A közforgalom tárgyát képező értékpapirok sajátszerüsége abban nyilvánul:
a) hogy az ily értékpapirban kifejezett jogosultság a kötelezett féllel szemben azt illeti, a ki az értékpapirnak tényleges birtokában van;
b) hogy az ily értékpapirban kifejezett jogosultság jogi alapja és hatálya mindig csak az értékpapir tartalmából birálandó meg, és
c) hogy ennélfogva, valamint egyrészről az ily értékpapirra nézve a jogosultság egy bizonyos meghatározott személyt, illetőleg az értékpapir birtoklását tételezi fel, úgy másrészről az értékpapirból folyó kötelezettség a kötelezettre nézve mindaddig fennállónak tekintendő, mig az értékpapir a kötelezettnek vissza nem adatott, vagy az értékpapir tényleg elenyészése nem kétségtelen.
Az ily értékpapir tehát nemcsak egyszerű okirati tanusitvány, az abban kifejezett jogosultságról és ennek megfelelő kötelezettségről, hanem magát a jogosultságot egyenesen magában foglalja, és azt mintegy személyesiti. A mint tehát a jogositott az uralmat az értékpapir felett bármi oknál fogva elveszti, ez által voltaképen egyszersmind az abban rejlő követelési jogot is elvesztette.
Egészen máskép alakul a jogviszony a közönséges, nem a közforgalomra szánt kötelező okiratokra nézve.
Az ily okiratokból folyó jogosultság és kötelezettség jogi alapját és hatályát azon jogviszonyban találja, mely az okiratban kifejezett jogosultságot és kötelezettséget szülte; a jogosultság kizárólag csak azt illeti, ki már eredetben szerzett azon jogviszonyból folyólag jogot, vagy a kire azon jog utóbb a jogutódlás szabályai szerint átszállott; a kötelezett fél kötelezettségének fennállása, vagy megszünése az okirat létezéséhez kötve nincsen; az okirat csak egyszerű tanusitvány, melynek elenyészte, vagy elvesztése a jogositottra nézve nem magának a jogosultságnak megszüntét, hanem csak egy okirati bizonyitéknak elvesztését vonja maga után.
A papir elvesztése vagy megsemmisülése az egyik és a másik esetben egészen más jogkövetkezményeket vonván maga után, nem igényelhet bővebb megvilágitást, hogy nem lehet ugyanazon egynemű szabályokkal ezen lényegesen egymástól eltérő jogkövetkezményeket megszüntetni, nem lehet a megsemmisitési eljárást mindkét nemű papirokra nézve ugyanazon elvek szerint szabályozni. - Törvényhozásunk ezt felismerte, a midőn a közönséges kötelező okmányokra nézve a megsemmisitési eljárást az 1868:LIV. tc. 529., 533. §-ban szabályozta; a közforgalom tárgyát képező értékpapirokra nézve azonban a megsemmisitési eljárás szabályozását külön törvénynek tartotta fenn.
Az utóbb emlitett papirok csak a legközelebbi időben nyerték el úgy másutt, mint nálunk is azon nagy horderejű jelentőséget, melynél fogva ma a világforgalom számba veendő tényezőjét, a vagyonnak egy igen tetemes alkatrészét képezik. Előbbi időben csak igen csekély mérvben jutott nekik ezen szerep, és igy érthető, hogy ez ezen papirokkal való üzlet csakis az 1875. évi XXXVII. törvénycikkben foglalt magyar kereskedelmi törvény által szabályoztatott, azoknak birói megsemmisitéséről és elévüléséről szóló szabályaink pedig mai napig majdnem teljesen hiányzanak.
Csak a földtehermentesitési kötvényeket illetőleg birunk a szőnyegen fekvő kérdésre nézve némi rendszabályokkal, melyek az ideiglenes törvénykezési szabályok (VI. 1. § és első függelék IV. szám) és az 1860. márczius 30-án kibocsátott igazságügyministeri rendelet XIX. czikke által további intézkedésig fenntartattak. Habár ezen rendszabályok nagyjában igen helyes szempontból indulnak ki, és a földtehermentesitési kötvények tekintetében a gyakorlatban évek hosszú során át helyeseknek bizonyultak, azok még sem teszik mellőzhetővé egy külön törvény alkotását, mivel épen azon szabályok alkotása óta keletkeztek azon számos nemei az értékpapiroknak, különösen magán értékpapiroknak, melyekre ezen szabályok nem alkalmazhatók; és mivel épen a legközelebbi időkben folytatott tanulmányozások és az ily értékpapirok valódi jogi természetének helyes felismerése tudományos és üzletkörökben oly nézeteket hoztak érvényre, melyek a szóban levő szabályokkal részben ellenkeznek. Ez magyarázza meg azt is, hogy az igazságügyministerium 1870. ápril 18-án 3654., 1870. julius 25-én 11836. és 1871. május hóban 8711. szám alatt kiadott rendeleteivel a megsemmisitési eljárást, a közforgalmi értékpapirokra nézve (a földtehermentesitésieket kivéve), a törvényhozás további intézkedéseig megszüntette.
Más államok törvényhozásaira sem igen reflektálhatni e tekintetben, mert alig akadhatni nagyobb államra, mely e tárgyra nézve egyes elszórt rendeleteknél többet felmutathatna; a mennyiben pedig egyes kisebb német államok törvényhozása már rendszeres törvényt alkotott, ott annak rendelkezései oly szoros kapcsolatban állanak az illető állam sajátlagos viszonyaival, különösen az állami értékpapirokat illetőleg, hogy azoknak egyszerű elfogadása a mi viszonyaink és igényeink kielégitésére nem szolgálhatna.
Tisztán az elméletre sem lehet támaszkodni teljes megnyugvással; bármily behatóan foglalkozott is az újabbi jog és nemzetgazdászati tudomány a közforgalmi értékpapirok tanulmányozásával; bármennyire sikerült is azoknak valódi természetét felismerni, és ezen felismerés alapján az irányt adó elvekre nézve általában jogi meggyőződést alkotni; és ezen felismerés alapján az irányt adó elvekre nézve általában jogi meggyőződést alkotni; ezen papirok megsemmisitésének kérdése épen az, melyre nézve még az elv iránt sem constatálhatni általános jogi meggyőződést, annál kevésbbé a részleteket illetőleg, a melyek azonban épen e kérdés szabályozásánál különös jelentőséggel birnak.
A jelen törvényjavaslat alkotásánál tehát kiindulási pontokul el kellett fogadni ugy a gyakorlati igényeket, melyeknek kielégitésére első sorban hivatva van, mint a különféle értékpapirok sajátszerű természetét, és végre a papirok egy részénél már hosszú ideig követett eljárás folytán a közönségben képződött jogi fogalmakat és szokást.
A birói megsemmisités czélja, hogy azon jogositott, kinél közforgalmi értékpapir véletlenül elveszett vagy megsemmisül, ugyanazon állapotba visszahelyeztessék, melyben az értékpapir elvesztése vagy megsemmisülése előtt volt. Jogi alapja pedig az, hogy ellenkeznék az igazsággal és méltányossággal, mikép valamely jogosult jogosultságát minden törvényes ok nélkül, csupán a véletlen miatt elveszitse, és a kötelezett minden jogos alap hiányában, csupán a véletlen folytán elvállalt kötelezettségének teljesitése alól feloldassék. Különös joghatálya végre, hogy azon közforgalmi értékpapirra nézve érvényen kivül helyeztetik az általános jogszabály, mely szerint az értékpapir birtoklása az abban kifejezett követeléshez való jogosultságot is magában foglalja.
Ha kétségtelen, hogy az értékpapir tényleg megsemmisült, a visszahelyezés ellen mi érv sem harczol; ily esetben azonban a megsemmisités kimondása voltakép felesleges; mert nincs többé szükség arra, hogy a megsemmisitésnek fentebb jelzett joghatálya életbe léptettessék.
Ellenben, ha az értékpapir tényleges megsemmisülése nem kétségtelen, akkor nincs kizárva a lehetőség, hogy az értékpapir utóbb mégis csak harmadiknak birtokába jutott, még pedig oly harmadiknak, ki a birtokbavétel körül teljes jóhiszeműséggel járt el; ily esetben a fentebb körülirt jogalap feltevése nem létezik; a jogosult jogosultságát ily esetben nem minden törvényes ok nélkül és nem csupán véletlen eset miatt veszhetné el, hanem elvesztené azt azért, mivel egy harmadik törvényesen jutott az értékpapir birtokába és ez által megszerezte az abban kifejezett jogosultságot is, mihez képest a kötelezett sem mentetik fel elvállalt kötelezettségének teljesitése alól. Ha ily esetben, melynek lehetősége, mint fentebb érintett, kizárva nincs, az értékpapir birtokosa érdekében, kinél az elveszett, az előbbeni állapotba visszahelyezése tekintetéből a megsemmisités joghatálya valóban életbe léptettetik, vagyis kimondatik, hogy az átlagos jogszabály ellenére, a közforgalmi értékpapir törvényes birtokbavételével nem szegeztetik meg egyszesmind az abban kifejezett jogosultság is; nagy sérelem származik arra nézve, a ki az általános jogszabályba bizva, azon értékpapir birtokát törvényszerűen megszerzi.
Nem tagadhatni tehát, hogy a megsemmisités megengedése az értékpapirok forgalmának biztonságát bizonyos tekintetben megingatja, mert az értékpapir vevőjét azon veszélynek teheti ki, hogy oly papirt szerez, mely már előbb biróilag megsemmisittetett vagyis érvénytelennek nyilvánittatott; az ily értékpapir birtokosát pedig azzal fenyegeti, hogy a birtokában lévő értékpapir csupán azért válhat értéktelenné, mert ő az arra nézve egy harmadik személy által meginditott megsemmisitési eljárásról tudomással nem birt.
Az előrebocsátottakból azon következtetést lehetne vonni, hogy a közforgalmu értékpapirokra nézve, különösen, ha tényleges megsemmisülésük nem kétségtelen, a megsemmisités ne engedtessék meg; és ezen értékpapirok sajátszerű jogi természetüknek ez felelne meg talán leginkább. De a mint a többi törvényhozások túlnyomó többsége sem találta ezen elvet talán leginkább. De a mint a többi törvényhozások túlnyomó többsége sem találta ezen elvet gyakorlatban kivehetőnek, úgy törvényhozásunk sem lehet hivatva azt mereven fenntartani és pedig annál kevésbbé, mivel a forgalmi érdekek kellő megóvása sem teszi ezt ily mérvben szükségessé.
A megsemmisitésben rejlő oltalom nélkül hagyassék-e azon fél, kinél egy közforgalmi értékpapir véletlenül elvesztett, csupán azért, mert annak lehetősége forog fenn, hogy az egy harmadiknak hátrányára fog szolgálni?
Nem szabad szem elől téveszteni, hogy a megsemmisités megengedhetősége bizonyos irányban épen a birtok oltalmára szolgál. Az értékpapir elvesztése ellen a legnagyobb gondosság sem biztosit teljesen, a tényleges megsemmisülés kétségtelenné tétele pedig a legritkább esetekben sikerül; az ily véletlenségekből származott károsodás jóvátételére pedig a birói megsemmisitési eljárás az egyedüli alkalmas eszköz. Azon tekintet, hogy egy harmadik személy által megsemmisitett papir szereztetik meg, fontos ugyan, de a megsemmisités teljes kizárását még sem indokolhatja; mert egyrészt azon álláspont szerint, melyet a megsemmisités megengedhetőségénél elfogadni kell, a megsemmisités bizonyos értékpapirra nézve csak oly időpontban mondatik ki, melyben az általános tapasztalat szerint ezen értékpapir tulajdonképi közforgalmi szerepét és árú minőségét voltaképen elvesztette; másrészt pedig a szerző némi gondosság mellett rendszerint kárpótlást szerezhet attól, a kitől a megsemmisitett papirt megvette. Azon veszély pedig, hogy a birtokos birtokában levő papir értéktelenitése, csupán a folyamatba tett megsemmisitési eljárás figyelmen kivül hagyása folytán is bekövetkezhetik, alig vehető számba, ha a törvényhozás a megsemmisités hirdetményi határidők kezdő és végpontjait czélszerűen szabályozza, a hirdetvény közzététele és egyéb részletekre nézve pedig tapintatosan rendelkezik.
Vannak törvényhozások, melyek a megsemmisitést megengedik ugyan, az abból a forgalom biztonságára és a netaláni harmadik birtokosra származható és fentebb jelzett hátrányokat azonban úgy vélik sikeresen eltávolithatni, hogy a megsemmisités különös joghatálya csak akkor lép életbe, a midőn a megsemmisitendő értékpapirban kifejezett jogosultság már elévült. Ily alakban a megsemmisitési eljárásnak értelme nincs; mert eltekintve attól, hogy visszásság rejlik abban, valamint expresse érvénytelennek kimondani, a mi jogilag különben sem létezik már - nem indokolható, hogy az, a ki kármentesitését csak akkor nyeri, a midőn az értékpapir alapján egy harmadik igényt többé nem támaszthat, miért köteleztessék mindazonáltal a megsemmisitési eljárás keresztülvitelére, a többféle hirdetvény eszközlésével járó felesleges költségek megtételére?
Nem tagadhatni azonban, hogy egészséges eszme rejlik abban, hogy az értékpapirt elvesztőnek kármentesitése általában bizonyos összeköttetésbe hozassék az elvesztett értékpapirban kifejezett jogosultság elévülésének befejeztével: ilyképen érethetik el legbiztosabban azon czél, hogy kármentesitessék az, kinél közforgalmi értékpapir véletlenül elvesztett vagy megsemmisült, a nélkül, hogy abból akár a forgalom, akár a netaláni harmadik birtokosra hátrány vagy veszély származzék.
Mindazonáltal ezen eszme általános keresztülvitelét nem engedik sajátszerű viszonyaink, különösen állami értékpapirjaink különféle minősége.
Nem csekély számú állampapirjaink bekövetkezhető lejárata igen hosszú időre terjed, igy pl. a vasuti-kölcsön-kötvényeké 1918, az 1871. évi 30.000,000 frt kölcsön kötvényeié 1903, az 1872. évi 54 millió forintnyi kölcsön kötvényeié 1904-ig terjed. Nem volna-e visszás oly intézkedés, mely annak, a ki 1876. évben ezen kötvények egyikét elvesztette, a kárpótlást esetleg csak 1918., 1903., 1904. évben bekövetkezendő lejárat napjától számitandó elévülési idő, azaz az eddigi törvények szerint 32, a jelen tervezet szerint 30 év lefolyása után biztositaná? Igaz, hogy törvény hosszabb időre alkottatik, hogy nem csak a jelen időpontot és a legközelebbi éveket, hanem a távolabb jövőt is tartja szem előtt; és igaz az is, hogy minél későbben fogna az ily kötvény elvesztése bekövetkezni, annál kevésbé visszásnak tünnék fel azon intézkedés; első sorban azonban a törvénynek a jelen idő szükségleteit kell kielégiteni és ezen szempontból birálva a jelzett intézkedést, az alig fogna helyesnek tekintethetni.
Más oldalról magán papiraink túlnyomó része rendszerint rövid lejáratú ugyan, de elévülési határidejök hosszúra terjed; és ha ezen papiroknak egy részére nézve törvényhozásunk, más törvényhozások példájára, általában az elévülésnek lehetőleg rövidebb tartamát fogja is elfogadni, valamennyi magánpapirokra nézve az bizonyára nem fog történhetni.
Ép úgy áll a viszony az 1873. évi I-ső és 1874. évi II-od kibocsátású kincstári utalványokra nézve is, a melyeknél az elévülési idő 30 évre szerződésszerűleg lett meghatározva és igy azon idő le nem szállittathatik.
Végre vannak értékpapirok, melyeknek már természetük kizárja a kármentesitésnek az elévülésnek befejeztével való összeköttetését: ilyenek a részvények vagy oly államadósság kötvényei, hol a tőke nem fizettetik vissza, vagyis járadék- (Rente) kötvények.
Ott, hol különös okok nem javallják, mikép a kármentesités arra nézve, a kinél közforgalmi értékpapir elveszett vagy megsemmisült, egészen kizárassék vagy más uton eszközöltessék, a jelen tervezet a megsemmisitést megengedi; nem követeli az absolut bizonyosságot, hanem megelégszik a relativ legnagyobb valószinüséggel arra nézve, hogy a kármentesitendőnek igénye ellentétbe nem jön a harmadik birtokos jogos érdekével, és hogy az előbbeni állapotba visszahelyezés nem ütközik másnak szerzett jogaiba. A megsemmisités hirdetvény kezdő és végpontja akkép lett meghatározva, hogy az értékpapir netaláni harmadik birtokosa, némi csekély gondosság mellett, mindig képes elháritani azon hátrány, a mely a birtokában levő értékpapirra nézve netalán meginditott megsemmisitési eljárásból reá háromolhatik.
A jelen tervezet rendelkezései mellett bekövetkezhetik ugyan, hogy valaki megsemmisitett papirt szerezhet, vagy hogy a birtokában lévő papir értéktelennek mondatik; ezen eshetőségek bekövetkezése azonban a szerző, illetőleg birtokos részéről oly nagy gondatlanságot tételez fel, hogy az, az ennek folytán szenvedett kárra nézve jogi oltalomra valóban igényt sem tarthat.
A tervezet ugyanazon álláspontot foglalja el azon esetekre nézve is, melyekben az értékpapir tényleges megsemmisülése kétségtelen. És pedig azért, mert ily tényleges megsemmisülés csak a legritkább esetekben fog kétségtelenné tétethetni és igy czélszerűnek nem mutatkozik csekély számmal beállható esetek miatt az eljárás egyöntetűségét megzavarni; de hozzájárul még azon nehézség is, hogy nagyon is részletes szabályokat kellene a megsemmisülés bizonyitásának módjára, valamint azon eljárásra nézve felállitani, mely akkor lenne követendő, ha az értékpapir kiállitója a tényleges megsemmisülés bizonyitására felhozott adatokat elégségeseknek nem látja.
Az állami értékpapirok hitelképességének megszilárditásából meritett és igy magasabb közgazdászati érdekek kivánják, hogy a megsemmisitési eljárás oly értékpapirokra nézve lehetőleg a legszükebb körre szorittassék; oly értelemben tudniillik, hogy az oly értékpapirok tekintetében csak akkor engedtessék meg a megsemmisitési eljárás meginditása, ha kétségtelen, hogy a megsemmisittetni kivánt értékpapir a megjelölt minőségben valóban forgalomba bocsáttatott, és onnan mint beváltott, a kibocsátó államhoz még vissza nem került. E czélra igen üdvösnek bizonyult a földtehermentesitési kötvényekre nézve hosszú évek során használt azon intézkedés, hogy ez iránt az illető hatóság előlegesen megkérdeztetik, és ezen megkérdezés eredményétől tétetik függővé mind a megsemmisitési eljárás meginditásának, mind a megsemmisitésnek elrendelése.
A tervezet ily intézkedést valamennyi állami értékpapirokra nézve alkalmaz, nem is rejlik abban semmi veszély, mert bizonyos egyrészt, hogy a megkérdezett állami hatóság a nyilatkozatot meg nem tagadhatja; másrészt az állami hatóságnak adott nyilatkozata, mint hatásköréhez tartozó ténykörülményekre vonatkozó, a közhitelességet méltán veheti igénybe. Végre azon feltevésnek helyt adni nem lehet és nem szabad, mintha a hatóság bármi czélzatból is a valóságtól eltérőleg nyilatkoznék. A mennyire czélszerű, ép oly jogos is tehát azon intézkedés, hogy a biróság a hatóság nyilatkozatát fogadja el irányadóul arra nézve, hogy a megsemmisittetni kivánt állami értékpapir a megjelölt minőségben a közforgalom tárgyát valóban képezi-e még.
És mivel ezen tekintetek bizonyos irányban és mértékben a törvényhatóságok által kibocsátott értékpapirokra nézve a törvényhatóságok irányában is fenforognak, a tervezet ezen intézkedést a törvényhatósági értékpapirok tekintetében is alkalmazza.
Másképen van ez azonban a magán értékpapirokra nézve.
Vannak bizonyára magán intézetek és társulatok is, melyek nyilatkozatai és állami hatóságok nyilatkozatait megközelitő hitelességgel birnak és melyeknek értékpapirjaira a fentebb jelzett magasabb közgazdászati érdekek is fenforognak. A mint azonban ezen magánintézetek és társulatok mégis csak a magánjogi társaság jellegével birnak és indokolatlan volna azoknak egyikét vagy másikát eltérő elbánás alá venni; úgy másrészt fel sem találhatni azon határvonalat, mely szerint a szóban forgó rendelkezés alkalmazása tekintetéből, a magán értékpapirokat egymástól megkülönböztetni lehetne.
Valamennyi magán értékpapirokra pedig ezen intézkedés már csak azért sem volna alkalmazható, mert ez annyit tenne, mint a magán adós egyszerű nyilatkozatától tenni függővé azon kérdés eldöntését, hogy van-e irányában a jogositottnak követelése vagy sem?
Ezekhez képest az állami és törvényhatósági értékpapirok tekintetében, a megsemmisitési eljárás szabályozása nem lehet egészen azonos a magán értékpapirok megsemmisitését szabályozó rendelkezésekkel: és közel fekszik a kérdés, nem kellene e két külön törvényt alkotni, egyiket, mely az állami és törvényhatósági, a másikat pedig, mely a magán értékpapirokat szabályozza. Tekintve azonban, hogy az eltérés voltaképen csak néhány kevés pont iránt jelentkezik, holott egyébként mindkét nemű értékpapiroknál ugyanazon egy szempont irányadó, tekintve továbbá, hogy kivánatosnak mutatkozik, mikép az ugyanazon egynemű tárgyra vonatkozó összes szabályok rendszeresen egy törvénybe foglaltassanak össze, és végre, hogy a második törvényben folyton utalni kellene az első törvény hason rendelkezésére, a mi amaz a törvénynek alkalmazását nehezitené: törvényhozási politika és ökonomia szempontjából, a tervezet által követett út látszik czélszerűbbnek.
Hogy a tervezetben a szelvények elévülésére vonatkozó rendelkezések is vétettek fel, az azon álláspontnál fogva, melyet a tervezet a szelvények elvesztése vagy megsemmisülése iránt elfoglal, indokolást nem igényel; a tőkekövetelésről szóló értékpapirokra nézve az elévülés iránti intézkedést a tervezet által megállapitott eljárás szükségképen nem igényli ugyan; az állami értékpapirokra nézve mindazonáltal ily intézkedés oly annyira czélszerűnek mutatkozik, hogy annak a tervezetbe való felvétele a bizonyos mértékben fenálló logicai összeköttetésnél fogva is indokolt volt.
A tőkekövetelésről szóló törvényhatósági és magán értékpapirokat illetőleg azonban, minthogy ezen értékpapirok különfélesége ugyanazon egy elévülési határidőnek felállitását különben sem engedné, és minden esetre hiba volna az alkotandó magyar polgári törvénykönyv e részbeni szabályainak praejudiciálni, az elévülésre vonatkozó intézkedéseknek a javaslatba való felvétele czélszerűnek nem találtatott.
Ezen §-ok meghatározzák az értékpapirokat, melyek a jelen törvény szempontjából közforgalmi értékpapiroknak tekintendők.
Ilyeneknek e törvényjavaslat a bemutatóra szóló és a forgatható papirokat jelzi.
A bemutatóra szóló értékpapiroknál, melyek semmi vonatkozást nem tartalmaznak egy bizonyos személyre, már tartalmuknál fogva a követelés alapját képező papir tényleges birása adja meg a követeléshez való jogosultságot, ezeknél tehát már fogalmuknál fogva nyilvánul azon sajátszerűség, mely az általános indokokban jeleztetett és mely ily értékpapirokra nézve, a megsemmisitési eljárás tekintetében, a polgári törvénykezési rendtartásban megállapitott általános rendszabályok alkalmazását kizárja.
A forgatható papirok fogalmát (a váltókat ide nem értve) korábbi törvényeinkben hiába keressük; csak a kereskedelmi törvény, mely ezen papiroknak jogi lételét megállapitja, határozta meg egyszersmind azoknak jogi természetét is és körvonalozza azok jogi jelentőségét; ezeknél fogva pedig a forgatható papirokra az általános megsemmisitési szabályok azért nem alkalmazhatók, mert ha nem is az alak, de a lényeg tekintetében ily papirok, a törvény rendeleténél fogva, a bemutatóra szóló papirokkal azonositva lettek.
Mert a kereskedelmi törvény szerint (296. §) ily papirok átruházásával az azokon alapuló jogok a forgatmányosra átmennek, még ha ez forgatmányos megnevezése nélkül történik is, (üres forgatmány) az adós egyedül a nyugtatványozott papir kiadása mellett tartozik kötelezettségét teljesiteni; az adós csak oly kifogásokkal élhet, melyek magán az okiraton, vagy a közte s az okirat birtokosa közt fennforgó viszonyon alapulnak. A 297. § szerint pedig a fizető a hátiratok valódiságát vizsgálni nem tartozik.
Ide járul végül, hogy a kereskedelmi törvény 300. §-a forgatható, épen úgy mint a bemutatóra szóló papirok jóhiszemű birtokosa ellen a tulajdoni kereset (Vindicatio) kizárja.
Forgatható papiroknak pedig tekintetnek a pénzfizetés vagy helyettesithető dolgok vagy értékpapirok szállitása iránt visszteher nélkül kiállitott utalványok és kötelező jegyek, ha rendeletre szólnak (294. §) a tengeri hajósok elismervényei, a fuvarozók rakjegyei, a hajókölcsönlevek és a biztositási kötvények, a mennyiben rendeletre lettek kiállitva (295. §) végül a részvények, még ha névre szólnak is (173. §) úgy a közraktárjegyek (441. §)
Korábbi időkből származó állampapirjaink egyrésze akkép állittatott ki, hogy a tőkeösszegről szóló kötvény határozott személyre van kiállitva, a tőkeösszeg után járó kamat fizetése pedig a kötvény mellett kiadott és bemutatóra szóló szelvények alapján történik. Semmi kétség sem lehet, hogy szorosan véve, ily kötvénynek átruházása oly jogi foganattal, milyet a forgatható papirok üres hátirat útján való átruházásának eredményekép fentjeleztünk, nem történhetett volna a régibb jogállapot szerint, mely voltakép a forgathatás fogalmát nem is ismerte. A forgalomnak a gyakorlati életben nyilvánult igényei azonban azt eredményezték, hogy ily állampapirok tényleg már most is a forgatható papirok, természetével biróknak tekintetnek, csak is igy levén lehetséges elkerülni azon bonyodalmakat, melyeket a névre szóló kötvény és a hozzá kiadott bemutatóra szóló szelvény közti kapcsolat máskülönben okozna.
Ez indokolja az 1. és 21. §-okban használt következő kifejezést „meghatározott névre vannak kiállitva, de szelvényekkel ellátva és ennélfogva forgathatók”.
A tulajdonképen „rendeletre” szóló állampapirok vagy törvényhatósági értékpapirok külön felemlitése elmaradt, mert ily papirok nálunk csak vagy bemutatóra szólnak vagy meghatározott nézve ugyan, de szelvényesek.
A 23. § első bekezdése indokolását abban leli, hogy mig egyrészt a váltók sajátszerű természete bizonyos tekintetben a megsemmisitési eljárás iránt különösen intézkedések alkotását kivánja, addig másrészt az utalványok (értve t.i. a rendeletre szólókat) és a közraktári jegyek tekintetében a kereskedelmi törvény (298., 452. §) a megsemmisitési eljárásra nézve, a váltókra nézve előszabott eljárást rendeli foganatba vétetni és nem foroghat fenn semmi ok, a kereskedelmi törvény ezen rendelkezésének megváltoztatására.
Elméleti szempontból jelen törvényjavaslat rendelkezéseit azon bemutatóra szóló papirokra is kellene alkalmazni, melyek mint például belépti jegyek, menetjegyek és más effélék a birtokosra nézve némi magánjogi érdeket képviselnek ugyan, de a fennálló forgalmi forgalmak szerint közforgalom tárgyát képezőknek azért még sem vétethetnek. Gyakorlatilag azonban e kérdés fontossággal nem bir; mert elvesztés esetében nagyobbrészt hiányzik az ismertető jelek megjelölésének lehetősége, mig másrészt az ily papirokkal kapcsolatos magánjogi érdek oly kisszerű, hogy nem áll arányban a megsemmisités eljárási keresztülvitele által okozott költségekkel, minélfogva ily papirok tekintetében a megsemmisitési eljárás a legritkább esetekben fogna megindittatni.
Ezen szakaszok három kérdést szabályoznak:
a) ki kérheti a megsemmisitési eljárás meginditását;
b) melyik biróságnál kérendő az?
c) mik az illető kérvényeknek kellékei és alakszerűségei?
ad a) A megsemmisitési eljárás czélja első sorban módot nyujtani annak, ki az értékpapir tényleges birtokát elvesztette, a szenvedett jogsérelem elháritására, - e szerint tehát nemcsak a birtokos szoros értelemben vagyis az fogja ezen eljárás meginditását kérhetni, ki a tényleges birtokkal kapcsolatosan, a papirban kifejezett követelést is jogilag magáénak vallja, - hanem az is, ki birtokosnak csak tágasabb értelemben tekintetik, ki a papirt ugyan tényleges birtokában tartotta, azonban jog szerint az abban kifejezett követelést magáénak nem tartja, például mivel a papirt csak mint letéteményes birtokolta, vagy mivel a rendeletre szóló papiroknál a hátiratok lánczolata hozzá le nem terjed. Ennél tovább azonban ezen engedély nem terjedhet, mert mindenkit ezen eljárás meginditására feljogositani, a ki elveszettnek vagy megsemmisültnek állitott értékpapir iránt máskülönben jogilag érdekelve van, vagy lehet, annyi volna, mint a megsemmisitési eljárást lényegéből kiforgatni.
Noha már magából a fenérintett általános rendelkezésből foly, hogy a megsemmisitési eljárás meginditását az értékpapir által kötelezett fél is kérheti, ha azon papir az ő tényleges birtokából veszett el, mindazonáltal czélszerűnek mutatkozott ezt külön (2. § második bekezdés) azért kiemelni, mivel a törvényjavaslat minden egyéb rendelkezése kizárólag csak az értékpapirból jogot követelő birtokosra van tekintettel, és igy ebből kiindulva, az eljárás meginditásához való jogosultság is csak ez utóbbira vonatkozónak vétethetnék.
ad b) A 2. § második bekezdése megfelel az 1871:XXXI. tc. 26. §-a c) pontjában foglalt rendelkezésnek.
A törvényhatósági és magán értékpapirokra nézve a megsemmisitési eljárás a kereskedelmi ügyek elintézésére hivatott biróságok hatásköréhez utaltatott, egyrészt az állami értékpapirokkal való conformitás szempontjából, másrészt pedig azért, mivel a birói illetékesség ekképeni meghatározása mintegy következetes folyománya a kereskedelmi törvény (258. § 3.) azon rendelkezésének, mely szerint a kereskedelmi forgalom tárgyát képező értékpapirok vétele vagy egyébkénti megszerzése absolut kereskedelmi ügyletnek tekintendő. Hogy pedig a birói illetékességre nézve, eltérve az 1868:LIV. tc. 41. §-a rendelkezésétől, nem a folyamodó, hanem épen ellenkezőleg az értékpapir által kötelezettnek lakása és székhelye fogadtatott el határozónak, annak indokolására elégséges azon visszásságra utalni, hogy ellenkező esetben - pl. egy bécsi lakos, ki egy az országban székelő részvénytársulatnak részvényét elvesztette, biróságot nem találhat, kinél a megsemmisitési eljárás meginditását kérhetné, nem magyarországi birót, mivel saját személyes biróságához kell fordulnia, nem osztrák birót Bécsben, mivel képzelni sem lehet, hogy külföldi biróságok által Magyarországban lakó magyarországi alattvalók ellenében hozott megsemmisitési határozatok az országban foganattal birhatnának.
ad c) A megsemmisitésnek az általános indokokban kifejezett czélja és jogi alapja következtében azon kellék felállitására vezetne, hogy a folyamodó a fennálló törvénykezési szabályoknak megfelelőleg teljes bizonyitékot állitson fel az iránt, hogy az értékpapir tényleges birtokából véletlenül elveszett, vagyis hogy az értékpapir birtokában volt, és hogy ezen birtoklás véletlenül megszünt.
Gyakorlatilag azonban ennek keresztülvitele a legszámosabb esetekben magát a megsemmisités lehetőségét kétségessé tenné: és pedig azért, mivel a jelzett körülményeknek perrendtartásszerű teljes bizonyitása rendszerint nem is lehetséges. A javaslat tehát, más törvényhozások példájára, a jelzett körülményeknek csak valószinűvé tételét kivánja; ezt pedig annál nagyobb megnyugvással teheti, minél bizonyosabb, hogy a „valószinűvé tétel” hazai törvénykezésünkben már bevett és concret tartalommal biró forgalmat jelez. (Igy például 1868:LIV. tc. 324. § „alaposan vélelmezhető”, 338. § „veszélyeztetés valószinűsége forog fenn”.) Nincs is elegendő ok azon aggályra, hogy a bizonyitás ezen könnyűségénél fogva a megsemmisités roszhiszemüleg és teljesen alaptalan előadásokkal nagy számban megindittatnék.
Azon országokban, melyekben a javaslat által inditványozott rendelkezéssel hason intézkedések állanak fenn, e tekintetben a panaszok fel nem merültek.
A megsemmisitési eljárás meginditása iránti kérvényekre nézve inditványozott egyéb kellékek és alakszerűségek bővebb indokolást alig igényelhetnek; miután azok az eljárás természetéből és czéljából önkényt folynak.
Azok után, mik az általános indokokban elmondattak, ezen rendelkezések közelebbi indokolása felesleges.
Miután a megkeresett hatóság nyilatkozata közhitelességű okmánynak vétetik, nagyon természetes, hogy azon esetben, melyben annak tartalmából az tünik ki, hogy a megsemmisittetni kivánt papir vagy sohasem létezett, vagy többé már nem létezik, az eljárás meginditása iránt beadott kérvény elutasitandó leszen és annak következményét képezi azon rendelkezés, hogy ily elutasitó határozat ellen jogorvoslatnak hely nem engedtetik.
Hogy a megkeresett hatóság nyilatkozatában egyedül annak kijelentésére tartozik szoritkozni, hogy az értékpapirnak előadott ismertető jelei helyesek-e és az értékpapirban kifejezett követelés fennáll-e még vagy sem? ellenben a megjelölt adatok kiigazitása vagy a fejezett követelés fennáll-e még vagy nem? ellenben a megjelölt adatok kiigazitásába vagy a kérdéses értékpapirra vonatkozó közlésekbe nem bocsátkozhatik; ez folyománya azon elvnek, mely a jelen javaslaton következetesen áthuzódik, t.i. lehetővé tenni ugyan a jogositottnak, hogy az értékpapir véletlen elvesztéséből szenvedett károsodását mások által szerzett jogok sérelme nélkül jóvá tehesse, de nem kötelezni az értékpapir által kötelezett felet, vagy annak közegeit arra, hogy a jogositottnak arra segédkezet nyujtsanak, hogy neki feladatát megkönnyitsék és távol tartani minden oly rendelkezést, mely különösen az állami értékpapirok tekintetében, a megsemmisitési eljárások szaporitására módot nyujthatna és ez által azok hitelét és kelendőségét csökkentené.
A megsemmisitési eljárás meginditása folytán kibocsátandó hirdetvény czélja: kinyomozni, hogy a folyamodónak az értékpapir elvesztése előtt fennállott állapotba visszahelyezésére nézve az általános indokokban jelzett feltételek megvannak-e? kinyomozni tehát, hogy nincs-e valaki, ki a megsemmisittetni kivánt papirt tényleges birtokában tartja; figyelmeztetni ez utóbbit azon megtámadásra, a mely megsemmisitési eljárás igénybevételével tényleges birtoka és ezen alapuló jogai ellen intéztetni czéloztatik, módot és alkalmat nyujtani arra, hogy követelési jogának ezen megtámadását lehetőleg megszüntesse. Van-e azonkivül még valaki, a ki a kérdéses értékpapirra más alapon, tehát sem a birtoklás alapján, igényt tart, például mint örökös társ, vagy azon alapon, hogy neki azon értékpapir átadásához szerződés alapján igénye van stb.? az a biró megsemmisités kérdésével összefüggésben nem áll; mert azon igények közvetlenül a megsemmisitési eljárás meginditása és keresztülvitele által nem érintetnek. Megfelelő tehát, hogy a hirdetvényben a felszólitás csak az értékpapir ismeretlen birtokosához intéztessék, nem pedig egyszersmind ahhoz is, a ki az értékpapir tekintetében egyéb igényt érvényesithetni vél. (1868:LIV. tc. 530. §)
A 25. § végbekezdésének második mondata indokolását abban találja, hogy van számos magánértékpapir, melynek forgalmi köre oly csekély, hogy a kiállitó lakhelyét és a legközelebb eső vidéket alig haladja meg; ily papirok tekintetében tehát a hirdetvényeknek a bécsi hivatalos lapban közzététele szükségesnek nem mutatkozik.
Hogy a felszólitási hirdetvényi határidőnek tapintatos szabályozása s kezdő és végpontjának czélszerű megállapitása a megsemmisitési eljárást szabályozó törvények egyik sarkpontját képezi, magából a dolog természetéből következik. Nem szabad annak olykép szabályoztatnia, hogy a közforgalomban lévő értékpapirnak mindenkori szerzője és birtokosa folyton azon aggodalomnak legyen kitéve, hogy az értékpapirra nézve talán egy harmadiknak kérelmére megsemmisitési eljárás lett meginditva, minek folytán tehát a szerző és birtokos kénytelen volna folyton a hivatalos hirdetéseket figyelemmel kisérni, a mi természetszerűleg az értékpapirok forgalmát rendkivül megzavarná, azoknak birtokát ingadozóvá és kétessé tenné. De nem szabad azon hirdetvényi határidőnek olykép sem szabályoztatnia, hogy kitüzésének joghatálya és igy a megsemmisitésből remélt előny a megsemmisitést kérelmezőre nézve gyakorlati jelentőséggel ne birjon.
Az értékpapir netaláni harmadik jóhiszemű birtokosa és a megsemmisitést kérő érdekeinek kiegyenlitése és összeegyeztetése ugy történik legczélszerűbben, hogy ha a hirdetvényi határidő kitűzésének joghatálya egyrészről csak akkor kezdődik, midőn az értékpapir közforgalom tárgya lenne voltakép már megszünt és ugy nyilvánul, hogy az értékpapir birtokosa ugyszólva magából az értékpapir tartalmából kiindulva, a legközönségesebb gondosság mellett is megtudhatja, mikép a papir iránti jogai a folyamatba tett megsemmisitési eljárás által megtámadtatnak; másrészről pedig, hogy erre ugyan elegendő, de nem túlhosszú határidő szabassék.
A tapasztalat tanusitja, hogy az értékpapir a közforgalom tárgyát voltakép csak addig képezi, árúnak a szó szoros értelmében csak addig tekintetik, mig be nem következett azon időpont, melyben annak a kibocsátóhoz, az adóshoz visszakerülni kell. Lejárt váltó, kisorolt kötvény, melynek fizetési ideje már bekövetkezett, igen ritkán adatik tovább és szereztetik meg. A közforgalmi értékpapiroknak pedig, azoknak nálunk divatozó berendezését tekintve, vissza kell kerülniök a kibocsátóhoz, az adóshoz, ha vagy a bennök kifejezett követelés fizetésideje bekövetkezett, vagy pedig a melléjük kiadott szelvények utolsója lejárt és igy az újabbi szelvények kiadására szolgáló határidő bekövetkezett. Ez időpontnak bekövetkeztével az értékpapir birtokosa közönséges gondosság mellett is követelése, behajtása, esetleg újabbi szelvényei átvétele iránt lépéseket fog tenni és ez által a papiron alapuló jogait már kellőleg megóvta. Ezen időponttól kezdve kell egy bizonyos határidőt az értékpapir birtokosa részére megállapitani, mely alatt jogait megóvhassa, és mely határidőnek elmulasztása méltán a kellő gondosság hiányának tekinthető. Ezen határidőt a javaslat három esztendőre állapitotta meg. Vannak ugyan törvényhozások, melyek ezen határidőt az egyes értékpapirok különféle nemeinél, tekintettel az elévülésre, különfélekép szabályozzák; azonban mindenesetre előnyösebbnek mutatkozik, azonos és valamennyi értékpapirokra kiható határidő megállapitása.
Ezen általános szempont előrebocsátása után a hivatkozott §-ra nézve még a következő megjegyezések teendők:
a) ha a felszólitási hirdetvény oly értékpapirokra nézve bocsáttatik ki, melyeknél a fizetési idő már előbb bekövetkezett, a joghatály természetesen már csak a hirdetvény keltétől veheti kezdetét; mig másrészről ez esetre is a három évi időtartam kitűzése az egyformaság kedveért is fogadtatott el. Azon módositás mindamellett javasoltatott, hogy az esetben, midőn a lejárat óta oly hosszú idő telt már le, hogy a követelés elévülésére csak három év vagy még annál is rövidebb idő kivántatnék, a szabályszerinti három évi határidőnél rövidebb és az elévülésre való tekintettel változó határidő állapittatott meg. Ez esetben az elévülés nyugvását kellett a megsemmisitési eljárás egész folyamára elfogadni, mivel a megsemmisitési eljárás az adóssal szemben az elévülést félbe nem szakitja, másrészt a megsemmisitést kérő fél jogait az adós ellen mindaddig nem érvényesitheti, mig a megsemmisitési eljárás a folyamodó javára végérvényesen kedvezőleg be nem fejeztetik. Nehogy azonban az adós kötelezettsége az által mintegy megörökittessék, hogy a megsemmisitést kérő fél feltétlen tetszésére bizassék a megsemmisitési eljárás befejezését késleltetni, az elévülés nyugvásának kedvezménye azon feltételhez köttetett, hogy a végleges megsemmisitési eljárás egy bizonyos határidőn belül kérelmeztessék;
b) az állami és törvényhatósági értékpapirokra nézve az idézett szakaszokban foglalt intézkedések eltérnek ugyan némi tekintetben a magán értékpapirokra nézve javalt rendelkezésektől; ezen eltérések azonban a magán értékpapiroknak természete és részben eltérő minősége által kellően indokoltatnak.
Ha az 1868:LIV. tc. értelmében megsemmisités tárgyát képező valamely okiratra nézve a megsemmisitési eljárás meginditása elrendeltetett, az 531. § szerint az eljárás meginditása következtében a biróság a felszólitási hirdetvény kibocsátásával egyidejüleg az okiratnak kibocsájtóját letiltja attól, hogy arra további birói rendeletig fizetést teljesitsen. - Ezen rendelkezés jogi indokolását abban találja, hogy ily okiratok tekintetében a megsemmisitési eljárás meginditása csak annak kérelmére rendelhető el, a ki azon okirathoz való jogosultságát már is teljesen bebizonyitotta és ennélfogva a jelzett tilalmi intézkedés ennek törvényes kifolyását képezi. Az ily okiratok tekintetében engedélyezett tilalmi intézkedés ellen gyakorlati szempontból sem hozható fel érv, mivel ily okiratok közforgalom tárgyát rendszerint nem képezik és az okirat netaláni harmadik birtokosa azon közvetlen személyes viszonynál fogva, a melyben az adóhoz áll, a tilalmi intézkedésről mindenkor tudomást szerezhet és igy netaláni jogait megvédheti.
Ellenben a közforgalom tárgyát képező értékpapirokra nézve a megsemmisitési eljárás meginditása elrendeltetik a nélkül, hogy a megsemmisitést kérő az elveszettnek állitott okirathoz való jogosultságát bebizonyitotta vagy bebizonyithatta volna, és ha ezen jogosultság valószinüvé van is téve, mindenesetre jogi szempontból merőben indokolatlannak kellene tekinteni az oly intézkedést, mely azon elfogadott jogi elv sérelmével, hogy az ily okirat birtokosát illeti meg az abban kifejezett követeléshez való jogosultság is, annak javára kivánna ily megszoritó intézkedést tenni, kinek jogosultsága mellett csak a valószinűség szól; azon káros befolyást pedig, melyet ily tilalmi intézkedés az ily okiratok fogalmára tenne, bővebben megvilágitani felesleges.
Sőt az állami értékpapirok tekintetéből a tilalmi intézkedés gyakorlatilag alig vihető ki, ezen papirok forgalmi körénél, nagy számánál és azon körülménynél fogva, hogy azok beváltására több egymástól távol eső hely van kijelölve.
Ugyanezen gyakorlati nehézségek forognak fenn a magán értékpapirok egy részénél is, a mennyiben ezek is nagy forgalmi körrel és többféle beváltási helylyel birnak.
De ha nem is forognának fenn ezen nehézségek, a tilalmi intézkedés ezen magán értékpapirok forgalmát is nagy mértékben megzavarná és ezen okból ezekre nézve kivételes intézkedés nem indokolható.
Hasonló álláspontot foglalnak el e kérdésben idegen törvényhozások is, pl. Ausztria, hol az 1868. május 3-án kelt törvény 3. §-a (birodalmi törvénylap 36. szám) a tilalmat magán értékpapirokra nézve is kizárja a nélkül, hogy ezen jogállapot akár elméleti, akár gyakorlati szempontból kifogás alá vétetnék.
Ezen szakaszok szabályozzák a megsemmisitési eljárás azon stadiumát, mely bekövetkezik, ha a hirdetményben kitűzött határidő lejár, a nélkül, hogy a felszólitás folytán valamely harmadik birtokos jelentkezett volna. A javasolt rendelkezések teljes összhangzásban vannak a megsemmisitési eljárás többször jelzett czéljával. A hirdetményi határidő eredménytelen letelte valószinűvé teszi, hogy a megsemmisültnek vagy elveszettnek mondott értékpapir tényleg többé nem létezik és megadja a biztos jogalapot arra, hogy a megsemmisitést kérő azon állapotba helyeztessék vissza, melyben a papir megsemmisülése vagy elvesztése előtt volt. - Meghozatik ennek folytán a megsemmisitést kimondó végzés (joghatályát közelebbről a 39. § határozza meg) és ezzel be van fejezve azon intézkedések sora, melyek létesitése a megsemmisitési eljárás keretébe tartozik.
Azon különbség, mely ezen intézkedésekben az állami és magán papirok közt felállittatik, a javaslat 6. §-ában szabályozott kérdéstételnek szükségképi következménye és igy bővebb indokolást nem igényel. Az, hogy a magán értékpapiroknál a tilalom csak a megsemmisitést kimondó végzésben mondatik ki, - a közértékpapiroknál pedig, még mielőtt a megsemmisités kimondatnék, már a hatósághoz intézett megkeresésben rendeltetik meg, indokolva van az által, hogy a hirdetményi határidő eredménytelen leteltével a megsemmisitést kérőnek azon állását, hogy ő az értékpapir birtokát elvesztette, valónak kell tartani és igy jogos és méltányos, hogy elkerültessék azon lehetőség, miszerint az értékpapir épen azon időközben váltassék be vagy változtattassék át, a mely a hatóság kedvező válasza elküldése és a megsemmisitést elrendelő végzésnek a pénztárral való közlése közt fekszik.
A tervezet azon rendelkezése, mely szerint magán értékpapiroknál harmadik birtokos jelentkezésének csak addig van helye és joghatálya, mig a hirdetményi határidő eredménytelen leteltével a kérvény a megsemmisités iránt be nem adatik, ellenben közértékpapiroknál ezen jelentkezés még később is, t. i. mindaddig van megengedve, mig a hatósági válasz be nem érkezik, - ez a megsemmisitést kimondó végzés jogi alapjának természetéből jogszerűleg foly, a mennyiben a megsemmisités nem büntetésül a nem jelentkező birtokos irányában, hanem azon feltevés folytán mondatik ki, hogy ilyen nem létezik.
A 30. § rendelkezése azért vétetett fel, nehogy azon véleménynek engedtessék hely, mintha az ezen §-ban kifejezett eshetőségek fenforgása esetében a megsemmisitést rendelő végzésnek érvénytelenitését külön kellene szorgalmazni.
Ezen szakaszok összhangzásban az egész javaslat alapelvével, csak ott nem adnak helyt a megsemmisitésnek, hol különös okok tiltják, mikép a veszteséget szenvedett birtokos előbbi állapotba visszahelyeztessék, és pedig a 18. § 1., 2. eseteiben, melyekben az illető értékpapirok természete - a 18. § 3., 4., 6. és 31. § 1. eseteiben, melyekben részint czélszerűségi, részint pedig méltányossági okok, - a 18. § 7. és 31. § 3. eseteiben, melyekben az érdekelt felek megállapodása, végre a 31. § végbekezdése esetében, melyben a törvény határozott rendelkezése, ezen előbbi állapotba való visszahelyezést meg nem engedi.
Végre a 18. § 5. pontja és 31. § 2. pontjában kijelölt értékpapirokra nézve a megsemmisitési eljárásnak azért nem adatott hely, mert a birói megsemmisités teljes kizárása nem kevéssé könnyiti ezen értékek forgalmát és emeli azok hitelét s értékét, mert továbbá a veszteséget szenvedett birtokos javára a 41. és 42. §-an egyszerűbb kárpótlási mód hozatik javaslatban; s mert végre mindenkinek, ki magát a szelvények elveszésének eshetősége ellen biztositani kivánja, szabadságában és módjában áll, legalább az állampapirokat nevére átiratni vagy leköttetni, minek az a következménye, hogy a kamatok csakis az átiratási vagy lekötési kérvényben megjelölt személy nyugtájára fizettetnék ki.
Ezen szakaszokban foglalt intézkedések önként folynak azon rendelkezésekből, melyeket a fennálló törvénykezési szabályok a külföldi államok és társulatok birói illetőségére nézve általában, - és jelen javaslat a megsemmisitési eljárás meginditásának illetőségére nézve különösen felállitanak, - ezen intézkedések tehát további indokolást nem kivánnak.
20., 22., 33. §
Lekötött, habár máskülönben közforgalmi tekintet alá eső értékpapirok épen a lekötés folytán határozott névre (czélra) szóló közönséges kötelező okmányokká válnak, és ennélfogva a megsemmisitési eljárásra nézve ugyanazon szabályok alá esnek, melyek a köztörvényi kötelező okmányok tekintetében fenállanak. E tekintetben az állami értékpapirok sem képeznek kivételt, és ha a 20. § rendelkezése folytán ily lekötött értékpapirokra is az előleges meg-meghallgatása az illető pénzalapot kezelő hatóságnak alkalmazandónak javasoltatik, ez által az állampapirokra nézve egy, a földtehermentesitési kötvényeket illetőleg már létező és a gyakorlatban czélszerűnek bizonyult állapot fentartása, illetőleg általánossá tétele czéloztatik.
34., 36. §
Ezen szakaszok rendelkezéseit indokolja a hirdetményi eljárás azon czélja, hogy constatáltassék, vajjon a szóban lévő értékpapirnak tényleges birtokosa létezik-e? Mihelyt a birtokos személye tudatik, a megsemmisités már forgalmilag kizárva van; - azon kérdés eldöntése pedig, hogy a kérdéses értékpapirhoz kit illet erősebb jog, a tényleges birtokost-e vagy a megsemmisitést kérőt, a megsemmisitési eljárás körén kivül esik és nem forog fenn ok arra, hogy a biró ez utóbbinak állitólagos jogai érvényesitésére zárhatáridőt tűzzön ki, minthogy a megsemmisitési eljárás ezen stádiumában tilalom még nem rendeltetett el.
Az előrebocsátottakból önként foly, hogy mihelyt a kiszabott határidőn belül valaki szabályszerűleg birtokosnak jelentkezik, a megsemmisitési eljárás megszüntetendő és hogy a megsemmisitendő értékpapirokra nézve netalán egy harmadik személy részéről bejelentett egyéb igény, a megsemmisitési eljárásra nézve befolyással nem bir.
Kétséget nem szenved, hogy azon birtokos, kinek értékpapirja jelentkezésének elmulasztása folytán megsemmisitve lett, az általános jogelveknél fogva, a törvény rendes útján, a megsemmisitést nyert fél ellenében teljes kárpótlást követelhet, ha bebizonyithatja, hogy ez utóbbi a megsemmisitést a birtokos joga igényei sérelmével roszhiszeműleg eszközölte ki; például, ha bebizonyithatja, hogy ez utóbbi sohasem volt a megsemmisitett értékpapir birtokában, vagy hogy birtokát önmaga ruházta át, e részben tehát külön rendelkezés felvételének szüksége nem forog fenn.
Ellenben ezen törvényjavaslat körébe tartozik a birtokosnak módot nyujtani azon sérelmek orvoslására, melyeket jogaiban az által szenvedett, hogy mindazon lényeges szabályok meg nem tartattak, melyeket a törvényjavaslat az eljárás körül megállapit.
Eljárási formák meg vagy meg nem tartásáról lehetvén csak szó, a semmiségi panasz képezi e tekintetben az egyedül megfelelő jogorvoslatot.
A javaslat a semmiségi esetek taxativ felsorolását fogadta el, mert a megsemmisitési eljárás egyszerű volta mellett nem tarthatni attól, hogy a felsorolás hiányos maradna, holott egy általános rendelkezés, mely csak elvben jelölné meg a semmiség esetét, - épen ezen általánosságánál fogva az alkalmazásban kételyekre szolgáltatna okot.
Hogy oly esetben, melyben a semmiségi kérelemnek hely adatik, a biróság újabbi szabályszerű eljárásra nem utasittatik, hanem a megsemmisitési eljárás megszüntnek nyilvánittatik, - ez intézkedés indokolását abban találja, hogy a megsemmisitést elrendelő végzésnek semmiség miatti megszüntetése folytán ugy áll a dolog, mintha a megsemmisitési eljárás folytán, a megsemmisitendő papir birtokosa annak idejében jelentkezett volna. Kérdés támadhatna, hogy nem kellene-e azon birtokosnak, kinek birtokában lévő értékpapirja megsemmisittetett, ha bizonyithatja, hogy a jelentkezést el nem háritható akadály folytán mulasztotta el, az igazolást megengedni.
Ennek azonban a törvényjavaslat azért nem adott helyt, mert ezen jogorvoslat alkalmazása a megsemmisitési eljárás lényegével merően ellentétben áll.
De ezen jogorvoslat kizárása a javaslatba kifejezetten fel nem vétetett, miután ezen különleges eljárás körül csak azon jogorvoslatok alkalmazhatók, melyek ezen törvényjavaslatban magában megengedtetnek.
A megsemmisitést jogérvényesen elrendelő végzés azon felel, a kinek javára az hozatott, a kötelezettel szemben épen azon jogi állapotba helyezi, melyben volna, ha az eredeti papirt még birná.
E végzés voltakép nem egyéb, mint érvényes dupplicatuma a megsemmisitett értékpapirnak, melynek alapján tehát a megsemmisitést nyert fél azon esetben, ha az adós a kötelezettség teljesitését megtagadja, jogait ez ellenében csak per utján érvényesitheti.
Miután az értékpapirhoz kiadott szelvények a forgalom önálló tárgyát képezik, ezek érvényességére nézve magának a tőkeösszegről szóló értékpapirnak megsemmisitése jogi hatálylyal nem lehet.
A szelvények a kötvény megsemmisitése után is megtartják a közforgalomban érvényőket és a kötelezett szelvények kifizetését meg nem tagadhatja azért, mert a tőkéről szóló értékpapir érvénytelennek lett kimondva; ezért kellett a 40. §-ban foglalt rendelkezést a javaslatba felvenni.
Kétség nem lehet az iránt, hogy ugyanazon jogi és méltányossági szempontok, melyek az értékpapirokra nézve a megsemmisitési eljárás megengedését indokolják, a szelvényekre vonatkozólag is fenforognak.
Ha a javaslat mindazonáltal a szelvények tekintetében a megsemmisitési eljárást még sem engedi meg - ez főleg azért történik, mivel a szelvények tekintetében a megsemmisitési eljárás czélját oly eljárás által kivánja elérni, mely a közforgalom biztonságát nemcsak nem veszélyezteti, sőt inkább fokozza és mégis a kivánt czélhoz könnyebben és olcsóbban vezet.
A szelvényt vesztett fél ilymódon való kártalanitása tudniillik elérethetik az által, ha a szelvény elévülésére egy aránylag rövid határidő állapittatik meg és ama félnek az előbbi állapotba való visszahelyezése, eme rövid elévülési határidővel hozatik kapcsolatba.
Nem mutatkozik alaposnak azon aggodalom sem, hogy ily eljárás megengedése visszaélésekre fogna okot szolgáltatni, miután a szelvények túlnyomó többsége kisebb összegekről szólván, a netaláni visszaélésből származható előny alig állana arányban azon fáradsággal, melyet az illetőnek a kivánt czél elérésére forditani kellene, mig másrészt épen a megsemmisitési eljárás az azzal kapcsolatos és az egyes szelvények értékével arányban nem álló tetemes költségek miatt számos esetekben nem fogna igénybe vétetni.
A javaslatba hozott eljárás szerint az, ki szelvényt vesztett el, vagy kinél a szelvény megsemmisült, megkapja annak értékét azon feltétel alatt, hogy a szelvény értéke egy harmadik birtokos által az elévülési időn belől fel nem vétetett, - a szelvényt vesztett félnek adott eme jogosultság alapját, vagy az értékpapirnak birtoklása, vagy azon körülmény képezvén, hogy magának az értékpapirnak megsemmisitése is, az illető által egyidejűleg, vagy már előbb kérelmeztetett.
Figyelmet érdemel még egy harmadik eset is, - a midőn valaki oly szelvényt vesztett el, melyet az értékpapirtól elválttan birt. A javaslat ily esetben az elvesztő részére kárpótlást nyujtani nem kiván. Tapasztalatilag az elvált szelvény önállóan csak akkor képezi a forgalom tárgyát és pedig rendszerint fizetési eszköz gyanánt, ha már lejárt, vagy legalább igen közel esik annak lejárata; ez által az ily elvált szelvény a fizetési eszköz szerepét ölti magára; mindazon okok tehát, melyek a papirjegy elvesztőjére nézve a kárpótlást kizárják, a kárpótlás megtagadására nézve a szelvényeknél is fenforognak; mihez járul még azon körülmény is, hogy készpénz gyanánt rendszerint adott és elfogadott szelvények tekintetében, az előbbi birtoklás és ennek véletlen megszüntének valószinűséggel való kimutatása legtöbb esetben épen nem sikerülne. A 43. § rendelkezése szükséges, mert a folyamodó a szelvény értékét csak akkor vehetvén fel, a midőn a szelvényben kifejezett követelés már elévült, egy bizonyos határidőt kellett megállapitani, melyen belől az időközben beállott elévülésre való tekintet nélkül jogait érvényesitse, melyen túl azonban a kötelezett fél a folyamodó ellen is, az elévülés kifogásával élhessen.
A bemutatóra szóló szelvény-utalvány hasonlólag értékpapir, a mely birtokosa által érvényesittethetik, habár a tőkepapir másnak birtokában volna is. A szelvény-utalvány azonban ezen utóbbi értékpapirral rendeltetésénél és czéljánál fogva azon szoros összeköttetésben áll, hogy amaz ez utóbbinak érvényét feltételezi; ha az értékpapirban kifejezett követelés bármi okoknál fogva megszünt, ezzel a kötelezett félre nézve új szelvény kiadására vonatkozó kötelezés is megszünt és a szelvény-utalvány ennek folytán jogi érvényét veszti a nélkül, hogy szükség volna az érvénytelenitést külön kimondani.
Ebből, de azon tapasztalatilag kétségtelen jelenségből is kiindulva, hogy a szelvény-utalvány az értékpapirtól elváltan rendszerint a forgalom önálló tárgya lenni nem szokott, bővebb indokolásra nem szorul a javaslat azon rendelkezése, hogy az ily szelvény utalvány tekintetében a megsemmisités kizáratott.
Azon intézkedések, melyeket a megsemmisités helyébe, az elvesztő érdekeinek megóvása tekintetéből a javaslat elfogadott, az ugyancsak e tárgyban 1868. julius 2-án hozott osztrák törvény rendelkezéseihez alkalmazkodnak: azon eltéréssel, hogy ez utóbbi törvény az eljárás keresztülvitelét a biróságtól elvonja.
46., 47., 49., 50., 51., 53., 54., 56. §
Ezen szakaszokban foglalt rendelkezésekre nézve következő megjegyzések tétetnek:
1. hogy a 46. § második bekezdésében és 50. §-ban foglalt intézkedések abban találják indokolásukat, hogy az ugyanott felsorolt értékpapirok szövegében az elévülési idő határozottan kifejezve lévén, az elévülés időtartamára nézve ez által mintegy szerződésszerű megállapodás jött létre, melynek megváltoztatása különösen ezen értékpapiroknak számos külföldi birtokosaival szemben czélszerűnek, de méltányosnak sem látszott;
2. hogy az elévülés megszakitásáról és felfüggesztéséről szóló 51. § szükséges kiegészitését képezi az elévülésről szóló határozatoknak, s habár az ezen §-ban foglalt határozatok a dolog természetéből s a megelőző §-ban foglalt elvekből önként folynak, azokat mégis balmagyarázatokból következő vitás kérdések és alaptalan követelések mellőzése végett a törvénybe külön felvenni s szabatosan körülirni czélszerűnek látszott;
3. hogy az 53. § rendelkezését fel kellett állitani a polgári köztörvény azon szabályával szemben, mely szerint az ugyanott elősorolt személyek az elévülési idő tartamára és folyására nézve bizonyos kedvezményekben részesülnek.
