Hogy a kereskedelmi forgalom természetszerű biztos fejlődése és megszilárdulása helyesen codificált hiteltörvények nélkül nem képzelhető, azt kétségbe vonni nem lehet. A kezdeményezés e tekintetben a kereskedelmi és váltótörvény megalkotásával megtörtént, s minden túlzás nélkül állitható, hogy a most érintett törvények életbeléptével nagy részben megszünt azon tartózkodás, melyet a külföldi kereskedő közönség eddigelé tanusitott, ha a külföldi tőkét és bizalmat, akár egyesek, akár testületek vették igénybe. A külföld nem bizott és nem bizhatott jogi intézményeinkben, nem bizhatott jogszolgáltatásunkban; mert ig az elsők elavultak és minden biztosságot nélkülözők, - az utóbbi a legjobb akarat mellett sem mindig képes a perlekedő közönség jogos igényeit kielégíteni. Igaz, hogy a baj egyedüli okát sem jogi intézményeink, sem jogszolgáltatásunk minősége nem képezi; a körülmények és események általában nagy szerepet játszottak viszonyaink abnormis alakulásánál; de annyi kétségtelen tény, miszerint az érintett factorok nagy mértékben tették lehetővé azt, hogy nálunk az aversio az elvállalt kötelezettségek komoly teljesitése iránt oly roppant kiterjedést nyerhetett.
A kereskedelmi és váltójog codificálása azonban, mint fentebb érintetett, csak kezdeményezésnek tekinthető, mely a kellő kiegészités által nyer valódi jelentőséget; és a törvényhozás teljesen félreismerné feladatát, ha azt hinné, hogy a kereskedelmi forgalom igényeit és szükségeit a részletes codificatióval teljesen kielégitheti. A kereskedelmi forgalomból eredő viszonyok, a mellett, hogy specialis szabályozást kivánnak, a magánjogi szabványokat sem nélkülözhetik teljesen; tehát csak akkor lesznek kellően biztositva, ha a magánjog intézkedéseiben találják kiegészitő forrásukat. De eltekintve a magánjognak átalános, a jogi élet minden rétegére kiterjedő intézkedéseitől, különösen a kereskedelmi forgalom szempontjából múlhatlanul szükségesnek mutatkozik, hogy kellő szabályozást nyerjenek azon jogviszonyok, melyek a fizetési tehetetlenségből származnak; más szavakkal: hogy a többi törvényeknél sokkal hiányosabb csődtörvényünk egy, a modern jogszolgáltatás követelményeit teljesen kielégitő csődtörvény által pótoltassék. Minden intézkedés, melyet a törvényhozás a kereskedelmi forgalom érdekében létesit és szentesit, hiányos leend, ha a hitelezők követelései csőd esetére védtelenek maradnak, ha a törvény azok biztos és gyors kielégitéséről kellően nem gondoskodik.
Hogy e részben a codificatió mennyire szükséges, azt minden argumentumnál meggyőzőbben igazolhatják jelenlegi csődtörvényünk hiányai; miért is a codificatió e részbeni szükségének elméleti bizonyitása helyett czélszerűbbnek látszik csődtörvényünk főbb intézkedéseit valódi jelentőségükben feltüntetni. E tekintetben mindenekelőtt kiemelendő:
1. Hogy csődtörvényünk nem tartalmaz kimeritő intézkedéseket a csődnyitás joghatályára nézve. A közadós a csődnyitás tényével, minden európai törvény szerint, elveszti szabad rendelkezési jogát összes vagyona felett, melyet a csődnyitás idejekor bir; miből önként következik, hogy a csődnyitás ténye sokféle jogviszonyt érint, melyeknek magában a csődtörvényben kell kimeritő szabályozást nyerniök. Igy többet nem is emlitve, a csődtörvénynek intézkedni kell azon jogügyletekről, melyeket a bukott a csődnyitás előtt kötött; meg kell határoznia, hogy a tömeg mily viszonyban áll e jogügyletekhez, mennyiben köteles azokat teljesiteni, vagy mennyiben támadhatja meg azokat. E tekintetben csődtörvényünk kimeritő és kielégitő intézkedéseket nem tartalmaz; mert a 32. §-ban egyedül azon terhes szerződésekről rendelkezik, melyeket a bukott a csődöt megelőző 15 nap alatt, házastársával vagy olyanokkal kötött, kik vele harmad izig terjedő rokonságával vagy sógorságban állanak; 37. §-a pedig egyedül a haszonbéri szerződésekre vonatkozik. A most érintett két cathegoriába nem eső jogügyletek tehát - pedig ilyen igen sokféle lehet - minden törvényes szabályozást nélkülöznek; minek azután természetes következménye az, hogy csőd esetében a biróságoknak igen sok magánjogi kérdés felett idegen törvények útmutatása, vagy a sana ratio alapján kell határozni, ha a kérdés megoldását teljesen elodázniok nem sikerül. De maguk az érintett intézkedések is oly hiányosak, hogy a legtöbb esetben csak zavarra adnak alkalmat; a jogviszonyt csak egy oldalról érintik s ép azért a biztos alkalmazást sok esetben megnehezitik. Hogy ily állapot mellett jogbiztonságról szó nem lehet, azt bővebben fejtegetni alig szükséges.
2. Eltekintve azon kiváltságtól, melyben csődtörvényünk, a korábbi jogrendszernek megfelelőleg, az ősi adósságokat és a törvényes hitbért részesiti, s melynek fentartása ma már alig volna indokolható, - különösen kiemelendők azon előjogok, melyeket csődtörvényünk a női hozomány és a váltókövetelések tekintetében megállapit. Miután a csődtörvény szempontjából főleg a női hozomány esetleges kiváltságolása bir fontossággal, - mindenek előtt szükségesnek látszik a magyar csődtörvénynek a női hozományra vonatkozó intézkedéseit, az újabb törvényhozásokban nyilvánuló felfogással szembe állitani, s azután azok tarthatlanságát, úgy a most érintett felfogás, mint általános szempontok alapján kimutatni.
A mi különösen az újabb csődtörvényeket illeti, ezek közül kiváló figyelmet érdemelnek az 1855-iki porosz, az 1868-iki osztrák csődtörvények és az 1869-iki bajor perrendtartás, nemkülönben a legújabb német birodalmi csődtörvény.
A porosz csődtörvény 80. §-a a női hozománynak - a kereskedők, hajó- és gyártulajdonosok nejeit kivéve - egyenlő jogot ád a gyermekek azon vagyonával, mely kezelés vagy haszonélvezés végett a bukott birtokába kerül; tehát a női hozományt a kiváltságolt tételek közt - és pedig 8-ik helyen - rendeli kielégittetni; ha azonban a házastársak közt vagyonközösség létezik, a nőt hozománya tekintetében csak annyiban illeti előjog, a mennyiben e közösségnél fogva a férj által kötött adósságokért nem felelős. Ennél sokkal szigorúbb álláspontot foglal el az osztrák csődtörvény, mely a női hozománynak semmi előjogot sem tulajdonit; sőt - 49. §-ában - a nő e részbeni követelését, szemben a többi hitelezőkkel, fennállónak csak akkor ismeri el, ha a férj ebbeli nyilatkozata a hozomány átvételekor, vagy egy évvel a csődnyitás előtt történt, s maga az átvétel ideje kellően igazoltatik; maga az okirat kelte e tekintetben bizonyitékot nem képezvén. A kereskedőknél az osztrák csődtörvény még tovább megy, mert a bejegyzett hozomány felett elsőséget ád mindazon kereskedelmi kötelezettségeknek, melyek a hozomány bejegyzése előtt keletkeztek. A bajor perrendtartás anélkül, hogy a női hozományról külön emlitést tenne, 1223. §-ában egész sorát jelöli ki a férj és feleség közt létrejött azon jogügyleteknek, melyeket a csődhitelezők megtámadhatnak, ha ez ügyletek a csődnyitást megelőzőleg két éven belől keletkeztek. Végre az új német csődtörvény a hozományt sehol fel nem emlitve, egyedül a házastársak tulajdoni igényeit tárgyalja, s ezeket is szemben a csődhitelezőkkel, tetemes megszoritásoknak veti alá. - Mindezekből kitünik, hogy az újabb törvények a női hozománynak semmiféle kiváltságot nem adnak, azt általában közönséges adósságnál egyébnek nem tekintik; sőt részben mint ilyet is csak bizonyos cautelák mellett ismerik el. Az érintett törvények intézkedései, habár egymástól sok tekintetben eltérnek, kétségtelen bizonyságául szolgálnak annak, mikép az idő általában elérkezett arra, hogy a vagyonjogi igények minden kiváltságolása megszünjék; hogy a pénzbeli követelések, alapuljanak azok akár házassági egyezményeken, akár más jogczimen, az igazság követelményeinek megfelelőleg, egyenlő törvényes védelemben részessittessenek.
De eltekintve az újabbi európai törvényekben nyilvánuló felfogástól, csődtörvényünknek a női hozományra vonatkozó intézkedései jogi szempontból sem indokolhatók. A jog absolut követelményével semmikép sem fér meg az oly intézkedés, mely a személyes tartozások közt különbséget téve, az egyiket több előjogban részesiti, mint a másikat. A hozomány vagy beruháztatott a férj vagyonába, vagy nem; az első esetben joggal követelheti a nő, hogy hozománya a csődtömeget terhelje, de ugyanezt követelhetik a többi személyes hitelezők is; ha ellenben a hozomány a férj vagyonába be nem ruháztatott, - úgy az absoult igazság azt kivánja, hogy a nőt a csődtömegből ne csak privilegiált, de általában kielégitési igény ne illesse. Ehhez járul még, hogy törvényeink a hozománynak a singularis executio ellenében nem adnak elsőséget; úgy de az igazsággal és méltányossággal egyaránt ellenkezik, hogy azon követelés, mely az egyes hitelező ellen érvényesithető nem volt, csőd esetében a férj minden személyes hitelezőjét megelőzze. A mi a női hozományra általában áll, még inkább áll a kereskedő nejének hozományára; mert ennek kiváltságolása a legerkölcstelenebb visszaélések forrását képezi, s csak arra szolgál, hogy a férj e körülsánczolt követelés segitségével jóhiszemű hitelezőit kijátszhassa. E nézetből indult ki a magyar jogászgyülés is, midőn egyhangulag hozott határozatával kimondotta, hogy a kereskedő feleségét, vagyonjogi igényeire nézve, semminemű előjog nem illeti.
Szintoly kevéssé helyeselhető a váltókövetelések kiváltságolása a többi személyes követelések felett. A törvényhozások - s valószinűleg a mienk is - abból indultak ki, hogy a személyes hitel emelésére a követelések bizonyosnemének kiváltságolása szükséges, s hogy ezt különösen a forgalom és a kereskedés érdekei követelik; e felfogás helytelenségét azonban a tapasztalás minden kétségen kivül helyezé. Az előjognak ugyanis az rendeltetése, hogy bizonyos követelések a többiek rovására nyerjenek kielégitést; úgyde, ha a személyes hitel az adósba helyezett bizalmon s azon feltevésen alapszik, hogy ez kötelezettségének hitel forgalmával teljesen ellenkeznek; mert megnehezitik az adós vagyoni helyzetének biztos áttekintését, meggátolják a kötelezettségek rendezését, és sok esetben lehetlenné teszik a hitelezők többsége általóhajtott békés kiegyenlitést. Midőn a rómaiak az egyszerű hypothecalis szerződéseket - a kellő felismertetés nélkül - a dologi jog erejével felruházták, a személyes hitel aláásására az első lépést tették. Az ebből eredett bajon az által véltek segithetni, hogy különféle előjogok állittattak fel, s azokat privilegium exigendi alakjában a személyes hitelezőkre is kiterjesztették, mi által a megszüntetni kivánt bajt még inkább növelték. Az angol csődtörvény, mely az egyszerű német jogszokásokat, a római jog vegyüléke nélkül egész tisztaságban vette át, a személyes hitel bámulatos kifejlése daczára, a személyes követelések közt elsőséget nem ismer; azokat minőségük szerint külön nem osztályozza, s egyedül a cselédek bérére s bizonyos munkadíjakra nézve tesz kivételt. Mindez teljesen elég indok arra, hogy a törvényhozás a személyes követelések közt, azok minősége szerint, elsőséget ne állapitson meg.
3. A követelések nem indokolható és semmi esetben fenn nem tartható kiváltságolásának következményeként jelentkezik azon rendszer, melyet csődtörvényünk a követelések osztályozására nézve felállit, s mely részben a telekkönyvi intézmény behozatala után szükségképeni módositást szenvedett, tehát eredeti alakjában többé úgy sem áll fenn. Azonban ama változások daczára is, melyek az országbirói értekezlet által az osztályozáson tétettek, maga a rendszer még mindig lényeges hiányokban szenved. Egyrészről ugyanis még mindig fennáll a különbség a váltóbeli és a közönséges adósságok közt; mert mig az elsők a harmadik osztályba sorozandók, az utóbbiak a negyedik osztályban nyerhetnek csak kielégitést; másrészről a csődtörvény 85. §-ában foglalt osztályozási határozatok, a mennyiben azok betáblázott követelésekre vonatkoznak, ott, hol az új telekkönyvek még behozva nem voltak, az országbirói értekezlet által fentartattak. Mindez a dolog természete szerint csak zavarokra adhat alkalmat, vagy a tömeg gyors és czélszerű felosztását neheziti meg.
4. Lényeges hiányát képezi csődtörvényünknek a liquidatio absolut lassusága és czélellenes berendezése, mely - tömeges bejelentéseknél, minők pénzintézeteknél s általában nagyobb vállalatoknál szoktak előfordulni - magában véve elegendő arra, hogy a csődnek rendes uton leendő befejezését éveken át feltartóztassa még akkor is, ha a perügyelő a halasztások kimerithetlen sorával nem tartóztatja fel a perek elintézését. Ehhez járul a kétféle és egymástól szorosan elkülönitett birói határozat a követelések valódisága és osztályozása felett; holott a követelések legnagyobb része rendszerint sem a valódiság, sem az osztály tekintetében birói határozatot nem tesz szükségessé. És ha e mellett még megfontoljuk, hogy a jogorvoslatok helytelen berendezése s a tájékozatlanság azokhasználása felett ép úgy, mint a csődpernek ismételt felterjesztése és kiegészitése, mindmegannyi akadályt görditnek a hitelezők kielégitése elé, - úgy megfoghatóvá lesz, hogy miként tarthatnak nálunk a csődperek egy emberéleten át, s miért irtózik minden idegen hitelező, ki csődperünk összes torturáin már egyszer keresztülment, követelését bejelenteni; hogy miért elégszik meg a hitelezők nagy része oly egyezséggel, melyet helyesen rendezett csődeljárás mellett, a bukott ajánlani meg sem kisértene.
5. A liquidatio absolut lassuságának, természetszerü következményét képezi a tömeg felosztásának indokolatlan elhalasztása és czélellenes berendezése. A tömeg értékesitése nem ritkán hosszabb időt vesz igénybe, mi ha a tömeg minősége által feltételeztetik, magában véve absolut hátránynak nem volna tekinthető; de igenis hátránynak tekinthető az, hogy a koronaként befolyó pénzek, a helyett, hogy a hitelezők közt követeléseik aránya szerint felosztatnának, a tömeg teljes realisálásáig visszatartatnak, s a kezelési költségek által folyton divalváltatnak. A hitelezők a helyett, hogy nagyobb osztalékot nyernének, évek után oly összeggel kénytelenek megelégedni, mely követeléseik törvényes kamatait sem fedezi. A kezelési költségek, a kiváltságos követelések kamatai, évek során oly összegre szaporodnak, mely a későbbi osztályokba eső követelések alapját is felemészti; pedig - a tömeggondnok privát érdekein kivül - misem gátolta volna azt, hogy a koronként befolyó pénzek azonnal felosztassanak. Ehez járult még a legutolsó években a visszaélések egy neme, mely nemcsak csődeljárásunk hiányosságát, hanem a bukott helyzetét is ijesztő világosságban tünteti fel. Egyrészről senki sem fogja kétségbe vonni, hogy azok, kik a tömegnek szolgálatot tesznek, illő jutalmazásra igényt tarthatnak; másrészről senki sem fogja állitani, hogy a munkadíj meghatározásánál egyedül a munka ideje szolgálhat irányadóul; mert a tevékenység sikere és eredménye, tehát az általa szerzett materialis előny, mely a díjazás alapját képezi, a legritkább esetben függ meghatározott időtartamtól.
Ha azonban a hitelezők - helyesebben ezek ügyvédei - az ideiglenes tömeggondnoknak néhány heti, rendkivülinek semmi tekintetben nem nevezhető működésért, mint ez napirenden van, a bukott rovására, kit a törvény védtelenül hagy, 10-15,000 frtnyi honorariumot szavaznak meg, - akkor lehetlen nem követelni, hogy a törvényhozás az érintett visszaélés mielőbbi megszüntetéséről gondoskodjék, hogy a tömeggondnoki díjak megállapitása, annak hozzájárulása nélkül ne történhessék, kit e díjak közvetlenül terhelnek. Végre
6. Valamint ez a régibb váltótörvénynél volt, úgy a csődtörvénynél is anomaliának kell tekinteni azon körülményt, hogy a szűkebb értelemben vett Magyarországban is a csődperek két különböző törvény szerint nyernek elintézését. Az ebből eredő hátrányok a Királyhágon innenirészekre annál súlyosabban nehezednek, minél kétségtelenebb az, hogy a hitelezők állása az 1853-iki csődtörvény szerint, mely Erdélyben máig is érvényes, aránytalanul kedvezőbb. A most érintett csődtörvény, mely annak idején az európai legislatióban valóságos haladásnak volt tekinthető, s főbb elveiben minden újabb csődtörvénynyel megegyezik, egyebektől eltekintve, már azért is figyelmet érdemel, mert a követelések verificálását birói functiónak sem tekinti, s nem provocál pereket oly követelések tekintetében, melyeknek valódiságát a perügyelő, a közadóstól nyert értesités alapján meg nem támadja.
A közvélemény ma már nem vonakodik constatálni egyrészről, hogy az országbirói értekezlet az által, hogy az absolut korszakból eredő telekkönyvi intézményt hazafias túlbuzgóságában el nem törülte, megbecsülhetlen szolgálatot tett az országnak; másrészről, hogy sok visszaélésnek veendette elejét, ha elavult csődtörvényünk újbóli visszaállitása helyett, az 1853-iki csődtörvényt változatlanul fentartja. Ez esetben a törvényhozásnak ma e téren alig lenne más feladata, mint a meglevő alapot a tudomány és a gyakorlat útmutatásain fejleszteni.
A fentebb elősorolt hiányok, melyek csődtörvényünk összes fogyatkozásait korántsem meritik ki, minden kétségen felül helyezhetik, hogy a csődtörvény czélszerű reformálása nem utolsó helyet foglal el azon teendők közt, melyek a codificatio terén mielőbbi megoldásra várnak.
Miután a csődtörvény az úgynevezett hiteltörvények egyik lényeges részét képezi; miután továbbá a hiteltörvényeknek általában cosmopoliticus jelleggel kell birniok, ezuttal is ép úgy, mint a kereskedelmi és váltótörvény szerkesztésénél, első sorban azon kérdés merül fel: kell-e alkotandó csődtörvényünknél valamely európai törvényt és melyiket alapul elfogadni? Mire nézve ép úgy, mint a kereskedelmi és váltótörvénynél, azon viszonyok természete szolgáltatja a kellő kiindulási alapot, melyeknek szabályozását az alkotandó csődtörvény czélozza.
Tagadhatatlan ugyan, mikép az általános forgalom szempontjából nagy fontossággal birna az, ha a csődnyitás folytán keletkező jogviszonyok a civilisált és egymással érintkezésben lévő államokban, lehetőleg egyenlő elvek szerint rendeztetnének; mig azonban a kereskedelmi és váltójog terén, a legszélesebb alapra fektetett unificatiót a viszonyok azonossága indokolja, s azok magánjogi jellege megengedi, - a csődtörvény közjogi természeténél fogva az unificálást feltétlenül nem követeli, sőt az bizonyos tekintetben kizárja. A peres eljárás - melynek egyrészét a csődper is képezi, kétségtelenül a közjog köréb tartozik. A biróságok nem annyira a magánszemélyek, mint inkább a közjó érdekében hivatvák a jogszolgáltatásra; a közjó követeli, hogy az önkény kizárásával, mindenkinek mód nyujtassék igényét a biróságok előtt érvényesithetni; a felek az által, hogy igényeiket a biróság előtt érvényesithetik, az állam közegeihez bizonyos viszonyba képnek, mely a per folyama alatt - a fokozatos elintézéshez képest - változást szenved ugyan, de közjogi jellegét mindvégig megtartja. Ez nagyban és egészben a csődperre is áll mindenütt, s legpraegnansabb kifejezést ott nyer, hol a csődper nem külön törvényben, hanem a polgári perrendtartásban van szabályozva. Miután tehát a csődpernél a magánjogi viszonyok mellett, a közjogiak is egyenlő fontossággal birnak, - mi sem természetesebb, mint az, hogy a csődtörvény alkotásánál azunificatió csak annyiban birhat jogosultsággal, a mennyiben ez a közjogi momentumok kellő figyelembe vétele mellett általában lehetséges. Ebből azonban korántsem következik, mintha a csődtörvénynek egyáltalán nem lehetne oly elveket és intézményeket elfogadni, melyek más országok törvényeiben már alkalmazvák: csakhogy ez elvek és intézmények átültetésénél inkább, mint a magánjog bármely terén, az ország specialis és különösen ennek közjogi viszonyai bizonyos határokat szabnak a törvényhozásnak, melyeket szem elől téveszteni nem szabad. A törvényhozás tehát a csődtörvény alkotásánál a nélkül, hogy szorosan bármely idegen törvényhez kellene vagy lehetne ragaszkodnia, szabadon használhat fel mindent, mit a tudomány és az élet mint czélszerűt megállapitott; követhet bármely rendszert, feltéve, hogy a recipiálásnál ép úgy, mint az önállóalkotásnál kellő tekintettel van azon határokra, melyeket e részbeni tevékenységének a csődper közjogi természete kijelöl.
Ha a fentebbiek szerint kétség nem lehet az iránt, hogy a törvényhozás a csődtörvény alkotásánál teljesen függetlenül járhat el, úgy legtermészetesebbnek és egyuttal leghelyesebbnek mutatkoznék az új csődtörvényt, a többi mívelt nemzetek példájára, a jogfejlesztés elveinek megfelelőleg, a már létező alapon felépiteni; mig azonban más nemzeteknél ez eljárást azon körülmény, hogy jogi intézményeik legnagyobb részét a római jogra képesek visszavezetni, lényegesen megkönnyiti, - nálunk, hol a jogi intézmények általában függetlenül a római jog befolyásától keletkeztek, a contactus az érintett eljáráshoz teljesen hiányzik. Ez áll különösen a csődtörvényre, mely - hacsak az 1723-iki elsőségi pert csődeljárásnak nem tekintjük - az 1840:XXII. tc. által lett tulajdonképen megteremtve. Nálunk tehát a történeti alap teljesen hiányzik, s habár jelenlegi csődtörvényünk - bebizonyithatólag - főbb intézkedéseiben a közönséges német csődperhez (Gemeiner deutscher Concurs) csatlakozik, mindamellett ez utóbbi csődeljárásunk reformjának történeti alapját azért nem képezheti, mert nem saját jogi életünkben fejlődött azzá, minek azt Németországban ismerjük. Ugyanazért legczélszerűbbnek látszik, ha a törvényhozás tekintet nélkül minden történeti előzményre, s mellőzve a jogfejlesztésnek különben teljesen jogosult követelményeit, kellő gondossággal, de egyszersmind teljes szabadsággal emeli érvényre mindazt, mit e téren a tudomány mint helyeset, és a gyakorlat mint czélszerűt felmutathat.
Egyébiránt bármily irányt kövessen is a törvényhozás, tisztában kell lennie bizonyos kérdések iránt, melyeknek mikénti megoldásától magának a csődtörvénynek megalkotása van feltételezve. Az eddig előadottak kiegészitéséül tehát, s mielőtt maga a javaslat rendszere megállapittatnék, szükségesnek látszik a következő kérdések megoldását előre bocsátani:
I. Legyen-e a csődtörvény része a polgári perrendtartásnak, vagy kell-e a csődnyitásból eredő s azzal összefüggő jogviszonyokat külön törvényben szabályozni? E kérdés felvetése és megoldása feleslegesnek már azért sem tekinthető, mert a nevezetesebb európai törvények e tekintetben nem egyenlő rendszerből indulnak ki. Mig ugyanis a közönséges német, hannoverai, bádeni, würtembergi és bajor perrendtartás a csődből eredő jogviszonyokat is tárgyalja, a franczia, olasz, belga, porosz és osztrák csődtörvények, mint a perrendtartástól külön álló törvények jelentkeznek; a felvetett kérdésre nézve tehát mindegyik vélemény gyakorlati intézkedésekben találja támogatását. Tagadhatlan ugyan, mikép a csődeljárás a végrehajtásnak egy nemét képezi, a mennyiben ez a közadós javainak biztositását, a hitelezők követeléseinek megállapitását, s ennek folytán a birói eljárást bizonyos mértékben szükségessé teszi; tagadhatlan továbbá az is, hogy azon országok, melyek csak a kereskedők csődjére nézve ismernek külön eljárást, a közönséges adós ellen fizetési tehetetlenség esetében nem állapitanak meg külön végrehajtást, mindazonáltal a csődeljárást azért nem volna tanácsos a polgári peres eljárás egy részeként szabályozni, mert ez esetben a törvény kénytelen lenne ezen eljárást oly formalitásokkal kapcsolatba hozni, melyek annak természete által nem feltételezvék, s a hitelezők gyors és biztos kielégitését szükség nélkül megnehezitenék. A bukott ellen emelhető igények nagy része birói cognitiót nem kiván vagy azért, mert kétségbe senki által sem vonatik; vagy azért, mert oly természetű, hogy a csődperbe be sem vonathatik.
Hogy a csődnek a peres eljárás mintája szerint szabályozása mily hátrányos és mily czélellenes, azt saját csődtörvényünk mutatja, melynek, miként kiemeltetett, egyik fő hiányát ép az képezi, hogy nagyon is formalis, hogy a peres eljárásnak valósággal egy nemét képezi. A csődeljárásnak ép ugy, mint a végrehajtásnak alapját a hitelezők azon joga képezi, melynél fogva magukat követeléseikre nézve az adós javaiból kielégithetik; de e közös alap mellett különbözők a feltételek; mert mig a végrehajtás elrendelésére a kötelezettségnek itéletileg constatált nem teljesitése elegendő, - a csődnyitást, tehát a közadós javainak az összes hitelezők kielégitésére leendő forditását, a kötelezettség nem teljesitése, a fizetésitehetetlenség, esetleg kereskedőknél a fizetések megszüntetésének igazolása nélkül, meg nem állapithatná. A végrehajtás, mely az adósnak polgári, családi és személyes jogait érintetlenül hagyja, ennek csak bizoyos vagyonát támadja meg, - ellenben a csődnyitás ténye kihat a közadós összes viszonyaira és jogaira, megtámadja annak cselekvési és rendelkezési képességét, s ebbeli foganatát bizonyos esetekben visszahatólag is gyakorolja, mit a végrehajtásról mondani nem lehetne. Daczára tehát azon hasonlatosságnak, mely a végrehajtás és a csődeljárás közt kétségtelenül létezik, a csődtörvény, melynek a most érintett okokból egészen önálló jelleggel és alakkal kell birnia, a polgári perrendtartásnak egy részét nem képezheti, s ez okból külön törvényes intézkedések által nyerhet csak kellő szabályozást.
II. Kell-e a csődeljárás szabályzásánál különös tekintettel lenni azokra, kiket a törvény a kereskedői jelleggel felruház; vagy elegendő-e egyféle csődeljárást megállapitani? a positiv törvények e kérdés tekintetében is különböző állást foglalnak el, s lényegileg abban térnek el egymástól, hogy mig némelyek, mint az angol, franczia, hollandi, belga és olasz törvények kizárólag a kereskedők részére állapitanak csődeljárást, - a porosz csődtörvény az általános szabályokat a kereskedőkre nézve rendezi, s a közönséges csődöt mint kivételt tekinti; az osztrák ellenben a kereskedők csődjére vonatkozó határozatokat tekinti kivételnek; végre a bajor perrendtartás ily megkülönböztetést nem ismer, s ez állást foglalja el az új német csődtörvény is, mely egyféle csődeljárást kiván megállapitani, tekintet nélkül a bukott állásra. Valamint elhibázott dolog lenne az érintett törvényekben nyilvánuló rendszerek bármelyikének feltétlen elsőséget adni, - úgy helytelen lenne azok bármelyikét egyoldalulag elitélni; mindegyik rendszer bizonyos adott körülmények közt és bizonyos történeti előzmények mellett birhat jogosultsággal; de mindegyik ferdeségekre is vezethet, ha indokolatlanul erőszakoltatik valamely állam jogrendszerébe. A franczia, hollandi és olasz törvények rendszere azon körülményben találja indokolását, hogy ezen országokban a csődeljárás egy részét képezi a kereskedelmi törvénynek, s mint ilyen, a nem kereskedők csődjeire természetszerűen ki nem terjedhetett. Mig a kereskedés egy külön osztály kizárólagos foglalkozását képezte, - a váltóképesség korlátozása ép oly jogosultnak volt tekinthető, mit a kereskedő osztály jogviszonyainak külön szabályozása, s mert a kereskedelmi forgalomból eredő viszonyok külön törvények által rendeztettek, misem volt természetesebb, mint az, hogy a törvényhozás első sorban azon bukásainak külön rendezésével foglalkozott, kiknél a fizetési tehetlenség leggyakrabban fordult elő, s a forgalom érdekében sürgős szabályozást kiván.
Azon mértékben azonban, mint a kereskedés szélesebb alapot nyert, a kizárólagos rendszer is elégtelennek mutatkozott s a törvényhozások a hitel és forgalom érdekeit, szemben a korlátolt rendszerrel, az által igyekeztek megvédeni, hogy a kereskedő fogalmát mindinkább kiterjesztették; a csődtörvény alá azontúl is egyedül a commercants, a trades, a kropmanner, a negociantes és commerciantes tartoznak ugyan, de ezek fogalma nem maradt azon szűk határok közt, melyek közé azt a középkori felfogás helyezte; és az 1869-iki angol csődtörvény (Act. to consolidate and amend the law of bank ruptcy) habár egységes egészet képez, a traders és a közönséges debtors közt kénytelen volt a kellő különbséget megtenni. Mindez kétségtelenül arra mutat, hogy a szóban levő törvények rendszere, habár annak történeti jogosultságát kétségbe vonni nem lehet, a kereskedés határainak bizonytalansága mellett fenn nem tartható, s hogy a törvényhozás egyedül és kizárólag a kereskedelmi csőd szabályozására nem szoritkozhatik. A porosz csődtörvény, habár szemben a most érintett törvényekkel lényeges eltérést mutat, a mennyiben nem egyedül a kereskedők csődjeire szoritkozik, - mindamellett az egyoldaluságtól mentnek azért nem tekinthető, mert a közönséges csődöt csak mint kivételt tárgyalja a kereskedelmi csőd mellett; minek az lőn természetes következménye, hogy általános intézkedései, melyeket az 1-112. §-okban megállapit, habár a csőd mindkét nemére egyenlően alkalmazhatók, lényegileg mégis a kereskedelmi csőd igényeire való tekintettel rendeztettek.
A porosz csőd tehát, mig egyrészről sikerrel tér el az angol, franczia és olasz csődtörvények egyoldalú rendszerétől, másrészről általános intézkedéseiben mégis egyoldalú maradt; mert oly határozatokat állapit meg a csőd mindkét nemére, melyek helyesen csak a kereskedelmi csődre alkalmazhatók. Az új német csődtörvény ép ugy, mint a bajor perrendtartás egy lépéssel tovább megy, a mennyiben kereskedők és nem kereskedőkre nézve egységes, tehát közös szabályokat állapit meg, a nélkül azonban, hogy a kereskedelmi és a közönséges csőd közt kétségtelenül létező különbséget teljesen ignorálhatná; mi már magában véve elegendő arra, hogy e rendszer tarthatlanságát igazolja.
Tagadhatlan ugyan, hogy a forgalom növekedő fejlődésével mind nehezebb lesz a kereskedés és ipar közt a kellő határvonalt megállapitani; tagadhatlan továbbá, hogy az újabb kereskedelmi törvények a kereskedő fogalmát oly annyira kiterjesztették, mikép e fogalom alá a kézműipar kivételével, a javak mindennemű forgatása vonható, - mindamellett még mindig fennáll és fennállani fog ama fontos különbség, mely a kereskedők és azok jogviszonyai közt létezik, kikre a kereskedői fogalom semmi esetben ki nem terjeszthető, kikre tehát a kereskedelmi csőd összes szabványait, indokolatlan erőszak nélkül, alkalmazni sohasem lehetend. Már maga azon körülmény, hogy a csődnyitás esetei kereskedőknél egészen sajátszerű momentumok szerint állapitandók meg, oly intézkedéseket tesz szükségessé, melyek nem kereskedőkre semmikép nem illenek. A kereskedőknél a fizetések megszüntetése, az általános felfogás szerint, egyenlő a nem kereskedő fizetési tehetetlenségével; mert ha a kereskedő fizetéseit megszünteti, joggal tehető fel, hogy ez lényegileg azon okokból történt, melyek miatt a nem kereskedő ellen rendszerint csőd nyittatik. A hitel, a kereskedelmi forgalom eme nélkülözhetlen feltétele, lényegileg a kötelezettségek pontos teljesitésén alapszik; arra számitanak a kereskedelmi forgalom alanyai, s arra támaszkodva rendezik be saját kötelezettségeik teljesitését. Ez magyarázza meg azt, hogy a kereskedelmi forgalom miért tulajdonit és tulajdonitott mindig különös fontosságot a fizetések megszüntetésének, s hogy miért tekinti azt a fizetési tehetetlenséggel egyenlőnek.
E körülmény, mig egyrészről a csődnyitás eseteinek eltérő berendezését teszi szükségessé, másrészről azt követeli, hogy a törvényhozás a csőd szabályozásánál, annak mikénti befejezésénél a kereskedőkre nézve oly intézkedéseket állapitson meg, melyek a kereskedelmi forgalom sajátszerű természetének megfelelnek s ép azért a nem kereskedőkre teljes mértékben nem alkalmazhatók. E tekintetben - mellőzve a részletezést - legyen elég azon körülményre utalni, hogy a kényszeregyezség, mely a kereskedelmi csőd megszüntetésének egy, minden kétségen felül alkalmas módját képezi, nem kereskedőkre kiterjeszthető nem volna. Mindezen okok nem követelik ugyan, hogy a kereskedők csődjei külön törvény által szabályoztassanak, mert a fizetési tehetetlenségből eredő viszonyok nagyrésze oly természetű, hogy igen helyesen rendezhetők közös szabályok által, s a törvényhozás teljesen eleget tesz feladatának, ha tekintettel van a fentebb érintett kivételekre; s mert e kivitelek a kereskedőkre nézve szükségesek, misem természetesebb, mint az, hogy a szabályt a közönséges, nem a kereskedelmi csődnek kell képezni. Miért is legczélszerűbbnek látszik e tekintetben azon rendszert, elfogadni, melyet az osztrák csődtörvény követ, s mely elég módot nyujt arra, hogy a fizetési tehetetlenségből eredő jogviszonyok szabályozásánál, a kereskedők és nem kereskedők közt fenforgó lényeges különbség minden irányban kellő figyelembe vétessék.
III. Minő befolyás engedtessék a biróságnak a csődeljárás folyamára, a csődtömeg értékesitésére s annak felosztására? A közönséges német csődper, s mindazon csődtörvények, melyek annak alapján keletkeztek, vagy annak rendszerét elfogadták, a biróságnak nemcsak a követelések liquidálására, hanem magára a csődvagyon kezelésére és annak felosztására is szükségtelen befolyást engednek. Ez irányt követi saját csődtörvényünk is, mely a különböző egymással ellenkező igények és követelések egyenlő és igazságos méltánylását a birói beavatkozás által vélte biztosithatni, s azt a csődper minden phasisán következetesen keresztülvitte. Hogy a követelések és igények liquidálása birói beavatkozást nem minden - sőt ritka - esetben igényel, az már fentebb érintetett, s e helyütt a mondottak kiegészitéseül elégnek látszik annyit megjegyezni, hogy az 1853-iki csődtörvénynek nyolcz évi uralma alatt eléggé bebizonyult, hogy a biróságot a liquidátióval terhelni azon követelések tekintetében sem szükséges, melyek a csődtömegből leendő kielégitésre utalvák; oly követelést, a bejelentésnek és liquidátiónak absolute nincs értelme.
E tekintetben nem képezhet nehézséget azon körülmény, hogy az illiquid követelésekre nézve birói határozat szükséges; mert e határozat a csőd ellen bejelentett követelések tekintetében is helyesen csak a peres eljárás szabályai szerint hozathatik; miből önként következik, hogy a hitelezők illiquid követeléseiket ép úgy per utján kötelesek érvényesiteni, mint azt csődön kivül tenniök kellene. A különbség mindössze abban álland, hogy keresetüket nem a bukott, hanem a tömeggondnok ellen kell intézniök, s hogy a per rendes birósága helyett a csődbiróság leend illetékes. De felesleges a mértéken túli birói beavatkozás a csődvagyon kezelésénél is; mert a közadós összes vagyona a hitelezőkre megy át, kiknek e vagyon kezelése és fentartása inkább áll érdekükben, mint a biróságnak; mint minden más közösségnél, úgy a csődnél is a hitelezők tarthatnak első sorban igényt a vagyonkezelés vezetésére a nélkül, hogy a biróság gyámkodó beavatkozására szükségük lenne; s mert érdekeik a közadós érdekeivel azonosak, ez utóbbi szempontból nincs ok arra, hogy a hitelezőktől a tömeg szabad kezelése megvonnassék. A biróság e részbeni feladatának, t.i. a közérdek megóvásának teljesen megfelel az által, ha a szükséges biztositási intézkedéseket megteszi, ha a tömeg ideiglenes kezelésére gondnokot rendel, s azontúl ennek működését általában ellenőrzi. A mi végre a tömeg felosztását illeti, e tekintetben mindenekelőtt feleslegesnek mutatkozik az osztályozási itélet, melynek jelenlegi csődtörvényünk szerint a tömeg felosztását meg kell előznie. E berendezéssel karöltve járt azon intézkedés, mely szerint a tömeg rendesen egyszerre került a hitelezők közt felosztás alá, mi természetesen a későbbi osztályba sorozott követelések megröviditése vezetett.
A felosztás tényleges feltételeit, a cselekvő és szenvedő tömeg megállapitására irányzott eljárás gyorsasága képezi; ha ez biztositható, ha tehát a tömeg feloszthatóvá tétetik, s az abból kielégitendő követelések gyorsan megállapittatnak, - úgy nem szükséges a tömeg felosztását annak végleges reálisálásáig elhalasztani; hanem a koronként befolyó pénzek a hitelezők közt mint részletfizetések, a többiek jogainak sérelme nélkül, feloszthatók. Mindez a liquidátió egyszerűsitésével, a különféle privilegiumok eltörlésével s a birói gyámkodás megszüntetésével elérhető a nélkül, hogy akár a követelések valódisága, akár az osztály tekintetében, formális itélet kivántatnék. A csődeljárásnak tehát a peres eljárás formalitásaival szakitani, a követelések megállapitásánál ép ugy, mint a tömeg kezelésénél és felosztásánál azon - kereskedelmi szempontból teljesen helyes - elvből kell kiindulnia, hogy a hitelezők veszteségét némileg csak az pótolhatja, ha lehetőleg rövid idő alatt jutnak követeléseik töredékeihez.
IV. Miként legyen a csődeljárásban az egyezség, mint a csődper befejezésének egyik módja berendezve? Az egyezséget saját csődtörvényünk sem zárta ki ugyan, de azt nem rendezte be olyképen, hogy az kellő időben létrehozva, a csődhitelezőknek ép úgy, mint a közadósnak javára szolgálhatott volna; s e tekintetben a többször érintett 1853-iki csődtörvény intézkedései sem tekinthetők kielégitőknek; miért is különösen a kereskedelmi forgalom érdekében kivánatosnak mutatkozott, az egyeszégnek egy alkalmas módjáról gondoskodni. Ezt czélozta az 1859. május 18-án kelt egyezségi eljárás, melyen azonban az elhamarkodás nyomai nagyon is meglátszanak, s mely csak arra szolgált, hogy a visszaéléseknek egy addig nem ismert nemét honositsa meg; nem csoda tehát, hogy annak 1861-ben történt megszüntetését osztatlan tetszéssel fogadta a közvélemény. A most érintett körülmény azonban nem annyira az intézmény helytelenségét, mint inkább annak czélszerűtlen berendezését bizonyitja, s korántsem teszi feleslegessé azt, miszerint a csődtörvény a mellett, hogy az egyezséget minden bukottra nézve lehetővé teszi, különösen a kereskedőkre nézve az egyezségnek oly nemét állapitsa meg, melyek érvényes elfogadásához nem minden csődhitelező belegyezése szükséges. Mig azonban az ily kényszeregyezség, mely Német- és Franciaországban, továbbá Hollandiában és Belgiumban igen czélszerűnek bizonyult s a privát egyezségeket egészen feleslegessé teszi, általában kivántosnak mutatkozik, - nem szabad szem elől téveszteni, hogy a kényszeregyezség, - mely bizonyos tekintetben erőszaknak mondható - igen könnyen nagyobb baj forrásává lehet, mint a melyet elháritani kiván. Ennek meggátlására egyrészről szükséges, hogy a kényszeregyezség érvényessége minden esetben birói jóváhagyástól tétessék függővé; és másrészről, hogy úgy a hitelezők szavazati joga, mint a közadós egyezségi ajánlata kellően rendeztessék. A kisebbség majorizálása egyenes igazságtalansággá fajulhat, ha a lehető kijátszásnak eleje nem vétetik; és az egyezségi kisérletek a huzavonásnak egy újnemét honositanák meg, ha a közadósnak jogában állana a hitelezőket minden egyezségi ajánlat tárgyalására kényszeriteni. Végre
V. Minő intézkedések történjenek a bukással járó büntetésre méltó cselekmények kellő megtorlása végett? Az e részbeni intézkedések nem képezik ugyan a csődtörvény szükségképeni kielégitését, és a büntetőtörvényben is helyt foglalnak; az tehát, hogy az e részben felmerülő kérdések a csőd-, vagy büntetőtörvényben nyerjenek-e megoldást, tisztán az alaki berendezés körébe tartozik; de az egyik esetben úgy, mint a másikban szükséges, hogy a biróság a privát panaszt be nem várva, hivatalból inditson vizsgálatot arra nézve, valjon a bukottat nem terhelik-e oly cselekvények vagy mulasztások, melyek vétkes minőségüknél fogva megtorlást kivánnak. E tekintetben korántsem elegendő, ha a törvény - úgy mint ezt saját csődtörvényünk tette - a bukásminőségének megállapitására szoritkozik, s mint ezt saját csődtörvényünk tette - a bukás minőségének megállapitására szoritkozik, s ha az e részbeni határozatot a csődper bizonyos stádiumával hozza kapcsolatba; hanem szükséges, hogy a bűnfenyitő eljárás függetlenül a csődpertől külön folytattassék, s a határozat annak eredménye szerint hozassék; magától értetvén, miszerint azon körülmény, hogy a ukott időközben hitelezőivel kiegyezett, a bűnvádi eljárásra befolyással nem lehet. A bűntetőtörvény megalkotásával e tekintetben a legfontosabb intézkedések már megtörténtek; miért is a csődtörvénynek azon intézkedésekre kell szoritkoznia, melyek a büntető törvényben letett elvek gyakorlati keresztülvitelére szükségesek.
Az előadottakban ki lévén jelölve az irány, melyet a magyar csődtörvényjavaslatnak követni kell, nem marad egyéb hátra, mint magát a javaslat rendszerét főbb vonalaiban jelezni.
Megfelelőleg az újabb csődtörvényekben általában elfogadott rendszernek, a javaslat különbséget tesz az anyagi és alaki intézkedések, tehát a materiális dispositiók és a tulajdonképeni csődeljárás közt, s ehhez képest két főrészre oszlik. Az első részben megállapittatnak a csődnyitásból eredő jogviszonyok, melyek ismét ahoz képest, hogy általános jelleggel birnak, vag csak a hitelezőket érdeklik, elkülönitve tárgyaltatnak olyképen, hogy mindenekelőtt a csődnyitás joghatályai, a közadós által kötött jogügyeletek teljesitése és ezek megtámadása és a beszámitás állapittatnak meg; ellenben a többi intézkedések kizárólag a hitelezők érdekeivel foglalkozva, külön szabályozzák a visszakövetelési jogot, a tömeg hitelezőinek, a külön kielégitésére jogositott, és végre a csődhitelezőknek igényeit, s ezeknek mikénti osztályozását. Mindazon intézkedések, melyek a tervezet első részében foglalvák, a csőd mindkét nemére egyelően alkalmazandók lévén, helyesen tekinthetők a materiális csődtörvénynek.
A második rész, mely a csődeljárást szabályozza, különbséget tesz ugyan a közönséges és a kereskedelmi csőd közt, s a szükséges intézkedéseket külön állapitja meg; mindamellett az általános szabályt a közönséges csődperre vonatkozó intézkedések képezvén, a kereskedelmi csőd tekintetében csak azon intézkedések vétetnek fel, melyek a most érintett csőd sajátszerű természete által indokolvák. A mi magát a második rész technikai berendezését illeti, e tekintetben mindenekelőtt a csődnyitás eseteit, a csőd elrendelését és közzétételét, a tömeg biztositását, s annak ideiglenes kezelését tárgyazó intézkedések állapittatnak meg; ezeket a követelések megállapitására, a tömeg kezelésére és értekesitésére, nemkülönben a csőd befejezésére vonatkozó határozatok követik és egészitik ki. A kereskedelmi csődnél is mindenekelőtt a csődnyitás esetei, s az ezzel összefüggő teendők szabályoztatnak; ezek után megállapittatnak a csőd befejezésének sajátszerű esetei s ezeknek jogkövetkezményei; mindenütt kellő különbség tétetvén az egyes kereskedők s a kerekedelmi társaságok közt. Mindezeket a sommás eljárásra vonatkozó intézkedések és a szükséges zárhatározat s azon szabályok egészitik ki.
Csődtörvényünknek, miként ez az általános indokolásban kiemeltetett, egyik kiváló hiányát azon körülmény képezi, hogy a csődnyitás tényével összekötött jogviszonyok tekintetében kellő intézkedést nem tartalmaz; a mi amagánjogi szabványok e részbeni hiánya mellett igen sok zavarra adott alkalmat. A javaslat első részének első fejezete miként ezt felirása mutatja, a kérdésesjogviszonyok szabályozásával foglalkozván, meghatározza azon következményeket, melyekkel a csődnyitás ténye jár; s e tekintetben az 1. § mindenekelőtt azt állapitja meg, hogy a csődnyitás hatálya a közadósnak minő vagyonára terjed ki. Az e részbeni intézkedés absolut fontossága joggal megkivánhatja, hogy e helyütt az európai nevezetesebb csődtörvények analog intézkedései, kellően figyelembe vétessenek.
E tekintetben első helyen az 1838. május 18-án kelt, és az évi junius 8-án kihirdetett franczia csődtörvény (Loi sur les faillites et banqueroutes) emelendő ki, nemcsak azért, mert közvetett forrását képezi a legújabb európai csődtörvénynek, hanem azért is, mert a szóban levő kérdésre vonatkozó intézkedése, általánossága daczára, a dolog természetének leginkább megfelel. Ez intézkedés szerint ugyan is a csődnyitás hatálya kiterjed a közadósnak tényleges és azon vagyonára, mely reá a csőd tartama alatt száll. A franczia törvény ezen intézkedését teljesen magáévá tette az 1851. ápril 18-án kelt belga csődtörvény (444. cz.), az olasz kereskedelmi törvény (551. cz.), s hasonló felfogást telálunk az 1853. julius 18-án kelt, Magyar-, Horvát-, Tótország és a szerb vajdaság részére kihirdetett csődtörvény 61. §-ában is. Ellenben lényeges eltérést mutat az 1855. május 8-án kelt porosz csődtörvény, melynek 1. §-a szerint a csődnyitás joghatálya a közadósnak összes vagyonára kiterjed, melyet ez a csődnyitás idejekor bir és a csőd tartama alatt szerez; az 1868. évi deczember 28-án kelt osztrák csődtörvény 1. §-a ellenben lényegileg a franczia csődtörvényben kifejezett elvet emeli érvényre; végre az új német csődtörvény 1. §-a a csődnyitás joghatályát a közadósnak csak azon vagyonára terjeszti ki, melyet ez a csődnyitás idejekor bir.
A csőd mint a közadós vagyona ellen intézett sajátszerű kielégitési mód, e természeténél fogva azt hozza magával, hogy a hitelezők közt leendő felosztás végett csak az vonassék a csődtömegbe, mit a közadós a csődnyitás idejekor már megszerzett, vagy a mihez a csőd tartama alatt saját tevékenysége nélkül jut. A közadós csak ezen vagyona tekintetében veszti és vesztheti el rendelkezési jogát; de nem vesztheti el sem cselekvési, sem jogképességét általában, melynél fogva a csőd tartama alatt is érvényesen szerződhetik, természetesen a csődtömegbe tartozó javak bármily irányban való terhelése nélkül. És ha az általános cselekvési és jogképesség a közadósnak - ki e nélkül egyenesen a hitelezők rabszolgája lesz - megadatik úgy nincs semmi jogos ok tőle megtagadni, hogy a csőd tartama alatt valamit kereshessen s e keresménye tekintetében érvényesen szerződhessék; nincs semmi jogos ok arra, hogy e szerzeménye közadóstól el- s a csődtömegbe bevonassék. Eltekintve ugyanis attól, hogy az ily eljárás a csődper befejezését elláthatlan időre elhalasztaná, azt helyeselni már azért sem lehetne, mert ez esetben a közadós újabb hitelezői a kielégitséből kizáratnának, mi a jogossággal és a méltányosságal meg nem férne, s e mellett a közadós keresetét lehetlenné tenné. Ehez járul még, hogy a közadósnak a csődnyitás után és annak tartama alatt is jogában és kötelességében áll keresete után látni, s családja fentartásáról gondoskodni; e természetszerű joggal és kötelességgel azonban merőben ellenkeznék az, ha a közadóstól a szerzési képesség megvonatnék, vagy ha szerzeménye - melyre őt a hitelezők érdekében kényszeriteni alig lehetne - a csődtömeghez csatoltatnék. Igen helyesen jegyeztetett meg, hogy a porosz törvény intézkedése, ha az a szerkesztők szándéka szerint értelmeztetik, a kétségtelen jogelvekkel ellenkeznék, s egyenesen erkölcstelenségre vezetne az által, hogy a közadóstól a lehetőséget családja fentartására megvonja.
A most érintett körülmények szolgáltak indokul arra, hogy a javaslat 1. §-a oly szerkezetet nyert, mely egyrészről a franczia, belga és osztrák csődtörvényben nyilvánuló felfogásnak megfelel; másrészről semmi kétséget sem hágy az iránt, hogy a csőd tartama alatt a közadóstól csak azt vonja meg, mit ez akár a csőd kiütése előtt már tényleg birt, akár a csőd tartama alatt. Hogy a közadósnak minő vagyona vonható végrehajtás alá, annak meghatározása a polgári peres eljárás körébe tartozván, e helyütt tüzetesebb megállapitást még az esetre sem kivánhatna, ha peres eljárásunk átalakittatnék; mert a csődtörvény ez esetben is a polgári peres eljárás intézkedéseiben találandja kiegészitését, s a csődtömegbe feltétlenül mindig az fog tartozni, mit a peres eljárás szerint végrehajtás alá vonni lehet; ellenben az, it a peres eljárás akár humanistikus, akár más szempontból a végrehajtás alól kivesz, a hitelezők kielégitésére csőd esetében sem forditható.
A mi a szóban levő joghatály kezdetének időpontját illeti, e tekintetben legczélszerűbbnek látszott azon napot kijelölni, melyen a csődöt rendelő határozat a biróság által kifüggesztetett. A porosz törvény a joghatályt a határozat hozatalának órájára viszi vissza, s e végből megkivánja (121. §), hogy az óra magában a határozatban világosan kitétessék; ez intézkedés azonban, melyet a bajor perrendtartás 1206. §-a is elfogadott, minutiosus természeténél fogva sok bonyodalomra adhat alkalmat a nélkül, hogy a viszonyok helyes és czélszerű rendezésére okvetlenül szükséges volna; e tekintetben ugyanis minden nehézségnek eleje vétetik, ha a csődnyitás joghatálya azon nappal hozatik kapcsolatba, melyen a csődöt rendelő határozat kifüggesztetett, nem lévén ez esetben szükség arra, hogy a törvény a lehető kijátszások és eltérő magyarázatok elkerülése végett praesumtiók felállitásához folyamodjék.
Az általános joghatálylyal, melyet a javaslat a csődnyitás tényének tulajdonit, rendszerint meg nem férne az, ha a csőd a közadós vagyonának csak egy részére terjesztetnék ki; tekintve mindazonáltal, hogy lehetnek esetek - mint pl. külföldieknél, kereskedelmi társaságoknál stb. - midőn a csőd a dolog természete szerint a közadósnak csak bizonyos vagyonára terjed ki, - szükséges volt a javaslatban egyrészről az általános elvet kimondani, s másrészről egyuttal a kivétel lehetőségére is utalni.
A 2. §-ban foglalt intézkedés egyrészről a csődhitelezőket universitásnak jelenti ki, tehát annak kivánt kifejezést adni, hogy a hitelezők közt a csődnyitás időpontjától kezdve bizonyos közösség létezik, melynek czélját azok követeléseinek bizonyos elvek és szabályok szerinti kielégitése képezi; másrészről inplicite megállapitja, hogy azon hitelezők, kiknek követelései a csődnyitás után keletkezett jogcselekvényekből erednek, a csődtömeghez tartozó javakból kielégitést nem követelhetnek; miből azonban egyáltalán nem következik, mintha azon hitelezők, kiknek követelései a csődnyitás előtt kötött ügyletekből erednek, de perfectiót csak a csődnyitás után nyernek, a kielégitésből kizárva lennének. Valamint a csődtömeg jogos igényt tarthat azon jogokra és javakra, melyek a közadósra valamely korábban keletkezett jogczímen szállnak, úgy nem lehetne a kielégitésből kizártaknak tekinteni azon hitelezőket, kik a közadóssal, ennek teljes jogképessége mellett szerződtek, habár ebbeli igényeik teljességre csak később emelkednek. Az egyedüli feltétel, melyhez az ily hitelezők igényei kötve lehetnek, abban áll, hogy az igény teljessége a közadós közreműködésétől, ennek viszonos teljesitésétől feltételezve ne legyen; mert ehez a közadósnak a csődnyitás után többé joga nincsen, tehát az igényt perfectióra nem is emelhetné.
A mi magát a csődhitelezők kielégitését illeti, annak feltételei és módozatai az egyes követelések minőségétől függnek; a követelések minőségéhez képest nyernek a hitelezők vagy bizonyos vagyonból, vagy az általános csődtömegből kielégitést; ehez képest tarthatnak igényt a teljes, vagy esetleg csak aránylagos kielégitéshez.
A legújabb időkig, a theoria nem birt a megállapodásra jutni azon kérdésre nézve, hogy a közadós vagyona minő jogczimen megy át a hitelezők összességére. A régibb jogászok nézete szerint a hitelezők titulo universali jutottak a közadós vagyonába; hogy azonban e nézet történelmi hűségre igényt nem tarthat, azt azon körülmény igazolja, hogy az emtio bonorum per universitatem Justinian idejekor már nem divatozott, hanem helyt engedett a bonorum distractionak, melynél emtor nem létezett. Az újabb irók csak singularis successiót ismernek ugyan, de vélemények erre nézve is szétágaznak; mert mig némelyek azon nézetnek hódolnak, hogy a hitelezők titulo pignoris praetorii veszik át a közadós javait, mások a hitelezőknek successiót in dominium tulajdonitnak. Mások ismét a hitelezőknek sem zálog-, sem tulajdonjogot nem adnak, tehát a successiónak egyik nemét sem ismerik, abból indulván ki, hogy a közadós az eladásig javai tulajdonát nem veszti el, a hitelezők részére korlátolt rendelkezési jogot állapitanak meg a nélkül, hogy annak természetét vagy jogi alapját közelebbről meghatároznák.
Szemben ezen elméleti eltérésekkel, melyek teljesen sem a római, sem a német jog szerint meg nem oldhatók, a Code de commerce az elv kimondását tapintatosan kikerüli, s 442. czikkében (encien Co.) csak annyit jelent ki, hogy a bukott a csődöt rendelő itélet keltétől kezdve elveszti rendelkezési jogát vagyona felett; ezzel az elméletre bizván meghatározását azon jogczímnek, melyen a tömeg a hitelezők összességére átmegy. Ez álláspontot lényegileg megtartotta az 1838. május 28-án kelt csődtörvény is, mely 443. czikkében mindössze a közadós rendelkezési jogának megszüntetéséről intézkedik. Az 1853. julius 18-án kelt ideiglenes csődrendtartás 61. §-a szerint a hitelezők a csődnyitás által azon jogot nyerik, hogy a közadós javait kielégitésük végett őrizet és kezelés alá vehetik. Ugyanezt találjuk lényegileg a porosz csődtörvény 4. §-ában, az osztrák csődtörvény 1. §-ának második bekezdésében, a codice di commercio 551. czikkének 1. pontjában és az új német csődtörvényben kimondva. Mindezen törvények tehát csak arra szoritkoznak, hogy az adóstól a kezelési és rendelkezési jogot megvonják, s azt a törvényben kijelölt feltételek mellett leendő kielégités végett, a hitelezők összességére ruházzák.
A most érintett intézkedést vette át lényegileg a javaslat 3. §-a is, mellőzve minden meghatározást, mely az átszállás jogczímének megállapitását czélozhatná. A javaslat ugyanis abból indul ki egyrészről, hogy az átháromlás jogczímének szabatos meghatározása gyakorlati jelentőséggel alig birhatna, mert ugy a közadósra, mint a hitelezőkre nézve, feltéve, hogy ezek jogviszonyai különben kellően rendeztetnek, egészen közömbös az, hogy az átháromlás mily jog czímén történik; másrészről abból, hogy a törvénynek nem lehet feladata tudományos enuntiatiókat tenni, s hogy a törvényhozónak, ha feladatát kellően fogta fel, meg kell elégednie azzal, ha gyakorlati intézkedéseiben bizonyos alapnézetnek kellő kifejezést adott, s egyes intézkedéseit ez alapintézetnek megfelelőleg, mint szerves egészet volt képes megalkotni. A mi ezen túl esik, a tudománynak engedhető át; ennek állván azután feladatában a törvény intézkedéseit fejtegetni, s azokat a tudomány igényeinek megfelelőleg, bizonyos rendszerbe foglalni.
Egyébiránt, habár a javaslat 3. §-ának második bekezdése csak annak kijelentésére szoritkozik, hogy a kezelési és a rendelkezési jogot a törvény korlátain belül a tömeggondnok gyakorolja, a javaslatban lefektetett elvek mellett semmi kétség sem lehet az iránt, hogy a hitelezők universitást képeznek olyképen, hogy ez universitásban mint annak tagja csak azon hitelező szerepelhet, ki a csődtörvény feltételeinek eleget tesz. A hitelezők közt vagyonközösség támad, mely a csődvagyon teljes felosztásáig tart, s melynek részesei mindazon hitelezők lehetnek, kik a csődvagyonból leendő kielégitésre igényt tarthatnak, s követeléseiket a tényleges felosztásig bejelentik. A vagyonközösség természetéből következik; quod universitas debet, id non debent singuli; és quod universitati debetur vel quod possidet universitas, id non singulis debetur nec singuli possident; továbbá, hogy azon ügyekben, melyek a hitelezőknek bizonyos szabályok szerinti kielégitésére, különösen a csődvagyon kezelésére és értékesitésére vonatkoznak, azok többsége határoz olyképen, hogy határozatai a kisebbséget is kötelezik.
A 4. §-ban foglalt intézkedés egyrészről kifolyása az 1. §-ban kimondott azon elvnek, mely szerint a csőd a közadósnak összes vagyonára kiterjed, melyhez az a csőd tartama alatt saját tevékenysége nélkül jut; másrészről kiegészitése a 3. §-ban foglalt intézkedésnek, mely szerint a rendelkezési jog a csőd alá tartozó vagyon felett a tömeggondnokot illeti. A közadósra szálló örökség ennek kétségtelen vagyonjogát képezi, melyet elfogadni s kielégitésükre forditani csak a hitelezők lehetnek feljogositva; s mert a közadós a csődnyitás tényével rendelkezési jogát elveszti, önként következik, hogy a reá szállott örökséget joghatálylyal vissza nem utasithatja, s a hitelezőket az örökségből leendő kielégitéstől önkényüleg meg nem foszthatja.
Tekintve azt, hogy az ország egyes részeiben jelenleg az örökség megszerzésére nézve különböző törvények szolgálnak irányadóul, a javaslatban ki kellett mondani, hogy ott a hol a fenálló törvények szerint az örökség elfogadásával járó következmények az örökösi nyilatkozat minőségétől feltételezvék, a tömeggondnok csak a leltár jogkedvezménye mellett nyilatkozhatik.
Miután a csődtömeg a közadós helyébe lép s az ezt illetendett örökjogot gyakorolja, misem természetesebb, mint az, hogy a tömeg sem követelhet az örökségből többet, mint mennyire a közadós igényt tarthatna; ehez képest a közadósra szállott örökségből a tömeg csak azt igényelheti, mi a netaláni terhek és adósságok kiegyenlitése után fenmarad.
Hogy a javaslat a közadósnak a csőd alatti szerzeményre nézve teljes rendelkezési szabadságot enged, nemcsak azon körülmények, melyek az 1. § indokolásában különösen a porosz törvény intézkedése ellen felhozattak, hanem más fontos körülmények is indokolhatják. Egyrészről ugyanis nem szenvedhet kétséget, hogy a közadós a hitelezők érdekében szerzésre nem kényszerithető, s hogy a törvény e részbeni minden intézkedése a közadós akaratán hajótörést szenvedne, a közadós a törvény kényszeritő intézkedésében mintegy felhivást látna annak kijátszására, mi nagy fáradságba nem is kerülne; másrészről nehéz volna a törvényben eleve megállapitani azon mértéket, mely szerint a közadós és családjának szükségletei meghatározandók lennének, s az e részbeni positiv intézkedés vagy egy esetre sem lenne alkalmas, vagy oly önkéntes magyarázatra adna alkalmat, mely esetleg a hitelezők vagy a közadós és büntelen családja érdekeivel ellenkeznék, s végeredményében csak a törvény kijátszására sarkalná a bukottat. Ehez járul még - s ez tán mindennél fontosabb - hogy ha a törvény a közadóst a szerzési képességtől meg nem fosztja, úgy őtet múlhatlanul fel kell jogositania arra is, hogy munkássága, tevékenysége eredményére nézve szerződhessék, hogy ezek tekintetében kötelezettségeket vállalhasson; úgy de ez esetben az absolut igazsággal ellenkeznék, ha a törvény a közadós keresményét a csődhitelezők részére vindicálná s a kielégitési alapot elvonná azoktól, kik egyedül ez alapra támaszkodva szerződtek a közadóssal, s kiket a csőd természete szerint a tömegből kielégités nem illethet. A törvény megadná ugyan a közadósnak a szerzési képességét, de ez reá nézve irott malaszt maradna; mert nem valószinű, hogy ily körülmények közt a közadóssal valaki szerződjék. Végre nem szabad azt sem szem elől téveszteni, hogy a törvénynek most érintett irányú intézkedése - ha minden egyébtől eltekintünk - már azért sem volna helyeselhető, mert az a csőd befejezését előre láthatólag igen sok esetben megnehezitené, mit a törvénynek lehetőleg elkerülni kell. A javaslat tehát nem túlzott philantropiából, hanem gyakorlati motivumokból indul ki, midőn a közadósnak arra nézve, mit ez a csőd tartama alatt saját munkássága által szerez, feltétlen rendelkezési jogot biztosit. És ez a közadósra nézve minden esetre előnyösebb, mint ha részére a porosz törvény példájára a tartási igény biztosittatik, de keresete a csődtömeghez csatoltatik; a tartás kétes értékű beneficiuma szemben a szabad szerzési képességgel oly alamizsna, melynek élvezete már magában a legnagyobb szerencsétlenségek közé tartozik.
Azon álláspont, melyet a javaslat elfoglal, teljesen indokolja azt, hogy a közadós részére oly esetben is, midőn ez a keresetre nem képes, tartás csak azon beleegyezésével adható, kiknek érdekeit a tartás engedélyezése közvetlenül érinti.
A római jog szerint a közadós rendelkezési jogát sem a missio, sem a cessio által el nem vesztette, s az alienatió, melyet a tömeghez tartozó vagyon tekintetében tett, csak annyiban tartatott érvénytelennek, hogy az az actio Paulina segitségével megtámadható volt; sőt a hitelezők tiltakozása a szerzők ellenében csak annyit eredményezett, hogy azokat a concientia fraudis bebizonyitásától felmentette. A közadós rendelkezési jogát, a tömeghez tartozó vagyon tekintetében, csak a venditió következtében vesztette el. A német jog szerint a közadós a csődnyitás tényével elvesztette rendelkezési képességét vagyona felett, mely a csődhitelezők tekintetében a res litigiosa jellegét vette fel; ha a közadós, daczára ennek, vagyona felett rendelkezett, e rendelkezése a hitelezők irányában semmisnek tekintetett, s a tömeggondnoknak jogában állott a rendelkezést condictio sine causa, vagy tulajdoni kereset segitségével megtámadni. A most jelzett felfogást, melynek alapját a csődhitelezőknek vindicált tulajdonjog képezte, követik az újabb törvényhozások is a nélkül, hogy azt úgy, mint a német jog, a singularis successiora alapitanak. Ugyanezen felfogást találjuk csődtörvényünk 32. §-ában is, mely szerint a bukott a csőd elrendelése után annak teljes befejezéseig, semminemű vagyonáról szabadon nem rendelkezhetik.
Hogy a közadós a jelen javaslat szerint rendelkezési jogát a csődnyitás tényével hasonlag elveszti, az már a 3. §-ban határozottan kimondatott; miért is a 6. §-ban foglalt intézkedés, mint a kimondott általános elv következménye jelentkezik s e szempontból tekintve, bővebb indokolást nem igényel. A szóban lévő intézkedésből egyuttal következik, hogy a közadós rendelkezése a hitelezőkkel szemben ipso jure érvénytelennek, semmisnek tekintendő, hogy tehát annak érvénytelenitésére nem az actio Paulina szükséges, hanem a tulajdoni kereset, esetleg a condictio sine causa elegendő. Mindez korántsem teszi szükségessé, hogy az törvény a hitelezők részére a tömeghez tartozó vagyon tekintetében tulajdonjogot állapitson meg; mert maga azon körülmény, hogy a közadós a kérdéses javak tekintetében szabad rendelkezési jogát elveszti, teljesen igazolja a 6. §. első bekezdésében foglalt azon intézkedést, mely szerint a közadós jogcselekvényei ipso jure érvényteleneknek nyilvánittatnak.
Mig a franczia csődtörvény és olasz kereskedelmi törvény a közadós kezeihez történt fizetéseket feltétlenül érvényteleneknek nyilvánitja, - a porosz és osztrák csődtörvény a jóhiszemű fizetőt védelem alá veszi; az első érvényesnek ismeri el a fizetést, ha az a csődnyitás napján vagy az arra következő második nap eltelte előtt történt, s a fizető ellenében oly körülmények nem igazolhatók, melyekből védelmezhető lenne, hogy a fizető a csődnyitásról a fizetés idejekor tudomással birt; az utóbbi ellenben minden közelebbi időmeghatározás nélkül, a fizetőt a további felelősség alól feloldja, ha ez igazolni képes, hogy a csődnyitásról a fizetés alkalmával tudomása nem lehetett. A jóhiszemű fizetőt védelme alá veszi az új német csődtörvény is, mely különbséget téve, egy részről a csőd kihirdetése előtt történt teljesitést érvényesnek ismeri el, ha a teljesitő ellenében nem igazoltatik, hogy ez a csődnyitásról tudomással birt; másrészről ha a teljesités a csődnyitási határozat kifüggesztése után történt, a teljesitőt csak annyiban szabaditja fel kötelezettsége alól, a mennyire igazolhatja, hogy a teljesités idejekor a csődnyitásról tudomással nem birt.
A javaslat 7. §-a mindenek előtt azon elvet állapitja meg, hogy a teljesités érvényesnek tekintendő, ha annak substratuma a csődtömegbe beszolgáltatott; azon körülmény tehát, hogy a teljesités a közadós kezeihez történt, a most érintett feltétel mellett, a teljesités érvényességére befolyással is lehet.
A javaslat azonban tekintettel van arra is, hogy a csődnyitás ténye s annak kihirdetése közt bizonyos idő telhetik el, s hogy a teljesités a közadós kezeihez a csődnyitás kihirdetése előtt és után is történhetik a nélkül, hogy a történt teljesités tárgya a csődtömegbe beszolgáltatnék. A javaslat a teljesitést az egyik esetben úgy, mint a másikban teljesen ellentétes, tehát a dolog természetének teljesen megfelelő feltételek mellett ismeri el érvényesnek, a midőn a bizonyitás terhét az első esetben a csődtömegre, az utóbbiban pedig a teljesitőre háritja. Ez intézkedések egybevetéséből kitünik, hogy mig a porosz csődtörvény és a német javaslat a roszhiszeműség igazolását tömegre háritja, - az osztrák csődtörvény s ehhez csatlakozva a tervezet is, a jóhiszeműség igazolását a fizetőtől követeli.
A 8-10. §-okhoz
Megfelelőleg a 3. §-ban kimondott azon elvnek, mely szerint a közadós a csődnyitás tényével a tömeghez tartozó vagyona felett szabad rendelkezési jogát elveszti, a javaslat 8. §-a határozottan kijelenti, hogy a csődnyitás ténye után oly pereket, melyek a tömeghez tartozó javakat, vagy jogokat tárgyazzák, a közadós ellen sem meginditani, sem folytatni nem lehet. Ez intézkedésből, kapcsolatban a 3. §-ban kimondott elvvel, önként következik, hogy a 8. § határozata alá azon perek nem tartoznak, melyek a közadós ellen akár valamely személyes teljesités miatt, akár pedig oly vagyon tekintetében indittatnak, melyre a csődnyitás joghatálya a jelen törvény értelmében ki nem terjed. a közadós, miként ez már kifejtetett, a csődnyitás után is megtartja cselekvési és szerzési képességét; s mert ezek alapján jogügyleteket is érvényesen köthet, - mi sem természetesebb, mint az, hogy ez ügyletekből a csődnyitás után is érvényesen megperelhető, feltéve mindig, hogy a hitelező a csődtömeghez tartozó javakból leendő kielégitését nem czélozza, mert erre a jelen törvény értelmében, mely a tömeget a a csődnyitás idejekor létezett hitelezőknek tartja fenn, igényt nem formálhatna. A javaslat tehát azon elvet, mely szerint consursus sistit processus, nem olymértékben emeli érvényre, mint az saját csődtörvényünkben történt, melynek 2. §-a a csődbiróságnak a iudicium universale jellegével ruházza fel, ez elé utasitván kivétel nélkül a közadós elleni azon pereket, melyek a csődnyitás idejekor bármely biróságnál már folyamatban voltak, de végrehajtással még befejezve nem lettek.
A mi egyébiránt a 8. §-ban foglalt, s a perek folytatására vonatkozó intézkedést illeti, mely kiegészitését a 10. §-ban találja - annak értelme a dolog természete szerint más nem lehet mint az, hogy a folyamatban lévő azon perek, melyek a csődtömeghez tartozó jogokat vagy javakat tárgyazzák, de az első folyamodású biróság által perdöntő határozattal még el nem intéztettek, a csődnyitás tényével egyelőre, és pedig a felszámolás napjáig felfüggesztetnek; a felszámoláskor a követelés vagy valódinak ismertetik el vagy nem; az első esetben a per folytatása feleslegessé lesz; az utóbbi esetben ellenben az eljárás folytattatik, s a különbség mindössze abban álland, hogy a közadós szerepét a tömeggondnok veszi át. A vis actractiva tehát mint a csődnyitás egyik jogkövetkezménye, csak annyiban gyakorolja joghatályát, hogy a már folyamatban lévő érintett pereket egyelőre felfüggeszti a nélkül, hogy ezeket feltétlenül és minden esetben a iudicium universale foruma elé utalná; sőt az ily perek, a mennyiben az azok alapját képező követelés a csődtömeg részéről valódinak el nem ismertetik, a csődkiütés daczára is, a peres eljárás szabályai szerint folytatandók. Hogy a javaslat 10. §-a mely egyébiránt csak a csődtömeghez tartozó javakra vagy jogokra vonatkozó pereket érinti, az eljárás folytatását megkivánja, ha a követelés valódinak el nem ismertetik, hogy tehát az ily perek tekintetében külön új eljárást nem kiván, - abban találja indokolását, hogy a javaslat a valódiaknak el nem ismert követeléseket általában a peres eljárás szabályai szerint rendeli érvényesittetni; a dolog természetes tehát azt hozza magával, hogy e szabály alól ne tétessék kivétel a perrel már érvényesitett követelés tekintetében. A jelen javaslat ugyanis a csődtömeg ellen intézendő követelések érvényesitésére csak egy utat ismer, és ez a bejelentés; ha a követelés ez után valódinak is elismertetik, minden további perlekedés feleslegessé válik; ha ellenben a bejelentett követelés valódinak el nem ismertetik, akkor az a csődtömeg ellen intézett keresettel érvényesitendő; e tekintetben nem tévén különbséget az, hogy a követelés volt-e már előbb beperelve vagy sem. Ez esetben az illetőségen a per elsőfolyamodásulag perdöntő határozattal már elintéztetett. Ez esetben az illetőségen változás már azért sem történhetik, mert a birói sanctiónak azon része, mely a csődbiróságra mehetne át, már befejezettnek tekinthető. Ellenben szükséges volt intézkedni az iránt, hogy esetleg a bukottak mulasztása a jogorvoslatok nem használása esetében a csődtömegnek hátrányára ne lehessen; miért is záros, tehát a joghátránynyal járó határidők, melyek a csődnyitás napjáig már folyamatba tétettek, a tömeggondnok ellenében, csak a bejelentés napjától kezdve számithatók.
A mi végre az activ pereket illeti, melyekről a 8. § második bekezdésében történik intézkedés, - ezekre nézve a csődnyitás hatályát oly mértékben, mint ez a passiv perekre nézve történik, kiterjeszteni nem lehetne; mert a tömeg adósának helyzetén a csődnyitás tényével változás nem történhetik, s azon különbség, mely a perre nézvekeletkezik, mindössze abban áll, hogy a közadós szerepét, ki rendelkezési jogát elvesztette, tehát a tömeg nevében nem perelhet, a tömeggondnok veszi át. Bármily egyszerűnek lássék is azonban a dolog a kérdéses perekre nézve, ahoz egy oly kérdés füződik, mely következményeiben sokkal fontosabb, hogysem kellő megoldást ne igényelne. E kérdés az: hogy köteles-e a tömeg a közadós által folyamatba tett activ pereket átvenni vagy sem? A porosz csődtörvény e tekintetben egészen általános intézkedést tartalmaz; ellenben az osztrák és az új német csődtörvény a kérdést határozottan a csődtömeg érdekében oldaj meg, a mennyiben a tömeget ép úgy, mint a jelen javaslat az ily perek átvételére feljogositja anélkül, hogy azt egyúttal erre kötelezné. És ezen intézkedés nemcsak legtermészetesebbnek, de egyszersmind legméltányosabbnak is mutatkozik; mert mig egyrészről a tömeg érdekeiről gondoskodik, másrészről az utóbbit oly activ per átvételére nem kényszeriti, melyet a közadós talán csak szeszélyből inditott, vagy melynek folytatása a tömegre nézve kétségtelen veszteséget vagy felesleges költséget vonna maga után. A most mondottak alkalmazhatók a közadós ellen inditott azon perekre is, melyekről a 9. § intézkedik, és melyek természetüknél fogva a csődeljárás keretébe nem tartoznak. Ha azonban a tömeggondnok az ily pereket át nem veszi, ennek természetes következménye más nem lehet, mint az hogy a követelés a tömeg részéről liquidnek tekintendő.
A vis attractiva, mint a csődnyitás jogkövetkezménye nem alkalmazható a csődnyitás előtt inditott azon perekre sem, melyekben a közadós alperesi minőségben mint pertárs van érdekelve. A passiv pertársaság ugyanis a kötelezettség közösségét teszi fel, mely az egyik alperes ellen nyitott csőd által változást nem szenvedhet. Ugy de ha a csődnyitás folytán az ily perek a bukottat illetőleg a csődbiróság illetősége alá helyeztetnének, az adós helyzetén oly változás történnék, mely a pertársaság fogalmával s az annak alapjául szolgáló közösség természetével merőben ellenkeznék.
Már a római jogban kifejezést nyert azon elv, mely szerint a hitelezőket egyenlő jog illeti a tömeghez tartozó vagyonból leendő kielégités tekintetében. A par conditio creditorum elvéből önként következik, hogy a hitelezők egymást a csődnyitás után több nem praeveniálhatták, tehát kielégitésüket csak a csődnyitás idejéig szerzett jogok alapján követelhették; mit egyrészről a csődeljárás természete, másrészről a kielégitési objectumok concurrentiája von maga után. A római jog ezen elvét látjuk az újabb csődtörvényekben általában elfogadva, melyeknek e részbeni intézkedései oda irányozvák, hogy a hitelezők a csődnyitás után sem jogi állásukat, sem követeléseik természetét meg nem változtathatják, hogy különösen a separatióhoz igényt nem szerezhetnek. A javaslat 12. §-a is a kérdéses elvet emeli érvényre, abból indulván ki, hogy a hitelezők, ki a csődnyitás idejekor a többiekkel közösségben állott, nem lehet feljogositva arra, hogy e közösségből kilépjen, s kielégitését a tömeghez tartozó valamely vagyonból külön követelhesse; e tekintetben nem tévén különbséget egyrészről az, hogy a zálog- és megtartási jog szerzéséhez a közadós cselekvénye szükséges-e vagy sem; másrészről az, hogy hitelező a jogczímet - jogosultságot - a zálog- és megtartási joghoz már megszerezte-e vagy sem; a csődnyitás joghatályát az egyik esetben úgy, mint a másikban ipso iure gyakorolja. E mellett magától értetik, hogy a javaslat 12. §-ának első bekezdése egyedül a személyes igényekre vonatkozik, s hogy az a inus-t ad rem nem érinti; miért is pl. a bérbeadó zálogjogát ad invecta et illata a csődnyitás daczára is érvényesitheti.
A második bekezdésben foglalt intézkedés elejét kivánja venni azon zavaroknak, melyek nálunk a csődnyitás joghatályára nézve a telekkönyvi beadványok tekintetében léteztek. A polgári törvénykezési rendtartás 377. §-a e kérdést illetőleg a telekkönyvi rendtartásra utal; ennek §-a pedig a csődtörvényre hivatkozik; úgy, de miután az 1853-iki csődtörvény, melyre a telekkönyvi rendelet tekintettel volt, hatályon kivül helyeztetett, a perlekedő közönség, melyet visszaállitott csődtörvényünk fel nem világosithatott, teljesen tájékozatlan maradt. E zavarnak a 12. § második bekezdésével teljesen eleje vétetik; mert úgy a felek, mint a biróságok teljesen tisztában lesznek az iránt, hogy a zálogjog előjegyzése vagy bekebelezése a csődnyitás után csak akkor engedhető meg, ha az e végre szolgáló kérvény vagy megkeresés a csődnyitás előtt lett az illetékes telekkönyvi hatóságnál benyujtva. A kérdéses intézkedésből önként következik egyrészről, hogy ha a zálogjog a csődnyitás után beérkezett kérvény vagy megkeresés alapján jegyeztetik elő vagy kebleztetik be, e cselekvények mint ipso iure érvénytelenek, úgy a csődtömeg, mint az érdekelt hitelezők részéről megtámadhatók; másrészről, hogy a kellő időben beérkezett kérvény vagy megkeresés elintézését az időközben elrendelt csőd meg nem gátolja.
A csődeljárás, mint a tömeghez tartozó javakra vezetett általános végrehajtás mellett, az egyes hitelezők részére biztositás vagy végrehajtás nem rendelhető; a csődeljárás ugyanis a hitelezők részére a kielégitésnek egy közös nemét ismervén, e mellett a részletes kielégitést nem tűrheti. E felfogást, melyhez a jelen javaslat is csatlakozik, találjuk általában az európai törvényekben érvényre emelve. E tekintetben a 13. § második bekezdése némi kivételnek látszik ugyan, de kivételt valósággal még sem képez; mert az első bekezdés egyedül és kizárólag a személyes hitelezőkre vonatkozván, nem alterálja és nem alterálhatja azok jogait, kiket a személyes hitelezők sorába helyezni nem lehet; az első bekezdés egyedül és kizárólag azt akarja meggátolni, hogy a hitelezők a csődtömeghez tartozó javak tekintetében egymást megelőzzék, egymás felett bármiféle előnyt szerezzenek. Hogy a szóban levő intézkedés szerint a már tényleg elrendelt biztositást vagy végrehajtást rendszerint foganatositani nem lehet, kétséget nem szenvedhet; mert a csődnyitás tényével az universalis executio a tömeghez tartozó javakra ipso iure életbe lépvén, azt az esetleg már meghozott biztositási vagy végrehajtási rendelvény meg nem akaszthatja.
A mi különösen a második bekezdésben foglalt intézkedést illeti, az általánosságánál fogva elejét veheti azon kételyeknek, melyek a csődnyitás előtt szerzett zálog- és megtartási jog érvényesitése körül felmerülhetnének; a most érintett intézkedésből ugyanis minden kétségen kivül következik, hogy a privilegiált követelések, melyeket a beneficium separationis megillet, a csődnyitás daczára is azon uton és módon érvényesithetők, melyen a csőd nélkül érvényesithetők lettek volna; magától értetvén, hogy a kielégitésnek a közadós helyett, ki rendelkezési jogát elvesztette, a tömeggondnok ellen kell intéztetni, kit e minőségénél fogva a védelem mindazon nemei megilletnek, melyekkel a törvény az adóst felruházza. A jelen javaslat tehát érintetlenül hagyja mindazon jogokat, melyeket akár az általános magánjog, akár pedig a kereskedelmi törvény az egyes hitelezőknek bizonyos körülmények közt engd.
Mint ilyen specialis jog jelentkezik különösen a kereskedelmi törvény által megállapitott azon joga a hitelezőknek, melynél fogva ez magát bizonyos körülmények közt birói közbenjárás nélkül kielégitheti. E jog, ha az a csődnyitás előtt már megszereztetett, a most érintett ténynyel változást nem szenvedhet. A kérdéses intézkedés alá tartoznak minden kétségen felül azon intézetek is, melyek akár a törvény, akár törvény erejével biró rendeletek által kiváltságot nyertek arra, hogy a náluk letett vagy elzálogositott árúkat birói közbejövetel nélkül eladhassák; mint ilyenek jelenkeznek a különféle pénzintézetek és zálogházak, melyek a náluk elzálogositott tárgyakra szerzett kivételes kielégitési jogot a csőd kiütése után is megtartják és gyakorolhatják; az egyedüli feltétel minden esetben az leend, hogy a szóban lévő jog a csődnyitás előtt már tényleg megszereztetett legyen; mert ha a szerzési idő a csődkiütés után esik, az a 12. § első bekezdés szerint joghatálylyal nem birna, s érvényesithető nem lenne.
Az európai törvények általában megadják a csődtömegnek azon jogot, hogy az a közadós elleni követeléseket lejártaknak tekinthesse, és figyelem nélkül a kikötött lejárati időre, azonnal kifizethesse. A közadós vagyonának teljes felosztása ugyanis azt hozza magával, hogy azon követelések is kielégités alá kerüljenek, melyek a csődnyitás idejekor még le nem jártak. A javaslat e tekintetben ép ugy, mint a porosz és osztrák csődtörvény, nem fogadhatta el sem a franczia, sem az olasz csődtörvény azon általános intézkedését, mely szerint a közadós tartozásai a csődnyitás tényével ipso iure lejártaknak ekintendők; mert ez intézkedés - habár azt a franczia törvény is egyedül a közadós irányában a l’éqard du faillit kivánja érvényesittetni - egész általánosságban oda állitva, a kellő határokon túlmegy, s a lejáratot a bukott adóstársai ellenében is involválhatja, mi nyilván jogtalanságra vezetne. A bukott adóstársainak helyzete a csődnyitás tényével rendszerint változást nem szenvedhet, s még a váltórendszabály és ehhez csatlakozva a magyar váltótörvény, mely a váltóbirtokos érdekeiről kellően godnoskodik, az elfogadó, illetőleg a saját váltó kibocsátója ellen elrendelt csőd esetében a váltóbirtokost, előzői ellen egyedül biztositásra jogositja fel, világos elismeréseül annak, hogy a váltót a csődnyitás tényével egyedül a közadós ellenében tekinti lejártnak.
Miután az évi járadékokat, a tartási igényeket s általában a bizonyos időszakokban - visszatérőleg - teljesitendő fizetéseket a közönséges adósságok közé számitani nem lehet, - igen természetes, hogy ezek a csődnyitás tényével eo ipso lejártaknak nem tekinthetők. Az ily tartozások a második részben foglalt határozatoknak megfelelőleg, a tömegből leendő biztositás által egyenlittetnek ki.
Sem az osztrák, sem a franczia csődtörvény, sem végre az olasz kereskedelmi törvény nem tartalmaz intézkedést arra nézve, hogy miként történjék az oly követeléseknek lejárat előtti kiegyenlitése, melyekkel kamatok nem járnak; az érintett törvények egyike sem rendeli, hogy az ily követelések csak az esedékes interusurium levonásával fizetendők ki; pedig a jog és méltányosság egyaránt azt hozza magával, hogy a tömegnek azon előny, melyet ez a hitelezőknek a lejárat előtti fizetés által nyujt, némileg viszonoztassék; mire nézve legczélszerűbbnek mutatkozik, ha a lejárat előtt kifizetett összegből csak annyit adatik, a mennyi a fizetés napjától a kikötött lejáratig számitott törvényes kamatokkal együtt, a követelés összegének megfelel, ha tehát a kifizetendő összegen aránylagos levonás történik. E nélkül az oly hitelező, kinek le nem járt követelés fiizettetik ki, kedvezőbb helyzetbe jutna, mint a többiek, és többet kapna, mint a mennyi őtet valójában illeti. A kérdéses levonás nélkül a csődtömeg aránytalanul terheltetnék, mert a hitelezőknek olyasmit adna, mire ez csak bizonyos idő mulvatarthatna igényt; s ez egyenetlenséget az által sem lehetne helyre hozni, ha a kifizetendő összeg lejáratig birói letétbe helyeztetnék; mert ez esetben, ha a letett összeg gyümölcsözőleg helyeztetnék el, az elhelyezés a csőd mielőbbi megszüntetését akadályozná; ha pedig az elhelyezés gyümölcsöztetés nélkül történnék, abból a csődtömegre mi haszon sem háromolna, s az elhelyezés az azonnali kifizetéssel egyenlő lenne.
A mi magát a levonás kiszámitását illeti, melyre nézve háromféle rendszer (Carpzow, Hoffmann és Leibnitz-féle) alkalmazható, legczélszerűbbnek látszik, a Hoffmann-féle rendszert elfogadni, mely szerint az előleges kifizetésnél azon összeget kell kipuhatolni, mely a tényleges kifizetéstől a lejáratig számitott törvényes kamataival együtt, a követelés tényleges összegének megfelel: midőn azután a hitelező a tömeg károsodása nélkül tényleg megkapja azt, mire az időelőtti kifizetés mellett igényt tarthat. A Carpzow-féle rendszer, mely szerint a követelésből a fizetés napjától a lejáratig számitott kamatok levonatnak, azért nem volna helyeselhető, mert hosszabb lejáratnál a hitelező mitsem kapna - pl. 20 évi lejáratnál az 5%-os kamatok a tőkét felemésztenék; - a Leibnitz-féle rendszer pedig, mely a Hoffmann-félétől abban tér el, hogy a kamatok kamatját is számitja, azért nem ajánlható, mert a gyakorlati életnek meg ne felel; a ki ugyanis kamataiból él, azokat újra nem kamatoztathatja; reá nézve tehát a Leibnitz-féle számitási mód igazságtalanságot vonna maga után.
Végre, miután a jelen javaslat a csődnyitásnak a jelzálogos hitelezők követeléseire csak korlátolt mértékben enged joghatályt, - igen természetes, hogy azon megállapodásokat, melyek a már korábban elárverezett ingatlan vagyon vételárából leendő kielégités tekintetében esetleg a vevő és a hitelezők közt keletkeztek, nem alterálhatja. Ebből önként következik, hogy a 14. § első és második bekezdésében foglalt intézkedések az ily hitelezők követelésére nem alkalmazhatók, ezek kielégitésére nézve tehát a csődnyitás daczára is, a márkorábban keletkezett megállapodás szolgál irányadóul.
A javaslat ép úgy, mint az osztrák csődtörvény, kijelenti, hogy a bejelentéssel az elévülés, tekintet nélkül a követelés természetére, félbeszakittatik, s hogy a félbeszakitás a közadós ellen is hatálylyal bir. A javaslat tehát egyrészről mellőzi megállapitását a csődnyitás joghatályának az elévülésre; másrészről elkerül minden részletezést abból indulván ki, hogy miután a csődtörvény a tömeg elleni igények érvényesitésére a bejelentést mint egyetlen utat jelöli ki, ezt oly ténynek kell elfogadni, mely az elévülést, tekintet nélkül a követelés természetére, félbeszakitja. A bejelentésnek az a czélja, hogy a követelés a tömeg részéről valódinak elismertessék és bizonyos osztályba soroztassék.
Ha ez megtörténik, a bejelentéssel az elévülés félbeszakitottnak tekinthető úgy, hogy az többé hatályos nem lehet. Egészen máskép áll a dolog akkor, ha a követelés a bejelentés folytán valódinak el nem ismertetikk s mint vitás, perre utasittatik. Ez esetben a kellően történt bejelentésnek félbeszakitó hatálya nem lehet ugyan, de annak legalább is annyi erő tulajdonitandó, hogy a bejelentéstől a perre utasitásig eltelt időt hatálytalanná tegye, vagyis, hogy általa az elévülés az érintett időre megakasztottnak tekintessék.
Habár a bejelentés nem a közadós, hanem a csődtömeg ellen intéztetik; habár továbbá a bejelentés - a javaslat szerint - a közadós ellen marasztalást nem eredményez, mindamellett annak joghatályát, az elévülés félbeszakítását illetőleg, a közadós ellen is ki kellett terjeszteni; mert a bejelentett követelés a közadóstterheli, annak tartozását képezi, s ugyanaz ellen érvényesittetik, kinek vagyonából a törvény értelmében csak a bejelentés útján nyerhet kielégitést. Ehez járul még, hogy habár a bejelentés a közadósnak nem kézbesittetik, a liquidatio mégis az ő hozzájárulásával történik, a mennyiben a jelen javaslat szerint a közadós a bejelentett követelések valódisága iránt meghallgatandó, s a követelés vele szemben valódinak csak az ő elismerése alapján tekinthető. A bejelentés tehát, mely bizonyos tekintetben a közadós ellen is irányul, joggal tekinthető alkalmas eszköznek arra, hogy általa az elévülés a közadós irányában is félbeszakittassék.
A javaslat azon intézkedése, mely szerint a csődnyitás után a tömeghez tartozó javakra és jogokra zálog- és megtartási jogot szerezni nem lehet, - nem zárja ki azt, hogy valaki a tömeg ellen bizonyos követelése s ezzel együtt bizonyos előjogokat szerezzen. Magánjogunkban a ius succedendi, subintrandi egyáltalán nincs olykép szabályozva, hogy a javaslat szóban lévő intézkedése a magánjogi elvekkel ellenkezésbe jöhetne. kérdéses intézkedés igazolásánál intézkedése a magánjogi elvekkel ellenkezésbe jöhetne. A kérdéses intézkedés igazolásánál tehát nem azt kell vizsgálni, hogy az mennyiben fér meg magánjogunk e részbeni határozataival; hanem egyedül azt, vajjon tekintve a csődeljárás természetét és czélját, mennyiben lehet a javaslat intézkedését helyesnek tartani. A most érintett szempontból tekintve a kérdést, nem szenvedhet kétséget, miszerint a csődtömegre nézve teljesen közönyös az, hogy bizonyos követelést melyik hitelező érvényesiti; mert a követelés beváltása által a tömeg helyzetén változás nem történik; a jog és méltányosság tehát egyaránt azt követeli, hogy a ki valamelyik hitelező követelését kiegyenliti, e követelést a vele járó előjogokkal együtt megszerezhesse; magától értetvén, hogy az új hitelező több jogot semmi esetben sem igényelhet, mint a mennyi előzőjét illette. Hogy a javaslat a követelés s az ezzel járó előjogok megszerzésére formalis engedményt - cessiót - nem kiván, abban találja indokolását, hogy a fizető a magánjogi felfogás szerint is, a fizetés ténye által több esetben belép és beléphet előzője jogaiba a nélkül, hogy erre külön engedményezés kivántatnék; és ha a magánjog a subrogatiót egyes esetekben bizonyos feltételekhez köti, ily feltételek felállitása a csődeljárásban azért nem látszik szükségesnek, mert a csődnyitás tényével a tömeg s az ez ellen támasztható igények olykép állapittatnak meg, oly határozott körvonalozást nyernek, mikép e tekintetben a felek intézkedése által változás ugy sem történhetik.
Mig azonban a fizető a javaslat szerint a követelést a vele járó előjogokkal megszerzi, nincs felmentve azon feltételektől, melyhez a telekkönyvi rendtartás a zálog- és elsőségi jog megszerzését köti; miből önként következik egyrészről, hogy a fizető e tekintetben a telekkönyvi rendtartás határozataihoz köteles alkalmazkodni és mársrészről, hogy a fizető zálog- és elsőségi jogát ép ugy, mint csődön kivül, elvesztheti az által, ha a jelzálog időközben kitörültetett, vagy egy harmadikra, ki azt jóhiszeműleg megszerzi, átiratott. Ugyanez történhetik a kézizálognál is, ha a fizető a zálogtárgyat át sem veszi, s az egy harmadik jóhiszemű vevőnek tényleg átadatik. Mindezekből kétségtelenül következik, hogy a javaslat a fizetőnek a ius subintrandi-t csak oly értelemben adja meg, hogy az követelését egyenes engedményezés nélkül is úgy érvényesitheti, mintha az még az eredeti hitelező tulajdonát képezné.
Végre nem lehet felesleges kiemelni, hogy a szóban lévő intézkedés nem alkalmazható oly esetben, midőn a követelés a csődnyitást megelőzőleg ruháztatott át; mert ez esetben egyrészről az átruházásra nézve a magánjog általános határozatai szolgálnak irányadóul; és másrészről a hitelező azt, mit a követelés érvényes megszerzése végett tennie kellett volna, a csődnyitás után többé már nem teljesitheti. Ez áll különösen a követeléssel járó zálogra nézve, mely ha a csődnyitás előtt már meg nem szereztetett, a csődnyitás után, a jelen tervezetben kimondott általános elv szerint, többé meg nem szerezhető.
A csődeljárást, melynek czélját a hitelezőknek bizonyos szabályok szerinti kielégitése képezi, a közadós halála se fel nem függesztheti, se meg nem szüntetheti; miért is egészen feleslegesnek látszott a közadós halálának e részbeni befolyásáról bármi alakban is intézkedni. A közadós vagyona rendeltetését mindaddig, mig a hitelezők kielégitve nem lettek, megtartja, s ha az örökös a hagyatékot feltétlenül fogadja el, a hitelezők benne csak új adóst nyernek, ki követeléseikért saját vagyonával is felelős. Igaz, hogy ez magánjogunk eddigi felfogásával, mely a beneficium inventarii intézményét nem ismeri, nem teljesen egyezik meg; de a javaslat azon feltevésből indult ki, hogy addig is, mig magánjogi törvénykönyvünk elkészül, a polgári perrendtartás fogja az örökösi nyilatkozatra s ennek joghatályára vonatkozó intézkedéseket pótolni, mely esetre joggal remélhető, hogy az örökösi nyilatkozat joghatálya, a leltár jogkedvezményének fen-, vagy fenn nem tartásához képest fog szabályoztatni.
Egészen máskép áll a dolog az örökösnek a tömeghez való viszonyát illetőleg, mely a kellő szabályozás nélkül könnyen zavarokra adhatna alkalmat. E végből szükségesnek látszott a javaslatban határozottan kijelenteni, hogy mindaz, mit a törvény a közadósnak a tömeghez való viszonya tekintetében rendel, az örökösökre is alkalmazandó, ha a közadós a csőd tartama alatt hal meg, vagy ha a csőd a hagyaték ellen nyittatik. A szóban lévő intézkedés kétségtelen értelméből következik egyrészről, hogy azon cselekvények, melyeket a törvény érvénytelennek vagy megtámadhatóknak jelent ki, ilyeneknek tekinthetők akkor is, ha az örökösök által történnek, és mindaz, mit a törvény a közadósnak kötelességévé tesz, az örökösöket is terheli; másrészről, hogy a törvény azon intézkedései, melyek a csődnyitással a közadós személyét illetőleg bizonyos következményeket kötnek össze, az örökösökre nem alkalmazhatók.
A csődnyitás joghatálya a közadós által kötött jogügyleteket illetőleg, magában a csődnyitás czéljában találja leghelyesebb megoldását. A csőd azért nyittatik a közadós ellen, hogy ennek összes vagyona, melyet bir, vagy melyhez a csőd tartama alatt saját tevékenysége nélkül jut, azok kielégitésére fordittassék, kik a csődnyitás idejekor a közadós hitelezői voltak. Ebből önként következik, hogy a bukott vagyona azon állapotban megy át a hitelezők összességére, melyben azt a csődnyitás ideje találta. Az érintett vagyon egy részét képezhetik azon ügyletek is, melyeket a közadós a csődnyitás előtt kötött, melyekre nézve tehát a csődnyitás joghatályát közelebbrőlmeghatározni nálunk már azért is a csődtörvény feladatát képezi, mert magánjoguk e részbeni intézkedései kellő tájékozást és kellő biztosságot nem nyujthatnának. Ez áll különösen a kétoldalú szerződésekre nézve, melyeknél a jogok és kötelességek szabályozása nélkül csak zavarok keletkezhetnének.
Ha a közadós vagyonának fentebb érintett rendeltetését tekintjük, ugy nem lehet semmi kétség az iránt, hogy a csődnyitás joghatályára nézve különbséget kell tenni ahoz képest, hogy a szerződő felek közül melyik tett eleget a szerződésnek. Ha a szerződést a csődnyitás előtt a közadós teljesitette, igen természetes, hogy a tömeg a másik féltől a szerződés teljesitését követelheti, s hogy a tömeg csak jogával él, midőn az ügyleten alapuló jogokat, melyek kétségtelen vagyonát képezik, a másik fél ellen érvényesiti; ha ellenben a teljesités nem a közadós, hanem a másik szerződő fél részéről történt meg a csődnyitás előtt, ez esetben az utóbbi a tömeg hitelezője lesz, s mint ilyen jogot nyer a teljesitéshez; miután azonban a csődtörvény a személyes hitelezők közt általában különbséget nem tesz, mután továbbá ezek igényei érvényesitésére bizonyos módot jelöl ki, - önként következik, hogy a szerződő fél, mint a tömeg hitelezője, igényét ez ellenben csakis a kijelölt rendes módon érvényesitheti. Mindez ugy szólván a dolog természetéből következik, s tán feleslegesnek is volna tekinthető, ha e részben általában a magánjog intézkedéseire lehetne utalni, ha továbbá a csődtömeg, mint ilyen s a bukott állása közt általában semmiféle különbség nem léteznék; e különbség azonban lényeges és nem ignorálható, miért is a szóban lévő viszonyok szabályozása, bármily egyszerűek legyenek is azok, a csődtörvényben nem mellőzhető. A most érintett különbségnek egyik természetes következményekép jelentkezik a javaslat azon intézkedése, melynél fogva a szerződő fél a csődtömeg ellenében nem teljesitést, hanem csak bizonyos pénzösszeget követelhet hogy tehát az elmaradt teljesités helyett kártéritéssel kell megelégednie. E tekintetben természetesen kivételnek van helye, ha a szerződő felet zálog-, megtartási vagy visszakövetelési jog illeti; mert a két első esetben jogain a jelen értelmében a csődnyitás által változás nem történik; az utóbbi esetben pedig maga e törvény jogositja fel őtet arra, hogy azt, mit a szerződés teljesitésére adott, visszakivánhassa.
A csődeljárás sajátszerű természetéből és rendeltetéséből következik, hogy az a csődtömeg ellen érvényesithető igényeket, vagyis azokat, melyek természetbeni kielégitésre nem utalvák, származzanak azok akár egy-, akár kétoldalu jogügyletből, pénzbeli követeléssé változtatja, feltéve, hogy az igény általában a jelen fejezet intézkedései alá vonható.
A kölcsön-szerződésnél, annak tárgya szerint különbség nem tétetik, s ha a hitelező akár pénz, akár más helyettesithető dolgot adott, a tömegtől mindig csak pénzt kap, s pedig csak annyit, a mennyi követelésére esik; úgy de ha egyoldalú ügyletnél kivételt tenni nem lehet, ilyet a kétoldalu ügylet sem igazolhatna; mert a kivétel egyenes képtelenségre vezetne, s e mellett a személyes hitelezők egyenlőségével is ellenkeznék. A kereskedelmi forgalomban ép úgy, mint a közönséges életben senkisem vizsgálja azt, vajjon az, kivel szerződni kiván, a birtokában levő dolgokat készfizetés mellett vagy hitelre szerezte-e; neki elég tudni,hogy a közadós bizonyos vagyon birtokában volt, s erre támaszkodva, hitelezett neki bizonyos összeget; úgy de ha csőd esetében a tömegből bizonyos dolgok természetben kiadatnának, a csődhitelezőktől elvonatnék egy része azon alapnak, melyre mindenki számitott, midőn a közadóssal üzleti összeköttetésbe lépett. És ha a javaslattal ellenkező intézkedés már általános szempontból sem helyeselhető, még kevésbé lehet azt bizonyos pl. azon feltétel megtoldásával elfogadni, hogy a másik félnek az, a mit már teljesitett, visszadassék, ha ez a tömegben megvan; mert, ha áll az, hogy a tömeg kétoldalú szerződéseknél azt, mit a másik fél már teljesitett, visszadni tartozik, - akkor e kötelesség nem függhet azon véletlentől, hogy a teljesités tárgya a csődtömegben meg van-e vagy sem; a törvénynek, ha az érintett felfogást elfogadja, következetesen csak egy út marad, és ez a jog feltétlen elismerése; mert ha a törvény valamely jog gyakorlását a véletlentől teszi függővé, maga szüntet meg minden jogbiztonságot, maga szolgáltat alkalmat arra, hogy intézkedései kijátszásokra és visszélésekre használtassanak. Még kevésbé helyeselhető a porosz és az osztrák csődtörvény azon intézkedése, mely szerint a szerződő fél azt, mit teljesitett, vissza nem követelheti, ha a szerződésnek maga részéről teljesen eleget tett; mert ez esetben a szerződő fél csak azért, hogy a teljesités ideje véletlenül a csődnyitás előtti időre esett, felette méltatlanul sujtatnék, maga pedig a kérdéses intézkedés egyenes képtelenségre vezetne; a szóban levő intézkedés szerint ugyanis a hitelező, ha 100 mázsa gyapjúból 80 mázsát már átadott, e mennyiséget a csődtömegből visszakövetelhetné; ellenben ha az egész menynyiséget a csődnyitás előtt már átadta, s az a tömegben természetben nincs meg, kénytelen kártéritéssel megelégedni; mi sem a jognak sem a méltányosságának meg nem felelne.
Hogy a 19. § intézkedése sem a zálog- és megtartási joggal szemben, sem oly esetben, mindőn a hitelező a jelen javaslat szerint valamint természetben visszakövetelhet, nem alkalmazható, a dolog természetéből következik, s bővebb indokolást már azért sem kivánhat, mert e tekintetben a javaslat első részének ötödik és hetedik fejezeteiben határozottan külön intézkedés történik. Végre azt sem szükséges külön kiemelni, hogy a javaslat intézkedése által azon különös határozatok sem alteráltatnak, melyeket akár a magánjog, akár a kereskedelmi törvény az ügyletek nem teljesités esetére megállapit, s melyek által a másik félnek bizonyos jogokat biztosit. Mindezen intézkedésnek a jelen fejezet határozatai mellett fenállhatnak, mert ez utóbbi egyebeket nem czéloz, mint azon jogkövetkezmények szabályozását, melyeket a csődnyitás ténye, mint ilyen szükségképen maga után von.
Lényegileg a 18. § indokolásában kifejtett szempontok szolgálhatnak irányadóul akkor is, ha a szerződés a csődnyitás ideje előtt egyik fél részéről sem teljesittetett; mert ez esetben is a szerződés jogokat állapit meg, melyeket a tömeg, mint vagyoni értéket igénybe vehet. A tömegnek tehát kell, hogy szabadságában álljon a szerződés teljesitését követelni, mely esetben a dolog természete szerint, a maga részéről a visszonteljesitéssel tartozik, mert ennek feltétele mellett lett a szerződés a másik fél részéről megkötve; ha ellenben a tömeg a most érintett joggal élni nem kiván, a szerződés egyszerűen feloldottnak tekintendő ép úgy, mint minden más esetben, midőn a teljesités az egyik fél részéről lehetetlenné válik. Hogy a másik fél a tömeg ellen a szerződés teljesitését nem követelheti, az már a 18. § indokolásában kifejtetett, s újabb indokolást már azért sem kivánhat, mert a szerződő fél ily esetben még hitelezőnek sem tekinthető, tehát oly igénynyel nem is bir, melyet a tömeg ellen érvényesitnie lehetne.
Mig azonban a tömeg rendeltetése s annak állása, szemben a szerződő féllel, a szóban levő intézkedést teljesen indokolhatja, - méltatlanság lenne a szerződő felet bizonytalan időn át függőben tartani; miért is jogosnak és méltányosnak mutatkozott a szerződő felet arra feljogositani, hogy ez a tömeget a neki engedett jog érvényesitésére záros határidő kitűzése mellett biróilag kényszerithesse; ekként eleje vétetvén annak, hogy a tömeg, esetleg a szerződő fél rovására jogtalanul speculálhasson, hogy ennek felelősségét kényekedve szerint bizonytalan időre kiterjeszthesse.
Mig a javaslat 20. §-a oly ügyleteknél, melyek a csődnyitás előtt egyik fél részéről sem lettek teljesitve, a tömegnek általában szabad választást enged, - e jogot a vételi és szállitási szerződéseknél, melyeknek tárgyát piaczi vagy tőzsdei árral biró dolgok képezik, kártérités követelésére szoritja oly esetben, midőn a teljesités ideje a csődnyitás utánra esik. Ez intézkedés, mely lényegileg a porosz és a német csődtörvénynek megfelel, úgy a szóban lévő ügyletek, mint a kereskedelmi jog szempontjából teljesen indokoltnak tekinthető. A kérdéses intézkedés ugyanis csak az időre kötött ügyleteket - Zeitgeschäfte - érinti, ezeknél pedig a legnagyobb méltatlanság lenne; ha a tömeg feljogosittatnék, de nem köteleztetnék a belépésre; mert ez által a másik szerződő fél - s ez a kérdéses ügyleteknél nagy fontossággal bir - bizonytalan időn át függőben tartatnék a nélkül, hogy neki jogában állana a tömeget a szerződés teljesitésére kényszeriteni. Az ebből származó bizonytalanság, tekintettel arra, hogy a tömegnek a teljesitési idő elérkeztéig a választási jogot minden esetben fentartani kellene, a másik szerződő félre nézve felette káros lehet; mert ez kénytelen lenne a teljesitést előkésziteni, esetleg tehát a teljesitéshez szükséges pénz megszerzéséről gondoskodni a nélkül, hogy a teljesitési idő elérkeztéig tudhatná, valjon a tömeg a neki engedett joggal fog-e élni vagy sem. A kereskedelmi forgalom lehető biztonsága azt követeli, hogy a szerződő felek kölcsönös jogaik és kötelességeik iránt mindenkor tisztában lehessenek, hogy jogaik, illetőleg kötelességeik ne tétessenek függővé oly factoroktól, melyek a szerződés megkötésekor figyelembe vehetők nem voltak. Már maga azon körülmény, hogy a felek az ügylet nem teljesitése iránt kellő időben biztonságot nyernek, rájuk nézve kétségtelen értékkel bir, mert lehetővé teszi a teljesités elmaradásából eredhető nagyobb kár elháritását. Ha a felek mindegyike a szerződés tárgya felett szabad rendelkezési jogát visszanyerve, e szerint rendezheti be speculatióját, - felhasználhatja a kinálkozó kedvező alkalmat arra, hogy azt, mit a szerződés leendő teljesitésére már tett, kellően értékesithesse.
A mi magát a kártérités tárgyát illeti, e tekintetben legczélszerűbbnek mutatkozott a kereskedelmi törvény intézkedéséhez alkalmazkodva kimondani, hogy a felek a szóban lévő esetben kártérités fejében, az árkülönbözetet követelhetik, mely alatt a dolog természete szerint azon különbözet értendő, mely a szerződés tárgyát képező dolgoknak vételi és piaczi, illetőleg tőzsdei ára közt mutatkozik, s mely úgy folyamjegyzékkel, mint két kereskedő bizonyitvánnyal igazolható.
A mi végre az időt illeti, mely szerint az árkülönbözet megtéritendő lesz, az helyesen csak a csődnyitás időpontja, lehet, mert ennek bekövetkeztével a szerződés teljesitése a közadóra nézve lehetetlenné válik, s az ügylet természetszerű befejezését nyeri. Igaz, hogy a javaslat egyszerűen a kikötött teljesitési idő mellett is maradhatott volna; ez azonban czélszerűnek már azért sem tekintethetnék, mert a szállitás nem mindig határozott napra, hanem gyakran hosszabb időre kötettik ki, a midőn a felek egyikének vagy másikának jogában áll előleges felmondás után, meghatározni azon napot, melyen a teljesitésnek történni kell. Ha azonban a teljesités a csődnyitás tényével lehetlenné válik, akkor a felmondásnak nincs többé értelme, mert a tömeg ellenében úgyis csak liquidatiónak lehet helye, s a másik fél a szerződés teljesitését a javaslat 20. és 21. §-ai szerint úgysem követelheti.
Már csődtörvényünk 37. §-a is érvényre emelte az európai magánjogokban nyilvánuló azon felfogást, mely szerint a csőd a bérleti és haszonbérleti szerződés folytatását ki nem zárja; mig azonban az európai törvények nagy része csak abban tér el egymástól, hogy a tömeggondnokot a szerződés folytatására majd feljogositja, majd ismét kötelezi, - csődtörvényünk oly esetben, midőn a közadós mint bérlő vagy haszonbérlő jelentkezik, a szerződést ipso iure megszüntnek nyilvánitja.
A javaslat 22. §-a e tekintetben lényegileg az újabb európai csődtörvényekhez csatlakozik, melyek a csődnyitásnak a bérleti és haszonbérleti szerződésekre csak korlátozott befolyást engednek. Ez álláspontnak megfelelőleg a 22. § első bekezdése határozottan kijelenti, hogy a tömeg a bérlő vagy haszonbérlő közadós helyébe lép ugyan, de jogában áll mindegyik félnek a netaláni kártéritési igények fenn- és a törvényes vagy szokásos idő megtartása mellett, a szerződést felmondani. Ez intézkedéssel szemben, és tekintettel csődtörévnyünk fentebb idézett határozatára, azt lehetne ugyan felhozni, hogy a tömegnek a szerződés folytatása nem igen áll érdekében, hogy tehát tanácsosabb lenne a szerződést egyszerűen megszüntnek nyilvánitani. Tekintve azonban, hogy egyrészről a bérleti szerződéseknél a közadós állása bizonyos figyelmet érdemel, s hogy magára a tömegre nézve sem lehetne mindig czélszerű, ha a szerződés ipso iure megszüntnek nyilvánittatnék; hogy továbbá másrészről a haszonbéri szerződéseknél az ingatlna vagyon jövedelmei a tömegnek kétségtelen vagyonát képezik, melyre a hitelezők jogos igényt tarthatnak, kivánatosnak és czélszerűnek mutatkozik, hogy a bérleti és haszonbérleti szerződések, melyeknél a közadós mint bérbevevő jelenkezik, a csődnyitás tényével ipso iure megszünteknek már azért se tekintessenek, mert általában semmi nehézség sem forog fenn arra nézve, hogy a kérdéses jogot a tömeg a közadós helyett gyakorolhassa. E mellett azonban nem lehetett figyelmen kivül hagyni azon körülményt, hogy a bérleti és haszonbérleti szerződéseknél a felek egyénisége határozott jelentőséggel bir; ugyanazért, ha ezekben a csődnyitás folytán változás történik, mód nyujtandó mindegyik félnek arra, hogy a szerződést, tekintettel a történt változásra, felmondhassa. A felmondás természetes következményekén jelentkezik azután azon intézkedés, mely szerint a felek netaláni kártéritési igényei a felmondás által sérelmet nem szenvedhetnek.
Még kevésbé lehet befolyása a csődnyitásnak az oly bérleti vagy haszonbérleti szerződésekre, melyeket a közadós, mint a bérleti tárgy tulajdonosa kötött, melyeknél tehát ő mint bérbeadó jelentkezik. A jogviszony ily esetben a csődnyitás ténye által ép oly kevéssé érintetik, mint a tulajdonos személyében történt más változás által. Ezen elvet, mely az általános magánjogi felfogásnak teljesen megfelel, már saját csődtörvényünk is érvényre emelte, s 37. §-ában határozottan kijelenti, hogy a kijelölt formák mellett létrejött haszonbéri szerződést a csőd meg nem szünteti. Csőd esetében tehát a tömeg a szerződésbe egyszerűen belép, s azt mindaddig folytatja, mig a kikötött idő letelik, vagy az ingatlan a hitelezők kielégitése végett el nem adatik.
Hogy azonban ez megtörténhessék, hogy tehát a bukott által kötött bérleti vagy haszonbérleti szerződés a tömeghez tartozó ingatlanok eladását ne gátolja, hogy ne kelljen minden esetben, a végrehajtási árveréshez folyamodni, szükséges volt egyuttal megállapitani, hogy a szabad kézből történt eladás a szerződés megszünésére nézve a végrehajtási árverés foganatával bir, vagyis, hogy a bérlő, illetőleg haszonbérlő az esetben is köteles lesz a bérleti tárgyat visszabocsátani, ha az nem végrehajtási árverés útján adatott el.
Végre mint szükséges kiegészités jelentkezik a 22. § utolsó bekezdése, mely magánjogi szabványaink e részbeni hiányossága mellett már azért is elfogadhatónak mutatkozik, mert a gyakorlat a bérleti és haszonbérleti szerződéseknél, a felek részére körülbelül azon jogokat állapitotta meg, melyek az osztrák ptk. 1117. § és 1118. §-ban a bérlemény nem használhatása, vagy annak rongálása esetére megállapitvák.
A jelen javaslatnak a bérleti és haszonbérleti szerződésekre vonatkozó határozatai hiányosak maradnának, ha azok a 23. § intézkedéseivel kellő kiegészitést nem nyernének; mert egy oly kérdés maradna megoldatlan, mely a gyakorlatban igen sokszor előfordulhat; az t. i., ha a közadós a bérleti vagy haszonbérleti szerződést a csődnyitás előtt még meg nem kezdte, vagyis ha a bérleti tárgyat a most érintett időpontig még át nem vette. E tekintetben minden lehető megoldás közt legczélszerűbbnek mutatkozik, ha a szóban levő esetben a másik fél feljogosittatik arra, hogy a szerződéstől elállhasson, mintha az meg sem köttetett volna. Oly esetben ugyanis, midőn a közadós mint bérlő vagy haszonbérlő jelentkezik, a csődnyitás tényével a szerződő felek személyében változás történik, a jog és méltányosság azt követeli, hogy a bérbeadó a szerződés megkezdésére, illetőleg végrehajtására egy harmadik, a tömeg javára ne kényszerittessék, hanem feljogosittassék arra, hogy a szerződéstől egyszerűen elállhasson.
A javaslat 25. §-a azon felfogásból indul ki ugyan, hogy a szolgálati szerződés lényegileg a bérleti szerződéssel azonosnak tekinthető; a mennyiben mindkettőnél nem egyszeri, hanem folytonos teljesités képezi a szerződés tárgyát; mindamellett a kérdést külön megoldandónak találta, s nem érte be az egyszerű utalással a haszonbéri viszonyra; mert a kölcsönös érdekek veszélyeztetését látná abban, ha a tömeggondnok tetszése szerint a szerződés feltétlen folytatását, vagy annak rögtöni megszüntetését követelhetné. E felfogásból indulva ki, s tekintettel arra, hogy a szolgálati szerződéseknél a felek egyénisége kiváló szerepet játszik, a javaslat úgy a tömeggondnokot, mint a másik felet a szerződés felmondására jogositja. A most érintett intézkedés azonban a dolog természete szerint nem a bizonyos alakban előállitandó munkára irányzott tevékenységet, hanem az állandó szolgálati viszonyt tárgyazza, s nem érintheti a szolgálati viszony azon nemét, melynél a közadós mint szolgálattevő van érdekelve; mert ez utóbbira, mint a közadós személyes tevékenységének productumára, a csődnyitásnak befolyása nem lehet. A javaslat a közadós munkásságát általában felszabaditja a csőd hatálya alól, tehát azt az érintett alakban sem érintheti, arra a csődnyitásnak befolyást nem tulajdonithat.
Hogy a javaslat a felmondás idejére nézve ép ugy, mint a bérleti és haszonbérleti viszonynál, a szerződés kizárásával egyedül a törvényre, illetőleg a szokásra utal, aban találja indokolását, hogy a szerződésileg kötött felmondási idő megtartása mellett módjában állana ugy a közadósnak, mint a vele szolgálati viszonyban álló félnek a szerződés intézkedését a csődhitelezők kárára felhasználni; mert bizonyos esetekben a csődtömeg a szolgálati viszonynak a törvényesnél rövidebb vagy hosszabb felmondás melletti felbontása által egyaránt megkárosodhatik; mire nézve módot és alkalmat sem a közadósnak, sem a vele szerződő félnek engedni nem szabad. Hogy az egyes esetekben mily törvényes vagy szokásos felmondási határidő szolgál irányadóul, az mindig az adott eset szerint lesz meghatározandó; igy például a kereskedő és segéde közt fennálló szolgálati viszonyra nézve a kereskedelmi törvény; az iparos és segéde közt létező viszony tekintetében pedig az ipartörvény intézkedései lesznek irányadók; minden más esetben, hol a kiindulási alapot a törvény positiv intézkedése nem képezheti, a szokás fog irányadóul szolgálni.
A jelen fejezetben foglalt intézkedések kétségtelen módositását képezi a magánjogi szabályoknak, de a csőd sajátságos természetében találják indokolásukat. Azonban az itt szabályozott jogviszonyokon kivül annak még más jogviszonyok is, melyek hasonlag kétoldalu szerződéseken alapulnak, melyekre azonban a jelen fejezet határozatait alkalmazni nem lehetne. Ez áll különösen a társasági szerződésből eredő jogviszonyokra nézve, melyek részint a kereskedelmi, részint a magánjogban nyernek szabályozást, melyeknél tehát a csődnyitás joghatályát részint a kereskedelmi, részint az általános magánjog állapitja meg. E szabályokkal szemben nem volna tanácsos a jelen fejezet intézkedéseit alkalmazni; mert a társasági szerződés természetével, annak berendezésével egyátalán meg nem férne az, ha a bukott társ helyébe a tömeggondnok léphetne; mert a kereskedelmi törvények szerint, a közkereseti és betéti társaságnál az egyik beltag ellen rendelt csőd, a társaság felosztását vonja maga után.
Hasonló tekintet alá jő azon viszony, mely a tanoncz és a főnök közt létezik, s mely a szolgálati viszonynyal minden tekintetben nem azonositható. E viszony az ipartörvény 50-53. §-ban nyer szabályozást, s arra a jelen fejezet 18-24. §-ban foglalt intézkedéseket alkalmazni hasonlag nem lehetne. Végre az emlitetteken kivül léteznek még más magánjogi viszonyok is, melyek hasonlag kétoldalú szerződésen alapulnak, s csőd esetére is a magánjogban nyernek szabályozást a nélkül, hogy azokra a tömeggondnoknak a 18. §-ban megállapitott jogai kiterjeszthetők volnának. Ezenfelül, miután a 18. § csak a kétoldalu szerződéseken alapuló viszonyokat tárgyazza, önként következik, hogy annak intézkedései a közadós egyoldalú szerződéseire alkalmazást nem nyerhetnek. Igy pl. ha a férj gyermekeinek vagy nejének vagyonát kezeli, az e kezelésből származó viszonyokra a csődnyitás oly befolyást, minőt a 18. § megállapit, egyáltalán nem gyakorolhat. Mindezen viszonyokra nézve tehát a csődtörvény intézkedései mellett, az általános magánjog, esetleg a különös törvények intézkedései alkalmazandók, ezek szerint lévén megitélendő az, hogy a csődnyitásnak mily befolyás tulajdonitható.
Azon intézkedés, mely szerint a közadós a csődnyitás tényével vagyona tekintetében szabad rendelkezési és cselekvési jogát elveszti, - magában véve nem lenne elegendő arra, hogy a hitelezőket a lehető kijátszatás ellen biztositsa. A fizetési tehetlenségnek két stadiumát kell egymástól megkülönböztetni: a concursus materialis-t és a concursus formalis-t; meghaladják, az utóbbi ellenben a csődöt rendelő határozat érvényes meghozatalával kezdődik. A közadós jogcselekvényeinek természetesen ahoz képest, hogy a fizetési tehetlenségnek melyik stádiumába esnek, különböző következményei vannak; mert mig a csődnyitás után tett cselekvények, ha a tömeget érintik, ipso iure érvénytelenek, - a materialis concursus idejére eső cselekvények ipso iure érvényteleneknek nem tekinthetők, hanem a csődhitelezők részéről bizonyos feltételek mellett mint érvénytelenek megtámadhatók. Azon joghátrányok ellenében, melyeket a hitelezők a közadósnak a concursus materiális stadiumába eső jogcselekvényei által szenvedhetnek, szolgált már a római jog szerint az actio Paulina, melylyel a hitelezők a közadós jogcselekvényeit azok ellenében megtámadhatták, kiknek a közadós hitelezői megkárositásával valamint elidegenitett.
A római jognak most érintett intézménye más alakban ugyan, de lényegileg a középkori olasz városok törvényeiben is feltalálható.
Lényegileg a római jog felfogásából indul ki a közöns. német perrend, mely a hitelezőket a közadós csalárd elidegenitései ellen védelem alá veszi ugyan, de a gratificatiónak gátot nem vetett; a közadósnak tehát módjában állott egyes hitelezőit a többiek rovására kielégiteni, mi által főleg a külföldi hitelezők szenvedtek. Ezen minden oldalról veszélyesnek elismert jog korlátozására az első lépések a Code de Commerce-ben történtek, mely a közadósnak bizonyos elidegenitéseit, a mennyiben azok a csődnyitást tiz nappal megelőzőleg történtek feltétlenül másokat pedig azon feltétel mellett tekint érvényteleneknek, ha in fraudem creditorum történtek, különösen ha a szerződő fél a közadós fizetési tehetlenséget ismerte. A code de commerce ezen intézkedésein változást az 1838-iki csődtörvény sem tett, s ennek 443, 446-448. czikkei a Code de Commerce érintett intézkedéseit emelik érvényre. A most emlitett intézkedésekkel egyenlők az olasz kereskedelmi törvény 555. és 556. czikkeiben foglalt határozatok is.
Az 1855-iki porosz csődtörvény, mely lényegileg az 1838-iki franczia törvény intézkedésein alapszik, a nékül, hogy a közadósnak a csődnyitás előtti időszakra eső jogcselekvényeit feltétlenül érvényteleneknek nyilvánitaná, négyféle esetet különböztet meg, melyekben a csődhitelezőknek a jogcselekvények megtámadását megengedi.
Hasonló jogot ád a csődhitelezőknek a bajor perrendtartás, melynek 1222-1225. czikkei a porosz csődtörvény érintett intézkedéseivel lényegileg megegyeznek. Végre úgy a rendszer, mint az egyes intézkedések tekintetében a porosz csődtörvényhez csatlakozik az új német csődtörvény is, mely hasonlag négyféle esetet különböztet meg, melyekben a közadós jogcselekvényeit részint tekintettel az időre, részint tekintet nélkül bizonyos időre engedi a hitelezők által megtámadtatni; egyúttal nemcsak a közadósnak saját cselekvényeire, hanem azon cselekvényekre is tekintettel van, melyek in fraudem creditorum második részéről a közadós javára történnek.
Saját csődtörvényünk, valamint sok más kérdésre nézve, úgy a hitelezőknek szóban levő joga iránt sem tartalmaz kimeritő intézkedést; mert 32-ik §-a mindössze azon terhes szerződésekről rendelkezik, melyeket a bukott, a csődöt megelőzőleg 15 napon belől házastársával vagy olyanokkal kötött, kik vele harmadizig rokonságban vagy sógorságban állanak; a 37. § pedig egyedül a haszonbéri szerződéseket, s ezeket is nem a tömeg érdekeinek megfelelőleg szabályozza. Ily körülmények közt misem természetesebb, mint az, hogy csődtörvényünk mellett sok oly kérdés maradt megoldatlanul, melyeknek helyes és czélszerű megoldása, a csődeljárás sikerének egyik nélkülözhetlen feltételét képezi.
A javaslat, valamint több más kérdésben, ugy közadós jogcselekvényeinek megtámadása tekintetében is, az újabb törvényekben nyilvánuló felfogást teszi magáévá, s a kérdést a nevezetesebb európai csődtörvények intézkedéseinek alapul vétele mellett szabályozza. Ez eljárásnál természetesen egyik európai törvényhez sem kellett feltétlenül ragaszkodnia, s ezért nemcsak specialis viszonyainkra, hanem a forgalom elutasithatlan igényeire is kellő figyelemmel lehetett. Hogy a javaslat e részbeni intézkedéseinél minő szempontok szolgáltak irányadóul, hogy továbbá az egyes intézkedések a kitűzött czélnak mennyiben felelnek meg, az a következő § indokolásban fog kifejtetni.
A mellett azonban, hogy a javaslat a hitelezők megtámadási jogát elvileg megállapitja, s azt részletesen szabályozza, egy más kérdést is meg kell oldania, azt t. i., hogy a megtámadási jogot a csődhitelezők érdekében ki gyakorolhatja? E részben a 26. § második bekezdése a hitelezők beavatkozási jogának fentartása mellett, a tömeggondnokot jelöli ki ugyan, de a harmadik bekezdésben megengedi azt is, hogy a csődválasztmány a tömeggondnokot a megtámadásra utasithassa; sőt a tömeg részére a megtámadás keresztül vitelére külön képviselőt is rendelhessen.
Az actió Paulina a római jog szerint is a hitelezők összességét illeti, a csőd kiütése után, s e jogot a hitelezők nevében a curator bonorum gyakorolta; a római jog szerint ugyanis nemcsak a cessio bonorum, hanem a missio in bona is minden hitelezőknek javára szolgált. Hogy a római jog szerint a zálogos hitelezők az actio Paulina részesei nem voltak, abban találja indokolását, hogy a hitelezők nem számittattak a hitelezők összességéhez, és jogaikat külön érvényesithették; ellenben kétségtelenül a hitelezők összegéhez tartoztak azok, kiket privilegium exigendi illetett. Ha ellenben a közadós cselekvénye csak az egyes hitelező érdekeit sértette, az actio Paulina kizárólag az érdekelt hitelezőt illette.
Mig az osztrák csődtörvény a közadósnak a csődnyitás előtt keletkezett jogcselekvényei tekintetében az általános polgári törvénykönyv határozataira utal, - a franczia csődtörvény és a olasz kereskedelmi törvény principális különbséget tesz közadósnak a csődnyitás előtti időre eső jogcselekvényei közt; mert mig az ingó és ingatlan javak átruházását, a eljárat előtti fizetéseket, a zálogot, antichresist és jelzálogot érvénytelennek nyilvánitja, ha e jogcselekvények a fizetések megszüntetése előtt 10 napon belől történtek, - azalatt a lejárat fizetéseket s a közadósnak egyéb jogcselekvényeit csak az esetben engedi mint érvényteleneket megtámadtatni, ha a másik fél a fizetések megszüntetéséről tudomással birt, ha tehát a közadós jogcselekvényei in fraudem creditorum történtek. Ehez képest ugy a franczia, mint az olasz törvény szerint, a közadósnak a fizetések megszüntetése előtt keletkezett jogcselekvényei közül némelyek tekintet nélkül a mala fidesre, ipso iure érvénytelenek, mások ellenben csak a mala fides feltétele mellett támadhatók meg. E principalis megkülönböztetéssel szembn ugy a porosz, mint az új német csődtörvény a csődnyitás, illetőleg a fizetések megszüntetése előtti időre eső jogcselekvényeket ipso iure érvényteleneknek nem tekinti, hanem azokat bizonyos feltételek mellett mint érvényteleneket megtámadtatni engedi; mindegyik törvény tehát azon kétségtelen előnynyel bir a franczia és olasz törvény intézkedése felett, hogy a szükségtelen szigort mellőzi, a mennyiben minden esetben dolositást tételez fel; hogy továbbá nem folyamodik erőszakos fictióhoz és nem declarálja feltétlenül érvényteleneknek azon jogcselekvényeket, melyek minden jogi felfogás szerint érvényesen keletkeztek.
Miután a javaslat azon elvből indul ki, hogy a közadós a csődnyitás napjáig szabad kezelési és rendelkezési jogát megtartja, igen természetes, hogy a fentebb idézett törvények közül azokhoz kellett csatlakoznia, melyek a római jog elvein keletkezve, a közadósnak a csődnyitás előtti időre eső jogcselekvényeit ipso iure érvényteleneknek nem tekintik; hanem a hitelezőket bizonyos jogcselekvények megtámadására feljogositják. És ez már magában véve oly nevezetes concessio, melyet szemben a kimondott és fentebb érintett elvvel, csak igen fontos okok igazolhatnak. Ily okot szolgáltathat kétségen kivül azon, nálunk is elfogadott axioma, mely szerint fraus et dolus nemini opitulatur, s mely azt követeli, hogy a fraus és dolus mellett létrejött jogcselekvényeket a közadós hitelezői megtámadhassák. A javaslat tehát távol attól, hogy a közadósnak a csődnyitás napjáig fentartott rendelkezési jogát megtámadná; távol attól, hogy bizonyos ügyleteket azért, mert a későbbi tömegre nézve sérelmet involválnak, ipso iure érvényteleneknek nyilvánitana, csak jogos módot nyujt a hitelezőknek arra, hogy ezek a mala fides mellett létrejött ügyleteket megtámadva, a közadósnak a hitelezők megkárositására irányzott szándékát meghiusithassák. És ez a csődeljárás lehető sikere érdekében múlhatlanul szükséges; mert a kérdéses intézkedések nélkül tág kapu nyittatnék a visszaéléseknek, s a közadós jóakaratától függne, hogy akar-e valamit a csődhitelezőknek kielégitési alapul átengedni, vagy sem.
A mi a 27. §-ban foglalt egyes intézkedéseket illeti, azok a fentebbiek után kevés megjegyzést tesznek szükségessé. A közadósnak a csődnyitási kérvény beadása, illetőleg a fizetések megszüntetése után keletkezett, a hitelezőket megkárositó, továbbá azon ügyleteit és jogcselekvényeit, melyek által a másik fél teljesitést, vagy biztositást nyer, megtámadhatóknak kellett kijelenteni, ha a másik fél előtt a csődnyitási kérvény beadása, vagy a fizetések megszüntetése tudva volt, mert ez esetben a jogcselekvény, illetőleg a teljesités mint a jóhiszemű hitelezők megkárositására irányzott jelenkezik; a közadós ép ugy, mint a másik fél tudta, hogy olyasmit vont el a leendő tömegből, mihez a csődhitelezők joggal igényt tarthattak volna. Megtámadhatóknak kellett továbbá kijelenteni a közadós azon jogcselekvényeit is, melyek által valamelyik hitelezőjének oly biztositást vagy kielégitést ád, melyhez ennek általában nem, vagy akkor még joga nem volt. A most érintett cselekvények megtámadhatóságát azonban kizárólag a mala fides-hez kötni nem lehetett; hanem szükséges volt egyutal feltételként kikötni, hogy az ily cselekvények a fizetések megszüntetése vagy a csődnyitási kérvény beadása után, vagy végre a csődnyitást megelőző tizenöt napon belül történjék; mert e feltétel nélkül a hitelezőknek oly jog adatnék, mely egyrészről a közadós szabad rendelkezési képességével, másrészről a forgalom lehető biztonságával merőben ellenkeznék. E tekintetek természetesen elesnek, ha a cselekvény az érintett időközben történt; mert ez esetben kell, hogy a hitelezők jogos érdekei minden más tekintetet háttérbe szoritsanak; mert továbbá a közadós ily esetben rendelkezési joggal valójában már úgysem bir, s minden cselekvényét, mely a leendő tömeg hátrányára lehet, a priori roszhiszemüség jellemzi. Hogy a 2. pontban érintett intézkedés alatt egyrészről a zálog minden neme, és másrészről a fizetés minden módja értendő, az iránt a kérdéses pont általános tartalma mellett kétség nem lehet.
Hogy a javaslat a fizetések megszüntetését a csődnyitási kérvény beadásával, illetőleg magával a csődnyitás tényével bizonyos mértékben egyenlőnek tekinti, abban találja indokolását, hogy a javaslat jelen része mint materiális jog a csőd mindkét nemére, tehát a kereskedelmi csődre is érvényes; kereskedőknél pedig a második rész intézkedése szerint, a fizetések megszüntetésének a fizetési tehetetlenséggel annyiban egyenlő joghatálya van, hogy az érintett esetben a kereskedő ellen, a csőd azonnal elrendelhető. A materialis concursus teatt, mely rendszerint a fizetési tehetlenséggel veszi kezdetét, kereskedőknél már a fizetések megszüntetése által jogilag megállapittatik; misem természetesebb tehát mint az, hogy a fizetések megsüntetésének a fizetési tehetetlenséggel egyenlő joghatályt kellett tulajdonitani.
Végre miután a 27. § a fizetések megszüntetésének a jogügyletek megtámadására mézve oly fontos befolyást tulajdonit a forgalom lehető biztonsága érdekében, szükségesnek látszott egy bizonyos időpontot kijelölni, melyen túl a fizetések megszüntetése, ha azt csődnyitás követi is a megtámadásra indokul nem szolálhat. Igaz, hogy a javaslat a materialis concursus idejétől kezdve - s ez főleg kereskedőknél bir fontossággal - a hitelezőknél kétségtelen jogot ád a közadós javaihoz; de ezt csak azon feltétel mellett teszi, hogy a materialis concursust a formális concursus, tehát a csődnyitás ténye közvetendi; a kérdés e szerint csak az lehet, hogy mennyi idő alatt kell a fizetések megszüntetésétől kezdve, a csődnyitásnak tényleg bekövetkezni. A porosz csődtörvény e tekintetben egy vélelmet állit fel, mely szerint a fizetések megszüntetése a csődnyitást megelőzőleg hat hónapnál távolabb időre nem tehető; lényegileg ez intézkedést fogadta el a német csődtörvény is, csakhogy azt határozottabban formulázta, a mennyiben ép úgy, mint a javaslat 27. §-a, egyenesen kijelenti, hogy a fizetések megszüntetése a megtámadás jogi alapjául nem szolgálhat az oly jogcselekvényeknél, melyek a csődnyitást megelőzőleg, hat hónapon túl történtek, ez által egyrészről minden esetre nézve külön rendelvén a kérdést eldöntetni, és másrészről nem zárván ki azt, hogy az ügylet más jogczímen megtámadtassék.
A 28. § azon ügyleteket sorolja fel, melyek részint minőségüknél, részint a szerződő felek viszonyainál fogva megtámadhatók a nélkül, hogy akár az egyik, akár a másik esetben az ügylet érvénytelenitéséhez a mala fides mint feltétel megkivántatnék; e mellett különbség tétetik a közadósnak visszteher nélküli és visszteher melletti ügyletei közt, s mindkettőre nézve feltételként jelöltetik ki, hogy az ügylet a csődnyitást megelőzőleg két éven belől keletkezett legyen. A mi magukat a 28. §-ban foglalt egyes intézkedéseket illeti, azok következő megjegyzések által egészithetők ki:
1. Miután a javaslat a örökséget mint kétségtelen vagyont tekinti, igen természetes, hogy a közadós elleni lemondását érvényesnek nem tarthatja; a közadósnak általában nem áll jogában vagyona értékét csökkenteni, tehát nem állhat jogában az örökségről vagy hagyományról lemondani. Ugyanezen állást foglalják el az újabb törvények, melyek szerint nem lehet kétség az iránt, hogy a közadós lemondása az örökségről vagy hagyományról mint érvénytelen megtámadható. A mi a visszteher nélkül és a szinleges visszteher mellett kötött ügyleteket illeti, azok mint a csalás nemei jelentkeznek, ha a közadós tudva, hogy tartozásait kielégiteni nem képes, köt meg ily ügyleteket. Ha azonban az ügyletek megtámadhatósága e körülménytől tétetnék függővé, ez a hitelezők érdekeit ki nem elégithetné; mert ezekre nézve teljesen közönyös az, hogy a bukott minő szándéktól vezéreltetett; rájuk nézve döntő csak az lehet, hogy a közadós őket kielégiteni nem képes. Ha a közadós valamint elajándékoz, vagy szinlett kétoldalú szerződés mellett valamit elidegenit, vagyonának bizonyos részét elvonja azoktól, kik e vagyonra mint kielégitési alapra igényt tarthatnak. A franczia csődtörvény s mindazon törvények, melyek a Code de Commerce alapján keletkeztek, mig az időre nézve egymástól eltérnek, megegyeznek, abban, hogy az ajándékozásokat, ha azok a csődnyitást megelőzőleg bizonyos időre esnek, feltétlenül érvényteleneknek nyilvánitják. Ellenben a porosz és a német csődtörvény a kérdéses határidőt két évben állapitja meg, tekintet nélkül arra, hogy a bukott bona vagy mala fide járt-e el az ügylet megkötésénél. Hasonló intézkedést tartalmaz a 28. § 1. pontja is, mely mig egy részről a kereskedelmi forgalom elutasithatlan követelményeinek eleget tesz, másrészről tekintettel vagy az ügyeletek lehető állandóságára is az által, hogy a megtámadhatást bizonyos időköz köti, mi által azon ajándékozásokat, melyek a kijelölt idő előtt keletkeztek, érvényeseknek elismeri és azok megtámadhatását kizárja.
Miután annak meghatározása, hogy valamely ügyletet mennyiben lehet ajándékozásnak tekinteni, mint quaestio facti minden egyes esetben a biró feladatához tartozik, - nem látszott szükségesnek sem az ajándékozás egyes nemeit felsorolni, sem azon kivételeket megállapitani, melyek a 28. § intézkedése alá nem vonhatók. Ellenben szükségesnek látszott kijelenteni, hogy a visszteher nélküli ügyleteket, ha azok csekélyebb értékét képviselnek és a szokásos ajándékok jellegével birnak, mint érvénytelent megtámadni nem lehet, mert ezeknél a hitelezők megkárositására irányuló szándék már a priori kizártnak tekinthető.
2. Azon ügyletekre nézve, melyeket a közadós a 2. pont alatt érintett rokonaival köt, csődtörvényünk 32. §-a is intézkedett, de nem kimerítőleg. Törvényhozásunk az 1840:XXII. tc. alkotásánál hasonlag azon nézetből indult ki, hogy azon ügyletek, melyeket a bukott rokonaival a csődöt megelőző 15 napon belől köt, gyanusaknak tekinthetők, s azért az ily ügyleteket érvényeseknek csak azon esetre ismeri el, ha a szerződésben foglalt dolgok mint valóságos tények, alkalmas próbákkal igazoltatnak. Ez intézkedés azonban két irányban elégtelen; egyrészről azért, mert nagyon rövidre szabja az időt, melyen belől a keletkezett ügyletet érvénytelennek tekinti; másrészről, mert a mala fides-t a felek részéről nem zárja ki, ha a szerződésben foglalt tények a valóságnak megfelelnek; tehát nem zárja ki, hogy az ügylet a hitelezők megröviditésére irányzott szándékkal köttessék; pedig irányadó csak ez lehet. A 28. § 2. pontja tehát, mig egyrészről az időt czélszerűbben állapitja meg, másrészről az ügyletet csak akkor engedi mint érvénytelent megtámadhatni, ha a közadós rokonai igazolni nem képesek, hogy a közadósnak a hitelezők kijátszására irányzott szándékát nem ismerték. Ez intézkedés, egyebektől eltekintve, azon előnynyel kinálkozik, hogy a csődtömegről a bizonyitás terhét elháritja, és e mellett a szerződő félnek a jóhiszeműleg kötött ügylet fentartását lehetővé teszi, mi által a forgalom állandóságának szükségtelen veszélyeztetését lehetőleg kizárja.
3. Megtámadhatóknak kellett kijelenteni a férj kezelése alá került női vagyon biztositását és visszaadását, ha a férj erre törvény szerint kötelezve nem volt. A női vagyon biztositása vagy visszadása ily esetben mint indebiti solutio jelentkezik, s e minőségénél fogva önmagában hordja érvénytelenségét. Hogy volt-e a férj bizonyos esetben a női vagyon biztositására vagy kiadására kötelezve, az a magánjog elvei szerint itélendő meg, s a javaslat e részbeni intézkedése nehézséget már azért sem okozhat, mert magát a biztositási vagy kiadási kötelezettséget érintetlenül hagyja, tehát sem a jelenleg fennálló, sem az esetleg alkotandó magánjog intézkedéseinek nem praejudicál.
A 29. § tulajdonképen csak kiegészitése a megelőző intézkedéseknek, s indokolását azon elvben találja, mely szerint fraus et dolus nemini opitulatur. Azon jogcselekvények, melyeket a közadós egyenesen a hitelezők megkárositására irányzott szándékkal teljesit, kell, hogy megtámadhatók legyenek még akkor is, ha a közadós azok teljesitésekor fizetési tehetlenségét nem ismerte. Az ily jogcselekvények megtámadhatását azonban a 29. § kettős feltételhez köti; megkivánja ugyanis egyrészről, hogy a közadós a cselekvényt egyenesen hitelezői megröviditésére irányzott szándékkal vigye véghez; másrészről hogy a másik fél a közadós ezen szándékát ismerte légyen. Mindezt a dolog természete szerint a tömegnek kell igazolni, s a javaslat e részben a tömeget semmiféle vélelemmel sem támogatja és nem támogathatja; mert ha a törévny a hitelezők megtámadási jogát általában időtől nem teszi függővé, ha nekik megengedi, hogy a csődnyitás előtti távolabb időre is visszamehessenek, - ebbeli jogukat oly feltételhez kellett kötni, mely a jogügyletek ily módoni megtámadását kimentheti; ily feltételként jelentkezik az, hogy a mala fides-t ugy a közadós, mint a másik fél részéről a tömegnek kell igazolni, mit ha tenni képes, nincs semmi ok arra, hogy a jogcselekvényt meg ne támadhassa. Hogy a megtámadható jogcselekvények valamely perben vagy peren kivül történtek-e, a dolgon mitsem változtat; mert ez eredményre nézve teljesen irrevelans az, hogy a hitelezők megröviditésére irányzott cselekvény mily körülmények közt teljesittetett.
A váltó mint a hitel abstract képviselője, mint a kereskedelmi forgalom leghivatottabb fizetési mediuma sokat vesztene jelentőségéből, ha az általa képviselt fizetési igéret oly körülmények miatt tétetnék bizonytalanná, melyek arra látható befolyást nem gyakorolnak, s melyek a közvetlen váltóadós specialis viszonyain alapulnak. A kereskedelmi forgalomban méltán ovakodnék mindenki oly igéretet készpénz gyanánt elfogadni, melynek teljesitése a közadósnak később bekövetkezett fizetési tétlensége miatt megtámadtathatik. És habár tagadni nem lehet, hogy a váltóval ép ugy, mint bármely más ügylettel a hitelezők rovására irányzott visszaélések történhetnek, - mindamellett a váltó lényegével, annak szem elől nem téveszthető rendeltetésével merőben ellenkeznék, ha annak birtokosa a váltóösszeg visszafizetésére kényszeritetnék azért, mert az adós a fizetés idejekor összes tartozásainak eleget tenni képes nem volt. Ehez járul még, hogy a váltónál a forgatás következtében sokan lehetnek a teljesitett fizetés visszakövetelése által érdekelve, kik jogtalan zaklatásnak tétetnének ki, habár a zaklatás a váltóügylet rendes lefolyása szerint, mint teljesen indokolatlan jelentkeznék.
A javaslat tehát ép ugy, mint a nevezetesebb európai törvények, kivételt tesz azon fizetés tekintetében, melyet a közadós egy reá intézvényezett - ideegen - vagy egy általa kibocsátott - saját - váltóra teljesit, s e fizetést a 27. §-ban érintett körülmények alapján rendszerint megtámadtatni nem engedni. Ez intézkedés azonban mereven felállitva ép oly kevéssé volna indokolható, mint a fizetés feltétlen megtámadása; miért is a tervezet a váltóra teljesitett fizetés tekintetében csak annyiban tesz kivételt, a mennyiben a váltóbirtokos, kit előzői ellen visszkereset illetne, a fizetés elfogadására visszkeresetének különbeni elvesztése mellett a váltótörvény szerint kötelezve volt. Ha ugyanis a váltó rendes uton czélját éri, ha a fizetési igéret az által, ki ez a egyenesen terhel, beváltatik, a váltójog szerint visszkeresetnek, mely a honorálás megtagadásán alapszik, helye nem lehet; igen természetes tehát, hogy ily esetben a váltóbirtokost, ki a fizetés ténye miatt nem élt és nem élhetett, a felvett fizetés visszaadására kényszeriteni nem lehet.
Mig azonban a javaslat a váltóbirtokost a fentebb érintett esetben és feltétel mellett védelme alá veszi, nem tehette ezt arra nézve, ki a váltón mint utolsó előző jelenkezik vagy a kinek érdekében a váltó tovább adatott, kit tehát visszkereset senki ellen sem illethet. Ezt, ha a váltó kiállitása a jóhiszemű hitelezők kijátszására történt, ha tudomással birt arról, hogy a közadós fizetéseit megszüntette, vagy hogy ellene a csődnyitási kérvény beadatott, - joggal lehet a fizetés visszaadására kenyszeriteni. Igaz, hogy a fizetés, melyet a közadós teljesitett, nem az utolsó előző, hanem a váltóbirtokos kezeibe kerül, miért is a 30. § második bekezdése látszólag méltatlanságra mutat,- valójában azonban ilyenről szó azért nem lehet, mert az, kinek részére a váltó kiállittatott, ki tehát mint utolső előző jelenkezik, a fizetést a váltó tovább adásakor már megkapta, tehát csak annak visszadására köteleztetik, mit jogtalanul szerezett. Ez intézkedés nélkül könnyű lenne a törvényt kijátszani; mert a váltó első birtokosának módjában állana a fizetést saját részére, a váltó egyszerű forgatása által, minden esetre biztositani; a tömegnek pedig igen nehéz lenne egyes esetekben az összejátszást igazolni, s ennek alapján a fizetést megtámadni.
Hogy kit kelljen egyes esetben utolsó előzőnek tekinteni, az a váltó minőségétől függ, s nehézséggel sem az idegen, sem a saját váltó egyes nemeinél nem járhat.
Mindaz, mit a javaslaat a közadós jogcselekvényeinek megtámadására nézve rendel, hatálytalanná válnék, ha a megtámadható cselekvény azért, mert a közadós annak teljesitésére végrehajtható határozatot vagy egyezséget kieszközölhetni, vagy végrehajtást elrendelhetni, avagy ilyet foganatosittatni engedett, érvényesnek tekintetnék; mert ez esetben a közadósnak módjában állana, különben érvénytelen jogcselekvényeit a megtámadhatás ellen biztositani. Ennek kivánja a javaslat 31. §-a elejét venni, midőn a fentebb érintett körülmények a hitelezők megtámadási jogára befolyást nem enged. Ennélfogva oly esetben, midőn valamely ügylet tekintetében végrehajtható határozat vagy egyezség keletkezett, az ügylet mint érvénytelen megtámadható a nélkül, hogy a határozatot vagy egyezséget is mint érvénytelent megtámadni kellene. Ily esetben ugyanis nem a határozat vagy egyezség képezi az érvénytelenség alapját; ennek megtámadása tehát a mellett, hogy felesleges lenne, egyutal anomaliára vezethetne, a mennyiben egy, minden tekintetben érvényes birói aktus ellen intéztetnék. Ha maga az ügylet érvénytelennek nyilvánittatik, ezzel együtt a határozat vagy egyezség is hatályát veszti a nélkül, hogy azt külön megtámadni vagy érvénytelennek nyilvánitani kellene.
Az örökös akár feltétlenül, akár a leltár jogkedvezménye mellett fogadta el az örökséget, az örökhagyó képviselőjeként jelentkezik, kivel szemben a csődhitelezők mindazon jogokat megtartják, melyek őket az örökhagyó ellen illették. Ebből önként következik egyrészről, hogy mit az örökhagyó érvényesen nem tehetett volna, azt az örökös nem teheti; másrészről, hogy mindazon jogcselekvények, melyek szemben a örökhagyóval megtámadhatók lettek volna, az örökössel szemben is megtámadhatók maradnak. És e tekintetben azon körülmény sem tehet változást, hogy az örökös a hagyatékot saját vagyonával esetleg már egyesitette; mert ez esetben is a hitelezők joga a separatio-hoz fenmarad, tehát az örökhagyó vagyona reájuk nézve kielégitési alap lenni meg nem szünik.
Egyébiránt a 32. §-ban foglalt intézkedés csak folyománya a 17. §-ban kimondott elvnek; miért is e helyütt a részletes és ismételt indokolás helyett elégnek látszik a 17. § indokolásában felhozottakra utalni.
Az actio Paulina foganatja abban áll, hogy a közadós és egy harmadik közt létrejött ügylet következményeivel együtt érvénytelennek nyilvánittatik, s minden azon állapotba helyeztetik, melyben az ügylet megkötése előtt volt. Ugyanezt czélozza a hitelezők összeségének engedett azon jog is, melynél fogva ezek a közadós jogcselekvényeit megtámadhatják. A 33. § első bekezdésében foglalt intézkedésből tehát következik, hogy a harmadik azt, mit a megtámadott jogcselekvény folytán kapott, visszadni tartozik; hogy a közadós által megszüntetett kötelezettség ismét feléled, az általa elvállalt pedig hatályon kivül helyeztetik. E tekintetben nem tehet különbséget azon körülmény, hogy az ellenfél a szerzett tárgyon túladott, vagy annak általában már birtokában nincsen; mert a tömeg ily esetben a harmadik jogszerű és jóhiszemű birtokost nem támadhatja meg ugyan, de ellenfelétől a tárgy értékét követelheti, ki azt visszaadni tartozik. Az, hogy az ellenfél a tárgyat cum fructibus perceptis et percipiendis, vagy egyedül cum fructibus perceptis tartozik-e visszadni, az általános magánjognak, a jó- és roszhiszemű birtokra vonatkozó intézkedései szerint lesz ugyan meghatározandó; annyi azonban a javaslat szerint sem lehet kétséges,hogy miután az a megtámadási jogot a szerző roszhiszeműségétől tételezi fel, ez az ellene inditott keresetben rendesen mint roszhiszemű birtokos fog szerepelni.
Egészen máskép áll a dolog azon dolgokra nézve, melyeket valaki a közadóstól ajándékba kapott. Ezekre a 33. § intézkedését feltétlenül azért nem lehetne alkalmazni, mert az könnyen méltatlanságra, sőt jogtalanságra is vezethetne. A megajándékozott ugyanis, ki az ajándék elfogadásakor jóhiszemben volt, s az ajándékot jóhiszeműleg el is használhatta, könnyen azon helyzetbe juthatna, hogy a visszakövetelt ajándék értékét egyéb vagyonából kellene megtéritenie, mit tőleg helyesen már azért sem lehetne követelni, mert meglehet, hogy az ajándékot oly czélra használta fel, mire saját vagyonát nem forditotta volna. Ezért már a római jog szerint az actio Pauliana-nak a megajándékozott ellen csak annyiban volt helye, a mennyiben az ajándék által gazdagodott. Hasonló szempontból indul ki a a javaslat 33. §-a is, mely a jóhiszemű megajándékozottat csak annyiban kötelezi az ajándék visszaadására, a mennyiben az ajándék által tényleg gazdagott, vagyis ha az ajándéknak vagy értékének még birtokában van akkor, midőn ellene a kereset indittatik.
Mig a 33. § első bekezdése a tömeg érdekeiről gondoskodik, annak második bekezdése az ellenfél jogait állapitja meg, és pedig első sorban a restitutio elveinek megfelelőleg, midőn azt rendeli, hogy az, mi a közadósnak viszonteljesités fejében adatott, a tömeg által visszatéritendő; mert csak ekként jő minden azon állapotba, melyben az ügylet megkötése előtt volt. E tekintetben azonban a 33. § második bekezdése szerint két esetet kell egymástól megkülönböztetni; a viszonteljesités tárgya ugyanis vagy megvan a tömegben, vagy abban nincsen meg, s abba be sem folyt. Az első esetben a viszonteljesités tárgya úgy, a mint az a tömegbe került, az ellenfélnek visszaadandó már azért is, mert az ügylet érvénytelenitése folytán a tárgy a tömegre nézve idegen lesz, s mint ilyen a jelen javaslat értelmében visszakövetelhető ép úgy, mint annak esetleges értéke, ha a tárgy a tömeg által már eladatott. Ellenben az utóbbi esetben, a tárgy vagy értékének a tömeg részéről leendő visszaadásáról szó nem lehet azért, mert a viszonteljesités a közadós vagyonába ment át, s a tömeg általa nem gazdagodott: az ügylet megtámadhatóságának alapját maga a csődnyitás ténye s nem azon körülmények képezik, melyek közt az ügylet létrejött; az tehát, mit az ellenfél a most érintett momentum alapján megtámadott ügyletből igényelhet, csak közönséges csődkövetelés lehet, melyet a tömeg ép úgy, mint a minden más csődkövetelést, egyedül a felosztás alá kerülő vagyon arányában köteles kielégiteni. Ehhez járul még, hogy ha a tömeg a szóban levő esetben a viszonteljesités értékét megtériteni tartoznék, - a roszhiszemű szerződő, ki a közadós fizetési tehetetlenségét ismerve bocsátkozott ezzel jogügyletbe, előnyt nyerne a jóhiszemű szerződő felett, ki követelését csakis mint csődhitelező érvényesitheti.
A restitutiónak egy további következménye az, hogy a szolgáltatás alapját képező követelés ismét feléled. Ha tehát az ügylet a hitelezőkkel szemben érvénytelennek nyilvánitttatik, s ennek következményeként a megtámadott szolgáltatás a csődtömegnek visszaadatik, igen természetes, hogy az annak alapját képezett követelésnek ismét hatályba lépnie kell.
A javaslat 35. §-a kiegészitéséül a már megállapitott határozatoknak, azon eeteket sorolja fel, melyekben a jogügylet a jogutód ellen is megtámadható. Mindaz, mit a jelen javaslat a jogügyletek megtámadására nézve megállapit, illusoriussá válnék, ha a roszhiszemű szerző a tárgy átruházásával, az ügylet a megtámadás ellen biztosithatná. Ennek kivánják elejét venni a 35. §-ban foglalt intézkedések, melyeknek egyenként és összesen alapfeltételét az képezi, hogy az ügylet a jogelőd ellen megtámadható lett légyen, mert ha az ügylet a jogelőddel érvényesen megköttetett, s a jelen törvény szerint megtámadásnak kitéve nincsen, az a jogutód ellen sem lesz megtámadható. A mi egyébiránt a kérdéses § egyes intézkedéseit illeti, azok következő megjegyzések által egészithetők ki:
1. A fentebb érintett feltétel mellett helyt enged a javaslat a megtámadásnak a jogutód ellen, ha ez fraudis conscius volt, ha a szerzés idejekor tudta, hogy a közadós az ügyletet csak szinleg vagy hitelezői kijátszása végett kötötte.
2. Ha a jogutód a megtámadható ügylet folytán valamit ajándékba kapott, reá ugyanazon elvek alkalmazandók, melyek a 33. § első bekezdésére nézve felhozattak. Az ügylet tehát, mely a jogelőd ellen feltétlenül megtámadható lett volna, a jogutód ellen csak azon feltétel mellett lesz megtámadható, ha ez a szerzett tárgynak vagy értéknek még birtokában van, ha tehát általa tényleg gazdagodott. Ez esetben teljesen indokoltnak látszik ellenében a megtámadásnak azon megszoritással helyt engedni, mely a 28. § 1. pontjának indokolásában kiemeltetett. A birónak a jogutódnál is azt kellend tehát vizsgálnia, mennyiben lehet a fenforgó esetben ajándékozásról szó; mennyiben lehet vagy kell az ajándékozást csekélyebb értékénél fogva közönséges kedveskedésnek, s nem a hitelezők kijátszására irányzott ténynek tekinteni.
3. Mindazon tekintetek, melyek a jogutód elleni megtámadás korlátozását joggal követelik, teljesen elesnek azon személyeknél, kik a 28. § 2. pontja alatt érintett cathegoriába tartoznak, kik ellen tehát a javaslat akkor is, ha mint jogutódok jelentkeznek, az ügyletet megtámadhatónak nyilvánitja, a mennyiben igazolni nem képesek, hogy azon körülményekről, melyek az ügyletet elődjükre nézve megtámadhatónak qualificálják, tudomással nem birtak. Igaz, hogy a szóban levő intézkedés szorosan vett jogi szempontból alig volna indokolható; mert a szerződő felek rokonsági viszonya az ügyletek érvényességére - absolut jogi szempontból - befolyással nem lehet; tekintve azonban, hogy az egymással rokonságban álló személyek közt keletkező ügyletek, a mennyiben azoknál materialis érdekek forognak fen, az összejátszásra rendszerint alapos gyanut szolgáltatnak, a forgalom lehető biztonsága azt követeli, hogy a törvény a szóban levő esetben szorosan vett jogi szempontok helyett inkább czélszerűségi szempontokból induljon ki; ezek pedig a kérdéses intézkedést teljes mértékben igazolják.
4. Miután az örökös az örökhagyóval jogilag egy személyt képez, illetőleg a hagyaték tekintetében repraeseutálja, a javaslat az örökös ellen ép úgy engedi meg, az ügylet megtámadását, mint az örökhagyó ellen; tehát tekintet nélkül azon korlátozásokra, melyeket a különbeni jogutódokkal szemben majd tágabb, majd szűkebb kiterjedésben kijelölt.
A nevezetesebb európai törvények mig egyrészről az adós bizonyos jogcselekvényeinek megtámadását a hitelezőknek megengedik; másrészről e jogot eltérőleg ugyan, de általában bizonyos időre szoritják, elejét kivánván venni ez által, hogy az actio Paulina a forgalom biztonságát veszélyeztesse. E szempontból indul ki a javaslat is; midőn a megtámadási jog gyakorlását a csődnyitás napjától számitott két esztendőre szoritja. Ennél hosszabb határidő már azért sem volna indokolható, mert a javaslat intentiója szerint a csődeljárás rendszerint két esztendő eltelte előtt kell, hogy teljesen befejeztessék.
Az actio Pauliana gyakorlati sikere rendszerint bizonyos tények tudásának vagy nem tudásának igazolásától levén feltételezve, miután a bizonyitás ez irányban a peres eljárás szabályainak megfelelőleg csak a legritkább esetben sikerülhet, az actio Pauliana által elérendő czél biztositása végett szükségesnek látszott kimondani, hogy a biró a bizonyitékokat a teljesség szempontjából szabadon mérlegelhesse, a mi csak akként válhatik lehetségessé, ha a biró az érintett irányban a peres eljárás szabályaihoz kötve nincsen.
Az újabb csődtörvények kivétel nélkül megállapitják azon feltételeket, melyek közt a compensationak helyt engednek; és ebbeli intézkedéseik nemcsak azon főelvre névze egyeznek meg, mely szerint a compensatio csőd esetében is azon feltételekhez van kötve, melyek közt azt a fennálló törvények különben megengedik; hanem részletes intézkedéseik közt is nagyban és egészben bizonyos öszhang létezik. Mindezen intézkedések kétségtelenül a római jogban találják ugyan alapjukat, de annak tanait, melyek sok tekintetben hiányosak voltak, sikerrel egészitették ki.
A javaslat természetesen nem a római jog, hanem az újabb törvények álláspontját foglalja el, s a beszámitást ellentétben a korábbi felfogással, mely szerint a tömeg érdekei tartandók egyedül szem előtt, főleg a hitelezők érdekében szabályozza. Az ellenkövetelés ugyanis, melylyel a csődhitelező a tömeg ellen bir, reá nézve bizonyos tekintetben a fedezet jellegével bir ép ugy, mint a zálog- és megtartási jog; méltatlanság lenne tehát a hitelezőt arra kényszeriteni, hogy ez tartozását a tömegnek teljesen fizesse ki, saját követelését pedig a tömeg ellen liquidálja, tehát elégedjék meg azon quótával, mely követelésére a tömegből jut. Ha a törvény a hitelezőnek jogot ad arra, hogy ez a kezei közt levő tárgyakból magát a zálog - és megtartási jog alapján kielégithetsse, - e jogot meg kell adni azon hitelezőknek is, ki a közadós követelésének, tehát pénzének vagy birtokában; e tekintetben nem tévén különbséget azon körülmény, hogy a hitelező ellenkövetelése esetleg még nem járt le; mert a tervezet szerint a tömeg elleni követelések, a csődnyitás tényével annyiban lejárataknak tekintendők, hogy a tömegnek jogában áll azokat, figyelem nélkül a netaláni eljáratra, azonnal kifizetni; a tömegre nézve tehát nem történik jogtalanság az által, hogy ellenében egy még le nem járt követelés compensáltatik.
Miután a javaslat a beszámitást általában a fennálló törvényes feltételekhez köti, - önként következik egyrészről, hogy annak feltételei általában és első sorban nem a csődtörvény, hanem az általános magán-, a kereskedelmi vagy a váltójog e részbeni intézkedései szerint itélendők meg; másrészről, hogy ily követelésekre nézve, melyeknek compensálását a magán-, kereskedelmi, vagy váltójog meg nem engedi, beszámitásnak a csődtömeg ellen egyáltalán helyre nem lehet, igy pl. miután a kereskedelmi jog szerint a társaság tartama alatt ennek adósai sem egészben, sem részben nem számithatják be a társaságnak azt, mit az egyes tagok ellen követelhetik, - a beszámitásra csőd esetében sem hivatkozhatnak.
A csődtömeg érdekei nem találhatnának elég védelmet azon intézkedésekben, melyeket akár a magán-, akár a kereskedelmi, akár végre a váltójog a compensatio kizárására nézve felállit; mert mindazon kizárások, melyeket a most érintett törvények megállapitanak vagy megállapithatnak, nem a csőd esetére számitvák; ugyanazért szükségesnek látszik, szemben a 38. §-ban felállitott elvvel, azon eseteket is megállapitani, melyekben a beszámitás, különösen a csődtömeg érdekéből, de egyuttal a csődeljárás természetének megfelelőleg kizáratik. E tekintetben a javaslat 39. §-a háromféle intézkedést tartalmaz, melyek külön-külön következő megjegyzéseket tesznek szükségessé:
1. Ha a hitelező csődnyitás után lesz a tömegnek adósa, a compensatiónak, tekintet nélkül az ellenkövetelés keletkezési idejére, azért nem lehetne helyt adni, mert ez esetben a követelés a tömeg tulajdonát illetőleg, annak vagyoni értékét képezi, mely az összes hitelezőknek kielégitési alapul szolgál; mert továbbá a csődnyitás után egyik hitelezőnek sem áll jogában a tömeg ellen kiváltságos kielégitési módot szerezni, pedig a beszámitás, mint ez az előbbeni § indokolásában kiemeltetett, a fedezet jellegével bir, mely ha kellő időben szereztetik, a hitelező részére a kiváltságos kielégitést biztositja. Az, hogy a hitelező követelése a csődnyitás előtt már létezett, a dolgon mit sem változtathat; mert e követelés csak jogczím volt arra, hogy a hitelező annak alapján a beszámitáshoz jogot szerezzen, de hiányzott maga a tényleges jog; és valamint nem áll jogában a hitelezőnek a csődnyitás után, egy már korábban létezett követelés alapján zálog-, vagy megtartási jogot szerezni, - úgy nem áll és nem állhat jogában a beszámitás által azon közösségből kilépni, melyben a csődnyitás idejekor a többi hitelezőkkel állott. Ehez járul még, hogy a beszámitás megengedése a visszaélések kimerithetlen forrásává lenne, mely a roszlelkű hitelezőknek a tömeg értékének önkényes csökkentését lehetővé tenné.
2. Lényegileg a fentebb előadott okok igazolhatják a compensatio kizárását oly esetben is, midőn valaki a közadósnak már korábban tartozott, s a tömeg ellen csak a csődnyitás után szerez követelést. Ha a hitelezők összessége a tömeghez tartozó követelésekre már jogot nyert, az adós a római jog szerint is hiában szerzett követelést, mert azt a tömeg ellen compensálnia nem lehetett. A római jog ezen intézkedéseit, melyek az újabb európai csődtörvényekbe is átmentek, a javaslat már azért sem mellőzhette, mert azok helyességét kétségbe vonni alig lehetne. Ehez járul még, hogy a visszaélések a beszámitás kérdéses neménél még veszélyesebbek lehetnének, s a tömeg teljes megsemmisitésére vezethetnének miden oly esetben, midőn ennek nagy részét activ követelések képezik. A tömeg adósa minden módot felhasználna arra, hogy adósságától olcsó szerrel megszabaduljon, mire nézve a beszámitás mint igen kényelmes eszköz kinálkoznék; a jóhiszemű hitelezők minden tájékozástól megfosztatnának a tömeg állását illetőleg, mert nem tudhatnák, hogy a künlevő activ követelések közül mire számithatnak. Azon körülmény, hogy a tömeg elleni követelés a csődnyitás előtt egy más hitelező tulajdonként már létezett, a jelen esetben sem tehet különbséget, mert az utóbbira nézve a compensatio nem létezett, utódja pedig azt az előbbeni pont alatt kifejtettek szerint, a csődnyitás után érvényesen meg nem szerezhette.
3. A par conditio creditorum elvének megfelelőleg, s mert a jelen javaslat a materialis concursus joghatályát elismeri, kizárandó volt a beszámitás oly esetben is, midőn a hitelező, ki a közadósnak a csődnyitás előtt már adósa lett, és a közadós ellen az ezzel kötött jogügylet, vagy jogátruházás vagy valamelyik hitelező kielégitése által követelést szerzett, jóllehet a fizetések megszüntetéséről, illetőleg a csődnyitási kérvény beadásáról tudomással birt. Ez intézkedés ellenében azt lehetne ugyan felhozni, hogy a kérdéses compensatio ellen elég védelmet ád az acito Pauliana, hogy tehát a compensatiót külön érvénytelennek, illetőleg kizártnak nyilvánitani nem szükséges. Ez ellenvetés azonban azért nem birhat jelentőséggel, mert az actio Pauliana a hitelező részéről felteszi, hogy az frandis conscius volt, s mert ezt a kérdéses esetben igazolni alig lehetne, az actio Pauliana siker nélkül maradna. A szóban lévő esetben az egyedül helyes kiindulási alap az, hogy a materialis concursus idejében sem áll jogában egyik hitelezőnek is helyzetét megváltoztatni, a közösségből kilépni; pedig ez történnék, ha a 39. § 3. pontjában foglalt intézkedés fel nem vétetik. A fizetések megszüntetésével a közadós tartozásai rendszerint alászállnak értékükben; a személyes adósnak tehát módjában állhatna a tömeg ellen olcsó követelést szerezni, s ekként tartozását a compensatió segélyével kiegyenliteni; a kérdéses intézkedés tehát ép úgy, mint az 1. és 2. pont alatt foglalt határozatok, azon visszaéléseknek kivánja elejét venni, melyek a compensatióval a tömeg megkárositására történhetnének. Nehogy azonban a compensatio kizárása a forgalomra nézve több hátrányt vonjon maga után, mit mennyit a tömeg érdekében elháritani kiván, - a javaslat a compensatiót a szóban levő esetben csak azon feltétel mellett zárja ki, ha a hitelező a követelés megszerzésekor a fizetések megszüntetéséről, illetőleg a csődnyitási kérvény beadásáról tudomással birt, mi természetesen minden egyes esetben a tömeg által lesz igazolandó; a javaslat tehát csak jogot ád a tömegnek a nélkül, hogy e jog érdekében a bizonyitási kötelességét a hitelezőkre háritaná.
A 40-41. §-okhoz
A javaslatnak a beszámitás kizárására vonatkozó intézkedései a visszaélések meggátlására elégtelenek lennének, ha azok a 40. §-ban foglalt határozat által ki nem egészittetnének; mert a tömeg külföldi adósának módjában állana, egy belföldi hitelezővel egyetértve, a tömeget megröviditeni, vagyis kötelezettsége alól az által felszabadulni, hogy a tömeg ellen valamely követelést megszerez; mi a sűrű kereskedelmi összeköttetések mellett nem épen lehetetlen. A kérdés csak az lehet, hogy minő mód választassék az érintett visszaélések meggátlására? A külföldi adóst nem mindig lehetne felelősségre vonni; mert ez, ha saját országa törvényei szerint beszámitással élhet, a belföldi biróság competentiája alá nem tartozik; nem marad tehát egyéb hátra, mint az, hogy a belföldi hitelező, ki követelését in fraudem creditorum, vagyis hogy a compensatiót lehetővé tegye, a tömegnek egy külföldi adósára ruházza, vonassék felelősségre, illetőleg köteleztessék azon hátrány megtéritésére, melyet a tömeg a beszámitás által szenved. E hátrány rendszerint evidens lesz; mert a tömeg hitelezői rendesen csak aránylagos kielégitésre tarthatnak igényt, holott a beszámitás által teljes kielégitéshez jutnak; a hátrány tehát a tömegre nézve azon összegben fog állani, melyet a hitelező a reá eső quótán túl beszámitás utján kapott. Tegyük fel pl. hogy a tömeg A. belföldi hitelezőnek adósa 1000 forinttal, B. külföldi lakos ellen pedig 1000 forint követelése van; ha a tömegből az egyes követelésekre 50% esik, - világos, hogy a tömeg a kérdéses esetben a beszámitás folytán 500 forintot veszt; mely összeg megtéritésére a belföldi hitelező, ki a beszámitást in fraudem creditorum lehetővé tette, joggal kötelezhető.
A 41. §-ban foglalt intézkedés tulajdonképen csak folyománya lévén a 14. § második pontjában kimondott elvnek, e helyütt újabb indokolását nem kiván, s elégnek látszik e tekintetben csak annyit megjegyezni, hogy a 41. § nélkül kételyek támadhatnának az iránt, valjon a 14. § második pontjában foglalt intézkedés beszámitás esetében alkalmazható-e vagy sem.? Az osztrák csődtörvény is, mely egyébként a levonásról nem intézkedik, szükségesnek látta kimondani, hogy a hitelező, ha oly le nem járt követelése, melytől kamatok nem járnak, beszámitás útján kiegyenlittetik, a törvényes kamatok levonását tűrni tartozik. Hogy az osztrák csődtörvény ezen nagyon is általános intézkedése sem a méltányoságnak, sem a dolog természetének meg nem felel, azt a 14. § indokolásában kifejtettek után, hol a Carpzow-féle rendszer tarthatlansága kimutattatott, kétséget sem szenvedhet.
Megfelelőleg a javaslat 1. §-ában kimondott elvnek, a csődnyitás joghatálya nem terjedhet ki azon dolgokra, melyek a tömegben találtatnak ugyan, de nem a közadósnak, hanem másnak tulajdonát képezik. A hitelezők egyedül a tömeghez tartozó javakból leendő kielégitésre tarthatnak igényt, s nem követelhetnek kielégitést oly dolgokból, melyek a közadós vagyonát, s e szerint a tömeg kiegészitendő részét nem képezik. Ez elvnek megfelelőleg intézkedik saját csődtörvényünk a letéteményekről és közpénzekről (17. §), a nő ingatlan javairól (18. §), az osztatlan állapotban lévő rokonok javairól (19. §), a társasági vagyonról és a közösségről (20. és 21. §), a bizományi árúkról s általában oly tárgyakról, melyek másnak kétségtelen tulajdonát képezik (38. §), továbbá a női hozományról. Mindezekre nézve csődtörvényünk a természetbeni visszakövetelést általában megengedi a nélkül, hogy egyrészről a lehető egyes eseteket mind kimeritené; és másrészről az igények természete szerint, a kellő megkülönböztetést megtenné. Ehhez járul még, hogy a csődtörvények érintett intézkedései legalább részben a mai felfogásnak meg nem felelnek, tehát a kellő átalakitást már e szempontból is kivánatossá teszi.
Miután a javaslat az általános indokolás szerint kizárólag egyik európai törvényt sem vette és nem vehette alapul, a szóban levő intézkedések tekintetében is legczélszerűbbnek látszott az intézmény jogi fejlődését és annak természetét venni kiindulási alapul, s az egyes intézkedéseket az ekként nyert eredménynek megfelelőleg és tekintettel hazai viszonyainkra megállapitani.
A mi a 42. §-t illeti, mely a visszakövetelési jogra nézve az általános elvet állapitja meg, annak egyes intézkedései következő megjegyzéseket tesznek szükségessé:
1. A javaslat mellőzve a visszakövetelési jog specialisálását, egyrészről azon elvet állapitja meg, mely szerint a tömegben lévő azon dolgok, melyek nem közadósnak, hanem másnak tulajdonát képezik, visszakövetelhetők; másrészről kijelenti, hogy a visszakövetelési jogra nézve, alapuljon az akár dologi, akár személyes igényen, az általános jogi elvek mellet, a tervezetnek e részbeni specialis intézkedései szolgálnak irányadóul. E meghatározásokból önként következik, hogy a visszakövetelési igények a csődperen kivül esnek; hogy továbbá csőd esetében is azon jogi elvek szerint itélendők meg, melyek szerint csődön kivül elbirálandók letek volna, s a csődtörvények e részbeni határozatai csak annyiban birnak jelentőséggel, a mennyiben bizonyos igényekre nézve - miként ez a következő § intézkedéseiből kitűnik - külön dispositiókat tartalmaznak. Hogy a javaslat különösen a visszakövetelés egyes eseteit fel nem sorolja, abban találja indokolását, hogy az e részbeni közelebbi meghatározás, ha az a teljességre igényt tarthatna is, csak zavarokra és nehézségekre adna alkalmat; a szóban lévő igények ugyanis vagy tulajdonjogon alapulnak, mely esetben a tulajdoni keresetnek az igény, illetőleg a tárgy természetének megfelelő egyik vagy másik nemével lesz a visszakövetelési jog érvényesitendő; ellenben ha annak alapját személyes igény képezi, annak érvényesitésére a személyes keresetek megfelelő neme fog szolgálni; mindkét esetben a jog alapját azon körülmény képezi, hogy a visszakövetelt dolog a tömeg tulajdonának nem tekinthető; a kereset tehát a tömeg vagyona ellen egyik esetben sem intéztetvén, az nem a csődtörvény, hanem az e részben fenálló általános jogi elvek szerint lesz érvényesitendő. Hogy a javaslat a közadósnak meghatározott czélból átadott váltók, kereskedelmi papirok és egyéb követelések, továbbá a bizományosnál levő árúk visszakövetelése iránt külön nem intézkedik, abban találja indokolását, hogy a csődtörvénynek e részben képzelhető specialis intézkedései vagy megegyeznek a váltó-, illetőleg a kereskedelmi törvény e részbeni határozataival, vagy nem; az első esetben a specialis intézkedések legalább is feleslegesek lennének, az utóbbi esetben pedig nem igazolható módon alterálják azon biztosságot, melyet a váltó- és a kereskedelmi törvény e részbeni intézkedései czéloznak, s mely a kereskedelmi forgalom egyik elutasithatlan követelményét képezi. A váltóbeli és egyéb kereskedelmi követelések a váltó-, illetőleg a kereskedelmi törvény szerint vagy visszakövetelhetők bizonyos feltételek mellett, vagy nem; sem az egyik, sem a másik esetben a felek helyzetén a csődnyitás ténye által változás ne történik; a követelés tehát a csődnyitás ténye után is vagy visszakövetelhető marad, vagy visszakövetelhető nem lesz.
2. Az újabb európai törvények kivétel nélkül érvényre emelik azon elvet, mely szerint pretium succedit in locum rei; abból indulván ki, hogy a visszakövetelési jog, melyet megállapitanak, illusoriussá válhatnék, ha az csak oly esetben engedtetnék meg, midőn az idegen dolgok a tömegben még természetben meg vannak. És ez ép oly természetes, mit igazságos; mert ha a tömeggondnok adta el vagy értékesitette az idegen dolgokat, ezt csak mint annak megbizás nélkül ügyviselője tehette, kit a visszakövetelési jog illeti; e jog, mely a csődnyitás előtt már létezett, a tömeggondnok által nem alterálható, ha pedig a dolgot a közadós a csődnyitás előtt eladta vagy egyébként értékesitette, ez esetben idegen pénz vagy érték folyt a tömegbe, melyre ez ép ugy, mint magára a dologra, igényt nem formálhat; és a legnagyobb méltatlanság lenne az érdekelt felet arra kényszeriteni, hogy ez követelését úgy, mint minden más személyes hitelező, a tömeg ellen liquidálja. Valamint a hitelezőnek nem áll jogában állását megváltoztatni, s a hitelezők közösségéből kilépni, - ugy sem a közadós, sem a tömeggondnok nem tekinthető feljogositottnak arra, hogy a tulajdonos jogi állását megváltoztassa, hogy ezt megfoszsza egy oly jogtól, mely őt a csődnyitás előtt már kétségtelenül megillette. A javaslat is ezen felfogásból indul ki, s a külföldi törvények e részbeni intézkedéseit már azért sem ignorálhatta, mert ellenkezésbe jött volna azon határozatokkal, melyeket a kereskedelmi törvény a visszakövetelési jogra nézve megállapit, s melyek - ha a forgalom elutasithatlan követelményeit ignorálni nem akarjuk, - a csődeljárás mellett is érvényben tartandók lesznek.
A 43-44. §-okhoz
Azon kiváló fontosság, melylyel a vétel, a kereskedelmi forgalomban bir, a törvényhozásoknak indokul szolgált arra, hogy a vételt, mint a kereskedelmi forgalom egyik fő és alapügyletét külön, és pedig a magánjog elveitől eltérőleg, szabályozzák. Az e részbeni intézkedések nem pusztán a formára szoritkoznak, hanem az eladó és a vevő jogainak szabályozásával is foglalkoznak, s különösen a tulajdon megszerzésének feltételeire nézve a magánjogi felfogástól sok tekintetben eltérnek. Ezen eltérő intézkedéseknek természetes következménye volt az, hogy a vindicatio feltételei is a kereskedelmi forgalom természetének megfelelőleg rendeztettek. Mindez természetesen csak akkor volt lehetséges, midőn a törvényhozások a római felfogástól eltérve, azon elvet emelték érvényre, mely szerint a tulajdon átruházására maga az akarat, maga a szerződés ereje elegendő a nélkül, hogy a birtokba vétel feltétlenül megkivántatnék. E felfogásnak megfelelőleg az egyes országok törvényei az eladónak, különösen csőd esetére, különféle jogokat biztositottak, s a vindicatio-t majd szélesebb, majd ismét szükebb alapon szabályozták. A javaslatnak e tekintetben természetesen a korábbi csődtörvények intézkedéseihez alkalmazkodni nem lehetett; mert nem téveszthette szem elől azon intézkedéseket, melyeket a magyar kereskedelmi törvény az eladó jogaira nézve megállapit; a javaslatnak is tehát ép ugy, mint a német csődtörvénynek, az eladó visszakövetelési jogát azon határokon belől kellett szabályozni, melyeket e részben a kereskedelmi törvény kijelöl. A mi magukat a 43. és 44. §-ban foglalt intézkedéseket illeti, azok igazolására a következő megjegyzések szolgálhatnak:
1. Megfelelőleg a kereskedelmi törvény azon intézkedésének, mely szerint a fuvarozó addig, mig az árú rendeltetése helyére nem érkezik, s a fuvarlevél ugyanott az átvevőnek kiszolgáltatva nem lett, a feladó későbbi utasitásait követni tartozik (right of stoppage in transitu, droit de suite). - a javaslat 43. §-a szerint az eladó a vevőnek más helyről átküldött árúkat visszakövetelheti, ha ezek a csődnyitás előtt a rendeltetés helyére nem értek, s a közadósnak, vagy helyette egy harmadiknak, pl. a tömeggondnoknak kézbesitve nem lett. A javaslat 43. §-a tehát az újabb csődtörvényekben elfogadott azon elvet emeli érvényre, mely szerint a feladó az elküldött árúk felett szabad rendelkezési jogát mindaddig megtartja, mig azok az átvevőknek tényleges birtokába vagy rendelkezése alá nem kerülnek. Az eladónak engedett ezen kedvezmény ellen azt lehetne ugyan felhozni, hogy ha ő az árút feladta, illetőleg a vevő részére elküldötte, arról mintegy lemond, s egyedül a vételárra nézve tartja fenn igényeit; hogy továbbá a droit de suite a közlekedés gyorsasága mellett nem is bir többé jelentőséggel, mert az árú rendesen előbb ér rendeltetése helyére, minthogy az eladó megállitási jogát gyakorolhatná; daczára azonban a most érintett körülményeknek, a droit de suite a legrégibb időktől a mai napig fentartotta magát s azt a kereskedelmi forgalom csak érdekeinek sulyos megsértésével nélkülözhetné. Egyrészről ugyanis a fuvarozás nem mindig eszközölhető rövid idő alatt, sőt az, főleg tömeges forgalomnál, nem ritkán napokat és heteket vesz igénybe; másrészről a kereskedelmi forgalmat nem lehetne a készpénz melletti eladásra utalni; mert ez esetben az oly minimumra szorittatnék, mely tényleges megsemmisitésével egyenlő lenne; kell tehát, hogy az eladó, ki vevőjét a legtöbb esetben csak névleg és hitele után ismeri, az elküldött árú felett bizonyos időpontig, különösen pedig a mig az útközben van, szabadon rendelkezhessék; kell továbbá, hogy rendelkezési joga érvényesitéséül az elküldött árúkat mindaddig, mig azok a közadós tényleges birtokába vagy rendelkezése alá nem kerültek, visszakövetelhesse.
2. Hasonlag a kereskedelmi törvény intézkedéseinek felelnek meg a 44. §-ban foglalt határozatok, melyek a visszakövetelést, tekintettel a kereskedelmi forgalom lehető biztonságára, három esetben zárják ki; és pedig a) ha a tömeggondnok a közadósnak a vételből eredő kötelezettségeit már teljesitette; mert ez esetben a jog, melyet a kereskedelmi törvény a feladó részére biztosit, minden alapját elvesztette, és nincs semmi elfogadható ok arra, hogy a tömeg az érvényesen megszerzett árúkat ki- vagy visszadja; a droit de suite mindössze azt czélozza, hogy az eladó a fizetetlen vételárra nézve magát biztosithassa; ha azonban a vételár már kifizettetett, vagy ha a tömeg a vételből eredő kötelezettségeknek már eleget tett, az eladó jogainak védelmére ok többé nem létezik. b) Ha az árú, mielőtt az rendeltetése helyére érkeznék, a fuvarlevélben kijelölt átvevőnek már kiadatott. A droit de suite csak addig tart, mig az árú az átvevőnek vagy természetben vagy a fuvarlevél kézbesitése mellett át nem adatott; ennek megtörténtével a feladó rendelkezési joga megszünik, s átmegy a fuvarlevélben kijelölt átvevőre, ki az árú felett a fuvarlevél alapján ép úgy rendelkezhetik, mintha az árúk már physicai birtokában volnának. A törvényhozás távol attól, hogy a forgalom biztonságát mozditaná elő, egyenesen annak veszélyeztetését tenné lehetővé, ha kérdéses esetben a feladó visszakövetelési jogát elismerné, mert a két egymás mellé állitott jog érvényesitése minden képzelhető biztonságot megszüntetne. c) Ha az árút a csődnyitás előtt egy harmadik, a rendeletre szóló rakjegy átvétele mellett, jóhiszemüleg megvette. A kereskedelmi törvény szerint a feladó és fuvarozó megállapodhatik abban, hogy a fuvarozó az átadott árúkról rakjegyet, vagy oly okmányt állitson ki, melay által ez magát az árú kiadására, a rakjegy minden jogszerű birtokosa irányában, leköti. A rakjegy e meghatározásból következik egyrészről, hogy az árú feletti rendelkezés kizárólag a rakjegy jogszerű birtokosát illeti; másrészről, hogy a rakjegy kiállitásával a feladó rendelkezési joga megszünik, miért is ezt nem a droit de suite, sem a vindicatio nem illeti. Ha tehát a közadós az árút, a rakjegy átadása mellett, eladta, a feladó akkor is, ha mint eladó jelentkezik, a visszakövetelési jogot még az esetben sem gyakorolhatja, ha a tárgyak a tömeg birtokában találtatnak. Valamint azonban a váltónál a hátirat, illetőleg az okirat puszta birtoka csak azon esetben elegendő a legitimatióra, ha a váltó továbbadása meg nem tiltatott, - úgy a rakjegynél is megkivántatik, hogy ennek továbbadása a hátirat kizárásával megtiltva ne legyen; mert a nem forgatható - recta - rakjegy a tulajdon átruházására nem elegendő, s a traditió-t nem pótolhatná. Végre, hogy a javaslat a harmadik vevőnél a bona fides-t megkivánja, abban találja indokolását; hogy a törvény sem a közadósnak, sem a tömeggondnoknak oly cselekvényét érvényesnek el nem ismerhetné, mely a jóhiszemű eladó kijátszását czélozhatná.
Már az általános indokolásban kifejtettek azon okok, melyek a házastársak, s különösen a nő vagyonjogainak kiváltságolása ellen harczolnak; egyuttal jeleztetett azon irány is, melyet a törvényhozásnak a nő igényei tekintetében követni kell. Mindaz tehát, mi a jelen fejezetben a házastársak, s különösen a nő vagyonjogaira nézve megállapittatik, tulajdonképen csak folyománya a jelzett elveknek és az érintett iránynak. E szempontból tekintve a dolgot, az egyes §-ok részletes indokolása helyett bizton lehetne a már kifejtettekre utalni; azonban a dolog sokkal fontosabbnak látszik, az egyes intézkedések sokkal mélyebben beható reformként jelenkeznek, hogysem azok részletes igazolását e helyütt mellőzni lehetne.
Azok után, mik a csődeljárás rendeltetéséről és természetéről már több helyütt mondattak, alig lehet kétség az iránt, hogy a javaslat egyes intézkedéseinél egyedül a hitelező érdekei és az általános hitel követelményei lehetnek irányadók. Sem azon körülmény, hogy a nő férje sorsában osztozkodik, sem a most érintett momentumok nem követelik, ugyan, hogy a nő a hitelezők érdekében áldozatokra kényszerittessék; mert a hitelezők ebbeli igényei, melyek a külön vagyonrendszernél értelemmel alig birhatnának, a vagyonközösség mellett is nehezen lennének valósithatók; mindamellett tagadhatlan, hogy a házasfelek közt a vagyon összekeverése, a férj javainak a nő érdekében felhasználása nagyon meg van könnyitve; minek természetes következménye azután az, hogy a jóhiszemű hitelezőkre nézve a kellő tájékozás megnehezittetik. A különböző igényperek, melyek a most érintett tényekből eredhetnek, a hitel és bizalom megingatására vezetnek, s a törvényhozást arra ösztönzik, hogy a hitelezőket a nő tulajdoni igényei ellen védelem alá vegye. A védelem megállapitását és biztositását ez irányban czélozzák a javaslat 45. és 46. §-ai, melyek a mellett, hogy a nő igazi tulajdonát a hitelezők érdekében nem confiscálják, lehetőleg elejét veszik annak, hogy a házastársak sajátszerű helyzetüket, melyben a vagyon összekeverése nagyon is lehetséges, a hitelezők megkárositására fel ne használhassák.
E tekintetben mindenek előtt szükségesnek mutatkozott általános elvként kijelenteni, hogy a nő valamely dolog kiadását csak az esetben követelheti, ha igazolni képes, hogy a visszakövetelt dolgot már a házasság megkötése előtt birta, vagy a házasság megkötése után ugyan, de nem a közadós pénzén szerezte. Ez intézkedés tehát feltételként köti ki minden igazolás, melynek feltételeit általában sem lehetne meghatározni, egyes esetekben nehézségekkel járhat ugyan; de minél több nehézségekkel jár a vindicationak alapul szolgáló ügyletek egymásutánját kimutatni, - annál kevésbé lehet kétség az iránt, hogy a bizonyitást a tömegre háritani nem lehet; mert a nő, ha valódi és nem fictiv jog forog kérdésben, rendszerint képes lesz jogát igazolni, mig ellenben a tömeggondnoknak az ellenkezőt bebizonyitani módjában alig állhatna. A most érintett nehézségeket sem nem kevesbitheti, sem meg nem szüntetheti azon körülmény, hogy a visszakövetelt dolgok a vindicans birtokában vannak; mert azon körülmény, hogy a vindicans a visszakövetelt dolgokat a csődnyitás idejekor birja, véletlenség lehet, mely a tulajdonjog megitélésének magában véve irányadóul nem szolgálhat. Ha a kijátszások meggátlását a törvényhozás egyik feladatának tekintjük, akkor nem lehet megengedni, hogy a nő a legértékesebb dolgokat pusztán az által vonhassa el a hitelezők kielégitése elől, hogy azokat egymásnak a csődnyitás előtt tényleg átadják.
Valamint a vindicans azt, hogy a visszakövetelt dolgok tulajdonát képezik, általában a szerzésnek alapul szolgált ügyletekkel köteles igazolni, - úgy köteles igazolni azt is,hogy a pénz, melyen valamely dolgot a házasság megkötése után szerzett, tulajdonát képezte, köteles lévén tehát kimutatni azon ügyletet, melynek folytán a pénzt szerezte. Az, hogy a nő a pénzt esetleg a férjtől pl. a tartozás visszafizetése által szerezte, különbséget nem tehet, feltéve, hogy a szerzés ténye kifogás alá nem eshetik; mert a pénz ily esetben kétségtelenül a vindicans tulajdonába ment át, tehát azt, mit e pénzen szerzett, tőle elvonni nem lehet.
Csődtörvényünk 42. §-a az üzlet folytatásához tartozó dolgokról csak annyiban intézkedik, a mennyiben az élelem keresésére szükséges eszközöket és szerszámokat a tömegből kiadatni rendeli. Ez intézkedés azonban, tekintettel a polg. törvk. rendtartás 395. §-ára; tekintettel továbbá a jelen javaslat 1. §-ára, mely szerint a csődnyitás joghatálya, a közadósnak csak végrehajtás alá vonható vagyonára terjed ki, - teljesen feleslegesnek mutatkozik. A 46. § nem is azt czélozza, hogy a közadósnak az élelem fentartásra szükséges szereit a csőd hatálya alól kivegye; hanem elejét akarja venni annak, hogy különösen a nő ne igényelhesse a férj üzletéhez tartozó azon dolgokat, melyek, mert nem minden esetben tartoznak a polg. törvk. rendtartás 395. §-a alá, a csődtömeg kiegészitő részét képezik, és mint pl. a gépek, nagy értékkel birhatnak. E tárgyakra nézve a visszakövetelési jog kizárása magától érthetőnek látszik ugyan, de e körülmény a javaslat szóban lévő intézkedését még sem teszi feleslegessé. Valamint ugyanis nem lehetlen az, hogy a bukott üzletét idegen eszközökkel folytatta; úgy nem lehetetlen az is, hogy az általa használt dolgok nem az ő, hanem nejének tulajdonát képezik; mely esetben a vindicatiót a 43. §-ban kimondott elvhez képest kizártnak tekinteni nem lehet. Miután azonban a férj üzeletéhez tartozó dolgok mellett azon vélelem harczol, hogy ezek az ő és nem nejének tulajdonát képezik, - teljesen indokoltnak látszik, ha a visszakövetelési jog csak mint kivétel, és pedgi egyedül azon esetben engedtetik meg, ha a nő tulajdonjoga a közadós által használt dolgokon külsőleg felismerhető, ha tehát az érintett vélelemnek helye nem lehet.
A csődeljárás, mely a közadós hitelezőinek bizonyos szabályok szerint kielégitését czélozza, már e természeténél fogva is bizonyos költségeket, bizonyos kiadásokat von maga után, melyek részint a sumtus oeconomici, részint a sumtus processus jellegét veszik fel, és minden esetben azokat megelőzőleg egyenlitendők ki, kiknek érdekében a csődeljárás folyik. E kiadások és költségeken felül azonban keletkezhetnek a felosztandó tömegnek még oly tartozásai is, melyek a nélkül, hogy a tömeg felosztását czélzó eljárással szorosan összefüggnének, hasonlag a tömegből, és pedig a csődhitelezőket megelőzőleg egyenlitendők ki azért, mert a tömeg érdekében contraháltatnak. Ehez képest keletkezik azon megkülönböztetés, melyet az újabb európai törvények elfogadtak, s mely a tömeg költségeit és tartozásait, habár ezek közt sok esetben alig van különbség, mint önálló terheket jelöli meg, s azokat, kik e terhek kiegyenlitését követelhetik, a tömeg hitelezőinek tekinti. A most érintett hitelezők és a közadós hitelezői közt - legyenek ez utóbbiak akár zálogos, akár személyes hitelezők - azon különbség van, hogy az elsők a csődeljárásba még az esetben sem vonhatók, ha igényeik megállapitására a tömeggondnokot befolyás illeti. De különböznek a tömeg hitelezői azoktól is, kiket visszakövetelési vagy elkülönitési jog illet - vindicantes iure dominii, separantes és quasi separantes; - mert mig ez utóbbiakat csak bizonyos kiváltság illeti arra nézve, mit igényekkel követelnek, - a tömeg hitelezői az u. n. csődhitelezőkkel semmiféle közösségben nem állanak, sőt ezek irányában kivétel nélkül mint hitelezők jelenkeznek olyképen, hogy a tömegből semmiféle kielégitésnek helye nem lehet, mig a tömeg hitelezőinek követelései, vagy ezeknek bizonyos része ki nem elégittetett.
Az újabb csődtörvények, melyek az általános és a különös csődtömeg közt különbséget tesznek, a tömeg költségei is a szerint osztják fel, a mint ezek az általános, vagy a különös csődtömegre vonatkoznak. Már az 1853-iki ideiglenes csődrendtartás határozott különbséget tesz az általános és a különös költségek közt, és ezeket vagy az általános, vagy azon különös tömegből rendeli kielégittetni, melyre vonatkoznak, vagyis melynek érdekében történtek. Igy az érintett csődtörvény 11. §-a szerint a tömeghez tartozó ingatlan javakból és azoknak a csődtartamka alatti jövedelmeiből mindenekelőtt azon költségek egyenlitendők ki, melyek a csőd tartama alatt a vagyon fentartásából, kezeléséből és értékesitéséből, továbbá az ily vagyonra bejegyzett követelések liquidálásából felmerültek; a 14. § szerint a záloggal terhelt ingók árából hasonlag a hitelezőket megelőzőleg egyenlitendők ki a fentebb érintett költségek; a 17. § pedig a bányavagyonra a 11. § emlitett intézkedéseit hasonlag kiterjeszti. Az országbirói értekezlet, mely csődtörvényünket a telekkönyvi itézmények megfelelőleg kiegészitette (IV. 9. és 13. §-ban), lényegileg a ideiglenes csődrendtartás 11., 14. és 17. §-ait tartotta fen. A javaslat tehát, midőn a tömeg költségeit, mint oly terheket jelöli ki, melyek minden más igényt és követelést megelőzőleg elégitendők ki, tulajdonképen csak az eddigi törvényes intézkedéseket tartja fen, s azokat csak annyiban módositja, a mennyiben ezt vagy a javaslat constructiója, vagy a kellő világosság szükségképen megkivánja.
A mi a tömeg tulajdonképeni terheit - adósságait - illeti, ezek a 49. § intézkedése szerint a tömeg által kötött, illetőleg fentartott vagy megtámadott ügyletből keletkezhetnek, s az eljárási költségekből abban különböznek, hogy bizonyos szerződési kötelezettséget tételeznek fel, s a nélkül, hogy a csődnyitással szükségképen járó költségek jellegével birnának, a közadós összes vagyonát terhelik; tehát minden más követelés előtt egyenlitendők ki. A jelen javaslat ugyanis a tömegnek több esetben megengedi, hogy ez a közadós által kötött ügyletet fentarthassa, tehát abban beléphessen; más esetekben ellenben a tömeget az ügylet megtámadására jogositja fel. Ez intézkedéseknek azonban természetszerű következményeként jelenkezik az, hogy a tömeg egyrészről az átvett ügyletet a maga részéről teljesiteni, és másrészről azt, mi az ügyletből befolyt, visszatériteni tartozik. Ebbeli kötelezettségei tehát az egész vagyont terhelik, s azoknak minden más követelést vagy igényt megelőzőleg, kell a közadós javaiból kielégittetni, miért is azok helyesen tekinthetők a tömeg terheinek.
Megfelelőleg azon elvnek, mely szerint azok, a kik akár zálog, akár megtartási, akár más czímen a közadósnak bizonyos vagyonából követelhetnek kielégitést, s a személyes hitelezők közé nem sorozhatók, - a 47. § második bekezdése szerint a költségek és tartozások azon tömegből egyenlitendők ki, melyre vonatkoznak, tehát azon arányban, melyben a külön kielégités alapjául szolgáló vagyont terhelik. Ezen intézkedés, mely az általános és a különös csődtömeg megkülönböztetésén, ezek külön jogi természetén alapszik, csődtörvényünk szerint jelenleg is alkalmaztatik; miért is annak bővebb indokolása e helyütt szükségesnek nem mutatkozik.
Végre azon controversiák elkerülése végett, melyek a tömeget terhelő költségek természete iránt keletkezhetnének, szükségesnek látszott kimondani, hogy azon tömegköltségek, melyek a csődben történt felszámitással járnak, csak annyiban terhelik a külön tömeget, a mennyiben a felszámitott követelés a külön tömegből kielégittetik. Ezen intézkedés teljesen méltányosnak mutatkozik; mert ha a költségek különleges természete nem világos, akkor leghelyesebbnek látszik, ha a költségek azok közé számittatnak, melyeket a csődeljárás mint ilyen, szükségképen maga után von, melyek tehát nem az egyes privilegiált, hanem az összes csődhitelezők érdekében történnek.
A 48-50. §-okhoz
Megfelelőleg a 47. §-ban kimondott általános elvnek, a javaslat 48-50. § megállapitják azon tételeket, melyek mint a tömeg költségei és tartozásai vagy az általános, vagy valamely specialis tömegből elégitendők ki, és sem pusztán előnyös tételeknek nem tekinthetők, sem a közadós többi tartozásaival egy sorba nem helyezhetők. A mi magukat az egyes § intézkedéseit illeti, melyek részben jelenlegi csődtörvényünk intézkedéseivel is megegyeznek, - azok kiegészitéséül a következő szolgálhatnak:
1. A 48. § megállapitván a tömeg költségeit, ilyeneknek jelenti ki a) mindazon költségeket, melyek ugy magával a csődnyitással, mint a csődeljárás szabályának megfelelő kezeléssel, értékesitéssel és felosztással járnak, és részben a sumtus oeconomici, részben a sumtus processus fogalma alá esnek. Mindezen tételek oly természetes teheit képezik a tömegnek, miként az e részbeni bővebb indokolás már azért is feleslegesnek mutatkozik, mert a javaslat nem szoritkozik arra, hogy a csődeljárási költségeket általában mint a tömeg költségeit kijelölné; hanem részletesen felsorolja mindazon jogczímeket, melyek alapján a tömeg részéről költségek követelhetők lesznek, magától értetvén, hogy a 48. § 1. pontja alatt érintett költségek a 47. §-ban kimondott elvnek megfelelőleg, az általános vagy azon specialis tömeg által viselendők, melyre vonatkoznak, melyek érdekében tétettek; b) a közadós részére megállapitott tartási költségeket; mert ha a közadós a hitelezők beleegyezésével tartásban részesittetik, e tartás minden kétségen felül az egész tömeget terheli; c) azon költségeket, melyek a tömeg ellen érvényesitett igények felszámitásával és megállapitásával járnak, tehát kivétel nélkül a sumtus proccessus cathegoriájában tartoznak. E költség részletezését annál inkább mellőzni, lehetett, mert a részletezés legfelebb a liquidatióval járó egyes cselekvények felsorolásában állhatna; ez pedig szükségesnek már azért sem mutatkozik, mert a tervezett második részében leend helye azon esetek megállapitásának, melyekben a felmerült költségek nem a tömeget, hanem az egyes vagy az összes hitelezőket terhelik.
Igy pl. meg kellend állapitani, hogy mig a hitelezők összehivásával járó költségeket a tömeg viseli, a bejelentéssel összekötött költségek az illető hitelezőket terhelik; hogy azon költségek, melyek a hitelezőknek a bejelentés elmulasztása miatt szükségessé vált összehivásából erednek, azon hitelezőket terhelik, kik az újolagos összehivást szükségessé tették; hogy azon perek költségeit, melyekben a tömeggondnok is részt vesz, a tömeg köteles viselni, hogy a visszakövetelési jog érvényesitésére irányzott per költségei, a perrendtartás általános szabályai szerint, a vesztes fél terhére esnek. Ez okból a 48. § 3. pontja a felszámitással és megállapitással járó költségek általános felemlitése mellett arra szoritkozik, hogy a lehető kivételekre utal; jelezni kivánván ez által, hogy a sumtus processus nem minden esetben és nem feltétlenül esnek a tömeg terhére; d) a tömeget terhelő s a csőd tartama alatt lejáró adókat és közterheket, melyek alatt egyrészről a közadós személyes adója nem érthető, de melyek másrészről az állami és községi adóknak, továbbá a közterheknek mindazon nemeire kiterjednek, melyek a tömeget képező ingatlanokat terhelik, s a csőd tartama alatt esedékesek lesznek. Az adók és közterhek szorosan véve költségeknek nem tekinthetők, s inkább a tartozások jellegével birnak; midazonáltal a dolgok lényegére nézve teljesen közönyös az, hogy melyik cathegoriába soroztatnak; s a különbség e tekintetben mindössze az 50. § intézkedésénél mutatkozik, mely szerint a tartozások a költségeket megelőzik. E körülmény azonban az adóknak és közterheknek a tömeg tartozásai közé leendő felvételét azért nem igazolhatná, mert a csőd tartama alatt eljáró adók és közterhek előleges kifizetése mellett semmi esetben sem szólnak azon indokok, melyek a tömeg tartozásainak elsőséget vindicálnak, s az 50. § indokolásában részletesen kifejtetni fognak; e) a csődnyitás után teljes szegénységben elhalt közadósnak legszükségesebb betegségi és temetési költségeit, melyeknek a tömeg költségei közé sorozását inkább humanisticus, mint jogi okok igazolhatják.
2. A tömeg tartozásai, miként már kiemeltetett, bizonyos tekintetben hasonlag a tömeg költségei közé sorozhatók ugyan, de ezektől lényegesen különböznek, a mennyiben az előbbiek mindig egy, a hitelezők összességét kötelező obligatiot tételeznek fel. Azok, kiknek a tömeg ily módon kötelezve van, s kik a tömeg módon kötelezve van, s kik a tömeg hitelezőinek tekinthetők, sem a csődhitelezőkkel, sem egymással közösségben nem állanak, a creditorum universitas-hoz nem tartoznak. Ebből folyólag a tömeg hitelezői, kiket jogaik érvényesitésében a csődeljárás nem gátolhat és nem korlátozhat, annak befejezését bevárni nem tartoznak; s mert követeléseik nemcsak a tömeget, hanem a csődhitelezőket is terhelik, kielégittetésüket minden más hitelező előtt igényelhetik. A javaslat ép úgy, mint az újabb törvények, a csődtömeg képviselőjének bizonyos jogkört ád, melyen belől ez a tömeg érdekében kötelezettségeket vállalhat, és pedig vagy bizonyos cselekmények által vagy bizonyos jogügyletek megkövetelésével; az egyik esetben úgy, mint a másikban a keletkezett kötelezettség a közadós összes vagyonát terheli, az mint a tömeg tartozása jelenkezik, tehát minden más hitelezőt megelőzőleg elégitendő ki; magától értetvén, hogy a tömeggondnok által elvállalt kötelezettség a csődtömeget csak az esetben terhelendi, ha a tömeggondnok a törvény által kijelölt, vagy a hitelezők által engedett jogositvány körét túl nem lépi.
A tömeg tartozásának tekinti továbbá a 49. § 2. pontja a közadós ügyleteiből eredő igényeket, a mennyiben a tömeg az ügylet teljesitését követeli, vagy a mennyiben a teljesitésnek a csődnyitás után kell történni. A javaslat 18., 20., 22. és 24. § a tömeggondnokot feljogositják arra, hogy az a közadós által kötött ügyletekbe beléphessen. Ha a tömeggondnok e joggal élve, az ügyletet átveszi, ezzel együtt átveszi azon kötelezettség teljesitését is, melyet az átvett ügylet a közadós ellenében megállapitott tekintet nélkül arra, hogy az ügylet volt-e már teljesitve vagy sem. Igaz, hogy a csődnyitás ténye a közadós kötelezettségeit rendszerint megszünteti, s a hitelezők igényeit pénzben követelhető kártéritésre változtatja; de a törvény e szabály alól maga tesz kivételt, midőn egyrészről a tömeggondnoknak az ügylet átvételét megengedi, és másrészről bizonyos ügyletek folytatását határozottan követeli. Igen természetes tehát, hogy minden oly esetben, midőn a tömeg a kétoldal ügylet teljesitését a maga részről követeli; vagy midőn a teljesitésnek, mint pl. bérleti és haszonbérleti szerződéseknél, a csőd tartama alatt kell történni, - a tömeg az ügyletből eredő, illetőleg a csőd tartama dalatt eljárt kötelezettségnek, minden más tartozást megelőzőleg eleget tenni köteles.
Végre a tömeg terhei közé számitja a 49. § 3. pontja a tömeg jogtalan gazdagodásából eredő igényeket. A javaslat 6. §-a a közadós azon intézkedéseit és jogcselekvényeit, melyeket ez a tömeghez tartozó vagyon tekintetében a csődnyitás után tesz, a hitelezők irányában érvényteleneknek nyilvánitja, egyuttal visszadatni rendeli azt, mit a közadós a csődnyitás után valamely ügylet következtében teljesitett. Ez intézkedésnek mintegy természetes következményét képezi a 49. § 3. pontja, mely a tömeg jogtalan gazdagodását mint érvényes szerzési jogczímet el nem ismeri. Ha a közadós a csődnyitás után valamely ügyletet köt, vagy valamely jogcselekvényt végez, s ennek folytán a tömegbe bizonyos érték folyik be, - a tömeg jogtalanul gazdagodnék, ha a befolyt értéket megtartaná, vagy azért megfelelő ellenértéket nem adna. A hitelezők a közadós vagyonát azon állapotban veszik át, melyben azt a csődnyitás ténye találta; igen természetes tehát, hogy annak a közadós által utólagosan kötött ügyletekből eredő gyarapodására igényt nem tarthatnak, tehát azt, mi a tömegbe ily módon befolyt, kielégitésükre nem fordithatják. Mindez természetesen nem nyerhetne alkalmazást, ha az ügylet a közadós részéről a csődnyitás előtt köttetett, vagy ha a közadós által a csődnyitás után kötött ügyletből a tömegbe érték be nem folyt; mert az első esetben mint kötelezett nem a tömeg, hanem a közadós jelenkezik, ki ellen a másik fél igényeit csak mint csődhitelező érvényesitheti; az utóbbi esetben pedig hiányzik az alap, melynél fogva a tömeget kötelezettnek lehetne tekinteni.
3. Az 50. § azon esetről intézkedik, ha a tömeg a költségek fedezésére nem elegendő, ha tehát azon kérdés merül fel, hogy a most érintett terhek közül melyeket kell előbb kielégiteni. Az osztrák csődtörvény, ellentétben a javaslattal, a költségeknek ád elsőséget a tömeg tartozásai felett a nélkül, hogy ez intézkedését közelebbről indokolná. Egyébiránt bármily indokok vezérelték is az osztrák törvényhozást, annak szóban lévő intézkedése elfogadhatónak nem mutatkozik. A tömeg tartozásait képviselő érték ugyanis annak kiegészitő részét nem képezi, a közadós vagyonához nem tartozik; az tehát, miként már kiemeltetett, levonandó, mielőtt általában kielégitésről szó lehetne. Ellenben a tömeg költségei szükséges folyományai azon eljárásnak, mely a hitelezők összessége érdekében folytattatik, azok tehát e természetüknél fogva azon vagyont terhelik, mely a hitelezőkre nézve kielégitési alapul szolgál; ez pedig egyedül a netto-tömeg lehet. Ily körülmények közt igen természetes, hogy ha elsőségről szó lehet, ha ilyennek megállapitása általában szükségessé válik, az csakis a tömeg tartozásait illetheti. Azon körülmény, hogy az osztrák csődtörvény a csőd tartama, alatt esedékessé vált adókat a tömeg költségei közé sorozza, azok kiváltságolására indokul már azért sem szolgálhat, mert a törvény sem az állami és községi adók, sem más közterhek lehető biztositása végett nem folyamodhatik oly fictióhoz, mely alapjában helytelen, következményeiben pedig igazságtalan lehet. Hogy a javaslat a tömeg tartozásai, mint ilyenek közt elsőséget nem ismer, igen természetes; mert erre minden elfogadható alap hiányzanék; ellenben nemcsak méltányosnak, hanem jogosnak is látszik, hogy a tömeg költségei közt a készpénz-kiadásoknak adassék elsőség; mert a jog és méltányosság egyaránt az követeli, hogy a positiv kár minden, még a legigazságosabb nyereséget is megelőzze. Ha akár a biróságnak, akár a tömeggondnoknak merülnek föl készpénzbeli kiadásai, ezeknek úgy az adókat és közterheket, melyeknek ki nem fizetése positiv kárnak nem tekinthető, mint a munkadíjakat szükségképen meg kell előzniök; minden esetben szabályul szolgálván az, hogy az egyenlő cathegoriába eső követelések egymás közt aránylagosan elégitendők ki, ha azon teljes kielégitése nem lehetséges.
A csődeljárás nézve nagy befolyással van a separatió, vagyis azon javak elkülönitése, melyeket a közadós másokkal akár a tulajdon közösségénél, akár társasági viszonynál fogva, akár más közösség alapján együttesen birt, s melyekre névze a vele közösségben lévőket bizonyos jogok illetik. A csődnyitás ténye a közösséget rendszerint megszünteti, s minden ily esetben azon kérdés merül fel: valjon azoknak, kik a bukottal közösségben voltak, minő jogok engedtessenek a megszünt viszonyon alapuló igényeikre nézve? Saját csődtörvényünk e tekintetben egyáltalán nem intézkedik, mert annak az osztatlan állapotban lévő javakra (19. §), s a közösségre (21. §) vonatkozó intézkedései mindössze a bukottat, illető rész kinyomozására és megállapitására vonatkoznak a nélkül, hogy azon igények iránt, melyek a fenállott viszonyból másokat illethetnek, csak emlitést is tennének; egyedül a 20. § foglal magában némileg általános intézkedést, a mennyiben az 1840:XVIII. tc. 46-50. §-aira utalva, ezek határozatait a csőd esetére is fentartja; azonban a most érintett §-ok is kizárólag a közadós vagyonilletőségének megállapitásáról s a társasági tartozások levonásáról rendelkeznek; tehát azon igényeket, melyeket a közadós társai a fenállott viszony alapján támaszthatnának, nem szabályozzák; miből azt lehetne következtetni, hogy a most érintett igények s a bukott társ privát hitelezőinek követelései közt különbség nem létezik.
A szóban levő viszonyokat szabályozandó, a javaslat 51. §-a oly általános intézkedést állapit meg, mely egyrészről a societas minden nemére alkalmazható, és másrészről nem kizárólag a societas hitelezőire, hanem a megszünt közösség tagjainak igényeire is kiterjed a nélkül, hogy a külön szabályozást a societas egyes nemei szerint a kellő helyen mellőzné. A javaslat abból indul ki, hogy a közösség tárgyát képező vagyonból nemcsak a societas adósságai, hanem az egyes társaknak a megszünt viszonyon alapuló minden, tehát személyes igényei is a közadós privát hitelezőit megelőzik; hogy tehát a közös vagyonból, mint a bukott társ illetősége, csak az forditható a privát hitelezők kielégitésére, mi a társasági tartozások s a társak igényeinek kielégitése után fenmarad; más szavakkal, hogy nem a brutto hanem a netto vagyon illetőség képezheti csak azon alapot, melyből a közadós privát hitelezőinek kielégittetni kell. Hogy a szóban lévő igények, a mennyiben a közadós vagyon-illetőségéből ki nem kerülnek, mint csődkövetelések is érvényesithetők, - kétséget már azért sem szenvedhet, mert ezen igények mint a közadós személyes tartozásai, annak általános tömegét is minden kétségen felül terhelik.
Az 1853-iki csődrendtartásnak kétségtelenül legfontosabb vivmányát azon rendszer képezi, melyet ez a 10-17. §-ban a zálogos hitelezőkre nézve felállit, s mely úgy az újabb külföldi, mint az osztrák törvényhozás által is elfogadtatott. Az ideiglenes csődrendtartás szerkesztői kétségen kivül azon meggyőződéstől vezéreltettek, hogy szemben a közönséges német jog és a magyar csődtörvény intézkedéseivel és az azokban nyilvánuló felfogással, lényeges haladás nem képzelhető, ha a törvényhozás már a materialis intézkedések megállapitásánál nem gondoskodik arról, hogy a zálogos hitelezők külön kielégitése biztosittassék. Ezen igazság felismerése alatt keletkezhettek az ideiglenes csődrendtartás érintett §-ai, melyek egy nevezetes elvet s ezzel együtt egy új intézményt létesitettek, de azt minden következményeiben kereszülvinni elmulasztották. Az ideiglenes csődrendtartás elismeri ugyan a zálogos hitelezők külön kielégitési jogát; az ezek fedezésére szolgáló vagyont mint külön tömeget tekinti; de a zálogos hitelezőket a csődeljárástól annyiban nem emancipálja teljesen, hogy azokat követeléseik bejelentésére kötelezi. Jelenlegi csődtörvényünknek az országbirói értekezlet által megállapitott intézkedései, miként ez már kiemeltetett, lényegileg az ideiglenes csődrendtartás határozataihoz alkalmazkodnak, tehát ugyanazon hibában szenvednek. E hibás rendszert azonban sem indokolni, sem fentartani nem lehet; mert ha a zálogos hitelezőket a közadós valamely vagyonából külön kielégités illeti; ha e vagyona, a mennyiben a zálogos hitelezők kielégitésére szolgál, a tömeg kiegészitő részét nem is képezheti, - akkor teljesen felesleges és helytelen azokat, kik a csődtömeg ellen igényt nem formálnak, követeléseiknek bármily alakban leendő bejelentésére vagy érvényesitésére kényszeritni.
Miután a javaslat a zálogos hitelezők tekintetében lényegileg az eddigi materialis intézkedéseket kivánja fentartani, igen természetes, hogy a jelen részben, mely egyedül materialis intézkedésekkel foglalkozik, az eddigi törvényes határozatokon csak annyiban történik változás, a mennyiben ezt akár a javaslat rendszere általában, akár a csődeljárásra vonatkozó intézkedései szükségessé teszik. Az e részbeni változásoknál a javaslatnak az osztrák csődtörvény rokon intézkedéseit már azért sem lehetett figyelmen kivül hagyni, mert az osztrák polg. törvénykönyvnek az ingatlan javakra szerzett dologi jogokat tárgyazó intézkedései még a szűkebb értelemben vett Magyarországban is kötelező erővel birnak, s az e részbeni eltérés a jogbiztonságot, a jogok érvényesitését csak veszélyeztethetné.
A mi magukat az 52. § egyes intézkedéseit illeti, azok mindössze két elv megállapitására szoritkoznak, midőn egyrészről kijelentik, hogy a zálogos hitelezők követeléseikkel a csődhitelezőket, a dologi joggal terhelt vagyonból leendő kielégitésnél, kizárják; másrészről, hogy a zálogos hitelezők, a mennyiben őket a közadós ellen személyes igény is illeti, követeléseiket az általános csődtömeg ellen is érvényesithetik. A most érintett elvek tehát implicite különbséget állitanak fel a különös és az általános tömeg közt; az elsőt minden oly vagyon képezi és képezheti, melyből egy vagy több hitelező valamely dologi jog alapján külön kielégitést igényelhet; ellenben az utóbbinak azon vagyonösszesség tekintendő, mely a közadós ellen emelhető személyes igények kielégitésére szolgál. A specialis tömeg azonban - és ilyen több lehet - bizonyos esetben az általános tömeg jellegét is felveheti; mert ez csak annyiban szolgál a dologi joggal biró hitelezők kielégitésére, a mennyiben ezeknek ebbeli igényei terjednek, az tehát, mi a most érintett igények kielégitése után fenmarad, a közös tömegbe vagyis azon vagyonösszességbe folyik, mely a személyes követelések kielégitési alapját képezik. De a javaslat a zálogos hitelezőket nem szoritja kizárólag a különös tömegre; mert ezeknek megengedi, hogy követeléseiket, a mennyiben azok semélyes igényt is állapitanak meg, az általános csődtömeg ellen érvényesithessék; mely esetben azok kiváltságos jellegüket elvesztik, s azon szabályok alá esne, melyeket a javaslat a személyes igényekre, tehát a csődhitelezők követeléseire nézve úgy az első, mint a második részben megállapit.
Hogy az 52. § intézkedései a reálhitelezők minden nemére kiterjednek, azt e § felirása után alig szükséges bővebben fejtegetni. A javaslatnak, mely, miként már többször érintetett, a jelenlegi törvényes határozatokat lényegükben fentartja, - szakitani kellett azon korábbi felfogással, mely a hypothecarius és a kézi zálog által biztositott hitelezők közt különbséget téve, az utóbbiakat nemcsak követeléseik liquidálására, hanem a zálogtárgyak kiadására is kötelezte, illetőleg a tömeges zálogtárgyak átvételére feljogositja. E felfogásnak egyik természetszerű következménye volt az, hogy ha a kézi zálog által fedezett hitelezők követeléseiket a csődperben nem liquidálták, a tömeggondnok a zálogtárgyak feltétlen kiadásait követelhette. Az újabb törvények e tekintetben visszatéritek a római jogfelfogáshoz, mely szerint a zálogos hitelezők - és pedig kivétel nélkül - a csődperbe befolyni, illetőleg követeléseiket bejelenteni nem tartoztak, sőt azokat a csőd kiütése után is ép úgy, mint csődön kivül érvényesithették; és habár a distributio bonorum behozatalával, mely a venditio per universitatem helyébe lépett, különösen a generalis hypothekára nézve nehézségek keletkezhettek; mindamellett a zálogos hitelezők azon közösségbe, melyet a chyrographarius hitelezők képeztek, befolyni nem tartoznak, hanem ezekkel szemben is mint önálló felek jelentkeztek. A kézi záloggal fedezett hitelezők plane a csőddel nem is törődtek, hanem a zálogot annak idejében eladták s csak a netaláni felesleget szolgáltatták ki a tömegnek. A római jog e részbeni intézkedései és az újabb csődtörvények közt oly kétségtelen hasonlatosság létezik, mikép joggal állitható, hogy ez utóbbiak, midőn a zálogos hitelezőket elkülönitett kielégitésre jogositják fel, midőn azokat csődperbe beavatkozni nem kényszeritik, tulajdonképen csak a római jog intézkedéseit emelik érvényre.
Az 53-54. §-okhoz
Az 53. §, megfelelőleg a 47. §-ban kimondott elvnek, a tömeghez tartozó ingatlan vagyon jövedelmeiből, vételárából és annak kamataiból mindenekelőtt a tömeg tartozásait és költségeit rendeli kielégittetni, és pedig azon mértékben, a mint e tartozások és költségek a specialis massát terhelik. Ebből folyólag önként következik egyrészről, hogy a tömeg tartozásai és költségeiként csak azokat lehet érteni, melyeket a javaslat 48. és 49. §-ai mint ilyeneket kijelölnek, másrészről, hogy a most érintett §-ban megállapitott tartozások és költségek a specialis massából csak annyiban nyernek előleges kielégitést, a mennyiben a specialis massára vonatkoznak.
A vételárnak azon része, mely a tömeg tartozásai és költségei után fenmarad, a törv. rendtartás értelmében az előnyös tételek és a jelzálogos hitelezők közt osztatik fel. Az utóbbiaknak rangsorozatára nézve a törv. rendt. szabályai szolgálnak a javaslat 54. §-a szerit irányadóul. A jelzálogos hitelezők ugyanis az 52. § indokolásában kifejezettek szerint követeléseiket csőd esetében is az általános szabályok szerint érvényesithetik, a miből önként következik, hogy a csődtörvény a jelzálogos hitelezők tekintetében sem a kielégités módjára, sem a rangsorozatra nézve eltérő szabályokat meg nem állapithat.
Az 55-57. §-okhoz
Azok után, mik a jelzálogra nézve felhozattak, alig szükséges ismételten kiemelni, hogy az újabb törvények azon különbséget, mely a római és német jog szerint a jelzálogilag és a kézi zálog által fedezett hitelezők közt létezett, rég elejtették; s mert a javaslat e tekintetben határozottan az újabb legislatio irányát követi, önként következik, hogy mindaz, mi a jelzálogos hitelezők követeléseire s ezek mikénti kielégitésére felhozatott, nagyban és egészben a kézi zálog által biztositott követelésekre is alkalmazható. Mindamellett azonban, és habár a javaslat a kézi zálogra nézve az eddigi intézkedéseket lényegükben fentartja, nem lehet felesleges az 55-57. §-ban foglalt itézkedéseket a következő megjegyzésekkel kiegésziteni:
1. Az 55. §, mellőzve a zálog mikénti megszerzésének meghatározását, mellőzve a zálogjog egyes eseteit és ezek megkülönböztetését, kizárólag azon elv megállapitására szoritkozik, mely szerint a kielégitésnek a zálogjoggal terhelt ingóságok vételárából kell történni. E meghatározás mig egyrészről a kézi és jelzálog közt kétségtelenül létező hasonlatosságból indul ki, másrészről nem ignorálja azon különbséget sem, mely a kettő közt létezik. A hasonlatosság ki van fejezve az által, hogy a hitelezőknek a kézi zálognál is elkülönitett, illetőleg kiváltságos kielégités biztosittatik; a különbségnek pedig az által van kifejezve adva, hogy a javaslat az ingókat, ellentétben az ingatlan javakkal, csak az esetben tekinti külön massának, ha azok zálog által terhelvek. Igaz, hogy minden zálogjog, legyen ennek alapja akár ingatlan, akár ingó vagyon, a dologi jog közvetitésével egyenes viszonyban áll magához a dologhoz; mindkettőnek közvetlensége egyedül a személyes hitelezőkkel szemben hatályos, a mennyiben a külön kielégitéshez jogot ad; a javaslat azonban előjogot, illetőleg külön kielégitést csak oly igényeknek biztosithat, melyeknek vonatkozása a dologhoz mindenkire nézve felismerhető. Ebből folyólag a javaslat azon hypothekát, melyet úgy a római, mint a közönséges német jog ingók tekintetében megállapitott, el nem fogadhatta; ezzel együtt elejtvén a kézi zálog azon fajait is, melyeket a most érintett törvények ismernek, melyeket a kielégitésnél, illetőleg az osztályozásnál nem egyenlő előnyökben részesitettek. A most mondottak figyelembe vétele mellett rendeli a javaslat 55. §-a, hogy a zálogjoggal terhelt ingóságok vételárából mindenekelőtt a tömeg tartozásai s költségei, és pedig azon arányban, melyben a specialis tömeget terhelik, azután pedig a hitelezők követelései nyerjenek kielégitést.
2. Az 56. §-ban foglalt intézkedés egyrészről megfelel az 1853-iki ideiglenes csődrendtartás 15., másrészről az osztrák csődtörvény 39. §-ának és a jelen javaslatba - egyebektől eltekintve - már azon viszonynál fogva is felveendő volt, mely a magyar korona tartományai és az osztrák tartományok közt a kereskedelmi és a vámszövetség következtében létezik. E viszony egyik természetes következményét képezi az is, hogy az államot a vámok, fogyasztási és egyéb adók tekintetében csőd esetére mindkét területen egyenlő jogok illessék; hogy a csőd hatálya e jogok tekintetében egyenlően rendeztessék. E nélkül könnyen megtörténhetnék, hogy csőd esetében a magyar állam, sőt az egyes magyar alattvalók érdekei is rövidséget szenvednének.
3. A törvénykezési rendtartás 93. §-a a szállásadás viszonyából eredő kereseteket, a mennyiben ezek a panaszlott helybentartózkodása alatt indittatnak meg, a sommás eljárás alá helyezi ugyan; de az e viszonyból eredő követeléseket illető vagy illethető zálogjogra nézve sem törvénykezési rendtartásunkban, sem más törvényeinkben intézkedést nem találunk. A kereskedelmi törvény megtartási jogot ád a kereskedőnek az adós pénzeire és ingóságaira, melyek ennek akaratával tényleges birtokába vagy rendelkezése alá kerülnek; és mert a vendéglősök, ha üzletük a kis ipar körét meghaladja, úgy a kereskedelmi törvény szerint a kereskedők sorába tartoznak és tartozhatnak, - nem szenvedhet kétséget, hogy e minőségükben követeléseikre nézve a kereskedelmi törvény intézkedéseiben elegendő védelmet találnak. A kereskedelmi törvény e részbeni intézkedése azonban, mely, miként érintetett, csak kereskedőkra alkalmazható, kielégitőnek nem tekinthető; és mert a vendéglősök követeléseikre nézve egyedül és kizárólag a vendég úti podgyászában találhatnak biztositékot; mert továbbá nekik mindenkit be kell fogadni, mig ezt helyiségeik engedik, a nélkül, hogy a beszálló vendég fizetési képességét vizsgálhatnák, jogos és méltányos, hogy őket az utas podgyászára, mint egyedül lehetséges kielégitési alapra megtartási, illetőleg zálogjog illesse, s hogy ennek alapján a zálogos hitelezőkre nézve megállapitott elvek szerint kielégitésre igényt tarthassanak. A most felhozott okok alkalmazhatók a művészekre, gyárosokra, iparosokra és munkások díjaira és kiadásaira nézve is, melyekről törvénykezési rendtartásunk - ha ugyan ennek a 93. § k) pontját a jelen esetre alkalmazni lehet - hasonlag csak az eljárás szempontjából intézkedik. A javaslatnak tehát, mely a szóban levő díjak és kiadások tekintetében magánjogi intézkedéseinkre nem utalhatna, az érintett irányban okvetlenül intézkednie kellett, magától értetvén, hogy a kérdéses jog a dolog birtokához van kötve olyképen, hogy annak kiszolgáltatásával maga a zálogjog is megszüntnek tekintetnék; mert ez esetben az alap, melyhez a jog fűzödik s mely a külön kielégitést biztositja, megszünnék.
3. A bérbeadóknak és haszonbérbeadóknak a törvényk. rendtartás által biztositott zálogjogán a csőd esetében sem történhetik változás; miért is kimondandó volt a javaslatban, hogy a most érintett jogok hatálya teljesen egyenlő azzal, melyet a kézi zálog az egyes hitelezőknek biztosit.
4. A német kereskedelmi törvény a bizományosnak, szállitmányozónak és a fuvarozónak zálogjogot, illetőleg külön kielégitést ad a bizományi, szállitmányozási és fuvarozott árukra nézve; ezenfelül a kereskedelmi törvény a sorrendet is megállapitja, mely a bizományos, szállitmányozó és fuvarozó követeléseinél megtartandó. Ily körülmények közt mi sem természetesebb, mint az, hogy a jelen javaslatnak sem a zálogjog, sem az elsőség megállapitásában bocsátkozni nem lehetett, hanem mindössze arra kellett szoritkozni, hogy minden lehető félreértés elkerülése végett kijelenti, miszerint a kereskedelmi törvény e részbeni intézkedései csőd esetében sem szenvednek változást, hogy tehát az érintett hitelezők elsőségére nézve, csőd esetében is a kereskedelmi törvény intézkedései szolgálnak irányadóul.
5. Az in rem versio természetének és joghatályának megfelelőleg, ki kellett mondani, hogy azokat, a kik bizonyos dolgokra valamit hasznosan forditottak, az ebből eredő követelésüknek, a még meglevő hasznot meghaladó részére nézve a zálogos hitelezőkkel egyenlő jogok illetik, a mennyiben a dolognak a visszatartási jog alapján még birtokában vannak.
Az 58. §-ban foglalt intézkedések, a lényeget illetőleg, nemcsak az ideiglenes törvénykezési szabályokkal (IV. 13. §), hanem mint a bányatörvényjavaslat (284. §) határozataival is megegyeznek, s e helyütt indokolást csak annyiban tesznek szükségessé, a mennyiben úgy a jelenlegi törvényes szabályoktól, mint a bányatörvényjavaslat intézkedéseitől eltérnek. Eltérés mutatkozik mindenekelőtt az 1. pont alatt érintett állami követelésekre nézve, melyeknek az ideigl. törvénykezési szabályok csak egy évre, a bányatörvényjavaslat idézett §-a pedig a csődött közvetlenül megelőző két esztendőre biztosit elsőséget. Ezzel szemben a javaslatnak az osztrák csődtörvény intézkedéséhez kellett alkalmazkodni, s e tekintetben a bányatörvényjavaslat intézkedése sem képezhetett akadályt; mert egyrészről nem lehet semmi kétség az iránt, hogy e javaslat intézkedése egyedül a törvénykezési rendtartás 446. §-ában foglalt határozatra való tekintettel lett felvéve; mert továbbá másrészről az, a jelen javaslatban határozott ellenmondást képezne. Egyébiránt nem leend semmi esetben sem felesleges, ha a bányatörvényjavaslat kérdéses intézkedése, a mennyiben az a jelen javaslat után lenne törvénynyé, módosittatik, nehogy a két törvény ily fontos kérdésben egymással ellenkezzék.
NYOLCZADIK FEJEZET
Csődhitelezők
A közadós azon vagyona, mely a zálogos hitelezők, továbbá a különös költségek és tartozások fedezése után fenmarad, a személyes hitelezők kielégitési alapját, vagyis az általános csődtömeget képezi. E vagyonból nyernek tehát kielégitést mindazon követelések, melyek a megelőző §-ban foglalt határozatok szerint külön kielégitésre nem utalvák, illetőleg külön kielégitésre igényt nem tarthatnak.
Valamint azonban a specialis massáknál, úgy az általános csődtömegnél is, mindenekelőtt azon költségeknek és tartozásoknak kell kielégittetni, melyek arra vonatkoznak, melyek annak érdekében tétettek és keletkeztek; magától értetvén egyrészről, hogy az általános tömeget terhelő költségeknél és tartozásoknál is alkalmazandók azon elvek, melyek a javaslat 47-50. §-aiban a tömeg költségei és tartozásai tekintetében megállapittatnak; másrészről, hogy a személyes hitelezők kielégitéséről addig szó nem lehet, mig a költségek és tartozások kiegyenlitve nem lettek. Habár a javaslat, miként ez az általános indokolásban már kiemeltetett, a személyes követelések kiváltságolását indokolhatónak nem találja; mindamellett nem téveszthette szem elől azon fontos okokat, melyek a személyes követeléseknél is bizonyos előjogok megállapitását s egyuttal ezeknek kiváltságos kielégitését követelik. Ez okból már az 59. §-ban, már a csődhitelezőkre nézve mintegy általános intézkedésnek tekinthető, szükségesnek látszott kimondani, hogy az egyes osztályokba sorozott követelések azon sorrendben elégitendők ki, melyet a javaslat e részben az egyes osztályok felállitásával kijelöl; miből önként következik, hogy addig, mig az első osztályba sorozott követelések teljesen kielégitve nem lettek, a második osztályba eső követelésre a sor nem kerülhet. Hogy az egyes osztályokba sorozott követelések közt mennyiben kell különbséget tenni, hogy tehát azoknak egymás felett mennyiben kell elsőséget biztositani, az a következő § indokolásában leend külön kiemelve.
A 60-63. §-okhoz
Azon reformok közt, melyeket az újabbkori legislatio a csődeljárás terén felmutathat, alig van egy, mely a régibb törvények intézkedéseivel szemben oly nevezetes eltérést mutatna, mint a személyes - csőd - hitelezők igényeinek teljesen új alapokra fektetett korszerű szabályozása. E reform iránya s annak eredményei általános vonásokban, már az általános indokolásban jeleztettek; a hol különösen a nő előjogainak, a váltóbeli és más személyes követelések közt létezett különbség megszüntetésének jelentősége és szüksége kiemelve s egyuttal azon felfogás, mely a jelzett reformoknál irányadóul szolgált, kellően méltatva lett. Az általános indokolás ide vonatkozó része tehát bizonyos tekintetben feleslegessé tette azt, hogy e helyütt az irányadó elvek általánosságban kiemeltessenek, hogy a javaslat rendszere általánosságban indokoltassék. Ennélfogva a 60-63. §-ban foglalt intézkedések indokolásánál elég lesz egyrészről magukat ez intézkedéseket igazolni, s másrészről azon eltéréseket kijelölni, melyek a szóban lévő intézkedések, és jelenlegi törvényünk e részbeni határozatai közt léteznek. Ennek előrebocsátása s annak constatálása mellett, hogy az ötödik magyar jogászgyülés is lényegileg e javaslat álláspontját tette magáévá, az egyes § indokolására következő megjegyzések látszanak szükségeseknek:
1. Miután a javaslat a csődhitelezők osztályozásánál sem általában, sem a részletekben feltétlenül egyik európai törvényhez sem csatlakozik, - az elfogadott rendszer s az annak megfelelő egyes intézkedések helyességének vagy helytelenségének alapos megitélését mi sem könnyitheti meg inkább, mintha a nevezetesebb törvényeknek a csődhitelezők osztályozására vonatkozó intézkedései főbb vonásaikban egymás mellé állittatnak.
A közönséges német jog, mely az egyes intézkedéseknél kimutatandó eltérésekkel a római jog elvei szerint állapitja meg határozatait, a csődhitelezőknek öt osztályát különbözteti meg.
A német particularis törvények az osztályozást illetőleg 3 cathegoriát képeznek; az elsőbe azok tartoznak, melyek némi módositásokkal a közönséges német jog rendszerén alapulnak, és melyek közül lényegesebb eltérést csak a hamburgi csődtörvény, mely a kiváltságolt special hypothekát a személyes hitelezők közé sorozza, továbbá az oldenburgi, hannoveri és lübecki csődtörvények mutatnak, melyek a privilegiált hypotheka második osztályát nem ismerik, végre a bremai csődtörvény, mely a közönséges német jog negyedik osztályát is mellőzi; a második cathegoriát azon csődtörvények képezik, melyek elejtve a generális hypothekát; a zálogos és kiváltságos hitelezőket a csődhitelezők közé helyezik; végre a harmadik cathegoriába azon törvények sorozhatók, melyek a forgalmilag egyenlő előjogoknak csak egy osztályát ismerik, s csak bizonyos személyes követeléseknek egymás közt adnak elsőséget. Ez utóbbi törvények közül a porosz csődtörvény a kiváltságolt személyes hitelezőknek nyolcz osztályát különbözteti meg, és minden más személyes követelést egy osztályban rendel kielégittetni. Magukra az egyes osztályokra nézve a porosz csődtörvény az ingatlan vagyon tekintetében megállapitott elveket jelöli ki irányadóul.
A franczia csődtörvény és az olasz kereskedelmi törvény egyedül a munkások béreiről és a segédek fizetéséről rendelkezik; egyebekben megállapitja ugyan az ingó vagyon liquidálását és felosztását a hitelezők közt a nélkül, hogy ezek mikénti sorozásáról intézkednék; mert mindössze arra szoritkozik, hogy az eljárási és kezelési költségek, továbbá a közadósnak engedett segélyezés előleges levonását rendeli.
Az osztrák csődtörvény, félve a túlságos radicalismustól, habár a sokféle osztályozás helytelenségét elismeri, lényegileg az 1853-iki ideiglenes csődrendtartás intézkedéseit acceptálja, és a csődhitelezőknek öt osztályát különbözteti meg.
Végre a német csődtörvény lényegileg az angol és amerikai törvények felfogásához közeledve, a csődhitelezők külön osztályozását nem állitja meg, hanem bizonyos tételeket egymás előtti elsőséggel rendel kielégittetni, s e mellett a kiváltságolt tételek több oly nemét mellőzi, melyeket úgy a porosz, mint az osztrák csődtörvény részint a közérdek, részint a humanismus szempontjából előnyös kielégitésben részesit.
A javaslat ép ugy, mint a német csődtörvény, a csődhitelezőknek három nemét különbözteti meg, s ezeket három különböző osztályba sorolja a nélkül, hogy az érintett törvényt mindenben követné. Igaz, hogy a személyes követelések közt, illessék azok akár az államot, akár egyeseket, a szorosan vett jog szerint különbséget tenni nem lehet; igaz, hogy az előjogok, bármily gondossággal rendeztessenek is azok, a csődeljárásnak úgy a közadós, mint a hitelezők szempontjából csak hátrányára vannak; mert egyrészről kétségtelen nehézséget okoznak a sorozásnál és másrészről lehetlenné teszik a hitelezőknek, hogy ezek a közadós vagyoni állásáról maguknak biztos tájékozást szerezhessenek; igaz továbbá, hogy a személyes követelések minden megkülönböztetése ha nem is jogtalanságra, de méltatlanságra vezet, a mennyiben azok a többiek rovására elégittetnek ki, s ez utóbbiaktól gyakran az egész kielégitési alapot elvonják. Tekintve azonban, hogy a forgalom lehető biztossága, s az egyeseknek ez által feltételezett érdekei jogos védelemre csak annyiban számithatnak, a mennyiben ezt a salus publicá-nak minden körülmények közt sem előtt tartandó követelményei megengedik, illetőleg ki nem zárják; tekintve továbbá, hogy a törvény azon védelmet, melyben a kiskoruakat és gondnokoltakat részesiteni kivánja, illusoriussá tenné az által, ha ezeknek a kötelességellenes vagyonkezelésből eredő igényeit a közönséges követelések sorába helyezné; tekintve végre, hogy a versio in rem - és ilyennek tekinthetők azok szolgálatai, kik a közadós háztartásában, gazdaságában vagy iparüzletében állandóan alkalmazva voltak - a tömeg értékének fenntartása vagy gyarapitása által oly értéket képvisel, mely minden csődhitelezőnek javára szolgál, melyet természeténél fogva nemcsak a személyes hitelezőkre, hanem a tömeg hitelezői közt is bizonyos előjogokban lehetne részesiteni, a javaslat a személyes hitelezők közt oly osztályozást állapit meg, mely a mellett, hogy az eddigi intézkedésekkel szemben kétségtelen haladásnak tekinthető, nem ignorálja azon tekinteteket sem, melyeknek kellő figyelembe vétele nélkül, intézkedései természetellenes felforgatását képeznék a jelenlegi állapotnak. Ehez képest
2. a javaslat az első osztályban rendeli kielégittetni a) a csődöt közvetlenül megelőző évre hátralevő évi vagy munkabéreket nemcsak azért, mert e követeléseket az újabb európai törvények kivétel nélkül kedvezményben részesitik; hanem azért is, mert azoknak, kik a közadós szolgálatában állandóan alkalmazvák, e minőségüknél fogva nem igen áll módjukban magukat követeléseikre nézve biztositani; mert továbbá az e részbeni előjog sem az általános hitel, sem a többi hitelezők érdekeivel nem ellenkezik. Ehez járul még, hogy az ily módon alkalmazottak követelése, illetőleg az annak alapját képező szolgálati viszony mindenki által felismerhető s terjedelmére nézve oly jelentéktelen, mikép a hitelezők összességével szemben figyelembe alig jöhet, magára a szolgálati viszony lehetőségére nézve pedig nagy fontossággal bir. Az, mit ők követelhetnek, csak megtéritése azon szolgálatoknak, melyeket a közadósnak s általa közvetve magának a tömegnek tettek; jogos és méltányos tehát, hogy e követelések, melyek bizonyos tekintetben a versio in rem jellegével birnak, minden személyes hitelezőt megelőzőleg elégittessenek ki.
Mig azonban a javaslat az évi, illetőleg a munkabéreket az által, hogy azokat az első osztályban és pedig első helyen rendeli kielégittetni, kétségtelen előnyben részesiti, az előnyt nem terjeszti és nem terjesztheti ki a szolgálati viszonyból eredő egyéb követelésekre, például azon kártéritési igényekre, melyeket a szolgáló személyzet, a szolgálati viszony időelőtti felbontása miatt a rendes béren kivül támaszthatna; az ily követelésekre nézve a szolgálati személyzet is a csődhitelezők sorába tartozik és semmiféle kedvezményt nem igényelhet. Hogy a csőd tartama alatt esedékessé váló évi vagy bérkövetelések nem a személyes igények közé tartoznak, azok után, mik a tömeg tartozási és költségeire nézve felhozattak, kétséges nem lehet; mert ez esetben a szolgálati viszonyból eredő igények mint a tömeg tartozásai jelenkeznek, s mint ilyenek minden, tehát még a kiváltságolt követeléseket is megelőzik; ha pedig a szolgálati viszony a csőd tartama alatt a közadóssal szemben áll fenn, ez esetben az a tömeget semmiféle alakban nem terheli, hanem a bukott privát tartozását képezi, mely esetleg ennek keresményéből nyerhet kielégitését. A mi az időt illeti, melyre nézve a hátralékos évi vagy bérkövetelések kiváltságos kielégitésben részesittetnek, e tekintetben a tételes törvények lényegesen eltérnek egymástól, s öszhang egyedül a porosz, osztrák, dán s a német törvény közt létezik, melyek kivétel nélkül az egy esztendei bért részesitik kedvezményben.
A javaslatnak e tekintetben nemcsak azért kellett és lehetett a most érintett törvények intézkedéseit elfogadni, mert azok a méltányosságnak teljesen megfelelnek; hanem azért is, mert azok úgy az ideiglenes csődrendtartás (20. §), mint jelenlegi csődtörvényünk (83. §) intézkedésével is megegyeznek; habár ez utóbbi a cselédek követeléseit nem az első, hanem a második osztályba rendeli soroztatni. Az, hogy a szolgálatban álló személyek a bukottnak gyermekei, vagy hogy ennek szolgálatát a csődnyitás idejekor már elhagyták, e tekintetben különbséget azért nem tehet, mert a most érintett körülmények a követelés jogi termszetét meg nem változtatják. Végre a javaslat intézkedése szerint, mely határozottan azokról rendelkezik, kik a bukottnál állandóan alkalmazva voltak, az első osztályba nem sorozhatók azok követelései, kik a bukottnak egyes szolgálatokat, habár ismételve teljesitettek és nemcsak fizetésben, hanem élelemben is részesültek; az ilyeneknél hiányzik a szolgálati viszony fogalmának megfelelő állandóság; b) Az első osztályba sorozza a javaslat a csődnyitás előtt elhalt adósnak gyógyitási és temetési költségeit, a mennyiben azok egy évnél nem régiebbek. A javaslat tehát e tekintetben azon álláspontot foglalja el, melyet a jelenleg fennálló csődtörvény is elfoglal, és melyet nem annyira jogi, mint inkább humanisticus okok igazolhatnak. c) Hasonlag az első osztályba sorozza a javaslat a csődöt közvetlenül megelőző, három évre hátralévő adókat és közterheket, a mennyiben ezek valamely vagyonból már kielégitést nem nyertek. A fiscus privilegiuma a római államkormányzat sajátszerű berendezéséből vette eredetét, s az állami jövedelmek nélkülözhetlen biztositékát képezte. A római államkormány a jövedelmek nagy részét bérbeadás utján értékesitette, nagyszerű épitkezéseit, szállitásait, rendszerint magánvállalkozóknak engedte át; igen természetes tehát, hogy e berendezés mellett a fiscalis érdekek védelme, az állami jövedelmek biztositása szempontjából, nélkülözhetlennek mutatkozott. Ez alapon azonban a fiscalis követelések kiváltságolását egy modern államban sem lehetne indokolni; s mégis e követelések különös kiváltságolása a legújabb időkig minden államban, még Angliát és Amerikát sem véve ki, magát fentartotta. Igaz, hogy azon veszteség, mely az államot az egész bukottaknál érheti, kevésbé terhes, mint az, ha az állam követeléseivel az egyeseket megelőzi, s e szempontból tekintve a dolgot, sokkal méltányosabb, ha az érintett veszteséget a honpolgárok millói viselik, mintha az egyeseknek esik terhére; igaz továbbá, hogy az államnak rendszeres adókezelés mellett módjában áll magát a lehető veszteség ellen biztositani, mindamellett a javaslat nem téveszthette szem elől, hogy az államtól a szóban lévő kiváltságot a legrendezettetbb és leggazdagabb országok törvényei sem tagadták meg, hogy az állam mint a jogbiztonság létesitője, mint a jogok érvényesitésének biztositója, minden körülmény közt joggal követelheti, hogy azon igényei, melyeket egyesek ellen a közjó érdekében formálhat, ép az egyesek érdekében a többi követelések felett előnyben részesittessenek. És ha az állam arra kényszerittetik, hogy adóbeli s más hasonló követeléseit kellően biztositsa, kérdés, hogy e biztositás ép csőd esetében nem leend-e az egyes hitelezőknek nagyobb hátrányára, mint azon kiváltság, melyet a javaslat fentartatni kiván. A legislatio az állami követelések lehető biztositása iránt közönyös nem lehet; hanem köteles oly módokról gondoskodni, melyek az állami érdekek megvédésére alkalmasak; úgy de e tekintetben a gondoskodásnak bizonyos minimumán innen nem maradhat, s minden képzelhető minimum terhesebb enne azon biztositéknál, melyet a tervezet az állami követeléseknek vindicál.
Végre, hogy a javaslat az első osztályba sorozott követelések közül, a tömeg elégtelensége esetében, az évi és bérköveteléseket első sorban rendeli kifizettetni, részint a most érintett kövteléseknek már jelzett sajátszerű természetében, részint azon körülményben találja indokolását, hogy egyrészről a 2. pont alatt felvett követelések kiváltságolása nem szorosan vett jogi szempontokon alapszik; másrészről hogy a javaslat az állami követeléseket csakis az esetben sorozza a személyes követelések közé, ha azok más vagyonban fedezetet nem találnak, tehát ugyis csak ritka esetben kerülnek az első osztályban kielégités alá; ha pedig ez megtörténnék, és a tömeg az első osztályba sorozott összes követelések fedezésére nem elegendő, akkor jogos és méltányos, hogy inkább a polgárok összessége szenvedjen rövidséget, mint azon osztály, melynek követelését a törvény más uton úgy sem biztosithatná, melynek követelései rendszerint oly csekélyek, hogy az állami követeléseknek rövidséget csak ritkán okozhatnak.
3. Megfelelőleg az idegl. csődrendtartás 21. §-ának, a javaslat a második osztályba sorozza, és a tömeg elégtelensége esetében aránylag rendeli kielégittetni; a kiskoruak kártéritési igényeit az atya, gyám vagy gondnok kötelességellenes vagyonkezeléséből. A kiskoruak igényei ellen nagyban és egészben ugyanazon okokat lehetne felhozni, melyek a nő vagyonjogainak kiváltságolása ellen harczolnak; daczára azonba a kétségtelen hasonlatosságnak, mely az érintett követelések közt létezik, a positiv törvények majdnem kivétel nélkül kedvezményben részesitik a kiskoruak igényeit. Egyrészről a kiskoruaknál oly visszaélésekről, minők a nő vagyonjogaival történhetnek, tartani nem kell; másrészről a kiskoruak vagyona ezek hozzájárulása és akarata nélkül kerül az atya, gyám vagy gondnok kezelése alá; nekik nem áll úgy, mint a többi hitelezőknek, módjukban azt, kire vagyonuk bizatik, megválasztani; nem áll módjukban vagyonuk kezelését úgy, mint egy harmadiknak biztonsággal áttekinteni. A jog és méltányosság tehát azt követeli, hogy a törvény azokat, kiknek vagyonát mások kezelése alá helyezi, bizonyos mértékben oltalom alá vegye. Igaz, hogy midőn a törvény a kiskoruakat ily módon védelem alá veszi, tulajdonképen nem tesz egyebet, mint azt, hogy a vagyonkezelésből eredő veszteséget a hitelezőkre háritja; épen azért szükséges, hogy az e részbeni kedvezményezés lehetőleg korlátoltassék. Ezt teszi a javaslat midőn egyrészről a kiskoruaknak egyedül azon kártéritési igényekre nézve ád elsőséget, melyeket ezek az atya, gyám vagy gondnok kötelességellenes, tehát roszhiszemű vagyonkezelése miatt támaszthatnak; miből önként következik, hogy a tervezet a kiskoruaknak azon követeléseit, melyeket ezek az atya, gyám vagy gondnok hanyagsága miatt támaszthatnak, kiváltságban nem részesiti, másrészről, hogy az érintett követeléseket csak az esetben rendeli a második osztályba soroztatni, ha azok a vagyonkezelés megszünésétől számitandó két év alatt biróilag érvényesittettek s az eljárás ez irányban a csődnyitás idejéig abba nem hagyatott.
4. A többi személyes követeléseket, melyek határozottan más osztályba nem utasitvák, a javaslat kivétel nélkül a harmadik osztályban rendeli kielégittetni, tehát határozottan elejti azon különbséget, melyet csődtörvényünk a 85. §-ban az ősi adósságok, a törvényes hitbér a hozomány és jegyajándék, nemkülönben a váltókövetelések tekintetében; a 89. §-ban pedig a közönséges adósságok, a terhes szerződésekből eredő tartozások, a könyvkivonati és számadási követelések tekintetében megállapit. A hitbér, hozomány és a váltóbeli követelések kiváltságolása ellen harczoló okok már az általános indokolásban felhozottak; miért is a javaslat intézkedésének e részbeni újabb indokolása feleslegesnek mutatkozik. De felesleges volna a most érintett többi követelések közt eddig létezett megkülönböztetés elejtésének bővebb igazolása is; mert ezekre nézve is teljes mértékben áll az, mi az általános indokolásban a váltóbeli, s általában a személyes követelésekre nézve felhozatott. E tekintetben felesleges volna újra hangsúlyozni, hogy a személyes követelések minden megkülönböztetése és kiváltságolása a hitel érdekeivel ellenkezik; hogy azon felfogás, melyből a törvényhozások a személyes követelések egyes nemeinek kiváltságolásánál korábban kiindultak, gyakorlatilag tarthatlannak bizonyult; hogy végre Anglia, mely nagyszerű gazdaságát a személyes hitelnek köszönheti, a kérdéses követelések közt különbséget nem ismer, s hogy e felfogás az új német csődtörvény intézkedéseiben határozott kifejezést talált. A személyes követelések, tekintve jogi alapjukat, egyenlő erővel birnak, s azok természetén sem az idő, sem a bizonyitási eszközök minősége változást nem tehet. Ha áll az, mit kétségbe vonni alig lehet, hogy a kereskedelmi forgalom alapját, éltető elemét a hitel képezi; ha áll továbbá az, hogy a hitel az adós vagyoni állásának biztos áttekintését tételezi fel, akkor nem szenvedhet kétséget, hogy a személyes követelések minden megkülönböztetése az adós vagyoni állásának áttekintését megneheziti, s a hitelre kártékonyan hat. Ha a hitelező nincs biztositva az ellen, hogy az adós oly kötelezettségi viszonyba léphet, mely a törvény által kiváltsággal van megvédve, csak tartózkodással fog üzleti összeköttetésbe lépni, vagy oly biztositék megszerzésére fog törekedni, mely a többi hitelezők érdekeivel ellenkezik, tehát az adós hitelképességének legalább is korlátozását vonja maga után. Ha az adós bármi okból oly helyzetbe jut, hogy összes tartozásait kielégiteni nem képes, legigazságosabb, ha a személyes követelések azon arányában elégittetnek ki, melyben a felosztandó tömeghez állanak, ha tehát azok közt semmiféle különbség nem tétetik.
5. A mi a kamatokat, visszatérő fizetéseket, továbbá a per- és végrehajtási költségeket illeti, ezekre nézve nem látszott szükségesnek külön szabályokat felállitani; mert e követelések akkor is, ha személyes igényen alapulnak, elválaszthatlan tartozékát képezik magának a követelési jognak, tehát magával a tőkével egyenlő tekintet alá esnek. Ebből önként következik egyrészről, hogy a csőd alatt folyó és a három évnél nem régibb kamatok és évi járulékok magával a tőkével, illetőleg a joggal egyenlő elsőséget élveznek, együttesen elégittetnek ki; másrészről, hogy a most érintett idő túl hátralékban lévő kamatok és évi járadékok csak az esetben nyerhetnek kielégitést, ha azon osztálybeli követelések, melyekkel maga a tőke egy cathegoriába tartozik, már mind kiegyenlittettek.
A 63. §-ban foglalt intézkedés kiegészitéséül a javaslat 64. §-a a hitelezőknek jogot ád azon kamatokhoz, melyek ezeket csődön kivül illetnék; egyuttal megállapitja, hogy a késedelmi kamatok, melyek a csődnyitás idejekor még nem folytak, ha más lejárati idő ki ne köttetett, a csődnyitás napjától számitandók. A javaslat ez intézkedésével egyrészről csatlakozik az idegl. csődrendtartás 96. §-ában foglalt dispositióhoz, tehát egy jelenleg is érvényes intézkedést tart fenn hatályosságában; másrészről szakit azon felfogással, mely a csődeljárást a iuristitium egy nemének tekinti, s a csődnyitás tényével a kamatokhoz való igényt megszünteti. A késedelmi kamatok a csődnyitás idejekor vagy már folyni kezdettek vagy nem; az első esetben azok a 64. § intézkedése alá esnek, az utóbbi esetben ellenben vagy van szerződésileg megállapitott lejárat vagy nincs; a megállapitott lejárat a csődnyitás által változást nem szenved, s mint kétoldalú szerződés mindkét félre nézve kötelező; ellenben ily megállapodás hiányában, miután a követelések a csődnyitás tényével érvényesithetők lesznek; miután továbbá csődön kivül is a kamatok a kereset meginditásával folyókká válnak, igen természetes, hogy azokat a csődnyitás napjától lehet és kell számitani. Ha sem kamatok ki nem köttettek, sem lejárati idő meg nem állapittatott, a hitelező a kamatokat csőd esetében a dolog természete szerint azért nem követelheti, mert a csődnyitás ténye a hitelezők részére újabb jogok megszerzésére nézve jogczímül nem szolgálhat.
Megfelelőleg az eddigi törvényes intézkedéseknek, a javaslat a csődtömeg ellen nem engedi érvényesittetni azon költségeket, melyek az egyes felekre nézve a bejelentési és felszámitási eljárásból keletkeznek, s melyeket a jelen javaslat a tömeg terhére már azért sem fogadhatna el, mert a bejelentéssel és felszámitással egybekötött eljárás oly formalitásokkal nem jár, melyek a felek részéről akár keresetet, akár képviseletet tennének szükségessé. A felszámolási határnapon, melyet a második rész a bejelentett követelések liquidálására kijelöl, mindenik fél személyesen megjelenhet, és képviselőre csak az esetben szorul, ha követelése valódinak el nem ismertetik; ez esetben a liquidationalis eljárásnak vége szakad, e fél egyszerüen perre utasittatik, midőn azután igényét az általános eljárási szabályok szerint, tehát már nem a csődperben kell érvényesitenie.
Hogy a tervezet 65. §-a a közadósnak élők közt vagy halál esetére tett ajándékozásaiból eredő igyéneket, a tömeg elleni érvényesitéstől kizárja, egyrészről abban találja indokolását, hogy az ily igényeket az ideigl. csődrendtartás 25. §-a az ötödik, tehát oly osztályba sorozza, hol ezen igények száz eset közül legfelebb egyszer nyerhetnek kielégitést, mi a kizárással teljesen egyenlő; másrészről azon körülményben, hogy a javaslat a már tényleg végrehajtott ajándékozásokat is megtámadtatni engedi; a javaslat tehát önmagával jön ellenkezésbe, ha a közadós ajándékozási kötelezettségeiből eredő igényeket a tömeg ellen érvényesittetni engedné. Hogy az ajándékozás mily alakban jött létre, a dolog természetén mit sem változtat, feltéve, hogy az ügylet ingyenes természete minden kétségen felül helyeztetik, mert egyedül e körülmény lehet irányadó. Ha a tömeg állása a három első osztályba sorozott követelések kielégitésére elegendő, akkor a maradék úgyis a közadós szabad rendelkezése alá kerül, mely esetben a szóban lévő igények a csőd megszünte után is érvényesithetők.
A most érintett okok teljes mértékben alkalmazhatók a pénzbüntetésekre is, miért is ezek kizárását az 56. §-ban érintettek kivételével hasonlag teljesen indokoltnak lehet tekinteni.
A javaslat 52. §-a a külön kielégitésre jogositott hitelezőket, kiket a közadós ellen személyes igény is illet, követeléseiknek az általános tömeg ellen leendő bejelentésére is feljogositja, abból indulván ki, hogy a követelés azért, mert a dologi jog által biztositva van, személyes természetét teljesen el nem veszti, s mint ilyen, nehézség nélkül érvényesithető az általános tömeg ellen, ha azon vagyonból, melyet terhel, kielégitést nem nyerhetett. A mi a most érintett követelésekre áll, alkalmazható a visszakövetelési és elkülönitési jogra is, a mennyiben ez egyuttal személyes igényt is állapit meg a közadós ellen. Az ily igények jogi természete abban áll, hogy a törvény kielégitésükre bizonyos alapot jelöl ki; ha azonban ez alap elesik, vagy elégtelennek mutatkozik, az igény kiváltságos jellege megszünik, az személyes követelés lesz, mely mint ilyen semmivel sem erősebb és semmivel sem gyengébb, mint az általános tömegre utalt többi személyes követelések.
A javaslat azonban a szóban levő igényeknek az általános tömeg ellen leendő érvényesitését kettős feltételhez köti, illetőleg csak annyiban engedi meg, a mennyiben a hitelező a visszakövetelési, illetőleg az elkülönitési jogról lemond, vagy a mennyiben e jog alapján teljes kielégitést nem nyert. Ekként a javaslat a kérdéses igényeket csak feltételesen, vagyis az esetben háritja az általános csődtömegre, a mennyiben azok a külön jog alapján kielégitve nem lettek ép ugy, mint a külön kielégités alapjául szolgáló vagyonnak csak azon részét engedi át az általános csődtömegnek, mely a biztositott követelések kielégitése után fenmarad. Hogy a visszakövetelési, illetőleg elkülönitési igények, a mennyiben mint személyes követelések az általános csődtömeg ellen érvényesittetnek, minden tekintetben a személyes hitelezőkre nézve felállitott szabályok alá tartoznak, kétséget már azért sem szenvedhet; mert valamint a zálogos követelések, úgy a kérdéses igények is csak annyiban tartoznak a csődtörvény határozatai alá, a mennyiben az általános csődtömeg ellen érvényesittetnek, ez esetben a külön kielégitési alap elesvén, azzal együtt a követelés, illetőleg az igény kiváltságolt jellege is megszünik. Végre magától értetik, hogy a mennyiben a kérdéses igények a külön kielégités megkísértése előtt jelentetnek be és számittatnak fel, azok a mindenkori felosztásnál teljes összegükben veendők fel ugyan; de kielégités alá csak a 66. §-ban megállapitott feltételek egyikének vagy másikának bekövetkezése mellett kerülhetnek.
Az évi járadékok, tartási összegek s már bizonyos időszakokban visszatérő fizetések, akár vannak ingatlan vagyonon biztositva, akár nem, csak arra tarthatnak igényt, hogy azok teljesitése a mindenkori lejáratra biztosittassék; miből önként következik, hogy azok, kik ily igényeket támaszthatnak, az ezen igényeknek megfelelő biztositék ki- vagy átadását nem követelhetik. A kérdéses viszony a csődeljárásban csak azért rendezendő, hgy annak tisztába hozatala után a többi hitelezők részére szolgáló kielégitési alap megállapittathassék; az érintett viszony tehát a közadóssal szemben a csődeljárás daczára is érintetlen marad. A javaslat intézkedéséből, természetszerüen következik, hogy ha a közadós hitelezőivel kiegyezik, s vagyona felett szabad rendelkezési jogát ismét megnyeri, a kérdéses fizetések biztositására szolgáló alap az ő, s nem a jogosult fél rendelkezése alá kerül, s hogy ez utóbbi a közadóssal ismét közvetlen viszonyba lép. Hogy a szóban lévő igények miként biztositandók, az iránt a javaslat második részében történik intézkedés; e helyütt elégnek látszott magát az elvet megállapitani, illetőleg kijelenteni, hogy azok, kik évi járadékhoz stb. igényt formálhatnak, e járadékoknak a mindenkori lejáratkor leendő pontos kifizetésére nézve biztositékot követelhetnek.
A javaslat a felbontó feltételhez kötött követelések feltétlen érvényesitését engedi meg, abból indulván ki, hogy az ily követelések csakis a felbontás szempontjából tekinthetők feltételeseknek. Azon kérdés, hogy kell-e a hitelezőknek a feltétel bekövetkezte esetére biztositékot adni vagy sem, nem a csődnyitás tényétől, hanem egyedül azon körülménytől lehet feltételezve, hogy az ügylet maga állapit-e meg a hitelező részére ily követelezettséget, vagy sem; mert az első esetben a biztositék adásától a hitelezőt a csődnyitás ténye fel nem mentheti, s ennek külön kijelentése szükségesnek nem mutatkozik; az utóbbi esetben pedig e kötelezettséget a csődnyitás ténye mint ilyen, mely az érvényesen keletkezett jogviszonyokat nem módositja, meg nem állapitja.
Egészen máskép áll a dolog a felfüggesztő feltételhez kötött követelésekre nézve, melyek a tömeg ellen kétségtelen igényt állapitanak meg ugyan, de ép a feltétel miatt ki nem fizethetők. Az ily követelésekre nézve legczélszerübbnek és egyszersmind legtermészetesebbnek látszik a leendő kifizetést, a feltétel bekövetkezte esetére biztositani, vagyis megengedni azt, hogy a hitelező az ily követelés kifizetésére nézve biztositást kivánhasson; magától értetvén, hogy ez csak oly feltételes követeléseket állhat, melyeknél a teljesités a közadós tevékenységét, közreműködését nem teszi szükségessé; mert a közadós jogcselekvényei, melyeket az a csődnyitás után tesz, a hitelezőkkel szemben érvénytelenek lévén, a feltételes követelés feltétlenné nem is válhat, tehát annak biztositásáról szó nem lehet. Miután a hitelező, kit felfüggesztő feltételhez kötött követelés illet, e feltétel bekövetkezte előtt csak arra tarthat igényt, hogy a teljesités annak idején lehetővé tétessék, magától értetik egyrészről, hogy a hitelező feltételes követelésének kifizetését még biztositék adása mellett sem követelhetné; másrészről, hogy igénye mindössze a biztositásra terjed. De e tekintetben is különbség teendő ahoz képest, hogy a biztositék adása a közadóst terhelte volna-e vagy sem, mert az első esetben a kötelezettség a tömegre átmenvén, ez ellen feltétlenül érvényesithető; ellenben az utóbbi esetben kell, hogy a csődbiróság a biztositék adását tárgyazó kötelesség és annak mértéke felett szabad belátása szerint határozhasson, ha a hitelezők a biztositék adásába önként bele nem egyeznek. Hogy a kérdéses kötelezettség a közadóst terhelte-e vagy sem, arra nézve minden egyes esetben a magánjog e részbeni intézkedései, ilyenek hiányában pedig az ügylet természete fog irányadóul szolgálni, a biróságnak tehát a feltétel valószinű bekövetkezésének figyelembe vétele mellett, a törvény, esetleg az ügylet természete szerint kell a fenforgó kérdést minden concret esetben elintézni.
A 69-70. §-okhoz
A javaslat a kezesek és egyetemleges adóstársak jogi állásának szabályozását ép ugy mint az osztrák csődtörvény, nem mellőzhette; és ha Ausztriában a kérdéses intézkedést azon körülmény, hogy a gyakorlatban az osztrák polgári törvénykönyv mellett is eltérő vélemények keletkezhettek, teljesen indokolja, még inkább indokolva van a kérdéses intézkedés nálunk, hol a kezesek és egyetemleges adóstársak jogi állást codificált magánjog nem biztositja és nem szabályozza. A javaslatnak tehát a 969. §-ban foglalt intézkedést már azért sem lehetett mellőzni, mert oly kérdést hagyott volna megoldatlanul, mely codificált törvények mellett is eltérőleg értelmeztetett. Egyébiránt a kérdéses intézkedés egészen újnak nem is mondható, mert az a magánjogi felfogásnak teljesen megfelel, s jogrendszerünkben sem idéz elő oly változást, mely akár a fennálló törvényekre, akár a gyakorlatra zavarólag hatna.
A solidaris obligatio természetében fekszik egyrészről, hogy a hitelező mindegyik adós ellen teljes követelését érvényesitheti, mely jogán a csődnyitás ténye sem tehet változást; másrészről, hogy a hitelező teljes követelését csak egyszer kaphatja meg, s hogy minden részletfizetés, mely arra történik, az egyetemleges kötelezettséget csökkenti. Ez elveket a csőd esetére alkalmazva önként következnék, hogy a hitelezők teljes követelését mindegyik csődtömeg ellen bejelentheti ugyan, de ha arra valamelyik tömeg részéről fizetés már történt, a többi tömegek ellen a követelés a felosztásánál csak a hátralékos összegben szerepelhetne; miből azután oly esetben, midőn az egyetemleges adósok mind csőd alatt vannak, az következnék, hogy a hitelező teljes követelését akkor sem kapná meg, ha arra az összes tömegekből 100% kerülne. Ennek kivánja a javaslat elejét venni, midőn a mellett hogy a hitelező jogát csőd esetére is csonkitatlanul fentartja, egyuttal határozottan rendeli, hogy a hitelező a teljes követelés után szakitott osztalékot mindaddig felveheti, mig teljesen kielégitve nem lett.
A most érintett intézkedésnek mintegy kiegészitését, illetőleg sanctióját képezi a 70. § második bekezdése, mely az egyes csődtömegeknek egymás ellen nem feltétlenül, hanem csak az esetre ád visszkereseti jogot, ha a követelés teljes kifizetése után, az egyik vagy másik tömegben felesleges osztalék marad. Ha az egyes tömegeknek egymás ellen feltétlen visszkereset engedtetnék, könnyen megtörténnék, hogy valamelyik tömeg, miután saját quótáját már kifizette, ismét megtámadtatnék, tehát többet kellene fizetnie, mint a mennyit valójában fizethet. Hogy azonban a javaslat szóban lévő intézkedései csak az esetben alkalmazhatók, ha az egyetemleges adósok ellen a csőd egyszerre nyittatik meg, ép oly kevéssé kiván bővebb fejtegetést, mint az, hogy a hitelezőnek valamelyik tömegtől már bizonyos osztalékot kellett kapnia a nélkül, hogy teljes kielégitést nyert volna.
Végre a felett őrködni, hogy a hitelező összesen többet ne kapjon, mint a mennyi őt tőkében, kamatokban stb. illeti, az egyes csődtömegek feladatához tartozik a nélkül, hogy a törvény e részbeni gondoskodása szükségesnek mutatkoznék.
A javaslat 3. §-a csak azon intézkedéseket összesiti, melyek az ideiglenes csődrendtartás 7. §-ában is kifejezést nyertek, s melyek az újabb törvényekben nyilvánuló felfogásnak teljesen megfelelnek. A mi egyébiránt a kérdéses §-ban foglalt egyes intézkedéseket illeti, azok következő megjegyzések által egészithetők ki:
1. hogy a javaslat 3. §-a első sorban a nemzetközi szerződésre utal, igen természetes, mert ezek lévén a nemzetközi magánjog principális forrásai, azon viszonyokra nézve, melyeket szabályoznak, első sorban kell hogy alkalmaztassanak. Igaz, hogy Magyarország eddigelé nem igen volt azon helyzetben, hogy a többi európai államokkal a csődügyeket illetőleg önállóan szerződhessék; de valamint a büntetőjog terén már több állammal köttettek szerződések, úgy remélhető, mikép a törvényhozás gondoskodni fog arról is, hogy a magyar alattvalók részére, a csődügyek tekintetében a kellő garantiákat szerződésileg biztositsa.
2. Miután nem igen remélhető, sőt nem is épen szükséges, hogy Magyarország minden egyes európai állammal külön szerződésre lépjen, az államszerződésekre nem lehetett mint egyedüli forrásra utalni; hanem e mellett a polgári törvénykezési rendtartásban is elfogadott elvnek megfelelőleg, ki kellett mondani, hogy a külföldiek igényeikre nézve a belföldiekkel egyenlő elbánás alá esnek, feltéve, hogy az illető külföldi állam a magyar alattvalókat hasonló kedvezményben részesiti, mi egyenlőre minden esetben felteendő. Hogy a javaslat ez intézkedése csak formalis reciprocitást tételez fel, az bővebb fejtegetést már azért sem kivánhat, mert a magánjogok lehető állandósága csak azt követeli, hogy a külföldiek igényekeiket azon feltételek mellett érvényesithessék, melyeket a törvény a belföldiekre nézve megállapit. Ebből önként következik egyrészről, hogy a kellő feltételek mellett a külföldieket a belföldiekkel egyenlő jogok illetik, és másrészről, hogy a külföldiek igényeiket a belföldi törvény szabványainak megfelelőleg kötelesek igazolni.
3. Hogy a biróság kételye a reciprocitást illetőleg mikor tekinthető alaposnak, azt eleve meghatározni ép oly kevéssé lehetne, mint azt, hogy e kételyt minő körülmények állapithatják meg. Lehet, hogy a bukott vagy a tömeggondnok, vagy a hitelezők valamelyike emel e részben kifogást; de bármily uton támadjon is a biróság kételye, annak kötelességében álland e kétely elháritásáról gondoskodni, s e végből esetleg a bejelentő féltől a viszonosság igazolását követelni; magától értetvén, hogy az egyik esetben ugy, mint a másikban nem a külföldi törvények egyenlő vagy eltérő intézkedéseinek, hanem egyedül és kizárólag a külföldi állam eljárásának constatalása képezendi a biróság feladatát.
4. Az államnak azon jogát, hogy biróságai által egyes esetekben a külföldiek ellen retorsiot gyakorolhasson, ezek illusoriussá tehetnék az által, hogy követeléseiket egy belföldire átruházzák. Ennek kivánja elejét venni a 3. § utolsó bekezdése midőn a többi intézkedéseket az oly igényekre is kiterjesztik, melyek csak a csődnyitás után ruháztattak át egy belföldire. Ez intézkedésből önként következik, hogy nem alkalmazható, ha az átruházás nár korábban megtörtént; mert ez esetben a törvény kijátszásáról szó nem lehetvén, a kérdéses intézkedés szüksége fenn nem forog, és az alkalmazásában jogtalanságra s a forgalom lényeges megnehezitésére vezethetne.
A 72-73. §-okhoz
A javaslat második részében foglalt egyes intézkedések részletes indokolása előtt nem látszik feleslegesnek azon czélt, melyet a csődeljárás szabályozásánál szem előtt tartani kell, és azon rendszert, mely a kitüzött czél elérésére legalkalmasabbnak mutatkozik, főbb vonásaiban megismertetni; habár e részben az általános indokolás nagyban már jelezte azt, minek részletezése a javaslat második részének feladatát képezi. Az iránt alig lehet kétség, hogy a csődeljárás csak akkor felelhet meg rendeltetésének, ha a hitelezők lehetőleg gyorsan, kevés költséggel, s a tömeg lehető kimélésével jutnak követeléseik azon töredékéhez, mely rájuk a közadós vagyonának bizonyos elvek szerinti felosztása mellett esik; a csődeljárásnak tehát közvetlen és főczélját: a gyorsaság és az ezzel kapcsolatos olcsóság képezi. E czél biztos sérése természetesen azon rendszertől van feltételezve, melyet a törvényhozás a csődeljárás szabályozásánál követ, s mert az egyszer elfogadott és megállapitott rendszer csak következetesen keresztülvive vezethet a kivánt sikerhez, igen természetes, miszerint a törvényhozásnak azon helyzetben kell lennie, hogy az elfogadott és megállapitott rendszert gyakorlati alkalmazásban, illetőleg következményeiben megismerhesse.
Az általános indokolásban már jeleztetett, hogy a javaslat szabályként a közönséges csődöt tárgyalva, mint kivételeket rendezi azon szabályokat, melyek a kereskedelmi csőd sajátszerű természete által feltételezvék. Megfelelőleg e rendszernek, a javaslat a közönséges csődre vonatkozó intézkedéseket akként állapitja meg, hogy azok nagyban és egészben a csődeljárás mindkét nemére egyenlően alkalmaztathassanak; mi egyebektől eltekintve, azon kétségtelen előnynyel bir, hogy az általános szabályok megállapitását nem nehezitik és nem korlátozzák azon tekintetek, melyeknek figyelembe vételét a kereskedelmi csőd sajátszerű természete követeli; mert kétségtelen tény az, hogy sokkal könnyebb a kellően rendezett általános szabályok mellett, a szükséges kivételeket megállapitani, mintha az eljárás kivételes természete vétetik kiindulási alapul, vagy ha a különbség a közönséges és a kereskedelmi csőd közt teljesen elejtetik. Az első esetben a törvény általános intézkedései - mint ezt a porosz csődtörvény mutatja - nélkülöznék a kellő elasticitást; az utóbbi esetben pedig nem igazolható módon azonositanák a legkülönbözőbb természetű viszonyokat, mi a kitűzött czél elérését legalább is megnehezitené. A most érintett rendszeren belől s annak megfelelőleg a javaslat:
1. lehető egyszerüséggel állapitja meg a csődnyitás eseteit, megtévén e tekintetben is azon különbséget, melyet a fizetési tehetlenség jelentősége a kereskedőknél követel. Sem a közönséges bukottakra, sem a kereskedőkre nem lehetne a csődnyitás tekintetében oly intézkedéseket felállitani, melyek a közadósnak most érintett mindkét nemére egyenlően és természetellenes erőszak nélkül alkalmazhatók volnának; mert habár áll az, hogy a forgalom növekedő fejlődésével sok esetben igen nehézzé válik a kereskedő és nemkereskedő közt a kellő különbséget megtenni, - annyi kétségtelen, hogy a kereskedő fizetési tehetlensége, a nemkereskedő fizetési tehetlenségével sem jelentőségében, sem következményeiben nem azonositható. Alig képzelhető kereskedelmi ügylet, mely kereskedő által megkötve, egész sorsát az ügyleteknek ne vonná maga után, melyek mindazon feltevésben keletkeznek, hogy kellő időben és helyen teljesittetni fogják; e feltevésen alapszik a kereskedelmi forgalom, melynek éltető elemét a hitel és bizalom képezi. Ha a kereskedő fizetési kötelezettségének meg nem felel, ha azt kellő időben nem teljesiti, megszünik jogositott közvetitője lenni a kereskedelmi ügyleteknek; mert a hitel és bizalom, melyen kereskedelmi létele alapszik, tőle elfordul; reá nézve egyetlen fizetés nem teljesitése, egyenlő a fizetési tehetlenséggel, mert nem ismeretlen mennyiségű vagyona, hanem hitele s azon bizalom, melylyel pontossága iránt viseltettek, tették őt a kereskedelmi forgalom jogosult tényezőjévé. Egészen máskép áll a dolog a nemkereskedőnél, kinek fizetési tehetlenségét az egyik vagy másik fizetés nem teljesitéséből jogosan következtetni nem lehet; nála fizetési tehetlenség a szó természetszerű értelmében veendő, mely a csődeljárás meginditására csak akkor szolgálhat indokul, ha az a vagyonhiánynyal egyenlő jelentőségünek tekinthető, ha tehát a vagyon az összes tartozások fedezésére nem elegendő.
Ehez járul még egy más, nem kevésbé fontos körülmény, és azon közvetlen összeköttetés, melyben az örökös tartományokkal állunk, s mely ép ugy, mint több anyagi intézkedésnél, a csődeljárásnál is lehetőleg egyenlő elvek felállitását javalja, ha azon anomaliát, melyet a csődnyitás eseteinek eltérő rendszerek alapján történt szabályozásával okvetlenül létesitenénk, elkerülni akarjuk. Hogy a csődnyitás eseteinek kellő szabályozása, magára a csődeljárás gyorsaságára lényeges befolyással van, azt felesleges volna bővebben fejtegetni.
2. Ugy az eljárás gyorsaságát, mint annak olcsóságát kivánja a javaslat az által biztositani, hogy eltérőleg nemcsak saját csődtörvényünktől, hanem az osztrák csődtörvény rendszerétől is, a tömeggondnoknak háromszori és a csődválasztmánynak kétszeri választását mellőzve, az ideiglenes tömeggondok kinevezését a biróságra ruházza, s azontúl felhatalmazza a hitelezőket a végleges tömeggondnok s a csődválasztmány megválasztására. Az osztrák csődtörvény szerint az ideiglenes tömeggondnokot a biróság nevezi ki; azután a hitelezők választanak ideiglenes gondnokot és ideiglenes választmányt; e végre egy újabbi választásnál vagy megtartják az ideiglenes gondnokot és választmányt, vagy ezek helyébe véglegesen másokat választanak. Hogy ez intézkedés sem a gyorsaság, sem az olcsóság elvének meg nem felel, azt nem nehéz kimutatni; mert alig szenvedhet kétséggel, hogy a csődvagyon, mely esetleg háromféle kezelés alá kerülhet, sem azon gyorsasággal, sem azon költségkiméléssel nem értékesithető, melyet a hitelezők érdekei kivánnak. Már maga a kétszeri átszámolás felesleges időt vesz igénybe, s lehetetlenné teszi azt, hogy a végleges tömeggondnok megválasztása előtt, a tömeg értékesitésére nézve elhatározó intézkedések történjenek. E helyett a javaslat csak egy választást ismer, a mennyiben tudniillik a hitelezők csakis végleges tömeggondnokot és végleges választmányt választanak; és mert a javaslat e választást oly időre teszi, midőn a hitelezőknek már módjukban állott a csődnyitásról tudomást szerezni, tehát a választásnál megjelenhetni, - minden aggály elesik arra nézve, mintha a hitelezők érdekei a választási esetek megszoritása által csorbát szenvedhetnének. E mellett a javaslat nem zárja ki azt, hogy a csődbiróság egyes esetekben ideiglenes csődválasztmányt is nevezhessen ki, melynek feladatát akkép szabályozza, hogy a csődeljárás gyors lebonyolitása semmi tekintetben sem nehezittetik meg.
3. A csődeljárás közjogi természete és annak lehető biztonsága azt követeli ugyan hogy az bizonyos tekintetben a biróság ellenőrző felügyelete alá helyeztessék; erre nézve azonban korántsem szükséges, hogy a csődbiróság oly teendőkkel terheltessék, melyek az érintett felügyelet által szükségképen nem feltételezvék. E tekintetben a javaslat, megfelelőleg az újabb csődtörvények intézkedéseinek, egy új intézményt létesit, midőn a csődeljárás közvetlen vezetésével egy külön organumot t. i. a csődbiztost ruházza fel, s a biróságnak csak annyiban enged a csődeljárásra közvetlen befolyást, a mennyiben ezt a hitelezők érdekei múlhatlanul megkivánják. Miként az általános indokolásban kiemeltetett, a csődhitelezők lévén a csődvagyonnak egyedül jogosult kezelői, a birói felügyelet elvének teljesen elég tétetik az által, ha a törvény a hitelezőknek engedett jogok helyes gyakorlását, a csődbiztos által ellenőrizteti. Ekként mig egyrészről a hitelezők részére kellő cselekvényi szabadság biztosittatik; másrészről eleje vétetik annak, hogy a hitelezők jogaikat a bukott rovására, vagy annak egyenes megkárositására gyakorolják.
4. Kétségtelen idő- és költségkimélést biztosit a javaslat azon intézkedése, mely szerint a követelések osztályozását és liquidálását nem a biróság, hanem maguk a hitelezők eszközlik, s hogy perre csak azon követelések utasittatnak, melyek akár a tömeggondnok, akár a hitelezők kifogása miatt liquidálhatók nen voltak. Ez eljárás jogosultsága és czélszerüsége már az általános indokolásban kifejtetvén, e helyütt elégnek látszik azon körülményre utalni, hogy a szóban levő intézkedés értékét és czélszerüségét még azon rendelkezés is fokozza, mely szerint az oly követelések, melyeket a javaslat első része szerint külön kielégitési alap illett, liquidatio alá nem is tartoznak, mi által a csődeljárásnál sok felesleges teendő elesik, maga pedig az eljárás kétségtelenül megrövidittetik.
5. Az előbbeni pontban érintett intézkedésnek természetszerű következményét képezi az, hogy a biróságnak sem a követelések valódisága, sem azok osztályozása iránt határoznia nem kell. Ha ugyanis a követelés minden oldalról valódinak elismertetik, a felett a valódiság tekintetében birói határozat nem szükséges; és ha a valódiság feletti határozat feleslegessé válik, nem szükséges az osztály feletti határozat sem; mert e tekintetben a javaslat intézkedései oly egyszerűek és világosak, mikép a liguid követelések osztályozása iránt nehézség soha sem támadhat.
6. Mindennél inkább fogja a lehető gyorsaságot a javaslat azon intézkedése biztositani, mely szerint a tömeg felosztása azon mértékben, a mint az készpénzzé tétetik, részletesen történik, nem kellvén bevárni, mig minden követelés megitéltetett, s mig az egész vagyon feloszthatóvá lesz. Ez intézkedés czélszerűsége is már az általános indokolásban kiemeltetett; miért is e helyütt elégnek látszik arra, mint az elfogadott rendszer kiegészitő részére, annak constatalása végett utalni, hogy a javaslat a csődeljárás jelzett czélját következetesen s minden irányban megvalósitani törekszik. Végre
7. a kereskedelmi csőd gyors és olcsó befejezését fogja lehetővé tenni a javaslat által elfogadott kényszeregyezség, melynek segitségével sok esetben a csődeljárás már néhány hó mulva végét érheti. Miután ez intézmény kellő helyen részletesen indokoltatik, ezuttal felesleges volna az egyes határozatok jelentőségét és czélszerűségét bővebben fejtegetni. Egyelőre elég lesz magára az intézményre általában utalni, s egyuttal kiemelni, hogy a javaslat, mig egyrészről a kényszeregyeszséget mint a kereskedelmi csőd befejezésének egyik igen alkalmas módját tekinti; másrészről nem tartotta lehetőnek azt a csőd minden nemére kiterjeszteni; mi természetesen az elfogadott rendszernek szükségképeni folyományát képezi.
Áttérve a 72. és 73. § részletes indokolására, mindenek előtt szükségesnek látszik kiemelni, hogy a javaslat az illetőleg megállapitásánál kellő figyelemmel volt úgy a törv. rendtartására, mint a keresk. törvénynek azon intézkedéseire, melyek az illetőségre nézve a csődeljárásban is kell, hogy irányadóul szolgáljanak. Ép ez utóbbi körülmény tette szükségessé azt, hogy a javaslat az illetőségről intézkedjék; mert a törv. rendtartásának e részbeni intézkedései, a csődtörvény elveivel teljes összhangzásban nem állanak.
A mi a 73. §-t illeti, az teljesen megfelel a tételes európai nemzetközi jog elveinek; a kérdéses § ugyanis kétségtelen kifejezést ád annak egyrészről, hogy az állam a külföldön levő ingatlan vagyonra jogszolgáltatási hatalmát ki nem terjesztheti; másrészről elismeri azt, hogy mobilia ossibus inhaerent, personam sequuntur. A tételes európai nemzetközi jognak általánosan elismert határozatai szerint minden egyes államnak jogában áll meghatározni, hogy a területén lévő dolgok közül melyeket kiván az államterület elválaszthatlan kiegészitő részének tekinteni olyképen, hogy azokra az idegen államoknak a fenségi jogok gyakorlását meg nem engedi. Ilyeneknek tekintetnek általában az ingatlanok, melyekre nézve az idegenek is az állam törvényeinek vannak alávetve; ellenben az ingóságok már természetöknél fogva sem lévén alkalmasak arra, hogy az államterület elválaszthatlan részének tekintessenek, a személy illetőségét követelik olyképen, hogy azt még az esetben sem vesztik el, ha a személytől véletlenül physicailag elválasztva vannak. Az azonban, mi a 73. §-ban foglaltatik, csak általános elvnek tekintendő, melynek gyakorlati kivitele egyrészről magában e javaslatban bővebb intézkedéseket, másrészről oly államszerződéseket tételez fel, melyek által a külföldi államok az érintett elvet magukra nézve kötelezőnek elismerik. Végre nem szükséges külön hangsúlyozni azt, hogy a 78. § intézkedése teljesen megfelel azon közjogi viszonynak is, mely Magyarország és a társországok közt létezik.
A 74-75. §-okhoz
A 73. §, miként ez annak indokolásában kiemeltetett, csak általános elvet foglal magában, melynek részint e tervezetben, részint pedig a már kötött vagy ezután kötendő államszerződésekben kell kiegészitést nyernie. Az előbbit czélozzák a tervezet 74. és 75. §-ai, melyeknek intézkedései a következő megjegyzéseket teszik szükségessé:
1. A 74. § azon esetről intézkedik, ha a csőd a magyar korona oly területén nyittatik, a hol a jelen törvény hatályban nincsen; ez esetben, ha a közadósnak a jelen törvény alá tartozó területen ingatlan javai vannak, ezekre nézve a belföldi illetékes biróság által külön csőd nyitandó. A javaslatnak tekintettel kellett lennie azon közjogi viszonyra, melyben a társországok a magyar koronához állanak. Horvát- és Tótország reánk nézve külföldnek nem tekintendő ugyan, de mert a magánjogi törvényhozás tekintetében Magyarországtól teljesen független, ennek törvényei Horvát- és Tótországot nem kötelezik; miért is ez irányban az érintett országok úgy tekintendők, mintha a magyar koronától teljesen független és önálló államot képeznének.
Bármily helyesek legyenek is bizonyos nemzetközi elvek és intézkedések, azokat egy ország sem fogadhatja el magára nézve kötelezőknek olyképen, hogy azoknak államszerződések által leendő módositását véglegesen kizárja; mert ez annyit tenne, mint a nemzetközi jog fejlődéséről lemondani. Ehhez képest a javaslat 75. §-a megállapitja ugyan azon szabályokat, melyek az ingóságokra nézve a 73. §-ban kimondott elv szerint alkalmazandók; de nem zárja ki, hogy az érintett szabályok cartel-szerződések által pótoltassanak, esetleg módosittassanak. A mi egyébiránt a 75. §-ban foglalt, s az ingóságokra vonatkozó szabályokat illeti, azok hasonlag megfelelnek az ideigl. csődrendtartás (6. §) intézkedéseinek. Az id. csődrendtartás szerkesztői, midőn az európai törvényeken nyilvánuló felfogással szemben, az ingóságok személyei illetőségét megállapitották, kétségtelenül nevezetes lépést tettek, s a jogfejlődésnek szerencsés lendületet adtak; mert a szabadelvü Anglia (az 1869-iki bankruptey act-ban) ugyanazon elveket emeli érvényre.
2. A 75. §-nak az ingatlan javakra vonatkozó intézkedése tulajdonképen csak folyománya lévén a 73. és 74. §-ban foglalt határozatoknak, az ott kifejtettek után bővebb indokolást nem tesz szükségessé. Végre
3. miután a nemzetközi jogszabályok érvényesitésére birói kényszer nem létezik, - az egyes nemzetek, a mennyiben jogszabály foganatositása végett háborút inditani nem akarnak, mint egyedül alkalmas kényszert a retorsiot, azaz ugyanazon elvet, ugyanazon eljárás alkalmazását használják; tehát a külföldiek ellenében ugyanazon eljárást követelik, melyet a külföldi állam saját alattvalóik iránt tanusit. Ennek megfelelőleg teszi a 75. § a biróságoknak kötelességévé, hogy ezek a vagyon kiadását illetőleg általában a viszonosság elveinek megfelelőleg járjanak el; tehát a kért kiadást ahoz képest, a mint a megkereső állam eljárni szokott, teljesitsék vagy tagadják meg. Hogy azonban a biróságok indokolatlan eljárásukkal a nemzetközi forgalmat meg ne zavarják, hogy a kellő tájékozottság hiányában a retorisiót helytelenül ne alkalmazzák, - szükségesnek látszott kötelességükké tenni, hogy a megtagadás egyes eseteit az igazságügyi ministeriumnak feljelentsék. Ennek azután, a külügyi ministerium közvetitésével, módjában álland sok esetben a további következményeket elháritani, esetleg jövőre nézve az érdekelt államot ellenkező eljárásra birni, vagy a retorsio szigorú alkalmazására nézve a kellő intézkedéseket megtenni.
A 76-81. §-okhoz
A javaslatnak a gyorsaság és olcsóság elveire alapitott rendszere azt hozza magával, hogy a határozatok közlésére, a határidőkre és a jogorvoslatokra nézve a peres eljárás szabályaitól eltérő intézkedések állapittassanak meg annál is inkább, mert a javaslat által czélbavett eljárás egyszerüsége egyáltalán nem követeli azon formalitásokat, melyek a peres eljárásban sok tekintetben az alapos jogszolgáltatásnak nélkülözhetlen feltételeit képezik. A mi különösen
1. a felek értesitését illeti, erre nézve egyes esetben a javaslat maga állapitja, meg a kellő szabályokat, melyek természetesen minden kijelölt esetben megtartandók lesznek; de e mellett tekintettel lenni arra, hogy az érdekelteknek mindenkori külön perrendtartásszerű értékesitése a csődeljárásban aránytalan költséggel és időveszteséggel járna; hogy továbbá a megtörtént értékesités perrendtartásszerű igazolás sok esetben lehetetlen lenne. Ez okból czélszerűnek és szükségesnek látszott az újabb csődtörvények példájára, a külön értékesités kizárása nélkül, az értékesitésre nézve szabályul a határozat kifüggesztését, illetőleg annak a hivatalos hirlap után történt közzétételét olyképen kijelölni, hogy egyrészről a közzététel esetleg más lapok utján is történhessék; hogy továbbá másrészről az érvényesen történt közzététel a kézbesitést még az esetben is pótolja, midőn maga a törvény a külön kézbesitést megkivánja. És ez annál inkább történhetik, mert a mulasztás következményei a csődeljárásban koránsem felelnek meg azoknak, miként ez annak egyes intézkedéseiből kitünik, azon elvből indul ki, hogy a csődeljárásban a felek ellenében a makacsságot alkalmazni nem lehet, s e felfogásnak megfelelőleg, a felek mulasztásával az egyes esetekben a makacsság rendes következményeit nem hozza kapcsolatba. A mi magukat a kézbesitéseket illeti, ezekre nézve legegyszerűbb lett volna ugyan a törv. rendtartás szabályait alkalmazni; miután azonban ez esetben is különösen a pósta utján eszközlött kézbesitésre nézve bizonyos módositások lettek volna szükségesek, - legczélszerübbnek látszott kijelenteni, hogy a kézbesitések s a tömeggondnok részéről eredő értesitések, minden esetben pósta utján eszközölhetők; eként mig egyrészről a perrendtartás szabályai szerint eszközlött kézbesités lehetősége fentartatott, másrészről ugy a csődbiróság, mint a tömeggondnok a posta utján eszközlött kézbesités tekintetében a felek akaratától, - melyhez a törvk. rendtartás 271. §-a a kézbesités e nemét köti - felmentetett; tehát tetszése szerint minden egyes esetben a postát választhatja a kézbesités eszközlésére.
2. Megfelelőleg azon elvnek, mely szerint a csődeljárásban a felek ellenében a makacsság rendszerinti következményeit alkalmazni nem lehet, a javaslat 77. §-a a következetesen zárja ki mindazon határidők meghosszabbitását, melyeknek tartamát vagy maga a törvény, vagy enenk határain belől a csődbiróság állapitja meg. Ha a csődtörvény a feleket követeléseik bejelentésére, ezeknek különben elvesztése mellett kényszeriti, s a bejelentésre praeclusiv határidőt tűz ki, lehetetlen, hogy a vétlen mulasztás által szenvedett hátrányok orvoslására módot ne engedjen, habár e mód sok esetben, mint pl. csődtörvényünk 50. §-a szerint alig ér többet a semminél; ha ellenben a törvény, mint ezt a javaslat teszi, a feleknek a bejelentést a csődper minden stádiumában megengedi, akkor nincs semmi elfogadható ok arra, hogy az egyszer kitüzött és kellően közzétett határidők meghosszabbitása megengedtessék. És ezzel együtt elesik annak szüksége is, hogy az elmulasztott határidő ellenében az igazolásnak hely adassék. A csődeljárást mi sem hátráltatja inkább mint az, ha bizonyos cselekmények elkésett teljesitése megengedtetik, ha a biróság az eljárásnak valamely meghaladott stádiumára ismételten visszatérni kénytelen. Valamint a praeclusiot és az edictalis idézését, mely a felek jogainak kétségtelen megröviditését invoválja, általában helyeselni nem lehet, úgy a meghosszabbitást és igazolást, a makacsság elejtésével szemben, igazoltnak tekinteni nem lehetne. Ha a törvény a feleknek a bejelentést a kitűzött határidőn túl is egyszerűen és minden megszoritás nélkül megengedi; ha a mulasztás a felekre nézve a követelés elvesztését nem vonja maga után, úgy valóban feleslegessé válik azon apparatus, mely az edictalis idézés és a praeclusio mellett, a lehető méltatlanságok elkerülése végett szükségesnek és czélszerűnek mutatkozott.
3. A javaslatokra nézve a törvény esetleg kétféle rendszert követhet; ugyanis vagy az mondatik ki szabályként, hogy jogorvoslatnak is csak törvényben kijelölt esetekben van helye, vagy az, hogy a törvényben kizárt esetek kivételével minden birói határozat ellen jogorvoslatnak helye van. Mind a két rendszernek egyaránt vannak előnyei és hátrányai, azonban a lehető méltatlanságnak minden esetre sokkal inkább vehető eleje, ha a törvény az utóbbi rendszert követi. E mellett nincs kizárva az sem, hogy az indokolatlan huzavonásnak a jogorvoslatok határozott kizárásával eleje vétessék, vagy hogy a jogorvoslatok egyes esetekben a dolog természetének megfelelőleg korlátoltassanak; semmi esetben sem lehetne azonban indokolni azt, ha két egyenlő határozat ellen további jogorvoslatnak helye lehetne.
4. A csődeljárásban, úgy a mint azt a javaslat megállapitja, a csődbiróság nem igen jő azon helyzetbe, hogy peressé vált jogkérdések felett határozzon; mert azon határozatok, melyekkel a perre utasitott követelések felett intézkedik, tulajdonképen nem a csődeljárás kiegészitéseként, hanem mint a per birósága a peres eljárás szabályainak megfelelőleg hozza. A legfontosabb határozat, melyet a csődbiróság mint ilyen hoz vagy hozhat, kétségen felül az, melylyel a közadós ellen a csődöt megnyitja; azonban sem a most érintett, sem általában azon határozatok, melyekkel a csődbiróság a felmerülő, s elintézése alá helyezett kérdések felett rendelkezik, nem teszik szükségessé azt, hogy azokra a jogorvoslatok complicált apparatusa alkalmaztassék; ugyanazért a javaslat a biróság határozatai ellenében jogorvoslatként egyedül a felfolyamodást jelöli ki. Miután azonban a javaslat, miként ez kiemeltetett, e mulasztásokra a makacsság rendszerinti következményeit nem alkalmazza, s ez okból az igazolást az elmulasztott határidő ellenében kizárja, - igen természetesen, hogy a mulasztás czímén azon határozatokat sem engedheti megtámadtatni, melyek valamely tárgyalás alkalmával esetleg a hitelezők által hozatnak. Ez intézkedés nélkül azon czél, melyet a javaslat 77. §- elérni kiván, a legtöbb esetben kétségessé tétethetnék.
5. A csődbiztost mint a csődeljárás hivatalos ellenőrzőjét, a javaslat szerint igen fontos teendők illetik; ő igen sok kérdésben úgyszólván elsőfolyamodásilag határoz. E hatáskörrel szemben a javaslatnak gondoskodni kellett arról, hogy az érdekeltek a csődbiztos rendelkezései ellenében orvoslást kereshessenek; mire nézve legalkalmasabbnak, de egyszersmind legtermészetesebbnek látszott, a formalis jogorvoslatok mellőzésével, előterjesztést a csődbirósághoz megengedni. A csődbiróság a beadott előterjesztés folytán a csődbiztos intézkedését vizsgálat alá veszi, s azt a szerint, a mint a törvény rendeleteinek megfelel vagy nem, megerősiti vagy megszünteti. Az előbbeni esetben a javaslat az érdekelt fél részére jogorvoslatkép a felfolyamodást jelöli ki, az utóbbi esetben ellenben jogorvoslatnak természetszerűen helye nem lehet. Hogy a javaslat a csődbiróság helybenhagyó határozata ellen a másodbirósághoz intézendő felfolyamodáson kivül további jogorvoslatnak helyt nem enged, az nemcsak a czélba vett gyorsaság, hanem azon körülmény által is indokoltatik, hogy sem a csődbiztos rendelkezése, sem a csődbiróság helybenhagyó határozata tulajdonképeni jogkérdést nem érint, mert azoknak tárgyát csakis kezelési dolgok képezik; ilyenek miatt pedig nem volna tanácsolható, hogy a csődeljárás folyama, további jogorvoslatok megengedése által feltartóztassék.
A 82-85. §-okhoz
A csődnyitásban alig van kérdés, melyre nézve, úgy az elmélet, mint a tételes törvények intézkedései annyira ellenkeznének, egymással, mint az, hogy a csődnyitásnak egyedül az érdekeltnek kérelmére vagy hivatalból is kell-e helyt engedni? Ez indokolás körét messze túlhaladná az európai törvények e részbeni ellentétes intézkedéseit mind kiemelni; miért is elégnek látszik a szóban lévő kérdést illetőleg is, csak azon törvényekre reflektálni, melyek a javaslat egyébi intézkedéseinél irányadóul szolgáltak.
A code de commerce szerint a csődnyitásnak helye lehet vagy az adós, vagy a hitelezők kérelmére, vagy hivatalból, a mennyiben a fizetési tehetetlenség notoriussá lett. Az ideiglenes csődrendtartás 26. és 28. §-ai szerint a csőd hivatalból nyitandó meg, ha a hagyatéki tárgyalások alkalmával kitünik, hogy a vagyon a tartozások fedezésére nem elegendő, s a barátságos egyezségre kilátás nincsen; vagy ha az adós megszökött, vagy elrejtőzik a nélkül, hogy ennek más oka, mint a fizetési tehetlenség lehetne. Ellenben az osztrák csődtörvény az angol bankruptey act, az amerikai csődtörvény (An act to etablish a uniform system of bankruptey throughont the United Staates); az új német csődtörvény és saját csődtörvényünk (5. §) szerint a csődnyitásnak mindig csak az érdekeltek kérelmére lehet helye, s mint ilyenek, az adós, s hitelezők s az örökösök jelöltetnek ki. A javaslat e tekintetben természetesen az utób érintett törvényekhez csatlakozik nemcsak azért, mert ez által eddigi jogfelfogásunkat emeli érvényre; hanem azért is, mert az állam gyámkodó beavatkozását, a hitelezők érdekeinek hivatalos megóvását, sem szükségesnek sem czélszerűnek nem tarthatja. A gyakorlat minden kétségen felül helyezte, hogy a biróságok ott, hol a törvény őket a csődnyitásra feljogositja, igen ritkán jutnak azon helyzetbe, hogy e joggal élhetnének; s a nekik engedett jogosultság legfelebb arra szolgált, hogy e hitelezőknél a szükséges gondosságot, saját érdekeinek kellő ellenőrzését csökkentette.
Ha azonban a törvény a hivatalos beavatkozást kizárja, ha a felek érdekeinek megóvását ezekre magukra bizza, akkor szükséges, hogy a jog a csődnyitás kérelmezésére sem a hitelezők számától, sem a követelések minőségétől függővé ne tétessék; szükséges továbbá, hogy oly esetben, midőn a fizetési tehetlenség akár igazoltnak tekinthető, akár csak alaposan vélelmezhető, a csődnyitási kérelemnek minden felesleges hosszadalmasság mellőzésével, hely engedtessék. Ezen elveket törekszik a javaslat érvényre emelni, midőn a csődnyitási kérelemnél minden előleges tárgyalást kizár, ha a csődöt az adós vagy ennek örökösei kérik. Ellenben a csőd elrendelését nem minden örökös kéri, mert ez esetben a csődnek feltétlen elrendelése, a többi örökösöknek kiszámithatlan hátrányával járhatna, a javaslat 83. §-a szerint a csőd minden további tárgyalás nélkül csak akkor rendelhető el, ha a csődöt kérő örökösök kérvényüket oly körülményekre állapitják, melyek a vagyonhiányt evidenter igazolják.
De nem rendelhető el a csőd feltétlenül a 84. § esetében sem, habár látszólag oly körülmények forognak fen, melyekből a vagyonhiány jogszerűen következtethető. Igaz ugyan, hogy a kirendelendő gondnok a csődnyitás elháritására lényeges befolyást alig gyakorolhat, s annak kirendelése legfölebb arra szolgál, hogy a biróság néhány nappal később s a gondnok sikertelen meghallgatása után hozza meg azon határozatot, melyet azonnal meghozhatott volna; mindamellett nem volna helyes a lehetőséget kizárni arra nézve, hogy a csődnyitásnak s az azzal járó következményeknek eleje vétethessék. Hogy a javaslat a hitlező részéről csak kellően igazolt követelést kiván, s a csődnyitási kérvényt nem szoritja a végrehajtható vagy teljes bizonyitékot képező okiraton alapuló követelésre, abban találja indokolását, hogy a 86. § intézkedése szerint a csődbiróság a kérelem megengedése vagy megtagadása felett szabad belátása szerint határoz; tehát mindig azon helyzetben lehet, hogy a követelés létezése iránt még akkor is, ha az nem teljes bizonyitékot képező okiraton alapszik, magának meggyőződést szerezhessen. Ehez járul még, hogy a javaslat a személyes követelések közt azért, mert azok teljes vagy nem teljes bizonyitékot képező okirat által igazoltatnak, különbséget az osztályozásnál sem ismer; tehát azon elvből indul ki, hogy a személyes követelések egyenlően érvényes jogczímen alapulnak. Végre az sem látszott szükségesnek, hogy a csődnyitási kérelem megengedhetősége: lejárt követeléstől tétessék függővé; mert ha a csődeljárás az egyes hitelezők kielégitésének meggátlását, s az összes hitelezőknek bizonyos elvek szerinti kielégitését czélozza, úgy arra leginkább azok szorulnak, kiknek követelései még le nem jártak, kik tehát kielégitésüket az adós ellen a per rendes utján nem szorgalmazhatják.
Ha a csődnyitás egy vagy több hitelező részéről oly körülmény közt kéretik, melyek a vagyonhiányt alaposan vélelmeztetni nem engedik, a kérelemnek contradictorius eljárás nélkül helyt adni nem lehetne; mert ez esetben a törvény sokkal több kár forrásává lenne, mint a mennyit elháritani kiván. Ugyanazért a javaslat a kérdéses esetben az adós meghallgatását rendeli a végből, hogy ez akár a csődöt szorgalmazó hitelezők biztositása, akár cselekvő és szenvedő állapotának előterjesztése által fizetési képességét igazolhassa. Ha az adós a nyert meghagyásnak meg nem felel, helyesen vélelmezhető, hogy vagyonhiány miatt nem tette, s ép azért ellene a csőd, tekintet nélkül minden egyébkénti érveléseire és kifogásaira, azonnal elrendelhető. Végre a lehető halogatások kizárása végett szükségenek látszott kijelenteni, hogy a csődnyitási kérvényre kitüzött tárgyalás azon hitelezők beleegyezése nélkül, kik a csődöt kérték, rendszerint el nem halasztható, az adós tehát az ellene intézett kérelemre azonnal érdemileg nyilatkozni, illetőleg a meghagyást teljesiteni tartozik a nélkül, hogy a határozatot bármiféle kifogással vagy ellenvetéssel elodázhatná. E mellett azonban fenn kellett tartani a lehetőséget arra nézve is, hogy egyes esetekben a tárgyalást a csődbiróság is elhalaszthassa, a mit, egyebektől eltekintve, az ügy alapos elintézése is szükségessé tehet.
A 86-87. §-okhoz
A biróság határozata, legyen az akár megengedő, akár visszautasitó, oly fontossággal bir, miként annak kellő indokolását nemcsak czélszerűnek, hanem szükségesnek is kell tekinteni; a határozat ugyanis mindegyik esetben felfolyamodás tárgyát képezheti, tehát a felsőbb biróság elintézése alá kerülhet, mely az ügy felett helyesen csak úgy határozhat, ha előtte az eljáró biróság indokai ismeretesek. Hogy kiket kelljen érdekelt feleknek tekinteni, tehát kiknek kelljen a határozatot kézbesitteni, az minden egyes esetben a körülményektől függ, s nehézségre egyáltalán alkalmat nem szolgáltathat.
A biróság határozata ellen, legyen az akár megengedő, akár visszautasitó, a javaslat 86. §-a szerint felfolyamodásnak van helye a másod birósághoz olyképen, hogy a felfolyamodás felfüggesztő hatálylyal nem bir. Hogy a visszautasitó határozat ellen csak az érdekelt, tehát a csődöt kérelmező hitelezők, ellenben a megengedő határozat ellen csak a közadós, illetőleg ennek örökösei vagy a hagyatéki gondnok élhetnek jogorvoslattal, a dolog természetéből következik; miért is ennek kijelentése, vagy a felfolyamodásra jogosult felek kijelölése ép oly kevéssé mutatkozott szükségesnek, mint annak megállapitása, hogy a felfolyamodás minden egyes esetben ki ellen intéztessék. Egészen máskép áll a dolog a felfolyamodás joghatályára nézve, mely mint minden jogorvoslat, e természeténél fogva rendszerint nemcsak devolutiv, hanem suspensiv hatálylyal is bir. E tekintetben tehát, mert a felüggesztő hatály egyenes kizárása nélkül, a csődnyitási eljárás eredménye könnyen meghiusittathatnék, szükségesnek látszott világosan kijelenteni, hogy a felfolyamodásnak felfüggesztő hatálya nincsen. Ez intézkedés minden esetre alkalmazandó levén, önként következik, egyrészről, hogy a csődnyitási végzés, származzék az akár az első, akár a másodbiróságtól, a folyamodás daczára azonnal végrehajtandó; másrészről, hogy a visszautasitó határozattal minden addigi intézkedés hatályon kivül helyezettnek tekintendő még akkor is, ha a határozat ellen folyamodás használtatik. Végre a lehető zavarok elkerülése végett szükségesnek látszott kimondani, hogy ha a felsőbb biróság a csődnyitási határozatot megváltoztatja vagy feloldja: a már foganatositott biztositási intézkedések mindaddig hatályban maradnak, mig a csődnyitás kérdése jogérvényesen elintéztetik.
Gyakorlatilag minden kétségen felül czélszerűnek fog bizonyulni azon intézkedés, mely szerint a csődbiróság oly esetben, midőn a közadósnak csak egy személyes hitelezője van, vagy midőn a vagyon előreláthatólag az eljárási költségek fedezésére sem elegendő, a csődnyitási kérvényt visszautasithatja; illetőleg a csődnyitási kérelemnek az utóbbi esetben helyt csak úgy engedhet, ha a hitelezők az eljárási költségek viselésére készeknek nyilatkoznak. Az oly eljárás, mely a létező vagyont felemésztené, senkinek sem szolgálhat javára. A hitelezők ily esetben ugy sem remélhetnek kielégitést, s ha a törvény az ezek kérelmére elrendelt eljárás folytatását követelné, következetesen a költségek viselésére őket kellene köteleznie; mi ép oly helytelen lenne, mintha az adós meglevő vagyona a sikertelen eljárásra fordittatik. De feleslegesnek mutatkozik a csődeljárás oly esetben is, midőn az adósnak csak egy személyes hitelezője van; mert a csődeljárás a javaslat szerint is első sorban a személyes hitelezők érdekében indittatik meg; úgy, de ha ilyen csak egy van, akkor sokkal czélszerűbb őt, a költséges apparatus mellőzésével, kielégittetésének egyébként leendő szorgalmazására utasitani.
A 87. §-ban foglalt intézkedésnek szükséges kiegészitését képezi azon határozat, mely szerint az adós vagyonhiány esetében eskü letételére kötelezendő az iránt, hogy vagyonából semmit el nem titkolt. Végre a szükséges sanctio jellegével bir azon intézkedés, mely szerint az eskütétel megtagadása a királyi ügyészségnek azonnal feljelentendő; mert csak akként válik lehetségessé a hozott határozatnak foganatot szerezni, s egyutal kideriteni, hogy nem forognak-e fenn a fizetési tehetlenség mellett oly körülmények, melyek azt a büntetőtörvény határozatai alá helyezik?
A 88-92. §-okhoz
A javaslat 88-92. § azon teendőket állapitja meg, melyek a csődnyitás tényéből mintegy természetszerüen következnek, s melyek a részletesebb indokolást már azért is feleslegessé teszik, mert a nevezetesebb csődtörvények e részbeni intézkedéseivel megegyeznek. A mi némi megjegyzésekre adhat alkalmat, az különösen azon eltérés lehet, mely a javaslat és a tételes törvények egyes intézkedései közt mutatkozik. Ilyennek tekintendő az, hogy a 89. § 7. pontja szerint a hitelezők nem ideiglenes, hanem végleges tömeggondnok javaslatba hozatala, s végleges választmány választása végett hivatnak össze, e tekintetben a javaslat s az osztrák csődtörvény közt abban mutatkozik különbség, hogy mig az utóbbi szerint a hitelezők kétszer választanak tömeggondnokot és választmányt, a javaslat szerint csak egyszeri választásnak van helye. Eltekintve azonban attól, hogy a kérdéses eltérés, mint ez a jelen rész indokolásának elején kifejtetett, a csődeljárás gyors és olcsó berendezésének egyik nélkülözhetlen feltételét képezi, - azt még azon körülmény is indokolhatja, hogy az osztrák csődtörvény rendszerét a német csődtörvény sem fogadta el.
Egyébiránt mindezektől eltekintve, már a dolog természete is a többszörös választások mellőzésére utal; mert kétségtelen tény az, hogy a vagyonkezelés és értékesités sikere bizonyos egyöntetüséget tételez fel; minden változás, mely e tekintetben történik, eltekintve az azzal járó késedelemtől és költségektől, a kezelésnek nem előnyére, hanem hátrányára válik. A szóban lévő §-ok többi intézkedései, s az osztrák csődtörvény közt alig van különbség; s ha daczára ennek, a most érintett intézkedéshez némi megjegyzések csatoltatnak, ez egyedül azért történik, mert azok szemben eddigi csődtörvényünkkel, nevezetes újitást mutatnak. Ilyennek tekintendő mindenekelőtt a 89. § 5. pontjának azon intézkedése, mely szerint a hirdetmény csak azokhoz intéztetik, kik mint csődhitelezők személyes, tehát az általános csődtömeget terhelő igényeket vélnek érvényesithetni. A javaslat, eltérőleg az id. csődrendtartástól, az újabb európai törvényekben elfogadott azon rendszerből indul ki, mely következetesen keresztülvitt különbséget állit fel a személyes és azon hitelezők közt, kik kielégitésüket a csődnyitás előtt szerzett jog alapján bizonyos vagyonból követelhetik; s mert a javaslat ez utóbbiak jogait csőd esetére is érintetlenül hagyja, igen természetes, hogy azokat igényeiknek a csődtömeg ellen leendő érvényesitésére nem kötelezheti. Az, mi az ily hitelezőknek kielégitési alapul szolgál, a csődtömeg kiegészitő részét csak annyiban képezheti, a mennyiben az érintett igények kielégitésére nem szükséges. E rendszerből, melyen a javaslat egész constructiója alapszik, önként következik, hogy az a bejelentésre csak azon hitelezőket kötelezheti, kiket személyes igények illetnek, kik tehát kielégitésüket csakis a csődtömegből követelhetik. Specialis intézkedést tartalmaz továbbá a 89. § 6. pontja, mely távol attól, hogy az ép most érintett rendszerrel ellenkeznék, csak lehetővé akarja tenni azt, hogy a tömeg a külön kielégités alapjául szolgáló dolgok tekintetében, saját jogait sikerrel ellenőrizhesse.
A mi a joghátrányt illeti, melylyel a hirdetmény a bejelentés elmulasztását fenyegeti, az korántsem áll ugy, mint eddig, a be nem jelentett követelés kizárásában. Ettől, mint helytelen és igazságtalan intézkedéstől, a javaslatnak a 73. § indokolásában kifejtettek szerint el kellett térnie, s meg kellett elégednie azzal, hogy a késedelmes hitelezőt, ki a csődperbe bármikor beavatkozik, kizárta azon vagyonból, mely időközben esetleg már felosztás alá került; hogy megvonta tőle a jogot, a nélküle történt intézkedések megtámadására. Ez lényegileg azon joghatrány, melyre a felhivásban utalásnak kell történni, s mely az eset minőségéhez képest, a késedelmes hitelezőt egyik vagy másik alakban érheti.
Miután a javaslat 1. §-a szerint a csődnyitás joghatálya azon nappal veszi kezdetét melyen a csődnyitást rendelő határozat az illetékes törvényszék által kifüggesztetett, - igen természetes, hogy a javaslatnak a csődnyitási nap biztos megállapitásáról kellő módon gondoskodnia kellett. Ezt czélozza a 90. §, mely szerint a biróság a hozott végzést még az nap kifüggesztetni, s a megtörtént kifüggesztésről szóló bizonyitványt a csődiratok közt megőrizni tartozik. Maga a kifüggesztés e tekintetben nem lett volna elegendő; mert az egyszer levett határozat többé bizonyitékul nem szolgálhatna; ellenben teljesen elegendőnek mutatkozik az, ha a megtörtént kifüggesztésről egy hivatalos bizonyitvány a csődiratokhoz csatoltatik. Ez által egyuttal lehetővé tétetik az érdekelteknek, a csődnyitás napját, a bizonyitványnak hiteles másolata által bármikor igazolhatni.
Nem ugyan törvénynél, hanem a gyakorlatnál fogva, eddigelé is szokásban volt nálunk a 92. §-ban érintett intézkedéseket a csődnyitásról értesiteni, s azt az adós ingatlan javaira feljegyeztetni; sőt az utóbbit a biróságok, nehogy időközben bekebelezések vagy előjegyzések történjenek, táviratilag előre jelezni szokták. A mi különösen a levelek, sürgönyök és küldemények visszatartását, illetőleg ezeknek a tömeggondnok részére leendő kézbesitését illeti, az a csődnyitásnak természetszerű következményekép jelenkezik; mert a közadós, mint ilyen, cselekvési és rendeltetési képességét vagyona felett elvesztvén, köteles mindazt, mi a tömegre vonatkozhatik, a gondnoknak átengedni. Hogy a magánjellegű levelek és sürgönyök, melyek a tömeghez semmiféle vonatkozásban nem állanak, a közadósnak kiadandók, a dolgok természetéből következik. Egyébiránt, hogy e tekintetben a tömeggondnok jogai mennyire terjednek, az a következő fejezetben van meghatározva; e tekintetben elvileg mindössze annyit kellett kimondani, hogy a javaslat 91. §-ának a levelekre, sürgönyökre stb. vonatkozó intézkedései a csődbiróság által bármikor megszüntethetők. A mi a csődnyitás feljegyzését illeti, e tekintetben a javaslat csak az általa elfogadott rendszernek felel meg, midőn e feljegyzés elmulasztásának magánjogi hatályt nem tulajdonit. A csődnyitás ugyanis ipso iure hat, annak joghatálya magához a tényhez van kötve olyképen, hogy ezzel a joghatály egyidejüleg következik be a nélkül, hogy erre a csődnyitási végzés érvényes meghozatalán kivül bármiféle más tény kivántatnék. A feljegyzés tehát, melyet a javaslat megkiván, nem annyira a csődtömeg, mint inkább harmadik személyek érdekeit czélozza, vagyis ezeket akarja megóvni attól, hogy szükségtelen lépéseket tegyenek, hogy oly bejegyzéseket eszközöljenek ki, melyeket a tömeggondnok mint érvényteleneket kénytelen lenne megtámadni.
A 93-95. §-okhoz
Már az általános indokolásban jeleztetett, mikép csődeljárásunk lassúsága nagy mértékben azon körülménynek volt tulajdonitható, hogy az a biróságnak a csődeljárásra ép úgy, mint a vagyon kezelésére és ennek értékesitésére túlságos és egyáltalán nem indokolható befolyást engedett. E baj felismerése vezethette az id. csődrendtartás szerkesztőit arra, hogy a csődeljárásban az autonomiának bizonyos mértékét megállapitották az által, hogy a követelések felszámitását általában a birói teendők sorából kihagyták. Azonban bármily elismerésre méltó is a csődrendtartás szerkesztőinek e törekvése, az magában véve sem a teljes és feltétlenül szükséges autonomiát nem biztosithatta, sem a bajt gyökeresen meg nem szüntethette; pedig az út erre a csődrendtartás szerkesztőinek az 1838-iki franczia csődtörvény által már ki volt jelölve; csak bátorság kellett volna részükről keresztülvinni azt, mit részben megkisértettek. A porosz csődtörvény, mely alig két évre rá lépett életbe, már tovább ment, s a franczia csődtörvény egyes intézményeit nem félig, hanem teljesen ültette át, habár nem mindenben járt el a kellő kritikáva. Hasonlag teljes reformot létesitett az osztrák csődtörvény, mely a franczia törvény intézkedéseit több szerencsével birta az adott viszonyokhoz alkalmazni, s attól lényegesen csak annyiban tér el, hogy tömeggondnok végleges megválasztását a felszámolási határnap eltelte előtt meg nem engedi, hanem kettős választást állapit meg.
A javaslat természetesen nem az idézett, hanem az újabb csődtörvényekhez csatlakozik, s azon felfogásból indul ki, hogy nemcsak a liquidatio mint ilyen, hanem a csődeljárás vezetése sem tartozik feltétlenül a biróság teendőihez; hogy ez utóbbit fel kell menteni mindazon teendőktől, melyek akár administrativ természetüknél fogva, akár mert birói cognitiót nem tételeznek fel, a biróság hatásköréhez nem is tartozhatnak. E rendszer keresztülvitele azonban egy oly organum létesitését teszi szükségessé, melyre hivatalos jellegénél fogva teljes megnyugvással ruházhatók át mindazon teendők, melyek akár az eljárás vezetését, akár annak folyama alatt bizonyos intézkedések megtételét czélozzák.
Ily organumként jelenkezik a csődbiztos, ki e minőségénál fogva az eljárás vezetése, a tömeg kezelésével megbizott személyek működésének ellenőrzése, szóval mindazon teendők illetnek, melyek habár administrativ természettel birnak, az előtt mégis a biróság hatásköréhez tartoznak. Igy a csődbiztos vezeti a tárgyalásokat, eszközli a szükséges meghivásokat, intézkedik és határoz mindazon kérdésekben, melyek a törvény által egyenesen a csődbiróság elhatározásának fentartva nincsenek; s mert úgy a tömeggondnokkal és választmánynyal, mint a hitelezőkkel közvetlen érintkezésben áll, teendőit azon gyorsasággal és biztossággal végezheti, melyet a csődeljárás sikere feltételez. Rendelkezései és határozatai, a részére kijelölt hatáskörön belől, rendszerint a véglegesség jellegével birnak ugyan, de inappellabilisoknak annyiban nem tekinthetők, hgy ellenük a javaslat 81. §-a szerint előterjesztésnek van helye a csődbirósághoz. A javaslat tehát arról is gondoskodik, hogy a csődbiztos hatáskörét át ne léphesse, hogy törvényellenes határozataival vagy intézkedéseivel a feleknek jogsérelmet ne okozhasson. A csődbiztos, a reá ruházott hatáskörnél fogva, arra is van hivatva, hogy azok működését ellenőrizze, kiket a tömeghez tartozó vagyon kezelése illet; s mert ilyennek első sorban a tömeggondnok tekintendő, a javaslat a csődbiztost különösen szemben a tömeggondnokkal, oly jogkörrel ruházza fel, mely az ellenőrzést teljes mértékben lehetővé teszi.
A javaslat eltérőleg mindazon törvényektől, melyek a szóban lévő intézményt elfogadták, a csődbiztost vagylagosan a birósági tagokból, vagy a közjegyzők sorából rendeli kineveztetni, mi kétségtelen fontosságu eltérésnek tekinthető, s mint ilyen, részletesebb indokolást tesz szükségessé. A törvényhozásnak ép úgy, mint az administratiónak, kell hogy helyes politika képezze alapját, s az egyiknél úgy, mint a másiknál nem mindig az absolut jónak, hanem annak kell irányadóul szolgálni, mi az adott körülmények és viszonyok közt leghelyesebbnek, legczélszerübbnek mutatkozik, a törvényhozó teljesen félreismerné feladatát, ha ideálokért rajongna, a helyett, hogy a létező faktorokkal számolva, oly intézményeket honositana meg, melyek hazája viszonyainak, materiális és intellectualis tehetségeinek leginkább megfelelnek. A legislatió terén alig képzelhető intézmény, mely habár absolute jónak és helyesnek tekinthető, minden országra egyenlő sikerrel volna alkalmazható; mert a sikert nem egyedül az intézmény absolut helyessége, hanem az ahoz szükséges factorok együttes közrehatása képes csak biztositani. Elfogultság lenne ugyanis egyrészről tagadni, hogy a csődbiztosi teendők általában leghelyesebben és legbiztosabban a birósági tagokra ruházhatók, de másrészről helytelen volna ebből azt következtetni, hogy a kérdéses teendőkkel másokat megbizni általában nem lehet, vagy hogy a szóban levő teendőkkel mindenütt okvetlenül a birósági tagokat kell megbizni. Arra nézve ugyanis, hogy ez történhessék, qualificált és kellő számú birák szükségesek; mert ha akár az egyik, akár a másik factor hiányzik, az intézmény nem eredményezheti azt, mit a kellő factorok mellett eredményeznie kellene. Sem birósági szervezetünk, sem eljárásunk nincs olykép berendezve, hogy törvényszékeinek egyes tagjait, a többi ügyek nevezetes hátramaradása nélkül, a csődbiztosi teendőkkel kizárólag felruházhatnák; a törvény tehát, ha a csődbiztosi teendőket kizárólag a birósági tagokra ruházná, mert erre csak birákat alkalmazhatna, vagy magát a csődeljárást nehezitenié meg, vagy a többi ügyek elintézését gátolná; azt nem is emlitve, hogy nem minden törvéyszék lenne képes kellő számban rendelkezni oly qualificált birák felett, kikre a csődbiztosi teendők teljes megnyugvással bizhatók lennének. Midőn az osztrák igazságügyi minister 1874. augusztus havában kell rendeletében, a csődeljárás hiányossága ellen kikelt, kénytelen volt bevallani, hogy a hiányos eljárás egyik főokát azon körülmény képezi, hogy a csődbiztosok teendőiket részint a kellő qualificatio, részint a szükséges idő hiánya miatt, a törvény intentiójának megfelelőleg ellátni nem képesek. Úgy de, ha a csődbiztosi teendők kizárólag a birósági tagokra kellő sikerrel a lajtánthúli országokban sem ruházhatók, önhittség volna azt képezelni, hogy a mi birósági szervezetünkkel kedvezőbb eredmény érhető el.
Egészen máskép áll a dolog a közjegyzőknél, kiket úgy idejük, mint qualificatiójuk a kérdéses tisztre egyaránt ajánlanak; azt nem is emlitve, hogy a javaslat intézkedése által a közjegyzői intézmény értéke és jelentősége kétségtelenül fokoztatik, mit ez intézmény érdekében csak kivánatosnak lehet tekinteni. Habár az 1859. egyezségi eljárást általában elhibázottnak kell tartani, - annyit tény, hogy azon hiányok közé, melyek a kérdéses eljárást tarthatlanná tették, nem azon körülmény tartozott, hogy az eljárás vezetése a közjegyzőkre volt ruházva. Továbbá ha áll az, hogy a biróságok a jogszolgáltatás érdekében, minden oly teendőtől felmentendők, mely szorosan véve a biráskodáshoz nem tartozik; ha áll az, hogy a végrehajtói intézmény ép ezen elv megvalósitása végett hozott be, - úgy a javaslat csak az érintett elvet fejleszti tovább, midőn a csődeljárás körében a biróságot azon teendőktől felmenti, melyek a szorosan vett birói functióval semmiféle összeköttetésben nem állanak. E mellett nem lehet felesleges a javaslat intézkedése mellett azon körülményt felhozni, hogy az 1863-iki birodalmi tanács jogügyi bizottsága, a bécsi és a gráczi kereskedelmi kamrák véleménye alapján, hasonlag a közjegyzőkre kivánta a csődbiztosi teendőket ruháztatni; s nagyon valószinű, ha az osztrák csődtörvény 1873-ban és nem 1868-ban kerül a birodalmi tanács elé, ez a jogügyi bizottság véleményét elfogadandotta. Végre nem tévesztendő szem elől, hogy a javaslat nem kényszeritőleg, hanem facultative intézkedik, tehát nem zárja ki azt, hogy a biróság egyes esetekben a csődbiztost saját tagjai közül nevezze ki.
A javaslat szóban levő intézkedésének helyességét nem érintheti azon körülmény, hogy a csődbiztos részére, ha ilyenül közjegyző neveztetik ki, díjak állapitandók meg, mi természetesen a tömeg terheltetését vonja maga után. A díjak ugyanis, melyeket a biróság a csődbiztos részére megállapit vagy megállapithat, semmi esetben sem állanak és nem fognak állani arányban azon időnyereséggel, mely a kérdéses uton eléretik, s mely a hitelezőket, kik hamarább jutnak követeléseik töredékeihez, a köztük feloszló díjakért gazdagon kárpótolja. Ehez járul még, hogy a javaslat a perügyelői intézményt elejtve, nevezetesen megtakaritást biztosit a hitelezők részére, kik a csődbiztosnak csak csekély részt fizetnek abból, mit jelenleg a perügyelői dijak felemésztenek. Végre, miután a csődeljárás - daczára kétségtelen közjogi jellegének - a hitelezők érdekében folytattatik, jogos és méltányos, hogy ez eljárásból az államra minél kevesebb teher háruljon; jogos és méltányos, hogy a hitelezők maguk viseljék annak díjait, ki érdekeik felett őrködik, kinek a tervezet az eljárás vezetésében és befejezésében nevezetesen szerepet jelöl ki.
A csődbiztos, legyen az akár birósági tag, akár közjegyző, a csődbiróság megbizottjának tekintendő; igen természetes tehát, hogy a biróság a csődbiztos működését ellenőrizheti, sőt ha a bizalomra érdemetlennek mutatkozik, állásától is elmozdithatja, anélkül, hogy a csődbiztos, a biróság e részbeni határozata ellen jogorvoslattal élhetne.
A 96-100. §-okhoz
Miután a javaslat a liquidatiónál az eddigi apparatus helyett igen egyszerű eljárást állapit meg, miután különösen a liquidatiónál, contradictorius eljárásnak helye nincsen, igen természetes, hogy a perügyelői tiszt, melynek köréhez eddigelé a liquidatóinál a tömeg képviselése tartozott, teljesen feleslegessé válik. Azon körülmény, hogy a javaslat szerint a nem liquidálható követelések perre utasittatnak, a perügyelői tisztet egyáltalán nem teszi szükségessé; mert az ily perek nem a csődeljárás kiegészitő részét képezik, s azokban a tömeget a tömeggondnok akár közvetlenül, akár közvetve képviselheti.
Egészen máskép áll a dolog a tömeggondnokkal, kinek a csődeljárásban általában igen fontos szerep jut, s kinek szerepe azon mértékben nyer fontosságban, melyben a törvény a tömeggondnoki hatáskört kiterjeszti. Az autonomia, melyet az újabb törvényhozások a hitelezők részére biztositanak, azt követelné ugyan, hogy a tömeggondnok kinevezése kizárólag a hitelezők választásától tétessék függővé; mindamellett azt tapasztaljuk, hogy a hitelezők e részbeni autonomiája a positiv törvényekben korántsem talál feltétlen elismerést; hogy továbbá a positiv törvények e tekintetbeni intézkedései még akkor is, ha különben teljesen egyenlő elveket emelnek érvényes, egymástól lényegesen eltérnek. Az ellentétek kiindulási alapját kétségtelenül azon körülmény képezi, hogy mig némely törvények, mint a Code de commerce, a porosz és osztrák csődtörvény, a bajor perrendtartás a csődtömeg kezelésére nézve bizonyos stadiumokat különböztetnek meg olyképen, hogy a biróság által kinevezett legideglenesebb tömeggondnokot, a hitelezők által választott ideiglenes és ezt ugyancsak a hitelezők által választott végleges tömeggondnok váltja fel, más törvények, mint az 1838-iki franczia csődtörvény, a hollandi és az olasz kereskedelmi törvények, az angol és a német csődtörvények ily stadiumokat nem ismernek, hanem a biróság által kinevezett ideiglenes gondnok helyébe közvetlenül a hitelezők által választott gondnokot állitják. Mindazon törvények, melyek az érintett első cathegoriába tartoznak, a legideiglenesebb tömeggondnok kinevezését kivétel nélkül a biróságra ruházzák; ellenben a végleges tömeggondnok kirendelését a hitelezők választásától teszi függővé, és pedig vagy feltétlenül vagy megszoritással, mint a porosz csődtörvény, mely a hitelezőknek a kijelölési jogot átengedi a nélkül, hogy a történt kijelölést, a biróságra nézve kötelezőnek tekintené.
Hogy a tervezet a porosz és osztrák csődtörvény által felállitott hármas stádiumot miért nem fogadta és fogadhatta el, más helyütt már kifejtetvén, ezuttal elégnek látszik különösen annak indokolására szoritkozni, hogy miért teszi a javaslat a hitelezők választását a biróság jóváhagyásától függővé? A mi a ideiglenes tömeggondnokot illeti, erre nézve s javaslat s az idézett európai törvények közt nincs külömbség; a javaslat is abból indul ki, hogy addig, mig a hitelezőknek módjukban áll saját érdekeik képviseltetéséről gondoskodni, a biróságnak áll kötelességében valakit kijelölni, a ki a tömeget képviseli, kinek közbenjöttével azon lépések megtörténhetnek, melyek a tömeg biztositására nézve szükségesek. Hogy a javaslat az ideiglenes tömeggondnokot rendszerint a helybeli, tehát a törvényszék székhelyén lakó gyakorló ügyvédek sorából rendeli kineveztetni, kizárólag gyakorlati okokban találja igazolását. A biróság akkor, midőn a csődnyitási végzést meghozza, ritkán van azon helyzetben, hogy a közadós hitelezőit ismerje, hogy ezek közt tömeggondnokot választhasson; azt nem is emlitve, hogy a biróság soha sem volna biztos az iránt, vajjon a kinevezett hitelező a neki szánt tisztet elvállalja-e vagy sem; a biróság tehát minden esetben leghelyesebben jár el, ha az ideiglenes tömeggondnokot azok sorából választja, kiknek állásával a tömeggondnoki tiszt legjobban összefér. És miután a tapasztalás azt mutatja, hogy a biróságok ott is, hol a törvény őket erre határozottan fel nem jogositja, az ideiglenes tömeggondnokot mindig a gyakorló ügyvédek sorából nevezik ki, nincs semmi elfogadható ok, hogy a szóban lévő jog a biróságoknak határozottan meg ne adassék; ekként eleje vétetvén azon kételyeknek, melyek a biróság jogkörére nézve felmerülhetnének.
Egészen máskép áll a dolog a végleges tömeggondnokra nézve, kinek választásánál a hitelezők kizárását egyáltalán indokolni nem lehetne. A végleges tömeggondnok választására tehát a hitelezőknek minden esetre döntő befolyás engedendő, s a kérdés csak az lehet, hogy a befolyást kell-e és minő mértékben a biróság beavatkozása által korlátozni? A javaslat e tekintetben lehetőleg közép-utat tart, a mennyiben a hitelezők autonomiáját veszi ugyan alapul, de tekintettel van arra is, hogy a tömeggondnoknak bizonyos tekintetben hivatalos jelleggel kell birnia, már azon állásnál fogva is, melyet neki a javaslat kijelöl. A tömeggondnok a jelen javaslat szerint nem tekinthető pusztán a hitelezők mandatariusának; ő a hitelezők kielégitésére szolgáló vagyon gondviselője, s mert e vagyon nem megy át a hitelezők tulajdonába, a tömeggondnok egyuttal a közadós curatorának is tekintendő. A tömeggondnok azért kezeli és értékesiti a csődvagyont, hogy a hitelezőknek a törvény által kijelölt szabályok szerint leendő kielégitést lehetővé tegye; a tömeg azonban csak annyiban fordittatik a hitelezők kielégitésére, a mennyiben azt ezek követelései szükségessé teszik, s a felesleg nem ezeket, hanem a közadóst illeti; a tömeggondnoklnak tehát, ki eként a hitelezők s a közadós közt áll, bizonyos tekintetben független, a hitelezők önkényének alá nem rendelt állással kell birnia. Mindezt, vagyis úgy a hitelezők autonomiáját, mint a tömeggondnok független, s bizonyos tekintetében hivatalos jellegét a javaslat az által biztositja, hogy a végleges tömeggondnok választását a hitelezők kezeibe teszi ugyan le, de a történt választás megerősitését a biróságnak tartja fen, mely, ha alapos aggályai vannak, a megerősitést megtagadhatja; mi különösen akkor történhetik, ha a választott a közadóssal oly viszonyban áll, mely reá nézve a tömeggondnoki állást incompatibilissá teszi.
Mint szükséges és czélszerű jelenkezik a javaslat 99. §-ának azon intézkedése, mely szerint a tömeg állásához képest, a kezelés egyes ágaira nézve külön gondnokok is nevezhetők ki. E kinevezéssel, melyet sok esetben a helyes munkafelosztás tehet szükségessé, az illetők a javaslat szerint önálló hatáskört nyernek, melyen belől őket a tömeggondnoki jogok és kötelességek illetik. De ép azért, mert a külön-gondnokok hatáskörükön belől függetlenül járnak el, cselekvényeikért és mulasztásaikért a tömeggondnokot felelőssé tenni nem lehetett. Ellenben, mert a tömeggondnoknak az egész kezelés áttekintésével kell birnia, szükségesnek látszott az utóbbit arra feljogositani, hogy a külön-gondnokoktól a kezelési illetőleg felvilágositásokat kivánhasson, és szükség esetében, azok elmozditása végett a csődbiróságnál a szükséges lépéseket megtehesse; magától értetvén, hogy a csődbiróság az elmozditás kérdése felett, minden esetben saját belátása szerint szabadon határozand.
Megfelelőleg a javaslat rendszerének, mely szerint a zálogos hitelezők jogain a csődnyitás ténye által változás nem történik, engedi meg a 100. § hogy a zálogos hitelezők, a nekik kielégitési alapul szolgáló vagyonra nézve külön gondnokot választhassanak a nélkül, hogy ennek megerősitése a csődbiróságnak fentartatnék. Az ily gondnok ép úgy, mint a kezelés egyes ágaira kinevezett külön gondnok, teljesen önálló hatáskörrel bir; tehát e hatáskörön belől a tömeggondnoki jogokat és kötelességeket gyakorolja, de e mellett a tömeggondnoknak a kezelést illetőleg felvilágositással tartozik; mert habár azon vagyon, melynek kezelésére kirendeltetett, a zálogos hitelezők külön kielégitési alapját képezi, az a tömeg kiegészitő része lenni csak az esetben szünik meg, ha a zálogos hitelezők követelései által teljesen felemésztetik. Ennek megtörténtéig, s ennek ellenőrizhetése végett, a tömeggondnoknak legalább annyi jog adandó, hogy ez a külön gondnoktól, a kezelést illetőleg, felvilágositást követelhessen.
Végre a helyes ügykezelés érdekében szükségesnek látszott a csődbiróságot feljogositani arra, hogy az akár hivatalból, akár a hitelezők kérelmére ideiglenes csődválasztmányt nevezhessen ki.
Egyes tömegeknél ugyanis oly teendők fordulhatnak elő, melyeket a végleges választmány megválasztásáig feltétlenül a tömeggondnokra bizni alig lehetne. Ily esetekben czélszerű lesz, ha az ideiglenes csődválasztmány bizonyos teendőknél a tömeggondnokot ellenőrzi, és bizonyos kérdéseknél a csődbiróságot véleményével támogatja.
A 101-104. §-okhoz
Mint minden állásnál, melylyel idegen vagyon kezelése van összekötve, úgy a tömeggondnoki hivatalnál is a biztosságnak, a kezelés sikerének mellőzhetlen feltételeként jelentkezik az, hogy a jogok és kötelességek, melyek a vagyonkezelésre hivatottat illetik, lehető szabatossággal állapittassanak meg, hogy az illető jogkörének túllépése által magának vagy másoknak hátrányokat ne okozhasson. A tömeggondnok, kinek állása fentebb már jeleztetett, a javaslat szerint oly fontos közege a csődeljárásnak, mikép hatáskörének szabatos meghatározását nem lehetne eléggé ajánlani. Ha a positiv törvények e tekintetbeni intézkedéseit vizsgáljuk, kielégitőknek sem a franczia csőd-, sem az olasz kereskedelmi törvény, sem a porosz és a német csődtörvény intézkedéseit nem találhatjuk; az érintett törvények ugyanis a tömeggondnok hatáskörét sem általában nem állapitják meg olyképen, hogy általános határozataik minden egyes kérdésre nézve kellő tájékozást nyujthatnának, sem a részletekbe oly dispositiókat nem tartalmaznak, melyek az általános határozatok hiányait pótolhatnák. Kivételt e tekintetben egyedül az osztrák csődtörvény képez, mely a tömeggondnok jogkörét nemcsak általában határozza meg, hanem részletesen is kijelöli azon teendőket, melyek a tömeggondnok jogköréhez tartoznak; e mellett egyuttal szabatosan meghatározza azon korlátozásokat is, melyek a tömeggondnok jogkörére nézve szükségeseknek mutatkoznak. Hibának legfelebb azt lehetne az osztrák csődtörvényben tekinteni, hogy általános intézkedéseit nem a kellő elkülönitéssel, hanem részben a tömeggondnoki és csődbiztosi jogok egybekeverésével állapitja meg.
E lényegtelen körülmény természetesen nem képezhet akadályt arra nézve, hogy a javaslat a tömeggondnoki jogok és kötelességek megállapitásánál, lényegileg az osztrák csődtörvény intézkedéseit kövesse. Ehez képest a javaslat is ép ugy, mint az osztrák csődtörvény, a tömeggondnok jogkörét mindenekelőtt általában határozza meg, s az egyes teendőket részint a tömeg biztositására, részint az annak kezelésére vonatkozó intézkedések közé sorozza. A mi a tömeggondnok jogkörét általában illeti, az a 101. és 104. §-ban van körülirva; mert a 102. és a 103. § csak szükséges kiegészitését képezik a jogkörre vonatkozó határozatoknak. A tömeggondnok a tömegnek kezelője lévén, jogköre általában már e minőségénél fogva magával hozza a jogositványt mindennak megtételére, mi a vagyonkezeléssel természetszerűen jár. Hogy a 101. és 104. §-ban érintett, s a jelen czím negyedik és nyolczadik fejezetében határozottan megállapitott teendőkön kivül, a tömeggondnok mily ügyletekre és cselekvényekre tekinthető a vagyonkezelés természetéből folyólag felhatalmazottnak, az minden egyes concret esetben külön van meghatározva; s a törvény e tekintetben ép oly kevéssé szabhatná meg a teendők és jogositványok egész sommáját, mint ezt pl. a kereskedelmi meghatalmazottaknál tenni nem képes. A mi különösen a 101. § második bekezdését illeti, mely a tömeggondnok diligentiáját állapitja meg, e tekintetben a javaslat a tömeggondnoki állás természetéből indul ki. A tömeggondnok meg, e tekintetben a javaslat a tömeggondnoki állás természetéből indul ki. A tömeggondnok önként és díjazás mellett vállalja el hivatalát; tőle tehát joggal lehet a gondosságnak azon nemét követelni, mely a rendes (gondos) családapát terheli, s mely őt a római jog értelmében a culpa levisért is felelőssé teszi.
A 102. és 103. §-ban foglalt intézkedések csak arra szolgálnak, hogy a tömeggondnoknak teendőit általában lehetővé tegyék, illetőleg megkönnyitsék; mert egyrészről az adós támogatása nélkül a tömeggondnok a cselekvő és szenvedő állapotot nem lenne képes biztosan constatálni; másrészről oly esetben, midőn maga nem ügyvéd, az ilyennek közreműködését oly ügyekben, melyek ügyvédi képviseletet tesznek szükségessé, nem nélkülözheti. Ezenfelül lehetnek esetek, hogy a tömeggondnok egyes teendőkkel kénytelen valakit esetről esetre megbizni a nélkül, hogy a 98. § értelmében külön gondnok kinevezése kivántatnék; a tömeggondnokot tehát az érintett irányban már azért is fel kellett jogositani, mert a helyettesités ott, a hol az egyenesen kizárva nincsen, a meghatalmazási viszonyból a nélkül is következik.
A 105-107. §-okhoz
A tömeggondnokot, legyen ez akár hitelező, akár nem kiadásainak megtéritésén felül fáradozásaihoz mért díjazás is illeti. A positiv törvények a Code de commerce kivételével, mely a tömeggondnoktól, ha ez egyszersmind hitelező, a munkadíjt egyenesen megvonja, általában megegyeznek abban, hogy a tömeggondnok működését ingyenesnek tekinteni nem lehet. A díj a külföldi törvények egyikéhez sem csatlakozhatott; mert az osztrák törvény intézkedését, mely a barátságos egyezséget kizárva, a díjak megállapitását a hitelezők összességére ruházza át, nehézkesnek és czélszerűtlennek kell tartania, miután a hitelezők összességénél rendszerint hiányzik azon tárgyilagosság, mely a hasonló kérdések megoldásához kivántatik.
A német csődtörvény a díjak megállapitását oly organumra bizza, melynek érdekei a tömeggondnok érdekeivel gyakran azonosak; a német csődtörvény mellett tehát könnyen megtörténhetik, hogy a választmány minden controlleria hiányában, a díjakat oly összegben állapitja meg, melyet sem méltányosnak, sem helyesnek tekinteni sem lehet. A javaslat a tömeggondnoki díjakat hasonlag szabad egyezkedés tárgyának nyilvánitja, csakhogy a létrejött egyeszéget a biróság jóváhagyása által rendeli terjesztetni, feljogositván ez utóbbit arra, hogy a díjak tekintetében belátása szerint intézkedjék. A tapasztalás, legalább nálunk, minden kétségen felül helyezte, hogy a tömeggondnok és a hitelezők közt keletkezett egyezségek valóságos satyrái voltak a barátságos megállapodásnak, s a hitelezők valódi akaratát csak ritka esetben fejezték ki.
Ha az érdekeltek közt egyezség nem jő létre, alig marad más hátra, mit a díjak megállapitását a csődbiróságra ruházni, s annak e tekintetben lehetőleg szabad tért engedni; mert minden közelebbi meghatározás vagy utasitás, melyet a törvény e tekintetben kötelezőleg felállitana, az egyes concret esetekre egyaránt alkalmazható alig lenne, s csak arra szolgálna, hogy a biróságnak a kellő intézkedést megnehezitse. Ugyanazért a javaslat csak azt jelenti ki, hogy a biróság a díjakat, tekintettel az ügykezelés terjedelmére és fontosságára, továbbá a tanusitott tevékenységre, szabad belátása szerint állapitja meg; és mert a biróság e részbeni határozata ellen ép úgy, mint az ellen, mely által az egyezségileg megállapitott díjak mérsékeltetnek, felfolyamodásnak van helye, - az érdekelteknek a biróság helytelen vagy méltatlan határozata ellenben elegendő oltalom biztosittatik. Hogy azonban a tömeggondnoki díjak miatt keletkezett differentiák a csődeljárás befejezését minél kevésbbé gátolhassák, a javaslat itt is, mint az administrativ természetű egyéb intézkedéseknél, a másod birósági határozat ellen, további jogorvoslatoknak helyt nem enged.
Miután a tömeggondnok állása a biróság jóváhagyó határozatán alapszik, mi sem természetesebb, mint az, hogy a tömeggondnok a csődbiróság disciplinaris hatalma alatt áll, s hogy ennek jogában áll őtet kötelességei teljesitésére szoritani. E végre szolgál a 106. § első bekezdése, mely szerint a biróság a tömeggondnokot, minden előleges kihallgatás nélkül, pénzbirsággal sujthatja, illetőleg őt kötelességei teljesitésére pénzbirság kiszabásával szorithatja. A pénzbirság kiszabása azonban magában véve nem mindig lenne elegendő, mert sok esetben a kivánt czélhoz nem vezetne; miért is a biróságot még tágabb hatalommal is fel kellett ruházni. E tágabb hatalom a tömeggondnok elmozditásában nyer kifejezést, melyet azonban nem lett volna tanácsos minden megszoritás nélkül a biróság kezeibe letenni; ugyanazért, habár a javaslat az initiativát az elmozditáshoz, a csődbiróságnak is átengedi, - a határozat hozatalát a csődválasztmány s esetleg a tömeggondnok meghallgatásához köti; bármit tapasztaljon is tehát a csődbiróság, a tömeggondnokot rövid uton hivatalától el nem mozdithatja, s érvényes határozatot csakis a kijelölt formalitások megtartása mellett hozhat.
Végre alig szükséges bővebben fejtegetni, hogy a jelen javaslatnak mindazon intézkedései, melyek a tömeggondnokra vonatkoznak, a helyettesre is alkalmazhatók, feltéve, hogy ez tényleg működik, vagyis az akadályozott tömeggondnokot helyettesiti; mert ez esetben a teendőkre nézve, melyeket végez, valóságos tömeggondnoknak tekintendő úgy, hogy közte és a tulajdonképeni tömeggondnok közt különbség nem létezik.
A 108-111. §-okhoz
A javaslatnak, mely a hitelezők részére a lehető legtágabb autonomiát kivánja biztositani, mely az általános indokolás szerint a hitelezőket tartja a csődvagyon legilletékesebb kezelőinek, - szakitani kellett azon felfogással, mely a hitelezőknek a vagyonkezelésre, a választmány utján, befolyást engedett ugyan, de ez utóbbitól minden önállóságot megtagadott. A csődválasztmány nemcsak csődtörvényünk, hanem a közönséges német jog szerint is mindössze tanácsadói szerepet játszott; mert a határozatai a csődbiróságra nézve legfelebb az informatió erejével birtak. Azon mértékben, a mint a törvény a tömeggondnok működését a csődbiróság gyámkodó beavatkozása alól feloldja; azon mértékben, a mint a hitelezők jogosult autonomiáját érvényre emelni akarja, - egyuttal gondoskodnia kell arról is, hogy a csődválasztmány egyrészről a tömeggondnok működését sikerrel ellenőrizhesse, másrészről a hitelezők nevében és érdekében érvényesen eljárhasson mindazon ügyekben, melyeknek elintézését okvetlenül a csődbiróságnak fentartani nem szükséges. És ha e részbeni intézkedéseivel a hitelezőket a biróság szükségtelen gyámkodása alól, ez utóbbit pedig a birói teendők körébe nem tartozó ügyek elintézése alól felszabaditania sikerült, - megtett mindent, a mi a kivánt sikert biztosithatja. A kérdés csak az, hogy a most érintett czél elérésére minő utat, minő intézkedéseket kell választani? A felelet itt is ép ugy, -mint a tömeggondnoki hatáskörnél, magából az intézmény természetéből következik, s arra reducálható, hogy a törvény, mellőzve a czélhoz ugy sem vezető részletezést, általános vonáskoban jelölje ki azon hatáskört, melyen belől a választmánynak működési szabadságát engedni kiván; mert ha a törvény az autonomiát komolyan akarja, meg kell engednie, hogy az önmagában fejlődjék ki, mi sokkal biztosabb és természetesebb, mintha a törvény a hatáskört positiv intézkedéseivel akarja megszabni.
Minden intézkedés, mely a hatáskör közelebbi meghatározását czélozza, csak arra szolgálna, hogy az érintett fejlődését akadályozza. E szempontból indul ki a javaslat, midőn a csődválasztmány hatáskörét általános vonásokban jelezve, csak azt állapitja meg, hogy a csődválasztmány a tömeggondnokot működésében támogatja, s ennek ügykezelését ellenőrzi. Igaz, hogy e rövid intézkedés mellett, minden egyes csődperben a választmány tapintatosságától, buzgóságától és erélyességétől fog függni, hogy a támogatást és ellenőrzést mire és meddig terjeszti ki, szóval hogy autonomiáját, szemben a tömeggondnokkal mikép és mily mértékben képes megvalósitani. És ha áll is, hogy a javaslat rendszere mellett a tömeggondnok igen könnyen emancipálhatja magát az engedékeny, vagy a közönyös választmány ellenőrködése alól, - e lehető veszély, melyet a csődbiróság ellensúlyozhat, nem indokolhatná azt, hogy a törvény retrográd lépést tegyen, hogy az autonomiát feláldozza s az ügykezelést a biróság befolyása alá helyezze.
A javaslat eltér az osztrák csődtörvénytől abban, hogy a választmányi tagokra nézve mást, mint a hitelezői qualificatiót nem kiván, s hogy a választmányi tiszt elvállalására senkit sem kötelez. A javaslat a hitelezők autonomiáját sem az egyik, sem a másik irányban nem tartotta szükségesnek korlátozni, s abból indul ki, hogy az oly hivatalnál, mely csak teherrel jár, mely az illetők részéről áldozatot követel, sem a kizárás bizonyos okok miatt, sem a kényszer igazolható nem lenne. A hitelezők vagy érdekeltetnek a tömeg iránt vagy nem; az első esetben szivesen fognak a választmányi tagságra vállalkozni, tehát a kényszer felesleges volna; az utóbbi esetben pedig a kényszer sem fogná az érdekeltséget illetőleg azon buzgalmat pótolni, mely minden ingyenes állásnál múlhatlanul szükséges.
A csődválasztmány szabadságának biztositását czélozza a javaslat azon intézkedése, mely szerint a csődválasztmány szabadon szervezkedhetik; másrészről az, hogy a határozatok a csődbiztos kizárásával hozatnak. Hogy a hozott határozatokat a választmány valóságos akaratának lehessen tekinteteni, - a határozat érvényességének feltételeként kellett a választmányi tagok többségének jelenlétét kikötni. Ennek egyébiránt még azon előnye is van, hogy a választmányi tagokat a megjelenésre, illetőleg a mennyiben többször gátoltatnának, a leköszönésre fogja inditani. Mind ennek szükséges kiegészitését képezi a 110. § második bekezdése, mely lehetővé kivánja tenni azt, hogy a választmány határozata okmányilag igazoltathassék.
A megbizási viszony természetének megfelelőleg engedi meg a javaslat a hitelezőknek, hogy ezek a választmány tagjait határozatilag bármikor elmozdithassák; a választmányi tagok ugyanis a hitelezők bizalmának köszönik állásukat, melyet csak addig viselhetnek jogosan, mig tőlük a bizalom el nem fordul; és bármi okból történjék ez, még az esetben is, ha minden látszólagos alapot nélkülöz, elegendő arra,hogy a viszony, mely a választmányi tagok és a hitelezők közt létezett, megszünjék. Miután továbbá a választmányi tagság merőben tiszteletbeli hivatal, alig szükséges bővebben igazolni azt, hogy e hivatal után az illetőket munkadíj nem illetheti; ellenben igenis követelhetik, hogy a tömeg érdekében tett kiadásaik ép úgy, mint minden más meghatalmazottnak megtérittessenek. Végre nem annyira jogi, mint inkább gyakorlati jelentőséggel bir a 111. § utolsó bekezdése, a mennyiben a választmánynak lehetővé teszi, hogy az szélesebb ügykezelés mellett a teendők sikeres ellátása végett a tömeg terhére jegyzőkönyvvezetőt alkalmazhat.
A 112-113. §-okhoz
Az egyes európai csődtörvények, habár úgy az elnevezésekre, mint a dispositiók minőségére nézve egymástól eltérnek, kivétel nélkül különbséget tesznek a tömeg lezárolása és annak leltározása közt; tehát a kettőt mint a csődeljárásnak egymástól különböző actusait jelölik meg. A dolog természetéből következő ezen megkülönbztetést a javaslatnak is meg kellett tartani tartani már azért is, mert a leltározás nem minden esetben teljesithető azonnal, midőn azután a tömeg biztositására nem igen marad más mód, mint annak zár alá vétele. A zár alá vételnek a javaslat szerint a csődnyitási határozat meghozatala után azonnal, tehát lehetőleg a csődnyitás napján kell megtörténni; s mert a csődper ezen stadiumában a csődbiztoson és az ideiglenesen tömeggondnokon kivül más organumok nem léteznek, - igen természetes, hogy az zár alá vételnek ezek által, különösen sürgős esetben pedig, vagy ha aa tömeggondnok meghivása nem lehetséges, egyedül a csődbiztos által kell eszközöltetni.
Mint a lezárolással egyidejűleg teljesitendő cselekvényeket jelöli ki a javaslat a könyvek és iratok átvételét, továbbá a drágaságok, értékpapirok és a készpénznek birói letétben helyezését. Az utóbbit azonban a javaslat csak az esetre rendeli, ha a drágaságok, értékpapirok s különösen a készpénzre okvetlenül szükség nincsen; mert ha például a csődbiztos azt látná, hogy az értékpapirokkal rövid idő alatt bizonyos cselekvények teljesitendők, vagy hogy a készpénz nem haladja meg azon összeget, mely az előleges tömeggondnoki kiadások fedezésére szükséges, - úgy az értékpapirokat, mint a készpénzt a tömeggondnoknak átadhatja.
Miután a zár alá vétel teljesitéséről jegyzőkönyv vétetik fel, annak a birói letétel esetében a leteendő tárgyak leirását magában kell foglalni, hogy ekként azoknak később leendő leltározása lehetővé tétessék.
A 113. §-ban foglalt intézkedés egyrészről a közhivatal érdekeinek megóvását, másrészről a leltár előkészitését czélozza; az idegen dolgok ugyanis a tömeg kiegészitő részét nem képezik, tehát mint activ vagyon nem szerepelhetnek. Igaz ugyan, hogy a tulajdon kérdését a leltározásnál nem lehet eldönteni; de igenis meg lehet állapitani azon momentumokat, melyek úgy a közhivatal, mint a tömeg érdekeinek megóvását lehetővé teszik.
A 114-117. §-okhoz
A javaslat 114-117. § lehető rövidséggel jelölik ki azon szabályokat, melyek a tömeg leltározására nézve irányadóul szolgálnak. E szabályok oly egyszerüek, de egyszersmind oly szükségesek, hogy azok igazolására néhány megjegyzésnél egyéb alig kivántatik.
Miután a tömeg kiegészitő részét csak oly dolgok képezhetik, melyek a közadós tulajdonához tartoznak, igen természetes, hogy azon dolgok, melyekről igazolható, hogy másnak tulajdonát képezik, a csődleltárba fel nem vehetők. Annak megállapitása azonban, hogy bizonyos dolgokat a közadós, vagy más tulajdonának kell-e tekinteni, nem mindig oly egyszerű, hogy az e részbeni végleges intézkedést, a leltár felvételével megbizott organumok elhatározása alá lehetne helyezni. E végből, s mert a csődeljárás a végrehajtásnak egy nemét képezi, szükségesnek mutatkozott az összeirást az oly tárgyakra is kiterjeszteni, melyek állitólag nem a közadósnak, hanem másnak tulajdonát képezik; magától értetvén, hogy az ily tárgyaknál az állitólagos igényt, minden esetben ki kell tüntetni nemcsak az igénylő esetleges jogainak megóvása végett, hanem azért is, hogy a tömeggondnok magát a cselekvő és szenvedő állapot iránt már a leltár alapján tájékozhassa. Hogy ez igény magánszemélyektől, vagy a 113. § értelmében valamely közhivataltól ered-e, különbséget már azért sem tehet, mert az igény, ha az nem nyilvánvaló, nem mindenki által felismerhető jogczímre alapittatik, a leltározó organumok által jogérvényesen el nem intézhető.
Megfelelőleg azon elvnek, mely szerint a zálogos hitelezők kielégitésére szolgáló tárgyak, a mennyiben az érintett hitelezők kielégitésére egészen nem szükségesek, a tömeg kiegészitő részének tekintendők, - a javaslat 115. §-a leltároztatni rendeli azon tárgyakat is, melyekre valamelyik hitelezőt zálog- vagy megtartási jog illet. Ez intézkedés korántsem kivánja az illető hitelezőknek abbeli jogát alterálni, melynél fogva ezek magukat ép úgy, mint csődön kivül elégithetik; mert a szóban lévő intézkedések czélja mindössze abban áll, hogy a tömeg joga a zálogtárgyak vételárából netán maradó feleslegre fentartassék, s hogy a tömeg ebbeli jogai felett örködhessék. Hogy azonban az ily tárgyak leltározása lehetővé tétessék, szükséges volt a zálogos hitelezőket arra kötelezni, hogy ezek az igénybe vett zálog- vagy megtartási jogot a tömeggondnoknak bejelentsék, s ugyanennek a zálogtárgyakat leltározás és megbecsülés végett felmutassák. Mint szükséges sanctiója a most érintett intézkedésnek jelenkezik a 115. § harmadik bekezdése, mely a zálogos hitelezőket, a reájuk rótt kötelesség meg nem tartásából eredő károkért felelősség teszi. Hogy e felelősség illetőleg a kártéritésre való jog, miként lesz igazolható és mire fog kiterjedni, az az egyes concret esetek minőségétől függvén, még általánosságban sem jelezhető.
Tekintve egyrészről azon körülményt, hogy az ingatlanok, a mennyiben telekkönyvi bejegyzések által terhelvék, az általános tömeget csak feltételesen, vagyis annyiban érdeklik, a mennyiben azok vételárából felesleg marad; tekintve továbbá másrészről, hogy az ingatlanok megbecsülése a legtöbb esetben időt és tetemes költséget vesz igénybe, a javaslat az ingatlanokat a leltározás alkalmával nem rendeli megbecsültetni, mi, tekintettel a törvénykezési rendtartás 424. §-ára, mely szerint a földadó alá eső ingatlanok a végrehajtás alkalmával sem becsültetnek meg, már fennálló jogrendszerünknél fogva is teljesen igazoltnak tekinthető. A javaslat azonban nem hagyja figyelmen kivül, hogy az ingatlanok megbecsülése a tömeg érdekében szükségessé válhat, miért is a megbecsülést nem zárja ki teljesen, hanem a választmány belátására bizza annak megállapitását, hogy az ingatlanok később megbecsültessenek-e vagy sem. A mi az ingatlanok tekintetében az idő és költség szempontjából felhozatott, teljes mértékben áll azon ingóságokra is, melyeknek, mint pl. a könyvtáraknak, műgyűjteményeknek stb. megbecsülése fokozottabb képzettséget és több időt tételez fel. Az ily dolgok értékesitése a nélkül sem szokott rögtönözve s a közönséges dolgok módjára történni; miért is azok megbecsülését ép úgy, mint az ingatlanokét, bizton lehet azon időre halasztani, midőn az értékmegállapitás szükségessé válik, mi felett leghelyesebben a csődválasztmány határozhat.
A mi végre a közadósra szállott örökséget illeti, arra nézve különösen két esetet kellett megkülönböztetni. Ha az ily örökség már a csődnyitás előtt szállott a közadósra, de a most érintett időpontig még át nem adatott; ez esetben a tömegre szálló vagyon biztossággal még megállapitható nem lévén, a leltárba csak azt lehet a tömeg részére felvenni, mi esetleg a hagyatéki tárgyalások szerint a közadósra valószinüleg esik. A most érintett eset mellett azonban egy másik is lehetséges, azt t. i. hogy a hagyaték mint ilyen, csőd alá kerül. Ez esetben a közadós tömegére eső rész a leltárba fel nem vehető; mert az örökség mindenekelőtt az örökhagyó hitelezőinek kielégitésére szolgál, kiket a hasonlag csőd alatt lévő örökös hitelezőivel összezavarni nem lehet; a dolog természete tehát ily esetben azt hozza magával, hogy a hagyaték ellen nyitott csőd mint elkülönitett, tehát a bukott örökös csődperével szemben, mint önálló csőd kezeltessék, melynél a bukott örökös csak annyiban lehet érdekelve, a mennyiben a hagyatéki hitelezők kielégitése után valami marad. A kérdéses intézkedések alkalmazhatók oly esetben is, midőn az örökség csak a csődnyitás után nyilik meg, midőn tehát a tömeg a javaslat szerint, a közadós helyett örökösül nyilatkozik.
A 118-119. §-okhoz
A javaslat 118. §-a lényegileg új intézkedést nem tartalmaz; mert csődtörvényünk 11. §-a szerint a bukott cselekvő és szenvedő állapotát hasonlag hit alatt felfedezni tartozik. Az id. csődrendtartás 34. §-a e tekintetben már határozottabb intézkedést tartalmaz a mennyiben nemcsak a hit alatti felfedezést, hanem egyuttal a leteendő eskü alakját is meghatározza. Az osztrák csődtörvény lényegileg az id. csődrendtartást követik, s ettől csak annyiban térnek el, a mennyiben a csődbiztosi intézményre való tekintettel szerkesztvék, s a felfedező eskü letételét a leltár elkészitése után követelik. A javaslat e tekintetben határozottan az osztrák csődtörvényt követi nemcsak azért, mert annak intézkedései az id. csődrendtartársnak megfelelnek, tehát nálunk bizonyos tekintetben jelenleg is érvényben vannak; hanem azért is, mert minden más intézkedés a nélkül, hogy positiv előnynyel kinálkoznék, csak szükségtelen zaklatásokra adhatna alkalmat, s e mellett jogrendszerünknek sem felelne meg.
Eltérőleg úgy saját csődtörvényünktől, mint az id. csődrendtartástól, a javaslat a felfedező eskü letételét nem feltétlenül követeli a közadóstól, hanem annak szorgalmazását a tömeggondnokra és hitelezőkre bizza. A czél, mely a felfedező eskü által eléretni akar, már az által is biztosittatik, ha a bukott a törvény értelmében készségét a felfedező eskü letételére bejelenteni tartozik, s ha lehetőleg az eskü tényleges letételét követelheti, úgy a tömeggondnoknak, mint a hitelezőknek megadatik; mert a bukottnak a letételre minden esetben készen kell lennie, ellenben a biróság nincs kényszeritve arra, hogy a bukottat akkor is, ha ezt senki nem követeli, megeskesse. Miután a javaslat a csődbiztosi teendőkkel nem feltétlenül birói tagot, hanem közjegyzőt kiván felruházni, igen természetes, hogy az eskü kivételét, nem a csődbiztosra, hanem a biróságra kell biznia; mert az eskü kivétele határozottan birói funcito, a csődbiztos pedig a javaslat szerint birói functiót nem végezhet.
Tekintve az eskü szentségét s a hamis esküvés következményeit, módot kellett nyujtani a közadósnak arra, hogy ez az által benyujtott kimutatást az eskü letétele előtt, a mennyiben ez szükséges, kijavithassa. Ha valahol, úgy a számokon alapuló kimutatásoknál a tévedés vagy kihagyás könnyen előfordulhat, s a legnagyobb méltatlanság lenne az ily tévedés vagy kihagyás kiigazitását kizárni, vagy a bukottat arra kötelezni, hogy ez a kimutatást úgy, a mint a benyujtotta, erősitse meg; ez merőben ellenkeznék a felfedező eskü czéljával, mely a cselekvő és szenvedő állapot valódi constatálására irányul.
A 120-124. §-okhoz
Miután a nevezetesebb csődtörvények a bukott letartóztatása iránt kivétel nélkül intézkedésnek, tehát a közadós letartóztatását a csődeljárás szempontjából szükségesnek tartják, igen természetes, hogy a javaslat sem maradhatott e tekintetben az eddigi rendszernél, annak is meg kellett állapitani azon szabályokat, melyek mellett a közadós letartóztatása elrendelhető, magától értetvén, hogy a javaslatnak e kérdésnél úgy létező peres eljárásunkra, mint az ezzel összekötött viszonyokra tekintettel kellett lennie. Igy különösen tekintettel kellett lenni a javaslatnak arra, hogy peres eljárásnak sem a személyes végrehajtást, sem az adós ideiglenes letartóztatást nem ismeri; miért is a javaslat a letartóztatás alakjára és módjára nézve a peres eljárás határozataira nem utalhatott. Hogy a javaslat a közadós élelmezését csak másod sorban háritja a tömegre, abban találja indokolását, hogy a bukottat a javaslat szerint értelmezés rendszerint nem illeti; ilyenre tehát azért, mert letartóztatása szükségessé válik, feltétlenül igényt nem tarthat.
A mi magukat a 121., 122 és 124. §-ban foglalt intézkedéseket illeti, azokra nézve általában elégnek látszik annyit megjegyezni, hogy a javaslat a közadós letartóztatását a csődeljárás szempontjából tartja ugyan szükségesnek, de a biróságot a letartóztatás elrendelésére azért, mert az az eljárás szempontjából szükségesnek mutatkozik, még fel nem jogositja; ellenkezőleg a javaslat maga jelöli ki azon eseteket, melyekben a leltározást az eljárás szempontjából szükségesnek tartja, s a biróságot csak arra hatalmazza fel, hogy a kijelölt esetek fenforgása felett, belátása szerint határozhasson. És ez nemcsak a csődeljárás természetének, hanem a személyes szabadság elvének is teljesen megfelel; mert a csődeljárás bármennyi hitelező legyen is annál érdekelve, nem a köz-, hanem a magán érdekek miatt indittatik meg és folytattatik; ez utóbbiaknál tehát hiányzanék a kellő alak arra, hogy a bukott egyedül az eljárás czéljából a biróság átal ugy, mint a bűnfenyitő eljárásnál fogságba helyeztessék. E tekintetben indokul még azon körülmény sem szolgálhatna, hogy az adós vagyonának egy részét eltitkolta vagy eltitkolhatta; mert az e részbeni gyanu vagy alapos, vagy nem; az első esetben a csődeljárással egyidejűleg meginditandó bűnfenyitő eljárás feladata lévén a tényálladékot felderiteni, letartóztatás tehát legalább is felesleges lenne; az utóbbi esetben pedig az a személyes szabadság nem indokolható megtámadásaként jelenkeznék. Ez okból nem lesz felesleges e helyütt határozott kifejezést adni annak, hogy a csődbiróság által elrendelt letartóztatás a bűnvádi eljárástól teljesen független s ez utóbbira befolyással nincsen; miből önként következik, hogy a büntető biróság nemcsak teljesen függetlenül, hanem tekintet nélkül a csődbiróság rendelkezésére jár el.
Végre, hogy a közadós letartóztatása a csődper bármelyik stadiumában sikerrel elrendeltethessék, szükségesnek látszott kimondani, hogy a közadós lakhelyét, a tömeggondnok engedelme nélkül el nem hagyhatja.
A 125-129. §-okhoz
A 125. §-ban foglalt intézkedés csak szükséges kiegészitése lévén a 89. §-ban foglalt határozatoknak, bővebb indokolást vagy különös megjegyzéseket már ezért sem tesz szükségessé. Mindössze talán azt lehetne kiemelni, hogy a javaslat a bejelentési határnapot olyképen rendeli kitűzetni, hogy ez által a csődper lehető gyors befejezése ne gátoltassék, sem a csődnyitás kellő közzététele ki ne zárassék.
A javaslat 126-129. § a bejelentésre vonatkozó szabályokat állapitván meg, mindenekelőtt azon elvnek adnak kifejezést, mely szerint igényeiket a csődtömeg ellen bejelenteni s a törvény értelmében felszámitani csak azok tartoznak, kik a tömeg ellen valamely személyes igényt kivánnak érvényesiteni, kiket tehát a csődhitelezők elnevezése alá foglalunk. A javaslat miként ez nemcsak az általános indokolásban, hanem más helyeken is kiemeltetett, a csődnyitásnak nem tulajdonit foganatot azok ellenében, kiket valamely jogczímen külön kielégités illet, s kik ép ez okból az általános csődtömegből kielégitést nem követelnek. Azon vagyon ugyanis, mely bizonyos hitelezők részére külön kielégitési alapot képez, a csődtömeg kiegészitő részének csak annyiban tekinthető, a mennyiben a biztositott igények kielégitésére nem szükséges; igen természetes tehát, hogy a javaslat igényeik bejelentésére és felszámitására nem kötelezheti azokat, kiket valamely jogczímen külön kielégités illet.
A mi magát a bejelentést és annak formalitásait illeti, azok megfelelőleg a javaslat által elfogadott rendszernek, mely szerint az egész liquidationalis eljárás a biróság hatáskörén kivül esik, lehetőleg egyszerüek; azok megtartása sem ügyvédi közbenjárást, sem külön jogi ismereteket nem tételez fel, miért is a bejelentést a fél maga is könnyen teljesitheti. A bejelentésnek a javaslat 127. §-a szerint a biróságnál kell történni, mig azonban némely csődtörvények szerint a bejelentés, jegyzőkönyv felvétele mellett, szóval is történhetik, a javaslat, tekintettel birósági szervezetünkre, kizárólag irásbeli bejelentést kiván a nélkül, hogy azt az irásbeli keresetek kellékeihez kötné. A bejelentés közönséges alakjától eltérésnek van helye oly esetben, midőn a követelés iránt már per van folyamatban, tekintet nélkül arra, hogy keletkezett-e már véghatározat vagy sem; ez esetben a bejelentő félnek, a dolog természete szerint, nem lehet mást kötelességévé tenni, mint azt, hogy bejelentésében a tényálladék előterjesztése s a kezei közt levő okmányok becsatolása mellett, a pernek a csődbirósághoz leendő áttételét kérelmezze; ez utóbbinak állván azután kötelességében arról gondoskodni, hogy az összes periratok mielőbb áttétessenek. Miután a felszámolási teendők a javaslat szerint a csődbiztos és a tömeggondnok közt oszlanak meg, az ügykezelés megkönnyitése végett, szükségesnek látszott a bejelentésnek két példányban leendő beadását követelni; mert ha a bejelentés úgy, mint ez az osztrák csődtörvény rendeli, egy példányban adatik be, a tömeggondnoknak csak időveszteséggel áll módjában azon teendőket elvégezni, melyek a javaslat 131. §-a szerint feladatához tartoznak, s melyek a felszámolási eljárásnak egyik leglényegesebb részét képezik.
A felszámolási tárgyalásnál, feltéve, hogy az eredményhez vezet, nemcsak a követelés valódiságának, hanem egyuttal az osztályozásnak is meg kell állapittatni. E végből rendeli a javaslat 128. §-a, hogy a kérelem nemcsak a követelés valódiságának elismerésére, hanem az osztályozásra is intéztessék, melyet a hitelező igénybe venni kiván; e tekintetben sem tévén különbséget az, hogy a követelés iránt per volt-e folyamatban vagy sem, hogy az véghatározat által már meg volt-e állapitva vagy sem.
Ugy a zálogos követelések, mint a visszakövetelési igények egyuttal a személyes igény természetével is birhatnak, s mint ilyenek, nemcsak a külön kielégitési alapot, hanem az általános csődtömeget is terhelhetik; az ily hitelezőknek tehát kétségtelen jogukban áll követeléseiket, mint személyes hitelezőknek is érvényesiteni, vagyis a tömeg ellen bejelenteni és felszámitani. E jogot adja meg a javaslat 129. §-a az illető hitelezőknek, megkivánván ezektől, hogy bejelentésükben necsak a tényálladékot adják elő, hanem azon tárgyakat is kijelöljék, melyekből külön kielégitést követelhetnek, vagy melyekre nézve őket visszakövetelési igény illeti; mert a tömeggondnok s esetleg a többi hitelezők is csak eként lesznek azon helyzetben, hogy a bejelentett követelés felett alaposan nyilatkozhassanak. Hogy a javaslat az ily követeléseknél a petitumot a teljes összegre kiterjesztetni engedi, abban találja indokolását, hogy az illető hitelező a bejelentés alkalmával ritkán van azon helyzetben, hogy követelésének az általános tömegre eső részét biztossággal meghatározhassa; neki tehát mód nyujtandó arra, hogy magát minden eshetőségre fedezhesse, annál is inkább, mert ez által az általános csődtömegnek sérelem nem okoztatik. A felszámolás ugyanis, habár az egész összegre kiterjed, minden esetben csak a kimutatandó követelés tekintetében lesz hatályos.
A 130-132. §-okhoz
A felszámolási eljárás természetes menetét követve, a javaslat 130-132. §-ai megállapitják azon teendőket, melyeknek a felek részéről történt bejelentéseket követni kell. A bejelentések a 127. § szerint a csődbiróságnál nyujtandók ugyan be, de ez csak azért történik, hogy a biróság mint közvetitő a felek és a tömeg közt, hivatalosan megállapithassa a benyujtás idejét, mert a beadványokat minden további elintézés nélkül, a csődbiztosnak és a tömeggondnoknak kézbesitteti. A beadványok átvételével veszik azután kezdetüket azon teendők, melyeknek összessége a felszámolási eljárást képezi. A felszámolás, miként az a 134. § intézkedéséből kitünik, a csődbiztos vezetése mellett a tömeggondnok, a közadós s a hitelezők jelenlétében történik, s a követeléseket megtámadni nemcsak a tömeggondnoknak és a bukottnak, hanem egyes hitelezőknek is jogában állván, ez utóbbiaknak mód nyujtandó arra, hogy a bejelentett követelésekkel megismerkedhessenek. Ezt teszi a javaslat 130. §-a, midőn világosan meghatározza, hogy a bejelentések a tömeggondnoknál mindenki által megtekinhetők.
A felszámolás fő súlya kétségen felül a tömeggondnokra nehezedik, ki a javaslat szerint nemcsak a hitelezők, hanem a közadós érdekeit is képviselni tartozik; az ő nyilatkozata bir első sorban döntő befolyással a bejelentett követelések valódiságának az osztályának megállapitására nézve; ugyanazért a tömeggondnoknak a felszámolási határnapig azon helyzetben kell lennie, hogy minden egyes követelésnek nemcsak valódisága, hanem egyuttal osztályozása iránt is határozottan nyilatkozhassék. Ez a dolog természete szerint csak úgy lesz lehetséges, ha a tömeggondnok a 131. § határozatának megfelelőleg, nemcsak a bejelentésekhez csatolt okmányok és periratok, az adós könyveinek és egyéb iratainak gondos áttanulmányozása; nemcsak a bukott meghallgatása, hanem általában minden alkalmasnak mutatkozó mód felhasználása által magát kellően informálja. Hogy mily módokat lehet és kell az informatióra nézve alkalmasoknak tekinteni, azt eleve még általánosságban sem lehetne meghatározni, mert e részben egyedül a concret eset lehet irányadó; ugyanazért a javaslat, minden közelebbi meghatározás nélkül, a tömeggondnok belátására bizza azon módok megválasztását, melyeket saját informatiójához szükségeseknek talál; magától értetvén, hogy a tömeggondnok ép úgy, mint minden egyéb teendőinél, itt is a rendes családapa gondosságával köteles eljárni.
Végre a liquidatio előkészitéséhez tartozónak tekintendő azon kimutatás is, melynek szerkesztését a javaslat 132. §-a a tömeggondnoknak kötelességévé teszi, s mely a csődeljárásnak kétségtelenül egyik legfontosabb okmányát képezi. E kimutatás nemcsak hogy minden más, a bejelentések evidentiában tartását czélzó iratot feleslegessé tesz; hanem egyuttal hű képét tünteti fel a liquidationalis eljárás mindenkori állásának, ez által lehetővé tévén azt, hogy a tömeggondnok a vagyon felosztása iránt miden perczben intézkedhessék. A kérdéses kimutatásnak tehát a legnagyobb pontossággal kell vezettetni, mit a javaslat az által vél elérhetni, hogy a kimutatás átvizsgálásával, s általában annak ellenőrzésével a csődbiztost bizza meg. Egyébiránt miután a későbbi intézkedéseknél még lesz alkalom a kimutatásra visszatérni, e helyütt még csak azt kell kiemelni, hogy a javaslat a kérdéses kimutatást azért kivánja minden osztályra külön vezettetni, mert azon csekély munka, melylyel a kimutatás elkülönitett vezetése jár, figyelembe sem jöhet azon könnyüséggel szemben, melyet a kérdéses intézkedése az által nyujt, hogy az áttekintést mindenkinek tehát a nem szakértőnek is lehetővé teszi, s az ügykezelést magának a tömeggondnoknak is tetemesen megkönnyiti. Ehez járul még, hogy sok esetben sem az első, sem a második osztályba eső követelések elő nem fordulnak; a tömeggondnok tehát a nélkül is csak kivételesen lesz azon helyzetben, hogy a kimutatás osztályonként elkülönítve kellend vezetnie.
A 133-138. §-okhoz
A 133-138. § részint egyszerű szerkezetüknél fogva, részint azért, mert elvi intézkedést alig tartalmaznak, részletes indokolást nem tesznek szükségessé. Ellenben nem látszik feleslegesnek, a könnyebb tájékozhatás végett, az egyes § intézkedéseit némi megjegyzésekkel kiegésziteni. Igy különösen a 134. §-nál, mely a csődbiztos teendőit állapitja meg, nem lesz felesleges kiemelni, hogy e §-nak koránsem czélja a felszámolásra nézve perrendtartásszerű eljárást megállapitani; ez ellenkeznék a javaslat intentiójával, mely az egész felszámolási eljárást az érdekeltek magánügyének tekinti. Ehez képest a csőbiztos teendői a felszámolási tárgyalásnál körülbelül a következőkben fixirozhatók: mindenekelőtt rövid áttekintést fogja a szenvedő állapotnak előterjeszteni, hogy eként a hitelezők a tömeget terhelő követelések iránt már eleve tájékozva legyenek; azután birálat alá veszi az egyes követeléseket, kihallgatván első sorban a tömeggondnokot, azután az érdekelt hitelezőket s esetleg a közadóst is; a kihallgatásnál minden formaszerűség mellőzésével oda fog hatni, hogy az érdekeltek közt egyetértést, tehát vagy a követelés valódiságának és rangsorozatának megállapitását létesitse, vagy esetleg a hitelezőt elállásra birja. Ha sem az egyik, sem a másik nem sikerül, a csődbiztos a felszámolási eljárást a kérdés alatti követelésre nézve azon kijelentéssel fejezi be, hogy a hitelező követelésével a per rendes utjára utasittatik; ezt a jegyzőkönyvbe vezeti s egyuttal a tömeggondnok által a táblás kimutatás utolsó előtti rovatában feljegyezteti. Hogy a 134. § mindenekelőtt azon követeléseket rendeli tárgyaltatni, melyek a szenvedő állapotban elő nem fordulnak, abban találja indokolását, hogy az ily hitelezők a tárgyalásnál csak úgy vehetnek részt, ha mint ilyenek elismertetnek; szükséges tehát, hogy követeléseik minden más követelést megelőzőleg állapittassanak meg.
A tárgyalás egyszerűsitését czélozza a dolog természetének teljesen megfelelő azon intézkedés, mely szerint a birói véghatározattal vagy egyezséggel már megállapitott követeléseknél, a valódiság feletti tárgyalás egyedül azon körülményekre terjed ki, melyek a véghatározat, vagy az egyezség után keletkeztek. A felszámolási eljárás természetével és czéljával merőben ellenkeznék az, hogy a kérdéses követelések egészen újból vita tárgyává tétetnének; mert ha valódiaknak nem ismertetnek el, a per a javaslat szerint azon stadiumban vétetik fel, melyben azt a csődnyitás ténye találta, tehát a felebbezés stadiumában. Hogy a jogérvényes véghatározat vagy egyezség által megállapitott követeléseknél, a tárgyalás egyedül a rangsorozatra terjed ki, a 128. §-ban már kimondatott.
A jegyzőkönyv, mely a javaslat 135. §-a szerint a felszámolási tárgyalásról vezetendő, arra szolgál, hogy annak alapján az egyes hitelezők részére a követelés megállapitását illetőleg hiteles okmány adathassék ki. A követelés megállapitása ugyanis a javaslat értelmében rendszerint a végrehajtható egyezség erejével bir, s a hitelezőt végrehajtásra jogositja fel a csőd befejezése után; szükséges tehát, hogy a jog gyakorolhatása a felek részére lehetővé tétessék.
Miután a javaslat praeclusiót nem ismer, s a bejelentést a csődper minden stadiumában megengedi, igen természetes, hogy a későbbi bejelentéstől az oly hitelezőt sem zárhatta el, ki követelését helytelenül választott jogczímen érvényesitette, s bejelentését a tárgyalásnál visszavonta. Valamint azonban a bejelentési határidő eltelte után jelentkező hitelezők, az időközben netalán már felosztott pénzre igényt nem tarthatnak, úgy azon hitelező is, ki a 136. § második bekezdése szerint új bejelentéssel él, az érintett következményt tűrni tartozik, s ismételt bejelentésének visszaható erőt nem vindicálhat. Az ily hitelező körülbelől azon helyzetben van, mint az, ki a nem igazolt előjegyzést ismétli, ki tehát az időközben történt telekkönyvi bejegyzések elsőségét tűrni kénytelen a nélkül, hogy ismételt kérvényének visszaható erőt tulajdonithatna.
Végre nem lesz felesleges még kiemelni, hogy mig a hitelezők vagy a közadós meg nem jelenése a felszámolási tárgyalás megtartását nem gátolja, azt a tömeggondnok, illetőleg helyettese elmaradása esetében megtartani nem lehetne; a döntő nyilatkozat ugyanis minden egyes tételnél a tömeggondnokot illeti olyképen, hogy az ő nyilatkozata nélkül határozni egy követelés felett sem lehetne. Ebből önként következik, hogy a csődbiztos ily esetben a tárgyalást elhalasztani, s az érdekelteket ép úgy, mint a 138. § esetében újabbi tárgyalásról értesiteni tartozik. Az igazolatlanul elmaradt tömeggondnok ellen, a javaslat 106. §-a szerint pénzbirság kiszabásának, esetleg ugyanazon § értelmében az elmozditás elrendelésének lehet helye, mire nézve a szükséges lépéseket a csődbiztos, kit a tömeggondnok ellenőrzése illet, köteles megtenni.
A 139-140. §-okhoz
A javaslat 139. és 140. §-ai meghatározzák azt, hogy kiket lehet a csődperben a felszámolási tárgyalásnál ügyfeleknek tekinteni; vagyis kiknek kell jogában a bejelentett követeléseket ugyan a valódiság, mint a rangsorozat tekintetében megtámadni. E részben természetesen első helyen áll a tömeggondnok, ki a javaslat szerint, ugy a hitelezők összességének, mint a közadósnak képviselője, kinek nyilatkozata tehát első sorban irányadó. A tömeggondnok mellett azonban jogosult feleknek ismeri el a javaslat az egyes hitelezőket is, a mennyiben ezek követelései valódiaknak ismertettek el, vagy a szenvedő állapotban előfordulnak; mert ha valakinek, úgy az egyes hitelezőknek áll érdekükben meggátolni azt, hogy a koholt vagy nem létező követelések valódiaknak ismertessenek el, s eként a csődvagyonból leendő kiegészitésre jogosittassanak. Ugyanazért a javaslat 129. §-a szerint nem kifogásoltnak csak azon követelés tekinthető, mely a tömeggondnok által határozottan valódinak elismertetett, s a hitelezők részéről megtámadva nem lett. Miután azonban a felszámolási eljárás egyedül a csődtömeg lehető felosztását, tehát annak megállapitását czélozza, hogy mely követelések nyerjenek e meglévő vagyonból kielégitést, önként következik egyrészről hogy a felszámolás utján történt megállapitás általában csak a csődeljárás szempontjából bir foganattal; másrészről, hogy a közadós egyedüli kifogásolása, szemben a tömeggondnok és a hitelezők elismerésével, a csődtömeget képező vagyon tekintetében joghatálylyal nem birhat.
A közadós a csődnyitás tényével, a tömeghez tartozó vagyon felett, rendelkezési jogát elveszti, mely a javaslat szerint a hitelezők összességére megy át; igen természetes tehát, hogy a hitelezők összességének adott ezen joggal szemben, a közadós kifogásolása joghatálylyal nem birhat. Egészen máskép áll a dolog a csőd megszünése után, tehát akkor, midőn a közadós szabad rendelkezési jogát ismét visszanyeri; ez esetben nem birhat joghatálylyal azon megállapitás, mely az ő akarata ellenére a tömeggondnok és a hitelezők egyetértése folytán keletkezett. Ezért rendeli a javaslat, hogy az oly követelés tekintetében, melynek valódiságát a közadós a csődben el nem ismerte, ellene a felszámolási határozat alapján, végrehajtást intézni nem lehet, az ily követelésnek tehát a csőd megszüntetése után a közadós ellen ép ugy birói határozattal kell megállapittatni, mintha az a csődben elő sem fordult volna. A javaslat a felszámolásnál keletkezett megállapodásnak, - ha ahoz a közadós hozzájárult - csödőn kivül is végrehajtható erőt tulajdonit, vagyis azt a jogérvényes birói egyezség erejével ruházza fel; e szabály alól azonban kivételnek kell történni oly esetben, midőn a közadós a követelés valódiságát a csődben el nem ismerte, mert ez esetben ellenében a felszámolásnál keletkezett megállapodásnak, a beismerés vagy egyezség erejét tulajdonitani nem lehet.
Miután a javaslat 107. §-a szerint a helyettes, ha az akadályozott tömeggondnok helyébe lép, ennek jogaival és kötelességeivel bir - azon követelések felett, melyeket a tömeggondnok mint hitelező jelent be, helyesen csak a helyettes nyilatkozhatik; minden más intézkedés ellenkeznék azon hatáskörrel, melyet a javaslat az egyes functionariusok részére kijelöl, s melyet a lényeg felforgatása nélkül, egyes kivételekkel alterálni nem lehetne.
A 141-143. §-okhoz
Ha a bejelentett követelés sem a valódiság, sem az osztály tekintetében meg nem támadtatik, a felszámolási eljárás befejezettnek tekinthető; azontúl a valódinak elismert követelés többé megtámadás alá nem jöhet, miért is megszünik annak szükségessége, hogy a megállapitott követelésre vonatkozó iratok visszatartassanak. Ezért rendeli a 141. § az iratok visszaadását és ezeken annak kitüntetését, hogy a követelés mily összegben és melyik osztályban lett valódinak elismerve. E kitüntetés azonban magában véve nem lenne elegendő arra, hogy annak alapján a létrejött megállapodás, esetleg a közadós ellen, érvényesittessék, azt nem is emlitve, hogy az okirat elveszése esetében, a történt megállapodás igazolható nem lenne: ugyanazért szükségesnek látszott a feleket arra is feljogositani, hogy ezek a csődbiztostól hiteles jegyzőkönyvi kivonatot követelhessenek, mely által követeléseiknek a csődben történt megállapitását hiteles alakban constatálhatják. E mellett, miután a felszámolási tárgyalásnál formalis egyezség nem keletkezik, sem határozat nem hozatik, magában a csődtörvényben kellett meghatározni, hogy a jegyzőkönyvi kivonat által igazolt megállapitás minő joghatálylyal bir. A javaslat a jegyzőkönyvi kivonatot feltéve, hogy abból kitünik, hogy a követelés a közadós által meg nem támadtatott, végrehajtható egyezség erejével ruházza fel, mert ez alak a dolog természetének teljesen megfelel; az érdekeltek közt ugyanis az által, hogy ezek a bejelentett követelésnek sem valódisága, sem osztályozása ellen kifogást nem tesznek, egyetértés vagyis helyesebben egyezség keletkezik; mert a felek megállapodását, a bejelentett követelés tekintetében egyébnek, mint egyezségnek tekinteni nem lehet.
A 48. § szerint nem lehet ugyan kétség az iránt, hogy a tömeg ellen bejelentett követelések felszámolásával járó költségek, a mennyiben ezek a csőd képviselőségét illeti, a tömeg terhére esnek, s mint ennek költségei előlegesen elégitendők ki; mindazonáltal, miután a 48. § kivételre is utal, szükséges volt a jelen részben és pedig a felszámolási eljárásnál kijelölni azon költségeket, melyek nem a tömeget, hanem az egyes hitelezőket terhelik; és ez történik a javaslat 142. és 143. §-aiban. A 142. § a hitelezőkre háritja mindazon költségeket, melyek a bejelentésből erednek; és itt a dolog természete szerint nemcsak a beadvány költségei, hanem a megjelenési és a tárgyalási költségek is értendők; az egyes felek tehát a tömeg ellen a bejelentés, illetőleg a felszámolás alapján semmiféle költséget sem igényelhetnek. Kivételesen a feleket s nem a tömeget terhelik azon költségek is, melyek a hitelezők összehivásából és a követelések felszámolásából a csődképviselőségre nézve keletkeznek. Ez a 143. § utolsó bekezdése szerint akkor történik, ha a bejelentési határidő eltelte után érvényesitett követelések miatt külön összehivásnak és felszámolási tárgyalásnak kell történni. A jog és méltányosság ugyanis egyaránt azt követeli, hogy azon költségeket, melyeket a késedelem hitelezők okoznak ezek viseljék.
Már a 73. § indokolásában, mely a második rész rendszerének rövid ismertetésével foglalkozik, kiemeltetett, miszerint a csődeljárásban praeclusiónak, contumaciának oly értelmében helye nem lehet, hogy a késedelmes hitelező követelésétől elüttessék. A javaslat ez elvet határozottan magáévá teszi, s a hitelezőknek megengedi, hogy ezek igényeiket a bejelentési határidő eltelte után is érvényesithessék; azonban mig a javaslat ez elvet határozottan magáévá teszi, figyelemmel kellett lennie arra, hogy annak feltétlen alkalmazása, a csődeljárásra igen káros befolyással lehetne már azért is, mert a csőd befejezését ha nem is lehetlenné, de mindenesetre bizonytalanná tenné; miért is szükségesnek látszott az elkésett bejelentéseket azon megszoritáshoz kötni, hogy azok esetleg a csődper azon stádiumába lépnek, melyben azt bejelentésük találja.
A 144-148. §-okhoz
Miután a javaslat rendszere szerint a fontosabb választások kivétel nélkül, a felszámolási határnap megtartása után történnek, szükséges volt azon hitelezőkre nézve, a kiknek követelései a felszámolásnál megtámadtattak, a választási jogosultság tekintetében intézkedni. A javaslat 144. § e részbeni határozattal a csődbiróságot ruházta fel, mint a mely a vitáskérdések eldöntésére egyedül lehet hivatva. Mig azonban a javaslat e részben a biróság határozatát véglegesnek nem tekinti, másrészről az eljárás gyorsasága érdekében ki kellett zárnia azt, hogy a szavazati jog tárgyában hozott határozat a csődeljárás huzavonására alkalmat adhasson. A felszámolási eljárás, melyet a tervezet elfogadott, két részre osztható, t. i. nem peresre és peresre; az elsőnél, miként ez a 133-143. § intézkedéseiből kitünik, a birói határozat úgy a valódiság, mint az osztály tekintetében azért válik feleslegessé, mert a követelés sem az egyik sem a másik irányában meg nem támadtatik, s mert annak ugy valódisága, mint rangsorozatára nézve az érdekeltek közt egyetértésben keletkezik, melyet a javaslat a végrehajtható egyezség erejével ruház fel; ellenben a peres felszámolásnál, melynek akkor van helye, ha valamely követelés akár a valódiság, akár a rangsorozat tekintetében megtámadtatik, a birói határozat el nem kerülhető; itt is azonban felesleges lenne, eddigi eljárásunk példájára, a valódiság és a rangsorozat feletti határozást, a csődeljárás kiegészitő részének tekinteni; mert ha valamely követelés az érdekeltek részéről valódinak el nem ismertetik, a felett helyesen csak azon szabályok szerint hozathatik határozat, melyeket a peressé vált jogviszonyok érvényesitésére, a polgári eljárás kijelöl. Ezen, már az általános indokolásban jelzett rendszernek megfelelőleg, szerkesztettek a javaslat 145-151. §-ai, melyek az e részben felmerülhető kérdések megoldásával foglalkoznak, s következő megjegyzések által egészithetők ki:
1. A 145. § az egymással szemben álló felek meghatározásával foglalkozván, ilyenekül azokat jelöli ki, kik a követelést a felszámolási tárgyalásnál megtámadták; ezek lehetnek a hitelezők a tömeggondnokkal együttesen, vagy mindegyik külön; ellenben a közadós magában véve mint fél, soha sem szerepelhet. E mellett a 145. § ugy a kereset, mint az eljárás nemét is meghatározza olyképen, hogy a peressé vált követelések minden esetben a 145. § értelmében érvényesitendők, tekintet nélkül arra, hogy mily jogczímen alapulnak, s hogy különben mily eljárás alá tartoznak; magától értetvén, hogy azért, mert a követelés a törvénykezési eljárás szabályainak megfelelőleg érvényesitendő, annak jogi természetén változás nem történik. Igy például, ha a bejelentett váltókövetelés valódinak el em ismertetik, s e miatt a 145. § értelmében érvényesitendő, az materialis tekintetben megtartja azon előnyöket, melyekkel azt a törvény felruházza: miből önként következik, hogy a váltókövetelés ellen csőd esetében sem lehet oly kifogásokkal élni, melyeket a váltótörvény esetleg kizár.
2. Vannak igények, melyeknek megállapitása nem a biróságok, hanem valamely hatóság hatásköréhez tartozik, melyek tehát a peres eljárás tárgyát nem is képezhetik; az ily igények valódisága felett nem a rendes biróságnak, hanem az illetékes hatóságnak kell határozni. Azonban habár az illetékes hatóság jogkörét, a valódiság tekintetében csonkitani nem lehet, az osztály megállapitása minden esetben a csődbiróságnak tartandó fen; mert a felett a különben illetékes hatóság semmi esetben sem határozhat.
3. Nem elvi, hanem egyedül kezelési szabályokat tartalmaz a javaslat 147. §-a, mely a csődbiztos kötelességeit, szemben a peressé vált igényekkel állapitja meg. Arra nézve ugyanis, hogy a felek peressé vált igényeiket érvényesithessék, illetőleg a már folyamatban volt pert folytathassák, szükséges, hogy eredeti okmányaikat visszakapják, illetőleg, hogy a periratok a csődbirósághoz áttétessenek. Erről a javaslat 147. §-a szerint a csődbiztos köteles gondoskodni, kit erre szükség esetében a csődbiróság kötelezhet. A jegyzőkönyvi kivonat, melynek kiállitását a 147. § a csődbiztosnak teszi kötelességévé, sok esetben annak igazolására fog szolgálni, hogy a követelés mily irányban lett megtámadva; általában pedig azt czélozza, hogy a hitelező általa ellenfelét constatálhassa; mert a kérdéses kivonatnak minden esetben magában kell foglalnia azt, hogy a követelés kinek és mily irányban történt megtámadása miatt lett perre utasitva. Végre
4. a 148. § szerint a hitelezőnek áll kötelességében, arról gondoskodni, hogy a kereset megindittassék. A csődbiztos e részbeni feladata mindössze abban áll, hogy a per meginditását ellenőrzi, s erről a tömeggondnokot értesiti. E végből teszi a javaslat 148. §-a a hitelezőnek kötelességévé, hogy a kereset meginditását, illetőleg a per folyamatba tételét, a csődbiztos előtt igazolja. Ha a hitelező ezt tenni elmulasztja, követelése a felosztási tervnél figyelembe nem vétethetik; a hitelező tehát késedelem által azon veszélynek teszi ki magát, hogy a felosztandó összegben nem részesittetik.
A 149-151. §-okhoz
A javaslat 149-151. §-ai azon kérdések megoldásával foglalkoznak, melyek a peres felszámolásnál, mint annak kiegészitő részei, az eddig már megállapitottakon kivül felmerülhetnek, s röviden következőkben indokolhatók:
1. A külön per az egyes követeléseket illetőleg vagy a valódiság és az osztály, vagy ezek valamelyike iránt folytattatik; a határozat tehát ahoz képest, hogy a kereset tárgyát mi képezi, keletkezik, de nem mindig a kereseti kérelemnek megfelelőleg; mert lehetséges, hogy mig a biróság a követelés valódiságát megállapithatónak nem találja, az osztály tekintetében a kereseti kérelem teljesitését mi sem gátolja; a biróság tehát mig felperest a valódiság tekintetében keresetével elutasitja, az igénybe vett osztályt nehézség nélkül állapithatja meg. A biróság határozata azonban a peres eljárás általános szabálya alá esik, tehát felebbvitel utján megtámadható, a midőn nem lehetetlen, hogy a felsőbb biró ellenkezőleg határoz, vagyis a követelést valódinak elismeri. A javaslat 149. §-a tehát ez eshetőséget tartja szem előtt, midőn a biróságnak kötelességévé teszi, hogy az osztály felett az esetben is határozzon, ha a követelést valódinak el nem ismerheti. Eként az osztály kérdése minden esetre elintézve lévén, ha a felsőbb biróság a valódiság tekintetében marasztalólag határoz, az ügy minden irányban megoldottnak tekinthető, s az osztály feletti határozat szüksége elesik.
2. A 150. és 151. § határozatait a hitelezők közt létező, s már több izben kiemelt közösség indokolja. A külön per akár a tömeggondnok közbejöttével folytattatik, akár nem, minden esetben a hitelezők összességét érdekli; mert ha a követelés megállapittatik, az az összes hitelezők hátrányára nyer kielégitést; ha ellenben meg nem állapittatik, az eként megmentett összeg a csődhitelezők közt osztatik fel; igen természetes tehát, hogy a külön perből felmerülő költségek rendszerint a tömeget, vagyis a hitelezők összeségét terhelik, s a tömeg az esetbenn is, ha a pert kizárólag a hitelezők folytatják, ezeknek a költségeket azon mértékben tartozik, megtériteni, melyben a folytatott per előnyére szolgál; magától értetődvén, hogy a javaslat 150. §-a csak oly költségekre vonatkozhatik, melyek a törvény szerint az ellenfél terhére nem esnek; mert ezeket nem a tömegnek, hanem a perbeli ellenfélnek kell viselni. A mi a perköltségekre nézve áll, teljes mértékben alkalmazható magára a külön perben hozott határozatra is. Bármi legyen a külön per eredménye, tehát szóljon a hozott határozat akár marasztalólag, akár felmentőleg, az tekintet nélkül a tömeggondnok közbenjárására, a hitelezők összesége ellen hatályos; mert ha a hitelező követelések azok ellenében, kik azt megtámadták, megállapittatik, a követelés úgy tekintendő, mintha az a felszámolási tárgyalásnál minden oldalról valódinak elismertetett volna; az akadályok, melyek annak megállapitását gátolták, megszünnek s a követelés a hitelezők összesége ellenében megállapitottnak tekintendő; ha ellenben felperes keresetével elutasittatik, kilép a hitelezők sorából, s e körülménynek hasonlag az összes hitelezők javára kell szolgálni, miután a csődnyitás ténye után kedvezőbb helyzetet egyik hitelező sem szerezhet.
II. Bejelentés alá nem eső igények
A 152-153. §-okhoz
Az osztrák és a német csődtörvény egyaránt elismeri a tömeg hitelezőinek, továbbá azoknak, kiket visszakövetelési, zálog- vagy megtartási jog illeti, abbeli kiváltásgát, mely szerint igényeiket ép úgy, mint csődön kivül, tehát ugyanazon eljárás mellett érvényesithessék, mely alá igényeik csődön kivül tartoznának. Mig azonban a német csődtörvény egyedül az elv megállapitására szoritkozik, az osztrák csődtörvény nemcsak hogy a kérdéses hitelezők kiváltságos jogát általában constatálja; henem a szükséges közelebbi intézkedéseket is megállapitja. A javaslat e tekintetben nemcsak azért közeledik az osztrák csődtörvény intézkedéseihez, mert azokat elhelyezésüknél és tartalmuknál fogva helyesebbnek tartja, hanem azért is, mert azok jogrendszerünknek is teljesen megfelelnek. Ehez járul még, hogy a helyes törvényhozási politika is azt követeli, miszerint a kérdéses jogok érvényesitésére nézve, Magyarország és a lajthántuli tartományok törvényeiben lehetőleg egyenlő tervek nyerjenek alkalmazást.
A mi magukat a 152. és 153. §-ban foglalt intézkedéseket illeti, azok tulajdonképen csak folyományai a javaslat első részében megállapitott elveknek, s az ezeken alapuló azon rendszernek, mely szerint a csődeljárás az oly igényeket, melyek külön kielégitési alappal birnak, nem érintheti. Azon jogokra, melyek bizonyos dolgok tekintetében a csődnyitás előtt tényleg már megszereztettek, ez utóbbinak befolyása nem lehet, mert az azok kielégitésére szolgáló vagyon csak annyiban tekinthető a tömeg kiegészitő részének, a mennyiben a biztositott igények kielégitésére nem szükséges.
Miután a közadós mint ilyen, a javaslat szerint, rendelkezési képességét a csődnyitásig szerzett vagyona tekintetében elveszti, igen természetes, hogy azon perekben, melyek a most érintett vagyont tárgyazzák, mint alperes nem szerepelhet; helyette tehát a hitelezők összességének képviseletét a tömeggondnoknak kell átvenni, ki ellen az igény úgy, mint csődön kivül érvényesithető. Végre nemcsak a következetessé, hanem az egyszerüsités elvének is teljesen megfelel a javaslat azon intékedése, melynél fogva az eljárás rendszerint a csődbiróság előtt inditandó. Ez a kiváltáságolt hitelezők jogainak lényegileg nem praejudicál; mert ezekre nézve irrelevans lehet az, hogy jogaikat melyi biróság előtt érvényesitik, feltéve, hogy a törvény különben azon előnyöket, melyekre igényt tarthatnak részükre biztositja.
A 154-155. §-okhoz
A tömeggondnoki teendők helyesen két részre oszthatók, t. i. a szorosan vett kezelési és az értékesitési teendőkre; az elsőket kevés kivétellel nehéz olyképen praecisirozni, hogy a törvény e részbeni intézkedései minden esetre alkalmas zsinórmértékül szolgálhatnának; mert a szorosan vett kezelési teendők, habár általában a tömeg fentartásában és ideiglenes használatában állanak, mégis rendszerint a tömeg minőségétől függnek; a törvény tehát e tekintetben alig lehet egyebet, mint azt, hogy a részletezést lehetőleg mellőzve, a tömeggonndok kötelességeit általánosságban megszabja. A tömeggondnok ugyanis egyelőre a csődbiztos, a választmány megválasztása után pedig ennek ellenőrzése alatt áll; felesleges volna tehát, s a czélba vett autonomiával teljesen ellenkeznék, ha a törvény a kezelési teendők részletezésébe bocsátkoznék.
A most érintett szempontok figyelembe vétele mellett szerkesztettek a javaslat 154. és 155. §-ai, melyek a kezelési teendőkre vonatkoznak, s a tömeggondnok e részbeni kötelességeit lehetőleg általánosságban határozzák meg. Ez általános hatáskör azonban már a 154. és 155. §-ban is bizonyos korlátozást nyer, a mennyiben t. i. a 154. § letéteményezés szükségesége feletti elhatározást a csődbiztosnak, a választmány megválasztása után pedig ez utóbbinak tartja fen; a tömeggondnok tehát a csődvagyont belátása szerint kezeli ugyan, a pénzek gyümölcsöztetéséről belátása szerint gondoskodik; de a kezeléshez mulhatlanul nem szükséges pénzeket, drágaságokat és értékpapirokat csak annyiban tarthatja kezelése alatt, a mennyiben azok ltéteményezését a csődbiztos, illetőleg a választmány szükségesnek nem találja.
Körvonalozást nyernek továbbá a kezelési teendők a 155. § által is, mely a vagyonkezeléshez tartozó minden fontosabb intézkedést, a csődválasztmány elhatározásától tesz függővé. Hogy mily intézkedéseket kell olyanoknak tekinteni, melyekre nézve a választmány elhatározása szükséges, első sorban a tömeggondnok belátásától függ; mert habár a javaslat kijelöli azon eseteket, melyeknél részben a csődbiztos, részben a birósá jóváhagyása szükséges, mindamellett sok oly eset képzelhető, melyek a nélkül, hogy a most érintett intézkedések alá subsummálhatók lennének, oly fontosak, mikép a választmány elhatározását teljes mértékben szükségessé teszik. A tömeggondnok lehető visszélése a kérdéses intézkedés által nincsen ugyan kizárva; de az nagy dimensiót azért nem nyerhet, mert a tömeggondnok a csődbiztos és a választmány folytonos ellenőrzése alatt áll; mert továbbá úgy a csődbiztosnak, mint a választmánynak joga van szükség esetében a tömeggondnok elmozditását követelni, tehát a lehető visszaéléseket, mielőtt azok nagyobb mérvet ölthetnének, meggátolni.
A 156-157. §-okhoz
A kezelési teendők további korlátozását tartalmazza a javaslat 156. §-a, melynek első bekezdése mintegy általános szabálynak tekinthető. A tömeggondnok tehát mint a csőd vagyon kezelője, általában a tömeg kipuhatolásáról, annak biztositásáról és ideiglenes használatáról köteles gondoskodni, megtehetvén e tekintetben belátása szerint mindazt, mit a tömeg érdekében szükségesnek talál, feltéve, hogy ebbeli intézkedései, az érintett általános szabály korlátain belől maradnak. Mint nélkülözhetlen kiegészités az érintett általános szabálynak, jelenkezik a 156. § második bekezdése, mely az üzlet folytatásáról s a tömeghez tartozó ingók eladásáról rendelkezik. Az üzlet folytatás nem képezi ugyan rendszerint a vagyonkezelés kiegészitő részét; de sok esetben mint a szükségesség vagy a czélszerűség postulatuma jelenkezik; ez történik különösen akkor, ha az üzlet folytatása a tömegnek világos hasznára van, vagy ha az üzlet megszüntetése az egyezség lehetőségét veszélyeztetné; mindkét körülmény teljesen elegendő indok arra, hogy az üzlet folytatása addig is, mit e részben hitelezők összessége határozhat, az id. csődválasztmány ellenőrzése mellett megengedettnek tekintessék. Az ingóságok eladása, az üzlet folytatását ide nem értve, hasonlag nem tartozik a vagyonkezelési teendőkhöz, s annak megengedése mégis sok esetben okvetlenül szükségesnek mutatkozik. Az egyes eseteket e tekintetben felsorolni alig lehetne, mert ezek a tömeg minősége szerint igen különbözők lehetnek; azonban bármily tárgyakból álljon is a tömg, az eladás indokoltnak tekinthető, ha az ingóságok megtartása akár azért, mert megromlásnak, akár azért, mert értékcsökkenésnek vannak kitéve, a tömegnek nyilvános kárával járna.
Ha már az üzlet folytatása s az ingóságok eladása a kezelési teendők közé általában nem számithatók, még kevésbé lehet az ingatlanok eladását a kezelési teendők kiegészitő részének tekinteni; s mégis lehetnek esetek, melyekben az ingatlanok eladását hasonlag nem lehet megtagadni. Igaz, hogy az ingatlanok rendszerinti magasabb értéke a visszaélések nagyobb lehetősége, e tekintetben fokozottabb elővigyázatot követel; de a fokozottabb elővigyázat szüksége magát az eladás kizárását egyátalán nem indokolhatná. Ugyanazért a javaslat az ingatlanok eladását is megengedi; megfelelőleg azonban a fokozottabb elővigyázat szükségének, a javaslat az eladást általában csak rendkivüli körülmények közt, vagyis csak az esetben engedi meg, ha az eladást valamely nagyobb kár elháritása végett rendkivüli körülmények szükségessé teszik. A javaslat tehát e tekintetben nem elégszik meg azzal,hogy az eladás a tömegnek javára szolgáljon; hanem világosan kivánja, hogy az eladás által valamely positiv nagyobb kár elháritása czéloztassék. De ez esetben is a javaslat mint rendszerinti eladási módot, a végrehajtási árverést jelöli ki, melytől eltérésnek helye nem lehet.
Azon állásnak, melyet a tömeggondnok és a csődválasztmány a vagyon tekintetében elfoglal, természetesen meg kell változni azon időponttal, melylyel a hitelezők közt a közösség tényleg constituáltnak tekinthető. Ez időpontot a felszámolási határnap képezi, melylyel a hitelezők, a részükre biztositot autonomiának megfelelőleg, a vagyon kezelését és értékesitését átveszik olyképen, hogy határozataikkal a birói közbenjárást rendszerint kizárják. A felszámolási határnap megtartásával tehát a hitelezők összessége válik azon forummá, mely a vagyonkezelés és értékesités tekintetében szabadon és önállóan rendelkezik. E szabad rendelkezési jognak egyik folyományát képezi a 157. § azon intézkedése, mely szerint a hitelezők összessége a tömeggondnoknak és a választmánynak a kezelésre, az értékesitésre, a számolásokra nézve külön utasitásokat adhat, feltéve, hogy ezen utasitások azon jogkörnek, melyet maga a törvény kijelöl, nem praejudicálnak. A hitelezők e részbeni határozatai, egy e végre külön kitüzendő határnapon szótöbbséggel hozatnak olyképen, hogy nemcsak a már megállapitott, hanem a felszámolás alatt lévő követelések is határozati joggal birnak. Miután ugyanis a felszámolási eljárás hosszabb időt vehet igénybe; miután továbbá az is megtörténhetik, hogy a kérdéses határozat hozatala akkor válik szükségessé, midőn a bejelentett követelések közül még egy sem lett megállapitva, helytelen volna a határozati képességet, a követelések megállapitásához kötni.
A hitelezőknek engedett azon jog, melynél fogva ezek a kezelés és értékesités felett szabadon határozhatnak, illusoriussá válhatnék, ha az a a 157. § harmadik bekezdése által ki nem egészittetnek. A hitelezőknek mód nyujtandó arra nézve, hog a törvény által engedett jogaikat az esetben is gyakorolhassák, ha nekik erre a tömeggondnok vagy a csődválasztmány által alkalom nem nyujtatik. Ezt czélozza a 157. § harmadik bekezdése, mely a bejelentett követelések negyedrészét képviselő hitelezőket arra jogositja fel, hogy a választmánytól a hitelezők összehivását követelhessék mindazon ügyekben, melyek akár a választmány, akár az összhitelezők elhatározása alá tartoznak; a hitelezőknek tehát, ha saját érdekeik felett örködni, ha a vagyonkezelés és értékesitésre kellő befolyást gyakorolni akarnak, erre a javaslat által elegendő mód adatik. Hogy a hitelezők a hanyag választmány ellen a csőbiróságnál panaszt emelhetnek, sőt esetleg a választmányt hivataltól is elmozdithaják, a 157. § utolsó előtti bekezdésének és a 111. § intézkedésének összefüggéséből minden kétségen felül következik.
A 158-159. §-okhoz
A tömeg tulajdonképeni értékesitése azon esetet kivéve, ha a közadós (224. §,) egyezségi ajánlattal lép fel, a felszámolási határnap megtartásával veszi kezdetét; mert habár a javaslat a tömeghez tartozó ingók és ingatlanok eladását kivételesen a felszámolási határnap eltelte előtt is megengedi, ez nem alterálja azon elvet, mely szerint a hitelezők összességét a tömeg értékesitésére döntő befolyás illeti, melyet ezek csakis a felszámolási határnap megtartása, vagyis az universitas creditorum constituálása után gyakorolhatnak. Magát a realisálás módját illetőleg, a javaslat 157. §-a a hitelezők összességének szabad kezet ád ugyan, mindamellett nem látszott feleslegesnek a most érintett szabad rendelkezési jog némi korlátozása meghatároni, hogy az ingók és ingatlanok eladásának rendszerint, a törvénykezési rendtartás értelmében, tehát birói uton kell történni, feltéve, hogy a tömeg kétségtelen érdeke az eladásnak más módját nem javalja; mert ez esetben úgy a közadós, mint a hitelezők érdekével ellenkeznék, ha a szabad választási jog, az értékesités módját illetőleg, kizáratnék.
A tömeghez tartozó activ követelések értékesitése iránt az ideiglenes csődrendtartás 169. §-a is intézkedik, s pedig olyképen, hogy az ily követelések a hitelezők határozata folytán vagy nyilvános árverése utján adatnak el, vagy a kielégitést nem nyert hitelezőknek követeléseik erejéig engedtetnek át. Ez intézkedés azonban kielégitőnek semmi tekintetben nem mondható; mert egyrészről kizárja a szabad kézbőli eladás lehetőségét, és másrészről a értékesitésnek egy oly módját állapitja meg, mely gyakorlatilag vagy kivihetetlen marad, vagy különféle bonyodalmakra vezet. E szempontok vezérelték kétségen felül az osztrák csődtörvény szerkesztőit, midőn azok az ideiglenes csődrendtartástól eltérve, az értékesités módjának meghatározását a hitelezőknek engedték át, s egyedül a szabad kézbőli eladást teszik a közadós beleegyezésétól függővé. Ez álláspontot fogadta el a javaslat is, midőn a 159. §-ban érintett követelések mikénti értékesitése tekintetében, a törvénykezési rendtartásra utal.
A jelen fejezet több §-ánál kiemeltetett, hogy azon hatáskör, melyet a törvény a tömeg kezelését és értékesitését illetőleg, a tömeggondnoknak és a csődválasztmánynak kijelöl, több tekintetben korlátozásoknak van alávetve. Azon korlátozásokon kivül azonban, melyeket a jelen fejezet egyes § bizonyos dolgok tekintetében megállapitanak, a lehető visszaélések meggátlása végett szükségesnek mutatkozott kijelölni azon ügyleteket, melyeknek érvényeségéhez bizonyos feltételek szükségesek, melyek tehát e feltételek nélkül semmiseknek tekintendők. Mindez természetesen csak addig tarthat, mig a hitelezők a javaslat 157. §-a értelmében, a tömeg önálló kezelését és értékesitését át nem veszik. Hogy a javaslat a hitelezők jogosult autonomiáját elismeri, s azt érvényre emelni akarja, nemcsak az általános indokolásban, hanem az egyes § intézkedéseinél is kiemeltetett; azonban az autonomiának is meg vannak a szükséges határai, melyek nélkül az könnyen visszaélésekre vezethet és több kárt okozhat, mint a mennyi előnynyel kinálkozik. Ez okból a javaslat a 160. §-ában felsorolt teendők tekintetében a hitelezők autonomiáját oly alakban emeli érvényre, mely a tömeg érdekeit nem veszélyeztetheti.
Miután a 160. §-ban érintett ügyletek és jogcselekvények csak az esetben tekinthetők érvényeseknek, ha az ott érintett feltételek mellett keletkeznek, - önként következik egyrészről, hogy az érdekelt harmadiknak áll kötelességében a törvény által kijelölt feltételek megtartására ügyelni; másrészről, hogy a hitelezők összessége azon ügyleteket és jogcselekvényeket, melyek a 160. §-ban kijelölt feltételek mellőzésével keletkeznek, mint érvényteleneket megtámadhatja.
NYOLCZADIK FEJEZET
Számadás
A 161-164. §-okhoz
A vagyonkezelés tekintetében alig van kérdés, melyre nézve a tételes törvények annyira eltérnének egymástól, mint a számadások mikénti elintézésére nézve.
A javaslat e tekintetben az osztrák csődtörvény intézkedéseit, melyek a számadásra nézve két időszakot különböztetnek meg, tette magáévá. A számadás szüksége ugyanis előfordulhat a tömeggondnok személyében történt változás, vagy a vagyonkezelés hosszabb tartama miatt; daczára azonban az indokok e különféleségének, a dolog érdeme ugyanaz marad; miért is mindkét esetre egyenlő szabályok alkalmazhatók, s a különbség mindössze abban áll, hogy mig a tömeggondnok személyében történt változás esetében, a számadások megvizsgálására az új tömeggondnok is feljogositottnak tekintendő, annak szüksége a végleges tömeggondnok számadásánál elesik.
A mi magát a számadás körüli eljárást illeti, e tekintetben a javaslat a mellett, hogy lehető egyszerűségre törekszik, kellő befolyást enged mindazonknak, kiket a számadások helyessége érdekelhet, tehát nemcsak a közadósnak, hanem a hitelezőknek is, habár mindkettőnek befolyását kizárólag az észrevételezési jogra szoritja; mert a számadások jogérvényes megtámadása vagy jóváhagyása egyedül a csődválasztmány s esetleg az új tömeggondnok kezeibe van letéve. Ez azonban a hitelezők autonomiájával egyáltalán nem ellenkezik; mert ezeknek, ha alapos észervételeik a csődválasztmány által figyelembe nem vétetnek, módjukban áll a választmány kötlességsértése miatt panaszt emelni. Az ellenkező vagyis az oly intézkedés, mely által a számadások közvetlen megtámadására a hitelezők mindegyike feljogosittatnék, nemcsak aránytalan időveszteséget vonna maga után; hanem az egyes hitelezőknek ürügyül szolgálhatna arra, hogy a csőd befejezését meggátolják.
Ha a csődválasztmánynak s esetleg az új tömeggondnoknak a számadásokat békés uton rendezni nem sikerül, - nem marad más hátra, mint az ügyet az érdekeltek meghallgatása s a netaláni bizonyitási eljárás után itéletileg elintézni.
Végre eltérő intézkedések voltak szükségesek azon ingatlanok tekintetében, melyek a jelzálogos hitelezőknek kielégitési alapul szolgálnak. Az ily hitelezők a javaslat 100. §-a megengedi, hogy külön gondnokot választhassanak, mely körülmény már magában véve eltérő intézkedést igényel a számadások tekintetében. De eltekintve a most éintett körülménytől, miután a bejegyzésekkel terhelt ingatlanok csak annyiban tartoznak a csődtömeghez, a mennyiben a biztositott igények kielégitésére nem szükségesek; miután továbbá a zálogos hitelezők jogaira a csődnyitás befolyással nincsen, - igen természetes, hogy az ily vagyon jövedelmei és vételára minden esetben, tehát akár lett külön gondnok kinevezve, akár nem elkülönitve kezelendő, vagyis külön számadás tárgyát képezi. Ezenfelül a zálogos hitelezőket, a most érintett okoknál fogva helyesen nem lehetne arra kényszeriteni, hogy ezek akkor is, ha az ingatlan feletti dologi hatóság nem a csődbiróságot illeti, a számadás elleni észrevételeiket ez utóbbinál, vagy a csődbiztosnál tegyék meg; ők csakis az illetékes dologi birósággal állanak érintkezésben, miért is meg kellett nekik engedni, hogy észrevételeiket az erre nézve illetékes dologi biróságnál érvényesithessék. Ha ez már megtörtént, a számadások további elintézésére nézve, a javaslat 162. és 163. §-ai minden jogsérelem és nehézség nélkül alkalmazhatók.
KILENCZEDIK FEJEZET
A csőd befejezése
I. Hivatalból és hitelezők beleegyezése folytán
A 165-167. §-okhoz
Ha a tömeg az eljárási költségek fedezésére sem elegendő, a 87. § szerint csődnyitásnak helye nem lehet; gyakran e körülmény a csődeljárás folyamában merül fel, s a biróság vagy közvetlen, vagy a csődeljárást vezető organumok jelentése folytán azon meggyőződésre jut, hogy a czélba vett vagyonfelosztás a hitelezőkkel szemben képzeletivé lett, mert ezekre a tömegből misem jut. Ugyde ha ily körülmény közt a 87. §-nál felhozott okokból csődnyitásnak helye nem is lehet, - következetesen a már megnyitott eljárásnak is azonnal be kell fejezni, ha annak folyamában kiderül, hogy a tömeg az eljárási költségek fedezésére sem elegendő.
A mi a 166. és 167. §-ban foglalt intézkedéseket illeti, melyek a magánegyezséget, mint a csődmegszüntetésnek egyik nemét jelöli ki, - e tekintetben a javaslat a felszámolási határnap megtartását jelöli ki azon időpontul, mely irányadóul szolgál arra nézve, hogy kiknek beleegyezésével lehet a csődöt megszüntetni. A német csődtörvény, midőn az egyezséget a felszámolási határnap eltelte előtt is megengedi, de annak hatályát az összes csődhitelezők beleegyezésétől teszi függővé, nyilván túlmegy a kellő határokon, s a közadóstól olyasmint követel, mit ennek igazolni majdnem lehetetlen. A javaslat sem kivánja a hitelezőket a bejelentésre praeclusio által kényszeriteni; de meg kellett egy bizonyos időpontot állapitania, melynek eltelte előtt a hitelezők mint ilyenek a csődperbe teljes joggal beléphetnek, s ezen időpont a felszámolási határnap; ha azonban a törvény e határnap eltelte előtt az addig ismeretessé lett hitelezőket a megszüntetésre feljogositja, okvetlenül sérelmet követel azon ellen, kik a közzétett bejelentési határidőre támaszkodva, követeléseiket annak eltelte előtt nem érvényesitették.
A mi magát az intézményt, t. i. a csődnek megszüntetését a hitelezők beleegyezése folytán illeti, annak kizárását indokoltnak már azért sem lehetne tekinteni, mert ha az érdekeltek a csődeljárás folytatását nem kivánják, sőt annak megszüntetésébe határozottan beleegyeznek, nem volna elfogadható ok arra, hogy a törvény ebbeli kivánságuknak eleget ne tegyen; magától értetvén, hogy az e részbeni kezdeményezés nem a biróságnak, hanem a közadósnak feladatát képezi; neki áll tehát kötelességében a hitelezők beleegyezését kieszközölni, s annak alapján a csőd megszüntetését, a hitelezők beleegyező akratának igazolása mellett, a csődbiróságnál szorgalmazni. Hogy az igazolás mily alakban történik, teljesen irrelevans lehet már azért is, mert a biróság a tervezet 167. §-a szerint a közadós kérelmére a csődöt azonnal meg nem szüntetheti; hanem a hitelezők akaratának kétségtelen constatálása végett előbb egy határnapot kitűzni tartozik. Ha a hitelezők e határnapon, meg nem jelennek, elmaradásuk jogosan tekinthető hallgatagos beleegyezésnek. A biróság a megszüntetés kérdése felett semmiféle jogorvoslatnak helye nem lehet; nem tévén e tekintetben különbséget az, hogy a biróság a közadós kérelmének helyt adott-e vagy sem. Hogy az oly hitelezők a kiknek beleegyezési nyilatkozata közjegyzői okirattal igazoltatik, a tárgyaláshoz meg nem idézendők, a dolog természetéből következik.
A javaslat 168. §-a azon esetről intézkedik, ha a közadósnak hitelezői legnagyobb részével sikerülne ugyan egyezséget kötni, s ekként a csőd megszüntetését kieszközölni; de ebben egy vagy több hitelező ellenézése által gátoltatik. Miután az egyezségnek azon neme, melyről a javaslat 166. §-a intézkedik, a kényszert fogalmilag kizárja, igen természetes, hogy az egyezséget el nem fogadó hitelezők tekintetében oly intézkedésnek kell történni, mely a mig egyrészről a csőd befejezését lehetővé teszi, másrészről az érdekelt hitelezők jogos igényeinek nem praejudicál. Ez történik a javaslat 168. §-ában melynek egyes intézkedései az érintett kettős czélnak egyaránt megfelelnek.
II. A csődvagyon felosztása által
A 169-172. §-okhoz
A javaslat első részének ötödik és következő fejezetei, melyek a hitelezők igényeinek megállapitásával foglalkoznak, a tömeg ellen érvényesithető igényeknek négy nemét különböztetik meg és pedig; a visszakövetelési, illetőleg elkülönitési igényeket, a tömeg hitelezőinek igényeit, a külön kielégitésre jogositott hitelezők és a csődhitelezők igényeit. Megfelelőleg e megkülönböztetésnek és felosztásnak, a második rész külön-külön állapitja meg azon eljárást, mely az érintett igények kielégitésére nézve irányadóul szolgál, s mely az igények különböző természeténél fogva egyenlő nem lehet.
E tekintetben, a már elfogadott sorrend értelmében, mindenekelőtt a visszakövetelési, illetőleg elkülönitési igények, nemkülönben a tömeg hitelezőit illető igények kielégitése szabályoztatik s pedig olyképen, hogy a most érintett igények mindegyike, tekintet nélkül a csődper állására, azonnal kielégitendő, mihelyt az lejárt és jogérvényesen megállapittatott. Hogy a visszakövetelési, illetőleg elkülönitési igény minő dolgokra érvényesithető, azt az első rész határozza meg; e helyütt tehát mellőzve minden közelebbi kijelölést, egyedül annak meghatározására kellett szoritkozni, hogy az érintett igények mikor elégithetők ki. Maga a kielégités módja az egyes esetekben úgy a tárgy, mint a modalitásra nézve különböző lehet; mert lehetséges, hogy a még meglevő dolog természetben fog visszaadatni; de lehetséges az is, hogy annak helyébe az érték lép; lehet továbbá, hogy a fél bizonyos dolgot feltétlenül, vagy csak bizonyos viszonszolgálat mellett követelhet. Mindez tehát a kielégitésnél figyelembe veendő lesz olyképen, hogy a javaslat 169. §-a csak magára az időre nézve lehet irányadó; a mennyiben t. i. az a kérdéses igények kielégitését, a csődper állásától függetlenül rendeli foganatositani, mihelyt azok jogérvényesen megállapittattak és lejártak.
A tömeg hitelezői közé a javaslat 47-50. §-ai szerint nemcsak azok tartoznak, kik a tömeget, mint ilyennel szerződnek, s ennek folytán az ellen jogokat szereznek; hanem azok is, kik a tömeg érdekében fáradnak és költekeznek. Ez utóbbiak követelései képezik a tömeg költségeit, melyeknek mikénti kielégitését a javaslat 170-172. §-ai határozzák meg. A tömeg költségei közt azonban, melyek közé a 48. § kétségtelen értelme szerint a tömeggondnoki díjakon és költségeken kivül, a csődbiztos díjai és kiadásai, továbbá a választmányi tagok költségei is tartoznak, - vannak olyanok, melyeknek kielégitési ideje a 62. § szerint későbbre, t. i. a csődtömeg végleges felosztási stadiumára esik. Az ily követelésekre a most érintett időpont elérkeztéig mitsem fizetni, sok esetben méltatlanság lenne, mi főleg a tömeggondnoki díjakra és kiadásokra áll; ugyanazért a javaslat 171. §-a megengedi, hogy az ily követelésekre a csődválasztmány addig is, mig azk végleges megállapitási, tehát fizetési ideje elérkezik, előlegeket, illetőleg részletfizetéseket utalványozhasson.
A mi a választmányi tagoknak, mint ilyeneknek kiadásait illeti, azok mikénti megállapitásáról eddigelé szó nem lévén, a kielégitési idő meghatározása mellett, szükséges volt egyuttal a megállapitás módját is kijelölni; mire nézve legczélszerűbbnek látszott a végleges intézkedési jogot a csődbiztos és a tömeggondnok kezeibe letenni. A kiadások a nélkül is minden egyes esetben okmányilag lévén igazolandók, a megállapitási jog minden veszély nélkül a csődbiztosra és tömeggondnokra ruházható; s nem látszott szükségesnek, a határozathoz a nem érdekelt választmányi tagok hozzájárulását is kikötni; mert alig képzelhető, hogy költségei minden egyes választmányi tagnak ne legyenek, mely esetben azután érdektelennek egyik sem tekinthető.
A 173-177. §-okhoz
Már az első rész 53. és 54. §-ainál jeleztetett azon álláspont, melyet a javaslat, szemben a külön kielégitésre jogositott, zálogos hitelezőkkel elfoglal. Az ott megállapitott intézkedések és elvek kifolyásaként jelentkeznek a javaslat 173-177. §-ai, melyek a zálogos hitelezőknek az első részben biztositott külön kielégitési jogát szabályozzák, s azt a csődeljárás követelményeivel összhangzásba hozzák. Miután a most érintett intézkedések különböző kérdések megoldásával foglalkoznak, nem lesz felesleges azokat elvi és gyakorlati jelentőségükben külön megismertetni.
A 173. §, elismerve a zálogos hitelezőknek azon jogát, melynél fogva ezek a fedezetül szolgáló vagyonból elkülönitett kielégitést követelnek, megállapitja a szükséges összhangot, a zálogos hitelezők külön kielégitési joga s a hitelezők összességének, a csődvagyon tekintetében engedett jog között, kijelentvén, miszerint azon intézkedések, melyekre a javaslat a hitelezők összességét a csődvagyon tekintetében feljogositja, a zálogos hitelezők külön kielégitési jogát nem alterálhatják. Ez általános kijelentés, mely a javaslat által elfogadott rendszernek teljesen megfelel, világosan megállapitja, azon határokat, melyek közt a hitelezők összességének intézkedési joga mozoghat; megóvja azon elvet, mely szerint a csődeljárás a zálogos hitelezők jogaira befolyással nem lehet azok érvényesitését nem korlátozhatja. Mindazon intézkedések tehát, melyek a javaslat 174-177. §-aiban foglaltaknak, a 173. §-ban kimondott általános elv figyelembe vételével combinálva, s azt semmi tekintetben sem alterálják.
Miután az általános csődtömegnek a zálog-, és megtartási joggal terhelt ingóságok értékéhez, a mennyiben ez a biztositott követelések fedezésére nem szükséges, kétségtelen joga van, már a javaslat 115. §-a megállapitotta azon költségeket, melyek a zálog hitelezőket a tömeg irányában terhelik. Az e részbeni intézkedések kiegészitését képezi a javaslat 174. §-a, mely az oly hitelezőkre (legyenek ezek akár egyesek, akár intézetek) rendelkezik, kik a törvény erejénél fogva magukat a zálogos tárgyakból, birói közbenjárás nélkül kielégithetik. E jog hitelezőktől is joggal követelhető, hogy a tömeggondnoknak a szükséges felvilágositásokat megadják, tehát vele a zálogtárgyak minőségét s a megtörtént kielégités eredményét közöljék a végből, hogy ez a netaláni felesleg tekintetében, a csődtömeg jogait érvényesithesse.
Az ingó és ingatlan javak elárverezését illetőleg, a javaslat mindenekelőtt a tömeggondnokot jogositja fel általában a birói árverés kieszközlésére. Ez intézkedés, mely a tömeg lehető gyors és akadálytalan értékesitését czélozza, sem a bukott, sem a zálogos hitelezők jogait nem alterálja. Az elsőket azért nem, mert a csődeljárás megnyitásával a közadós javai ennek rendelkezése alól ép azért vonatnak el, hogy a hitelezőknek bizonyos szabályok lszerint kielégitésére fordittassanak; a tömeggondnoknak engedett jog tehát csak folyománya magának a csődeljárásnak. De nem alterálja a kérdéses intézkedés a zálogos hitelezők jogait sem; mert ezeknek jogos igényei csak addig terjednek, hogy a biztositékul szolgáló javakból elkülönitett kielégitést követelhetnek s hogy ebbeli jogukat a csődnyitás daczára is érvényesithetik; irányukban tehát feltéve, hogy most érintett jogikban csorbát nem szenvednek, a tömeggondnoknak engedett jogositvány által méltatlanság vagy jogtalanság nem történik. Ilyenről csak akkor lehetne szó, ha a törvény tőlük bármily irányban áldozatot követelne, ha jogaik megcsonkitását czélozná, mi azonban egyáltalán nem történik; mert az esetben is, ha a zálogos dolog elárverezését a töemggondnok eszközli ki, az e részbeni eljárás a csődper kiegészitő része nem lesz, hanem külön folytattatik ép ugy, mintha azt valamelyik hitelező inditotta volna meg. A kérdéses intézkedésből, kapcsolatban a 175. § harmadik bekezdésben foglalt határozattal, önként következik a tömeggondnok azon jogositványa, melynél fogva ez a már megkezdett végrehajtási eljárásba bármikor beléphet, azt az érdekelt hitelező helyett teljes joggal folytathatja a nélkül, hogy a már folyamatban levő eljárást újra megkezdenie kellene. Azon korlátozások, melyek e részben a tömeggondnok jogkörére nézve irányadóul szolgálnak, a javaslat 160. §-ában állapittatnak meg; a tömeggondnok tehát minden egyes esetben csak úgy járhat el, ha a szándékolt lépések vagy feltétlenül megengedvék, vagy a 160. §-ban kijelölt jóváhagyásokon alapulnak.
Mig a javaslat a tömeggondnokot a zálogos tárgyak birói árverezésére jogositja fel, a zálogos hitelezőknek e jogot nem adhatta meg, hanem azokat egyenesen a végrehajtási árverésre utalja, a zálogos hitelezők állásán ugyanis, miként ez már ismételten kiemeltetett, a csődeljárás által változás nem történik, jogaik tehát ugyanazok maradnak, melyekkel a csődnyitás előtt birtak. A zálogos hitelezők valamint egyrészről joggal követelhetik, hogy jogaik a hitelezők intézkedései által ne alteráltassanak, - úgy másrészről nem kivánhatják, hogy a csődnyitás folytán oly előnyben részesittessenek, melyre a csődön kivül igényt nem tarthatnának.
A zálogos hitelezők jogos igénye semmi esetben sem terjedhet tovább, mint a teljes kielégitésig, melyet csőd esetében is a rendes uton szorgalmazhatnak. Az, hogy ki által és mi módon nyernek kielégitést, reájuk nézve teljesen irrelevans lehet; ugyanazért a 175. § második bekezdése épen nem alterálja a zálogos hitelezők jogait, midőn a tömeggondnokot a zálogos tárgyak beváltására, természetesen a zálogos somma teljes lefizetése mellett feljogositja. Eltekintve attól, hogy a tömeg a zálogos tárgyakat rendszerit kedvezőbben értékesitheti, mintha azok a hitelezők által adatnak el, - lehetnek esetek, melyekben a tömegnek érdekében áll, bizonyos zálogtárgyakat visszaszerezni, mi csak úgy lehetséges, ha a tömeggondnoknak a kérdéses jog megadatik, s a zálogos hitelezők az általuk birt tárgyak kiadására köteleztetnek.
Már fentebb érintett, hogy az ingatlanok eladását tárgyazó eljárás az esetben is, ha azt a tömeggondnok eszközli ki, a csődeljárás kiegészitő részét nem képezi, hanem ettől egészen függetlenül és pedig a peres eljárás általános szabályai szerint folyik le.
Ez elv határozott kifejezést nyer a javaslat 176. §-a által, mely szerint a külön kielégités alapjául szolgáló dolgok jövedelmeinek és vételárának felosztása, a javaslat 53-58. §-ainak figyelembe vétele mellett, a törvénykezési rendtartás értelmében történik. Azon kérdés tehát, hogy a zálogos hitelezőket minő tételeknek lehet és kell megelőzni csőd esetében, a javaslat 53-58. §-aiban megállapitott elvek szerint lesz megoldandó.
A hitelezők összességének, tehát a tömegnek érdekeit közvetlenül a tömeggondnok képviseli; neki áll kötelességében nemcsak a tömeg jogait érvényesiteni, hanem arra is ügyelni, hogy a tömeg mások jogainak érvényesitésénél sérelmet ne szenvedjen. Hogy a tömeg minden zálogos tárgynál érdekelve lehet, az már több izben hangsúlyoztatott; ez érdek felett őrködni, a tömeggondnok hivatása, ki mint ilyen, mindazon cselekvényeknél, melyek valamely zálogos követelés érvényesitése czéljából történnek, a csődhitelezőket képviselni, s különösen arról gondoskodni tartozik, hogy a felesleg, tehát az, mire az általános csődtömeg minden eges esetben igényt tarthat, rendeltetéséből el ne vonassék. A tömeggondnok ebbeli kötelessége és jogosultsága általában a tömeggondnoki tiszt természetéből következik ugyan; mindamellett a viszonyok helyes rendezése szempontjából nem látszott feleslegesnek, a tömeggondnok szóban levő jogát és kötelességét világosan megállapitani.
A 178-180. §-okhoz
Már több izben hangsúlyoztatott, hogy a csődeljárás csak úgy felelhet meg czéljának, ha a hitelezők kielégitésére szolgáló alapot mielőbb ezek rendelkezése alá teszi, hogy a hitelezők követeléseik töredékeihez minél rövidebb idő alatt jussanak, nem lévén kénytelenek tétlenül eltürni, hogy a meglevő tömeget az évek hosszu sora alatt, akár az előnyös követelések, akár a csődeljárás költségei felemészszék. Mig a csődtörvények egyrészről a privilegiált követelések felállitásával magát a felosztást megnehezitették, s másrészről ez utóbbit a tömeg teljes értékesitéséig elhalasztották, a hitelezők gyors és olcsó kielégitéséről szó nem lehetett. Maga az ideiglenes csődrendtartás, mely a követelések felszámolására nézve lényeges könnyitéseket állapitott meg, a tömeg felosztására nézve nem tartalmaz oly intézkedéseket, melyek az érintett czél elérését biztosithatnák.
A javaslat e tekintetben mindenekelőtt megállapitja azon időpontot, melytől kezdve a csődhitelezők közt felosztásnak helye lehet illetőleg, melyen túl a felosztásnak - ha elegendő alap áll rendelkezésre - megkezdeni kell, s mint ily időpontot, a felszámolási határnapot jelöli ki. A javaslat 178. §-a szerint felosztásnak a felszámolási határnap előtt helye nem lehet; de ezen időn túl annak mindannyiszor meg kell történni, valahányszor a felosztásra elegendő alap van. Ebből önként következik, hogy a felosztás nem a csődeljárás organumainak akaratától függ, hanem ezeknek oly kötelességét képezi, melynek mulasztása miatt úgy hivatalból, mint az érdekelt hitelezők kérelmére felelősségre vonhatók. Hogy a rendelkezésre álló alap mikor tekinthető elegendőnek arra nézve, hogy azzal a felosztást megkezdeni lehessen, a törvényben még általában sem határozható meg, s mint questio facti, minden egyes esetben az illető organumok által lesz első sorban meghatározandó. Ez azonban korántsem akarja azt jelenteni, mintha a csődhitelezők minden egyes esetben az illető organumok önkényétől függnének; mert a csődeljárás ellenőrzése a biróság feladatát képezvén, ennek áll kötelességében az illetőket a törvény megtartására szoritani a nélkül, hogy e részben feltétlenül a hitelezők panaszát bevárni tartoznék; magától értetvén, hogy miután első sorban a hitelezőknek áll érdekükben jogaik felett ellenőrködni, a törvénynek főleg azok energiája biztosithat kellő foganatot.
A mi magát az előleges felosztás tényleges keresztülvitelét illeti, a tekintetben a javaslatnak figyelemmel kellett lenni azon osztályokra, melyeknek az első rész 60. és 61. §-ai kiváltságos kielégitést biztositanak, s melyeknek teljes fedezése előtt, a tulajdonképeni csődhitelezők kielégitéséről szó nem lehet. Ugyanazért a javaslat 179. §-a szerint mindenekelőtt az első osztályba eső követeléseknek kell teljes kielégitést, illetőleg teljes fedezetet nyerni, s csak azután, ha ez megtörtént, lehet a második és a további osztályokba eső követelésekre részletfizetést teljesiteni. Azon körülmény, hogy az első vagy második osztály eső valamely követelés még megállapitva nem lett, sem az ezen osztályokba tartozó többi követelések kifizetését, sem a harmadik osztályba esőknek részletes kielégitését nem gátolhatja, mert a kétes követelések mindaddig, mig véglegesen elutasitva nem lettek, a tömeg terheit képezik, s mint ilyenek, számitásba veendők, az azokra eső összegnek tehát minden esetben biztosittatni, illetőleg birói letétbe helyeztetni vagy esetleg gyümölcsözőleg elhelyeztetni kell. Hogy a harmadik osztályba eső követelések részletes kielégitését az, hogy az egyik vagy másik követelés még megállapitva nem lett, nem gátolhatja, a 179. § második bekezdése szerint kétséges alig lehet; ez esetben is azon eljárásnak lévén helye, melyet a 179. § az első és második osztályba eső követelésekre nézve megállapit.
A külön kielégitésre jogositott hitelezőket, s azokat, kiket visszakövetelési igény illeti, nem szoritja a külön kielégitési alapra; hanem megengedi, hogy az ily követelések, a mennyiben a közadós ellen személyes igényt is állapitanak meg, az általános csődtömeg ellen is érvényesittesenek. Ez elvnek megfelelőleg, a javaslat 129. §-a részletes intézkedést tartalmaz a bejelentésre nézve; misem természetesebb tehát, mint az, hogy magára a kielégitésre nézve is külön intézkedések szükségesek. Ez intézkedéseket állapitja meg a javaslat 180. §-a, mely az előleges felosztásnál két lehető esetet tart szem előtt; ugyanis a részletes felosztás idejekor a külön kielégitési alap vagy már értékesittetett, vagy nem; az első esetben a dolog igen egyszerű, mert a kérdéses követelések csak azon összeggel jöhetnek számitásba, mely a külön alapból ki nem került, tehát mit személyes követelés az általános csődtömeget terheli. Egészen máskép áll a dolog oly esetben, midőn a külön alap a részletes felosztás idejekor még értékesitve nem lett, midőn tehát az általános tömeget terhelő quota még meg nem állapitható. Ez esetre legczélszerűbbnek látszott megállapitani, hogy a kérdéses követelések teljes összegük szerint vétessenek számitásba, s úgy, mint a többi követelések, elégittessenek ki; mert csak ekként válik lehetségessé az előleges felosztást minden zavar nélkül foganatositani; holott ellenkezőleg, vagyis az összeg ideiglenes visszatartásával az előleges felosztás az ily követelésekre nézve illusoriussá válnék. Daczára azonban az ideiglenes kielégitésnek, a kérdéses követelések eredeti jellegüket el nem vesztik; azok az általános csődtömeget csak annyiban terhelik és terheltetik, a mennyiben a külön alapból kielégitést nem nyernek; ugyanazért szükséges volt azon szabályokat is megállapitani, melyek a külön alap eladása esetében az általános csődtömegből teljesitett fizetések visszatéritésére nézve irányadóul szolgálnak.
A tervezet itt is két lehető esetet különböztet meg; ugyanis a szóban levő követelések a külön alapból vagy teljes vagy részletes kielégitést nyerhetnek; az első esetben magától érthetőleg az egész összeget, melyet az általános csődtömegből illetéktelenül nyertek, ez utóbbinak visszatériteni tartoznak, vagyis az általános tömeg a kifizetett egész összeggel az illető hitelező helyébe lép; a tömeggondnoknak állván kötelességében arról gondoskodni, hogy az általános csődtömegnek a kifizetett összeg a külön alap vételárából megtérittessék. Az utóbbi esetben ellenben irányadóul azon elvnek kell szolgálni, mely szerint az általános csődtömeget a külön alap által biztositott követelésnek csak fedezetlen része terhelheti; miért is a hitelező, ki a most érintett alapból csak részletes kielégitést nyer, az általános csődtömegnek csak azon összeget tartozik visszatériteni, mely fedezetlen követelésének az általános tömegre eső hányadát meghaladja. Lényegileg a most érintett elvek szolgálnak irányadóul azokra nézve is, a kiket visszakövetelési jog illet, s a különbség mindössze abban áll, hogy a reájuk eső felosztási hányadot az igény jogérvényes megállapitásáig kiadni nem lehet; miért is annak egyenlő birói letétbe kell helyeztetni.
A 181-183. §-okhoz
Már a 178. § indokolásában érintetett, hogy a javaslat bizonyos esetekben a felosztást formaszerű terv nélkül is megengedi; tehát lehetővé teszi, hogy a csődhitelezők azon apparatus nélkül is, melylyel a formaszerű felosztás jár, részletes kielégitéshez juthassanak. Ez a 181. § első bekezdése szerint minden oly esetben történhetik, midőn a 179. §-ban megállapitott feltételek megvannak, vagyis ha a felszámolási határnap megtartása után elegendő alap áll rendelkezésre, s a csődvagyon az első osztályba eső követelések fedezésére teljesen elegendő úgy, hogy a második osztályba eső követelésekre bizonyos összeg marad. Ez esetben s az érintett feltételek mellett a javaslat megengedi, hogy a tömeggondnok a választmány egyetértésével s a csődbiztos jóváhagyásával, a rendelkezésre álló alapot a csődhitelezők közt rövid uton, tehát a formaszerű felosztási terv mellőzésével s a közvetlenül érdekeltek meghallgatása nélkül feloszthassa. Miután ez esetben a felosztás úgy a biróság jóváhagyása, mint az érdekeltek meghallgatása nélkül történik, igen természetes, hogy annak ellenőrzése a csődbiztos egyik legfőbb kötelességét képezi, ki az e részbeni mulasztásokért felelősségre vonható. Részint ez okból, részint pedig azért, mert ha a rövid útu felosztás ellen nehézségek merülnek fel, azok megitélése leghelyesebben a csődbiztosra ruházható, - teszi a javaslat a felosztás kérdése nemét egyenesen a csődbiztos jóváhagyásától függővé olyképen, hogy ennek szabadságában áll a szándékolt felosztást egyszerű ellenzésével, terv készitésére kényszeriteni. Hogy azonban a hitelezők a csődbiztos önkénye ellen védve legyenek; hogy a rövid útu felosztás, a csődbiztos ellenvetése daczára is, foganatositható legyen, - a javaslat megengedi a tömeggondnoknak, hogy ez a csődbiztos tagadó határozata ellen, a csődbirósághoz fordulhasson, mely azután a javaslatba hozott felosztást vagy megengedi, vagy nem; az első esetben a felosztás nyomban foganatosittatik; ellenben az utóbbi esetben a tömeggondnok, a mennyiben folyamodással élni nem akar, formaszerű felosztási tervet köteles késziteni.
A mi magát a formaszerű felosztási tervet illeti, melylyel a következő § határozatai szerint az eljárásnak egy önálló neme hozatik kapcsolatba, - e tekintetben a javaslat 182. §-a lehető rövidséggel állapitja meg azon kellékeket, melyek szerint a felosztási tervnek szerkesztetni kell, hogy annak alapján a felosztást biztossággal foganatositani lehessen. Ez ugy érhető el, ha a felosztási terv mindenekelőtt a tömeg netaláni költségei és tartozásai fedezésére szükséges összeget tünteti fel; mert e tételek kiváltságos természetüknél fogva, minden az általános tömegbe tartozó követelését megelőzvén, teljes összegük szerint veendők számitásba s vonandók le azon alapból, melyre a csődhitelezők igényt tarthatnak. Hogy a most érintett tételekre eső összegek nem minden esetben állapithatók meg az utolsó fillérig, az természetes, mert azok az eljárás folyama alatt többre vagy kevesebbre mehetnek; az e részbeni számitás tehát legfelebb proximativ természetü lehet; ez azonban a felosztásnál akadályt már azért sem képezhet, mert azon összeg, mely a tömeg költségei és tartozásainál mint meggazdálkodott esetleg megmarad, a csődhitelezőkre esik, kik azt a végleges felosztásnál minden esetre megkapják.
Ha a tömeg költségei és tartozásai fedezésére szükséges összeg aproximative megállapittatott, a felosztás lehetővé tételére szükséges, hogy az összes csődhitelezők követelései úgy tőkében, mint járulékaikban kiszámitva legyenek; mert a követelések teljes összege, szembeállitva a felosztandó alappal, nyujtja azon arányt, melyben az egyes hitelezők a felosztandó összegekben részesülnek; végre a felosztási tervnek ki kell tüntetni az összegeket, melyek az egyes követelésekre esnek, mert csak eként válik lehetségessé a felosztási terv helyességét megbirálni.
Az előleges felosztás nem lenne biztonsággal eszközölhető, ha a tervben a peressé vált követelések egész összegük szerint s az igénybe vett osztályozással fel nem vétetnének; az ily igények mindaddig, mig véglegesen elutasitva nem lettek; az általános csődtömeget terhelik; azok mellőzése vagy más arányban felvétele tehát a csődvagyon végleges rendezésénél mulhatlanul zavarokat vonna maga után; mig ellenben, ha teljes összegük szerint s az igénybe vett osztályozással vétetnek számitásba, minden eshetőségre nézve könnyű az elintézés. Az ily követelésekre eső osztalék ugyanis a javaslat 179. §-a szerint egyelőre birói letétbe helyeztetvén, a követelés megállapitása esetében az illető hitelezőknek kiadatik, elutasitás esetében pedig az általános csődtömeghez csatoltatik, s a végfelosztás alkalmával a hitelezők közt kiosztatik. A valódiság vagy osztály tekintetében megtámadott követelések azonban a javaslat szerint kétfélék lehetnek; vagy olyanok, melyek per utján érvényesitendők, vagy olyanok, melyek felett nem a biróság, hanem valamely hatóság határoz; ehez képest a javaslatnak az előleges felosztásnál is különbséget kellett tenni, s a perre utasitott igényeket csak az esetben lehetett figyelembe vehetőknek nyilvánitania, ha a permeginditás a felosztási terv elkészitéséig igazoltatott; ellenkezőleg az ily követelések mint nemlétezők, a tervezetbe fel nem vétethetnek.
Miután azonban nem lehetetlen, hogy az illető hitelező a pert meginditotta s csak az igazolást mulasztotta el, - meg kellett engedni, hogy az igazolás azon határidő alatt, mely a felosztás elleni észrevételek érvényesitésére a következő §-ban megállapittatik, érvényesen megtörténhessék, mely esetben természetesen a felosztási tervnek is változást kell szenvednie; kötelessége lévén ily esetben a tömeggondnoknak a tervet az igazolásnak megfelelőleg átalakitani. Ez a dolog természete szerint csakis az észrevételek felett tartott tárgyalás után történhetik; mert a tömeggondnok csak ekkor jut azon helyzetbe, hogy a felosztási terv netaláni hiányaival megismerkedjék.
A 184-189. §-okhoz
A javaslat 184-189. §-ai a felosztási terv elintézésének, s magának a felosztás keresztülvitelének módozatait állapitják meg. Ez intézkedések nemcsak szerkezetük egyszerüségénél fogva, hanem azért is, mert nem elveket, hanem instructiv szabályokat foglalnak magukban, a részletes indokolást feleslegessé teszik, s néhány megjegyzés által teljesen kiegészithetők.
Miután a javaslat 181. §-a a felosztási terv készitését a tömeggondnoknak teszi kötelességévé, a kellő formalitások kiegészitéséül szükséges volt megállapitani, hogy a terv két példányban szerkesztessék, s necsak a tömeggondnok, hanem a választmány tagjai által is aláirassék. A választmánynak a javaslat 109. §-a szerint egyik főkötelessége a tömeggondnokot működésében támogatni s ennek ügykezelését ellenőrizni; a miből önként következik, hogy a tömeggondnok a hatáskörébe eső minden fontosabb teendőnél a választmány közreműködését igénybe venni tartozik, s mert a tömeg felosztása, illetőleg az ezt czélzó terv elkészitése minden kétségen felül a fontosabb teendők tartozik, - igen természetes, hogy annál a választmány közreműködését mellőzni nem lehet.
A javaslat 182. és 183. §-ai a felosztási terv mikénti készitésére nézve kimeritő utasitást tartalmaznak ugyan; mindazonáltal az autonomiának nem igazolható kiterjesztése lenne, ha a törvény a felosztási tervnél a szükséges felülviszgálatot mellőzné, s a felosztást minden megszoritás nélkül a tömeggondnok és a választmány kezeibe tenné. Ugyanazért tekintettel arra, hogy a javaslat szerint a közvetitői szerep a csődbiztost illeti, ki a reá ruházott hatáskörön belől a biróságot helyettesiti, - felosztási tervnek megvizsgálása ennek feladatát képezi, ki a terv elintézésénél egyedül arra tartozik tekintettel lenni, hogy az megfelel-e a törvény kellékeinek vagy sem; s ehez képest a bemutatott tervet vagy jóváhagyja vagy kiigazitás végett a tömeggondnoknak visszaadja; magától értetvén, hogy a csődbiztos e részbeni intézkedése ellen, mely érdemleges természettel nem bir, jogorvoslatnak helye nem lehet.
A csődbiztos jóváhagyásával azonban a felosztási terv elintézettnek még nem tekinthető, mert a javaslat a csődhitelezőknek e tekinteben kellő befolyást biztosit, midőn azokat a terve elleni észrevételekre jogositja fel. Az e részbeni eljárást szabályozzák a javaslat 185. és 186. §-ai, melyek mig egyrészről kellő módot nyujtanak a hitelezőknek észrevételeik érvényesitésére másrészről a felosztási terv lehető gyors elintézését, tehát a felosztás tényleges végrehajtását biztositják. Ez utóbbit czélozza azon intézkedés, mely szerit az észrevételek beadására szolgáló határidő lehetőleg rövidre szabatik, s a tárgyalási határnap maximuma megállapittatik; ezt czélozza továbbá azon intézkedés, mely szerint a kellő időben beadott észrevételek figyelembe nem vehetők, ha a hitelezők, kitől azok származnak, a tárgyalásnál meg nem jelenik. A kérdéses intézkedések mellett csak jóakarat és buzgalom kell az érdekeltek részéről arra nézve, hogy az felosztási terv az esetben is, ha ellene észrevételek adattak be, lehetőleg rövid idő alatt elintéztessék. A mi magát a felosztási terv elintézését illeti, e részben eltekintve attól, ha kifogások nem adattak be, két eset lehetséges; ugyanis a beadott kifogások a tárgyalás alkalmával barátságos úton vagy elintézhetők, vagy nem; az első esetben ép úgy, mintha kifogások nem adattak volna be, a felosztási terv végrehajtását mi sem gátolja, miért is a csődbiztos annak elintézéseül a tömeggondnokot a végrehajtásra utasitja, s e végből bizonyos határidőt tűz ki olyképen, hogy annak elteltével a tömeggondnok eljárásáról jelentést tenni tartozik; maga a végrehajtás akép történvén, hogy a kétségtelen követelésekre eső összegek az illető hitelezőknek kifizettetnek, a kétes követelések osztaléka pedig birói letétbe helyeztetik, illetőleg gyümölcsözőleg elhelyeztetik. Egészen máskép áll a dolog akkor, ha a beadott észrevételek békés elintézése a tárgyalás alkalmával nem sikerül. Ez esetben, miután a csődbiztost birói hatáskör nem illeti, a peres kérdésre nézve birói cognitiónak van helye, mely a tervezet szerint a csődbiróságot illeti.
Végre mint szükséges kiegészitése a felosztási terv elintézésének jelenkezik a tervezet 189. §-a, mely szerint egyrészről a birói határozatot feltételező követelésekre eső összegek egyelőre, vagyis a határozat jogerőre emelkedéséig birói letétbe helyezendők, illetőleg a 179. § határozatainak megfelelőleg gyümölcsözőleg elhelyezendők.
A 190-194. §-okhoz
A felosztási terv végrehajtását a megállapitott követelések kifizetése, s a peres tételek biztositása képezi. Az egyikre úgy, mint a másikra, különös intézkedések nem szükségesek; miért is a javaslat e tekintetben mindössze a szükséges elővigyázati szabályok megállapitására szoritkozik. A megállapitott igények közt azonban lehetnek olyanok, melyeknek kielégitése a közönséges fizetés szabályaitól eltérő intézkedéseket kiván. Ide tartoznak az évi járadékok, a tartási igények, a visszatérőleg teljesitendő, nemkülönben a halasztó feltételhez kötött fizetések. Ezen igények miként kielégitésének megállapitásánál tekintettel kellett lenni a javaslat első részében foglalt intézkedésekre, melyek materialis természetüknél fogva magát az eljárást is kell hogy szabályozzák.
A mi különösen a bizonyos időszakokban visszatérőleg teljesitendő fizetéseket illeti, e tekintetben az első rész 67. §-a aképen intézkedik, hgy azok, kiket ily igények illetnek, a csődtömeg ellen az esedékes lejáratkor teljesitendő fizetések biztositását követelhetik. Ha már most az ily igény az érintet § értelmében megállapittatik, igen természetes, hogy annak kielégitése is ugyanazon § értelmének megfelelőleg történik. Az illető hitelező ugyanis csak azt követelheti, hogy részére a fizetés a mindenkori lejáratra biztosittassék; misem természetesebb tehát, mint az, hogy az ily követeléseknek mindenekelőtt tőkésittetni kell; hogy továbbá a tőkésitett összeg, melynek kamatai a visszatérőleg teljesitendő fizetésnek megfelelnek, gyümölcsözőleg elhelyeztessék; hogy végre a jogosult fél a gyümölcsözőleg elhelyezett összeg kamatainak élvezetéhez jusson. Mindezt a javaslat 190. §-ának első bekezdése határozottan megkivánja; tehát teljesen eleget tesz azon intézkedésnek, mely az első rész 67. §-ában a kérdéses igények tekintetében foglaltatik.
A felfüggesztő feltételhez kötött követelés kifizetését a hitelező, a 68. § indokolása szerint, a feltétel bekövetkezte előtt még az esetben sem követelhetné, ha a maga részéről a tömegnek biztositékot adna. Az ily hitelező igénye mindössze odáig terjed, hogy a tömegtől a fizetésnek a feltétel bekövetkezte esetére leendő biztositását követelheti. Ezt rendeli a 190. § második bekezdése, mely szerint a halasztó feltételhez kötött követelésnek megfelelő összeg egyelőre, vagyis a feltétel bekövetkeztéig birói letétbe helyezendő. Ez intézkedés is tehát teljesen megfelel a 68. §-ban kimondott elvnek; mert nem kötelezi a tömeget egyébre, mint a mire a hitelezőnek a most érintett § szerint kétségtelen joga van.
Miután a tervezet 64. §-a szerint a hitelezők azon kamatokat, melyek őket csődön kivül illetnék, a csődtömeg ellen is érvényesithetik, - igen természetese, hogy a felosztásnál a kamatokra is, melyek az egyes hitelezőket illeti, tekintettel kell lenni; valahányszor tehát felosztás történik, az egyes követelések után a kamatok is, és pedig azon napig számitandók, melyen a kifizetés, valószinűleg megtörténhetik; magától értetvén egyrészről, hogy a kamatok oly esetben, midőn a követelésre részletfizetés történik, nem az egész tőkétől, hanem a kifizetés alá kerülő összegtől járnak; másrészről, hogy a kamatok, a mennyiben a csődnyitás előtt még folyóvá nem lettek, a csődnyitás napjától, mint általános lejárati naptól számitandók.
A pénzfelvételhez való jogosultság körül felmerülhető kételyek elháritás, és egyuttal az ügykezelés egyszerüsitése végett rendeli a javaslat 193. §-a, hogy ha a fél a csődeljárásban ügyvéd által képviseltetett, ennek, hacsak a meghatalmazásban az ellenkező ki nem köttetett, a pénzfelvételhez külön meghatalmazásra szüksége nincsen; mert joggal tehető fel, hogy a fél az ügyvédet, kit a csődeljárásban érdekeinek korlátlan képviseletére feljogositott, egyuttal arra is felhatalmazni kivánta, hogy az esedékes fizetésekkel felvehesse és jogérvényesen nyugtathassa. Egészen máskép áll a dolog akkor, ha a fél a csődeljárásban ügyvédet nem használt, s valakit egyedül a pénzfelvételre kiván feljogositani; ez esetben az elővigyázat épen nem látszik feleslegesnek, s joggal követelhető a felhatalmazottól, hogy ebbeli minőségét minden kétséget kizáró módon igazolja; mi természetesen csak úgy történhetik, ha jogosultságát biróilag vagy közjegyzőileg hitelesitett meghatalmazásra alapitja.
Végre a csődeljárás mindenkori állásának könnyebb áttekintését czélozzák a 194. §-ban foglalt intézkedések, melyeknek kétségbe nem vonható czélszerűsége a bővebb indokolást teljesen feleslegessé teszi.
A 195. §-hoz
A javaslat, miként az már több izben kiemeltetett, szakitott azon rendszerrel, mely a hitelezőket követeléseik bejelentésére praeclusiv határidő kitűzése mellett kényszeritette. Ennek megfelelőleg már a 143. §-ban megengedtetett a hitelezőknek, hogy igényeiket a 195. §-bam megállapitott joghátrányok mellett, a bejelentési határidő eltelte után is érvényesithessék. E hátrány a most idézett § szerint abban áll, hogy a késedelmes hitelezők azon felosztásából, melyek időközben formaszerű felosztási terv alapján történtek, kizárva maradnak, s igényt a tömegnek csak azon részére tarthatnak, mely esetleg még felosztás alá kerül; mi sok esetben elég érzékeny veszteség lehet arra nézve, hogy a hitelezőket a bejelentési határidő megtartására ösztönözze a nélkül, hogy bárki tekintetében méltatlanságot involválna. A kérdéses intézkedés nélkül, mely a praeclusióval egyértelmünek korántsem tekinthető, a csődeljárás nélkülözné azon feltételek egyikét, melyek az eljárás gyors és biztos befejezését lehetővé teszik; s a törvény, ha a visszahelyezésnek tért engedne, maga semmisitené meg mindazon előnyöket, melyeket egyéb intézkedései nyujthatnak.
A mi magát az elkésve bejelentett követelések tekintetében követendő kielégitési eljárást illeti, az a javaslat 195. §-a által nemcsak lehető egyszerűséggel, de egyszermind a méltányosságnak megfelelőleg állapittatik meg. A méltányosság ugyanis azt követeli, hogy a kérdéses hitelezők a későbbi felosztásoknál a többi hitelezőkkel lehetőleg egyenlő állapotba helyeztessenek; mi csak úgy érhető el, ha egyrészről követeléseik a későbbi felosztásoknál teljes összegükkel vétetnek számitásba, ha továbbá másrészről a rendelkezésre álló alapból mindenekelőtt azon hányadot kapják meg, mely a korábbi felosztásnál a velők egy osztályba tartozó hitelezőknek jutott, ellentétben a részletes kielégitést nyert többi követelésekkel, melyek csak a hátralékkal szerepelhetnek. A joghátrány, melylyel a törvény a késedelmes hitelezőket sujtani akarja, az érintett intézkedés által nem enyhittetik, mert azok a már végrehajtott felosztásból, hacsak a rendelkezésre álló alap meg nem engedi, kizárva maradnak.
A 196-198. §-okhoz
Minden oly esetben, midőn a csőd egyezség folytán meg nem szüntettetik, annak befejezését a meglevő csődvagyon végfelosztása képezni. Arra nézve azonban, hogy végfelosztásnak helye lehessen, nemcsak az ismert csődvagyon teljes értesitése, hanem mindazon igények végleges megállapitása is szükséges, melyeknek a csődvagyonból kielégittetni kell; ezenfelül ismerni kell azon tartozásokat is, melyek a tömeget mint eljárási költségek terhelik, s melyek minden hitelezőt megelőzőleg elégitendők ki; végre elintézve kell lenni a tömeggondnoki számadásoknak melyek a végfelosztásnak tulajdonképeni alapját képezik. Ha mindez megtörtént, elérkezettnek tekinthető az idő arra, hgoy a csődeljárás befejeztessék, s az esetleg fenmaradó vagyon a közadós szabad rendelkezése alá bocsáttassék; magától értetvén, hogy e megszüntetésnek ugyanazon biróság által kell történni, mely a csődöt határozatilag elrendelte, tehát a csődbiróság által.
A mi magát a végfelosztást s a tömeggondnoki számadások elintézését illeti, e tekitetben újabb intézkedések nem szükségesek; mert egyrészről a végfelosztás tulajdonképen csak folytatása lévén a már megkezdett felosztásnak, ugyanazon szabályok szerint eszközölhető, melyek a részletes felosztásra nézve megállapitva lettek; mert továbbá másrészről a számadások elintézésének módozatai, a javaslat 162. és 163. §-aiban általában és kellően szabályozvák.
Azon körülmény, hogy a járadékik vagy a feltételhez kötött követelések fedezésére szolgáló összegek a tömegbe még vissza nem folytak, a csőd megszüntetését nem gátolhatja, mert a kérdéses összegek bármikor folyjanak is vissza a tömegbe, nehézség nélkül fordithatók rendeltetésükre akkor is, ha a csőd már tényleg megszünt. Az e részbeni szabályokat állapitja meg a javaslat 197. §-a, melynek természetszerű intézkedései bővebb indokolást alig kivánhatnak.
Végre azon állás, melyet a jelen tervezet a csődbiztosnak kijelöl, szükségképen azt hozza magával, hogy a jelentést a felosztás befejezéséről, a csődbiztos tegye meg. E jelentés folytán a csődeljárás befejezettnek tekinthető s a biróságnak feladata mindössze abban áll, hogy a csőd megszüntetését határozatilag kimondja, határozatát közhirré teszi, s azt egy-egy példányban mindazon hatóságoknak megküldi, melyek a csődnyitással hivatalból értesittettek.
A 199-201. §-okhoz
A csődeljárás befejezésével megszünnek azon korlátozások is, melyek a közadós rendelkezési jogát megszoritották; a közadós tehát nemcsak a felett rendelkezhetik szabadon, mit a csőd megszüntetése után bármi alakban és jogczimen szerez; hanem a felett is, a mi a csőd megszüntetésekor rendelkezése alá helyeztetett. E szabály alól azonban, mely a javaslat 198. §-ában találja alapját, kivételnek kell történni oly esetben, midőn a csőd megszüntetése után valamely vagyon fedeztetik fel, mely törvény szerint a csődtömegben tartozott volna, melynek tehát a csődhitelezők kielégitésére kellett volna fordittatni; nem tévén e tekintetben különbséget az, hogy az ily vagyon a közadós eltitkolása, vagy pusztán véletlen miatt marad-e ki a felvételból és a hitelezők közti felosztásból. A javaslat 1. §-a szerint a csődnyitás joghatálya kiterjed a közadósnak végrehajtás alá vonható összes vagyonára, melyet ez a csődnyitás idejekor bir, vagy melyhez a csőd tartama alatt saját tevékenysége nélkül jut. Ezen intézkedésnek szükségképeni kifolyását képezi a 199. §, mely a csődtömeghez tartozó, de a csőd megszüntetése után felfedezett vagyonról rendelkezeik, s azt kizárólag azon hitelezőknek engedi át, kiknek megállapitott követelései a csődtömegből teljesen kielégitve nem lettek. Azon hitelezők, kiknek követelései a csődnyitás idejekor már fennállottak, de be nem jelentettek, vagy meg nem állapittattak, a később felfedezett vagyonhoz ép oly kevésbbé tarthatnak igényt, mint azok, kiknek követelései a csőd megszüntetése után keletkeztek; mert a javaslat rendszere szerint az egyik esetben úgy, mint a másikban hiányzanak azon feltételek, melyek a kérdéses hitelezők igényét a csődvagyonból leendő kielégitésre megállapithatnák.
A mi magát a felfedezett vagyon tekintetében követendő eljárást illeti, e részben épen nem látszik indokoltnak az általános szabályoktól eltérni; mert a felfedezett vagyon természetén mitsem változtat azon körülmény, hogy az csak később kerül a hitelezők közt felosztás alá. Ez okból, s mert a volt tömeggondnok és csődválasztmány a tömeg állását s a csődper egyes körülményeit legjobban ismerik, tehát az utólagos felosztását legczélszerűbben eszközölhetik, szükségesnek látszott szabályként kijelölni, hogy az utólagosan felfedezett vagyon kezelésével és felosztásával, a mennyiben ez lehetséges, a volt tömeggondnok és csődválasztmány bizassék meg; miből önként következik, hogy a csődbiróság ellenkezőleg csak az esetben intézkedhetik, ha a volt tömeggondnokot vagy a választmányt bármi okból alkalmazni nem lehetne.
Nemcsak a csődeljárás természetével és rendeltetésével, hanem a javaslat rendszerével is ellenkeznék, azon hitelezőket, kik a csődnyitás idejekor már létezett követeléseket a tömeg ellen nem érvényesitették, a csőd megszüntetése után jogaik érvényesitésében bármi irányban korlátozni. A törvény senkit sem kényszerithet csőd esetében jogai érvényesitésére olyképen, hogy a nem érvényesitett igényeket általában hatálytalanoknak nyilvánitaná; ez egyenes jogtalanság lenne, mely a személyes szabadság nem csekély megsértését vonná maga után. Ugyanazért a javaslat, mely a hitelezők praeclusióját nem ismeri, megengedi azoknak, hogy követeléseiket a csőd megszüntetése után a közadós ellen az esetben is érvényesithessék, ha azokat a tömeg ellen be nem jelentették; magától értetvén, hogy a kielégités tárgyát az ily hitelezőkre nézve a közadósnak csak azon vagyona képezheti, melyet ez a csőd megszüntetése után szerez, vagy mely a csőd megszüntetésekor szabad rendelkezése alá helyeztetett.
A csődeljárásban egyikét a legfontosabb, de egyszersmint legvitásabb kérdéseknek képezi az, hogy a csődhitelezők, kik teljes kielégitést nem nyertek, igényeiket a csőd megszünte után a közadós ellen mennyiben érvényesithetik; továbbá, hogy a csődperben keletkezett határozatok, illetőleg a követeléseknek a csődperben történt megállapitása minő erővel birt a közadós ellen?
A javaslat e kérdés megoldásánál az általa elfogadott rendszerből indul ki. A javaslat ugyanis arra nézve, hogy valamely követelés a tömeg ellen liquidnek tekintessék, a közadós elismerését nem kivánja, abból indulván ki, hogy a szenvedő állapot constatálása nem függhet annak beismerésétől, ki a tömeget képező vagyon tekintetében rendelkezési jogát elvesztette; arra nézve azonban, hogy a csődperben történt liquidatio a közadós ellen végrehajtható erővel birjon, ez utóbbinek határozott hozzájárulását kivánja. A javaslat 201. §-a tehát csak a következetességnek tesz eleget, midőn a csőd megszünte után a végrehajtást csak az oly követelések tekintetében engedi meg minden további eljárás nélkül, melyek a felszámolás alkalmával, sem a hitelezők, sem a közadós által megtámadva nem lettek, vagy melyek későbbi birói határozat által valódiaknak elismertettek.
A 202-204. §-okhoz
A csődeljárás második czíme, megfelelőleg a javaslat rendszerének, azon szabályokat állapitja meg, melyek a kereskedelmi csőd sajátszerű természete által feltételezvék, melyek szemben a közönséges csődre vonatkozó határozatokkal, mintegy kivételt képeznek. E határozatok kivételes természete mindenekelőtt szükségessé teszi, hogy a kereskedelmi csőd alanyai meghatároztassanak, vagyis kijelöltessenek azok, kikre a szóban levő kivételes szabályok alkalmazást nyernek. Ez történik a 202. § első bekezdésében, mely a kereskedelmi csőd alanyai közé a bejegyzett kereskedőket és a kereskedelmi társaságokat sorolja, szem előtt tartván e tekintetben a kereskedelmi törvény intézkedéseit, melyekhez a javaslatnak is alkalmazkodni kell. A kereskedelmi törvény a kereskedő fogalmát nem köti ugyan a bejegyzéshez; mindamellett a jelen javaslat a kereskedelmi csőd rendelkezéseit csak a bejegyzett kereskedőkre kivánja alkalmaztatni. Eltekintve ugyanis attól, hogy a kereskedelm törvény, a kereskedőknél a bejegyzést kötelezőleg megkivánja, s azokat a kereskedők részére megállapitott jogokban csak a bejegyzés feltétele mellett részesiti, - igen nehéz lenne csőd esetében eleve, tehát már a csődnyitásnál meghatározni, hogy valaki mennyiben tartozik a jelen törvény határozatai alá, ha e tekintetben oly qualificatio nem állittatik fel, melynek igazolása úgy a közadósra, mint a hitelezőkre nézve nehézség nélkül lehetséges. A javaslat tehát, habár a kereskedelmi törvény határozatait nem ignorálja, a kivételes csődeljárást csak azokra terjesztheti ki, kiknek kereskedői minősége, a bejegyzés által minden kétségen felül helyeztetett.
Hogy az associatióknak mily nemeit kelljen kereskedelmi társaságoknak tekinteni, azt nem a jelen javaslat, hanem a kereskedelmi törvény határozza meg; a javaslat tehát e tekintetben, a kereskedelmi associatiók minden részletezése nélkül, csak annyit állapithat meg, hogy a kivételes csődeljárás a kereskedelmi társaságokra is alkalmazandó.
A javaslat a kereskedelmi csőd szabványainak a kereskedő halálán, illetőleg a czég törlésén és a kereskedelmi társaság feloszlásán túl is kiterjeszti feltéve, hogy a csődnyitás az első esetben a hagyaték átadása előtt, az utóbbi esetben pedig a felszámolás befejezése előtt történik. A javaslat abból indul ki, hogy a kereskedelmi forgalomból eredő viszonyok sem a kereskedő halálával, sem a czég törlésével, sem a társaság felszámolásával eo ipso megszünteknek nem tekinthető; hogy az üzleti vagyon azontúl is specialis fedezetül szolgál az üzleti összeköttetésből eredő igényeknek, illetőleg tartozásoknak, melyeknek mint kereskedelmieknek, a kereskedelmi csőd szabályai szerint kelt kielégitést nyerniök. Ehez járul még, hgy sem a kereskedő örököseitől, sem a liquidatió alatt lévő társaság tagjaitól nem függhet, a hitelezőket azon előnyöktől megfosztani, melyeket a kereskedelmi csődeljárás a hitelezők részére biztosit.
Nemcsak az általános indokolásban, hanem az egyes intézkedéseknél is ismételten kiemeltetett, hogy a javaslat a kereskedelmi csődöt kivételesnek tekinti. Ebből önként következik, hogy a jelen javaslatnak a közönséges csődre, mint szabályra vonatkozó intézkedései, általános természetüknél fogva, a kereskedelmi csődre is alkalmazandók, a mennyiben a jelen rész második czímébe eltérő intézkedések nem állapittatnak meg. A hol tehát a jelen czím specialis és eltérő intézkedéseket nem tartalmaz, ott minden megszoritás nélkül a közönséges csőd szabályai alkalmazandók a nélkül, hogy ezt minden egyes esetben külön kiemelni kellene. Hogy a javaslatnak első részben foglalt intézkedések a kereskedőkre és a kereskedelmi társaságokra minden megszoritás nélkül alkalmazandók, már azért sem lehet kétséges, mert a javaslat kivételt csakis az eljárásra nézve kiván létesiteni; ellenben annak materialis intézkedései akép combinálvák, hogy a csőd mindkét nemére nyerjenek alkalmazását.
A mi végre a képviseleti jogot illeti, azt közkereseti és betéti társaságoknál az összes beltagoknak, részvénytársaságoknál az igazgatóság tagjainak, felszámolás alatt lévő kereskedelmi társaságoknál pedig a felszámolóknak kell gyakorolni. A közkereseti és betéti társaságoknál a törvény nem zárja ki ugyan, hogy a képviseleti joggal egyes tagok kizárólag ruháztassanak fel; e korlátozásnak azonban, melynek alapját egyedül a társasági szerződés képezi, csőd esetében, mely a társaság felosztását vonja maga után, meg kell szünnie; mert az egyes tagok a társasági vagyont illetőleg azontúl szerződés korlátozó intézkedéseihez kötve nem lehetnek.
A 205-209. §-okhoz
Azon különbség, mely az általános indokolásban kifejtettek szerint, az európai csődtörvények rendszere közt létezik, sehol oly praegnans kifejezést nem nyer, mint a csődnyitási esetek meghatározásánál, melyre nézve mindegyik törvénynél az elfogadott rendszer szolgál irányadóul.A javaslat a már többször kifejtett okokból az osztrák csődtörvény rendszerét fogadta el; tehát a csődnyitás eseteit a csőd mindegyik neménél külön állapitja meg. Mig a törvényhozások a kerekedelmi forgalomból eredő jogviszonyok tekintetében, a külön kereskedelmi törvényt feleslegesnek nem tekintik, vagyis mg a forgalomra nézve általános szabályokat nem állapitanak meg, - természetellenes módon erőszakolnának a nemkereskedők fizetési tehetlenségéről eredő viszonyokra oly szabályokat, melyek a kereskedelmi törvény alá tartozó viszonyok különös figyelembe vételével készülnek. Egyébiránt, miután a szóban lévő kérdés nemcsak az általános indokolásban, hanem a javaslat egyes intézkedésénél is már ismételten felemlittetett,- az e részbeni bővebb fejtegetés helyett czélszerűbbnek látszik a 205-209. §-ban foglalt intézkedések részletezésére áttérni.
Azok után, mik a fizetések megszüntetésének jelentőségére nézve már felhozattak, teljesen indokoltnak mutatkozik a tervezet 205. §-a, mely a kereskedőktől és a kereskedelmi társaságoktól, a fizetések megszüntetésének azonnal bejelentését követeli, s a törvényszéket a bejelentés folytán a csőd azonnali megnyitására utasitja. A kereskedő nem vagyonával, mely a legtöbb esetben ismeretlen, hanem hitelével, melyet pontossága alapján élvez, szerepel, mint a kereskedelmi forgalom factora; a kereskedelmi ügyletek, melyek rendszerint egész lánczolatot képeznek, a pontos teljesités feltétele mellett köttetnek meg, s azok meg nem tartása, bármi okból történjék is ez, romboló hatást gyakorol az egész lánczolatra. A kereskedőnél tehát nem az jő kérdésbe, hogy bir-e elegendő vagyonnal elvállalt kötelezettségei teljesitésére; hanem az, hogy képes-e kötelezettségeinek pontosan megfelelni; mert a kereskedelmi fogalmak szerint, az elkésett teljesités a nemteljesitéssel rendszerint egyenlő. Mig tehát a nemkereskedőnél a csődeljárás meginditása rendszerint a vagyon elégtelenségét tételezi fel, - a kereskedőnél a fentebb érintett okokból maga a fizetések megszüntetése jogilag elegendő arra, hogy a csőd megnyittassék.
Ha a kereskedő azon helyzetbe jut, hogy fizetéseit megszüntetni kénytelen, a hitel s a közjó azt követeli, hogy e körülmény mielőbb a biróság tudomására hozassék, hogy a csőd a kereskedő ellen mielőbb megnyitassék. Az e részbeni késedelem csak új zavarokra, új bonyodalmakra adhatna alkalmat; mert a kereskedő ügybarátai bizonytalanságban tartatnának az iránt, hogy az adóstól mit remélhetnek; a bizonytalanság pedig sok esetben veszélyesebb a legrosszabb valónál. E végből teszi a javaslat a kereskedőnek kötelességévé, hogy ez a fizetések megszüntetését, még az nap az illetékes törvényszéknek bejelentse.
A javaslat 205. §-a a közadósnak kötelességévé teszi, egyidejüleg a fizetési tehetlenség bejelentésével, a kereskedelmi könyveket a törvényszék rendelkezése alá helyezni, s a mérleget bemutatni. E tekintetben a javaslat, míg egyrészről a kereskedelmi törvényre utal, másrészről kijelöli a mérleg kellékeiként azon momentumokat, melyeket a kereskedelmi törvény a mérlegnél nem követ. Ilyenek a hitelezők nevei és lakhelyei, továbbá azon rokonsági és sógorsági viszony, melyben ezek a közadóshoz állanak; továbbá az ajánlkozás a mérleg meghitelésére, mely alól a kereskedőt sem lehetne felmenteni. Miután azonban könnyen megtörténhetik, hogy a közadós a fizetési tehetlenség bejelentésével egyidejüleg nem képes a törvény szóban lévő intézkedésének megfelelni, - szükségesnek és czélszerünek látszott, neki módot nyujtani arra, hogy a törvény rendeletének utólagosan is megfelelhessen. E végből a gátló akadályokat kiemelni, s a lehetőség szerint mindazt utólagozni tartozik, mit már a bejelentés alkalmával teljesitenie kellett volna, magától értetvén, hgy indokolatlan késedelem esetében a törvény megtartására, a biróság által szoritható.
A 207. §-ban foglalt intézkedések a kereskedelmi törvény e részbeni határozatainak teljesen megfelelvén, e helyett bővebb indokolást nem tesznek szükségessé.
A javaslatnak tekintettel kellett lenni azon eshetőségre is, hogy a csőd megnyitását a közkereseti társaságnak nem minden s a betéti társaságnak nem minden beltagja vagy a felszámolás alatt lévő társaságnak nem minden felszámolója kéri. Ily esetben a csődöt kérők vagy egyúttal a fizetések megszüntetését hitelt érdemlőleg igazolják vagy nem. Az első esetben a csőd minden további eljársá nélkül nemcsak elrendelhető, hanem egyuttal elrendelendő; ellenben az utóbbi esetben a csődöt nem késő tagoknak mód nyujtandó arra nézve, hogy a csődnyitási kérdés tekintetében nyilatkozhassanak. A most érintett eljárás teljes mértékében alkalmazható a részvénytársaságokra és szövetkezetekre is, ha a csődöt az igazgatóságnak illetőleg a felszámolóknak nem annyi tagja kéri, a hány tagnak aláirása a czégjegyzéshez szükséges.
Végre a javaslat 209. §-a, megfelelőleg azon elvnek, hogy csődnyitásnak hivatalból helye nem lehet, a csődöt hivatalból még az esetben sem engedi megnyittatni, ha a biróság a fizetések megszüntetéséről tudomást szerez. A javaslat 209. §-a a közönséges csődre vonatkozó szabályoktól annyiban tér el, hogy a 82. §-ban megállapitott feltételeket a kereskedelmi csődnél nem kivánja meg; hanem ezekre való tekintet nélkül is helyt ád a csődnyitásnak, ha azt valamelyik hitelező a fizetések megszüntetésének igazolása mellett, kellően kimutatott követelés alapján kérelmezi. Hogy a biróság a fizetések megszüntetéséről mi módon szerezhet magának meggyőződést, azt még általában sem lehetne meghatározni; mert az esetek oly különfélék lehetnek, hogy a legáltalánosabb határozat sem felelne meg a szükséges szabatosságnak; ugyanazért a biróság minden egyes esetben sajátf belátása szerint határozand a felett, hogy forognak-e fenn oly körülmények, melyekből a fizetések megszüntetését jogosan következtetni lehet?
A 210-212. §-okhoz
A javaslat 210. §-a ép úgy, mint az osztrák csődtörvény 196. §-a, minden oly esetben, midőn a csőd közkereseti vagy betéti társaság ellen nyittatik, az egyes beltagok privát vagyonára egyidejüleg hivatalból rendel csődöt nyittatni. A javaslat a szóban lévő intézkedéseknél abból indul ki, hogy egyrészről a társasági vagyonnak egységes egészét kell képeznie, és hogy másrészről a társaság beltagjai a társasági kötelezettségekért személyesen és egyetemlegesen felelősek. E kettő körülmény nemcsak azt követeli, hogy a társasági vagyonra külön csőd nyitassék; hanem azt is, hogy a beltagok magánvagyonára egyidejüleg szintén csőd rendeltessék; mert csak ekénti válik lehetségessé, hogy a társaság hitelezői követeléseiket az egyes tagok csődtömege ellen tárasági tagok magánvagyonára akkor is csőd nyitandó, ha ezek mit ilyenek több vagyonnal birnak, mint a mennyi az összes társasági adósságok fedezésére szükséges, amit bizonyos mértékben anomalianak kell tekinteni. Továbbá az is igaz, hogy a társasági tagok solidaritása csak azt hozza magával, hogy ezek a társaság kötelezettségeiért személyesen is felelősek, s hogy felelősség nem követeli azt, hogy a beltagok magánvagyonára is csőd nyittassék; mert, a ki kész és képes fizetni, az alieno oberatus-nak nem tekinthető; mindamellett nem szenved kétséget, hogy azon visszaéléseknek, melyek a társasági tagok magánvagyonával történhetnének, sikerrel csak úgy vétethetik eleje, ha a társasági csőd az egyes tagok ellen is csődöt von maga után.
A közkereseti és betéti társaságoknál nemcsak az egyes tagok vagyonbetételei, hanem azon személyes tulajdonságai és képességei is befolyással vannak a társasági szerződés keletkezésére. Ez okból a kereskedelmi törvény szerint a társaság feloszlik, ha annak valamelyik tagja csőd alá kerül. A társaság felosztása esetében felszámolásnak van helye, tehát minden egyes tag vagyonilletősége megállapittatik s a társasági tartozások kiegyenlitése után kiadatik. Ezen intézkedések figyelembe vételével állapittattak meg a javaslat 211. §-ában foglalt határozatok, melyek szerint a társaság, ha valamelyik beltagja ellen csőd nyittatik, ennek illetőségét végkiegyenlités útján megállapitja, s a tömeggondnoknak kiszolgáltatja a nélkül, hogy a csődperbe beavatkozni tartoznék.
Végre a kereskedelmi törvény rendeletének megfelelőleg állapitja meg a javaslat 212. §-a a társasági hitelezők jogait azon esetre, ha a társasági csőd mellett az egyes tagok magánvagyonára is csőd nyittatik; feljogositván ezeket arra, hogy követeléseiket, melyek az egyes tagokat személyesen és egyetemlegsen terhelik, ez utóbbiak csődtömegei ellen is érvényesithessék. Miután a kereskedelmi törvény szerint a társaság hitelezői csőd esetében az egyes tagok magánvagyonából csak annyiban igényelhetnek kielégitést, a mennyiben a társasági vagyonból teljesen kielégitve nem lettek, - igen természetes, hogy ezen intézkedéshez képest kellett a társasági hitelezők jogviszonyait rendezni. Hogy az egyes tagok magánhitelezői a társaság csődtömege ellen mint hitelezők fel nem léphetnek, oly természetes, miszerint e tekintetben minden indokolás feleslegesnek tekinthető.
A 213-215. §-okhoz
A javaslat megfelelőleg az általa elfogadott rendszernek, határozottan az osztrák csődtörvény intézkedéseihez közeledik, a mennyiben a kereskedelmi csődöt illetőleg, a hirdetmény közzétételére nézve, hasonlag külön szabályokat állit fel. Igy megkivánja a javaslat 213. §-a, hogy a hirdetmény a 89. §-ban kijelölt adatokon kivül, a kereskedő czégét és telephelyét is magában foglalja. A mi különösen a czéget és a telephelyet illeti, ennek kitüntetését azért kell megkivánni, mert a kereskedőre nézve tulajdonképen a czéget kell a valódi névnek tekinteni; a kereskedő ez alatt folytatja üzletét, ezt használja aláirása gyanánt; a telephely pedig a törvénykezési rendtartás 45. §-a szerint kereskedőnél az illetőséget állapitja meg a csődügyekben, tehát már e szempontból is fontosággal bir.
A 214. §-ban foglalt intézkedések nemcsak a 210. és 211. § határozatainak, hanem a kereskedelmi törvény rendelkezéseinek is megfelelnek. Ehhez képeset meg kellett kivánni, hogy a társaság ellen nyitott csőd esetében a hirdetmény ne csak a társaság czégét, hanem a beltagok nevét, polgári állását és lakhelyét is tartalmazza; mert a társaság hitelezőinek jogukban áll a társaság vagyonából ki nem került követeléseiket, az egyetemlegesen és személyesen felelős tagok magánvagyona ellen is érvényesiteni, sőt jogukban áll ezek ellen csődöt is kérni, midőn azután a hirdetményre nézve a 214. § második bekezdése szolgál irányadóul.
Miután a kereskedelmi törvény a kereskedő és a kereskedelmi társaság vagy ennek egyes tagjai ellen elrendelt csődnek, a kereskedelmi jegyzékben kitüntése iránt kimeritőleg intézkedik, - elégnek látszott e tekintetben a kereskedelmi törvény megfelelő intézkedéseire utalni.
Végre a 205. § intézkedésének kiegészitéseül meg kellett állapitani azon eljárást, melyet a birói kiküldöttnek a könyvek átvétele alkalmával követni kell és mely lényegileg másban, mint a könyvek lezárásában nem állhat. Hogy a lezárás alatt nem könyvviteli lezárás értetik, az a dolog természetéből következik.
A 216-217. §-okhoz
A javaslat a mérleg felállitását mint a kereskedelmi csőd egyik kiegészitő részét tekinti, s ez okból annak módozatait részletesen megállapitja, elfogadván e részben az osztrák csődtörvény 205. és 206. §-aiban foglalt intézkedéseket, melyek szemben a többi európai törvények határozataival már teljességüknél fogva is elsőséget érdemelnek. Különösen helyesnek és elfogadhatónak kellett tekinteni az osztrák csődtörvény azon intézkedését, mely szerint a tömeggondnok a mérleg megállapitásánál nemcsak a közadóst lehetőleg meghallgatni, hanem minden esetben a választmánynyal egyetértőleg köteles eljárni. Mindezen intézkedések, miként érintett, tekintettel a mérleg kiváló fontosságára, vétettek fel; kereskedőknél ugyanis a mérleg adhat csak kellő tájékozást a cselekvő és szenvedő állapot iránt, s azt rendes üzletkezelés mellett a leltár által pótolni nem lehetne.
Miután csőd esetében a mérlegnek a tömeg állására nézve kell irányadóul szolgálni, - igen természetes, hogy az a felszámolási határnap megtartásával változásokat szenvedhet; a mennyiben t. i. a nemjelentkezett hitelezők a tömegre nézve ilyeneknek - legalább az utólagos jelenkezésig - nem tekinthetők; igen természetes tehát, hogy ha a mérleg végleges megállapitásáról szó lehet, az csakis a felszámolási határnap eltelte után történhetik; de ugyanekkor annak az érintett okokból meg is kell történnie, ha az a tömeg állására nézve irányadóul akár szolgálni. E végből teszi a javaslat 217. §-a a tömeggondnoknak kötelességévé, hogy ez a felszámolási határnap megtartása után, a mérleget a választmánynyal egyetértőleg kiegészitse, s megvizsgálás végett a csődbiztosnak bemutassa.
A 218-219. §-okhoz
A kereskedelmi csőd kivételt képezvén az általános szabály alól, már e természeténél fogva, de különösen tekintettel a jelen czím 203. §-ára, csak annyiban tartozik az általános szabályok alá, a mennyiben a jelen törvény a kereskedelmi csődre nézve tényleg külön szabályokat fel nem állit. Ebből önként következik, hogy a javaslatnak a csőd befejezésére vonatkozó határozatai, a kereskedelmi csődre is alkalmazandók, s hogy ez ép úgy, mint a közönséges csőd, hivatalból, a hitelezők beleegyezése és a csődvagyon felosztása által is megszüntethető. E megszüntetési módok mellett azonban a javaslat a kereskedelmi csőd megszüntetésének egy sajátságos nemét, vagyis a kényszer-egyezséget is kijelöli; melynek lényege abban áll, hogy a csődeljárás az adós és a hitelezők többsége közt létrejött egyezség folytán megszüntetteti olyképen, hogy a létrejött egyezség joghatálya azon hitelezőkre is kiterjed, kik követeléseiket be nem jelentették, vagy a közadós részéről ajánlott egyezséget el nem fogadták.
Saját csődtörvényünk a kényszer-egyezséget a szó valódi érdemében nem ismeri; az ideiglenes csődrendtartás 8. §-a pedig a pactum praejudiciele-t, mely a kényszer-egyezségnek felelne meg, határozottan kizárta. Csak 1859-ben lett nálunk a május 18-án, illetőleg junius 15-én kelt rendeletekkel a kényszer-egyezség behozva, mely azonban az országbirói értekezlet határozatai által ismét hatályon kivül helyeztetett a nélkül, hogy e kétes értékű intézmény megszüntetését, a helyes jogszolgáltatás érdekében, fájlalnunk kellett volna.
A javaslat, mely eddigi csődeljárásunkat gyökeresen átalakitani, s az általános indokolás szerint a modern legislatio minden czélszerű vivmányát meghonositani akarja, - a kényszeregyeszséget nem mellőzhette a nélkül, hogy a culturállamok törvényhozásától messze el ne maradjon. Tekintve azonban, hogy a kényszer-egyezség azon alakban, melyben azt a javaslat meghonositani kivánja, kétségtelen fontosságú újitásként jelenkezik, - nem lehet felesleges azon momentumokat kiemelni, melyeka kérdéses intézmény elfogadását javalhatják és indokolhatják.
Tagadhatatlan tény ugyanis, hogy maga a kereskedő világ nem feltétlenül nyilatkozik a kényszeregyezség mellett; sőt Németország igen tekintélyes kereskedelmi testületei, midőn e részben véleményadásra felhivattak, egyenesen a kényszer-egyezség ellen nyilatkoztak. Daczára azonban ennek az újabb és legújabb legislatio az intézményt meghonositandónak találta; mert nem ignorálhatta azon fontos közgazdászati és jogi momentumokat, melyek a kényszer-egyezség meghonositását egyaránt igazolják. Kétségtelen tény ugyanis, hogy a kereskedelmi forgalomban a pénz csak akkor bir, jelntőséggel, ha az a forgalom közvetitésére szolgálhat, ha circurálhat, s az egyeseknek minél több módot és alkalkmat nyujt illő haszon biztositására, azt nem is emlitve, hogy a pénznek gyorsabb és sűrűbb forgatása, azt rendeltetése teljesitésére fokozottabb módon képesiti. Ha a kereskedő tőkéjét egy éven át tizszer forgathatja, nemcsak magának szerez tiz alkalmat a lehető nyereségre, hanem a kezei közt lévő pénzt ugyanannyiszor adja át a forgalomnak, ugyannyiszor szerepelteti azt, mint a kereskedelmi forgalom nélkülözhetlen tényezőjét. E körülménynek tulajdonitható azn kétségtelen tény, hogy a kereskedő ott is, hol a törvény által erre nem kényszerittetik, szivesen hoz áldozatot, ha rövid uton követeléséhez juthat; kész annak egy részét minden jogi kényszer nélkül elengedni, csakhogy azt üzletében ismét forgathassa.
Ugyanezt mutatja a tapasztalás csőd esetében is. A kereskedelmi csődök legnagyobb része egyezség által fejeztetik be, holott a törvény a hitelezőket erre nem kényszeriti, mert a kereskedelmi hitelezők csak abban találnak veszteségeikért elfogadható kárpótlást, ha rövid idő alatt jutnak követeléseik töredékeihez; s hogy ezt elérhessék, készek kisebb quótával megelégedni, mint a mennyi rájuk a csődeljárás rendszerinti befejezése mellett jutna. Ezenfelül a kereskedőknek nem áll és nem állhat érdekükben a bukottól megvonni a lehetőséget, hogy az ügyleteit ismét felvehesse; hogy hitelezőivel újabb üzleti összeköttesétbe lépve, módot és alkalmat találjon azoknak azt megtériteni, a mit az egyezség által esetleg vesztettek; a kényszer-egyeszség tehát a mellett, hogy a közadósnak javára szolgál, hogy ezt a kereskedelmi forgalomban mint ennek jogosult factorát ismét rehabilitálja, a hitelezőknek is oly előnyöket biztosit, melyeket ezeknek jól elfogadott érdekében figyelmen kivül hagyni nem lehet.
A mi a jogi momentumokat illeti, melyek a kényszer-egyezség meghonositását igazolhatják, azok ép oly kevéssé téveszthetők szem elől, mint a közgazdászatiak, s nemcsak azért birnak jelentősséggel, mert az élet általt igazoltatnak, hanem mert önmagukban absolut meggyőző erővel birnak. A kényszer jogosulatlannak tekintendő ott, hol az egyesek jogaikat külön érvényesitik, ellenben nem ellenkezik az sem az általános jogi elvekkel, sem a személyes szabadsággal oly esetben, midőn az érdekeltek közt jogi tekintetben közösség létezik. Az érdekek közössége igazolja az állam kényszeritő hatalmát, melylyel ez az egyesek cselekvési szabadságát korlátozza; az érdekek közössége igazolja a kényszer-egyezséget is, mely az egyes hitelezőket követeléseik egy részének elengedésére kötelezi. Hogy a hitelezők közt - természetesen a csődhitelezőket értve - közösség létezik, az minden európai csődtörévnyben kifejezést talált, s a jelen javaslatban ismételten kiemeltetett; a hitelezők közt az adós fizetési tehetlensége miatt közösség származik, a mennyiben mindannyian ugyanazon egy alapra utalvák; melyből egyenlő elvek szerint egyenlő kielégitést nyernek. Az egyenlőség a többség kényszeritő hatalmát formailag is igazolja s az a materiális jog szempontjából kérdéses sem lehet; mert abban nyilatkozik az összes tagok moralis akarata, melyet az egyesek ellenmondásának már azért sem lehetne alárendelni, mert ez a legtöbb esetben egoismusból vagy mellékérdekből veszi eredetét, mert továbbá a többség is kényszernek enged, midőn a létező viszonyokkal számolva követelésének egy részét feláldozza, csakhogy annak többi részét biztositsa. Igen helyesen emeltetett ki a lajthántúli képviselőházban, hogy ha a kényszer-egyezség a kereskedő közönség, s az ez által képviselt kereskedelem és forgalom érdekében helyesnek, czélszerűnek ismertetik el, - akkor azon ellenvetés, hogy a kisebbség kényszeritése az egyesek jogainak korlátozását vonja maga után, még az esetben sem jöhetne figyelembe, ha az jogilag teljesen indokoltnak mutatkoznék; mert a mi a természeti joggal nem ellenkezik, az államban más okok és czélok miatt, amúgy is sokféle korlátoknak van alávetve.
Midőn a javaslat a fentebbi okokból s az újabb törvényhozásokat követve, a kényszeregyeszéget meghonositja, nem hagyhatta figyelmen kivül azon veszélyeket, melyekkel a kérdéses intézmény járhat; nem hagyhatta figyelmen kivül, hogy az hiányosan rendezve sokkal több baj forrásává lehet, mit a mennyit elháritani kiván. A javaslatnak tehát oly garantiákat kellett felállitani, melyek egyrészről a kitűzött czél elérését lehetővé teszik, másrészről - emberi számitás szerint - elejét veszik a visszaéléseknek, a jóhiszemű hitelezők kijátszásának. Az e részbeni garantiák a következő § intézkedéseiben vannak ugyan letéve, s külön-külön a maguk helyén lesznek indokolandók; mindamellett nem látszik feleslegesnek már e helyütt főbb vonalaiban megismertetni azon rendszert, melyet a javaslat a kényszeregyezség szabályozásánál követendőnek talált, s mely lényegileg a következő momentumokon alapszik:
1. A javaslat az egyezségi eljárás meginditási időpontjául a felszámolási határnapot tűzi ki olyképen, hogy ennek megtartása előtt, az egyezségi eljárás semmi esetben meg nem inditható. Arra nézve ugyanis, hogy az egyezségi eljárás a siker reményével megindittathassék, mindenek előtt biztos alap szükséges; egyrészről tehát a visszakövetelési és elkülönitési igények rendezése, továbbá a kézi és jelzálog elkülönitése által meg kell állapittatni a csődtömegnek, hogy a hitelezők a tett ajánlat elfogadhatása iránt magukat tájékozhassák; másrészről ismerni kell a bukott csődhitelezőit, tehát azokat, kiknek hozzájárulása az egyezség létrejöttéhez szükséges. Mindez azonban a felszámolási határnap előtt nem történhetik; miért is ennek megtartása előtt a kényszer-egyeszéséget tárgyazó eljárás meginditását igazoltnak tekinteni nem lehet. Hogy az érintett időpont után a közadós mikor akar a törvény által engedett joggal élni, az egyedül tőle függ; ő ismeri körülményeit, tehetségeit, tehát legjobban megitélheti azt, vajjon kell-e és lehet-e hitelezői elé egyezségi ajánlattal lépnie; magától értetvén, hogy ennek minden esetben a végfelosztás megkezdése előtt kell történnie; mert azontúl az egyezségi ajánlat értelemmel többé nem birna. Az adóssal jogilag egy személynek tekintendők annak örökösei is; a dolog természetéből következik tehát, hogy a kényszer-egyezségre nemcsak a közadóst, hanem annak örököseit is feljogositani kell.
2. A javaslat a kényszer-egyezséget csak azon hitelezőkre terjeszti ki, kik a csődtömeg ellen valamely személyes igényt érvényesitettek, kiket tehát a csődhitelezők elnevezésével szoktunk megjelölni. A javaslat által elfogadott rendszerrel ugyanis teljesen ellenkeznék, ha az bármi tekintetben is alterálná azok jogait, kiket valamely jogczímen külön kielégités illeti, kikre tehát a csődnyitás joghatályát ki nem terjeszti. Hogy azok, kiket visszakövetelési-, zálog- vagy megtartási jog illeti, a mennyiben követeléseik fedezetlen részét, az általános csődtömeg ellen érvényesitik, a bejelentett követelésre nézve a kényszer-egyezség alá esnek, kétséget már azért sem szenvedhet, mert az emlitett hitelezők a kérdéses esetben egyenesen csődhitelezőknek tekinthetők; mert továbbá a javaslat ez esetben köztük s a tulajdonképeni csődhitelezők közt különbséget általában nem ismer.
3. A garantiának egyik legjelentékenyebb neméül tekintendő a javaslat azon intézkedése, mely szerint a kényszer-egyezség érvényességéhez kettős irányban kivántatik többség és pedig olyképen, hogy az egyezséget ne csak a megjelent szavazatképes hitelezők absolut többsége fogadja el, hanem e többség egyuttal a követelések összességének többségét is képviselje. Bármily többséget kivánna is a törvényhozás megállapitani, nem védhetné meg kellően a jóhiszemű hitelezőket, ha a többséget egyoldalú alapra fektetné; mert a közadós könnyen módot találna az egyoldalú többséget mesterséges uton biztositani; mig ellenben a kettős többség mellett, a kijátszás lehetősége legalább nem annyira valószinű.
4. Gondos megfontolást és helyes szabályozást igényel a hitelezők szavazati joga annál is inkább, mert a bejelentett követelések a felszámolási határnapon rend szerint nem mind állapittatnak meg. A törvényhozás e tekintetben kettős utat választhat, ugyanis: vagy minden bejelentett követelés birtokosának szavazati jogot ád vagy e jogot csak azokra szoritja, kiknek követelései már liquidálva, vagy egyébként biróilag már megállapitva lettek. Az elsőt azért nem lehetne helyeselni, mert a közadósnak módot nyujtana fingált követelések felállitásával magának mesterséges többséget biztositani; az utóbbit pedig azért nem, mert könnyen megtörténhetnék, hogy a közadós egyik vagy másik hitelezőjével összejátszva, a többiek nagy részét a szavazati jogtól az által fosztaná meg, hogy ezek követeléseit a felszámolási határnapon megtámadtatná. A törvényhozásnak tehát közép utat kell tartani, vagyis lehetővé kell tenni azt, hogy bizonyos feltételek mellett, az oly hitelezők is szavazati joggal birjanak, kiknek követelései a felszámolási határnapon esetleg megállapitva nem lettek.
5. A javaslat, megfelelőleg a nevezetesebb csődtörvények intézkedéseinek, az egyezség érvényességének feltételeként jelöli ki a birói jóváhagyást; az egyezségnek tehát minden esetben és tekintet nélkül arra, hogy egyhangulag vagy szótöbbséggel jött-e létre, a biróság jóváhagyása alá kell terjesztetni. Arra nézve, hogy a szótöbbséggel létrejött egyezség az összes, tehát azon hitelezőket is kötelezze, kik követeléseiket be nem jelentették, vagy az egyezséget el nem fogadták, múlhatlanul szükséges, hogy a létrejött megállapodás birói határozattal megerősittessék; mert kötelező erőt csak ennek lehet helyesen tulajdonitani. Ott, hol bizonytalan jogviszonyok megállapitásáról, ismert és ismeretlen hitelezők érdekeiről van szó, a szótöbbséggel létrejött egyezségnek birói határozat nélkül minden hitelező ellenében joghatályt tulajdonit, valóban indokolatlan megtámadása lenne az egyesek jogainak. De szükségesnek tekintendő a birói jóváhagyás az esetben is, ha az egyezség egyhangulab és a törvényes szabályok teljes megtartása mellett keletkezett; mert eltekintve attól, hogy ily esetben is lehetnek ismeretlen hitelezők, a biróságnak az összhitelezők szempontjából kell az egyezséget vizsgálnia, illetőleg magának meggyőződést szerezni arról, hogy az egyezség az összhitelezők érdekeivel nem ellenkezik; mert az oly egyezséget, mely a most érintett irányban megnyugtatást nem nyujt, a biróság még az esetben sem fogadhatná el, ha a törvény minden feltételei megtartatnának. A törvény akép rendezze be intézkedéseit, hogy a kényszer-egyezség alkalmas mód legyen ugyan a csőd megszüntetésére; de viszont meg kell gátolnia azt, hogy a bukott a csődött kényszer-egyezség kieszközlésére felhasználhassa. E szempontokat tartja a javaslat szem előtt, midőn
6. az egyezséget minden oly esetben kizárja, midőn az adós magát a kedvezményre érdemetlenné tette, vagy midőn attól lehetne tartani, hogy a csődöt kényszer-egyezség kieszközlésére akarja felhasználni. A javaslat tehát határozottan kijelöli azon eseteket, melyekbne az egyezségi eljárás meg sem inditható. A csődeljárás szempontjából sokkal helyesebb, ha a törvény bizonyos esetekben a kényszer-egyezséget czélzó lépéseket már a priori kizárja, mint ha a sikertelene kisérlet megengedése által a csőd befejezését meggátoltatni engedi. Ilyeneknek tekintendők: ha a közadós a mérleget bemutatni elmulasztja, ha kereskedelmi könyveket egyáltalán nem vezetett, vagy ha könyvei oly rendetlenek, hogy azokból vagyoni állása, különösen pedig tartozásának mennyisége biztosan meg nem állapitható. A közadós ez utóbb érintett esetekben már a kereskedelmi jog szempontjából sem tarthat igényt azon kedvezményekre, melyekben a törvény a rendes kereskedőt részesiti; a csődtörvény tehát csak a kereskedelmi törvény intézkedéseit egésziti ki, midőn a kereskedőktől a kérdéses esetekben megvonja a jogot, hogy hitelezőikkel praejidiciale pactum-ot köthessenek. Végre
7. mig a javaslat 218. §-a a kényszer-egyezség joghatályát azon hitelezőkre is kiterjeszti, kik követeléseiket be nem jelentették, vagy az egyezséget el nem fogadták, - érintetlenül kellett hagynia a csődhitelezőknek azon igényeit, melyekkel ezek a kiegyezett követelés tekintetében az adóstársak és a kezesek ellen birnak. Ezen intézkedés nálunk már azért is elfogadható, mert azt kétségtelen argumentumok indokolják. Az egyezség, mely a szóban lévő hatályokkal megköttetik, a hitelezőkkel szemben kétségtelen kényszernek tekintendő; mert ezek a helyzet kényszeritő hatalma által indittatnak arra, hogy követeléseik egy részét elengedjék, ez egyezségnek tehát nem lehet oly joghatályt tulajdonitani, nely az egyezséggel a magánjog szerint rendesen járni szokott; mert az a szó valódi értelmében egyezségnek nem is tekinthető. A törvényhozás teljesen félreismerné feladatát, ha a hitelezőket a csődeljárás lehető gyors befejezése végett az adóstársak és a kezesek elleni jogaik elvesztésével sujtaná, holott azok csakis a viszonyok kényszeritő hatalmának engednek; követeléseikből csakis a közadósnak, s nem a töbi kötelezetteknek engednek el bizonyos összeget. Ehhez járul még, hogy a kérdéses intézkedés által az adóstársak és kezesek ellen jogtalanság nem történik; sőt ellenkezőleg a hitelezők érdekében kötött egyezség nekik is javukra szolgál; mert a csőd folytatása esetében bizonyosan többet tartoznának a hitelezőknek megtériteni, mint a mennyi a követelésből az egyezség folytán fizetetlen marad.
A 220-221. §-okhoz
A 220. § lényegileg formalitásokat állapit meg, melyek az egyezségi ajánlat tekintetében szükségesnek mutatkoznak arra nézve, hogy azt a közadós irányában kötelezőnek lehessen tekinteni. E formalitások egyébiránt oly természetszerűek, mikép azok bővebb indokolását nem követelnek. Ugyanez áll a 221. § első bekezdésére nézve, mely a 204. §-ban foglalt általános határozat szükségképeni folyományának tekintendő.
Egészen máskép áll a dolog a 221. § második és harmadik bekezdésére nézve, melyek a részvénytársaságok részéről keletkező egyezségi ajánlatoknak nemcsak formalis, hanem materialis feltételeit is megállapitják. Ez intézkedések nemcsak azért érdemelnek kiváló figyelmet, mert egészen eredetiek, hanem azért is, mert egy oly kérdést oldalnak meg, mely a kereskedelmi törvény tervezete felett tartott szaktanácskozások alkalmával már felmerült, de mint nem a kereskedelmi törvénybe tartozó, a csődtörvényben leendő megoldásnak tartatott fen. A szaktanácskozmány abból indult ki, hogy habár a részvénytársaág a kereskedelmi törvény szerint csőd esetében jogi létezését elveszti, mindamellett szükséges csőd esetére, habár csak fictió utján, oly közeget létesiteni, mely áltl a társaság akarata úgy szemben a hitelezőkkel, mint a birósággal kifejezsét nyer; mert nem lehet tagadni, hogy a bukott társaságnak is vannak megóvandó érdekei, melyeknek megvédésére a csődválasztmány hivatva nem lehet, s melyek legtöbb esetben képzeletivé válnának, ha a társaságnak mód nem nyujtatnék arra, hogy akaratának érvényt szerezhessen. Erre alkalmasnak egyedül a közgyülés mutatkozik, melyre a bukott részvénytársaságot a közadós helyzetéből vett analogia alapján annál is inkább fel lehet jogositani, mert ez által a hitelezők jogai praejudiciumot nem szenvednek.
A kérdés, melyet a nevezett szaktanácskozmány felvetett, de meg nem oldott, annál fontosabb, mert a franczia csődtörvény 531., az olasz kereskedelmi és az újabb csődtörvények e tekintetben vagy ellentétes állást foglalnak el, vagy a kérdést hallgatással mellőzik. A javaslat abból indul ki, hogy a szóban lévő kérdést már azért is határozott formában kell megoldani, mert annak szükségét és czélszerűségét nemcsak a tudomány, hanem az elért elutasithatlan követelményei is minden kétségen kivül helyezik.
A részvénytársaság felosztásával, melyet a csődnyitás von maga után a társaság csak productiv irányban szünik meg; ellenben nem szünik és nem szünhetik meg a társaság joga a követelési és tartozási viszonyok szabályozására; mert a vagyon önállósága, mely a részvénytársaságnak jogi létezését adott, a végleges felosztásig érintetlen marad. Hisz a törvény a részvénytársaság felosztásának más módjait is ismeri a nélkül, hogy ezekkel a társaság rendelkezési jogát ipso iure megszüntnek tekintené. Ha állana az, miből a törvényhozások korábban kiindultak, hogy t. i. a csődnyitás tényével a társaság személyisége megszünik, - akkor a jogilag megszünt társaság ellen liquidationak sem lehetne helye; akkor a jogilag megszünt részvénytársaság mint ilyen ellen csődöt nyitni nem is lehetne. A kereskedelmi társaságok - s pedig kivétel nélkül - ép úgy mint a physicai személyek, ha csőd alá kerülnek, elvesztik kezelési és rendelkezési jogukat actualis vagyonuk felett, mely a hitelezők összességére megy át; valamint azonban az egyén a csődnyitás tényével személyiségét el nem veszti és hitelezőive egyezkedhetik, - úgy a részvénytársaságok nem szünnek meg a csődnyitás folytán olyképen, hogy a physicai személyeket megillető jogokat ne gyakorolhatnák; magától értetvén, hogy azon jogokat, melyek a részvényeseket mint ilyenek illetik, ezek csőd esetében is csak a közgyülésen gyakorolhatják.
Nincs tehát semmi ok arra, hogy a részvénytársaságok a csődnyitás daczára is érvényes közgyülést tarthassanak, feltéve, hogy ez nem arrogál magának oly határozatot, melylyel a hitelezők jogainak praejudicálna. Egyébiránt a javaslat szóban lévő intézkedése, mely egy nevezetes elvet foglal magában, még más esetben is, jelesen a csőd megszüntetése után is birhat jelentősséggel, ha a társaságnak a hitelezők kielégitése után vagyona marad. E vagyonmaradék felett is intézkedni kell, s az e részbeni intézkedést helyesen csak a közgyülésnek lehet megengedni. A társaság tehát a most érintett esetben is kénytelen közgyülést tartani, illetőleg a törvény a közgyülés megtartását a most érintett esetben is kénytelen megengedni, ha a vagyon feletti rendelkezéssel az igazgatóságot, illetőleg a felszámolókat felruházni nem akarja, mit azonban helyeselni nem lehetne.
A 222-223. §-okhoz
Azon biztositékok közé, melyeket a javaslat nemcsak az egyezségi eljárás lehető sikere, hanem a hitelezők érdeke szempontjából is szükségesnek tart, sorolható kétségen kivül a 222. és 223. §-ban foglalt azon intézkedés, mely szerint az egyezségi ajánlat előleges vizsgálat tárgyát képezi, csakis a csődválasztmány jóváhagyása mellett kerülhet a hitelezőket elhatározása alá. Ez intézkedés, mig egyrészről az alaptalan huzavonásnak, a sikertelen egyezségi kisérleteknek elejét venni; másrészről feleslegessé teszi a biróság előleges beavatkozását, s ennek a határozatot az egyezség felett minden esetre megkönnyiti. Hogy a javaslat az egyezségi ajánlat megvizsgálásánál a tömeggondnoknak is befolyást enged, abban találja indokolását, hogy a tömeg állását, tehát az egyezség elfogadása mellett vagy ellen szóló okokat és körülményeket a tömeggondnok ismeri legjobban; a dolog természetes menetele tehát azt követeli, hogy az egyezségi ajánlat feletti előleges határozatra a tömeggondnoknek kellő befolyás engedtessék. A mellett azonban, hogy a javaslat az egyezségi ajánlat előleges megvizsgálásáról s annak el- vagy el nem fogadásáról intézkedik, egyuttal kijelöli azon eseteket is, melyekben a választmány a tömeggondnokkal egyetértőleg, az egyezségi ajánlatot visszautasithatja, tehát meggátolhatja azt, hogy a közadós a csődb befejezését, illetőleg a tömeg értékesitését egyezségi kisérleteivel hátráltathassa. Ezen esetek közé tartozik különösen az, ha az egyezségi ajánlat benyujtásakor a bejelentett követelések fele része még megállapitva nem lettek. Igaz ugyan, hogy a javaslat - miként ez a 224. § intézkedéséből kitünik, - gondoskodik arról, hogy a még nem liquidált követelések szavazati joga megállapitassék; de ez intézkedés nem terjed és nem terjedhet ki azon esetre, ha a követelések nagyobb része még megállapitva nem lettek; mert ez esetben a 224. § intézkedésének keresztülvitele aránytalanul sok nehézséget okozna.
Szükséges volt tehát elvként kijelenteni, hogy a választmány oly esetben, midőn a bejelentett követelések fele része még megállapitva nem lett, az egyezségi ajánlatot visszautasithatja. De ettől eltekintve, nem is lenne helyeselhető, hogy az egyezség el- vagy el nem fogadása a hitelezők kisebbségének akaratától tétessék függővé; hogy a számszerinti többség az egyezségre jogos befolyásától elüttessék. A kényszer-egyezség legyen a valóságos többség akaratának kifolyása; erről azonban csak akkor lehet szó, ha a bejelentett követelések nagyobb része már liquidálva lett, tehát az egyezség feletti határozatban egész nyomatékkal részt vehet. A szóban levő esetek közé tartozik továbbá a tervezet 223. §-a szerint az is, ha a közadósnak egy egyezségi ajánlata a hitelezők vagy a biróság által már visszautasittatott. A javaslat e kérdést már azért sem hagyhatta megoldatlanul, mert ez gyakorlatileg bonyodalmakra vagy legalább is controversiákra vezethet; mert továbbá az e részbeni intézkedés a javaslat rendszerével s az általa követett elvekkel szemben nehézséggel nem járhatott. Kétségtelen tény ugyanis, hogy az egyezségi kisérletek a csőd rendes befejezését, különösen pedig a tömeg értékesitését gátolják. Ezt ismételten megengedni annyit tenne, mint a közadósnak a csőd befejezésére döntő befolyást adni; annyit tenne, mint a közadósnak módot nyujtani arra, hogy ismételt egyezségi ajánlataival a hitelezőket kifárassza, s utoljára is az egyezség elfogadására kényszeritse. Ez okból, s mert a javaslat mindenben és mindenekelőtt a csőd gyors befejezését kivánja biztositani, - szükségesnek látszott a csődválasztmányt arra feljogositani, hogy ez az egyezségi ajánlatot a szóban lévő esetben a tömeggondnokkal egyetértőleg visszautasithassa. Ez azonban koránsem jelenti azt, mintha a választmány az ismételt egyezségi ajánlatot minden esetben visszautasitani tartoznék; mert a 223. § szerint - ha ezt czélszerünek látja - kétségtelenül jogában áll az ismételt ajánlatot is a hitelezők elé terjeszteni. Ezenfölül, ha az egyezségi ajánlat a csődbiztos hibája miatt utasitott vissza, - méltatlanság lenne a közadóst megfosztani azon jogtól, hogy ismételt ajánlattal felléphessen.
Végre miután a csődvagyon értékesitése egyezségi ajánlat esetében kivételesen felfüggesztendő, szükségesnek látszott kijelenteni, hogy a választmány által visszautasitott egyezségi ajánlat a tömeg értékesitését többé nem gátolhatja.
A 224-225. §-okhoz
Ha a csődválasztmány az egyezségi ajánlatot elfogadhatónak, tehát a hitelezők elé terjeszthetőnek találja, azon kérdés megoldása kerül szőnyegre, hogy a bejelentett követelések birtokosai közül, kiket illet szavazati jog az egyezség feletti tárgyalásnál. Ennek eldöntése természetesen csak akkor válik szükségessé, ha a bejelentett követelések a felszámolási tárgyalásnál mind megállapitva nem lettek; mert az ellenkező esetben nem lehet kétség az iránt, hogy a személyes igényeket érvényesitő, vagyis a csődhitelezők mind szavazati joggal birnak. A szóban lévő kérdés megoldására nézve a positiv törvények különféle módokat jelölnek ki, melyek ugy a lényegre, mint a formára nézve egymástól eltérnek.
A javaslat a szavazati jog megállapitásánál határozottan a porosz csődtörvény intézkedéseit követi nemcsak azért, mert azok a dolog természetének teljesen megfelelnek, hanem azért is, mert a nélkülözhetlen eljárást a lehető egyszerűséggel állapitják meg. A mi magukat a kérdéses intézkedéseket illeti, azok igazolására a következő megjegyzések szolgálhatnak. A meg nem állapitott követeléseket teljesen kizárni ép oly igazságtalan és veszélyes lenne, mint azoknak feltétlen szavazati jogot engedni; mert az első esetben mód nyujtanák a közadósnak arra, hogy egyik vagy másik hitelezőjével szövetkezve, a legjelentékenyebb követeléseket a szavazati jogtól megfoszthassa; az utóbbi esetben pedig az egyezség elfogadását ép úgy, mint az 1859-iki egyezségi eljárás szerint koholt követelések felállitásával biztosithatná.
Azonban ha már a meg nem állapitott vagy peressé vált követelések szavazati joga felett határozni kell, legtermészetesebbnek, de egyszersmind legczélszerűbbnek látszik az e részbeni határozást a biróság szabad belátása alá helyezni; minden más intézkedés vagy nélkülözné a kellő garantiát, vagy szükségképen hosszadalmasságokra vezetne. Hogy a javaslat 225. §-a a biróságnak szóban lévő határozata ellen semmiféle jogorvoslatnak helyt nem enged, abban találja indokolását, hogy az oly hitelezővel, kinek követelése a felszámolási határnapon valódinak el nem ismertethetett, nem történik jogtalanság az által, ha a szavazat tőleg megvonatik; mert ez intézkedésnek követelésére nézve más tekintetben befolyása nincsen.
Végre mig a meg nem állapitott követeléseknek birói határozattal kizárása teljesen indokoltnak mutatkozik, méltatlanság lenne a kizárást akkor is fentartani, ha az ily követelések utólagosan birói itélettel valódiaknak elismertetnek; ugyanazért ha az itélet az egyezség végleges elfogadása előtt keletkezik, a javaslat a hitelezőt a további egyezségi tárgyalásoknál szavazati joggal ruházza fel, s e jog az esetre is gyakorolható, ha a valódiság tekintetében keletkezett itélet jogerőre még nem emelkedett.
A 226-227. §-okhoz
A javaslat megengedi ugyan a külön kielégitésre jogositott hitelezőknek, hogy ezek, a mennyiben őket személyes igény illeti, követeléseiket mint csődhitelezők is érvényesithessék; sőt feljogositja őket, a csődtömeg ellen intézett kereseti kérelmüket a követelés teljes összegére kiterjeszteni. Ugyanez áll azokra is, kiket visszakövetelési jog illeti. Azonban daczára a most érintett körülmények, a szóban lévő hitelezőket még sem lehetne mindenben a csődhitelezőkkel parificálni; mert ez az utóbbiak irányában könnyen jogtalanságot vonhatna maga után, a mennyiben a kiváltságolt hitelezők a mellett, hogy a külön alapból kielégittetésüket csődön kivül szorgalmazhatják, lényeges befolyást gyakorolhatnának az általános csődtömegre, s e befolyásukat könnnyen a csődhitelezők rovására érvényesithetnék.
A kiváltságolt és a csődhitelezők közt tehát mindenesetre különbséget kell tenni, s e különbségnek mindenekelőtt a kényszeregyezség feletti szavazásnál kell kifejezést nyernie. Nem ugyan e jogczímnél, de a kiváltságnál fogva, mely szerint előleges kielégitésben részesülnek, hasonló tekintet alá esnek azon követelések is,melyek mert minden esetben teljesen kielégitendők, mielőtt a harmadik osztályba eső követelések kielégitéséről szó lehetne, a kényszer-egyezség feletti határozatnál szavazattal nem birhatnak, ha csak előjogaikraól le nem mondanak. A 227. §-ban foglalt intézkedések tehát, távol attól, hogy a javaslat rendszerével vagy annak egyes intézkedéseivel ellenkeznének, egyenesen arra szolgálnak, hogy azon ellentéteket egyenlitsék ki, melyek egyrészről a kiváltságolt, másrészről a csődhitelezők érdekei közt léteznek, s a kellő rendezés nélkül csak bonyodalmakra vezethetnének.
A 226. §-ban foglalt s a zálogos hitelezőkre vonatkozó intézkedés azonban csak általános elvnek tekinthető, mely nemcsak a kellő részletezést, hanem a kivétel megállapitását is szükségessét teszi. Ha ugyanis a zálogos hitelező vagy azok, kiket visszakövetelési jog illeti, mint csődhitelezők is fellépnek, két esetet lehet és kell megkülönböztetni; azok ugyanis vagy hajlandók a zálogról, illetőleg a visszakövetelt tárgyakról lemondani, vagy nem; az első esetben, feltéve, hogy az igénye az általános csődtömeg ellen különben érvényesithető, a hitelezők kiváltságos jellege megszünik, azok a közösségbe lépnek, tehát valamint más tekintetben, úgy a szavazati méltatlanságnak csak ugy vétetik eleje, ha a hitelezők követeléseiknek azon részére ruháztatnak fel szavazattal, mely a külön alapból ki nem kerül, tehát minden körülmény közt az általános csődtömeg terhére esik. Arra nézve, hogy a kérdéses követelések mily része esik az általános csődtömegre, a záloggal terhelt vagyon eladása esetében; a tényleg befolyt vételár, egyéb esetekben pedig; a birói becsérték szolgálhat irányadóul.
A 228-230. §-okhoz
Ha szavazati jog akár azért, mert a bejelentett követelések a felszámolásnál megtámadva nem lettek, akár azért, mert a csődbiróság e kérdésben már határozott, véglegesen megállapittatott, - az egyezségi ajánlat a hitelezők elé terjeszthető a végből, hogy ezek annak el vagy el nem fogadása iránt nyilatkozzanak. Hogy ez megtörténhessék, határnap tűzendő ki, s arra a hitelezők megidézendők. A kérdés csak az lehet, hogy tekintettel a tárgyalás fontosságára, miként és mely időre kelljen a megidézésnek történni, hogy az minden értéknek megfeleljen s egyuttal az egyezségi eljárás mielőbbi befejezését ne hátráltassa. A javaslat e tekintetben közép utat tart; mert a tárgyalási határnapot közzététetni rendeli ugyan, de a hitelezők külön értesitését mellőzi. Eltekintve ugyanis attól, hogy az összes hitelezők külön értesitése a legtöbb feleslegesnek tekinthető; mert ha a hitelezők külön értesittetnek, akkora hirdetvény nem szükséges; ha pedig az utóbbi használtatik, az egyesek külön értesitése túlságos óvatosságnak mutatkozik annál is inkább, mert a javaslat 76. §-a szerint, az értesités hivatalos közzététele az esetben érvényes kézbesitésnek tekintetik, midőn a törvény a kézbesitést külön megrendeli.
Ezenfelül szükségesnek látszott az esetre is intézkedni, ha a közadós a kitűzött egyezségi tárgyalásnál sem személyesen, sem meghatalmazottja által meg nem jelenik. Az utóbbi a javaslat szerint az egyezségnek a hitelezők részéről elfogadását nem gátolja, mert ha már a tárgyalások az egyezségi ajánlat felett megindittattak, azok befejezése a közadós szeszélyétől vagy önkényétől függővé nem tétethetik.
A 230. § a tárgyalás menetelét s a csődbiztos e részbeni teendőit állapitja meg, kijelölvén azon momentumokat, melyek az illetőkre nézve irányadókul szolgálnak. Ilyenek: a tömeggondnok előterjesztése, a választmány nyilatkozata, a hitelezők szavazása s a jegyzőkönyv felvétele, mely különösen az egyezség elfogadása esetében bir fontossággal. Az elfogadott egyezség ugyanis nemcsak az arra következő birói határozatnak alapját, hanem egyutal a hitelezők jogainak körvonalazását és megállapitását is tartalmazván, igen természetes, hogy annak a lehető pontossággal kell a jegyzőkönyvbe felvétetni. Ezért rendeli a javaslat, hogy az egyezség úgy, a mint az a hitelezők által elfogadtatott, egész kiterjedésben, tehát teljes hűséggel jegyzőkönyvbe vétessék. Hogy specialis stipulatiók esetében, melyek az egyezségnél előfordulhatnak, a jegyzőkönyvnek mit kell tartalmazni, az iránt a 234. §-ban történik intézkedés.
A 231-234. §-okhoz
A kényszer-egyezségnek, miként ez a 218. § indokolásában kiemeltetett, egyik leglényegesebb biztositékát a többségnek helyes alapon megállapitása képezi; mert a törvény minden intézkedése, annak legjobb intentiója hajótörést szenvedhet, ha az egyezség el- vagy el nem fogadása felett határozati joggal felruházott többség nem kellő allapon constituálva szerveztetik. A positiv törvények e részbeni intézkedései lényegesen eltérnek egymástól; mert mig némelyek az egyezség érvényes elfogadásához egyedül a hitelezők számszerinti többségét és pedig háromnegyed részét követelik, mások ellenben a hitelezők számszerinti többségével meg nem elégedve azt követelik, hogy e többség a bejelentett összes követeléseknek legalább kétharmad részét képviselje. De eltérnek a positiv törvények még más irányban is; mert némely törvények a szavazati jogot nemcsak a közadós házastársától és ennek legközelebbi rokonaitól, hanem azoktól is megvonják, kikre követeléseik a csődnyitás után ruháztattak át; más törvények ellenben kizárják a követelések felosztását, ha ez engedmény utján keletkezik.
A javaslat az érintett szempontokat mind figyelemre méltatva, a többség megállapitásánál egyrészről a lehető biztosságot törekszik megvalósitani az által, hogy a többséget kettős momentumhoz köti; másrészről a jogosság elveinek megfelelőleg jár el, midőn a követelések felosztását csak annyiban zárja ki, a mennyiben azt jogilag sem lehetne indokoltnak tekinteni. A javaslat ugyanis a többséget csak az esetben fogadja el, ha azt egyrészről az egyezségi tárgyalásnál jelenlevő szavazatképes hitelezők számának legalább kétharmadrésze és a bejentett szavazásra bocsátott összes követeléseknek legalább háromnegyed része képezi; mert csak igy lehet minden körülmény közt alaposan feltenni, hogy a létrejött egyezségben a valóságos többség akarata nyer kifejezést. A többség egyoldalu megállapitása, bármily combinatió képezze is annak alapját, könnyen visszaélésekre vezethet; mert lehetővé teszi a közadósnak, hogy ez az egyoldalu többséget magának mesterséges és tiltott uton, tehát a jóhiszemű hitelezők érdekeinek rovására biztositsa.
Ott, hol a törvény a hitelezőket akaratuk ellenére jogaik feladására kényszeriti, minden mód igazoltnak tekinthető, mely a kényszert enyhitheti, mely a hitelezők érdekeinek lehető megvédését czélozza a nélkül, hogy magát az óhajtott eredményt veszélyeztetné. A felosztás korlátozását illetőleg pedig a javaslat csak az általános jogi elveknek tesz eleget, midőn egyedül azon hitelezőket rendeli egy személynek tekintetni, kiket egy és ugyanazon követelés akár határozott, akár határozatlan arányban illet. Az tehát, hogy az eredetileg egy összeget képező követelés többekre ruháztatott, ha ezek mint önálló hitelezők jelenkeznek, nem képezhet akadályt arra, hogy ezek a szavazásnál mint ugyanannyi külön hitelezők tekintessenek. Végre mint az egyezség érvényes elfogadásának feltételét jelöli ki a javaslat 231. § harmadik bekezdése azt, hogy az egyezség az ugyanazon osztályba tartozó hitelezőknek egyenlő jogokat biztositson. Ezt, egyebektől eltekintve, már azért is feltételként kellett kikötni, mert a javaslat nem szentesithetne a priori oly egyezséget, mely a hitelezők követeléseire nézve nem egyenlő kielégitési módot állapitana meg. Az egyenetlenség azonban, mely a hitelezők tekintetében megállapittatik nem mindig és nem feltétlenül tekinthető jogtalanság vagy méltatlanságnak; mert ha az érdekelt hitelezők azon megállapodásba, mely szerint egyesek előnyösebb feltételekben részesittetnek, talán épen az egyezség biztositása szempontjából beleegyeznek, megszünik minden jogos ok arra,hogy a törvény az ily egyezségtől, illetőleg megállapodástól a birói jóváhagyást megtagadja; magától értetvén, hogy a megrövidetett hitelezők beleegyezésének minden kétséget kizáró módon kell constatálva lenni.
Az egyezséget azért, mert az első tárgyalás alkalmával a többség mindkét irányban elérhető nem volt, sem meghiusultnak tekinteni, sem véglegesen abbanhagyni nem lehetne; sőt ellenkezőleg azon körülmény, hogy a hitelezők többsége egyik irányban az egyezség elfogadása mellett nyilatkozott, batározottan annak bizonyságául szolgál, hogy az egezség létrejötte minden valószinüség szerint remélhető. Ez okból, s mert az egyezség elejtésével a constatált többséget képviselő hitelezőkkel legalább is méltatlanság történnék, a javaslat 232. §-a kötelességévé teszi a csődbiztosnak az egyezség még egyszeri megkisértése végett ujabbi határnapot kitűzni, s erre a jelenlevőket azonnal szóval megidézni. Miután azonban az ujabbi tárgyalás az elsőnek folytatását nem képezi; miután továbbá per esetén is az egyezségi kisérletek alkalmából tett nyilatkozatok és beismerések joghatálylyal nem birnak, a javaslat sem tulajdonithatott joghatályt a hitelezőkkel szemben azon ajánlatoknak, engedményeknek és határozatoknak, melyek az első tárgyalás alkalmával keletkeztek. E tárgyalás ugyanis a hitelezők irányában teljesen meghiusultnak, tehát nem létezőnek tekintetik; miért is annak a későbbi tárgyalásra s az ennél folytatott alkudozásokra befolyás már azért sem tulajdonitható, mert ez az egyezségek megkötését a legtöbb esetben a priori lehetetlenné tenné.
Mint nélkülözhetlen feltétele az egyezség érvényességének, jelenkezik a 233. §-ban foglalt azon intézkedés, mely szerint a létrejött egyezségnek a bejelentett összes követelésekre ki kell terjednie. Ez intézkedés természetes következményének tekinthető azon további határozat, mely szerint a valódiság vagy az osztály tekintetében meg nem állapitott követelések s azok közt, melyek valódiaknak elismertettek, a kielégitési percentuatióra nézve különbséget tenni nem lehet. Azon körülmény ugyanis, hogy az egyik vagy másik követelés akár a valódiság, akár az osztály tekintetében megtámadtatott, még nem involválja azt, hogy az ily követelést nemlétezőnek kell tekinteni; e felett a meginditandó eljárás folyamában hozandó birói határozat fog intézkedni; ugyanazért e határozat bekövetkeztéig a megtámadott követelést ép úgy számitásba, tehát az egyezség keretébe kell venni, mint ez közönséges csődnél a végfelosztás alkalmával történik; a különbség, mely a megtámadott és a valódinak elismert követelések közt létezik és létezhet, egyedül a teljesités módjában találhat kifejezést; mig tehát az egyezségben a valódiaknak elismert követelések mikénti kifizetése iránt kell rendesen intézkedni, a megtámadott követeléseknek egyedül biztositása jöhet kérdésbe; de ennek azon alapon kell történni, melyet az egyezség a többi hitelezőkre nézve kijelöl. Mindez azonban csak oly követelésekre érthető, melyek a jelen törvény szerint előnyös kielégitésben (pl. az első vagy második osztályban) nem részesülnek; mert a harmadik osztályba eső követelések kielégitéséről általában csak akkor lehet szó, ha az első és második osztályba sorozandó követelések teljesen kielégittettek. Ez intézkedésen a dolog természete szerint változás egyezség esetében sem történhetik.
Nem ritka eset lesz a kereskedelmi csődnél, hogy az egyezség biztositására kézi zálog fog adatni, vagy jelzálog fog kiköttetni. Valahányszor kifejezni, hanem arról is intézkedni, hogy egyrészről kinek álland jogában a kézi zálogot értékesiteni, s esetleg az egyezség teljesitése után visszaadni; hogy másrészről ki fogja a jelzálogul kijelölt ingatlanokra a biztositási összeget bekebeleztetni, illetőleg a törléshez szükséges engedélyt kiállitani. Mindez már azért is szükségesnek mutatkozik, mert azon közösség, melyben a hitelezők a csőd folyama alatt állottak, a kényszeregyezség jóváhagyásával ipso iure megszünik; mert a hitelezők összességének képviseletére rendelt organumok hatásköre is elenyészik. Kell tehát már az egyezségben valakit kijelölni, kit a jogosultság az érintett irányban illeti, ki tehát az összes hitelezők nevében és érdekében érvényesen megteheti azon lépéseket, melyek akár az adott biztositék érvényesitésére, akár annak megszüntetésére szükségesek.
A 235-240. §-okhoz
A javaslat azok szerint, mik a 218. § indokolásában felhozottak, a kényszer-egyezség egyik feltételeként jelöli ki a birói jóváhagyást, tekintet nélkül arra, hogy az egyezség minden hitelező vagy csak a többség beleegyezésével jött-e létre. Hogy a csődbiróságnak az egyezség jóváhagyásánál mire kell ügyelnie, s mily érdekek megóvásáról kell gondoskodnia, a 218. § indokolásában már kifejtetvén, a 235. § első bekezdése újabb indokolást vagy kiegészitést nem tesz szükségessé. A mi a második bekezdésben foglalt intézkedést illeti, azt czélszerüsége indokolhatja; mert oly esetben, midőn az egyezség csak a kellő alakszerüségek hiányában szenved, nem volna helyes a biróságot a jóváhagyás megtagadására utasitani, s ekként a hitelezők szándékát s a csőd lehető gyors befejezését meghiusitani; ugyanazért a kérdéses esetben s feltéve, hogy a hiányzó alakszerüségek újabb tárgyalás nélkül is pótolható, legczélszerübbnek látszott a csődbiztost a hiányok pótlására utasitani. Ellenben ha ily hiányok nem mutatkoznak, a beterjesztett egyezség felett véglegesen kell határozni, és pedig vagy jóváhagyólag vagy tagadólag. Hogy a csődbiróságnak a jóváhagyást mikor lehet, illetőleg mikor kell megtagadni, azt a 236. § határozza meg, mely három külön esetet jelöl ki, melyekben a csődbiróság az egyezség jóváhagyását megtagadni köteles. Ez esetek gyakorlati jelentőségét tekintve, nem lehet felesleges azokat következő megjegyzésekkel kiegésziteni:
1. hogy az első pontban érintett szabályok alatt nem pusztán alakszerüségeket kell érteni, kétséget már azért sem szenvedhet, mert az utóbbiakról egyenesen a 235. § intézkedik. Ellenben igenis értendők itt mindazon szabályok, melyeket a jelen törvény úgy a kényszer-egyezségi eljárásra, mint magára az egyezségre nézve megállapit, s melyeknek teljes megtartása mellett lehet az egyzséget érvényesnek tekinteni. A lényeges kellékek, melyeket a törvény valamely ügylet érvényességéhez megkiván, alkatrészei magának az ügyletnek tehát olyanok, melyek közül egynek hiánya az ügylet érvénytelenségét vonja maga után. Hogy a 236. § első pontja az egyes eseteket külön fel nem sorolja, azt nemcsak az egyezségi eljárásra s az egyezség megkötésére vonatkozó szabályok egyezsége, hanem a szabad méltánylási jóg is indokolja, melyet a javaslat a biróságnak minden esetben biztositani kiván.
2. Az egyezségnek a 231. § szerint egyik előfeltételét képezi az, hogy a hitelezőknek egyenlő jogokat biztositson; igen természetes tehát, hogy oly esetben, midőn a biróság alaposan gyanithatja, hogy a közadós az egyezség létrehozása végett egyes hitelezőinek kedvezőbb feltételeket biztositott, vagy csalárdul járt el, az egyezséget jóváhagyni nem lehet; mert ez esetben hiányzanék miden feltétel arra nézve, hogy érvényes egyezségről szó lehessen. Hogy mily esetekben lehet a gyanut alaposnak, tehát a jóváhagyás megtagadására elegendőnek tekinteni, az eleve ép oly kevésbbé határozható meg, mint az, hogy minő cselekmények állapithatják meg minden egyes concret esetben a csalás fogalmát. A javaslatnak tehát itt is az elv megállapitására szoritkozni, s annak alkalmazását a biróság szabad belátásra kellett bizni.
3. Ha az egyezség az összes hitelezők közös érdekeivel ellenkezik, annak jóváhagyását nemcsak azon okokból lehet és kell megtagadni, melyek a 218. § indokolásában felhozottak; hanem azért is, mert a törvénynek az összhitelezők érdekeinek megóvása határozott feladatát képezi. Az állam, mint a közjó és a közérdekek hivatott védője, azok szükséges feltételeinek nemcsak létesitéséről, hanem biztositásáról is köteles gondoskodni. Hogy az egyezség mennyiben ellenkezik az összhitelezők érdekivel, mint quaestio facti minden egyes esetben az adott körülmények szerint lesz megitélendő; miért is e részben a birsóságot még általános határozatokkal sem lehetne megkötni; mert az utasitások jellegével biró általános határozatok legfelebb exemplificativ természetüek lehetnének, s mert teljesen soha ki nem merithetők, csak ritkán könnyitik meg a birói elhatározást.
A 237. § nem pusztán instructiv szabályokat, hanem elvi jelentőségű intézkedéseket is tartalmaz, a mennyiben a csődbiróságnak az egyezség tekintetében keletkezett határozatát appellabilisnak jelenti ki. A felebbviteli jogra vonatkozó intézkedések szükséges kiegészitését képezi a javaslat 238. §-a, mely a felfolyamodásra jogosult felekről intézkedve, ilyeneknek jelöli ki a jóváhagyó határozattal szemben azon hitelezőket, kik az egyezséget kifejezetten el nem fogadták; a tagadó határozattal szemben pedig a közadóson kivül azon hitelezőket, kik az egyezséget kifejezetten nem ellenezték. Az ellenfél, ki ellen a felfolyamodásnak intéztetni kell, az esetek minősége szerint majd a hitelezők egy része egyedül, majd ezek mellett a tömeggondnok is lehet; sőt az sem lehetetlen, hogy a felfolyamodás a tömeggondnok, mint egyedüli ellenfél ellen intézendő, mi akkor történhetik, ha a biróság az egyezséget viszautasitja a nélkül, hogy a tárgyalás alkalmáva valaki az egyezség ellen nyilatkozott volna. Minden más esetben azok lesznek a felfolyamodásnál egymásnak ellenfelei, kik a tárgyalásnál mint ilyenek jelentkeznek; ha tehát a folyamodás a jóváhagyó határozat ellen intéztetik, a felfolyamodók ellenfelei a tömeggondnokon kivül azon hitelezők lesznek, kik az egyezséget elfogadták; ellenben ha a felfolyamodás a visszautasitó határozat ellen intéztetik, ellenfeleknek azok tekintendők, kik a tárgyalás alkalmával az egyezség ellen nyilatkoztak.
Végre a 239. § az egyezség érvényes elintézése utáni teendőkről, a 240. § pedig az eljárási költségekről intézkedik. A 239. § intézkedései inkább utasitás természetével birván, külön indokolást már azért sem tesznek szükségessé, mert azok az egyik vagy másik irányban történt elintézésének úgyszólván természetes következményeit képezik. A 240. § intézkedése abban találja indokolását, hogy a javaslat a csődeljáráshoz tartozó, s az abból felmerülő költségeket általában a tömeg tartozásának tekinti, ezeket pedig a közadós vagyona első sorban és teljesen tartozik viselni; mi sem természetesebb tehát, mint az, hogy az egyezségi eljárásból felmerülő költségek is a közadóst terhelik. E tekintetben kivételnek kell történni azon kölségekre nézve, melyek az egyes hitelezők alaptalan felfolyamodásai által okoztatnak, s melyekkel a közadóst terhelni nem lehetne. Az ily költségek tehát azon hitelezők által lesznek viselendők, kik azokat alaptalan felfolyamodásaikkal okozták.
A 241-245. §-okhoz
Habár a kényszer-egyezség joghatálya a javaslat 218. §-ában már általában jeleztetett, a mennyiben a most érintett §-ban határozottan kimondatik, hogy az érvényesen létrejött kényszeregyezség azon hitelezőket is kötelezi, kik azt el nem fogadták, vagy követeléseiket be nem jelentették; mindamellett, miután az érintett intézkedés csak általános elvnek tekinthető, a kényszer-egyezség joghatályának részletes megállapitását mellőzni nem lehetett. A javaslat tehát a kényszer-egyezség joghatályának részletes megállapitását mellőzni nem lehetett. A javaslt tehát a kényszer-egyezség joghatásaként kijelenti, hogy a közadós a kényszer-egyezség által megszabadul annak megfizetése alól, mit hitelezői követeléseikből a kényszer-egyezség által vesztettek. És ezt az egyezség czélja követeli, mely illusoriussá válhatnék, ha a közadóst hitelezői az érvényesen létrejött egyezség daczára is megtámadhatnák, ha tőle annak megtéritését követelhetnék, mit az egyezség folytán vesztettek. Hogy a szóban levő intézkedés az adóstársakra és a kezesekre ki nem terjed és ki nem terjedhet, az a 218. § indokolásában már kifejtetett.
A kényszer-egyezség a csőd befejezésének egyik nemét képezvén, igen természetes, hogy annak létrejöttével a csődeljárásnak meg kell szünnie, tehát a vagyon a közadós rendelkezés alá bocsátható. Arra nézve azonban, hogy ez megtörténhessék, bizonyos feltételek szükségesek, melyeket szem elől téveszteni nem lehet. E feltételeket jelöli ki a javaslat 241. §-ban kimondott következményekkel s az ott megállapitott módon befejezettnek nyilvánittassék. Végre miután a tervezet 198. §-a a közönséges csődöt is egyedül a csődbiztos jelentésére rendeli megszüntettetni, - a következetessé és a dolog természete azt követeli, hogy e jelentés a kereskedelmi csődnél is fentartassék annál is inkább, mert ez utóbbinál is a csődbiztos tekintendő azon organumnak, melyet a felek és a csődbiróság közt a közvetitői szerep illet.
Miután a 218. § szerint az egyezség joghatálya azon hitelezőkre is kiterjed, kik követeléseiket a csődtömeg ellen nem érvényesitették, - önként következik, hogy a közadós a 242. § határozatához képest többet ezeknek sem köteles fizetni, mint a mennyi a jelenkező hitelezőkre az egyezség szerint esik, illetőleg ezek részére megállapittatott; hogy továbbá a nem jelenkezett hitelezők sem támadhatják meg a közadósnak sem szerzeményét, sem azon javait, melyek a csőd megszüntetésekor rendelkezése alá bocsáttattak. Ez a javaslat 218. és 242. §-ainak egybevéteséből következtetés útján minden nehézség nélkül megállapitható ugyan; mindamellett annak határozott kifejezést adni már azért sem lehet felesleges, mert a deductio soha sem nyújtja azt a biztosságot, melyet a törvény positiv intézkedései eredményeznek. És ha már a törvény e részbeni intézkedése feleslegesnek nem tekinthető, még kevésbé lehet felesleges annak elvi kijelentése, hogy a nem jelenkezett hitelezők követeléseiket a csőd befejezése után is érvényesithetik; magától értetvén, hogy a mint kedvezőbb quótát nem igényelhetnek, úgy egyebekben is az egyezség feltételeit kötelesek elfogadni, tehát esetleg a fizetést csak azon időben követelhetik, melyet az egyezség a jelentkezett hitelezőkre nézve megállapit.
Az illetékesség állandóságának, de egyuttal az eljárás egyöntetüségének is megfelel a 244. § azon intézkedése, mely a csődbiróság illetőségét úgy a már folyamatban lévő, mint a később meginditható perekre nézve (243. §) fentartja. Különösen a már folyamatban lévő perekre nézve csak hátrányos lehetne, ha azok a csőd befejezése után már birósághoz tétetnének át; mert az ily áttétel a mellett, hogy időt venne igénybe, az ügy alapos elintézésének rovására történnék.
Végre szükségesnek látszott azon esetről is gondoskodni, ha a közadós az egyezség által elvállalt kötelezettségeinek meg nem felel, s az e részbeni intézkedés szükségét már maga azon körülmény is indokolhatja, hogy a közadós ellen formálható követelések nem egy természetüek, tehát nem egyenlő tekintetek alá esnek. A közadós ellen formálható követelések ugyan is lehetnek olyanok, melyekre az egyezség joghatálya ki nem terjed, s olyanok, melyek e joghatálynak alávetve vannak; az utóbiak ismét vagy olyanok, melyek a csőd folyama alatt valódiaknak elismerve lettek, illetőleg melyek ellen sem a valódiság, sem a rangsorozat tekintetében kifogás nem tétetett, vagy olyanok, melyek az egyik vagy másik ok miatt felszámolhatók nem voltak. E mellett a hitelezőknek támadhatnak követelései azok ellen is, kik az egyezségben a közadósért kezességet. A követelések e különböző természetéhez képest állapitja meg a javaslat 245. §-a a szükséges szabályokat.
Azon igények, melyekre az egyezség joghatálya ki nem terjed, melyek tehát minden esetben teljesen kielégitendők már az által, hogy a csődeljárás folyamában valódiaknak elismertettek, a végrehajtáshoz jogczímet szereztek, s a mennyiben az egyezség megkötésekor kielégitve nem lettek, az e végre megállapitott idő alatt elégitendők ki. Ha ez idő sikertelenül telik el, végrehajtásnak van helye, mert ennek összes feltételei bekövetkeztek. Ellenben azon követelések, melyekre az egyezség joghatálya kiterjed, ha valódiaknak már elismertettek, lejáratnak csakis az egyezségben kijelölt idő elteltével tekinthetők; miért is ezekre nézve végrehajtásnak csak akkor lehet helye, ha igazoltatik, hogy a közadós egyezségileg elvállalt kötelezettségét meg nem tartotta; ha pedig az ily követelések még megállapitva nem lettek, szükséges, hogy a hitelező a végrehajtáshoz jogczímet szerezzen; mert ilyet neki az egyezség ép oly kevéssé adhat, mint azon hitelezőknek, kik követelésiket be nem jelentették.
Mindaz, mi a közadósra nézve a fentebbiek szerint felhozatott, áll azokra is, kik a közadós mellett kezességet vállaltak; ezek ellen is tehát csak azon feltételek mellett lehet végrehajtásnak helye, melyekhez a törvény e jogot a közadós tekintetében kötötte.
A 246-247. §-okhoz
A közkereseti és betéti társaságoknál úgy a csődön kivül, mint csőd esetében fő jelentőséggel a társasági vagyon bir már azért is, mert az egyes tagok magánvagyona csak subsidiarie szolgál a társasági tartozások fedezéséül. Ehez képest a javaslat is, a kereskedelmi törvényhez alkalmazkodva, a társasági hitelezőket csak arra jogositja fel, hogy ezek követeléseiknek a csődvagyon által nem fedezet részével fordulhassanak az egyes tagok magánvagyona ellen. Ezt tartva szem előtt, a tervezet 246. §-a a társaság csődjében létrejött kényszer-egyezség hatályát egyuttal az egyes tagok személyes felelősségére is kiterjeszti, tehát azokat a személyes felelősség alól feloldja, ha ennek ellenkezője az egyezségben ki nem köttetett. E nélkül a közkereseti és a betéti társaság csődjénél az egyezség minden jelentőségét elvesztené, s az egyes társasági tagoknak nem állana érdekében az egyezség megköthetése végett esetleg áldozatot hozni; mert távol attól, hogy a zaklatásoktól megszabadulnának, ezeket az egyezség megkötése által magok tennél lehetővé, reájuk nézve tehát sokkal előnyösebb maradna a csőd folytatása, mint annak egyezség által befejezése.
Ha a közlekedési vagy a betéti társaság ellen nyitott csőd kényszer-egyezség által befejeztetik, a dolog természetéből következik, hogy a tagok magán vagyonára hivatalból elrendelt csődnek is meg kell szünnie, feltéve, hogy a magán hitelezőknek viszonya a közadóshoz, a csőd további folytatását szükségessé nem teszi.
Az egyes tagok magánvagyonára nyitott csődnek kényszeregyezség által befejezése, a javaslat rendszerével egyáltalán nem ellenkezik; a hitelezőkre nézve pedig igen sok esetben kivánatos és előnyös lehet. A társásági hitelezők a nélkül is követeléseiknek csak fedezetlen részével fordulhatnak az egyes tagok csődtömege ellen, rájuk nézve tehát a külön csőd befejezése sok esetben határozott előnynyel járhat; miért is az egyezségnek azon módját, melyet a javaslat 247. §-a szabályozott előnynyel járhat; miért is az egyezségek azon módját, melyet a javaslat 247. §-a szabályoz, teljesen indokoltnak lehet tekinteni. Hogy az ily egyezségnek tárgya egyedül a társasági tag magánvagyona lehet, az a dolog természetéből következik, s bővebb indokolást már azért sem kivánhat, mert a társasági vagyon egészen külön csőd alá tartozik; mert továbbá a magánhitelezők, kik a külön csődnél a társasági hitelezőkkel concurrálnak, a társasági vagyonra igényt nem tarthatnak, tehát arra nézve egyezséget nem is köthetnek. A külön csődben kötött egyezség természetes következményeként jelenkezik az, hogy társasági tag, a társasági adósságok tekintetében, a személyes felelősség alól felszabadul; ő tehát a megkötött egyezség után a társasági adósságokért csak azon vagyonával felel, mely őt a társasági tömegből illetné. E vagyonát a külön csődben keletkezett egyezség nem érinti; miért is az utóbbinak a társasági csődre befolyása nem lehet.
A 248-250. §-okhoz
A kényszer-egyezség megkötésére vonatkozó szabályoknak szükségképen santióját képezik a 248-250. §-ban foglalt intézkedések, melyek a kényszer-egyezséget bizonyos esetekben hatálytalannak nyilvánitják, vagy annak megtámadását a hitelezőknek megengedik. Ez intézkedések különféle feltevéseken alapulván, s különféle eseteket szabályozván, nem lehet felesleges azok általános indokolása helyett, az egyes intézkedéseket részletes vizsgálat tárgyává tenni.
A 248. § szerint, a kényszer-egyezségen alapuló leengedések ipso iure hatályukat vesztik, ha a közadós az egyezség megkötése után csalárd bukása miatt jogérvényesen elitéltetik. Ez esetben az egyezségnek, mert a javaslat abból indul ki, hogy a hitelezők kisebbségének kényszeritését csak az esetben lehet jogosnak tekinteni, ha magára a többségre nézve a körülmények kényszeritő hatása az egyezséget szükségessé teszi; ha tehát a közadós egész vagyonát hitelezői rendelkezése alá bocsátja, s ezek teljes kielégitésére még sem számithatnak, s ennélfogva saját érdekükben kiegyezni kénytelenek. Mindez máskép áll, ha a közadós csalárd bukás miatt elitéltetik; mert ez esetben a kényszernek nemcsak jogossága, hanem szüksége is elesik. Hogy a javaslat a szóban levő esetben az egyezséget a hitelezőkkel szemben tehát a leengedések tekintetében ispo iure hatálytalannak nyilvánitja, abban találja indokolását, hogy a jogi elvek szerint azon okok, melyek miatt valamely ügylet érvényesen létre nem jöhet, az ügylet megsemmisülését vonják maguk után, ha később merülnek fel. Ugy, de ha ezen elv a jogügyletekre általában alkalmazható, az még inkább alkalmazandó a kényszer-egyezségre, mely a kisebbség jogait ennek beleegyezése nélkül röviditi meg, s e természeténél fogva nem tartozhatik azon ügyletek közé, melyeknek miden esetben fenntartását indokoltnak lehetne tekinteni.
Ezenfelül a javaslat 248. §-a azon esetről is intézkedik, ha a közadós ellen az egyezség megkötése után csalárd bukás miatt bűnfenyitő vizsgálat indittatik, megengedvén az esetben a csődbiróságnak, hogy ez akár valamelyik hitelező kérelmére, akár hivatalból a közadós javainak zár alá vételét elrendelhesse; tehát a biztositási intézkedés által, a közadós elitéltetése esetére, a megkárositott hitelezők érdekeit megvédhesse. Maga azon körülmény, hogy a közadós ellen vizsgálat indittatott, még nem igazolhatná az egyezség félretételét; de igenis igazolhatja azt, hogy a közadósra nézve, ki a csalás gyanúja alatt áll, hitelezőinek további megkárositása lehetlenné tétessék. Miután azonban a zár alá vétel csak az esetre birhat joghatálylyal, ha a közadós érvényesen elitéltetik, igen természetes, hogy annak meg kell szünni, ha a közadós jogérvényesen felmentetik, vagy az eljárás megszüntettetik, az egyik esetben úgy, mit a másikban, a biztositási intézkedés szüksége és jogossága elesvén, annak további fenntartását indokoltnak tekinteni nem lehetne.
A javaslat 249. §-a oly esetben, midőn a közadós javainak egy részét eltitkolja, vagy koholt követeléseket állitott fel, vagy egyes hitelezőinek titokban kedvezőbb feltételeket biztositott, az egyezség fenntartása mellett, az egyezs hitelezőknek kereseti jogot ad ara, hogy az egyezségen alapuló leengedések megsemmisitését követelhessék. Az egyezséget elfogadó hitelezők azon feltevésból indulnak ki, hogy az ügylet, melyet a közadóssal kötnek, ment minden tévesztéstől, ment minden csalástól; ha tehát ebbeli feltevésük később valótlannak bizonyul, ha az derül ki, hogy a többség egyenesen a megtévesztés következtében kötötte meg az egyezséget, ennek hatályát kell veszteni, ha a hitelezők valamelyike oly tényeket igazol, melyek csalást involválnak. A javaslat tehát az általános jogi elvekből indul ki, midőn a hitelezőknek kereseti jogot ád az egyezségen alapuló leengedések megtámadására. Az azonban habár e kereset általában indokoltank és igazságosnak mutatkozik, az a kereskedelmi forgalomra nézve nevezetes hátrányokkal járhatna, ha in finitum, fentartatnék; ugyanazért szükségesnek látszott a kérdéses keresetet az általános forgalom, tehát úgy a hitelezők, mint a közadós érdekében, bizonyos időhöz kötni olyképen, hogy ennek eltelte után a kényszer-egyezséget keresettel megtámadni ne lehessen.
A 250. § a kereset feletti támogatást szabályozza; megengedvén, hogy az egyezségen alapuló leengedések megsemmisitése iránt inditott eljáráshoz, az érdekelt hitelezők felperesi minőségben csatlakozhassanak.
A 251-255. §-okhoz
Ha az egyezség azért, mert a közadós csalárd bukás miatt elitéltetett, hatályát veszti, újból csődnyitásnak van helye, mely tekintettel a már közzétett megszüntetési határozatra, ép úgy, mint az eredeti csőd, közzéteendő.
Miután a tervezet 241. §-a szerint a kényszer-egyezség jóváhagyásával a csőd megszüntnek nyilvánittatik, s a közadós javai felett szabad rendelkezési jogát visszanyeri, igen természetes, hogy ez időtől kezdve új jogügyleteket köthet, új kötelezettségeket vállalhat. Ha tehát a közadós ellen újból csőd nyittatik, ennél nemcsak azon hitelezők jelenkezhetnek, kiknek követelései az egyezség megkötésekor már fennállottak, hanem azok is kiknek követelései a csőd megszüntetése után keletkeztek. A kérdés csak az lehet, hogy minő jogviszony állapittassék meg a korábbi és a későbbi hitelezők közt. Ezt czélozzák a javaslat 252. és 254. §-ai, melyeknek elseje szerint a követelések kivétel nélül bejelentendők ugyan, de a már korábban megállapitott követelések tekintetében felszámolásnak csak a később felmerül tényekre nézve van helye; ha tehát e tekintetben a bejelentő fél s a tömeg közt egyetértés létezik, a felszámolás teljesen feleslegesnek tekinthető. Nem oly egyszerű annak megállapitása, hogy a régibb és újabb követelések minő elvek szerint elégittessenek ki, tehát minő elvek alapján kell a végfelosztási tervnek készittetni; e tekintetben a javaslat 254. §-a a régibb követeléseket egész összegeikben engedi ugyan bejelenteni; de ezt az által ellensúlyozza, hogy a felosztási tervbe azt, mit a hitelezők már kaptak, a meglevő vagyonhoz rendeli számittatni. Az ekkén megállapitott activák és passivák aránya szerint történik azután a hitelezők közt a felosztás, melynek foganásitásakor a régibb hitelezőknek a végfelosztási terv szerint megállapitott quótájukba beszámittatik az, mit az egyezség folytán már kaphatók. Ugyanez történik a javaslat 255. §-a szerint oly esetben is, midőn a kereskedő ellen az egyezségi feltételek teljesitése előtt új csőd nyittatik; s a különbség mindössze abban áll, hogy a régi hitelezők követeléseiknek csak azon részével léphetnek fel a tömeg ellen, mely az egyezség által megállapittatott; ez esetben tehát a régibb hitelezők szemben az újabbakkal, egyéb előnyben nem részesülnek, mint abban, hogy a már felvett részletfizetéseket visszaadni nem tartoznak.
Végre miután a csőd újból megnyitása által a közadós visszanyert rendelkezési képességét ismét elveszti, szükségesnek látszott egyrészről az időközben kötött jogügyletek megtámadhatása, és márrészről azon időpont iránt intézkedni, mely ily esetben a fizetések megszüntetési, tehát a concursus materialis időpontjául tekintendő. A mi az ügyletek megtámadhatását elvileg illeti, annak indokolására alig szükséges egyebet, mint azon körülményt felhozni, hogy a közadós az egyezség megsemmisülésével azon helyzetben jut, melyben a csődnyitás idejekor, illetőleg a fizetések megszüntetésekor volt; a mi tehát a közadós a most érintett idő alatt érvényesen nem tehetett, azt azon idő alatt sem teheti, mely az egyezség megsemmisülése és a csőd újból megnyitása közt fekszik. Valamint azonban az első rész harmadik fejezete értelmében a közadós által kötött ügyletek magukban véve érvénytelennek nem tekinthetők, s ilyenek csak a hitelezők megtámadása folytán lesznek, úgy azon ügyletek is, melyeket a közadós az egyezség jogérvényessége és a csőd újból megnyitása közt kötött, csak a hitelezők megtámadása folytán lesznek és lehetnek érvénytelenek. Nem oly egyszerű a dolog az időpontot illetőleg, mely a szóban levő esetben a fizetés megszüntetési időpontjául tekintendő; mert e tekintetben a positiv törvények intézkedései is eltérnek egymástól. A javaslat e tekintetben azon időpontot jelöli ki, midőn az első biróság a 248. § értelmében határozott, midőn tehát a bukás minősége iránt itéletét meghozta.
A 256-261. §-okhoz
A javaslat egyes intézkedéseihez, különösen pedig a fejezet határozataihoz szánt indokolásnak nem lehet feladata jogi és közgazdászati jelentőségét fejtegetni egy oly intézménynek, mely a kereskedelmi törvény keretébe tartozik, s annak keretében nyert már nálunk is megoldást. Ily intézménynek tekinthető a szövetkezet (Genosenschaft), vagyis a kereskedelmi associatiók azon neme, mely az egyéni munka, a parányi erők és tőkék egyesitése által kivánja lehetővé tenni egyeseknek, hogy az ipar és kereskedelem jelen kifejlett alakjában a nagy ipari vállalatokkal sikeresen versenyezhessenek.
Hazánkban a szövetkezetek iránt, habár ilyenek tényleg különféle formákban léteztek a kereskedelmi törvény megalkotásáig minden törvényes szabály hiányában egyedül a társasági alapszabályok szolgálnak irányadóul. A kereskedelmi törvény tekintetében egyebehivott tanácskozmány tehát egy jelentékeny hiány pótol, midőn a kereskedelmi törvény revideált tervezetébe a szövetkezetekre vonatkozó intézkedéseket is felvette. Hogy nálunk a szövetkezetekre vonatkozó törvényes határozatok a kereskedelmi törvénybe vétettek fel, egyrészről abban találja indokolását, hogy a szakbizottság a részvénytársaságok fogalmát a vállalat tárgyától függővé nem tette; hanem azokat kivétel nélkül kereskedelmi társaságoknak tekintette; úgy de a különbség, mely eddig a részvénytársaság közt a vállalat tárgyához képest tétetett, elejtetik, a következetesség azt hozza magával, hogy a kereskedelmi társaságok közé a szövetkezetek annál is inkább felvétessenek, mert különben ezek iránt egy külön törvényben kellene intézkedni. Másrészről indokolását találja a szakbizottság eljárása azon körülményben, hogy a szövetkezetek iránt az érintett országban is csak azért alkottattak külön törvények, mert akkor, midőn az associatiók érintett formáinak szabályozása szükségessé vált, a kereskedelmi törvény már mindenütt befejezett egészet képezett. Ehez járul még, hogy az emlitett országokba a szövetkezetek iránt hozott törvények közvetlen alapját a kereskedelmi törvények képezték, melynek intézkedései, a dolog természetének megfelelő módositásokkal, a szövetkezetekre is alkalmaztattak.
Miután azonban a kereskedelmi törvény mint ilyen, a dolog természete szerint azon intézkedések, melyeknek csőd esetében irányadóul kell szolgálni, keretébe fel nem vehette, azt a jelen javaslatnak kellett a 256-261. §-ban kiegésziteni.
A javaslat szerint a szövetkezetek csődjében, ha az egyezség által be nem fejeztethetik, a csőd befejezésének azon módja alkalmazandó, mely a tömegnek bizonyos szabályok szerinti felosztásában áll. Mig azonban a közönséges és a kereskedelmi csődnél általában, a végfelosztással a hitelezők kielégitésére szolgáló alap teljesen kimerittetik, a közkereseti és a betéti társaságoknál, nemkülönben a szövetkezeteknél fenmarad még egy külön alap, melyre a társasági hitelezők igényt tarthatnak, s mely a társaságok érintett nemeinél a beltagok magánvagyonából, a szövetkezeteknél pedig vagy hasonlag az egyes tagok magán vagyonából, vagy ezeknek lekötött üzletrészeiből, tehát azon járulékokból áll, melyekkel a szövetkezeti társaságok a társasági hitelezőknek felelősek. A közkereseti és betéti társaságok közt tehát egyrészről, és a szövetkezetek közt másrészről kétségtelen hasonlatosság van; daczára azonban e hasonlatosságnak, csőd esetében a szövetkezetekre nézve egyészen önálló és eltérő intézkedések szükségesek. Ez eltérés, melynek szükségét a szövetkezeti tagok sajátszerű helyzete indokolja, abban áll, hogy mig a közkereseti és a betéti társaságoknál a végfelosztással a csőd befejeztetik s a társasági hitelezők követeléseikkel a beltagok ellen fordulnak, a szövetkezeteknél a társasági vagyon végfelosztása mellett, az adósságok az egyes tagokra előbb kivetendők, s csak akkor, ha e kivetés és pedig kétszer siker nélkül maradt, fordulhatnak a társasági hitelezők az egyes tagok ellen. A javaslat 256. §-a, az érintett kivetést szabályozza, s azt a szövetkezetek mindkét neménél a képviselőségnek teszi kötelességévé. Hogy a képviselőség alatt kit kelljen érteni, az iránt a javaslat 204. §-a ad felvilágositást.
A tervezet 257. és 258. §-aiban a járulék-kimutatás mikénti elintézése állapittatik meg, elvként jelentetvén ki, hogy a kérdéses kimutatásnak a csődbiróság által kell jóváhagyni. E jóváhagyást azonban a javaslat szóban levő §-ai szerint az érdekeltek meghallgatásának kell megelőzni, kiknek jogukban áll a kimutatás ellen észrevételeiket megtenni. A biróság e végre felhivást bocsát ki, melyben a szövetkezeti tagokat észervételeik beadására szólitja fel, s azokat egyuttal a kitűzött tárgyalásra megidézni. A tárgyalást, mint minden más esetben, úgy itt is a csődbiztos vezeti, kinek feladatához tartozik az érdekeltek közt lehetőleg egyetértést létesiteni, tehát a járulék-kimutatás barátságos elintézésére törekedni. Csak az esetben, ha a barátságos egyezség nem sikerül, vagy helye formaszerinti tárgyalásnak, melynek eredménye felett a csődbiróság a kimutatás jóváhagyása vagy elvetése mellett határoz.
A járulék-kimutatást jóváhagyó birói határozat szükséges sanctiójaként jelenkezik a javaslat 259. §-a, mely a kérdéses határozat végrehajthatóságát mondja ki, s a végrehajtás miként teljesitéséről intézkedik. A képviselőségnek tehát kötelességében áll a kivetett járulékok behajtásáról az által gondoskodni, hogy a késedelmes tagok ellen a végrehajtásért folyamodik, s azt a polgári eljárás szabályai szerint foganatosittatja, ellenkezőleg erre ezer forintig terjedhető pénzbirsággal szoritandó.
Habár a szövetkezeti tagok kivételes helyzete a járulék-kivetést általában indokolhatja, maga a kivetési mód kell hogy bizonyos tekintetben korlátoztassék, ha általában a csőd befejezését lehetlenné tenni s a társasági hitelezőket jogaik érvényesitésében igazolatlanul gátolni nem akarjuk. A javaslat a járulék-kivetést mint a csődhitelezők kielégitésének egyik módját azért fogadta el, mert e nélkül a korlátlan felelősségű szövetkezetek keletkezése merőben lehetetlenné válnék. Miután ugyanis az egyes szövetkezeti tagok a kiegyenlitett társasági adósságokért a többi solidaris tagokat csak pro rata támadhatnák meg, igen természetes, hogy a kivetés elfogadása nélkül korlátlan szövetkezetekbe csak olyanok lépnének, kiknek nincs mit koczkáztatni; ellenben a vagyonosabbak az ily egyesülésekbe való belépéstől méltán vonakodnának. Azonban másrészről a törvény a szövetkezetek hitelképességét maga rontaná meg, ha a hitelezőket in infinitum a kivetésre utalná. Ezért rendeli a javaslat 260. §-a, mely a másodszori kivetésről intézkedik, hogy ennek megtörténtével további kivetésnek helye nincsen. Ebből azután önként következik, hogy a másodszori kivetés után a csődeljárás befejezendő; hogy továbbá a hitelezők követeléseinek ki nem elégitett részét, a kereskedelmi törvény értelmében, az egyes tagok ellen érvényesithetik.
Végre a 258. §-ban foglalt szigorú intézkedés ellensúlyozásául meg kellett engedni az egyes szövetkezeti tagoknak, hogy ezek a birósági jóváhagyott járulék-kimutatást keresettel megtámadhassák. E kereset a társasági viszonyból eredvén (actio pro socio), habár a képviselőség ellen intézendő, joghatálylyal a szövetkezet többi tagjai ellen bir; a mennyiben tehát felperes keresete folytán, a befizetéstől jogérvényesen felmentetik, a tartozatlan fizetés visszatéritését a többi tagoktól igényelheti.
A 262-265. §-okhoz
Az olcsóság és gyorsaság elvének, mely a jelen javaslat több intézkedésénél ismételten hangsúlyoztatott, semmikép sem felelne meg a csődeljárás egész apparátusát oly esetekre is kiterjeszteni, midőn a tömeg a felmerülhető költségekkel arányban nem áll; vagy midőn a követelések minősége azon formálitásokat, melyek különben szükségesnek és czélszerűeknek mutatkoznak, feleslegessé teszi. Ezt tartva szem előtt, a javaslat bizonyos esetekben sommás, tehát a közönséges csődeljárásnál rövidebbet állapit meg, s azt a 262-264. § szabályozza. Ily esetnek tekinti a 262. § azt, ha a tömeg elegendő ugyan az eljárási költségek fedezésére, de nagyobb részben könnyen értékesithető ingóságokból áll, vagy ha a kétségtelen előjoggal biró követelések, minden valószinüség szerint a közadós egész vagyonát felemésztik. Ez esetekben, miután egyrészről a meglévő tömeg a rendes eljárás valószinű költségeivel arányban nem állana; másrészről pedig a követelésnek minősége a formalis eljárást nem is követeli, teljesen indokoltank látszik, a rendes eljárástól eltérőleg oly szabályokat felállitani, melyek a mellett, hogy a kivételes eljárás, melyet a javaslat az érintett esetekre megállapit, a hitelezők jogait kétségtelenül megszoritja, szükségesnek látszott megkivánni, hogy a csődbiróság már a csődnyitási végzés hozatala alkalmával határozzon a felett, hogy az eljárásnak melyik neme szerint kivánja a csődből eredő jogviszonyokat rendezni, hogy tehát a csődhitelezők már eleve tudhassák, miszerint követeléseiket, a közönséges eljárástól eltérő módon kell érvényesiteniök.
Miután az eltérések az általános szabálytól, a biróság önkényére nem bizhatók, szükséges volt mindazon eltéréseket kijelölni, melyek a sommás eljárásnál előfordulhatnak. Ez történik a javaslat 263. §-ában, melynek egyes pontjai részint a szükségtelen költségek megkimélését, részint pedig magának az eljárásnak tényleges megröviditését czélozzák, s félre nem magyarázható tartalmuknál fogva, bővebb indokolást alig kivánhatnak.
Tekintettel arra, hogy a javaslat szerint a tömeggondnok az ügykezeléshez tartozó teendőket rendesen nem mind végezheti el egyedül, sőt több esetben egyenesen a választmány hozzájárulásának kieszközlésére van utasitva, szükségesnek látszott a sommás eljárásban, melynél csődválasztmány nem választatik, meghatározni, hogy a választmánynak különben szükséges hozzájárulása miként helyettesittessék. Ez a dolog természete szerint másként nem történhetik, mint ha a választmány hatásköre a hitelezők összességére ruháztatik; ha tehát azon ügyletek, melyekhez különben a választmány hozzájárulása lenne szükséges, a csődhitelezők határozatához, illetőleg jóváhagyásához köttetnek; magától értetvén, hogy a hitelezőknek szabadságukban áll akár esetről esetre határozni, akár pedig a tömeggondnokot, az ügyletek kijelölése mellett egyszer mindenkorra felhatalmazni; mi a sommás eljársában annál is inkább megtörténhetik, mert sem a vagyon minősége, sem a követések természete, a tömeggondnok jogkörének különös korlátozását nem teszi szükségessé.
Végre miután a jelen javaslatnak mint leendő törvénynek sikere életbeléptetése fontos átmeneti intézkedéseket tesz szükségesekké, melyek ideiglenes természetüknél fogva a törvény keretébe nem tartozhatnak, igy ezeknek megállapitása, mint a törvény életbelépési időpontjának meghatározása tekintetéből, az igazságügyi ministernek külön meghatalmazásra van szüksége.
