1888. évi VII. törvénycikk indokolása

az állategészségügy rendezéséről * 

Általános indokolás

A mezőgazdaságnak egyik főága, az állattenyésztés, az esetben prosperálhat biztosan és az esetben lehet reá a forgalom jelen fejlettsége mellett, mint a nemzeti közvagyonosodás egyik faktorára határozottan számitani, ha a közrendészet az állatállománynak a szükséges oltalmat és védelmet kellően biztositja.

Oly intézkedésekre van szükség, melyek által eléretik, hogy az állati ragadós bajok a külföldről be ne hurczoltassanak, az országban magában ki nem fejlődhessenek, vagy a mennyiben mégis behurczoltattak vagy esetleg felmerültek, azonnal a hatóság tudomására jussanak és továbbterjedésük meggátoltassék.

Az igy czélját elérő állategészségügyi rendészetnek jótékony hatása két irányban nyilvánul, t. i. tenyésztési és kereskedelmi irányban.

A mezőgazda ugyanis nyugodtan láthat hozzá a tenyésztéshez, benne kecsegtető perspectivák mellett helyezheti el tőkéjét, mert biztositva látja állatállományának épségét.

De a tenyésztésen kivül, illetőleg vele együtt, a kereskedelem és forgalom is érzi ezen jótékony hatást; mert az állategészségügyi rendészet által a külföld bizalma felkeltetik és ily módon a világpiaczokra való juthatás lehetővé tétetik.

Az állategészségügyi rendészet fejlődése nálunk a keleti marhavész elleni intézkedésekkel kezdődött.

Ha ezen betegség kezdett pusztitani az országban, akkor megmozdult az administratiónak gépezete és megkezdődött a vész elleni küzdelem kezdetben törvény nélkül; hogy ilyen körülmények között az eredmény fényes nem lehetett, bizonyitani tán felesleges.

A keleti marhavész az ország keleti és déli határain, ugyszólván évről-évre betölt az országba s daczára a nagy pénzáldozatoknak, melyek ilyenkor a vész elfojtására fordittattak, addig pusztitott az országban, mig csak pusztitani valót talált.

Számokkal le sem irható nemzeti vagyonérték semmisült meg ily uton.

Midőn a felelős kormány vette kezébe az államgépezetnek vezetését, belátta, hogy állandó és rendszeres állategészségügyi szervezet nélkül meg nem lehet küzdeni a keleti marhavészszel.

Ekkor történt, hogy az állategészségügyi rendészetnek alapja megvettetett s a földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi ministeriumban ezen ügyek ellátására egy külön osztály állittatott fel.

Ezen osztály első és legsürgősebb feladatának tekintette, a keleti marhavésznek sikeres elfojthatása czéljából törvényes intézkedéseket hozni javaslatba.

Igy keletkezett több évig tartó előtanulmány és számos tanácskozás nyomán a keleti marhavész elleni intézkedésekről szóló 1874. évi XX. törvénycikk, melyet az 1880. évben hozott XXVI. törvény egészit ki.

Ezen 1874:XX. tc., a mint közelebb megjelölése is mutatja, kizárólag csakis a keleti marhavész elleni intézkedéseket foglalja magában.

Nem tagadható ugyan, hogy ezen törvény az által, hogy a kérődzők és nyers termékeik kül- és belforgalmát szabályozza, - az által, hogy reá mutat azon praeventiv intézkedésekre, melyek a marhavész behurczolásának, illetve továbbterjedésének megakadályozását czélozzák; - továbbá az által, hogy vész esetén az eljárást tüzetesen körvonalozza: közgazdasági tekintetben kedvező eredményeket képes fölmutatni.

Mert azóta, mióta a közigazgatási hatóságok ezen törvénynek nemcsak betüjével, hanem szellemével is megismerkedni kezdettek, a marhavész nem volt képes többé az ország belsejéig hatolni, mert már a határszéleken, ott, a hol felmerült, helyhez köttetett, de sőt az 1881. év óta marhavész-invasiónk nem is volt.

Ezen körülmény által fölbátoritva, a kormány az állattenyésztés emelését tűzte ki feladatául, melyet a földmivelés előhaladása, nemkülönben az egyoldalú szemtermelésnek a gazdák anyagi jólétére való kedvezőtlen hatása amugy is meggyőzően indokolt.

Az állattenyésztés fejlődésével azonban az állati járványok is gyakrabban lépnek fel és vasuti hálózatunknak folyton növekvő kiterjesztése folytán az állati járványoknak gyors elterjedése és elhurczolása is nagyon elősegittetik.

Miután pedig nem szenvedhet kétséget, hogy a nemzeti vagyonunk egy nagy részét képező állatállománynak biztositása a kormány fontos feladatát képezi, erre nézve pedig az 1874:XX. és az 1880:XXVI. törvénycikkek, melyek kizárólag csak a keleti marhavész elleni intézkedésekkel foglalkoznak, alapot nem nyujtanak, a kormány a magyar gazdaközönséggel szemben tartozó kötelességének ismerte, törvényhozási uton oly intézkedéseket létesiteni, melyeknek segélyével nemcsak a keleti marhavész, hanem általában a többi állati járványoknak elháritása és elfojtása is eszközöltessék s ily módon az egész állategészségügy rendeztessék.

Állati járványok elfojtására ez idő szerint még a régi kormányrendszer alatt kibocsátott 1859. évi belügyministeri szabályrendelet áll hatályban; ezen szabályrendelet azonban már elavult és az állatorvosi tudomány mai szinvonalán álló elvekkel sok tekintetben ellentétben áll.

Szükségtelen tehát bővebben indokolni, hogy ezen szabályrendeletnek határozatai eddigi érvényükben tovább meg nem hagyhatók.

Az idézett 1874. évi XX. tc. a művelt nyugat-európai államokban lévő hasonló törvényekkel elvben ugyan teljesen megegyező, de mert a gyakorlati életben hiányokat mutat és némely tekintetben az érdekelt közönségnek indokolatlan zaklatását vonja maga után, ezen törvénynek helyesebb alapokra való fektetése is szükségessé vált.

De a tenyésztési czélok mellett, a kereskedelmi és forgalmi szempont is egyaránt sürgeti az állategészségügy rendezését.

A magyar kormánynak ugyanis egyik főtörekvését képezi, hogy szarvasmarháink, melyek hús tekintetében nagyon keresett és kedvelt czikket képeznek, Nyugat-Európai piaczaira juthassanak s ez által gazdáinknak és a kereskedelemnek új jövedelmi forrás biztosittassék.

Olaszországgal és Svájczczal ugyan már van egyezményünk (nem emlitve a Szerbiával fennállót, mint a mely e részben inkább az állatok behozatalára nézve nyujt garantiákat), mely az állatoknak kölcsönös szabad forgalmát megengedi, de ezen conventióknak a mi állati exportunk tekintetében hatásuk nem oly nagy, mint a milyen a Németbirodalommal, Franczia- és Angolországgal való ily egyezményeknek lehetne; mert ezek azon államok, melyeknek piaczaira kell törekednünk.

Ezen államok eddig még mindig elzárva tartják előttünk piaczaikat.

Tagadni nem lehet ugyan, hogy a beviteli tilalmat részben a mostani protectionistikus rendszerben lehet keresni, de másrészt kétségtelen, hogy ha azt akarjuk, hogy ezen államok sorompóikat eltávolitsák, részünkről minden garancziát meg kell adnunk, és el kell vennünk még a legkisebb ürügy látszatát is a tekintetben, hogy állatainkkal hozzájuk ragadós betegségeket behurczolhatnánk. Ezen eredményt pedig egyedül az állategészségügy teljes rendezésével érjük el.

Ha még mindezeken kivül kiemelem, hogy a külföldről behozott állati betegségek ellen egyöntetű eljárásnak biztositása czéljából a magyar kormány az osztrák kormánynyal az 1886. évben megállapodásra jutott, s ezen megállapodásban a magyar kormány részéről azon igéret tétetett, hogy az állati járványok elfojtása iránt, törvényhozási uton, legközelebb intézkedés fog téttetni, ugy hiszem, elég fontos indokot hoztam fel arra nézve, hogy ezen törvényjavaslat alkotmányos tárgyalás végett benyujtatott.

A törvényjavaslat tervezete a földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi ministeriumnak kebelében állittatott össze.

A javaslat összeállitásánál lehetőleg figyelemmel voltam azon nézetekre, melyeknek azon törvényhatóságok, kereskedelmi és iparkamarák, gazdasági egyesületek s egyéb, érdekelt szaktestületek, melyeknek véleményét kikértem, kifejezést adtak, nemkülönben figyelemmel voltam azon megállapodásokra is, melyek az egyes ministeriumnak kiküldöttjeiből és szakférfiakból alakitott enquete alkalmával hozattak.

A törvényjavaslat szerkesztésénél, Francziaországnak, a Németbirodalomnak és különösen Ausztriának hasonló törvényei tartattak szem előtt; részint azért, mert ezek mint legújabbak, különösen szakszempontból, az állatorvosi tudomány mai szinvonalán állanak, a legutóbbié pedig főleg azért, mert Ausztriával Magyarország közös vámterületet képezvén, e két állam közötti sürű állati forgalom megkönnyitése elengedhetlenül megköveteli, hogy az állategészségügyi rendészet tekintetében lehetőleg egyöntetű eljárás követtessék.

A mi a törvényjavaslatnak felosztását illeti, erre nézve, azon rokonságnál fogva, mely e két törvény között fennáll, a közegészségügyről szóló 1876. évi XIV. törvénycikkeket találtam czélszerűnek követni.

A törvényjavaslat tiz fejezetre oszlik és 155 szakaszt tartalmaz.

Az első és második fejezet azon intézkedéseket foglalja magában, melyek az állategészség előmozditására és megóvására szolgálnak. Ilyenek: az állatoknak külföldről való behozatalánál követendő eljárás, a marhalevélügy, az állatvásároknak rendtartása, a közvágóhidak kérdése, a hajóutak szabályozása, a gyepmesterség, az állatoknak vasuton és hajón való szállitásánál követendő eljárás, az állatok szállitásánál használt gőzhajók és vasuti kocsik fertőtlenitésének ügye és végre az állati betegségek és elhullások bejelentésének kötelezettsége.

A harmadik fejezet tüzetesen felsorolja és megnevezi azon ragadós állatbetegségeket, melyeknek felmerülésénél a közigazgatási hatóság beavatkozik, és mind a járvány kitörésének kipuhatolása, mind pedig annak elfojtása iránt intézkedik.

A negyedik fejezet kizárólag a keleti marhavészszel foglalkozik.

Ezen fejezet első részében körülirja azon eljárást, mely kérődzőknek és az állati nyers termékek forgalma tekintetében követendő oly országokkal szemben, melyekben a keleti marhavész ellen ezen törvény alapelveivel egyező rendszabályok állanak fenn, s e tekintetben különbséget tesz a között, ha ezen országok vészmentesek és a között, ha ezen országokban a vész hozzánk közelebb avagy pedig távolabb eső helyeken merült fel.

Ugyanezen fejezet első része megjelöli az ország azon határszéleit, a hol állategészségügyi szempontból a szarvasmarhák állandóan világlatban tartandók, azaz törzskönyvezendők.

Továbbá kiterjeszkedik arra is, hogy milyen legyen az eljárás a kérődzők és állati termékek tekintetében oly országokkal szemben, a honnan a keleti marhavész gyakori uralkodása következtében az országot állandóan vész fenyegeti.

A negyedik fejezet második része pedig előirja azon intézkedéseket, melyek a községekre, járási szolgabirákra és a törvényhatóságokra várnak akkor, ha a marhavész kiüt.

Ezen fejezet rendelkezik a vészkerületek megalakitásáról és határaikról.

Meghatározza, mikor van helye az állatok lebunkózásának, továbbá körülirja azon feltételeket, melyek mellett a vész megszünése hivatalosan konstatálható.

Az ötödik fejezet azon különös szabályokat tartalmazza, melyek a harmadik fejezetben megnevezett ragadós betegségek felmerülése esetén követendők.

Tüzetesen megállapitja ezen fejezet, hogy mely ragadós betegségeknél kell az állatok leölését elrendelni. Felsorolja továbbá azon eseteket, melyekben a leölt állat húsa, bőre megsemmisitendő és melyekben ezeknek értékesitése megengedhető.

A hatodik fejezet a hatóságilag kiirtott állatok utáni kártéritésről szól.

Kártérités nálunk eddig csak a marhavész eseteiben adatott, a jelen törvényjavaslat a kárpótlást más állati betegségeknél is megengedi.

Ezen nagy horderejű elv mig egyrészt az államnak azon kötelezettségén alapszik, hogy polgáraink vagyonbiztonságot nyujtson, másrészt biztos alapot szolgáltat az állatbiztositás eddig oly nehezen haladó ügyének rendszeres megoldására; ezen rendelkezés által az fog eléretni, hogy egyesek állatjaik megbetegedését nem ugy, mint eddig, eltitkolják, hanem be fogják jelenteni, s ez által lehetővé fogják tenni azt, hogy a betegség felmerülésekor még csirájában elfojtható lesz.

A kárpótlást ilyen esetekben az államkincstár fogja teljesiteni, azon javadalmazásból, mely a vezetésem alatt álló ministerium tárczájának a 18. fejezet 12. czím alatt költségvetésileg engedélyezve van.

Ezen hatodik fejezet egyszersmind meghatározza, hogy kik tartoznak a járványok ellen alkalmazott óvintézkedéseknél felmerült költségeket viselni.

Nem kevésbbé fontos a hetedik fejezet, mely az állatorvosi gyakorlatot szabályozza.

Az országnak itt Budapesten van oly tanintézete, mely a külföldi hasonló intézeteivel a versenyt kiállhatja, t. i. az állatorvosi tanintézet.

Ennek daczára még mindig kevés azoknak a száma, a kik az állatorvosi pályára lépnek.

Ezen körülménynek oka részben abban rejlik, mert az állatoknak arra nem jogositott egyének által való gyógyitása törvényileg eltiltva nem lévén, az okleveles állatorvosok meg nem élhetnek.

De nemcsak e miatt kellett az állatorvosi gyakorlat szabályozásáról gondoskodni, hanem főleg a miatt, mert épen a tanulatlan emberek gyógyitási eljárásának megtűrése által az állati ragadós betegségeknek eltitkolása, s ebből folyólag elterjedésük segittetett elő.

Ezen fejezetben gondoskodva van azon, most oly sokszor érzett hiányról is, hogy az állatorvosok, bizonyos körülmények között kézi gyógytárt tarthatnak.

A nyolczadik fejezet kizárólag az állategészségügyi szolgálatot tárgyalja.

Számos ízben tapasztaltatott, hogy a közigazgatási functionáriusok egyik vagy másik törvény végrehajtásánál nem fejtettek ki olyan tevékenységet, mint az tőlük méltán elvárható volt.

Ennek egyik főokát abban találtam, hogy teendőjük, működési körük iránt magából a törvényből elegendő tájékozást nem nyerhettek.

Ezen a hiányon véltem segiteni, midőn ezen fejezetben tüzetesen felsorolom azon teendőket, melyeket a községek, a községi állatorvosok, a főszolgabirák, a vármegyei állatorvosok, a törvényhatóságok és az állami állatorvosok, a jelen törvényből folyólag ellátni lesznek hivatva.

Különösen ki kell emelnem az állati állatorvosok intézményét. Az állami állatorvosoknak szervezési alapját az 1874:XX. törvénycikk 15. §-ában foglalt rendelkezés adta meg oly czélból, hogy általuk az állategészségügyre vonatkozó törvény és rendeletnek végrehajtása ellenőriztessék.

Azóta ezen intézmény annyira fejlesztett, hogy ma már 47 egyén látja el ezen szolgálatot; az egész ország állatorvosi kerületekre van osztva, melyekben az állami állatorvosok, a közgazdasági érdekek javára, ellenőrző tisztüket teljesitik.

Ezen állami állatorvosoknak teendőit irja le ezen fejezet és egyszersmind körülirja és meghatározza azon viszonyt, mely az állami állatorvosok és a közigazgatási hatóságok között fennáll.

Mint minden törvénynek, mely cselekmények és mulasztásokkal foglalkozik, ugy ennek is megvan a büntető része.

Erről szól a kilenczedik fejezet, melyben minősitve vannak a kihágások, meg vannak határozva a büntetések és azon hatóságok is, melyek a kihágásoknál fokozatosan eljárni illetékesek.

Azon rendelkezés, hogy az ezen törvényben minősitett kihágásoknál megitélt pénzbüntetések felerésze az illető községi pénztárnak jut, azon okból történt, mert ily uton elérhetőnek vélem azt, hogy a községek érdeklődni fognak ezen törvény határozatai iránt és elő fogják segiteni, hogy a kihágási esetek megtoroltathassanak.

Végre a tizedik fejezet a szokásos zárhatározatokat tartalmazza.

A jelen törvényjavaslatnak szükségessége az előrebocsátottak által átalánosságban indokolva lévén, a javaslat részleteinek indokolására térek át.

Részletes indokolás

Az I. fejezethez

Az I. fejezet (átalános határozatok) szakaszai bővebb indokolást alig igényelnek, mert habár a szomszédos Ausztriában az állategészségügy vezetése a belügyministernek ügyköréhez tartozik, nézetem szerint az ügy természeténél fogva sokkal helyesebb, ha az állategészségügynek, tehát a közgazdaság egyik kiváló postulatumának legfelső kezelése a földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi ministert illeti, vagyis e tekintetben a jelenlegi állapot tartatik fenn, annyival is inkább, mert a legutóbb Brüsselben tartott állategészségügyi nemzetközi congressus is ezen elvi álláspontot fogadta el (1. §).

Hogy ezen törvényből folyó intézkedések, a közigazgatási hatóságok teendőihez tartoznak és hogy ezen hatóságok panasz bevárása nélkül, hivatalból tartoznak eljárni, azt közigazgatási rendszerünk és állategészségügynek az állatállományra, tehát a közvagyonra kiható természete hozza magával (2-3. §).

A II. fejezethez

A II. fejezet (intézkedések az állategészség előmozditására és megóvására). A 4. §-ban a ragadós betegségekben lévő, vagy arról gyanus állatoknak az országba való behozatala vagy azon keresztül való átvitele tiltatik meg.

Ezen intézkedésnek helyes volta kétségtelen, mert minden államnak kötelességében áll állatállományát megóvni.

A törvény 5. §-a tüzetesebben határozza meg azon intézkedéseket, melyeket a földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi minister tehet meg akkor, ha a szomszédos országok valamelyikében felmerült ragadós betegség a hazai állatállományt veszélyezteti; ezen szakasz tehát csak folyománya az előbbinek. Mind az osztrák (5. §), mind pedig a német (7. §) állam illető törvényeiben ezekkel azonos intézkedéseket találunk.

A 6. § a behozott állatokra nézve, a származásnak és egészségi állapotnak igazolását irja körül, tehát a hazai állatállománynak megóvását czélzó intézkedéseket foglalja magában. Hogy ezen szakaszban 30 kilométeres kerület vétetett fel, az abban leli indokolását, mert nem volt figyelmen kivül hagyható a Svájczczal kötött állategészségügyi conventio (1883:XLII. törvénycikk), a mely szintén 30 kilométeres kerületet állapit meg.

A származási és egészségi állapotot igazoló marhalevélnek az egészségi állapotra vonatkozó része, a jelenleg érvényben levő 7 nap helyett, az osztrák kormány által elrendelt 10 nap javaslatba hozatott azért, mert azon sürű forgalom, mely az állatok szállitása tekintetében köztünk és Ausztria között létezik, szükségessé teszi, hogy a marha levél egészségi részének érvényességi ideje e két államban teljesen azonos legyen.

A 7. §-ban kifejezésre jutott kedvezmény a határszéli mindennapi forgalom érdekében történik, mely körülményre egyébiránt a vám- és kereskedelmi szerződéseknél is tekintettel szoktak lenni.

A 8., 9. és 10. § az állategészségügyi rendészetben nagy szerepet játszó marhalevél-ügyet tárgyalja. A marhalevélnek (igazolványnak) kényszer-használata marháknál és lovaknál, a bélyeg, illetékek és díjakról szóló 1875. évi XXV. tc. 14-17. §-a alapján eddig is kötelező volt; a többi hasznos házi állatnál, a felmerülő állati betegségekhez képest, esetről-esetre rendeleti uton léptetett életbe. A törvényjavaslat az idézett törvénytől annyiban tér el, a mennyiben jövőre, a forgalomnak könnyitése érdekében, nem minden egyes állatra külön-külön lesz kiállitandó a marhalevél, hanem esetleg egész falkára is; e tekintetben tehát ezen új törvény azon állásponthoz tér vissza, melyet az 1874:XX. tc. 17. §-a elfoglal. Igy van ez egyébiránt Ausztriában is, a hol szintén a belföldi forgalomban is el van rendelve a marhalevelek használata és a hol szintén egy-egy marhalevél egész falkáról szólhat (8. §).

A 11. § az állat vásárokon gyakorlandó állategészségügyi rendészetről szól és újat e tekintetben nem tartalmaz, mert az 1874:XX. tc. 19., 20. és 21. §-a a jelzett irányban szintén intézkedik. Hogy a nemzetközi jelleggel biró állatvásárok felett az állam saját közegei által kiván állandó és közvetlen felügyeletet gyakorolni, annak magyarázata azon felelősségben rejlik, mely az államot abban a tekintetben terheli, hogy állati betegségektől teljesen mentes állatok jussanak ki külföldre. Az osztrák törvény (9. §) e tekintetben hasonlóan intézkedik.

A mészárosok, marhakereskedők és marha-hizlalókra vonatkozó 12. § lényegében egyező az 1874:XX. tc. 22., 23. és 24. §-aival, bővebb indokolást tehát annál kevésbbé igényel, mert már első pillanatra azonnal felismerhető, hogy az ezen szakaszban kifejezett intézkedések, az állati betegségek továbbterjedésének megakadályozását czélozzák.

A 13. §-ban foglalt tilalom a járványok elhurczolásának meggátlására szolgál, mert köztudomású dolog az, hogy a mészárosok és marhakereskedők sok istállóban megfordulván, a kóranyag legbiztosabb terjesztői.

A közvágóhidi kérdés a 14. §-ban nyer megoldást és sok tekintetben némileg eltér az 1874:XX. tc. 25. §-ától. Ez utóbbi törvény szerint ugyanis szarvasmarha csak közvágóhidon vágható; a törvénynek ezen rendelkezése, közvágóhidak hiányában, keresztülvihető nem volt; sokkal helyesebb tehát azon álláspont, melyet a javaslat foglal el, midőn kimondja, hogy oly községekben, a hol a húsfogyasztás jelentékeny, a szarvasmarha közvágóhidon vágandó. A javaslat továbbá annyiban is új intézkedést foglal magában, a mennyiben a juhok, kecskék és sertések ipari czélokra való leszurásánál szintén a közvágóhidak használatát irja elő; ezen rendelkezésnek helyes voltát állat- és közegészségügyi tekintetek egyaránt indokolják. Az osztrák törvényben (12. §) azonos intézkedést találunk.

A közvágóhidi intézmény s ezzel egybekapcsolt állat- és hússzemle egyik legfontosabb része az állat- és közegészségügynek. Jelen törvényjavaslat természetesen csak az állategészségügyi részszel foglalkozik, s e tekintetben a vágóhidnak czélját képezi, hogy a levágásra kerülő állatok esetleges betegsége konstatáltathassék; a vágatási biztos, illetőleg a szakértő állatorvos az állatot még a levágás előtt megvizsgálja, ez képezi az állatszemlét; de miután a betegség sok esetben az élő állaton nem állapitható meg, a vágatási biztos a már leölt, levágott állatot is megvizsgálja, ez képezi a vágási szemlét. Ez azon határvonal, a meddig az állategészségügyi rendészet teendője tart; mert mihelyest a levágott állat kijut a vágóhidból, vagyis a hús mészárszékekbe, szóval közfogyasztásra kerül, a további felügyelet a közegészségügyi törvény és szabályok értelmében történik.

A 15. § nem tartalmaz új intézkedést, hanem átveszi az 1874:XX. törvény 26. §-át és átalánositja minden állatra; czélja ezen szakasznak ily uton is megakadályozni, hogy állati betegségek idegen állatok által be ne hurczoltassanak.

A 16. § új intézkedéseket foglal magában, a mennyiben az 1874:XX. tc. 27. §-a a vendégfogadók tekintetében csak marhavész esetében rendelkezik; czélja azonnal szembeszökő, és abból áll, hogy a ragadós betegségek terjedése megakadályoztassék.

A 17. § egyező az 1874:XX. tc. 28. §-ával, csakhogy azzal van kiegészitve, hogy a vizsgálat a lovakra is kiterjesztetett. Ezen intézkedés szükségessége abban leli magyarázatát, hogy a tavaszi közös legeltetés előtt a lovaknál ugyanazon körülmények forognak fenn, mint a szarvasmarhánál; czélja lévén ezen vizsgálatnak az, hogy a netán beteg állat a közös legelőre való kihajtás előtt a csapatból eltávolittassék és a betegségnek elterjedése megakadályoztassék.

A marhahajtó utak kérdése, melyet a 18. § érint, ma már a sürű vasuti hálózat következtében sokat veszitett jelentőségéből, mert állatok szállitásánál is többnyire a vasut vétetik igénybe; mindamellett szükséges, hogy a kereskedésre szánt és gyakran a legtávolabb vidékeken összevásárolt marhák hajtás közben folyton ellenőriztessenek és szemmel tartassanak. Különben elvben ez az intézkedés már az 1874:XX. tc. 29. §-ában benfoglaltatik.

A gyepmesteri szolgálattal, mely a 19. §-ban szabályoztatik, eddigi törvényeink nem foglalkoztak. Itt-ott az országban léteznek ugyan erre vonatkozó helyhatósági szabályrendeletek és a kihágásokról szóló 1879:XL. tc. 124. §-a is javitott a helyzeten, - a mennyiben az elhullott állatok elásatásáról intézkedik; - mindamellett állategészségügyi szempontból okvetlenül szükséges, hogy ezen kérdés is törvényhozási uton rendeztessék és ily módon eleje vétessék azon indolentiának, mely a dögöknek el nem takaritása körül tapasztalható.

A házi állatok szállitása legnagyobb részben vasuton és hajón eszközöltetik. Ezen körülmény tehát eléggé indokolja azt, hogy az állatszállitásnál az állategészségügyi rendészet lelkiismeretes pontossággal kezeltessék, nehogy ezen közlekedési vállalatok legyenek legveszélyesebb elhurczolói a járványragálynak. Ez okból a törvény 20. és 21. §-a nagy fontossággal bir. Ezen szakaszok és az 1874:XX. tc. 30. §-ának ide vágó intézkedései között lényeges eltérés mutatkozik, a mennyiben jelen törvényben kimondatik, hogy a vasuti szemle, vagyis a marháknak egészségi tekintetben való megvizsgálása, csak egy izben, még pedig a felrakásnál történjék. Az egyszeri szemle indokolásánál szolgáljon azon körülmény, hogy ez által a költségek felényire szállanak le és hogy a vasuton a fertőzés, különösen ha a szállitó kocsik fertőtlenitése lelkiismeretesen eszközöltetik, ritkábban történhetvén, a szállitás által igényelt, többnyire rövid időtartam elején és végén való vizsgálat teljesen fölösleges és csak a forgalom bénitására szolgál. A felrakásnál való vizsgálatot indokolja azon körülmény, hogy a kereskedésre szánt marha (tehát az, a mely amugy is kivált a forgalom tárgya s ez okból ragadós betegségek elhurczolására leginkább alkalmat szolgáltat), a vásártéren ugy is megvizsgáltatván, a lerakáskor teljesitendő vizsgálat veszély nélkül elmaradhat; továbbá a vasuti kocsik szabályszerű fertőtlenitését csak ugy lehet ellenőrizni és azt, hogy rosszul fertőtlenitett kocsiban állat ne szállittassék, csak ugy lehet megakadályozni, ha a kirendelt szakközeg a felrakásnál van jelen; s végre különösen, mert nekünk állatexportot kell szereznünk s ezért a nyugati államoknak a hozzájuk szállitott állatok egészségi állapota tekintetében a lehető legnagyobb biztositékot kell nyujtanunk. Minthogy azonban az állatszállitásoknál megkivánt egyszeri szemle csak az országban feladott állatok tekintetében nyujt kellő biztositékot, a más országból jövő állatokra nézve a vizsgálat a lerakásnál mondatik kötelezőnek [f)].

A vasuti szemle körüli teendőket eddig egy bizottság teljesitette, mely rendesen egy hatósági tisztviselőből és egy szakértő orvos vagy állatorvosból áll. Ezen is változtat az új törvény, mert ezen teendők ellátására a szakértő állatorvost elegendőnek tartja; ezen új intézkedés által a költségek felényire fognak apadni s a czél sem koczkáztattatik, mert ha a felrakásnál oly körülmények adnák magukat elő, melyek a hatóságnak közbelépését teszik szükségessé, ez iránt az első lépést az illető szakértő köteles lesz megtenni.

Szükséges volt továbbá annak kimondása, hogy a hasznos házi állatok szállitására használt vasuti kocsik és hajók minden szállitás után fertőtlenitendők, az 1874:XX. tc. 30. §-ának f) pontja már eddig is kimondotta a fertőtlenitést a marhaszállitásoknál használt eszközökre; a fertőtlenitést természetesen az összes állategészségügyet szabályozó jelen javaslat lovak, juhok, sertések stb. szállitása után is elrendeli, miután ezek az állatok is különféle ragadós járványoknak vannak alávetve s igy a szállitó eszközök fertőtlenitése utánuk is szükséges.

A 21. §-ban foglaltak abban lelik indokolásukat, hogy a külföldi közlekedési vállalatokat a fertőtlenités teljesitésére nem kötelezhetjük s azért a fertőtlenitést itt az országban, azon közlekedési vállalatnak kell foganatositania, a melynek vonalát az üres kocsi és hajó legelőször érinti. Szükségtelen volna azonban a fertőtlenitést újra eszközöltetni akkor, ha igazoltatik az, hogy az illető eszközök már külföldön fertőtlenittettek. Ezért provideál ezen szakasz ilyen esetben adható felmentést, a mely felmentés különben is rendszerint nemzetközi egyezményekben ki szokott köttetni.

Semmi sem alkalmasabb a járványok elterjedésének előmozditására, mint az állati betegségek eltitkolása. Az állatok tulajdonosai állatjaik valamelyikének megbetegedését az illető hatóság tudomására hozván, az felelőssége érzetében bizonyos állategészségrendőri intézkedéseket fog életbe léptetni, melyek következtében az állat tulajdonosa szabad működésében némileg korlátoztatik. Ezen korlátozásnak kikerülése czéljából az állatok tulajdonosai, azok betegségeit számos esetben eltitkolják és ennek következménye az, hogy a baj, mely helyes intézkedéseket rögtöni alkalmazása által talán, csirájában elfojtathatott volna, nagyobb kiterjedést nyer. Ennek meggátlása végett, a jelen törvény 23. §-a nagy súlyt fektet arra, hogy minden állati belső megbetegülési tünetek és elhullási esetek az illető községi előljáróságnak azonnal bejelentessenek, hogy ez eddig is, mig a politikai hatóság az előirt intézkedéseket megtehetné, a baj továbbterjedésének lehetőleg gátat vessen.

Ezen kötelezettség ki van mondva már az 1874:XX. tc. 31. §-ában a szarvasmarhára nézve, külföldi törvényekben pedig egész szigorral elrendeltetett, igy az osztrák törvény 15. és 16. §-ában, a német törvény 9. §-ában.

A III. fejezethez

III. fejezet (ragadós állatbetegségek és járványok)

A 24. § felsorolja azon ragadós állati betegségeket, melyek átalánosan ismert pusztitó jellegüknél fogva törvényes intézkedést igényelnek és a hatóság közbelépését teszik szükségessé; nem zárja ki azonban azt, de sőt kötelességévé teszi a földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi ministernek, hogy már az ezen szakaszban felsorolt állati járványokon kivül felmerülő betegségek esetében is, ha a járvány jellegét öltik magukra, a szükséges óvintézkedéseket megtegye.

A 25. § a ragadós betegségekről gyanus és a fertőzésről gyanus állatok forgalmának közelebbi meghatározásáról szól.

A 26., 27. és 28. § megállapitja azon eljárást, melyet a politikai hatóságnak követnie kell akkor, ha valamely állati betegségről tudomást szerez. Természetesen az, hogy a mennyiben a betegség neme csak bonczolás utján volna meghatározható, a törvényben intézkedni kellett arról, hogy a politikai hatóság közege a beteg vagy gyanus állatnak leölését elrendelhesse. Ha már most a betegség neme megállapittatott, a politikai hatóságnak feladata azon óvintézkedéseket elrendelni, melyeket a jelen törvény, illetőleg az ezen törvény alapján kibocsátandó végrehajtási utasitás megszaband. A járványesetről szóló részletes jelentésnek a ministeriumhoz való felterjesztése azért szükséges, hogy az, az elfoltásra vonatkozólag tett intézkedések helyességét megbirálhassa és esetleg kiegészittethesse.

A törvény 29-39. §-aiban azon óvintézkedések soroltatnak fel, melyeket a politikai hatóság a ragadós állati járványok esetében a szükséghez képest, azaz a járvány jellegének, kiterjedésének és veszélyességének megfelelőleg alkalmazhat. Ezen elrendelhető óvintézkedések tehát a politikai hatóságnak ugyszólván korlátokat szabnak, a mennyiben az e részben kiadandó végrehajtási utasitás szigorúan körvonalozni fogja azon egyes eseteket, melyekben a felsorolt óvintézkedések egyik vagy másik határozata veendő foganatba. A politikai hatóság által elrendelendő intézkedés ilynemű korlátozása egyrészt a tulajdonjog megvédése szempontjából, másrészt pedig azért is szükséges, hogy a forgalmi érdekek túlságos és a szükség által nem indokolt korlátozásának eleje vétessék. A most tárgyalt 29-39. §-okban foglalt intézkedéseket lényegileg az osztrák és német törvényekben is láthatjuk.

A IV. fejezethez

IV. fejezet (különös szabályok a keleti marhavésznél)

A keleti marhavész elleni intézkedésekről szóló és 40-59-ig terjedő §-okban az 1874. évi XX. törvénycikknek határozatai az időközben tett tapasztalatok alapján szükségeseknek talált módositásokkal vétettek föl.

A fontosabb módositások a következők:

A 41. szakaszban a keleti marhavész elleni intézkedésre nézve a 40 kilométer távolság vétetett (az 1874:XX. tc. 3. §-ában elrendelt 5 mértföld helyett) alapul azért, mert Ausztriában is igy van (az osztrák marhavész-törvény 3. §).

Ezen szakasz 1. pontjában foglalt azon rendelkezés, hogy a származási bizonylatban igazolandó, hogy az állat oly helyről való, melynek 30 kilométeres kerületében vész nem uralg és hogy ott 30 napig tartózkodott, új, és a betegség behurczolásának megakadályozását czélozza. A német törvény (mv. törv. 3. §), ugyszintén az osztrák is enyhébb, mert 20 kilométerrel megelégszik (Osztrák mv. törvény 1. §). E részben mindazáltal a szigorúbb intézkedést czélszerűbb volt felvenni nemcsak azért, mert a védelem az által hatályosabbá válik; hanem azért is, mert nemzetközi szerződéseink is erre az alapra álltak (a Szerbiával kötött egyezmény 1882:XXX. törvénycikk VI. Czikkében csak 20 kilométert, - de a Svájczczal kötött egyezmény, 1883:XLII. törvénycikkében 30 kilométert).

A 44. § a mosatlan gyapjunak, marha- és kecskeszőrnek bizonyos elővigyázati intézkedések mellett való behozatalát engedélyezi, mig ellenkezőleg az 1874:XX. tc. 6. §-a, ezen állati termékek behozatalánál feltételül kiköti, hogy azok azonnal a gyári mosodákba szállitandók. A javaslat tehát enyhébb felfogást tanusit; ezt teszi a forgalom érdekében, mert a behozatalnak ilyen megszoritását megszüntetni kivánja; és mert az osztrák (marhavész-törvény 4. §) és a német (marhavész-törvény 6. §) törvényekben hasonló eljárást találunk, mely körülmény eléggé mutatja, hogy az enyhébb intézkedés az állategészségügyet nem veszélyezteti s igy a szigorúbb elvnek továbbra való fentartása csak azzal a hátránynyal járna, hogy az ezen árúval való forgalom mesterségesen más országok felé tereltetnék.

A törzskönyvezésre vonatkozó 48. §-ban új az, hogy azon országok, melyekkel szemben a törzskönyvezésnek életbeléptetése terveztetik, névszerint fel vannak sorolva, - holott az 1874:XX. törvénycikk a törzskönyvek vezetését azon országokkal szemben rendelte el, a melyek állandó határőrizet alá vétetnek (14. §); miután azonban e javaslat ezt az intézkedést nem ismeri, helyesebb volt világosan megjelölni Romániát és Szerbiát, mint a mely államokkal szemben a törzskönyvek fentartása szükséges.

A 49. § az 1880. évi XXVI. tc. intézkedéseit, azaz azt, hogy oly országokból, a honnét a keleti marhavész állandóan fenyegeti az országot, szarvasmarháknak behozatala vagy az országon keresztül való átvitele eltiltatik, fentartja.

Az egyéb kérődzők bebocsátása eddig ily országokból az 1874:XX. tc. 10. és 11. §-ai szerint vesztegléshez volt kötve és az állati nyers termékekre nézve a fertőtlenités volt alkalmazva. Ez az intézkedés a javaslatban mellőztetik; miután a tapasztalás és a tudomány újabb iránya ezen intézkedéseket szükségteleneknek, sőt a veszteglést bizonyos tekintetben veszélyesnek tüntette föl, ugy hogy az újabb törvényhozások már elhagyták ezeket az elveket. Igy a német és az osztrák törvények is a kérődzőket és termékeiket azon cautelák mellett bebocsátják, melyeket oly országokkal szemben követelnek és irnak elő, melyeknél a törvénynyel egyező eljárás van életbe léptetve, de a vész 40 kilométerre távolabb eső helyeken jelentkezik. Nagyon természetes azonban, hogy ha ilyen országokban a vész kiüt és nagyobb mérvet ölt, a kérődző állatok, valamint egyéb, a vész tovahurczolására alkalmas tárgyak visszautasittatnak.

Az 52-től 59-ig terjedő §-ok, melyek a marhavész kitörésekor teendő intézkedésről szólnak s erre vonatkozólag a községi előljáróságnak, az elsőfokú hatóságnak, továbbá a törvényhatóság első tisztviselőjének teendőit irják körül, és nemkülönben a vészkerületek megalakitásáról, a vészbeteg és gyanus állatok hatósági leöletéséről és végre a vész megszünéséről rendelkeznek, ugyszólván szóról-szóra át vannak véve az 1874:XX. tc. III. fejezetéből.

A javaslatból mindazáltal kihagyatott mindaz, a mi a szerzett tapasztalatok nyomán czélszerűtlennek bizonyult.

Igy a vészbizottságokat (1874:XX. tc. 36-39. §), melyek csak az eljárást megnehezitették, lassitották és az annyira szükséges személyes felelősséget majdnem teljesen megsemmisitették, a javaslat nem vette át a régi törvényből, hanem e helyett a törvényhatóság első tisztviselőjének oldala mellé mint szakértőt, a ker. állami állatorvost rendeli s egyáltalában az összes intézkedéseket a földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi minister kezébe összpontositja. Ezen eljárás a tapasztalatok szerint a leghelyesebb és a legegyszerűbb.

A multban is csak az által voltunk képesek czélt érni, vagyis a betegséget felmerülése után azonnal helyhez kötni és kiirtani, mert nem alkalmaztuk a törvénynek a vészbizottságokra vonatkozó 36. és következő, hanem a kormánybiztosra vonatkozó 40. §-át, vagyis minden vész esetén kormánybiztos küldetett ki, a ki azután a vész elfojtására szükséges intézkedéseket vezette és itt uton a törvénynek szigorú és sikeres foganatositását eszközölte.

Az V. fejezethez

V. fejezet (Különös szabályok egyes ragadós betegségeknél)

A javaslat 60-104. §-ig foglalt rendelkezések, az ezen törvényjavaslatban emlitett ragadós állati betegségek kitörésekor foganatositandó különleges intézkedéseket tárgyalják, melyekre nézve csak átalánosságban szükségesnek tartom megjegyezni, hogy azok az állatorvosi tudomány mai szinvonalán álló és a más államokban elismert követelményeknek teljesen megfelelnek, ebből tehát már önként következik az, hogy ezen törvényes intézkedésekben, a régi szabályokban gyökerező, de czélhoz nem vezető túlszigor mellőztetett és nagy szigor csak ott alkalmaztatott, hol ennek indokolt voltát a tudomány követeli.

A lépfenére (60-64. §) vonatkozó intézkedések, ezen állati járvány gyors lefolyásában és halálos kimenetelével végződő, tehát gyógyithatlan természetében lelik indokolásaikat. Lépfenében beteg s arról gyanus állatnak mészárszéki levágatása (61. §), az ilyen hullának lenyuzása azért tiltatik, mert az ilyen lépfenés állat bármely részének fogyasztása az emberi egészségre határozottan káros következményekkel jár. Lépfenés s gyanus állatokon véres műtétek eszközlése, ilyen hullák bonczolása (62. §) azért engedélyezhető csak állatorvosoknak, mert ezek ismervén az ilyen közreműködéssel járó veszélyt, magukat az ellen kellően megvédeni is tudják.

A veszettségre vonatkozólag elrendelt intézkedések (65-72. §) indokolására szolgáljon, hogy ezen betegség, mely kiválóan a kutyáknál fordul elő, minden melegvérű állatra és az emberre is átragad. Ezen oknál fogva és azért, mert a veszettség nem gyógyitható, indokolt azon szigorú rendelkezés, hogy a veszettségben megbetegedett állat azonnal leölendő (65. §). Minthogy pedig a veszettség és ebdüh mérge a veszett állat egész testében elterjed, az ilyen állatnak mészárszéki levágatása, vagy egyes testrészének eladása és felhasználása, hullájának lenyúzása feltétlenül eltiltandó. Mindazon kutyák és macskák, melyekre nézve habár csak gyanuja is forog fenn annak, hogy veszett állat által megmarattak, azonnal leölendők (66. §), miután ezen állatok aránylag csekély értéke inkább megsemmisithető, semhogy a veszettség terjedése avagy emberre átszállása kockáztassék. Ezen intézkedés helyességét azon tapasztalat támogatja, hogy a kutyák és macskák, ha rajtok a veszettség kitört, többnyire neki iramodnak és a veszettség mérgét marás által tovább terjesztik. Nem lehetne tehát a veszettséget kiirtani akkor, ha a megharapott kutyák és macskák leölése előtt minden egyes esetben a veszettség kitörése váratnék be, sőt kétséget nem szenved, hogy ilyen eljárás mellett a veszett állatok száma aránytalanul növekednék. A törvény 68. §-ában foglalt intézkedés abban leli indokolását, hogy tekintettel a veszett állatoknak marási dühére, feltehető, miszerint a veszett kóbor kutyával érintkezett kutyák szintén megmarattak és minthogy nem konstatálható az, hogy mely kutyák érintkeztek a kóbor kutyával, a veszély megelőzésének czéljából szükséges annak elrendelése, hogy a kutyák lánczon tartassanak, az ezen hatósági rendelet kibocsátása után kóborlásban talált kutyák pedig leölessenek.

A lovak, szamarak és öszvérek taknyossága és bőrférge gyógyithatlan betegség, az emberre is átvihető lévén, a javaslatba fölvett intézkedések ezen szempontok által igazoltatnak (73-78. §). Ezen betegség kizárólag csak ragadás utján terjed. Lefolyása többnyire lassú és halálos. Ezen tapasztalatokkal szemben a törvény azon intézkedése, hogy a taknyos állat azonnal leölendő és az ilyen állat hullája azonnal eltakaritandó (73. §), a hullának pedig lenyúzása tilos, teljesen indokolt és a további fertőzésnek, esetleg az emberre való átszármazásnak legbiztosabb óvszere. A takonykór fertőzéséről gyanús állatok jelen törvény szerint elkülönitendők és megfigyelendők és használatuk és forgalmuk korlátozandó (74. §). Indokolva van ezen eljárás az által, hogy a gyanús állat tulajdonosának rendelkezési joga alul el ne vonassék. Természetesen csak az állatorvos véleménye alapján, ki a fenforgó körülményeket alaposan meg fogja fontolni, lesz az ilyen állat tulajdonosa által használható. A katonai, továbbá a honvéd és a méntelep parancsnokságok értesitése azért szükséges, hogy a kincstári lovak érdekében a szükséges óvintézkedéseket megtehessék (78. §).

A száj- és körömfájásnak rendszerint enyhe lefolyása indokolja azt, hogy ezen járvány elfojtása tekintetében a törvény szigorúbb intézkedéseket nem állapit meg (79. és 80. §). Másrészt azonban ezen járvány rendkivüli ragadós volta és az általa meglepett állatok értékében beálló jelentékeny veszteség, különösen a hizó-állatoknál, megköveteli, hogy az ezen járvány elfojtása iránt kiadandó utasitás tüzetes és minden körülményt felölelő intézkedéseket tartalmazzon. Régibb állategészségügyi szabályaink a száj- és körömfájásban beteg állatok husának emberi élvezetre való használatát feltétlenül tiltották. Az állatorvosi tudomány mai állásánál be van bizonyitva, hogy az ilyen állatok húsa, a betegségnek bizonyos stadiumában veszély nélkül élvezhető; az illető hatósági állatorvos van tehát hivatva arra, hogy e tekintetben véleményt adjon (79. §).

A törvényjavaslat 81. §-a a szarvasmarhák ragadós tüdőlob-járványánál a politikai hatóságot arra kötelezi, hogy a tüdőlobos, vagy arról gyanús állatokat leölesse és egyúttal felhatalmazza a földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi ministert arra, hogy a fertőzésről gyanús állatok leölését is elrendelhesse (82. §). Minthogy a tüdőlob, veszélyes jellegénél fogva, a szarvasmarha-állományban óriási pusztitásokat visz véghez, a bajnak orvoslása pedig aránylag kevés esetben várható, czélszerű volt a törvényben oly intézkedést felvenni, mely szerint a politikai hatóság a konstatált tüdőlobos és arról gyanus beteg állatok leölését elrendelni tartozik; s ez annál is inkább szükséges volt, mert a tüdővész elleni oltásoknál szerzett tapasztalatok az állatorvosi tudomány által ez idő szerint még kielégitőknek nem találtattak. Minthogy továbbá a tüdővészbeteg állatokkal egy istállóban állott állatok fertőzésről gyanusoknak tekinthetők, szükséges a ministert felhatalmazni arra, hogy az ilyen gyanus állatok leölését elrendelhesse. Ez utóbbi felhatalmazás magától értetőleg, a kibocsátandó utasitásban tüzetesen körvonalozandó lesz, mert az ilyen fertőzésről gyanus állatoknak leölése csak akkor lesz indokolt, ha ezen procedura kellő sikert biztositand a járvány teljes kiirtására.

A juhoknak himlő-járványa, a vészanyagnak himlőbeteg juhokról egészségesekre való átszármaztatása által terjed. A vészanyag illékony és ennél fogva beteg juhokról egészségesekre ugy is átszármazhatik, ha közvetlenül nem érintkeznek és csak egymás közelébe jönnek. A betegség rendszerint 3 hét alatt véget ér. Szelid lefolyásnál a megbetegedett állatoknak körülbelül 10%-a, kevésbé szelid lefolyásnál 20%-a és kedvezőtlen viszonyok mellett a nyáj legnagyobb része is elpusztul. Minthogy pedig a tapasztalás azt mutatja, hogy a himlő elleni beoltás által a járvány tartama tetemesen megrövidittetik és ezen felül a beoltás által a betegség jelentékenyen szelidebb lefolyású lesz, a törvény 87. §-a az ugynevezett kényszeroltást rendeli el. Ugyanezen § azon intézkedése, hogy a juhok himlő elleni beoltásától eltekinthetni akkor, ha a tulajdonos kellő biztositékot nyujt arra nézve, hogy az egészséges juhokat 10 napon belül levágatja, abban leli indokát, hogy ezen esetben a járvány elterjedésének veszélye ki van zárva, a kényszer alkalmazásának tehát helye nem lehet.

A lovak (bujakórja) tenyészbénasága csak a lovaknál fordul elő és a fedeztetés alkalmával fertőzés utján terjed. Ezen baj lefolyása lassú és hónapokig, sőt évekig is eltarthat. A betegség lefolyása alatt a bőr alatti daganatok, egyes testrészek, különösen a hátsó rész bénasága szokott bekövetkezni és nem ritkán el is pusztulnak az állatok hosszas betegség és kimerültség folytán. Ily körülmények között nagyon indokolt a 92. §-ban foglalt azon rendelkezés, hogy a tenyészbóna kanczák könnyen felismerhetőleg megbélyegeztessenek, a tenyészbéna mének, illetve oly mének, melyek tenyészbóna kanczákat fedeztek, kiheréltessenek.

A lovak és szarvasmarhák nemző részein előforduló hólyagos kiütés, azelőtt a bujakór egy szelidebb nemének tartatott, újabb tapasztalás szerint azonban az utóbbi betegségtől lényegesen különbözik, 2-4 hétig tart és majdnem mindig az illető állat teljes felgyógyulásával végződik. Ezen üteg is ragadós és a párzás alatt terjed el.

Minthogy mindkét betegség a fedeztetés, illetőleg a folyatás alkalmával terjed, indokolt, hogy olyan állatok, melyek akár az egyik, akár a másik baj által meglepettek, a tenyésztésből kizárassanak (91. és 95. §).

A tenyészbénaság veszélyes voltánál fogva és tekintettel arra, hogy ezen baj első stadiumában könnyen elnézhető, szükséges a törvény azon intézkedése, mely szerint a bajnak nagyobbmérvű elterjedésénél az apalovaknak fedeztetésre való bocsáttatása a hatósági állatorvos által eszközlendő előzetes megvizsgáltatástól tétetik függővé (93. §).

A rühkór bizonyos élősdieknek az illető állatok bőrén okozott kütege. A rühkór lassú lefolyású, gyógyitás nélkül meg nem szünik és ha sokáig tart, az állatok mindinkább elcsenevészednek és végre ezen betegség következtében elpusztulnak. A rühkór az állatoknak egymással való érintkezése által hurczoltatik el; szükséges tehát, hogy ilyen állatok elkülönitve tartandók és gyógyitandók (96. §). Bővebb indokolást a 97. § nem igényel; mert nagy fokban rühös, tehát ezen betegség következtében teljesen lesoványodott és elcsenevészedett lónak értéke már amugy sincs.

A sertés-orbánczra vonatkozó 101., 102., 103. és 104. §-okban foglalt szigorú intézkedések abban lelik magyarázatukat, hogy ezen betegség évenkint roppant pusztitást visz véghez a sertések között, e szerint tehát mindent el kell kerülni arra nézve, a mi ezen betegségnek továbbhurczolását elősegitheti. Hogy a törvény 101. §-a szerint az ilyen betegségben elhullott állatok husának és zsirjának ipari czélokra felhasználása megengedtetik, a javaslat azon álláspontjából magyarázható meg, hogy az állategészségügyi érdekek megóvása mellett, az állattulajdonosok irányában ott, a hol az lehet, méltányosságot tanusit s őket veszteségtől ily uton is megóvni törekszik.

A VI. fejezethez

A törvényjavaslat VI. fejezete (hatóságilag kiirtott állatok utáni kártéritésről és a járványok ellen alkalmazott óvintézkedések költségeiről) egy igen fontos és nagyjelentőségű elvet tartalmaz, a mennyiben a hatósági rendeletre leölt állatokért tulajdonosuknak kárpótlást állapit meg.

Ezen elv a helyes állategészségügyi rendészet egyik főkelléke, sőt nélküle sok esetben a törvény szigora igazságtalanságra vezetne. Mert követeli azt, hogy az állattulajdonos marháját a vészek terjedésének meggátlása végett - tehát közczélból és mások érdekében is - leölesse és az ebbeli áldozatot ingyen viselje, nem lehet. Különösen indokolja pedig a kárpótlás megadását, azon átalánosan helyesnek elismert elv, hogy az illetőknek az ezen törvény által elérni óhajtott czélra való közreműködése leginkább előmozditható az által, ha anyagi érdekül keltetik fel. Ugyanis a jelen törvényjavaslat alapfeltételét az képezi, hogy minden állati ragályos járvány kitörése a hatóságnak azonnal feljelentessék, hogy az a szükségesnek talált óvintézkedéseket haladéktalanul foganatosithassa és ez által a járvány elterjedésének elejét vehesse. Ha már most elismertetik az, hogy ezen feltétel képezi a törvény alapját, akkor minden eszközzel oda kell hatni, hogy ezen feltétel létezzék és létesitése körül az államnak anyagi áldozatoktól sem szabad visszariadni. Minthogy pedig kétségtelen, hogy a tulajdonosok az állatállományukban bekövetkező betegségeket leginkább azért titkolják el, mert attól tartanak, hogy a járványnak köztudomásra való jutása által állatállományuk értékében veszteségeket fognak szenvedni és a hatóság részéről költséges és alkalmatlan korlátozásoknak fognak alávettetni, önként következik, hogy a tulajdonos azon esetre, ha részére a törvényben előirt kötelezettségek teljesitésének feltétele alatt kárpótlás biztosittatik, annál kevésbbé fog hajlamot érezni a betegség eltitkolására, mert ezen tény által saját anyagi érdekét koczkáztatná.

A kárpótlást az államkincstár fizeti, mert tekintettel az államnak azon kötelezettségére, hogy polgárainak vagyonbiztonságot nyujtani köteles, ez helyesnek és méltányosnak ismerendő el.

A törvénynek azon intézkedése, hogy takonykórban, ragadós tüdőlobban vagy veszettségben betegnek talált állatok után kártalanitás nem nyujtatik (105. §), abban leli indokolását, hogy a takonykór és a veszettség feltétlenül gyógyithatlan, a ragadós tüdőlobnál pedig a felgyógyulási esetek ritkák, az ilyen állat tehát tulajdonosára nézve úgyszólván elveszettnek tekinthető.

A 106. §-ban felemlitett kártalanitások az illető állatok állapotának, illetőleg betegségének megfelelően szabályoztattak.

A javaslat 108. §-ában kimondatik, hogy kárpótlás fejében az állatnak közönséges értéke fizettetik. Ezen elv szintén a méltányosságnak felel meg és bővebb indokolást alig igényel; másrészt azonban kiemelendőnek tartom, hogy a közönséges érték a szó szoros értelmében veendő, azaz, azon értékről lehet csak szó, mely az illető állatnak tényleges használata által állapittatik meg.

A 110. §-ban tárgyalt 1. és 2. pont alatti esetekben, az érdekeltet mulasztás, illetőleg kihágás terhelvén, magától értetőleg kártéritési igénye is elesik. Nézetem szerint ez nagyon helyes álláspont; mert kell, hogy olyan egyének, kik külföldről állatokat hoznak be, már saját anyagi érdekükben a legnagyobb óvatosságra kényszerittessenek. De különben is oly állatok után kárpótlást nyujtani, melyek külföldről betegen hozattak, vagy melyek külföldről való behozataluk után rövid időre megbetegedtek, úgyszólván annyit tenne, mint az ilyen beteg állatok behozataláért jutalmat fizetni.

A 112. § azért szükséges, hogy az államkincstár későbbi igények ellen biztosittassék mert ellenkező esetben, a tulajdonosnak kipuhatolása hosszadalmas eljárást és a kárpótlási összegnek letétbe helyezését tenné szükségessé.

A járványok ellen alkalmazott óvintézkedések költségeinek viselését tárgyaló 113., 114., 115. és 116. § az 1874:XX. törvénycikk 48-51. §-aiból van átvéve, hanem természetesen nemcsak a keleti marhavész, hanem egyszersmind más járványok elleni intézkedések alkalmából felmerülő költségekre nézve is irányadó; és ezen kérdésben azon álláspontot foglalja el, hogy a nagyszabású országos intézkedésekből felmerülő költségeket az államkincstár, a helyi érdekekben tett óvintézkedések költségeit az illető vidék vagy község, vagy utolsó sorban maga az érdekelt viselje, azon kulcs szerint, a mint a felmerült betegségnél tényleg érdekelve volt. A hozzájárulásnak ezen arányát az osztrák (42. §) törvényben ugyanezen elv szerint találjuk kimondva.

A VII. fejezethez

A VII. fejezet (Állatorvosi gyakorlat és gyógyszerészet)

a közegészségügyről szóló 1876:XIV. törvénycikkben foglalt elvek analogiájára készült.

A VIII. fejezethez

A VIII. fejezet (Állategészségügyi szolgálat)

szintén oly fejezetet képez, mely a közegészségügyi törvény által e tekintetben követett uton halad.

Miután a közigazgatási tisztviselők működése sok irányban van igénybe véve, igen czélszerű, hogy az administratio különféle ágaiban előirt tüzetesen körvonaloztatnak.

Igy van ez helyesen a közegészségügyi törvényben, és ezt czélozta a javaslat VIII. fejezete is.

Ezen fejezetben a községek és községi állatorvosok, továbbá a járási főszolgabirák is főszolgabirói szakértők, t. i. a vármegyei állatorvosok, továbbá a törvényhatósági első tisztviselők, nemkülönben az állami állatorvosok részletesen felsorolva megtalálják mindazon teendőket, melyek reájuk, mint az állategészségügyi rendészet közegeire várnak.

Ezen fejezet tehát mintegy önmagában találja indokolását.

A 127. § minden törvényhatósági joggal felruházott és rendezett tanácsú városra nézve kimondja, hogy a tiszti állatorvost tartani köteles. Annak felemlitése mellett, hogy a jelzett városok már nagyrészt jelenleg is birnak tiszti állatorvossal, a törvénynek ilyen irányú intézkedése főleg azért volt szükséges, mert az ilyen városok átalában jobb anyagi jólétnek örvendenek s bennük az állatforgalom részint a vásárok alkalmával, de kivált a húsfogyasztás jelentékeny volta következtében nagy szokott lenni. Már pedig mihelyest egy helyen a vagyoni állapot kedvező és a húsfogyasztás jelentékeny, ott az állategészségügyi administratiónak annyi agendája keletkezik, hogy ellátásához tiszti állatorvosra szükség van; de különben is reánk nézve a nemzetközi forgalom szempontja legfontosabb és e szempontból tekintve a kérdést, az állategészség-rendőri igazgatás helyessége bir első sorban jelentőséggel, mely pedig tiszti állatorvos nélkül nem képzelhető.

Hogy a minister a jelen törvény által felhatalmaztatik arra, hogy vagyonos községeket állatorvosok tartására kötelezhet és e czélból több községnek egy érdekeltségi körbe való csoportositása is meg van engedve, az a tenyésztési és az előbb jelzett körülményben leli indokolását.

A törvényjavaslatnak azon rendelkezése (123. §), mely a vármegyei állatorvosokra vonatkozik, akkor fogná elérni ideálját, ha minden járás főnöke, tehát minden főszolgabiró oldalán egy tisztán járási számára szolgáló vármegyei állatorvos működnék. Ezt az állapotot azonban azonnal a törvény életbelépte után részint a szükséges anyagi eszközök, de a képzett állatorvosok hiányában sem igen lehet elérni. A kormány föladatát fogja képezni a rendelkezésre álló eszközökkel a vármegyei állatorvosok ügyét lassankint akkép fejleszteni, hogy a szükségnek és az állategészségügy helyes kezelésének elég tétessék.

Az állami állatorvos (136-142. §) a minister ellenőrző közegét képezi, segélyével a központi állami kormányzat a törvényhatóságok működéséről részrehajlatlan tájékozást szerez.

A mint e szakaszokban kifejezett rendelkezések mutatják, az állami állatorvosnak főfeladatát képezi az állategészségügyi teendők végrehajtását ellenőrizni, a tapasztalt hiányok pótlását illetékes helyen sürgetni s a mennyiben ez eredményre nem vezetne, a központi kormányzatot a további teendők iránt informálni.

Már most is, midőn pedig még az állami állatorvosok viszonya a hatóságokhoz oly szabatosan, mint a jelen törvény által történik, körvonalazva nincs, konstatálhatom, hogy az állami állatorvosi intézmény azon czéloknak, melyek létesitéséhez kötve voltak, minden tekintetben megfelel.

Hogy azon határszéli állategészségügyi közegek részére (143-144. §), kik országos czélokból működnek az ország szélein, a szolgálati utasitást a minister adja meg, az a dolog természetéből következik.

A 145. §-ban érintett kormánybiztos-küldhetési jog, a kormány felelősségében és felügyeleti jogában leli indokát.

A IX. fejezethez

A IX. fejezetre (büntetések meghatározása) nézve csak átalánosságban vagyok bátor azon megjegyzést tenni, hogy összeállitásánál a magyar büntető-törvényekben foglalt elvi álláspontok vétettek figyelembe és egyátalában a kihágásokról szóló büntető-törvény (1879:XL. tc.) átalános határozatai, - a mennyiben a jelen törvényjavaslat világosan eltérő rendelkezést nem tartalmaz, - az ezen törvényjavaslat szerint kihágásoknak minősitett cselekmények és mulasztások megitélésénél is irányadók.

Ezen törvényjavaslat által minősitett kihágásoknál kizárólag pénzbüntetések állapittattak meg azért, mert tapasztalás szerint az ilyen büntetések a közönség legnagyobb része ellen a leghatásosabbak és mert az ezen törvényjavaslat intézkedései ellen vétők rendesen anyagi érdeket sértvén, méltányos, hogy anyagi kárral sujtassanak.

Annak indokát, hogy mi vezérelt akkor, midőn a jelen törvény 150. és 151. §-aiban szabálykint állittattam oda, hogy a pénzbüntetéseknek egy hányada az illető község pénztára részére jusson, már az átalános indokolásban volt szerencsém érinteni.

A X. fejezethez

X. fejezet (Zárhatározatok.) Jelen törvény az egész állategészségügyet szabályozván, az ezen törvénynyel ellenkező eddigi törvények és szabályok megszüntetésének kimondása szükséges volt.

A törvény életbeléptetése idejének meghatározását azért bizza a 155. § a ministerre, mert a jelen törvény végrehajtására kibocsátandó utasitás kellő köztudomásra jutása és az illető közegek által való elsajátitása előreláthatólag hosszabb időt fog igénybe venni.


  Vissza az oldal tetejére