1893. évi XVIII. törvénycikk indokolása

a sommás eljárásról * 

A)

Általános indokolás

I. A polgári eljárásnak gyökeres átalakitása és a szóbeliség és közvetlenség elvére való fektetése elsőrendű és közvetlen törvényhozási feladat. A megfelelő törvényhozási művek megalkotása és életbeléptetése azonban akkép eszközlendő és a helyes igazságügyi politikának az esetben fog megfelelni, ha az átmenet az egyik rendszerből a másikba az igazságszolgáltatás menetét nem zavarja meg, és a rendszerváltozásból eredő rázkódtatást ha nem is kerülheti el teljesen, de a lehető legkisebb mértékre szoritja.

Minél határozottabb az érvényben levő és az életbe léptetendő eljárási rendszerek közti eltérés; minél nagyobb a hatáskör megváltoztatása, a mely az eljárási reform folytán előáll; minél különbözőbb természetű a feladat, mely a régi eljárástól eltérőleg az új eljárás folytán a biróságra hárul: annál nagyobb és szükségszerűbb azon rázkódtatás, a mely magában a birói szervezetben, annak működésében előáll, és a mely az eldöntendő egyes peres és nem peres ügyekre is közvetlenül kihat.

A teljes polgári eljárási törvényjavaslat kidolgozása munkában van, az előadói tervezet előre láthatólag e nyár végén teljesen elkészül, de akkor is tetemes idő kell ahhoz, hogy ugy a hivatott szakközegek, mind pedig az ország jogászi közvéleménye azzal behatóan foglalkozhassék és mindazon igazságügyi - politikai és technikai átvizsgáláson átmenjen, melynek a törvényhozás elé terjesztést meg kell előznie.

Maga a sikeres végrehajtás más előfeltételektől is fog függeni, melyek az életbeléptetést megkönnyitik, biztosabbá teszik, és az érvényben levő jogrendszerről a másikba való teljes átmenetellel szükségkép előálló fennakadást és rázkódtatást a legkisebb mérvre szoritják.

A munkának egy jelentékeny része már e javaslat életbeléptetésével el lesz végezve.

A tervbe vett eljárási reform két czél elérésére szolgál: az egyik, hogy a polgári peres eljárásban a szóbeliség és közvetlenség elve érvényre jusson és ezzel kapcsolatosan állapittassék meg oly bizonyitási rendszer, a mely az ügyek helyes eldöntésének biztositékait magában foglalja.

Ezen elveknek magában a jogorvoslati rendszerben való érvényesülése megadja a reformnak egységes voltát.

A másik czél, a mely a reform által elérendő, az: hogy a birói szervezetben rendelkezésre álló közegek az egyes biróságok, ugy összalkotásukban, mint egész szervezetükben és az ebben rejlő munkaerő kellően felhasználható legyen; hogy a peres ügyeknek elintézésében oly munkafelosztás váljék lehetségessé, a mely az igazságszolgáltatás gyors és lehetőleg olcsó lefolyását az ügy természetének megfelelően biztositani képes.

A törvényhozás ép az eljárási reformok mielőbbi létesitése szempontjából és azon okból, hogy ezen reform végrehajtása magában a birói szervezetben nagymérvű változtatással lehetőleg egybe ne kapcsoltassék, az 1890:XXV. és 1891:XVII. törvénycikkben eleve megalkotta azon szervezeti intézkedéseket és változtatásokat, a melyek e czélra egyelőre szükségessé váltak.

Az igazságügyi politika ugyanazon vezéreszméjének kifolyása az is, hogy a peres eljárás teljes reformja és ezzel kapcsolatban a birói szervezet átalakitása ne egyidejű törvényhozási intézkedésekkel történjék.

E részben többféle módozatok voltak lehetők. Az egyik az lett volna, hogy a jelenlegi polgári eljárás, ugy, a mint az az 1868. évi LIV. és 1881. évi LIX. törvénycikkben szabályozva van, teljesen érintetlenül hagyassék és átmenetül a legelső rendszabály abban álljon, hogy a peres ügyek elintézése a különböző fokozatú biróságok közt a helyes munkafelosztás elvének megfelelően történjék. Vagyis az eljárási elvek épségben tartása mellett, a hatáskörben oly változtatások történjenek, a melyek megengedik, hogy a rendelkezésre álló birói munkaerő kellő irányban kihasználtassék; másrészt pedig azt eredményezik, hogy a felsőfokú biróságoknál felmerült munkatorlódás a hatáskör szűkitése által lehető rövid idő alatt megszünjék.

E mellett természetesen a munkafelosztás ugy történjék meg a különböző fokozatú biróságok közt, hogy az a teljes perrend behozatalával megmaradjon, legfölebb itt-ott némi kiterjesztést nyerjen.

Kétségtelen, hogy ezen mód a polgári peres eljárás teljes reformjának szintén egyik előkészülete lett volna, de azt a törvényhozásnak ajánlatba nem hozhattam.

Mert mindig szem előtt tartva a fennebb kifejtett igazságügyi politikai elvet, viszonyainkat jóval nagyobb reformra is megérettnek tartom.

Mert a hatáskörnek kiterjesztése és különösen az első folyamodású társas biróságoknak felebbezési hatáskörrel való felruházása különösen akkor teljesen jogosult, ha az eljárási elvek is megfelelő biztositékot nyujtanak az ügy elintézése tekintetében; e biztositék az előtt a felsőfokú biróságok biráinak személyes képzettségében rejlett; de ha a törvényhozás a biró személyes képzettségében rejlő biztositéknak kisebb mérvével elégszik meg, a nélkül, hogy az érvényben levő eljárással szemben egy jobb eljárás által az ügyek megfelelőbb elbirálását biztositja, akkor a helyes munkafelosztásban rejlő előny egy része koczkáztatva van.

E mellett ezen intézkedést javaslatba nem hoztam, mert a biróságok hatáskörének megállapitásánál időleges intézkedés nem czélszerű és mert a jogkereső közönség bizalmát a biróság iránt megingatja az, ha valamely ügy elintézése körül időről-időre más biróság jár el mint elsőfokú - és más-más biróság mint felebbezési biróság.

A két rendszer közti közvetités, az átmenet az irásbeliségről a szóbeliségre, a törvényes szabályokhoz kötött bizonyitási rendszerből a bizonyitékok szabad méltatásának rendszerére csak akkor lesz helyes, ha az átmenet és közvetités nem bir kizárólag az időlegesség jellegével, hanem a reform megvalósitásának állandó elemeit foglalja magában. Csak akkor lesz helyes, ha sikerül oly átmeneti alakokat találni, a melyek a létező és érvényben levő eljárási rendszerbe beilleszthetők, ha új perjogi intézmények, elvek és eszmék az életbe akként ültettetnek át, hogy azok befogadása, megismerése és kezelhetősége a létező intézményekkel levő rokonságuk folytán könnyen történhetik és azok a nemzet jogi öntudatába felvéve a rázkódástól ment átmenetnek egyik főbiztositékául szolgálnak.

Részben az alkotott törvényekben, részben pedig a törvényhozástól nyert felhatalmazás alapján kibocsátott rendeletekben a polgári peres ügyekre nézve már eddig is eltérő elvek állapittattak meg.

Eljárási szabályainkba nem egy elv lett felvéve, a mely azon alapelvekkel, a melyeken az 1868:LIV. törvénycikk felépült, ellentétben áll.

Maga az 1868:LIV. törvénycikk két egymástól lényeges elemeiben eltérő eljárási nemet állapitott meg, a szerint, a mint az ügy elsőfokú elintézése a járásbiróság vagy pedig a törvényszék hatáskörébe van utasitva.

A járásbiróság előtti eljárás - mint sommás eljárás - az első fokon a szóbeliség és közvetlenség elveire lett fektetve és csak a felebbezési eljárásban lett az összhang a rendes eljárást uraló alapelvvel helyreállitva.

A polgári perrendtartásban szabályozott sommás eljárás a szóbeliség és közvetlenség elemeit foglalja magában és ez első sorban alkalmas tér ezen elveknek tovább-fejlesztésére s a teljes átmenet megvalósitására.

És a midőn a járásbiróság előtti alapeljárás a szóbeliség elvein nyugszik, annak kiterjesztése a jogorvoslati eljárásban a létező rendszer összhangjának nem megzavarása, hanem ellenkezőleg elveinek tovább-fejlesztése, sőt valósággal egy nagy eljárási ellentmondásnak megszüntetése. Ez egyrészt a létező eljárási rendszernek kiépitését eredményezi, másrészt alkalmas arra, hogy a munkafelosztás helyesebb módon történhessék és igy ez által közvetlenül nemcsak a polgári peres eljárás egészének átalakitása előmozdittatik, hanem még a bűnvádi eljárás mielőbbi életbeléptetésének egyik feltétele is, - különösen a felső biróságokkal szemben - lehetővé válik.

A javaslat tárgyi terjedelmének meghatározásánál nem lehetett pusztán arra szoritkozni, hogy a jogorvoslati eljárás a szóbeliség elveire fektettessék, egyebekben pedig úgy a jogorvoslat esetei, mint feltételei és maga a sommás eljárás egészében érintetlenül maradjon.

Mert a szóbeliség elveire fektetett jogorvoslati rendszer teljesen eltérő attól, a mely az irásbeliség elvein nyugszik.

Nem lett volna tehát czélszerű a reformot csupán a felebbezési eljárás szabályozására szoritani, mert még e mellett sem lett volna kikerülhető a törvényszékek és a kir. itélőtáblák előtti eljárásban a sommás ügyekre vonatkozólag oly részletes intézkedések megtétele, a melyek magának az eljárásnak alapjával oly szoros kapcsolatban állanak, hogy azok alkalmazása a járásbiróságok előtt szükségszerűleg elrendelendő lett volna.

A sommás eljárást tehát, mint az eljárásnak egyik különleges nemét, teljes részletességgel kellett szabályozni, még pedig azon elvek alapul vétele mellett, a melyek az eljárási reformnál a jövőben feltétlenül követendők lesznek.

Ki kellett terjeszkedni mindazon, a sommás eljárással kapcsolatban álló kérdésekre, a melyek az ügyek ezen nemében az eljárás gyorsitására alkalmasak és meg kellett alkotni mindazon szabályokat, a melyek ezen ügyekben a helyes itélethozást biztositani képesek.

Ez okból a javaslat az 1868:LIV. törvénycikkben szabályozott bizonyitási eljárásnak elejtésével, mindazon intézkedéseket tartalmazza, a melyek a bizonyitékok szabad méltatásán felépülő eljárási törvénybe felveendők.

A javaslatnak ezen itt jelzett tárgyi terjedelme azt a részleges reform jellegével ruházza fel.

Nem átmeneti intézkedéseket tartalmaz, a melyeket annak idején a polgári peres eljárást egészében felölelő szerves nagy munkálat megváltoztatni kénytelen lesz, hanem oly intézményeket létesit, a gyakorlatban oly elveket honosit meg, a melyek a jövőben csak szélesebb körre fognak kiterjesztetni.

Ha a javaslat törvényerőre emeltetik és ezt annak életbeléptetése mielőbb követi: a megalkotandó teljes perrendtartás által se megváltoztatva, sem megszüntetve nem lesz.

Mert a birói hatáskörnek azon megállapitása, mely ezen javaslatban ugy a járásbiróság, mint a törvényszék, valamint a kir. itélőtáblák tekintetében foglaltatik, végleges természetű, legfölebb némi kiterjesztést nyerhet.

Maga a sommás eljárás az egész perrendtartást felölelő törvényben mindig mint különleges eljárás fog szerepelni.

A jogorvoslati rendszer ezen ügyekben, - mint az alább ki lesz fejtve, - azon eljárástól, mely szerint a törvényszékek mint elsőfokú biróságok el fognak járni, lényeges pontokban különbözni fog. És a javaslatban foglalt szabályok részben mint a sommás eljárásnak különleges szabályai a jövőben is változatlanok maradnak, részben pedig a törvényszék, mint elsőfokú biróság előtti eljárásban azon szükséges intézkedésekkel kiegészitve, melyek az eljárás két nemére nézve kell, hogy azonosak legyenek, - a jövőben is érvényben fognak maradni.

II. Az 1868:LIV. tc. a sommás és rendes eljárást, mint egymástól lényegesen különbözőt, határozta meg.

Az elvek, a melyek ezen eljárások egyik vagy másik nemét uralják, teljesen eltérők és az összhang, a melyet a polgári prdts. az általános intézkedéseknek felállitása és rendes eljárást szabályozó intézkedéseknek hasonszerű alkalmazása tekintetében megállapittatott, csak látszólag teremtették azt, de meg nem akadályozhatták, hogy a sommás eljárás a gyakorlatban az alapul szolgáló elvek folytán önállóan fejlődjék.

Maga a sommás eljárás az 1868:LIV. törvénycikkben, kielégitő rendezésre nem talált. A szóbeliség követelményének még az elsőfokú eljárásban sem lett elég téve. De különösen a felek közreműködésének módozatai rendezést nem nyertek.

Az 1868:LIV. tc. a sommás eljárásban a birói tevékenységnek sokkal tágabb tért jelöl ki, mint a rendes eljárásban.

A biró feladatát képezi a tényállás tisztába hozatala.

A felekkel szemben a kérdezési jog illeti meg s azokat személyes megjelenésre idézheti.

S mindezen intézkedések daczára a sommás eljárás alapelvei kellő módon nem érvényesülhettek.

Ennek oka abban rejlik, hogy a törvényes szabályokhoz kötött bizonyitási rendszerrel szemben, melyet a perrendtartás megállapit, a felek személyes meghallgatása ellentétben áll. A megjelenés elmulasztása, az egyes kérdésre adott válasznak vagy a válasz megtagadásának hatálya lényegesen változik, a szerint, a mint a perrendtartásban foglalt vagy az előterjesztett javaslatban iktatott bizonyitási elvek mérvadók.

Az érvényben levő sommás eljárás is lehetségessé akarja tenni, hogy a felek jogaikat a biróság előtt személyesen érvényesithessék.

De ezen czél elérése lehetetlenittetett ép a rendes eljárásra vonatkozó szabályoknak hasonszerű alkalmazása által.

Oly eljárás, a melyben a személyesen megjelenő fél minden nyilatkozata a beismerés fogalma alá esik; a hol alakszerű tagadások elmulasztása hason szempont alá vonatnak, a hol a bizonyitási eszközök alakszerű alkalmazása és ezek használata tekintetében megállapitott szabályok megsértése a félre nézve a legnagyobb perjogi hátrányokkal jár, ott tulajdonképen a felek személyes közreműködése ki van zárva.

A javaslat tehát, midőn a sommás eljárás ujólagos rendezését feladatul tűzte ki magának, alapul ugyan elfogadhatta azon eljárási alapelvet, a melyet az 1868:LIV. tc. is mint ezen eljárásban nélkülözhetlent elismer, de ezen elveket részleteiben kifejteni, kiegésziteni és a perrendtartásnak, a rendes eljárásra vonatkozó azon intézkedéseinek hasonszerű alkalmazását megszüntetni kellett, a melyek a sommás eljárás valódi természetének kifejlődését eddigelé is lehetlenítették.

A reform, a mely a sommás eljárásnak ujólagos szabályozását tűzte ki feladatul, hézagos és ki nem elégitő volna, ha nem juttatná érvényre mindazon törvényhozási szempontokat, melyek eddigelé mérvadók voltak a tekintetben, hogy a polgári peres ügyek számára az eljárás e két neme állapittassék meg. Azok a szempontok, a melyek a törvényhozást a járásbiróság hatáskörének meghatározásánál vezették és a melyek gazdasági életünk fejlődésével lépést tartva, annak időről-időre való kiterjesztését eredményezték, a következőkben foglalhatók össze:

a peres kérdés egyszerű volta, a per tárgyának csekély értéke és a gazdasági érdek, a mely a peres viszonynak megfelelő gyors elintézését szükségessé teszi.

Minél inkább érvényesül ez a három szempont a sommás eljárásban, annál megfelelőbb annak rendezése, minél kevésbbé éretnek el e czélok, annál kevésbbé jogosult a különbség, a mely az eljárás e két neme tekintetében tétetik.

Az 1868:LIV. tc. ezen a sommás eljárást uraló alapelveket az eljárás rendezésében érvényre nem juttatja. A reformnak tehát oda kellett törekedni, hogy megállapitsa azon perjogi elveket, a melyek ezen szempontoknak minél kiterjedtebb mérvben való érvényre jutását lehetségessé teszik.

A perrendtartásban szabályozott bizonyitási rendszerrel teljesen szakitani kellett.

A törvényhozás eddigelé is elismerte az érvényben levő bizonyitási rendszer tekintetében annak szükségét, hogy a bizonyitékok szabad méltatása elvének érvényesülése a polgári peres ügyekben lehetőleg közvetittessék. E czélból az egyes magánjogi különleges törvényekben, habár az eljárásban az irásbeliség elvét fentartotta, a szabad méltatásnak rendszerét szűkebb vagy tágabb körben léptette életbe.

Ennek eszközlésére kétségtelenül az eljárásnak azon neme alkalmasabb, a mely a szóbeliségen alapul és a felek személyes közreműködését ismeri. A reformnak tehát erre is teljes mérvben ki kellett terjednie, annál is inkább, mert czélját az is képezi, hogy oly perjogi elveket és intézményeket honositson meg, a melyek a perjog teljes rendezésének állandó alkatelemeit fogják képezni.

A törvényjavaslat a járásbiróság hatáskörének megállapitásánál azon elvből indul ki, hogy az ezen biróságok által tárgyalandó minden peres ügyekre nézve a sommás eljárás legyen mérvadó.

Ennek folytán az 1877:XXII. tc. módositva van és azon ügyek, a melyek ott mint kisebb polgári peres ügyek a sommás eljárástól eltérő eljárásnak vannak alávetve, ezentúl mint a járásbiróság hatáskörébe tartozók ezen eljárás szerint volnának tárgyalandók.

A járásbiróság előtt a kisebb polgári peres ügyekre nézve megszabott eljárás eltörlésének indokait annak idején lesz alkalmam a törvényhozás elé terjeszteni.

Ez alkalommal csak annak megjegyzésére szoritkozom, hogy azon törvényhozási szempontok, melyek az 1877:XXII. tc. megalkotásánál döntők voltak, t. i. ezen ügyekre nézve egy gyors, olcsó és a felebbezés kizárásával való eljárást meghonositani, a javaslatban foglalt intézkedések által meg vannak óva.

A sommás eljárás utólagos szabályozása folytán szüksége állana be annak, hogy az 1881:LX. tc. a végrehajtási eljárásról módosittassék.

Ezen módositások a végrehajtási törvénynek a gyakorlatban észlelt hiányai folytán szükségessé vált egyéb módositásokkal és kiegészitésekkel együtt külön előterjesztendő törvényjavaslatnak tárgyát képezik.

A perjogi reform kiegészitéseül szolgál továbbá a fizetési meghagyások új intézményének életbeléptetése.

Ezen intézmény czélja egyrészt a biróságok munkaterhén könnyiteni, másrészt pedig különösen a kisebb értékű sommás perekben egy oly gyors és olcsó behajtási módot nyujtani, a melyben azon törekvés, a mely az 1877:XXII. tc. megalkotását előidézte, fokozottabban érvényesülni fog.

III. A javaslat jogorvoslati rendszerének megállapitásánál első sorban az eljárási elvek és azon törekvés szolgáltak irányadóul, hogy magában a jogorvoslati eljárásban is a szóbeliség és közvetlenség lehetőleg érvényre jusson.

Figyelemmel kellett lenni a járásbiróságoknak ezen javaslatban szabályozott hatáskörére, továbbá arra, hogy a meghonositandó jogorvoslati eljárás által, a felebbezési biróságok szervezetében, de különösen a kir. táblák összalakitásában változásoknak szüksége be ne álljon. Végül figyelemmel kellett lenni arra, hogy a jelenleg fennálló és a polgári eljárást szabályozó törvények eddigelé is a jogorvoslatokat minő megszoritásoknak voltak kénytelenek alávetni.

Kétségtelen az, hogy oly jogorvoslati rendszer, mely szerint a felebbviteli biróság kizárólag az első fokként eljáró biróság által felvett jegyzőkönyv, vagy a felek által előterjesztett periratok alapján vizsgálja felül az ügyet és e mellett törvényes bizonyitási szabályokhoz van kötve, sokkal szélesebb alapon határozhatja meg azon eseteket, a melyekben jogorvoslatnak helye van: mintsem ha ezzel ellenkező elvek szolgálnak alapul.

Az irásbeliség elvén nyugvó jogorvoslati rendszer a jogkereső közönségnek a kettős felülbirálatot az ügyek majdnem minden nemében biztosithatja.

Kétségtelen az is, hogy az ily alapon szervezett jogorvoslati rendszer a felek részéről lehetőleg kevesebb költséggel jár és az azzal való élés, a személyes közreműködést nem teszi szükségessé.

Ha azonban a jogorvoslati eljárásban a szóbeliség és közvetlenség elvét érvényre akarjuk juttatni és ennek folytán a feleknek a felsőfokú biróságok előtti közreműködését nem nélkülözhetjük; ha a biróságok ideje és ereje az egyes peres ügy elintézésénél fokozottabb mérvben vétetik igénybe: akkor az eljárási alapelvek folyományaként beáll a jogorvoslatok megszoritásának szüksége.

Az 1868:LIV. tc. sommás ügyekben, - a semmiségi panasztól eltekintve, - minden megszoritás nélkül kétszeres felebbezést engedett meg.

És daczára annak, hogy a sommás ügyek felsőfokú elbirálása kizárólag a járásbiróság előtt felvett jegyzőkönyv alapján történt, ezen perek számának növekvése és az ezen növekedéssel járó felebbezések számának szaporulása a törvényhozást már 1881-ben arra inditotta volt, hogy a sommás ügyek jogorvoslatait revisiónak vesse alá.

Ezen revisió czélja kiválóan az volt: hogy ugy a fennállott kir. itélőtáblák, mint pedig a magy. kir. Curia az ezen ügyekben beadott jogorvoslatok által működésükben teljesen meg ne akadályoztassanak.

A törvényhozás az 1881:LIX. törvénycikkben oly intézkedéseket vett fel, a melyek e czél elérését közvetlenül és közvetve előmozditani alkalmasak.

A 47. §-ban meghatározza azon eseteket, a melyekben harmadfokú elbirálásnak helye nincsen és ezt az itéletek egybehangzóságához - mint ismérvhez - köti.

Közvetve pedig annyiban, a mennyiben az idézett tc. 37. §-ában meghatározza azon sommás ügyeket, a melyekben a felebbezésnek az itélet végrehajthatóságára felfüggesztő hatálya nincsen.

Az itéletnek a felebbezésre való tekintet nélkül megengedett végrehajthatóságában, eltekintve az ezen intézkedést javasló egyéb törvényhozási indokoktól, kétségtelenül az alaptalan felebbezéseknek egyik korlátozása rejlik.

Az érvényben levő jog szempontjából szabály szerint minden sommás ügy kettős felülbirálatnak lehet alávetve, és a korlátozás, melyet fentebb érintettem, csak kivételt képez.

A javaslat ezen jogorvoslati rendszert fenn nem tarthatta és ezzel ellenkezően azon elvet juttatja érvényre, hogy a járásbiróságok, mint elsőfokú biróság előtt letárgyalt sommás ügyekben csak egyfokú felebbezésnek lehet helye. Ezen elv azonban, mint alantabb kimutatni szerencsém lesz, bizonyos megszoritásnak volt alávetendő.

A jogorvoslati eljárás szabályozásánál a javaslat azon szempontból indult ki, hogy magában a jogorvoslati eljárásban a jogorvoslatok megszoritásának nem szabad elrejtve lennie. Ha az adott viszonyok közt a törvényhozás a járásbirósági itéletekkel szemben a jogorvoslatoknak szükségét elismeri, akkor a jogkereső közönség részére az azokkal való élés lehetőségét biztositani kell. Ennek folytán az eljárás keretéből ki vannak zárva mindazon intézkedések, melyek nyiltan vagy leplezetten, közvetve vagy közvetlenül arra hivatvák szolgálni, hogy a jogorvoslattal való élés lehetősége a törvényben ugyan meg legyen irva, de az azzal való tényleges élés a feltételeknek szigorú és költséges megszabása által lehetetlenné tétessék.

Nem tartottam ez okból követendőnek azon törvényhozások példáját, a melyek az egyes biró itélete ellen - értékre való tekintet nélkül - a felebbezést elvileg megengedik, de a felebbezési eljárást akként szabályozzák, hogy az ezen jogorvoslattal való élés lehetősége a perek legtöbb esetében tényleg meg van szüntetve.

Három intézkedés az, a melylyel az elvi elismerés mellett a jogorvoslatoknak leplezett megszoritása czéljából találkozunk.

Az egyik az ügyvédi kényszer a felebbezési eljárásban; a másik az itéletek kiterjedt végrehajthatósága; a harmadik pedig a szóbeliségnek a felebbezési eljárásban végletekig való vitele.

A javaslat azon alapfelfogásból indul ki, hogy azon törvényhozási szempontok, a melyek a sommás eljárásnak különleges természete mellett szólanak, kell, hogy a kereset inditástól kezdve, a per jogerejű befejezéseig lehetőleg érvényesüljenek. Azon törekvés, hogy az ügyeknek ezen nagy részére nézve olcsó, gyors és oly eljárás honosíttassék meg, a mely lehetségessé teszi, hogy maga a jogában megtámadott fél jogait közvetlenül a biróság előtt érvényesithesse, hatálytalanittatik: ha a felebbezési eljárásban ezen törekvéssel ellentétben álló elvek jutnak érvényre.

Az ügy természetéből és annak értékéből eredő indokok, a melyek a hatáskörnek megállapitásánál mérvadók és a melyek a birói szervezetben az egyes és társas biróságok mint első-biróságok felállitásához vezettek, jelentőségüket nem veszthetik, ha a járásbiróság hatáskörébe utalt és a sommás eljárásra tartozó ügyeknek másodfokú ellátása a törvényszék hatáskörébe utaltatik.

A javaslat ezen itt érintett szempontoknak a felebbezési eljárásban való érvényesülését kisérli meg.

Ez okból kerül minden oly alakszerűséget, a mely az ügy alaptermészetével ellenkezik.

A törvényszék előtti felebbezési eljárást - ezen alapelvből kiindulva, - nem lehetett olykép rendezni, mint a hogy az szabályzandó lesz azon ügyekre nézve, a melyekben a törvényszékek mint elsőfokú biróságok fognak eljárni. Ezen ügyek természete indokolttá teszi az ügyvédi kényszernek megállapitását és a pernek a felek általi előkészitését. De a sommás ügyekre nézve oda kellett törekedni, hogy a törvényszék előtti eljárásban is a fél, ha jogaiban sértve érzi magát, személyesen eljárhasson s ne szabassanak oly feltételek, a melyeknek betartása az ügyvédi kényszernek kerülő úton való behozatalával egyértelmű volna.

Ezen elvből folyólag a javaslat nem kivánja meg, hogy a felebbezés irásban terjesztessék elő, hanem megadja a félnek a jogot, hogy a felebbezést szóval bejelentheti. És habár a felebbezésnek kellékeit és annak szükségszerű tartalmát a törvénynek meg kell állapitania és ezeknek betartása oly szabályt képez, a mely a felebbezési eljárásnak nélkülözhetlen alapját képezi: ebből a személyesen közreműködő felekre joghátrány nem háramolhatik. Mert a felebbezés szóbeli előterjesztése alkalmával is köteles leend a biróság a felet mindazon utasitásokkal ellátni, a melyek szükségesek ahhoz, hogy a felek jogaikat ügyvédi segély nélkül is érvényesithessék.

Nem ismer e javaslat kötelező előkészitő iratokat a felebbezési eljárásban, mert tartani kell tőle, hogy ezen intézkedés által a felekre nézve oly kötelezettség háramolhatik, a mely a felebbezési költségeknek tetemes növekvését idézi elő.

Ez okból az előkészitő irat csak azon egy esetre lett szoritva, midőn a felebbező ellenfele a szóbeli tárgyaláson, az első biróság előtti eljárásban fel nem hozott tényállitásokat, nyilatkozatokat vagy bizonyitékokat akar érvényesiteni, a mely esetben ez irat benyujtása, a per gyors lebonyolitása és a szükséges védelem szempontjából elengedhetlen feltételt képez.

A jogorvoslattal való élés lehetőségének egyik feltételét a felebbezés felfüggesztő hatálya képezi.

Az elsőfokú biróság itéletének felebbezésre való tekintet nélküli végrehajthatósága nem szabad, hogy a jogorvoslat egyik korlátozásának természetével birjon. Az indokok, a melyek az előzetes végrehajthatóság meghatározásánál mérvadók, más természetűek, és az okadatolt gyorsabb kielégités vagy a megzavart viszonynak helyreállitása nem általánositható akként, hogy ez által a fél, még ha pernyertes lenne is, a jogorvoslattól való éléstől eleve visszariasztassék.

A javaslat a járásbiróság itélete elleni felebbezést értékhatárhoz köti és annak - az alantabb érintett kivételekkel - csak akkor enged helyt, ha a per tárgyának értéke járulékok nélkül 50 frtot meghalad.

Az ily csekélyebb értékű peres ügyekben az ügy kétszeres tárgyalása és az ebből ugy az államot, mint a feleket terhelő költségek magával a per értékével arányban nem állanak, és bármily egyszerű legyen is a felebbezési eljárás, az ily ügyekben a költség, ha nem haladja is mindig túl a per tárgyának értékét, de mindenesetre megközeliti.

Még egy másik szempont is merül fel, a mely ezen értékhatár megállapitását nélkülözhetlenné teszi.

A mint fentebb ki van fejtve, ezen javaslat feltételezi a kisebb polgári peres ügyekbeni eljárásról szóló 1877:XXII. törvénycikknek módositását. Ennek megfelelően a javaslat a 212. § szerint az ezen fentidézett tc. módositását tartalmazó külön előterjesztendő javaslattal egyidejűleg lép életbe.

A tervbe vett módositás a járásbiróság hatáskörének kiterjesztését vonja maga után, a mennyiben azon ügyek, a melyek az 1877:XXII. tc. határozmányai szerint a járásbiróság, mint kisebb polgári ügyekben eljáró biróság elé vannak utalva, a sommás eljárás körébe vonatnak.

A törvényhozás, a midőn ezen ügyekre nézve a felebbezést kizárta és csak egy igen szűk körre szoritott semmiségi panaszt enged meg, kiválóan azon szempontból indult ki: hogy az ilyen csekély természetű perekben lehető gyors és olcsó elintézésre kell törekedni és a feleket jogaik érvényesitése és az ebből eredő költségek tekintetében minden nagyobb megterheltetéstől meg kell óvni.

A felebbezésnek az ily ügyekben való megszoritását még egy másik szempont is okadatolta. Ez az, hogy ezen csekély értékű perek a sommás pereknek nagy hányadát képezvén, az ebből eredő jogorvoslatok az államra oly pénzügyi terhet róttak volna, a mely idővel a pereknek a forgalomból eredő szaporulata folytán nemcsak elviselhetetlenné válhatnék, hanem magára a birói szervezetre is kártékonyan hatott volna vissza. Ezen jogorvoslatok elintézése évről-évre a felső fokú biróságok létszámának emelését tette volna szükségessé, és e mellett az igazságszolgáltatásnak lefolyása szerfelett meg lett volna lassitva.

A hatáskörnek tervbe vett kiterjesztése, mely az 1877:XXII. tc. módositása folytán a járásbiróságokra nézve be fog állani; nem szabad, hogy a peres eljárás reformjának akadályául szolgáljon.

A felebbezésnek ilyen esetekben és ügyekben való megengedése folytán a jogosvoslatok száma tetemes mérvben felülhaladná a járásbiróságok itélete ellen eddigelé használt jogorvoslatok számát.

A törvényszékek mai összalkotásukban az ilyen felebbezések ellátására képtelenek volnának. S az értékhatár megvonása nélkül a törvényszéki birák létszáma szaporitásának szüksége évről-évre beállana és e mellett maguk a törvényszékek azon fontos polgári peres teendők elvégzésében gátoltatnának, a melyek hatáskörükbe vannak utalva. De a legkárosabb visszahatással volna ez még a büntető jogszolgáltatásra is, mert annak nagymérvű lassitását már az első fokon maga után vonná.

A javaslat, daczára annak, hogy a felebbezés tekintetében a jelzett értékhatárt megállapitja, mégis azon jogorvoslati rendszerrel szemben, mely az 1877:XXII. törvénycikkben foglaltatik, lényeges változást eredményez.

Mert míg az idézett tc. 11. §-ában meghatározott kisebb polgári peres ügyek nagyrésze olyan természetű, hogy a per tárgyának értéke 50 frtot tetemesen meghalad és a felebbezés jelenleg mégis ki van zárva, a javaslat értelmében az ilyen nagyobb értékű ügyekben ezentúl a szóbeliség elvein nyugvó felebbezésnek van helye.

De még azon esetekre is, melyekben a felebbezés ki van zárva, a javaslat megfelelő jogorvoslatról gondoskodott és sokkal tágabb jogvédelmet nyujt, mintsem az volt, melyet az 1877:XXII. törvénycikkben szabályozott semmiségi panasz a jogkereső közönségnek nyujtani képes volt.

A felebbezés értékhatára kettős kivételt nyerend: az egyik azon perekre vonatkozik, a melyek eddigelé az 1881:LIX. tc. 6. §-a és az 1868:LIV. tc. 44. §-a alapján kizárólag egyrészt a törvényszékek - mint birtokbiróságok - másrészt a telekkönyvi hatóságok hatáskörébe voltak utalva.

A másik kivételt azon örökösödési perek képezik, melyek az 1868:LIV. tc. 37. §-ában vannak felemlitve.

Az ilyen perekben a felebbezést értékre való tekintet nélkül meg kellett engedni, és ezen kivételes intézkedés indokai a javaslat illető szakaszainál részletesen elő vannak terjesztve.

A járásbiróság hatáskörének ezen javaslatban eszközölt kiterjesztése, nem szolgálhat okul arra nézve, hogy a felebbezési értékhatár ne egységesen, hanem az ügyre való tekintettel külön-külön állapitassék meg. Mert nem tartottam megfelelőnek - a fentemlitett kivételtől eltekintve - az értékhatár megállapitását az ügy magánjogi természetéhez kötni.

Azon általános szempontok, melyek a jogorvoslatnak megszoritását javasolják, ha bizonyos értékben nyernek kifejezést, az alapul szolgáló magánjogi viszonyt rendező törvénytől lehetőleg függetlenitendők.

A járásbiróság hatásköre, a mint azt a jelen javaslat 1. §-a megállapitja, ugy az érték, valamint azon érdek tekintetében, a mely a per tárgyához fűződik, a legkülönbözőbb természetű ügyeket öleli fel. De az ügyeknek ezen különböző neme és azoknak változó értéke a felebbezési eljárás megállapitása szempontjából egy közös ismérvvel bir, és ez az ügynek aránylag kis értéke, a melyet a perek túlnyomó nagy számában összhangzásba kell hozni, a jog érvényesitésével egybekapcsolt azon terhek és költségekkel, melyek a jogkereső közönségre jogai érvényesitése alkalmából hárulnak.

Ha a törvényhozás a polgári eljárás reformja alkalmából a perek nagy számára nézve, a melyek a járásbiróság előtt indittatnak meg, széles alapon nyugvó jogorvoslati rendszert akar meghonositani: a szóbeliséget és közvetlenséget bizonyos korlátozásoknak kell alávetni. E korlátozásnak olyannak kell lennie, hogy az a másodfokú alapos eldöntésnek akadályául ne szolgáljon és ne foszsza meg hatályuktól azon eljárási elveket, a melyek a járásbiróság előtti eljárásban a javaslatba foglalva lettek.

A javaslat kettős felebbezési eljárást ismer.

Az egyik: felebbezési eljárás szóbeli tárgyalással.

A másik: felebbezési eljárás nyilvános előadás alapján.

Az elsőben a szóbeliség és közvetlenség egész teljében érvényesül.

A felebbező új tényállitásokat, nyilatkozatokat és bizonyitékokat hozhat fel és a járásbiróság által eszközölt bizonyitás felvételének ismétlését és kiegészitését kivánhatja.

Hasonló jog illeti meg a felebbező ellenfelét és a járásbiróság előtt eldöntött ügy a felebbezési biróság előtt a felebbezési kérelem és ellenkérelem határai közt ujra tárgyaltatik.

A per ujabb tárgyalása a felek közreműködését azon mértékben teszi szükségessé, a melyet a járásbiróság előtti eljárásban a javaslat megállapit.

Ezen közreműködés megkivánja, hogy a fél vagy személyesen, vagy ügyvédje által képviselve, a felebbezés tárgyalásánál résztvegyen.

Ezen személyes közreműködés kétségtelenül nagy gazdasági hátrányokkal jár.

Ha figyelembe veszszük azt, hogy gyakran egyik vagy másik okból az ügy elhalasztása szükségessé válik, és hogy csekélyebb értékű ügyekben a per tárgyának értéke nem áll arányban azzal a költséggel, a mely az egyik vagy másik félre a törvényszék székhelyére való utazásból és az ott való tartózkodásból háramlik.

De az ügynek a törvényszék előtt leendő új tárgyalása, ha a fél akár személyesen, akár pedig ügyvéd által működik közre, az alapper költségeit tetemesen emeli és gyakran a per tárgyának értékével még mérsékelt birói megállapitás mellett sem fog összhangban állani.

Már pedig, ha a törvényhozás a járásbiróságok jelenlegi szervezete folytán és tekintettel a rendelkezésre álló erőkre, sommás ügyekben a felebbezést rendszerint meg akarja engedni, oly eljárási módozatokról is kell gondoskodnia, a melyek azt a peres felekre nézve lehetővé teszik.

A szóbeliség szigorú követelményeinek keresztülvitele különösen a jogorvoslat korlátozásának egyik módjává válnék; a mi pedig az adott viszonyok közt nem volna czélszerű. Mint már felemlitettem és ujabban hangsulyoznom kell, nem tartanám helyesnek, hogy a jogorvoslatok tekintetében a jelenlegi tág alapon nyugvó rendszerből egyszerre egy oly rendszerre térjünk át, mely a fennállónál tetemesen szűkebb.

Ezen szempontoknak megfelelően szabályoztatott a felebbezési eljárás nyilvános előadás esetében.

A járásbiróság által hozott itélet a peranyag egészében, ugy, a mint az az elsőfokú biróság által meglett állapitva, ténybeli és jogi vonatkozásaiban a felek személyes közreműködésének nem kizárásával, de annak hiányában is felülbirálatot nyer.

A másodfokú elbirálás alá eső peranyagot ilyen esetben szükségszerűleg korlátozni kellett.

A másodbiróság feladatát ezen felebbezési eljárásban nem a tényállás ujolagos megállapitása és a felek által inditványba hozott kiegészités képezi: hanem azon tényállás megállapitása, mely a járásbiróság előtt felvett iratokból és annak itéletéből mint ilyen meghatározható.

De a felebbezési eljárásnak azon rendelkezése, a mely a javaslat 167-174. §-ban foglaltatik, jogosultsággal csak addig bir, a mig a feleket jogaik érvényesitésében nem gátolja és magát a biróságot nem juttatja azon kényszerhelyzetbe, hogy egy meg nem felelő perbeli tényállás alapján hozzon itéletet.

Egyrészt a jogérvényesités teljes szabadsága, másrészt az alapos itélethozatal lehetősége jelöli meg azon határvonalt, a melyen belül a szóbeliség követelményeiről le lehet mondani és a biróságot a járásbiróság által megállapitott peranyag felülbirálatára lehet szoritani.

A javaslat nem akarja azt, hogy azon perjogi biztositékok, melyek a felebbezési eljárásban szóbeli tárgyalás esetében mindkét peres félnek nyujtatnak, a nyilvános előadásra való szoritás által gyengittessenek és hogy ezen felebbezési eljárás akár az egyik fél előnyére, akár a másik fél hátrányára szolgáljon.

Ezen utóbbi felebbezési eljárást tehát elvileg a perben szereplő összes felek beleegyező akaratától kellett függővé tenni.

Ha a felebbezőnek ellenfele inkább látja jogait megóva a felebbezés szóbeli tárgyalásában, akkor ezt a felebbező akaratával szemben is kivánhatja. Csak akkor, ha a maga részéről a felebbezési eljárásnak ezen neme ellen kifogást nem emel és a járásbiróság által megállapitott tényállást olyannak tartja, hogy annak helyes felülbirálatához saját személyes közreműködését, a tényállás újabb kifejtését, új tényállitások vagy bizonyitékok felsorolását szükségesnek nem találja, lesz ezen eljárásnak helye. Ehhez képest a peres felek megegyező akaratával az elbirálandó tényállás határvonalai mintegy megvonatnak.

De még ha a felebbező ellenfele saját érdekei szempontjából is a személyes közreműködést nélkülözhetlennek tartja, biztositani kellett neki azon jogot, hogy a másodfokú biróság az elsőfokú biró által hozott itélet sérelmes indokainak megvizsgálásánál ne csupán a felebbező előterjesztésére legyen szoritva, hanem a felek egyaránt és egyenlő meghallgatásának elve ez esetben is érvényesüljön.

Ez tette szükségessé, hogy a felebbező ellenfelének azon jog biztosittassék, hogy az irásban beadott felebbezésre észrevételeit megtehesse és igy a biróság figyelmét azon indokokra is felhivja, melyek a megtámadott rendelkezés helyessége mellett szólanak.

A javaslat czélja nem az volt, hogy a felek közreműködését kizárja, midőn a szóbeliségtől eltérő felebbezési eljárást is megállapitott, hanem ellenkezőleg a feleket meg akarja kimélni azon nagy gazdasági hátrányoktól, melyek előállanak, ha a felebbezési eljárásban a fél személyes közreműködésének elve kötelezőleg és minden kivétel nélkül keresztülvitetik.

Ez okból meg volt adandó és megadatott a javaslatban a feleknek azon jog, hogy a nyilvános előadás alkalmával nemcsak jelen lehetnek, hanem ha ezt a maguk részéről az előadó előterjesztése után is szükségesnek találják: kérelmüket szóval indokolhassák.

A felebbezési eljárásnak ezen itt érintett rendelkezései - mint már fentebb is emlitettem - a helyes itélethozatal akadályát nem képezhetik.

Már pedig ez előáll mindazon esetekben, a midőn a felek a járásbiróság által megállapitott tényállást a maguk részéről a helyes itélkezés szempontjából elegendőnek tartják, de a törvényszék a tényállást kellően megállapitottnak nem találja, a bizonyitás felvételének ismétlését vagy kiegészitését, vagy a felek személyes meghallgatását az ügy alapos eldöntése szempontjából megkivánja.

Ilyen és hasonló esetekben a nyilvános előadás szóbeli tárgyalássá változik át. A felek arra - ha meg nem jelentek - megidéztetnek, ha pedig jelen vannak a szóbeli tárgyalás azonnal megnyittatik és az ügy alapos elbirálása minden körülmények közt biztositva van.

A szóbeli tárgyalástól eltérő felebbezési eljárási elvek meghatározásánál még két szempont volt irányadó.

Az egyik az: hogy a járásbirósági itélet ellen használható felebbezés a járásbiróság előtt kifejtett peranyagnak ugy ténybeli, mint jogi méltatására egyaránt kiterjed.

A felebbezések nagy része nem annyira a járásbiróság itéletében megállapitott tényállásnak újabb megállapitására vagy kiegészitésére vonatkozik, hanem igen gyakran csak annak jogi méltatását tartja sérelmesnek. Ez utóbbinál a fél személyes közreműködésének hiánya a helyes itélkezés szempontjából nem válik érezhetővé.

Ha tehát a törvényhozás ilyen esetekben a feleket a személyes közreműködés kötelezettsége alól felszabaditja, ez által a biróra nézve valamely magánjogi szabvány feltételei fenforgásának megállapitását vagy a törvény helyes értelmezésének lehetőségét nem teszi nehezebbé. A törvény alkalmazásának kötelezettsége oly birói feladatot képez, a mely a perben a fél működésétől és annak irányitásától független.

Ilyen esetekben azon segédeszközről, a mely a felek jogi érvelésében, a jogtétel megvitatásában fekszik, le lehet mondani.

A másik döntő szempont az volt, hogy a javaslat a jogorvoslati rendszer egyszerűsitése és a sommás eljárás gyors lebonyolitásának szempontjából a járásbiróság által elkövetett lényeges alaki sérelmek tekintetében és ezen alaki sérelmek megállapitására vonatkozólag nem nyujt külön jogorvoslatot, hanem azt a felebbezés keretébe utalja.

Ezen alaki sérelmek a javaslat 160. §-ának 1-6. pontjában és a 161. §-ban foglaltatnak.

Ehez még két eset járul. Az egyik: ha a fél az elsőfokú biróságnak a perköltségekre vonatkozó intézkedését akár annak ki által leendő viselése, akár pedig a mennyiség tekintetében sérelmesnek tartja.

A másik eset pedig: ha a fél azt vitatja, hogy az itélet, a mely az első érdemleges tárgyalás elmulasztása alapján hozatott, nélkülözi azon feltételeket, a melyeket a törvény az ily itélet meghozatala tekintetében megállapit.

Ezen esetekben alaki kérdések döntetnek el; a felek közreműködése nélkülözhető és azok meghallgatása csak a legritkább esetekben válik szükségessé.

Az alapos itélkezés az ily esetekben is teljesen biztositva van, ha azon jog, mely a biróságnak a felebbezés nyilvános előadása esetére szóbeli tárgyalás elrendelése tekintetében megadatott, ezen esetekre is egyaránt kiterjesztetik.

A javaslat a kettős felebbezést elejtette, mert a felebbezési eljárásban, ha az szabály szerint a szóbeliségen nyugszik, az ügy harmadik tárgyalása az államot és a jogkereső közönséget egyaránt érő terhek folytán lehetetlenné válik.

A javaslat a második felebbezés helyett, mint új jogorvoslati intézményt, a felülvizsgálatot lépteti életbe.

Ezen új perorvoslat természete, annak feltételei, magához a felebbezéshez való viszonya, mint a részletes indokolásba tartozó, a javaslat illető fejezetének indokolásánál behatóan elő van terjesztve.

Az értékhatár, melyet a javaslat a fölülvizsgálat tekintetében megállapit, ugyanazon szempontok alá esik, mint azok, a melyek a felebbezési értékhatár tekintetében az illető helyen fel lettek hozva.

Az érték összegének 200 frtban történt megállapitását kettős tekintet ajánlja. Az egyik: hogy az ügynek alapos és megfelelő elintézése a javaslatban foglalt eljárási elvek folytán már a járásbiróságok előtt nagyobb mérvben van biztositva, mint eddigelé azon eljárási elvek folytán volt, melyek a sommás eljárást szabályozták.

A másik indok az: hogy a javaslatban foglalt felebbezési eljárás az ügy ujolagos tárgyalását magában foglalván, a jogaiban sértett félre nézve sokkal több biztositékot nyujt, mint azon felebbezés, a mely az érvényben levő eljárási törvényekben szabályozva van.

Végül az értékhatár megállapitásánál figyelemmel kellett lenni azon körülményre, hogy a felülvizsgálatok elintézésére a kir. itélőtáblák hivatvák és hogy ezen biróságok ugy egyéb polgári, mint büntető ügyekben a felebbezéseket a szóbeliség alapján fogják elintézni.

A kir. táblák hatáskörét alkotó egyes elemekre a jogorvoslati rendszer megállapitásánál figyelemmel kell lenni. A sommás ügyekben nyujtható fölülvizsgálatot, annak feltételeit és eseteit összhangzásba kell hozni a polgári ügyekben, sőt a büntető ügyekben engedhető jogorvoslatokkal is.

A sommás eljárás jogorvoslati rendszerét az igazságszolgáltatás általános követelményeinek megfelelően kell rendezni. Simulni kell annak a birói szervezethez és azon erőkhöz, a melyek az igazságszolgáltatási feladatok megoldása tekintetében egyáltalában rendelkezésre állanak.

Mert az igazságszolgáltatás egyik részében tulságosan megengedett jogorvoslat károsan hat vissza a birói tevékenység többi ágaira. Megszoritásokat von maga után ott, a hol a törvényhozás épen ellenkezőleg a szélesebb alapon nyugvó jogorvoslati rendszert tartja elfogadandónak.

A járásbiróságok hatáskörének különösen azon ügykörre tervezett kiterjesztése, a melyben eddigelé ezen biróságok, mint kisebb polgári peres ügyekben illetékes biróságok jártak el, mint előterjesztésemben kiemeltem, szükségszerűleg azon felebbezési értékhatár megvonását eredményezte, mely a javaslat 121. §-ában foglaltatik.

Az 1877:XXII. tc. 57. és következő §-aiban ezen ügyekre nézve szabályozott semmiségi panasz kielégitő jogvédelmet a birói tévedés ellen nem szolgáltat.

A jogorvoslat, a mely ilyen ügyekben nyujtandó, nem lehetett teljesen különleges természetű, hanem összhangzásba volt hozandó azon jogorvoslati elvekkel, a melyek a felülvizsgálatra nézve meg lettek állapitva.

A jogvédelem, a mely ezen jogorvoslat által nyujtatik, sokkal tágabb körű, mint az, a mely az 1877:XXII. törvénycikkben szabályozott semmiségi panaszban foglaltatik.

Az utóbbi jogorvoslat csak néhány eljárási szabály megsértésére vonatkozott; mig a nyujtandó fölülvizsgálat orvoslást ad minden oly eljárási sérelemmel szemben, a mely az ügy eldöntésére befolyással volt és valamely eljárási szabály helytelen alkalmazása gyanánt tűnik fel.

A semmiségi panasz az anyagi jog helytelen alkalmazása körül elkövetett birói tévedésekkel szemben mi orvoslást sem nyujtott; mig a javaslatban szabályozott fölülvizsgálat által az anyagi jog helytelen alkalmazásából, téves értelmezéséből vagy mellőzéséből eredő hátrányok is helyrehozhatók.

Ezen jogorvoslat, a mely a törvényszéki itéletek ellen használható fölvizsgálattal lényegileg megegyezik, a felek megengedett közreműködése tekintetében korlátozandó volt.

Ezen jogorvoslat ugyanis kizárólag irásbeli alapra lett fektetve.

A kiterjedt jogorvoslati rendszer, a melyet az előterjesztett javaslat meghonosit, a kir. törvényszékek idejét és a rendelkezésre álló erőket nagymérvben igénybe fogja venni.

A rendelkezésre álló erőket és időt első sorban a fontosabb igazságügyi feladatok megoldására kell fentartani. S habár több törvényszéknél az ügyforgalom növekvéséből és a szóbeliség meghonositásából kifolyólag a birói létszám szaporitásának szüksége be fog állani, mégis tartózkodni kellett oly intézkedések javaslatba hozatalától, a melyek minden egyes törvényszéknél a birói létszám tetemes emelését tennék szükségessé.

Ezen létszámemelés időszakokként beállhatna és a jogorvoslati rendszer a birói létszám emelésének egyik meg nem határozható és kiszámithatlan tényezőjévé válnék.

A jogorvoslatnak tehát, a melyet az eddigelé a kisebb polgári eljárás alá tartozó ügyekben nyujtani szándékozunk, olyannak kell lenni, a mely a létező birói szervezetnek megfelel; és a melynek nem szabad azt eredményeznie, hogy az ily csekély értékű ügyek jogérvényes elintézése késleltessék és maga a jogorvoslat a polgári pereknek a törvényszékek előtti gyors lefolyását megakadályozza.

IV. Birói szervezetünk egyik alapelvét az képezte, hogy az egyes biró hatáskörébe utalt polgári és bünvádi ügyek felülbirálata az első fokú törvényszékek hatáskörébe utaltatott.

Ezen szervezeti elv, melyet az országbirói értekezlet az ideiglenes törvénykezési szabályokban ismét érvényre juttatott, az 1868:LIV. tc. a polgári ügyekre nézve megváltoztatta. A bűnvádi ügyekre nézve ezen elv hatályát az 1871:XXXI. tc. 17. §-a szüntette meg.

Ha figyelembe veszszük, hogy ezen szervezeti elv mellett ugy a polgári, mint a bűnvádi ügyekben a jogorvoslati rendszer a lehető legszélesebb alapra volt fektetve, könnyen megérthető és megmagyarázható azon állapot, a mely a polgári perrendtartás megalkotása és az 1871:XXXI. törvénycikk illető szakaszának életbeléptetése folytán az eljárás mindkét nemében előállott.

Az a körülmény, hogy az elsőfokú társasbiróságok a járásbirói hatáskörbe utalt ügyek felülbirálatánál mint másodfokú biróságok fel nem használtattak, eredményezte azt, hogy a forgalomnak növekvésével, mely a jogügyletek és ebből folyólag a perek számának növekedését idézi elő, a kir. itélő táblák és a királyi Curia oly nagy számú jogorvoslat elintézésére lettek hivatva, hogy ez által a biróságok szervezete folytonos rázkódtatásnak lett kitéve.

E felsőfokú biróságok a jogorvoslati rendszer meghatározása és a jelzett szervezeti elv folytán nélkülözték összeállitásukban amaz állandóságot, mely a helyes birói szervezet elengedhetlen alapfeltételét képezi.

A törvényhozás immár nem zárkózhatott el azon visszásságok felismerése elől, a melyek abból eredtek, hogy az elsőfokú társasbiróságok a felebbezési teendők elvégzésére egyáltalán fel nem használtattak.

Már az 1877:XXII. tc. megalkotása alkalmával megtörtént ez irányban az első lépés.

A járásbiróságoknak, mint kisebb polgári peres ügyekben eljárt biróságoknak itélete ellen megengedett semmiségi panasz elbirálása a törvényszék hatáskörébe lett utalva.

A felsőfokú biróságok évről-évre növekvő, a jogorvoslatok számának növekedése által előidézett hátraléka eredményezte azon intézkedéseket, a melyek a kir. táblák és kir. Curia birói létszámának emelése tekintetében tétettek.

Mindezen kisérletezések eredményre nem vezettek. Vissza kellett térni azon szervezeti elvre, melyet 1868:LIV. és 1871:XXXI. törvénycikkek elejtettek.

Ez eredményezte az 1883:VI. törvénycikk megalkotását, a melyben az elsőfokú törvényszékek a járásbiróságok mint büntető biróságok felett a felebbezési teendők nagy részének elvégzésével ruháztattak fel; az eljárási elvek azonban változatlanul fentartattak.

Azok a szempontok, a melyek még egy tisztán az irásbeliség elvén nyugvó jogorvoslat rendszerben az elsőfokú társasbiróság, mint felebbezési biróság felhasználását szükségessé teszik, fokozott mérvben érvényesülnek, ha a jogorvoslati rendszer a szóbeliség és közvetlenség elvére épittetik.

A javaslat a járásbiróság hatáskörébe utalt sommás ügyekre nézve ezen elvet egész teljében érvényre juttatja.

Kétségtelen, hogy a törvényszékeknek sommás ügyekben felebbezési hatáskörrel való felruházása, a helyes munkamegosztásnak alapfeltétele.

De bármily fontos legyen is ezen körülmény, egymagában a hatáskör kiterjesztésének indokát csak annyiban képezheti, a mennyiben ez által a birói itélkezés minőségileg csorbát szenvedni nem fog; és a mennyiben ettől tartani lehetne, ha nem merülnek fel olyan indokok, a melyek az ilyen rendelkezést nélkülözhetlennek tüntetik fel.

Az elsőfolyamodású biróságok számának meghatározásánál és azok elhelyezésénél az a szempont mérvadó, hogy a jogkereső közönségnek a biróságokkal való érintkezés lehetősége megadassék.

Minél erősebb mérvben érvényesül ezen biróságok előtt a szóbeliség elve, minél inkább képezi a biró feladatát, hogy a felek előterjesztésén túl az ügyállást kifejtse és tisztába hozza; minél inkább érvényesül az eljárásban a felek személyes közreműködése: annál fokozottabb mérvben kell a törvényhozásnak azon hátrányok leküzdésére gondot forditania, a melyek abból erednek, hogy a jogkereső felek a biróság előtti megjelenés czéljából kisebb-nagyobb távolságokat járnak be és rendes lakhelyüket elhagyva, foglalkozásukban és keresetükben akadályozva vannak.

Az oly felebbezési eljárás, a mely az ügynek ujólagos tárgyalásában áll, és a melyben a másodfokú biróság a felek és a tanuk közreműködését oly mérvben veheti igénybe, mint az elsőfokú biróság, - szükségessé teszi, hogy a felebbezési törvényszékek számának meghatározásánál a fentjelzett szempontok teljes mérvben figyelembe vétessenek.

Ez okból lettek a javaslatban a kir. törvényszékek a felebbezési hatáskörrel felruházva.

Törvényszékeink száma és azok elhelyezése lehetségessé teszi a feleknek, hogy ott, a hol ezt a per tárgya megkivánja, nagyobb anyagi hátrányok nélkül, a törvényszék előtti szóbeli tárgyalásban részt vehessenek.

De a törvényszékek II-od fokú hatósággal való felruházása a nagyközönségre nézve még az ügyvédi képviselet tekintetében is tetemes előnyökkel van egybekapcsolva.

Mert ez lehetségessé teszi, hogy csekélyebb természetű ügyekben, ha a fél a járásbiróság előtt ügyvéd által képviselteti magát, a felebbezési tárgyalásra ugyanazon ügyvédet bizhatja meg, a ki az ügyet már egyszer tárgyalta, a mi nemcsak költségkimélés, hanem a per gyors lebonyolitásának egyik segédeszköze.

Mert ha a másodfokú biróságnál más meghatalmazott jár el, mint az elsőfokú biróság előtt, ez által rendszerint a tárgyalásnak hosszadalmassága idéztetik elő.

Már pedig a szóbeli eljárásnál a biróság idejének kellő felhasználása nem csekély jelentőséggel bir.

A javaslatban szabályozott felebbezés a szóbeli eljárás alapján az ügyek újolagos tárgyalását képezi, a felebbezési kérelem és ellenkérelem határain belül.

A felebbezési biróság a tényállást itéletében önállóan állapitja meg.

A tényállás megállapitása szempontjából a felebbezési biróság a felek személyes meghallgatását elrendelheti.

A felek által inditványozott új bizonyitásra nézve a bizonyitás felvételét közvetlenül, vagy megkeresés által foganatositja.

A járásbiróság által eszközölt bizonyitás felvételének egészben, vagy részben ismétlését elrendelheti.

Ha immár figyelembe veszszük azt, hogy az érvényben lévő jogorvoslati eljárás folytán a kir. itélőtáblák a sommás ügyek ez aránylag nagy hányadában a tárgyalás kiegészitését kénytelenek elrendelni és ha ehhez hozzávétetik azon újitás, hogy a felek a felebbezésben új ténykörülményeket és bizonyitékokat hozhatnak fel, úgy kétségtelenné válik az, hogy a másodfokú biróságok a helyes itélkezés szempontjából ezen módhoz gyakran lesznek kénytelenek folyamodni.

Már pedig az általános tapasztalat által igazolva van az, hogy a biróságok a helyes itélkezés ezen segédeszközeit különösen csekélyebb fontosságú ügyekben a feleket terhelő költségek folytán kevésbé hajlandók igénybe venni.

És ezen viszásság azon mérvben növekedik, a melyben a felebbezési biróság kerülete nagyobbodik.

A tényállás önálló megállapitása szűkebb vagy tágabb korlátok közt a másodfokú biróság által azon mérvben fog eszközöltetni, a melyben sikerül a távolságból eredő hátrányokat leküzdeni.

Ha a törvényhozás az általa megállapitott bizonyitási rendszer folytán súlyt helyez arra, hogy az esetben, ha a másodfokú biróság a bizonyitás felvételét elrendeli, az lehetőleg általa közvetlenül eszközöltessék, akkor a felebbezési biróságok meghatározásánál erre különös gondot kell forditani.

Mert ha a járásbiróságok itéletei felett való felebbezési hatósággal nem a törvényszékek, hanem a kir. táblák bizatnának meg, nemcsak a tényállás tisztába hozatalára szolgáló eszközök alkalmazása gyengittetnék, hanem a biróság előtti közvetlen bizonyitás felvétele az esetek legkisebb részében volna közvetlenül az itélő biróság előtt foganatositható.

A járásbiróságoknak ezen javaslatban megállapitott hatásköre folytán a törvényszékeknek, mint elsőfolyamodású biróságoknak hatásköre szűkittetik.

A rendes perek száma lényegesen csökkenni, a sommás pereké pedig emelkedni fog.

E mellett figyelembe veendő még az is, hogy a perek számának növekedése az eddigi hatáskör mellett is a sommás ügyeknél aránylag nagyobb hányadot tüntet fel, mint azon ügyeknél, melyek eddigelé a törvényszékek hatáskörébe tartoztak.

Ennek folytán a jogorvoslatok száma is növekvést tüntet fel.

Ha a járásbiróságokkal szemben nem a törvényszékek, hanem a kir. itélőtáblák ruháztatnának fel a felebbezési hatáskörrel, ezek szervezetében lényeges változásnak kellene beállani.

Vagy folyton emelni kellene a kir. tábláknál alkalmazott birák számát - és ennek folytán az ország egyik vagy másik kir. tábláján ismét előállanának azon szervezeti bajok, a melyek a kir. táblák szétosztását megelőzőleg felmerültek; - vagy pedig a kir. itélőtáblák számát kellene tetemesen felemelni, hogy ha a felebbezési eljárásban a szóbeliség elvét a perek minden nemére tényleg érvényre akarjuk juttatni.

Mindkét szervezeti intézkedés egyaránt kerülendő.

Az első azért, mert annak pénzügyi terhe igen súlyos volna és elhibázott szervezetnek kellene azt tartani, melyben a kir. itélőtáblánál alkalmazott birák száma megközelitené a törvényszékeknél alkalmazott birák számát.

A másik pedig területileg kis itélőtáblák rendszeréhez vezetne és képtelenné tenné azokat ama fontosabb teendők ellátására, a melyek ugy a polgári, mint a bűnvádi perben általuk eszközlendők.

A törvényszékeknek a felebbviteli birói teendőkkel való felruházása az elsőfokú biróságok szervezetére jótékony hatással lesz.

Nemcsak ez által, hogy szorosabb kapcsolat létesül az egyes és társas biróságok közt, a mely az igazságügyi administratio lényeges javulásával jár, hanem azért is, mert az első folyamodású törvényszékek megerősödését idézi elő.

A törvényszékek ezen új hatásköre szervezeti intézkedések megtételét fogja szükségessé tenni, értve ez alatt a felebbezési tanácsok megalkotását.

De ezen körülmények nem olyan természetűek, hogy egyelőre külön törvényhozási intézkedés tárgyává teendők.

Az 1891:XVII. tc. megengedi azt, hogy ép tekintettel a törvényszékek ezen új hatáskörére, a kellő intézkedések megtörténhessenek arra nézve, hogy a törvényszékeknél a felebbezési teendők ellátására szükséges erők megfelelő állásban, és díjazásban meg is tartassanak.

Hasonlólag intézkedik a hivatkozott törvénycikk az iránt is, hogy a felebbezési tanácsokban a törvényszékekhez beosztott albirák részt ne vegyenek.

Gondoskodva van tehát arról, hogy a felebbezések elintézése oly birák közreműködésével történjék, a kik nagyobb gyakorlati képzettséggel birnak.

V. A javaslat a járásbiróság hatásköréhez tartozó peres ügyekben kettős jogorvoslatot ismer: felebbezést a törvényszékhez és felülvizsgálatot a kir. itélőtáblához. A járásbiróság hatáskörébe utalt polgári peres ügyek tehát végleges elintézésüket a kir. itélőtáblák által fogják nyerni és ennek folytán a m. kir. Curiának biráskodása ezen ügyek tekintetében meg fog szűnni.

Szükségesnek tartom azon indokok előadását, melyek a kir. itélőtábláknak a jelzett hatáskörrel való felruházását javasolják; felemlitését azon szervezeti és perjogi előnyöknek, melyek a hatáskörnek ilyeténkép történt megvonása által előfognak állani és egyuttal röviden mérlegelni azon indokok benső erejét, melyek a perek minden nemére nézve egy egységes felülvizsgálati forum felállitása mellett felhozatnak.

Azon általános jogpolitikai érvek, a melyek alapján a kir. törvényszékeknek hatásköre, mint felebbezési biróságoké, meg lőn állapitva, a felülvizsgálati biróság meghatározásánál is döntők. Mert minden jogorvoslati rendszer helyességének egyik ismérvét az képezi, vajjon összhangzásban áll-e magával a birói szervezettel és az elintézendő ügyek oly felosztását eredményezi-e, mely az egyes biróságok működésére nem hat bénitólag, sőt mint helyes munkafelosztás, az igazságszolgáltatásnak gyors és egyenletes menetét biztositani képes.

Minél szélesebb alapra van fektetve valamely jogorvoslati rendszer; minél tágabb az a kör, a mely a jogorvoslattal megtámadható ügyeket magában foglalja; minél inkább törekszik a törvényhozás arra, hogy a jogorvoslati eljárás is a szóbeliség és közvetlenség követelményeinek megfelelően legyen rendezve: abban a mérvben kell egyuttal a jogorvoslatot elintéző közegek meghatározásánál az első-, illetve másod- és harmadfokú biróságok között fennálló távolságból eredő hátrányok és nehézségek leküzdésére a figyelmet forditani.

Ha a felülvizsgálati hatáskörrel sommás ügyekben nem a kir. itélő táblák, hanem a m. kir. Curia ruháztatnék fel, az esetben ezen jogorvoslat sokkal szűkebb határok közé volna szoritandó, mintsem azok, melyeket a javaslat megjelöl.

Már pedig, ha a peres eljárásban lényeges rendszer-változás áll is be, a jogorvoslatokban eszközlendő megszoritások azon szükséges mérvre szoritandók, a melyet egyrészt az életbeléptetendő eljárás alapelvei, másrészt az igazságszolgáltatás akadálytalan lefolyása szükségessé tesznek.

Az a jogorvoslati rendszer, a melyet az 1868:LIV. tc. meghonositott, s a melyet részben az 1881:LIX. tc. módositott, széles alapon nyugszik, a sommás ügyben elvileg két érdemleges jogorvoslatot enged.

Ezen jogorvoslati rendszer, mint az azzal való élés gyakori esetei bizonyitják, a köztudatban gyökeret vert; s a törvényhozásnak a jogorvoslati rendszer ujólagos megállapitásánál ezen körülménynyel számolnia kell s ekkép a felülvizsgálat feltételeinek meghatározásánál s különösen az elintéző közeg megjelölésénél kerülni kell lehetőleg mindazt, a mi a felülvizsgálati esetek körét szerfelett szűkitené.

Már pedig, ha a sommás ügyekre nézve a m. kir. Curia volna a felülvizsgáló biróság, ez oly értékhatár megállapitását tenné szükségessé, a mely gyakorlati eredményében a sommás perek legnagyobb részére nézve egyértelmű volna a második jogorvoslat megtagadásával.

A törvényhozás már 1881-ben felismerte azon visszásságot, mely abból eredt, hogy minden polgári ügy a perek értékére való tekintet nélkül, a harmadfokon a Curia elé vihető.

A sommás perek számának növekvése és ebből folyólag a felebbezések szaporodása a Curia rendes működésének egyik akadályát képezte.

Maga után vonta a birói személyzetnek szaporitását, a hátralékok növekedését és ép azon ügyek lassu elintézését, melyeknek gyors elintézése általános gazdasági érdeket képez.

Az orvoslás, mely az 1881:LIX. tc. 47. §-ában foglaltatik, kielégitő eredményeket nem adhatott és bár lényegében a jogorvoslatok megszoritásának egyik módja, mégis azon kétségtelenül helyes jogpolitikai gondolaton alapul, hogy a peres ügyek minden nemére nézve, a végleges döntés jogát nem lehet egy és ugyanazon biróságra ruházni.

Ha immár perjogunk részleges reformjánál az 1881. évi törvényben elfogadott igazságügyi politikai felfogástól eltérnénk és a sommás ügyek felülvizsgálatát a Curia hatáskörébe utalnók; eltekintve a jogorvoslatnak szükségszerű korlátozásától, a melyre fentebb utaltam, nem csak a birói szervezetben újabb nehézségeket idéznénk elő, hanem ugy ezen részleges, mint pedig a teljes reformtól várható üdvös eredményeket tetemes részben kétségessé tennők.

A sommás ügyekben hozott itéletek ellen irányuló felülvizsgálati kérelmeknek a Curia hatáskörébe való utalása maga után vonná azt, hogy ezen jogorvoslat tekintetében a szóbeliségről teljesen le kellene mondani; és ennek daczára ezen biróság birói létszámát fel kellene emelni, mert ezen jogorvoslat felülhaladná a felebbezések számát, a melyek jelenleg az 1881:LIX. tc. 47. §-a alapján a Curiához felterjesztetnek.

Már pedig a polgári eljárás reformjának egyik feladatát kell, hogy az is képezze, hogy a birói szervezetben a biróságok valódi feladatukat és rendeltetésüket tölthessék be, s hogy különösen a Curia megfelelhessen ezen feladatának, a melynek megoldására a birói szervezetben elfoglalt állásánál fogva hivatva van.

A polgári peres eljárás egészében és különösen jogorvoslati részében czéltévesztett volna, ha az a Curia ügykörének tágulásával járna és szükségessé tenné a birói létszám felemelését, holott a helyes eljárási reformoknak azt kell eredményeznie, hogy a Curián jelenleg létező birói létszám fokozatosan leszállitható legyen.

De szükségesnek tartom a törvényhozás figyelmét még egy mozzanatra is felhivni, a mely a kir. itélőtábláknak a felülvizsgálati hatáskörrel való felruházásánál mérvadó volt.

Az 1890:XXV. tc. megalkotásának egyebek közt két főindoka volt: az egyik, hogy a budapesti és marosvásárhelyi kir. itélőtáblának szétosztása, illetve a megfelelő kir. itélőtáblák szervezése által eleve eltávolittassanak azon akadályok, a melyek a polgári és bűnvádi eljárás reformjának útjában állanak; a másik pedig az volt, hogy az elsőfokú biróságok felett gyakorlandó felügyelet rendezése és hatályossá való tétele a kir. itélőtáblák szervezését tételezi fel.

Az 1891:XVII. tc. a felügyeletet szabályozván, a kir. itélőtáblák elnökeit a helyes igazságügyi igazgatásnak megfelelően, az elsőfokú biróságokkal szemben felügyeleti hatósággá tette.

A biróságok működésére való felügyelet az itélkezési teendőkkel a legszorosabb kapcsolatban áll. S ha a járásbiróságoknak polgári ügyekben kifejtett működése egészében, a törvényszékeké pedig tetemes részben a kir. itélőtábláktól elvonatnék, ezen intézkedés egyértelmű volna azzal, hogy a kir. itélőtáblának felügyeleti joga nagyrészt hatálytalanittassék.

Miután pedig ezen biróságok feletti felügyelet a m. kir. Curiára nem ruházható, az elsőfolyamodású biróságok működésük nagy részére nézve a hatályos felügyeletet nélkülöznék és a törvényhozás lemondana azon előnyökről, melyek a kir. itélőtáblák szervezésében rejlenek és a felügyeletre vonatkozó törvényes intézkedések végrehajtását lehetetlenitené.

A kir. itélőtábláknak ezen kettős hatásköre: itélkezni és felügyeletet gyakorolni, kell, hogy összhangzásban álljon egymással. S a mint a szervezeti intézkedések az itélkezésre nem szabad, hogy zavarólag hassanak, ép ugy az eljárási törvényeknek és különösen azok jogorvoslati rendszerében nem szabad, hogy a felügyeleti teendőnek egyik akadálya rejljék.

A javaslat jogorvoslati rendszere folytán a sommás ügyeket végleg a kir. itélőtáblák fogják elintézni; ezen intézkedést, eltekintve minden indoktól, mely azt javasolja, vizsgálat tárgyává kell tenni azon szempontból is, vajjon a kir. itélőtábláknak ezen utolsó fokú biráskodása mellett a jogegység kellően megóvható-e?

Már az 1890:XXV. tc. megalkotását megelőzőleg - e helyütt csakis a polgári peres ügyeket tartva szem előtt - a kir. itélőtáblák mint utolsó fokú biróságok jártak el egyes eljárási és végrehajtási kérdésekre nézve.

A törvényhozás a kir. itélőtábláknak czélbavett felosztása alkalmából nem zárkózhatott el azon esetleges hátrányok bekövetkezhetése elől, a melyek előállhatnak, ha az ügyek bizonyos nemére a végleges döntés joga több biróságra ruháztatik s a jogszabály alkalmazása és értelmezése tekintetében az illető biróság területének megfelelően, mintegy külön jogterületek képződnének.

Ezt megakadályozandó, igtattattak az 1890:XXV. tc. 13. §-ába a megfelelő intézkedések, a melyek alkalmasak arra, hogy a jogegység mindazon kérdésekben megóvassék, melyek végleges elintézésüket a kir. itélőtáblák által nyerik.

Ha immár a tervezett reform által azon kör kiterjesztetik, a melyben a kir. itélőtáblák ezentúl mint utolsó fokú biróságok fognak eljárni és a fentidézett törvényes intézkedések czélszerű és elégséges volta elismertetik, ugy a jogegység kérdésében a jogorvoslati rendszerben beállott változás mi hátránynyal sem járhat.

De azon irányitás és vezetés, mely a m. kir. Curiát egy helyes eljárási rendszerben szükségszerűleg megilleti, a sommás ügyeknek elvonása által nem akadályoztatik és nem gyengittetik.

Mert mindazon magánjogi kérdések, melyek a sommás ügyekben elbirálásukat találják, a magánjogi szabványok alkalmazásának feltételei, azok vitás értelmezése ugy a sommás, mint a rendes ügynél egyaránt fenforogván, nem állitható, hogy a magánjogi törvények egy részének mikénti alkalmazása és értelmezése, ezentúl a Curia hatáskörén kivül esnék és kizárólag a kir. táblák ügykörébe tartoznék.

B

Részletes indokolás

ELSŐ CZÍM

Eljárás a kir. járásbiróságok előtt

ELSŐ FEJEZET
Általános határozatok
1. §

Az 1. § súlypontja a járásbiróságok hatáskörének a birtokbirósági, bizonyos telekkönyvi és az örökösödési perekre való kiterjesztésében fekszik. Ez a kiterjesztés, melyet a közvélemény is helyesel, abban találja indokát, hogy e perek - a mai forgalmi viszonyok között sem gazdászatilag, sem a jogi megitélés szempontjából nem foglalnak el oly külön állást, a mely miatt azokra nézve egy külön birói hatáskört és különös eljárást fentartani szükséges volna. A csekélyebb értékű ingatlanok és örökségek iránti perek ép oly kevéssé birják el a rendes perek nagyobb költségét és ép ugy igénylik a könnyebben hozzáférhető járásbirónak olcsóbb sommás eljárását, mint a csekélyebb értékű ingókra vonatkozó perek. Különösen nem indokolt az a különbség, a mely a mai jogban az ingatlanokra vonatkozólag kötelmi czimen és dologi jogi czimen inditott perek között fennáll.

Az előbbiek az érték szerint ma is a sommás eljárás alá tartoznak. Az egyes biróság előtti eljárás mindenesetre alkalmas arra, hogy bonyolódott ténykedéseket is tisztázzon, sőt ujabb törvényhozások és egyes esetekben a mi jogunk is bonyolódott kérdések tisztázására a rendes eljárásban is incidens, kiküldött előtti eljárást rendelnek. A javaslat felebbviteli eljárása pedig elég biztositékát nyujtja annak, hogy az ilyen kisebb ügyek a jogkérdésben és a törvényszékek előtt újra tárgyalható ténykedésben is megfelelő alapos megitélésben részesüljenek.

Az pedig, hogy a hatáskör e kiterjesztése már a partialis reformba felvétessék, azért szükséges, hogy a felebbezési hatósággal felruházott törvényszékek megszaporodott teendői más oldalról megapasztassanak. A járásbiróságok nagy számuk mellett a munkaszaporodást alig fogják érezni. Egyébiránt teendőik csökkentésére az intési eljárás fog szolgálni.

Ha a javaslat az értékhatár megállapitásánál mindazon által nem megy el a kérdéses ügyek tekintetében a jelenleg a személyes keresetekre nézve érvényes 500 frtos határig, hanem megmarad az 1868:LIV. törvénycikkben felállitott 300 frtos határnál, ennek oka abban rejlik, mert egyrészről a 300 frtos értékhatár azoknak a tekinteteknek, a melyek a sommás eljárást a felek szempontjából kivánatossá teszik, megfelel, másrészről pedig mert az 500 frtos értékhatár mellett a kérdéses ügyek zöme a járásbiróságok elé tereltetnék és igy azok az alapok, a melyeken az első folyamodású biróságok szervezete ez idő szerint nyugszik, lényegesen megváltoznának.

A törvényszékektől bekivánt adatok szerint 1889-ben 5017 birtokbirósági és 2610 örökösödési per közül 5161 birtokbirósági és 1213 örökösödési per az 500 frtos, 3635 birtokbirósági és 688 örökösödési per pedig a 300 frtos értékhatárt nem haladta meg, vagyis a birtokbirósági és örökösödési perek 10.627-re rugó összszámából az 500 frtos értékhatár mellett 6374 - és a 300 frtos értékhatár mellett még mindig 4323 esik a járásbiróságok hatáskörébe.

Megjegyzendő itt még, hogy az örökösödési perek értéke az egész, és pedig a nyers hagyaték értéke szerint állapittatott meg, mert az örökösödési kereset tárgyának értékét véve alapul, az a visszás helyzet állhatna elő, hogy ugyanazon hagyaték felett részben a járásbiróság, részben a törvényszék itélne, továbbá mert a hagyatéki terhek figyelembe vétele, azok bizonytalansága folytán, a kiszámitás alapját is bizonytalanná tenné.

A telekkönyvi rendelet első részében emlitett telekkönyv-kiigazitási és egyéb perekre a sommás eljárás azért nem terjesztetett ki, mert e perek elintézése a fennálló eljárási szabályok szerint oly szorosan összefügg a telekkönyvek kezelésével, hogy azokat nem lehet a telekkönyvi hatóságoktól elvonni.

Az 1. §-nak egy másik fontosabb újitása, hogy a javaslat szerinti sommás eljárást azokra a kereskedelmi perekre, melyek eddig is a járásbiróságok hatásköréhez tartoztak, szintén kiterjeszti és igy azokat, az egyébiránt csekélyebb jelentőségű eltéréseket, melyek eddig a kereskedelmi ügyekben követendő sommás eljárás és az általános sommás eljárás között fennállottak, megszünteti. Oly különös okok, a melyek a kereskedelmi ügyek részére egy külön eljárás létesitését vagy fentartását igazolhatnák, nem léteznek.

Ugyancsak az 1. pont kiterjeszti továbbá a sommás eljárást a számadási perekre is. Ezekre nézve egy külön eljárást fentartani azért nem szükséges, mert a szabad szóbeli tárgyalás, különösen a javaslatnak ama intézkedései folytán, melyek a tárgyalandó kérdések elkülönitését és a követelés alapjának előleges eldöntését lehetővé teszik (37. és 100. § teljesen alkalmas arra, hogy a számadási perek sajátságaihoz idomuljon.

A § 2. pontjában foglalt kiterjesztés végül azon alapszik, hogy a vaspályák által okozott halál, illetőleg testi sérülésből eredő kisebb kártéritési igények az olcsóbb és gyorsabb eljárást ép ugy megkivánják, mint más kisebb követelések, azok megitélése pedig olyan különös nehézséggel nem jár, mely az első fokú collegialis biráskodást szükségessé tenné.

Egyebekben az 1. § ragaszkodik az 1881:LIX. tc. 13. §-ához, melynek szavait is átveszi. Csupán 1. pontjában oszlatja el a vagyon stb. felfedezése iránti keresetek tekintetében felmerülhető kételyt, továbbá az 5. a) pontjában az 1881:LIX. tc. 13. § 2. a) pontját határozottabban szövegezi, végül pedig az 5. l) pontban az oly kereseteket, melyek valamely épület lerontását czélozzák, kizárja a sommás visszahelyezési keresetek köréből. Ez utóbbi kizárást indokolja az a körülmény, hogy az épület lerontásának kérdése nem dönthető el az utolsó tényleges birtok alapján, hanem egyéb körülményektől is függ, és hogy az épületek lerontása gyakorlatilag oly nagyhorderejű kérdés, melynek eldöntését az értékre való tekintet nélkül nem lehet a járásbiróságra bizni, és melyre az előleges végrehajthatóságot (112. § 6. p.), valamint a felülvizsgálat korlátozását (177. sem lehetne kimondani.

2. §

A 2. § szerint a járásbiróságok azokban az ügyekben, a melyekben eddig mint kereskedelmi biróságok jártak el, a jövőben is mint ilyenek fognak eljárni. Jóllehet a javaslat szerint a járásbiróságok előtt külön kereskedelmi eljárás nem létezik, a szóban forgó intézkedés mégis jelentőséggel bir. Különösen a mi a budapesti és pestvidéki törvényszékek területén levő járásbiróságokat illeti, miután ezektől a javaslat 120. §-a szerint a felebbvitel kereskedelmi ügyekben a budapesti kereskedelmi és váltótörvényszékhez történik, elkerülhetlennek mutatkozik, hogy az a kérdés, hogy az esetleges felebbvitel mely birósághoz lesz felterjesztendő, már az elsőbiróság előtt, a per tárgyalása alkalmával tisztába hozassék. A többi járásbiróságokra nézve, melyektől a felebbvitel a kereskedelmi ügyekben ép úgy, mint a többi sommás ügyekben, a kir. törvényszékekhez történik, a 2. §-ban foglalt intézkedés ugyan nem elkerülhetlen, azonban czélszerű abból a szempontból, hogy a felebbviteli biróság az ügy minőségéről eleve tájékozva legyen és azt a kiosztásnál, valamint a felebbviteli tanács alakitásánál figyelembe vehesse.

A 2. § intézkedése különben sem az elsőbiróságra nem ró különös terhet, sem pedig huzavonásra nem szolgáltat alkalmat. Az elsőbiróságnak ugyanis, eltekintve azoktól az esetektől, melyekben a per a helyi illetékesség hiánya, az ügynek a sommás eljárás körét meghaladó értéke vagy más hasonló okok miatt szüntetendő be, az ügy elintézhetése végett, annak minőségére nézve mindenképen határozott megállapodásra kell jutnia; a felek, különösen alperes pedig, a kérdés alaptalan vitatásával az eljárást azért nem odázhatják el, mert a kérdésben sem külön birói határozatnak, sem külön felebbvitelnek nincs helye.

Minthogy a kérdés, hogy a biróság mint kereskedelmi biróság járjon-e el, az elsőbiróság előtt sem hatásköri, sem eljárási kérdés, hanem tisztán csak a felebbvitel szempontjából bir jelentőséggel, semmi ok sem harczol a mellett, hogy annak felvetése és megvitatása az illetőségi kifogás analogiája alapján szabályoztassék, hanem meg kellett engedni, hogy a felek e részbeni óhajukat a felebbvihető határozat meghozatala előtt bármikor előadhassák, sőt azt sem lehetett kizárni, hogy a fél pl. még az elsőbiróság illetékességének a felebbviteli biróság által való megállapitása után az érdemleges tárgyalás folyamában is kérhesse, hogy a biróság mint kereskedelmi biróság járjon el.

Egyébiránt a 2. § annyiban megegyez a jelenlegi joggal (ker. elj. 13., hogy a biróság nem jár el hivatalból mint kereskedelmi biróság, - a mi természetesen nem zárja ki azt, hogy a kereskedelmi tényálladékra hivatalból alkalmazza az anyagi kereskedelmi jog hatályait. Ellenben a biróság hivatalból is megtagadja a kérelmet, hogy mint kereskedelmi biróság járjon el, ha az ügy nem tartozik a 2. §-ban felsorolt ügyekhez, nehogy a helytelen felterjesztés a felebbviteli biróságnál, különösen a budapesti kereskedelmi és váltótörvényszéknél zavart idézzen elő. A 2. § ebbeli rendelkezései összhangban állanak a javaslat 149. §-ával is.

3. és 4. §

A sommás eljárás kiterjesztése folytán az 1881:LIX. tc. 13. §-ában a peres tárgy értékének megállapitására nézve tartalmazott általános szabályok, melyek a javaslat 4. §-ának első és harmadik bekezdésében megfelelő szövegezéssel szintén feltalálhatók, nem mutatkoztak többé elegendőknek. A javaslat e szabályokat két irányban egésziti ki: egyrészről ugyanis 3. §-ában irányadó szabályokat állit fel arra nézve, hogy egyes kétségeseknek mutatkozó esetekben mi legyen az érték-kiszámitásnak közvetlen tárgya, másrészről pedig 4. §-ában az ingatlanok érték-kiszámitásának kulcsára nézve ad utmutatást. Különösen kétségek merülhetnének fel a gyakorlatban arra nézve, hogy a telki szolgalmak iránt inditott, valamint az osztályperekben mi alapon legyen az érték kiszámitandó. Az előbbiek tekintetében a javaslat abból indul ki, hogy a szolgalom valódi értékének megállapitásával járó nehézségeket és hosszadalmasságokat némi formalismus árán is czélszerű elkerülni. E formalismus a javasolt megoldás mellett legfeljebb azt fogja eredményezni, hogy a telki szolgalmak iránt inditott perekben a sommás eljárás köre szűkebbre szorul, mint a valóságos érték megállapitása mellett; de ez a körülmény, tekintettel arra, hogy a sommás eljárás körének meghatározása merőben czélszerűségi kérdés, és hogy ezek a perek különben is bonyolódottak szoktak lenni, visszásságnak nem mondható. A javaslat arra való tekintettel, hogy vannak esetek, a melyekben a szolgalom a szolgáló teleknek értékét majdnem egészen kimeriti, szabályul azt állitja fel, hogy a telki szolgalom értékének kiszámitásánál a szolgáló telek értéke irányadó. Minthogy azonban lehetnek olyan esetek is, a melyekben a szolgalom fennállása az uralkodó telekre nézve a szolgáló telek értékét messze túlhaladó értékkel bir, - a javaslat megengedi, hogy az uralkodó telek tulajdonosa, akár felperes, akár alperes legyen az, a nagyobb értéket igazolhassa.

Osztályperekben a biró nemcsak felperes osztályrésze felett, hanem ez egész ingatlan illetőleg vagyon felosztása felett határoz; ezért itt nem lehetett a felperes által igényelt osztályrész értékét irányadónak tekinteni, nehogy egy csekély értékű osztályrész követelése a tetemes értékű vagyon felosztását a sommás utra terelje. Viszont azonban a határperekben nem lett volna czélszerű egy csekély értékű terület feletti vitát a határos ingatlanok nagyobb értéke miatt a rendes eljárás körébe utasitani. Az osztályperekre kimondott szabály hasonszerű alkalmazásának meggátlása végett ez irányban a javaslatnak világosan intézkednie kellett. Ebből az utóbbi okból az ingatlan egyes részeinek tulajdonát vagy birtokát tárgyazó pereket sem lehetett hallgatással mellőzni és pedig annyival kevésbé, mert birtokperekben az érdek világos meghatározása különben is czélszerű.

Különösen megemlitendő még a 3. § 5. pontja, mely eltérőleg a 4. pontban a járadékok és más időszakos szolgáltatások követelhetését megalapitó jogviszonyok tekintetében felállitott szabálytól, a haszonbérleti viszony értékének megállapitásánál az egyévi bérösszeget veszi alapul. Ez az eltérő szabályozás, mely különben az 1877:XXII. tc. 11. § b) pontjával megegyez, abban találja indokát, hogy haszonbérleteknél az összes évi szolgáltatások alapul vétele az érték túlmagas megállapitását eredményezné, és hogy akkor, midőn a haszonbérleti ügyek legnagyobb része, a bérleti ügyek pedig kivétel nélkül ugy is már, az értékre való tekintet nélkül, a sommás eljárásra vannak utasitva, a fennmaradó néhány haszonbérleti ügyre nézve is inkább a sommás eljárás kiterjesztése, mint megszoritása mutatkozik megfelelőnek.

A 4. §-nak az eddigi joggal szemben új második bekezdése az ingatlanok értékének megállapitásánál a végrehajtási törvény 148. §-ában a kikiáltási ár kiszámitására nézve felállitott kulcsot fogadja el, azonban csak rendszerint, a nélkül hogy kizárná, hogy a kisebb vagy nagyobb érték úgy a felek részéről bizonyitható, mint a biróság által hivatalból is figyelembe vehető legyen. Az absolut szabályozás sok esetben, pl. egy budapesti háztelek értékének megállapitásánál feltünő visszásságokra vezetne.

Végre a 6. pont a számadási perek értékének kiszámitására nézve ad útmutatást.

5. §

Az 5. § a negativ hatásköri összeütközéseket akarja korlátozni. Hasonló rendelkezést tartalmaz egyébiránt a kisebb polgári peres ügyekben való eljárást szabályozó törvény 41. §-a is. A szoros értelemben vett illetékességre a szabály azért nem terjesztetett ki, mert egyik biróság illetéktelenségéből egyáltalában nem lehet még egy másik biróság illetékességére következtetni. Ehhez járul, hogy ugyanegy ügyre több különböző biróság lehet illetékes, a melyek közül felperes szabadon választhat és hogy egyes illetékességi okok, mint nevezetesen a lakhely is, az idő folytán változhatnak.

6. §

Az 1868:LIV. tc. 44. §-a az ott felsorolt telekkönyvi ügyekben azt a telekkönyvi hatóságot ruházza fel az illetékességgel, a melynél az előjegyzés történt. Minthogy a javaslat 1. §-a a kérdéses ügyeket 300 frt értéken belül abban az esetben is a kir. járásbiróságok hatásköréhez utasitja, ha ezek telekkönyvi hatósággal nem birnak, elkerülhetlen volt, hogy az illetékesség újból szabályoztassék. A javaslat 6. §-a egyébiránt az 1. § 3. pontjában emlitett ügyekről általában szól és ez által eloszlatja azt a kételyt is, mely az 1868:LIV. tc. 42. és 43. §-nak szövegezéséből az u. n. birtokbirósági ügyekre nézve felmerülhetne. Végül a § minden kétség elkerülése végett kifejezetten fentartja, illetőleg megfelelő szövegezéssel ismétli az 1881:LIX. törvénycikk 6. §-ának a törlési keresetekre vonatkozó intézkedését.

7. §

A 7. §, a mennyiben az az ügyvédi kényszer mellőzéséről és a meghatalmazás alakjáról szól, megegyez a fennálló joggal. Eltér azonban e § az 1868:LIV. tc. 88. §-ától abban, hogy a meghatalmazott önképviseleti jogosultságát nem kivánja meg. Ez az eltérés megfelel a magánjog ama kétségtelen szabályának, a mely szerint a meghatalmazó rendelkezési képessége esetében meghatalmazott közegének rendelkezési képessége nem jön tekintetbe. Minthogy a perjogban a per tárgyáról való rendelkezési képesség általában csak a magánjog szempontjából kivántatik meg, semmi ok sem található arra, a mely miatt itt e szabálytól el kellene térni. Igen különös volna, hogy pl. a kiskorú czégvezető, ki a főnök ügyeit majdnem korlátlanul intézi, a perbeli képviseletből ki legyen zárva, vagy hogy egy kiskorú ügyvédjelölt ne járhasson el mint atyjának vagy teljeskorú testvérének meghatalmazottja. A perjog sajátlagos czéljából a meghatalmazottban csakis az előadási képességet kivánhatja meg, a mely pedig a rendelkezési képességgel nem esik össze. A javaslat épp ezért csak ebből a szempontból állit fel ném korlátokat a meghatalmazott személyére nézve.

Ugyancsak abból kiindulva, hogy a per tárgyáról való rendelkezés a felekben csak a perlekedésnek magánjogi következményei miatt, tehát csak magánjogi tekintetekből kivánható meg, a 7. § azt is világosan kimondja, hogy a kiskorúak és gondnokság alatt levők, kik a per tárgyáról peren kivül jogérvényesen rendelkezhetnek, a sommás eljárásban törvényes képviseletre nem szorulnak. E szabályozást, melyhez hasonlót különben a kisebb polgári peres ügyekre nézve az 1877:XXII. tc. 33. §-a is tartalmaz, gyakorlati tekintetek is követelik. E nélkül a szülei ápoláson kivül álló kiskorú felette korlátolva volna a saját szorgalma által szerzett vagyonát tárgyazó üzleteinek érvényesitésében, jóllehet a gyámsági törvény részére e vagyon felett szabad rendelkezést biztosit. Alig elkerülhető nehézségek származhatnának továbbá az ilyen intézkedés nélkül a kiskorúaknak szolgálati viszonyaikból eredő ügyeiben. A kiskoru iparos- vagy kereskedősegéd, ki az iparhatóság határozatával nincs megelégedve, gyakran tényleg el van zárva attól, hogy - a törvényes 8 nap alatt - távollakó atyja vagy gyámja által a törvény rendes utjára lépjen. Hasonló nehézségek merülhetnek fel továbbá a községi biróság által eldöntött ügyeknek a járásbiróság elé vitelénél. Magától érthető egyébiránt, hogy a biróság a kiskorú személyes fellépését csak ott engedheti meg, a hol arra nézve, hogy a kiskorú a per tárgyáról rendelkezhetik, kétség nem forog fenn. Ez okból nevezetesen a kiskorú, illetőleg gondnokság alatt levő alperes törvényes képviselője nem mellőzhető azokban a perekben, a melyekben az ellene hozandó marasztaló itélet oly vagyonában is végrehajtható volna, a melyről peren kivül szabadon nem rendelkezhetik.

8. §

Sommás eljárásunk gyakorlatában eddig is előfordult, hogy az 1868:LIV. tc. 89. §-ának rendelete mellett a hiányos meghatalmazásnak pótlása elrendeltetett. A javaslat 8. §-a e gyakorlati szükségletnek, melyet az 1877:XXII. tc. 34. §-a is szem előtt tart, tág körben tesz eleget, a midőn a hiányzó meghatalmazás pótlását is megengedi. A peres ügyekben járatlan felekkel szemben az enyhébb eljárás, melyre nézve az 1868:LIV. tc. 87. §-a is a rendes eljárásban némi analogiát nyujt, méltányosnak mutatkozik, annyival inkább, mert általában nem tételezhető fel, hogy harmadik személyek a perbe minden megbizás nélkül avatkozzanak be és mert e megbizás, akár a fellépő személynek a félhez való viszonya által, akár egyébként (pl. az idézés birtoka által) ugy is jobbára valószinűsitve leend. Visszaélésektől annyival kevésbbé lehet tartani, mert a javaslat intézkedései mellett a meghatalmazás nélkül való fellépés az eljárásnak számbavehető elhuzására nem használható fel és mert az állitólagos meghatalmazott, ha meghatalmazását nem pótolja, a költségekben elmarasztalandó.

9. §

A 9. § indokai az általános indokolásban adattak elő.

MÁSODIK FEJEZET
Kereset és idézés

A javaslat ebben a fejezetben a szóbeli tárgyalás előkészitéséről intézkedik és lehetőleg csatlakozva a jelenleg érvényes törvénykezési rendtartás megszokott rendszeréhez, itt szól a beavatkozási perről és a viszontkeresetről, valamint a szavatos perbehivásáról is.

10. §

A 10. § első és harmadik bekezdésének a keresetek és egyéb beadványok alakjára vonatkozó intézkedése az 1881:LIX. tc. 11. §-ából van átvéve és különös indokolásra nem szorul. Lényegileg nem új a biróságnak a 10. § második bekezdésében megállapitott kitanitási kötelessége sem, mely törvénykezési rendtartásunk szellemében a sommás eljárásban ma is gyakoroltatik. A javaslat e kötelességet, melyet a szóbeli tárgyalásra nézve 32. §-ában is előir, itt azért hangsúlyozza különösen, mert súlyt helyez arra, hogy a jogban járatlan fél a nyilván alaptalan vagy szabálytalan perinditás által magának hátrányt ne okozzon és a biróságot haszontalan munkával ne terhelje. Egyébiránt a javaslat egyrészről a kitanitási kötelesség meghatározására használt kifejezésekkel elejét akarja annak venni, hogy a biró a félnek segédévé fajuljon, másrészről pedig midőn kimondja, hogy a biró a cselekmény jegyzőkönyvbe vételét meg nem tagadhatja, ha a fél ahhoz a figyelmeztetés után is ragaszkodik: meggátolja azt, hogy a biró egyéni felfogása a jogkeresésnek utját elzárhassa.

11. §

A szóbeli eljárás természete és czélja feltétlenül megkivánja, hogy a kereset, mint a tárgyalás alapja és tárgya a szóbeli tárgyaláson előadassék. A kereset előadása nélkül a szóbeli tárgyalás egy csonka, irányt nélkülöző vitatkozás volna, mely egymagában érthetetlen és a biróságot nem képes az ügy állásáról informálni. Ha már most a kereset a szóbeli tárgyaláson mindenesetre előadandó, semmi elfogadható ok nem harczol a mellett, hogy ne ez a szóbeli előadás, hanem a keresetnek előzetes bejelentése tekintessék a perben irányadónak. Ellene szólana ennek az a körülmény is, hogy felperes előzetesen bejelentett keresetét a tárgyalási határnapon módosithatja, amely lehetőség a mai jogban is fennáll, és a melyet a javaslat 22. §-a sem zárhatott ki. Egy oly perrendnek, mely a szóbeliségre van alapitva, ezek szerint vissza kell térni ahhoz a régi tiszta felfogáshoz, hogy a per az idézéssel indul meg.

A per szinhelye a szóbeli tárgyalás; a mi ezt megelőzi, az csak a szóbeli tárgyalás lehetőségét és előkészitését czélozhatja. Nem folyik azonban a szóbeli eljárás természetéből, hogy az idézés egyedül felperes cselekményének minősittessék. Az a kérdés, hogy a tárgyalási határnap kitűzése és alperesnek a megjelenésre való felhivás a felperesre vagy a biróságra bizassék-e, egy külön czélszerűségi kérdés.

Ámbár az előbbi mód a biróságra nézve kevésbé terhelő és inkább megfelel annak a szempontnak, hogy a biróságnak sajátlagos hivatását csak az itélés képezi: a javaslat e részben mégis nem követi a franczia, genfi, német és más perrendeket, hanem ragaszkodik a fennálló joghoz. A sommás eljárás, mely az ügyvédi kényszert nélkülözi, nem volna alkalmas tér egy ily újitás kezdeményezésére. Az eljárás szabályossága ép ugy, mint a járatlan felek érdeke egyaránt megkivánja, hogy az idézést szakértő közeg közvetitse; ily közegül pedig nálunk hol e czélra külön közegek szervezve nincsenek, legalkalmasabbnak a biróság mutatkozik. Ehhez járul, hogy azok a zavarok, a melyek kezdetben esetleg a szóban forgó ujitásból eredhetnek, könnyen a reform egészének tulajdonittathatnának és azt discreditálhatnák. Ez okból a javaslat külsőségekben a szokatlanság látszatát kerülve 11. §-ában, mely a kereset, tulajdonképen idézési kérelem szerkesztésére nézve tartalmaz utasitást, ennek kellékeit egészben véve ugy sorolja fel, mint a mai jog. Csupán a 13. §-ból tűnik ki azután, hogy az idézési kérelemnek kétféle tartalma különböztetendő meg, t. i. lényeges tartalma, mely mint a felek és az ügy megjelölése az idézés kibocsátásához szükséges és csupán kivánatos tartalma, mely mint a kereseti kérelem, a tényalap és a bizonyitékok megnevezése, a szóbeli tárgyalás előkészitését czélozza. A lényeges tartalom hiánya esetében a 13. § szerint az idézés ki nem bocsátható, hanem a kereset pótlás végett visszaadandó; mig az előkészitő tartalom hiánya a javaslat 22., 45. és 49. §-ban szabályozott következményekkel jár, azaz esetleg a tárgyalásnak felperes költségére való elhalasztását vonja maga után és akadályul szolgál arra nézve, hogy felperes, az első tárgyalásra meg nem jelent alperes ellen marasztaló itéletet eszközölhessen ki.

Eltérőleg a mai jogtól, a javaslat nem ragaszkodik ahhoz az alakisághoz, hogy a keresetben a kereset elnevezés is mulhatlanul bennfoglaltassék, vagy hogy abban az eljárás neme megjelöltessék, hanem irányadónak a cselekmény tartalmát tekinti. Szintén eltér továbbá a javaslat a mai jogtól abban, hogy a keresetet nemcsak két példányban, hanem ezenfelül egy felzettel is rendeli benyujtani. Kivánatos ugyanis, hogy a tárgyalásra a biróság is előre elkészülhessen és hogy ez okból a kereset egy példánya a biróságnál maradjon.

12. §

A javaslat 12. §-a kifejezést ad annak, hogy a kereset nemcsak marasztalásra, hanem birói megállapitásra is irányulhat. E részben a javaslat újabb joggyakorlatunknak is megfelel, mely az u. n. praejudicialis kereseteket, habár legalább kifejezetten, csak jogviszonyok létezése vagy nem létezése tekintetében szintén megengedi. Ugyanaz a gyakorlati szükséglet, a mely a jogviszonyok létezésének vagy nem létezésének birói megállapitását igényli, az okiratok valódiságának vagy valótlanságának megállapitását is indokolja. A megállapitási kereset feltételeinek szabályozása épp úgy, mint a marasztalásra irányuló keresetek feltételeinek megállapitása tulajdonképen a magánjogba tartozik, nehogy azonban a törvény hallgatásából a szóban forgó keresetek korlátlan megengedettségére lehessen következtetni, megfelelő magánjogi törvényes intézkedés hiányában elkerülhetlen volt e keresetek feltételeit itt körvonalozni. A német bir. prts. 231. §-a a megállapitási kereset feltételéül azt szabja meg, hogy felperesnek a mielőbbi birói megállapitáson jogi érdeke legyen. E meghatározás azonban nagyon is tágnak mutatkozik, mert elvégre minden keresetnek feltételét jogi érdek képezi; az pedig, hogy a megállapitási keresetnél, szemben a marasztalási keresettel, e jogi érdek miben álljon, e meghatározásból nem tűnik ki. A javaslat mindenesetre több tájékoztatást nyujt, midőn felperes érdekét a megállapitási jognak czélja által, mely felperes jogviszonyainak biztositásában áll, közelebbről meghatározza és egyszersmind kiemeli, hogy e biztositásnak épp alperessel szemben kell szükségesnek lennie.

A megállapitási kereset mellett a felhivási perre, a melyet a mai jog valamely joggal való kérkedés miatt ismer, gyakorlati szükség nincsen. Nem hozható fel nevezetesen a felhivási per szükségessége mellett az sem, hogy a bizonyitási teher a jog nem létezésének megállapitását czélzó keresetnél minden irányban felperest terhelné, mig ellenben a felhivási perben a jog létrejöttét a kérkedőnek kell bizonyitani, mert a bizonyitási teherre nézve nem a félnek perbeli szerepe, hanem a magánjogi ügyállás irányadó. Minthogy a sommás eljárásban a felhivási per alakzatára az 1. § indokai szerint a számadási ügyekben nincs szükség, a javaslat egész általánosságban kimondja, hogy a sommás eljárásban felhivási pernek nincs helye.

13. §

A 13. § indokolása részben már a 11. §-hoz előadottakban foglaltatik.

A biróságnak a 10. §-ban megállapitott figyelmeztetési és utbaigazitási kötelességéből következik az is, hogy az irásbeli kereset sem utasitható egyszerűen vissza, ha annak hiányai pótolhatók, hanem hogy felperesnek a pótlásra alkalom adandó. Ugyanezt az álláspontot foglalja el egyébiránt már a mai gyakorlat is, a mely a váltóeljárást szabályozó rendelet 11. §-ában világos kifejezést is nyert. Csak ha a hiányok nem pótolhatók, tudniillik, ha a biróság nem illetékes, vagy az ügy nem tartozik a sommás eljárás alá, kell a 13. § első bekezdése szerint a czélra nem vezető keresetet, az ellenfélnek felesleges meghallgatása nélkül visszautasitani. A visszautasitó végzést, ha az a jelenlevő felperesnek szóval kihirdettetett, a javaslat munkakimélés szempontjából csak akkor rendeli irásban kiadatni, ha ezt felperes kivánja.

14. és 15. §

E §-ok elvileg szintén már a 11. §-nál indokoltattak. Mint a jelenlegi jogtól eltérő ujitás csupán az emlitendő itt meg, hogy a 14. § az idézési időköz minimumát meghatározza. E meghatározás egyrészről a biróságnak utmutatásul szolgál arra nézve, hogy rendszerint mennyi idő engedendő alperesnek, hogy a tárgyalásra elkészülve megjelenhessen, másrészről azonban nehézséget nem okoz, mert a javaslat megengedi, hogy a biróság az idézési időközt sürgős esetekben leszállithassa.

16. §

E § megfelel a javaslat ama felfogásának, hogy a kereset előleges bejelentése csak a szóbeli tárgyalás lehetővé tételére, jelesül az alperes megidézhetésére és a szóbeli tárgyalás előkészitésére szolgál. E cselekményre tehát nincs szükség akkor, ha a felek a biróság előtt önként megjelennek. Hasonló rendelkezést tartalmaz egyébiránt a kisebb polgári peres ügyekben való eljárást szabályozó törvény 32. §-a is.

17. §

A javaslat ugyan nem tartja a kötelező békéltető eljárást, melynek a pert Francziaországban és több más államban meg kell előznie, nálunk meghonositandónak, mert ezen intézmény a tapasztalat szerint az esetek nagy számában csak a jogkeresés megnehezitését eredményezi. Mindazonáltal a javaslat módot nyujt felperesnek, ki az ügy békés elintézhetésének esélyeit legjobban meg tudja itélni, hogy az egyezséget a per elkerülésével egy elfogulatlan szakértő közeg előtt megkisérthesse. Hasonló békéltető eljárás a sommás eljárás alá tartozó ügyekben különben némely egyes biróságnál nálunk is alkalmazásban volt még az e. f. biróságok rendezését közvetlenül megelőző időben is és jó eredményt mutatott fel. Minthogy a sommás eljárásra nézve felállitott értékhatár csak az ügyek eldöntésére nézve bir jelentőséggel: a javaslat a járásbiróság előtti egyeztetési kisérletet nem korlátolja az érték szempontjából, hanem lehetővé teszi, hogy az intézmény a rendes perek megelőzésére is felhasználható legyen.

A sommás eljárás alá tartozó ügyekben egyébiránt a békéltető eljárás a javaslat szerint peres eljárássá alakulhat át, a mi által egy igen egyszerű perkezdési mód létesül, a mely a biróságot különösen a kisebb ügyekben gyakran meg fogja kimélni a szóbeli keresetek külön jegyzőkönyvbe vételétől.

18. §

Jelenlegi perjogunk a beavatkozási keresetet csak a rendes eljárásban engedi meg. Tekintettel arra, hogy a javaslat a sommás eljárást ingatlanra vonatkozó dologi keresetekre és örökösödési perekre is kiterjeszti, melyeknél a beavatkozás lehetősége leginkább bir gyakorlati jelentőséggel, czélszerűnek mutatkozott e hiányt már ezuttal pótolni. A javaslat különben a beavatkozási pert a gyakorlati szükségletnek megfelelően több tekintetben eltérően szabályozza a törvénykezési rendtartástól.

Különösen megengedi, hogy a dolog iránt lehessen beavatkozással élni, tehát nemcsak akkor, a midőn a beavatkozó magát a folyamatban levő perben felperesi minőségben érdekeltnek véli, hanem akkor is, ha a per tárgyát más czímen igényli maga részére, mint a főperbeni felperes, a mely esetben a beavatkozó gyakorlatilag ép ugy érdekelve lehet abban, hogy a dolog a főperbeni felperesnek oda ne itéltessék, mint akkor, ha azt, ugyanazon czímen veszi maga részére igénybe. Világosan megengedi továbbá a javaslat, hogy a beavatkozásnak akkor is helye van, ha az avatkozó a dolgot vagy jogot egészben követeli maga részére, a mely kérdésben törvk. rendtartásunk legalább is kételyeknek enged tért. A mig továbbá törvk. rendtartásunk szerint a beavatkozási kereset egyedül csak a főperbeni felperes ellen inditandó és igy a beavatkozó, eltekintve attól az esettől, ha a főperbeni felperes az ő jogát elismeri, a főperbeni alperes ellen tehetetlenül áll, addig a javaslat szerint a beavatkozási kereset mindkét főperbeni fél ellen lévén intézendő, a beavatkozó érdeke teljes mértékben megvédetik. Végül a javaslat nem irja kötelezőleg elő, hogy a beavatkozási per a főperbeni itélethozatalát felfüggeszti, hanem a biróságra bizza, hogy az eset körülményei szerint a felfüggesztést elrendelhesse, a mi által a nyilván alaptalan vagy a főperrel össze nem függő beavatkozási keresetekből származó zavar elháritható lesz; egyszersmind azonban a javaslat a két pernek egyesitését is megengedvén, a tárgyalás és eldöntés egyszerűsitését teszi lehetővé és költség- és munkakimélést eredményez.

19. §

A viszontkeresetre és a szavatos perbehivására nézve a javaslat egy eltéréssel fentartja a fennálló jog intézkedéseit.

A viszontkeresetet törvénykezési rendtartásunk két szempontból szabályozza, t. i. a mennyiben a viszontkereseti illetőséget megállapitja és a mennyiben a viszontkeresetnek a főkeresettel való együtt tárgyalhatását megengedi. Az előbbi tekintetben intézkedései lényegileg helyesek és azokon változtatni különben is a javaslat czélján kivül fekszik. Az utóbbi tekintetben azonban törvk. rdtsunk 77. §-ának az az intézkedése, hogy a viszontkereset csak akkor tárgyalható együtt a főperrel, ha az ellenbeszédben terjesztetett elő, nem felel meg a szóbeli per és a sommás eljárás természetének, a melyben alaki perbeszédek nincsenek, hanem az egész érdemleges tárgyalás egy egésznek tekintendő, a javaslat intézkedése, hogy a főügygyel együtt tárgyalható viszontkereset az első biróság előtti tárgyalás folyama alatt bármikor előterjeszthető, veszélyesnek már csak azért sem mondható, mert a javaslat 98. §-a módot nyujt arra, hogy a biróság a főper eldöntésének a viszontkereset által való késleltetését megakadályozhassa.

Az 1881:LIX. törvénycikknek a szavatos perbehivására vonatkozó intézkedései azért voltak kifejezetten fentartandók, mert azokban a sommás eljárásra különösen vonatkozó szabályok is foglaltatnak.

HARMADIK FEJEZET
Szóbeli tárgyalás

A jelen fejezet jóval kimeritőbben szabályozza a szóbeli tárgyalást, mint jelenlegi perjogunk ide vonatkozó hézagos intézkedéseivel. E kimeritőbb szabályozást mindenekelőtt az egyes intézkedések czélszerűségének kell indokolnia. Ehhez járul, hogy e fejezet általában a felebbezési biróság előtti tárgyalásra is kiterjesztendő lesz, a társasbiróság előtti szóbeli tárgyalás pedig, melyre nézve eddig tájékoztató gyakorlat nem fejlődhetett, a beható szabályozásra különösen reá szorul.

A javaslat e fejezete egyébiránt az egyes intézkedések sorrendjére nézve általában lehetőleg az eljárás menetét tartja szem előtt és e keretbe csoportositja azután a felek és a biróság cselekményeire vonatkozó szabályokat, végül pedig a tárgyalás elmulasztásáról, mint a rendes meneten kivül álló esetről intézkedik.

20. §

A 20. § a tárgyalandó ügyek felhivásának sorrendjét határozza meg.

E sorrendre nézve a tárgyalási naplóba való bevezetés egymásutánja irányadó. Nem intézkedik azonban a javaslat az ügyek tárgyalásának sorrendjéről. Magától érthető ugyan, hogy a tárgyalás rendszerint a felhivás sorrendjében lesz eszközlendő. E részben azonban kötelező szabályt kimondani azért nem volna helyes, mert gyakran fordulhatnak elő oly körülmények, a melyek miatt e sorrendtől eltérni felette czélszerű. Ide tartozik nemcsak az a ritkább eset, midőn a biróság a 38. § értelmében több tárgyalás egyesitését látja szükségesnek, hanem az a mindennapos eset is, a midőn egy bonyolódottabb és hosszas tárgyalást igénylő ügy, egyszerű, néhány szóval elintézhető ügyeket előz meg. Lehet, hogy a sorban következő ügyek között olyanok is vannak, melyekben a felek halasztani vagy egyezkedni akarnak, vagy a melyekben a felek egyike meg nem jelent. Az ily ügyeket egy bonyolódottabb ügy miatt esetleg egy következő határnapra utasitani nem volna czélszerű és méltányos.

A javaslat szerint az eljárás akként alakulna, hogy a határnap kezdetén a biróság az illető órára kitűzött ügyeket felhivja és azután - tekintettel a felek kivánataira is - meghatározza a tárgyalások egymásutánját. A feleknek persze a kitűzött órában, a felhiváskor jelen kell lenniök, hacsak magukat a makacsság következményének kitenni nem akarják. Ez nemcsak a tárgyalások sorrendének czélszerű berendezése, hanem a biróság egyenletes elfoglaltatása végett is nélkülözhetlen.

A javaslat ezek szerint eltér a polgári ügyekben jelenleg fennálló szabályozástól, a mely szerint a feleknek a megjelenésre két órás határidő áll nyitva. E szabályozás a gyakorlatban arra vezetett, hogy a megjelenés órája a szándékolt tárgyalási időnél két órával korábbra tűzetik ki, oly órára, a melyen még a biró sem szokott jelen lenni. A délelőtti 8 óra, tényleg 10 órát jelent. Ezt az avatottak tudják és e szerint járnak el, csak a járatlan felek jelennek meg pontosan és kénytelenek az ellenfél ügyvédjére két órán át várakozni. Az eddigi rendszer fentartása tehát nem indokolható és különösen a társas biróságoknál, melyeknek idejét a két órai várakozással elpazarolni nem lehet, volna kivihetetlen. Egy pár percznyi késedelem, mely az órák különböző járásából ered, nem fog bajt okozni, mert a biróság előreláthatólag, erre való tekintettel, valamivel később fogja az ülést megnyitni.

21. §

A 21. § a javaslat elvi álláspontját jelzi és második bekezdésében foglalt rendelkezésével ki akarja zárni, hogy a szóbeliség üres formalitássá váljék.

A nyilvánosság részletes szabályozása a jelen javaslatban mellőzhető volt, mert e részben az eddigi jog intézkedései, kapcsolatban az ügyviteli szabályoknak ide vonatkozó rendelkezéseivel, a gyakorlatban kielégitőknek mutatkoztak.

22. §

E § lényegileg megfelel a mai jognak, a mely szintén megengedi, hogy felperes keresetének tartalmát az alperes perbebocsátkozása előtt megváltoztathassa. Ez az intézkedés különben úgy elvi, mint gyakorlati szempontból helyes. Elvileg teljes összhangban áll az a szóbeli eljárás constructiojával, a melyben, a mint ez már a 11. § indokolásából kitünik, a kereset - a pert meghatározó szükséges kellékeken kivül - csak előkészitő jelentőséggel bir, gyakorlatilag pedig czélszerü ez az intézkedés, mert a keresetváltoztatás tilalma csak a perek szaporitását eredményezné. Egyébiránt a keresetváltoztatásnak szóban forgó eseteiben az idézéssel közölt kereset többnyire eléggé elő fogja késziteni a változtatott kereset tárgyalását is, azokban a ritkább esetekben pedig, melyekben a tárgyalás az előkészités hiánya miatt azonnal meg nem tartható, annak elhalasztása, mely a 27. § szerint felperes költségére történik, még mindig előnyösebb, mint ha felperes ezuttal elutasittatnék és ujabb perinditásra szorittatnék.

23. és 24. §

A javaslat 23. §-a azon a felfogáson alapszik, hogy az érdemleges tárgyalás megkezdése előtt legelőbb is azt a kérdést kell tisztába hozni, vajjon az adott körülmények között a per maga létrejöhet-e? A mily természetes e sorrend, ép oly czélszerű is, mert elejét veszi annak, hogy az érdem hiába tárgyaltassék akkor, a midőn a biróság a pert utóbb még is kénytelen megszüntetni. Ha az eljárásnak e természetes megosztása mindazonáltal több perrendben, igy nevezetesen a nálunk divatozó eljárásokban is nem, vagy legalább nem teljesen ismertetik el, ennek oka két körülményben rejlik. Az egyik a per létrejöttéhez szükséges körülmények fel nem ismerése és az azokból meritett kifogásoknak az ügy érdemére tartozó halasztó, sőt némely perdöntő kifogásokkal való összecserélése és összefoglalása, - a másik körülmény pedig az irásbeliség. Az előbbi körülmény, mely régebben nálunk is az érdemleges tárgyalást megelőző szaknak módnélküli kiterjesztését eredményezte, ujabban azt okozta, hogy a pergátló kifogások kelleténél jobban megszorittattak. Az irásbeliség pedig az eshetőségi elv behozását tette szükségessé, mely azután az ügy érdemét többé-kevésbé a kellően fel nem ismert pergátló kifogásokkal együvé foglalta, mely utóbbiak az irásbeliség mellett könnyen felhasználhatók az eljárás késleltetésére.

A javaslat 23. §-a a per létrejöttéhez szükséges körülményeket élesen elkülöniti az ügy érdemétől és a hiányokból tehető felszólalásokat pergátló kifogásoknak nevezi. Egyébiránt a javaslat a pergátló kifogásokat csak a 23. és 24. §-ban foglalt eljárási szabályok szempontjából állapitja meg és ezért nem sorolja fel a per tényálladékának azokat a hiányait, a melyek mint a biróság szabálytalan alakulása vagy érdekeltsége, más módon orvoslandók és a per megszüntetésére nem vezetnek.

Abból a szabályból, hogy a pergátló kifogások az ügy érdeme előtt tárgyalandók, következetesen folyik az a további szabály is, hogy alperes pergátló kifogásait az érdemleges tárgyalás megkezdése után többé elő nem adhatja. Ez utóbbi szabály alól azonban jelenlegi eljárásunkkal megegyezőleg kivételt kellett tenni azokra a perakadályokra nézve, a melyek a felek beleegyezése által sem orvosolhatók és a biróság által az eljárás bármely szakában hivatalból figyelembe veendők. Ezeket a 23. § minden kétség elkerülése végett külön felsorolja. Egy további méltányos kivételt tesz továbbá a 23. § a jelenlegi jogtól eltérőleg arra az esetre, ha alperes valószinüvé teszi, hogy a pergátló kifogást korábban hibáján kivül nem érvényesitette. Mind a két kivétel esetében azonban fennáll a 24. §-nak az a szabálya, hogy a pergátló kifogások a per érdemétől elkülönitve tárgyalandók és döntendők el.

A pergátló kifogások előleges, illetőleg elkülönitett tárgyalása a szóbeliség mellett magában véve nem szolgálhat az eljárás késleltetésére. Veszélyes e részben csak a pergátló kifogást elvető végzés ellen használható felebbvitel lehet. A javaslat ez okból megegyezőleg a sommás eljárásban jelenleg érvényes szabálylyal, a pergátló kifogásokat elvető végzés ellen nem enged külön felebbvitelt, hanem a netaláni sérelem orvoslását az itélet elleni felebbezésnek tartja fenn (124. . E szabályozás eddig sem adott panaszra okot és azt egyes kivételes esetek kedveért oly általános szabálylyal helyettesiteni, mely a perek elhuzására tág tért nyit, nem volna czélszerű.

Végül még csak a 24. § azon intézkedése emlitendő meg, mely szerint a biróság akkor, ha az ügyben nem illetékes, vagy az ügy nem tartozik a sommás eljárás alá, felperes kérelmére a pernek az illetékes biróság előtt leendő meginditására 30 napos záros határidőt tűz ki. Ez az intézkedés czélszerűbbnek mutatkozik, mint a jelenleg érvényes 1881:LIX. tc. 5. §-ának rendelkezése, mely szerint az ügyiratok az illetékes birósághoz átteendők. Eltekintve ugyanis attól, hogy az áttétel akkor, ha az ügy a rendes eljárásra tartozik, semmi értelemmel sem bir, az sem felperes ama jogával, hogy esetleg több illetékes biróság közül szabadon választhat, sem pedig a szóbeliség ama követelményével, hogy a felek perbeli cselekményeiket az itélő biróság előtt végezzék, nem egyeztethető össze.

25. §

A 25. § azon szabálya, hogy alperes az érdemleges tárgyalás előtt érdemleges ellenkérelmét adja elő, azért czélszerű, mert ily módon mindjárt a tárgyalás kezdetén megállapittatván a felek között fenforgó vita, a tárgyalás és a birói cognitio határai megvonatnak és a tárgyalás irányt nyer. Tekintettel arra, hogy a biróságnak a 32. § szerint gondoskodnia kell arról, hogy a felek szükséges kérelmeiket megtegyék, nem lehet attól tartani, hogy ezen ellenkérelem megkivánása a tárgyalás formalismusát fogja előmozditani.

26. §

A javaslat lényegileg fentartja a jelenlegi jognak azt a szabályát, hogy felperes alperes érdemleges ellenkérelmének előadása után keresetét többé meg nem változtathatja és egyuttal elfogadja a kereset-változtatásnak azt a kritériumát is, a mely szerint az a jogalapnak, vagyis helyesebben a keresetbe vett jognak megváltoztatásában áll. Alperes joggal megkivánhatja, hogy a felperes által igénybe vett jog felett itélet hozassék és joggal megkivánhatja azt is, hogy a felperes által meginditandó újabb kereset is kellőleg előkészittessék. Ez okból a javaslat nem fogadhatja el azt a határozatlan megoldást sem, hogy a kereset-változtatás csak annyiban tilos, a mennyiben az alperest lényegileg uj védelemre kényszeriti. - Semmi ok sem forog fenn azonban arra nézve, hogy alperes érdeke hivatalból megóvassék. A javaslat ama rendelkezése, hogy alperes a kereset-változtatás ellen többé nem tiltakozhatik, ha a változtatás ellenzése nélkül a megváltoztatott kereset érdemleges tárgyalásába belebocsátkozott, megegyez úgy azzal a szabálylyal, hogy a felek kölcsönös beleegyezéssel a pertől bármikor elállhatnak, mint a javaslat 16. §-ának azzal a szabályával is, hogy a felek ügyök tárgyalása végett idézés nélkül is megjelenhetnek a biróság előtt.

Ha a javaslat ezek szerint lényegileg el is fogadja az eddigi jog álláspontját mégis tágit annak formalismusán, nevezetesen midőn megengedi, hogy a kereseti kérelem felemeltessék. A kereset-változtatás tilalma fogalmilag csak a keresettel érvényesitett jog megváltoztatására vonatkozik, ellenben nem zárja ki azt, hogy felperes mindazt, a mit biróilag elismertetni kért joga alapján követelhet, az eljárás folyamában utólag is ne kérhesse. A javaslatnak azon még tovább terjedő engedélyét pedig, hogy a per folyamában lejárt járadékok, tartás stb. megitélése is utólag kérhető, eléggé indokolja, hogy ez által egyrészről egy ujabb per meginditása elkerültetik, másrészről pedig ezen utólagos kérelmek a lefolyt tárgyalás által előkészittetvén, azok bonyodalmakra nem adnak alkalmat. - A 26. § 1. pontja tulajdonképen nem is a kereset-változtatásra vonatkozik és itt csak minden félreértés elkerülése végett vétetett fel. Természetes következménye e pont annak, hogy a javaslat az eshetőségi elvet - általánosságban - nem fogadja el. Ha a kifogások és a replikák a tárgyalás egész folyamában előadhatók, akkor a kereseti tények előadhatását sem lehet praecludálni, feltéve, hogy azok a kereseti jog megváltoztatását nem vonják maguk után. A mi végül a 26. § 4. pontjában foglalt kimondást illeti, az a jelenleg érvényes jognak is megfelel.

27. és 28. §

A szóbeli tárgyalás egy egészet képez, a mely nem szám szerint meghatározott, alakszerü perbeszédek keretében mozog, hanem addig folytatandó mig az ügy végeldöntésre alkalmas. A szóbeliség egyik főelőnye, hogy nem szorul az eshetőségi elvre és megszabaditja az igazságszolgáltatást attól a formalismustól, mely ezzel az elvvel jár. Az eshetőségi elvet, mely különben sommás eljárásunknak eddig sem képezte szabályát, tagadja meg a 27. §.

A javaslat azonban az eddigi jog hiányait is pótolja, midőn oly intézkedéseket állit fel, melyek a huzavonának elejét veszik. E czélra rendszerint elegendő az a szabály, hogy a késedelmes előadásból eredő költségek a késedelmes felet terhelik. Ehhez járul azután a 97. §-nak az a szabálya, hogy a biróság, mihelyt az ügy végeldöntésre alkalmas, itéletet hoz. Szándékos halogatás esetében a biróság további praeclusiót is mondhat ki.

E praeclusió feltételei oly módon vannak megállapitva, hogy az veszélyesnek nem tekinthető. Az ily előadások különben is rendszerint alaptalanok szoktak lenni; minden eshetőségre pedig segitséget nyujt a felebbezési eljárás, a melyben a kizárt előadások pótolhatók és ezenfelül még a perújitás is, a melyet a javaslat nem érint.

29. §

E § a semmiségek csökkentését czélozza. Kétségtelen hogy e § második bekezdése interpretátióra szorul és inkább csak jelzi azokat a hiányokat, melyek nem orvosolhatók. Tüzetesebb és törvénybe illő meghatározás azonban alig eszközölhető. Mert annak kimondása, hogy itt oly lényeges szabályokról van szó, melyek figyelmem kivül hagyása az alapos itélethozatalt lehetetlenné teszi, egyrészről felesleges, mert magától érthető és a szövegben benfoglaltatik, másrészről pedig ez a meghatározás maga is interpretátióra szorulna és e mellett szük is volna, a mennyiben léteznek oly hiányok is, a melyek az alapos határozathozatalt az adott esetben talán nem befolyásolják, és a melyek halgatólagos orvoslása még sem volna megengedhető, nehogy az eljárásnak köztekintetek által igényelt rendje megzavartassék. Ily hiány lehet nemcsak a hatáskör és némely esetekben az illetékesség hiánya, hanem a szóbeliség, a nyilvánosság, a megengedett nyelv megsértése, az absolut határidők meg nem tartása. Egyébiránt a javaslat kritériumának alkalmazása a gyakorlatban alig okoz nehézséget; a nehézség inkább csak az elvi formulázás szempontjából áll fenn.

30-41. §

A 30-41. §-ok a biróságnak pervezetési tevékenységét szabályozzák és lehetővé teszik, hogy a biróság egyrészről mindazt, a mi az ügy kimeritő tárgyalását és saját alapos informatioját elősegiti, megtehesse, másrészről pedig a tárgyalást zavaró körülményeket elhárithassa, a tárgyalást egyszerűsithesse és az ügynek mielőbbi elintézését előmozditsa.

A mi az egyes §-okat illeti, a 30-32. §-ok csak tüzetesebben szövegezik, részben pedig ismétlik a biróságnak jelenlegi törvényünk és gyakorlatunk által is már megállapitott jogait és kötelességeit.

A javaslat 33. §-a, mely a felek személyes megkérdezését szabályozza, több tekintetben eltér a jelenlegi jogtól. A javaslat nevezetesen megengedi, hogy a biróság a féllel a hozzáintézendő kérdéseket előlegesen közölje, a mi azért mutatkozik szükségesnek, mert oly esetek is fordulhatnak elő, melyekben a fél csak előleges megfontolás és kutatás, nevezetesen iratainak átvizsgálása után felelhet valamely kérdésre.

A javaslat továbbá tágabb kört biztosit a személyes megkérdezésnek, midőn megengedi, hogy az megkeresett biró utján is eszközölhető legyen.

Végre a javaslat eltérőleg a mostani jogtól, a biró belátására bizza, hogy a személyes megjelenésre idézett fél elmaradásának, vagy a felelet megtagadásának következményeit mérlegelje. Természetes következménye ez annak, hogy a fél csak felvilágositások adása végett kérdeztetik meg személyesen.

Megjegyzendő itt még, hogy a felek személyes megkérdezésének intézménye nem tekinthető abból az okból feleslegesnek, mert a javaslat a felek eskü alatti kihallgatásának intézményét elfogadta. Az utóbbinál a fél, mint bizonyitási eszköz szerepel; itt ellenben legalább első sorban nem azért kérdeztetik meg, hogy bizonyitékot szolgáltasson, hanem hogy a megbizottnak hiányos informatioját kiegészitse. Ez okból a fél személyes megkérdezésének feltételei is egészen mások, mint az eskü alatti kihallgatás feltételei. Igy nevezetesen a személyes megkérdezés nem szoritkozik csupán arra az esetre, midőn a bizonyitás más módon nem eszközölhető.

A kérdezési jog kiegészitését és általában a biróság szabadabb tevékenységét az informatiojához szükséges eszközök megszerezhetése körül biztositja a 34. § is. A biróságnak a szemle tartására és a szakértők meghallgatására vonatkozó hasonló jogát már a törvénykezési rendtartás általános szabályai megállapitván, melyeket a javaslat nem érint, e részben itt intézkedni nem volt szükséges.

A 35. § A tárgyalás megröviditését és egyszerűsitését czélozza és tekintettel arra, hogy csak arról az esetről rendelkezik, midőn a fél okiratot szerezhet be, veszélyt nem rejt magában.

A 36. § az egyezség megkisértését, eltérően az eddigi jogtól, nem szoritja a tárgyalás kezdetére és nem is irja kötelezőleg elő, hanem megengedi, hogy azt a biróság belátása szerint az eljárás bármely szakában eszközölhesse. Gyakran az egyezség megkisérlése felesleges formalitás volna, különösen a tárgyalás kezdetén, a még tájékozatlan biróság kezében.

A § második bekezdése a feltételes egyezségeknek enged nagyobb tért, mint az eddigi jog, mely csak az eskütől függővé tett egyezséget ismeri. A javaslat intézkedése a jóhiszeműleg perlekedő felek részéről a perek egyszerűsitésére használható fel és a biróság feladatának megkönnyitésére szolgál.

A 37. § módot nyujt a biróságnak, hogy a szóbeli tárgyalást az anyag megosztása által egyszerűsithesse és ugyanezt czélozza, habár más uton a 38. § is, a mely egyuttal arra is szolgál, hogy az ellentétes határozatok elkerültessenek. Ezeknek az eszközöknek alkalmazását czélszerűen csak a biróság belátására lehet bizni. Veszélyes csak a tárgyalások egyesitésére engedett jog lehet különösen akkor, ha a biróságok az összefüggést könnyelműen értelmezik, mert az egyesités arra a félre nézve, kinek ügye jóformán már tisztázva van, azzal a hátránynyal járhat, hogy ügyének eldöntésére egy kevésbé tisztázott ügy letárgyalásáig kénytelen várakozni. Azonban a javaslat e részben az által segit, hogy a biróságnak a 40. §-ban megengedi, hogy az egyesitést ugy, mint az elkülönitést is hivatalból megszüntethesse, és hogy 98. §-ában a biróságot feljogositja, hogy részitéletet hozhasson.

A 41. § törvénykezési rendtartásunknak sok tekintetben kifogásolható és homályos 9., 10., 12. és 13. §-ait az újabb törvényhozásokkal megegyezőleg megfelelőbb intézkedésekkel helyettesiti. Bármennyire czélszerűnek mutatkozzék is gyakran, hogy valamely perbeli ténynek a büntető biró által vagy egy másik polgári biró, avagy a közigazgatási hatóság által eszközölt eldöntése felhasználható legyen, e tekintet még sem indokolhatja, hogy a polgári per ily esetekben feltétlenül felfüggesztessék és az igazságszolgáltatás utja megakasztassék.

Elvileg a perbiróságnak hatásköre kétségtelenül kiterjed mindazokra a mellék- és előkérdésekre, a melyeket a hozzá tartozó főkérdés eldönthetése végett meg kell oldani; a gyakorlatban pedig e kérdések megoldása sokszor éppen nem jár nehézséggel.

A javaslat ezért az eljárás felfüggesztését nem rendeli el feltétlenül, hanem a felfüggesztést a biróságra bizza, egyuttal pedig következetesen megengedi, hogy a biróság a felfüggesztés tárgyában hozott határozatát hivatalból is megszüntethesse.

A 41. § a tárgyalás berekesztéséről és a berekesztett tárgyalásnak újból való megnyitásáról intézkedik. Az utóbbi irányban a javaslat abból indul ki, hogy a biróság némelykor a határozat hozatala alkalmával láthatja szükségesnek, hogy egyes kérdések behatóbban tárgyaltassanak, bizonyittassanak és általában, hogy informatioja kiegészittessék.

42-44. §

A javaslat 42-44. §-ai a tárgyalási jegyzőkönyvről szólanak.

A szóbeliség egyik legnehezebb kérdése, hogy a szóbeli tárgyalás, különösen pedig a szóval előadott tényállás mily módon jegyeztessék fel. Egyrészről ugyanis ugy a szóbeli tárgyalás folytatásának és az itélet meghozásának gyakran elkerülhetlen elhalasztása esetében, valamint a felebbezés szempontjából is felette kivánatos, hogy a szóval előadottak lehetőleg hiven irásba foglaltassanak, másrészről azonban a feljegyzésre forditott gondoskodás az irásbeliség felé terelheti az eljárást és koczkáztatja a szabad szóbeli tárgyalás által elérni kivánt előnyöket.

A sommás eljárásban, melyet arra való tekintettel kell szabályozni, hogy a felek ügyvédi képviselet nélkül tárgyalnak, a szóbeli tárgyalás feljegyzését kétségkivül csak a biróságra lehet bizni.

Az a módozat, hogy a felek a jegyzőkönyvhöz melléklendő irattal állapitsák meg a szóval előadottakat, itt általában ki nem vihető és e mellett az egyes biró előtt azzal a veszélylyel járna, hogy a szóbeli tárgyalás akkor, midőn mind a két fél ügyvéd által van képviselve, periratok váltásával helyettesittetnék; a mi sok esetben ugy a biróság, mint az ügyvédek részére pillanatnyi kényelemmel járhat.

A kérdés ezek után csak az lehet, hogy a tárgyalás eredménye, nevezetesen pedig a tényállás jegyzőkönyvbe vétessék-e, vagy pedig csak az itéletben állapittassék-e meg? a mely utóbbi esetben a tárgyalási jegyzőkönyv csak az eljárás általános menetét és bizonyos különösen fontos mozzanatok feljegyzését tartalmazná.

A tényállás jegyzőkönyvbe vételének mellőzése nemcsak a szóbeliségnek képezné leghathatósabb biztositékát, hanem a tárgyalás gyorsaságát is előmozditaná, mig ellenben a jegyzőkönyvezés, mely a felek ellenőrzését is lehetővé teszi, inkább biztositja a tényállás irásba foglalásának hűségét. A javaslat - tekintettel arra, hogy egyrészről az itéleti tényállás utólagos kiigazitása, mely a biróság tévedését orvosolhatná, az egyes biróság előtt csak a legritkább esetekben vezetne eredményre, és hogy másrészről a magas, a javaslat által is kiterjesztett járásbirósági hatáskör mellett nem volna czélszerű egyuttal az eljárás megbizhatóságát csökkenteni, valamint hogy különösen most az újitás kezdetén a felebbezési tanácsra nézve is nagyon kivánatosnak mutatkozik, hogy az egy lehetőleg tisztázott ügygyel álljon szemben - legalább ez idő szerint nem véli mellőzhetőnek a tényállás jegyzőkönyvezését, a mely az egyesbirósági eljárásban különben sem tartóztatja fel annyira a biróságot, mint a társasbirósági eljárásban.

A javaslat mindazonáltal jelentékenyen eltér a jegyzőkönyvezést illetőleg a mai jogtól, a mennyiben t. i. gondoskodik arról is, hogy a jegyzőkönyvezés túltengésének és a szóbeli eljárás elfajulásának eleje vétessék.

A javaslat ugyanis mindenek előtt csak a lényeges, t. i. a biróság nézete szerint lényeges tényállitásokat és azok valóságára vonatkozó nyilatkozatokat, a felajánlott bizonyitékokra való hivatkozással engedi jegyzőkönyvbe vétetni és e mellett 116. §-ában világosan kimondja, hogy a biróság itéletében a felek szóbeli előadásaiból és a bizonyitás felvételéből kiderült oly ténykörülményekre is hivatkozhatik, melyek a tárgyalási jegyzőkönyvbe fel nem vétettek. A javaslat tehát nem kivánja a tényállásnak minden irányban kimeritő jegyzőkönyvezését és nem a jegyzőkönyvet, hanem a szóbeli tárgyalást teszi az itélet alapjává. A javaslat továbbá a felebbezési eljárásban megengedett beneficium novorum által elejét veszi annak, hogy a felek a tényállás lehető kimeritő jegyzőkönyvezését sürgessék, - a biróság pedig a sürgetésnek engedni legyen kénytelen. Végre a javaslat a járásbiróság szabályszerű alakulásához feltétlenül megkivánja a jegyzőkönyvvezető alkalmazását, egyuttal pedig előirja, hogy a tényállást a biró mondja tollba. Mai sommás eljárásunk elfajulásának egyik oka kétségkivül az is, hogy sem a törvény, sem az ügyviteli szabályok nem kivánják meg a jegyzőkönyvvezető alkalmazását. Ezért gyakran előfordul, hogy a biró maga kénytelen a jegyzőkönyvet felvenni, vagy pedig, hogy a biró a hozzá nem illő jegyzőkönyvezést, mely őt felette hátráltatja is, az ügyvédekre bizza. A javaslat e részbeni intézkedéseinek biztositéka képezi a 160. § 1. és 6. pontja.

45-52. §

A 45-52. §-ok a tárgyalási határnap elmulasztásának következményeiről intézkednek.

A javaslat e következmények megállapitásánál nagyjában véve nem tér el a mai jog szabályaitól.

Ezen álláspont indokolásául szolgál mindenekelőtt az a körülmény, hogy a javaslat a mulasztás következményeinek orvoslására szolgáló módot, t. i. az igazolást legalább ezúttal nem tartja módositandónak, nevezetesen pedig az ellentmondással (oppositio) helyettesitendőnek; mert nem kivánja a tervezett reformot alárendeltebb jelentőségű ujitásokkal megterhelni és igy annak meghonosulását megneheziteni. A mulasztás orvoslásának megkönnyitése nélkül azonban nem volna indokolható a mulasztás következményeinek megszigorítását javaslatba hozni. Ez okból különösen alperessel szemben, ki az érdemleges tárgyalás megkezdése előtt mulaszt el tárgyalási határnapot, nem lehetett áttérni ama következetesebb és egyszerűbb szabályozásra, hogy ő a keresethez képest, tekintet nélkül annak ténybeli megállapitására, elmarasztalandó, hanem meg kellett tartani a mai jognak ama, habár csekély biztositékát, mely szerint a beismertnek tekintendő kereseti tényalap jogi megbirálásban részesül. - Felperessel szemben a javaslat abból indul ki, hogy a felek egyenjogusága a mulasztás következményeinek egyenlő megállapitását követeli, és hogy alperesnek gyakran érdeke van abban, hogy felperes érdemleges elutasitását kieszközölhesse. A javaslat különben kifejezetten megengedi alperesnek azt is, hogy a meg nem jelenő felperessel szemben csupán az idézés feloldását és költségének megtéritését kérhesse.

A javaslat egyébiránt 45. és 46. §-aiban megkülönbözteti az első és a folytatólagos tárgyalás elmulasztását. - E megkülönböztetés, habár eddigi törvényünkben nem nyert ily határozott kifejezést, megfelel jelenlegi jogunknak és gyakorlatunknak. A javaslat nem vonja le a tárgyalás egységének elvéből azt a consequentiát, melyet a német birodalmi perrendtartás vélt elfogadhatónak. Ez a consequentia abban áll, hogy a folytatólagos tárgyalás elmulasztása ép azzal a hátránynyal jár, mint az első tárgyalás elmulasztása. Ha a fél csak a harmadik vagy negyedik tárgyalást mulasztotta is el, a megelőző tárgyalások eredménye is figyelmen kivül marad és a mulasztó fél egészen oly elbánásban részesül, mintha a tárgyalás meg nem tartatott volna. Ez a felfogás nem felel meg a valóságnak, hanem fictión alapszik. A tárgyalások tényleg megtartattak és valamint azok eredménye a fél ismételt szóbeli előadása nélkül is figyelembe vétetik akkor, ha a fél a folytatólagos tárgyaláson megjelen, úgy figyelembe veendő akkor is, ha meg nem jelen. Nem is lehet azt feltételezni, hogy az elmaradt fél a korábbi tárgyalások eredményéről le akar mondani, mert erről legalább minden tekintetben, nevezetesen saját beismeréséről még akkor sem mondhat le, ha megjelen. Ha a fél szándékát kutatjuk, sokkal természetesebb az a feltevés, hogy a fél azért maradt el, mert nem akar további előadással élni, hanem a már előadottak alapján kiván itéletet. - A német rendszer elfogadása csak egy előnynyel jár, t. i. azzal, hogy a biróság, ha a megelőző tárgyalásokat figyelmen kivül hagyhatja, egyszerübb tényállás alapján határoz. Azonban ezzel szemben ismét az áll, hogy a biróság akkor, ha a fél mulasztását igazolja, ismét kénytelen volna a korábbi tárgyalások eredményével foglalkozni, a mi most hosszabb idő letelte után már több nehézséggel jár, mint a mulasztás alkalmával. Egyébiránt a német perrend rendszere szorosan összefügg a mulasztás orvoslásának ama könnyűségével, melyet az ellentmondás nyujt és az utóbbinak elfogadása nélkül a mulasztó félre nézve fele

tte méltánytalan volna.

A 47. § abban az esetben, ha a tárgyalási határnapon egyik fél sem jelen meg, az eljárás nyugvását rendeli el és e részben, tekintettel arra az értelmezésre, melyet a gyakorlat a prdts 113. §-ának adott, a mai joggal megegyezik. Hogy az eljárás nyugvása, szintén megegyezőleg a mai joggal, a bizonyitás felvételére nem terjed ki, a 66. §-ban van kimondva.

A § második bekezdése, mely arra az esetre, ha még az ülés folyamán mindkét fél megjelen, az újrafelvétel egyszerűsitéséről intézkedik, különös indokolásra nem szorul.

Fontosabb ujitást tartalmaz azonban a mai joggal szemben a § harmadik bekezdése, midőn némely törvényhozás példájára perelévülést állapit meg és annak idejét 3 évre szabja. Ez az intézkedés meg akarja gátolni a folyamatban levő perek felszaporodását és megszünteti az azok nyilvántartásával járó nehézségeket. A rendelkezés különben a 213. §-ban a rendes eljárásra is kiterjeszkedik és különösen ott bir fontossággal. A per megszüntének természetes következménye, hogy azok a hatások, a melyek a per folyamatban létéhez vannak kapcsolva, elenyésznek. Igy nevezetesen elenyészik az újabb perinditás tilalma is. Ellenben azok a hatások, melyek már eddig is a per abbanhagyásához voltak kötve, mint nevezetesen, hogy a keresetelévülés az utolsó perbeli cselekménytől ujra kezd folyni, a perelévülés által nem érintetnek.

A 48. § indokolása részben már a 20. §-nál található fel. Második bekezdésében a § a purgatio contumaciae-ről a jelenlegi joggal megegyezőleg intézkedik.

A 49. § azokat az eseteket sorolja fel, a melyekben a mulasztás következményeinek kimondása megtagadandó. Az első pont szerint a biróság csak akkor szoritkozhatik a mulasztás következményeinek megtagadására, ha a megjelent fél a hivatalból figyelembe veendő körülmény tekintetében bizonyitékot nem szolgáltatott, úgy, hogy e körülmény kétes marad; ellenben természetesen megszünteti az eljárást, illetőleg a megfelelő érdemleges határozatot hozza, ha a hivatalból figyelembe veendő körülmény hiánya bizonyos. Ez utóbbi esetben az eljárás függőben tartásának semmi értelme sem volna. A 2. és 3. pont és az azok eseteiben szabályozott eljárás abban találja indokolását, hogy a javaslat szerint a feleknek idézése a biróság feladatát képezi. E mellett a harmadik pont az előre látható igazolási kérelmet is megelőzni kivánja, midőn a megjelenést gátló természeti eseményt vagy más elhárithatlan akadályt figyelembe vétetni rendeli. Egyrészről az a körülmény, hogy a biróság csak köztudomás esetében veheti e körülményeket hivatalból figyelembe, másrészről pedig a megtagadó végzés ellen engedett felfolyamodás elég biztositékot nyujt a visszaélés ellen. A 4. pont végre a 45. §-ból folyik; - az a körülmény pedig, hogy ebben az esetben az újabb határnap kitüzése csak a fél kérelmére történik, abból következik, hogy ebben az esetben a megjelent fél cselekményének pótlásáról van szó.

Minthogy a mulasztás következményeinek kimondására a megjelent félnek perbeli joga van, melynek megsértése reá nézve közvetlen hátránynyal járhat, minthogy továbbá a megtagadás alaposságának kérdését czélszerű, az ügy újabb, esetleg felesleges tárgyalását megelőzőleg tisztába hozni, a javaslat a megtagadó végzés ellen az újabb tárgyalás megtartására nézve halasztó hatályú felfolyamodást enged. - Ha a felfolyamodásnak hely adatik, a dolog ismét úgy áll, mint a mulasztott tárgyalás idejében és ezért az újabb tárgyalásra, mely csak a mulasztás következményei felett tartatik, a mulasztó fél meg nem idézendő.

Midőn a kézbesitési bizonyitvány a tárgyalási határnapig be nem érkezett, a meg nem jelenés következményeinek kimondása, illetőleg az újabb tárgyalás kitűzése a szabályszerű kézbesitéstől van feltételezve. Ezen egyszerű feltétel a kézbesitésről való értesités beérkezése után a tárgyaláson megjelent fél újabbi meghallgatása nélkül is megitélhető lévén az 50. § ily esetben a megfelelő határozatot idő- és költségkimélés tekintetéből újabb szóbeli tárgyalás nélkül rendeli meghozatni, a mi a mai gyakorlattal is megegyez.

Az 51. § abból indul ki, hogy az ellentétes határozatok lehető tág körben elkerülendők és ezért a megjelent alperes társak védelmét nem csupán abban az esetben terjeszti ki a meg nem jelentekre is, midőn a vitás jog az alperes társakra nézve csak egységesen dönthető el, hanem a védelem közösségét mindazokra az esetekre megállapitja, a melyekben az egyik alperes előadása a másikra is jelentőséggel bir. E részben a § megegyez a jelenlegi törvk. rendts. 112. §-ával és csupán világosabban szövegezi az abban kifejezett gondolatot. Felperes társak részbeni mulasztásáról - tekintettel a törvk. rendts. 67. §-ára, mely szerint azok egy közös képviselő által tartoznak fellépni - különös intézkedés szüksége nem forog fenn.

Az igazolásra nézve az 52. § a fennálló szabályokat minden kétség elkerülése végett világosan fentartja.

Az 59. § a bizonyitékok szabad mérlegelésének elvét jelenti ki. Ennek az elvnek indokolásául elég arra hivatkozni, hogy a bizonyitékok mérlegelésére oly szabályokat felállitani, melyek az individualis esetek különbözőségének megfelelnek, általában nem lehetséges. Ez okból már eddigi perjogunk is, mely különben elvileg nem áll a szabad bizonyitás alapján, kénytelen volt a szabad mérlegelésnek messze terjedő concessiokat tenni, midőn nevezetesen az u. n. közvetett bizonyitásnak, a szemléből és a szakértők véleményéből kiderülő bizonyitási okoknak, a nem teljes hitelü magán okiratoknak és az aggályos tanuknak bizonyitó erejét, a biró szabad mérlegelésére bizza. A javaslat csak tovább halad ez uton, midőn a biróságon kivüli beismerés és főleg a tanubizonyiték mérlegelése tekintetében is lerontja a törvényes korlátokat és midőn a felek esküjét, a feleknek eskü alatti kihallgatásával helyettesiti. Mindazonáltal a javaslat nem csinál a bizonyitékok szabad mérlegeléséből elvi kérdést, mely minden áron megvalósitandó. A hol kötelező bizonyitási szabályokat felállitani lehetséges és czélszerű, ott nem tartózkodik ezek kimondásától, de azokat csak kivételeknek tekinti.

Az 59. § azonban nemcsak nagyobb szabadságot enged a birónak, hanem garantiát is nyujt arra nézve, hogy a biró e szabadsággal vissza ne éljen, midőn előirja, hogy a biró meggyőződésének okait az itéletben előadni tartozik. Ha a biró itéletét e részben épen nem indokolja, vagy csak látszólag indokolja, akkor megsérti a törvényt és itélete felülvizsgálat utján is feloldható, daczára annak, hogy a ténykérdés megállapitása el van vonva a felülvizsgálati biróság cognitioja alól.

A § továbbá azzal a téves nézettel szemben, mintha az u. n. szabad bizonyitás a bizonyitási teher szabályaira is kiterjedne, szükségesnek találta a szabad mérlegelést, mely fogalmilag csak a bizonyitási okok erejére és alkalmazhatóságára vonatkozik, ebben az irányban világosan kizárni. A bizonyitási teher szabályai végeredményükben azt határozzák meg, hogy a biró az u. n. anyagi jog értelmében minő feltételek mellett mondhat ki valamely jogot létezőnek vagy nem létezőnek; - azok eltörlése tehát annyi volna, mint a birónak felhatalmazást adni arra, hogy a magánjog szabályait figyelmen kivül hagyhassa. Nem érinti végül a javaslat a törvényes vélelmeket sem. Ezek a bizonyitásnak oly megkönnyitését képezik, a mely a magánjog különleges czéljaival szorosan összefügg és ugyan ez áll azokra a törvényes szabályokra nézve is, a melyek bizonyos esetekben a bizonyitási terhet megforditják, és a melyek a vélelmektől abban különböznek, hogy a birónak nem irják elő a következtetést egyik tényről a másikra.

60. §

A 60. § a kártéritési pereknek sokat panaszolt miseriáját akarja orvosolni. A kártéritési perek tudvalevőleg sok esetben azért nem vezetnek az anyagi jognak megfelelő eredményre, mert a kár mennyiségének minden momentumát teljesen bebizonyitani nem lehet. Ezt a viszás állapotot a bizonyitékok szabad mérlegelése sem képes orvosolni, hanem meg kell engedni, hogy a biró, ha különben meg van győződve arról, hogy kár okoztatott, annak mennyiségét egészben véve szabadabban állapithassa meg. Ezen az úton jár már a czégbitorlásból eredő kár tekintetében a keresk. törvkv. 24. §-a is. A kártéritési kötelezettséget megalapitó tény megállapitására a birónak adott nagyobb szabadság természetesen nem terjed ki. Arról, hogy oly tény történt, mely az adóst kártéritésre kötelezi, a birónak az általános szabályok szerint kell meggyőződnie. Hogy e részben félreértésre alkalom ne adassék, a javaslat nem mondja azt ki, hogy a biróság a kár léte felett is szabadon itél. Igaz ugyan, hogy a kár mennyisége bizonyos értelemben a kár létezésétől el nem választható, de ennyiben azután magától érthető is, hogy a kár mennyisége tekintetében adott nagyobb szabadság a kár létezésének megállapitására is kiterjed. Minthogy a biró a kár mennyiségének megállapitásánál mintegy szakértőként jár el, az informatiójára szolgáló eszközök megválasztásában is nagyobb szabadsággal ruházandó fel. A tudakozódás megengedése gyakran tetemes költségkimélést fog eredményezni. Hogy a biróság a becslő eskű helyébe lépett eskü alatti kihallgatást is felhasználhatja a kár mennyiségének megállapitásánál, ez a 91. §-ból tűnik ki.

61-67. §

A 61-67. §-ok a bizonyitás-felvételre nézve tartalmaznak általános szabályokat. Kiemelendő, hogy a biróság a 62. § szerint akkor, ha a bizonyitás-felvétel elrendelése miatt a tárgyalás elhalasztása válik szükségessé, a bizonyitás felvételét elrendelő végzésben a bizonyitandó tényeket is megjelölni tartozik. Ez egyrészről némi biztositékot nyujt arra nézve, hogy a biróság a bizonyitás felvételének elrendelése előtt annak relevantiáját megfontolja, másrészről pedig a bizonyitás felvételénél és a tárgyalás folytatásánál a biróságnak és a feleknek tájékoztatásul szolgál. A bizonyitandó tények megjelölése következtében azonban a bizonyitást rendelő végzés nem válik kötelező bizonyitási határozattá, a mely az ügy eldöntésének praejudicál. Erre nézve minden kétséget eloszlat a 63. § Az eljárásnak egy ily határozattal való ketté osztása - az eskütől feltételezett itélettől eltekintve - nálunk eddig is ismeretlen volt és újabban mindinkább kevesebb pártolásra talál. Minden egyébtől eltekintve, már csak azért sem volna helyes a biróságot és a feleket a bizonyitási határozat által új tények felhozásában és figyelembe vehetésében, valamint az ügy jogi megitélésében korlátozni, mert az ügy nem ritkán ép a bizonyitásfelvétel alkalmából új fordulatot nyer.

A 64-66. §-ok annak az elvnek képezik folyományát, hogy a bizonyitás felvétele a biróság tevékenységéhez tartozik. A 66. § utolsó bekezdésében a bizonyitásfelvételnél jelen nem volt fél részére az igazolás megtagadása következtében szükséges orvoslást enged.

A 67. § végre abból következik, hogy a bizonyitás-felvétel és igy az annak eredménye felett való tárgyalás is nem képezi az eljárásnak egy külön elhatárolt részét, a minek czélszerűsége már fentebb érintetett. A bizonyitás-felvétel eredményének előadását, a mennyiben arra egyáltalán szükség van, e § első sorban a felekre bizza. Nem annyira a szóbeliség elvének tisztántartása végett, hanem azért, mert a birói előadás a biróságot praeoccupálhatja és a tárgyalásba feleslegesen viszi bele a biró felfogása elleni küzdelmet. Tekintettel azonban arra, hogy a sommás tárgyalás a peres ügyekben kevésbé járatos felekkel is folyhatik, szükség esetére még sem lehetett kizárni a birói előadást, a mely azonban, a mint ezt a § világosan ki is mondja, a bizonyitásról felvett jegyzőkönyv tartalmára szoritkozik.

A fejezet következő §-aiban (68-95. § az egyes bizonyitási eszközökre vonatkozó szabályok foglaltatnak. Ezek felvétele részben azért volt szükséges, mert az 59. § a birót a bizonyitékok szabad mérlegelésénél csak azok által a törvényes szabályok által korlátolja, a melyek a "jelen törvényben" foglaltatnak. Némely szabályokat továbbá azért kellett felvenni, mert a bizonyitékok szabad mérlegelése folytán a fennálló jognak a bizonyitás felvételére vonatkozó egyes szabályai többé nem alkalmazhatók. Ide tartoznak különösen a tanukra vonatkozó szabályok. Ismét más szabályok, u. m. a közös okiratokra és a vagyon felfedezésre vonatkozók a járásbirósági hatáskörnek kiterjesztése következtében voltak felveendők. Ezekhez járulnak végre a fennálló jognak azok a javitásai, a melyek magukban véve indokoltaknak mutatkoztak.

Nehogy az elég nagyszámú és az eddigi jogba mélyen benyuló módositások mellett kétség merülhessen fel arra nézve, hogy az eddigi jognak a bizonyitásra vonatkozó szabályai mennyiben maradnak érvényben, czélszerűnek mutatkozott a fentartott szabályokat világosan kijelölni. Az egyes §-ok indokolására a következők szolgálnak.

68-76. §

Az okiratok bizonyitó ereje a jogi forgalomban egyszersmind biztositékul (cautio) is felhasználtatik. Már csak ez okból is szükséges, hogy az olyan okiratok kellékei, melyek teljes bizonyitó erővel birnak, meghatároztassanak. A félnek előre tudnia kell, hogy milyen okiratot kell maga részére kiállittatnia, hogy az jogának érvényesitését biztositsa. Ehhez járul, hogy az okiratokra nézve régi idő óta kifejlődtek oly formák, melyek az általános felfogás szerint annak kifejezéseül szolgálnak, hogy az okirat kiállitója annak tartalmát elfogadja, magáévá teszi és magával szemben irányadónak kivánja tekintetni. A ki ily formákat használ, arról joggal feltehető, hogy ezeket az általános felfogás értelmében használta. A bizonyitási szabályok felállitása tehát itt nem visszás. A javaslat 68. §-a ez okból az okiratok bizonyitó erejére nézve szabályokat állit fel és pedig lényegileg megegyezően a fennálló joggal, a melynek intézkedései a mi viszonyainknak megfelelnek. Nem mulaszthatta el azonban a javaslat, hogy a magánokiratok bizonyitó erejére nézve az 1868:LIV, törvénycikk 166-169. §-aiban felette homályosan kifejezett gondolatot érthetőbben ki ne domboritsa. Ez alapon a javaslat megkülönbözteti az 1868:LIV. tc. 167 és 168. §-ai szerint kiállitott magánokiratokat, melyek arra nézve, hogy az azokban foglalt nyilatkozatot a kiállitó mint tőle származót, szóval mint jogi értelemben vett nyilatkozatot tette, törvényesen teljes bizonyitékot képeznek, továbbá a bármily egyéb alakban kiállitott okiratokat, melyek bizonyitó erejét a biró szabadon mérlegeli. E mellett a javaslat fentartja az 1868:LIV. törvénycikk 169. §-ában az adóslevelek tekintetében felállitott positiv és negativ bizonyitási szabályt.

Magától érthető és csak félreértések megelőzése végett mondja ki a 68. § különösen, hogy a jogügyletek érvényességére nézve fennálló különös szabályok a bizonyitási szabályok által nem érintetnek. Ebből folyólag ott, a hol az alaki érvényesség kevesebb alakszerűséghez van kötve, a teljes bizonyitási erőhöz is elegendőnek kell lennie eme kevesebb alakszerűségnek; mert a jogügyletet létesitő okiratnak a jogügylet létrejöttét szükségképen bizonyitania is kell. Ide tartoznak különösen a váltók és a ker. törv. 313. §-a szerint kiállitott okiratok.

Minthogy az okirat külső hiányainak befolyását a bizonyitó erőre in abstracto nem lehet megállapitani, a megállapitást a biróra kell bizni. A 69. § ezt minden félreértés elkerülése végett egyenesen kimondja. A javaslat 70. §-a a kereskedelmi törvényben a kereskedelmi könyveknek, valamint az alkuszok naplóinak és kötjegyeinek bizonyitó erejére vonatkozó szabályait tartja fenn. E szabályok, melyek különben a concret mérlegelésnek elég tág tért engednek, ezuttal már csak azért sem módosithatók, mert azok egy Horvát-Szlavon-Dalmát országokkal közös törvényben foglaltatnak.

A 71. § az eddigi joggal megegyezőleg a nyilatkozási kötelességet az okirat valódiságára nézve is kiterjeszti, a 72. § pedig az aláirás valódiságából az aggálytalan külsejű okirat hamisitatlanságára vélelmet állit fel. E vélelmet, mely tulajdonképen egy már a dolog természete szerint fennálló következtetés az okirat aggálytalan külsejéből, az okirati bizonyitás biztositása czéljából mutatkozik szükségesnek törvényileg kimondani.

Azok a szabályok, melyeket az 1868:LIV. tc. 172. §-ában a magánokiratok irásának és aláirásának bizonyitására nézve felállit, a javaslat bizonyitási rendszerével nem férnek össze. Ez indokolja a 73. § felvételét, mely egyuttal az irások, illetőleg aláirások összehasonlitásáról is intézkedik és pedig főleg két irányban eltérőleg az eddigi jogtól. Egyrészről ugyanis a § kimondja, hogy biróságnak nem kell az összehasonlitásnál szükségképen szakértőt meghallgatni, másrészről pedig jogot ad a biróságnak, hogy a tagadó felet, az összehasonlitás eszközölhetése végett, irásra szorithassa. A biróság e joga mindenesetre az igazság kideritésére szolgálhat és bűnvádi eljárásban ma is gyakoroltatik.

Az 1868:LIV. tc. az okirattal való bizonyitás módját csak a rendes eljárásra való tekintettel állapitja meg; ez okból elkerülhetetlennek mutatkozott e részben a sommás eljárásnak megfelelő szabályokat megállapitani. A 74. §-ban foglalt szabályok különben megegyeznek a mai sommás eljárás gyakorlatával és bővebb indokolásra nem szorulnak.

A 76. § a közös okiratokról intézkedik. Ezek felmutatásának szabályozását a sommás eljárás részére is szabályozni a járásbirósági hatáskörnek a birtokbirósági és örökösödési perekre való kiterjesztése teszi szükségessé. A javaslat e szabályozásnál több tekintetben eltér az 1868:LIV. tc. 188. §-ában csupán a rendes eljárásra nézve megállapitott rendelkezésektől. A javaslat az igazság kideritése és a perlekedés jóhiszeműségének biztositása érdekében tág körben állapitja meg az okiratok közösségét, melyet az 1868:LIV. tc. 188. §-ában egyáltalában nem határozott meg. A javaslat továbbá egyszerűsiti a felmutatás körüli eljárást. Nevezetesen a 75. § szerint a felmutatási kötelesség nem alkeresetlevéllel, hanem a tárgyalás folyamán előadható egyszerű kérelemmel veendő igénybe. A felmutatási kötelesség felett továbbá a biróság vita esetében csupán közbenszóló végzéssel határoz, mely ellen külön felebbvitelnek nincs helye. Végre az okirat birtokának, illetőleg hollétének megállapitása végett a felmutatásra kötelezett félnek nem felfedező eskü itéltetik meg, hanem a fél eskü alatt hallgatandó ki. Ép ez utóbbi intézmény az, a mely az egész eljárás egyszerűsitését leginkább lehetővé teszi. Az egyetlen érv, mely a javasolt szabályozás ellen felhozható volna, az, hogy az okirat közösségét megállapitó végzés jogerőre emelkedése előtt idő előtti a fél jogainak praejudicaló eskü alatti kihallgatást foganatositani. Ezt az ellenérvet azonban a 151. § megerőtleniti. A fél, ki az okirat közösségének megállapitását alaptalannak tartja és e miatt az eskü alatti vallomástételt megtagadja, a felső biró által a megtagadás okainak mérlegelése alapján még mindig eskü alatti kihallgatásra bocsátható.

77. §

A 77. § az eddigi jogtól annyiban tér el, hogy megengedi a tanunak a szomszédos járásbiróság területéről a perbiróság elé idézését, ha az idő és költségkimélés szempontjából czélszerűnek mutatkozik. A közvetlen kihallgatásnak előnye kézzel fogható és a javaslat azt a sommás ügyekben általában, t. i. a tanu tartózkodási helyére való tekintet nélkül csupán azért nem engedi meg, mert a kisebb ügyek azt a költséget, melyet a távolabb tartózkodó tanunak a per birósága elé való állitása jár, nem birnák meg. A § által szem előtt tartott esetben azonban a költségkimélés is javasolja a közvetlen kihallgatást.

78. és 79. §

A 78. és 79. §-ok azokat a visszaéléseket akarják meggátolni, a melyek a huzavonára oly könnyen felhasználható tanubizonyitás körül előfordulnak. A biróság ama jogosultsága, melyet a per körülményeire való tekintettel tapintatosan gyakorolhat, hogy a tanukihallgatást a költségek előleges letételétől teheti függővé, a bizonyitó félre nem méltánytalan és nemcsak a rosszhiszeműen ajánlott tanukihallgatásnak veszi sokkal hathatósabb módon elejét, mint a tapasztalás szerint ritkán alkalmazott büntetés, - hanem a felesleges tanukihallgatásoknak is útját állja.

Különösen alkalmas a perek elhuzására a külföldi tanukra való hivatkozás. A 79. § ez okból itt még további intézkedéseket javasol. Ugyanis általában elrendeli, hogy a biróság a külföldi tanuk kihallgatásának foganatositására a folytatólagos tárgyalási határnap kitűzése által határidőt szabjon. Ez az intézkedés mindenesetre elég indokát találja abban, hogy a bizonyitás nehézsége a bizonyitó felet terheli és hogy nem volna méltányos a mindenesetre kétes eredményű bizonyitás rendkivüli nehézsége miatt az ellenfelet különös hátránynyal sujtani. Egyébiránt a javaslat eme intézkedését nagyban enyhiti az a körülmény, hogy az elsőbirósághoz elkésve beérkezett tanuvallomás a felebbezési biróság előtt felhasználható.

A javaslat továbbá megengedi, hogy a biróság a külföldön eszközlendő tanukihallgatást mellőzhesse, ha valószinűnek mutatkozik, hogy a kihallgatás eredménytelen lesz.

Ezen intézkedés analogiáját leli a perjog ama szabályában, hogy rendkivüli halasztások csak valószinűsités esetében engedélyezendők.

A monarchia másik államára a 79. § intézkedéseit azért nem terjeszti ki, mert a határos állammal fennálló sűrű összeköttetésnél fogva az ott eszközlendő tanukihallgatások igen gyakran szükségesek és mert az ottani hatóságok megkereséseinket általában gyorsan szokták teljesiteni. Ugyanez áll a megszállott tartományokra nézve is. Hogy a 79. § intézkedései Horvát-Szlavonországokra ki nem terjednek, magától érthető és különös kimondásra nem szorult.

80. §

A 80. § igen szűkre szoritja a tanúságtételre nem bocsátható személyek körét. Ennek oka főleg abban rejlik, mert a javaslat a tanuknak eskü nélküli kihallgatását is ismeri. Ott tehát, a hol az eddigi jog a tanuságra való képtelenséget az esküre való képtelenség szempontjából állapitotta meg, a javaslat a megesketés mellőzésével való kihallgatásra szoritkozhatik és nem kénytelen a biróságot az igazság kideritésének azoktól a forrásaitól elzárni, a melyeket az esküre képtelen személyek kihallgatása is nyujthat. Ehhez képest a § csupán azokban az esetekben tiltja el a tanunak kihallgatását és akkor sem általában, hanem csak egyes kérdésekre nézve, midőn ezt köztekintetek kivánják.

81. §

A 81. § azokat az eseteket állapitja meg, a melyekben a tanu a tanuskodást megtagadhatja. Az eddigi joggal szemben új ezek közül a 2., 5. és részben a 4. pont. A 2. pont bűnvádi eljárásunk gyakorlatára való tekintettel volt felveendő, mert nem tehet különbséget, hogy a tanu bűnvádi vagy polgári eljárásban szolgáltatja-e maga vagy hozzátartozói ellen, a bűnvádi eljárás meginditására alkalmas adatokat. Az 5. pont a műszaki és ipari titkot védi. E védelem nélkül egy fingált per könnyen felhasználható volna az ily titkok megszerzésére. A 4. pont az ügyvédekre és a közjegyzőkre nézve eddig is fennállott tanuskodási mentességet más személyekre, nevezetesen humanitási tekintetből az orvosokra és ezek segédjeire is kiterjeszti, a mennyiben hivatásukkal titoktartási kötelesség jár. Ez utóbbi körülmény nem részletezhető és ott, a hol különös törvényes intézkedés nem létezik, csak concrét birói megállapitás tárgyát képezheti.

A 81. § azonban az eddigi joggal szemben meg is szoritja a tanuságtétel megtagadhatásának okait. Nem szorul indokolásra, hogy a javaslat azokat, kik a felek egyikével perben vagy ellenségeskedésben állanak, nem mentesiti a tanuságtétel alól; a felek meghatalmazottjainak pedig a javaslat már csak azért sem adhatja meg a mentességet, mert azt is megengedi, hogy maguk a felek is eskü alatt kihallgattassanak. A javaslat megszünteti az eddigi jognak azt a visszásságát, hogy a meghatalmazottnak a fél helyett a teljes bizonyitékot képező eskü is megitélhető, ellenben ugyanaz tanuságra nem bocsátható.

82. §

A következő 82. §-ban a javaslat azokat a kivételeket sorolja fel, a melyek esetében a tanuságtétel a 81. § 1. és 3. pontja alapján meg nem tagadható. Ezek közül a 2-ik eset szintén már abból következik, hogy a javaslat szerint maga a fél is eskü alatt kihallgatható. Egyebekben a kivételek különös indokolásra nem szorulnak.

83. §

A 83. § szabályul azt állitja fel, hogy a tanuk egyenkint és elkülönitve hallgatandók ki; e mellett azonban megengedi, hogy a tanuk, kiknek vallomásai egymással ellenkeznek, szembesittessenek. A tanuk szembesitése az igazság kideritésének hathatós eszközét képezi és semmi elfogadható ok sem szól a mellett, hogy a polgári eljárás ettől az eszköztől, a mely a bűnvádi eljárásban régen otthonos, megfosztassék.

84. §

A 84. § újitása az eddigi joggal szemben abban áll, hogy a biróság a feleknek a tanuk közvetlen kikérdezését is megengedheti. Minthogy a kikérdezés a biróság ellenőrzése alatt történik, ez az engedély veszélylyel nem járhat. Az ügyvédeknek a javaslat a feltétlen kérdezési jogot azért nem adja meg, mert ez a sommás eljárásban, hol csak az egyik fél lehet ügyvéd által képviselve, a felek között egyenlőtlenségre vezetne.

85. §

Nevezetes újitást tartalmaz a 85. §, midőn megengedi, hogy a tanu az ügyre vonatkozó okiratok felmutatására is kötelezhető. Ez az intézkedés, melynek mintája különösen az angol jogban található fel, azok mellett a cautelák mellett, a melyekkel azt a § ellátja, a tanu jogos érdekét nem sérti és az eljárás egyszerűsitésére, különösen pedig az okirat kiadási külön perek csökkentésére szolgál. Elvi igazolása az okiratfelmutatási kötelességnek egyébiránt ugyanabban rejlik, mint a tanuskodási kötelességé általában, t. i. abban a modern felfogásban, hogy az igazság kideritéséhez hozzájárulni polgári kötelesség.

86. §

A 86. § azokat az eseteket sorolja fel, a melyekben a tanu megesketése mellőzendő. Az esküképes kort a javaslat 16 évről 14 évre azért szállitja le, mert e korban a cselekmény bűnösségének felismerésére szükséges belátás általában már feltételezhető és ezen, egyébiránt a javaslat 1. pontja szerint a biróság által a korra való tekintet nélkül, in concreto mérlegelendő feltétel mellett, a büntetőjogi beszámitás is fenforog. A hamis tanuzásért vagy hamis esküért jogerejűleg elitélteknek esküképtelensége a nálunk uralkodó felfogásra való tekintettel tartatott fenn. A § utolsó bekezdésében végre a bűnvádi eljárás gyakorlatával megegyezőleg a felesleges és esetleg botrányos eskük megelőzése szempontjából a biróság belátására bizza, hogy az eskü kivételét akkor is mellőzhesse, ha a tanu vallomása jelentéktelen, vagy hitelt az esküvel való megerősités esetében sem érdemelne.

87. és 88. §

A 87. § az 1868:LIV. tc. 198. §-ának a rendes eljárásra való tekintettel szövegezett szabályát megfelelő alakban ismétli és egyuttal a megkeresett biró teendőit is tüzesebben meghatározza. A 88. § pedig minden kétség elkerülése végett az 1868:LIV. törvénycikknek fentartott szabályait sorolja fel a jegyzőkönyvvezetésre nézve szükséges azon módositással, mely eddig a törvk. rendtartásnak hatályba léptetendő 120. §-ában foglaltatott.

89. §

A fennálló jog szabályul azt állitja fel, hogy minden szakértelmet igénylő kérdés megvilágositásához három szakértő alkalmazandó, kik közül mindenik fél egyet és a biróság is egyet nevez. A javaslat 89. §-a mindenekelőtt eltörli a felek nevezési jogát és szabályul azt állitja fel, hogy a szakértőket a biróság nevezi ki. E szabály elvileg abból folyik, hogy a szakértőkre a biróságnak van szüksége, hogy kötelességének eleget tehessen, t. i. a tényészlelést és megitélést teljesithesse. A gyakorlat különben nálunk is, ugy, mint másutt is, azt mutatta, hogy a felek által választott szakértők az őket megnevező fél érdekeihez hajolnak, és hogy a biróságok ez okból az u. n. birósági szakértő véleményét tekintik döntőnek. A javaslat csak annyiban enged a feleknek a szakértők kinevezésére befolyást, a mennyiben azok a szakértők személyében megegyeznek, mert e kölcsönös bizalom egyelőre elég garantiáját képezi a szakértő megbizhatóságának, magától érthető lévén, - ugy a 89., mint a 63. §-nál fogva, - hogy a biróság akkor, ha a szakértő utólag nem mutatkozik alkalmasnak, mást nevezhessen ki és hallgathasson meg.

Egy másik fontosabb eltérés a fennálló jogtól a szakértők számára vonatkozik. A biróság egy szakértőt is kinevezhet. E szabály különösen sommás ügyekben az eljárás egyszerűsitésének és olcsóságának előmozditására szolgál. A felek jogai e mellett elég védelmet találnak abban, hogy a biróság őket a szakértők személyére és számára nézve előlegesen meghallgatni köteles, és hogy ők a szakértői véleményt utólag kifogásolhatják. Egyebekben a § még tekintettel arra, hogy a tanuk képességei, kellékei az 1868:LIV. törvénycikktől eltérőleg állapittattak meg - a szakértők képességét szabályozza és végül az eddigi jognak fentartott szabályait jelöli meg.

90-94. §

A 90-94. §-ok egy nevezetes ujitást tartalmaznak, midőn a felek esküjét a feleknek tanukénti kihallgatásával, vagy helyesebben eskü alatti kihallgatásával helyettesitik. Azok a visszásságok, melyek a felek formulázott esküjével járnak, sokkal ismeretesebbek, mintsem hogy itt bővebb kifejtésre szorulnának. Röviden a visszásságok abban foglalhatók össze, hogy az eskü egy formalis bizonyitási eszköz, sőt még az sem, hanem egy eldöntési eszköz. Ha a biróság egyszer az esküt megitélte, akkor nem törődik többé az igazság kideritésével, nem igyekszik magának a ténykörülmény valóságáról meggyőződést alkotni, hanem tisztán csak arra szoritkozik, hogy az itélet formalis feltételének teljesitését vagy nem teljesitését constatálja. Az ügy eldöntése az eskü megitélésével a félre van bizva. A nagy kisértés, mely ebből a félre nézve származik, hogy legalább kétség esetében maga mellett döntsön, kézzel fogható és a gyakorlat által bőven igazoltatik. Mig a lelkiismeres féllel szemben az eskü a jognak vetett tőr lehet, addig a lelkiismeretlen fél kezében egy eszköz a jog kijátszására. Mindenesetre áll az, hogy az eskü mai szervezetében sehogy sem illik egy, a bizonyitékok szabad mérlegelésének elvére alapitott és a materialis igazság lehető kideritését czélzó perrendbe. Nem utolsó hátránya továbbá a felek esküjének az sem, hogy feltételes itéletekre vezet, a mely körülmény a biróságot arra kényszeriti, hogy az ügynek megitélésére csupán esetleg, t. i. ez eskü le- vagy le nem tétele esetében jelentőséggel biró kérdéseket is tárgyalja és eldöntse. E feltételes itéletek továbbá, minthogy az eskü csak az itélet jogerőre emelkedése után tehető le, előlegesen nem végrehajthatók. Az esküs itéletek ez okból nem csekély mértékben szaporitják az alaptalan, csupán a végrehajtás késleltetését czélzó felebbezések számát is.

Az eskü visszásságai némely ujabb törvényhozást arra inditottak, hogy az esküt az ujabb angol jog mintájára a feleknek tanukénti kihallgatásával helyettesitsék. Ez uton halad nevezetesen az osztrák törvényhozás is, mely a felek tanukénti kihallgatását nemcsak a szóbeliségre alapitott perrendi javaslataiban tervezi, hanem a bagatell eljárásban tényleg életbe is léptette. Az általában kedvező tapasztalatok nyomán, melyeket ezen intézmény Ausztriában eredményezett, felvétetett az a megszállott tartományokban életbeléptetett perrendbe is.

A felek tanukénti kihallgatásának előnyei az esküvel szemben leginkább a két intézmény eltéréseinek összehasonlitásából tünnek ki. Az eltérések a következők: 1. az eskü megitélésének feltételei formalisticusan meg vannak állapitva, mig a tanukénti kihallgatásnál a biró az eset körülményei szerint itéli meg, hogy melyik felet hallgassa ki és bocsássa esküre; 2. az eskü egyelőre formulázott tételre tétetik le, mig a tanukénti kihallgatásnál a fél tudomása szabad kérdezés utján derittetik ki; 3. az eskü le- vagy le nem tétele nem képezi a birói mérlegelés tárgyát, hanem csak feltétel-teljesités számba megy, mig a tanukénti kihallgatás eredményét a biró ugy, mint más bizonyitékot, szabadon mérlegeli. Ezekhez járul azután még az az eltérés, hogy az eskü csak az itélet után tétetik le, mig a tanukihallgatás ugy, mint bármely más bizonyiték, a per folyamában vétetik fel. Ezen összehasonlitásnál a nálunk fennálló eskürendszer szolgált alapul. Ujabb törvényhozások, melyek az esküt megtartották, egyik vagy másik irányban többé-kevésbé eltérnek az eskü formalismusától és szabadabb felfogásnak hódolnak. E körülmény nemcsak azt mutatja, hogy az eskü intézménye nálunk is revideálandó volna, hanem már magában véve alkalmas arra, hogy a felek tanukénti kihallgatásának idegenszerűségét és az ebből származó visszatetszést csökkentse, mely visszatetszést különben nagy részben az elnevezés, - tanukénti kihallgatás - szüli.

Egyenkint tekintve az eltéréseket ma már általában elismertnek tekinthető, hogy az eskü két főszabálya, tudniillik a főeskü és a pót-, vagyis inkább birói eskü közül, az eskü megitélésének formalis feltételei legfeljebb a főeskünél tarthatók fenn, ellenben a birói eskünél a biróságnak belátására bizandó, hogy némi bizonyiték esetében melyik félnek itélje meg az esküt és melyik félnek esküjétől, illetőleg esküje megtagadásától tegye függővé a kérdés eldöntését. Az a felfogás, mintha a biró a bizonyitási teher szabályai miatt csak a bizonyitó félnek itélhetne pótesküt, ma már túl van haladva. A birói eskü nem a bizonyiték kiegészitéséül vagy lerontásául itéltetik meg, hanem a némi bizonyiték az eskü megitélésének szabályozására szolgál. A némi bizonyiték hasonló szerepet játszik a birói eskünél, mint a kinálás és visszakinálás a főeskünél. Könnyű belátni, hogy innen már csak egy kis lépés vezet a főeskü eltörléséhez. Nem szükséges egyéb, mint hogy a némi bizonyiték helyett a nagyobb valószinűség szabassék az eskü megitélésének feltételéül és a főeskü mellőzhetővé válik. Hasonló lépést tett Baselstadt perrendje. Általában azonban a törvényhozásokat visszatartotta e lépéstől a főeskü egyezségi természetébe és annak classicus eredetébe vetett hit. E hit azonban mindkét irányban téves. A delatio és relatio mechanismusa nem bir egyezségi jelleggel. A kinálásnál ugyan még lehet azt mondani, hogy a fél rendelkezik. Teszi ezt szorultságában, midőn más bizonyitéka nincs, midőn az igazság kideritésének a polgári per által megengedett eszközei felmondják a szolgálatot, de a végén tőle függ, hogy akarja-e tenni. Ellenben a megkinált fél már erős jogi kényszer alatt áll. Vagy le kell tennie a neki dictált esküt, vagy meg kell biznia az ellenfél lelkiismeretességében. Hogy a kinált és visszakinált eskü nem egyezségi természetű, azonnal világos, ha azt a valódi egyezségi esküvel hasonlitjuk össze, melyet a felek közös megegyezéssel állapitanak meg. A mi

pedig a kinálás és visszakinálás classicus eredetét illeti, újabb kutatások kimutatták, hogy annak a mai értelemben a tények eldöntésére való felhasználása csak a római per hanyatlásának idejéből származik, és hogy a classicus időben a rómaiak távol állottak attól, hogy a biró meggyőződését ily formalismussal megkössék, vagy helyettesitsék. A kinálás és visszakinálás ugyan ekkor is előfordult, de csak mint egy, a biró által szabadon mérlegelhető ok szerepelt arra nézve, hogy a biró az esküt melyik féltől kivánja meg meggyőződésének alkotásához. A mi a fél szabad kikérdezését illeti, kétségtelen, hogy az tökéletesebb eszköze az igazság kideritésének, mint a formulázott eskü. Ez már csak abból is eléggé kitűnik, hogy a tanubizonyitást ép a kikérdezés szabadsága utján törekszünk tökéletesebbé tenni.

Felhozatott ugyan, hogy a szabad kikérdezés inquisitorius jellege ellenkezik a polgári per természetével. Azonban az inquisitio a formulázott eskünél is fenforog, mert az is kényszeriti a felet, hogy tudomását lelkiismeretesen megvallja. A fél tudomásának kideritése képezi a formulázott eskünek is eszményi czélját és ez képezi az eskü-intézménynek egyedüli elfogadható igazolását is. A különbség csak az, hogy a formulázott eskü a vallásos érzülettől és a büntetőjogi következményektől eltekintve, nem nyujt arra nézve semmi garancziát, hogy a fél valóban azt nyilvánitja, a mit észlelt és nem azt, a mit vallani akar. A formulázott eskü tehát csak tökéletlenebb eszköz, mely elmarad a kitűzött czél megett. A lelkiismeretes félre nézve pedig lelkiismeretének mindenesetre kevesebb megterheltetésével jár, ha alkalmat nyer a biró előtt belsejét kitárni, mintha arra kényszerittetik, hogy egy nem teljesen megfelelő és csak reservatio mentalisokkal letehető eskü, vagy igazságos ügyének elvesztése között válaszszon. Egyébiránt a félnek eskü alatti kihallgatása egyáltalán nem bir olynemű inquisitorius jelleggel, mint a tanu kihallgatása, mert a vallomástétel megtagadása a félre nézve csak ügyének elvesztését vonhatja maga után, tehát a fél ép ugy, mint a formulázott eskünek csak ugynevezett civilia coercendi és compellendi media által kényszerittetik, nem pedig pénzbüntetéssel, vagy fogsággal. Különösen nem lehet az eskü alatti kihallgatásnak azt a módozatát, melyet a javaslat tervez, az inquisitorius jellegre való hivatkozással ellenezni. A javaslat ugyanis eltérőleg az osztrák törvényhozástól, mely szabályként a fél előleges megesketését állitja fel, csak a kihallgatás után engedi meg az eskü kivételét és igy arra sem kényszeriti a felet, hogy a feltett kérdésekre a már letett eskü terhe alatt valljon. Ugy a fél, mint a biróság a kihallgatás után itéli meg, hogy az esküt leteheti-e, illetőleg hogy a fél esküre bocsátható-e. Ily alakjában az eskü alatti kihallgatásra

némileg már a franczia, sőt a mai német perjog ama szabályai is emlékeztetnek, melyek az eskü formulának a letétel alkalmával a felek meghallgatása után való módositását megengedik és még inkább az a kikérdezés, melylyel Bajorországban az eskü szöveg egyes tételekre felosztatott; lényegileg megegyezik továbbá az eskü alatti kihallgatás - a mi a letétel módozatát illeti - azzal a kikérdezési eljárással, mely Freiburg, Waadt és Bern kantonokban az egyébként kinált, illetőleg visszakinált főeskü, valamint a birói eskü kivételénél a szövegezett eskü letétele helyébe lépett, ugyszintén a genfi perrend eljárásával, mely szerint azonban a fél promissorius esküt tesz le és csak azután kérdeztetik ki a biróság által feltett, valamint az ellenfél által inditványozott kérdésekre.

Az eddig megvizsgált két eltérésnél sarkalatosabb a harmadik, t. i. az az eltérés, hogy a tanukénti kihallgatás eredményét a biró szabadon mérlegeli, mig a felek esküje kötelező erővel bir. Ámbár bizonyos átmenetek itt sem hiányoznak, mert hisz az eskü kivételnél némely perjogban alkalmazott szabadabb eljárás, nevezetesen pedig a kikérdezési eljárás önkénytelenül arra vezet, hogy a biróság a kihallgatás eredménye alapján itélje meg, hogy a megkivánt eskü mennyiben tekinthető a vallomás által letettnek, még is kétségtelen, hogy ez az a pont, a melyen a feleknek, u. n. tanukénti kihallgatása az eskürendszerrel elvileg szakit. Az eskürendszer mellett a biró legfeljebb azt vizsgálhatja, hogy az eskü letettnek tekinthető-e, de ha azt letettnek vagy megtagadottnak tekinti, ebből a formalis következtetést le tartozik vonni, mig ellenben a tanukénti kihallgatásnál a biró a vallomás erejét egészben szabadon itéli meg, azt teljes, nem teljes, vagy semmi bizonyitéknak tekintheti. Röviden az eskü-rendszer mellett a vitás kérdést a fél dönti el, - a tanukénti kihallgatás mellett pedig a biróság.

Mindaz, a mi bizonyitékok szabad mérlegelése mellett általában felhozható, egyaránt szól a felek eskü alatti vallomásának szabad mérlegelése mellett is. Abstract szabályozás itt is visszás, mert az életben előforduló számtalan különböző eseteket nem ölelheti fel. A fél tudomása észlelésének és közlésének megbizhatósága ép ugy, mint a tanunál csak in concreto mérlegelhető. Az élet bőven szolgáltatja a példákat arra nézve, hogy a fél által letett eskü a biróra nézve valóban nem bir meggyőző erővel. Az eskü-rendszer azonban nemcsak az általános bizonyitási elmélettel, hanem a per czéljával sem egyeztethető össze. A per birói itéletet, a biróság meggyőződése alapján kimondott véleményt igér a feleknek, - és az eskü-rendszer mellett csak a felek eldöntését nyújtja. Az eskü-rendszer - mondhatjuk - partialis csődje a per intézménynek. Védhető a végszükség szempontjából: de nem igazolható, mihelyt azt jobbal helyettesitjük.

A vallomás szabad mérlegelésével szemben is hangoztatott amaz ellenvetés, hogy a polgári per természetével, nevezetesen a tárgyalási elvvel nem egyeztethető össze, hogy a fél bizonyitási eszközül használtassék fel, mindenekelőtt egy nagy következetlenség azok részéről, kik az esküt bizonyitéknak tekintik; - pedig ezt tartja az uralkodó tan. E mellett ezen ellenvetés teljesen félreismeri a tárgyalási elvet, mely valójában csak az anyagszolgáltatásra, nem pedig annak megitélésére és nevezetesen a bizonyitékok mérlegelésére is vonatkozik, a mi a tárgyalási elv mellett is a biróság legsajátosabb tevékenységéhez tartozik. Egyébiránt a tárgyalási elv - az emlitett téves értelemben - már keresztül van törve, mihelyt a birónak megengedjük, hogy valamely tényállitás valóságára vagy valótlanságára a tárgyalás összeredményéből következtessen, tehát a felek előadásaiban rejlő bizonyitási okokat felhasználhassa és mihelyt különösen azt is megengedjük, hogy a biró a felek személyes meghallgatását is elrendelhesse. Csakis ezen a megkezdett úton való következetes tovább-haladás, ha a birónak azt is megengedjük, hogy a meghallgatás után a felet esküre is bocsáthassa.

Az eskü alatti kihallgatás eredményének szabad mérlegelése következetesen azt hozza magával, hogy a kihallgatás, valamint a vallomás bizonyitó erejének egyik befolyásoló momentuma, az esküvel való megerősités is, az itélet előtt történjék. Hogy e mellett a feltételes itéletek kiküszöbölése minő nagy pertechnikai előnyökkel jár, már fentebb érintetett.

E szabályozással szemben állanak jelenlegi perjogunk ama szabályai, melyek szerint az eskü csak feltételes végitélettel rendelhető el és az eskü csak az itélet jogerőre emelkedése után tehető le. Hogy e szabályok nem folynak az eskü-intézmény természetéből, általában elismertetik. Igy - eltekintve a római eskütől - a franczia jog nem zárja ki azt, hogy az eskü a per folyamában vétessék ki és ugyanezen állásponton állanak más törvényhozások is, melyek az eskü intézményét megtartják, sőt a német birodalmi perrend is, mely különben ugyanazt a szabályozást fogadja el, mint a mi perjogunk, megengedi, hogy a főeskü, ha a felek annak tartalmára és perbeli jelentőségére nézve egyetértenek, bizonyitási végzéssel rendeltessék el és a per folyamában tétessék le.

A jelenlegi perjogunk által is az eskületétel idejére nézve elfoglalt álláspont általában csak másodlagos tekintetekkel indokoltatik, t. i. azzal, hogy e berendezés mellett a felesleges és egymásnak ellentmondó eskük elkerültetnek. E tekintetekre nézve azonban általában megjegyzendő, hogy azok az eskü szabályozásánál nem lehetnek irányadók akkor, a midőn azok a tanu kihallgatásánál és megesketésénél figyelembe nem részesittetnek. Semmi ok sem szól a mellett, hogy a felek felesleges vagy ellentmondó esküjét inkább perhorreskáljuk, mint a tanukét - és pedig legkevésbé akkor, a midőn a felek ép úgy hallgattatnak ki, mint a tanuk, a midőn nem arról van többé szó, hogy a felek valamely tétel valóságát igy vagy ugy döntsék el esküjökkel, hanem arról, hogy mindenik fél tudomását lelkiismeretesen adja elő. Az eskü szentsége ily felfogás mellett ép oly kevéssé lehet az ellentétes vallomások által érintve, mint a hogy nem ellenkezett azzal a juramentum calumniae, melyet a középkori perben a kánonjog szerint is mindkét fél letett arra nézve, hogy nem rosszhiszemüleg perlekedik. Egyébbiránt a javaslat lehetőleg kerüli a felesleges és ellentétes esküket, midőn a felek eskü alatti kihallgatását csak akkor engedi meg ha bizonyitás más módon nem eszközölhető, vagy ha a bizonyitás kiegészitése válik szükségessé, továbbá midőn, eltérőleg az osztrák törvényhozástól szabály szerint csak az egyik felet engedi vallomásának esküvel való megerősitésére bocsáttatni. Az a szabályozás pedig, a mely szerint a biró a vallomás után itéli meg, hogy melyik felet bocsássa esküre, illetőleg, hogy a feleket egyáltalában esküre bocsássa-e (93. mindenesetre több garancziát nyujt a botrányos eskük elkerülhetésére, mint a mai eljárás, a mely szerint a biró a féltől a megitélt esküt akkor is kitartozik venni, ha alapos kételyei vannak az eskü igazságára nézve, - sőt a gyakorlat értelmében még akkor is, ha a fél maga kijelenti, hogy az eskü szövege nem felel meg a valóságnak, de azt azért letenni kész.

Csupán azt az eshetőséget nem zárhatta ki a javaslat, hogy a felebbezési biró esetleg az ellenfelet is esküre bocsássa (151., a mely eset azonban előreláthatólag a kivételesek közzé fog tartozni.

A részleteket illetőleg különösen kiemelendő, hogy a 91. § a becslő esküt helyettesiti, midőn megengedi, hogy valamely kár, vagy elmaradt haszon mennyiségének megállapithatása végett a bizonyitó fél a becslés iránt is eskü alatt kihallgattathassék. Továbbá, hogy a 92. § a felfedező eskü körüli eljárást, mely eddig egy külön incidens perre szolgáltatott alkalmat, czélszerűen egyszerüsiti. Ez egyszerüsités indokolásául ugyan azok szolgálnak, a melyek a közös okirat kiadására vonatkozó 76. § hasonló rendelkezésének indokolásául felhozottak. Ugyancsak az ott felhozott körülmény, t. i. a sommás eljárás körének a birtokbirósági és örökösödési perekre való kiterjesztése tette továbbá szükségessé a felfedező eskünek, illetőleg az azt helyettesitő tanukénti kihallgatásnak a sommás eljárásba való felvételét.

A 94. § általában a felek kihallgatásának szabad mérlegelését állitja ugyan fel szabályul, mindazonáltal az intézménynyel való lehető visszaélés meggátlása czéljából kimondja, hogy valamely tényállitás egyedül csak a bizonyitó félnek eskü alatti vallomásával csak akkor bizonyitható be teljesen, ha a kihallgatást az ellenfél kérte. Ez a korlátolás, mely a becslésre nem terjed ki, az eddigi felfogásnak is megfelel, mely az egyoldalúan felajánlott esküt eddig is csak kivételesen, és leginkább csak az esküvel megerősitendő ténykörülmény valószinüsége esetében alkalmazta.

Végül megjegyzendő, hogy a felek hamis vallomásának büntetőjogi sanctióját a 214. § mondja ki. E rendelkezést, minthogy a büntetőtörvény kiegészitésére vonatkozik, czélszerűnek mutatkozott a vegyes intézkedések között elhelyezni.

95. §

A 95. § általában kimondja, hogy az eddigi jognak az esküre vonatkozó szabályai a sommás eljárásban többé nem alkalmazhatók, egyuttal azonban fentartja, illetőleg szabályozza az egyezségi esküt és pedig ugy a jogvitát elintéző peregyezség, mint egyes ténykörülmények eldöntése esetére. Ez irányban az eskü fentartását eléggé indokolja az a körülmény, hogy a felek a per folyama alatt is rendelkezhetnek annak tárgyáról, és hogy közös akarattal a birói cognitiót kizárhatják vagy korlátozhatják. Minthogy az egyes ténykörülmények eldöntésére nézve létrejött megállapodása a feleket kötelezi és nevezetesen a felebbezési eljárásban is megtartja hatályát, a javaslat ama rendelkezései, melyek szerint ezen eskü, ha azt a biróság a per eldöntésére nézve szükségesnek találja, a per folyamában veendő ki és igy a feltételes itéletek e téren is elkerültetnek, semmi nehézségbe sem ütközik.

96. §

A 96. § az előleges bizonyitásra nézve jelenlegi perjognak szabályait, a javaslat rendszeréből folyó módositásokkal, tartja fenn.

ÖTÖDIK FEJEZET
Birói határozatok
97. §

A javaslat abban a kérdésben, hogy a biróság mikor határozzon itélettel, és mikor végzéssel, az eddigi jog álláspontján áll. Ezen álláspontnak ad kifejezést a fejezet bevezető §-a is, mely különben azt is hangsúlyozza, hogy a biróság a tárgyalást berekeszti, mihelyt az ügy végeldöntésre alkalmas; tehát a tárgyalást nem folytatja, habár az ügy más jogi felfogás alapulvétele mellett kimeritve nem volna is.

98. és 99. §

A 98. és 99. §-ok a részitéletek intézményéről intézkednek, mely intézmény, bár más alakban, a felebbezési eljárásban mai jogunk szerint is létezik. Az ügy egy részének eldöntése egyszerűsiti a tárgyalást és a nyertes fél érdekében is áll, a mennyiben lehetővé teszi, hogy jogát legalább részben mielőbb megvalósithassa.

A részitélet hozatalát a javaslat a 98. § eseteiben a biróság belátására bizza, mert lehetnek előre ki nem jelölhető esetek, midőn az ügyet a szorosabb összefüggés következtében czélszerűbb egy közös határozattal eldönteni. Ép ezért a javaslat még akkor sem teszi kötelességévé a biróságnak a részitélet hozatalát, midőn a több per az ő rendeletéből egyesittetett egy eljárásba. Feltehető, hogy ilyenkor az érett ügy eldöntése nem fog sürgős ok nélkül elhalasztatni.

A § második bekezdésének intézkedése, mely az eljárásnak a részitélet jogerőre emelkedéséig való felfüggesztését megengedi, azért vétetett fel, mert lehetnek esetek, melyekben a részitélet az ügy eldöntetlen részének is praejudikál; nehogy azonban a biróság e felhatalmazása a jogkeresés megakadályozására szolgálhasson, a javaslat a felfüggesztés elrendelhetését a jogkereső félnek inditványától teszi függővé.

Ha részbeni elismerés, vagy lemondás esete forog fenn, akkor nincs ok, a mely miatt a részitélet hozatalát megtagadni lehetne. A 99. §-ból egyébiránt világos, hogy a javaslat elismerés alatt a jogelismerést érti, ellentétben a ténybeismeréssel. E terminologiát követi a 43. §, valamint a beismerésre vonatkozólag az 53. és következő §-ok is.

100. §

A 100. § megengedi, hogy a biróság az alap és mennyiség szerint elkülönithető vitáknál, főleg kártéritési, de más, pl. örökösödési és társasági vitáknál is, az alap felett előzetesen határozhasson. Ezen engedély nem csak egyszerűsiti az eljárást, midőn a tárgyalási anyag megosztására szolgál, hanem gyakran feleslegessé teszi a mennyiség megállapitása végett szükséges bonyolódott és költséges tárgyalásokat is. E tekintetek képezik egyszersmind a § amaz intézkedésének is indokát, hogy a tárgyalás a mennyiségre nézve az alapot megállapitó itélet jogerőre emelkedéséig felfüggesztendő és pedig tekintettel a 162. §-ra, feltétlenül.

101. §

A 101. § elejét akarja venni annak, hogy világos követelések megitélése a főügygyel különben össze nem függő illiquid és külön is érvényesithető ellenkövetelések támasztása által elhalasztattassék. Hogy egyébiránt e § csak a beszámitási kifogásról és nem egyszersmind a viszontkeresetről is intézkedik, ugy a § szövegéből, mint a 98. §-ból is világosan kitűnik.

102. §

A 102. § megfelel azon elvnek, hogy a biróság informatiójának a szóbeli tárgyalás által kell történnie. Hogy már az eszközölt bizonyitás felvétel a biró személyének változása esetében is felhasználható, abban találja okát, mert a bizonyitásfelvétel megkeresett biró alált is teljesithető. Magától érthető azonban, hogy a biró szükség esetében a bizonyitás-felvételt a 63. § értelmében ismételheti.

103-110. §

A 103-110. §-ok a perköltségekről intézkednek. Főczéljuk, hogy megszüntessék azt az enyhe gyakorlatot, mely nálunk a költségek megitélése körül kifejlődött és nem kis mértékben oka az alaptalan perlekedés megszaporodásának. A ki alaptalan követeléssel vagy védelemmel lép a biróság elé, felelősséggel tartozik és az elnézés, mely vele szemben gyakoroltatnék, méltánytalanság volna a joggal perlekedőre nézve. Egyébként a felvett intézkedések jobbára önként folynak a perköltség viselésének helyes alapgondolatából. Különösen kiemelendő, hogy a 103. § szerint a biróság a perköltség viselésének kérdésében hivatalból tartozik intézkedni. E részben a javaslat megegyez a legtöbb újabb törvényhozással. A 104. § a megtéritendő költséghez számitja az ügyvédi képviselettel járó költséget is és ezzel a kisebb polgári peres eljárás egyik főhibáját, mely a kisebb követelések behajtását felette megneheziti, sőt gyakran lehetetlenné teszi, és a mely számos panaszra adott alkalmat, megszünteti. - Egyuttal azonban a 104. § abból kiindulva, hogy csak a szükséges költségek állapithatók meg, korlátolja a más helyen lakó ügyvéd megbizatásával járó költségek megitélhetését. A 106. § felperessel szemben is teljes mértékben érvényre juttatja azt az alapgondolatot, hogy a perköltséget az viseli, ki a per intézményével visszaél és azt feleslegesen veszi igénybe. Azok mellett a feltételek mellett, a melyeket a § megszab, és a melyek szerint alperesnek teljesen hibátlannak kell lenni, a § intézkedése csakis igazságosnak és méltányosnak tekinthető és elejét veszi a felesleges, csupán a költségek szaporitását czélzó perlekedésnek. A 107. § abból indul ki, hogy felperes társak fennálló és e részben nem változott jogunk szerint egy személynek tekintendők; alperes társakkal szemben pedig a § a perköltségek megosztásának nehéz kérdését az átlagos igazságnak megfelelően szabályozza, egyuttal azonban az in concreto mutatkozó méltánytalanság kiegyenlitésére a biróságnak felhatalmazást ad.

A 109. § első bekezdése az igazolás költségei tekintetében a fennálló jogban is elismert szabályt általánositja. A § második bekezdése pedig a kölcsönös beleegyezéssel történt halasztásokat akarja meggátolni. E gyakori halasztások rendszerint nem állanak a felek érdekében sem és az ügyvédek által csupán viszontszolgálat fejében szoktak engedélyeztetni. Visszás volna, hogy a fél az ily, az egyik ügyvéd másnemű elfoglaltságából vagy hanyagságából eredő lépések költségeit viselje. Ehhez járul, hogy az ily halasztások a biróságra nézve, a mely a szóbeli tárgyalásra elkészülve jelent meg, felette boszantók és időrablók, egyszersmind pedig meghiusitják a biróságnak a helyes munkabeosztás czéljából tett intézkedéseit. Ezen utóbbi szempontból megfelelő volna, hogy a tárgyalás elhalasztása magas illetékkel rovassék meg, pl. az érdemleges tárgyalásért fizetendő illeték felével, vagy egy határozott magasságú bélyeg alakjában fizetendő átlagos illetékkel, a mely a feleknek csak abban az esetben volna visszatéritendő, illetőleg beszámitandó, ha a következő tárgyaláson egészben vagy részben kiegyeznek; a kölcsönös beleegyezéssel való halasztásnak egyedüli menthető és pártolható esete az lévén, ha a felek között egyezségi tárgyalások vannak folyamatban. Az illetékekre vonatkozó ily intézkedés azonban, mely arra az esetre is kiterjesztendő volna, midőn a felek a tárgyalásról kölcsönösen elmaradnak és azután az egyik fél újra-felvételt kér, nem a jelen javaslat keretébe, hanem az illetékek szabályozásához tartozik.

A 110. § súlypontja abban rejlik, hogy hathatós módot nyujt a biróságnak, hogy a kézbesités körüli visszásságokat saját hatáskörében orvosolja és azoknak elejét vegye, midőn felhatalmazza a biróságot, hogy a kézbesitési közegeket a nyilvánvaló vétségük által a feleknek okozott költségekben elmarasztalja. Az a körülmény, hogy e jogot a biróság gyakorolja és pedig az érdekelt meghallgatása után, valamint hogy a határozat ellen felfolyamodásnak van helye, mindenesetre elég biztositékot nyujt a kézbesitő közegeknek, hogy alap nélkül nem fognak felelősségre vonatni. A mi a biráknak és a birósági hivatalnokoknak a nyilvánvaló vétségük által okozott költségekért való felelősségét illeti, ez már az 1871:VIII. tc. 66. §-ában is ki van mondva. A javaslat ujitása főleg abban áll, hogy a marasztalás nemcsak a fél kérelmére, hanem hivatalból történik. Megfelel ez a javaslat amaz elvének, hogy a költség viseléséről a biróság hivatalból intézkedik és egyszersmind biztositja a szabály alkalmazását, mert a felek és az ügyvédek könnyen érthető okokból többnyire tartózkodni fognak attól, hogy a hibás hatósági közeg marasztalását kérjék.

111. §

A 111. § megfelel a fennálló jognak és csak a teljesség kedvéért vétetett fel.

112. §

A 112. § tágabb körben engedi meg az első-biróság itéletének előzetes végrehajthatóságát, mint az eddigi jog. Uj különösen az 1., 2. és 6. pont. Az 1. pont nem szorul bővebb indokolásra. A 6. pontban emlitett ügyekben részint ezeknek intermistikus természete, részint pedig sürgőssége indokolja az előzetes végrehajthatóságot. Különösen fontos a 2. pont, a mely némileg pótolja az okiratos pert és azon a felfogáson alapszik, hogy az okiratban kötelezett tartozások valódisága mellett addig, mig az okirat a hitelező kezében van, a legnagyobb valószinűség harczol, mert feltehető, hogy az adós, ki magát okiratilag kötelezte, tartozását csak az okirat visszaadása vagy legalább is irásbeli nyugtatvány fejében egyenlíti ki, azaz, hogy az óvatosság legközönségesebb szabályait figyelembe veszi. A biztositási intézkedések sem a hitelező védelmére, sem pedig a huzavonából használt felebbezések meggátlására nem volnának elegendők mert a hitelezőnek, ki az adós irásbeli igérete alapján a teljesitésre számithatott, a biztositás igen sok esetben nem nyujt kárpótlást az elmaradt teljesitésért, és mert a biztositási intézkedések mellett az adós még a status quo ante-ban maradván, ennek a felebbezéssel való fentartása gyakran érdekében állhat. A javaslat 153. §-a egyébiránt megengedi a felebbezési biróságnak, hogy az alaposnak mutatkozó felebbezés alapján a végrehajtást a felebbezési eljárás folyamában felfüggeszthesse és igy a javaslat valóban kétes esetekben az adós érdekeit is jobban biztositja, mint az eddigi jog.

113-115. §

A 113. és 115. §-ok a birói határozatok közléséről és irásba foglalásáról intézkednek és általában megegyeznek a fennálló joggal.

A javaslat abból indul ki, hogy a szóbeli tárgyalás alapján hozott határozat közlésének legtermészetesebb módja a határozat kihirdetése és ehhez képest az itélet kihirdetését nem tekinti puszta formalitásnak, mely csak a felek kiváncsiságának kielégitésére szolgál, hanem valóságos és irányadó közlésnek. Támogatja ezt még az a gyakorlati szempont is, hogy a kihirdetés magában az itéletben constatáltatik és igy a felebbezés és egyéb, az itélet közléséből folyó határidőknek egyszerűen igazolható és e mellett mindkét félre nézve azonos kezdőpontjául szolgál. Azon álláspontról, hogy az itélet hatályossága csak a kézbesitéstől kezdődik, a kézbesittetést vagy a biróság kötelességévé kell tennünk, vagy a szorgalmazó félre kell bizni. Az előbbi elvben helyesebb, mert a felek a biróságtól nem egyszerűen határozatot, hanem hatályos határozatot várhatnak és követelhetnek. Azonban az itéletnek hivatalbóli kézbesitése a biróságot sok és gyakran felesleges munkával terheli és nem ad a felebbezési határidőnek egységes kezdőpontot.

Uj rendelkezés, hogy a 114. § megengedi, hogy az itélet kihirdetése elhalasztassék. A nyomban való kihirdetés a tapasztalat szerint a felületes itélkezést segiti elő. Bonyolódottabb ügyekben elkerülhetlen, hogy a biróságnak hosszabb megfontolási idő engedtessék. A szóbeli tárgyalás elérte czélját, ha az eldöntendő kérdéseket tisztázta és legegyszerűbb alakjukban állitotta a biróság elé, azt ellenben, hogy az eldöntés vagy épen a kihirdetés is nyomban megejtessék, a szóbeliség nem követeli.

Uj továbbá, hogy a 114. § megkivánja, hogy az itélet kihirdetésekor annak rendelkező része már irásban legyen foglalva. Ezt minden kétség alól el kell vonni. Az elhamarkodott itéleteknek elejét veszi továbbá a javaslat, midőn az indokok lényegének szóbeli előterjesztését is megkivánja. Ha a biróság itéletet mond, tisztában kell lennie az indokokkal és ha ezekkel tisztában van, akkor azok kihirdetése nem okoz nagy fáradságot.

Végre kiemelendő, hogy a 115. § szerint az itélet, kihirdetésének elhalasztása esetében, a kihirdetést megelőzőleg, teljesen irásba foglalandó. Az elhalasztás ugyis csak bonyolódottabb ügyekben fog előfordulni, ekkor pedig kár volna az alaposságnak azt a garancziáját mellőzni, a melyet a gondolatnak a leirás által való ellenőrzése nyujt.

116. §

A 116. § a teljesen irásba foglalt itélet kellékeit irja elő. Ezek közül csupán a tényállásra vonatkozó rendelkezést kell itt megemliteni, mely azon a felfogáson alapszik, hogy a tényállás konstatálása elvileg az itélet alkatrészét képezi és a tárgyalási jegyzőkönyv, valamint a többi iratok, csak kiegészitésül, illetőleg pótlásul szolgálhatnak. E felfogást, a mint ez már a tárgyalási jegyzőkönyvről szóló 42-44. §-ok indokolásánál érintetett, a szóbeliség megóvása követeli. Világos kifejezést ad ennek a felfogásnak különösen a 6. pont ama rendelkezése, a mely szerint a biróság az itéletben oly ténykörülményekre is hivatkozhatik, melyek a tárgyalási jegyzőkönyvbe fel nem vétettek.

117. §

A 117. § felvétele azért szükséges, mert az itélet a javaslat szerint a feleknek rendszerint nem kézbesittetik.

118. §

A 118. § az itélet kiigazitásáról intézkedik lényegileg megegyezőleg a fennálló joggal. Midőn a biróság akaratának kinyilvánitása nyilvánvalóan nem felel meg akaratának, a kiigazítás hivatalból is és bármikor megtörténhetik.

119. §

A 119. § perrendünknek egy ismeretes hiányát pótolja. A lehetőség, hogy a biróság itéletét a még el nem intézett kérelmek tekintetében kiegészitse, elejét veszi a felesleges jogorvoslatnak. A javaslat egyébiránt azt az esetet, midőn az itélet kiegészitése válik szükségessé, a részitélet analogiájára szabályozza, miután ezen eset csak okára nézve különbözik attól az esettől, midőn a biróság szándékosan szoritkozott egyelőre csupán az ügy egy részének eldöntésére.

MÁSODIK CZÍM

Felebbvitel

ELSŐ FEJEZET
Felebbezés

A javaslat, megegyezőleg a szóbeliségre alapitott perrendekkel, általában abból a felfogásból indul ki, hogy az anyagi igazság kihirdetésének érdekében a felebbezési biróság tevékenységét nem lehet egyedül arra a kérdésre szoritani, hogy az első-biróság az előtte fekvő peranyag szerint helyesen határozott-e, hanem hogy az ügy a felső biró előtt a felebbezés határai között ugy a jog, mint a ténykérdésben újból, illetőleg folytatólagosan tárgyalandó. Magától érthető azután, hogy a felebbezési eljárás ezen felfogás mellett, eltekintve a felebbezésre különösen vonatkozó szabályaiktól, általában ugyanazon elvek szerint rendezendő be, mint a melyek a társas-biróságok előtti szóbeli eljárásra nézve általában, tehát nevezetesen az első folyamodású törvényszéki eljárásra nézve helyeseknek és czélszerűeknek ismertetnek el.

A jelen fejezetben foglalt szabályok általában megfelelnek az itt jelzett felfogásnak, mert habár a javaslat 125. §-a a sommás eljárás szabályait terjeszti ki a felebbezési eljárásra, ez csak formai eltérés, mely abban találja okát, hogy a javaslat, mely a sommás eljárásból indul ki, az első-folyamodású törvényszéki eljárást nem szabályozza. Ehhez képest azután a javaslat e fejezetben oly szabályokat is kénytelen volt a sommás eljárás kiegészitéseül felvenni, melyek a teljes perrendben a törvényszéki eljárás czímében fognak állani.

Mindazonáltal a javaslat ezt az alap felfogását nem kivánja merő következetességből feltétlenül megvalósitani. A javaslat ugyanis a 167. és 168. §-ban részletezett esetekre nézve kivételt állapit meg az alól a szabály alól, a mely szerint a szóbeli tárgyalás a felebbezési eljárásban ép ugy kötelező, mint az első-biróság előtt. Ezekben az esetekben, a melyekben a felebbezés csak a jogkérdésre vagy más oly kérdésekre vonatkozik, a melyek az első-birósági iratok alapján is eldönthetők, a szóbeli tárgyalás a tényállás kideritése végett nem szükséges, hanem csak arra a czélra szolgálna, hogy a biróság az iratokban foglalt tényállásról informáltassék, a mely czél azonban más uton, nevezetesen a birói előadás által is elérhető. Ugyanazok az okok tehát, a melyek a fölülvizsgálati eljárásban mellőzhetővé teszik a kötelező szóbeli tárgyalást, illetőleg a facultativ szóbeliségét indokolják, itt is fenforognak és megengedik, hogy a rendszerint csekélyebb értékű sommás ügyekben a felebbezés olcsóbbá tétessék.

A javaslat továbbá, eltérőleg az első-folyamodású törvényszéki eljárás előrelátható szabályozásától, a felebbezési eljárásban az ügyvédi képviseletet nem teszi kötelezővé. Ezt az eltérést, mely a törvényszékek részére különben czélszerű első-folyamodású eljárás némely egyéb módositásait is szükségessé tette, főleg az eljárásnak a sommás ügyekben különösen kivánatos olcsósága indokolja. Az ügyvédi kényszer különben, mely nemcsak a felebbező felet, hanem gyakran az alaptalanul felebbező fél ellenfelét is, még pedig nem ritkán behajthatlan költséggel terhelné, a sommás ügyek felebbezési eljárásában, hol ugy a biróság, mint a felek már egy, az első-folyamodású eljárás által nagyjában tisztázott tényállással állanak szemben, legalább általában véve nem is tekinthető annyira szükségesnek, mint az első-folyamodású törvényszéki eljárásban. Azokban a ritkább esetekben pedig, melyekben az ügy nagyobb mérvű bonyolódottsága miatt az ügyvédi képviselet tényleg szükségesnek mutatkozik, a felek, ha ugyan az ügyvédi segélyt még nem vették volna igénybe, a biróság által a 31. § értelmében ügyvédvallásra utasithatók.

120. §

A 120. § indokolása, a mennyiben az a felebbezési hatóságot a királyi törvényszékekre ruházza, már a javaslat általános indokolásában foglaltatik. Itt csak az emlitendő fel különösen, hogy a budapesti és pestvidéki törvényszékek kerületéhez tartozó királyi járásbiróságok felett kereskedelmi ügyekben a felebbezési hatáskör átruháztatott a budapesti kereskedelmi és váltótörvényszékre, mert egyrészről a budapesti és pestvidéki törvényszékek kereskedelmi ügyekben első-folyamodású biróságokként nem járnak el és igy a kereskedelmi ügyek megitélésének nincsenek folytonos gyakorlatában, másrészről pedig felette kivánatos, hogy a kereskedelmi ügyek helyes elintézése a fővárosban, hol azok leginkább összpontosulnak, a már különben is fennálló szakbirósághoz való utalás által lehetőleg biztosittassék. Minthogy a 120. § csak a sommás ügyekben ruházza a felebbezési hatáskört a törvényszékekre, magától érthető, hogy azokra a perekre, a melyekben a járásbiróságok, mint telekkönyvi hatóságok, a rendes eljárás szerint járnak el, a törvényszékek felebbezési hatásköre ki nem terjed.

121. §

A 121. § azon kimondása, hogy felebbezésnek a járásbiróságok itéletei ellen van helye, két irányban bir jelentőséggel. Egyrészről eltér e szabály az eddigi jogtól, midőn végzések ellen nem ismer felebbezést. Ez az eltérés azonban csak látszólagos, mert az eddigi jognak felebbezhető végzései a felhivási pernek a sommás eljárásból való kiküszöbölése és a felek esküjének eltörlése folytán, a sommás eljárásban ezentul elő sem fordulhatnak.

Másrészről jelentőséggel bir az itéletek felebbezhetőségének kimondása a jelen javaslat szempontjából annyiban, a mennyiben a javaslat 98. §-ában részitéletet és 100. §-ában az alap és mennyiség szerint elkülönithető vitáknál az alap felett előzetesen hozható itéletet is megenged. Az elkülönitett felebbezhetőség ezen itéletekre is kiterjed. Ez ugyan, a mi a részitéletet illeti, kétségkivül némi nehézségekre adhat alkalmat, és pedig ugy a kezelés tekintetében, ha tudniillik az eljárás az ügynek még el nem döntött részében az első biróság előtt egyidejűleg tovább folyik, mint azon irányban is, hogy az ügy egyes részei különböző birákból alakult, felebbviteli tanács elé kerülhetnek és ennek folytán eltérő elbirálásban részesülhetnek. Azonban a részitéletek intézménye túlnyomó előnyökkel kinálkozik, és pedig ép azon feltétel mellett, ha ezen itéletek elkülönitett felebbezése megengedtetik. Ehhez járul, hogy a kérdéses itéletek hozatala, a 99. § esetétől eltekintve, a biróságra nézve nincsen kötelezőleg előirva, és hogy a biróság azok jogerőre emelkedéseig az eljárást a körülmények szerint felfüggesztheti, továbbá, hogy a 140. § oly intézkedéseket javasol, melyek a felebbezési biróságnak is lehetővé teszik, hogy az ügynek egymással összefüggő részeit együtt intézze el.

A 121. § a felebbezést egyuttal a per tárgyainak értéke szerint korlátolja is. E korlátolás lényegileg nem uj, mert a felebbezhetőség egészben véve ugyanezen összeg erejéig eddig is ki volt zárva a kisebb polgári peres ügyekben követendő eljárás által. A felebbezhetőség kizárását ez utóbbi eljárás megszüntetése után is czélszerűnek mutatkozik fentartani, nehogy a felebbezési biróságok tulterheltessenek és azért is, mert a kisebb ügyek a felebbezéssel járó költségeket el nem birják. - A javaslat egyébiránt 204. és köv. §-aiban a nem felebbezhető kisebb ügyekre nézve egy, az eddigi semmiségi panasznál tágabb körű, mindazonáltal a teljes felebbezésnél korlátoltabb és kevésbé költséges jogorvoslatot állit fel. Az 1. § 3. és 4. pontjaiban emlitett birtokbirósági, telekkönyvi és örökösödési perekben a felebbezhetőséget, az összegre való tekintet nélkül, azért kellett fentartani, mert ezek az ügyek eddig a legfelső biróságig felebbvihetők voltak; a felebbezés kizárása tehát nem felelne meg az eddigi felfogásnak és mert ezekben az ügyekben a járásbiróságok új, eddig - legalább a mi a birtokbirósági és örökösödési ügyeket illeti - épen nem gyakorolt hatáskörrel ruháztatván fel, a törvényszékek felülvizsgálata a jogbiztosság érdekében sem volna mellőzhető.

122. §

A 122. § a perorvoslatokról való lemondást lényegileg az eddigi jog értelmében, azonban tüzetesebben szabályozza. Tüzetesen kellett nevezetesen a lemondás alakját és igazolását a jogerőre emelkedés megállapitása szempontjából meghatározni, hogy igy ezen, az első biróság által megitélendő és a felek jogaira nézve felette fontos kérdésre nézve kétség ne merülhessen fel. Abból a felebbezési biróság által elbirálandó szempontból ellenben, hogy a lemondás a felebbezés figyelembe vehetését kizárja-e, a lemondás hatályosságát különös alakszerűséghez kötni nem mutatkozott szükségesnek.

123. §

A 123. § szintén megfelel az eddigi jognak; rendelkezése különös kimondást igényelt azonban azért, mert a javaslat szerint a felebbezési tárgyalás és határozathozatal általában véve az első-biróság előtt nem tárgyalt kérdésekre is kiterjed. A novum judicium megengedése a meg nem jelenés alapján hozott itéleteknél, a meg nem jelenés következményeit egyszerűen megszüntetné. Másként áll a dolog akkor, ha az első-biróságnál már érdemleges tárgyalás tartatott és valamelyik fél csak a tárgyalás további folyamában nem jelenik meg. Ekkor az első biró már nem a meg nem jelenés, hanem a lefolyt, habár a fél mulasztása folytán talán nem kimeritő tárgyalás alapján határozott. Ilyenkor a teljes felebbezést ép oly kevéssé lehet korlátolni, mint abban az esetben, midőn a megjelent fél mulasztott el az első-biróság előtt valamely előadást vagy nyilatkozatot.

124. §

A 124. § megfelel az eddigi jognak és természetes kiegészitését képezi azon szabálynak, hogy felebbezésnek csak az itélet, mint végleges hátrányt okozó határozat ellen van helye.

125. §

A 125. § indokolása a jelen fejezet általános indokolásában foglaltatik.

126. §

A 126. § a felebbezési határidőt, tekintettel arra, hogy a hosszabb gondolkozási idő az alaptalan felebbezéseknek gyakran elejét veszi, továbbá arra, hogy a félnek a felebbezés előkészitésére szintén kellő időt kell engedni, 15 napban állapitja meg. Ezen, az eddigi jogban engedett határidőnél hosszabb határidővel szemben a felebbező alperes ellenfelének az előzetes végrehajthatóság (112., valamint a biztositási jog (212. nyujt segitséget, magának a felebbezőnek pedig természetesen nem kell az egész határidőt igénybe vennie és tekintettel a 129. és 130. §-okra, módjában áll ügyének elég gyors elintézését kieszközölni.

A felebbezési határidő, megegyezőleg az eddigi joggal, rendszerint az itélet kihirdetésétől, nem pedig kézbesitésétől folyik. Az a felfogás, hogy a felebbezési határidő folyása csak az itéletnek a fél által való kézbesittetésétől kezdődik, a franczia jogban honos és ott a történeti fejlődés eredménye, mely reánk nézve nem irányadó és ép azért itt kifejtésre nem szorul. A német perjogba, mely a kézbesitést általában a felek szorgalmazására rendeli eszközöltetni, e kezdőpont felvétele azért történt, mert a fél a kihirdetés alapján nem ismeri meg még az itéletet annyira, hogy a felebbezés sikerességét megitélhesse; ehhez szükséges volna az is, hogy az itélet és indokolása irásban feküdjék a fél előtt. Azonban ezen ok nem döntő. A fél bizonyára akkor sem fog pusztán a kihirdetéskor nyert értesülés alapján mintegy vaktában felebbezni, ha a felebbezési határidő a kihirdetéstől folyik, hanem előbb megszerzi magának az itélet másolatát vagy kivonatát. Igaz, hogy abban az esetben, midőn a biróság itéletét a kihirdetéskor még nem foglalta teljesen irásba, a felebbezés alapos megfontolására szolgáló határidő az itélet irásba foglalására engedett törvényes határidővel, és ha a biró törvényes kötelességének kivételesen eleget nem tenne, még többel is megrövidülhet. De ezzel szemben figyelembe veendő, hogy a javaslat 115. §-a szerint az itéletnek mindazon esetekben, midőn annak kihirdetése elhalasztatik, a kihirdetéskor már teljesen irásba foglalva kell lennie. Mint hogy már most a bonyolódottabb esetekben az itélet kihirdetése rendszerint el szokott halasztatni, a felebbezési határidőnek emlitett megrövidülése rendszerint csak az egyszerűbb ügyekben fog bekövetkezni, a hol a hosszabb megfontolási időre ugy sincs nagy szükség.

A hol az itéletek a sommás eljárásban kivételesen kézbesittetnek, a felebbezési határidő is természetesen a kézbesitéstől folyik. Semmi ok sem szól azonban az ellen, hogy a fél, kinek az itélet kézbesitendő, már a kihirdetés után felebbezéssel élhessen. Érdekében fog ez különösen akkor állani, ha az itélet ellene előzetesen végrehajtható.

127. és 128. §

A 127. és 128. § a felebbezés kellékeit szabályozzák.

A felebbezés a javaslat szerint az első-biróságnál jelentendő be.

Irányadónak tekintetett e részben az, hogy a felebbezésnek a felebbezési biróságnál való bejelentése a jogerő constatálásánál tetemes nehézségekre ad alkalmat, a melyeket különösen a kisebb ügyeknél czélszerűnek mutatkozik elkerülni. Ehhez járul, hogy az első-biróság előtt a felebbezés bejelentése a félre nézve is kevésbé terhes. Az első-biróság előtti bejelentéssel és az ügyvédi kényszer hiányával kapcsolatos intézkedés, hogy a felebbezés szóval is bejelenthető.

Ugy az irásbeli, mint a szóbeli felebbezés kellékei a javaslat szerint részint lényegesek, részint csak a szóbeli tárgyalás előkészitésére szolgálnak. Lényeges kellék akkor, ha a felebbezés szóbeli tárgyalás alapján intézendő el, csupán a felebbezés kijelentése a felebbezett itélet kijelölésével. A kérelem ilyenkor azért nem lényeges kellék, mert az a 144. § szerint még a szóbeli tárgyaláson is megváltoztatható, tehát pótolható is. Másként áll a dolog akkor, ha a felebbezés szóbeli tárgyalás nélkül intézendő el. Ekkor a kérelem is lényeges. E különbség a 131. és 174. §-okban nyer kifejezést. Az előkészitő kellékek jelentőségére nézve a 136. és 137. §-oknál előadottak szolgálnak irányadóul és indokolásul. Megemlitendő még, hogy a 127. § végpontja, az eddigi eljárástól eltérőleg, az igazolási kérelmet a felebbezésben rendeli előadatni. Az igazolás felett legtermészetesebben annak a biróságnak kell határozni, a mely a felebbezés elfogadhatósága felett általában határoz. Az igazolási kérelemnek a felebbezéssel való összekapcsolása az eljárás röviditésére szolgál és elejét veszi azon, jelenben fennálló anomaliának, hogy az igazolás megadása esetében két felebbezési határidő van.

A javaslat az első-biróságot a felebbezési eljárásban csupán egy kezelő forumnak tekinti, mely sem a felebbezési határidő megtartását, sem a felebbezés helyén-valóságát nem vizsgálhatja. A vizsgálat e részben a felebbezési biróság által ugy is eszközlendő, a többszörös vizsgálat pedig csak felesleges munkaszaporitás volna.

129. §

E felfogásnak ad kifejezést a 129. §, a mely a felebbezés felterjesztését az első-biróságnak feltétlenül kötelességévé teszi. A felterjesztés ideje arra való tekintettel állapittatott meg, hogy egyrészről felette czélszerű, ha több félnek külön felebbezése együtt kerül a felebbezési biróság elé és ott együtt intéztetik el, másrészről pedig a felebbezésnek mielőbbi felterjesztése alperesnek - az őt esetleg fenyegető előzetes végrehajthatóság miatt - felette érdekében állhat. Felperes egyébiránt az utóbbi esetben a felső biróság előtt mindenesetre gondoskodhatik arról, hogy felebbezése alperes felebbezésével együtt tárgyaltassék.

130-132. §

A felebbezési tárgyalás kitűzését legczélszerűbb a felebbezési tanács elnökére bizni, ki a felebbezési tanács elfoglaltsága iránt leginkább tájékozva van, és kinek hivatása a munkabeosztásról gondoskodni; ellenben a jogot, hogy a felebbezés elkésés vagy lényeges formahibák miatt szóbeli tárgyalás nélkül visszautasittassék, miután ez a felek jogainak praejudicál, csakis a fellebbezési tanácsnak lehet megadni.

Egyébiránt a tanácsot azzal a joggal felruházni, hogy a felebbezést még a szóbeli tárgyalás előtt az emlitett formai okokból visszautasithassa, különösen a felek érdekében mutatkozott szükségesnek, kik ily módon a szóbeli tárgyaláson való megjelenés kényelmetlenségétől és költségétől felmentetnek.

133. §

A 133. § különös jelentősége abban áll, hogy a felebbezésnek nemcsak a felebbezési kérelem terjedelmében, hanem az egész itéletre nézve halasztó hatályt tulajdonit. Ez természetes folyománya annak, hogy a felebbezési kérelem még a szóbeli tárgyaláson is módositható, és hogy a felebbezés folytán az ellenfélnek is alkalma nyilik, hogy csatlakozási kérelmét előadja. Egyébiránt e szabály már abból is következik, hogy a felebbezési biróság, bizonyos hivatalból figyelembe veendő hiányok esetében, a felebbezési kérelmen túl is terjedhet és ép ezért e szabály a jogerő - habár nem egyszersmind a végrehajthatóság - tekintetében a mai jogban is el van ismerve. Az előzetes végrehajthatóság tág köre és a 140. § azon szabálya, hogy a felebbezési biróság a szóbeli tárgyaláson az első-biróság itéletét meg nem támadott részében végrehajthatónak nyilvánithatja, az egész itélet jogerejének felfüggesztését a végrehajtásra nézve következményeiben mindenesetre nagyrészt ártalmatlanná teszi.

A felebbezési határidőn túl igazolási kérelem mellett bejelentett felebbezésnek a javaslat a végrehajthatóságra nézve az eddigi jognál korlátoltabb felfüggesztő hatályt tulajdonit. - Öszszefügg ez a felebbezési határidő meghosszabbitásával. Egyébiránt magában véve is visszás és a felebbezési határidő természetének meg nem felelő, hogy az annak elmulasztása miatt használt igazolási kérelem ép oly hatálylyal birjon, mint a felebbezési határidő betartása.

134. §

A 134. § megegyező az eddigi joggal és az ellentétes határozatok elkerülését czélozza.

135. §

Minthogy a felebbezési eljárás az első-birósági eljárásnak folytatása, azaz mintegy novum judicium, a 135. § a perbehivást a felebbezési eljárásban is megengedi. A 135. § második bekezdésében hivatkozott törvényes intézkedések az u. n. mellékbeavatkozásról szólanak, mely intézmény az 1881:XVII. tc. 26. és az 1881:LX. tc. 92., 119. és 161. §-aiban nálunk is el van ismerve.

A mellékbeavatkozók perbeli állása lényegileg ugyanaz, mint a szavatosé és ezért csak következetes, hogy beavatkozásuk és érdekeik érvényesitése a felebbezési eljárásban is megengedtessék. Róluk kifejezetten intézkedni már csak azért is nélkülözhetlen volt, mert a jelenlegi jog állásukat egyáltalában nem szabályozza.

136-137. §

A 136. és 137. §-ok a 127. §-al együtt, a mely a felebbezés előkészitő tartalmáról is szól, a szóbeli tárgyalás irásbeli előkészitéséről intézkednek.

Az a kérdés, hogy a szóbeli tárgyalás előkészitése a törvényszéki eljárásban általában kivánatos-e, eldöntöttnek tekinthető. Az előkészités mindenesetre czélszerű és veszélye csak abban rejlik, hogy a biróság informatiojának súlypontját elvonhatja a szóbeli tárgyalástól. Hogy e veszély fenforog-e, az attól függ, hogy az előkészitő iratoknak a szóbeli tárgyaláshoz való viszonya miként szabályoztatik. E kérdésben a javaslat 137. §-a intézkedik, mely szerint a súlypont a szóbeli tárgyaláson fekszik. Az ügy eldöntésénél csak a szóbeli tárgyaláson előadottak vehetők figyelembe. Az előkészités csak előzetes tájékoztatásul szolgál az ellenfélnek és a biróságnak. E tájékoztatás elmulasztása nem jár ügybeli hátrányokkal, hanem csak a mulasztásból eredő költségtöbblet viselésére kötelez.

A javaslat a felebbezési tárgyalásnál, mely u. n. novum judicium és a tényállás kideritésére is szolgál, nem tartja helyén valónak a facultativ szóbeliséget és az iratokban előadottaknak nem tulajdonit egyenlő erőt a szóval előadottakkal. Ha egyszer meg vagyunk győződve arról, hogy a szóbeli tárgyalás czélszerűbb eszköze a tényállás kideritésének, egyszerűsitésének és a biróság informatiojának, mint az irásbeli tárgyalás, akkor ezen eszközt komolyan kell vennünk és nem szabad megengednünk, hogy a szóbelinek contemplált tárgyalás a gyakorlatban irásbelivé fajuljon. Már pedig ha a biró az előkészitő iratokban foglaltakat akkor is figyelembe vehetné, ha azok szóval elő nem adattak, az irásbeliséghez szokott ügyvédek és birák között csakhamar az a hallgatag megegyezés jönne létre, hogy a szóbeli tárgyalás lehetőleg mellőzendő és pedig annyival inkább, mert ez gyakran az érdekeltek pillanatnyi kényelmének is megfelel és a feleket biztositja, hogy a tényállás, melyre súlyt fektetnek, ugy van irásba téve és ugy kerül a felső biró elé, a mint ezt ők óhajtják.

A javaslat azonban csak az új előadásokra nézve ismer kényszerű szóbeliséget. Az első biróság előtt tárgyaltakra nézve az a szempont irányadó, hogy a felebbezési tárgyalás az első-biróság előtti tárgyalásnak folytatása.

A felebbezési biróság e szempont alapján az első-biróság előtt lefolyt tárgyalás eredményét ép ugy figyelembe venni tartozik (146., mint ezt az első-biróság és maga a felebbezési biróság is az előtte lefolyt korábbi tárgyalásokra nézve tenni köteles. A javaslat ezen felfogását a contumacia következményeinek megállapitásánál is következetesen keresztülviszi. (157.

Az előkészitő iratok számát a javaslat a felebbezéssel együtt kettőre korlátolja. További előkészitést előirni, tekintettel arra, hogy a felebbezési eljárásban a novumok különben is ritkábban fordulnak elő, feleslegesnek mutatkozott.

A javaslat 136. §-a az előkészitést nemcsak az ellenfél, hanem a biróság részére is czélba veszi és ezért, és pedig a 137. §-ban előirt hátrány mellett, megkivánja, hogy az előkészitő irat a biróságnál a szóbeli tárgyalás előtt letétessék. A javaslat elvárja, de nem irja kötelezőleg elő, hogy a biróság az előkészitő iratokat a tárgyalás előtt felhasználja és eldöntetlenül hagyja azt a kérdést is, hogy miként történjék az előkészitő iratoknak, valamint az első-biróság iratainak előzetes használata. Nem mondja meg, hogy kik olvassák előzetesen az iratokat: csupán az elnök, vagy egyúttal az előadó is, vagy végre a tanács minden tagja. A javaslat e részben szabályt azért nem állit fel, mert az ily szabály ugy sem lehetne egyéb, mint egy óhajtás, melyet kellően sanctionálni nem lehet. Az előzetes referálás akár a szóbeli tárgyaláson, akár pedig a tárgyalás előtt zárt ülésben, sehogy sem illik a javaslat rendszerébe, a mely a biróság informatioját a szóbeli tárgyalás által akarja elérni, ez az előkészitő iratokban előadottakat még nem tekinti irányadóknak. Ehhez járul, hogy a referálás nem is mindig a legalkalmasabb módja a biróság előzetes tájékoztatásának; lehet, hogy in concreto czélszerűbb, ha az acták előzetesen a biróság összes tagjainál köröztetnek, mig más esetekben teljesen elegendő, ha az iratokat csak az elnök nézi át előre.

A javaslat ezen itt csupán vázolt okokból megelégszik azzal, hogy a biróságnak az előzetes informatióra, mely már csak a tárgyalás kellő vezetése végett is felette kivánatos, módot nyujt.

Ennyire azonban elmegy és szükségesnek is tartja elmenni. Azt mondják ugyan, hogy a szóbeli tárgyalás kevesebb érdekkel bir a biróságra nézve és kevésbé informálja a biróságot, ha az az ügyet az iratokból már ismeri, mintha azt a szóbeli tárgyalás alkalmával hallja először. Azonban ez ellen joggal hozatott fel, hogy nem az a döntő, hogy a biró a szóbeli tárgyalás által, hanem az, hogy a szóbeli tárgyalás után lesz-e jobban informálva. Veszélyt látnak továbbá némelyek a javaslat által elfogadott rendszerben a szóbeliségre nézve azért, mert az ügyvédek, tekintettel arra, hogy a biróság az ügyet már ugyis ismeri, előadásaikat akként fogják berendezni, hogy abból az, ki az iratokat még nem olvasta, nem szerezhet elég informatiót. Ily előzetesen nem tájékozott személy pedig rendszerint a harmadik biró, ki az ülésben az elnök és a referens mellett részt vesz, és ki ennek folytán működésében meg van bénitva. Hogy mennyire alapos az a jövendölés, hogy a szóbeliség a javaslat rendszere mellett háttérbe fog szorulni, azt előre biztosan nem lehet meghatározni. Annyi azonban bizonyos, hogy bonyolódottabb ügyekben a társas biróság a szóbeliségnek bármely nálunk elfogadható rendszere szerint sem nélkülözhetné jómódjával az iratokat. A javaslat rendszerével szemben némelyek által védett franczia rendszer szerint a biróság bonyolódottabb ügyekben az iratokat a szóbeli tárgyalás után követeli be a felektől. Ezt a javaslat, legalább nálunk, még veszélyesebbnek tartja a szóbeliségre, mint az elfogadott módozatot. Az irásbeliséghez szokott birák és ügyvédek pillanatnyi kényelmük szempontjából és az érdemleges munka elhalasztásának természetes hajlama által is ösztönözve, meglehet, hogy nagyon is gyakran folyamodnának az u. n. deliberéhez és terelnék az ügyet a szóbeliségről az irásbeliségre, mintegy a rendes eljárás medrébe és helyeznék át az informatió súlypontjait a tárgyalási teremből a zárt ülési terembe.

A javaslat 136. §-a az előkészitő irat közlését felette egyszerűsiti. Ez már csak azért is lehetséges, mert a felekre a közlés elmulasztatásából sem származik érdemleges hátrány.

138. §

A 138. §, a mely a tárgyalás vezetésére nézve a társasbiróságnál szükséges kiegészitő szabályokat tartalmazza, különös indokolásra nem szorul.

139. §

A 139. § arról az esetről intézkedik, ha a felebbezés alaki előfeltételeinek hiánya csak a szóbeli tárgyalásnál tünnék ki. A § szándékosan nem rendeli el, hogy a felebbezés akkor is visszautasitandó, ha annak valamely a 127. §-ban emlitett lényeges kelléke hiányzik, mert abból indul ki, hogy midőn az ügy már szóbeli tárgyalásra került, a hiányok pótlását megtiltani, merő formalismus volna.

140. §

A 140. § rész- vagy kiegészitő itélet esetében az itélet több részének együttes felülvizsgálását kivánja előmozditani és ez által az egymással összefüggő kérdések eltérő eldöntését elkerülni. E szabályozás czélszerűbbnek mutatkozik, mint ha részitélet esetében a felebbezési határidő az ügy végelintézésétől számittatnék, mert az itt elfogadott szabályozás a részitélet jogerőre emelkedését nem akadályozza.

A § utolsó pontja megegyezik az eddigi joggal.

141. §

A felebbezési tárgyalás kezdetén meg kell adni annak tárgyát és irányát, ez indokolja, a 141. §-t.

142. §

A 142. § az ellenfél csatlakozási jogát szabályozza. Ezen intézmény behozatalát már az a körülmény is indokolja, hogy az a felebbezések számának csökkentésére szolgál. Gyakran előfordul ugyanis, hogy a fél maga részéről, a reá nézve ugyan nem egészen kedvező határozatban megnyugodnék, ha tudná, hogy az ellenfél sem fog tovább perlekedni, de mivel erről nem bizonyos, inkább felebbez, nehogy az ellenfél felebbezése esetében egy, a hozott határozatnál talán még kedvezőtlenebb határozatban legyen majd kénytelen megnyugodni. Ha mind a két fél igy gondolkozik, lehet, hogy egy itélet, a mely a csatlakozás megengedése esetében jogerőre emelkedett volna, kettős felebbezéssel támadtatik meg. Igazságos és méltányos is, hogy a fél, ki abban a feltevésben nem felebbezett, hogy ez által az itélet jogerőre emelkedését előmozditja, megtámadási jogától meg ne fosztassék, midőn a feltevése nem következett be. A csatlakozás megengedése nem is ellenkezik azzal a szempont követelményével, a mely miatt a törvény a felebbezés meginditását egy záros határidőhöz köti. A záros határidő czélját, hogy t. i. az itélet jogérvényessége egy határozott időponton túl ne maradjon bizonytalan, az ellenfél felebbezése már ugy is meghiusitotta. Ezekhez járul, hogy a csatlakozás a materiális igazság kideritésének eszköze; a felső biró nem jut abba a helyzetbe, hogy az első-biróságnak nyilván rosz itéletét kénytelen helyben hagyni, mert a fél a formális felebbezési határidőt elmulasztotta.

A csatlakozás a felebbezési kérelem módosithatásának megfelelően a felebbezési tárgyalás bezárásáig előadható. Meglepetéseknek és a szándékos huzavonának elejét veszi a 136. § rendelkezése, a mely szerint a szóbeli tárgyaláson előadandó csatlakozási kérelem az előkészitő iratban, a 137. §-ban előirt következmények terhe mellett, az ellenféllel és a birósággal előzetesen közlendő.

A csatlakozás abban különbözik a felebbezéstől, hogy nem önálló, hanem függőségi viszonyban áll a felebbezéshez. A csatlakozás e természetéből önként folyik, hogy a csatlakozás elvesziti erejét, ha az önálló felebbezés, mint elkésett, vagy mint helyén nem való, visszautasittatott. Ha azonban a fél csatlakozását a felebbezési határidő alatt jelentette be, semmi ok sem forog fenn, a mely miatt azt az önálló felebbezéstől eltérő elbánásban kellene részesiteni.

143. §

A 143. § ama rendelkezése, hogy a felebbezési kérelemben a keresetet nem lehet megváltoztatni, természetes folyománya annak a szabálynak, hogy alperes perbe bocsátkozása után a keresetváltoztatás tilalma már az elsőbiróság előtti eljárásban is fennáll. A felebbezési eljárásban azokhoz az okokhoz, a melyek már az elsőbiróság előtti eljárásban indokolják a a keresetváltoztatás tilalmát, még az a további ok is járul, hogy egy egészen új kereset meginditása a felebbezési biróság hivatásával és hatáskörével sem volna összeegyeztethető. Ez utóbbi szempontból mondja ki a javaslat különösen azt, hogy a keresetváltoztatás a felek beleegyezésével sincs megengedve, valamint hogy új viszontkereset meg nem inditható.

144. §

A 144. § a felebbezési kérelem és ellenkérelem módositását különösen azért engedi meg, mert a fél esetleg csak a szóbeli tárgyalás alapján jut abba a helyzetbe, hogy a megfelelő kérelmet előterjeszthesse. Az is lehet, hogy a fél a kérelem módositását csak az ellenfél csatlakozási kérelme folytán látja szükségesnek. A kérelem módositásának eltiltása oly formalismus volna, mely a szóbeli tárgyalás mellett egyáltalán nem szükséges. Netaláni visszaélések ellen ugy maga a 144. §, mint a 137. § is mindenesetre elég orvoslást nyujt.

145. §

A 145. § a felebbezési kérelem visszavonását szabályozza. A mig az ellenfél csupán egyszerű ellenkérelmet terjesztett elő, a felebbezés a szóbeli tárgyalás megkezdése után is visszavonható, mert ilyenkor az ellenfélnek, ki a visszavonás folytán az általa elérni kivánt eredményt, t. i. az elsőbirósági itélet fentartását megkapja, semmi jogos érdeke sincsen abban, hogy a felebbezés tárgyalása folytattassék. Másként áll azonban a dolog akkor, ha alperes csatlakozási kérelmét előterjesztette, azaz a határnapon felolvasta. Ekkor már az ellenfélnek joga van arra, hogy csatlakozási kérelme is elbiráltassék, mely joga azonban a csatlakozás függő természete folytán csak azon feltétel mellett valósitható meg, hogy a felebbezési tárgyalás folyamatban maradjon. Ilyenkor tehát a visszavonáshoz már a csatlakozó beleegyezése is megkivántatik, a mely beleegyezés következtében a csatlakozás is erejét veszti, mig ellenben a beleegyezés megtagadása esetében az el nem fogadott visszavonás hatálytalan és semmi sem áll utjában annak, hogy a felebbező kérelmét eredeti alakjában, vagy módositva fentartsa. Arról az esetről, ha mindkét fél önállóan felebbezett, a hová az az eset is tartozik, midőn a csatlakozás a 142. § értelmében önálló felebbezésnek tekintendő, a javaslat kifejezetten nem intézkedik ugyan, de eléggé kivehető a javaslatból, hogy ilyenkor az egyik felebbezés a másik felebbezés visszavonása daczára folyamatban marad, és hogy a folyamatban maradt tárgyaláson a visszavonó fél az ellenfél felebbezéséhez csatlakozhatik. A visszavonás következményei végzésileg mondandók ki, a mi megfelel a jelenlegi jog azon szabályának, hogy a biróság csak az ügy érdemében hoz itéletet.

146. §

A 146. § az elsőbiróság előtt lefolyt tárgyalás eredményének előadását első sorban a felekre bizza. A birói előadás választása ellen szól különösen az a körülmény, hogy a felebbezési és csatlakozási kérelem irányadólag csak a szóbeli tárgyaláson adatván elő, a biróság ezek előterjesztése előtt még az előadás szükséges terjedelmét meg nem itélheti. A kimeritő előadvány szerkesztésére forditott munka ezen kivül a felebbező elmaradása, egyezség stb. esetében is felesleges lehet. Az ellenfélnek, valamint a biróságnak ellenőrzése elég biztositékot képez arra nézve, hogy a felek előadása teljesen tájékoztató legyen. A felek, kik az elsőbiróság előtt alkalmasak arra, hogy ügyöket előadják, a másodbiróság előtt sem tekinthetők arra általában alkalmatlanoknak.

147. §

A 147. § azt az elvet juttatja érvényre, hogy a felebbezési tárgyalás az elsőbiróság előtti tárgyalásnak folytatása, a melyen ehhez képest ép ugy, mint az elsőbiróság előtti szóbeli tárgyaláson, annak befejezéséig, novumokat mindig fel lehet hozni. A felebbezési tárgyalásnak ily felfogását és a novumok megengedését indokolja mindenekelőtt a peres eljárás eszményi végczélja, hogy t. i. a per lehetőleg a materialis igazságot juttassa diadalra. De különösen szükség van a beneficium novorum-ra a szóbeli eljárásban azért, mert a tényállás kifejtése az elsőbiróság előtt nagyban függ a tárgyalást vezető birótól, nevezetesen pedig attól, hogy a biró az ügy minő jogi felfogásából indul ki a tárgyalás vezetésénél. Kiváló mértékben nagy befolyása van a vezető birónak a tényállás előadására és kifejtésére ép a sommás eljárásban, ha a felek ügyvédi képviseletben nem részesültek és egészen a biró vezetésére voltak utalva. De mindenképen előfordulhat, hogy a fél csak az itéletből értesül arról, hogy minő tényeket és bizonyitékokat kellett volna neki még felhozni, hogy a birót álláspontjának helyességéről meggyőzze. Azt a felfogást, hogy a jogot mindenkinek egyformán kell tudni és egyformán helyesen felfogni, nem szabad túlhajtani. Ha a felebbezési eljárásban nem engedjük meg a novumok felhozását, a felet perújitásra kényszeritjük, a mi ugy a jogbiztonságra nézve hátrányos, mint a biróságok elfoglaltságát is szaporitja. A novumok megengedése végül orvosolja az elsőbiróság előtt felhozottak hiányos jegyzőkönyvbe foglalását is. Ezen orvoslás lehetősége nemcsak a felek méltányos érdekében áll, hanem azért is kivánatos, nehogy a felek a tényállásnak minden eshetőségre számitott előterjesztésére és jegyzőkönyvbe vételére tulságos súlyt legyenek kénytelenek helyezni és igy az elsőbirósági tárgyalás túlterjengővé váljék, annak súlypontja nem az ügy tisztába hozatalára, hanem a jegyzőkönyvnek scrupulose kimeritő felvételére fektettessék.

Nem döntő ezekkel szemben az a formalis érv, hogy a felebbezési biróság hivatása a felülvizsgálat, a mely fogalmilag csak az elsőbiróság előtt felhozottakra terjedhet ki. Ezen érv czáfolata már benn fekszik abban is, hogy a tényállás kideritése a birónak mindenképen felülvizsgálható pervezetésétől és jogi felfogásától is függ. A mi pedig ezen érvnek azon variatioját illeti, hogy akkor, ha a felsőbiró itéletét novumokra is alapithatja, ebben a törvény által biztositott instantiák számának megröviditése rejlik, ez ellen elég arra hivatkozni, hogy az instantia megrövidités ily értelemben nem kerülhető el másként, mint ha a felső birót mindenütt, a hol az elsőbiró valamely ajánlott bizonyitást fel nem vett, sőt a hol valamely felhozott tény elbirálásába nem bocsátkozott, arra kötelezzük, hogy az elsőbiró itéletének feloldásával újabb tárgyalást, vagy legalább újabb itélethozatalt rendeljen el. Ezt a consequentiát még jelenlegi jogunk sem fogadja el szorosan és annak elfogadása oly hátrányokkal járna, a melyek az elérni vélt előnynyel nem állanának arányban. A feloldás ugyanis nemcsak felette szaporitja a biróságok munkáját és huzza el a perek végbefejezését, hanem igen kényelmes és visszaélésre alkalmas módot nyujt a felsőbiróságnak, hogy az ügyet legalább pillanatra elintézze és attól egyelőre szabaduljon, a mely visszaélés lábrakapása ismét arra ösztönzi az alsó birót, hogy minden lehetséges bizonyitékot felvegyen és igy munkáját szaporitsa és a feleknek felesleges költséget okozzon. A dolog pedig valóban ugy áll, hogy a félnek csak arra van törvényes joga, hogy ügye többszörös megvizsgálásban és megitélésben részesüljön, de nem arra is, hogy ügyének minden részletkérdése, a jogvitának minden eleme többször elbiráltassék.

A birói hatáskör és illetékesség nem a részletkérdések, hanem a jogügyek szempontjából van megállapitva.

Az pedig, hogy a novumok megengedése nem oly veszélyes a tárgyalás rendjére nézve, mint ezt különösen a revisio in jure védői állitják, más országokban tett tapasztalatok eléggé bizonyitják. Ezek szerint a novumok, legalább a némi nehézséget okozó ujabb bizonyitásfelvételek, a felebbezési szakban aránylag ritkán fordulnak elő. Sőt hivatkozni lehet arra is, hogy nálunk a sommás eljárásban novumok az első-biróság előtt most is a tárgyalás végéig felhozhatók, a nélkül, hogy ebből érezhető zavar származnék. A tényállás előadásának és kideritésének súlypontja ezentúl is az első-biróságnál fog maradni, mert hisz mindenki igyekezni fog, hogy már az első-biróságnál pernyertes legyen. A rosszhiszemű fél ellen pedig, ki novumait szándékosan a felebbezési eljárásra halogatja, a javaslat 163. §-ában a költségek viselésére vonatkozó szabálylyal intézkedik. A felebbezési biróság teendőinek azon szaporodásával szemben pedig, mely a novumok felhozhatásából ered, nem szabad figyelmen kivül hagyni egyrészről azt, hogy a gyakran felesleges feloldások elesnek, másrészről pedig azt, hogy a kilátás, a melyet az új tárgyalás nyit, hogy t. i. a felebbezési biróság nemcsak az első-biróság itéletének formalis megbirálására szoritkozik, hanem hogy előtte a materialis igazság fog kiderülni, az igazságtalanul perlekedő felet óvatossá fogja tenni a felebbezés kétélű fegyverének használatában.

Egyébként a 147. § nemcsak új tényeknek és bizonyitékoknak, hanem új jogoknak felhozását is megengedi. Nem tehet lényeges különbséget, hogy az új tényálladék közvetlenül, vagy pedig csak közvetve, t. i. az által bir befolyással az ügy eldöntésére, hogy egy ellenjogba concludál. Visszás volna, hogy pl. a csalás kifogása meg legyen engedve, az exceptio non adimpleti contractus ellenben általában nem, mert az a szerződésből eredő ellenjogot érvényesit, és ismét az exc. n. adimpl. contr. is meg legyen engedve, ha oly alakban szerepel, hogy a követelő fél részéről való ellenteljesités a szerződés feltételéül lett kikötve. Ehhez járul, hogy az új jogok felhozásának kizárása meddő vitákra vezethet abban a kérdésben, hogy valamely előadás új jogot, vagy pedig csak új tényt képez-e, igy pl. az exceptio retentionis esetében stb. A szükséges korlátolás abban rejlik, hogy csak védelem- és ellentámadásként lehet új jogokat felhozni, ellenben nem kereset vagy viszontkeresetként, a mely korlátolás úgy a § szavaiból, mint a 143. §-ból is kitűnik.

Különösen kiemelendő, hogy a 147. § szerint az első-biróság előtt tett beismerés, valamint a 95. § szerint letett, vagy megtagadott eskü a felebbezési biróság előtt is megtartja hatályát. A beismerésben és az eskü iránt létrejött egyezségben oly rendelkezés rejlik, mely a felet kötelezi és az ellenfélnek is jogot ád. Egyébiránt magától érthető, hogy a beismerés a felebbezési eljárásban is csak azt az erejét tartja meg, melylyel az első-biróság előtt birt, tehát hogy az ugyanazok mellett a feltételek mellett mint ott, itt is visszavonható.

148. §

A 148. § a felebbezési eljárásban megtehető pergátló kifogásokról intézkedik. Tekintettel arra, hogy ily kifogások a felebbezési eljárásban ritkábban fordulnak elő, nem mutatkozott szükségesnek azok elkülönitett tárgyalását kötelezőleg előirni. Egyébiránt a pergátló körülmények felhozására úgy a 150-ik, mint a 27. § szabályai is alkalmazást nyernek.

149. §

A 149. § a 2-ik és a 120. §-nak képezi folyományát és különösen a 2. §-nál kifejtettekben találja indokolását. A budapesti kereskedelmi és váltótörvényszéknek hatáskörét már csak azért is hivatalból kell figyelembe venni, mert mint szakbiróság jár el.

150. §

A 150. § a 29. §-nak természetes következményét és kiegészitését képezi.

151-153. §

A 151-153. § a felebbezési eljárásban a bizonyitás-felvételre vonatkozó különös szabályokat tartalmazzák. Minthogy a javaslat rendszere szerint a felebbezési tárgyalás az első-biróság előtti tárgyalásnak folytatását képezi, magától érthető, hogy a felebbezési biróság az első-biróság előtt felvett bizonyitás ismételt felvételét ép ugy elrendelhesse, mint az első-biróság. Sőt a bizonyitás-felvétel közvetlenségének követelménye azt hozná magával, hogy a bizonyitás felvétel mindig ismételtessék, ha a bizonyitékot a felső biróságnak mérlegelnie kell. A javaslat azonban, tekintettel arra, hogy a bizonyitás-felvétel közvetlensége különben sem kivánható meg feltétlenül és a bizonyitásnak kiküldött vagy megkeresett biró által való felvehetését is meg kell engedni, nem kivánhatta meg feltétlenül az első-biróság előtti bizonyitás-felvétel ismétlését sem. A felek eskü alatti kihallgatására vonatkozó szabályok már a 90-94. §-nál indokoltattak. A 152. §-ban a bizonyitás-felvétel közvetlenségének szabálya alól megállapitott kivételek tulnyomó czélszerűségi tekinteteken alapulnak.

A kivételek közül különösen az utolsó kétségtelenül kelleténél jobban megszorithatja a közvetlen bizonyitás-felvételt, ha a biróságok kényelmi szempontból nagyon is tágan értelmezik a tetemes nehézséget, melylyel a közvetlen bizonyitás-felvétel jár. Azonban bizonyára vannak taxative meg nem határozható esetek, a melyekben a közvetlen bizonyitás-felvétel előnyei nem állanának arányban annak nehézségeivel és költségeivel. Egyébiránt, ha a közvetett bizonyitás-felvétel eredménye utólag nem mutatkozik kielégitőnek, a biróság a 153. §, illetőleg az abban hivatkozott 63. § értelmében még mindig elrendelheti, hogy az előtte közvetlenül ismételtessék vagy kiegészittessék. A javaslat szerint egyébiránt a tetemes nehézségnek magában a bizonyitás-felvételben kell rejleni. Az a körülmény tehát, hogy pl. a biróság nagyon el van foglalva, nem szolgálhat okul arra, hogy az egyébként különös nehézséggel nem járó bizonyitás-felvétel kiküldött által eszközöltessék.

A 152. §-nak azt a rendelkezését, hogy a megkeresés mindenesetre járásbirósághoz intézendő, ugy e biróságok könnyebb hozzáférhetősége, mint a törvényszékeknek tehermentesitése teszi szükségessé.

154. §

A 154. § megengedi, hogy a felebbezési biróság a megtámadott itélet végrehajthatósága felett a tárgyalás folytatásának elhalasztása esetében előzetesen intézkedhessék. Nevezetesen elejét veszi annak, hogy az oly itéletek végrehajtása folytattassék, a melyek helyessége ellen a felebbezési eljárás folyamában alapos kételyek merültek fel; elejét veszi továbbá annak is, hogy a csak részben megtámadott itélet végrehajtása, a meg nem támadott részben is elhalasztassék; végre általában orvoslást nyujt az első-biróságnak a végrehajtás sürgős kérdésében tett helytelen intézkedései ellen. Ekként czélszerűen kiegésziti az előzetes végrehajthatóság, valamint a felebbezés halasztó hatálya tárgyában javasolt rendelkezéseket.

155. és 156. §

A tényállásnak jegyzőkönyvbe vétele, melyet az első-biróságra nézve a 43. § 3. pontja ír elő, a társasbiróság előtt már csak azért sem kivánható meg, mert ez felette időrabló volna. A társasbiróság előtt, hol a tényállás megállapitásánál az első-birósági iratokon kivül az előkészitő iratok is felhasználhatók és a hol a tényállást az itéletben három biró constatálja, a jegyzőkönyvezés nem is tekinthető annyira szükségesnek, mint az egyes biró előtt.

A javaslat 155. §-a mindazonáltal megadja a feleknek a lehetőséget, hogy a tényállás hiteles feljegyzéséről maguk gondoskodhassanak, sőt tekintettel különösen arra, hogy a felek a felebbezési eljárásban ügyvédi képviselet nélkül is felléphetnek, megengedi, hogy az elnök, kérelemre, lényeges nyilatkozatok jegyzőkönyvbe vételét is elrendelhesse. Hogy e feljegyzés csak kérelemre rendelhető el, abban találja indokát, hogy a feljegyzés nem a biróság, hanem a felek érdekében történik. A biróság a szóbeli informationál természetszerűen emlékezetére és magánfeljegyzésekre van utalva. Nehogy a feleknek a tényállás constatálására nézve adott engedély arra vezethessen, hogy e czímen periratok csatoltassanak a jegyzőkönyvhöz, a javaslat a jegyzőkönyvhöz mellékelhető irat tartalmát kifejezetten tényállitásokra és ténybeli nyilatkozatokra szoritja és egyszersmind feljogositja a biróságot, hogy a meg nem felelő irat csatolását megtagadja.

A 156. § a jegyzőkönyvezés egyszerűsitéséről gondoskodik azon esetben, ha a fél ügyvéd által van képviselve.

157. §

A javaslat 157. §-a a felebbezési tárgyalás elmulasztásának következményeiről intézkedik.

A javaslat e következmények megállapitásánál megkülönbözteti egyrészről a felebbező és ellenfelének mulasztását, másrészről pedig a felebbezési kérelem felolvasása előtti és felolvasása utáni mulasztást.

Minthogy a javaslat, különösen annak 141. §-a értelmében a felebbezési kérelem felolvasása előtt tárgyalható felebbezési kérelem nem létezik, a mulasztás megfelelő következménye ilyenkor csak abban állhat, hogy a felebbezési tárgyalás nem tartatik meg, hanem a felebbezés, mint fenn nem tartott és nem szorgalmazott egyszerűen visszautasittatik. Ez a következmény azért is a legczélszerűbb, mert a biróságnak legkevesebb megterheltetésével jár. Hogy ily esetben a csatlakozási kérelem felett is csak akkor lehet tárgyalni, ha az önálló felebbezésnek tekintendő, a csatlakozásnak a 142. §-nál kifejtett függő természetéből folyik és a 145. §-al is összhangban áll. Minthogy a most tárgyalt esetben a felső biró a felebbezés érdemébe nem bocsátkozik, végzéssel határoz.

Másként szabályozandó az az eset, ha a felebbező ellenfele marad el a felebbezési kérelem felolvasása előtt. Ekkor kétségtelen, hogy a felebbező jogának a felebbezett itélet felülvizsgálatára vonatkozólag érvényesülni kell. Lehetséges volna ugyan ez esetben azt a következményt is kimondani, hogy a felebbező kérelmének minden további tárgyalás nélkül egyszerűen hely adatik. Egy ilynemű következmény megállapitása az elsőbiróság előtt a perfelvételi határnapról elmaradó alperes ellen indokolható. A felebbezés azonban más természettel bir, mint a kereset. A felebbezés nem kezd meg tulajdonképeni értelemben egy novum judiciumot, hanem csak a tárgyalás folytatását czélozza. A felebbező egy birói itélettel áll szemben, mely az ellenfél javára szól, és a melyet nem lehet egyszerűen félretenni, hanem meg kell támadni és meg kell erőtleniteni. Ellenben a kereset esetében semmi sem szól alperes mellett. A felebbezés továbbá sok esetben csak a jogalkalmazás szempontjából támadja meg az itéletet, a helyes jogalkalmazás pedig a felsőbiróság által is hivatalból teljesitendő. Oly esetekben tehát, midőn új tények és bizonyitékok nem közöltettek, az ellenfél jelenléte nem szükséges és elmaradása teljesen indokolt lehet. Ezekhez képest nem marad más hátra, minthogy a felebbezés egyoldalú tárgyalása megengedtessék és az elmaradt ellenféllel szemben azok a következmények alkalmaztassanak, a melyek az egyes perbeli cselekmények elmulasztásával általában járnak. Magától érthető és a 137. §-ban is ki van mondva, hogy a mulasztó ellenfélnek az előkészitő iratban ugyan közölt, de a szóbeli tárgyaláson elő nem adott csatlakozási kérelme, valamint állitásai és nyilatkozatai figyelembe nem vehetők.

A felebbezési, illetőleg a csatlakozási kérelem felolvasása után a javaslat már csak a kérelem egyoldalu tárgyalásának hátrányát ismeri. A kérelem felolvasásával a biróság már fel van szólitva kötelessége teljesitésére és igy a kérelem helyességét megitélni tartozik.

158. §

A 158. § az igazolás esetében követendő eljárásról intézkedik. Nehogy az igazolás felesleges halasztásra adjon alkalmat, az igazolási kérelem az ügy érdemének tárgyalására való idézéssel és az érdemleges tárgyalás előkészitésével is összekapcsolandó (hasonlag a 127. § is).

Az igazolás megadása esetében a javaslat egyáltalában nem ad külön felfolyamodásnak helyet. Az 1881:LIX. tc. 66. §-ban emlitett két eset oly ritkán fordul elő, hogy ezekre nem lehet az eljárás berendezésénél figyelemmel lenni.

159. §

A 159. § azon felfogásnak, hogy a felebbezési tárgyalás az első-biróság előtti tárgyalás folytatása, a biróság tevékenységére vonatkozó természetes következményét mondja ki. E részben a § indokolása már a 147. §-nál előadottakban foglaltatik. E mellett azonban a § szabályul kimondja azt is, hogy a felebbezési biróság a felebbezési kérelem és ellenkérelem határain túl nem terjeszkedhetik.

A felebbezési kérelem megváltoztatásának, valamint a csatlakozásnak megengedése általában feleslegessé teszi azt, hogy a biróság a kérelmeken túl terjeszkedhessék. A kivételek a szabály alól a 161. §-nál vannak megállapitva. Magától érthető azonban, hogy a felebbezési biróság a kérelmek határain belül a jogot hivatalból alkalmazza és a kifejezetten nem panaszolt hibákat is figyelembe veszi, a mennyiben azok a felek hallgatása által nem orvosoltatnak. Ez nemcsak az elsőbirósági eljárás szabályainak kiterjesztéséből, hanem magának a §-nak szövegéből is eléggé kitűnik.

160-162. §

A 160-162. §-ok egyrészről meghatározzák a kivételeket az alól a szabály alól, hogy az ügy elintézése a felebbezés folytán teljesen a felebbezési biróságra háramlik, másrészről pedig azokat az eseteket is felsorolják, a melyekben a felebbezési biróság az ügy érdemének eldöntése nélkül a per megszüntetésére szoritkozik.

A javaslat azokat az eseteket, melyekben az ügy újabb eldöntés végett az első birósághoz visszautasitandó, jóval szűkebb körben állapitja meg, mint az eddigi jog. Hogy azokban az esetekben, melyekben ma póttárgyalás vagy bizonyitás-felvétel szüksége miatt feloldásnak és az első-birósághoz való visszautasitásnak van helye, a javaslat szerint, az ügy a felebbezési biróság által tárgyalandó és eldöntendő, ez már a javaslat rendszeréből folyik. A javaslat azonban az ugynevezett semmiségek esetében sem követi a fennálló jogot. Az a tan, hogy a felsőbiróság semmiségek esetében a megsemmisitésnél meg köteles állani, dogmatice is helytelen, mert midőn arról van szó, hogy a felső biró az alsónak hibáját orvosolja, az orvoslás módjára nézve fogalmilag nem tehet különbséget az, hogy minő t. i. ugynevezett alaki vagy anyagi hibát követett-e el az első biró. Az egyik, mint a másik esetben a felső birónak mindenekelőtt a hibát kell constatálni és a hibás határozatot félretenni. A dogmatice elhibázott constructio azonban gyakorlatilag is helytelen következményekre vezet. Lehet, hogy az itélet alakilag semmis, például nincs indokolva, de egyébként helyes és a felső biró által is helyesnek találtatik. Ebben az esetben teljesen felesleges a megsemmisités, mely a felső biró szándéka szerint is csupán ugyanazon itéletnek újabb helyes alakban való meghozására szolgál alkalmul. Lehet továbbá, hogy az itélet tartalma miatt semmis, pl. lehetetlenséget tartalmaz. Ebben az esetben kár az ügy elbirálását ismét arra a biróra bizni, ki a helyes eldöntés legelemibb szabályait sem tudta megtartani és pedig annyival inkább, mert a tartalom semmisége mellett is rendesen kivehető lesz az, hogy az alsó biró miként intézte volna el érvényesen az ügyet.

Azt a csekély előnyt, a mely abból származik, hogy a felső biró a megsemmisités esetében némi munkát kimél meg, bőven ellensúlyozza az a hátrány, hogy az első birónak a megsemmisités után hozott ujabb határozata rendszerint ismét a felső biró elé fog kerülni, azaz, hogy a megsemmisités az ugyanazon ügyben használható jogorvoslatok számát szaporitja.

Az eljárás folyamában előfordult egyes cselekmények semmisége esetében ezekhez még az is járul, hogy a megsemmisités kimondása ilyenkor attól függ, hogy a cselekmény az ügy eldöntésére in concreto lényeges volt-e, azaz, hogy az ily megsemmités mindig csak az első biró cognitiójának ismétlése alapján történhetik.

A javaslat ezek folytán csak akkor engedi meg azt, hogy a felső biró az ügyet az első biróhoz visszautasithassa, ha az instantiák számának megröviditése nélkül nem határozhatna. Ide tartoznak nevezetesen a 160. § 1., 2., 4., 5. és 6. pontjaiban felsorolt esetek, a melyekben első-biróság valóban még el nem járt, vagy azért, mert a biróság, vagy azért, mert az eljárás jogilag hiányzik. A mi különösen a 6. pontot illeti, ez kapcsolatban az 1. ponttal a szóbeliség biztositását czélozza. Minthogy a felek előreláthatólag tartózkodni fognak attól, hogy az első biró eljárásának eme szabálytalanságát, melyben maguk is részt vettek, a felső biró előtt panaszolják, - a javaslat e hiányokat hivatalból rendeli figyelembe vétetni. Az első biróhoz való visszautasitás esetei foglaltatnak továbbá még a 162. §-ban. Midőn az első biró az alap és mennyiség szerint elkülönithető vitáknál csupán az alap felett határozott, nevezetesen pedig azt megállapitotta, fentartotta magának, hogy a mennyiség felett határozzon. Ha pedig a perújitás kérdésében elutasitólag határozott és a felső biróság a perujitásnak helyt ad, akkor a perújitás folytán eldöntendő két külön kérdés közül, melyeket a törvény csak czélszerűségi tekintetekből egyesit, az egyik, t. i. az alap-per még első-birósági elintézésben nem részesült. Ha a javaslat e két esetben mégis csak feljogositja, de nem kötelezi a felső biróságot arra, hogy az ügyet az első-birósághoz visszautasitsa, ez azért történik, mert sok esetben a felső biró az ügyet igen egyszerűen egészen elintézheti. Igy pl. ha a felek a kár mennyiségére nézve megegyeznek, vagy eskütől való eldöntésben állapodnak meg, továbbá, ha a perújitás megengedésének kérdése az alap-per eldöntésével szorosan összefügg. Ilyen esetekben a túlnyomó czélszerűség a mellett szól, hogy a felső biró ne legyen kénytelen az ügyet az első biróhoz visszautasitani.

A 160 és 161. §-okban foglalt azon esetek, melyekben a felső biró az ügy érdemének eldöntése nélkül a per megszüntetésére szoritkozik, azon a felfogáson alapulnak, hogy a felső biróság tevékenysége az első-biróság functiojót magában foglalja. A felső biró itt azt a határozatot hozza meg, melyet már az első-biró meghozni tartozott volna. Hogy pedig a 161. §-ban felemlitett hiányokat a felső biróság a felebbezési kérelmek korlátain túl is figyelembe tartozik venni, ez megfelel a nálunk uralkodó felfogásnak, mely visszásnak találja, hogy a biró akkor, midőn a semmiség az egész ügyre kiterjed, mégis megálljon a részbeni megsemmisitésnél. A 161. §-ban emlitett több esetben ehhez járul, hogy a fél, ki kellő képviseletben nem részesül, a felebbezési kérelem és ellenkérelem terjedelme felett sem disponálhat.

163. §

A 163. § a javaslat 103-109. §-aiban kifejezett felfogásnak képezi folyamányát.

164. §

A 164. §-a részben megegyez az eddigi joggal, részben pedig abban találja indokát, hogy a másodbiróság itéletének helyessége mellett még nagyobb valószinüség harczol, mint az első-birósági mellett. Ennek ad kifejezést a javaslat, midőn a másodbiróság itéletét 500 frt készpénzt meg nem haladó összegig végrehajthatónak nyilvánitja. Egyébiránt a javaslat szándékosan szoritkozik itt a készpénzbeli marasztalásra. Egyéb teljesitéseknél a visszvégrehajtás aránytalan nehézségekbe ütköznék.

165. §

A 165. § a biróság tagjainak egyenlő elfoglaltatása érdekében azt is megengedi, hogy az itéletet az elnök foglalja irásba. Minthogy az irásba-foglalás csak a szóbeli tanácskozás utján előzetesen megállapitott itéletre vonatkozik, ebben veszély nem található arra nézve, hogy az elnök tekintélyével befolyásolja a biróság többi tagjait.

A javaslat egyébiránt nem tiltja azt, hogy az ügy előadója előzetesen neveztessék ki. Ez néha, különösen bonyolódottabb ügyekben felette czélszerű, mert biztositja azt, hogy az iratokat a biróságnak egy tagja előzetesen, behatóbban áttanulmányozza. Ezzel szemben ugyan némelyek azt vitatják, hogy az előadónak előzetes kirendelése veszélyezteti a szóbeliséget és a valóban collegiális biráskodást. A javaslat azonban egy részről ezen aggodalmakat túlzottaknak tartja, mert hisz a feleknek mindig módjukban áll az egész biróságot, beható szóbeli tárgyalás által informálni, másrészről nem tartaná helyesnek a szóbeliséget mindjárt legnehezebb alakjában behozni.

166. §

A 166. § az összes iratokat az első birósághoz rendeli visszaküldetni. Ez czélszerű azért, mert az iratok így együtt maradnak, és mert az első-biróságnak a perújitási vagy a semmiségi kereset, ugyszintén a végrehajtás némely eseteiben a felső biróság irataira is szüksége lehet. Hogy az iratok csak a felső biróság határozatának jogerőre emelkedése után küldendők vissza, összefügg azzal, hogy a javaslat szerint a felülvizsgálati kérelem a felebbezési biróságnál nyujtandó be.

167-174. §

A 167-174. §-ok a kötelező szóbeli tárgyalás nélkül elintézendő felebbezés eseteit és az ezekben követendő eljárást tárgyazzák.

A jelen fejezet általános indokolásában foglaltakon felül az egyes §-ok indokolására még a következők szolgálnak.

A 167. § arról az esetről intézkedik, midőn a felek magok csak az itéletben foglalt tényállás, illetőleg a tárgyalási jegyzőkönyvben tanusitott előadásaik alapján kivánják az ügy felülvizsgálását. Minthogy lehetnek esetek, a melyekben az itélet az elsőbiróság előtt megállapitott tényállás szerint ugyan helytelen, de a valóságos, az első biróság előtt azonban ki nem deritett tényállás mellett mégis fentartandó volna: a javaslat nem tehette csupán a felebbező fél tetszésétől függővé, hogy a felebbezés szóbeli tárgyalása mellőztessék, hanem meg kellett engednie az ellenfélnek is, hogy szóbeli tárgyalást kivánhasson.

A 168. § ellenben oly esetekről intézkedik, a melyek tulajdonképen felülvizsgálati esetek, vagy mint a perköltség kérdése az ügy érdemének felülvizsgálása nélkül is eldönthetők. Ép ezért a felebbezés ezekben az esetekben már a törvénynél fogva, a felek akaratára való tekintet nélkül, a felülvizsgálati eljárás analógiája szerint intézendő el. Magától érthető egyébiránt és a szövegezés által is kifejezést nyer, hogy a 168. § szerinti eljárás nem alkalmazható akkor, ha az itélet oly felebbezéssel is megtámadtatik, mely szóbeli tárgyalás alapján intézendő el, hanem hogy ilyenkor az utóbbi felebbezésnek szóbeli tárgyalásával a másik fél által a 168. § értelmében benyujtott felebbezésnek szóbeli tárgyalása is egybekapcsolandó.

A felek egyenlő jogának megfelel, hogy a 167. és 168. §-ok az ellenfélnek megengedik, hogy a felebbezésre irásbeli észrevételeket tehessen. Ez az engedély előre láthatólag arra is fog szolgálni, hogy az ellenfél a szóbeli tárgyalás követelésének jogát, ugyszintén a szóbeli felszólalás jogát ritkábban lesz kénytelen igénybe venni.

A 169. § a felebbezés nyilvános előadásáról és a felek felszólalási jogáról intézkedik. A felek a § szerint a nyilvános előadás napjáról csak kifüggesztés útján értesittetnek. Az értesités eme egyszerüsitését az a körülmény indokolja, hogy a fél, ki sulyt fektet arra, hogy a felebbezés előadásánál jelen lehessen, legalább a 167. § esetében ugy is szóbeli tárgyalást fog kérni.

A 170. §-ban foglalt szabály a szóbeli tárgyalás mellőzésének alapgondolatából folyik. A fél, ki a 168. § esetén kivül a felebbezési eljárásban novumokat akar felhozni, a szóbeli tárgyalás kérése által segithet magán. A 168. § eseteire nézve megállapitott és szorosan körvonalazott kivételt a 192. §-nál a felülvizsgálati eljárásra nézve előadandók indokolják.

Felebbezés esetében a csatlakozás, mely másként mint a felülvizsgálatnál, nem csupán a jogkérdésre szoritkozhatik, rendszerint nélközhetlenné teszi a szóbeli tárgyalást. A felebbező felet nevezetesen akkor sem lehetne elzárni attól, hogy a csatlakozási kérelemmel szemben új tényeket és bizonyitékokat hozhasson fel, ha a csatlakozás csak a jogkérdésben támadja meg az itéletet. A felebbező részére a csatlakozással szemben mindenesetre ugyanazt a helyzetet kellene biztositani, mint a milyen az ellenfél részére a 167. §-ban a felebbezéssel szemben biztosittatik. Ez okból a 171. § a csatlakozást, mely felette zavarná az eljárás egyszerűségét, a 167. § esetében csak akkor engedi meg, ha az a szóbeli tárgyalás kérésével kapcsoltatik össze; a 168. § eseteiben ellenben, melyekben az érdemben szóbeli tárgyalásnak nincs helye, egészen kizárja. Magától érthető, hogy a csatlakozás kizárása az ellenfél önálló felebbezési jogát nem érinti.

A 172. § a feloldásoknak veszi elejét és egyszersmind a 167. § esetében lehetővé teszi azt, hogy a mennyiben az ügy alapos elintézhetése végett a szóbeli tárgyalás tényleg szükségesnek mutatkozik, a felebbezési eljárás a kötelező szóbeli tárgyalás utjára tereltethessék. A 168. § eseteiben a szóbeli tárgyalás korlátolását a felebbezési okok, illetőleg a felebbezési kérelem természete és a felülvizsgálati eljárás analógiája indokolja.

Ha a felebbezés a felebbezési határidő elmulasztása miatt igazolási kérelemmel együttesen terjesztetik elő, az igazolás kérdésében a szóbeli tárgyalás, mely a javaslat szerint a felebbezési biróságnál tartandó, el nem kerülhető. Ekkor azután már csak az eljárás egyszerűsitésére szolgál, ha az igazolás megadása esetében a felebbezés kérdése is folytatólag szóbeli tárgyalás alapján intéztetik el.

A 174. § az általános felebbezési eljárásnak a nyilvános előadás alapján elintézetendő felebbezésre is alkalmazható §-ait jelöli ki és egyszersmind megállapitja azoknak az eljárás természetéből folyó módositásait.

MÁSODIK FEJEZET
Felülvizsgálat

A javaslat harmadfokú perorvoslatként egy nálunk eddig nem létezett perorvoslatot: a felülvizsgálatot akarja behozni. A felülvizsgálat egészben véve megfelel a német birodalmi perrend revisiojának és legjobban a jogkérdésre szoritott felebbezésnek jellemezhető. A franczia pourvoi en cassationtól főleg abban különbözik, hogy nem szoritkozik egy, a fél által tüzetesen kijelölendő törvénysértés constatálására és az itélet megsemmisitésére, hanem a kérelem határai között szabad jogi felülvizsgálatot és reformatiót enged. Megegyezik azonban a franczia semmiségi panaszszal abban, hogy a ténykérdésre ép ugy nem, illetőleg ép ugy csak kivételesen terjed ki, mint az, és hogy a törvénysértést a jogszabály concret alkalmazhatósága, azaz az itéleti rendelkezés és nem csupán az indokok törvényessége szempontjából érvényesiti, habár e részben tovább is megy, mint a franczia semmiségi panasz.

Azon ellenvetések között, a melyek a revisio ellen tehetők, kétségkivül a legnyomósabb a tény és jogkérdés elkülönitésének nehézsége, a melylyel egyébiránt a franczia semmiségi panasz is küzd.

Ezen tagadhatlanul jogosult ellenvetés daczára, melyet azonban nem szabad tulozni, a javaslat nem tud jobb harmadfokú perorvoslatot ajánlani. Egyrészről ugyanis a ténykérdés kétszeres tárgyalása és eldöntése általában elegendőnek tekinthető és a ténykérdés harmadszori közvetlen szóbeli tárgyalása, ha alapos akar lenni, aránytalan nehézségbe kerülne és a feleknek és az államnak aránytalan költséget okozna. Másrészről pedig egy jogorvoslat, a mely a tény- és jogkérdés szétválasztásának nehézségét elkerüli, csak a semmiségek, azaz az in abstracto, tudniillik a fenforgó ügy felülbirálása nélkül felismerhető törvényellenességek constatálására szoritkozhatnék, tehát a franczia semmiségi panasznál is szűkebb körben mozogna. Ez pedig legalább nálunk, a mi tapasztalataink szerint, nem képezné elég biztositékát a helyes igazságszolgáltatásnak és nem elégithetné ki a felek jogos érdekét.

Másodrangú kérdés, hogy ne fogadjuk-e el a franczia semmiségi panasz rendszerét annyiban, hogy a felülvizsgáló biró, ha a panasznak helyet ad, a megsemmisitésre szoritkozzék. Mert abban az irányban, hogy a felülvizsgálat csak a törvény kifejezett intézkedésének megsértésére és nem egyszersmind a szokásjog, vagy a törvény ugynevezett szellemének megsértésére is legyen alapitható, kétségtelen, hogy nem volna helyes nálunk a franczia rendszert követni.

A mi a puszta megsemmisitést illeti, ugy ez ellen szól mindenekelőtt az, hogy a jogorvoslat ily berendezése azt hozná magával, hogy a fél panaszában a törvénysértést tüzetesen megjelölje, és hogy a felülvizsgáló biró csak ezen megjelölt törvénysértésre szoritkozhassék. A fél tehát, ha még annyira igaza volna is, pervesztes lenne, ha a megsértett jogszabályt nem helyesen jelölte meg, illetőleg formulázta. E formalismus nem volna sem a mi, nagyrészt még nem codifikált jogunknak, sem pedig népünk jogérzetének megfelelő és nem is volna méltányos akkor, a midőn biróságaink is tévednek az alkalmazandó jogszabályban. A végén is a fél nem a biró ellen, hanem ellenfele ellen keresi a törvény által biztositott jogát.

Már pedig, ha egyszer megengedjük, hogy a felső biró hivatalból vizsgálja a megtámadott itélet jogszerűségét: akkor elvesztettük a megsemmisitésnek azt az egyedüli számbavehető előnyét, hogy az a felső biró részére munkakiméléssel jár. De eltekintve ezektől, kétségtelen, hogy egy itéletnek megsemmisitése nem volna pártolható abban az esetben, midőn annak indokolása ugyan helytelen, de rendelkezése más indokokból megfelelő. A felső birónak tehát mindenképen meg kell vizsgálni, hogy az itélet más jogszabály alapján nem tartható-e fenn és természetesen tisztában kell lennie azzal is, hogy mi volna a megfelelő határozat. Ha alaposan akar eljárni, nem tehet másként, különösen magánjogi vitákban, a hol mondhatni, hogy a jog az esetben rejlik és különösen nálunk, a hol kiválóan áll az, hogy a biró nemcsak jogot alkalmaz, hanem talál is. És ha a felső biró már annyira kénytelen menni, akkor ugyanazzal a fáradsággal ki is mondhatja a helyes eldöntést, a melyet - ha alaposan akar eljárni - az alsó birónak az indokolásban ugyis mintegy utasitásba kellett volna adnia.

A főeltérés, a mely a javaslat és a német birod. perrend revisioja között van, az eljárásra vonatkozik. A n. bir. perrend szerint a szóbeliség a revisionalis eljárásban is kötelező, - a javaslat szerint azonban - ugy a mint a franczia cassationalis eljárásban és az osztrák javaslat revisionalis eljárásában is - csak facultativ. Ezen szabályozás oka abban rejlik, mert a revisionalis eljárásban már csak arról van szó, hogy a másodbiróság előtt megállapitott tényállásra a helyes jogszabály alkalmaztassék. Már most a jogszabályt, mint a másodbiróság előtt megállapitott tényállást, illetőleg az azt tanusitó birósági iratok tartalmát a felülvizsgáló biró mindenképen hivatalból tartozik figyelembe venni. A felek szóbeli előadása tehát itt már nem képezheti a birói cognitio alapját és azért nem is volna következetes a szóbeli előadást oly elbánásban részesiteni és azt ugy megkivánni, mintha a cognitio kizárólagos alapját képezné. És nem is volna méltányos a feleket a nélkülözhető szóbeli tárgyalás költségeivel terhelni és részükre a felülvizsgálatot ok nélkül megneheziteni. A szóbeliség már az első és másodbiróság előtt betöltötte főhivatását, hogy t. i. a tényállást a valóságnak megfelelően kideritse és egyszerűsitse; - s a harmadbiróságnál már csak a biróság informatiojának, ugyan szintén fontos, de nem nélkülözhetlen eszközeként szerepelhet. A felülvizsgáló biróság a kész ügy állásáról egy jó birói előadás által is informálható, - s a felek szóbeli előadásának czélja itt már bátran arra szoritható, hogy a birói előadás jóságát biztositsa és azt esetleg kiegészitse, valamint a fél saját jogi felfogását az itélő biróság szine előtt közvetlenül érvényesithesse.

A javaslat a harmadfokú felülvizsgálati biráskodást a kir. itélőtáblára ruházza. Ezt a berendezést főleg a teendőknek a biróságok között való arányos felosztása indokolja. Ily módon ugyanis mindenekelőtt a legfelső biróság tetemes tehertől szabadul és képessé válik arra, hogy magasztos hivatását a fontosabb ügyekben lehető tökéletesen betölthesse. Magában véve ugyan lehetséges volna, hogy a legfelső biróság terhe - a felülvizsgálat tetemes megnehezitésével vagy korlátolásával, vagy pedig a személyzet szaporitásával könnyittessék meg; - azonban a felülvizsgálat nagyobb mérvű korlátolása vagy megnehezitése, - tekintettel arra, hogy a javaslat szerint a másodfokú biráskodást a kir. törvényszékek gyakorolják, és hogy anyagi jogunk fejlődésében még nem jutott kellő megállapodásra és sok tekintetben határozatlan, - nálunk nyilvánvalóan csak a jogbiztosság rovására volna keresztülvihető. A mi pedig a személyszaporitást illeti, figyelembe veendő, hogy más államok legfőbb biróságaihoz viszonyitva, már is túlságosan sok tagból álló Curiánk személyzetének további szaporitása az erőknek az alsó biróságoktól való elvonására és végre a legfőbb biróság szinvonalának csökkentésére vezetne. Ehhez járul, hogy mentől nagyobb testületet képez a Curia, annál nehezebb annak kebelében is az itélkezés egyöntetűségét fentartani. A kir. Curia tehermentesitése daczára azonban a javasolt berendezés a kir. táblákat sem halmozza túl munkával, mert hisz az itélőtáblák a másodfokú biráskodás helyett a jóval kisebb körű harmadfokú biráskodást nyerik.

A kir. táblák a javasolt felülvizsgálati eljárás mellett általában elég garantiát nyujtanak arra, hogy az ügyek az anyagi igazságnak megfelelően fognak eldöntetni. A hatáskör, melyben mint utolsó forum járnak el, mindenesetre nem tekinthető tulságosnak, ha figyelembe veszszük, hogy a német birodalomban az országos főtörvényszékek, mint másodfokú biróságok, 1500 márkáig végleg határoznak, és hogy a franczia perjog szerint 1500 frankig (Belgiumban 2500 frkig) már a törvényszékek itéletei ellen sincs helye felebbezésnek, hanem csak a szembeötlőbb jogsértésekre korlátolt semmiségi panasznak. De nem tekinthető az itélőtáblák végleges hatásköre a mi viszonyaink között sem aggályosnak, ha figyelembe veszszük, hogy az 500 frtot meg nem haladó ügyek zömében az itélőtáblák már eddigi jogunk szerint is utolsó fokban itéltek, ha az elsőbiróság itéletét helybenhagyták, még pedig itéltek utolsó fokban, mint másodbiróság és tökéletlenebb eljárás alapján.

Az egyetlen számbavehető érv, a mely a kir. itélőtábláknak a sommás ügyekben végleges biráskodással való felruházása ellen szól, a jogegység veszélyeztetésének érve. Azonban egyrészről az ügyek azon nemei, melyek a sommás eljárás alá tartoznak, a per tárgyának nagyobb értéke folytán többnyire a kir. Curia elé is kerülhetnek, - másrészről pedig az 1890. évi XXV. tc. 13. §-a és az annak alapján kibocsátott igazságügyministeri rendelet a jogegységnek elegendő biztositékát képezi.

A javaslat e fejezetéhez általában megemlitendő még, hogy a javaslat a harmadfokú felülvizsgálat mellett még egy másodfokú felülvizsgálatot is ismer az első biróság azon itéletei ellen, melyek felebbezéssel meg nem támadhatók. A tapasztalat azt mutatta, hogy a kisebb polgári peres eljárásban engedett korlátolt semmiségi panasz a jogbiztosság követelményeit nem elégiti ki. E hiányon kiván a javaslat segiteni, midőn a semmiségi panaszt a tágabb körű, nevezetesen az anyagi jog megsértésére is kiterjedő felülvizsgálattal helyettesiti. Az érték csekélysége indokolja, hogy ezen felülvizsgálat a kir. törvényszékek hatásköréhez utasittassék, és hogy ezen felülvizsgálati eljárás akként rendeztessék be, hogy a felek az ügy értékével arányban nem álló költséggel ne terheltessenek.

176-179. §

A javaslat I. sz. alatt a harmadfokú felülvizsgálatról intézkedik és 176-179. §-aiban mindenek előtt korlátozza a felülvizsgálati kérelemmel megtámadható itéletek körét.

A javaslat, eltekintve 200. §-ától, mely az eddigi joggal megegyezőleg a nyilván alaptalan felülvizsgálati kérelemre pénzbüntetést szab, főleg az előzetes végrehajthatóságnak kiterjesztése, valamint a költség viseléséről szóló 163. §-a által előreláthatólag hathatósan korlátolni fogja az alaptalan felülvizsgálatok számát. E korlátozások mellett azonban szükségesnek mutatkozik a felülvizsgálatnak az összeg szerinti korlátozása is és pedig egyrészről azért, hogy a kir. itélőtáblák a kisebb ügyekkel az érdemlegesebb ügyek rovására túl ne terheltessenek, másrészről pedig és főleg azért, mert a kisebb ügyek a háromfokú biráskodás költségét nem birják meg.

A harmadfokú felebbvitelnek az összeg szerint való korlátozása egyébiránt mai jogunkban sem ismeretlen, azonban e korlátozás csak a duae conformes elvével kapcsolatosan áll fenn. A javaslat ellenben nem kivánja meg az itéletek egybehangzását. A felebbezésnek kizárása két egybehangzó itélet ellen külön jogterületek létesitésére vezet. Nem szükséges egyéb, mint hogy, a törvényszék és területén levő járásbiróságok között bizonyos ügyek elintézési módjára nézve megegyezés fejlődjék ki és oda jutunk, hogy bizonyos követelések az egyik törvényszéknél érvényesithetők, a másiknál ellenben nem. Ehhez járul, hogy biróságaink kimutatásaiból és közölt határozataiból kivehető, hogy a Curia ma éppen nem csekély számban hoz két egybehangzó határozattal szemben reformáló határozatot.

Végül figyelembe veendő az is, hogy a határozatok külső egybehangzása nem biztositja azok belső egybehangzását, különösen akkor, a midőn a másodbiróság más tényállás alapján határozhat, mint az első. A javaslat ezért általában nem tarthatja a duae conformes elvét megfelelőnek. De az sem volna czélszerű, hogy ezt az elvet a felebbviteli összeggel kapcsolatban tartsák fenn, mert akkor - ha egyáltalában czélt akarunk érni - a felebbviteli összeget igen magasra kellene szabni és igy egészben véve ismét az épp vázolt nehézségekkel állanánk szemben.

A javaslat 176. §-a a felülvizsgálati összeget 200 frtra szabja. A 200 frtos összeg - tekintettel arra, hogy a bagatell biró 50-100 frtig végleg itél - nem mondható túlmagasnak. Magasabbra azonban azért nem volt szabható, mert a felülvizsgálat törvényszéki itélet ellen irányul.

A summa revisionalis mellett a javaslat még egy további korlátozást állit fel. - 177. §-ában ugyanis az értékre való tekintet nélkül kizárja a felülvizsgálatot a sommás visszahelyezési, valamint a határjárási és mesgye-igazítási perekben.

E kizárást indokolja az a körülmény, hogy ezen perek ugy is csak a birtokállapotnak előzetes rendezését czélozzák és sem a rendes birtok-, vagy határpernek, sem a jog iránt inditott pernek nem praejudicálnak.

A javaslat 178. §-a azért vétetett fel, mert különben e kérdésben - tekintettel arra, hogy a felebbezés mindig az egész itélet jogerejét felfüggeszti - kétség merülhetne föl.

A 179. § jelentősége - szemben a 124. §-al - abban rejlik, hogy a harmadfokú felebbvitelt az illetékesség kérdésében, az eddigi joggal megegyezőleg, azokban az esetekben, a melyekben a rendes illetőségtől eltérésnek helye van, kizárja.

180-182. §

A 180. § indokolása már a jelen fejezet általános indokolásában foglaltatik. Különösen kiemelendő itt még, hogy a javaslat a felülvizsgálatot azért nem tartotta a felülvizsgálati biró előtt irásban fekvő bizonyitékok megitélésére is kiterjeszthetőnek, mert az ily bizonyitékok elvileg nem különböznek más bizonyitékoktól és mert csak a véletlentől, vagy az alsó biró tetszésétől függ, hogy a revisio ily kérdésekben egyéb, magában véve még oly csekély jelentőségű bizonyitási ok fenforgása, illetőleg felemlitése által kizárassék. Egyébiránt a bizonyitékok mérlegelésének felülvizsgálata természetesen nincs kizárva ott, a hol az alsó biró törvényes bizonyitási szabályt sértett meg, vagy az 59. § szerint meggyőződését nem indokolta.

A javaslat 182. §-a a felülvizsgálati eljárásban kötelezővé teszi az ügyvédi képviseletet. Midőn a fél már egy törvényszéki itélettel áll szemben, kiválóan indokoltnak mutatkozik, hogy azt különösen a jogkérdésben ne könnyelműen, hanem csak jogi szakértő tanácsával támadhassa meg. A felülvizsgálati kérelemnek ebből származó megnehezitése inkább előnynek, mint hátránynak tekintendő. Az ellenfélre nézve pedig az ügyvédi kényszert azért kellett szintén kiterjeszteni, mert a javaslat jogot ad neki, hogy a felülvizsgálati kérelemhez csatlakozhassék. Azon eseteknek megkülönböztetése pedig, midőn az ellenfél csatlakozással él, vagy nem él, feleslegesen nehézkessé tenné az eljárás szabályozását, annyival inkább, mert abban az esetben is, midőn az ellenfél csak jogi érveléssel akar élni, megfelelő, hogy a kir. itélőtábla elé - melynél a jogszabályokban való jártasság kiváló mértékben feltételezhető - csak szakértelemmel szerkesztett előadással járuljon.

183-187. §

A felülvizsgálati eljárásra vonatkozó következő §-ok csak annyiban térnek el a felebbezési eljárás szabályaitól, a mennyiben azt a fölülvizsgálati eljárás különleges természete igényli. Az a körülmény, hogy a szóbeliség a fölülvizsgálati eljárásban csak facultativ, egészben véve nem követeli, hogy az eljárás külső menete lényegesen más szabályok szerint rendeztessék be, mint a felebbezési eljárás menete. A feleknek a facultativ szóbeliségnél ép ugy alkalmat kell adni, hogy előterjesztéseiket megtehessék, mint a kötelező szóbeliségnél. Ehhez járul, hogy a felülvizsgálati eljárásban új tények felhozása ugyan csak nagyon kivételesen, de mégis előfordulhat.

Ezekhez képest nem szorulnak különös indokolásra a 183-187. §-ok. Csupán az emlitendő meg, hogy a 183. §, - az ügyvédi kényszernek megfelelőleg - a fölülvizsgálati kérelmet feltétlenül irásban rendeli beadatni; továbbá, hogy a 185. §, - tekintettel arra, hogy a fölülvizsgálati eljárásban a szóbeliség csak facultativ, - a kérelem tüzetes előadását is a fölülvizsgálati kérvény lényeges kellékeül irja elő.

188. §

A 188. § különösen abban tér el a 130. §-tól, hogy a határnapot nem csupán a tárgyalásra, hanem - és pedig első sorban - az ügy előadására is rendeli kitűzetni; továbbá abban, hogy a tárgyalási időköz megröviditését csak 15 napra engedi meg. Ez utóbbi korlátozás összefügg azzal, hogy az ellenfél csatlakozási kérelmét, valamint a 192. § szerint felhozható új tényeket is csak a válasziratban adhatja elő, erre tehát neki elegendő időt kell engedni.

189. §

A 189. § szerint a válaszirat - ép ugy, mint a fölülvizsgálati kérelem - nem csupán előkészitő jelleggel bir. A csatlakozási kérelmet ehhez képest csak a válasziratban lehet előadni. A § utolsó bekezdése azonban a válaszirat vétlen elmulasztása esetében formátlan igazolásnak ad helyet.

190. és 191. §

A 190. § a facultativ szóbeliséget mondja ki és ennek természetes folyományát képezi a 191. § is.

192. §

A 192. § általános szabályul azt állitja fel, hogy a fölülvizsgálati eljárásban a felebbezési biróság itéletében megállapitott tényállás irányadó. Ezen szabály alól azonban két kivételt enged.

Az egyik a felebbezési biróság itéletében megállapitott tényállás megtámadására vonatkozik. E megtámadás szűk körre van szoritva, azaz csak akkor lehetséges, ha a tényállás jogszabály megsértésével állapittatott meg. Ide tartozik a törvényes bizonyitási szabályok mellőzése, ide tartozik továbbá az az eset, a midőn az itéleti tényállás a birósági iratokkal, nevezetesen a tárgyalási jegyzőkönyvvel és annak mellékleteivel ellenkezik. Ezen megtámadás ezek szerint nem új, az első vagy a felebbezési biróságnál fel nem hozott ténybeli előadások alapján történik. Ha e részben egyátalán bizonyitani kell, e bizonyitás a § értelmében csak a tárgyalási jegyzőkönyvvel eszközölhető.

A másik kivétel az eljárásra vonatkozó szabályok megsértésének igazolására új tények és bizonyitékok felhozását is megengedi. E kivétel a mai jogban is fennáll, mely különben a novumok felhozását a felebbviteli eljárásban általában eltiltja. Az a tény, hogy a biróság nem volt szabályszerűen alakitva, hogy - a biróság valamely tagja érdekelt volt, vagy hogy a felek egyike önképviseleti képességgel nem birt, ma is felhozható a felebbezésben. Ha ily tények felhozását és bizonyitását a felső biró előtt kivánjuk: akkor vagy kénytelenek vagyunk a felet az eljárás szabályosságának megtámadásától eltiltani, vagy pedig meg kell engednünk, hogy a felső biró az itéletet azon esetben is feloldhassa, a midőn annak szabálytalansága előtte be nem bizonyittatott.

Ezenkivül egy további kivételt képez az igazolás megállapitására szolgáló tények és valószinűsitési eszközök felhozhatása. E természetes kivétel a 184. § és 195. §-ból következik.

193. §

A 193. § az ép kifejtettek értelmében a 192. § második kivételére vonatkozik. Az új tényeket és bizonyitékokat a felülvizsgálati eljárás általános elvéhez képest az iratokban kell érvényesiteni. E részbeni mulasztás esetében azonban formátlan restitutionak van helye.

194. §

A 194. § újabb indokolásra nem szorul.

195. §

A 195. §, - tekintettel arra, hogy a bizonyitás-felvétel a felülvizsgálati biróság előtt általában nagyobb nehézséggel jár és a bizonyitás különben is egyszerű tételekre szokott vonatkozni, - minden nagyobb esetben a biróság belátására bizza, hogy a bizonyitás-felvételt közvetlenül, vagy pedig megkeresés utján eszközölje.

196. §

A 196. § természetszerűen folyik abból, hogy a szóbeli tárgyalás a felekre nézve kötelező. Ezen §-ból, valamint a felülvizsgálati eljárás szabályozásából általában az is kivehető, hogy a tárgyalás elmulasztása nem jár a 157. §-ban körülirt érdemleges hátrányokkal. A felülvizsgálati biróság a kivételesen figyelembe vehető újabb bizonyitást mindenesetre felveszi, ha azt az ügy eldöntésére lényegesnek találja. Ez áll ugy abban az esetben, ha mindkét fél elmarad, mint abban az esetben is, ha csak az egyik fél nem jelenik meg. Ehhez képest a tárgyalás elmulasztása miatt igazolásnak sem lehet helyt adni. Hogy a felek kellő értesitésének hiányában újabb határnap tűzendő ki és erről a felek értesitendők, különös kimondásra - tekintettel a 203-ik §-ra is - nem szorult.

197. §

A 197. § azokról a kivételes esetekről intézkedik, midőn a szóbeli tárgyaláson újolag új tények és bizonyitékok adattak elő vagy csatlakozási kérelem nyujtatott be (193. és 189. §. A meg nem jelent félnek, ki az eddig vele közöltek folytán a tárgyalásra megjelenni szükségesnek nem tartotta, természetesen alkalmat kell adni, hogy az ily utólagos előadásokra nyilatkozhassék.

198. §

A 198. § indokolása már a 159. §-nál és a jelen czím általános indokolásában foglaltatik. Különösen kiemelendő, hogy a felülvizsgálati biróság a felek által panaszolt törvénysértés felől nyilatkozni tartozik. Ezt ugy a felek megnyugtatása, mint a biróság hivatása is megkivánja. Ha a fél jogi érvelése nyilván alaptalan, ugy annak megczáfolása nem fog számba vehető nehézséget okozni, ha pedig a kérdés valóban kétes, akkor annyival inkább szükséges, hogy a legfőbb biróság azzal behatóan foglalkozzék.

199. §

A 199. § kifejezést ad a jelen fejezet általános indokolásában már kifejtett szabálynak, hogy a felülvizsgálati forum nemcsak cassatorius, hanem magában az ügyben határoz. Tekintettel azonban arra, hogy a ténykérdés tárgyalása a felülvizsgálati biróság előtt szabály szerint nem foghat helyt, - mindazokban az esetekben, midőn a ténykérdés nincs annyira kifejtve, hogy az ügyet el lehetne dönteni, - a felülvizsgálati biróságnak a feloldásra kell szoritkoznia. A javaslat azon kitétele: "a felülvizsgálati eljárásban a jelen fejezet értelmében megállapitható tényállás alapján eldöntésre alkalmas" - a 192. §-ban találja meg értelmét. Az ügy érdemében a tényállás ujból semmi esetre sem tárgyalható vagy bizonyitható, de ha az itéleti tényállás a jegyzőkönyvből és mellékleteiből ugy kiigazitható, hogy újabb tárgyalás vagy bizonyitásfelvétel nem szükséges, akkor a felülvizsgálati biróság az érdemben határoz.

Feloldás esetében az iratok mindenesetre a felebbezési birósághoz küldendők. Magától érthető, hogy azokban az esetekben, midőn már a felebbezési biróságnak az ügyet az elsőbirósághoz vissza kellett volna küldenie, a felülvizsgálati biróság is ily értelemben fog határozni, illetőleg a felebbezési biróság határozatát ily értelemben tartozik módositani.

200-203. §

A 200. § megegyez a fennálló joggal.

Minthogy lehetnek esetek, melyekben a költség kérdésében hozott határozat is érzékenyen sérti a felek jogi érdekét, a javaslat nem zárja ki azt, hogy az itéletet csupán csak a költség kérdésében meg lehessen támadni. Azonban tekintettel arra, hogy a költség kérdése csupán eljárási kérdés, mely a per érdemének felülvizsgálása nélkül az itélet és az iratokban tanusitott adatok alapján minden nehézség nélkül megoldható, a javaslat szükségesnek látta a felülvizsgálati eljárást egyszerűsiteni és azt némileg a felfolyamodás analogiájára szabályozni.

A 202. § kezelési szabályokat tartalmaz. Minthogy az itélőtábláknál a határozatot amugy is le kell másolni, czélszerűbb és a lithografia alkalmazása mellett munkakiméléssel jár, ha a felek részére szóló kiadmányok is ott készittetnek el. Hogy a felülvizsgálati biróság határozata a felekkel kézbesités utján közöltetik, megfelel a facultativ szóbeliségnek.

204-208. §

A 204-208. §-ban szabályozott eljárás indokolása a 121. §-nál, valamint a jelen fejezet általános indokolásában adatott elő.

HARMADIK FEJEZET
Felfolymodás
209. §

A javaslat az általános indokolásban kifejtett czéljának megfelelőleg nem bocsátkozik a felfolyamodás részletes szabályozásába. A felfolyamodás tárgyát általában mellékesebb kérdések képezik és a mai felfolyamodási eljárás a teljes szóbeli perrendben sem fog mélyreható változásokat szenvedni. Csekélyebb jelentőségű javitások kedveért pedig kár volna ezuttal egy második felfolyamodási rendszert hatályba léptetni. Mellőzhetetlen volt azonban, hogy a felfolyamodási hatáskör a felebbezési hatáskörrel összhangba hozassék, mert a legnagyobb viszszásság lenne, ha az ügy érdemében a másodfokú hatóságot a kir. törvényszékek, mellékes kérdésekben pedig a kir. táblák gyakorolnák. Ugyancsak az összhangot létesiti a 209. § végpontja, midőn azokban az ügyekben, a melyekben a járásbiróság itélete ellen felebbezésnek nincs helye és a kir. törvényszék felülvizsgálati kérelemre az ügy érdemében végleg határoz, a kir. törvényszék végzése ellen sem enged további felfolyamodást.

A felebbezési eljárás berendezésének megfelel, hogy a törvényszék, mint felebbezési biróság által hozott végzések ellen a felfolyamodás a kir. törvényszéknél nyujtandó be. A 209. § szavaiból világosan kivehető, hogy ez nem vonatkozik arra az esetre, midőn a törvényszék mint felfolyamodású biróság határozott.

HARMADIK CZIM

Vegyes és átmeneti intézkedések

210. §

A 210. § a javaslatnak több intézkedését kiterjeszti a rendes eljárásra is és ez által némileg kiegyenliti az ellentétet a sommás és a rendes eljárás között, a mennyiben ezt a rendes eljárásban uralkodó irásbeliség megengedi és a hol ez a rendes eljárás nagyobb mérvű megbolygatása nélkül lehetséges.

215. §

E § felvételének szükségessége a 90-94. §-oknál már indokoltatott.

212-214. §

A 212 § 2-ik bekezdése a törvény hatályát az első biróság előtt folyamatban levő sommás perekre is kiterjeszti. A visszaható erőnek ily megállapitását egyrészről az a körülmény követeli, hogy a javaslat előnyei mielőbb és minél tágabb körben érvényesüljenek, másrészről pedig az a körülmény teszi lehetővé, hogy a javaslat nem tartalmaz oly intézkedéseket, a melyek alkalmazása a folyamatban levő perekben zavart okozna. Lényegileg e szempontok indokolják a 213. §-t is. A 212. § 2-ik bekezdésében emlitett kivételeket pedig azért kellett felvenni, mert ezen esetekben az eljárás további iránya már felsőbirósági határozattal meg van állapitva.

A 212. § 3-ik bekezdése azt a visszásságot kivánja elkerülni, hogy a felsőbiróság az alsóbirósági határozatot lényegileg más eljárási szabályok szerint vizsgálja felül és egyszersmind a régibb törvény alatt már jogerőre emelkedett határozatoknak az uj törvény hosszabb felebbviteli határidejében való megtámadhatóságát is kizárja. A 212. § utolsó bekezdését végre a perújitási és semmiségi kereseteknek természete indokolja.

A 214. §-ban ugy a sommás, mint a rendes perekre nézve felállitott szabály a jogmegszüntető határidők tekintetében a törvény visszaható erejére nézve általában helyesnek ismert felfogást követi.

215-218. §

E §-ok többrendbeli felhatalmazást tartalmaznak.

A javasolt törvénynek Fiuméban és kerületében az ottani viszonyoknak megfelelő módositásokkal való életbeléptetése nemcsak a jog különbözőségének csökkentése miatt, hanem azért is kivánatos, mert Fiume részéről, különösen pedig az ottani kereskedelmi és iparkamarának 1889. márczius 30-ikán kelt felterjesztésében is kifejeztetett annak szüksége, hogy a kisebb polgári peres ügyekben kötelező szóbeli eljárás léptettessék életbe.

A 216. § azért szükséges, mert a jelenleg fennálló bélyeg- és illetékszabályok nem felelnek meg a tervezett eljárásnak. Tekintettel arra, hogy a végleges perrend életbeléptetése alkalmából a birósági és egyéb költségek tárgyában ugyis egy kimeritő törvény lesz alkotandó, az ezuttal szükséges ideiglenes természetű módositásokat czélszerübbnek mutatkozik rendeleti úton megállapitani.

A 217. §-ban a sommás birtok és határperek szabályozására nézve javasolt felhatalmazást az a körülmény indokolja, hogy régibb törvényeink, melyek ezen ügyeket szabályozzák, részint nem felelnek meg a mai viszonyoknak, részint pedig kimeritő rendelkezés hiányában ingadozó és ezen ügyek sürgős természetének nem mindenben megfelelő gyakorlatot eredményeztek. Ehhez járul, hogy ezen ügyekben ez időszerint a Királyhágón inneni és a Királyhágón túli részekben, valamint a polgárositott határőrvidék területén különböző szabályok birnak érvénynyel. A rendeleti szabályozást pedig különösen az a körülmény indokolja, hogy itt oly kérdésekről van szó, melyek az alkotandó polgári törvénykönyv körét is érintik. A lakbérleti ügyek sürgős természete, főleg pedig a felmondás érvényességének mielőbbi megállapitása felette kivánatossá teszi, hogy azok különös szabályozásban részesüljenek. Ily különös szabályozás szükségét már az 1881:LIX. tc. 93. §-a is elismeri. A javasolt felhatalmazás, mely csak a birói eljárásra vonatkozik, az e téren elérhető egyöntetűséget fogja megvalósitani, ellenben anyagi jogi tekintetben érintetlenül hagyja a helyi viszonyoknak megfelelő szabályrendeleti szabályozás lehetőségét.

A mi végül a vásári ügyekben követendő eljárást illeti, ennek újabb szabályozása, ugy a birói hatáskör szempontjából, mint a jelen javaslatban foglalt eljárással való összeegyeztetés szempontjából, szükséges.

A 218. § a szokásos végrehajtási megbizást tartalmazza.


  Vissza az oldal tetejére