Az 1878. évi V. törvénycikkben foglalt büntetőtörvénykönyv a büntetendő cselekmények hármas felosztásának elve szerint a bűntettekről és vétségekről intézkedik, a kihágásokat pedig több jeles európai törvénykönyv nyomán, külön törvénynek tartotta fen.
A büntető törvények ugyanis nincsenek kimeritve a bűntettek és vétségek, valamint ezek büntetéseinek meghatározásáról rendelkező törvények vagy törvénykönyv által. Az emlitett csoportba tartozó cselekményeken kivül van még egy külön csoportja a cselekvéseknek és a mulasztásoknak, melyeket büntetés terhe alatt tiltani, vagy melyeknek teljesitését büntetési sanctió mellett rendelni, a társadalmi rend, a polgárok nyugalma, a személy- és vagyon-biztonság követelik. - E csoportot képezik a rendőri kihágások. Változatos és tarka vegyülete a szándékosan, vagy gondatlanságból elkövetett, illetőleg elmulasztott - a jogsértő vagy csupán jogot veszélyeztető cselekményeknek és mulasztásoknak az, a melyet a rendőri kihágások elnevezése alatt összefoglal a jogtudomány, és összefoglalnak a törvények a nélkül, hogy az ide foglalt cselekmények emlitett tarkaságánál fogva, a rendőri kihágások lényegét egy átalános és caracteristicus fogalom-meghatározással megjelölni, s ez által az elvi különbséget ezen, és a büntetendő cselekmények másik csoportjai közt megállapitani sikerült volna.
A rendőri kihágások nevezete alatt előforduló, s mint ilyenek büntetendő cselekményeknek túlnyomó többsége mindazonáltal vagy a bűntettek, vagy pedig a nagyobb veszélyek megelőzésére lévén irányozva, az uralkodó szempontot a reatumok ezen természete képezi, s ennek megfelelőleg a praeventiv justitiában található fel a kapocs, mely az egyes kihágásokat egy közös keretben egyesíti. Ámbár tagadni nem lehet, hogy a mint a kihágások közt is fordulnak elő egyes cselekmények, melyek e szempont alá nem foglalhatók, ugy másrészről, a büntető törvénykönyvben - habár csak kivételesen, előfordulnak oly vétségek is, melyeknek lényege és természete kétségtelenné teszi, hogy büntetendő voltuk szintén a praeventiv justitia érdekeiben találja alapját és igazoltságát.
De bármily nehézségek érvényesitsék magukat a büntetendő cselekmények osztályozásánál, s különösen bármily kevéssé lehessen egy rendőri büntető törvénykönyv alkotásánál kizárólag a megelőzésre irányzott szempontra szoritkozni, annyi kétségtelen, hogy a bűntettekről és vétségekről szóló törvényeken kivül fennmarad még mindig egy hosszú sora azon cselekményeknek vagy mulasztásoknak, a melyeket büntetlenül hagyni nem lehet, és a melyeket bűntettek vagy vétségek közé beosztani, ez utóbbiak főjellemvonásának megzavarása nélkül szintén lehetetlen.
A mély tisztelettel alulirt igazságügyminister ezek folytán egy mellőzhetetlen szükségnek tesz eleget, midőn a bűntettekről és a vétségekről szóló anyagi büntető törvény kiegészitését képező „rendőri kihágásokról” szóló törvényjavaslattal járul a törvényhozás szine elé.
Azon kérdés, hogy helyesebb-e, czélszerűbb-e, a rendőri kihágásokat külön törvénykönyvbe foglalni, avagy azokról - az általános büntető törvénykönyv külön részében, de kapcsolatosan a bűntettekkel és a vétségekkel intézkedni, már a büntető törvénykönyv által el van intézve. Megemlitendőnek csupán azt tartom, hogy a büntető törvénykönyv nem léphetvén hatályba az azt kiegészitő rendőri kihágásokról szóló törvény nélkül, azon nagy feladatok, melyeknek elérése főleg nálunk egy rendszeres büntető törvénykönyvnek hatályba léptétől függ, a kihágásokról szóló törvényjavaslatnak mielőbbi letárgyalását és törvénynyé váltát sürgős szükséggé teszik.
A mi a jelen törvényjavaslat rendszerét illeti: az két részre oszlik. Az egyik az általános részt, a másik pedig az egyes kihágások ismérvének s azok büntetésének meghatározását tartalmazza.
Az általános résznek különösen figyelmet keltő intézkedései azok, a melyek a büntető szabványok keletkezésének forrásait állapitják meg, vagyis a melyek arról intézkednek, hogy kit illet a jog, hogy valamely cselekményt a rendőri kihágásokra rendelt büntetés terhe alatt eltiltson, vagy ugyanezen sanctió alatt valamely cselekvés véghezvitelét, a polgárok részéről bizonyos positiv magatartást rendeljen. - Különös figyelmet igényelnek ezzel összeköttetésben, e jog határai és gyakorlatának föltételei, valamint a viszony, mely - az erre jogositott különböző hatóságok között, az ide vonatkozó rendelkezések tekintetében, az összeütközések kikerülésére nézve megállapittatik.
Az nem szenved kétséget, hogy a rendőri kihágásokról szóló törvény - legyen az bármily terjedelmes, nem képes kimeríteni azon cselekményeket és mulasztásokat, melyeknek elkövetését, illetőleg mellőzését, mint kihágást büntetni szükséges; de ha ez lehető volna is, az ide tartozó esetek változatos, a körülményektől, egyes muló eseményektől, gyakran egyes vidékek különös helyi viszonyaitól függő minősége, a törvények minduntalan módositását, megváltoztatását, kiterjesztését vagy megszoritását tenné szükségessé, a mi a törvény állandóságának követelményével ellentétben áll, és azonfelül a törvényhozási formák megtartása mellett a segély vagy orvoslás sok esetben akkor következnék be, midőn annak szüksége már megszünt és akkor hiányoznék az oltalom, a midőn arra a legégetőbb, a legnagyobb szükség forog fenn.
Az 1843. évi „magyar büntető törvénykönyvi javaslat” a bűntettekről rendelkező rész végén, külön „Toldalék”-ban és egyetlen fejezetben intézkedett. „A közfenyiték alá tartozó rendőrségi kihágásokról és azok büntetéséről”, s miután 34 szakaszban (a 2-ik §-tól a 36. §-ig bezárólag) néhány cselekményt és mulasztást rendőri kihágásnak nyilvánitott s ezek büntetését megállapította, s miután a 37. §-ban az urbéri kihágásokra nézve az urbéri törvények rendelkezéseit, a 38. §-ban pedig a mezei rendőrségi kihágásokra vonatkozólag az 1840:IX. törvénycikk rendelkezéseit némi módositásokkal továbbra is hatályban maradandóknak rendelte volna, a 39-ik §-ban számos esetet és viszonyt jelölt meg, melyekre nézve a büntető-szabályok hozatalának jogát, úgy a cselekményeknek és mulasztásoknak kihágássá minősítése, valamint az azokra megállapitandó büntetés tekintetében - az utóbbit illetőleg az emlitett czikkben meghatározott igen tág terjedelemben - a helytartó tanácsra és a törvényhatóságokra ruházza.
Megegyez tehát az 1843. évi javaslat a jelen törvényjavaslat azon elvével, hogy a büntető törvényekben meghatározott eseteken kivül még vannak kihágások, melyeknek ezen minősége nem a törvényen, hanem a törvény által adott hatalomnál fogva az e czélra jogositott hatóságok rendelkezésén alapul.
Ezen elv el is van fogadva mindenütt s a külömbség csakis a különböző országok viszonyai és azok politikai szervezete szerint, az ily szabványok kiadására jogositott hatóságok és azoknak az általános feljogositás keretén belüli hatalmi köre tekintetében mutatkozik.
A jelen törvényjavaslat mindjárt élén, az 1. §-ban meghatározza azon forrásokat, melyekből valamely cselekménynek rendőri kihágássá nyilvánitása keletkezhetik.
Ezeknek elseje: a törvény;
másodika: a ministeri rendelet;
harmadika: a törvényhatósági;
negyedike: a városi szabvány.
Mindez nem igényel külön igazolást. Hogy a belügyi-, közlekedési-, a közgazdászati- és kereskedelmi ministerektől oly rendelkezési jog, az ország érdekében s nagy veszélyek kikerülése szempontjából meg nem tagadható, azt az e kérdés körül figyelmet igénylő viszonyok és körülmények természete kétségen kivülivé teszi. De elismerte ezt a legutóbbi törvényhozás is már számtalanszor, midőn úgy a marhavész, valamint a gátok és vizek szabályozására vonatkozó, továbbá a közegészségügyről szóló, valamint egyéb számos törvényekben, a ministeri büntető rendeletet kötelező erejűnek nyilvánitotta. Elismerte a törvényhozás e jog nélkülözhetlenségét, általános szempontból az 1869:IV. törvénycikk 19. §-ában, melyben felhatalmazván a birót a rendelet törvényessége feletti cognitióra s felmentvén, illetőleg eltiltván azt a törvénytelen rendelet alkalmazásától - a contrario, a nem törvénytelen rendeletnek kötelező erejét és annak mint jogszabálynak a biró általi alkalmazását kimondotta.
Fölöslegesnek látszik e nélkülözhetlen, minden mívelt államban fennálló és a helyes közigazgatás lényeges alkatrészét képező jog tekintetében bővebb indokolást felhozni, az 1843-ik évi büntető törvénykönyv-javaslat 39. §-a mutatja, hogy ez iránt az országban soha sem forgott fenn kétely, s még akkor sem, midőn a kormányzás - nem felelős ministerek, hanem felelősség nélküli dicasteriumok által vezettetett s midőn nem állott módjában az ország képviseletének - a talán nem helyes, vagy veszélyes, avagy talán a törvénybe ütköző dicasterium büntető rendeletét, egy egyszerű szavazat által - hatálytalanná tenni.
A mi a törvényhatóságok, a szabad királyi, a rendezett tanácscsal biró városok büntető statutumok hozatalának jogát illeti, e jog a legújabb törvényekben s nevezetesen az 1870:XLII. törvénycikk 2. §-ában és az 1871:XVIII. törvénycikk 22. §-ában, a fővárosra nézve pedig az 1872:XXXVI. törvénycikk 3. §-ában újolag és ismételve elismertetett. De a törvényhatóságok statutarius joga hazánkban a történelmileg átszármazott jogalkotási források közé tartozik s különösen rendőri tilalmak és parancsok alkotása, valamint az ezek megszegői elleni büntetések meghatározása mindig és főleg a statutarius jog alkatrészének tekintetett.
De gyakorolták e jogot, - tágabb vagy szorosabb határok közt, habár nem is statutum jellegével, a községek előljárói is, úgy hogy e tekintetben - nem ugyan törvény által szabályozott, sőt a körvonalakat és a határokat illetőleg nem is tüzetes és egyenlő, - de mindamellett is egy kétségbevonhatlan gyakorlat állott fenn.
Mindazonáltal szükségesnek és indokoltnak látszott, hogy különbség tétessék azon kihágások közt, a melyek a törvény által nyilvánittatnak azokká és azok közt, a melyeknek e minősége - a ministeri rendeleten vagy hatósági statutumon alapul.
A súlyosabb kihágások kivétel nélkül olyanok, hogy vagy tüzetesen és valamennyi ismérvük kimeritésével a törvényben megállapithatók; vagy pedig oly viszonyokra vonatkoznak, melyeknek - habár nem szándékolt veszélyeztetések elleni oltalma, a törvényhozó által szemügyre vétethetik. Jogos tehát és az állampolgárok érdeke is követeli, hogy azon kihágásokra nézve, melyek az ily természetű transgressiók legsúlyosabb büntetésével büntettetnek, a törvényben foglaltassék a megfelelő intézkedés, és hogy a törvényen kivüli büntetőszabály alkotásának joga csak a csekélyebb kihágásokra terjesztessék ki.
Ennek felel meg a törvényjavaslat 16. §-a, mely a büntetések tekintetében a hatósági köröket - az illető hatóság minőségéhez és fokához képest korlátolja. Ezen tekintetben eltér a törvényjavaslat az 1843. évi javaslat 39. §-ától, mely a kihágásra egyáltalán megállapitható legsúlyosabb büntetés megállapitásának jogával ruházza fel, úgy a helytartótanácsot, valamint mindenik törvényhatóságot.
A különböző forrásból származó büntető rendelkezések közötti összhangzat, külön határozványokat tett szükségessé, mert máskép megtörténhetnék, hogy törvényrendelet és szabály egymással ellentétben állanak, a mi a jogrendben zavart, a nép érzületében s magatartásában bizonytalanságot, sőt a személyes biztonságra nézve, a polgárok hibáján kivül veszélyt vonna maga után.
Ennek elkerülését czélozzák a 7. és 11. §; különösen az utóbbi szakasz két utolsó bekezdése, a rendeletek és a szabályok közti összeütközések kikerülésére lényegesen szükséges.
De nem csupán a büntetések maximuma tekintetében volt szükséges a rendelet és a szabály jogszerűségét körvonalozni, s nem látszott elégségesnek az sem, hogy a 7. §-ban a rendeletnek és szabálynak a törvénynyel való összeférhetlensége kizárassék, jogállam természete e tekintetben még egyéb garantiát is követel, melynek a 8. és 10. §-ban foglalt intézkedések által iparkodott megfelelni a kormány.
A rendelet és a szabály kötelező voltára nézve - elengedhetlen, föltétlen követelmény gyanánt állapitja meg a törvényjavaslat, hogy azok hozatalánál az illető hatóságnak nem szabad hatósági körét áthágnia, ellenkező esetben rendelete vagy szabálya nem kötelező; továbbá, hogy a törvényesség kérdésében a határozati jog, mindenik concret esetben a biróságot illeti. Ez utóbbi határozvány tulajdonképen csak ismétlése az 1869:IV. tc. 19. §-ának. De minthogy a rendőri törvénykönyv a kormányt és a törvényhatóságokat, valamint a városokat expressis verbis felruházza büntető szabályok alkotási jogával, nehogy ezen jog függetlennek és az ez által adott hatalom a törvényektől kiváltnak tekintessék, azért látszott szükségesnek - az alkotmányosságnak emlitett föltételét a 10. §-ban ismételni, illetőleg az alkotmány és a jogrend egyik sarktételének, a kormány vagy más hatóság által alkotott büntető szabályok fölötti uralmát külön is kifejezni.
De midőn az alkotmányosság követelményének az emlitett és nagy horderejü elv újabbi kijelentésével elég tétetett, egyuttal szükséges volt annak természetes határait is megvonni, és a törvény által adott hatalmi köröket, a félreértés, vagy túlterjeszkedés ellen, más irányban is biztositani.
Csakis a rendelet vagy szabály törvényessége fölött illetheti a birót a határozat joga, nem pedig annak szüksége vagy czélszerűsége fölött. Ez utóbbi, kizárólag a rendeletet vagy szabályt kibocsátó, illetőleg megerősitő hatóságok megitélésének tárgyát képezvén, a szükség vagy czélszerűség megitélése a biróság hatósági körétől el van vonva, s ebbe nem vonható be a nélkül, hogy az administratió függetlensége ne veszélyeztessék, a nélkül, hogy a közigazgatás hatósági körének jogos gyakorlatában a birói hatalomnak alá ne vettessék.
Ugyanezen szempont tette szükségessé a 10. § második bekezdését is, mely intézkedés a 8. § 2. pontjával és a 9. § rendelkezésével szoros összefüggésben áll. A beltartalmára nézve törvényes, a hatósági kör túllépését nem tartalmazó, a jelen törvény által követelt formában kiadott és kihirdetett rendelet, a biró által föltétlenül alkalmazandó, valamint alkalmazandó általa a szabály is - ha az a 6. §-ban meghatározott eset kivételével - a belügyminister által megerősittetett és ha az egyszersmind a ministeri rendeletekre nézve meghatározott, most kiemelt föltételeknek is megfelel.
A benső törvényesség és a kihirdetés, a szabályokra nézve pedig ezeken fölül még a ministeri megerősités azon kellékek, melyektől a rendelet és a szabály kötelező volta függ s melyek a biró által, mielőtt azt alkalmazná, megbirálandók. A törvényesség ezen elemeit illetőleg, a határozati jognak a birói hatalom hatósági körébe való átadását az alkotmány, a hatalmak közötti egyensúly s a társadalom érdeke követelik, de mindezen érdekek föltétlenül követelik azt is, hogy a rendelet vagy szabály kötelező erejét illetőleg, a birói cognitio ennél tovább ne terjedhessen.
A hatóságok által kibocsátott rendőri szabályrendeletek érvényét rendszerint a ministeri megerősitéstől kellett függővé tenni, hogy ekkép a büntető szabályok egyformasága az egész országban s ez által a jogbiztonság is biztosittassék. A ministernek meg kellett tehát adni a jogot, hogy a hozzá felterjesztett szabályrendeletek megerősitését annak általa megjelölt módositásaitól vagy pótlásaitól függővé tehesse. Tekintettel az 1870:XLII. törvénycikk 3. §-ára azonban a javaslat 5. §-ában azt is kimondja, hogy ha a minister a hozzá felterjesztett szabályrendelet iránt, a felterjesztéstől számitandó hatvan nap alatt nem nyilatkozik, a felterjesztett szabályrendelet megerősitettnek tekintetik.
A büntetési sanctiót megállapitó ministeri rendelet, ugyszintén a törvényhatósági, illetőleg városi szabály beltartalma tekintetében megemlitendő még, hogy a törvényjavaslat kétnemű ily rendeletet vagy szabályt ismer. Számos szakasz tartalmaztatik a törvényjavaslatban, melyek bizonyos irányú vagy bizonyos viszonyra, helyzetre vonatkozó cselekvést vagy mulasztást kihágásnak nyilvánitnak, s ennek büntetését meghatározzák a nélkül, hogy a kihágást képező cselekmény ismérvei szerint a törvényjavaslatban meghatározva lenne; ugy, hogy a büntethetőség egyik vagy több lételemét illetőleg a törvényjavaslat, egy - a törvényen kivül keletkezendő intézkedésre utal, és csak is ennek bekövetkezése esetére nyilvánitja alkalmazhatónak a büntetési sanctiót. A törvényjavaslat tehát, ez esetekre vonatkozólag, mintegy a külső kört vonja meg, a melynek beltartalmát és lényeges elemét a későbbi rendelet vagy szabály van hivatva megadni. Igy például a 70. § attól teszi függővé a kihágás létezését és az emlitett szakaszban megállapitott büntetés alkalmazhatását, vajjon a törvényen kivül létez-e oly hatósági rendelet, mely a vendéglőst, illetőleg szálloda tulajdonosát vendégkönyv vezetésére kötelezi. A 71. § függővé teszi a büntetést a zárórának a hatóság általi meghatározásától. Számos rendelkezése a törvényjavaslatnak, s a „második rész” csaknem egész IX. „a közegészség és a testi épség elleni kihágások”-ról szóló fejezetében felsorolt esetek tulajdonképeni lételemüket nem a törvényjavaslatban, hanem az itt csupán a tárgyára és irányára nézve megjelölt hatósági rendelkezés határozványainak megsértésében találják.
A törvényjavaslat nem tartalmaz például részletes „épitési szabályzatot”; ez - eltekintve attól, hogy magában véve is egy igen nagy és terjedelmes, ezernyi detailloktól függő tárgy, de ezen fölül lényeges változásoknak kell alávetve lennie a szerint, a mint vizi vagy szárazföldi épitkezésekről szól; és változnia kell továbbá a városokra vagy a síkföldre nézve; de még egy és ugyanazon város területére nézve is, egyes részeinek, sőt utczáinak minősége és viszonyai szerint, külön szabályokat kell tartalmaznia.
Mindezt csakis a helyi viszonyok részleges ismeretével biró hatóságok állapithatják meg helyesen, ez okból a törvény a helyett, hogy egy általa meg nem oldható feladatot karolna fel, csakis az illetékes hatóságnak e tárgyban hozandó szabályai törvényes hatályát előre állapitja meg, s biztositja ennek sikerét, a megszegés esetére törvényileg meghatározott büntetési sanctió által.
De a kihágások e csoportján kivül, melyre nézve a viszony s a vonatkozási keret a törvényjavaslatban megjelöltetik, vannak még oly kihágások is, melyekre vonatkozólag a törvényjavaslat a tárgyakat és a viszonyt sem jelöli meg, a mely tárgyakra, illetőleg viszonyra nézve a kormány vagy az illetékes hatóság büntető szabályt hozhat. Ezek tekintetében, a törvényjavaslat általános részében meghatározott rendelkezések megtartása mellett a 2. §-ban megjelölt hatóságok, valódi törvényhozói hivatást gyakorolnak. Az általuk tiltott cselekmény elkövetése, vagy az általuk rendelt cselekmény elmulasztása büntetendővé válik, nem azért, mert a törvény büntetendőnek nyilvánitotta azt; hanem azért, mert a kérdéses hatóságok büntetés terhe alatt eltiltandónak vagy teljesitendőnek rendelik.
Igen kivánatos, hogy ne legyen sok oly rendelet vagy szabály, melyre vonatkozólag a törvény a külső körvonalakat és a viszonyt sem állapitja meg, melyek tehát a szabályt alkotó hatóságnak mintegy önálló törvényalkotási hatalmából veszik eredetüket, de hogy ez teljesen még sem mellőzhető, az már fentebb kimutattatott, ugy, hogy e helyen csupán a büntető rendeletek és szabályoknak, a törvényjavaslatban elismert különbségei voltak kiemelendők.
A bűntettekről és a vétségekről szóló büntetőtörvénykönyv általános részének viszonya a rendőri kihágásokhoz, már a büntetőtörvényről szóló javaslattal az 1875-1878-iki országgyülés elé terjesztett indokokban taglaltatott. A „törvényjavaslat tartalma” felirat alatt főleg e kérdéssel foglalkozik az ottani általános indokolás. Itt csak az emlittetik meg, hogy a bűntettekről és a vétségekről szóló törvény általános részében meghatározott intézkedésektől eltérő határozmányok, a jelen törvényjavaslatban külön megállapittattak, minélfogva a kihágásokról szóló törvény hatálya az annak alávetett személyek és területre nézve, valamint a kihágások büntetésére, a kisérletre, a részességre, a szándékra és a gondatlanságra, a halmazatra és az elévülésre nézve - a kihágás természetének megfelelő külön intézkedésekben szabályoztatott, mig ellenben a büntetőtörvénykönyv azon általános intézkedéseit illetőleg, melyek a rendőri kihágások eseteiben is alkalmazandók, a jelen törvényjavaslat 12. §-a fejezi ki ezen általános szabályt.
A rendőri kihágások büntetését illetőleg, azonban még különösen kiemelendőnek látszik: hogy ezek - az 1843. évi javaslat „Toldalék”-ában megállapitottaknál lényegesen enyhébbek; mert mig azon javaslat szerint a kihágás hat hónapig terjedhető fogházzal, vagy hatszáz forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntettethetik, mely utóbbi büntetés - kihágások halmaza esetében 1800 forintig fölemelhető, addig a jelen törvényjavaslat szerint a szabadságvesztés büntetésének leghosszabb tartama két havi elzárásra, a legmagasabb pénzbüntetés pedig 300 forintra tétetett; sőt halmazat esetében az elzárás e leghosszabb tartama csak azon föltétel alatt emelhető fel - hogy az itéletben, az elzárással együtt pénzbüntetés is állapittatott meg, s a pénzbüntetés behajthatlannak bizonyulván, azon eset állana elő, hogy a valódi vagy szinlett vagyontalanság, az igazságos büntetés alkalmazásának akadályát képezné. De ez esetben is a törvényjavaslat 24. §-ában előre megállapitott mértéket nem haladhatja fölül az elzárás tartama, és igy még ez esetben sem éri el felét azon büntetési tartamnak, melyet az 1843. évi törvényjavaslat - a halmazat esetén kivül is, megállapithatónak rendelt. A javaslat egyszersmind úgy a szabadságvesztési, mind a pénzbüntetésnek általános minimumát határozza meg. (17. §.)
A büntetési rendszert illetőleg megemlitendő, hogy az egyes tételeknél a „minimum” mindenütt mellőztetett, és hogy enyhitő körülmények esetében az elzárás átváltoztatása pénzbüntetésre - ezen büntetési-nem legcsekélyebb fokáig meg van engedve.
A kihágást elkövető ifjakra nézve, a 19. § az elzárásnak - ha lehetséges - javitó intézetben való kiállását rendeli, és pedig tekintettel a büntető törvényről szóló 1878:V. törvénycikk 27. és 42. §-ainak a törvényhozás által már elfogadott intézkedéseire.
Fontosabb - habár indokolást nem igénylő intézkedése a törvényjavaslatnak, hogy külföldön elkövetett kihágás miatt a magyar állam területén senkisem büntettetik, tehát a külföldi ép oly kevéssé, mint a magyar honos; továbbá hogy kihágás miatt kiadásnak nincs helye.
A delictum csekélysége mindkét intézkedést eléggé indokolja, s mig az előbbi mellett a fennálló büntetőtörvénykönyvek általában, úgy az utóbbi mellett a nemzetközi jog elfogadott elve, s valamennyi, a magyar törvényhozás hozzájárulása mellett kötött kiadási szerződés hozhatók fel.
Egy egészen különálló, a törvényjavaslattal organicus összefüggésben nem is álló intézkedés tartalmaztatik a 2. §-ban, az életkoruk 12. évét betöltött, - de annak 16. évét még be nem végzett ifjakra nézve, a kik valamely vétséget követnek el, és a büntetőtörvénykönyv 85. § szerint rendőri büntetéssel, tehát a bűntettekről és a vétségekről intézkedő törvény büntetési nemeiben meg nem határozott, a vétségekre egyébként nem alkalmazható büntetéssel büntetendők. Ezekre a rendőri kihágások büntetése lévén alkalmazandó, a 2. § - a büntető-törvénykönyv 85. §-ának intézkedését veszi át; de kifejezi egyuttal azt is, hogy az ifjukor nem alakitja mássá a cselekmény természetét, nem teszi a vétséget kihágássá, csupán annak büntetését változtatja meg. „Rendőri büntetéssel büntetendő”. Ez nem jelenti azt, hogy rendőri kihágást képez, hanem csak is azt, hogy az itt meghatározott esetben a vétségre megállapitott büntetés helyett, a rendőri kihágás büntetése alkalmazandó. A „de correctionalisation des délits” ez esetben sincs elfogadva. De épen azért, mert itt vétséggel állunk szemközt, mely esetleg igen súlyos is lehet, szükséges volt ezen egy esetben az elzárás tartamának felebbemelését megengedni, mely követelménynek a 20. §-ban, az elzárás leghosszabb tartamának ez esetre, hat hónapig való kiterjesztéssel tétetett elég.
A büntetés elévülésének ideje egy évben állapittatott meg, mert az itéletileg kimondott büntetésre nézve legalább ily hosszú idő megállapitását más törvényhozások is szükségesnek találták és ezt a közbátorság érdekei is igazolják.
Ezek lévén a törvényjavaslat általános intézkedései, az egész mű alapeszméje és rendszere - ezekből felismerhető, mig a különös részben meghatározott egyes cselekmények és mulasztások, valamint azok büntetéseinek egyszerű áttekintése felvilágositást ad az iránt, hogy a törvényjavaslat főczélja és iránya az volt, a praeventióra számitott kisebb büntetések által, nagyobb bűntettektől és veszélyektől oltalmazni a társadalmat és az egyéneket, de hogy e tekintetben sem túlzásokba, sem túlszigorba nem ment át.
A második rész intézkedései tekintetében megjegyzem még, hogy ott az állatkínzás is rendőri büntetés terhe alatt megtiltatott. Az állatkínzást a műveltebb nemzetek törvényhozásai büntetéssel sujtják, mert az erkölcsiség szabályainak durva megsértései közvetve a jogrendet is veszélyeztetik; ilynemű cselekmények elvaditják a kedélyt, és másoknak botránkoztatásul szolgálnak. E tekintetből már az 1843-ki törvényhozás az állatkínzásra vonatkozó intézkedéssel egészitette ki az országos választmány javaslatát, s ezen intézkedés szüksége ma sem csökkent.
Más rendőri büntető határozatokat tartalmazó törvényekből felvétettek a javaslatba a vadászati törvényben foglalt büntető határozatok, mint általánosabb jellegű és a rendőri büntetőtörvény keretébe való rendőri intézkedések.
Átmeneti intézkedéseket nem tartalmaz a javaslat, mert czélszerűbb, hogy az odatartozó tárgyak iránt a büntető törvénykönyv és a jelen törvény életbeléptetése iránti külön törvényben, melyre a büntető törvénykönyv 486. §-a utal, együtt történjenek meg a szükséges intézkedések.
