Azok után, a miket az állami italmérési jövedékről szóló javaslat indokolásának bevezetésében ezen javaslatról is megjegyeztem, most általánosságban csak ennek főbb elveit szükséges még kiemelnem.
Az első kérdés, melyet e javaslatnak megoldani kell, az, hogy ki részesül kártalanitásban, vagy a mi ezzel egyértelmű, kártalanitás mely jogokért adatik.
A javaslat elősorolja a jogokat, melyekért kártalanitás igényelhető, de e mellett a kártalanitás megadását még attól is függővé kellett tenni, hogy a jogosult jogát az utóbbi időben tényleg gyakorolta, hogy abból hasznot, jövedelmet húzott.
Nem lehet kártalanitást adni egy olyan jogért, melynek alapján valaki ugyan az italmérést bizonyos helyen gyakorolhatta volna, ha e jogával nem élt, ha egyáltalán vagy legalább is az utóbbi időben italmérést tényleg nem gyakorolt. Nem lehet ezt tenni azért, mert egyrészt magából a kártalanitás fogalmából következik, hogy a kincstár kártalanitás adására csak akkor kötelezhető, ha az italmérési jövedék behozatala folytán a jogosult jövedelemtől esett el, ha jövedelmet eddig tényleg élvezett s azt ezentul élvezheti, szóval, ha kárt szenved; másrészt a kárt és igy a kártalanitás összegét is csak akkor lehet meghatározni, ha a jogosult tényleg jövedelmet élvezett; oly esetekben ellenben, melyekben a jövedelmi alap teljesen hiányzik, a becslés vagy összehasonlitás utján való megállapitás nemcsak megbizhatlan, attól, a mi a valóságban elérhető lenne, esetleg merőben eltérő eredményekre vezethetne, de még a kincstárra azzal a hátránynyal is járna, hogy azt az apadást, mely a szomszédos jogosultak jövedelméből egy bizonyos, még alig állapitható mértékig bekövetkeznék akkor, ha mellettük az italmérést még más is gyakorolná, azok kártalanitási összegének megállapitásánál már kifejezésre juttatni nem lehetne.
De még ott is, hol a kártalanitás adásának jogosultsága kétségtelen, kell még egy biztos, általában használható olyat alapot is találni, melyen a kártéritési összeg számszerűleg legyen megállapitható.
Nem lehet ugyanis a számszerű megállapitást a minden esetben való általános puhatolódások bizonytalan eredményétől függővé tenni.
Itt aránylag nagy, olyan összegekről van szó, melyeknek az italmérési jövedék jövedelmeiből kell kikerülni, mely jövedelmeket köztekintetekből a szükségesnél magasabbra emelni nem indokolt, s a melyeket vagy túlmagasakat kellene szabni, vagy a melyeknél mindig attól kellene tartani, hogy a kártalanitásra elégségesek nem lesznek, ha a kártalanitási összeg magasságára annak kiszámitása alapjából biztosan következtetni nem lehet.
A szakaszonkinti részletes indokolásnál terjeszkedem ki arra, hogy e kérdéseket miért igyekeztem oly módon megoldani, a mint ez a javaslatban kifejezésre jutott. Ez alkalommal csak újra hangsúlyozom azt, hogy a megállapitott elvek alkalmazásánál ki sem marad kártalanitás nélkül azok közül, a kik kártalanitásra jogos igénynyel birnak s hogy kártalanitás fejében mindenki, jogos igényével arányban, kap annyit, a mennyi ilyen jogért a legmesszenőbb méltányosság határai között egyáltalán követelhető.
Ez alapon ezt a kérdést én most, minden jogos és méltányos igény kielégitésével, megoldhatónak hiszem. Erre a mai összes viszonyok között kinálkozó alkalmat fel óhajtom használni, mert okulva azokon, a miket hasonló kérdések megoldása körül a közelmultban tapasztalni alkalmunk volt, attól kell tartanom, hogy ha ezt az alkalmat fel nem használjuk s e kérdés most megoldatlan marad, annak kárát előreláthatólag a legközelebbről érdekeltek vallják.
A kivitelt, a kártalanitási összegnek az egyes esetekben leendő meghatározását illetőleg szükségesnek tartom általában még megjegyezni azt, hogy az erre vonatkozó szabályok megállapitásánál mindig abból indultam ki, hogy a művelet gyorsan és lehetőleg kevés költséggel hajtassék végre.
Az első feltétel betartását: azt, hogy a megállapitás minél gyorsabban történjék, csak az teszi lehetségessé, ha a megállapitás alapja biztos s e végből minden egyes esetben külön vizsgálat, s a mi fő, külön bizonyitási eljárás nem szükséges. Az előzőleg előadott okon kivül ez képezi a főérvet a törvényjavaslatnak a kiszámitás alapjára vonatkozó azon intézkedése mellett, mely szerint a kártalanitás alapjául általában az adójövedelem vétetett. Szükséges pedig a kártalanitási összeg gyors megállapitása nemcsak azért, hogy a jogositottak e tekintetben bizonytalanságban ne legyenek s jövedelmeik a kártalanitási összeg után biztosan folyósithatók legyenek akkor, mikor az italmérés gyakorlatának hasznától elesnek, - hanem azért is, hogy a kártalanitási tőke összegéig adandó papirokat az, a ki ezt tenni óhajtja, mielőbb értékesithesse.
A kártalanitási művelet költségeit ugy véli a javaslat lehetőleg leszállitani, hogy ennek keresztülvitelére külön hivatalok nem szerveztetnek, hanem e czélra a rendelkezésre álló közegek használtatnak fel.
Végre ugyancsak általában kell még arról szólni, hogy a kártalanitási összeg tényleges kiszolgáltatása miképen történik.
E tekintetben két mód között választhatott a javaslat: a jog után járó kártalanitás összege vagy készpénzben, vagy papirokban, kötvényekben volna adható.
Az első mellett szólna az, hogy igy az egész kártalanitás lebonyolitása, a jogosultakkal szemben, sokkal egyszerűbb lenne s azok mindegyike számszerűleg, az utolsó forintig tudná, mit kap s nem kellene a papirok árfolyamával és esetleg azok értékesitésével foglalkoznia.
Midőn a javaslat, ennek daczára, a kötvényekben való kielégitést fogadta el, figyelemmel volt azokra a hátrányokra, melyek, az előbbi módozat mellett, az államkincstárra s a jogosultak nagy részére háromolnának, a nélkül, hogy ez utóbbiak általában számbavehető előnyben részesülnének.
Alig szenvedhet ugyanis kétséget, hogy az állam csak aránytalan áldozatok árán lenne képes a kártalanitáshoz szükséges nagy tőkeösszeget beszerezni, mert az nem közvetlen kártalanitási tartozást képezne, nem tekintetnék fundált adósságnak, hanem többé-kevésbé az állam személyes hitelén alapulna. Annak beszerzése hosszabb időre kizárna más állami pénzműveleteket s a külföldi tőkének igénybevételét mellőzhetetlenné tenné.
Végre az is figyelmet érdemel, hogy azon tetemes tőkeösszegek, a melyek a jogosultaknak - a jogosultság kérdésének teljes tisztázásáig - ki nem adhatók, hanem egyelőre birói kézbe teendők, miután a birói letéteket az állam kezeli, a függő állami adósságot óriásilag növelnék, s igen nagy kezelési nehézségeket idéznének fel.
Mindezek az indokok a mellett szólnak, hogy a kielégités állami kötvényekben történjék. Szólnak annyival is inkább, mert ha a kiegyenlités készpénzben történnék, mellőzhetetlen lenne a megváltás feltételeit szigorúbban megállapitani, hogy az állam veszteséget ne szenvedjen. A jogosultra tehát ugyszólván közömbös, hogy kisebb tőkét kap-e készpénzben, vagy nagyobbat ugyanoly készpénz-értéket képviselő kötvényekben, mig az államra a készpénzben való kielégités sok és nagy hátrányokat hárithatna.
Feltéve azért, hogy a kötvények lehető előnyös értékesitése megfelelőleg előkészittetik, hogy ez irányban megbizható és megfelelő pénzerőkkel megállapodás jön létre, szóval a szükséges előintézkedések megtétele mellett, melyek már is elő vannak készitve s ha a pénzpiacz mai helyzete nem változik, biztosan sikerhez vezetnek, helyesebbnek mutatkozik, a kötvényekben való kielégitésnek elsőbbséget adni. Felmerült még az az eszme is, hogy a jogositottak ne kapnák a jog tőkeértékét, hanem részükre csak az annak megfelelő jövedelem, járadék alakjában, biztosittatnék.
A járadék mellett felhozzák azt, hogy a tőke törlesztése a kárpótlási alapot nem terhelné, s hogy a jogositottak- s utódaiknak egy állandó, a jog mai hozamának megfelelő jövedelem biztosittatnék. Ez utóbbi oly fontos szempont, hogy ha a jelzett czél elérhető volna, önmagában ellensúlyozná az ellenérveket. Ez azonban nem lehetséges. Nem lehetséges ugyanis meggátolni azt, hogy magántulajdonosok ezen jövedelmet, illetőleg az ahhoz való jogot másra ne ruházzák, a a mi ezzel egyértelmű, el ne adhassák. Ha pedig ez lehetetlen, az eredmény csakis az lenne, hogy a jogosultságot potom áron fognák igen sokan elvesztegetni.
Igy állván a dolog, a tőkeérték kiegyenlitését indokolttá teszi az is, hogy:
1. Az előre meghatározott pénzösszegben biztositott járadék az idők folyamán folytonos értékcsökkenésnek van alávetve, a miből az ezen járadéknak megfelelő tőkék folyóvátétele és más vállalatokba való ruházása által menekülni nem lehet.
2. A legtöbb italmérési jog tulajdonosának hasonlithatlanul nagyobb előnyt nyujt, s a közgazdaság emelésére is előnyösebb a biztositott járadéknál az, ha az e jognak megfelelő tőkét a jogositott gazdasági üzletébe ruházhatja, a mi a járadék alakjában való kárpótlásnál mindig nehezebben és előreláthatólag csak tetemes veszteséggel történhetnék.
3. Igen sok jogosultat aránylag nagy összegre menő kedvezőtlen feltételek mellett felvett nagy kamatú kölcsön terheli. Az ilyen kölcsöntől való szabadulás számos esetben nemcsak nagy anyagi előnynyel jár, de egyértelmű a tönkrejutástól való meneküléssel. Ez esetekre is állnak az előzőleg elmondottak s a jogosult hasonlithatlanul könnyebben segit magán, ha a kártalanitást tőkében s nem járadékban kapta.
4. Az egész megváltási, az italmérési jogok megszüntetésére irányuló művelet teljesen csak a tőkeérték kiegyenlitésével lenne befejezve, a járadéki módozat elfogadásával mindig befejezetlen maradna, folytonos külön elszámolást és kezelést, esetleg külön alap fentartását is igényelné, a mi mind, különösen hosszabb idő elteltével, kellemetlen, terhessé váló és nehezebben orvosolható visszásságokra vezethetne.
Végre 5. a törlesztés alá eső kölcsönkötvényekben kiszolgáltatott kártalanitási tőke nagyobb értéket is képvisel, mintha a jogositott részére az ezen tőkének megfelelő jövedelem biztosittatnék járadék alakjában.
Ezeket a mindenesetre nyomós érveket döntőknek kell tartani arra, hogy a járadék alakjábani kártalanitás elejtessék.
Az I. Fejezethez
A javaslat első fejezete az alapelveket tárgyalja, még pedig annak 1. §-a kimondja azt, hogy azok, a kik eddig italmérési jogot gyakoroltak, az italmérési jövedék behozatala folytán „a jelen törvény korlátai között (2. §) és határozmányai szerint” kártalanitásra tarthatnak igényt.
Az általános indokolásban ki lett fejtve, hogy az italmérési jövedékből várható haszon a kártalanitásra szükséges összegek előteremtésére forditandó.
Ily körülmények között a javaslat azon intézkedése, mely szerint a jövedék jövedelmének kezelése külön ellenőrzés alatt áll s a mennyiben ezen jövedelem bármely okból elégséges nem lenne a kártalanitás eszközlésére, a hiányzó rész az államkincstárból fedezendő, a kártalanitásra jogositottakat biztositja arról, hogy jogos követeléseiket minden körülmények között megkapják s ez által egyszersmind biztositja őket arról is, hogy ha az ezen követelések erejéig kapott kötvényeket értékesiteni óhajtják, ezt az elérhető legmagasabb árfolyam mellett tehetik.
A 2. § meghatározza először a jogokat, másodszor az épületeket, melyekért kártalanitás adatik.
A kártalanitandó jogok meghatározása jogtörténeti alapon történik. Ez alapra állva kártalanitás jár azokért a jogokért, a melyek:
a) földesuri jogon;
b) a törvényen;
c) kiváltságon (privilegium) alapulnak.
A földesuri jog az italmérési jogra mindig kiterjedt; e jog mindig a földesuri, a nemesi birtokkal járt, annak az a telekkönyv behozataláig elválaszthatlan tartozékát, helyesebben talán tulajdonosságát, sajátságát képezte. Ezen jognál fogva a nemesi birtok, újabban, esetleg csupán az italmérési jog tulajdonosa a birtok, illetve, mert régi törvényeink szerint a jobbágybirtok is a földesuri birtok kiegészitő része volt, az egész úrbéres község területén, azon időtől eltekintve, melyben a törvény a volt úrbéreseknek is enged italmérést, egyedül és kizárólag gyakorolhatta ezt. Ezen joga a nemesi birtok tulajdonosának, illetve újabb időben az italmérési jog tulajdonosának kétségbevonhatlanul épen oly jogosult birtoka, mint a nemesi birtoknak azon többi jogositványai, melyeket a törvényhozás kárpótlás mellett megszüntetett.
A törvényen alapuló italmérési jog alatt a volt urbéresek italmérési jogát értjük.
A kiváltságon (privilegium) alapuló jogok szintén osztják az előbbiek jogi természetét.
Mind a három alapon nyugvó jogok legtöbbjének jogi természete az újabb törvények által változást szenvedett.
A telekkönyvi patens határozatai folytán, az előbb az ingatlanokkal összekapcsolt földesuri italmérési jogok most rendesen azok nélkül is forgalomba hozhatók, s ma már igen sok esetben nem a birtok tulajdonosának, hanem más jogalanynak képezik tulajdonát.
Az ősiségi patens és az osztrák polgári törvénykönyv az elbirtoklást illetőleg tettekváltoztatásokat, mely intézkedéseknek a kártalanitásnál tekintetbe veendő következménye csak az, hogy e jog még lehetőleg önállóbb joggá változott, s a jogosultnak nem kell egyuttal azon földesuri birtok tulajdonosának is lenni, melyhez eredetileg az italmérési jog tartozott s hogy a volt úrbéresek joga, a kellő formák betartása mellett, ma már más kezén is lehet.
Az elősorolt italmérési jogokon kivül gyakoroltatott még az italmérés hatósági engedélyek és intézkedések alapján is. Ez engedélyek és intézkedések azonban ez esetben nem lehetnek itt tekintetbe vehető jogok szerzésének forrásaivá, az italmérésnek ez alapon folytatott gyakorlata jogszerű, jóhiszemű birtokot nem állapithat meg, s igy tulajdonjog megszerzésére sem vezethet s ennek folytán az ez alapon gyakorolt italmérésért kártalanitási jog nem emelhető.
Eltekintve a jog alapjától, ezen szakasz a kártalanitást még attól a feltételtől is függővé teszi, hogy a jogositott jogából hasznot vont s hogy e haszon után az 1882. évi január 1-től 1886. évi deczember 31-ig terjedő 5 évnek egyike alatt adót fizetett.
Az az intézkedés, mely szerint a kártalanitásnak egyik feltétele az, hogy a jogosult a fenti 5 év alatt jogából jövedelmet huzott, abban találja magyarázatát, hogy a jövedelem kimutatásával nemcsak az igazoltatik, hogy a jog hasznot hozott, hanem ez a jövedelem a következő 3. § rendelkezése szerint egyszersmind általában alapul is szolgál a kártalanitás megállapitására.
Már pedig a felvett időszak jövedelme alkalmas arra, hogy a kártalanitás alapjául szolgáljon azért, mert egyrészt elég közel esik a kártalanitás tényleges megállapitásához s igy ennek alapulvételével elég van téve azon követelménynek, hogy a kártalanitás a mai állapot szerint történjék, másrészt pedig azon évekre már még sem terjed ki, melyekben gyanitható volt az, hogy a kártalanitás megállapitása milyen alapokon történik; s igy nem kell attól tartani, hogy a megállapitás általánosan ezen indokból befolyásoltatott s sok esetben a valóságnál magasabb összegre tétetett.
Ugyancsak a 2. § szerint azokért az épületekért és beltelkekért adandó kártalanitás, a melyekben eddig italmérés gyakoroltatott, ha ezek az állami italmérési jövedék megfelelő hasznositása végett elkerülhetlenül szükségesek s e czélból kisajátittatnak.
Vagyis nem minden, hanem csak a jövőben is szükséges épületekért adatik kártalanitás. A jogositott ugyanis a földesuri jog, a törvény, a különös kiváltság alapján csupán a jogot nyerte; ez törvényes intézkedés által soha, sehol nem volt jogi kapcsolatba hozva az épülettel, telekkel, kisebb földbirtokkal, melyek csak azért bocsáttattak a jogositott által annak használatára, a ki a jogot tényleg gyakorolta, hogy segélyükkel a jog hasznositása egyáltalán lehetséges vagy legalább is előnyösebben, könnyebben legyen eszközölhető. E jog jogi fogalmának meghatározásánál, a jog forgalomba hozatalánál és megadóztatásánál a jog és az emlitett ingatlanok rendesen teljesen külön önálló dolgokat képeztek és képeznek.
Vannak esetek, az egyes kuriáknak adott italmérési privilegiumoknál, midőn az italmérési jog azzal az ingatlannal van jogi kapcsolatba hozva, a melynek területén gyakorolható. Ez azonban az italmérési jog gyakorlatának megszoritása, mert mig az más esetben a község egész területén, itt csak a joggal kapcsolatos ingatlan határán belül gyakorolható. E megszoritás nem szolgálhat indokul arra, hogy az ilyen jogosultak a kártalanitásnál előnyben részesüljenek az által, hogy az ingatlan kisajátitását kivánhassák.
Mindezekből az következik, hogy a jogositott szorosan véve jogilag csakis magának a többé nem gyakorolható jognak kártalanitására tarthat igényt, de nem követelheti, hogy italmérési joga megszüntével az annak hasznositására szolgált ingatlanok kisajátittassanak, vagy hogy azok érték-csökkenése kárpótoltassék.
De midőn a javaslat a megtámadhatlan és egyedül jogos álláspontra helyezkedve egyrészt kimondja azt, hogy a jogosultak azon ingatlanok kisajátitását, melyek eddig az italmérési jog hasznositására szolgáltak, nem követelhetik, másrészt az által, hogy az állami italmérési jövedékről szóló javaslat azt rendeli, miszerint az italmérési engedélyek megadásánál azok, a kik olyan épületeket tulajdonul birnak vagy bérelnek, melyek eddig az italmérés czéljaira szolgáltak (6. §), előnyben részesüljenek, nemcsak módot nyujt arra, hogy az ilyen épületek tulajdonosai az italmérés gyakorlatában megmaradhassanak, hamem azt is eredményezi, hogy az ilyen épületeket a vállalkozók keresni fogják, azok igen előnyösen lesznek eladás vagy bérlet utján értékesithetők s a jövőben nem lesz ritka az az eset, mikor a tulajdonos magáért az épületért annyi bért kap, mint a mennyit neki eddig a jogért és épületért együttvéve fizettek.
Ellenben szükséges a kincstárnak megadni a jogot, mely szerint az italmérési jog hasznositására szolgált épületeket és beltelkeket a joggal együtt megszerezhesse az esetben, melyet az itt szóban forgó szakasz megjelöl. Mind minden kisajátitásnál, ugy itt is a magasabb közérdek az, melytől inditva, a kérdéses ingatlanoknak az állam részére való megszerzését lehetségessé kell tenni, még abban az esetben is, ha azokat tulajdonosuk vagy egyáltalán, vagy legalább méltányos feltételek mellett átengedni hajlandó nem lenne.
Az állam a tulajdonosokat az italmérési jogokért kártalanitja. Ezt az adózóknak, az eddigitől eltérő módon való megterheltetése nélkül csak ugy teheti, ha az italmérést a jövőben is minél jobban hasznositja. Ha ez a hasznositás az épületek és beltelkek nélkül nem lehetséges, tulajdonosaik nem kifogásolhatják, hogy azokat az állam, illő kártalanitás mellett, a joggal együtt megszerzi.
Természetes azonban, hogy az épületek és beltelkek megszerzésénél mindkét esetben az állam részéről a legnagyobb óvatossággal kell eljárni s arra csak az esetben vállalkozni, ha valódi szükség forog fenn, ha a megszerzés egyáltalán vagy nyilvánvaló vagy hátrány nélkül nem mellőzhető. Kell ezt tenni azért, mert aránylag igen súlyos és nagy számot tevő már az a megterheltetés is, mely ezen ingatlanok megszerzésével jár; pedig ezen megterheltetést az azokra való felügyelet, azok jó karban tartása és helyreállitása állandóvá teszi. A 3. §-a kártalanitás alapjával és a kártalanitási összeg megállapitásának módozatával, az összegnek kiszámitásával foglalkozik.
Hogy általában alapul miért vétetett az adójövedelem és miért épen az 1882-1886-ig terjedő 5 évi adó alapjául szolgált jövedelmének átlaga, annak indokait, a 2. §-ról szólva, adtam.
Ez alkalommal még azon intézkedésről kell szólanom, mely ez összegből 15 százaléknak levonását rendeli el.
Még ott is, a hol az italmérési jog bérlet utján hasznosittatik, annál inkább ott, a hol a jogosult ezt maga kezeli, vannak bizonyos kezelési költségek, melyek az adóalapul vett jövedelem megállapitásánál le nem vonattak. Terhelik továbbá e jogot az állami 10% adón kivül a 3 és 1/2 állami és egyéb törvényhatósági és községi pótlékok, melyek levonás tárgyát szintén nem képezik. E jog jövedelme ingadozásoknak van kitéve; sokszor megesik, hogy egyes helyeken és bizonyos időkben az bérlet utján egyáltalán nem értékesithető; még többször megesik, hogy a kikötött bér be nem hajtható, ez az adóalapul vett jövedelem megállapitásánál mind nem jut kifejezésre s akkor, mikor a jogositott jövedelmét a kártalanitási összeg után húzza, elő nem fordulhat. Ezen körülményeket tekintetbe véve, épen nem lehet kifogásolni azt, hogy a kártalanitás alapjául szolgáló jövedelemből bizonyos százalék, talán leghelyesebben e jövedelem 15%-a levonásba helyeztetik. Hogy ez nem sok, bizonyitja azon körülmény is, hogy minden hasonló művelet keresztülvitelénél 1/6-od rész, tehát az itt javasoltnál nagyobb összeg vétetett levonásba, de ha ezen okoktól eltekintünk is, az italmérési jog mai alakjában egy olyan jövedelem, melyért sehol oly mérvű kártalanitás, a minőt ezen javaslat kilátásba helyez, a jogosultaknak nem adatott, hanem az ehhez hasonló jogok vagy egyszerre egy tollvonással, bármi kártérités nélkül letörültettek, vagy a kor és viszonyok szülte követelmények folytán, törvények- és rendeletekkel a gyakorlati életben mindig szűkebb körre szorittattak, jövedelmük ezek folytán mindinkább apasztatott, ugy, hogy végre a jog- és hasznából alig maradt fenn valami.
A 15% levonásával fenmaradt kártalanitási alapnak 20-szoros összege képezi, ugyancsak a 3. § szerint, a kártalanitás teljes összegét, vagyis a jövedelem 5%-kal tőkésittetik. Én ugy vagyok meggyőződve, hogy a magánosok által eszközölt eladásoknál a legritkábban képezi a jövedelem 20-szorosa a vételárt, hanem az eladónak e czímen annak sokkal kevesebbszeresével kellett megelégednie.
Ezzel szemben nem lehet felhozni az állam által eszközölt eladásokat mert az állam először soha sem tudta e jogokat ugy hasznositani, mint azok, a kik azt tőle megvették; másodszor, mert a vételár törlesztésére hosszú időre terjedő fizetési részleteket engedélyezett, mely kedvezmény az eladási ár kedvező alakulását nagyban befolyásolta.
A jogosultak tehát a javaslat ezen intézkedésével is nagy előnyben részesülnek.
Szokásos az, hogy az italmérési jog bérbeadásánál a bérbevevő szerződésileg van kötelezve arra, hogy a bérbeadó helyett a jog után járó adót fizesse.
Ez az adó azon esetekkel szemben, melyekben hasonló intézkedés nem történik, a jogosultra nézve jövedelemtöbbletet képez s igy, ha ez az adóalapul szolgáló jövedelem megállapitásánál tekintetbe nem vétetett, most pótlólag veendő tekintetbe.
Viszont van eset, hogy az italmérési jog jövedelmétől az adóalap megállapitásánál az italmérés hasznositására szolgált ingatlanok, vagy az italmérési joggal egyenlően megadóztatott más jogok jövedelme nem, vagy nem helyesen különittetett el, ezt ez esetben pótlólag kell eszközölni s a módot, melyen ez történik, megállapitani. A javaslatnak azon intézkedése, mely szerint, ha az ingatlanok értéke máskép meg nem állapitható, az 1887. évi XLV. tc. 4. §-a szerint megállapitandó törvényszerű legkisebb érték vonandó le, az egyedüli eljárási mód, melyet ily esetben követni lehet, s ismét a jogositottaknak biztosit esetleg nem megvetendő előnyt.
Ha az előadott indokokból a kártalanitási összeg megállapitásánál alapul az adójövedelmet kellett is elfogadni, ettől kivételeket enged a javaslat mindazon esetekben, melyekben ezt a jogosultak méltányos igénye megkivánja s melyben ez engedmény oly formában adható, hogy általa a kincstár érdeke nagyobb veszélynek kitéve nincs.
Ilyen kivétel, hogy bővebb indokolásra nem szorul, az, a midőn a hasznositás a hatóságnak a közjó érdekében, vagy tévesen tett intézkedései folytán nem történhetett ugy, a mint az egyébként történhetett volna.
Ilyen továbbá: midőn az arányositás folytán nagyobb jövedelem éretett el, vagy várható, mint a milyen nélkül adóalapul vétetett; midőn a városok zárszámadása nagyobb jövedelmet mutat, mint a mennyi a megállapitásnál alapul vétetett; vagy végre, midőn a jogosult az adót nem jövedelmi, illetve tőkekamat- és járadékadó, hanem más czímen fizette. Mind a három esetben a kisebb jövedelem olyan körülmény miatt lett megállapitva, a melyet megváltoztatni sem a jogositott, sem helyettesének hatalmában egyáltalán nem állott s igy csak méltányos, hogy a jövedelemtöbblet, ha ez egész biztonsággal megállapitható, a kártalanitásnál tekintetbe vétessék.
Ha a jogosult jogát 1882. óta az államtól vette s azért többet adott, mint a mennyit most a kártalanitásnál, az általános szabály alkalmazásával kapna, az állam vevőjével szemben olyan helyzetbe jönne, mely az államra, mint ilyenre, polgáraival szemben alig volna fentartható és indokolható. Ez az oka, hogy ilyenkor a kártalanitás alapját a vételár képezi.
Más eladásoknál a szabálytól nem lehet eltérni s a vevő egyszerűen jó vagy rosz üzletet csinált, a szerint, a mint drágán vagy olcsón vásárolt.
A javaslat, minden félreértés elkerülése czéljából, a kivételek minden egyes esetében elősorolja azt is, hogy az alap ezekhez képest mily módon állapittatik meg.
A 4. § folytatja azon kivételes esetek elősorolását, mely esetekben a kártalanitási összeg megállapitása nem az adójövedelem alapján történik.
Az 1. pontba felvett intézkedés az egyetlen, mely a kincstár érdekében állapit meg kivételt az adójövedelem alapulvétele alól akkor, ha a jogosult több jövedelmet vallott be azért, hogy nagyobb kártalanitásban részesüljön. Ilyen üzelmet a kártalanitási összeg magasabbra szabásával jutalmazni nem lehet.
E szakasz 2. pontja az eltérésben legtovább megy, s ezt bizonyos körülmények közt akkor is megengedi, ha az adóalapul szolgáló jövedelem-bevallás a valódi jövedelemnél kisebb volt. Természetes, hogy ily messze menő eltérést, melynek következményeit számszerűleg előre megállapitani lehetetlen, előre szigorúan meghatározott feltételekhez kellett kötni. Lehetetlennek látszott ezt első sorban mindenkire kiterjeszteni, hanem csak azokra kellett szoritani, a kik a jövedelem bevallására felszólitva nem lettek, vagy a bevallást nem maguk, hanem megbizottjuk vagy jogelődjük eszközölte, mely esetekben fel lehet tételezni, hogy legalább az személyesen, a ki a nagyobb kártalanitást kapja, a kincstárt az adóbevallásnál megröviditeni nem akarta.
Továbbá, hogy lehetőleg ki legyen zárva az az eset, hogy egyik vagy másik jogosult a kártalanitás alkalmából a ténylegesnél magasabb jövedelmet érvényesitsen, meg kellett szorosan határozni a bizonyitékokat is, melyek alapján az eltérés kivánható s utasitani az eljáró közegeket arra, hogy e bizonyitékokat első sorban mérlegeljék.
A bizonyitékok tanulmányozása, azok el- vagy el nem fogadhatása feletti határozathozatal esetleg hosszabb időt igényelhet. A kincstárt - s mert a kártalanitás összege csak községenkint állapitható meg - a község összes többi jogosultjait sem lehet kitenni annak, hogy a megkezdett tárgyalás azért halasztassék el, mert az egyik jogosult eddig nem is ismert bizonyitékokat akar kivételesen használni, de egyáltalán nem indokolt kivételek miatt a rendes ügyek lebonyolitását elodázni.
Ez az oka, hogy a kivétellel élni akaróknak bizonyitékukat a tárgyalást megelőzőleg, még pedig az igénybejelentésre kitűzött határidőn belül kell benyujtani.
Az itt szóban forgó esetekben szabálytalanság, a jövedelemnek az adó alól való elvonása történt, ezek természetes következménye, hogy a törvény által megállapitott birság alkalmaztatik.
Végre ezen eltérések érvényesitésénél az ügy lebonyolitása esetleg hosszadalmas eljárást, sok időt vesz igénybe, ezek miatt a többi jogosultat várakoztatni nem volna indokolt; s igy szükség esetére fel kellett venni azon intézkedést, hogy az eltérést kivánók a kártalanitási papirokat csak az ezek kiadására kitűzött határidő végén követelhessék. Annyival inkább szükséges ez, mert azon intézkedést, mely szerint azok, kiknek kártalanitási összege végleg meg van állapitva, kötvényeiket már 1890-től kezdve kedvező árfolyam mellett értékesithessék, érvényesiteni egyáltalában nem lenne lehetséges, ha a külön alap felvételét igénylők fellépése miatt a szükséges összegek megállapitása hosszabb ideig lehetetlenné válnék.
Az ezen pontban emlitett kivételt illetőleg kijelentem még, hogy annak alkalmazásánál mind a felhozott bizonyitékok elfogadása, mind a kártalanitási összegek megállapitása tekintetében szigorúan a javaslat értelmében szándékozom eljárni azért, hogy az állam minden alaptalanul támasztott igények által való kárositástól lehetőleg megóvassék.
Az 5. § azt határozza meg, hogy az ingatlanoknál mi képezi a kártalanitás alapját s azt rendeli, hogy ez, vagy a kincstár és a tulajdonos közt létrejött egyezség, vagy a kisajátitás folyamán birói uton megállapitott becsérték legyen.
A 6. § megállapitja a kártalanitás kérdéseinél eljáró különböző hatóságok illetékességét.
Ez irányban a javaslat abból indult ki, hogy a munkaerő lehető kimélése czéljából, a tulajdonképi hivatalos eljárás meginditása előtt, akár a jogról, akár az annak hasznositására szolgált épületekről van szó, a felekkel egyezség kisérlendő meg.
Ezen egyezkedési tárgyalásoknál s később is a hatósági eljárásnál - a hol ez egyáltalán lehetséges - a kincstárt a kir. adófelügyelő vagy ennek helyetteseként egy olyan tisztviselő képviseli, a ki egyrészt a kártalanitás alapját képező adómegállapitás adatait, másrészt a jogosultakat hivatalos működése folytán ismeri s igy leginkább van abban a helyzetben, hogy minden irányban sikerrel járhasson el.
Ha az egyezség nem sikerül, az italmérési jogot illető kérdések közül azokat, a melyek a kártalanitás megállapitását és, a mennyiben ez vita tárgyát képezi, a kártalanitási összeg kiutalványozását is tárgyalják, a javaslat a közigazgatási hatósághoz utasitja azért, mert itt csupán a jelen törvény világos rendelkezésének egyszerű alkalmazásáról, rendesen számszerű műveletről van szó.
Az azonban, hogy a kártalanitási összeg, a mennyiben a felek ez iránt meg nem egyeznek, kit illessen, már fontos tulajdoni kérdések elbirálásától függ s ezt a javaslat a rendes biróság illetékessége alól elvonni nem akarja.
Nem vonja el, hacsak ez iránt az egyezség létre nem jött, az épületek kártalanitási összegének megállapitását sem a biróságtól azért, mert ezek csak becsű utján állapithatók meg, az ennek foganatositásánál követendő eljárás pedig érvényben levő intézményeink mellett, minden érdekelt megnyugvására, másként, mint birói uton, alig foganatositható. A birói eljárásnál a kincstár képviseletét, már formai tekintetekből is, csak a kincstári ügyészségekre, vagy az ezek által választott magánügyvédekre lehet bizni.
A mi már most azt a kérdést illeti, hogy mely közigazgatási hatóságok legyenek hivatva az ezen hatóságokhoz utalt kérdésekben határozni, a javaslat az első fokban való határozathozatalra a törvényhatósági közigazgatási bizottságot, illetve ennek e czélra alakitandó egy albizottságát választotta azért, mert abból indul ki, hogy az a körülmény, hogy ezekben a mindenesetre fontos vagyoni kérdésekben a helyi viszonyokkal teljesen ismerős, független tagokból álló testület dönt, a felekre megnyugtató hatással fog birni. Állandó albizottság alakitása azért mutatkozik szükségesnek, mert ez ügyek nagy számban, aránylag rövid idő alatt kerülnek határozathozatalra, elintézésük sürgős, az bizonyos magasabb fokú, különleges tájékozottságot és gyakorlatot igényel, mely kellékeknek és kivánalmaknak inkább megfelelhet egy kevesebb tagból álló albizottság, mint az egész közigazgatási albizottság. Az ügyek sokasága, a gyors és szakszerű elintézés szükségessége indokolttá teszi azt, hogy az albizottság tagjai, működésük tartama alatt díjazásban részesüljenek.
Ez ügyek második és utolsó fokban való elintézésénél felmerült az a kérdés, hogy nem lenne-e indokolt az elintézést a pénzügyminister helyett valamely más forumra, mely az érdekeltnek látszó pénzügyministeriumtól független tagokból alakittatik, hogy egyikére az ilyen meglevő forumoknak, pl. a pénzügyi közigazgatási biróságra bizni.
A javaslat nem tartja indokolhatónak egy új forum felállitását, vagy a mi ezzel egyértelmű, s alig volna másként eszközölhető, a pénzügyi közigazgatási biróság személyzetének e czélból leendő igen tetemes szaporitását azért, mert:
1. a mint az már hangsúlyozva volt, az itt szóba jövő kérdések annyira egyszerűek, a rájuk illő szabály a javaslatban oly világosan körül van irva, hogy alkalmazásuknál az érdekeltek sérelméről szó alig lehet. De egyébként is mellőzhetetlen az, hogy bármikép alakittassék is az e kérdések eldöntésére hivatott hatóság, arra a pénzügyministernek döntő befolyás engedtessék.
Igy felesleges kiadás lenne az a költség, melybe egy ilyen testület felállitása s esetleg feloszlatása, e testület azon tagjainak, a kik más állásokba el nem helyezhetők, nyugdíjazása vagy végkielégitése kerülne. Működése pedig azzal a hátránynyal határozottan járna, hogy az ügyek elintézése sokkal lassabban történnék, mint a javaslat által tervezett módon s hogy ez uton, a jogosultak igen nagy kárára alig volna elérhető, hogy azok 1889. év végén legalább is a kártalanitási összegek kamatait kapják meg.
A II. Fejezethez
A második fejezet a 7-14. §-ban a közigazgatási hatóságok előtt követendő kártalanitási eljárás módozatait állapitja meg.
Az eljárás meginditását mindenekelőtt az igény kellő időben történt bejelentésétől teszi függővé. A bejelentési kötelezettség szükséges azért, mert a jogosultak, vagy azok egy része igen gyakran ismeretlen, s ha azok egy bizonyos határidő alatt jelentkezni kötelesek nem lennének, a kártalanitási művelet megkezdhető, helyesebben végleg befejezhető soha sem lenne. A javaslat intézkedik az iránt, hogy a bejelentésekre kellő idő legyen, s az annál elkövetett formahibákat orvosolni lehessen.
Ezen szakaszok értelmében az érdekeltek ügyöknek minden tárgyalására külön hivandók meg, biztositva vannak arról, hogy véleményöket, bizonyitékaikat előterjeszthessék, s hogy a sérelmes határozatok ellen a megengedett esetekben és módon felebbezéssel élhessenek.
Az ügyek összességének nyilvántartása és az, hogy az eljárás és határozatok egyöntetűsége biztosittassék, követeli, hogy azok mindegyike a kártalanitási összeg végmegállapitása előtt a pénzügyministerhez kerüljön.
Külön kellett intézkedni az eljárásról, melyet az épületek kártalanitási összegének megállapitásánál, a mennyiben ez egyezség utján a közigazgatási hatóságok előtt történik, vagy kiséreltetik meg, követelni kell. Szükséges volt különösen, a mint ezt a javaslat tette, intézkedni arról, hogy a jelzálogos hitelezők szerzett jogai ily esetekben is kellőleg megóvassanak.
Az esetre, ha az épületek- és beltelkekért adandó kártalanitási összeg iránt azok tulajdonosa s a kincstár között az egyezség létre nem jő, a javaslat szerint az 1881. évi XLI. tc. rendelkezései szerint a kisajátitási eljárás alkalmazandó azon eltéréssel, hogy a kisajátitást a pénzügyminister rendeli el s a kincstár a kisajátitandó ingatlant 1890. január 1-én birtokába veszi. Az első eltérés szükséges azért, mert az illetékes hatóságok közül a pénzügyminister és közegei ismerik legjobban az egyes esetekben az italmérési viszonyokat s igy csak a pénzügyminister határozhatja el, hogy mely épület nélkülözhetlen továbbra is az italmérés czéljaira, hogy a kincstárnak az ilyen, az italmérés czéljaira nélkülözhetetlen épületnek a jövedék életbeléptekor azonnal birtokába kell lépni, az a dolog természetéből folyik s a második eltérés bővebb indokolást nem igényel.
Tekintettel arra, hogy az italmérés czéljaira egy községben csak egy ingatlan s az egészen ki lesz sajátitva s hogy az egyezkedés a kártalanitás iránt már a kisajátitási eljárás meginditása előtt megkisértetett, maga a kisajátitási eljárás sok intézkedésében egyszerűbb lehetne, mint a hogy azt a hivatkozott törvény elrendeli, de ez mégis módositás nélkül javasoltatik fentartani azért, hogy a meghonosodott gyakorlat változást ne szenvedjen.
A III. Fejezethez
A harmadik fejezet azon módozatokról intézkedik, melyek szerint a kártalanitás eszközlendő leszen.
A 15. § a kártalanitási tőkeösszeg miként való kifizetését tárgyalja.
Már előzőleg indokoltam, hogy miért adatik a kártalanitási tőke a jog után kötvényekben.
Az épületek után a kiegyenlitést, hacsak a jogositottak ellenkezőleg nem határoznak, készpénzben kell eszközölni, leginkább azért, hogy a hitelezők követelései minden fennakadás és zavar nélkül kifizethetők legyenek.
A kötvények törlesztését legalább is 70 évre kellett tenni azért, hogy a törlesztési részletek az italmérési jövedék jövedelmét tulságosan ne terheljék s az italmérési illeték és adó tételeit a kincstár a javasoltnál magasabbra emelni kénytelen ne legyen.
A kötvények kiszolgáltatása 1892. év végeig van kötelezővé téve. Ez nem azt jelenti, mintha a kötvények, a mennyiben ez lehetséges, előbb is ki nem szolgáltatnának, de a fenti időt e czélra mint leghosszabbat, azért kellett kitűzni, hogy egyrészt a kibocsátásra szükséges munkálatok teljesitésére szükséges idő minden körülmények közt meglegyen, másrészt a jogositottak érdekében a kibocsátásra azon időpont választathassék meg, melyben a pénzpiacz helyzete azon kötvények értékesitésére, melyeket azok tulajdonosai tovább adni szándékoznak, a lehető legkedvezőbb.
A hitbizományoknak, holt kéznek, törvényhatóságoknak, községeknek és a javaslatba elősorolt egyéb jogi személyeknek kötményezett kötvények adatnak azért, mert ezek, a vagyonkezelésök felügyeletére hivatott hatóságok engedélye nélkül a kötvényeket forgalomba nem hozhatják. De a tőkében leendő kielégitést s annak törlesztését ezekre nézve is elfogadni, sőt bizonyos feltételek mellett ezen papirok forgalomba hozatalát is meg kellett engedni azért, hogy ezeknek a jogositottaknak is módjukban legyen: egyrészt a papirokat az értékcsökkenéstől megóvni, másrészt azokat, a mikor és a mennyiben indokolt, hasznos beruházások fedezésére forditani.
Általános a panasz, hogy gazdasági fejlődésünk és haladásunk egyik akadálya, különösen a vidéki lakosság közt, a hitel hiánya, s hogy e bajon segiteni azért nem lehet, mert a hitel kielégitésére szükséges nagyobb, idegen és olcsó tőkék biztositására szükséges alap hiányzik. Nem látszik lehetetlennek a szövetkezeti eszme elfogadásával, egy olyan szervezet megállapitása, mely mellett a községeknek jutó kártalanitási tőkék a hitelalap képzésére volnának fordithatók. Ez az oka, hogy a javaslat e kérdést tüzetes tanulmányozás tárgyává óhajtja tenni, s ennek eredményéhez képest kiván rendeleti vagy törvényhozási uton intézkedést.
A 16. § a kártalanitási tőkék szükséges kamatoztatásáról intézkedik.
Az ott vagylagosan felállitott két kamatoztatási módozat a jogositott által hozandó jövedelem tekintetében egyenlő; akár 5% kamatot adjon a kincstár 10% tőkekamat és járadékadóval terhelve, akár 41/2%-ot adómentesen, az eredmény ugyanaz, sőt, ha még az adó esetleges pótlékait s azt, hogy az adót a törvényhozás emelheti is, számitásba veszszük, az adómentes kamatoztatás a jogosultakra még kedvezőbb.
Az alternativa felállitása csak azért volt szükséges, hogy a kormány a két módozat közt választhasson a szerint, a mint a financirozásra egyik vagy másik kedvezőbb.
A 17. §, a mint ez máskép nem is történhetik, azt határozza meg, hogy a kártalanitási kötvények kibocsátásáig adandó járadék-szelvények, ugy maguk a kötvények rendesen a jogositottnak szolgáltatandók ki; de ha azok iránt harmadik személyek méltányos követelések- avagy igényekkel lépnek fel s ezekre nézve a jogosultakkal megegyezni nem tudnak, a kötvények letétbe helyezendők s a kiadatás iránt az illetékes biróság határoz.
A 18-21. § azon intézkedéseket foglalják magukban, melyek a jogosultak érdekében a kártalanitási kötvények minél jobb értékesithetésére, a tőzsdei árfolyamuk emelésére szükségesek.
Ez intézkedésekről s azok indokairól már a javaslat általános indokolásában megemlékeztem.
Az itt még csak azt jegyzem meg, hogy ismét a jogosultak érdekében azért, hogy a járadékszelvényeket évközben, még lejáratuk előtt is, lehetőleg könnyen értékesithessék, ugy intézkedik a javaslat, hogy ezek adóban fogadtassanak el.
A IV. Fejezethez
A zárhatározatokról szóló negyedik fejezetnek 22. §-a a kártalanitás keresztülvitelénél előforduló jogügyletek és okmányok bélyeg- és illetékmentességét határozza meg, a 23. § pedig a végrehajtási záradékot tartalmazza.
