi tőlük a roszhiszemü adós által dolose elvonatott.
És itt van jogosultsága, igazolása a mi törvényjavaslatunk 389. § 2) pontjának. Az idézett rendelkezés ugyanis megváltoztatja a sulypontokat; mert mig az actio paulina, a törvény alkalmaztathatásának föltételeül, a hitelező roszhiszemüségét állitja fel: addig a 389. § csak is az adós dolusára tekint, s intézkedéseinek föltételeül csupán ennek, az adósnak dolusát követeli. Az actio paulina ezek szerint alkalmazandó, ha a hitelező részén forog fenn dolus: ellenben a 389. § 2) pontja akkor is alkalmazandó, ha a hitelező jóhiszemüleg járt el, de az adós cselekménye dolosus.
Az adós dolusa nem teszi hatálytalanná a jóhiszemü hitelezőnek adott kedvezményt; az actio pauliana nem oltalmazza tehát a hitelezők összeségét, az adós gonoszsága ellen; szükség van tehát oly törvényre, - mely ezen gonoszság ellen nyujtson oltalmat. De ha a büntetőtörvény nem adja meg ezen oltalmat, melyet az actio pauliana - a jog és igazság felforgatása nélkül nem adhat meg: az esetben - a magánjogilag orvosolhatlan dolosus sérelem ellen minden oltalom nélkül maradunk.
Ez nem lévén megengedhető: teljesen igazolt, hogy a polgárjog szerint ki nem terjeszthető oltalmat, a büntetőjog veszi át, s büntetéssel való fenyegetés alatt tiltja a dolosus megkárositást. Az intézkedés igazoltsága tehát: jogi szempontból kérdés alá nem vonható.
Hogy pedig az intézkedés az általunk felemlitett második szempont - a közérdek által is támogattatik: azt a hitel fontosságának s az ezt visszariasztó bünös üzelmek közártalmasságának tekintetei eléggé igazolják. Nem fog-e szenvedni, s nem szenvedett-e már eleget hitelünk az ily - formailag megtámadhatlan fondorlatok által? Nem volna-e az szégyen igazságszolgáltatásunkra, ha a csőd megnyilta előtt nehány nappal, átiratott a ház, más czéget kapott a bolt, más névre jutott a gabonával telt raktár, azon czim alatt: mert az adós - egy másik hitelezőjét elégitette ki azokkal és ha mindez jogilag érvényes sőt büntetlen maradna: mert hisz a valódi hitelezőnek adott biztositék vagy fizetés miatt nem lehet büntetni a banqueroute adóst.
De nem-e épen ezen müveletek felbátoritói, ingerei az álkövetelések gyártásának? Nem-e ezek azon módok, melyek által a jólelkü hitelezők valódi követelések 60-70 százalékának elengedésére azon kikötéssel kényszerittetnek, hogy ha az ajánlatot nem fogadja el, egész követelését elveszti?
Ezt nem fogja tagadni senki, a ki előitélet nélkül tekinti a kérdést; de azt hisszük - hogy mindazok, a kik a helyzetet, s annak okait és eredményeit áttekintik: szükségesnek fogják találni az államhatalomnak a büntető törvények általi felfegyverzését, hogy kiirtassék a métely, s megszilárdittassék a hitel.
De ha ezek folytán büntetlennek nem lehet állitani a kérdéses cselekményeket, akkor csak azon kérdés marad hátra: vajjon azok a törvényjavaslat rendszere szerint a csalárd bukás eseteinek hagyassanak-e meg, vagy pedig a kedvezményezés külön büntettévé vagy vétségévé tétessenek?
Minden további érvelés helyett ide iktatjuk, a mit ez ellen Köstlin - egy önálló értekezésében igen helyesen és találóan mond. „Es ist aber wiederum eine unrichtige Beschränkung, wenn die meisten von betrüglicher Begünstigung. Begünstigung durch betrügliche Handlungen sprechen. Namentlich ist es unbegreiflich, wie für derlei Handlungen, falls sie nach Eröffnung des Konkursvenfahrens verübt werden, jenes Prädikat noch ausdrücklich verlangt werden mag. Indessen wird an dem Prädikat betrügerisch keineswegs überall streng festgehalten, vielmehr ging und geht die Praxis meist von der Ansicht aus, dass das Wort auch hier in einem weiteren und uneigentlichen Sinne gebraucht sei, dass man aber in der That unter betrügerischen Handlungen hier nicht blos spezielle, auf Täuschung einzelner Gläubiger gegenüber von andern berechnete, schon an sich betrügliche Handlungen, sondern auch solche zu verstehen habe, die an sich nicht betrüglich, aber in der Absicht unternommen sind, bei wirklichem Ausbruch des Gants andere Gläubiger in Schaden zu bringen.
De a mily határozottsággal kivánjuk a kérdéses cselekményeknek megbüntetését, s a mint azokat - nem mint „kedvezményezést”, hanem egyenesen mint a csalárd bukás tényálladékait óhajtjuk tekintetni: ugy másrészről tévesnek tartanók, ha föltétlenül bünösnek mondatnék ki a bukott azért, mert valamelyik hitelezőjét kielégitette akkor, midőn szenvedő állapota már tulhaladta cselekvő állapotát.
Törvényjavaslatunk - a csalárd bukás megállapitásául: a hitelezők megkárositására irányzott czélt követel; ez épen ugy életföltétele, existentialis eleme a 389. §-nak, mint bármelyik - ezen szakaszban meghatározott külcselekmény.
A dolus specialis, melyet a törvényjavaslat határozottan megjelöl: nem az általános dolus, mely minden büntettnél, s rendszerint mindenik vétségnél is megkivántatik, s a mely - tekintettel a 75. §-ra, nem is lett volna megemlitendő: hanem ettől különböző, a czél határozottságában kifejezett iránya és tevékenysége a tettes akaratának. A törvény alkalmazásánál tehát, a biró oly kevéssé menthetné fel magát a különös czélnak, mint a büntett lét-föltételének követelésétől: a mint nem állapithatná meg a csalárd bukást, ha a 389. § 1-4. pontjaiban körülirt anyagi tényezők egyike sem forog fenn.
Ha valamelyik kereskedő - ép oly időben, midőn például valamely áruczikknek, vagy más érték árának rögtöni leszállása következtében, vagyoni állását szenvedő mérlegben lenni találja; de midőn másrészről, tapasztalatai és a viszonyok valódi ismeretén alapuló számitásai szerint, a kedvezőbb conjecturákat legközelebb beállóknak felismeri, s ez okból, minden erejének megfeszitésével küzd fennállhatásáért, és hitelezői vagyonának teljes megmentéséért; ha ily időben, szorongattatva egyes hitelezője által, minden reménye, kereskedői becsülete, fennállása, hitelezői vagyonának visszaszerzése ezen egy szorongató hitelezőjének kielégitésétől függ: lehet-e, szabad-e e hitelező kifizetését, vagy biztositását - a hitelezők megkárositásának czéljából eszközlött cselekménynek tekinteni? Képzelhető-e, hogy biró, a ki előtt a törvény áll, s a ki határozatának alapját irányát és szabályát a törvényben találja: csalárd bukásnak itélje ezen esetet. Ily föltevés megtagadása volna a jogbiztonság első föltételének, vagyis azon kiindulási pontnak: hogy a biró a törvényt, s nem saját ösztönét, érzületét, vagy combinatióit veszi itéletének alapjául.
A törvényjavaslat e felfogást nem támogatja, sőt határozottan visszautasitja a csalárd bukás eszméjét s az ezen alapuló büntető vagy kereskedelmi törvények illető rendelkezései szintén visszautasitják e felfogást. Ez ellen szól egyébiránt a közgazdászati érdek is, melylyel semmi sem ellenkeznék annyira, mint a csalárd bukás nyaktilójának oda állitása a hitelezők megmentésére irányzott becsületes tevékenység elé, a kereskedőnek kényszeritése, hogy rögtön tönköt mondjon, s bukásában berántson számtalan más személyt is, mihelyt kedvezőtlen - habár átmenő viszonyok - például háboru, agio-emelkedés, a külföldi piacz ideiglenes elzárása, stb. - mérlegét kedvezőtlennek, passivnak tüntetik elé. A criminalistica ily szükkeblü, rövidlátó szabálya: ellentétben állana az élet fejleményeivel, s a nemzetgazdászat egyik legelső sarktételével, mely az individualis erőt, a szellemit mint az anyagit - a productio és a gazdagodás legjelentékenyebb tényezőjének ismeri. Ellentétben állana ily criminalisticai rendszer, a kereskedelem és ipar emelkedésének történeti tényeivel; mert számtalan - legvirágzóbb állapotban levő vállalatra utalhatni, melyek egy bizonyos időben meg voltak renditve, s csak is tulajdonosaik messzelátó képessége, s a nemzeti vagyon és vagyonosodás nevezetes központjai lettek.
Tökéletesen igaz - s joggyakorlatunk tájékozására ide iktatjuk, a mit Schwarze 1853-ban megjelent egyik értekezésében, a csalárd bukás megitélésére vonatkozólag, ugy a helyes elmélet, és a némethoni joggyakorlat alapján mond és tanit:
Das Gesetz spricht zwar von „Zahlungsunfähigkeit.” Diese ist aber oft nur vorübergehend, und es würde die Gläubiger oft mehr benachtheiligen, wenn der Kaufmann deshalb, wil momentan seine Passiva die Activa um einige Thaler übersteigen, seine Insolvenz anzeigen und sein Geschäft schliessen wollte. Es wird oft mit ziemlicher Sicherheit die Beseitigung dieses Verhältnisses und die wesentliche Erhöhung der Activa in den nächsten Wochen zu erwarten sein. Überhaupt darf - wie die Praxis anerkannt hat - bei dem leichtsinnigen ebensowohl, als bei dem böslichen Bankerotte die Handlung an sich nicht entscheiden, sondern die Handlung ist nur so weit strafbar, als ihr eine bösliche Absicht oder ein nicht unbedeutender Leichtsinn zum Grunde liegt.
Óvatosság itt is szükséges: a kereskedőnek higgadt, körültekintő, becsületes és erélyes küzdelme saját állása és hitelezői vagyonának megmentéséért: nem zavarható össze a vakmerő szédelgéssel, mely a megromlott vagyoni állapot helyreálitásának reményét, esztelen koczkázatokban, hitelezői vagyonának még nagyobb mérvü veszélyeztetésében keresi, s hogy erre időt s alkalmat nyerjen: a mindinkább sürübben követelő egyes hitelezőket egyes részfizetésekkel, vagy biztositékadással lecsendesiti.
Ez esetről rendelkezik a 390. §; s ezt mi nem értjük a józan közgazdászat követelményei alatt, melyek szabad mozgásának és érvényesülésének, - a büntető törvények ijesztője általi akadályozását, veszélyesnek állitottuk.
Három tételben foglalhatók össze a 389. § 2) pontjára vonatkozó fejtegetéseink:
1) valamely - egy vagy több hitelezőnek, a fizetésképtelenségét ismerő adós által - a többi hitelezők megkárositásával eszközlött kielégitését vagy biztositását: a csalárd bukás büntettének tartjuk;
2) a csalárd bukás ezen esetének, valamint a többieknek is elengedhetlen föltételét képezi: hogy az adós czélja, a hitelezők megkárositására legyen irányozva;
3) a kárositási czél hiánya még nem zárja ki a cselekmény culposus voltát.
Mindhárom tételt illetőleg megegyez törvényjavaslatunk a csalárd bukásra nézve hatályban levő legtöbb külföldi törvénynyel, s a legujabb törvényjavaslatokkal; és ismételjük: hogy eltekintve a zürichi büntetőtörvénykönyvnek külön rendszerétől: az általunk fenntebb idézett törvények csak az eszme kifejezésében, az ismérvek megjelölésének formájában különböznek a mi javaslatunk 398. § 2. pontjától.
Azon törvényeket, melyek a csalárd bukást nem ismerik el a büntettek önálló alakjának, hanem azt a csalás egyik formájának tekintik - teljesen mellőzhetjük; ezek szempontjából a kérdés különben is vitán kivül áll. Ezekhez sorozandó - bár, mint láttuk, külön büntettnek veszi a csalárd bukást - az olasz büntető-, illetőleg kereskedelmi törvénykönyv is: minthogy az olasz tudósok általi fogalommeghatározás szerint, a csalárd bukás nem képez egyebet, mint a kereskedő által bukás alakjában véghezvitt csalást, s a mint Carrara mondja:
Il concetto generale, ai quale s’informáno tutte le configurazioni di fatto che danno vita al titolo del falimento doloso, é quello di un artifizio mediante il quale un negoziante prossimo al fallimento, o gia fallito sottrae in qualcunque modo ai diritti dei suo creditori una parte del suo patrimonio.
Valamely vagyoni részt - „mesterkéléssel” „artifici” a jogositottól elvenni, és másnak hasznára forditani, - ez képezvén a csalás eszméjét, Carraranak fenntebbi formulázása minden kétséget kizár arra nézve: hogy az olasz criminalisták, a csalárd bukást - a csalás fogalmában rejlőnek tartják, s azt - csakis az elkövetés módjára, s alanyára nézve különböző speciesnek tekintetik. De ezzel meg van erősitve az - hogy a kérdéses cselekmény, a csalárd bukás alakjában jelentkező esetét képezi s hogy e tekintetben az olasz törvény, és a mi törvényjavaslatunk közt nincs különbség.
És ha még kétely férne ahhoz, hogy az olasz törvény - az egyik hitelezőnek a többiek kárával adott kedvezményt szintén a csalárd bukás esetei közé számitja: e kételyt teljesen eloszlatja a „dissimulazione” szónak ugyanazon tudósnál olvasható értelme, mely szóval „mindazon módozatok fejeztetnek ki, melyekkel a bukott vagyonának bármely része a hitelezők jogai elől a bukott által elvonatik”; vagyis azon cselekmények, melyeknek czélja: hogy az adós vagyonának valamely része, a hitelezők elől elrejtessék vagy kielégittetésüket illetőleg, hozzáférhetlenné váljék.
Épen igy áll a kérdés a német büntetőtörvénykönyv szempontjából is, mely, a mint már kiemeltük, a csalárd bukást a büntettek annyira külön alakjának tekinti: hogy a jogtudósok, ennek a csalástól különböző fogalommeghatározását, a törvény alapeszméjéből és rendszeréből származó mellőzhetlen folyománynak, és követelményének tekintik.
Az egy- vagy több hitelezőnek - a többiek szándékos megkárositásával adott kedvezmény, a német büntetőtörvénykönyv 281. §-ának 1.) pontja alatt „Vermögensstücke verheimlicht, oder bei Seite geschafft haben” - nevezetesen az utóbbi elem alatt subsummáltatik.
Ezen pont a közvetlen objectum helyesebb megjelölése után a porosz büntetőtörvénykönyv 259. §-nak 1) pontjából - „wenn sie ihr Vermögen ganz oder theilweise verheimlicht, oder bei Seite geschafft” haben - vétetett át; következőleg azt jelenti, a mit a porosz büntetőtörvénykönyvek idézett rendelkezése jelentett.
Nem változtatván meg a cselekvés módozatait illetőleg, a porosz törvény szövege: nem állithatunk egyebet, mint azt, hogy a kérdéses rendelkezés, ugyanazon értelemben fogadtatott el az észak-német, illetőleg a német birodalmi törvényhozás által, a mely értelemben azt, a porosz-joggyakorlat alkalmazta.
E joggyakorlatot illetőleg azonban a porosz legfelsőbb biróság itéleteinek idézésével constalálja Oppenhoff: hogy a „kedvezés” mindazon eseteiben, melyek nem estek a csődtörvény 308. §-ában meghatározott külön büntetés alá, a büntetőtörvénykönyv 259. § alkalmaztatott.
Ide iktatjuk Oppenhoffnak e kérdésre vonatkozó szavait, hogy az áttekintést azok részére is megkönnyitsük, a kik a nevezett szerző e munkájának nincsenek birtokában.
An und für sich gehört auch der Fall hierher, wo die Bei-Seite-Schaffung ( die Befriedigung eines Einzelgläbigers zum Nachtheile der übrigen bezweckte; auch dann wird das Recht der Gesammtheit auf natürliche Befriedigung Aller verletzt; dabei ist es auch gleichgültig, ob der Angeklagte nur im Interesse des Einzelgläubigers handelte, oder ob er gleichzeitig einen Gewinn für sich suchte, da Gewinnsucht zum Thatbestande des § nicht gehört; vgl. n. 25. Da indessen eine solche Handlung, wenn sie nach der Zahlungseinstellung geschieht, durch § 308. der Konk. Ordn. vom. 8. Mai 1855. mit einer besonderen Strafe dedroht ist, so muss für diesen Fall § 259. ausscheiden. Z. II. 3. Okt. 61. c Engelhardt (Rd. I, O. 568); vgl. Beschl. II. 24. Nov. 59. c. dens. (71. B.) Dagegen muss § 259. geeigneten Falles anwendbar bleiben, wenn § 308. cit. keine Anwendung findet, sei es, weil die Konk. Ordn. im betr. Landestheile (z. B. im Gebiete des A. G. H.-s zu Köln) nicht gilt, sei es, weil die That vor der Zahlungseinstellung verübt wurde.
A mi itt összefüggésben a csődtörvény 308. §-sal mondatik, az vonatkozólag a német-birodalmi büntetőtörvénykönyv 281. §-ra, tovább terjedő jelentőséggel is bir. Ott ugyan is - a hol az 1865-ik évi porosz csődtörvény nincs hatályban, de a hová a német büntetőtörvénykönyv hatálya kiterjed: a büntetőtörvénykönyv 281. - 1. pontja - mindenütt azon értelemben lesz alkalmazandó, a melyet ez - s különösen a Bei-Seite-Schaffung” - a porosz joggyakorlatban nyert, s azon korlátozás nélkül, a mely erre vonatkozólag a porosz csődtörvény 308-ban megjelölt - s kivett eset által vonva van. Magától értetik, hogy az 1855-ik évi csődtörvénynek hatályon kivül helyezése - s az előmunkálatok stadiumában messze haladt átalános német csődtörvény életbelépte után - a mennyiben ez a 308. §-hoz hasonló intézkedést nem fogna tartalmazni: az ez által vont korlát azon területekre nézve is elesik, a hol a korlátozás még fennáll, és hogy ezen időn túl, és föltétel alatt: az egyes hitelező részére, a fizetés képtelenségét tudó adós által eszközölt elégtétel, vagy biztositás - mindennütt, a hová a német birodalmi büntetőtörvénykönyv hatálya kiterjed; az ezen a büntetőtörvénykönyv 281. §-ának 1.) pontja alá fog esni.
A porosz büntetőtörvénykönyv 259. §-nak ezen értelmével van igazolva Köstlinnek is azon állitása:
Die grosse Mehrzahl der neuern Gesetzgebungen hat denn auch mit Recht, die wiederrechtliche Begünstigung einzelner Gläubiger unter die Fälle des dolosen Bankrotts aufgenommen.
A mit állitottunk, t. i., hogy az ujkor ide vonatkozó - legtöbb törvénye összhangzásban áll a mi törvényjavaslatunk 389. §-nak 2) pontjával, s hogy az eltérések - csak is az eszme formulázását, de nem az anyagi beltartalmat illetik: azt a legutóbb előadottak nyomán, s a német criminalistica egyik legkiválóbb nevezetességének Köstlinnek tekintélyével megerősittetnek, és bebizonyitottnak hiszszük.
Ezek alapján talán nem volt indokolatlan a törvényjavaslat 389. § 2) pontjának fölvételénél irányul szolgált azon reményünk: hogy törvényhozásunk - különösen a hitelt érdeklő intézkedésekben nem fog kibontakozni azon államok törvényeivel való közösségből, mely államokkal hitelünk a legszorosabban egybe van kötve. Nézetünk az volt, és az: hogy nemzeti gazdagodásunk legfőbb föltételét a hitel képezvén: önmagunk iránti legszigorubb kötelességünk - a hitelt aláásó mételyt, a csalást minden alakjában felkeresni, minden burkolatában erélylyel és szakadatlanul üldözni, s szigoru büntetések kérlelhetlen alkalmazása által - a mennyire lehetséges, kiirtani. A törvényjavaslat kérdéses pontjában lévén megjelölve a csalárd bukásnak nálunk leggyakoribb esetei, és legelterjedetebb formái: e pontot különösen kiemelendőnek véltük.
A szigorubb rendszeresség szempontjából mindazonáltal: a 2) és 3) pontoknak egymással való felcserélését hozzuk javaslatba.
Törvényjavaslatunk kérdéses szakasza: 5 évig terjedhető fegyházbüntetést, hivatalvesztést és a politikai jogok felfüggesztését állapitja meg a csalárd bukás büntetéséül. A szabadságbüntetés - viszonyitva a legtöbb állam ide vonatkozó törvényeihez, s tekintettel az enyhitő körülményekről rendelkező 90. §-ra, aligha nem tekinthető enyhének. Ha figyelembe vesszük, hogy a hozzánk legközelebb álló Ausztriában, a már idézett 1870-ik évi tervezet 247. §-a, 500 frtot tulhaladó kárositás esetére, 4-8 évi fegyházat rendel: azt hiszszük, hogy törvényjavaslatunk inditványozott büntetési tétele ellen, a tulszigor vádja nem fog emeltethetni. - Azt hisszük, hogy e vád alól bizonyára felmentetünk mindazok által, a kik e büntett aljas és galád természetét, az elkövetés körüli gonoszság perseverentiáját, a hidegen számitó mérlegezést és előkészités körüli cselszövényeket, fondorlatokat, és végre a büntett rendkivüli pusztitó veszélyességét - s különösen hazánk forgalmára és kereskedelmünk hitelére nézve, szomoru eremdényeit elfogultság nélkül mérlegezik.
Ha lételemeire osztatik fel a csalárd bukás büntette: az a legtöbb esetben, három külön büntett találkozásának configuratióját tünteti elő. A csalás, az okirathamisitás, és a hamis eskü büntettei legtöbbnyire együttesen fognak találkozni a csalárd bukásban, mely körülmény magában is igazolja ennek súlyos minőségét, s a helyes beszámitás szempontjából lehetlenné teszi, hogy ez, enyhébben büntettessék, mint bármelyike azon büntetteknek, melyek mindegyike benn foglaltatik a csalárd bukásban.
A jelen törvényjavaslat előkészitői mértéket tartottak a büntetések megállapitásánál, s már a lopás indokaiban kifejtettük az okokat, melyek visszatartottak minket attól, hogy a német büntetőtörvénykönyvet követve - a minősitett lopásra 10 évig terjedhető fegyházbüntetést inditványozzunk. De azt leghelytelenebb rendszernek tartanók: ha a csalárd bukásra enyhébb büntetés határoztatnék, mint a minősitett lopásra, s hozzá tehetjük: hogy ily büntetési tétel, illetőleg rendszertelenség nemcsak minden benső indokot nélkülözne, hanem páratlan is lenne.
A német birodalmi törvénykönyv, mint emlitők: a minősitett lopásra 10 évig terjedhető fegyházat állapit meg: ellenben a csalárd bukás büntetését 15 évig terjedhető fegyházra emeli.
A belga büntetőtörvénykönyv 467. czikke reclusion-t - melynek tartama a 13. czikkben 5 évtől 10 évig van meghatározva - rendel a minősitett lopásra: és ugyanezen büntetést - tehát nem csekélyebbet a minősitett lopás büntetésénél - rendeli a 489. czikk a csalárd bukás ellen.
És a belga büntetőtörvénykönyv, különösen a csalárd bukást illetőleg - szemközt az addig fennállott franczia Code büntetési tételével, az enyhités szempontjából indult ki; sőt az előkészitő bizottság élesen birálva a franczia rendszer tulságos szigorát: azon tételt fejezte ki; „hogy a csalárd bukás nem látszik sulyosb büntettnek, mint a minősitett lopás.” De ennél enyhébbnek sem tartották sem az előkészitők, sem a törvényhozók e büntettet: hanem a mint kimutattuk - a minősitett lopással tették egyenlővé.
Az olasz büntetőtörvénykönyv tervezete nem követi a belga büntetőtörvénykönyv e rendszerét: hanem ellenkezőleg sokkal sulyosabban bünteti a csalárd bukást - mint a minősitett lopás azon eseteit, melyekben három minősitő körülménynél kevesebb találkozik. - Mig ugyanis - a minősitett lopások legtöbb esete 3-5 évig terjedhető börtönnel büntettetik: addig a csalárd bukásra a 311. czikkben 5 évtől 7 évig terjedhető fegyház határoztatik.
Megemlitettük már fentebb, hogy az olasz kereskedelmi törvénykönyv előkészitői - s különösen a bukásról szóló fejezetnek előadója Mancini, - a ki, mint tudva van, a jogtudományban, valamint a politikában a szabadelvüség szélső árnyalataihoz tartozik - a büntetőtörvénykönyv tervezetének büntetési tételében nem találták fel a megfelelő szigort, s a jelenleg hatályban levő büntetőtörvénykönyv terminologiáját és büntetési rendszerét véve alapul: 3-10 évi börtönt - a sulyosabb esetekre pedig: 10 évtől 20 évig terjedhető fegyházbüntetést inditványoztak.
Emlitettük, hogy az ausztriai javaslat 1 évtől 4 évig terjedhető fegyházban, s ha a hitelezők összessége 500 frttal károsittatott meg: 4 évtől 8 évig terjedhető fegyházban állapitja meg a büntetést.
Az illető szakaszt - mert Ausztriával a legközelebbi hitel- és kereskedelmi összeköttetésben élünk, s ezen viszony, törvényhozásunk e kérdésnél számon kivül aligha maradhat - jónak látjuk teljes szövege szerint reproducálni:
§ 247. Die Strafe des betrügerischen Bankerotts ist Zuchthaus von 1-4 Jahren; wenn aber der Schuldige
a) einen oder mehreren seiner Gläubiger zusammen einen Schaden von mehr, als 500 Gulden zugefügt hat, oder
b) schon einmal wegen betrügerischen Bankerotts oder zweimal wegen Verbrechen des Betruges gestraft worden ist, von 4-8 Jahren.
Mindezzel eléggé indokolva véljük - ezen a legerélyesebb és legsulyosabb repressiót igénylő büntettre inditványozott büntetési tételt, s alig hisszük, hogy a javaslat e tekintetben enyhittetnék.
Ha a minősitett lopás, a 2000 frtot fölülhaladó csalás: 5 évig terjedhető fegyházzal, ha a váltóhamisitás, a kereskedelmi-könyv meghamisitása 5-10 évig terjedhető fegyházzal büntettetik: akkor nem lehet, hogy a csalárd bukás rendes büntetése 5 évi fegyháznál lejebb szállittassék.
A magyar törvényhozás, különösen a létező viszonyokkal, a sajtónak, a társadalomnak a hamis bukások elleni hangos panaszaival szemközt - a mi felfogásunk szerint nem veheti magára a vádat, hogy a repressió erőteljes hatályát nem fejti ki, a csalárd bukók ellen. A törvényhozás a büntetési tételben fejezi ki azt, hogy mennyire gonosznak, aljasnak és veszélyesnek tart valamely büntettet, s mi azt hisszük, hogy maga a törvényhozás - épen a csalárd bukást illetőleg kellőleg ki fogja ezt fejezni, a büntetési tételnek a polgárosult világ törvényeivel összhangzó megállapitása által.
A vétkes bukás vétségét követi el, és 2 évig terjedhető fegyházzal, valamint hivatalvesztéssel büntetendő: a ki
1) fizetési tehetetlenségbe, habár csak részben, pazarlás, gondatlan üzletvezetés, papirokkal vagy áruczikkekkel való tőzsdejáték vagy árkülönbségi üzlet által jutott;
2) a 389. § 4. pontjában megjelölt valamelyik cselekményt vagy mulasztást, nem azon czélból követte el, hogy ez által, hitelezőit megkárositsa;
3) ha kereskedői könyvek vezetésére kötelezve volt, azonban cselekvő és szenvedő vagyoni állapotáról rendes mérleget évenként nem készitett;
4) minekutána fizetési tehetetlenségét tudta, vagy tudnia kellett, uj adósságokat csinált: vagy a csődkérvény azonnali beadásának elmulasztása által okot szolgáltatott arra, hogy vagyonára egy vagy több hitelező, zálog- vagy megtartási jogot nyerjen.
A tényálladék megállapitásánál: ezen § is az 1840. évi XXII. törvénycikk és az 1843. évi büntetőtörvénykönyv-tervezet irányzatát követi, mely tekintetben az uj törvények és törvényhozói munkálatok sem mutatnak fel lényeges változást, s a mennyiben némi változás - különösen a kifejezés praecisiója szempontjából szükséges volt: az ujabb kor megállapitásai annyiban érvényesittettek a törvényjavaslat megállapitásánál.
Az áruczikkekkel vagy papirokkal való tőzsdejátékra vonatkozólag a német birodalmi törvénykönyv hatályba lépte óta nézeteltérések merültek fel. Nevezetesen vitássá vált; vajjon a szerződők akaratának, már az üzlet megkötésénél kellett-e csupán árkülönbözetre irányozva lenni, hogy az üzlet tőzsdejátékot, illetőleg árkülönbözeti üzletet képezzen? Vagy pedig megállapitja-e a vétkes bukást az oly üzletekben szenvedett veszteség is, melyek megkötésénél vádlott a szállitandó áru vagy papir valóságos szállitását, illetőleg átvételét czélozta, azonban később a veszteség - az árkülönbözetek megfizetésével egyenlittetett ki?
A berlini legfőbb itélőszék több izben kimondotta: hogy időre kötött üzletek esetében, azon tény, hogy az eredeti szándék, valódi szállitásra volt irányozva: nem zárja ki szükségszerüleg az árkülönbözeti üzletet.
Ezzel ellentétben Oppenhoff és Merkel azt vitatják:
hogy árkülönbözeti - tözsdeüzletnek csak az tekintendő, melynél már a megkötés alkalmával az esetleges árkülönbözet fizetésére volt irányozva a szándék.
E nézethez látszik hajolni legujabban a berlini O. Tr. is, a mennyiben 1875. évi május 22-én hozott egyik határozatában kimondja:
Differenzhandel kann angenommen werden, wenn wenigstens auf Seiten des Angeklagten die Absicht ein effectives Kaufgeschäft abzuschliessen von vorn herein nicht bstanden hat.
A mi nézetünk szerint ez utóbbi a helyes, s a magyar gyakorlat is - mindig ezt követte.
Ha valamely kereskedelmi társaság vagy egylet vagyona ellen nyittatik csőd: a 389. §-ban meghatározott büntett, vagy a 390. §-ban meghatározott vétség esetében, a bünösség az üzlet vezetésével megbizott azon személyeket terheli, a kik a büntetendő cselekményt elkövették.
Az intézkedés szükséges volt a „személyiség” kérdésénél fogva; minthogy e szakasz esetében a bukott nem physicai, hanem jogi személy, mely nem követhet el büntettet, s nem is büntettethetik. A törvényjavaslat azokat veti alá a büntető felelőségnek, a kik a társaság ügyeit vezetik, s a meghatározott cselekményt, akár saját, - akár a társaság érdekében elkövetik.
Az „egylet” külön ki volt teendő; mert nem csupán kereskedelmi társaságok, hanem egyletek - társas, jótékonysági, vallási s mindennemü egyletek - is eshetnek csőd alá, s ezek ügyeinek vezetői által is elkövettethetnek oly cselekmények, melyek a törvényjavaslat szerint a csalárd bukás fogalma alá esnek.
Hézag maradna a büntetőtörvénykönyvnek a vagyon elleni cselekményekről rendelkező részében, ha ezen rész a XXVI.-XXXV. fejezetekben meghatározott büntettekkel és vétségekkel befejeztetnék; sőt a hézag még az által sem lenne teljesen kitöltve, ha az emlitett fejezetek kiegészittetnének a közveszélyü büntetteknek és vétségeknek közvetlenül a vagyont megtámadó eseteivel. Ez esetben is fennmaradna még egy faja a vagyon elleni delictumoknak, mely az elkövetés szándékosságánál, a tettes gonoszságánál és a cselekmény veszélyességénél fogva, criminalis sanctio nélkül nem hagyathatik, s mely az eddigi fejezetekbe felvett egyik eset alá sem foglalható: de a közveszélyü cselekmények közé - szintén nem soroztathatik.
A büntett, melyről ezen czimfelirat alatt: „Más vagyonának megrongálása” a XXXVI. fejezet rendelkezik, s mely „Sachbeschädigung” elnevezés alatt ismertetik a német büntetőtörvénykönyvben, abban különbözik a vagyon elleni büntettek és vétségek eddig tárgyalt fajaitól: hogy czélját sem az eltulajdonitás, sem másnemü vagyoni haszon nem képezi s a jogellenes kárositás által - a különös hüségi kötelék nem sértetik meg.
E tekintetben közös ugyan a XXXVI. fejezet alá tartozó delictum jelleme, a közveszélyü büntettekkel és vétségekkel; s ezen szempontnál fogva nem lehetne kifogás alá venni, az olasz büntetőtörvénykönyv tervezetét, mely ugyanazon cselekményeket, a melyekről javaslatunk XXXVI. fejezete szól, valamint a közveszélyü büntetteket és vétségeket egy közös czimbe foglalva - az ezen czim I. II. III. fejezeteiben meghatározott reatumokat: A tulajdon ellen, nyerészkedési szándék nélkül elkövetett büntetendő cselekményeknek nevezi - „Dei reati contro la proprietá comessi senza fine di lucro.” A kifogás csak arra vonatkozhatik: vajon daczára a kiemelt közös tulajdonságnak nem mutatnak-e fel az összefoglalt delictumok más - oly criteriont, mely az egybefoglalt csoportnak egyik részénél változatlanul találkozik, a másik résznél azonban nem lévén meg: ezen különbség az egységet felbontja, s tényleg két különböző tömbnek nem természetes, vagy legalább nem consequens egyesitését tünteti fel.
Nem hallgatjuk azonban el, hogy ámbár a XXXVI. fejezetbe foglalt büntettek és vétségek caracteristicus elemét fenntebb abban emeltük ki: hogy az elkövetés czélját sem az eltulajdonitás, sem másnemü vagyoni haszon nem képezik: ez mindazonáltal, szorosan véve, csak a vagyon megrongálás tulajdonképeni eseteire alkalmazható; azokra ugyanis, melyekről a 392., 393. és 394. § intézkednek: ellenben az ezen fejezet alá improprie foglalt 395. § egyik esete „a földtől el nem választott termékek felhasználása” - e szempontot illetőleg, kifogás alá esik.
Ha a rendszert - a legvégső következményig keresztül akarnók vinni, s ha minden más tekintet fölött, erre kellene fektetnünk a döntő sulyt: ez esetben itt is különböztetnünk kellene, a mint ezt - több más fejezetekre nézve megemlitettük. A jelen esetben a czél az által sem lenne teljesen elérve: ha „Más ingatlanának bitorlása” - czimfelirat alatt, egy külön fejezet fölvételét inditványoztuk volna; mert még ez esetben is - az egy és ugyanazon fejezet, egy és ugyanazon szakasz alatti cselekmények közt volna legalább egy - melynek czélját, vagy motivumát - a „haszon” képezné: mig a többieknél e czél és motivum ki van zárva.
Mi azt hittük, hogy ezen egy esetért külön fejezetet alkotni fölösleges volna; és minthogy ugy az objectum azonossága, mint az elkövetés módja tekintetében azonosság mutatkozik ezen - és a többi esetek közt; de ezenfelül a kérdéses cselekmény sem követtethetik el a nélkül, hogy azon elem, mely a fejezet átalános lételemét képezi, t. i. más vagyonának megkárositása - ne forogna fenn: ez okoknál fogva, nem véltünk hibázni, midőn egy - habár improprius, de analog eset miatt, egy külön fejezet inditványozásától elállottunk.
A ki másnak tulajdonát képező ingó dolgot szándékosan és jogtalanul megrongál vagy megsemmisit: vétséget követ el, és 3 évig terjedhető fogházzal, és 50 frttól 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
A kisérlet büntetendő.
A bünvádi eljárásnak csak a sértett fél inditványára van helye.
Ha valaki - idegen ingó dolgot másnak birtokából vagy biralatából a jogosultnak beegyezése nélkül elvesz, de azt nem tulajdonitja el - nem azon czélból veszi el, hogy tulajdonának tárgyává tegye, hanem rögtön eltöri, megsemmisiti, használhatatlanná teszi; daczára, hogy cselekményében az eltulajdonitási czélon kivül, a lopás mindenik ismérve találkozik: nem követ el lopást - hanem más vagyonának megrongálását. A lopás benső ismérveinek megállapitásánál mondottuk, hogy a tolvajnak tudnia kell:
1) hogy a dolog, melyet elvesz, nem az övé;
2) hogy ő ezen dolognak eltulajdonitási vagy használati szándékkal való elvételére nincs jogositva.
Ha tehát az elvételnél nem volt meg az eltulajdonitási vagy használati czél: a lopás lehetősége föltétlenül ki van zárva. Ha azonban ezen czél helyettesittetett a megrongálásra irányzott szándék által, s az ennek megfelelő cselekmény véghez is vitetett: a delictum - a lopással közös többi ismervek daczára, a 392. §-ban meghatározott vétséget fogja képezni.
Ugyanazon eset állhat elő, a tettes jogos birtokába vagy birlalatába jutott ingó dolog megsemmisitésével vagy megrongálásával; hasonló lehet az eset - a talált vagy véletlenül a birtokosa kezéhez jutott ingó dologgal is.
A megrongálás alatt nem értetik mindennemü csekély megsértés: hanem a tárgy minőségéhez képest annak lényeges és jelentékeny megrontása, mely által az rendeltetésére vagy teljesen használhatatlan lett, vagy csak lényeges javitás után állittathatott helyre, és helyeztethetett használható állapotba. A megrongálás értékcsökkenést tételez fel, ez nem azonos ugyan - az értéktelenitéssel, de mindennemü csekély érték-leszállitás sem vétethetik - büntető szempontból megrongálásnak.
A szabadságbüntetés 3 évig terjedhető fogházra, és 1000 frtig terjedhető pénzbüntetésre tétetett; ez utóbbi igen alkalmas büntetésnek mutatkozik - a konokságon és bosszúvágyon alapuló ezen cselekmény ellen.
Büntettet képez a cselekmény, és 1 évtől 3 évig terjedhető börtönnel, ugy szintén 200 frttól 2000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő, ha az tanuk, szakértők, közhivatalnokok vagy községi előljárók vagyonán, azok tanuzása, véleménye vagy hivatalos eljárása miatti bosszúból követtetett el.
A tényálladék ugyanaz, mint az előző szakaszban, - csupán a sértett félre és a cselekmény motivumára nézve foglaltatik e szakaszban szorosabb meghatározás.
A bünösség sulya - azon alakban, melyben a 393. § veszi szemügyre a cselekményt: nagyobb, a tettes elhatározása gonoszabb, mint az előző szakasz átalános esetében.
Az állam s annak intézményei által rendelt kötelesség teljesitését - a mennyire lehetséges, garantirozni kell a magán bosszu fondorlatai ellen; ha a hosszu sikeres, s a közhivatalnok, vagy az állam, illetőleg az állami igazságszolgáltatás és közigazgatás érdekében eljárók, érzékeny kárositásoknak tétetnek ki, a magukat sértettnek vélt magánosok által: ez által sokan riasztatnak vissza kötelességük teljesitésétől, a minek káros következményei az államra és a társadalomra hárulnak.
E szempontból fokozottabb oltalmat igényelnek az itt fennforgó érdekek, s a törvényjavaslat az által vélt megfelelni e feladatnak: hogy büntetté minősitvén a cselekményt, arra 3 évig terjedhető börtönt, és 3000 frtig terjedhető pénzbüntetést hozott javaslatba.
A 392. § rendelkezése szerint büntetendő az is, ki a vallási tiszteletre rendelt épületet vagy más tárgyat, ugyszintén a ki sirt vagy siremléket, nyilvános emlékszobrot, közkönyvtárban őrzött könyvet, kéziratot vagy a tudomány, müvészet vagy ipar szempontjából nyilvános gyüjteményben őrzött egyéb tárgyat, nyilvános levéltárban vagy közhivatali irattárban őrzött okmányt vagy iratot jogtalanul megrongál, elpusztit vagy megsemmisit.
A jelen szakaszban megjelölt dolgoknak külön felemlitése szükséges részint azért, mert részben ingatlanok, s ennélfogva nem tartoznak a 392. § alá; részint azért, mert oly tárgyakra is vonatkozik, melyek közönséges értékkel nem birván: kétségessé válhatik: vajjon a „res” fogalma alatt subsummáltatnak-e? A 394. § eloszlat e tekintetben minden kételyt.
..... őrzött ..... kéziratot” ez vonatkozik ugyan a könyvtár registrumaira, indexeire is, mert ezek is őriztetnek; de nem vonatkozik a könyvtárnak folyó ügyeiről szerkesztett irományaira, levelezéseire, számadásaira, s hasonló iratokra, melyek nem kebeleztetnek be a könyvtárba, s nem képezik annak alkatrészét.
A sulypont ezen iratokat, valamint a közhivatalok irattárában őrzött iratokat, okmányokat illetőleg az „őrzött” szón fekszik.
A ki a másnak ingatlan vagyonát elfoglalja, vagy szándékosan és jogtalanul megrongálja, vagy annak a földtől el nem választott termékét felhasználja, a mennyiben sulyosabb büntetés alá eső cselekmény nem forog fenn, s a kár 5 frt értéket fölülmul: vétséget követ el, és 3 hónapig terjedhető fogházzal, valamint 200 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
Ingatlanok megtámadása, feldulása, megrongálása nem szokott előfordulni nagyobb csoportosulás nélkül: ez esetről pedig a VII. fejezet intézkedik; sőt a mennyiben az ingatlanok devastatiója összefüggésben lenne a közrend megzavarására irányzott szándékkal: a cselekmény részint a lázadásról, részint a közhatóságok, vagy a közhatósági közegek elleni erőszakról intézkedő törvénybe fog ütközni.
A 395. § tehát csakis egyszerüen más ingatlan vagyonának bitorlását, illetőleg annak jogczim nélküli tettleges, és erőszakos elfoglalását tartja szem előtt, azon föltevés mellett: hogy az elfoglaló tudja, hogy erre nincs joga.
Megkülönböztetendő tehát az eset attól, melyben az elfoglaló azon nézetből indul ki. hogy ő jogositva van azon ingatlan elfoglalására: ily eset nem tüntet fel - criminalis szempont alá eső jelleget; ez csupán polgár-jogi természetü, s végelintézését - a birtokháboritásról, valamint a tulajdoni keresetekről rendelkező magánjogi alaki és anyagi törvényekben találja.
A 395. § dolosus cselekményt tételez fel; de e mellett föltételezi azt is: hogy a cselekmény - sulyosabb imputatio alá ne essék. Az ily föltételek melletti elfoglalás - képezi az ingatlan bitorlását, s erre nézve elegendő az ezen szakaszban megállapitott büntetési sanctio.
Rendszerint nagyobb mérvü mezei rendőri vagy erdei kihágás alakjában fog mutatkozni e cselekmény; természetesen azon föltétel alatt, hogy az erdőben létező fák kivágása nem azok eltulajdonitásának szándékából történt; mert ez esetben a cselekmény lopásba megy át, s mint ilyen büntetendő.
Hasonlóul föltéle e szakasznak - hogy a földtől el nem vált termékek felhasználása - ne azok elvitele által eszközöltessék: mert ezen eset is - a mint ezt a lopás indokaiban kifejtettük, a lopás büntettét, esetleg vétségét állapitja meg.
E szakasz alá fog esni azonban az eset: melyben a gulya, a nyáj birtokosa, vagy pásztora, gulyájával, nyájával másnak mezejét, legelőjét, vetését megszállva, azt leeteti, tudva - hogy az nem az ővé, vagy tudva, hogy erre egyátalán nincs joga.
A fenebbi szakaszban megállapitott büntetés nem szünteti meg a polgárjogi kártéritést’ s azon szempontból, a büntetési tétel - elégségesnek mutatkozik.
A legeltetésre, illetőleg a földtől el nem vált termékeknek használatára 5 frtot fölülmuló kár azért követeltetik: mert ellenkező esetben, a cselekmény nem vétségnek, hanem a rendőri kihágásnak tekintetik.
Azon közös tulajdonság, mely bizonyos büntetteket és vétségeket közveszélyü cselekménynek minősit: az indokok több helyén, részletesebben azonban a közegészség elleni büntettek és vétségek indokolásában kiemeltetett, e tulajdonság képezi a XXXVII-XL. fejezetekben meghatározott büntettek és vétségek összekötő kapcsát, s ez állapitja meg közöttük - a tényálladékok változatossága és az elkövetési módok, sőt a közvetlen támadási objectum különbözősége daczára is, a rokonságit, ha nem is az egységet.
Hogy a gyujtogató - hacsak a tárgy, melyet felgyujt, nincs teljesen elkülönitve, s nem fekszik messze minden más gyulékony dologtól - nem tudhatja, vajjon az általa elhamvasztani czélzott házra, épületre, vagy tárgyra fog-e szoritkozni a tűz? nem csap-e át más épületekre, raktárra, kazalra? s nem pusztitja-e el számtalan család minden vagyonát, nem foglal-e áldozatai közé több emberéletet? - ez bizonyitást nem igényel. Az egyszer felköltött elem, nincs többé az ezt felébresztőnek hatalmában; a szél, s más természeti erők, a véletlen játszanak vele, s határozzák el utját, terjedését, valamint pusztitásainak arányait. Ez okból - nem lehet kétség az iránt: hogy a gyujtogatás büntettét, a közveszélyü büntetendő cselekmények közé kelle sorozni.
Ez ellen nem képez elegendő érvet azon tekintet, hogy a gyujtogatás - bizonyos esetekben - a közveszélynek teljes, vagy csaknem teljes lehetetlensége mellett is elkövettethetik; például, ha a pusztán létező, elhagyott kunyhó gyujtatik fel. Ily kivételes és ritka esetektől nem nyerheti általános jellemét valamely büntett, s még ily esetben sincs teljesen kizárva annak lehetősége, hogy a kunyhó égése alatt fergetek keletkezik, mely a szikrákat messzire hordva, távol fekvő nagy értékek, a munka és szorgalom nagybecsü kincseinek elhamvasztását okozza.
A vizáradás okozása szintén a fentebbi szempont alá esik: a veszély nagy kiterjedése vagyonra és életre - vizáradás esetében is az elem erejétől, s a tettes hatalmán kivül eső körülményektől s a viszonyoktól függ.
Közös ezekkel a XXXIX. fejezetben meghatározott cselekmények jelleme is, melyek közül csak a távirda megrongálását, s a hajó megfeneklését, elsülyedését, vagy összezuzását okozó szándékos cselekményt emeljük ki.
A távirda az emberi ész diadalának egyik legbámulatosabb alkotása, a társadalmi czélok elérésének egyik leghatályosabb eszköze lévén: kiszámithatlan irányokban gyakorolja áldásos befolyását, mely befolyás - a sodrony megszakitása, a gép elrontása esetében - mindaddig szünetel, mig a gép, vagy a megszakitott fonal nem állittatik helyre. Ez alatt - az árak és értékeknek napjainkban rendkivül gyors változása mellett, könnyen megtörténhetik, hogy az által, mert a kereskedő valamely tudósitást vagy utasitást a külföldi tengerparton, vagy tőzsde székhelyén időző megbizottjának,vagy üzlettársának nem küldhet: a kedvező alkalom elszalasztik, s a kereskedő - az egyébként biztos nyereségtől elesik, vagy menthetlen károknak tétetik ki. A távirda a közönségé, melynek érdekeit, az élet minden viszonyaira vonatkozólag szolgálja. Egy külföldi nagy tudományu orvosnak ideje korán történhető meghivása a sulyos beteghez, ennek életét mentheti meg; a villámsebeségü tudositás távollevő rokonaink egészségi állapotáról, egy köztudomásra jutó szerencsétlenségtől való menekülésünkről elég korán érkező hir, megszünteti az aggodalmakat, vagy elejét veszi azoknak. Minden irányban, az állami és társadalmi tevékenység mindenik ágában csaknem nélkülözhetlen szükségü tényezővé vált a távirda, s következőleg minden tekintetben érezhető a káros visszhatás - ha e nagyfontosságu érintkezési eszköz egyidőre nem teljesitheti functióit. E szempont az - mely a távirda megrongálását - a közönség érdekeinek veszélyeztetését eredményező cselekménynek minősiti, s helyét a közveszélyü büntettek és vétségek közt kijelöli.
A hajók megfeneklését, elsülyesztését, vagy összezuzását okozó cselekményeknek a közveszélyü büntettek közé sorozásánál: két szempont az irányadó.
Az egyik - a világforgalmat közvetitő közlekedési eszköznek közérdekü voltában rejlik; a másik azon modok és eszközök szemügyre vételéből eredményül, melyek a hajók elsülyesztése vagy megfeneklése czéljából használtatnak.
Azon állitásunkat most is fentartjuk, melyet a 416. §-ban meghatározott cselekményekre vonatkozólag a közegészség elleni büntettek és vétségek indokolásánál kifejeztünk: hogy t. i. a hajó elsülyesztését, vagy megfeneklését okozó cselekmény, nem azon értelemben közveszélyü, mintha a tettes, a büntett elkövetésekor ne lenne képes belátni a büntette által okozott veszély terjedelmét. Ez a legtöbb esetben lehetséges, sőt az eredmény, előre el van határolva az által, hogy a veszély csakis egy hajóra, s az azon létező személyekre és teherre szoritkozik. De másrészről nem lehet szem elől téveszteni: hogy a bizalomnak megrenditése a nagy közlekedési eszközök biztonságában, az egész forgalomra rendkivül károsan hat, tartózkodóvá teszi az embereket a vállalkozásokban, a mi visszahat az árukra, megszoritja azok keletét, leszállitja értékét, a kereskedelemnek egyes vidékektől, forgalmi piaczoktól, kikötőktől való elvonulását, s ez által a közgazdászati válságokat vonja maga után.
Ezen eredmények elég fontosak arra: hogy a 416. §-ban megjelölt cselekmények is - közveszélyü büntetteknek minősittessenek. De a kiemelt eredményeken kivül is, kidomborul a kérdéses büntett e jelleme, ha azon módok és eszközök vétetnek figyelembe, melyek a hajók szándékos elsülyesztésére, összezuzására, vagy megfenekléseik eszközlésére használtatni szoktak.
Folyókon és csatornákon, az emlitett eredmények - legtöbbnyire a vizfolyásának akadályozásával, vagy megzavarásával, szikladaraboknak, kőhalmoknak a vizbe dobálása által szoktak eszközöltetni; ily merényletek azonban nem csupán egy hajóra nézve veszélyesek, hanem veszélyesek mindazokra, a melyek addig, mig a galád tett fel nem fedeztetik, s a rendes állapot ismét helyreállittatik, a folyó vagy csatorna azon helyére jutnak.
Ezen alakjában a cselekmény kétségtelenül közveszélyü, valamint azon alakjában is, ha például a világitó toronyból eltávolittatik, eloltatik a tűz; vagy ha ez meg nem gyujtatik; vagy pedig ha a tengeren, szigeten, parton, vagy hajón hamis irányu jelző állittatik fel, s a szerencsétlenség ezen módon idéztetik elő.
A foglyok megszöktetése abban találja közveszélyü jellegét: hogy a gonosztevők ellenőrizetlen kiszabadulásával kiszámithatlan büntettek elkövetésére nyujtatik alkalom; sőt a legiszonyubb büntettek egész sorának elkövetése - közvetve mintegy provocáltatik.
A jogellenesen kiszabadult fegyencz nem térhet vissza családi tűzhelyéhez, mert a helyi hatóságok azonnal visszaszállitanák őt a rabságba, a honnan büntetésének kiállása, illetőleg elengedése nélkül menekült; máshová sem mehet állandó és rendes foglalkozást keresendő; mert tudván, hogy üldöztetik, biztonságban sehol sem érezheti magát. Ily helyzetben alig marad részére egyéb hátra, mint lappangva a hatóság szemei elől elrejtve bünczinkosokkal szövetkezni, s ujabb meg ujabb büntettek által szerezve meg élelmét, a lehetőségig hosszura nyujtani jogtalan szabadságát. -
A megszöktetett raboknak szabadon léte folytonos veszélyeztetése levén a polgárok személy- és vagyonbiztonságának: az a cselekmény, mely ezt eszközli, méltán tekinthető közveszélyü büntettnek.
396. § A gyujtogatás büntettét követi el, és 10 évtől 15 évig terjedhető fegyházzal büntetendő: a ki
1. valamely házat, kunyhót, hajót, malmot vagy bármely épületet, vagy helyiséget, mely emberek lakásául szolgál, vagy erre van szánva, vagy pedig több ember összejövetelére használtatik: azon időben szándékosan gyujt fel, midőn abban egy vagy több ember tartózkodik;
2. a ki templomot, közkönyvtárt, közlevéltárt vagy oly épületet, a melyben közhasználatra szolgáló tudományos vagy müvészeti gyüjtemények tartatnak, vagy melyben puskapor vagy más gyú- vagy robbantó anyagok készittetnek vagy tartatnak, habár oly időben gyujt fel, midőn abban senki sem tartózkodik.
397. § A gyujtogatás büntettét követi el, és 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal büntetendő:
1. a ki a 396. § 1. pontjában meghatározott valamely tárgyat szándékosan, oly időben gyujt fel, midőn abban senki sem tartózkodik;
2. a ki valamely raktárt vagy gazdasági épületet, vagy a szabad téren fekvő nagyobb mennyiségü árukészletet, a földtől el nem vált vagy garmadban, vagy halomban levő gabonát, vagy más nemü földtermesztvényt, bányát, erdőt, nagyobb mennyiségü épitési - vagy tüzelésre szolgáló anyagkészletet szándékosan felgyujt.
Nem alkalmazandó a jelen szakasz: ha a felgyujtott tárgy, a felgyujtó tulajdona, és minősége vagy fekvése olyan volt, hogy felgyujtása által, másnak sem személyére, sem vagyonára nézve veszély nem okoztatott (360. .
Az egyes tényálladékok, a gyujtogatás veszélyességének foka szerint csoportosittatnak; egyelőre mellőzve a különbséget: vajon saját vagy másnak tulajdonát gyujtja-e fel a tettes. Oly esetekben, melyekben a gyujtogatás folytán egy - vagy több ember élete jő veszélybe: azon körülmény, hogy saját vagy más tulajdonának felgyujtása által idéztetett-e elő ezen veszély: alárendeltebb jelentőséggel bir. Az ember-élet veszélyeztetésével - a büntetést illetőleg, egyenlővé tétettek a vandalizmus legundokabb gyakran soha nem pótolható kárt okozható esetei: mint a közlevéltárak, muzeumok, műipartárak felgyujtása.
A saját tulajdon és más tulajdonának felgyujtását illetőleg a 397. § eseteiben tétetik különbség, s csakis az esetre - ha a saját tulajdon felgyujtásából - másnak sem életére, sem vagyonára nem származott, illetőleg előreláthatólag nem származhatott veszély.
Életfogytig tartó fegyházzal büntetendő a gyujtogatás:
1. ha a gyujtás idején a felgyujtott helyiségben levő személy a tüz által életét veszté, a mennyiben a gyujtogató azt, hogy azon helyiségben valaki létezik, beláthatta, s a mennyiben cselekménye gyilkolást nem képez;
2. ha ugyanazon személy egy időben vagy rövid időköz alatt, több gyujtogatást, vagy habár csak egy gyujtogatást, de többek szövetségében vagy azon czélból követett el, hogy az ez által okozott zavar rablás elkövetésére vagy valamely épitmény lerombolására alkalmul használtassék.
Az ezen szakasz két pontjában meghatározott esetek méltán vétetnek sulyosabbaknak, mint az előbbeniek. A mi az 1. pontot illeti, ez egyesiti a szándékos, valamint a nem szándékos emberölés és a gyujtogatás büntetteit. A szándékos emberölés büntetése már magában 10-15 évig terjedhető fegyház lévén, az ember életének veszélyeztetésével elkövetett gyujtogatás pedig szintén 10-15 évig terjedhető fegyházban állapittatván meg: két ily iszonyu büntett találkozásának igazságos megbüntetésére - a határozott időtartamhoz kötött szabadságbüntetések különben sem szolgáltatnak fokozatot. A büntett irtózatos gonoszsága, s következménye egyébiránt teljesen indokolja az életfogytig tartó fegyházbüntetést.
Egyébiránt, hogy a 398. § alkalmaztathassék, a gyujtogatónak tudnia, vagy belátnia kellett, hogy azon épületben, melyet felgyujt, valaki létez, a kinek élete a felgyujtás folytán veszélynek tétetik ki. Nem culpa az, a mi a bünösséget és a büntetést fokozza, s nem azért emeltetik a büntetés, mert a tettes gondatlanul elmulasztotta magának meggyőződést szerezni arról, hogy nem tartózkodik-e valaki az általa felgyujtani czélzott épületben; hanem fokoztatik a büntetés azért: mert a körülményekből tudhatta, hogy ott valaki létez, daczára annak, hogy e körülmény szükségszerüleg belátható volt, mégis felgyujtotta azon tárgyat, mely cselekményének azután - a gyujtogatás büntettén kivül, még emberélet is lett áldozata.
A 2. pontban körülirt esetek szintén a cselekmények rendkivüli sulyosságában, és gonoszságában találják a büntetés igazságos szigorának kellő indokát.
A ki a 396. vagy 397. §-ban megjelölt valamely tárgyat gondatlanságból gyujt fel: tüzvész-okozás vétsége miatt egy évig terjedhető fogházzal, és 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel; ha pedig a gondatlanságból elkövetett felgyujtás által valakinek halála okoztatott: 5 évig terjedhető fokházzal büntetendő.
Nemcsak a dolose elkövetett gyujtogatás, hanem a gondatlanságból okozott tüzvész is büntetendő. A ki tűzzel bánik, s beszámitható állapotban van; annak tudnia kell, hogy gondatlansága - nagy veszélynek, nagy szerencsétlenségnek lehet oka. A büntetőtörvény kérdéses rendelkezése, szoros figyelmeztetést tartalmaz mindenkihez: hogy a tüzzel való banásnál a kellő ovatosságot ne mulaszsza el, minthogy ellenkező esetben, ha gondatlansága folytán tüzvész támad: a törvény nem elégszik meg a polgári kártéritéssel, hanem azonfölül criminális büntetéssel is sujtja a gondatlant.
A gyujtogatás büntette miatt, a szabadságbüntetésen fölül, hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése is kimondandó.
A mellékbüntetések csak is a gyujtogatás büntettére lévén szoritva: ezt - valamint a mellékbüntetések mellőzését a gondatlanságból okozott tüzvész esetére minden bővebb indokolás nélkül, - igazoltnak kell tartanunk.
A gyujtogatás nem büntettetik, ha a tüz tovább terjedése, előbb, mint a tett felfedeztetett, s nagyobb kár okoztatott volna, a tettes által vagy az ő intézkedései következtében eloltatott.
Ezen szakasz tovább terjeszti a büntetlenséget, mint a 66. §, melynek utolsó bekezdése szerint büntetlenségnek nincs többé helye, ha a gyujtogatási szándékkal támasztott tüz, már megfogta a felgyujtani czélzott objectumot. A 401. § - bizonyos fokig derogál a 66. § ezen korlátozó rendelkezésének, a mennyiben a kisérleten túl, s a bevégzett büntett határain belül is, büntetlenséget biztosit, ha a tette s a nagyobb kárt és veszélyt önkényt, s a tett felfedezése előt elháritotta.
Az indok itt is politikai, mint a 66. § esetében; ez esetben is a nagyobb - s esetleg igen nagy veszélynek hatályos eltávolitása uralkodik a tisztán jogi szempont fölött.
A szakasz szövege mindazonáltal nem ment bizonyos határozatlanságtól, nem lévén abban tüzetesen megjelölve a vonal, a meddig a büntetlenség terjed, s nem lévén a már okozott kárnak aránya a megakadályozott kárhoz kifejezve.
Ezen határozatlanságnak oka az: mert a tüzetesebb és részletesebb meghatározás lehetetlennek mutatkozott. A dolog természete nem teszi lehetőnek, hogy az elégett és a tettes bünbánó tevékenysége folytán megmentett tárgyak közötti arányra nézve határozott utasitást adjon a törvény. - Annyi bizonyos, hogy az, a ki a szobában levő függönyöket azon szándékkal gyujtja fel, hogy a tüz az ezek közelében levő gyulékony tárgyakra elterjedjen, s az egész ház felgyujtassék: a bevégzett gyujtogatásban bünös már akkor, midőn a függönyök s az ablakfák meggyultak. De kétségtelen az is, hogy a függönyök és ablakfák elégése által okozott kár és veszély jelentékenyen csekély ahhoz képest, ha az egész ház, vagy ha még több ház égne el. Ha tehát a tettes a függönyök égésének szemléleténél megbánva tettét, a lángokat rögtön eloltja: - ámbár tette a bevégzett gyujtogatás büntettét képezi: mindazonáltal sokkal nagyobb kárt és veszélyt háritott el, mint a milyet gyujtogatása által tettleg már okozott. Ily eset képezi a törvényjavaslat kérdéses szakának föltételet, mely azonban tüzetesen körvonalozható nem lévén: az a fölötti határozat, vajjon a concret eset körülményei megfelelnek-e a 401. § általános föltevésének - mint ténykérdés, a biró megállapitásának tartandó fenn.
A vizáradás szándékos okozásának büntettét követi el, és 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő, a ki valamely töltést, gátat, vagy zsilipet szándékosan és jogellenesen átmetsz, megrongál vagy megnyit, s másnak vagyonába vizet bocsájtván, azt áradás okozása által megkárositja.
Azok után, mik a közveszélyü büntettekre vonatkozólag mondattak: a jelen szakaszt már a fenntebbiekkel indokoltnak kell tartanunk. A törvényjavaslat uralkodó eleme ezen szavakban „vizáradás okozása által megkárosit” van kifejezve; a mi azt jelenti: hogy egy csekélyebb vizszivárgás átbocsájtása másnak földjeire, vagy udvarába - habár ez által is kár okoztatik - nem állapitja meg a 402. § tényálladékát. A dolust illetőleg a tettesnek tudnia kell, vagy legalább is előre láthatónak kell előtte lenni: hogy az átmetszés, a töltés megrongálása, vizáradást okoz, mely vizáradás, mást tulajdonában megkárosit.
Nem szükség, hogy a tettes átfurta, vagy átvágta legyen a töltést, avagy felszakitotta legyen a zsilipet: elég, ha azt azon szándékkal, hogy vizáradást okozzon - akként megrongálta, hogy a természeti erők tovább működése, a rongálás folytán meggyöngült gáton, vagy megingatott zsilipen, a viznek utat tör, s a vizmentes területet elboritja.
Ha a 402. §-ban meghatározott esetben a kár 200 frtot nem halad fölül, úgy szintén, ha a vizáradás, a tettes vagyonának megmentése által okoztatott: a büntetés a következő szakaszban megjelölt esetek kivételével, 3 évig terjedhető börtön leend.
Az ezen szakaszban megjelölt esetek, ha nem is szüntetik meg, de kétségtelenül enyhitik a bünösséget, s ennélfogva az igazságos beszámitás tanai szerint a büntetés leszállitását eredményezik.
Ha a szándékosan okozott vizáradás által egy vagy több embernek élete veszélyeztetett, s ezen veszély előre látható volt: a tettes 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
Ha pedig az ezen szakasz fentebbi pontjában meghatározott esetben a vizáradás által egy vagy több ember életét vesztette, a mennyiben a cselekmény nem képez gyilkosságot: a tettes életfogytig tartó fegyházzal büntetendő.
A mint a gyujtogatásnál különbség állapittatott meg, ha csupán a vagyon, és ha a vagyonon kivül emberelét is veszélyeztetett, s a mint továbbá megkülönböztettük az emberélet veszélyeztetését azon esettől, melyben az emberélet a szándékosan okozott gyujtogatás következtében tettleg elveszett, s mind a két eset előre látható volt: ép ugy szükséges keresztülvinni e megkülönböztetést, a vizáradás okozásánál is, mely által szintén - vagyon és élet tétetnek ki a veszélynek.
A 396. és 404. § első eseteinek büntetési tétele közt mindazonáltal különbség van, a menynyiben az előbbi 10-15, az utóbbi pedig 5-10 évig terjedhető fegyházat állapit meg. E különbség abban találja indokát, hogy a 396. § 1) pontja rendesen emberek lakásául szolgáló objectumnak oly időben véghezvitt felgyujtását tételezi fel, midőn abban ember tartózkodik; ellenben ezen körülmény nem képezi, s a dolog természete szerint nehezen is képezhetné a 404. § tényi feltételét.
A veszély fokának különbségében van tehát a két büntetési tétel közötti különbségek indoka, mely veszély, habár előrelátható, - de még sem oly nagy, s a menekülés eshetősége több és könnyebb a 404. § esetében, mint abban, melyről a 396. § intézkedik.
A ki gondatlanságból okoz vizáradást, vétséget követ el, s ha ez által másnak élete vagy vagyona veszélyeztetik: 1 évig terjedhető fogházzal és 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel, ha pedig ez által valakinek halála okoztatott: 5 évig terjedhető fogházzal büntetendő.
A gondatlanság által okozott vizáradás büntethetősége ellen ugyanazon okok szólanak, mint a gondatlanság által okozott tüzvész okozójának megbüntetése mellett: sőt minthogy a vizáradás nem oly könnyen okoztatik, mint a tüzvész, s legalább a cselekvéssel, habár nem szándékosan előidézett vizáradási veszély legtöbbnyire luxuria - könnyelmüség következménye lesz, a mulasztás pedig a különös kötelesség elmulasztását tételezi fel: ez okból rendszerint - habár ugyanazon minimum és maximum közt, de a cselekmény individualis minősége folytán sulyosabb lesz a vizáradást gondatlanságból okozónak büntetése, mint az, mely a 399. § esetében fog kiméretni.
A szándékosan okozott vizáradás büntette miatt egyszersmind hivatalvesztés is kimondandó.
Ugyanazon indokok, melyek a 400. §-nál felhozattak, vonták maguk után a 406. §-nak a 400. §-al teljesen összhangzó intézkedését.
407. § A ki vaspályának gőz- vagy más hajónak vagy ezekhez tartozó tárgynak szándékos megrongálása által, a vasuton vagy a hajón levő személyeket vagy árukat veszélynek teszi ki: a közveszélyü megrongálás büntettét követi el, és 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
408. § Ha a fentebbi szakaszban megjelölt büntett következtében sulyos testi sértés történt: a tettes 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal, ha pedig valakinek halála okoztatott, a mennyiben gyilkosság nem forog fenn: életfogytiglan tartó fegyházzal büntetendő.
409. § A közveszélyü cselekmény büntettét követi el, s a következményekhez képest a 407. és 408. §-ban meghatározott büntetéssel büntetendő: a ki a vaspályán vagy annak közelében levő személyeket vagy árukat a szabályszerü jelzés szándékos elmulasztása vagy szándékos hamis jelzés által veszélynek teszi ki.
A világforgalom belföldi alkatrészeinek, vagy szerveinek olyatén szándékos megsértése, melynek következtében, a vonaton levő emberek élete, testi épsége vagy vagyona veszélynek tétetik ki: méltán tekintetik az ujkor valamennyi büntetőtörvénykönyve által a legsulyosabb büntettek egyikének, még az esetben is, ha a szerencsétlenség tettleg nem is következett be; ha t. i. a veszély még elég korán megelőztetett, vagy ha kedvező viszonyok, a véletlen vagy magának a közlekedési eszköznek ereje elháritották az emberi gonoszság által intézett merénylet gyászos sikerét.
A törvényjavaslat 407. §-a e szándékos merényletekkel foglalkozik; mig a 408-ik § ezen büntett minősitett esetét tartja szem előtt, s ehhez viszonyitva, állapitja meg az adequat büntetést.
A javaslat 409. §-a a forgalmat veszélyeztető cselekményeknek egy külön alakját- figyelemmel a következmények mindkét esetére, teszi intézkedéseinek tárgyává.
A 407. § a vaspályák és hajók szándékos megrongálása általi veszélyeztetésről szól; a külcselekvés tekintetében tehát - a vaspálya, gőzhajó, vagy más hajó megrongálása képezi a büntett elemét; mig a szándékot illetőleg - föltételezi a szakasz: hogy a tett, a megrongálás, akarva hajtatott legyen végre. De kifejezi a szakasz azt is, hogy a tettesnek tudnia kellett, hogy cselekménye által a vasut vagy a hajó veszélynek tétetik ki. Ebből azon következtetés származik, hogy nem mindennemü megrongálása az emlitett forgalmi eszközöknek állapitja meg a 407. § szerint büntetendő büntettet: hanem csak oly megrongálás, mely elegendő arra, hogy az idézett szakaszban meghatározott eredményt, a személyek és áruk veszélyét vonja maga után. De ezen föltétel alatt mindegy, akár a vonat vagy a hajó megindulása előtt, akár azalatt követtetett legyen el a cselekmény; valamint nem változtat a büntetten semmit, ha bármely része a pályatestnek vagy a kocsi, a gőzgép, a vágány, a hid rongáltatik meg, illetőleg szakittatik fel; vagy a hajót illetőleg, annak bármely alkatrészén eszközöltetik veszélyt eredményező sérülés.
A 409. § a vaspálya-vonatnak a szabályszerü jelzés körüli szándékos visszaélések által való veszélyeztetését tárgyazza. Ezen szakaszban nem emlittetnek - a világforgalom vizi eszközei, mert ezeknek veszélyeztetése - a világitó torony vagy más eszközzel való jelzések által - a mennyiben a visszaélés szándékos: implicite bennfoglaltatvák a 416. §-ban; ha pedig gondatlanság által okoztatott a veszély: a cselekmény vagy mulasztás a 417. § szerint büntetendő.
A ki a 407. és 409. §-ban megjelölt valamely cselekményt vagy mulasztást gondatlanságból követi el: vétség miatt 1 évig terjedhető fogházzal, és 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő; ha pedig a megjelölt cselekmény vagy mulasztás által halál okoztatott: 5 évig terjedhető fogházzal és 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
Két évtől 5 évig terjedhető fogházzal büntetendő azon vasuti hivatalnok vagy szolga: a ki bármely szolgálati kötelességének elmulasztása által, vaspályavonaton, vagy annak közelében levő személyeket vagy árukat a vaspálya általi megsérülés vagy megrongálás veszélyének teszi ki.
A gondatlanság által okozott veszély ez esetben sem maradhat büntetlenül, s az eddig követett rendszerhez képest szükséges volt a gondatlanság által előidézett eredményhez, valamint a gondatlanságot elkövetőnek különös hivatási kötelességéhez képest fokozni a büntetést.
A szakasz áttekintésénél kérdés merülhetne fel: vajjon - a vaspályaszolgálatban nem levő egyén követhet-e el gondatlanságból oly cselekményt, mely által a vaspálya megrongáltatik, s a vonat veszélyeztetik?
Kétségtelenül elkövethet; még pedig sokféle módon. A vaspálya - egy messzenyuló, s különböző vidékeken - hegyeken és vizeken átvonuló, s el nem zárható test lévén, legnagyobb része a szabadon áll, s a legnagyobb őrizet mellett is ki van téve nem csupán a gonoszság, hanem egyszersmind a pajzánság, s a könnyelmü gondatlanság mindennemü rakonczátlanságainak. Egy szikladarabnak lehengeritése a hegytetőről, ha ez a vágányra esik, vagy ha vágányt kimozditja helyéből, vagy azt meggörbiti: a legnagyobb szerencsétlenségnek lehet okozója. Pedig a tettesnek nem volt szándékában a veszély előidézése, sőt teljesen meg lehetett győződve, hogy a lehengeritett kődarab nem esik a vágány közelébe. Megrongáltathatik a vágány - marhák áthajtása, kövek átfuvarozása által, a vaspályatesthez tartozó hidak ki vannak téve a gondatlan megrongálásnak, s mindezen cselekedetekből a legnagyobb veszély származhatik, s mindezen cselekedetek - bárki által elkövethetők. Hasonlóul előidézhető a veszély a vaspálya személyzetéhez nem tartozó egyének mulasztása által is. Számtalan példa képzelhető, mely ennek lehetőségét mutatja: miért is, a szakasz intézkedésének kiterjesztése azokra is - a kik nincsenek a vaspálya szolgálatában, s különös hivatásszerü kötelességgel nem tartoznak: a közérdek szempontjából okvetlenül szükséges.
A különös hivatás megszegésével elkövetett gondatlanságból származó veszély, qualificálja ugyan a vétséget: de nem ezen minőség az - a mely a vétség elkövethetését föltételezi.
A szolgálati kötelesség elmulasztatik nemcsak az által, ha a hivatalnok, illetőleg a szolga nem teszi azt, a mit szolgálati szabályai rendelnek, hanem az által is, ha azt teszi - a mit tekintettel a bekövetkezhető veszélyre - szolgálati szabályai folytán tennie nem szabad. Mindazonáltal azt hisszük, hogy a szakasz intézkedésének netaláni igen szük értelmezése, s annak csupán az „omissio-ra” szoritása kikerültetik, ha a 410. § második bekezdésének negyedik sorában ezen szó helyett „elmulasztása” ezen szó „megsértése” tétetik.
411. § A ki a távirdát, vagy annak valamely tartozékát szándékosan megrongálja, vagy szándékosan oly cselekményt vagy mulasztást követ el, mely által a távirda használhatósága félbeszakittatik vagy gátoltatik: vétséget követ el, és 1 évig terjedhető fogházzal, valamint 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
412. § Vétséget követ el, és 3 hónapig terjedhető fogházzal, és 100 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő az is, ki gondatlanságból követ el oly cselekményt vagy mulasztást, mely által a távirda használhatósága félbeszakittatik.
413. § A távirdai vagy a távirászattal megbizott hivatalnok, a felügyelő, vagy a szolga-személyzet azon tagja, a ki a távirda használhatóságának félbeszakitását szolgálati kötelességének elmulasztása által okozta: 6 hónapig terjedhető fogházzal, és 500 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
Mind alapeszméje, mind lényegesebb rendelkezései a fentebbi három szakasznak a közveszélyü cselekményekre vonatkozó átalános indokolásban kiemeltettek. Megemlitendőnek csak azt tartjuk: hogy a 411. § azon kifejezése alatt „vagy szándékosan oly cselekményt vagy mulasztást követ el, mely által a távirda használhatósága félbeszakittatik, vagy gátoltatik” - ellentétben a távirda megrongálásával: a távirdahivatalnoknak jogellenes letartóztatása is érthető.
A különbség, mely a 412. és 413. §-ban a büntetések között mutatkozik: a 410. § analogiájából következett.
414. § A 410. és 413. §-ban megjelölt személyek, a jelen fejezet fentebbi szakaszaiban meghatározott büntető cselekmények miatt meghatározott büntetéseken fölül, egyszersmind hivataluktól, illetőleg szolgálatuktól való elmozditásra itélendők.
Az elmozditásra itélt hivatalnok vagy szolga, ily minőségben sem vaspályai, sem gőzhajózási vagy távirdai intézetnél nem alkalmazható.
415. § Azon vaspályai vagy gőzhajózási intézetnek igazgató-hivatalnoka, a ki a hivatalától vagy szolgálatától való elmozditásra itélt egyént nem bocsátja el azonnal, mihelyt a jogerőre emelkedett itélet vele közöltetett: vétség miatt 100 frttól 1000 forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
Ugyanazon büntetés éri azokat is, a kik az ekként elbocsájtott hivatalnokot vagy szolgát vaspálya-, vagy gőzhajóintézetnél alkalmazzák.
Ha pedig az elbocsájtott hivatalnok vagy szolga, a 414. § intézkedésének megsértésével, ismét valamely vaspályánál vagy gőzhajónál hivatalnoki vagy szolgai állomást foglal el: 3 hónaptól 1 évig terjedhető fogházzal büntetendő.
Azon rendkivül fontos érdek, mely a világforgalom eszközeinek biztonságához füződik: föltétlenül követeli: nemcsak hogy hivatalától elbocsájtassék azon egyén, a ki a fentebbi szakaszokban meghatározott valamelyik cselekményt elkövette; hanem azt is - hogy az hasonló forgalmi eszköznél semmiféle minőségben, mint hivatalnok, vagy szolga ne alkalmaztassék.
A 414. § második bekezdésének intézkedése tehát kivételt képez a törvényjavaslat 58. §-ának rendelkezésétől, a mennyiben a hivatalvesztés hatálya nincs időhöz szoritva. De másrészről enyhébb az intézkedés azzal: hogy e hatály csakis a vaspályánál, gőzhajózásnál vagy távirdánál való alkalmazás kizárására szorittatik.
416. § A ki szándékos cselekménye vagy mulasztása által valamely hajónak megfeneklését, elsülyedését vagy összezuzását okozza, ha ez által másnak élete vagy vagyona veszélyeztetett: büntettet követ el, és 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal büntetendő, ha pedig azon cselekmény vagy mulasztás következtében valaki életét vesztette, a mennyiben gyilkosság nem követtetett el: 10 évtől 15 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
417. § Ha pedig a hajó megfeneklését, elsülyedését vagy összezuzatását okozó cselekmény vagy mulasztás gondatlanságból követtetett el, s ez által másnak élete vagy vagyona veszélyeztetett: vétség miatt 1 évig terjedhető fogház állapitandó meg.
A közveszélyü büntettek és vétségek közös természete szükségessé tevé, hogy már az előző szakaszoknál kiterjeszkedjünk a jelen szakaszban tárgyalt esetekre is. Mindkét szakasz tartalma egyébiránt analog a vaspályákra vonatkozó intézkedésekkel.
A 416. § továbbfolytatása a gőz- és más hajókra nézve a 407. §-ban tárgyazott esetnek. Azon szakaszban a megjelölt forgalmi eszközök megrongálása általi veszélyeztetésről történt intézkedés; a veszély további fokait illetőleg, a 408. és 409. § csakis a vaspályákra szoritkoznak. Ez igen természetes: mert a hajókra nézve a veszély további foka specialis, s vagy elsülyedésben, megfeneklésben, vagy összezuzásban objectivizáltatik.
A 416. § felveszi tehát a hajókat illetőleg a 407. §-nál megszakitott fonalat, s a 408. § intézkedéseit alkalmazza analog a hajók - illetőleg a hajózás elleni merényletek által előidézett veszélyre, e veszély individualis eredményei szerint.
A constitutiv elemeket - s a cselekvés módozatait illetőleg, a szakasz szövege átalános; mert nem jelöli meg a szándékos cselekvés vagy mulasztás azon individualis miségét, mely az eredményen kivül, közelebbről meghatározná a büntett alkatrészeit. A 416. § szerint mindazon cselekvés vagy mulasztás, mely szándékosan, és a veszélyes eredmény lehetőségének tudatával történik - ha abból - a jelen szakaszban meghatározott veszély, vagy veszélyeztetés bekövetkezett, - illetőleg, ha e közt és a cselekvés vagy mulasztás közt az anyagi és psychicai causalis nexus megvan: megállapitja a hajó szándékos elsülyesztésének, összezuzása vagy megfeneklése okozásának büntettét.
Ezen átalánosság - a meghatározott eredményt okozható cselekvések és mulasztások előszámithatlan sokaságából, s átalános jellemzésük lehetlenségéből származik. A törvénykönyvek, s ezekkel együtt a jelen törvényjavaslat is, meghatározzák a cselekvés vagy mulasztás irányát; meghatározzák az ezen cselekvésből vagy mulasztásból származó eredményt: s ezzel - a megfelelő dolus fölvétele alatt, elég van téve mindannak, a mit e tekintetben a törvényhozás tehet, s annak is, a mit a netaláni alaptalan vád, vagy tulságos és igazságtalan beszámitás ellen törvényileg megállapitani szükséges.
Egy tekintetben mindazonáltal kiegészitést igényel a 416. § Épen az analogia a 408. §-al szükségessé teszi, hogy a fokozatnak esetei mindkét szakaszban ugyanazok legyenek. A 416. §-ból kimaradván a netalán okozható „megsérülés„: ezen eset, mint a gradatio egyik eleme, itt is felveendő, a minek folytán a büntetési tételek is szaporodnának. Ezen változás mellett a szakasz következő szöveget nyerne:
416. § A ki szándékos cselekménye vagy mulasztása által valamely hajónak megfeneklését, elsülyedését vagy összezuzatását okozza, ha ez által másnak élete vagy vagyona veszélyeztetett: büntettet követ el, és 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal, s ha azon cselekvés vagy mulasztás következtében sulyos testi sértés történt: 10 évtől 15 évig terjedhető fegyházzal, ha pedig ez által valaki életét vesztette - a mennyiben gyilkosság nem forog fenn - életfogytig tartó fegyházzal büntetendő.
Tekintettel a 408. §-ra, a büntetés közt különbség mutatkozik: a mennyiben a 408. § szerint 5-10 évi fegyház csak a tettleges sérülés esetére mondatik ki: ellenben a 416. § szerint, a tettleges sérülés esetére már 10-15 évig terjedhető fegyház inditványoztatik.
E különbség oka, a 408. és a 416. § alapföltételének különbségében keresendő. Az utóbbi szakasz - a hajó tettleges elsülyedését, összezuzatását vagy megfeneklését állapitja meg föltétlen ismérvül: mig a 408. § nem követeli, hogy a vonat összezuzatott, a hegyről lezuhant, vagy az átszakadt hidon lerohant legyen. A büntetésnek tehát a 416. § esetében - tekintet nélkül a személyen ejtett sérelemre, sulyosabbnak kell lennie; a mi azután - ha a személy megsérülése is hozzájárul: okozza a már különben is magasabb büntetést.
A ki a marhavész terjedése ellen a hatóság által elrendelt zár- vagy egyéb felügyeleti szabályokat megsérti: vétség miatt 3 hónapig terjedhető fogházzal büntetendő.
Ha a szabályok ezen megsértése következtében valamely marha a ragályos vészbe esett, a ki a szabályokat tudva megsértette: 1 évig terjedhető fogházzal, és 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
A kisérlet büntetendő.
Az „egyéb közveszélyü cselekmények” egyikét a marhavész terjesztése is képezi. A közgazdászat érdekei a marhavész behozatala - s terjesztése ellen törvényhozási, s reglamentarius intézkedéseket tevén szükségessé: ezen intézkedések közt olyanok is vannak, melyeknek büntetési sanctio nélkül hagyása, magát a nagy fontosságu czélt veszélyeztetné. A büntető törvényhozások eleget is tettek mindenütt e követelménynek, kiterjesztve oltalmukat a közgazdászat ezen fontos ágára is.
A törvényjavaslat 418. §-a e feladatnak felel meg, kiegészitve az 1874. évi XX. törvénycikket, pótolva annak hézagát, s a cselekmény sulyának, és káros eredményének fokához képest fokozva a büntetési tételeket.
A ki a fogolynak a fogságból vagy a hatósági őrizetből való megszökésre segélyt nyujt: büntett miatt 1 évig terjedhető börtönnel büntetendő.
A ki pedig a megszökés czéljából a fogolynak fegyvert, kulcsot, feszitő-, vágó- vagy szuró-, robbantó- vagy más eszközt ad: 2 évig terjedhető börtönnel büntetendő.
A „fogoly” alatt, a törvényjavaslat szerint, a hatósági fogságban, vagy a hatóság őrizete alatt levő, letartóztatott egyének egyátalán értetnek; tehát a fegyenczek, rabok, a kihágás miatt elzártak, ugyszintén a vizsgálati foglyok is egyaránt. Értetnek továbbá azok is, - a kik nem őriztetnek bezárt vagy bekeritett helyiségben, hanem mint munkások őrizet alatt a szabadban, vagy továbbszállitás czéljából az uton vannak.
Ezeknek jogtalan kiszabaditása, vagy kiszabaditásuk elősegitése képezi a 419. § szerint a büntett tényálladékát.
A szakasz értelmében nem kivántatik, hogy a fogoly csakugyan megszökött legyen; sőt a fogolylyal való egyetértést sem emliti különösen a törvényjavaslat.
Igen is megtörténhetik, hogy a szökésre szükséges előkészületek - a fogoly tudtán kivül tétetnek meg, s ez csakis akkor értesittetik az intézkedésről, midőn minden akadály elhárittatván, a szökésre alkalmas percz megérkezett. Meglehet, hogy daczára a megtörtént intézkedéseknek, - a fogoly megtagadja beegyezését, s visszautasitja a szökési felhivást: ez nem szünteti meg annak bünösségét, a ki az előkészületeket - a megszökés előmozditásának szándékával megtette, habár cselekményének eredménye - a fogoly ellenkező akaratán meghiusult.
A cselekmény - az eszközök veszélyességéhez képest két fokra osztatott; a büntetés is - e szerint fokoztatott. Nekünk repugnált, hogy e cselekmény bármelyik esetét vétségnek minősitsük; ámbár beláttuk, - hogy lehetnek esetek, melyekben a segélynyujtás igen távoli, s annyi esély bekövetkezése szükséges még a czél kivitelére, hogy az, a mi eddig történt - csakis subjectiv jelentőséggel bir. Ez esetekre nézve elég tág keretet nyit a 90. §, ugy hogy a tulszigor - a törvény következtében nem álland elő.
Azon őr, felügyelő, vagy hatósági közeg, a ki a felügyeletére bizott fogolyt szándékosan megszökteti: 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
Ha pedig gondatlanságból okozta a felügyeletére bizott fogolynak megszökését: vétség miatt 6 hónapig terjedhető fogházzal, és 200 frtig terjedhető pénzbüntetéssel, valamint hivatalvesztéssel büntetendő.
Az ezen szakasz első bekezdésében körülirt esetnél, a büntett igen sulyos alakjával állunk szemben, melyre nézve a repressió legfokozottabb erélye szükséges és igazolt.
A legtöbb esetben találkozni fog ezen büntett a 437. §-ban meghatározott büntettel; de ha ennek esete nem is forog fenn: az 5 évig terjedhető fegyház teljesen igazoltnak mutatkozik. Ez annál inkább áll: mert a 420. § annyiban eltérést mutat a 414. §-tól, a mennyiben az utóbbi valóságos elszöktetést, - tehát az eredmény elérését követeli. A megszöktetésre irányzott cselekmények - sőt a 419. § második alineájában meghatározott, különösen veszélyes módozatok és eszközök megszerzése, - ha a cselekmény a megszöktetés kisérletének stadiumáig nem jutott el: nem esnek a 420. § alá.
Ez világosan eredményülvén a 420. § szövegének határozott szavaiból, a 419. s a következő szakasz összehasonlitása, megütközést szülhetne: hogy a magánember büntetőjogi felelőssége, a foglyok megszöktetése körüli cselekményeknél tovább terjed, mint azoké, a kiknek azok őrzése hivatali kötelességüket képezi. De a megütközés nem alapos. - Az őr, a felügyelő, nem segitheti elő a fogoly megszökését, nem tehet e czélból semmiféle intézkedést, sőt e czélból mulasztást sem követhet el, a nélkül, hogy ez által hivatali kötelességét meg ne szegje, s a nélkül, hogy hivatali kötelességének e megszegéséből valakinek, - a fogolynak haszna ne czéloztassék előmozdittatni. Ez esetben pedig a hivatali büntetteknek a 441. §-ban meghatározott esete áll elő, s az őr, a felügyelő, mint hatósági közeg, 5 évig terjedhető börtönnel lesz büntetendő.
A különbség tehát a magánszemély, s a hatósági közeg által nyujtott szökési segély közt, az: hogy az előbbi - a szökés sikertelensége, valamint sikere esetében is, csak 1-2 évi börtönnel büntetendő: ellenben a hatósági közeg a sikertelenség esetében - s ha a cselekmény kisérletet még nem képez: 5 évig terjedhető börtönnel, a siker esetében pedig 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
Ez megfejti egyszersmind azt is: hogy miért nem vétetett fel a törvényjavaslat XL. fejezetébe, a 419. §-nak megfelelő intézkedés, a felügyelő, az őr, vagy hatósági közeget illetőleg. Ezekre nézve ugyanis mindennemü hivatali kötelességeik bünös megszegéséről egy általános szakasz az illető helyen rendelkezvén: a jelen fejezetbe csak azon intézkedés volt felveendő, mely a hivatali kötelesség megszegésének csakis egy a jelen fejezetben tárgyalt nemére vonatkozik, s melyre vonatkozólag a hivatali büntettekről szóló fejezet - mint a hivatalnokok és közegek csakis egy osztálya által elkövetelhető, és csakis egy nemü kötelességsértésről nem intézkedik. Ellenben azon rendelkezés, mely átalánosan a hivatali kötelességnek mindennemü bünös megszegését tárgyazza; csakis azon fejezetnek képezheti tárgyát, mely a hivatali büntettek és vétségek átalános eseteivel foglalkozik.
A 420. § második alineája kiveszi a veszélyes gondatlanság ezen esetét a disciplinaris eljárás alul, s vétségnek minősiti azt.
Nem tartanók helyesnek, ha a büntetőtörvénykönyv valamelyik helyén egyszerüen az mondatnék ki: hogy a katonai fegyelmi törvényeknek megsértésében részes polgári személyek, minden kivétel nélkül büntetendők; illetőleg, hogy az általános büntetőtörvénykönyvnek, a részességről szóló rendelkezései, a katonai fegyelmi törvényeknek, katona általi megsértésében a részes polgári személy ellen alkalmazandók. De nem tartanók helyesnek másrészről azt sem, ha polgári személy bármely oly cselekményben való részességért, mely csupán a külön katonai törvények értelmében képez büntetendő cselekményt, a melynek tettese tehát csak katona vagy oly személy lehet, a ki a külön katonai törvényeknek van alávetve - büntetlenül hagyatnék.
Az elsőt nem fogadhatjuk el, mert e szerint büntetni kellene azon polgári személyt is, a ki a katonát arra szólitja, vagy arra hivja, hogy ne menjen az őrhelyre: ne menjen a katonai gyakorlatra; vagy hogy ne tisztelegjen az előljárónak, vagy hogy takarodó után maradjon a korcsmában. Ez tulfeszitése volna a katonai szempontnak, s a kaszárnya szabályainak vetné alá a polgárokat. De ha e mellett következetesek akarnánk lenni: a közhivatalnokok szolgálati szabályainak disciplinaris vétséget képező megsértésében el kellene ismernünk a nemhivatalnokok részességét, s büntetnünk kellene azon nemhivatalnokot, a ki közreműködött, hogy a biró szabadságidején túl időzzék a fürdő helyen; vagy hogy a pénzügyőr egy zord téli éjjelen - valamelyik gyárnak fárasztó és kellemetlen megvizsgálása helyett, a családi, illetőleg a társas kör kényelmét és örömét élvezze.
Rendszerint csak az általános büntetőtörvénynek megsértésére terjedhet ki a részesség; ellenben bizonyos osztályokra, állásokra, és functiokra megállapittott különös törvények megsértéséért - ha ez által nem sértetnek meg egyuttal az átalános büntetőtörvények is - csak az felelős, a ki azon osztályhoz tartozik, a ki azon állásban van, vagy azon functiót teljesiti; más személy tehát sem tettese, sem részese nem lehet e különös törvények megszegésének.
Ez mindazonáltal csak rendszerint áll, mely alul kivételeket, sőt igen fontos kivételeket már eddig is tettünk; nevezetesen a 142. § 5) pontjában, a 144. §-ban, illetőleg a részességről szóló fejezetnek - e szakaszt is átfoglaló kiterjesztése által.
A XLI. fejezetben meghatározott cselekmények nagy része további kivételt tartalmaz e szabály alól, mely kivételt, a honvédelemnek fontossága az egész államra, és annak valamennyi polgárára kiterjedő érdeke eléggé igazol. De e tekintet - és ezen érdek, el is zárja egyszersmind a katonai viszonyból származó fegyelmi delictumok kiterjesztésének vonalát a polgári személyekre, a mennyiben a honvédelemmel egyenesen össze nem függő érdeken túl nem engedi kitágittatni a polgári személyeknek, csupán katonai fegyelmi törvények megsértésében való részesség miatti büntethetőségét.
Ezen átalános szempontra vezethetők vissza a XLI. fejezet legtöbb intézkedése; nevezetesen az ennek 421-427. §-aiban tartalmazott határozmányok.
A 421-424. § indokoltatnak meg ezen felül az átalános védkötelezettséggel, s a hadi erőnek megállapitott létszámával is: a mi maga után vonja, hogy a védkötelezettség terhe és veszélyei, melyek alul az egyik kötelezett magát jogtalanul elvonta, másra - oly személyre hárittatnak, a ki - ha az előző kötelességét nem sérti meg a törvény értelmében, menten maradt volna.
Az objectum, az érdek s az irányadó szempont tekintetében közösek az idézett szakaszokkal a 427-430. § rendelkezései is; mindazonáltal az utóbbiakban meghatározott cselekmények - egy külön alakját tüntetik fel a honvédelem érdekei megsertésének. Az ezen szakaszokban körülirt delictumok ugyan is, - nem képeznek a katonai fegyelmi törvények szerint büntetendő cselekményeket; ezeknek közvetlen tetteseinél nem kivántatik azon személyes minőség, melynélfogva a külön katonai törvényeknek alárendelvék: hanem közvetlen tettes lehet a hadsereg kötelékéhez a külön katonai törvényeknek alárendelvék: hanem közvetlen tettes lehet a hadsereg kötelékéhez egyátalán nem tartozó személy is; sőt a legtöbb esetben, - különösen a 430. § szerint büntetendő cselekmények - csak is nem-katonák által fognak elkövettetni.
De ugy ezen - valamint az előbbi csoportját az intézkedéseknek - a honvédelem fensőbb érdeke igazolja, sőt határozottan követeli. Nincs is a continentális államok közt egy sem, mely a haza érdekét ilynemü visszaélések ellen különös intézkedések által megvédeni szükségesnek ne tartaná.
A kérdéses fejezet intézkedéseinek elfogadása körüli álláspontunk: a mondottak által meg van jelölve: azok mindegyike - a kiemelt szempontokban találja indokolását. Az egész fejezeten végig vonul a szellem, mely irányadó volt, s „mérték-tartást” szabott elénk. Tovább nem mentünk mint föltétlenül szükséges volt: e vonalon belül pedig - az intézkedéseket kikerülni nem lehet, hacsak az állam legeminensebb, leglényegesebb feladatát - a honvédelmet veszélyeztetni nem akarjuk.
A szakaszok nem igényelnek külön indokolást. Mindenik cselekmény vagy mulasztás, mely a javaslatban a büntetendő cselekmények közé felvétetett: indokolását azon általános szempontban találja, mely az egész fejezetre nézve irányadó volt. Ismételjük: az állam érdeke és ez érdek oltalmazásának szüksége követeli az egész XLI. fejezetet; ugyanezen érdek, ugyanezen szükség szól a fejezetben megjelölt mindenik cselekmény büntetendő minősége mellett.
Az egyes cselekmények fokozatai meghatározása, s a büntetések emelése körül is, a legnagyobb óvatossággal jártunk el, s a nagyobb veszély előidézésében nyilvánuló nagyobb foku gonoszság szerint különböztettük meg, a cselekmények valamint azok büntetésének fokait.
Alkotmányunk visszaállitása óta hozott több törvényünk foglalkozik a közhivatalnokok által, hivatali állásukban, s hivatali körükbe eső funktiókra vonatkozó visszaélésekkel, valamint e visszaéléseknek a büntetőtörvény sulya alá eső eseteivel. A legrészletesebb ezek közt az 1871:VIII. tc., illetőleg ennek II. fejezete, mely a birák és birósági hivatalnokok hivatali büntetteit vagy általában (10. §), vagy különösen (11. §) megjelöli, s e büntettek mindegyikének ismérveit meghatározza.
Nem oly részletes a törvényhatósági tisztviselők, és községi előljárók hivatali büntetteire vonatkozó 1870:XLII. tc. 84. §-a, mely, a hivatali kötelesség elhanyagolását, valamint az azzal való visszaélést illetőleg - egyszerüen a büntetőtörvényre utal. Még kevesebbet mond az 1871:XVIII. tc. 99. §-a, mely a községi előljárókat illetőleg, anyagi tekintetben egészen mellőzi a hivatali büntetteket, s csupán alaki szempontból fejezi ki azon magától érthető átalános szabályt: hogy büntények (helyesen büntettek) folytán a vizsgálat a bünvádi eljárás szabványai szerint eszközöltetik.
Ezeken kivül is van még a legujabb korszakból néhány törvényünk, melyek a hatósági közegek kötelesség-ellenes eljárásával foglalkoznak, s azoknak bizonyos cselekményeire, illetőleg mulasztásaira büntetést állapitanak meg: ilyen például az 1868:LIV. tc. 558. §-a; továbbá a választási törvény 90. 92. 93, 95. 101. §-ai. Vannak továbbá az ujabb időből több oly törvények, melyek a köztisztviselőnek átalános hivatali kötelességét vévén alapul: e kötelességnek - tekintettel bizonyos viszonyra, vagy cselekvési körre való megsértését nyilvánitják felelősség alá esőnek, vagy bünvádi eljárás alá tartozónak. Ezek közé tartoznak a marhavészről szóló 1874. évi XX. tc. 62. 63. §-ai.
Mindezen törvények azonban - ugyszólván incidentalisok, s a közhivatalnokoknak vagy csupán egyik osztályára szoritkoznak, vagy pedig csak is a külön törvény tárgyát képező intézkedésekre vonatkozólag állapitnak meg a visszaélő vagy mulasztó közhivatalnok ellen, egyes büntető intézkedéseket.
Ennek inconventiáit külön kiemelni fölösleges; ezen rendszer mellett előállhat azon eset: hogy ugyanazon kötelességsértő cselekmény, esetleg mulasztás, mely tekintettel egy müködési körre, a közhivatalnok elleni büntettet állapitja meg, ugyanazon közhivatalnoknak más müködés körét illetőleg teljes büntetlen. Megtörténhetik az is, hogy a mi biró által elkövettetve, büntetendő: a közigazgatási tisztviselő által elkövetve, ámbár nem kevésbé veszélyes - nem esik büntetés alá.
Egyátalán a közhivatalnokoknak hivatali büntetteit illetőleg, csak a birák és birósági hivatalnokok hivatali büntetteiről szóló törvény mondható bizonyos fokig kimeritőnek: ellenben a törvényhatósági tisztviselők hivatali büntettei tekintetében még a legutóbbi időkből származó törvényeink is rendkivül hiányosak.
Kimagaslik mindazonáltal, ugy ezen, valamint a többi megjelölt törvényekből a magyar törvényhozásnak, az alkotmányosságban gyökerező azon erős törekvése: hogy a közhatalom kezelése garantiákkal öveztessék körül, s mindegyik közhatósági tisztviselő az állam által, vagy az állam nevében reábizott hatalom mikénti kezeléseért felelőssé tétessék. A közhatósági hivatalnokok felelőssége képezvén a sarkalatos tételt: természetes, hogy e felelősség beltartalmának, az esetekhez képest különböznie kell; mig tehát kisebb visszaélések, a felügyelő és fegyelmi hatóság intézkedésében megtalálják a szükséges repressiót: addig a sulyosabb visszaéléseknek - mint az állami rendre és a polgári szabadságra veszélyes merényleteknek a büntetőtörvény alá vonását, a legfontosabb közérdek követeli.
Régi törvényeink sem voltak elnézők a közhivatalnokoknak hivatali állásukban elkövetett merényletei iránt; sőt a Corpus juris több helye tanuskodik azon szigorról, melylyel egyes ilynemü visszaélések megbüntettetni rendeltettek. Több helyütt halál és jószágvesztés mondatik ki a hivatali állását mások jogának kijátszására, a való meghamisitására felhasználó hatósági tag ellen: igy a II. r. 16-ik czimében; ugy az 1492:43. tc. 6. §-ában; továbbá a hütlenségnek - hamis közokiratok készitése által elkövetett eseteiben. De ezen törvények antiquáltak, és a hivatali visszaélésnek büntettet képező esetei számához elégtelenek is.
Igen helyesen járt el ennélfogva az 1843-ik évi büntetőtörvénykönyv tervezetét elkészitő küldöttség, midőn e tekintetben mellőzve régi törvényeinket: „A köztisztviselők megvesztegetéséről, azok hivatalbeli visszaéléseiről, s a közszámadások körüli hütlenségről” - külön fejezetet vett fel a törvénykönyv tervezetébe, s a közhivatalnokok által, hivatali kötelességeik körül elkövetett szándékos visszaéléseket, a büntettek külön nemének tekintve, mindenik ilynemü cselekményt ismérvei szerint meghatározott, s mindenikre külön büntetési szabványt állapitott meg.
E rendszert követjük mi is, mely egyébiránt a franczia Code pénal óta - eltekintve ennek a forfature s más hivatali büntettek közötti, alig igazolható megkülönböztetésétől - egész Európában elfogadott rendszert képez, melytől csak is az egyes árnyalatokban mutatkozik eltérés.
Nagy tévedés volna azonban azon hiedelem, hogy hivatali büntett csak az által követhető el, ha a közhatósági közeg a reábizott hatalmat törvényellenesen használja. Az állami és társadalmi rendnek, a jognak, és az ezt megvalósitó intézményeknek, nem csupán az képezi sarkkövetelményét, hogy a közhatalom törvényellenesen ne használtassék; hanem az is, - hogy ezen hatalom azon esetekben, melyekben használatát a törvény rendeli s a közhatóság kötelességévé teszi: a törvény által vont határok közt s a törvénynek megfelelőleg tettleg használtassék. - A felelősségnek tehát - a törvényellenes mulasztásokra s amennyiben ezek szándékosak - a büntetőjogi felelősségnek, a közhatósági közeg hivatalos kötelessége szándékos elmulasztására is ki kell terjednie.
A hivatali büntettek - általános elnevezése alatt különböző büntetendő cselekmények lévén összefoglalandók: bizonyos tarkaság, az egyes delictumok sorozatában nem kerülhető ki, s ha e tekintetben a porosz büntetőtörvénykönyv, s utána a német birodalmi büntetőtörvénykönyv is, főleg a kikerülhető rendszertelenség fennhagyása miatt több részről kifogásoknak tétetett ki: a mi javaslatunk, a nélkül, hogy a rendszeresség minden szempontjának megfelelne, a kirivó inconvenientiákat már az által is nagy részben mellőzte; mert a közokiratoknak a közhivatalnokok általi meghamisitását - vagy okiratok hamis felvételét - a megfelelő helyen, az okirathamisitás csoportjába osztotta be, a mi által mellőztetett azon - a porosz büntetőtörvénykönyvnek méltán kifogás alá vett hibája, hogy a legellentétesebb elemekből képzett s legkülönbözőbb motivumokon alapuló, s egyszersmind közvetlen objectumaikra nézve semmi összefüggésben nem levő cselekmények egymásra következnek.
Nem hagytuk figyelem nélkül a rendszeresség kérdését, de világos lévén előttünk - hogy ez a sokféle cselekménynek szükségszerü csoportosulásánál fogva e fejezetben még kevésbbé érhető el teljesen, mint másnemü büntetteknél: ez okból döntő sulyt e szempontra nem fektettünk, s nem is törekedtünk azon föladata megoldására: hogy a tulajdonképeni és a nemtulajdonképeni hivatali büntetteknek vitás kérdését megoldani, vagy a sorrendet ezen megkülönböztetés irányzata szerint megállapitani akarnók. De különben is, törvényjavaslatunk azon rendszere folytán, melynél fogva a közhivatalnok által, hivatali eljárásában, és hivatalos feladatára vonatkozólag elkövetett némely büntetendő cselekményeket részint külön fejezetben - mint a IX. és X-ikben részint pedig, mint az egyes fejezetekben tárgyalt cselekmények kiegészitéseit, az illető helyen beosztottuk: a XLII. fejezet köre sokkal szükebb lett, a mi által az egyes delictumok sorrendének kérdése alárendeltebbé vált.
közhivatalnokoknak tekintetnek azok, a kik az állam közigazgatási vagy igazságszolgáltatási, vagy pedig a köztörvényhatóság vagy a községhatóság teendőjének teljesitésére hivataluknál, vagy szolgálatuknál, vagy különös megbizatásuknál fogva kötelezvék, ugy szintén azok is, a kik az állam, a köztörvényhatóság vagy a község által közvetlenül kezelt közalapitványoknál, kórházaknál, tébolydáknál, mint felügyelők, orvosok, hivatalnokok, vagy szolgák vannak alkalmazva.
A kir. közjegyzők szintén közhivatalnokoknak tekintetnek.
A kiemelt szakasz - a hivatali büntettek és vétségek alanyait határozza meg, s azon kérdésre ad feleletet: ki tekintendő - a büntetőtörvények értelmében közhivatalnoknak? illetőleg mi kivántatik arra, hogy valaki, a büntetőtörvények értelmében közhivatalnoknak tekintessék, s hogy hivatali büntettet vagy vétséget elkövethessen?
A törvényjavaslat az alanyoknak két csoportját különbözteti meg, melyek egyike - a tulajdonképeni közhivatalnokokat foglalja át, s ezek közé tartoznak mindazok, a kik az állam, a törvényhatóság és a község közhatósági functióinak teljesitésére, akár hivataluknál, akár szolgálatuknál fogva kötelezvék; a második csoportba foglaltatvák azok, a kik nem közhatósági functiók teljesitésére hivatvák, hanem a közhatóság kezelése alatt álló bizonyos közérdekű, vagy humanitárius intézetek körüli müködésre vannak alkalmazva.
A kir. közjegyzők - egy külön csoportját képezik az alanyoknak, a mennyiben - a köziratok, illetőleg közhitelességü okiratok kiállitásán, vagy okiratok hitelesitésén kivül, a törvény értelmében bizonyos közhatósági teendőkkel is bizatnak meg, s ez utóbbi müködési körükre nézve szintén azon garantiák szükségeltetnek, melyek az okiratok körüli netaláni visszaéléseik ellen, a törvényjavaslat XXXII. fejezetében megállapitvák.
A váltójegyzők - e fejezetnél mellőzhetők voltak: mert ezek hivatali körükben nem követhetnek el oly büntettet, mely nem esnék az okirat hamisitásáról szóló fejezet valamelyik intézkedése alá; ezen fejezet illető helyén pedig a váltójegyzők külön meg lévén jelölve: reájuk vonatkozólag a XLII. fejezetnek esetei nem alkalmazhatók.
A mi egyátalán a hivatalnoki minőség ismertető criteriumát illeti: a törvényjavaslat nem állitja fel ismérvül sem a kineveztetést, sem a választást, sem a fizetést, sem pedig a hivatali esküt. Az alkalmazás módját illetőleg: külön törvények rendelkeznek, s az nem lehet kétséges: hogy csakis az tekinthető közhivatalnoknak, a ki ezen állását a törvény vagy a fennálló szabályzat által meghatározott módon nyerte el. A mely hivatali állás tehát kinevezés utján töltendő be: azt illetőleg közhivatalnoknak csak az tekinthető, a ki e hivatalra az által neveztetett ki, a kit a kinevezési jog illet; valamint más részről - a választás által betöltendő hivatal viselője - legalább rendszerint nem lehet más, mint a kit a törvény föltételeinek megfelelőleg, a választásra hivatottak e hivatalra választottak.
Mindazonáltal nem lett volna tanácsos, s nem felelt volna meg a 432. § alapját képező szervezeti intézményeknek, ha a választás utján betöltendő hivatal viselőjére vonatkozólag a reá esett választás mondatott volna ki criterion gyanánt; mert hisz a törvény - s nevezetesen az 1870:XLII. törvénycikk 53. § d) pontja, és ugyanezen törvénycikk 55. §-a, megengedve a főispán általi helyettesitést: senki sem fogja állitani, hogy az ez által helyettesitett nem tekinthető közhivatalnoknak, és igy nem követhet el oly büntettet, melynek elkövethetése, a tettes hivatalnoki jellegétől van föltételezve. Az ily fölfogás már magában is abnormitást képez, s azon alkotmányos sarktételt támadná meg, mely szerint mindenki - a hivatali hatalom átvételével együtt, azonnal átveszi annak mikénti gyakorlatáért a felelősséget is; oda vezetne ezen felfogás: hogy a helyettesitett hivatalnok, ámbár a törvény erejénél fogva, közhatósági hatalmat gyakorol, s hivatáskörébe eső intézkedései iránt a polgárok összesége engedelmességgel tartozik; sőt ezeknek netaláni ellenszegülése és izgatása a 162., 168. § rendelkezései szerint büntetendők: mégis büntetlenül megvesztegettethetné magát; szabadon elkövethetné a 437. a 441, §-ban, vagy a 442. §-ban meghatározott büntettet, - mert felelősségre vonatása esetében - tökéletesen fedezve van azzal, hogy oly hivatalt foglalt el, mely választás utján töltendő be, ő pedig e hivatalra nem választatván meg; közhivatalnoknak nem tekinthető, s az ezekről szóló törvény reá nem alkalmazható.
Ily kibuvás, és a közhatósági hatalomnak, a megfelelő garantiák és felelősség nélküli ilyetén gyakorlása mindenesetre kizárandó lévén: a törvényjavaslat 432. §-ának szövege - ezen szempontnak megfelel. A törvényjavaslat ezen czikkének értelme az: hogy a ki a közhatósági hatalom gyakorlására, vagy más - a 432. §-ban megjelölt functiók teljesitésére, a törvény által megjelölt módon, megbizást kapott, s e megbizatást elvállalta: ez alapon közhivatalnoknak tekintendő, s azon speciális felelősség alatt áll, mely erre nézve a törvény által külön megállapittatott.
E szempontból közhivatalnoknak tekintendők - a hatósági teendők körébe eső megbizatásukra vonatkozólag az állami, törvényhatósági, vagy községi küldöttségek, s bizottságok tagjai is, ámbár a reájuk bizott egy functión kivül más hatósági teendőt nem végezhetnek, s ebbeli minőségük, a kérdéses functió bevégeztével megszünik.
A 432. §-ban megállapitott fogalom-meghatározás szerint, a büntetőtörvénykönyv szempontjából közhivatalnokoknak lesznek tekintendők a tőzsdebiróságoknál a biráskodást gyakorló személyek is - mert ezek is - a törvény rendeleténél nyert megbizatásuknál fogva, az állam igazságszolgáltatási teendőjét végezik, a polgárok igen fontos, vagyoni érdeke fölött határoznak. Mindazon okok - melyek a rendes birákra nézve szükségessé teszik a hivatali hatalom mikénti gyakorlatának büntetőjogi garantiáit: szükségessé teszik e garantiákat a tőzsde-biróságok tagjaira nézve is. Ezeknek megvesztegetése, vagy a jognak és igazságnak e biróságok tagjai által elkövetett szándékos elferditése: ép oly visszaélést képeznek az államtól nyert hatalommal, mintha e cselekményeket a rendes biró követi el; a polgár ép ugy kifosztható a tőzsde-biróság tagjának gonoszsága, önzése, és mellékczélok által vezetett igazságtalan itélete által, mintha a fosztogatási merényletet - a kötelességét, és becsületét szem elől tévesztett törvényszéki biró követné el. Az államtól nyert hatalom, garantiák nélkül ezen alanyokat illetőleg sem maradhat; a jogrend követelményeinek az államtól nyert hatalommal való felforgatására senki, s e szerint a kérdéses egyének sem nyertek szabadalmat.
A törvényjavaslat meghatározván, hogy kik lehetnek alanyai a hivatali büntettnek: egyszersmind meghatározza, hogy ezen alanyok mely nemü cselekvései, illetőleg mulasztásai képeznek hivatali büntettet, illetőleg vétséget.
Azzal, hogy a közhivatalnok csak is hivatalának hatáskörébe eső teendőkre vonatkozólag követhet el hivatali büntettet vagy vétséget: még nincs megoldva a kérdés. Ez csak annyit mond, hogy például az esetben, ha az adóhivatali pénztárnok valakit elfogat és elzárat, nem hivatali büntettet, hanem egyszerüen a személyes szabadságnak magán-személyek általi megsértését - a XXII. fejezet 313-315. § alá eső cselekményt követe el. A közhivatalnok hivatali körébe eső teendőiben is követhet el visszaélést, sőt büntetendő cselekményt is: a nélkül, hogy cselekménye hivatali büntettet vagy vétséget képezne.
A sulypont a szorosan vett közhivatalnokra vonatkozólag a 432. § ezen kifejezésén „hatósági teendő„-inek teljesitésére „kötelezvék” - tehát a „hivatalnokoknak, mint a hatósági teendők organumainak” e minőségén és megjelölésén nyugszik. Ezzel kifejeztetik azon eszme, hogy a megjelölt személyek - azon, habár hivatali teendőkben, melyek nem képeznek egyszersmind hatósági functiót: hivatali büntettet nem követhetnek el; a visszaéléseknek azon esetei tehát, melyek hatósági cselekményekre nem vonatkoznak - a mennyiben a büntetőtörvénykönyv előbbi fejezetei alapján képeznek büntettet vagy vétséget: azok szerint, - más esetekben pedig: fegyelmi uton büntetendők.
E megkülönböztetés alapját, és döntő indokát az államnak kettős minősége, és igy organumainak is két osztálya, illetőleg ugyanazon organumnak kettős hivatása képezi. Az állam mint uralkodó, kormányzó és jogszolgáltató fennhatóság, megkülönböztendő az államtól mint magánjogi alanytól. Más az állam, midőn törvényt hoz, rendelkezik, parancsol, vagy tilt, és más: midőn elád, vesz, cserél, árverel stb. Egy szóval más az állam mint a souverain, mint a históriailag fejlődött szerves erők egyesülése általi megvalósitója az emberiség czéljainak: és más az állam - mint fiscus. Ez utóbbi minőségében az állam ép ugy tekintendő csupán magánjogi személyiségnek, mint bármely más testület vagy egyesület, mely mint magánjogok alanya, jogi fictio folytán magánjogi személyiséggel bir. E minőségében az állam nem souverain, hanem alá van vetve a magánjogi törvényeknek - az alakiaknak ugy, mint az anyagiaknak, melyek - mennél helyesebbek és igazságosabbak: annál kevesebb kivételt tartalmaznak az állam részére ép ugy, mint mások részére.
Midőn tehát az államnak, habár hivatali közegei, annak mint magánjogi alanynak ügyeiben járnak el; ekkor csupán egy magánjogi személy vagyoni ügyét végezik, mely ügy körül hiven vagy hütlenül járhatnak el, s e szerint elkövethetnek lopást, sikkasztást, hütlen kezelést, csalást, hamisitást, s még sokféle más büntettet: de hatóságot nem gyakorolván: hatósági teendők körüli visszaélést - és igy hivatali büntettet nem követhetnek el.
Ugyanezen szempont - megfelelőleg alkalmazandó a törvényhatóságok közegeire, valamint a községek hivatalnokaira, szolgáira vonatkozólag is. Különösen a községet illetőleg gyakran fordul elő, hogy magán-vagyona lévén, ezen vagyon a község egy vagy több előljárója által kezeltetik, a kik vételeket, eladásokat eszközölnek, bérleti, haszonbérleti szerződéseket kötnek, s mindenféle magánjogi ügyleteket végeznek.
Az, a ki a község e megbizottjától gabonát vesz: nem lép viszonyba a községgel, mint administrativ hatósággal, hanem egyszerüen mint tulajdonossal, mint eladóval. Az eladásnál és vételnél tehát nem gyakorol a község hatóságot, nem áll szemközt a törvények alapján engedelmességgel tartozó kormányzottakkal, hanem magánjogi gazdaságcselekményt végez, a vele egyenjogu vevővel, illetőleg eladóval. A község ezen közegeinek ilynemü eljárása közben nem lévén hivatali hatalma: ebből kifolyólag nem is élhet vissza hivatali hatalmával, s ha megbizatása körül hütlenül jár el: közönséges büntettet követ el, mely miatt - a törvényjavaslat fentebbi rendelkezései szerint lesz büntetendő.
Különösen gyakorlati fontosságot nyer e megkülönböztetés a megvesztegetés esteiben, mely miatt - ha csak a cselekmény közhatósági functiókra vonatkozólag, a közhatóság illetékes közege irányában követtetik el: nem csak a megvesztegetett, hanem a megvesztegető nem-hivatalnok is büntetendő. Ezen cselekmény büntethetősége a közhivatalnokot illetőleg független attól: vajjon hivatali kötelességének megsértése képezte-e az elfogadott előny indokát; vagy vajjon csak azért adatott és fogadtatott-e el az ajándék illetőleg előny, hogy a közhivatalnok azt tegye, a mit különben is tennie kötelességében áll. Az activ megvesztegetőre nézve ez annyiban változik, a mennyiben az ellen a törvényjavaslat 439. §-a szerint csak a kötelességellenesség végetti megvesztegetés állapitja meg a büntethetőséget.
A felvetett szempontból mindazonáltal azon fontos származat eredményül: hogy a megvesztegetés - ha nem közhivatalnok irányában követtetik el, illetőleg ha nem közhivatalnok vesztegetteti meg magát: egymagában nem képez büntetendő cselekményt. A törvényjavaslat több helyén előfordulnak büntetendő cselekmények, melyeknek sulyosabb qualificatióját képezi az eset, ha a cselekmény rugóját - nyerészkedés képezte - például a 243. §, a 347. § harmadik alineája esetében - s tagadhatlan az is, hogy a most emlitett szakaszokban meghatározott cselekménynek, az adott vagy igért ajándék, előny végetti elkövetése, a büntettnek nyerészkedési szándékból való elkövetését állapitja meg: de önálló büntettet a megvesztegetés - csakis a közhivatalnokokra vonatkozólag, s csakis mint hivatali büntett képez.
Szem előtt tartva tehát a közhivatalnoknak kettős sajátságát, a közhatósági és magánjogi functió közötti különbség - a megvesztegetést illetőleg - lényegesen különböző eredményeket fog maga után vonni. Ha t. i. a község buzáját eladó községi előljáró megvesztegetés következtében olcsóbban adta el a község buzáját, mint azt egyébként eladhatta volna: ez ő ellene megállapitja a hütlen kezelésnek a 347. § harmadik bekezdésében megjelölt esetét, s 5 évig terjedhető fegyházzal lesz büntetendő; de minthogy ezen esetben a községi hivatalnok nem jár el hatósági functióban: cselekménye nem esik a megvesztegetés fogalma alá.
Ugyanezen szempontból - az, a ki ajándékkal vagy igérettel reábirta az előljárót, hogy hütlen kezelés büntettét kövesse el: nem mint megvesztegető fog büntettetni.
De teljesen büntetlenül marad az ajándékot adó - ha az ajándék-adással nem hütlen kezelést, hanem például a megvett buzának korábbi átadását, a község által szerződésileg elvállalt kötelezettségeknek nehézségek, és akadályok nélküli teljesitését czélozta. Az előljáró cselekménye sem esik az esetben a büntetőtörvénykönyv sulya alá, hanem csak fegyelmi vétséget képez: holott ha ugyanazon cselekményt közhatósági functiójára vonatkozólag követte volna el: passiv megvesztegetés miatt, bünvádi uton lett volna büntetendő.
A cselekvési körök e megkülönböztetése mindazonáltal kivétel alá esik:
a) azon esetekben, melyekben a törvényjavaslat határozott intézkedése - a közhivatalnok azon cselekményét is, mely nem képez hatósági functiót, különösen büntetendőnek nyilvánit;
b) azon közhivatalnokra és szolgákra nézve, a kiknek müködési köre egyátalán nem lévén hatósági, a 432, § utolsó soraiban még is - mint a hivatali büntettek és vétségek alanyai felsoroltattak.
Az a) pont alá tartoznak a 438. § 3.) pontjának és a 440. §-nak esetei;
a b) pont hatálya pedig kiterjed az improprie közhivatalnokoknak tekintett közalapitványi, közkórházi, és köztébolydai hivatalnoki és szolgaszemélyzetnek e minőségükben elkövetett, s a XLII. fejezet bármely intézkedése alá eső visszaéléseire.
Azon közhivatalnok, a ki a hivatalánál fogva kezeihez letett, vagy kezelésére, illetőleg őrizetére bizott pénzt vagy pénzértékkel biró más tárgyat elsikkasztja: a hivatali sikkasztás büntettét követi el, és 2 évtől 5 évig terjedhető börtönnel büntetendő.
Ha azonban az elsikkasztott tárgy értéke 1000 frtot tulhalad: 2 évtől 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
A sikkasztás közönséges büntett, melynek fogalma a 341. §-ban, és ennek indokolásában határoztatott meg. Itt csak is az elkövető személy specialis állásából, s különös kötelességének megsértéséből képezett külön esete, illetőleg külön alakja ezen büntettnek jő figyelembe, s e kettős szempont képezi a cselekményt külön delictummá, vagy is hivatali büntetté.
Az elhatározó ismérvek egyike - a kiemelt szempontnál fogva kizárólag alanyi; a második pedig az alany és a tárgy közötti viszonytól föltételezett. Ez ismérvek mindegyikének együtt kell találkozniok, hogy hivatali sikkasztás létezzen; mert az egyiknek fenforgása a másik nélkül, nem állapitja meg a cselekménynek ezen specialis jellegét.
E szempontból nem képezi a sikkasztás hivatali büntettét, ha a sikkasztást nem közhivatalnok követte el: de másrészről, a közhivatalnok által elkövetett sikkasztás sem állapitja meg mindig a hivatali büntett tényálladékát, még az esetben sem mindig, ha a közhivatalnok azon hivatal kezelése, vagy felügyelete alatt levő dolgot sikkasztja el, a mely hivatalnál ő alkalmazva van. Hogy a 433. § esete fenforogjon, erre nézve föltétlenül szükséges, hogy az elsikkasztott dolog az elsikkasztó közhivatalnoknak, hivatalos állásánál és hatáskörénél fogva jutott legyen hivatali kezelése, vagy őrizete alá. Ha tehát az adópénztárnál alkalmazott irnok, a pénztárnok távollétében valakitől, adó-tartozásának lerovása fejében fizetett pénzt vesz át, és azt saját czéljára forditja: ezzel nem követ el hivatali büntettet; mert az adó átvétele, a szolgálati utasitások szerint nem tartozván az irnok hivatali körébe, az átvételt nem hivatalánál fogva eszközölte. A kérdéses cselekmény - a felmerülő körülményekhez képest, képezhet közönséges sikkasztást, ha például a fizető tudva azt, hogy az irnok nincs jogositva a pénznek az adópénztár részére való átvételére, azt mint magán-meghatalmazottját megbizta, hogy a pénztárnok megérkeztekor a pénztennek adja át; képezheti e cselekmény - a csalás büntettét, s nevezetesen a 359. § 1.) pontjának esetét is - ha t. i. az irnok, látván a fizetőnek tévedését, ezt azon tévedésben tartja, melynél fogva a fizető azt hihette, hogy adó-tartozását azon hivatali személynek fizeti le, a ki a fizetésnek, a kincstár nevében való átvételére, hivatali jogosultsággal bir.
A felhozott esetben meg van ugyan a közhivatalnoki alanyi minőség: de hiányzik az eltulajdonitott tárgy és a közhivatalnok közötti azon viszony, melyet fentebb megjelöltünk. Az utóbbi hiány épen ugy kizárja a hivatali büntettet, mint a közhivatalnoki minőségnek hiánya. Ezen tulajdonsága - e követelménye a specialis delictumnak mindig szem előtt tartandó, mert ellenkező esetben a különböző természetü cselekmények összezavarásából, törvényellenességek, és igazságtalanságok származnak.
A hivatali sikkasztás elkövetője 5 évtől 10 évig terjedhető fegyházzal büntetendő: ha a felfedezés meghiusitása vagy nehezitése czéljából, a bevételek bejegyzésére vagy ellenőrzésére szolgáló könyvbe, számlába vagy jegyzőkönyvbe, hamis tételt jegyzett be, vagy a bejegyzett tételt meghamisitotta, valamely kezelési könyvet, vagy a sikkasztásra vonatkozó más okiratot vagy iratot megsemmisitett, vagy használhatlanná tett; egyáltalában, ha a sikkasztással összefüggőleg, még más büntettet vagy vétséget is követett el, a mennyiben ez nem esik sulyosabb büntetés alá.
A qualificaló körülmények minősége és sulyossága - önmagukban igazolván a sulyosabb büntetést: e szakasz külön indokolást nem igényel.
Vétséget képez a hivatali sikkasztás, és 1 évig terjedhető fegyházzal büntetendő, ha a 434. §-ban megjelölt esetek egyike sem forog fenn, és az elsikkasztott tárgy értéke a sikkasztónak ovadékpénzéből fedezhető volt.
E szakasznál egy kérdés igényel külön felemlitést, és megfejtést. Azon eset, ha az elsikkasztott pénz, vagy dolog értéke fedezhető: a közhivatalnokoknak hivatalos kezelés alatti értékek elsikkasztására vonatkozólag, mint lényegesen enyhitő körülmény, magában a törvényjavaslatban megállapittatott; mig ha az enyhitésnek objective ugyanez esete a magánember kezelésére bizott érték jogtalan felhasználásánál fordul elő ezen körülmény - a XXVIII. fejezetben, mint az enyhitésnek specialis tényezője, nem emlittetik. Pedig kereskedőknél, magán ügyvivőknél, megbizottaknál is megtörténhetik: hogy a segéd, a bizományos, az ügyvivő, óvadékpénzt tesz le megbizója részére a kezeihez jutandó értékek hű kezelésének biztositékául; és megtörténhetik, hogy annak ellenére is jogtalanul, saját czéljaira használja fel, megbizójának reábizott tulajdonát, habár ennek értéke a lefizetett ovadékpénzt nem haladja fölül, s ebből teljesen fedezhető.
Büntetett képez-e a magánember e cselekménye, ha az érték 100 frtot fölülhalad: hollott a sikkasztásnak hivatali visszaélést képező ezen esete csak vétséget állapit meg? Lehet-e enyhébb beszámitás alá venni a hivatali kötelesség és hűség megszegésével elkövetett ezen cselekményt mint hogyha ugyanazon cselekmény, a közhivatali viszonyon kivül követtetik el? A hivatali viszonyban elkövetett sikkasztás kettős kötelességet sért: az ezen viszonyon kivüli sikkasztásnál - e sulyositó mozzanat nem fordul elő, vagy nem oly jelentékeny. Ez utóbbi nem lehet sulyosabb, mint az előbbi; sőt megforditva, a helyes beszámitás elve szerint, az előbbire kell a sulyosabb büntetést megállapitani.
Ellentétben áll-e a törvényjavaslat 435. §-a ezen sarkalatos elvvel? E kérdés - tekintettel a ténynek objectiv azonosságára, a subjectiv viszonynak pedig, a közhivatalnokra vonatkozólag, mindenesetre sulyositó természetére - megfejtés nélkül nem hagyható. Az intézkedés föltétlenül helytelen, ha az ily eredményre vezet; az öszszeegyeztetés tehát - a helyes elvnek föltétlen következményeivel, az indokolásnak szem elől nem téveszthető feladatává válik.
A mily világosan, és határozott alakban tettük fel a kérdést, oly világosan és határozottan felelhetünk reá. Eltérés igen is van a közönséges és hivatali sikkasztásnak azon esetei közt, melyekben a sikkasztott érték a sikkasztó óvadékpénzében találja fedezetét: de ezen eltérés nem abban nyilvánul, - hogy a hivatali sikkasztás enyhébben büntettetnék, mint a közönséges sikkasztás ugyanezen esete; hanem ellenkezőleg abban: hogy az emlitett két eset közül, csakis a hivatali sikkasztás képez büntetendő cselekményt. Ellenben a tulajdonos értékének magán megbizott vagy kezelő által saját céljaira forditása, ha ezen érték az utóbbinak óvadékpénzével fedezve van, egyátalán nem képez sikkasztást, s nem is büntetendő.
Nemcsak nem kerül tehát enyhébb beszámitás alá a hivatali sikkasztás: hanem a törvényjavaslat szempontja szerint - épen abban különbözik ezen eset a másiktól, melylyel minden egyéb tekintetben megegyez: hogy a kettő közül csak is a hivatali sikkasztás esik büntetés alá, a másik pedig teljesen büntetlenül marad. És ezen szempontnak megfelelőleg, azért volt szükség a 435. §-ban felvett esetet külön dispositio tárgyává tenni: mert ellenkező esetben, ez is azon átalános szabály szerint lett volna megitélendő, mely a sikkasztás átalános fogalmából, az óvadékpénzzel fedezett hivatali sikkasztásra is alkalmazandó, s e szerint a felhozott, esetben, a hivatali sikkasztás is büntetlenül hagyandó lett volna.
Hogy pedig a közhivatali álláson kivül, illetőleg a magán megbizott kezelésére bizott idegen, de a megbizott óvadékpénzével fedezett értéknek, ez utóbbi általi eltulajdonitása, büntetendő cselekményt nem képez: ez igazolását találja a magánfél - a megbizó és a megbizott közötti ügylet természetében.
Itt mindenekelőtt meg kell különböztetni a helyettesithető és nem helyettesithető dolgok elsajátitását, mely különbségről a XXVIII. fejezetben részletesen szólottunk. A helyettesithető dolognál, melyre nézve - föltéve, hogy ellenkező megállapodás nem létez, az azonosság - rendszerint, sem a dolog természete, sem az átadó akarata szerint nem követeltetik, mely helyett tehát más - hasonlónemü dolog adható vissza, vagy forditható a tulajdonos által meghatározott czélra: ily dolgoknál azon kérdés jogi jelentőség nélküli: hogy magát azon speciest adta-e vissza a megbizott, vagy forditotta az átvételnél meghatározott czélra; avagy azon species helyett más, hasonló dolgot, illetőleg annak értékét bocsájtotta-e a tulajdonos rendelkezésére.
Ha tehát a megbizott az átvett darabot saját czéljaira forditotta, de ha az ezen dolog értékének megfelelő óvadékpénz a tulajdonos kezeinél van: ez épen annyi, mint maga az átvett darabnak helyettesitése - az óvadékpénzzel. Ily átadási és átvételi viszonynál, a dolog természetében rejlik a tulajdonosnak azon előzetes kijelentése, hogy ő a speciessel mit sem gondol, neki mindegy, akár a valódilag átvett tárgy adatik neki vissza, vagy fordittatik meghatározott czélra, akár pedig más hasonlónemü dolog, vagy csupán az átvett dolog értéke térittetik meg. Ennek jogi jelentménye nem lehet más, mint az: hogy az esetben, ha a megbizott óvadékpénzt adott, mely fedezi az átvett dolog értékét, és ha az átvevő, azon átvett - helyettesithető dolgot saját czéljaira forditotta: ez esetben nem cselekedett „invito domino„; mert a tulajdonos azt, a mit akart, s a mi az ügylet - a megbizás föltétele volt, tettleg elérte; ő t. i. értékben jutott vissza azon dolog tulajdonába, melyet ő az érték általi helyettesithetés föltétele alatt adott át megbizottjának.
Nem beszélünk kártalanitásról - a mi egészen más dolog, s a mi, mint annak helyén szintén kimutattuk - nem zárja ki a sikkasztást: hanem az ügylet természetéből, az átadónak - az ügylet létrejötte alkalmával létezett akaratából vonunk következtetést, mely akarattal nem lévén ellentétben az óvadékpénzt adott megbizottnak cselekménye: ezen cselekmény épen ezen oknál fogva - akaratellenes eltulajdonitást, tehát: sikkasztást - az invito domino hiányában, egyátalán nem képezhet.
Egészen más a helyzet s megváltozik az alapföltétel, az állami közegeknél. A közhivatali utasitásokban - a szolgálati szabályokban ugyanis világosan ki van mondva az átalános szabály: hogy a közhivatalnok kezelése vagy őrizete alá bizott pénz - illetőleg dolog, más czélra, mint mely az utasitásban foglaltatik, egyátalán nem forditható. A közhivatalnok tehát akkor, midőn a hivatalánál fogva és a hivatali szabályokban kifejezett utasitás megszegésével tulajdonává teszi a kezelése alatt levő állami, vagy az állami, illetőleg közhatósági kezelés alá bocsájtott, pénzt, vagy más idegen dolgot: mindenesetre a tulajdonosnak - a közhatósági instructióban kifejezett akarata ellen, tehát „invito domino” cselekszik, és ennélfogva sikkasztást követ el.
A tulajdonos akarata képezvén az elhatározó sulypontot, igen egyszerü, és igen természetes, hogy azon esetben, melyben a tulajdonnátétel a tulajdonos akaratával történt: nincs sikkasztás; ellenben ha ez a tulajdonos akarata ellen történik: ez esetben a sikkasztásnak mindenik eleme fennforogván, a tettes sikkasztást követ el.
A magán-megbizott vagy kezelőre nézve az első eset tény-elemei állanak fenn s ezek adják meg a cselekmény jellegét: ellenben a közhivatalnok általi eltulajdonitás, a második szempont szerint itélendő meg. Az előbbi - a felhozott esetben nem sikkaszt, tehát egyátalán nem büntethető: ellenben az utóbbira nézve, a sikkasztás valamennyi ismérvei ki vannak meritve, ez tehát - a törvény értelmében, a sikkasztás fogalommeghatározása szerint a sikkasztás alól nem menthető fel.
Azt hisszük - hogy a látszólagos inconvenientiát sikerült megfejtenünk, s a netaláni aggályokat - magából a sikkasztás fogalommeghatározásból származó következtetésekkel eloszlatnunk. DE ezzel meg van fejtve az is: hogy miért hallgat a törvényjavaslat XXVIII. fejezete az óvadékpénzzel fedezett idegen dolog eltulajdonitásáról? Ez esetről nem lehetne azon helyen mást mondani, mint azt, hogy nem képez sikkasztást. Már pedig az nem tárgya a büntetőtörvénykönyv positiv intézkedéseinek, hogy mi nem képez büntetendő cselekményt, vagy bizonyos büntetendő cselekményt: hanem tárgya ellenkezőleg annak meghatározásából áll: hogy mi képez büntetendő cselekményt, s mely büntetés alkalmazandó. Azt tehát nem mondhattuk; hogy az óvadékpénz mellett átvett, s az óvadékpénz értékét fölül nem mult értékü dolognak jogtalan elsajátitása nem képez sikkasztást: ez különben is a sikkasztás fogalom-meghatározásából eredményül; azt pedig, hogy enyhébb esetét képezi a sikkasztásnak, szintén nem mondhattuk, mert nem tehettük egyátalán büntetendő cselekménynyé azt - a mi jogi szempontból nem lehet büntetendő; ezért nem lehetett az óvadékpénzzel fedezett eltulajdonitásról intézkednünk a XXVIII. fejezetben. Ellenben intézkednünk kellett a másik esetről a XLII. fejezetben: mert itt a cselekmény büntetendő volta minden kérdésen fölül állván, a megállapitás tárgyát csupán az képezte: vajjon egyenlő büntetéssel büntetendő-e ezen sikkasztás a hivatali büntettet képező sikkasztás egyéb eseteivel?
Mi ez esetet enyhitőnek vettük, s azt hisszük, - hogy e felfogásunk igazolva van. Arra nézve, hogy a sokféle lehető enyhitő körülmények közül miért emeltük ki csupán ezen egy esetet, midőn valamennyi büntetendő cselekményre vonatkozólag, s a legkülönbözőbb alakokban fordulhatnak elő enyhitő körülmények: bővebben nyilatkoznunk fölösleges. Itt egy objectiv ismérvvel van dolgunk, melyet a törvényhozás előrelát, melynek horderejét és sulyát - eltekintve minden subjectiv szemponttól, előre megitélheti, s melynek büntetését - a cselekmény individualis természete szerint képes megállapitani: azért mutatkozott nemcsak czélszerünek, hanem szükségesnek is - ezen esetet külön megjelölni, s lényegesen enyhébb büntetését külön meghatározni.
436. § Azon közhivatalnok, a ki hivatalánál fogva teljesitendő cselekményért, vagy annak elmulasztásáért ajándékot vagy jutalmat illetéktelenül követel, elfogad, vagy az ez iránti igéretet nem utasitja vissza: megvesztegetés vétsége miatt 1 évig terjedhető fogházzal büntetendő.
Ugyanezen büntetés éri a közhivatalnokot azon esetben is, ha az ajándék vagy jutalom az ő beleegyezésével harmadik személynek adatott át, vagy igértetett.
Ezen intézkedés nem vonatkozik azon szokásos csekély ajándékokra, melyek a szolgáknak adatnak, a mennyiben ily ajándék felhivás nélkül adatik, és az elfogadás a szolgálati szabályokban különösen nem tiltatik.
437. § Azon közhivatalnok, a ki az adott vagy igért ajándékért vagy jutalomért, hivatali kötelességét akár cselekvés, akár mulasztás által megszegi: a megvesztegetés büntette miatt 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő.
438. § Öt évtől 10 évig terjedhető fegyházzal büntetendő:
1. a biró vagy esküdtszéki tag, a ki azon polgári vagy bünvádi ügyben, melyre vonatkozólag megvesztegettetett, törvényellenesen itélt vagy határozott;
2. azon viszgáló biró, a ki azon bünvádi ügyben, melyre vonatkozólag megvesztegettetett, törvényellenes határozatot hozott, vagy pedig eljárásában illetőleg intézkedésében, cselekvés vagy mulasztás által kötelességét megszegte;
3. azon közhivatalnok, a ki az állam, a biróság, törvényhatóság vagy község által elrendelt árverésre vagy szerződés megkötésére valamely szállitásnál vagy közmunkánál, az átadásra, átvételre, felügyeletre vagy a fölülvizsgálatra vonatkozólag, hivatalánál vagy különös megbizatásánál fogva közreműködik, - ha megvesztegetve lévén, megbizatásában kötelességellenesen járt el.
A kiemelt három szakasz részletesebben intézkedik a megvesztegetésről, mint az 1871:VIII. tc. 13. §-a. Az előbbi törvény előkészitésénél és meghozatalánál rendszer gyanánt állittatván fel, hogy a mai jogfelfogásnak megfelelő büntetési tételek nem lévén beilleszthetők fenálló gyakorlatunk keretébe, ezek a rendes codex meghozataláig mellőzendők: ez okból a büntettnek, az objectiv ismérvek szerinti fokozatai sem voltak az emlitett törvényben felvehetők; minthogy e fokozatok épen csak a büntetések külön fokozásában találják gyakorlati értéküket.
E tekintet egy szerves büntetőtörvénykönyv tervezeténél elenyészvén: szükségessé vált nem csupán a megvesztegetés büntetését, hanem annak az életben előforduló s külön büntetési tételekben való evaluatiot igénylő alakjait is különös intézkedések tárgyává tenni.
Három csoportot három külön szakaszban különböztet meg a törvényjavaslat:
1. Ha az activ és passiv megvesztegetés nem azon czélból történt, hogy a közhivatalnok ez által, akár az állam, akár a magánfél irányában, igazságtalanságot kövessen el; sőt nem is azon czélból - hogy a közhivatalnok, hivatali kötelességével ellentétben járjon el, vagy kötelességét elmulaszsza.
2. Ha a megvesztegetésnek, a közhivatali kötelesség megszegése, a törvény vagy kötelesség-ellenes eljárás, illetőleg a kötelességnek elmulasztása képezte czélját.
3. A harmadik csoport a megvesztegetésnek néhány különös gonosz és legártalmasabb eseteit foglalja magában.
Mindhárom megkülönböztetés természetszerü, s alapját a cselekmény ártalmas voltának kisebb vagy nagyobb foka képezi, mi azután szükségszerüleg, a büntetési tétel nagyságára is elhatározó.
Az elsőre nézve már az általános indokolásban felhozatott: hogy ebben tulajdonképen jogsértés még nem fordult elő, s hogy a büntetéssel való fenyegetés - a praeventio természetével bir. De e praeventio szükséges a hatósági közeg függetlenségének, és jogtalan befolyások elleni megoltalmazásának szempontjából, szükséges a közönségnek a hatósági cselekmények iránti bizalma, a hatósági közegek iránti tisztelete szempontjából; és végre szükséges, mint óvszer a kapzsiság corrumpáló mételyének megfogamzása és terjedése ellen.
A hivatali kötelességnek, az érdekelt fél általi jutalom folytán való teljesitésétől, csak egy lépés van a hivatal kötelességnek nem teljesitéséig vagy elhalasztásáig a jutalom reményében; innen pedig ismét csak egy lépés: a hivatali hatalomnak akkénti használatáig, a mint ezt - a megvesztegető fél érdeke kivánja - vagyis a hivatali hatalomnak áruba bocsájtásáig.
A törvényjavaslat 436. §-sza a corruptio utja elé áll, s ott iparkodik azt fentartóztatni, a hol e métely leggyakrabban és legkönnyebben lopódzik be. A lazább lelkiismeret csakhamar kész, mentő okokat találni az ajándék elfogadására, azon körülményben: hogy azt, a mit tenni fog, vagy azt, a mit elmulaszt, ajándék nélkül is megtenné, vagy elhagyná, mert ezt különben is hivatali kötelessége ekként rendeli. A törvényjavaslat nem elégszik meg azon alku eredményével, melyre a compromissumra talán nagyon is hajlandó egyén, az ajándék elfogadásának erkölcsössége fölötti vitában jut. A törvényjavaslat megelőzi, s kizárja ez alkut; czélja az, hogy a törvény határozott, tüzetes és rideg szabályával maga vegye át a cselekménynek erkölcstelensége fölötti elhatározás functióját. A törvényjavaslat ez által segitségére jő az ingadozónak; de másrészről az egyéni mérlegezés és fontolgatás bizonytalan eredményei helyett: az általános közérzületnek és a társadalom érdekének követelményét állitja fel irányzóul. De eltekintve ezen nem csekély fontosságu szemponttól, bátran felvethetjük a kérdést: ki fogja meggyőzni a perben álló felet, a kit az ellenfél által megfizetett biró intézkedése, vagy itélete következtében, hátrányok érnek, hogy e hátrányok a törvény rendeleteiből - s nem az ellenfél ajándékainak következtében hárulnak reá? Lehet-e tiszteletet, lehet-e bizalmat követelni ily hivatalnok, s ilyhivatalos eljárás iránt? A közhatóság joggal követel maga iránt tiszteletet és bizalmat; de hogy ezt elérhesse - annak mellőzhetlen föltételei vannak. És mindenek fölött nem szabad megtörténnie, hogy maguk a közhatóság tagjai tegyék nehézzé a tisztelet megadását. Hogy pedig - már maga azon tény - mely a 436. §-ban van megjelölve, lényegesen gyöngiti a hitet, a közhatósági hivatalnok önzetlenségében, s jellemtisztaságában: ez bizonyitásra nem szorul.
Veszélyes e cselekmény a fenebb megemlitett másik irányban is - mint megrontása a hivatalnoki erkölcsnek, mint anyja a megvásárolt igazságszolgáltatásnak. Helyesen idézni Macaulay azon lelkiismeretes püspök szavait, a ki a hivatalnok általi ajándék-elfogadásról következőleg nyilatkozott.
Az első következménye ennek, hogy a hivatalnok kapzsivá válik, s hogy szivét a vagyon-vágy megmérgezi; innen azután valamivel tovább megy, s megvesztegetteti magát; végre pedig kiforgatja a törvényt.
De ha szigoru a törvényjavaslat - a 436. §-ban meghatározott cselekmény természetének felfogásában: ugy másrészről elhatárolja a bünösséget ott, a hol az ajándék vagy előny - a hivatali teendővel összefüggésben nem áll. Nem bünteti tehát a közhivatalnokot - a ki a féltől a hivatalos teendő teljes bevégezte után, és előzetes igéret nélkül - ajándékot elfogad. Erkölcsös-e az ajándék-elfogadás ez esetben is: azt eldönteni nem a büntetőtörvénykönyv feladata; szigoru jellemek vissza fogják utasitani a hálának ily alakban való nyilvánitását is; sőt lehetnek esetek - melyekben a közbecsülésre és önzetlenségének elismertetésére féltékeny közhivatalnok, különösen a birói testület - az ajándékelfogadásnak criminalis szempont alá nem eső esetében is, a „delicatesse” - az emelkedettebb finomság, az illem, a méltóság megsértését találandja, s kiküszöböli sorai közül - a tisztesség követelményeit megsértő tagját - habár ennek tette büntető beszámitás alá nem esik. De a büntetőtörvény szempontjából ott kell megvonni a határvonalt, a hol azt javaslatunk megvonta; a többi - az eszmék tisztulásának, az erkölcsi szinvonal átalános emelkedésének feladata.
Midőn Anglia peerjei, valamint ez ország népének közvéleménye, lord Bacon a büszke Szent Albansi gróf ellen, e nagy szellemü és valódi giganticus tehetségü szónok, bölcsész, e halhatatlan tudós, de alacsony érzületü és jellemü lord Cancellár ellen, kimondották az elitélő „bünöst„: nem constatáltatott vádlott ellenében oly cselekmény, milyet hivatali elődei - számtalanszor, s köztudomásra szabadon nem követtek volna el. Ezen tényt, Bacon legszigorubb birája Macaulay is elismeri. De a Cancellár önzése és kapzsisága nem engedték, hogy felismerje az idők megváltozott szellemét, a nézetek tisztulását, s azon szigoru követelményeket, melyek a regenerált közvéleményben a biró erkölcsiségére nézve megérlelődtek. Anglia e korszakának felfogása nem türte meg többé a legfőbb birói széken azon férfiut, a kinek észbeli nagysága messze felülemelkedett századának szinvonalán, de a kinek erkölcse - az előbbi idők alacsony szinvonalán maradt.
A szellemi regeneratiót nem alkotja meg a törvény: ez csak jelzi, legfeljebb elősegiti azt. Egy erős és tiszta közérzület, nem tür meg alacsony szellemeket a közhatalom kezelésében, sem máshol, sem nálunk. Ez a civilisatiónak kikerülhetetlen, meghamisithatlan törvénye, ez ugyszólván - a szellem természeti törvénye. A büntetőtörvény mellett fennállanak még a közhivatalnokok, az ügyvédek, a közjegyzők fegyelmi törvényei: s él bennünk az erőshit, hogy a hivatottak közérzülete - a mennyiben szükséges - éreztetni fogja azokkal, a kik ezt nem észlelik és át nem érzik, - hogy nem csupán az a becstelen, a mire büntetést szab a büntetőtörvénykönyv.
A 438. §-hoz csak azon megjegyzésünk van: hogy az abban meghatározott sulyos büntetés föltételét képezi; hogy a törvényellenes itélet, határozat, intézkedés vagy eljárás „causalis nexus„-ban legyen a megvesztegetéssel.
Egy évig terjedhető fegyházzal és 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő az, a ki valamely hivatalnoknak, a végett, hogy ez kötelességét megszegje, ajándékot vagy jutalmat ad, vagy igér.
E szakasz eltérést tartalmaz a részesség egyik tételétől. A megvesztegetés „ concursus necessarius„-t állapit meg; megvesztegetett, megvesztegető nélkül nem képzelhető, mindketten tehát ugyanazon büntettet követik el, s mindkettőnek egyaránt kellene büntettetniök. Azonban ezen elv itt nem alkalmazható; hivatali büntettnek nem hivatalnok nem lehet tettese; a megvesztegetés hivatali büntettét nem követheti el más, mint hivatalnok. A concursus necessarius-nak e szempontból - a subjectiv materialis körülményénél fogva módosulnia kell.
De ha a concursus necessarius-tól eltekintünk: a megvesztegető, mint felbujtó áll elő, s e minőségében is ugyanazon büntetéssel lenne büntetendő, mint a megvesztegetett. Ezen föltevés sem állja ki a birálatot.
A 436. § főleg praeventiv természetü, s csakis tekintettel a közhivatalnokra, s az ennél és csakis ennél előforduló okokra minősittetik az ezen szakaszban meghatározott cselekmény, büntetendőnek; ezen szakaszszal szemközt - a 437. és 438. §-ban meghatározott sulyosb büntetés - csakis a közhivatalnok különös kötelességének megsértésében találja alapindokát. E körülmény a megvesztegetőnél nem fordul elő; sőt a megvesztegetőt az ő felfogása szerint jogos érdek vezetheti a megvesztegetésre. A megvesztegető - ha azon hitben van, hogy ügye igazságos: nem szándékozik a közhivatalnokot igazságtalanságra birni, cselekménye tehát nem foglalja át a kört, melyet a 437. és 438. § a hivatalnokra nézve vonnak, a ki tudva és szándékosan játsza ki és hamisitja meg a jogot. A megvesztegető bünössége tehát - csekélyebb, mint azé, a ki különös hivatása által van kötve a törvény és a törvényes szabályok alkalmazására, és a ki azonfelül tudja, hogy törvényt s kötelességet sért.
De még sem lehet a megvesztegetőt teljesen büntelennek tartani; s ha ez, megvesztegetése által, hivatali kötelességének megszegésére csábitja, vagy csábitotta a közhivatalnokot tudva és szándékosan követett el bünös cselekményt, s e miatt joggal éri őt is - habár az enyhébb büntetés.
E szempontnak felel meg a 439. §, a mennyiben fix büntetési tétele által: a részességről szóló fejezet alkalmazását ez esetben kizárja.
Azon közhivatalnok, a ki az állam, a biróság, törvényhatóság, vagy község, vagy ezek közvetlen felügyelete alatt álló valamely alapitvány vagy intézet részére teljesitendő árverés, szállitás, vagy pedig szerződés, vagy munkálat körül, mint társ vagy részes érdekelve van, s a nélkül hogy e körülményt főnökének feljelentette volna, azon ügyletre vonatkozólag, hivatalos minőségében közremüködik, - a mennyiben sulyosabb büntetés alá eső cselekmény ellene nem forog fenn (437. §): a hivatali visszaélés vétségét követi el, és 1 évig terjedhető fogházzal büntetendő
E szakasz a 436. §-sal közös alapnézeten sarkallik. Ennek intézkedése is praeventiv, a mi mellett mindazonáltal számos czélszerüségi ok harczol. Azt lehetne mondani? hogy ez esetekre - a mennyiben a csalás vagy a hűtlen kezelés fogalma alá nem tartoznak - elég adisciplinaris hatóság kellő gyakorlása. Ez számbavétetett a törvényjavaslat szerkesztésénél is; mindazonáltal a cselekménynek botrányos aljassága és különös veszélyessége indokolttá tevék, hogy a csaláshoz, valamint a hűtlen kezeléshez oly közel álló e fondorlatok elkövetői. első rendben ne a fegyelmi, hanem az általános büntetőtörvénynek vettessenek alá.
A közhivatalnok, a ki azon czélból, hogy valakinek jogtalanul hasznot vagy kárt, vagy más sérelmet okozzon, hivatali eljárásában vagy intézkedésében kötelességét megszegi: a hivatali visszaélés büntettét követi el, és 5 évig terjedhető börtönnel büntetendő.
Azon hivatali büntettek és vétségek után, melyek indokát rendszerint az önhaszon, a nyereségvágy képezi: következnek azok, melyek rendszerint nem ezen rugóból származnak.
Első helyet foglal ezek között - az általános és szándékos kötelességszegés, melyet a közhivatalnok - nem megvesztegetés következtében, s nem maga, hanem másnak érdekében, vagy másnak ártalmára követ el. Rokon- vagy ellenszenv, szeretet, könyörület, gyülölet vagy bosszu, egyaránt lehetnek indokai ezen cselekménynek; de bármi legyen az indok - az kétségtelen, hogy azon esetben, melyben e szakasz alkalmazandó: az államhatalom nem a jog megvalósitására használtatik, hanem, hogy az a hivatalnok magán szenvedélyeinek és érzelmeinek eszközévé aljasittatik.
Ezt nem türheti a rendes állam, mert az ily merénylet ellentétben áll maga a jogállam eszméjével, melynek föltétele: hogy a közhatósági erő és tevékenység az államnak törvényeiben kifejezett, s a közczélok előmozditása által irányozott akarata által szabályoztassék: vagy is: hogy a közhatóság azt tegye, a mit a törvény követel, és akként cselekedjék - a mint ezt a törvény követeli. Nem saját ügyeinek, hanem az állam és a közönség ügyeinek intézésére tétetik le a közhivatalnok kezeibe a hivatali hatalom; ha tehát ez azzal szándékosan visszaél: ezzel az állam akaratát hamisitja meg, s a polgárok elnyomásával - saját ingereinek, ösztöneinek, és czéljainak megvalósitójává teszi a közerőt és a közhatóságot. Ezen tekintet, ugy hisszük, - elég indokul szolgál a kérdéses intézkedésnek fölvételére.
A hivatali hatalommal való visszaélés büntettét követi el, és 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő azon közhivatalnok: a ki a fegyveres erőt, jogos indok nélkül használja, vagy a beavatkozásra felhivja.
Ha azonban az által, hogy a fegyveres erő fegyverét tettleg használta, sulyosabban büntetendő büntett követtetett el: ez esetben az erre megállapitott büntetés alkalmazandó.
Ugy az egyesülési és gyülekezési jog - a törvényesség határai közt, valamint az egyéni szabadság is: garantiákat kivánnak a fegyveres erő alkalmazására nézve; mert ezen erő jogtalan alkalmazása meghiusitja a leggyökeresebb alkotmányos jogokat, sőt lehetetlenné teheti maguk az alkotmányos hatalmak törvényes müködését is. Ezt tehát föltétlenül szükséges büntetés alá vonni.
A fegyveres erőnek jogtalan használata - a törvényjavaslat értelmében - nem föltételezi még a fegyvernek használatát is - a lövést, a szurást, vagy vágást; a törvényjavaslat megkülönbözteti e két esetet, s a fegyveres erő használata alatt, a katonaságnak, rendőrségnek vagy a csendőrségnek - hatósági rendelkezés folytán eszközlött megjelenésével az egyes egyénhez vagy az egybegyült személyekhez intézett jogellenes felhivást, parancsot vagy tilalmat, s az ez által előidézett kényszert érti. Azon eset - melyben ezen erő fegyverét tettleg használja: a 442. § második alineájának képezi tárgyát.
A bünösség benső constitutiv elemét mindkét esetben a fegyveres erőnek „jogos indok nélküli” használata képezi, s e szerint a törvény értelmének teljes felismerésére, annak meghatározása volna szükséges: hogy mely esetekben használható jogosan a fegyveres erő? s illetőleg: mely esetek képezik ezen erő használatának jogos indokát? Fájdalom, erre ma még nem adhatunk kielégitő választ. Oly törvénynyel, mely a fegyveres erőnek a közrend és nyugalom érdekében való használhatása eseteit, föltételeit, és az e körül szükséges módozatokat meghatározná: ma még nem birunk. A rendőri törvény - mely valószinűleg nem soká szintén foglalkoztatni fogja a törvényhozást: az idevágó legfőbb esetekre nézve intézkedni fog. De teljesen kimeritő, természeténél és tárgyánál fogva, ez sem lehet. Annál kevésbé lehet ezt kivánni a büntetőtörvénykönyvtől - mely, mint többször kifejeztetett: jogot nem alkot, hanem csupán a létezőnek kölcsönöz és biztosit erősebb oltalmat. Hogy mely esetben használható jogosan a fegyveres erő: az különböző törvényeknek részint direct intézkedéséből, részint a törvény által biztositott jogoknak, s a jogrendnek oltalmazási kötelezettségéből resultál.
A 442. § azt - hogy a fegyveres erő jogos indok nélkül alkalmaztatott, vagyis - hogy a törvénysértés elkövettett: már mint létező tényt, mint valóságot veszi alapul, s intézkedéseit ezen föltett premissából származtatja. De csak is - ezen vonalban képezheti a kérdés a büntetőtörvénykönyv intézkedéseinek tárgyát. Annyi mindazonáltal a contrario következik a jelen törvényjavaslat 442. §-ából: hogy a fegyveres erő büntetlenül csakis jogos indokból használható; a miből szükségszerüleg következik, hogy ha valamely gyülekezet, vagy egyesület, a törvény által megengedett esetekben és czélból, szabályos módon gyült össze; ha az sem a rendelet, sem a nyugalmat nem zavarja, vagy nem fenyegeti; ha sem az egyeseknek, sem valamely osztálynak, sem az államnak veszélyt vagy hátrányt nem okoz, s ha tanácskozásainak folyama alatt, a törvényszerü czélok határai közt maradva, azon szabályokat, melyek e végből megállapitva vannak, nem sérti meg: ez esetben a fegyveres erő jogosan nem alkalmazható.
Visszaélés követtethetik el a fegyveres erőnek jogos indok nélküli alkalmazása által: végrehajtásoknál, idézéseknél - illetőleg a jogtalanul kiadott elővezetési parancsok fegyveres foganatositása által, ugyszintén az egyéni jog körébe tartozó más esetekben is.
De nagy tévedés volna azt következtetni: hogy a fegyveres erő puszta megjelenésének jogos indokául mindenik esetben - egy már létező törvényellenesség, vagy rendzavarás, vagy veszély szolgálhat. Ez épen nem áll; mert gyakran alkalmazható, s kötelességszerüleg alkalmazandó is ezen erő - a rendzavarások, kicsapongások, s veszélyek megelőzésére. Puszta megjelenése, s felállitása a rendőrségnek még nem akadályozása, vagy meghiusitása az egyén vagy a gyülekezeti jog gyakorlatának: hanem ellenkezőleg némelykor a társadalom nagyon szükséges jogának gyakorlása, a gyülekezeti jogból származható, s többször előrelátható merényletek és veszélyek ellen.
Az 1843-ik évi törvényjavaslatunk 437. §-a föltételéül emliti: hogy a fegyverhez való „nyulást” - a csoportnak elszéledésre való felszólitása előzze meg. Eltekintve attól, hogy a fegyverhez való „nyulás” alig fogadható el ily nagyfontosságu kérdésben, eléggé tüzetes kifejezésnek - mi tartózkodtunk ugy ezen, mint más hasonló föltételnek is, a jelen törvényjavaslatban, illetőleg ennek e szakaszában való megemlitésétől. A mi felfogásunk szerint, sem ezen, sem a többi elővigyázati szabályok meghatározása nem tartozik a büntetőtörvénykönyvbe; de másrészről a felhozott egyetlen föltétellel, távolról sincsenek kimeritve azon garantiák; melyek e tekintetben szükségesek. Sokkal részletesebb határozmányok és szabályok kivántatnak arra nézve, hogy a fegyveres erő alkalmazása, s a fegyver használhatása jogos legyen, hogysem a garantiákat, - összefüggés nélkül az administrativ rendőrség teendőivel, s a felmerülő különnemü viszonyokkal - a büntetőtörvénykönyvben lehessen kimeriteni. De ha csupán egy vagy két garantia, vagy alakszerüség emlittetik fel: ebből még azon veszély is származhatnék, hogy e hiányos felemlitéssel, a jogosultság biztositékai kimeritetteknek, s azon téves felfogás keletkeznék: hogy jogosan használható a fegyveres erő, mihelyt ezen egy - vagy két hiányosan felemlitett föltételnek elég tétetett.
A mondottaknál fogva, s a többi büntetőtörvénykönyvnek példájára, egészen mellőztük a „jogos indok” nélküli használat részletezését, a bővebb meghatározást azon törvények számára tartottuk fenn, melyeknek ez kiválólag képezi tárgyát.
A 443-451. § jelenleg is hatályban levő intézkedéseket tartalmazván, bővebb indokolásukat mellőzendőnek tartottuk.
A 450. §-ban meghatározott büntetéssel büntetendők a biróság azon tagjai, a kik birói hatáskörükön tulterjeszkedve, a törvényhozás vagy közigazgatás körébe tartozó intézkedéseket tesznek, vagy a törvény, vagy a kormány kötelező rendeletének alkalmazását, illetőleg teljesitését megtagadják.
Alig lehet erősebb indokot felhozni e szakasz mellett, mint azon országok büntetőtörvénykönyveinek hasonló intézkedéseit, mely országokban, a közigazgatásnak és a biróságnak egymástól való elválasztása, valamint a birák függetlensége - az alkotmánynak régen kifejezett, s az állam állandó szerves intézményeiben megtestesült alapelvévé erősödött.
Azon országok lebegnek szemeink előtt, melyekben az emlitett elvek nemcsak kimondattak a sarktörvényekben, hanem egyszersmind - minden oldalról való tüzetes és kimeritő megvilágitás folytán, jelentményüknek valódi beltartalma, hordereje, viszonylata - s üdvös hatásuk határvonala teljes felismerésre jutott; de teljes felismerésre jutott egyuttal - azon közszerencsétlenség és veszély is, mely e határvonalaknak tullépése által, a társadalomra hárul.
E felismerés - a mint egyrészről az emlitett hatalmak mindegyikének, természetes és törvényes határai közti megerősitését, ugy másrészről e határok átlépésének, s a másik hatalom jogterületébe való átcsapásnak erőteljes megakadályozását, az államrend fenntartásának leglényegesebb exigentiájául igazolta.
Az első követelménynek megfelel az 1869. évi IV. törvénycikk 1. §-a, valamint az ezen fundamentalis tétel irányzatát követő intézményeink rendszere; a másik követelménynek megvalósitása: az 1869. évi IV. törvénycikk 25-ik §-ának, s a jelen törvényjavaslat 452. §-nak képezi feladatát.
Teljes öszhangzásban vagyunk e tekintetben mindkét szempontra nézve - az alkotmányos szabadság föltételeinek átértése, s a garantiák létrehozatala tekintetében mintául szolgálható Belgiummal, melynek alkotmánya 92-ik czikkében állapittatik meg a birói hatalom különválasztása; de melynek büntetőtörvénykönyve II. rész IV. czime II. fejezetében tartalmaztatnak a hatalmaknak, az illető határok közötti megőrzésére mellőzhetlen,a convulsiokat, s az erőszakos foglalásokat megakadályozó biztositékai.
Kiemeljük egyik czikkét e fejezetnek, mely - „De l’empiétement des autorités administratives et judiciaires” - czimfeliratot visel, s mely igy szól:
Art 237. Seront punis d,un emprisonnement d’un mois a deux ans, d’une amande de cinquante francs a cinq cents francs, et pourront etre comdamnés a Pinterdiction, pendant cinq ans a dix ans, des droits mentionnés aux trois premiers numéros de Particle 31:
Les juges, les officiers du ministere public et de la police judiciaire qui se seront immiscés dans l’exercice du pouvoir législatif, soit par des reglements contenant des dispositions législatives, soit en arretant ou suspendant l’exécution d’une ou de plusieurs lois, soit en délibérant sur le point de savoir, si ces lois seront exécutées;
Les juges, les officiers du ministere public et de la police judiciaire, qui auront excédé leur pouvoir en s,immiscant dans les matieres attribuées aux autorités administratives, soit en faisant des réglements sur ces matieres, soit en défendant d’exécuter les ordres émanés de l’ administration.
Mint látni való, ezen czikk részletesebb, s többet karol át, mint a mi 452. §-unk; mi e tekintetben a legszükségesebb intézkedések határai közt maradtunk, s csak is - a legveszélyesebb tulcsapongását a független és felelősség nélküli birói hatalommal való visszaélésnek akartuk visszaszoritani.
Ha például a legfelsőbb biróság - a törvény alkalmazása helyett, szabályrendeleteket, statutumokat hozna, azokat miheztartás végett az alsóbb biróságoknak, - vagy ha a törvényszék az általa hozott ily rendeleteket, utasitásokat, szabályokat a területén létező járásbiróságnak kiadná: kétségtelen, hogy veszélyesen tullépné hatalmának körét, s vagy a törvényhozás, vagy a kormány körébe avatkoznék; sőt mindkettőt paralysálhatná. Nem szabad felednünk: hogy a biróság a kormány befolyásától független; hogy a biró csak büntető, vagy fegyelmi itélet folytán mozditható el. E kiváló helyzete, s eminens joga a biróságnak és a biráknak, a társadalom érdekében szükséges, és üdvös is: de valóságos forradalommá az államhatalmak rendszeres müködésének lehetőségét felbontó veszélylyé fajul: ha határain tulterjeszkedve - a törvényhozás, vagy a kormány, vagy a többi közhatóságok jogkörének bitorlására vetemülne.
A biró feladata - a törvény által hatáskörébe utalt, s a törvényben meghatározott módon, és formák közt elébe kerülő egyes ügyekben, a törvénynek megfelelőleg eljárni, és határozni. Ezen eljárásban, és ezen egyes ügyekben, hozandó határozatban érvényesül a biró magasztos, és üdvös hivatása. Átalános intézkedések, szabályok, rendeletek, statutumok kiadása: tulhaladja a birói hatalom korlátait, ha a biróság ezt teszi: létjogán tullép, és nem jogot gyakorol - hanem jogot bitorol.
Az ily bitorlás rendkivül veszélyes, s veszélyesebb annál inkább: mert magát a birói hatalom függetlenségét teszi tarthatlanná, s mintegy önmegmentésre kényszeriti a társadalmi hatalmat, a mindent absorbeáló, a féket vesztet anarchicus vagy absolutisticus bitorlás ellen.
Ugyanezen szempont alá jut az eset: ha a biróság akár a törvény - akár pedig a kötelező rendelet, vagy a törvény által adott jogon alkotott helyhatósági statutum alkalmazását megtagadja.
E megtagadás világos megsértése a biróság alaptörvényének - az 1869:IV. tc. 19. §-a első és második bekezdésének. A törvény alkalmazását megtagadni: annyi, mint a törvényt hatályon kivül helyezni; annyi, mint a birói hatalmat, mely helyes felfogás szerint csak is végrehajtó - megvalósitó hatalom: a törvényhozó hatalom fölé - mint felsőbb, vagy is mint semmitő hatalmat emelni. Ezt nem engedi meg az állami lét s az állami rend alapföltétele; ez a dissolutio! Ugyanez áll azon rendeletekre nézve, melyeket a kormány - a törvény alapján s törvényes hatáskörében - az administratióra vonatkozólag kiad, akár érintsék azok az igazságügyi administratiót, akár a közigazgatás más ágát. Ezek fölött - a határozati jog nem illeti a birót. A kormány felelősségében van az ezen intézkedések netaláni törvénytelensége elleni átalános garantia.
A birói hivatás nem terjedhet a kötelező rendeletek alkalmazásának megtagadására. Ha a rendelet oly tárgyról intézkedik, mely fölött az intézkedés nem tartozik a kormány körébe; vagy ha a rendelet intézkedése in materia törvénytelen, s a biróság előtt folyamatban levő valamely egyes ügy mikénti eldöntése - e rendelettel kapcsolatban van: ez esetben igen is joga van a birónak azon egy ügyre vonatkozólag kimondani, hogy a rendeletet, mint az illető biróság meggyőződése szerint törvénytelent, határozata alapjául nem veszi. A birónak ezen határozata - ha jogerőre emelkedik, - azon egyes ügyre nézve „res indicatá„-vá válik: de ezen itélet in thesi és véglegesen még nem dönt a rendelet átalános törvényessége fölött; mert a birónak ezen enunciatiója - az általa eldöntött egyetlen ügy határvonalán tul nem bir hatálylyal.
De ez esetben - jogkörében jár el a biró, s határozatáért nem felelős. E határozata lehet hibás, sőt meglehet, hogy más hasonló esetben e határozatával ellenkezőleg dönt: de felelősség sem ezért, sem azért nem terheli.
De igen is terhelné a felelősség, ha a nélkül, hogy a kormányrendelet alkalmazása, valamely fennforgó per, vagy birói intézkedés elemét képezné: a biróság elvontan az egyes magánjogi vagy büntető ügytől, maga azon rendelet törvényessége vagy törvényellenessége fölött hozna határozatot: ha tehát határozatának substratumát nem a magánjogi ügy - hanem a kormány rendeletének törvényessége, vagy törvénytelensége képezné.
A 452. § ezek szerint az államrendnek, a hatalmak harmoniájának, a hatalmi tényezők zavartalan öszmüködésének garantiája, mely a birói függetlenséget távolról sem sérti, sőt ellenkezőleg - fenntarthatása föltételeinek megjelölése, és határainak oltalmazása által, maga a függetlenség legerősebb garantiáját képezi.
A jelen fejezetben meghatározott büntettek és vétségek tettesei ellen, a fentebb megállapitott büntetésen fölül, a hivatalvesztés s a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése is megállapitandó.
Ha valahol - ugy a jelen fejezet eseteiben van igazolva a hivatalvesztés, és a politikai jogok felfüggesztése. Nincs oly cselekmény a XLII. fejezetben meghatározottak közt: melyre vonatkozólag az emlitett mellékbüntetések - vagy habár csupán ezek egyikének mellőzése, igazolható lenne.
A sikkasztó, megvesztegető, a megvesztegetett, a hivatali kötelességét megtagadó, az erőszakoskodó közhivatalnok: legalább egy időre nélkülözi azon garantiákat, melyek a közhivatalnoktól joggal követeltetnek; de nélkülözik azon garantiákat is - melyek a politikai jogokkal való visszaélés ellen biztositékul szolgálhatnának.
Az ügyvédek visszaélései ellen Corpus jurisunk számos törvényt tartalmaz, ugy az alaptalan és törvénytelen keresetekben a képviseletnek megtagadására, valamint az ügyek elhuzására, a haszontalan kifogások halmozására, az ellenfél és biróságok elleni illetlen, és sértő kifejezések használatára vonatkozólag. Az ide tartozó rendelkezések - az 1804. évi legfelsőbb rendeletben összevonatván, és bővittetvén: legnagyobb részük, az ügyvédi rendtartásról szóló 1874:34-ik törvénycikk által hatályon kivül helyeztetett. Nem helyeztettek azonban hatályból ki azon régibb törvényeink, melyeknek tárgyát - az ügyvédi visszaéléseknek sulyosabb - a fegyelmi vétségnél nehezebb beszámitás alá eső esetei képezik, nevezetesen az 1567:27. törvénycikk 4. §-a, mely igy szól:
Si vero aliquos muneribus illectos contrarium facere, et cum parte adversa colludere compertum fuerit: ii jure convicti, poenam aucariorum subeant, et per Majestatem Suam severe puniantur.”
A „poena aucariorum” infamia levén: a mint a törvény mondja, az ellenféllel összejátszó ügyvéd, ezenfölül még más sulyos büntetéssel is büntettetni rendeltetett.
Az 1843. évi törvényjavaslat 56. fejezete, az ügyészek és mérnökök visszaéléséről rendelkezvén: az előbbiekre vonatkozólag az 545. § következő eseteket emlit fel, mint büntetendőket: ha bebizonyittatik,
a) hogy az elvállalt ügyben valamely reá bizott oklevelet megbizójának kárával szándékosan az ellenfélnek kezére játszott, vagy az ügynek oly körülményeit, melyeknek felfedezése megbizójának káros volt, vétkes czélzattal bárkinek hűtelenül elárulta;
b) hogy ugyanazon perben egyszerre két, vagy több perlekedő ellenfél részére dolgozott;
c) hogy az elvállalt ügyben boszuból, vagy haszonlesésből szándékosan elkövetett hiba vagy mulasztás által azt, a kinek ügyét vezeti, megkárositotta;
d) hogy a pernek barátságos kiegyeztetését mellékes czélból önhasznáért gátolta.
Arra nézve tehát, hogy hazánk törvényhozása bünvádi ügynek és közbüntetés alá eső cselekménynek tekintette mindig az ügyvédi visszaélések sulyosabb eseteit: törvényeinknek századokon keresztülvonuló lánczolata, továbbá az 1804. évi legfelsőbb rendelet, végre az 1843. büntetőtörvénykönyv tervezete kétségbevonhatlan bizonyitékot képeznek. Erre támaszkodva bátran állithatjuk: hogy törvényjavaslatunk XLIII. fejezete hazánk jogtörténelmének folytatását - történetileg megerősödött eszmének, a létező viszonyokhoz alkalmazását képezi.
De az intézkedés, mely mellett hazánk jogtörténelmének egész napjainkig lenyuló megszakitlan lánczolatára hivatkozhatunk: nem egyedül ebben találja igazolását. Indokát találja - az ügyvédi visszaélésekről szóló intézkedés - a jogtörténeti tényen kivül abban:
1) hogy a kérdéses cselekménynek a büntetendő cselekmények közé való külön fölvétele önmagában és bensőleg igazolt;
2) hogy viszonyitva a XLIII. fejezetben meghatározott cselekményeket, a büntetőtörvénykönyvbe felvett, s büntetés alá vont más cselekményekhez: az ügyvédi visszaélések, mind a tettes gonoszságára, mind a jogsértés veszélyességére nézve, amazok bünösségét felülmulják;
3) hogy ugyanezen cselekmények - más államok büntetőtörvénykönyvei szerint is büntettet, esetleg vétséget képeznek.
A mi a benső igazoltságot illeti: a mellett a legfontosabb alanyi, valamint tárgyi tekintetek szólanak.
Az ügyvéd - az államtól nyeri azon jogositványát, hogy a feleket - ezeknek személyét és vagyonát érdeklő jogaira nézve a biróságok és más hatóságok előtt képviselje. E jogositványt azon föltétel, azon esküje mellett nyeri az ügyvéd; hogy az őt megbizó fél igazságosnak talált s ennélfogva elvállalt ügyében, hivatása körébe eső mindazon törvényes lépéseket megteszi, melyek megbizója érdekének előmozditására szükségesek. Az illető fél, az ügyvédnek ezen - az államtól nyert képviseleti jogositványában és letett esküjében találva a garantiát - ezen biztositék iránti bizalom következtében bizza meg azt ügyének vezetésével, sőt több esetben - az ügyvéd általi képviseltetés a törvényben kényszeritőleg lévén kimondva: az állam kényszeriti a felet, hogy jogának érvényesithetése végett - ezen kikerülhetlen, a törvény által megjelölt közeghez forduljon.
Ha ily előfeltételek után, s ily körülmények közt, az ügyvéd, visszaélve az államtól nyert állásával, s szándékosan megszegve kötelességét, s megszegve esküjét, az ellenféllel szövetkezik, és saját megbizójának jogait bünösen elárulja, ennek tervszerü rászedésével, az ellenfél érdekét mozditja elő: az ily ügyvéd közt, és a megvesztegetett, vagy a jogot elferditő közhivatalnok közt alig van különbség. Az egész különbség nem a cselekményben, s annak minőségében, hanem egyedül abban áll: hogy az ügyvédi functiók természete nem engedvén meg, hogy ezen, az igazságügynek államilag rendelt nyilvános közege közhivatalnoknak tekintessék: kötelességszegése, aljas visszaélése az államtól nyert jogositványnyal, és nyilvános állással - tulajdonképeni hivatali büntettnek nem tekinthető.
A 2. pont alatt meghatározott indokból vagy is más büntettekhez való viszonyitás szempontjából is indokolt e cselekményeknek a büntetendő cselekmények közé sorozása. Ha ugyan is igazolt az, hogy büntettet képez a nem-hivatalnokok által elkövetett hűtlen kezelés, ha büntettet képez a csalás, ha büntetendő a család által bizonyos személyekre bizott titok felfedezése: miként lehetne igazolható az, hogy az ügyvédi visszaélésnek a XLIII. fejezetben meghatározott esetei vagy egészen büntetlenül hagyassanak, vagy pedig csupán fegyelmi vétségnek tekintessenek?
A 3. pont alatti indokot - más országok hasonló törvényhozását illetőleg felemlitjük a badeni büntetőtörvénykönyv 535, 536, 537. §-ait, melyekben a Treulosigkeit der Rechtsbeistände és Treulosigkeit der Anwälte eseteiről külön intézkedik.
Hasonló a bajor btk. 389. czikke, mely azon ügyvédeket, a kik „bei den ihnen in ihrer anwaltschaftlichen Eigenschaft anvertrauten Angelegenheiten wissentlich zum Nachtheile ihrer Klienten haudeln” - ha a kár 500 frtot felülmul: 12 évig terjedhető fegyházzal bünteti.
Megemlitjük az olasz büntetőtörvénykönyv-tervezetének legkimeritőbb, s legkövetkezetesebben keresztülvitt rendelkezéseit, s azokat összehasonlitás végett egész terjedelmükben ide is iktatjuk.
Art. 248. § 1. L'avvocato o procuratore che per doni o promesse, colludendo con la parte avversaria, pregiudica la causa del cliente, é punito con la prigionia da quattro mesi a tre anni, con la sospensione dai pubblici uffici e con multa fino a duemila lire.
§ 2. La pena é aumentata da uno a due gradi se il danno recato é irreparabile.
Art. 249. § Con le pene stabilite nell' articolo precedenté é punito l'avvocato o procuratore che nella medesima causa patrocina parti contrarie, o che, dopo avere difeso una parte, assume, senza il consenso di questa, la difesa della parte contraria o di chi la rappresenta legittimamente.
Art. 250. § 1. II. difensore in una causa penale che per doni o promesse pregiudica la causa del suo difeso, é punito
1-o con la reclusione fino a dieci anni, se il suo difeso é imputato di un crimine;
2-o con la prigionia maggiore di tre mesi, se il suo difeso é imputato di un delitto,;
3-o con la prigionia fino a tre mesi, se il suo difeso é imputato di una contravvenzione.
§ 2. Alle prigionia é aggiunta la sospensione dai pubblici uffici.
Art. 251. § L'avvocat, procuratore, o difensore, che si fa consegnare denaro od altre cose dal suo cliente col pretesto di dover pagarc tasse o diritti, che non sono dovuti o in una misura maggiore di quanto é dovuto, o di dover comprare il favore del testimone o perito, che deve deporre o dare gidizui, del magistrato o del giurato, che deve decidere la causa o di doverlo rimunerare, é punito con la reclusione fino a sette anni, e con multa maggiore di mille ed estendibili a quattromila lire.
A német birodalmi büntetőtörvénykönyv nem intézkedik ugyan külön fejezetben a kérdéses esetekről, hanem az ügyvédnél is hivatali minőségről - ämtlichen Eigenschaft szólva - ezen minőségben elkövetett kötelességszegését, 3 hótól 5 évig terjedhető fogházzal, az ellenféllel való egyetértés esetét pedig: 5 évig terjedhető fegyházzal rendeli büntettetni. A törvény nem emliti külön a büntető ügyek körüli visszaéléseket; holott ezekben ép ugy követhet el az ügyvéd védencze elleni visszaélést, mint a polgáriban, sőt az előbbire vonatkozólag elkövetett hűtlenség sokkal veszélyesebb, és ártalmasabb, mint a polgári ügyekre vonatkozó visszaélések.
A felhozottakban - elegendő indokot láttunk arra, hogy az ügyvédi visszaélések legsulyosabb eseteit - megkülönböztetve egyrészt a hivatali büntettektől, másrészt a hűtlen kezeléstől, azokat külön fejezetben, külön büntetendő cselekménynyé minősitsük.
Azon ügyvéd, a ki ezen minőségében reábizott polgári vagy közigazgatási ügyben, megbizójának kárára, az ellenfél érdekében működik: az ügyvédi visszaélés büntettét követi el, és 2 évig terjedhető börtönnel, s ezenfölül 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
„..... a ki ezen minőségében” - az ügyvéd lehet ügyvivője, megbizottja, honorum directora valakinek: az ezen minőségében elkövetett hűtlenség, nem fog a 454. § szerint büntettetni; csakis az ügyvédi functióban elkövetett összejátszás az ellenféllel, tartozik e § alá.
Öt évig terjedhető börtönre itélendő az ügyvéd: ha a 454. §-ban megjelölt cselekményből származó kár nem pótolható.
Az alanyi és tárgyi ismérvek ugyanazok mint a 454. § esetében: csupán quantitativ tekintetben változik a büntett, az által, hogy a kár nem pótolható. A pótolhatás esete fennforog; ha az ügyvéd megtériti a kárt; vagy az vagyonából kikerül; vagy ha jogorvoslatok használata által - ide számitva a perujitást is - az árulás sikere még meghiusitható.
A 455. § intézkedése alá esik azon ügyvéd is: a ki ugyanezen perben mindkét felet képviseli, vagy a ki a perfolyama alatt megbizójának képviseletét elhagyván vagy arról lemondván, ennek engedélye nélkül az ellenfél képviseletét vállalja el.
Részletezést e szakasz nem igényel; az ebben körülirt két cselekmény egyenlő aljassága és veszélyessége: szembeötlő. Lemondani szabad az ügyvédnek - valamely per vagy ügy továbbviteléről, de hogy azután - az őt megbizott fél ellenfelének ügyét vegye át, s azon adatokat, titkokat, melyeket előbbi megbizójától azon indokból tudott meg, mert az ezeknek elmondásával és közlésével saját érdekét vélte előmozditani, az ellenfél érdekében használja: ez nemcsak becstelen és veszélyes árulás, nemcsak sulyosabb büntett, mint a XXV. fejezetben meghatározott: hanem ennek megengedése - az ügyvédi intézmény hitelének teljes aláásására is vezetne.
457. § Azon ügyvéd, a ki azon czélból, hogy védenczének ártson, ennek bünvádi ügyében kötelességellenesen jár el: a mennyiben az ügy kihágást képez, vétséget követ el, és 1 hónapig terjedhető fogházzal, és ezenfelül 1000 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
458. § Büntettet képez a 457. §-ban meghatározott ügyvédi visszaélés, és:
1) 1 évig terjedhető börtönnel büntetendő ha az ott megjelölt visszaélés vétséget képező büntető ügyben követett el;
2) 3 évig terjedhető börtönnel büntetendő, ha az ügy oly büntettet képez, melyre börtönbüntetés vagy 5 évtől 10 évig terjedhető államfogház van a törvényben megállapitva;
3) 5 évig terjedhető börtönnel büntetendő, ha az ügy oly büntettet képez, melyre határozott ideig tartó fegyházbüntetés, vagy 10 évnél hosszabb államfogház van megállapitva;
4) 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendő, ha az ügy oly büntettet képez, melyre a törvény életfogytig tartó államfogház -, fegyház, vagy - pedig halálbüntetést állapit meg.
A jelen fejezet általános indokolásában kiemelt elvnek érvényesülése - a bünvádi ügyekbe vonatkozólag a 457. és 458. §-ban tartalmaztatik. Úgy a cselekmények büntető jellege, valamint a bünösségnek, és a büntetésnek a nagyobb veszély-okozásban nyilvánuló nagyobb gonoszsága: az átalános beszámitási tan helyes elvén alapul. Ez okból a külön indokolás mindkét szakaszra nézve mellőzhető volt.
Egyébiránt e kifejezés: „azon czélból, hogy védenczének ártson - kötelességellenesen jár el” - csaknem reproductiója a bajor törvénykönyv azon kitételének: wissentlich zum Hachtheile ihrer Klienten handeln” - csakhogy a dolus specialis meghatározására nézve ennél szorosabb; valamint szorosabb az olasz javaslat 250. czikkénél is.
Csupán azt tartjuk megemlitendőnek, hogy a 458. § 4. pontjának utolsó előtti sorából - az ebbe tévedésből becsuszott ezen szó - „államfogházzal”, tekintettel a 24. §-ra, kihagyandó.
Ügyvédi visszaélés miatt, a jelen fejezetben meghatározott büntetésen fölül, egyszersmind a hivatalvesztés, s a 457. §-ban meghatározott eset kivételével, egyszersmind a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése is megállapitandó.
Mind a cselekmények aljassága és veszélyessége, mind pedig a bizalmi jellegnek galád megsértése: megfosztják a jelen fejezetben meghatározott delictumok valamelyikét elkövető egyént attól: hogy a jog és igazságnak tényezője, közege lehessen; de az ügyvédi testület becsülete és hirneve is föltétlenül követelik, hogy az ily gonosztevő kiküszöböltessék a jogot védők tisztes soraiból.
Politikai jogainak gyakorlatára nézve sem lehetvén ily ember megbizható: a 459. § ezen eszmének ad kifejezést, s szerez gyakorlati hatályt, Erre nézve mindazonáltal - a 457. § esetét illetőleg kivétel állapittatván meg: ezen kivétel a delictumnak aránylag csekélyebb anyagi ártalmában találja indokát.
Részletes elősorolása azon törvényeknek, melyek a jelen törvényjavaslatnak törvénynyé válta esetében ez által hatálytalanokká válnak, részint régibb hazai törvényeink rendszere, részint gyakorlatunk fejleményei folytán csaknem lehetetlen lévén: az átalános abrogatorius záradék mind azon törvényeket, szabályokat és a birói gyakorlat mindazon megállapitásait, melyek a jelen törvényjavaslatban tárgyazott rendelkezésekre vonatkoznak, egy átalános szabálylyal hatályon kivül helyezni.
Azon vidékekre nézve, melyeken az ausztriai büntetőtörvénykönyv van hatályban: a jelen törvénynek - a rendőri kihágási törvények nélküli életbeléptetése számos részletes intézkedést tenne szükségessé, a mi azonban elenyészik az által; hogy a büntettekről és a vétségekről, valamint a rendőri kihágásokról szóló büntetőtörvénykönyvek előreláthatólag együtt lépendnek hatályba.
