Tárgyaknak árverés utján való eladása leginkább oly czélból történik, hogy ily módon nagyobb számú vevők megjelenése által venni szándékozók közt nagyobb verseny idéztessék elő s ekkép az eladó tárgy jobb árban keljen el. Az árverések ezen előnye egyes eladók által azért tényleg nálunk is igénybe vétetett, de különös tekintettel arra, hogy az árverések alkalmából inkább az adás-vevés gyors eszközlésére fektettetett a fősúly és az eladó különböző módon leginkább arra törekedett, hogy a vevő a tárgy gondos megtekintése nélkül, minél előbb jó ár mellett vegye meg a kinált dolgot, az árverések inkább hátrányaikban, mint előnyeikben voltak ismeretesek.
Ez okból eddigi törvényeink inkább az árveréseknél jelentkező visszásságok korlátozásával foglalkoznak, mintsem hogy helyes szervezésükről gondoskodnának.
Igy az 1879:XL. tc. 128. §-a bünteti azt, ki összebeszélés, a nyereségben való osztozás vagy más jutalom, vagy előny igérete által a nyilvános árverés eredményének meghiusitására vagy csökkentésére működik, ugyszintén a ki ilyen czélból nyereségi részt, jutalmat vagy előnyt elfogad.
Az ipartörvény (1884:XVII. törvénycikk) 51. és 52. §-ai az ugynevezett végeladásokat és a tömeges s gyors eladásra ingerlő árveréseket szabályozzák.
Az ipartörvény emlitett szakaszai tulajdonkép az árverések rendszeres üzletét teljesen lehetetlenné teszik és csakis az időleges árverések szabályozásáról gondoskodnak. Pedig főkép nagyobb városokban igen kivánatosnak tekinthető az ingó tárgyak eladására egy rendszeresen, vagyis iparszerűen üzött árverési intézmény. Ugyanis gyakran előfordul azon eset, hogy valaki ingóinak egy részén akár azért, mert megunta, akár azért, mert megszorult, akár pedig lakásváltozásból eredő szükség folytán túladni akar; ha ez esetekre oly árverési csarnok állana rendelkezésre, a hol a venni szándékozók összegyülnek és a hol az árverés szabályszerű felügyelet és ellenőrzés mellett történik, az eladás, még ha szükségből történnék is, távolról sem járna oly gazdasági hátránynyal, mint jár az ott, a hol az árverési intézmény hiányában legtöbb esetben ilyféle tárgyak hallatlan olcsó árakon elkótyavetéltetnek.
Tartatnak ugyan jelenleg is árverések, főkép hivatalos uton s kivált kényszerűségből. De ezeken az árveréseken az árúk rendszerint nagyon silány árakon kelnek; ugyanis ily árveréseknél rendszerint ugyanazon egyének jelennek meg, a kik az árverési forgalmat teljesen monopolizálják és gúny, erőszak, megfélemlités, sőt (kihágási törvényünk intézkedése ellenére is) megvesztegetések által arra iparkodnak, hogy a szabad versenyzést ily árveréseknél elfojtsák és az árverés alá kerülő tárgyakat messze valódi értékükön alól birtokukba keritsék.
Ennek egyik főoka az, hogy az árverés oly helyeken történik, a hová a venni szándékozók már talán a helyszűke miatt menni restelnek s igy csak az árveréseket üzletből látogatók jelennek meg; minek főoka pedig az, hogy az illető tárgyak minőségéről a venni szándékozók nem győződhetnek meg, mert nincs alkalmas hely és kellő idő, hogy a tárgyak mintegy kiállitva előre is megszemlélhetők volnának.
Mindezen hátrányok és visszaélések csakis oly intézmények létesitése által szüntethetők meg, mint a milyen pl. Párisban „Hotel des ventes” czím alatt már 1801. év óta sikeresen működik, vagyis egy oly vállalat működése által, a mely alkalmas helyiségeiben a venni szándékozóknak megjelenhetését biztositja, az eladásra kerülő árúk előzetes megtekinthetését megengedi s kényelmessé teszi s a kelendőség módozatait alkalmas eljárása által kellően biztositja.
A kérdés a kormányt már hosszabb idő óta foglalkoztatja; még pedig annyival is inkább, mivel több évvel ezelőtt megbizható egyének fordultak a kormányhoz, kik szövetkezet alakjában emberbaráti czélzatok által vezéreltetve, a főváros területén bármely név- és czím alatt előforduló összes árverésekre kényszerjelleggel biró nyilvános árverési csarnokot kivántak létesiteni. És ámbár a kormány az eszmét élénk rokonszenvvel fogadta és minden kitelhető erkölcsi támogatással kész volt az intézmény létesitését előmozditani, a kényszerárveréseknél, első sorban a birói és kincstári végrehajtásokkal kapcsolatos hatósági árveréseknél követendő eljárás megállapitása oly nehézségekbe ütközött, hogy az üdvös eszme, miután a szövetkezet a kényszerárverések bevonása nélkül az intézményt létesithetni nem vélte, kivihető nem volt.
Ezen terv meghiusulásával azonban a tanulmányozás fonala nem ejtetett el és miután komolyan számbavehető pénzügyi körök is kezdtek ezen közgazdasági tekintetben mindenképen egészséges eszmével foglalkozni és a vezetésem alatt álló ministeriumhoz positiv ajánlat is nyujtatott be, a mely szerint ily intézmény a kényszerárverések kötelező bevonása nélkül is létesittetnék, - elérkezettnek láttam az időt arra, hogy e kérdés törvényhozásilag szabályoztassék.
Az e czélból benyujtott törvényjavaslat egyes intézkedéseire a következőket van szerencsém megjegyezni:
Az árverés üzletszerű gyakorlása, a törvényjavaslat 1. §-a szerint, engedélyhez köttetik. A közforgalomban oly nagy szerepet játszó és a közéletre való kihatását tekintve valóban nagyfontosságú vállalat nem mozoghat a szabad ipar terén; az árverések rendszeres üzése ugyanis egyrészt a vevő közönség ótalmát kivánja, még pedig legalább is oly mértékben, hogy a vevőnek kellő alkalom nyujtassék a dolog megtekintésére és megvizsgálására és továbbá, hogy a vevő közönség az árverési vállalat megbizhatóságában is kellő garantiát találjon; másrészt pedig az eladók is bizalommal s megnyugvással birjanak az iránt, hogy áruik a vállalat által, illetőleg a vállalat folytán érdekeik kellő megvédésével jutnak forgalomba. De közrendőri, magán- és büntetőjogi szempontokból is szükséges az árverési vállalatok korlátozása, mert sehol sem történhet oly sok visszaélés az emlitett szempontok tekintetéből, mint épen az árveréseken.
Ez okból a vállalatokat engedélyhez kötötteknek kell nyilvánitani. Miután pedig az 1884:XVII. tc. 10. §-a taxative felsorolja azon iparágakat, a melyeknek megkezdése és gyakorlása engedélyhez kötött és miután az árverés üzletszerű gyakorlása ezek között nem foglaltatik, ezen szükségszerű megszoritást itt kellett kimondani.
Ámde egy nyilvános árverési csarnoknak engedélyezése, tekintettel egy ily intézménynek a közéletre kiható fontos voltára, mindenesetre magasabb szempont alá esik, mint az 1884:XVII. tc. 10. §-ában elősorolt iparágaknak. E mellett az engedélyezés feltételeinek nemcsak a helyi viszonyokhoz, hanem az eladó és a vevő közönség igényeihez is simulniok kell, és a mi főfontosságú, a vállalatot létesitők pénzügyi és személyi garantiáit is tekintetbe kell venni - és mindez okokból az engedélyezés joga, a 2-ik §-ik értelmében, a ministerium részére van fentartva. És nehogy mindjárt a kezdetben netán támadó egészségtelen verseny kockáztassa az első években természetszerűleg zsenge intézmény meggyökerezését és a jóakaratúlag létesitett vállalat esetleges bukása magával rántsa az üdvös eszmét is, ezen szakasz a meghatározott területre és időre adományozható kizárólagos jogot is megállapitja.
Az árverési csarnokok azon terület szerint, a melyre létesittetnek, esetről-esetre különleges jelleggel birván, ezek szerint fognak változni az üzleti szabályzatok, a szedhető díjak és a létesitők részéről leteendő biztositék nagysága.
Törvénynyel ezen részleteket az egész ország területére egyöntetűleg nem lehet megállapitani, hanem mindezen feltételek és részletek a javaslat 3. §-a alapján a kormány részéről esetről-esetre kiállitandó engedélyokmányban fognak megfelelő szabályozást nyerni.
A 4. § kimondja azt a kötelezettséget, hogy mihelyt valahol nyilvános árverési csarnok működik, magánjellegű és ingó tárgyakra vonatkozó nyilvános árverések csakis az engedélyezett csarnokban eszközölhetők. E kötelezettség a közönségre terhet egyáltalában nem ró, ellenben az árverést biztos és tisztességes alapra fekteti, meggátolja a roszhiszemű árverők káros eljárását, a tárgyak összpontositásával állandó vásárt teremt, a forgalom emelésével emeli a tárgyak piaczi értékét és mindennemű koczkázat nélkül anyagi előnyt biztosit az eladónak. A csarnok kötelező igénybevétele képezi tulajdonképen alapját ezen intézménynek és ezen szempont szolgál indokolásául a 4. § azon további intézkedésének is, a mely az a kézi zálogkölcsönről szóló 1881:XIV. törvénycikk 16-21. §-ainak (a lejárt, de ki nem váltott zálogtárgyak elárverezéséről szóló intézkedéseinek) esetről-esetre rendeleti uton való módositását engedélyezi.
Az árverés szabály szerint a csarnokban foganatosittatik. Kerülhetnek azonban oly tárgyak is árverés alá, a melyek súlyuk, terjedelmük, avagy alkotásuknál fogva (pl. hajó, nagyobb mennyiségű gabona stb.) stb. a csarnokba nem szállithatók és ez iránt is az engedélyokmány fog esetről-esetre intézkedni.
A közhatósági nyilvános árverések nem esnek az ezen §-ban kimondott kötelezettség alá, az engedélyokmányban azonban a kormány önmaga részére biztosithatja azt a jogot, hogy megállapitandó egyezség alapján a csarnokot igénybe veheti.
Mindezek alapján azon tiszteletteljes kéréssel járulok a t. képviselőház elé, hogy az árverési csarnokokról szóló törvényjavaslatot elfogadni méltóztassék.
