A véderő fejlesztése majdnem két évtized óta, kiváló gondoskodása tárgyát képezi Európa összes szárazföldi államainak.
Az általános védkötelezettség elvének teljes megvalósitása oly szükségszerű követelményévé vált az állami lét biztositásának, hogy az alól mai nap egyetlen európai hatalmasság sem vonhatja ki magát.
Ebben találják alapjukat mindazon intézkedések, melyek véderejük lehető legkiterjedtebb fejlesztésére minden európai állam részéről már is megtörténtek.
Az állami véderő fejlesztésére irányuló újabb elvek, ugyszólván ellenállhatlan fellépésével igaz, hogy mi voltunk az elsők, kik Poroszország után, mely már régebben azt tette volt, - a monarchia véderejének szervezetét az általános védkötelezettség tág alapjára fektettük, az akkori események és politikai helyzet benyomásai alatt, a 12 évi összes katonai szolgálati kötelezettséget vévén alapul.
Azóta összes törekvésünket a meglevő véderő benső értékének növelésére forditottuk a nélkül, hogy a létszám emelésére a törvényhozás intézkedését bármiképen is igénybe vettük volna.
Azon idő óta azonban Európa többi állami gondos sietséggel használták fel az időt véderejük legszélsőbb fokozására: s láttuk náluk a törvényszerű intézkedéseket megtenni, melyek folytán:
| Németországban | 25, | |
| Franczia- és Oroszországban | 20, | |
| Olaszországban | 19, | |
| Rumániában | 25 és | |
| Szerbiában | 30 évben |
szabták meg a védkötelezettség tartamát, s igy kiterjesztették azt a 42-45. s illetve 50-ik életévig, bevonván ez által véderejükbe az állam minden férfi polgárát mindazon időre, mig hazája védelmére bárminemű szolgálatot tenni képes.
Nem tagadható tehát, hogy véderőnk számszerinti fejlesztésében az utóbbi évek alatt elmaradtunk.
A mig ugyanis - a népfelkelést is beleszámitva, - a védkötelezettség kiterjesztése folytán:
| Németország | 5.705,000, | |
| Oroszország | 10.482,000, | |
| Francziaország | 3.634,000, | |
| Olaszország | 2.473,000 |
harczossal rendelkezik: addig monarchiánk mindkét honvédség beleszámitásával, kerekszámban csak 1.200,000 harczost képes saját védelmére fegyverbe állitani, pedig
| Németországnak csak | 1*2 annyi, | |
| Oroszországnak | 2*5 annyi, |
Francziaországnak hasonszámú és Olaszországnak csak 0.8 annyi lakosa van, mint monarchiánknak.
Nem valószinű ugyan, hogy bárki is ily roppant tömegeket egyszerre kivánna síkra állitani, de az kétségtelen, hogy mindezen államok oly tartalékot teremtettek maguknak, melyből a szükséghez képest a megfelelő erőket merithetik.
E számok meggyőzőleg szólanak s felmentenek engem annak további bizonyitása alól, hogy véderőnk fejlesztése immár elodázhatlan.
Ily körülmények között okvetlenül szükséges, hogy véderőnk fejlesztéséről mi is gondoskodjunk és habár ez áldozatokkal is járna, meg vagyok győződve, hogy ezen áldozatokat, ha meg tudták hozni világrészünk összes államai, meg fogja tudni hozni hazánk is saját jól felfogott érdekében.
A béke nyugalmas napjait tehát fel kell használnunk véderőnk oly karba helyezésére, mely nemcsak a támadható veszélyekkel szemben minden körülmények közt monarchiák és abban hazánk tekintélyét és biztonságát megóvja, hanem veszély idejében megbizható szövetségek megköthetésére biztosabb alapot, tehát nagyobb kilátást nyujt.
S ezen czélt elérhetőnek vélem a benyujtott törvényjavaslat alapján.
E törvényjavaslat tervezésénél ugy a katonai, valamint a pénzügyi és nemzetgazdászati szempontokat egyaránt beható és lelkiismeretes megfontolás alá vettem. Kerestem a módot, melyen ezen sok tekintetben ellentétesnek látszó érdekek egy czélra összeegyeztethetők és azon meggyőződésre jutottam, hogy a szolgálati kötelezettség meghosszabbitása oly értelemben, mint a jelenleg 12 évre fennáll, czélhoz nem vezetne, nemzetgazdaságilag hátránynyal járna és pénzügyileg alig volna elviselhető. Azt tartottam tehát szem előtt, hogy a tervezendő törvényes intézkedés által polgári foglalkozásától a mostani kötelezettségen túl béke idejében senki el ne vonassék és mégis másfelől, midőn a nemzet érdeke azt követeli, minden védképes honpolgár ott legyen hazája védelménél.
E részben egyébiránt már az 1868. évi törvényhozás mutatta meg a követendő utat, midőn az azon évi XLII. törvénycikkben a népfelkelést törvényileg megalkotta, és a jelen törvényjavaslat nem szándékol egyebet, mint ama törvénynek korszerű alapra fektetését.
Ennélfogva ebben természetesen nem voltak figyelmen kivül hagyhatók sem az időközben szerzett tapasztalatok, sem pedig más államoknak e részben tett intézkedései.
Az az alap, melyre a népfelkelést az 1868. évi XLII. törvénycikk fektette, nevezetesen, hogy az önkéntesekből alakittassék, ma már sem elegendőnek, sem czélra vezetőnek nem mutatkozik; mert a mai viszonyok között szervezetben s csak a mozgósitás pillanatában összeállitott embertömeg katonailag érték nélküli, sőt káros; ellenben már békeidején minden részleteiben szervezett véderőre van szükség.
A mai háborúk sorsa hetek, sőt napok alatt döntetik el és igy sem mód, sem idő nincs arra, hogy a fenyegetett állam saját védelmére rögtönözve csapatokat képezhessen.
A népfelkelés az 1868. évi XLII. törvénycikk alapján önkéntesekből lévén alakitandó, annak létrejötte és szervezése merőben a véletlenre van alapitva; de még feltéve azon esetet is, hogy az önkéntesek tömegesen keresnék fel a felkelők sorait, azok sem száma, sem alkalmazhatósága ismerve nem lévén, az önkéntes résztvétel a népfelkelésre nézve mindig oly tényező marad, a mely az elkerülhetlen szükséges előleges szervezésnél alapul egyáltalában nem szolgálhat.
A fővezérletnek nem csak szám, de minőség szerint is ismernie kell az erőket, melyekkel rendelkezhetik, mert csak igy tervezhet és intézkedhetik helyesen.
Arra az alapra kell tehát fektetni a népfelkelést is, a melyen az egyedül alakitandó és a hadviselés igényeihez képest előkészithető, tudniillik kötelezőnek kell kimondani törvényileg a népfelkelésben való résztvételt.
Egyedül igy válhatik az a honvédelem hatalmas tényezőjévé, válhatik ténynyé ama nemzeti akarat, melyet már az 1868. évi törvényhozás törvénybe iktatott, s igy lesz lehetséges, a mi egyedül vezet a kellő eredményhez, oly szervezést adni a népfelkelésnek, mely azt a hadviselés mai követelményei mellett is használhatóvá teszi s abban megteremti azt, a minek a népfelkelést az 1868. évi XL. törvénycikk 2. §-a nyilvánitja:a fegyveres erő egyik kiegészitő részét.
Mint a fegyveres erő kiegészitő része pedig rendeltetésének, - a mint ez már az 1868. évi XLII. törvénycikk 3. §-ában is jelezve van, csak ugy felelhet meg, ha tényleg a működő hadsereg támogatásául szolgál.
Ez annál inkább szükséges, mert a hadseregnek jelentősége mai időben főleg azon kiképzett harczosok számától függ, kiket a harcztérre kiállitani képesek.
E törvényjavaslatban nincs arról szó, hogy a hadsereg és honvédség hadi létszáma felemeltessé; a harczoló sereg számából azonban kisebb jelentőségű műveletekre bármit is elvonni a tulajdonképeni feladatától egyenlő az ellentállási képesség megbénitásával. Az ország belsejében szükséges vár- és helyőrségekre, ugy a határőrségekre, a hadszinhely előkészitésére s egyéb a hadi czélok által igényelt munkálatok teljesitésére használni fel a harczoló sereg egy részét, kiszámithatlan káros következményeket vonhat maga után, legkivált monarchiánkban, hol a haderő létszáma, más államokkal szemben - mint ezt fentebb igazoltam - amugy is aránylag csekélyebb számú.
Gondoskodni kell tehát, hogy ezen feladatok teljesitése által a harczoló sereg létszáma ne csökkentessék, hanem azok teljesitése másodrendű erők által eszközöltethessék.
Gondoskodnunk kell arról is, hogy - legvégső szükség esetében - a harczoló seregben beálló s tapasztalás szerint igen tetemes fogyatékok, az elesettek, a megsebesülés, betegség és hadi fáradalmak folytán harczképtelenekké váltak, megfelelő erőkkel pótoltassanak s a harcztéren beállott hézagok harczképes egyénekkel betöltessenek.
E részben mennyire haladtak Európa államai és hogyan gondoskodtak megfelelő számú és képzettségű póttartalékról, a következő adatok mutatják:
Németország 1.100,000 főnyi póttartalékkal rendelkezik;
Oroszország a póttartalékot a 3.300,000 főnyi elsőrendű népfelkelésben biztositotta;
Francziaország a működő hadsereg számára mintegy 900,000 főnyi;
Olaszország pedig több mint 300,000 főnyi póttartalékot tart készen s ez utóbbi ezen kivül a népfelkelés csapataiból esetleg 1.000,000 embert állithat pótlásul a működő hadsereg ritkuló soraiba.
Ezen számokkal szemben áll monarchiánk 80,000 főnyi póttartaléka.
De még ezen törvényileg megállapitott póttartalék is, melylyel hadseregünk rendelkezik, már a mozgósitás első pillanatában nagy részben igénybe vétetik, a csapatok hadi létszámra való kiegészitésére. A honvédség nagy háború esetében - melylyel számot kell vetnünk - a törvényben meghatározott feltételek, mellett, előreláthatólag szintén kivonulni lesz kénytelen.
Későbbi utánpótlásokra tehát vajmi kevés tartalékkal rendelkezünk.
Természetes, hogy ily módon hadviselésünk még a háború legszerencsésebb esélyei között is, a megkivántató szivósságot alig fejthetné ki kellő mérvben.
E számok tehát komolyan intenek, hogy részünkről se hagyjuk a használható erőket parlagon és elodázhatlan követelménynek tekintsük ama feladatot, hogy a működő sereg kiegészitéséről minden eshetőséggel szemben gondoskodjunk.
A népfelkelés a honvédséggel oly szerves összeköttetésbe lesz hozandó és ezen alapon annak szervezete előkészitendő, hogy szükség esetén a lehető leggyorsabban megalakulván, csakugyan a működő sereg támogatására szolgálhasson és ily módon megteendünk mindent nemcsak a népfelkeléstől várt szolgálatok elérésére, hanem ez által biztosittatik egyedül a felkelés teljes használhatósága; és ez által biztositva leend mindaz, a mi emberi számitás szerint szükséges arra, hogy a veszély pillanatában nyugodt öntudattal számithassunk védrendszerünk sikerteljes működésére.
Ezekben előadván amaz általános okokat, melyek jelen törvényjavaslat benyujtására inditottak, áttérek most már a javaslat egyes §-ainak indokolására, a mennyiben ez a fentebbieken túl is szükségesnek mutatkozik.
A törvényjavaslat 1. §-ában foglalt azon általános elv, hogy a népfelkelés a fegyveres erő kiegészitő részét képezi és mint ilyen, a nemzetközi jog oltalma alatt áll, már az 1868. évi XL. törvénycikkben (2. és 9. §.) kimondatott.
A javaslat 2. §-a népfelkelés kötelezettségét szabja meg s kiterjeszti azt minden honpolgárra, a ki a hadsereg (hadtengerészet) és ezeknek póttartaléka, vagy a honvédség kötelékében nem áll, tehát általánossá és kivétel nélkülivé teszi. Magától értetődik e mellett, hogy teljesen nem alkalmasak egyáltalában nem, olyan honpolgárok pedig, kik ugyan fegyveres szolgálatra nem, azonban más munkálatokra alkalmasak, szükség esetében csakis ilynemű szolgálatokra fognak igénybe vétetni.
Ugyanezen §. szabja meg a népfelkelés kötelezettségének tartamát is és mig egyfelől abba belevonja a 19 éveseket is, másfelől kiterjeszti e kötelezettséget a 42 évesekre.
Ama főczéllal egyezőleg, melyet az állam biztonsága követel: hogy a véderő létszáma lehető legmagasabbra emeltessék, a népfelkelési kötelezettség tartamának megállapítására egyedül az az elv lehet mérvadó, hogy abba minden védképes honpolgár a testi alkalmatosság kezdetétől ennek határáig bevonassék. S ez értelemben a magyar korona területe polgárainak testi fejlődését s véve életerősségét tekintetbe, a népfelkelés kötelezettségét a 42-ik életév betöltéséig kiterjeszteni lehetővé vált, de okvetlenül szükségesnek is mutatkozott. A 19 évesek bevonását, a honvédelem általános kötelezettségének elvén kivül azon alkalmatosság is javalja, melylyel ezen korosztály a népfelkelési szolgálat teljesitésére bir. Az ifjubb korosztályokra ki kiterjeszkedni azonban, a mint az például: Németország tette, a hol ezen kötelezettség a 17-ik életéven kezdődik, bármennyire kivánatosnak látszanék is, a felkelés létszámának ifjabb erőkkel való emelése érdekében, a testi fejlődésre tekintettel, mellőzendőnek vélem.
Azokra nézve, kik a hadseregben (hadi tengerészetben) vagy honvédségben valamely katonai tiszti rangfokozattal birnak, az ily egyéneknél önként feltételezhető alkalmazhatóság alapján, a népfelkelésben való kötelezettség a 42. éven túl is, és pedig a 60-ik életévig ki lenne terjesztendő az esetre, ha azok a felkelésre egyébként is alkalmasok.
Szükséges ezen intézkedés egyébiránt azon okból is, hogy a felkelés tisztkarának lehetőleg teljes kiállitása szakszerűen képzett megfelelő elemekből minél jobban előmozdittassék.
Hogy önként jelentkezők, a kik a véderő kötelezettségében nem állanak, a népfelkelésbe felvétethessenek, az azon okból látszott kimondandónak, nehogy a haza polgárai közül bárki, ha előhaladottabb korban is, szolgálatát hazája védelmére kivánja felajánlani, ezen önként vállalandó hazafias kötelesség teljesitése alól kizárassék. S ezen önkéntes belépést a népfelkelésbe csak a közhivataloknál alkalmazottakra nézve látszott szükségesnek annyiban megszoritani, a mennyiben ezeknek belépését előljáróik engedélyétől kelle függővé tenni.
Ámbár magától értetik, még sem tartom fölöslegesnek felemliteni, hogy a népfelkelés szervezésében gondoskodva leend, hogy annak tényleges alkalmazása esetében a közszolgálat érdekei az 1868. évi XL. törvénycikk 26. §-a elvei szerint kellőleg megóvassanak.
A javaslat 3. §-a a népfelkelést két osztályba sorozza.
Ezen osztályozás az életkorra van alapitva oly módon: hogy a 37-ik életév betöltése képezi a határt az I. és II. osztálybeli kötelezettek között.
Az I. osztályba tartoznak e szerint a 37-ik életév betöltéseig az összes népfelkelésre kötelezettek, ide értve azokat is, a kik családi tekintetekből a védkötelezettség alól felmentettek, vagy hason tekintetekből a hadseregből vagy honvédségből elbocsáttattak.
Minthogy a 3. § intézkedése a véderőkről szóló 1868. évi XL. törvénycikk 1. §-ában kimondott azon általános elvet, mely szerint „a védelmi kötelezettség általános és minden védképes állampolgár által személyesen teljesitendő” a maga teljességében megvalósitani czélozza, alkalmat veszek itt magamnak e tárgyra bővebben kiterjeszkedni.
Védtörvényünk 17. §-a és ezt kiegészitőleg az 1882: évi XXXIX. törvénycikk 12. §-a elrendeli, hogy azon egyének, kik az ott felsorolt családi viszonyok közt vannak, illetőleg később e viszonyok közé jutnak, „a hadseregbe, hadi tengerészetbe vagy a honvédségbe való belépés kötelezettsége alól ideiglen mentesek”, illetőleg a szolgálati kötelezettség teljes betöltése előtt elbocsátandók.
Ugyancsak az 1868. évi XL. törvénycikk 32. §-a utolsóelőtti bekezdése értelmében „azon védkötelesek, kiknek a harmadik korosztályban az ideiglenes szolgálatmentesség megadatott (17. §.), midőn a negyedik korosztályba lépnek, a póttartalékosok közé soroztatnak.”.
Az 1882. évi XXXIX. törvénycikk 8. §-a pedig, a mely a most idézet 32. §. helyébe lépett, utolsó bekezdésében azt rendeli, hogy az utolsó korosztályban ideiglenesen fölmentettek, sorszámukhoz képest a póttartaléknak, illetőleg a honvédségnek nyilvántartásában helyeztetnek át és abban 30-ik, illetőleg 32-ik életévük betöltéseig maradnak meg. S ugyanezen törvény 12. §-a értelmében a harmadik vagy valamely magasabb korosztályba tartozó és családi viszonyok alapján elbocsátott védkötelesek, „ha a sorhadba vagy a póttartalékba voltak beosztva, a póttartalék nyilvántartásába, ha pedig a honvédségből bocsáttatnak el, a honvédség nyilvántartásába helyeztetnek át”.
A törvény ezen rendelkezéseiből két dolog világosan kivehető.
Az egyik az, hogy a törvény nem terjesztette ki az ideiglenes felmentést a népfelkelő seregbe való belépésre is. Mihelyt tehát a népfelkelésben való részvétel törvényileg általában kötelezőnek mondatik ki, ezen kötelezettség alól nem vehetők ki épen azok, kik béke idejében a legnagyobb kedvezményben, a mindennemű szolgálatok alól való teljes, ámbár csak ideglenes felmentésben részesittetnek.
A másik az, hogy a törvény azon rendelkezése, mely szerint az ideiglen felmentett (elbocsátott) egyének „a póttartalékosok közé soroztatnak”, majd az 1882. évi XXXIX. törvénycikk 8. és 12. §-ai értelmében a póttartalék vagy a honvédség nyilvántartásába helyezendők át, világosan arra utal, hogy védtörvényeink szerint ezen egyének felmentése nem tekinthető véglegesnek és feltétlennek. Az általános védelmi kötelezettség elve tehát, a mint ez az 1868. évi XL. törvénycikk 1. §-ában ki van mondva, szükségképen követeli azt, mihelyt a népfelkelésben való részvétel törvényileg kötelezőnek állapittatik meg, az ideiglen felmentetekre nézve fenmaradt nyilt kérdés is megoldassék és az általáson népfelkelési kötelezettség alapján szabályoztassék.
E részben egyébiránt tapasztalást merithetünk a külállamok idevágó intézkedéseiből is.
A porosz védtörvény a mentességet egyedül béke idejére adja meg; háború esetében a felmentettek is mozgósittatnak.
A porosz védtörvényt vették mintául a többi európai nagyhatalmak is, s az abban foglalt felmentési czímeket majdnem változatlanul elfogadták, de ezek is kivétel nélkül csak a béke idejére terjesztették ki a felmentést. Háború esetében ezen a czímen, épugy mint a németországi, sem a franczia, sem az olasz, sem az orosz védtörvény felmentést nem ismert, és ott minden védképes ember tartozik hazája védelmére fegyvert fogni.
Másfelől nem hagyható figyelmen kivül, hogy újabb törvényeink által a mozgósitás esetében behivottak családjairól gondoskodva van.
Háború esetére a népfelkelési kötelezettség alól is leendő felmentés, ezek szerint nemcsak a többi nagyhatalmak intézkedéseivel szemben nem volna indokolva, de a családok fenntartása tekintetéből sem szükséges. Nevezetesen az 1882. évi XI. törvénycikk megszabja, hogy a mozgósitottak segélyre szorult családjai állami ellátásban részesittessenek; a harczokban elesettek vagy a hadi fáradalmak folytán elhaltak visszamaradó családjairól gondoskodó törvényjavaslat pedig már is készülőben van, s alig szenved kétséget, hogy a törvényhozás nem fogja megtagadni azok özvegyei és árváitól a támogatást, kik a haza védelmében vérzettek el.
De kitelhetőleg gondoskodva van ezekről már mostan is e törvényjavaslat 8. §-ában és megnyugtatásul szolgálhat a jövőre nézve az is, hogy a törvényhozás az ügy méltányosságától és fontosságától áthatva, hasonló esetben már is az ideiglenes 1882. évi XXIV. törvénycikk által bebizonyitotta gondoskodását és meggyőződésem szerint megteendi azt, ha szükséges a jövőre is.
Ekként behivás esetére, a felmentettek segélyre szorult családjainak fentartása biztositva levén, elérkezett azon idő, hogy az általános védelmi kötelezettség elve, háború esetében a kérdés alatti egyénekre nézve is, tényleg alkalmazásba vétessék.
Hogy itt egyébiránt nem valamely jelentéktelen és könnyen nélkülözhető kategoriáról van szó, kitünik abból, hogy az ideiglen felmentett (elbocsátott) egyének száma hivatalos adatok szerint a magyar korona országaiban állandóan a 100,000 főt jelentékenyen fölülmulja.
Ezen jelentékeny, eddig parlagon maradt erő tehát a jelen törvényjavaslat 3. §-a szerint a honvédelem érdekében szintén fel lesz használandó.
Ezen egyének kötelezettsége egyébiránt a törvényjavaslat szerint még háború esetén is csak akkor lép hatályba, ha a népfelkelés felhivatik. Béke idejében ezen egyének ép ugy élveznék ezután is a felmentés (elbocsátás) kedvezményét, mint eddig. Hogy azonban végszükség esetében ott legyenek a trón és haza védelménél: e hazafiui kötelesség alól őket a törvényileg szentesitett általános védelmi kötelezettség elvénél fogva is felmenteni nem lehet.
A törvényjavaslat 4. §-a szerint a népfölkelés felhivása csak Ő Felsége a király elhatározása alapján s a ministertanács meghallgatása után, a honvédelmi minister utján történhetik meg. E §-ban ugyanazon alkotmányos elvek nyernek a népfelkelésre nézve szentesitést, melyek az 1886:XLI. tc. 2. §-ában a honvédségre nézve is már ki vannak mondva. Ezen §. 2-ik bekezdésének rendelkezése, az 1868. évi XL. törvénycikk 10. §-a utolsóelőtti bekezdésén alapszik, és már a népfelkelésről szóló eddigi 1868. évi XLII. törvénycikk 2. §. 2-ik bekezdésében is benfoglaltatott.
A törvényjavaslat 5. §-a kimondja, hogy a népfelkelés rendszerint csak az ország határán belül alkalmazható, egyuttal megengedvén, hogy rendkivüli esetben, a midőn azt a hadi események megkövetelik, az alkotmányos tényezők hozzájárulásával kivételesen az ország határain kivül is alkalmazható legyen s e tekintetben tehát ugyanazon rendelkezés alá esik, mint a honvédség az 1868. évi XLI. törvénycikk 3. §-a szerint.
Ezenkivül az első osztályú népfelkelés az elkerülhetlen szükség mérvéhez képest és idejére, ha a törvény szerint megszabott póttartalék elégséges nem volna, a hadsereg és a honvédség fogyatékainak pótlására is igénybe vehető.
A népfelkelés első osztálya rendszerint vár- és helyőrségekre, hadtápvonalak biztositására alkalmaztatik, különben pedig bizonyos önálló természetű feladatok teljesitése által és másfelől elkerülhetlen szükség esetén a kiegészitések szolgáltatása által eszközli a működő hadsereg támogatását.
A népfelkelés második osztálya szükség esetében az első osztály után hivatván fel, hasonló szolgálatra alkalmaztatik, a hadsereg és a honvédség pótlására azonban igénybe nem vehető.
A 6. § a népfelkelés egyéneit a behivás napjától a népfelkelés feloszlatásáig a katonai fegyelmi és büntető szabályok alá helyezi.
E követelménytől eltérni annyi volna, mint az intézmény rendeltetését alapjában veszélyeztetni, a miért is ezen rendelkezés már az 1868. évi XLII. törvénycikk 10. §-ában kifejezést nyert.
A javaslat 7. §-a intézkedései szintén részben már az 1868. évi XLII. törvénycikk 7. §-ában foglaltattak.
A népfelkelést katonailag szervezni, felfegyverezni és lehetőleg fel is ruházni, vagy legalább is felismerhető egyöntetű jelvénynyel ellátni mulhatlanul szükséges, hogy a nemzetközi jog oltalma arra valóban kiterjedjen. - Szilárd tiszti és altiszti keretek, valamint könnyen felismerhető jelvények nélküli embertömegek azon oltalomra előreláthatólag nem számithatnának, mert bizton feltehető, hogy az ellenség azokat a véderő rendes kiegészitő részének nem tekintené, a mint ez újabb időben a legműveltebb nemzetek háborui alatt tényleg mutatkozott.
Hogy a tisztek és altisztek a katonai rangfokozati és megkülönböztető jelvényeket viselik, az, valamint:
A törvényjavaslat 8. §-ában az illetékek és mindennemű ellátás tekintetében kimondott elvek és határozatok szintén már az 1868. évi XLII. törvényyczikk 7., 8., illetőleg 12. §-ában ki vannak mondva.
Azon szerves összeköttetés, melyben a népfelkelés a honvédséggel álland, indokolja a törvényjavaslat 9. §-ának rendelkezését. A népfelkelés tisztjeinek kinevezése, a mely csakis tényleges alkalmaztatásuk idejében és a mozgósitottság tartamára történik, Ő Felsége a király kizárólag jogául marad fenn, s a honvédelmi minister előterjesztése alapján eszközöltetik; e tisztek kijelölése azonban már béke idejében szükséges.
E czélra mindenekelőtt e javaslat 2. §-ában emlitett, megfelelő előképzettséggel és alkalmassággal biró egyének lesznek kiválasztandók. Gondom leend azonban arra, hogy a polgári elemekből is oly köztiszteletben álló férfiak, kik kiváló hazafias magatartás által érdemeket szereztek és értelmiségüknél fogva arra képesitve vannak, a tisztikarba kivánságuk szerint felvehetők legyenek. Az altisztek kijelölése az illetékes honvéd csapat-parancsnokság által történhetik legczélszerübben. E részben azonban a polgári hatóságnak befolyása megfelelő módon a törvényjavaslat szerint biztositva van.
Az altisztek kijelölésének szintén már béke idejében meg kell történni és természetesen évről-évre lesz eszközlendő, a mint a népfelkelésre kötelezetteknek az egyik osztályból a másikba való áthelyezése és a 42-ik életév betöltése után a kötelékből bekövetkező elbocsátása által, a viszonyok is évről-évre változnak.
A javaslat 10. §-a értelmében a népfelkelés nyilvántartása, fegyveres és munkás csapatokba való beosztása a honvéd-hatóságok által teljesittetik.
A nyilvántartást a népfelkelés természetéshez mérten rendezni mulhatlanul szükséges leend, hogy a hadsereg fővezénylete annak száma és ereje iránt mindenkor tájékozva lehessen. Ezen nyilvántartás, melyre a törvényjavaslat szerint megfelelő alakban a politikai hatóságok is köteleztetnek, egyébiránt különös nehézségekbe nem fog ütközni.
E mellett figyelembe veendő lesz, hogy a honpolgárokra békében semmiféle újabb egyéni kötelezettségek ne háromoljanak és azok mindennemű zaklatástól megóvassanak; igy tehát a védkötelesekre nézve jelenleg fennálló jeletkezési szabályok a csupán népfelkelés kötelesekre ki nem terjesztetnek.
A törvényjavaslat 11. §-a külön indokolást nem igényel és már az 1868. évi XLII. törvénycikk 4. §-ában foglaltatik.
Hogy a jelen törvényjavaslatban megszabott kötelezettségek, annak törvényerőre emelkedése után, azonnal hatályba lépjenek mindazokra nézve, a kik annak határozványai szerint a népfelkelésben résztvenni tartoznak, a javaslatnak, illetőleg a megalakitandó törvénynek természetéből folyik és megfelel az új védrendszert és az általános védkötelezettséget életbeléptető 1868. évi XL. törvénycikk 58. §-a hasonló intézkedésének. Ebben leli tehát a 13. §. indokolását.
Többször emlitém ez indokolásban és újból nem hangsúlyozhatom eléggé ama kiváló és immár elodázhatlan szükségességet, mely véderőnk fejlesztésére utal.
Oly intézkedéseket, melyek valamennyi nagyhatalom részéről már is fognatositva lettek, mi, a nélkül, hogy érzékeny károsodásnak ki ne tennénk magunkat, figyelmen kivül nem hagyhatunk.
Egy esetleges nagy háború könnyen hazánk sorsát is érinthetné, nincs tehát oly áldozat, mely elég nagy volna arra, hogy állami létünket biztositsuk. S e részben, nehogy a jövő esélyei készületlenül érjenek, elodázhatlan kötelességünk: a véderő megfelelő szervezésében, mig a tartós békének örvendünk megtenni mindent, hogy szemben Európa többi államaival vissza ne maradjunk.
Ezen törvényjavaslatot tehát, elfogadás végett, a tisztelt képviselőháznak ajánlani bátorkodom.
