Az 1840:IX. tc. alkotása óta mezőgazdaságunk jelentékenyen átalakulván, változott viszonyaink között egy szerves mezőrendőri és mezőgazdasági törvénynek hiányát annál is inkább érezzük, mert a jelzett törvénycikk hatálya Magyarország egy jelentékeny területére, az erdélyi részekre, továbbá a polgárositott határőrvidék területére ki sem terjedt, intézkedései pedig a letelt félszázad alatt történt gazdasági fejlődéssel annyira nem hangzanak többé össze, hogy a mezőrendőri ügyek rendezése, ezen törvény alapján, lehetetlen volt.
Már a hetvenes években történtek kisérletek egy, az egész országra kiterjedő mezőgazdasági törvény megalkotása iránt; de rendszeresebb előmunkálatok csak 1885-ben indultak meg, midőn a törvényhatóságok, közgazdasági előadók, gazdasági egyesületek, gazdasági tanintézetek, az állatorvosi tanintézet, az állami állatorvosok és a gazdasággal foglalkozó összes állami közegek, a velük közölt kérdőpontokra, a különböző helyi viszonyok és szokások mérlegelése alapján, felvilágositó jelentéseket dolgoztak ki.
A kérdőpontok a birtok elhatárolására, szabad- vagy korlátolt használatára, a telki szolgalmakra, a növény- és fatenyésztés érdekeinek megvédésére, a káros állatok és gyomok irtására, az állattenyésztés emelésére és a mezei rendőrségre vonatkoztak.
A jelentések feldolgozása után készitett előadói javaslatra, az ügykör által érdekelt egyes ministerek, a törvényhatóságok és gazdasági egyletek tüzetesen nyilatkoztak, és az 1887. november, valamint 1888. ápril havában tartott értekezletek megállapodásai alapján készült törvényjavaslat 1889-ben a képviselőház elé került.
Hivatali elődöm visszavonta e törvényjavaslatot, és véleményadás czéljából az országos magyar gazdasági egyesületnek adta ki.
Ezen egyesület a hivatkozott törvényjavaslatra vonatkozó részletes megjegyzéseit 1890. február havában terjesztette elém, és a magam részéről nem késtem az egybegyüjtött anyag felhasználása mellett, egy új javaslat szövegezésével, melyet azonban a különböző tényezők befolyásai következtében, és a vármegyei közigazgatás államositásával időközben felmerült kérdésére tekintettel, ismételten átdolgoztam, és a melyet, - minthogy a vármegyei közigazgatásról szóló törvényjavaslat törvényerőre még nem emelkedett - a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről szóló törvények hiánya pedig az országban mindinkább érezhető, és a hiány pótlását, maguk az érdekelt gazdasági szakkörök is sürgetik, a ma fennálló közigazgatási hatóságok illetékességi körére tekintettel, mielőbb életbe kivánok léptetni.
A jelen és az 1889-ben előterjesztett törvényjavaslat között fenforgó eltérésekről az egyes fejezeteknél lesz szerencsém megemlékezni.
A régi javaslatot sok lényeges határozmánynyal kellett kiegészitenem.
Gondoskodnom kellett a nyomásos gazdálkodás, valamint a közös tulajdont képező legelőgazdálkodás ügyeinek vezetéséről, a közös legelők felosztásának megszoritásáról, a vizmosásos területeken a vizmosások továbbképződésének megakadályozásáról, a községi helyes gazdálkodás ellenőrzéséről, a hegyközségek szervezéséről.
Az 1840:IX. tc. egyszerű módositására szoritkoznom és csak a mezőrendőrökről és mezőrendőri kihágásokról intézkednem azért nem lehetett, mert ezeken kivül oly anyagi kérdések rendezése is szükségessé vált, melyek előrehaladott mezőgazdasági életünkben halasztást tovább már nem tűrhettek.
Ilyenek a szabad gazdálkodás korlátozására, a legeltetésre, az állattenyésztésre, a káros rovarokra stb. vonatkozó határozmányok.
E törvényjavaslattal azonban a törvényhozási rendezést igénylő összes gazdasági kérdések még nincsenek megoldva; de azokat a gazdasági kérdések különféleségénél fogva, egy általános mezőgazdasági törvényben megoldani nem is lehet; mert igen sok gazdasági kérdés - bizonyos irányban, - csak átmenetileg rendezhető, ezek pedig ideiglenes természetüknél fogva olyan törvényben, a mely állandó intézkedéseket tartalmaz, fel nem vehetők. De általános és teljes mezőgazdasági törvényt alkotni, mely a mezőgazdasági életre és igényekre vonatkozó összes kérdéseket felölelje és védje, most sem áll módunkban; mert viszonyaink különfélesége következtében, akárhány kérdésben, maguk az eszmék sem általánosodtak még annyira, hogy azok nyomán egyes viszonyok törvényes rendezése, közérdekből helyesen történhetnék.
Más államokban is egész sorozatával találkozunk a gazdasági életre vonatkozó törvényeknek, mert egy állam sem volt képes minden idevágó kérdést egy törvény keretében megoldani.
Nagy gazdasági codexre nincs is szükség, de túl is haladtuk már azt az állapotot, hogy ilyent csináljunk; mert vannak már gazdasági törvényeink, melyek, mint önálló egészek, többkevesebb hatást gyakorolnak gazdasági fejlődésünkre; ilyenek: az állategészségügyi-, az erdő-, a vizjogi-, a halászati-, a selyemtenyésztési-, az uti- és más törvények.
Óhajtottam volna ugyan, akár a jelen javaslat keretében, akár pedig külön, de a jelen javaslattal egyidejűleg, a gazdasági érdekképviseletre vonatkozó törvényjavaslatot is előterjeszteni; ez azonban a törvényhatósági administrátióval függ össze, s ennek szabályozását meg nem előzheti.
Az általam javasolt törvény tehát a jelenleg fennálló közigazgatási szervezet keretében fog végrehajtatni, és a végrehajtó közegek tekintetében csak akkor fog változás beállani, ha közigazgatási szervezetünk módosul, a mikor természetesen, a hatósági illetékesség is változni fog.
Javaslatom vezérelvei a következők:
Hazánk égalji és talajviszonyai nagyon különbözők, és a gazdasági előhaladás is nagyban eltérő levén, az egyes közhatóságoknak tért kell engedni, hogy a törvény keretében szabályrendeleteket, vagy szabályokat alkothassanak, mert törvényt ugy alkotni, hogy az minden gazdasági helyzetre egyaránt alkalmazható legyen, hazánk vidékeinek nagyon eltérő gazdasági viszonyai között, nem lehet.
A törvényhatóságok, vagy kisebb testületek és érdekeltségek, ha a gazdasági élet és annak fejlesztése iránt kellő érzékkel birnak, meg tudják választani a czélhoz vezető utat.
Az önkormányzat ez irányban való fejlesztésének jó hatása - kétségen kivül - megleend.
Fenn kivánom tartani a tulajdonjog fogalmában gyökeredző szabad elhatározás jogát, és nem térek el az e tekintetben irányadó jogelvektől. A gazdasági haladás és az általános jólét emelése érdekében azonban ott, a hol több akarat követel érvényt, egyes eltérő akaratnak a közérdekkel szemben való alárendelését szentesiteni kell; mert fejlettebb viszonyok között élő államok is belátták, hogy a tulajdon korlátlan használatának elve jelentékeny érdekeket sért, s fejlődés és gazdasági haladás csak ugy remélhető, ha a gazdálkodást a szomszédos érdekeltek többségének megállapodása, bizonyos okszerű korlátok közt irányitja. Ott tehát, a hol több érdek közös, a többség akaratának, az egyesek tulajdon használati jogával szemben, bizonyos fokig érvényt kell szerezni.
Ez az elv vonul keresztül az előterjesztett törvényjavaslaton, nevezetesen az I. fejezetben a földbirtok gazdasági használatáról, a II. fejezetben a legeltetésről, a III. fejezetben az állattenyésztésről, a VII. fejezetben a kártékony állatok és növények irtásáról, s a hasznos állatok oltalmazásáról és a VIII. fejezetben a hegyközségekről szóló határozmányokban.
A javaslat tizenkét fejezetre oszlik és a felsorolt fejezeteken kivül a IV. fejezetben a birtokhatár megjelölésének módozatait, az V. fejezetben a mezei dülőutakat, a VI. fejezetben a faiskolákat és fásitásokat, a IX. fejezetben a mezei rendőrséget, a X. fejezetben a kihágásokat és büntetéseket, a XI. fejezetben a hatóságokat és az eljárást, és végül a XII. fejezetben a zárhatározatokat tartalmazza.
A tulajdonjog fogalmából eredő szabad elhatározás jogát újabb jogfejlődésünk, különösen mióta az osztrák polgári törvénykönyv Magyarország nagy részében érvényben állott, nem korlátozta, hanem lett légyen a birtok tagositott határban, vagy tagositatlanban, saját birtokát mindenki tetszése szerint használhatta.
Ezt az elvet fejezi ki a javaslat első szakasza is, azonban utalással a további határozmányokra, melyek mindjárt a 2., 3., 4., 5. és 6., továbbá a 8., 9., 10. és 11. szakaszokban a földbirtok szabad használatát bizonyos tekintetben korlátozzák. Az ezen szakaszokban foglalt határozmányok gazdasági életünk követelményeihez alkalmazkodnak; mert az ország nagy részében azon jogelvnek, hogy mezei földbirtokát gazdaságilag mindenki szabadon használhatja, szigorú alkalmazása a lakosság egy részének tönkrejutásához vezetne, a mint hogy már eddig is számos példa van arra, hogy egész községek, hol az ugynevezett három nyomásos gazdálkodás volt gyakorlatban, egyesek szabad gazdálkodása miatt anyagilag visszaestek.
Népünk, különösen a keleti és északkeleti vármegyékben, ragaszkodik az úgynevezett nyomásos rendszerhez, a mely szerint egy község egész határa, vagy egyes határrésze megállapitott vetésforgás szerint mivelhető, a mivel kapcsolatban az is meg van határozva, hogy melyik forgást, mely időben, miként míveljék és hogyan legeltessék? Szemben tehát a nép szokásaival, a törvényhozás nem zárkózhatik el attól, hogy a szabad gazdálkodásra való átmenetelt ne korlátozza; hanem gondoskodnia kell, hogy addig, mig a nép gazdasági míveltségének előhaladásával, saját jóléte érdekében, maga nem igyekszik a szabad gazdálkodásra átmenni, s mig a tagositások az ország egy jelentékeny részében foganatosittatni nem fognak, módot nyujtson arra, hogy a nép megszokott gazdasági életrendéből, egyes élelmesebb gazdák által, könnyelműen kizökkenthető ne legyen.
A nézetek ez irányban eltérők.
A dunáninneni és dunántúli vármegyékből, valamint az alföld egy jelentékeny részéből érkezett vélemények a javaslatnak azon intézkedéseit, a melyek a nyomásos gazdálkodásra vonatkoznak, törlendőnek vélik. Ugyanezen véleménynek ad kifejezést az orsz. gazdasági egylet is és mindannyié egyez abban, hogy a szabad gazdálkodás joga semmi tekintet által ne legyen korlátozható.
Az erdélyi vármegyék, valamint az ország északkeleti és keleti vármegyéiből érkező vélemények, valamint az országos gazda-tanácsnak ezen vidéken lakó tagjai ellenben nagy súlyt helyeznek arra, hogy a törvény a nyomásos gazdálkodást fentartsa.
Miután e szerint az ország egy jelentékeny részében a nyomásos gazdálkodás által való korlátozást okvetlen kivánják, sőt intézkedéseket kivánnak arra is, hogy bizonyos esetekben a birtokosoknak birtokarány szerinti többsége, még ott is a nyomásos gazdálkodásra leendő visszatérést kérhesse, a hol a törvény életbelépte alkalmával már az nem volt gyakorlatban, - és miután én gazdasági szempontból nem óhajtanám meggátolni, hogy a birtokosok többsége ugy boldoguljon, a mint az ő viszonyainak és gazdasági képességének leginkább megfelel, a javaslat 4. §-ába felvettem, hogy bizonyos esetekben, a többség kivánsága alapján, a hatóság a nyomásos gazdálkodásra való visszatérést is megengedhesse.
A nyomásos gazdálkodásra való visszatérhetésnek azonban korlátot kelle szabni, mert örökké nem lehet a földtulajdonosokat bizonytalanságban hagyni. Ezért kimondandónak vélem, hogy a nyomásos gazdálkodásra való visszatérést, a törvény életbelépte után 6 év alatt lehet kérni, miután azokról, a kik annak megengedését ennyi idő alatt nem kérik, méltán fel lehet tenni, hogy a szabad gazdálkodási rendszerbe belenyugodtak.
A nyomásos gazdálkodásra való visszatérésnél egyébként is sok kivételt kellett tenni s igy ki kellett mondani, hogy az, a kinek önálló pusztája van, vagy a kinek illetősége egy tagban fekszik, ki földjén tanyát vagy állandó épületet emelt, a kinek nincs minden fordulóban birtoka, vagy a ki már olyan mívelési módot alkalmazott, a melytől a nyomásos gazdálkodásra való visszatérés hátránynyal járna, az arra való visszatérésre akarata ellen ne legyen kötelezhető.
Az 5. és 6. szakaszokban intézkedni kellett arról, hogy a szabad gazdálkodási rendszerre át lehessen menni ott is, a hol a nyomásos gazdálkodás fennáll és pedig az átmenetelt meg kellett könnyiteni, hogy a haladni kivánó kisebb számú birtokosságnak is módjában álljon a nyomásos gazdálkodás megszüntetését kérni, a hatóságnak pedig joga legyen arra, hogy a fenforgó viszonyok gondos mérlegelése után, a szabad gazdálkodást megengedhesse, ha a mellett az érdekeltek birtokarány szerinti egyharmada szavazott. A viszonyok gondos mérlegelése alatt az értendő, hogy a hatóságnak tekintetbe kell venni minden körülményt, a mi a gazdálkodásra befolyással van, nevezetesen azt is, hogy a község valamelyik fejlődő város közelében van-e, a hol már indokolt az intensivebb gazdálkodásra való átmenet, hogy milyenek a közlekedési eszközök és hogy a község népességének egy része nagyobb szorgalmánál, takarékosságánál és intelligentiájánál fogva, elegendő biztositékot nyujt-e arra, hogy a változott gazdasági viszonyok mellett, haladásra képes? A 6. szakaszban ki kellett mondani, hogy ha a hatóság a szabadon való gazdálkodást engedélyezi, ettől többé a nyomásos gazdálkodási rendszerre visszatérésnek nincs helye, mert biztositani kell a törvényben mindenkit, hogy befektetéseit aggodalom nélkül teheti, miután azok többé a nyomásos gazdálkodás visszahozása által érintetni nem fognak. A 4. § ugyanis csak olyan községekben engedi meg a nyomásos gazdálkodásra visszatérést, a melyekben a nyomásos gazdálkodás a jelen törvény életbelépte alkalmával nem volt gyakorlatban. Minthogy pedig korábban a nyomásos gazdálkodás az érdekeltek beleegyezése, illetőleg hatósági engedély nélkül szünt meg, az ekként teremtett állapotot nem lehet olyannak tekinteni, mint azt az állapotot, a mely a törvény életbelépte után a törvényben előirt eljárás alapján keletkezik. Viszont ki kellett mondani a törvényben, hogy ha nyomásos gazdálkodást rendelt el a hatóság, attól hat éven belül eltérni nem lehet. Azért kellett hat évet meghatározni, hogy hármas nyomást véve alapul, egy forda legalább két évig ugyanazon mívelés alatt maradjon.
A 7. és 8. § a nyomásos gazdálkodás, a közös legeltetés és a közös apaállattartás ügyeinek intézéséről gondoskodnak, és a 7. § ezekkel a községi előljáróságot bizza meg; mert az van leginkább hivatva ezeknek az ügyeknek a vezetésére.
A javaslat egyébként megengedi, hogy a községbeli földbirtokosok a közös gazdasággal összefüggő teendőket maguk lássák el, ehhez azonban hatósági engedély kell, és szükséges, hogy tervezeti szabályokat alkossanak és külön tanácsot és végrehajtó közegeket válasszanak.
Ez áll az osztatlan közös tulajdont képező legelőkre is, melyeknél biztositandó, hogy azok czéljuknak megfelelően használtassanak és ápoltassanak.
A törvénynek helyes végrehajtása önként vonja maga után azt a gondoskodást is, hogy legyen alkalmas közeg, a melyet a hatóság ellenőrizhessen. Ha a maga dolgait az érdekeltség vezeti, akkor szervezkedjék; ha pedig ezt tenni nem akarja, a községi előljáróság hatásköre magánál a törvénynél fogva, minden külön megbizás vagy utasitás nélkül, a közös gazdasági ügyek vezetésére is kiterjed.
Gazdasági szempontból igen nagy súlyt helyezek arra, hogy közös legelők csak a földmívelésügyi minister engedélye alapján osztassanak fel (10. §).
Ez az intézkedés a közös legelők felosztására vonatkozó anyagi törvényeket (1871. LIII. tc.) nem érinti; de miután az idézett törvény szerint gazdasági szempontból birálat tárgyát nem képezi az, vajjon a közös legelő felosztása után a felosztandó területen más mívelési mód czélszerűen alkalmazható-e vagy sem? valamint a havasi legelőknél nem biráltatik meg, hogy más mívelési módok alkalmazása mellett, a gyakran igen csekély feltalaj nem fog-e elenyészni, és az egész terület értéktelenné válni? Gondoskodni kell arról, hogy ezen körülmények a termőföld megfelelő kihasználása, és közvetve az egyéni érdek megvédése czéljából is, a földmívelésügyi minister által biráltassanak meg, s csak ha ez megadta az engedélyt, akkor legyen a biró előtti eljárásnak helye.
A javaslat azon birtokoknak újból való tagositásáról is gondoskodik, melyek a korábbi tagositás alkalmával több dülőkben osztattak ki.
A multban végzett tagositásoknál ugyanis az volt a szokás, hogy különösen a volt jobbágytelkek külső illetőségei nem egy tagban, hanem 2, 3, sőt 4 tagban osztattak ki, és a miatt, - akarva, nem akarva - a lakosság a nyomásos gazdálkodás kényszerére van utalva. A gazdasági haladás érdeke igényli, hogy e baj orvoslásáról gondoskodjunk és az ez iránti rendelkezést ugy az orsz. gazdasági egylet, mint az orsz. gazdatanács is sürgősen szükségesnek nyilvánitották. Miután azonban ez az 1871. évi LIII. tc. módositását feltételezi, és miután az igazságügyminister ur igéretét birom, hogy a most idézett törvénycikk módositásával egyidejűleg e kérdést is szabályozni kivánja: részemről elállottam attól, hogy az erre vonatkozó határozatot a jelen törvényjavaslat keretébe felvegyem.
A földbirtok szabad használatának jelentékeny korlátozásáról szól a törvényjavaslat 11. §-a is, mely szerint a vizmosásos és vizmosások által veszélyeztetett területeken a legeltetés egészben, vagy részben eltiltható, sőt a birtokosok hatósági úton a talaj azon mívelési módját tartoznak az ilyen területeken alkalmazni, a mely a baj elháritása érdekében legczélszerűbb.
Ámbár azon intézkedés a tulajdon szabad használatát korlátozza, épen a tulajdonosok érdekében áll, hogy a vizmosásos birtok tulajdonosa a birtok értékének devalválását maga után vonó, sőt a szomszéd birtokos tulajdonát is megkárositó használattól eltiltható és más alkalmasabb mívelési mód alkalmazására legyen kötelezhető.
Különösen fontos a hatósági beavatkozás olyan esetekben, a midőn egy vizmosásos terület többek tulajdonát képezi, midőn tehát a hatóságnak védelmezni kell azt, a ki birtokának tönkretételét megakadályozandó, a helyes mívelési rendszerhez folyamodik. Több oldalról hangsúlyozták, hogy az ilyen területek újból való tagositás útján az egyes tulajdonosoknak akkép osztassanak ki, hogy a terület új kiosztása biztositékot nyújtson a vizmosások képződése ellen. Erre vonatkozó intézkedések azonban szintén nem e törvény keretébe valók, hanem az 1871. évi LIII. tc. módositása alkalmával kell ezen területeknek újból való tagositásáról gondoskodni.
A 12. §-ban biztositani kellett, hogy a városoknak és községeknek, mint jogi személyeknek birtokai a czélszerű gazdasági hasznositás és jövedelmeztetés szempontjából is hatósági ellenőrzés alatt álljanak.
A községi jövedelmek fokozása és általában a gazdasági haladás előmozditása szempontjából szükséges az, hogy a községi birtokok jövedelmezőkké tétessenek, és e tekintetben a községeket bizonyos szakszerű ellenőrzés alá kell helyezni.
E szakszerű ellenőrzés ez idő szerint, miután gazdasági szakközegek a törvényhatóságokban alkalmazva nincsenek, csakis a főszolgabiróra volt bizható, a kinek kötelessége a helyszinén meggyőződés alapján a községi birtokok kezeléséről tudomást szerezni és ha azt látja, hogy a községi birtokok jövedelme, azoknak hanyag kezelése vagy olcsó bérletek miatt igen csekély, ha azokon rablógazdaságot űznek, vagy más tekintetben hátrányosan vagy károsan kezeltetnek, az intézkedéseket megtehesse és a birtokok jövedelmezőségét fokozza, másrészt pedig, hogy ez úton közvetve az egyes községi lakosokra háruló községi terheket csökkentse.
Kihágást követ el és 200 koronáig terjedhető büntetéssel büntettetik az, a ki a közös vetésforgóra és legeltetésre nézve megállapitott rendtartást megszegi, vagy az erre vonatkozó hatósági rendelkezéseket meg nem tartja.
Ezen és az 1890. évi javaslat I. és V. fejezetének határozmányai közt lényeges különbség az, hogy javaslatom szerint a birtok használatának korlátozása, vagy a korlátozás megszüntetése felett mindenkor a közigazgatási hatóságok és végső fokban a minister határoz, hogy sok részlet, a mely inkább rendeletbe való vagy önként érthető dolog, - kihagyatott, ellenben lényeges intézkedések, minők a községi vagy közbirtokossági előljáróság kötelességeire a közös legelők felosztására, a vizmosásos területek művelésére és a községi tulajdont képező birtokok gazdasági mivelésének ellenőrzésére vonatkozó rendelkezések javaslatomban felvétettek.
A javaslat ezen fejezete a legeltetésre vonatkozó különböző egy törvény keretében helyet fogható intézkedéseket tartalmaz.
A mezei gazdálkodónak alig van olyan ága, a melylyel másoknak több kár okoztatnék, mint épen a legeltetés. Ez okból szántam erre külön fejezetet.
A 13. § elrendeli, hogy legeltetni csakis kellő felügyelet mellett szabad és ez alól csak a bekeritett helyek vétetnek ki.
A kereskedelmi minister nagy súlyt fektetvén arra, hogy a vasutak mentén a legelő állatok fokozott felügyelet alatt álljanak, a javaslatban ennek is kifejezést kellett adni, - de az erre vonatkozó határozmányokat, miután itt már nemcsak mezőrendőri, hanem vasuti közbiztonsági szempontok is döntők, a vasut-üzletrendtartás és az ezzel kapcsolatos külön szabályok tartalmazzák.
Ugyane szakaszban mondatott ki azon fontos elv, hogy a közutakon legeltetni tilos. A közutakat az emberek legnagyobb része olyan helynek tekinti, a hol mindenkinek szabad legeltetni. Azt tehát határozottan el kellett tiltani, és pedig nemcsak azért, hogy a közút tulajdonosának jogait a helytelen felfogással szemben megvédjük, hanem azért is, mert a közutakon való legeltetés legtöbbször csak ürügy arra, hogy más magántulajdonában lehessen kárt tenni.
A 14. §-ban az országos gazdatanács kivánságához képest gondoskodtam arról, hogy a törvényhatóságok a pásztorokra nézve szabályrendelettel intézkedjenek.
A 15. § értelmében a közös legelőkön és a nyomásos fordulókon rendszerint csak közös csordákban, nyájakban, falkákban, csürhékben és ménesekben szabad legeltetni. Feltétlenül ezt a rendelkezést nem lehetett kimondani, mert egyes igen nagy határokon nincs kizárva annak lehetősége, hogy külön csordák, nyájak stb. legyenek, következéskép módot kellett nyujtani arra, hogy az érdekeltek, illetve községi előljáróság a külön csordákban való legeltetést is megengedhesse.
A 16. § előirja azon határozmányokat, a melyeket a közös legeltetésre használt birtokoknál a községi előljáróság, illetőleg a birtokossági külön tanács évről-évre megállapitani köteles, eleje veendő a sok helyt létező bizonytalan állapotoknak. A megállapitandó szabályok ellen természetesen felebbezésnek van helye, a mikor is a hatóság végérvényesen határoz.
A 18. § intézkedik, hogy minden községben a községbeli összes haszonállatok létszáma évenként egyszer összeirassék. Az ilyen összeirásról már az 1880:VII. tc. 17. §-a is intézkedik; - ez az intézkedés azonban oly általános, hogy abból az ország haszonállatainak létszáma meg nem állapitható; mert a hol közös legelő nincs, ott az 1880. évi VII. tc. 17. §-a nem alkalmazható. Ki kell tehát terjesztenem az összeirás kötelezettségét minden községre tekintet nélkül arra, hogy közös legelője van-e vagy nincs és elő kellett irnom azt is, hogy az összeirás faj és kor szerint történjék, mert csak ily módon leszünk abban a helyzetben, hogy állataink létszámát évről-évre ismerjük. Ugyanezen szakasz gondoskodik, hogy a közös csordákban legelőre kibocsátandó állatok egészségügyi szempontból megfigyelés alatt tartassanak és megvizsgáltassanak, mert csak igy védelmezhető állatállományunk a ragadós betegségek ellen.
A 19. §-ban a kóbor czigányok sátorozásának és legeltetésének korlátozásáról gondoskodtam s megtiltottam, hogy ezeknek állatai a községi vagy közös legelőkön és a közutakon legelhessenek, mert a mint számtalan tapasztalat mutatja, az állati betegségeket leginkább az ilyen állatok hurczolják el. - Ámbár a kóbor czigányok sátorozására vonatkozó intézkedések inkább a községi törvénybe valók, mégis mivel a mai községi törvény erről nem intézkedik, a legeltetés megszoritásával kapcsolatban a sátorozhatásra nézve is czélszerűnek véltem az intézkedést.
Az 1889-iki javaslat a legeltetés szabályozását a törvényhatóságokra bizta volna, - javaslatom szerint azonban e szabályokat a községi előljáróság, illetve a birtokossági külön tanács állapitja meg, és a határozat - a mennyiben senki sem felebbez - végre is hajtható. A törvényhatóság a községek eltérő viszonyait együttesen szabályozni alig képes; helyesebb tehát, ha a különböző viszonyoknak megfelelő rendezés azokra bizatik, a kik közvetlen érdekelvék.
Az állatoknak évenkénti összeirására és a kóbor czigányokra vonatkozó határozmányok ujak.
Ez a fejezet tilalmi határozatokat tartalmazván, egyes cselekményeket vagy mulasztásokat kihágásnak kellett minősitenem. Igy 200 koronáig büntethető az, a ki másnak területén legeltet, a ki a közös vetésforgóra vagy legeltetésre vonatkozó gazdasági rendtartást megszegi; 100 koronáig büntethető az, a ki idegen szántóföldről, rétről, legelőről stb. trágyázó vagy fűtőanyagot jogosulatlanul szed; a ki állatokat felügyelet nélkül vagy közutakon legeltet, a ki engedély nélkül külön nyájakban legeltet és a ki a reá bizott állatokat felügyelet nélkül hagyja.
A földmívelésügyi kormány nem lehet közönyös az iránt, hogy bárki tetszése szerint rendezze be állattenyésztését; mert azok a kisebb gazdák, kiknek nem áll módjukban, hogy önállóan tartsanak apaállatokat, - áldozatul esnének egyesek kisérletezéseinek. Gondosan mérlegelve tehát az ország különböző vidékeinek szükségletét, befolyást kell gyakorolnia a kormánynak az állattenyésztés irányára. Ezt teszi valamennyi művelt állam; mert minél fejlődöttebbek a gazdasági viszonyok, annál nagyobb gondot kell forditani főképen a szarvasmarhánál és lónál az állattenyésztés helyes irányára.
Azért mindjárt a 20. §-ban kimondandónak véltem azt, hogy a földmívelésügyi minister által a szarvasmarhára nézve megállapitott tenyészkerületeket, vagyis azt, hogy a hatóság az ország melyik részében mily állatfaj tenyésztését támogatja, - a törvény érintetlenül hagyja és csak a törvényhatóságnak a földmívelésügyi minister által jóváhagyott szabályrendelete utján módosithatók a tenyészkerületek. A lovakra nézve a tenyészkerületeket a törvényhatóság meghallgatásával a földmívelésügyi minister határozza meg.
A szarvasmarhára vonatkozólag már 1880-ban az orsz. gazdasági egyesület és más érdekeltek kérésére akkori hivatalelődöm szakértőket hivott össze és az egyes érdekelt vidékek véleményeit meghallgatván, megjelölte azon szarvasmarha fajtákat, melyek az országban tenyésztendők lesznek és az ország azon vidékeit, melyekben a kijelölt fajták tenyésztendők.
A megjelölt fajták voltak: a hazai (magyar-erdélyi) a simmenthali (berni) a kuhlandi, a pinzgaui, a borzderes jellegek és a karintiai fakó tájfaj. Ezeknek megfelelően határozta meg az tenyészkerületeket is.
Természetes, hogy e megállapitást véglegesnek hivatalelődeim nem tekinthették; s a tenyésztési határokat sem törvény, sem pedig rendelet által nem akarták meghatározni, mert a gyakorlati élet által nyujtott tapasztalati eredményeket kivánták előbb bevárni, a miért a megállapodások egyelőre csak a földmívelési kormány által követendő irányelvnek tekintettek.
Azóta 12 év alatt a mezőgazdasági viszonyok változásával párhuzamban a kijelölt tenyészfajták s a tenyészterületek beosztása is lényegesen változott.
Ma az ország egyes vidékein helyesen tenyésztendő szarvasmarha-fajták a következők:
1. a magyar erdélyi fajta;
2. a pirostarka hegyi fajták (simmenthali, berni és az ezek után keletkezett tájfajták: pinzgaui és kuhlandi);
3. a borzderesek.
Az ugynevezett „mariahofi” vagy karintiai fakó szőrű tájfajta tenyésztése nem vált be.
Az 1880-ban az egyes marhafajták tenyésztésére készült területi beosztás, vagyis az ugynevezett tenyésztési kerületek szintén módosultak.
Egyes tenyésztési kerületek határvonalainak kibővitése, illetve szűkitése a nyugoti fajták, vagyis a színes marhának felszaporodását és hazai marhánknak az azokkal űzött keresztezése folytán beállott tarkitását önként követte.
Mig tehát az 1880-ban kijelölt beosztással szemben, daczára hogy időközben a szines marha egyik tenyészteni javasolt tájfajtája, a máriahofi elmaradt, a nyugoti fajták tenyésztési területe nagyobbodott, hazai marhánk tenyésztése mindinkább kelet felé és szűkebb körre szorult.
Az ország ma az egyes szarvasmarha fajták tenyésztése szerint tényleg következőkép van felosztva:
1. A hazai, vagyis a magyar erdélyi szarvasmarha nagy tenyésztési kerületét képezi a pinzgaui fajta által a délkeleti határon elhóditott terület és a nagyobb városok körűl fajtermelésre dolgozó községek, valamint egyes nagybirtokosok kivételével az országnak keleti része, melyet alulról felfelé a Duna balpartja Zimonytól a Csepel-szigetig, Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye északnyugoti egy harmada, Heves és Borsodnak körülbelül fele, Zemplénnek déli, valamint Ung és Bereg sík része, végre Máramaros megyében a Tisza völgye határol.
2. Ezen nagy területben találjuk ma a pinzgaui fajta piros-tarka hegyi marhát már tekintélyes számban elterjedve: Krassó-Szörény, Hunyad, Szeben, Nagy-Küküllő, Brassó és Besztercze-Naszód megyékben, ezenfelül a Maros mentén Arad megyében.
3. A borzderes fajták tenyésztési területe Máramaros, Bereg és Ung megyék hegyes és dombos része.
4. Az országnak ezenfelül fenmaradó nyugoti része képezi a piros-tarka hegyi fajták által ellepett azon területet, melyen ma bár még sok, de egymástól elkülönitett kisebb helyen kizárólag a hazai marhát tenyésztik, de azt a nyugoti marha mindinkább felszaporodó tenyésztésével szemben sokáig fentartani alig lehetséges.
A magyar marhát nagyobb mérvben tenyésztik még Dunántul Somogy, Zala, Veszprém, Esztergom és Fehér megyék nagyobb, Komárom, Tolna és Baranya kisebb részében, továbbá a Duna balpartján a Csallóközben.
A nagyobb városok és környékük a tenyészkerületekből kihagyattak.
Ezek a tenyészkerületek azért jelöltettek meg, hogy a közös használat alá bocsátandó apaállatok a tenyészkerületek megfelelő fajtákból szereztessenek be, de a tenyészkerületek azokra nézve, a kik önálló tenyészettel foglalkoznak, a kik apaállataikat maguk szerzik be és használat végett másoknak át nem engedik, korlátozásokat nem szab.
A magyar fajta tenyésztéséhez szükséges apaállatokat részben egyesektől lehet beszerezni, de hogy jobb anyag álljon a közönség rendelkezésére, bikanevelő telepek létesittettek Tordán, - és a csákovári földmives-iskola gazdaságában. Részben ezek, részben a magánosok által nevelt magyar fajú tenyészanyag a fokozódó szükségletet meglehetősen kielégitik.
Nagyobb nehézségekkel járt a nyugoti fajtákra nézve az apaállatok iránt nyilvánult szükséglet kielégitése; mert ezeket eredeti tenyésztési vidékeikről kellett importálni és egyes magángazdákat serkenteni, hogy apaállatok nevelésével foglalkozzanak. Importáltunk 1885. év végéig 1311 drb tenyészállatot; ezen idő után azonban a kormány magánosok részére többé külföldi apaállatokat nem importált, mert az egyes tenyésztők száma gyorsan növekedvén, a belföldről már különböző fajtákból annyi tenyészállatot bocsáthattak a közönség rendelkezésére, hogy a szükségletet nagyobbára kielégitette.
Hogy a kijelölt tenyészirány az érdekeltek által is annál könnyebben el legyen fogadható, az állam különböző kedvezményeket nyujt azoknak, a kik a tenyésziránynak megfelelő apaállatokat szereztek. Nevezetesen biztositotta a községet, a melynek bikára volt szüksége, hogy saját megbizott szakértőjét küldhesse el a minister által megjelölt tenyésztésekbe és gulyákba, a ki az apaállatot tetszés szerint választhatta, a szakértő költségét és a bika elszállitási költségét a kincstár viselte vagy előlegezvén, az apaállat árát, részletekben való megtéritést engedélyezett, vagy végül az apaállat vételárának 20%-a engedtetett el. Ezen kedvezmények hatottak oda, hogy a községek maguk is igyekeztek a kijelölt szarvasmarha-tenyésztési irányt követni, és miután ezen irányt a tapasztalat is helyesnek igazolta, az első kijelölés óta számbavehetőleg nem módosult.
Tény, hogy a kijelölt iránynak megfelelő szarvasmarha évről-évre mindinkább jellegződik, és tekintettel arra, hogy az utóbbi években a szarvasmarha ára is jelentékenyen emelkedett és a gazdák is működésük és fáradságuk jutalmát megtalálják, bizton remélhető, hogy szarvasmarha-tenyészetünk évről-évre nemcsak minőségre javul, hanem mennyiségre is emelkedni fog.
Az 1880-ban megállapitott és azóta is többszörös módositás után a fentebb már felsorolt területeken fennálló tenyészkerületek változtathatlanoknak jövőre sem tekinthetők, mert gazdasági fejlődésünk s azon körülmény, hogy a legelőn való tenyésztésről mindig több és több gazda kénytelen részint a tagositások, részint pedig a legelő-felosztások következtében az istállótenyésztésre átmenni, önként hozza magával a más tenyésztési irányra való áttérés szükségét. Azért véltem szükségesnek, hogy a törvényjavaslat 20. §-a olyképen intézkedjék, hogy az egy törvényhatóság területén fenálló tenyészkerületet a törvényhatóság szabályrendeletileg módosithassa. A tenyészkerületek módositásának jogát a földmívelési ministernek fenntartani nem kivánom, mert az elannyira különböző helyi viszonyok tüzetes ismeretével biró hatósági testület a kezdeményezés körül sokkal inkább van abban a helyzetben, hogy a lakosság szükségletét, tekintettel a változott körülményekre, megitélhesse: nehogy azonban szembeötlő hibák vagy jelentékeny rázkódtatások történjenek és nehogy az ily módositások évről-évre ismétlődhessenek, a tenyészkerületeken történő változtatások csak törvényhatósági szabályrendelet utján eszközölhetők; módomban állván igy a szabályrendelet jóváhagyása alkalmával a módositásra vonatkozó indokok mérlegelése és a netáni helytelen intézkedések meggátlása.
Másként áll a helyzet a lóra, tenyészkerületeinek megalakitására nézve, mert az több körülménynél fogva a földmívelésügyi ministerre bizandó, a ki ez irányban a törvényhatóság meghallgatásával intézkedik.
A lótenyésztésre ugyanis annak honvédelmi fontosságánál fogva, az állam nagyobb, közvetlenebb befolyást gyakorol az által, hogy tetemes számú méneket tart országos tenyésztési czélokra a méntelepekben, továbbá a községek számára is kedvezményekkel ad el községi méneket, jutalom díjosztásokat rendez stb. Mig tehát egyrészről a honvédelmi szempont megkivánja, hogy az állam jövőre is megtartsa az országos tenyésztés irányitására a befolyásnak legalább azt a mérvét, a melyet ezen szempont kellő érvényesithetése megkövetel, már pedig az országos tenyészirány s a tenyészkerületek megállapitása egymástól elválaszthatatlanok, addig másrészt az állam épen a rendelkezésére álló tetemes ménlétszám folytán leginkább képes arra, hogy a különböző fajtájú méneknek megfelelő elhelyezése által, a tenyészkerületek és tájfajták megállapitására és létesitésére a helyzetet előkészitse, s annak idején a tenyészkerületeket tényleg életbe is léptesse. Figyelembe veendő továbbá még azon idevonatkozó körülmény is, hogy miután a tenyészkerületek czélszerűen csak ugy állapithatók meg, ha azok nem szorittatnak az egyes törvényhatóságok határai közé, hanem oly összefüggő nagyobb területeket ölelnek fel, a melyeket tenyésztési és gazdasági viszonyaik azonos tenyésztési czélok követésére utalnak, az idevonatkozó elhatározást nem lehet az egyes törvényhatóságokra, hanem a földmívelésügyi ministerre kell bizni, mely azonban természetesen az érdekelt törvényhatóságok meghallgatásával jár el.
Az által, hogy a tenyészkerületek megállapitása az illető vidékeknek ezen szempontból való előkészitése, s a szorosabban meghatározott kerületenkénti tenyésztés életbeléptetésének időpontja a földmívelésügyi ministerre bizatik, egyuttal legczélszerűbben, rázkódás és zavarok nélkül előkészithetőnek látszik az átmenet is, a kerületenkint való tenyésztésre azon mai állapotról, melyben az országnak még nagyon sok vidékén a kanczaanyag igen vegyes, s a hol ugyanazon, sokszor aránylag kis területeken nagy- és kisgazdák, különböző vagyoni viszonyok között, különböző czélokkal, sőt nagyon eltérő szakértelemmel, hajlamokkal és szokásokkal tenyésztenek. Ez az állapot a tenyészkerületek határozott kitűzését, s az azokhoz való merevebb ragaszkodást ma még igen sok helyen ugyszólván kizárja, de nem akadályozza azt, hogy oly vidékeken, a hol a kanczaanyag nagyobb egyöntetűsége megengedi, ez a czél már most is szem előtt tartassék.
Mig továbbá az oly átmenettel, hogy minden vidékre a lehetőséghez képest oly állami mének adatnak, a melyek fajtája a kanczaanyag minőségének megfelel, de vére már nemesitett, a kanczaanyag javitásában meg van a kellő fokozatosság, másrészt a bár különböző fajtákhoz tartozó, de egyaránt nemes vérű anyagnak keverése által nem szenved érezhetőbb hátrányt a népies tenyésztésben legfontosabb szerepet játszó és legtömegesebb árúnak, a jó katonalónak előállitása sem.
Kivételt képez azonban itt a hidegvérű nori, s esetleg más oly fajták tenyésztése, a melyeket a divat hosszabb-rövidebb időre felkap. Különösebben a nori fajtára nézve már most szorosabban megállapitandó lesz a tenyészkerület azért, mert ennek tenyésztése rohamosabban terjed, s mert ott, a hol a nori ló vére nemesebb lovakéval összekeveredik, az ivadék nemcsak hogy a katonai szolgálatra válik alkalmatlanná, de egyuttal az illető vidék egész tenyésztése is diskreditáltatik, a mi azután ugy honvédelmi, mint közgazdasági szempontból hátrányos. Ez okból a nori ló tenyésztését a nagybirtokokra, a melyeken azt a marhatenyésztésünkben és forgalmunkban beállt változások mindinkább szükségessé teszik s azokra a vidékekre kell szoritani, a melyeken ennek a tenyésztésnek összes előfeltételei adva vannak, de ezeken a vidékeken egyidejűleg a nemes ló tenyésztésének támogatásával fel is kell hagyni.
A 21., 22., 23. és 24. §-ok az apaállatok számának törvényhatósági meghatározásáról az apaállatok elhelyezéséről, tartásáról, a költségek viseléséről és a kiadások fedezési módjáról intézkednek.
E fejezet 25. §-a azon határidőt jelöli meg, mely alatt a községek a törvényhatóság által a 21. § alapján meghatározandó apaállatokat beszerezni kötelesek. Bizonyos határidőnek meghatározása magában a törvényben azért szükséges, hogy a községek jó eleve készülhessenek a szükséges számú apaállatok beszerzéséhez.
A törvény ezen határozott intézkedése mellett azonban módot kellett nyujtani arra, hogy egyes indokolt esetekben a 25. §-ban kitűzött határidőktől eltérhessünk s fel kellett hatalmazni a földmívelésügyi ministert, hogy kivételeket engedélyezhessen.
A törvényjavaslat 27. §-ában gondoskodni kellett arról, hogy az eddig is működött járási állattenyésztési bizottságok fentartassanak. Az előterjesztett javaslatban ugyanis, a mint már előbb is kifejeztem, azt tartván szem előtt, hogy a jelenleg fennálló hatóságokhoz és szakközegekhez alkalmazkodjunk, a járási bizottságok hatáskörét, ugy a mint az eddig is fennállott, a javaslatban is fentartottam. Ha a közigazgatási szervezet módositást szenved és annak keretébe gazdasági szakképzettséggel biró hatósági közegek és hatósági szaktestületek illesztetnek be, akkor természetesen a 27. § is elesik, mert az abban emlitett járási állattenyésztési bizottság teendőit valószinűleg más hatósági szervezet fogja átvenni.
A 30. §-ban határozott kifejezést kellett adnom annak, hogy saját anyaállataihoz, tekintet nélkül a tenyészkerület követelményeire mindenki tetszés szerinti apaállatot használhat, nehogy kétely férjen ahhoz, hogy a hatóságnak olyan tenyésztőknél, a kik önálló tenyésztéssel és önálló apaállat tartással foglalkoznak, beavatkozási joga van, miután a hatóságnak ilyen esetekben csak arra terjedhet ki a jogköre, hogy azokon az apaállatok a tulajdonoson kivül más anyaállatoknál tenyésztésre ne legyenek használhatók.
Ha azonban ily apaállat tenyésztés végett másoknak is átengedtetnék, ép ugy megvizsgálandó a járási bizottság által, mint a közös tenyésztésre használt apaállat.
A „közös tenyésztés” kifejezés azonban nem érthető akként, hogy ha valaki, a ki önállóan apaállatot tart, azt cselédjeinek a bérükben engedélyezett anyaállatoknál is használatra bocsátja, ez közös tenyésztésnek tekintessék.
Büntetendőnek vélem azonban azt, a ki apaállatot tenyésztési igazolvány nélkül másoknak tenyésztés czéljából átenged, vagy a ki ilyen apaállatot másnemű állatokkal a közös legelőre hajt; ennek büntetése javaslatom szerint 200 koronáig terjedhet.
A birtokhatárok megjelöléséről kodifikált magánjogi határozatok hiányában mezőgazdasági viszonyaink közt mulhatlanul szükséges intézkednünk. Magában a törvényben azonban csak azon jogelv mondatnék ki, hogy a földbirtok határai, minden birtokos által látható módon megjelölendők, a további részletek szabályozását a törvényjavaslat itt is, mint általában több helyen, a földmívelésügyi ministerre bizza, felhatalmazván azt, hogy az a törvényhatóságok meghallgatása mellett rendeleti uton intézkedjék.
A rendelet tartalmát is előirja a törvényjavaslat, a mennyiben abban gondoskodni kell arról, hogy ki hol tartozzék határát megjelölni, hol alkalmaztassanak állandó és hol ideiglenes határjelek? Milyenek legyenek a határjelek? Mennyi idő alatt állittassanak azok fel és mennyi idő alatt igazittassanak ki.
A 32. § általános elvként kimondja azt is, hogy a szomszédoknak kárt okozó határjelzés tilos s ilyenek megsemmisitendők. Ámbár általános magánjogi elv, hogy másnak kárt senki sem okozhat, a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről szóló törvényben mindamellett is a káros határjelzések megsemmisitéséről és tilalmáról gondoskodni kell, mert különös az, ha élő fánál jelöltetik a határ, ez a szomszédnak tetemes kárt okozhat, mert bizonyos fanemek igen terjednek és a szomszéd földjében is kárt okozhatnak.
A 33. § gondoskodik arról, hogy a határjelek felállitása és fentartása a községi előljáróság felügyelete alá helyeztessék s ez gondoskodni tartozik, hogy a megrongált vagy megsemmisült határjeleket, ha máskép nem lehet, a tulajdonos költségén felállittassa. A rendeletnek van fentartva az, hogy e határjelek időnként, különösen oly községekben, hol a számtalan kis parczellák miatt a határok iránti villongások gyakoriak, egy vagy két évenként a határjelek felülvizsgálata eszközöltessék és ez alkalommal a községi előljáróság a határjelek megigazitásáról vagy kijavitásáról stb. gondoskodjék. Ez uton remélni lehet, hogy számtalan határvillongás és hosszadalmas pereknek elejét lehet venni. Az természetes, hogy a közigazgatási hatóságnak csak magukra a határjelekre vonatkozólag terjed ki hatásköre, a mint azonban a tulajdon válik vitássá, az a közigazgatási hatóság illetékességi körébe már nem tartozik, hanem a rendes birói útra utasitandó, mi által a birói és közigazgatási hatáskör közötti határvonal minden kételyt kizáró módon meg van határozva.
Kihágást követ el és 200 koronáig büntetendő az, a ki a szomszédra nézve káros határjelzést alkalmaz.
A közutakról és vámokról szóló 1890:I. tc. meghatározza a különböző utakat, de az ugynevezett mezei dülőutakról nem gondoskodik és miután e mezei dülőutak nem valami nagyobb fokú közlekedés közvetitésére, hanem csak arra szolgálnak, hogy mindenki a saját birtokához juthasson, az ugynevezett mezei dülőutakról, a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről szóló törvényben kell gondoskodásnak történnie és mindenekelőtt a törvénynek rendelkezni kell arról, a mi különben a tagositásról szóló törvények és utasitásokban is ki van mondva, hogy a tagositás alkalmával minden tag akként hasitandó ki, hogy az hozzáférhető legyen és a mennyiben e tagok nem állami, törvényhatósági vagy községi közlekedési utak mentén feküsznek, a mennyiben külön közdülő utak jelölendők ki, a melyek e tagokkal való közlekedés közvetitésére szolgáljanak (35. §).
A 36. §-ban gondoskodni kellett arról, a hogy mezei dülőutakat ki létesitse és hogy azon mezei dülőutak, a melyek a községi közdülőutak közé nincsenek felvéve, szintén jó karban tartsák azok, a kiknek érdekében az út létesittetett vagy fentartatott, hogy pedig ez biztosittassék, a községi előljáróság felügyeletre kötelezendő. A hozzájárulási arány tekintetében az egyezséget az érdekeltek közt a községi előljáróság kisérti meg és csak ha ez nem sikerül, kell az illetékes közigazgatási hatósághoz fordulni.
E mezei dülőutak is használhatók a posta által, a nélkül, hogy az a jókarbantartás költségeihez hozzájárulni tartoznék, ugyszintén a mezei dülőutakon a közhasználatú táviróberendezések vezetéke és támszerkezetei is felállithatók (37. §).
A kisajátitási jog megadandó a község által létesitendő új mezei dülőutak czéljaira vagy a létező utak kiszélesitésére.
Az erre vonatkozó 38. §-t azért kellett a javaslatba felvenni, mert az 1881-ik XLI. tc. első szakaszának első pontja szerint kisajátitásnak csak közérdekből, közutak és közhidak épitésére lévén helye, kétség férhetett volna ahhoz, hogy az ugynevezett mezei dülőutak közutak jellegével birnak-e? Hogy tehát e tekintetben kétely ne legyen a kisajátitási jog megadásával, a javaslatban külön is gondoskodni kellett, de csak azon esetben, midőn ezen utakat a község létesiti; mert a kisajátitási jog megadásában nem mehettünk annyira, hogy egyeseknek a saját birtokaikhoz való hozzáférhetés czéljából a kisajátitási jogot megadják.
A mezei dülőutak védelme szempontjából büntetendő, a ki a mezei dülőutat jogosulatlanul megszűkíti, másfelé irányitja, elszántja, vagy megrongálja és a ki az utak vagy bekeritett földek elzárására szolgáló keritéseket, sorompókat, kapukat és más hasonló készülékeket jogosulatlanul kinyitja (az első esetben 200, a második esetben 100 koronáig büntetendő).
A faiskolák létesitéséről és az utak mentének befásitásáról minden körülmények és viszonyok közt végrehajtandó részletes szabályokat felállitani törvényben nem lehet, mert az ország vidékeinek különböző égalj- és talajviszonyai, az utak különfélesége és az utak mellett elterülő földterületekkel kapcsolatos magánjogi kérdések miatt egységesen intézkedni lehetetlen.
Az a nézet is nyilvánult, hogy a faiskolákról és fásitásokról szóló fejezetet a törvényből egészen ki kell hagyni, mert ugy sem lehet olyan törvényt alkotni, a mely ezeket a kérdéseket jól szabályozná.
Kétségkivül hibás is volna a törvény, ha e részben az egyes érdekelt törvényhatóságok vagy úttulajdonosok szabad elhatározását bizonyos mértékben nem biztositaná.
Én tehát a javaslat VI. fejezetének szövegezésénél is azt tartottam szem előtt, hogy a kereskedelmi és földmívelési ministernek, valamint a törvényhatóságnak módjában álljon különböző viszonyoknak megfelelő rendelkezéseket tenni; de e czélból, a törvénynek mégis bizonyos határozatokat kell tartalmaznia, melyek a hatóságokat bizonyos munkák teljesitésére kötelezik, s irányt, de egyszersmind jogot is adnak arra, hogy a mennyiben a rendelkezést az érdekelt község vagy úttulajdonos nem foganatositaná, annak érvényt szerezhessenek.
Ha más czélszerűségi tekintetek nem is léteznének, elégséges indok az is, hogy selyemtenyésztésünk örvendetes fejlődése mellett mindinkább oda kell törekednünk és az eperfa-ültetések fokozása által főleg a kisgazdáknál azok működési körét oda kell irányitanunk, hogy azok a selyemtenyésztést megkedveljék és ez uton jövedelmüket fokozhassák. Ezen népipar pedig kellő gyökeret csak akkor verhet, ha az eperfalomb kellő mennyiségben áll rendelkezésre oly vidéken, a hol a selyemtenyésztés haszonnal űzhető. Nem kis fontosságú tehát az, hogy az érdekelt hatóságok az eperfa tenyésztését előmozditsák és hogy az eperfa főleg az utak mentén ültettessék, mert csak ez uton lehet biztositani a népnek eperfa-lombot ingyen.
Törvényben kell tehát kimondani azt, hogy minden község a határ kiterjedéséhez és a befásitandó utak és területekhez mért, de legalább 1/4 katasztrális hold nagyságú, kellően berendezett faiskolát tartson (41. §). A hatóság birálja meg, vajjon a határ kiterjedéséhez és a befásitandó utak és területekhez mekkora faiskola szükséges és az illető községet kötelezheti, hogy 1/4 kat. holdnál nagyobb területű faiskolát tartson.
A kellő berendezés alatt mindaz értendő, a mi a tenyésztendő csemeték ápolásához és fejlesztéséhez szükséges.
A faiskola be kell hogy keritve legyen, azt elegendő vizzel kell ellátni s abban a szükséges szerszámoknak meg kell lenniök.
A földmívelésügyi minister a törvény ezen kötelező szabályának enyhitése czéljából méltányos esetekben egyes községeket a faiskola területének kijelölése és faiskola berendezése alól felmentheti vagy több község szövetkezését engedheti meg; mert nem volna indokolt, hogy a faiskolának fentartására a község ott is kényszerittessék, a hol a talajviszonyok erre nem alkalmasak vagy egyébként faiskolára szükség nincs (41. §). A hatóság és a földm. minister a felmentés iránti kérelmek alkalmával mindenesetre mérlegelni fogja, hogy a községben van-e már felekezeti vagy magánfaiskola és hogy az alkalmas-e a község határán szükséges facsemeték előállitására. Ha e tekintetben kellő biztositékot nyer és a községet a faiskola fentartása alól felmenti és esetleg a faiskola czéljaira kijelölt terület másnemű hasznositásáról gondoskodik, mert ha a fahiány fedezve van, nem kell a községet felesleges kiadásokkal terhelni. A törvény végrehajtása érdekében gondoskodni kellett felelős közegekről is, a 42. § tehát felelőssé teszi a községi előljáróságot azért, hogy községi faiskola létesittessék és hogy az utakra és közhelyekre kiültetett fákat megfelelően gondozzák. A községi előljáróság egyik tagja ez iránt személyes felelősséggel tartozik és felügyeletet még akkor is gyakorol, ha a faiskola kezelésére külön közeg alkalmaztatik, vagy ha azzal a községi néptanitók valamelyike bizatik meg; mert ha ezek kötelességeiket hanyagul teljesitenék, a községi előljáróság a felelősséget magáról azzal, hogy ő egy külön közeget vagy a néptanitót bizta meg, el nem hárithatja. A községi faiskola segélyével a községbeli tanköteles gyermekek a fatenyésztésben oktatandók s erre az utasitások a vallás- és közoktatásügyi ministerrel egyetértőleg fognak kiadatni, a mennyiben arról is gondoskodni kell, hogy ha a községi faiskola kezelése a felekezeti néptanitók egyikére bizatik, ez köteles legyen a más vallásfelekezeti tanköteles gyermekeket is oktatni, minthogy a faiskola rendes művelése érdekében nem kivánatos, hogy egy faiskolába több néptanitó járjon (43. §).
A 44. § szerint törvényhatósági szabályrendelettel állapitandó meg, hogy a községi faiskolákban, tekintettel a különböző vidékekre, minő facsemeték és minő gyümölcsfák tenyésztessenek.
Oly vidéken, hol a selyemtenyésztés üzetik, vagy sikeresen volna űzhető, az perfatenyésztésre különös gond forditandó; a hol pedig a kosárfonás mint házi ipar meghonositható, a kosárfűz is tenyésztessék.
A 45. § a faiskolákban nyert csemeték kiültetéséről és értékesitéséről és az abból befolyó jövedelem hováforditásáról intézkedik.
A 46. §-ban gondoskodni kellett arról, hogy ha valamely község kötelességét elmulasztja, a hatóságnak joga legyen az előjáróságot megbirságolni és ha ez se használna, a faiskolát hatósági kezelés alá venni és azt a község költségén addig míveltetni, mig a község a faiskola kellő fentartására elegendő biztositékot nem nyujt.
A 47. § hatályon kivül helyezi az 1890:I. tc. 134. §-át, a mely azt rendeli el, hogy a fák az útárok külső szélétől számitva fél méter és egymástól legalább 15 méter távolságra ültetendők. Azt, hogy ezen utak mily határidő alatt fásittassanak be, továbbá, hogy a fákat bizonyos utaknál az úttestre, vagy azon kivül és egymástól mily távolságra ültessék, milyenek legyenek az ültetendő fanemek és azoknak törzsmagassága, az országutakra nézve a kereskedelmi és földmívelési ministerek, a többi utakra nézve pedig a törvényhatóságok fogják legczélszerűbben megállapithatni. Az 1890:I. tc. 134. §-ának merev intézkedése mellett nem volt lehetséges a fákat az úttestre ültetni, holott sok útnál, különösen ha az út, mint nálunk, több helyen igen széles, hol az útárok nem az út szélén, hanem beljebb van, az ültetés más módon eszközlendő, mint azt az 1890:I. tc. előirta. E tekintetben az intézkedési jogkörrel felruházott hatóságnak csakugyan kell bizonyos, a helyi viszonyoknak megfelelő határozati jogot biztositani. Egyébként is a tapasztalás mutatja meg azt, hogy mely vidéken minő eljárást kell követni a fanemek megválasztásánál és azok ültetésénél. Tehát már ebből a szempontból se volna indokolt a törvényben merev határozatokat kimondani. Az útmenti fák ültetésénél ott, a hol még meghatározva nincsen, magának az útnak a szélessége állapitandó meg, mert e tekintetben is kételyek merülhetnek fel, tehát a tulajdonjog tisztázandó. Azután lehet megitélni, hogy a fák egyes utak mentén az úthoz tartozó földterületekre ültethetők-e?
E tekintetben a hatóság kezét megkötni vagy pedig határidő kitűzésével a viszonyok által megengedett nagyobb gyorsaság kifejtésére kényszeriteni nem volna czélszerű; mert ha csak az államutakat tekintjük is, ezeknek befásitása, feltéve, hogy a csemeték rövid idő alatt előállithatók, a kincstárra tetemes költséget háritana, s ennek csak akkor van kivánatos eredménye, ha a befásitás előre megfontolt és kellő tapasztalatok alapján felállitott programm szerint történik. Ha azonban a befásitásokat nem kellő sorrendben eszközöljük, bizonyos, hogy az arra forditott költség egy része a kiültetett fák megsemmisülésével kárba vész és nem érünk el annyi eredményt, mintha lassabban, de mindig a szerzett tapasztalatok alapján haladunk. A büntető határozatok intézkednek, hogy az, a ki a gazdasági terményeket, a fákat és csemetéket vagy azoknak gyümölcsét rongálja vagy levágja, kitördeli, legallyazza, a ki a közutakon és tereken vagy utczákon lévő szederfáról selyemtenyésztési czélokra a lombszedést jogtalanul megakadályozza vagy a lombot megfertőztetés által selyemtenyésztési czélra használhatatlanná teszi, 200, illetőleg 100 koronáig terjedhető büntetéssel büntettessék. A 46. § a facsemeték, vagyis a faiskolák kezelésére nézve tartalmaz büntető és megtorló határozatokat.
Az 1889. évi javaslattól abban tértem el, hogy a befásitásra határidőt nem tűzök, hogy a községi előljáróság kötelességeit körvonalazom és a hanyag községekkel szemben büntető határozatokat állapitok meg s végül abban, hogy az 1890:I. tc. 134. §-át hatályon kivül kivánom helyezni és ugy azt, hogy a fák az úttestre, illetve annak tartozékaira az úttesten kivül esetleg idegen területre, valamint azt, hogy a fák milyen távolságra ültettessenek egymástól, az érdekelt ministerekre, illetve a törvényhatóságokra kérem bizatni.
A kártékony állatok és növények irtása, valamint a hasznos állatok oltalmazása tekintetében a javaslat abból indul ki, hogy bizonyos káros állatok és növények elszaporodása nemcsak az egyes földbirtokosnak kára, hanem a szomszédokat, sőt esetleg távolabbi területek birtokosait is kárositja, a javaslat egyes tulajdonosokra oly kötelezettségeket ró, a melyek a tulajdon szabad használatát jogi szempontból korlátozzák.
Tekintettel azon terhekre, a melyekkel az efféle kényszerintézkedések járni szoktak és azon nehézségekre, melyekkel az efféle intézkedéseknek foganatositása jár, a korlátozó intézkedésekben a lehető legkevesebbre és a legszükségesebbre szoritkoztam.
Az emlősök és madarak irtására nézve a vadászati törvény (1883:XX. tc.) már is nyujt némi szabályozást, a mennyiben számos, a gazdaságra káros állatra nézve tilalmi időszakot nem állapit meg. Ezen intézkedés kiegészitéseül elrendelendő volna, hogy az ürgék, patkányok, hörcsögök, poczkok, egerek, tarka varjak és szarkák irtandók és utóbbinak fészkei és tojásai is pusztitandók (48. §).
A 49. § a hernyók, hernyófélék, és hernyótojások pusztitásáról intézkedik. E szakasz határozmányai nem újak; csupán törvénybe iktatnók, a legtöbb törvényhatóság által már ugyis életbeléptetett rendelkezéseket. A gazdaságot veszélyeztető káros növények irtása tekintetében a javaslat csak a szerb tövis és az aranka irtását rendeli el. Egyéb fajta gaz és gyom irtása iránt, mivel azok nem annyira veszélyesek és inkább csak egyes vidékeken jelentkeznek, a törvényes intézkedést nem tartom szükségesnek, mert a többi káros növény kiirtása a haladó gazdasági művelés által különben is biztositva van és ha netalán egyik vagy másik káros növénynek irtása a tapasztalatok alapján idő folytán szükséges volna, az 57. §-ban adandó felhatalmazás módot nyujt azt intézkedésre.
Az 50. § az arankának káros voltára való tekintettel megtiltja azt, hogy az olyan lóhere- és luczernamagvak, a melyek az arankától meg nem tisztittattak, termelésre eladassanak. E határozmányt azért vettem fel, mert sok a panasz, hogy a gazdák az arankától nem képesek megszabadulni. Bár az arankamentes magvak megszerezhetése érdekében az ország különböző részeiben állitottam fel magvizsgáló állomásokat, mégis kerülnek forgalomba arankás magvak, és miután épen a kisebb gazda nincs azon helyzetben, hogy magát lelkiismeretlen üzérek ellen védelmezhesse, úgyszintén a kisebb gazdára nézve jár aránytalanúl nagyobb költséggel az, hogy a vetéseiben előforduló arankafoltokat kiirtsa, ezen kisebb gazdák érdekében tartottam szükségesnek, hogy a javaslatba ily intézkedést felvegyek és az intézkedés határozottan csak azokra vonatkozik, a kik lóhere- vagy luczernamagvakat termelés czéljából adnak el, és nem vonatkozható a termelőre, a ki ugyanezen magvakat kereskedés czéljából adja el, mert a kereskedő feladata, hogy a magvakat tiszta állapotban hozza forgalomba.
Az 51. §-ban a javaslat meghatározza, hogy az utak mentén levő ültetményeket, valamint a szerbtövist ki tartozik irtani és egyszersmind kimondja azt, hogy ha az, a ki az irtást eszközölni tartozik, ezt elmulasztja, az irtást a mulasztó költségére a község előljárósága végezteti.
A javaslat 53. §-a a káros állatok és növények tömeges fellépése esetére intézkedik, vagyis olyan rendkivüli esetekről tartalmaz határozatokat, s a midőn egyes állatok vagy növények fellépése nagyobb területre nézve csapássá válnék. Minthogy ily esetekre törvényhozási uton előzetesen intézkedni, tekintettel az esetek különféleségére, majdnem lehetetlen, e szakaszban csak annyit lehetett kimondani, hogy az irtás költségeihez az érdekelt birtokosokon kivül a törvényhatóság és az állam hozzájárulása is igénybe vehető. Ily rendkivüli esetek lehetnek a sáskajárás, az egerek nagymérvű szaporodása, bizonyos gyomfajoknak hirtelen és nagy mennyiségben való elterjedése, a vértetű jelentkezése almafákon stb. Ezek mind oly veszélyes és közgazdaságilag káros bajok, hogy azoknak elháritására gyakran az állam közreműködése és anyagi segélye is szükséges.
A gyümölcsözők érdekében az 54. §-ban gondoskodnom kellett arról, hogy a szomszédos erdő fái a kártékony hernyóktól megtisztittassanak; ezért jogot kellett adnia a gyümölcsös tulajdonosának, hogy a szomszédos erdőben a hernyót 30 méter széles területen saját költségén kiirthassa, az erdő tulajdonosa pedig azt tűrni tartozik.
A javaslat 56. §-a megtiltja a hasznos madarak pusztitását, azok fészkeik vagy tojásaik elszedését vagy eladását.
A hasznos madarak védelme érdekében szükséges volt az 56. §-ban intézkedni, mert főképen éneklő madarak inkább ki vannak az üldözéseknek téve, mint bármely más állat, és tekintettel arra, hogy a hasznos madarak tetemes mértékben pusztittatnak, nemzetközi tárgyalások is voltak folyamatban arra nézve, hogy a hasznos madarak pusztitása meggátoltassék, mert a hasznos madarak egy része, különösen a vándormadarak, több országban szoktak felváltva tanyázni és azoknak egy ország területére korlátolt védelme a kellő eredménynyel nem járna, e tekintetben tehát csak akkor lehetne czélt érni, ha a többi szomszédos országok is a hasznos madarakat hasonló érdemben részesitik.
A legutolsó ornitológiai kongresszuson Közép-Európának több államaiból összegyült képviselők kivánatosnak tartották, hogy a hasznos madarak védelmére minden állam törvényt hozzon, miután azonban magában a kongresszusban se tudtak megállapodásra jutni arra nézve, hogy a hasznos madarak név szerint felsoroltassanak, a névszerinti felsorolást mellőztem.
A javaslat 58. és 59. §-a a méhek érdekében kivánatos, mert a ma is fennálló szokáshoz képest a kirepült méhraj tulajdonosának biztositani kellett, hogy rajzó méheit idegen területen is felkereshesse, ha azt két nap alatt teszi. Gazdasági szempontból pedig a méhtenyésztés érdekében intézkedni kellett, hogy a ragadós költés-rothadás terjedése a rothadásos törzsek kiirtása utján megakadályoztassék.
A büntető határozatokban intézkedés történik arról, hogy a ki luczerna- vagy lóhermagot termelés czéljából elad, mielőtt azt az arankától tisztittatta volna, vagy a ki a káros állatokat, illetőleg növényeket a hatóság rendeletének megfelelő módon nem irtja, és továbbá a ki hasznos madarakat hatósági engedély nélkül pusztit, azoknak fészkeit elrontja, tojásaikat, fiaikat elszedi vagy azokat árúba bocsátja, és végül a ki rothadásos méh törzseit a baj felismerése után azonnal meg nem semmisiti, 200, illetve 100 koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntethető.
Az 1889. évi javaslat a mezőgazdaságra nézve hasznos madarakat névszerint sorolta fel, az erdőbirtokosokra nézve a jelen javaslat 54. §-a a régibb javaslatban hiányzik; egyébként a két javaslat határozmányai lényegileg egyeznek s csak az arankás magvak árulásának tilalmára vonatkozólag tartalmaz javaslatom az 1889. évi javaslattól eltérő határozatot.
Az 1889. évi javaslat a hegyközségekről intézkedést nem tartalmazott, bár kétségkivül szükséges, hogy a szőlőmívelés érdekeit szerves összefüggésbe hozzuk, a magánérdek köréből kiemelvén, bizonyos fokig a közügy jellegével ruházzuk fel. E czélt hegyközségek alakitásaival fogjuk elérni.
A hegyközség fogalma a szőlőbirtokosok körében vidékenkint már nem új. A javaslat lényegesebb rendelkezései már különben is a vármegyék és községek önkormányzatában bizonyos fokig életbe vannak léptetve és helyenkint elég sikereseknek bizonyultak. A szőlőmívelés érdekeinek ily alakban való tömöritése különösen ma, mikor a filloxera pusztitásai következtében a szőlők felújitása közgazdasági feladat, alig volna nélkülözhető. A javaslat a legszélesebb alapra fektetett önkormányzati elvből indul ki és az érdekeltek szabad elhatározását csak ott és annyiban korlátozza, a hol és a mennyiben ezt a közérdek követeli.
A hegyközségek alakitásánál két mód közt választhattam: az egyik a kötelező, vagyis kényszerű megalakulás, a mely, ha bizonyos, meghatározott előfeltételek megvannak, az érdekeltek akaratától függetlenül jön létre; a másik a permissio alak, a megengedett alakulás, mely az elhatározást az érdekeltekre vagy legalább az érdekeltek egy részére bizza akként, hogy az érdekközösségbe tartozó birtokosok egy részének helyes akarata a többire nézve is kényszeritőleg érvényesülhessen.
A javaslatban az utóbbi módot választottam, mert gazdasági ügyek érdekközösségben csak ott mozdithatók elő a czélnak megfelelően s csakis ott fejlődhetnek helyes irányban, hol a tárgyalás s a közreműködés szükségének tudata az érdekeltek köréből s az érdekeltek meggyőződéséből fakad, s mert a hegyközség megalakitása nem mindenütt lévén szükséges vagy kivánatos, a kötelező mód elfogadása mellett a kormányt azzal a discretionárius hatalommal kellene felruházni, hogy a törvény rendelkezései alul kivételeknek adhasson helyet.
A 61. § azokat a feltételeket állapitja meg, a melyek a hegyközségek alapitásához szükségesek. - Az a) pont czélzata az, hogy oly vidékeken, a hol a szőlők már elpusztultak, azok felújítása az illető területeknek a hegyközségek kötelékébe való bevonásaival lehetővé tétessék.
A b) pont inkább a homoki szőlőterületekre vonatkozik. A hegyközség alakitásához a terület összefüggését, valamely minimalis terület megállapitását és e terület birtokosai minimalis számának meghatározását ki kellett mondani, mert ez nemcsak a hegyközség fogalmának természetéből folyik, hanem szükséges azért is, hogy a szőlőmívelés érdeke közügyként a többség akaratával legyen intézhető és megóvható. A terület minimumát a javaslat 100 kataszteri holddal, a birtokosok minimalis számát húszszal állapitja meg. Ez szőlőmívelésünk jelen helyzetében megfelelőnek látszik.
A hegyközség megalakitásának elhatározását nem lehet megnyugvással csak a birtokarány szerinti többségre vagy csak a birtokosok számszerinti többségére bizni; mert ez helyenkint lényeges érdekeket sértő illetéktelen majorizálást idézhetne elő. Ezért a javaslatban a megalakulást óhajtó érdekeltek akaratának az azt ellenző érdekeltek ellenében is kényszeritő hatálylyal való érvényesülése a birtokosok számszerinti többségének meghatározott birtokaránynyal kombinált mértékéhez köttetett.
E mértéket a birtokarányra nézve a terület egy harmadán túl terjeszteni nem volna indokolt, mert a czél az, hogy a hegyközségek létesülése, a hol csak némileg is kivánatos, a lehetőségig megkönnyittessék.
A szakasz többi intézkedései azért szükségesek, hogy a hegyközségek megalakulása egyes kisebb közbeeső területek tulajdonosai által megakadályozható ne legyen, hogy a 100 holdnál kisebb összefüggő területek birtokosai hegyközséggé szintén alakulhassanak és végül, hogy a különálló területek a hegyközség területébe felvehetők legyenek.
A 62. § rendelkezései az intézkedés természetéből önként folynak.
A 63. § kétféle feladatot tűzne a hegyközségek elé.
Az egyik kötelező és pedig a hegyközségi kötelékbe tartozó minden tagra nézve (tehát arra is, a ki a hegyközségi területbe tartozó birtokát nem szőlő-, hanem másnemű mívelésre forditja).
A javaslat eme rendelkezése indokolta ama czél érdekében, a melyet a hegyközségek megalkotása révére elérni óhajtunk s elérnünk kell.
E rendelkezés azonban az oly hegyközségi tagra, a ki birtokát nem használja szőlőmívelésre, nem ró valami nagy terhet, mert őrzés költségének valamely hányadrészét akkor is köteles volna viselni, ha birtoka nem tartoznék a hegyközségi kötelékbe, csakhogy akkor nem a hegyőr, hanem a mezőőr tartásának költségeihez járulna hozzá.
Igy talán valamivel többet fog fizetni e czímen, de haszna is lesz belőle, mert az őrzés a hegyközségi területen a dolog természeténél fogva mindig hatékonyabb lesz, mint más gazdasági területeken.
Igaz ugyan, hogy a hegyrendészeti szervezkedés a hegyközségi kötelékbe tartozó oly terület birtokosának, a ki a birtokát nem szőlőmívelésre használja, némi alkalmatlanságot fog okozni, őt birtoka feltétlenül szabad használatában némileg korlátolni fogja, mert a hegyrendészeti szervezkedés következtében némely használati mód (például a legeltetés) előreláthatólag nem lesz megengedve, de e korlátozás viszonylag oly csekély, hogy abba a hegyközségi területeken a sokkal fontosabb és sokkal nagyobb érdek, a szőlőmívelés érdekének megóvása és előmozditása érdekében bele kell nyugodnunk.
A 2., 3. és 4. pontban foglalt feladatok ellenben megengedettek és azok megvalósitása a hegyközség szabad elhatározásától függ, valamint azok terheit is csak azok viselik, a kiknek e feladatok teljesitéséből hasznuk van.
Ezen a határozaton a feladat körvonalozásánál túlmenni azért nem látszott czélszerűnek, mert a megengedett feladatok oly természetűek, hogy azokra a szőlőbirtokosokat törvénynél fogva kötelezni nemcsak igazságos, de lehetséges se volna.
A 64. § intézkedik lemez-anyagi eszközök iránt, a melyekkel a hegyközségek feladataik teljesitésére képesittetnek.
Miként már fennebb érintettem, csak a kötelező feladata a hegyközségnek az, a melynek költségeihez való hozzájárulásra a hegyközség kötelékébe tartozó minden birtokost kötelezni lehet, mert ennek mindannyian egyformán hasznát veszik. Ellenben a megengedett feladatok megvalósitására szükséges költségekhez való hozzájárulást a dolog természeténél fogva csak azon birtokosok terhére lehetett jogosan megállapitani, a kik tényleg szőlőmíveléssel foglalkoznak, vagy e feladatok teljesitéséből hasznot huznak, - vagy végül bizonyos közös gazdálkodásra és kezelésre szervezkednek.
Mindezeknek természetes következménye a 65. § első bekezdésében foglalt rendelkezés, a melyet a második bekezdésben foglalt szoritó intézkedés korlátoz. E korlátozás viszont szükséges volt azért, hogy azt a hegyközségi tagot, a ki szőlőjének felujitása végett a hegyközségi kötelék által nyujtott előnyöket később akarja igénybe venni, ennek lehetőségétől meg ne foszszuk. A megkülönböztetés a három évnél rövidebb vagy hosszabb idő óta fennálló hegyközségek irányában a multra nézve lerovandó hozzájárulás tekintetéből azon az indokon alapszik, hogy a három évnél régibb hegyközség rendszerint már oly konszolidált helyzetben lesz, a melyben talán önmagától fogja a pótlagos befizetés mértékét alább szállitani, hogy akként a közös czél elérését minél szélesebb alapon és minél tágabb körben előmozdithassa.
A 66. §-ban a hegyközségi járulékok kivetéséről és beszedéséről kellett intézkedni; mert önálló szervezet a nélkül, hogy annak a kellő anyagi eszközökről saját hatáskörében gondoskodnia lehessen, kitűzött czélját megvalósitani képes nem volna, ennélfogva tehát a hegyközségi járulékoknak a közadók módjára való kezelésére vonatkozó intézkedés a hegyközség közigazgatási szervezetének természetes folyománya.
A 67. § megállapitja a hegyközségi autonomia szervezetét.
A 68. § legfontosabb rendelkezése azon birtokminimum meghatározása, a mely a közgyülésen egy szavazatra jogosit. A szőlőbirtok rendszerint annyira el van darabolva, hogy gyakran egy félhold vagy annál kisebb terület is nagy értéket és nagy érdeket képvisel; a birtokos számára az egy szavazatra jogositó terület minimumát tehát egy fél kataszteri holddal, illetőleg annál kisebb területtel kell megállapitani.
Viszont szükséges az egy tag által gyakorolható szavazatok maximumának megállapitása is, nehogy egyes nagyobb területek birtokosai a hegyközségi kötelékben a közérdekkel esetleg össze nem egyeztethető befolyást érvényesithessenek.
A 69. §-ban intézkedés foglaltatik a hegyközség működésének alakjára és módjára nézve. Ez intézkedés önkormányzati alapon nyugszik s a javaslat csak annyiban tesz megkülönböztetést, hogy az állandó vagy kevésbbé változó szükségleteknek elvi alapon hegyrendtartásba foglalását kivánja az időről-időre ismétlődő kezelési részletekre és működési mozzanatokra, és jelesül az évi költségvetés megállapitására időszakonkint megujuló határozatokat rendel.
E szakasz utolsó bekezdésének rendelkezését mellőzni nem lehet, mert különben a hegyközség megalakulása sok helyen vagy egyáltalán elmaradna, vagy beláthatlan időre halasztatnék el.
A 70. §-ban megadja a lehetőséget, hogy a hegyközségi terület szélén fekvő birtok tulajdonosa a hegyközség kötelékéből kiléphessen.
Az a), b) pontban s a következő három bekezdésben foglalt rendelkezések a dolog természeténél fogva nélkülözhetetlen feltételei a hegyközségből való kilépésnek. A hegyközségből való kilépés megengedésénél tovább menni és esetleg a terület közepén levő birtok kibocsátását is megengedni a hegyközségi egyezmény fennállásának koczkáztatása nélkül nem lehet.
A 71. § a hegyközség felosztásáról gondoskodik, különbséget tevén azok közt a hegyközségek közt, a melyek az érdekeltek többségének akaratából vagy az összes érdekeltek közös akaratából létesültek. Az előbbiekre nézve a feloszlást csak az összes birtokosok birtok- és számszerinti háromnegyedrészét túlhaladó többsége kivánhatja. E rendelkezés azért szükséges, nehogy a birtokosoknak ugyanazon száma kivánhassa a feloszlást, a mely a megalakuláshoz szükségeltetett.
Ezért kell a feloszlás lehetőségét neheziteni. Ellenben a kisebb területeken alakult hegyközségek feloszlását annyira korlátozni nem szükséges, mert, ha az ily kisebb területeken a hegyközség működése sikeres lesz, az érdekeltek többsége, előreláthatólag amúgy sem fogja a feloszlást elhatározni.
A mezőrendőrökről az 1885. évi 2357. számú belügyministeri rendelet intézkedik. A mezei hites rendőrszemélyzetről és mezei rendőri kihágásokról 1860. január 30-án bocsájtatott ki rendelet, mely azonban az 1880:XXXVI. tc. 2. és 3. §-ával hatályon kivül helyeztetvén, szükséges volt arra, hogy az ország erdélyi részére és a polgárosodott magyar határőrvidék területére kiterjedőleg a fentebb emlitett belügyministeri rendelet kiadassék, mert ezen területekre nézve az 1849:IX. tc. hatálya nem terjed ki.
A fejezetben foglalt határozmányoknál főleg arra voltam tekintettel, hogy a mezőrendőri képesitést, az eskümintát, a mezőőr kötelességeit és jogait törvény, ezért tehát a fejezet állapitsa meg; mindazt, a mi a mezőre vonatkozólag szükséges, ki nem meriti; azok a rendelkezések azonban, a melyek a mezőrendőrökre nézve szükségesek, nem a törvény keretébe tartoznak, hanem rendeleti uton lesznek szabályozandók, épen azért kellett a javaslat 93. §-ában gondoskodni arról, hogy a mező-, hegy- és erdőőrök fegyelmi, fegyverviselési és fegyverhasználati ügyeire nézve a bel- és földmívelésügyi ministerek rendeletileg intézkedhessenek, miután ezek mind olyan kérdések, a melyek egy általános törvény keretébe nem tartoznak.
Sajnos, hogy az irni-olvasni tudást a mezőőrnél mint feltétlen qualifikácziót ez idő szerint még felállitani nem lehet, azért a javaslatban csak az volt kimondható, hogy az irástudók hasonló minősités mellett mások felett elsőbbséggel birnak (74. §).
Tekintve, hogy Magyarországon terjedelmesebb birtokok is vannak, a 75. §-ban a magán mezőőrök alkalmazása iránti jogot mindazon birtokosoknak meg kell adni, a kiknek egy község határában 150 kat. hold, vagy ennél nagyobb birtoka van.
A 150 kat. holdat azért vettem alapul, mert ennél kisebb terület csak a kivételes esetben érdemli meg, hogy tulajdonosa annak őrizetére külön mezőőrt tartson, s mert ha a minimum kisebb, sem az egyesek, sem a község nem lesznek elég erősek arra, hogy csupán csak hivatásuknak élő, alkalmas mezőőrt tarthassanak s azt megfelelően díjazzák.
Nehogy azonban ezen megszoritó rendszabályok a magasabb cultura alá vont területekre hátrányosak legyenek, a javaslat megengedi, hogy bekeritett helyek, kertek, gyümölcsösök és szőlők tulajdonosai, tekintet nélkül a terület nagyságára, önállóan is tarthassanak mezőőrt. A szakasz különben kimondja, hogy minden községben legalább egy mezőőr alkalmazandó.
A javaslatban a mezőőr elnevezés használtatik, az ország különböző vidékein divó különböző elnevezések, mint p. o. pásztor, csősz, kerülő stb. helyett, a melyeknek egyikét sem lehetett elfogadni, hanem olyan elnevezést kell használni, a mely az illető egyén közhatósági jellegét is kifejezi. Nehogy azonban mezőőröknek csak azok tekintessenek, a kik bizonyos földbirtok őrizetére fogadtatnak fel, szükséges kifejezést adni annak, hogy mezőőr mindazon a törvény feltételeinek megfelelően alkalmazott és esküt tett egyén, a ki valamely mezei birtokot, szőlőt, halászati területet stb. őriz. Kételynek eloszlása végett a 78. §-ban, melyben az esküminta van előirva, a halászati területet is megjelöltem.
A 76., 77., 79. és 80. § a mezőőrnek eskütételéről, továbbá annak bizonyitási képességéről intézkednek, a 81. és 82. §-ok pedig a bizonyitási képesség elvesztéséről és a mezőőrnek a szolgálatból való kilépéséről és felmentéséről tartalmaznak utasitásokat.
A 83., 84., 85., 86. és 87. §-ok a mezőőrnek letartóztathatási és zálogolási jogait szabályozzák, a 88. § pedig kimondja, hogy a letartóztatott egyén haladéktalanul a községi előljáróságnak adandó át, mely őt az illetékes hatóság elé állitja, illetőleg, ha a kár 10 korona értéket meg nem halad, a községi fogházba zárja el, és a kihágás felett haladéktalanul itéletet hoz, ha pedig azonnal itéletet hozni nem lehetne, a letartóztatott egyént a személyazonosságra nézve szükséges adatok megszerzése és megfelelő zálog elvétele után szabadlábra helyezi.
A mezőőr által elvett zálogtárgyat a mezőőr, ha községi alkalmazott, a községi előljáróságnak, ha magán alkalmazott, gazdájának adja át, a ki azt, ha három nap alatt ki nem váltatik, a községi előljáróhoz beszolgáltatni köteles. A magán mezőőr azért köteles a zálogtárgyat szolgálatadójának átadni, mert ő első sorban annak számol, de viszont a magán mezőőrt alkalmazó gazda is köteles e tárgyakat három nap letelte után a községi előljárónak átadni, mert senki a saját ügyében biró nem lehet és ha három nap alatt a kárttevővel egyezség létre nem jöhet, a kérdés felett csak a hatóság dönthet.
A községi mezőőr természetesen csak a községi előljáróságnak adhatja át a zálogtárgyakat, mert attól kapta a megbizást.
A 90. § szerint jog adatik a földtulajdonosnak, családtagjainak vagy cselédeinek, hogy a mezei lopások, vagy a mezei vagyon rongálásán ért egyénektől a lopott tárgyat, vagy a lopás vagy rongálás elkövetésére használt eszközöket lefoglalhassák, vagy a tilosban talált állatokat behajthassák. Ezek is kötelesek azonban a tárgyakat vagy állatokat, ha azok három nap alatt ki nem váltatnak, a községi előljáróságnak átadni. Ámbár a tárgyak és eszközök lefoglalása és az állatok behajtása rendőrhatósági ténykedés, az erre vonatkozó jogot a földtulajdonosnak és családtagjainak vagy cselédjeinek a törvényben mégis biztositani kell, mert a tulajdonostól és hozzátartozóitól azt a jogot elvonni annyi volna, mint a mezei kártételeknek tág teret nyitni. Ez a jog azonban nem terjeszthető ki a kárttevő letartóztatására, valamint a bizonyitási képesség módositására se.
A 91. § a tilosban talált baromfi megölhetését mondja ki az esetre, ha a baromfi behajtása nehézségekbe ütközik. A kárt szenvedő nem kötelezhető, hogy a megölt baromfit tulajdonosának visszaadja, de a tulajdonos a megölt baromfival rendelkezhetik, feltéve, hogy a baromfi által okozott kárt a károsultnak megtéritette.
Az erdőtörvény 1879:XXXI. tc. 104. §-a szerint a leölt állatok a helyszinén hagyandók és az állat tulajdonosa által elvihetők. E határozmányt azonban a jelen javaslatba átvenni azért nem lehetett, mert a mívelés alatt álló földön nem lehet kötelezni a károsultat, hogy a leölt baromfit a helyszinén hagyja, miután az ott útban lehet. Ugyanezen szakaszban kellett kimondani azt is, hogy a kóbor kutyák és macskák, ha idegen területen találtatnak, elpusztithatók, mert ezek ellen más védekezés nincs.
A 92. § a károk megbecslését közvetlenül a mezőőr kötelességévé teszi; a károsultnak, valamint a kárttevőnek azonban joga van, ha a mezőőri személyzet becslésében meg nem nyugszik, a községi előljáróságnál a kár ujabb megbecslését 8 nap alatt követelni, mi által a kár utólagos bizonyitása meg lesz könnyitve.
A 93. §-ról már fentebb tettem emlitést.
E fejezet intézkedései eltérnek az 1889. évi javaslat VI. fejezetének intézkedéseitől, mert mig a most előterjesztett javaslat 23 szakaszban tárgyalja a mezei rendőrséget, addig a régi javaslat a mezőrendőrségről csak 9 szakaszban intézkedik. Javaslatom ugyanis kiterjed a mezőőrök bizonyitási képességére, letartóztatási jogára, annak meghatározására, hogy a mezőőr kit és meddig üldözhet, továbbá arra, hogy mekkora terület birtokosa tarthat külön mezőőrt s végül még sok más intézkedésre, a melyek a törvényben okvetlenül szabályozandók.
A jogosulatlan záloglást kihágásnak kell minősiteni s 200 koronáig terjedhető büntetéssel sujtani.
A kihágások és büntetésekről már az egyes fejezeteknél megemlékeztem.
Nemcsak azokat a cselekményeket és mulasztásokat minősitem itt, a melyek a büntető törvény és a kihágásokról szóló törvény szerint büntetendő cselekményt, vagy mulasztást nem képeznek; hanem azokat a mulasztásokat és cselekményeket is felsorolom, melyek már a büntető törvény és a kihágásokról szóló törvény szerint is büntetendők; mert a büntető törvények az illető cselekményt vagy mulasztást aránylag túlmagas büntetéssel sujtják és ez által a feljelentőben, illetőleg a károsultban a szánakozás érzelmét keltik fel, mert sajnálja, hogy ily tények miatt a magáról megfeledkezett oly súlyos megtorlással bünhődjék, másrészt meg azért, mert a büntető törvénykönyvek szerinti eljárás a dolog természete szerint több alakisághoz levén kötve, vagy önbiráskodásra vagy arra inditaná a károsultat, hogy inkább hallgatással tűrje el a szenvedett sérelmet, semhogy a birói eljárást, a mely reá nézve sok kellemetlenséggel jár, igénybe vegye.
A javaslat ez okból az ott minősitett kihágásokra aránylag kisebb büntetéseket állapit meg, mint a büntető törvények, ugy, hogy a büntető törvények által meghatározott magasabb büntetések tulajdonkép csak akkor fognak alkalmaztatni, a mikor a kihágás által elkövetett kár a 60 korona értéket meghaladja, a mi tekintve a mezőrendőri kihágások természetét, csak ritkább esetekben fordul elő. Ide tartoznak különösen a lopás eseteinek számos fajai.
A javaslat szerint ugyanis [94. § a)], a ki gazdasági terményeket gyümölcsös kertből, szőlőből, faiskolából vagy a mezőről lop, vagy a ki másnak földjétől el nem választott terményeket jogosulatlanul leszed vagy levág, a mennyiben a lopott, leszedett vagy levágott dolog értéke 60 korona értéket meg nem halad, 200 koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
Büntető törvényünk 333. és 334. §-a szerint az efféle lopás vétséget képez és a 339. § értelmében egy évig terjedhető fogházzal büntetendő, sőt a 336. §-ban felsorolt esetekben bűntettnek is minősithető és ekkor a 340. § értelmében öt évig terjedhető fegyház a büntetése.
A büntető törvény 336. §-ára való hivatkozás egyébként a 94. § a) pontjában azért volt felveendő, mert a büntetőtörvény most idézett szakasza bizonyos súlyos körülmények között elkövetett lopást a lopott dolog értékére való tekintet nélkül is bűntettnek nyilvánit és a mezőrendőri törvénynek nem lehet czélja a qualifikált lopás büntetését leszállitani.
Hogy ezen egyetlen esettől eltekintve, mezőgazdaságunk érdekében sokkal czélszerűbb a nagyon is gyakran előforduló mezei lopásokat a büntető törvény szigora alól kivonni, és azokat ugyan kisebb, de gyorsabban végrehajtható büntetéssel sujtani, azt a már fentebb emlitettek után bővebben bizonyitani alig szükséges; mert ha valahol kell, ugy főleg a mezei lopásoknál és kártételeknél kell a nem túlságosan súlyos, de annyival gyorsabb megtorlásról gondoskodni; mert a közélet valójában nem is tekinti lopásnak más fájáról gyümölcsöt szedni, a máséban tarlózni, vagy böngészni stb. s ezen könnyelműségből, a tulajdon tiszteletének hiányából származó elidegenités iránti hajlamot inkább javitjuk, ha kisebb büntetés mellett a cselekményt gyorsabban sujtjuk, mintha nagyobb büntetést szabunk reá, de azt épen nem, vagy nagy sokára foganatosithatjuk.
A javaslat e tekintetben is az erdőtörvény határozataihoz alkalmazkodik és azért fogadta el a 60 koronát a mezőrendőri kihágásoknál, mint határvonalat; mert az erdőtörvény 69. §-a szintén a 60 koronát fogadta el. Ugyancsak az erdőtörvény 74. §-ának alapján a mezőgazdaságban elkövetett lopásokat is bűntetteknek kellett minősiteni, ha azokra vonatkozólag oly körülmény forog fenn, melynél fogva a lopás tekintet nélkül a lopott dolog értékére a büntetőtörvények szerint bűntettnek állapittatik meg.
A büntető-törvényekkel kapcsolatosan a 94. § a), b), c), d), f), g) pontja állapitják meg a mezőőri kihágásokat. A 94. és 95. §-okban meghatározandó volt az is, hogy mely kihágások miatt inditható meg az eljárás a sértett fél inditványára, és melyek üldözendők hivatalból. A hivatalból üldözendő kihágások közé azokat a kihágásokat is felvettem, melyek nem valamely magántulajdonon követtetnek el, mert különben megtorlatlanul maradnak. A 95. § szerint 100 koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendők a kisebbrendű kihágások, a melyeknek nagy részéről már az egyes fejezeteknél megemlékeztem. A 96. §-ban kimondatik, hogy ha a kár 60 koronánál nagyobb, a cselekmény a büntető-törvények megfelelő szakasza alapján birálandó el. Az eljárás tehát azon biróság előtt inditandó meg, a mely az ily büntető cselekmények feletti itélethozatalra illetékes. Ha ellenben a károsult fél panaszára meginditandó ügyekben a károsult fél kártéritési igényét 60 koronára szállitja le, a felett a mezőrendőri kihágások elbirálására a jelen törvény szerint illetékes hatóság itél.
A 97. § szerint sulyosbitó körülményül tekintendő, ha a kihágás vasár- és ünnepnapon, vagy vasár- és ünnepnapot megelőző hétköznapon, ha éjjel, vagy ha bekeritett helyen, vagy határozott figyelmeztetés ellenére követtetett el; mert a tapasztalás azt mutatja, hogy a jelzett napok használtatnak leginkább fel kihágások, különösen apróbb mezei lopások elkövetésére.
A 100. § a mezőőri kihágásokból befolyó pénzbüntetésekről intézkedik és a szerint a pénzbüntetések felerészben a közgazdasági alapot, felerészben pedig azon községet illetik, melynek területén a kihágás elkövettetett. A kihágásokból befolyó pénzek ez ideig mind a közgazdasági alapba folytak az 1868. évi 62.617. számú pénzügyministeri rendelet alapján. Miután azonban a kihágások üldözésénél első sorban a községek érdekeltségét kell fokozni és egyébként is a községeknek mindig emelkedő gazdasági kiadásairól gondoskodni kell, méltányosnak látszik, hogy a kihágások után befolyó pénzbüntetések fele a községeké legyen. Miként használják fel ezen pénzbüntetéseket a községek, azt a belügy- és földmívelésügyi ministerek rendeletileg fogják szabályozni.
Ugyancsak a kihágások szigorúbb üldözése érdekében megengedendő, hogy a mezőőr szegődségében a befolyó büntetéspénzek bizonyos százaléka biztositható legyen, a mely esetben a befolyó büntetéspénzből első sorban a biztositott százalék vonandó le, s csak a megmaradt rész osztandó a már fentebb emlitett módon meg. Ily határozmány ugyan szokatlan törvényhozásunkban, de a gyakorlati élet igazolni fogja.
Javaslatom az 1889. évi javaslattól e fejezetnél is eltér, főleg abban, hogy a régi javaslat ötrendű büntetést ismert és pedig 300, 200, 100, 50 és 25 frtig. Nézetem szerint eltekintve attól, hogy némely kihágás túlságosan sújtatnék, e számos megkülönböztetésre szükség nincs, mert ha tekintjük a 98. § szerint visszaesés esetén, a kihágást elkövető kétszeres büntetéssel is sújtható, valóban nem szükséges a büntetéseket túlságos magasan megállapitani, mert különben épen abba a hibába esünk, mit ki akartunk kerülni.
A végrehajthatóság főkelléke a hatósági illetékességi körök határozott körvonalozása levén, a javaslat szövegében mindenütt megkülönböztettem a közigazgatási és a birói illetékességet kizárandó azt, hogy ott, hol a közigazgatási hatóság illetékes, a biró előtt is lehessen jogorvoslást keresni. E tekintetben is lényegesen eltértem tehát az 1889. évi javaslattól, mely bizonyos kérdésekben megengedte, hogy a közigazgatási határozataiban meg nem nyugvó fél a biró előtt kereshessen orvoslást.
A birói illetékességtől eltekintve, javalatomban tárgyalt kérdések háromféle szempont alá esnek. Az első szempont alá esők tisztán mezőgazdasági kérdések, a melyek közigazgatási úton s harmadfokban a földmívelésügyi minister által döntendők el, a második szempont alá esnek azok a kérdések, a melyek a javaslatban foglalt különböző hozzájárulási arányokra vonatkoznak, melyekben az életbeléptetendő közigazgatási biróság illetékességi körébe fognak tartozni, és a harmadik szempont alá esnek a kihágások, a melyek első fokban a közigazgatási hatóságok, de a további fokozatokban a közigazgatási biróság illetékességi körébe tartoznak.
Mindezen hatásköröket szabályozzák a javaslat 101., 102. és 103. §-ai. A 103. § törvényeink legnagyobb részének határozmányaitól jelentékenyen eltér abban, hogy a 10 korona értéket meg nem haladó károknál a kihágás elsőfokú elbirálását nagyközségekben a biróból, a községi előljáróság egy tagjából és a körjegyzőből vagy helyetteséből, kisközségekben pedig a biróból és az előljáróság két tagjából álló tanácsra bizza.
Igen sok vélemény hangzott ezen hatáskör megállapitása mellett és ellene. Én a községi biráskodás mellett foglalok állást azért, mert a főszolgabirói biráskodás semmit sem javit a mai állapotokon, midőn a károsult inkább felhagy panaszával, semhogy magát és alkalmazottjait azon tetemes kellemetlenségnek kitegye, a mely abból áll, hogy a távolfekvő főszolgabirói székhelyre néha a feljelentés után hónapok mulva ismételten beutazzék s legtöbbször, miután hónapok mulva a bizonyitás nehézséggel jár, eredmény nélkül. Ez vezetett engem a községi biráskodás elvének elfogadására, s mindezen indokokhoz még az is hozzájárult, hogy az az előljáróság, a mely az 1877:XXII. tc. 5. §-a alapján fel van hatalmazva, hogy a kisebb polgári peres ügyekben 20 frtig itéletet hozhasson, bizonyára elegendő érzékkel bir olyan kihágások felett is igazságosan itélni, a melyeknél a kár 10 korona értéket meg nem halad.
Mindezeken kivül utalhatok még az erdőtörvényre is, melynek 118. §-a szerint a 10 frtot felül nem haladó lopások vagy ugyanazon összeget felül nem haladó kártételek eseteiben elsőfokú biráskodást kis- és nagyközségekben a főszolgabirón kivül, a községi biró vagy akadályoztatása esetén helyettese gyakorolhatja, ha sértett fél községi biró eljárását kivánja igénybe venni.
Tekintve a most idézett erdőtörvény elvi határozatát, nekem az ellen sem volna észrevételem, ha a községi előljáróság hatásköre a 20 koronát meg nem haladó károk kihágási eseteire is kiterjesztetnék, mi által a főszolgabiró munkája tetemesen megkönnyittetnék, mert, mint a 103. §-ból látható, a felebbezés esetén sem ő, hanem az elsőfokú közigazgatási biróság itél.
A fejezet következő szakaszai a kihágások és kártéritések körüli eljárást szabályozzák.
A kihágásokra és kártéritésekre vonatkozó részletes eljárási szabályok 117. §-a szerint a földmívelésügyi-, belügyi- és igazságügyi ministerek által fognak kiadatni.
A 104. § szerint a községi előljáróságnak kötelessége a letartóztatott marha tulajdonosát és a károsultat 48 óra alatt értesiteni, hogy ez utóbbi igényét nyolcz nap alatt érvényesitse. Ezen szakasz és a 105. § intézkedik továbbá arról, hogy mi történjék, ha a károsult, vagy a marha tulajdonosa nyolcz nap alatt nem jelentkezik, mi történjék az elárusitott marhával vagy zálogtárgygyal, ha a tulajdonosnak nem jelentkezése következtében értékesittetett és hova fordittassanak az elárusitott zálogtárgyak után befolyt és sem a kárnak, sem a költségeknek fedezetére nem szükséges összegek stb. A javaslat szerint ezen összegek, ha az azokra való tulajdonjog a kár megtörténtétől számitandó egy év alatt nem érvényesittetik, a község szegényalapja javára bevételezendők. Itt az elévülési határidő tehát egy év. Egy év elég arra, hogy a tulajdonos jogait érvényesithesse. Hosszabb elévülési határidő azért nem szükséges, mert itt többnyire kisebb összegekről és a községben ismeretes egyénekről és tulajdonosokról lehet szó, a kikről feltehető, hogy ha jogaikat egy év alatt nem érvényesitették, azt érvényesiteni nem is szándékoznak; de viszont a község se kötelezhető arra, hogy a többnyire csekély összegeket egy éven túl is folyton letétben őrizze.
A 106. és 107. §-ok hasonló intézkedéseket tartalmaznak a községi előljáróságnak átadott tárgyakról, eszközökről és zálogokról. A 108. § meghatározza, hogy a büntetéssel egyidejűleg a hatóságnak kötelessége a költség és a kártéritési igény felett is határozni, feltéve, hogy a kár a szerint, a mint a kihágási ügyben a községi előljáróság, vagy a főszolgabiró illetékes, a 10 vagy a 60 koronát meg nem haladja, - illetőleg a károsult igényét 10, illetve 60 koronára le nem szállitja. Ha ez az eset nem forog fenn, a javaslat 103. §-ában megnevezett hatóság sem a büntetés, sem a költség és kártéritéshez való igény tárgyában nem határozhat, hanem ha a károsult fél hozzá fordult, azt figyelmezteti, hogy panaszával 10 koronát meghaladó károk eseteiben a főszolgabiróhoz, 60 koronát meghaladó károk eseteiben pedig a büntető törvények szerint illetékes hatósághoz forduljon.
A közigazgatási hatóságok hatáskörébe utalt kihágások eseteiben követendő eljárás szabályozása tárgyában a belügyminister által 1880. évi 38.547. sz. alatt kiadott körrendelet 4. §-a szerint 50 forintot túl nem haladó kártéritési követelések, a melyek kihágásból származnak, és az eljárás folyama alatt támasztattak, rendszerint a feljelentés folytán hozott itéletben döntendők el. A mennyiben tehát a hatóság a 108. § alapján a mezőrendőri kihágás és kár tekintetében itéletet hozni illetékes nem volna, de a kihágás a most idézett belügyministeri rendelet által megállapitott hatóság illetékessége alá tartozik, abban az esetben ezen hatóság a kártérités kérdésében is határoz, ha az 50 frtot meg nem halad, kétségkivül helyesebb lett volna a főszolgabiró illetékességét 50 frtig, azaz 100 koronáig terjedő kárositások eseteire kiterjeszteni, de miután az erdőtörvény is csak 30 frtot, azaz 60 koronát meg nem haladó károk esetében utalja az ügyet a főszolgabiróhoz, részemről sem kivántam az eddig követett elvtől eltérni.
A 109., 110. és 111. § a kárdíjakról és a hajtópénzekről intézkednek, a melyek szintén a kihágási eljárás keretébe tartoznak. A kárdíjak az erdőtörvényben, de igen sok külföldi törvényben is el vannak fogadva és előnyük az, hogy a ki a kárdíjjal megelégszik, annak a kár mennyiségét bizonyitani nem kell, mi által igen sok mezőőri kihágási ügy egyszerű letárgyalása és befejezése biztositva lesz.
A 112. §-ban gondoskodni kell arról, hogy a hatóság előtt ki tartozzék felelősséggel, ha a kár családtagok, továbbá gyámság és gondnokság alatt álló egyének által követtetett el. Ezekért a családfők, gyámok és gondnokok, a cselédek által okozott károkért pedig a gazdák felelősek. A visszkereseti jog a cseléd ellenében a gazda számára fenmarad.
A 113. § a kár érvényesitése iránti jog elévülését 6 hónapban állapitja meg. Magára a büntethetőségre nézve elévülési időt nem kell megállapitani, mert az már a kihágásokról szóló 1879:XL. tc. 32. §-ában meg van határozva. A kár érvényesitése iránti jognak elévülésére azért állapittatott meg csak 6 hónap, hogy a büntethetőség és a kártéritési jogra nézve ne legyen két elévülési idő. Hat hónap elegendő is arra, hogy az, a ki kárt szenvedett, ez iránti jogát érvényesithesse, s ha e jogát annyi idő alatt nem érvényesiti, megérdemli, hogy azt elveszitse. Ha azonban a kártérités már itéletileg megállapittatott, arra nézve a polgári törvények rendelkezései irányadók. Hasonló határozatot tartalmaz az 1879:XXXI. tc. 89. §-a is.
A 114. § büntető igazságszolgáltatásunkban egy eddig szokatlan elvet fogad el, a mely abból áll, hogy a büntetés községi közmunka alakjában is leszolgálható. A mezőrendőri kihágásoknak legnagyobb része csak kisebb jelentőségű levén, a mezőrendőri kihágások csökkentésére igen alkalmas eszköz a kihágót a büntetésnek közmunka alakjában való kiállására szoritani.
Az igazságügyminister ur a közmunkát kötelezőleg előirhatónak hazai jog viszonyainkra való tekintettel nem találván, csak annak a kimondásába egyezett bele, hogy az elitélt a büntetést elzárás helyett közmunkával is leszolgálhassa, mit ha az elitélt a felszólitástól számitandó 24 óra alatt teljesiteni meg nem kezdene és egymásután le nem szolgálna, ellene az elzárás alkalmazandó.
A 116. § azt a határidőt állapitja meg, a mely alatt a felebbezés beadandó; ezen kivül pedig meghatározza azon eseteket, a melyekben a felebbezés ki van zárva.
A felebbezés kizárandó a közigazgatási hatóság itéletei ellen, ha a büntetés 10 koronát, vagy egy napi elzárást meg nem halad, az elsőfokú közigazgatási biróság itéletei ellen pedig akkor, ha a büntetés 20 koronát, vagy két napi elzárást meg nem halad. Egyéb ügyekben, melyekben közigazgatási biróság illetékes, az elsőfokú közigazgatási biróság határozata ellen további felebbezésnek nincs helye. Ezek a határozatok oly kisebbszerű hozzájárulási kérdések körül mozognak, hogy azokkal a kir. felső közigazgatási biróságot terhelni, valóban felesleges volna akkor, midőn azokban egyszer a közigazgatási elsőfokú, másodszor pedig az elsőfokú közigazgatási biróság határozott. Illetékesség és közérdek szempontjából a kir. felső közigazgatási birósághoz mindig helye van a felebbvitelnek.
A felebbezés ezeken kivül korlátozandó ott is, a hol valamennyi fokozatban a közigazgatási hatóságok illetékesek. Igy a földmívelésügyi ministerhez való felebbezés ki van zárva a 3., 7., 23., 28. és 33. §-nál felsorolt ügyekben, a melyekben a másodfokú közigazgatási hatóság végérvényesen határoz.
A 118. § felhatalmazást ad a földmívelésügyi ministernek, hogy ezen törvényt Fiume város és kerületére külön rendelettel léptethesse életbe, és a törvényen az ottani viszonyoknak megfelelő módositásokat megtehesse. Fiume városnak és kerületének viszonyai ugyanis hazánk többi törvényhatóságainak viszonyaitól hatósági és más tekintetekben is annyira eltérők, hogy azokat az általános törvény keretében számtalan kivételek meghatározása nélkül figyelembe venni lehetetlen volna.
A 119. § szerint a földmívelésügyi minister felhatalmazandó, hogy a törvény végrehajtására vonatkozó rendeleteket kiadhassa, azokat hatályon kivül helyezhesse, vagy módosithassa. A törvény életbelépte esetére, a mint már fentebb is emlitettem, számtalan rendelkezés lesz kiadandó, és a már egyszer kiadott rendeletek, a tapasztalás által követelt igényekhez megfelelően módositandók.
A 120. § szerint a javaslat törvényerőre emelkedésével az 1840. évi IX. tc., valamint mindazon törvények és szabályok, melyek a törvénynyel ellenkeznek, hatályon kivül helyeztetnek.
A törvény életbeléptetésének idejét külön rendelettel kell meghatározni, mert az életbeléptetés ideje a közigazgatási biróságról szóló törvény életbeléptetésétől függ, mert a végrehajtásról szóló utasitások és rendeletek kidolgozása is időt igényel.
