Ujabb időben igen sok panasz emeltetik a miatt, hogy hazánk némely vidékeiről különösen a munkásosztály tagjai, tömegesen vándorolnak ki.
E panaszban sok túlzás van ugyan, de az is kétségtelen, hogy a nagyobb mérvű kivándorlás ténye létezik, és ezen körülmény oly országban, hol általánosságban véve a népességnek nem túltömöttségéről, de annak inkább gyér voltáról s igy a munkaerő drágaságáról lehet szó, minden esetben nagy figyelmet érdemel.
A kivándorlást egyáltalában betiltani a mai kor fogalmai szerint nem lehet, hiszen tudjuk, hogy a kivándorlási jog egyes államok alkotmányaiban biztositott jogot képez. Ily p. o. az 1850. évi porosz alkotmány 11. §-a igy szól:
„Die Freiheit der Auswanderung kann von Staatswegen nur in Bezug aut die Wehrpflicht beschränkt werden.
Abzugsgelder dürfen nicht erhoben werden.” De a tilalom nem is birna kellő hatálylyal, mert midőn a világ majd minden államát be lehet járni útlevél nélkül, a kivándorolni akaró elmehet észrevétlenül vagy azon ürügy alatt, hogy csak a szomszéd államba megy üzleti vagy magánügyekben, minek folytán az illető hatóságok azt, hogy kivándorolt, csak akkor tudnák meg, midőn azt megakadályozni már nem állana hatalmukban.
Épen ezért nem is lehet a jelen törvényjavaslatnak czélja, ily tilalomnak megállapitása.
Figyelemmel kisérve azonban a kivándorlás ügyét, meg kellett győződnöm arról, hogy a kivándorlás legtöbb esetben nem az illetőkben önmagukban megérlelt elhatározásnak eredménye, hanem erre egyes ügynökök, üzérkedők rábeszélése, gyakran lelketlen csábitása által biratnak, kik vagy olcsón szerzik meg ily módon az illetőnek itteni csekély vagyonát vagy a kivándorlók számához mért fizetést húzva külföldi ügynökségektől, kellő ok nélkül s nem gondolva a szomorú sorssal, mely a kivándorlókra igen sok esetben vár, veszik rá azokat hazájuk elhagyására.
Bizonyitványul szolgálnak erre azon nem csekély számú, főleg szláv kivándorlók, kik részint Hamburgból, részint az angol kikötőkből, rendesen a legnyomorultabb állapotban államköltségen kell, hogy visszaszállittassanak, s bizonyitványul szolgálnak azon leirások, a melyek az Amerikába tényleg megérkezett ily szerencsétlenek sorsáról haza érkeznek.
A most előadott tapasztalatok azok, a melyek elutasithatlan kötelességünkké teszik, hogy az ily lelketlen üzérkedésnek vége vettessék, a kivándorlási ügy hatósági felügyelet alá helyeztessék s a visszaélések lehetőleg meggátoltassanak, mindenesetre pedig szigorúan megbüntettessenek.
A kivándorlást magát, mint már emlitém, betiltani semmi szempontból nem lehetséges, de igen is kell gondoskodni arról, hogy az ország népének kevésbé művelt része lelketlen csalóknak ne essék martalékul és ez czélja jelen törvényjavaslatnak.
A törvényjavaslat, épen úgy, mint más államok törvényhozásai, e czélt az által akarja elérni, hogy engedélyhez köti azt, hogy valaki a kivándorlás közvetitésével foglalkozhassék s szigorú rendszabályokat foglal magában azok ellen, kik ezt engedély nélkül teszik, vagy ha engedélylyel birnak és azzal bármely irányban visszaélnek.
Azt, hogy e rendszabályok szigoruabbak, mint a legtöbb más államban, úgy hiszem, igazolja azon körülmény, hogy mig igen sok államban a népességi viszonyok olyanok, hogy ott a népesség egy részének kivándorlása úgy annak magának, mint az államnak érdekében áll, addig nálunk ez egyátalában nem mondható, s ha a kivándorlás nagy mérveket öltene az államgazdasági szempontból is igen káros visszahatással lenne az országra.
Áttérve a részletekre, azt hiszem, hogy az előadottak után nem leend szükséges az egyes szakaszoknak különben is világos tartalmát hosszasan indokolni.
Az 1. § kimondja, hogy a kivándorlás közvetitésével csak az foglalkozhatik, ki arra engedélyt nyert. Ebből foly, hogy mihelyt a törvény hatályba lép, senkinek sem leend szabad az országban e közvetitéssel foglalkozni, az erre vonatkozó jog csak akkor fogván létezni, ha egyes személynek az engedély megadatott.
Ez engedély megadásának joga a belügyministerre, tehát a belügyi közigazgatás élén álló szakministerre ruháztatik, mi teljes kezességet nyujt arra, hogy e jog csak az ország népessége érdekeinek szemmel tartásával fog gyakoroltatni.
A 2. § kapcsolatban van büntető törvényeinkkel, különösen az 1879:XL. törv.-czikkel, megállapitja a delictum nemét, melyet valaki elkövet, ha engedély nélkül foglalkozik ez üzletnemmel s megszabja a büntetést, mely a kihágást elkövetőt sujtandja. Ennek mértéke az 1879:XL. törvénycikk 15. §-a alapján van megállapitva.
A biráskodási jogot az 1880:XXXVII. törvénycikk alapján a közigazgatási hatóságokra véltem ruházandónak, mert ezek vannak a helyzetben, ezen üzelmek létezését megtudni s a szükség szerint gyorsan eljárni.
A 3. § megállapitja a feltételeket, melyek nélkül engedélyt az illetékes belügyminister egyáltalában nem adhatand.
A 4. § szerint pedig a folyamodvány a közigazgatási bizottságnál nyujtandó be, mely a kérelmező erkölcsiségére és megbizhatóságára nézve alapos puhatolásokat eszközöl, s annak alapján a kérelem iránt véleményt ad a belügyministernek oly ülésből, melyen a főispán elnököl.
Ezt fontos intézkedésnek tartom. Nagy állami érdekről lévén szó, oly testületet kelle választanom, melyben az állam saját közegei által is képviselve s melyen az állam első képviselője a főispán (főpolgármester) is jelen van.
A feltételek közt van a kötelezettség egy 5000 frtnyi biztositék letételére. Ez három szempontból elkerülhetlenül szükséges s pedig
először azért, hogy ilynemü közvetitéssel csak oly egyének foglalkozhassanak, kik egyéb feltételek mellett, megfelelő vagyonnal is birnak, s
másodszor, hogy az illetőknek esetleg okozott károk gyorsan, rövid eljárás mellett megtérithetők legyenek; s
harmadszor, hogy a közvetitők eljárásukban óvatosságra, a törvények pontos megtartására ez által is kényszerittessenek.
Fontos az 5. § intézkedése, mely a belügyministernek jogot ad arra, hogy az engedélyt akkor is megtagadhassa, ha a kérelmező minden feltételeknek megfelelt.
Lehetnek körülmények, melyeket csak a belügyminister ismerhet, s melyek az ország érdekében szükségessé vagy legalább kivánatossá tehetik, hogy az ország egy bizonyos vidékén ilynemű közvetitéssel vagy senkisem, vagy legalább egy bizonyos személy ne foglalkozhassék, nem volna ez esetben helyes a belügyministernek kezét ugy megkötni, hogy ily körülmények között, az ország érdekei ellenére engedélyt adni köteleztessék.
Azt, hogy az engedély csak egy évre szóljon, s hogy megújitás nélkül érvényét veszitse, indokolni nem kell.
Világos a 6. § czélja is, mely a közvetitőt kötelezi, azon külföldi ügynököt vagy ügynökséget is megnevezni, melylyel összeköttetésben áll, vagy összeköttetésbe lépni óhajt. A belügyministernek módjában van, de kötelességében is áll, az osztrák-magyar követségek, consulatusok utján meggyőződni arról, vajjon a külföldi ügynökök vagy ügynökségek megbizhatók-e, megteszik-e mindazt, mi a kivándorlók élet- és testi biztonsága érdekében jogosan követelhető; általában képesek-e arra, hogy elvállalt kötelezettségeiknek teljesen megfelelhessenek, esetleg kártéritést adhassanak.
Ez összeköttetést, ha a tárgyalások eredménye azt kivánatossá teszi, a belügyminister betilthatja, és pedig a 7. § szerint akkor is, ha az összeköttetés már tényleg létezett, csakhogy az utóbbi esetben a már folyamatban levő ügyletek - mennyiben különben nem törvénybe ütközők - befejeztethetnek, de újak nem köttethetnek.
A 8. és 9. § a kivándorlási ügynököket szigorú hatósági felügyelet alá helyezik, s ez igen természetes; - a tapasztalatok e tekintetben a legnagyobb óvatosságra, a legnagyobb vigyázatra intenek s a fontos állami és egyéni érdekek, melyekről szó van, azt elutasithatlanul igénylik. A hatósági felügyelet részleteit a belügyminister rendeleti úton állapitja meg, mi szintén a dolog természetében fekszik, mert e részletek a körülmények és idők szerint változnak s azért magában az állandó törvényben mind nem sorolhatók fel. De az igen is szükséges, hogy a törvény e rendeletek kiadására a ministert felhatalmazza, másrészről pedig annak kimondása a törvényben, hogy minden személyt, kinek kivándorlását közvetitik, bejelenteni, továbbá, hogy üzletükről rendes könyveket vezetni tartozzanak.
Lényeges intézkedést tartalmaz a 10. §, mely egy létrejött megállapodás vagy szerződéstől való visszalépésnél csak az ez által okozott kár megtéritésére kötelez, s útját vágja annak, hogy a felek esetleg nagy összegü bánatpénzek kikötése vagy más hasonló czímen szorittathassanak a kivándorlásra.
Igen fontos és lényeges a 11. §, mely felsorolja azon eseteket, a melyekben az ügynök a nyert engedélyt elveszti. Ezek között van az ámitással, csalással párosult vagy a védkötelezettség, gyámság vagy gondnokság alatt állókra vonatkozó kivándorlási közvetités, ezekre vonatkozó törvényes engedély nélkül.
Ez azt hiszem nem szorul magyarázatra s csak azt jegyzem meg, hogy ezzel kapcsolatban van a 13. §, mely kimondja, hogy a 11. § eseteiben a biztositék mindenesetre egészen elvész s két czélra fordittatik, első sorban az ügynöki működés folytán károsodottak kárpótlására, s másod sorban az illető törvényhatósági községek szegényalapjai javára.
Ez szigorú intézkedés, de szükséges és reménylem sikeres is lesz.
A 12. § értelmében annak megbirálására, hogy a 11. § eseteinek egyike-másika fenforog-e s ennek alapján az engedély elvesztésének kimondására a közigazgatási bizottság jogosittatik fel, - megengedtetvén az illetőnek, hogy 8 nap alatt a belügyministerhez birtokon kivül folyamodhassék.
Miután pedig a közigazgatási bizottság nem folyton, hanem időszakonként működő testület, s megtörténhetik, hogy egyes esetekben a törvény által védelmezni kivánt érdekek veszélyeztetése nélkül, a közigazgatási bizottság összeülését bevárni nem lehetne, e §-ban gondoskodva van arról, hogy ily esetekben ideiglenes bár, de rögtöni intézkedés tétethessék.
E joggal a törvényhatóság első tisztviselője ruháztatik fel, mint ki legalkalmasb arra, hogy a törvényhatóságnak ez ügyre vonatkozó viszonyait ismerhesse, áttekinthesse s ennek alapján azt, vajjon van-e veszély a késedelemben, megbirálhassa.
A 13. § felhatalmazza a belügyministert, hogy azt, hogy a biztositék, mikor, mily mérvben vétethessék igénybe s a hiányossá vált biztositék mennyi idő alatt egészittessék ki, rendeleti uton állapithassa meg. E felhatalmazás azért szükséges, mert az erre vonatkozó intézkedések idők és körülmények szerint változhatnak, s azért az állandóbb természetü törvénybe nem, hanem a szükség szerinti könnyebb mozgást engedő rendeleti utra valók.
Végre még tisztelettel megjegyzem, hogy ezen törvényjavaslat beterjesztésével azon intézkedéseket, melyek a kivándorlási hajlammal szemben teendők, kimerithetlennek távolról sem tekintem, s hogy a baj gyökeres orvoslására közgazdasági helyes rendszabályokat tartok legczélravezetőbbnek. Ez azonban e javaslat keretén kivül esik, külön tárgyalást igényel, melynek szükségét jelenleg csak jelezni kivántam.
