Az 1872:VIII. törvénycikkbe iktatott ipartörvénynek a revisióját évek során át az érdekelt iparosok egy része hangosan követelte. Ezen ügyben az országgyüléshez számos kérvény érkezett, a melyeket a képviselőház 1880-ik évi május 24-én tartott ülésében hozott határozatával a földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi ministeriumhoz utasitott.
Mindezen kérvényekben az iparnak és főkép a kézműiparnak az országban állitólag tapasztalható hanyatlása első sorban azon állapotnak tulajdonittatott, a melyet az 1872:VIII. törvénycikk előidézett volna. Az iparszabadság ezen nézetek szerint nem volt viszonyainknak megfelelő; nálunk az iparszabadságon nyugvó ezen törvény a kellő feltételek hiányában az egyes iparosokat egymástól elszigetelte; kellő szervezet hiányában mindenki a féktelen szabadság mellett magára lett hagyatva; kellő míveltség hiányában a szabad társulás előnyeit senki sem használta föl, s igy a kézműves a jelen korszak alatt amugy is nagy előnyöket élvező vállalkozás és tőke ereje által mindinkább háttérbe szorult és sok esetben tönkrement. Mindezeknél fogva a törvénynek oly irányú revisióját követelték, a mely által az iparos elem kellően szervezkedjék, s ekkép létele jövőre is biztosittassék.
Az iparszabadság ellen, vagy inkább az ipari szervezet hiánya miatt kifejlődött agitátió erőben még inkább nyert az által, hogy a velünk majdnem ugyanazon vagy legalább nagyon rokon elveken alapuló külföldi törvények ellen Németországban és az osztrák tartományokban is, majdnem azonos irányú törekvések mutatkoztak; sőt Németországban több novelláris intézkedés az áramlattal szemben engedékenységet tanusitott, Ausztriában pedig a törvényhozás egész teljességében hódolt az iparosok által csinált közvélemény követeléseinek.
A kormány nem ignorálhatta az e téren mindinkább hangosabban felmerülő kiváltságokat. - 1880. szeptember havában a kereskedelmi- és iparkamarák kiküldötteiből és 1881. február havában külön meghivott tagokból álló értekezleteken behatóan tárgyalta az ügy minden oldalát és ez alapon, valamint a különben még rendelkezésére álló adatok és tapasztalatok alapján dolgozta át az 1872:VIII. törvénycikket.
Mielőtt a törvényjavaslat részleteinek taglalásába bocsátkoznám, legyen szabad mindenekelőtt megjegyezni azt, hogy a közgazdasági viszonyoknak az országban nemcsak, hanem az egész világon kifejlődött jelen állapota mellett az iparszabadság elvét lényegében megszoritani és ez által talán a vállalkozó tőkével szemben a kézműves iparost jobb helyzetbe hozni akarni: - hiú törekvés, a melyet az életben sikerrel keresztülvinni lehetetlen. Egyáltalában illuzióban ringatja magát az, a ki azt hiszi, hogy az ipartörvénynek bármily irányú módositása az iparosnak versenyképességét azonnal fokozni, sőt az általa annyira félt tőkével és nagy iparral szemben teljesen védeni vagy biztositani fogja. Illuzió az iparosok ama kivánsága, hogy visszaemlékezve a régi időkre, a czéhrendszer korában élvezett előnyökre, korunkban is csak czéhszerű viszonyokban lelhető még a boldogulás. Az iparosságnak is ép ugy, mint minden közgazdasági alakzatnak meg vannak a maga phásisai, a melyek a különböző korszakokban, a különböző elemek hatása alatt csiráznak, fejlődnek, hatalmasakká lesznek és ha az újabb viszonyok szerint át nem tudnak alakulni, elgyengülnek vagy menthetlenül tönkre mennek. Hiába ott minden erőlködés; s ép ezért a czéhrendszert, a melynek bizonyos közgazdasági viszonyok közt az előbbi időkben meg volt rendeltetésszerű jogosultsága, - jelen korunkban nem lehet többé föleleveníteni és nem lehet azt többé föntartani.
Ipartörvényünk revisiójánál tehát nem is lehetett az a czél, de nem is szabad annak lennie, hogy ezen törvénynek a korunk szelleme s a kifejlődött közgazdasági viszonyok által követelt álláspontja helytelen irányban megváltoztassék; hanem igenis, mikép lehet és mikép kell az iparszabadság elvének teljes föntartása mellett iparosaink közt a rendet, a szervezetet biztositani; mikép lehet azokon a hiányokon segiteni, a melyek az által keletkeztek, hogy iparosaink a szabadság által nyujtott előnyöket s különösen a szabad társulást nem használták fel úgy vagy nem oly mértékben, a mint azt a hazai viszonyok kivánatossá tették volna; mikép lehet azon visszásságon segiteni, hogy a segédek és munkások sok helyütt nem tartatnak oly módon rendben, és nem ellenőriztetnek oly szigorúsággal, a mint ezt az ipar érdeke s talán még inkább a társadalmi rend követelné; mikép lehet egész erélyességgel keresztülvinni az iparfejlődésnek azon föltételét, hogy az iparostanonczok kellő oktatásban részesüljenek; mikép lehet az iparoktatást az iparszabadság teljes megóvása mellett úgy fejleszteni, a mint ezt egy erőteljes és haladásban levő ipar részére követelni kell.
Mindezeket a szempontokat tüzetes és alapos megfontolás tárgyává tettem és az előterjesztett törvényjavaslat ezen okból alkalmas módon szervezi az iparhatóságokat, meghonositja a munkáskönyvet és szabályozza a tanoncziskolák ügyét. Minthogy pedig ezen törekvéseinél az iparosok közreműködését igénybe veszi, az ügynek minden veszélyeztetése nélkül is czélszerűnek tünt fel a kézműves-iparosok azon annyira hangoztatott kivánságának is eleget tenni, a mely az ugynevezett „kötelező társulatokra” irányul és egy külön fejezetben ezen kivánságnak megfelelően szabályozta a „testületek” viszonyát. Határozottan ki kell azonban emelni azt, hogy az iparhatóságoknak a törvényjavaslat által contemplált kiegészitése és hivatása mellett nem volna mulhatlanul szükséges a kötelező társulatok eszméjét is pártolni, és talán az iparosok nagy része, ha az évek óta mesterségesen élesztett agitatio folytán annyira bele nem élték volna magukat az emlitett irányba, teljes megnyugvással fogadnák a „kötelező társulatok” mellőzését is. Minthogy azonban a dolgok már ennyire fejlődtek, és minthogy a törvényjavaslat oly ellenőrzés alá veti a testületeket, a mely által működésük mindig figyelemmel kisérhető és mivel végül a czéljukat tévesztő testületek ismét feloszlathatók, a mondott intézmény is fölvétetett, a nélkük, hogy az által az ipartörvény főelve, az iparszabadság, azaz mindenkinek azon veleszületett természetes joga, hogy képességeit és vagyoni tehetségeit az ipar terén akadály nélkül kifejtheti, lényeges csorbát szenvedne.
A részleteket illetőleg ez alkalommal csak azon módositásokra fogok kiterjeszkedni, a melyekben a jelen javaslat az eddigi törvénytől lényegesen eltér.
A 2. § az időközben a gyámsági és gondnoksági ügyek rendezéséről szóló 1877:XX. törvénycikk 5. §-ának megfelelően alakittatott át; a jelen § végmondata „ily esetben vagyonukról szabadon rendelkeznek” magától értetik ugyan, minthogy azonban a váltótörvénynek (1876:XXVII.) a váltóképességről szóló 1. §-a az 1872:VIII. törvénycikk 2. §-ára hivatkozik, a vagyonjogra vonatkozó kitételnek fölvétele czélszerűnek látszott.
A 4. §-ban az ipar megkezdésénél tanoncziskolai czélokra illetékek (engedélyezett iparoknál pedig ezen illetékek kétszerese 16. §) honosittatnak meg. Eddig az ipar megkezdéseért díjak vagy illetékek nem jártak. Tekintettel mindazáltal arra, hogy a tanoncziskolák föntartása költségekkel jár, - hogy az ipar önálló megkezdésénél mégis az iparos rendelkezésére egy kis tőke szokott állani, - és hogy a felvett illetékek valóban nem magasak: - a szóban álló módositás indokoltnak tekinthető.
Az 5-17. §-okhoz
Az 5-17. § lényeges eltérést tartalmaznak, a mennyiben engedélyezés alá eső iparosokat honositnak meg. Az iparok, a melyekről itt szó van, tulajdonkép nem is iparok a szó szoros értelmében, hanem oly foglalkozások, a melyek természetüknél fogva a rendőri ellenőrzést követelik. Ez okból már eddig is bizonyos korlátok alá estek, de a korlátok ezen foglalkozási ágak természetéhez képest legtöbb helyütt nem találtattak eléggé kielégitőknek. Jövőre a szóban álló foglalkozások engedélyhez kötvék, s az engedélyek azon föltételek teljesitésétől tétetnek függőkké, a melyek e végből az illető törvényhatóságok által a törvény által kijelölt elvek alapján megállapittatnak. (6. §) A törvény végrehajtása szempontjából talán egyszerűbb lett volna ezeket a foglalkozásokat mindjárt magában a törvényben szabályozni; tekintettel azonban arra, hogy ép e téren oly sokféle viszonyokkal állunk szemben az ország különböző helységeiben, czélszerűbbnek látszott ezt az ügyet mégis a törvényhatósági szabályrendeleteknek átengedni; sőt világosan megengedi még azt is, hogy egy és ugyanazon törvényhatóság területén a különböző községek számára eltérő intézkedések is tehetők. (6-ik §)
A 7-15. §-okhoz
A 7-15. §-ban foglalt elvek a szóban álló foglalkozások természetéből annyira folynak, hogy azoknak külön indokolása talán szükségtelen; mégis fel kell emlitenem a 7-ik § intézkedését, a mely megengedi, hogy az illető foglalkozások a jogositottak bizonyos számához köthetők legyenek. Ez az elv azért látszik szükségesnek, mivel ezen foglalkozásoknak bizonyos korláton túl való szaporodása közerkölcsi és közrendőri szempontból sok esetben tényleg nem kivánatos és a valóságos szükséglettel szemben nem is szükséges; a hatóságnak mindig módjában lesz oly számot megállapitani, a mely mellett az illető foglalkozásokat igénybe vevő közönség érdeke kellően kielégithető s a közrendészeti ellenőrzés mégis kellően keresztülvihető lesz.
Az épitészeti iparnál (7. §) a képzettség kikötése is megállapitható, a mi főleg közbiztonsági szempontból történik, a mely szempont ezen iparágnál első sorban tekintetbe veendő. Az épitészeti iparok a többi iparágaktól lényegesen különböznek és kivált nagyobb városokban a közrendészet szempontjából nem annyira az épületeket megrendelő felek, mint különösen a hatóság érdekei miatt külön korlátozást igényelnek. A mig más iparágaknál az esetleg nem eléggé képzett iparos a szabad verseny következtében amúgy is kiszorittatik azon körből, a melybe szakértelem nélkül lépett, és ügyetlen működése folytán legfeljebb egyes fogyasztóknak, megrendelőknek ártott: - addig az épitészetnél a szabad verseny csak hosszabb idő leteltével és számos, a közrendészet ágába eső kellemetlenségek előidézése után tünteti fel a nem kellően képzett iparost. Tekintettel mindazáltal arra, hogy az ország különböző helyein az épitési viszonyok annyira eltérők, hogy esetleg sok helyütt még jövére is minden veszély nélkül fenmaradhat a jelen állapot, mig más helyeken, különösen nagyobb városokban és kivált a fővárosban talán még az épitészeti iparok különböző nemeire (jelesül az ácsiparra, az épitési bádogosokra stb.) is korlátozó intézkedések indokoltnak mutatkozhatnának: ezen ügynek szabályrendeletek által szabályozása és egész általánosságban való kimondása látszik a legmegfelelőbbnek.
A törvénynek az engedélyezett iparokról szóló intézkedése az eddigi intézkedésekkel szemben újitás lévén, gondoskodni kellett arról is, hogy az eddigi törvény alapján ilyent ipart űző vállalkozókkal szemben mi történjék. E részben a törvénynek visszaható erőt tulajdonitani lehetetlen lévén, ki kellett mondani (17. §) azt, hogy ezek az üzletek jövőre is fönmaradnak és reájuk az iparjog megkezdésére nézve az előbbi törvények irányadók, de a jogok gyakorlására vonatkozólag jövőre az új törvény, illetőleg a törvény alapján hozandó szabályrendeletek lesznek követendők.
A 22. §-ban a telepengedély adásához szükséges eljáráshoz Budapest fővárosában a rendőri hatóságnak meghivása is rendeltetik, a mi azért szükséges, mivel az iparhatóság az 1872:VIII. törvénycikk hozatalakor a rendőri hatóság is volt; azóta azonban részint a főváros szervezete, részint a fővárosi állami rendőrhatóság megalkotása következtében a két hatóság különböző közegek által működik és minthogy telepengedélyezéseknél különös figyelem forditandó a tűzrendőri és egyéb közrendészeti viszonyokra, a mondott módositás szükségesnek tetszett.
A 28. § újabb hatósági eljárást kiván akkor is, ha az illető telep lényegesen kiterjesztetik, mert ily telepek megnagyobbitása esetén tényleg oly viszonyok állhatnak be, a melyek az eredeti telep-engedélyezésénél még előre láthatók s igy tárgyalhatók sem voltak.
A 31-34. §-okhoz
A 31-34. §-ban előforduló, a kisajátitásról szóló intézkedések annyiban módosultak, a mennyiben ezt a kisajátitásról időközben hozott 1881:XLI. törvénycikk kivánja; azonkivül tekintettel arra, hogy az 1881:XLI. törvénycikk 5. § értelmében „a kisajátitási jogot minden egyes vállalat részére - a mennyiben azt nem külön törvény adja meg, vagy külön törvény másként nem intézkedik - a közmunka- és közlekedési minister engedélyezi”, az ipartörvény értelmében kisajátitás alá kerülő telepek pedig oly kérdésekkel kapcsolatosak, a melyeknél első sorban az ipar érdekeit kell megbirálni: - a kisajátitási jognak megóvására nézve az illetékességet máskép kellett megállapitani és erre nézve a földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi ministeriumot megbizni. (32. §)
A 35. §-ban két módositással találkozunk. Az ipar, elhalálozás esetén, az eddigi törvény szavai szerint „kiskorú örökösök” javára volt folytatható; miután a dolog természete szerint az eddigi törvény is csak a nem teljes korú egyenes ágú utódokat és nem az örökösöket átalában értette, ez okból határozottan fölvétettek e szabak: „a nem teljes korú gyermekek és unokák”. A második módositást magában foglalja a második kikezdés, a mely az engedélyezett iparokat illetőleg azon, az engedély természetéből folyó elvet állitja fel, hogy halál esetén az ipar folytatása iránt az iparhatóság határoz.
A 37. § utolsó kikezdése az engedélyhez kötött foglalkozások természete szerint kimondja azt, hogy ki ily foglalkozást az engedélyezés után egy év alatt meg nem kezdi, újabb engedély kérésére kötelezett; ezen idő alatt ugyanis az illetőnek viszonyaiban oly változások állhatnak be, a melyek folytán az engedély talán neki nem volna megadható.
A 39. § utolsó kikezdése ismét az engedély alá eső iparok természete szerint rendeli, hogy ezek a foglalkozások bérlő által nem űzhetők. Ezen iparágak, részint az egyéni megbizhatóság, részint a képzettség föltétele mellett engedélyeztetnek, s igy az engedélyesnek személyes tulajdonaira alapittatnak; nem lehet tehát ezek űzését másnak, mint az engedélyes személyének megengedni, különben a törvény intézkedései e részben egyszerűen kijátszatnának; ugyanezen indokok alapján kellett a 40. §-ban kimondani azt, hogy az engedély alá eső iparoknál minden újabb üzleti hely külön engedély alá esik. Ezen foglalkozási ágaknál ugyanis legtöbb esetben az illető hely, a melyen az ipar űzetni óhajtatik, irányadó az engedély megadására; nem lehet tehát közönyös, vajjon az engedélyes több helyütt űzi-e az ipart vagy másutt, mint a hol eredetileg engedélyeztetett.
A 41. §-ban a fióktelepek nyitására a kereskedelmi törvény által elfogadott azon elv honosittatik meg az iparűzésre is, mely szerint a fióknyitás ugy a főtelepre illetékes iparhatóságnál, valamint azon iparhatóságnál bejelentendő, amelynek területén fiók nyittatik. Nemcsak a kereskedelmi törvénynyel való összhang, hanem a dolog természete és főkép az iparossággal szemben okvetlenül meghonositandó rendszeres ellenőrzés követeli ezeket az intézkedéseket. Ezen § utolsó kikezdése szerint engedélyhez kötött iparoknál minden egyes fióktelep nyitása külön engedély alá esik; ez az engedélyezés természetének megfelel.
A 44. §-ban az eddigi törvénynyel szemben két módositással találkozunk. Az egyik a vásározásnak bizonyos mérvű megszoritásában áll, a mennyiben ugyanis az iparosnak saját vagy mások készitményeit jövőben csak országos vásárokon szabad eladnia, s nem többé heti vásárokon is. Átalános panasz uralkodik az országban tartott vásárok nagy száma ellen; és az iparosok panasza oda terjed, hogy abban a községben, a hol a helybeli iparos a községi terhek viselésére kénytelen, minduntalan idegen községbeli iparosok szoktak vásárokra jönni, a kik az illető község terheiben nem részesek és ép akkor rontják a helybeli iparosok kelendőségi viszonyait, a midőn a vásárokon jelentkező népesség nagyobb száma folytán kedvezőbb eladási viszonyok volnának lehetségesek. A vásárjognak nagyon is bonyolódott és számos privilegiummal kapcsolatos viszonyai ezuttal még nem lévén rendezhetők, legalább azt az intézkedést kellett fölvenni, hogy hetivásárokon az eladás idegenekre nézve megszorittatik s igy a községbeli iparosok legalább e tekintetben biztosittatnak. A második intézkedés csak a jelenlegi állapotnak világosabb feltüntetését czélozta; kimondatik ugyanis, hogy megrendeléseket gyűjteni esetleg minták bemutatásával is szabad. Újabb időben tudniillik több helyütt a mintákkal való járáskelés megtiltatott, sőt az illetők elzárással is büntettettek; pedig a törvény intentiója azt annál kevésbbé akarta, minthogy több nemzetközi szerződésben ez a jogositvány még a külföldieknek is biztosittatott; nehogy tehát jövőre e részben kétség merüljön fel, világosan ki kellett kötni ezt az intézkedést.
A 45-46. §-okhoz
A 45. és 46. §-a közönségesen „vándorraktárak” neve alatt ismeretes üzleti visszaélés ellen kiván orvoslást nyujtani. A várdorraktárak újabb időben különböző alakban jelentkeztek. Egyes leleményes czégek különböző ürügyek és fortélyok felhasználása mellett többnyire silány árukat nagy zajjal és a közönség ámitására alkalmas módozatok mellett nagy tömegben árúba bocsátanak. Ekkép az illető helyen a rendes üzleteknek gyakran ép a kelendőségre leginkább alkalmas évszakban vagy időben oly versenyt támasztanak, a mely által azok rendes keresetükben nagyon hátráltatnak. Az eladásra kerülő silány árúk által pedig magukat a vevőket ha nem is rászedik, de legalább is hátrányba helyezik; nem is emlitve azon számos visszaéléseket, a melyek az efféle eladási módozatokkal járni szoktak s a melyek már sok helyütt a rendőrséget komolyan foglalkoztatták. Külföldi törvényhozások különböző kisérleteket tettek ezen a szabad verseny túlhajtásából keletkezett üzletnemek ellen; a legszerencsésebb megoldás mindazáltal abban mutatkozik, hogy az efféle üzletek pénzügyileg alkalmas módon terheltessenek. Ezt kivánja tenni a 45. § is, a midőn rendeli, hogy ily üzletek (bármily czím alatt keletkeznek is, pl. önkéntes végeladás, alkalmi üzletek, 50%-kal olcsóbban mint másutt stb. stb.) külön bejelentendők s a bejelentésnél mindjárt elég érzékeny díjak (Budapesten 100 frt, - 10 ezer lakosnál nagyobb városban 50 forint, más helyen 10 forint) fizetendők. A bejelentés után a hatóság a rendőrséggel egyetemben kijelöli a helyet, illetőleg határoz a felett, vajjon a szándékolt helyiségben tartható-e az illető üzlet; ezen intézkedés főkép azon okból volt felveendő, minthogy az efféle üzletek rendszerint a legjártasabb utczákon szoktak helyiséget bérelni és ott azután éktelen lármával gyakran a rendes forgalom gátlásával végzik az eladást. Végül az eladásokból befolyó összeg egy tized része a község számára tartatik vissza s e végből az üzletben rendes könyvek vezetése rendeltetik el; ezek a könyvek pedig a hatóság által ellenőriztetnek.
Minthogy pedig közönséges üzleteknél is előfordulnak oly esetek, a midőn gyorsabb eladás czéljából rendkivüli módokhoz kell nyulni, és ezek a rendkivüli módok nagyon is hasonlitanak a szóban levő szédelgő vállalatok eljárásához: világosan ki kellett kötni azt, hogy az ilyenféle eladások az emlitett megterheltetések nélkül is lehetségesek, ha ezekhez a hatóság az engedélyt megadja, de az ilyetén eladásra legfeljebb három hónapi időszak engedhető. Minden nagyobb kedvezmény e téren a szédelgő vállalatok támogatására volna, s ez okból a mennyire lehet, szigorúnak kellett lenni. Hogy a birói és a hatósági rendelkezés folytán történő eladások (hagyatéki, csődtömeg, adóvégrehajtási árverések stb.) nem esnek a mondott szigorú intézkedések alá, azt indokolni nem szükséges.
A 47. § a marhahússal való kereskedést, a mészáros-ipart korlátozza, és megengedi, hogy ott, a hol a marhahússal való ellátás máskép nem biztositható, rendkivüli intézkedések is tehetők. E részben a javaslat az eddigi törvénynyel elvileg egy és ugyanazon állásponton áll, de a részletekben az eddig szerzett tapasztalatok szerint némileg eltér. Eddig ugyanis egyszerűen a hússal való ellátásról volt szó, holott a dolog természete szerint inkább csak a marhahússal (tehénhússal) való ellátásról kell intézkedni, miután a mészárosipar ezen hússal foglalkozik kiválóan és a fogyasztók érdeke ezzel a hússal kiván kielégittetni különösen, valamint hogy a marhahússal való rendszeres ellátás az, a mi a mészáros-iparnak, ha a teljesen szabad verseny megengedtetik, leginkább nehezére esik. Eddig a megszoritást az illető község javaslatára a törvényhatóság mondhatta ki. Nem is tekintve azt, hogy a törvényhatóságnak működése talán ily viszonyokra nem igen alkalmas, az eddigi tapasztalás azt mutatja, hogy a törvényhatóságnak eljárása ilyféle intézkedésekben nagyon nehézkes, ezért jövőre ez az intézkedés a másodfokú iparhatóságra ruháztatik, a mely a viszonyok megitélésénél könnyebben, de gyorsabban is járhat el. Kimondatik továbbá az, hogy a szerzett jogok ily intézkedések által meg nem szünnek: nehogy azon önkényre nyujtassék mód, hogy egyes községek esetleg bármiféle pénzügyi előny czéljából, a mészáros-ipart korlátozni kivánhassák s ez által esetleg eddig jól megálló mészárosokat tönkre tegyenek. Ez az elv az eddigi törvényben is gyökerezett, de annak világos kimondása már a törvénynek egyenlő magyarázása szempontjából is szükséges. - A mészáros-iparnak mily módon lehető korlátozását is czélszerű volt a törvénybe felvenni. E tekintetben a következő elvek látszanak czélszerűeknek: a mészáros-ipar nem szabad ipar; a mészárosok száma korlátozható; - ezzel szenben azonban a hús ára szabályozható, és az üzlet hatóságilag ellenőriztetni fog.
A segédszemélyzetről szóló III. fejezetben a módositások leginkább abból a czélból terveztetnek, hogy az iparosoknál a lehető rend és fegyelem meghonosittassék. Ezen szempontból kiindulva, már a tanonczok fölvételénél megkivántatik, hogy az nemcsak, mint ez eddig követelte a törvény, irásbeli szerződés mellett történjék, hanem hogy az az elsőfokú iparhatóságnál eszközöltessék (54. §). Az iparhatóságnak föladata lévén a tanonczügyeket folytonos figyelemmel kisérni, és a törvény által e végből elrendeltetnek szigorú megtartását ellenőrizni: - meg kellett követelni, hogy már a tanonczviszony megkezdése is a hatóság ellenőrködése mellett történjék. Ugyanezen szakaszban megállapitja a törvényjavaslat a tanonczidő tartamát, még pedig nem meghatározott években, hanem kimondja, hogy ezen időnek legalább a tanoncz 15-ik éve betöltéseig kell terjednie. Ezen intézkedés szoros kapcsolatban áll a népoktatásról szóló törvény intézkedéseivel, a mely törvény elrendeli, hogy 15-ik éveig a népiskola bevégezte után is legalább ismétlőiskolába kell járni. Ezen intézkedéssel összhangban tehát czélszerűnek látszik kimondani, hogy az iparos legalább ezen időig csak tanoncz lehet, és ezen idő alatt, mint ilyen, a hatóság által ellenőriztetik; kénytelen iskolába járni és a műhelyben teljesitett foglalkozásai is folyton figyelemmel tartatnak.
A 60. §-ban a tanonczidő befejeztével kiállitandó bizonyitványról van szó. Eddig ezt a bizonyitványt az illető iparos állitotta ki; a tervbe vett rendfentartás czéljából jövőre a bizonyitvány kiállitása az iparhatóságnak leszen föladata, és minthogy a tanoncz a dolog természeténél, de magának a törvénynek kivánsága szerint is két irányban nyer oktatást, az iskolában ugyanis elméletit és a műhelyben gyakorlatit, a bizonyitványban is mindkét iránynak kell kifejezésre jutnia. Az elméleti oktatás eredményei a rendes iskolai bizonyitványokból vonatnak ki, a gyakorlati ügyességről pedig az iparhatóság az illető megbizottaktól, kik a műhelyeket rendszeresen meglátogatják, (71. §) nyer kellő felvilágositást. Ha a tanviszony más okokból szünnék meg, ez a hatóságnak szintén bejelentendő. (66. §)
A 70-72. §-okhoz
A tanonczok alkalmas ellenőrizésére és nyilvántartására vonatkozólag intézkednek a 70-72. §. Ezek szerint az iparhatóság rendszeres lajstromot vezet a tanonczokról (70. §), és ellenőrzi a tanonczokat ugy az iskolában, valamint a műhelyben. (71. §)
A 73-80. §-okhoz
A 73-80. §-ok a tanoncziskolákról intézkednek. Eddigi törvényünkben is ki volt ugyan mondva, hogy a tanoncznak iskolába kell járnia, és az iparosnak kötelességévé tétetett, hogy tanonczát az iskolába pénzbüntetés terhe alatt küldje. A törvény ezen intézkedésének mindazáltal nagyrészt már azért sem lehetett foganatot szerezni, mert sok helyütt még a legprimitivebb ismétlő iskolák sem voltak; a rendes iskolák pedig órarendjük természeténél fogva nem voltak iparostanonczok által látogathatók. Szükséges tehát - ha az iparos oktatást átalában emelni kivánjuk, - hogy a tanoncziskolák iránt szabatos elvi megállapodások létesittessenek; ezt czélozzák az emlitett szakaszok.
Ezek szerint tanoncziskolát fel kell állitani oly községekben, a hol legalább 30 tanoncz van (73. §); ezen intézkedés a népiskolai törvény analogiájára vétetett fel. (1868:XXVIII. tc. 44. §) Ily iskolának felállitása sok költségbe alig fog kerülni; miután az illető községekben már létező nyilvános iskolák helyiségei, taneszközei és tanitószemélyzete lesz felhasználható (74. §), s igy a főkiadás épen csak a tanitónak a tanoncz iskolákban töltött idejeért járó rendkivüli munkálkodásaért számitható fel. Mivel pedig ez az idő hetenkint 7 órát (76. §), s igy a tiz havi évi tanfolyamban 300-310 órát tesz, kisebb helyeken pedig mind a három évi tanfolyam alkalmas módon egyszerre is lesz tartható, a tanitó költsége és az esetleges dologi kiadások 400-500 frtjával; nagyobb községekben pedig, a hol esetleg a három évi folyam külön-külön teremben lesz tartandó, 1000-1500 frttal kényelmesen lesz fedezhető. Egyébiránt vagyonos községek e czélra áldozatokat hozhatnak és idővel a tanoncziskolákból valóságos ipariskolákat szakbeli oktatásra rendezhetnek be. Kezdetben mindazáltal arra kell fősúlyt fektetni, hogy iparosaink a náluk és általuk annyira elhanyagolt elemi oktatásban ismét részesittessenek s igy képesittessenek a gyakorlati élet terén is a küzdelemre.
Tekintettel arra, hogy községeink közül többen nem eléggé vagyonosak a mondott czélra áldozatokat hozni, maga a törvényjavaslat is gondoskodik eszközökről, a melyeknek igénybe vételével a költségek fedezhetők. E czélból a 80. § elrendeli, hogy az ipartörvény alapján befolyó díjak és pénzbüntetések tanoncz-iskolákra fordittassanak; - megengedi, hogy az illetékes ministerek beleegyezésével az egyenes adók után 2% erejéig községi pótadó vettessék ki. Kérdésbe jöhetne ugyan, hogy miért terheltetnek pótadóval ipartanonczok oktatása végett mindnyájan, kik egyenes adókat fizetnek és nem volna-e a czélnak megfelelő, ha csak az iparosok vettetnének ezen adózás alá. De nem emlitve azt, hogy a pótadóztatásnak ily fokra való leszállitása esetén tényleg sok helyütt alig folynának be jelentékeny összegek: tekintetbe veendő, hogy a tanoncziskolák fentartása, illetőleg iparosainknak képzése és igy erőteljes iparnak kifejlesztése az illető községbeliek összeségére nézve nagyjelentőségű előny, a mi mellett figyelemre méltó még azon körülmény is, hogy községi pótadónak egyes kathegóriájú adófizetőkre rovása, a kezelésben is meglehetős complicatiót idéz elő, miért is ha már pótadó szükséges, az egyszerűség szempontjából is annak átalános behozatala kivánatos. Ha pedig a községek sem maguk erejéből, sem a most kijelölt díjak, pénzbüntetések és az esetleg kivethető pótadókból nem lesznek képesek tanoncziskolákat fentartani, az esetben fontosabb körülmények tekintetbe vételével maga az állam költségvetése is igénybe lesz vehető, s ez okból a községek támogatás végett az illetékes ministerhez fordulhatnak.
A tanoncziskolákról felvett intézkedések közt nagyjelentőségű a 76. §, a mely a tanulásra szánt időről szól. Az a kettős czél, hogy a tanoncz egyrészt a műhelyben gyakorlatilag képeztessék és másrészt az iskolában elméleti ismereteit bővitse: az iskolai idő beosztását és kiszabását nagyon nehézzé teszi. A tanoncznak a műhelyből túlságos elvonása nemcsak azért nem lehetséges, mert a műhelyben szerzi meg a gyakorlati képességet, hanem azért sem, mert a tanoncz a műhelyben dolgozó segédek mellett gyakran szükséges és a rendszeres munkálkodásnál folytonos jelenléte kivánatos. Figyelembe veendő különben az, hogy a tanoncznak a műhelyből gyakori elvonása esetleg az iparosokra oly terheket róhat, a melyek folytán az iparosok a tanoncz felfogadását kerülni fogják, és a tanonczok tartásától, a mennyire csak lehetséges, óvakodni fognak. Ezeket a viszonyokat veszi tekintetbe a javaslat. Az iparhoz oly mulhatlanul szükséges rajzoktatás és gyakorlásra vasárnaponkint 3 óra jelöltetik ki, - a többi tantárgyakra hetenkint két napon át összesen 4 óra (egyfolytában két-két óra) rendeltetik. Felette kivánatos, hogy a tanidő nappal tartassék és nem ugy, mint az most sok helyütt történik, az esti 7-9 óra közt; mert ily késő esti órákban a tanoncz a műhelybeli szolgálatok folytán testileg annyira kifáradt, hogy az iskolában az elméleti oktatás számára szükséges lelki és szellemi rugékonysággal csak ritkán bir; de különben is az esti oktatás számos kellemetlenséggel jár. Ha mégis a törvényjavaslat a nappali időt el nem rendeli, hanem az idő megállapitását az iparhatóságra bizza, történik ez azon indokból, mert ily módon lehetséges még leginkább a különböző vidékek és a különböző iparágak gyakran felette eltérő igényeit az oktatás követelményeivel összhangzásba hozni.
A segédekről szóló 81-103. §-ban fölvett lényeges módositások az ipar terén szükséges rend és szervezet okából indokolhatók.
A 82. §-ban a vasár- és ünnapnapok megtartása iránt vétetett fel intézkedés. Újabb időben több oldalról a vasárnapi munkaszünetelésre nézve kormány- vagy törvényhozási intézkedéseket kértek. A közgazdasági viszonyok, de különösen a forgalom óriási kifejlődése mellett azonban alig képzelhető annak lehetősége, hogy a foglalkozások átalános szünetelése vasár- és ünnapnapokon rendelet vagy törvény által megparancsoltassék. Ha a társadalmi tevékenység gyönge ezen kivánalomnak a keresztülvitelére, alig valószinű, hogy kormányparancsoknak hódoljon a szokás. Annyit azonban mégis lehet törvényhozásilag is keresztülvinni, hogy az iparos segédei és tanonczai számára vasár- és ünnepnapokon az isteni tisztelet látogatására szükséges szabad időt megengedje. Ez okból mind a 82., mind az 55. §-okban a szükséges intézkedések fölvétettek. Nem lehetetlen, hogy ez által talán a vasárnapi munkaszünetelés közvetett uton éretik el.
A 85. §-ban a kereskedelmi segédekre nézve a már jelenleg az 1875:XXXVII. törvénycikkben foglalt határozat vétetett fel, és az egyuttal a fontosabb teendőkkel megbizott iparossegédekre is kiterjesztetett; mert például nagyobb ipartelepeken mint pénztárnokok, üzletvezetők, könyvvezetők stb. alkalmazott segédekre nézve csak nem méltányos a 14 napi felmondás lehetősége. Ily alkalmazottak állásuknál fogva jobb helyzetre tarthatnak számot.
A 87-88. §-okhoz
A 87. és 88. § lényegben nem változtak; a kereskedelmi törvénynek illető és ezen §-ba tartozó intézkedései mindazáltal ide is átvétettek.
A 89. § a védrendszer viszonyai által indokolt és fölvétele a segédek viszonyainak tisztába hozatala végett czélszerűnek látszott. Hasonló intézkedést tartalmaz egyébiránt már a cseléd és gazda közötti viszony szabályozásáról szóló 1876:XIII. törvénycikk a 10. §-ában.
A 92-103. §-okhoz
Leglényegesebb intézkedések e fejezetben a munkakönyvről szóló 92-103. §. A munkakönyv intézménye ellen, valamint mellette számos érvek küzdenek. Hazai viszonyaink között azonban a munkakönyv meghonositása már csak azért is kivánatos, mivel átalános a panasz a munkás-viszonyokban jelentkező rendetlenségek és fegyelmetlenség ellen. Vajjon a munkások, a segédek okozzák-e ezen iparunkban mutatkozó kedvezőtlen jelenséget, avagy nem-e maguk az iparosok, a kik a törvény eddigi hiányos intézkedéseit sem tartották meg pontosan, azt vizsgálni talán nem indokolt, csak jelezni akartam az állapotot, a melynek javitása végett a munkakönyv meghonositása s a vele kapcsolatos intézkedések elrendelése czéloztatik.
A törvényjavaslat szerint minden segédnek munkakönyvvel kell ellátva lennie (92. §); ezen kötelezettség alól csakis a fontosabb teendőkkel megbizottak vétetnek ki, még pedig a dolog természeténél fogva. Nagy ipartelepek főtisztviselői ugyanis nem is képeznek oly hullámzó elemet, a mely működésének helyét gyakran változtatná; ily személyek viszonyai iránt az iparosok egészen más uton szokták maguknak a szükséges tájékozást megszerezni, mintsem hogy e végből hatóságilag ellenőrzött munkakönyvre volna szükség.
Maga a munkakönyv csakis a rend és fegyelem érdekében állittatván ki és az iparhatóság részéről a segédek minden hullámzása alkalmas lajstromok vezetése által (102. §) ellenőriztetvén: szükséges volt meghatározni azt, hogy ki számára állitható ki a munkakönyv. Az elv e tekintetben az (94. §), hogy mindazok számára, a kik a törvény értelmében nem esnek többé a tanoncz fogalma alá, azok minden megszoritás nélkül munkakönyvet kivánhatnak. Ki kellett mondani ezt az elvet épen fejletlen iparviszonyaink közepette, a midőn egyes nagyobb vállalkozók gyakran azon kényszerhelyzetbe jutnak, hogy külföldről tömegesen vagy nagyobb csoportokban segédeket hozatnak.
A 104-113. §-okhoz
A gyári munkásokról szóló 104-113. § lényegükben nem sokat változtak; habár a segédekről szóló § módositásaival a munkakönyvekről szóló intézkedések a gyári munkásokra is kiterjesztetnek. A 113. §-ban a végből, hogy a legfelsőbb hatóság mindig tudomással birjon arról, mikép teljesitik az alsóbb hatóságok a törvény által rájuk bizott teendőket, elrendeltetik, hogy a gyárak ellenőrzése végett megejtett vizsgálatokról a minister elé évenkint legalább egyszer kimeritő jelentés teendő.
A IV. fejezet az ipartestületekről szól. Már fennebb jeleztetett az az álláspont, a melyet a kormány azon inkább a kézmives-iparosoknál annyira elterjedt nézettel szemben a „kötelező társulatok” meghonositása tárgyában elfoglal. Engedve a mindinkább megerősbödött kivánságnak és gondoskodva arról hogy ezen engedmény által az ipar ügye magában véve sérülést ne szenvedjen, az ipartestületek intézménye életbe fog léptettetni. A midőn azonban ez az engedmény megtétetett, nagy figyelmet kellett forditani arra, hogy ily intézkedések jogos érdekeket ne sértsenek és a vállalkozás szellemének fejlődését ne gátolják és ez okból csakis ott és akkép engedtetik meg a testületek működése, a hol az életképes lehet és a mikép az egyes helyeken sérelmek nélkül keresztülvihető.
Szabályul kimondatik, hogy testületek alakithatók, illetőleg alakitandók:
1. törvényhatósági joggal vagy rendezett tanácsú városokban;
2. az iparosok kivánatára, az illetékes ipar- és kereskedelmi kamara meghallgatása után törvényhatósági határozat alapján;
3. mesterséggel foglalkozó iparosokból.
Nálunk az iparosok leginkább városokban (és pedig törvényhatósági joggal felruházott vagy rendezett tanácsú városokban) szerepelnek nagyobb számmal.
Társulatok vagy testületek sikerdús működéséhez mulhatlanul megkivántatik az, hogy tagjaik száma eléggé nagy legyen, mert csak igy lesz lehetséges azon anyagi és szellemi erőt a társas élet számára kellően biztositani, a mely nélkül egyátalában testületi működés nem is képzelhető. Ezenkivül ily testületek működése megkivánja, hogy a tér, a melyen működik, a testületi tagok által ismert, a tagok egymás közt is ismerősök és folytonos érintkezésben állók legyenek; lehetetlen az egymást érdeklő ügyeket társulatilag elintézni avagy előmozditani. Ez okból szükségtelennek látszott gondoskodni arról, hogy másutt is, mint városokban keletkezzenek testületek. Oly testületek, melyek egyes vidékekre, például talán szolgabirói kerületekre terjednének, az iparosok érdekeiben jót alig tehetnének és következményeikben talán csak oda vezetnének, hogy az iparosok megfizetnék ugyan a tagsági díjakat, de a testületi élet előnyeiben nem részesülnének.
A testületek megalakitása még a városokban sem mondatik ki átalában, hanem e részben is az iparosok kivánata lesz irányadó, de még ekkor is az illetékes kamara meghallgatása után a törvényhatóság dönt. Igen kényes egy oly intézményt elrendelni, a mely esetleg az érdekeltek akaratával ellenkezik. Ha valahol az iparosok a testületi életből magukra nézve előnyt nem várnak, avagy csak oly előnyt látnának, a melyet különben is elérhetnek: nincs ok, miért erőltetni őket testületekbe. Minthogy pedig a testületek bizonyos irányban hatósági működésre lesznek hivatva, létesitésük a hatóság határozatától és közreműködésétől tétetik függővé.
Testületek csak a mesterséggel foglalkozó iparosok számára rendeltetnek. Ezen testületeknek jellege lévén a kötelező belépés, és czélja a segédek, tanonczok és a mesterek közti viszony rendbentartása, s azonkivül az iparosok anyagi jóllétének előmozditása: mellőzni kellett mindazokra nézve a kényszert, a kikre az a vállalkozási szellem megbénitásaként hatott volna, avagy a kiknél egyátalában a dolog természeténél fogva a kényszertársulás egészen hasznavesztett dolog volna. Ez okból ki is mondatik, hogy kereskedők, gyárosok és részvénytársaságok a testületekbe nem kényszerithetők. (116. §) Maguk az iparosok eddigi követeléseiknél is leginkább csak a tulajdonképi kézműveseket, az újabb időben e czélra feltalált szó szerint: a „míves iparosokat” kivánták kényszertársulásra szoritni, és csak azon ellenvetésekre felelve, hogy ez esetben bajos lesz gyakran a „míves iparost” a kereskedőtől vagy gyárostól megkülönböztetni, kimondják, hogy nem tartanák bajnak, ha a kereskedők és a gyárosok szintén kötelező társaságba szorittatnának. Ily körülmények közt nem látszott indokoltnak a testületek alakulását tágabb körre terjeszteni. Minthogy azonban törvényben alig lehetne szabatosan meghatározni, vajjon az illető iparos mesterséggel foglalkozik-e, vagy gyárosnak avagy kereskedőnek tekintendő-e, holott egyes concrét esetben az elhatározás könnyebb: ezen kérdés megoldása az iparhatóságra bizatott, a mely ily esetekben a kereskedelmi és iparkamarát meghallgatja.
A testületek alakitásánál kényes kérdés az, vajjon a testület valamennyi iparra terjesztessék-e ki (átalános ipartestület), avagy alakittassanak-e külön szaktestületek, a melyek azután egyes szakokat, rokon iparágakat (pl. lakatos, kovács, szerkovács, bádogos stb. ipart) foglalnának magukban. Kétséget sem szenved, hogy szaktestületek az ipar előmozditásának különleges viszonyaira nézve nagyobb hatással lehetnek, s igy a szaktestületek előmozditása talán kivánatosabbnak látszik; - másrészt, miután a testületeknek főhivatása első sorban mégis abban áll, hogy az iparosok közt a rendet és fegyelmet fentartsák, és azonkivül a tanonczok oktatására nézve alkalmas módon és lehetőleg egyöntetűen hassanak, ismét az átalános testület az, a mely előnyösebbnek jelentkezik. A törvényjavaslat e részben sem kiván változatlan szabályt felállitani, hanem átengedi ezt a dolgot természetes fejlődésének, a midőn kimondja (115. §) hogy különböző mesterségek számára több ipartestület is alakitható, de megkivánja azt, hogy ily többféle testületek alakitásakor az iparosok száma és vagyoni tehetsége a testületek működésére nézve kellő alapot nyujtson, nehogy a különválási törekvések az erők oly elforgácsolására vezessenek, a mely mellett társulati működés egyátalán ki nem fejlődhetik és csak arra vezetne, hogy az átalános testületek sem működhetnének kellő módon.
A 116. § kimondja a testületbe való lépés kényszerét, vagyis a kötelező társulás elvét; még pedig akkép, hogy minden iparos, a ki a testületbe tartozó mesterséget folytatja, okvetlenül tartozik a testületi tagságdíjat fizetni s igy a testületi terhek viseléséhez járulni, a mely járulékok esetleg a közadók módjára beszedetnek. (138. §)
A 118-121. §-okhoz
Az ipartestületek czélja és feladata, részint humanistikus, részint közgazdasági, részint hatósági működés által a testületbe tartozókat s ez által magát az ipart előmozditani. (118. §) Ezen czélok elérése szempontjából mindenféle intézkedések tehetők, a melyek csakis azzal korlátoztatnak, hogy az iparosoknak az ipartörvény által biztositott jogaikat nem szabad megsérteni. (121. §) Ezen elvi intézkedés szolgál biztositékul arra, hogy a testületek esetleg ne fajulhassanak oly közegekké, a milyenek a czéhek voltak azon időben, a midőn már a korviszonyok szellemével haladni nem akartak, és csakis a vállalkozási szellemnek és a szabad versenynek megrontóivá lettek.
A testületek egyik főhivatása lesz, hogy az iparosok és segédeik, valamint tanonczaik közt az iparnak leginkább megfelelő rendet létesitsék és föntartsák. Ez okból külön szabályrendeleteket hozhatnak javaslatba, a melyek azután mint törvényhatósági szabályrendeletek kezeltetnek, s ha az illető tényezők közreműködésével létrejöttek, életbe léphetnek. (122. §) Természetes, hogy ezek a szabályrendeletek, mint a törvényhatósági szabályrendeletek egyátalában, nem ellenkezhetnek a fennálló törvényekkel. Ámde ezek a viszonyok oly természetűek, hogy a különböző helyi körülmények szerint igen is igényelnek rendszeres szabályozást s igy e részben a testületek működése igen áldásossá és jótékonynyá fejlődhetik ki.
A 123-127. §-okhoz
Egy további feladat jelentkezik a segélypénztárak létesitésében (123. §) Ez is egyike azon kérdéseknek, a melyek újabb időben nem csak az irodalmat, de a különböző államok nagy államférfiait és törvényhozásait élénken foglalkoztatják. Nálunk e kérdés még nem fejlődött oly fokra, hogy egyelőre tovább kellene menni, mint a társulati tevékenység terén lehetőleg az ügyet előmozditani. Nagyobb vállalkozók nálunk eléggé igyekvők, hogy munkásaik sorsát javitsák és enyhitsék; a kisiparnál pedig talán a segélyezés ügye kevésbbé terjed s ép ez okból czélszerű a törvény által legalább módot nyujtani ezen ügynek fejlesztésére. A javaslat a segélypénztárakat illetőleg külön alapszabályokat kiván (123. §), elvül kimondja, hogy a segélypénztárakhoz az illető segédek és iparosok mily összeg erejéig kényszerithetők hozzájárulni s e részben a segédekre nézve bérük 3 százaléka van maximumul odaállitva, a mi tekintettel viszonyainkra, melyek között az iparossegédek meglehetős jó életmód mellett elég bőséges bérben részesülnek, talán nem túlságos. Az önálló iparosok minden segédjük után szintén tartoznak a segélypénztárhoz járulni, még pedig minden egyes segédjük után a segéd hozzájárulásának harmad részében. A segédek hozzájárulási illetékét hetenkint az iparos a bérből levonhatja, de a pénztár számára beszolgáltatni köteles (124. §). Hogy munkaösszebeszélések esetén az ilyféle segélypénztárakból segélyt nem szabad kiszolgáltatni (125. §), az a dolog természetéből következik és külön indokolásra nem szorul. A törvényjavaslat elvül odaállitja azt, hogy a segélypénztárak a testület előljárósága által kezelendők (126. §). Ez által nemcsak szoros kapcsolatban kivánja tartani e pénztárakat a testülettel, de a kezelés gépezetére nézve is a lehető legegyszerűbb módozatot óhajtja rendszeresiteni. Tekintettel arra, hogy a segélypénztárak lényegükben tulajdonkép a szövetkezetek fogalma alá esnek, tekintettel továbbá arra, hogy kereskedelmi törvényünk a szövetkezetekre oly intézkedéseket tartalmaz, a melyek sok esetben megint az ilyféle segélypénztárak jellegével és működésével még sem egyeztethetők össze, ki kellett mondani azt, hogy ezek a pénztárak jövőre szövetkezeteknek nem tekintendők. (127. §)
A testületek az iparosok anyagi előnyére leginkább az által működhetnek, ha a különböző iparokra nézve főkép a nagy vállalatokkal szemben alkalmas szövetkezetek, különösen nyersanyagok közös beszerzésére, közös árúcsarnokok tartására, avagy közös tőkével közös termelésre létesitenek. E czélt előmozditani óhajtja a javaslat az által is, hogy a testületek által létesitett ilyféle szövetkezeteket az egyenes adó alól felmenti. (128. §)
Végül a testületek egyik czélja, hogy mindazon ügyekben, a melyek az iparosok és segédeik avagy tanonczaik közt előfordulnak, az elsőfokú iparhatóság teendőit végzik. Tehát ők vezetik a tanonczok lajstromait, előttük köttetik meg a tanszerződés, őt ellenőrzik a tanonczok magaviseletét az iskolában és a műhelyben, ők ügyelnek fel arra, hogy az iparos a tanoncz iránti kötelezettségeit teljesitse, ők itélik meg az iparos és a tanoncz közötti vitás kérdéseket, végre ők állitják ki a tanonczok bizonyitványait. Szintugy ők vezetik a segédek lajstromait, ők állitják ki a munkakönyveket, ők ügyelnek fel arra, hogy az iparos segédeivel szemben és viszont megfeleljen a fennálló törvényeknek és szabályrendeleteknek, ők itélnek az iparosok és a segédek közt fenforgó vitás kérdésekben. (119. §) Ezen hatósági functiókat mindazáltal csakis azon iparosokkal szemben teljesithetik, a kik a testületbe tartoznak, a többiekre nézve az elsőfokú iparhatóság illetékessége fenmarad. Hatósági tevékenységük továbbá a büntetések kiszabására nem terjed ki; e részben azonban a testületek mintegy a közvádló szerepével ruháztatnak fel, a mennyiben kötelességükké tétetik, hogy az illető esetet, a mely nézetük szerint büntetendő, saját javaslatukkal együtt a hatóság elé terjeszszék; a hatóság azután eljár és itéletét a testülettel is közli, a mely meg nem nyugvás esetében felfolyamodással élhet.
A 129-137. §-okhoz
A testületek szabályos és rendes működésére nézve alapszabályok szükségesek (120. §), a melyeknek lényeges tartalma s bizonyos főbb intézkedéseire nézve már a javaslat tartalmaz irányadó elveket, jelesül intézkedik a közgyülés iránt (129-133. §), meghatározza a szavazati jogot (132. §), szól az előljáróság összealkotásáról és feladatáról. (134-137. §)
A 139-140. §-okhoz
Az emlitett feladatok és a hivatás tekintetében a testületek oly jelentőségűek és annyira belenyulnak nemcsak az iparosok ügyeibe, hanem magába az állami életbe is, hogy folytonos ellenőrzésük hatósági közeg által mulhatlanul szükséges. Ez okból megkivánja a 139. §, hogy minden ipartestülethez hatósági biztos rendeltessék, ki a testület összes működését folytonos figyelemmel kiséri és esetleg törvény- vagy szabályellenes határozataival szemben veto-jogát érvényesiti; végül minthogy minden ellenőrzés mellett is lehetséges, hogy bármi oknál fogva, de különösen kellő erély hiányában, avagy túlságos lanyhaság folytán bekövetkezhetik az az eset, hogy egyik-másik testület talán czéljának meg nem felel, a minister elrendelheti (140. §), hogy ily testületek az iparhatósági teendőket többé nem fogják teljesiteni, és igy a hatósági teendőket ismét a rendes közegnek átszolgáltatja, sőt, ha a körülmények ugy kivánják, magát a testületet is feloszlathatja.
Ezen részletekből ki lehet venni azt, hogy a javaslat az iparosok kivánságával szemben elment azon határig, a meddig a rend és fegyelem tekintetében egyátalában elmenni lehet. Oly jogokat engedett át a testületnek, a milyenek eddig egyetlen egy újabb törvényhozás által sem lettek adva át iparosoknak; oly hatalmat adott a testületeknek, a melylyel, ha józanul élnek, elérhetik mindazt, a mit szorgalmas iparosok kitartással és öntevékenységgel elérhetnek. De a midőn a javaslat ily messzeterjedő hatáskört enged át a testületnek, gondoskodott arról is, hogy a közgazdasági élet létfeltétele, a szabad tevékenység és a vállalkozási szellem ne veszélyeztessék; körülárkolta a testületek működési körét, kijelölte számukra a tevékenységi tért, a mely nem terjedhet ki az illető mesterségek körén túl, és oly ellenőrzés alá vetette, a mely mellett túlcsapongásaiktól tartani nem kell. Meg fog-e felelni a kényszer a jövő kivánalmainak? sikeresen fog-e működni a testület? helyesen fog-e fejlődni a testületi élet? Mindezek oly kérdések, a melyekre maguk az iparosok lesznek hivatva gyakorlati eredménynyel feleletet adni.
Az ipartestületek mellett továbbra is fenmaradnak a kényszer nélkül működő ipartársulatok, s ez okból ezen társulatok viszonyairól is kellett intézkedni (V. fejezet). Kimondatik ugyan épen a testületi élet előmozditása czéljából, hogy mindenütt, ott a hol ipartestületek megalakittatnak, az illető testületbe tartozó mesterekből álló ipartársulatok felhivandók a testületbe egyesülés végett, sőt a javaslat annyira megy, hogy a közgyülésen kétharmad többség elhatározhatja, hogy az ipartársulat vagyona átszáll a testületre (117. §). De nincs semmi ok arra, hogy a szabad társulatok működését azért, mert testületek lesznek, egyszerűen eltiltsuk. Ha az illető iparosok a testület irányában törvényes kötelességeiket (jelesül a tagsági díjak fizetését) teljesitették, nincs semmi ok, hogy őket szintén iparuk előmozditása végett társulatba lépni, társulatban működni ne engedjük. Fontolóra veendők továbbá, hogy sok helyütt testületek talán nem is fognak alakulni, jelesül nagy községekben e tekintetben a törvényjavaslat nem is intézkedik; pedig vannak egyes nagy községek, a melyekben az iparosok száma elég nagy és társulati élet ki is fejlődött. Ezeken kivül maguk a kereskedők is társulhatnak. Mindezen esetekre nézve gondoskodni kellett megfelelő intézkedésekről, hogy a társulatok akadály nélkül keletkezhessenek és esetleg eddigi működéseiket továbbra is folytathassák.
A 141-142. §-okhoz
A társulatokról szóló intézkedések nagyban és egészben az eddigi törvény szövegével azonosak. A módositások csekély jelentőségűek és a következők: a 141. §-ban a társulati tagok közé felvehetőknek mondatnak az iparossegédek és munkások is: miután szabadakaratúlag létesülő társulatoknál valóban nincs ok ezen elemek kizárására, és miután épen a társadalomnak egyenlősitésre irányuló törekvésekre kivánatossá teszi az önálló iparosnak a segédekkel való érintkezését. Ezen módositás által természetesen ki nincs zárva az, hogy esetleg a társulat alapszabályai csak önálló iparosok felvételét engedjék meg. A 142. §-ból elhagyatott az eddigi törvény 77. §-ának utolsó kikezdése, mely szerint, ha a ministerium a hozzája felterjesztett alapszabályokra 30 nap letelte alatt észrevételeket nem tesz, a társulat jóváhagyás nélkül is megalakulhat; elhagyatott pedig ez az intézkedés azon okból, mert gyakorlati jelentősége nincs, és sok esetben a legjobb törekvés mellett sem lehet a 30 napot megtartani, különösen akkor, a midőn az illető társulati szabályzat a dolog természeténél fogva több hatósággal levelezést igényel. Szintugy elhagyatott az eddigi törvény 80. §-a, a mely arról intézkedett, hogy valamely társulati tag halála után özvegye vagy örökösei mily módon maradnak a társulat tagjai. Ezen intézkedés az alapszabályokba való, és a különböző társulatoknál különböző megoldást is nyerhet.
Az áthágásokról és büntetésekről szóló VI. fejezet annyiban módosittatott, a mennyiben ezt a törvény anyagi része, jelesül az engedélyhez kötött iparágak felvétele következtében, továbbá az időközben hozott egyéb törvényeink igénylik, Igy a 147. §-ban jövőre is kimondatik azon elv, hogy iparától senki sem birói, sem közigazgatási uton meg nem fosztható, de ezt az elvet módositani kellett e szavakkal, a mennyiben külön törvények mást nem rendelnek; mivel például a kihágásokról szóló 1879:XL. tc. 85. §-a tényleg az iparűzéstől bizonyos ideig büntetéskép megfosztja az illetőt, még pedig a dolog természetéből tökéletesen indokoltan. Azonkivül módositani kellett ezt az elvet azon engedély alá eső foglalkozásokra nézve, a melyek, mint a szállodák, korcsmák, pálinkaházak, kávéházak, kávémérések tartása, a zsibárúskodás és a cselédszerzés, valamint a robbanó szerek készitése és az azokkal való kereskedés az illető személyek megbizhatóságától függnek, a mennyiben oly tények merülnek fel, a melyek a közerkölcsiség és a közrendészet szempontjából az üzlet bezárását teszik szükségessé. Eddig ilyféle szempontból a törvény 91. §-a is tartalmazott intézkedést, de a birói utra terelte az eljárást.
Lényeges intézkedést és újitást tartalmaz a 155. §, a mely az összebeszélések alkalmával békéltető intézményről gondoskodik. Tapasztalás szerint az összebeszélések többnyire, de főkép nálunk az illető felek (munkaadók és munkások) közt keletkezett félreértésekből és kicsinykedő makacsságból szoktak keletkezni, nagyara nőni és majdnem a legtöbb esetben kellemetlen zavargásokra és rendbontásokra vezetni. Ha ily strike-ok keletkezésekor mindjárt alkalom kinálkoznék az érdekelt feleknek - a farkasszemet nézőknek - ügyeik megbeszélése végett összejövetelre: legtöbb esetben valószinűleg önmagától elenyésznék az egész zavar és a rend és béke kölcsönös engedékenység folytán közgazdasági hátrányok nélkül beállana. Ezt czélozza a javaslat, a midőn megkivánja, hogy mihelyt az iparhatóság ily összebeszélések nyomára jut, azoknak megszüntetésére békéltető bizottságot alakitson, még pedig az iparhatóság elnöklete alatt. Igaz, hogy ily bizottságnak több hatalmat, mint a békéltetés megkisérlését adni nem lehet: de valószinű, hogy legtöbb esetben ez már elég lesz a rend helyreállitására. Ha ez nem sikerül, akkor természetesen a strike lefolyását tűrni kell és a hatósági intézkedések a rendőrség teendőivé válnak.
Az iparhatóságokról szóló VII. fejezet gyökeres átalakitáson ment át, miután ép a törvény keresztülvitele oly szervezetet igyénel, a melynél az érdekelteknek is közreműködni kell.
Elsőfokú iparhatóság jövőre is ugyanaz a hatóság, a mely eddig is mint ilyen működött, de támogatására az érdekelt iparosok külön megbizottakat választanak (159. §) és ezek a megbizottak veszik át nagyrészt mindazokat a teendőket, a melyekre nézve az iparhatóság egyéb hatósági teendői következtében vagy nem ismérne reá, vagy a melyeknél különben is szakértők tanácsával kellene élnie, ha azokat helyesen elintézni kivánja.
A 161-168. §-okhoz
Az elsőfokú iparhatóság mellett működő megbizottakat maguk az iparosok választják (164. §), még pedig választatik évenkint 20 iparos, (161. §), ezek után a megválasztás után azonnal az iparhatósággal együtt beosztják maguk közt a hatósági teendőket (165. §). Figyelemmel kellett ugyanis lenni arra, hogy ezek az iparosok üzletük rendes folytatásában az által, hogy hatósági teendőket is végeznek, ne gátoltassanak annyira, hogy talán egész éven át folytonosan elvonassanak üzletükből. Az által, hogy 20 ember közt oszlik meg a teendő, ez a czél eléretik.
Miután felette kivánatos, hogy az iparhatóság mellett működő iparosok épen hivatásuknál fogva az iparosok jobb és előkelőbb férfiaiból választassanak, e részben bizonyos megszoritást kellett tenni a megválasztható tagokra nézve. A megszoritás módozata mindezáltal igen nehéz. Legegyszerűbbnek és talán a czélnak leginkább megfelelőnek látszik, ha bizonyos censustól tétetik függővé a megválasztás; mert a nagyobb adófizető rendszerint a tekintélyesebb és igy képzettebb iparos szokott lenni. De már ez a census szerinti minőség nem határozható meg az ország különböző városaira nézve egyenlőképen, s igy a legméltányosabbnak tetszik az, hogy a minister a törvényhatóság és az illetékes kereskedelmi és iparkamarának meghallgatása után minden egyes választó-kerületre külön-külön állapitsa meg azt az adóminimumot, a mely szenvedő választóképességre jogot ad. (164. §)
Az iparhatósági megbizottak intézményénél figyelembe kellett venni még azt, hogy gyakran fog előfordulni az az eset, hogy az iparhatóság területén tényleg kevés iparos lakik s igy alig lesz lehetséges 20 képzett s teendőinek megfelelni képes iparost a hatóság támogatása mellé találni, ez okból ily esetekre az iparos megbizottak számát 10-re állapitja meg a javaslat (161. §); sőt ott, hol 50 iparosnál kevesebb lakik s esetleg nem lehetne alkalmas és képzett iparosokat a hatóság támogatására nyerni, az iparos megbizottakat választása egészen el is maradhat. (162. §)
Ismét figyelemmel kellett lenni arra is, hogy a szolgabirói székhelyen kivül is lesznek községek, a hol ipariskolák léteznek, a melyeknek ellenőrzéséről ép ez okból gondoskodni kell. Ezen községek számára szintén megbizottak választása rendeltetik; de tekintettel a korlátoltabb czélra, kisebb számban. (163. §)
Végül, nehogy az iparhatóság ezen szervezetben hiányos működésnek legyen kitéve az által, hogy az iparhatósági megbizottak kötelességeiket nem teljesitik, a mulasztók ellen a ministerium büntetések kiszabása által is eljárhat. (166. §)
A másodfokú iparhatóság eddig a város tanácsa, illetőleg az alispán volt. A javaslat szerint jövőre ezen fokban collegialis hatóság fogna működni, még pedig az alispán, illetőleg a polgármester elnöklete alatt két iparos vagy kereskedő és két a közigazgatási bizottság által választott egyén közreműködésével. Az illető iparosok vagy kereskedők az illetékes kereskedelmi és iparkamara által választatnak. (167. §)
Ezen hatóságba két-két rendes és két-két póttag választatik. A másodfokban kevesebb dolog lévén, mint az elsőfokú hatóságnál, ez okból nem kell több tagról gondoskodni.
Harmadik fokban újabban a közigazgatási bizottság határozott. Mint iparhatóság mindazáltal ez az intézmény nem felelt meg teljesen a várakozásnak, miután összeállitása ép ily esetekre nem alkalmas. Ez okból harmadik fokú hatóságnak ismét a földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi ministerium állittatik vissza. (158. §)
A törvény hátralevő § elvileg nagy jelentőségű módositásokat nem tartalmaznak. Az eddigi törvény 98. §-ának megfelelő 168. §-ból elhagyatott az utolsó kikezdés, mely békéltető iparbizottságok felállitásáról intézkedett. Ez a rendelkezés gyakorlati hatással alig volt, csak igen kevés helyütt keletkeztek ily bizottságok és miután a testületek meghonositása, valamint munkaösszebeszélések alkalmával a békéltető bizottság összeállitásáról gondoskodva van és maga az iparhatóság szervezete az érdekelt iparosok közreműködése folytán létesül, - nem szükséges még ily iparbizottságokról is gondoskodni.
A 174. §-ban felsoroltatnak azon bizonyos iparágakra vonatkozó újabb törvények, a melyek az ipartörvény mellett jövőre is föntartatnak. Az illető iparágak csak annyiban esnek az ipartörvény határozatai alá, a mennyiben az idézett törvények ellenkezőt vagy mást nem tartalmaznának.
Ezzel szemben a 175. § felsorolja mindazokat a foglalkozásokat, a melyekre az ipartörvény egyáltalán nem terjed ki. Nagyobb világosság kedveért az a) pontban még a háziipar vétetett föl, a c) pontban az egyedárúságokon kivül még a jövedékek is emlitettnek, miután nálunk e kifejezések szokásosak, végül az m) pontban a fegyintézetek kifejezése bővittetett a börtönök és fogházak szavakkal.
A 176. § Horvát-Szlavonországoknak külön közigazgatási szervezetében találja indokolását.
