A fennálló törvényeknek az örökösödési eljárásra vonatkozó rendelkezései számos hiányt és fogyatkozást tüntetnek fel, melyek különösen két irányban éreztetik káros visszahatásukat a jogéletre.
Már maga az örökösödési eljárásnak mai szerkezete, az öröklés megnyiltával keletkezett jogviszonyok rendezése végett szükséges hatósági közreműködés terjedelme, a szabályozás tárgyává tett kérdések köre és egyes kérdések szabályozásának módja nem olyan, hogy kielégitse a gyakorlati élet szükségleteit és megfeleljen a jogbiztosság követelményeinek.
A mi különösen a hatáskör megoszlásának kérdését illeti, erre nézve érvényben levő törvényeink különféle kathegoriákat állitanak fel, tekintettel részint az érdekeltek személyi minőségére, részint az illetékesség helyére, vagy a teljesitendő hatósági cselekmény nemére.
Igy mindazokban az esetekben, midőn valamely hagyatékra nézve atyai hatalom, gyámság vagy gondnokság alatt állók vannak örökösökül érdekelve, az eljárásra a gyámhatóság van hivatva (1877:XX. tc. 243. §); - minden más esetben ugyanez az eljárás a biróság hatáskörébe tartozik.
A törvényszékek székhelyeit képező sz. kir. és rendezett tanácsú városokban előforduló haláleseteknél az eljárásra a kir. törvényszékek illetékesek; - a törvényszék székhelyén kivül előforduló haláleseteknél pedig a kir. járásbiróságok járnak el (1868:LIV. tc. 562. §, 1871:XXXI. tc. 16. és 18. §-a).
A gyámhatóság az eljárás befejezéséhez szükséges cselekmények teljesitése végett a birósághoz tartozik fordulni (1877:XX. tc. 254. és 255. §). A járásbiróság a hivatalos beavatkozás következtében megindult eljárás folyamán csak egyezség esetében eszközli az örökség átadását, - de a sommás osztályt, a perreutasitást s az ennek következtében szükséges további perenkivüli cselekményeket már a törvényszék teljesiti (1868:LIV. tc. 583., 587. és 590. §-a). Ugyancsak a törvényszék hatáskörébe tartozik az örökség tárgyát képező ingatlanok tulajdonjogának az örökösök nevére való telekkönyvi bekebeleztetése, ha az örökösök hivatalos eljárás nélkül egyeztek ki (1868:LIV. tc. 580. §).
Egyes, szorosan az eljárás keretébe tartozó kérdések, mint pl. a hagyományok mikénti biztositása és ennek befolyása az eljárás menetére (1868:LIV. tc. 592. §, 1877:XX. tc. 256. §), a hitelezők beavatkozásának joga stb. - egyáltalán nincsenek szabályozva. Más kérdésekben - mint a milyen pl. a perreutasitás s a peressé vált hagyaték biztositása - a törvény oly szabályokat tartalmaz, melyek nem vetnek számot az egyes eseteknek különféle változataival.
De hézagosak a jelenleg érvényes jogszabályok abban az irányban is, hogy ki nem meritik az öröklési eljárás teljes anyagát. Igy p. o. teljesen figyelmen kivül van hagyva a jogviszonyoknak az a köre, melyet az örökhagyó honossága tekintetében fenforgó körülmények hoznak létre s mely szükségessé teszi, hogy nemcsak a hazai biróságok tárgyi hatásköre nyerjen tüzetesebb szabályozást, hanem hogy az öröklési eljárásra vonatkozó törvény kiterjeszkedjék a rendes örökösödési eljárás keretén kivül eső azokra az intézkedésekre, melyek a nemzetközi viszonyokat meghatározó különös szabályok szerint a külföldi hatóságnak kiadandó hagyatéki vagyon épségben tartására, valamint a belföldiek részéről támasztható igények megóvására irányulnak.
Örökösödési eljárásunk jelenleg fennálló rendszerének egyik közvetlen hatása - az előadottakhoz képest, - abban nyilvánul, hogy az ugyanazonos tartalommal biró hatáskörnek több különböző hatóság közt való megoszlása hatásköri összeütközésekre vezet, hogy a különböző hatóságok előtt ellentétes irányban folyamatban tett eljárás jogi bonyodalmakat eredményez, - hogy az eljárás keretébe tartozó s szorosan összefüggő egyes cselekmények szétválasztása következtében az eljárás menete lassú és szakadozott, hogy positiv szabályozás hiányában a gyakorlat ingadozó és hogy a merev szabály alakjában kimondott rendelkezések gyakorlati alkalmazása igen sok esetben az anyagi szempontból jogos és méltányos érdekek érzékeny sérelmével jár.
A másik inkább közvetett hatás az ingatlanokra vonatkozó dologi jogviszonyok átalakulásának telekkönyvi nyilvántartását érinti.
A fennálló törvények (1868. évi LIV. tc. 560. § és 1877:XX. tc. 233. §-a) szerint - ugyanis - csak akkor van helye a hivatalos beavatkozásnak, ha az örökösök közt oly személyek vannak, kik személyi minőségüknél és más személyi viszonyaiknál fogva a törvény különös oltalma alatt állanak, vagy ha a hivatalos beavatkozást az érdekeltek közül valamelyik kéri. Minden más esetben az érdekeltek tetszésére van bizva, vajjon öröklés utján szerzett jogaik igazolása és nyilvánkönyvi bejegyzése végett a hatósági közreműködést igénybe veszik-e?
Ennek az intézkedésnek messzemenő hordereje van.
A közönség túlnyomó része teljesen biztositva véli szerzett jogát az által, ha az örökösödési illetéket megfizeti s ezért nem tesz külön lépést öröklésen alapuló tulajdoni jogának telekkönyvi bekeblezése végett. Ez a körülmény, valamint a feleknek másnemű indolentiája eredményezte, hogy a tényleges birtoklás és a nyilvánkönyvi jogállás közt lényeges eltérésmutatkozik, mely mai nap már igen jelentékeny akadályát képezi az ingatlan javak jogi forgalmának és az ingatlanokra vonatkozó dologi jogviszonyok consolidatiójának.
Mindezek oly bajok, melyeknek orvoslása sokára el nem halasztható s ezt tartva szem előtt, annak szükségét látom fenforogni, hogy az örökösödési eljárás - be nem várva a polgári magánjog anyagi részének rendszeres codifikálását, jelesül a polgári törvénykönyv örökjogi részének megalkotását - a mindinkább előtérbe lépő igényeknek megfelelően átalakittassék.
Az elvi álláspont, melyre a jelen javaslat helyezkedik, szorosan összefügg azokkal az okokkal, melyek a fentebbiek szerint az örökösödési eljárás reformját teszik szükségessé.
A javaslat első sorban a hatáskör egységesitését kivánja megvalósitani.
Nincsen annak semmi értelme, hogy egymagában az érdekeltek személyi minősége szolgáltassa a döntő szempontot arra nézve, hogy az ugyanazonos tartalommal biró hatáskör különböző hatóságokra ruháztassék.
Annak sem lehet helye, hogy a hatáskör megoszlásánál az eljárás keretébe tartozó egyes cselekmények különböző természete legyen irányadó. Az eljárás egybevágó menetének és lehetőleg gyors befejezésének biztositása szempontjából elengedhetetlen, hogy az öröklésből kifolyó kérdések elintézésének peren kivüli része egy hatóság kezében összpontosuljon, hogy az eljárás tartalmához tartozó cselekményeknek természetszerű lánczolata külön hatáskörök képződése által meg ne szakittassék s ezzel az egységes elintézés lehetősége meg ne nehezittessék.
Figyelmet érdemel az is, hogy a közigazgatási közegek nem lehetnek hivatva az örökösödési eljárás körébe eső hatósági teendők ellátására. A gyámhatóság, melynek tulajdonképeni feladata a hatósága alá tartozó személyek érdekeinek megoltalmazásában áll, nem lehet mindig elfogulatlan, a kiskorú és a gondnokság alatt álló személyekkel érdekellentétbe került önjogú érdekeltekkel szemben.
Ehhez képest a javaslat akként oldja meg a kérdést, hogy az árvaszékeknek, valamint a törvényszékeknek hatáskörét megszünteti s az örökösödési eljárást és annak keretébe tartozó mindennemű peren kivüli birói functiót kizárólag a kir. járásbiróságok hatáskörébe utalja (6. §). Ez a megoldási módozat hozzá kiván járulni a sommás eljárás reformjával kapcsolatos törekvés megvalósitásához is, hogy a biróságok megterheltetésében az arányos megosztás elve jusson érvényre és hogy a törvényszékek szabaduljanak azoktól a peren kivüli teendőktől, melyek a collegiális elintézést nem igénylik és a melyek a törvényszékeket a számukra kijelölt felebbviteli hatáskör sikeres gyakorlásában akadályozhatnák. E mellett az a körülmény, hogy az árvaszékek tevékenységi köre egységesebbé és egyszerűbbé válik, meg fogja könnyiteni a közigazgatás czélba vett reformját is.
A javaslat továbbá arra törekszik, hogy az eljárási szabályok hézagait megfelelő rendelkezések felvétele által kitöltse s ekként a gyakorlatot, a felmerülhető kérdéseket minél teljesebben felölelő biztos alapra fektesse, - és hogy a fennálló törvényeknek egyes hajlithatlan merevségű intézkedéseit a concrét esetek sajátosságaihoz illeszthető ruganyosabb alakba foglalja.
A mi pedig a telekkönyv rendbentartását illeti, a javaslat hathatós eszközt kiván létesiteni a végett, hogy a telekkönyv, a mint az különben rendeltetésének is megfelel, lehetőleg hű tükre legyen az ingatlanokra vonatkozó anyagi jogállásnak. E végből arra az esetre, ha a hagyatékhoz ingatlan tartozik, hivatalból való eljárást rendel. Ennek azonban - a hivatalos beavatkozás egyéb esete hiányában - csak akkor van helye, ha az érdekeltek záros határidő alatt maguk nem tesznek lépést a tekintetben, hogy öröklés utján szerzett joguk a telekkönyvbe bevezettessék (4. §). Ily módon az óhajtott eredmény közvetlenül érhető el a nélkül, hogy az érdekelt felek rendelkezési szabadsága kelleténél túl korlátoztatnék.
A javaslat e részben abból indul ki, hogy midőn a fennebbi czél megvalósitása érdekében a felek kérelmezési szabadságát bizonyos korlátok közé szoritja, ez által nem sérti az ipso-jure öröklés elvét, melyet teljes mértékben fentartani kiván. A javaslat nem azért rendeli meg - a felek mulasztása esetén - a jog-átháramlási esetek kötelező tisztázását és az öröklésen alapuló jogok kötelező bejegyzését, mintha ezeket a cselekményeket az örökség megszerzésének feltételéül állitaná fel, hanem azért, mert az ingatlanokra vonatkozóan szerzett jogok nyilvántartását a jogrend, a jogbiztosság és az államkincstár érdekei követelik. Az egyéni jogból eredő szabadságnak a közérdekben álló korlátozása pedig nem változtatja meg a jog belső lényegét.
A javaslatnak elvi alapon nyugvó többi intézkedései közül - általánosságban - a következőket emelem ki:
Az örökösödési eljárásban közvetlenül érdekelt személyek körét a javaslat annak szem előtt tartásával vonja meg, hogy a hagyományos, a kinek bizonyos meghatározott ingatlan van hagyományozva, a közvetlen jog-átszállás kérdésében egy tekintet alá esik az örökössel (3., 63., 82. §), mig a többi hagyományosok, ugyszintén az örökhagyó hitelezői rendszerint csak azt kivánhatják, hogy - az e tekintetben megkivánt különös előfeltételek fenforgása esetén - joguk érvényesitése biztosittassék vagy megkönnyittessék (36, 82. §).
A hagyaték tárgyalása kizárólag a kir. közjegyzőkre van bizva, a kiknek a hagyatéki birósághoz való viszonya a kiküldött fogalma szerint van meghatározva. Más tárgyaló közeget azért nem rendel a javaslat, mert a javaslat elvi álláspontja, másrészt a birói teendők lehető csökkentésének igazságügypolitikai szempontja azt hozza magával, hogy az igazságügyhöz tartozó, de a birói szervezeten kivül álló közegek teljesitsék az örökösödési ügy érdemleges elintézésére befolyással biró előkészitő cselekményeket (51. §).
A hagyatéki tárgyalás alakjának (53. §) és tárgyi terjedelmének (55. §) körvonalozásán kivül a javaslat arra törekszik, hogy az örökösödési osztály miként való eszközlése tekintetében felmerülhető kérdéseket a peren kivüli eljárás természetének és czéljának megfelelően szabályozza s az ez irányban fenforgó controversiákat megszüntesse (58-60. és 95. §).
Tekintettel azokra a nehézségekre, melyek a tárgyalásra szabályszerűen megidézett örökös elmaradása esetén szoktak felmerülni, a javaslat oly megoldási módozatot állapit meg, mely lehetőleg megóvja a meg nem jelent örökös érdekét s e mellett lehetővé teszi az eljárás befejezését (62., 63. §). Hasonló felfogás jut érvényre bizonyos tekintetben az ismeretlen helyen távollevő örökössel szemben is (64. §)
Különös súlyt fektet a javaslat arra, hogy az örökhagyó tulajdonát képező, de a telekkönyvben másnak a nevén álló ingatlan tulajdonjoga az örökösök nevére bekebeleztessék (67-69. §), - viszont hogy az örökhagyó tulajdonául bejegyzett, de valósággal másnak tulajdonát képező ingatlan a valódi tulajdonosra átirassék (70. §); - szóval hogy a telekkönyvben előforduló, a valódi jogállással meg nem egyező bejegyzések lehetőleg az örökösödési eljárás folyamán helyesbittessenek.
Kivánatos, hogy a hagyatékhoz tartozó vagyontárgyak és különösen az ingatlanok minél rövidebb idő alatt helyeztessenek a jogi forgalomra képes állapotba alaki szempontból is, - a mi az ingatlanokra nézve az öröklés utján szerzett jog telekkönyvi bekebelezése által érhető el. Ezzel számol a javaslat, midőn a részleges hagyaték-átadás intézményét hozza be (77. §); másrészt midőn a közvetlen jogutódlással elválaszthatatlanul össze nem függő vitás kérdések megoldását - megfelelő biztositás mellett - az átadás után meginditandó perre utalja (78., 79., 81., 82., 83. §).
Az örökösödési eljárás folyamát megakasztó perreutasitás kérdésében a jelenleg fennálló törvény azt rendeli, hogy a szerződési örökössel szemben minden esetben ugy a végrendeleti, mint a törvényes örökös, a végrendeleti örökössel szemben pedig mindig a törvényes örökös tartozik a pert meginditani. Ezt az előjogot az egyes öröklési czímek között a javaslat csakis arra az esetre tartja fenn, ha azt a concret eset körülményei is igazolják - minélfogva a különböző jogczímre hivatkozó örökösök közül az lesz az örökösödési per meginditására utasitandó, a kinek igénye - a fenforgó eset körülményeinek figyelembevételével - kevésbbé alaposnak mutatkozik. (85. §). Hasonló felfogásból kiindulva, a javaslat azokra az esetekre szoritja a peressé vált hagyatéknak zárlat utján való biztositását, a melyekben vélelmezhető, hogy a perreutasitott igény jogos alapon nyugszik (92. §).
A javaslat fentartja az önjogú örökösöknek rendelkezési szabadságát, hogy abban az esetben, ha hivatalos eljárás nélkül egyeztek ki, szerzett joguk igazolása és nyilvánkönyvi bejegyzése végett egyszerűbb eljárási alakot választhassanak (99. §), - sőt - a gyakorlati szükséggel számolva - az örökösödési bizonyitvány intézményét az ingókra is kiterjeszti (104. §) s a hagyományos jogának megóvása szempontjából hagyományi bizonyitvány kieszközlését is megengedi (106. §).
A kir. közjegyző részére fizetendő díjak tekintetében - a mai joggal megegyezően - továbbra is az átalányrendszer elvei nyernek alkalmazást. A díjfokozat tételei az eddiginél magasabb összegben vannak megállapitva (117. §), egyrészt mert a közjegyzők teendői jelentékenyen megszaporodnak, másrészt pedig mert jövőre nézve nem marad érvényben az a rendelkezés, hogy egyes bonyolultabb hagyatéki ügyekben a biróság a díjátalánynál magasabb díjat állapithatott meg a közjegyző részére.
A czél, melyet a javaslat elérni óhajt, az örökösödési eljárásnak csakis oly mérvű átalakitása utján valósitható meg, mely - igen sok tekintetben - a fennálló szabályoknak lényegét érinti. A kérdések, melyeket a reform felölel, oly tág körben mozognak, hogy alig van az eddigi jognak egy-egy intézkedése, melyet a javaslat teljesen érintetlenül hagyna.
Miután pedig az örökösödési eljárásnak jelenleg érvényes szabályai nem egy egységes törvényhozási műben, hanem különböző alkalmakkor hozott s jobbára ellentétes elvi álláspontból kiinduló több törvény és kormányrendeletben gyökereznek: kétségtelen, hogy a czélba vett reformot nem lehetne sikeresen megvalósitani, ha az örökösödési eljárás módositása és kiegészitése novella alakjában történnék. A fennálló jog részleges átalakitásánál a fősúlyt arra kell fektetni, hogy az új intézkedések és a továbbra is érvényben maradó jogszabályok összhangja meg ne zavartassék s ezt az összhangot a jelen esetben csak úgy lehet biztositani, ha a módositás a fentartott törvény-helyek szövegezésére is kiterjed, mert csakis ez uton lehet feltüntetni a kapcsolatot, a melyet a törvényhozás az új és a régibb jog között fentartani kiván és csakis igy lehet nyilvánvalóvá tenni, hogy egyes szabályok, melyek eddigelé csak bizonyos korlátoltabb körben, p. o. a gyámhatóságok elé tartozó örökösödési eljárásban voltak követendők, ezentúl általános érvényűekké válnak.
Ugyanazért tekintettel a szakköröknek majdnem osztatlan óhajtására is, szükségesnek láttam a javaslat tartalmát akként megszabni, hogy az nem csupán azokra az intézkedésekre szoritkozzék, melyek a fennálló törvények elvi módositását vagy kiegészitését czélozzák, hanem hogy magában foglalja azokat a határozmányokat is, a melyek ezúttal a lényegre nézve változást nem szenvednek, úgy, hogy a javaslat alapján megalkotandó törvény az örökösödési eljárásnak teljes és egységes képét nyujtsa.
Ez meg fogja könnyiteni a gyakorlati alkalmazás munkáját is, ép úgy, mint a javaslat technikája, mely a javaslatba felvett joganyag rendszeres csoportositásában nyilvánul.
A javaslat részletes indokolásául szolgáljanak a következők:
Az 1. § meghatározza az örökösödési eljárásban nyilvánuló hatósági közreműködés általános előfeltételeit s e részben megegyez az 1868:LIV. tc. 559. §-ával. E mellett általánosságban megjelöli azokat a módokat, melyek szerint az eljárás az általános előfeltételek fenforgása, t. i. az elhalálozás vagy holtnaknyilvánitás esetén - meginditható.
A 2-4. §-okhoz
A fennebbi §-ok az örökösödési eljárás különös előfeltételeivel foglalkoznak.
A javaslat szerint az örökösödési eljárás meginditásának háromféle módja van.
Megkülönböztetendő ugyanis:
a) a feltétlen hivatalból való eljárás (2. §);
b) az érdekeltek kérelmére való eljárás (3. §);
c) a feltételes hivatalból való eljárás (4. §).
Ad a). Azokat az eseteket, melyekben az örökösödési eljárás hivatalból való meginditásának feltétlenül helye van, a javaslat 2. §-a az 1868:LIV: tc. 560. és az 1877:XX. tc. 233. §-ának szem előtt tartásával állapitja meg.
Szabatosabban meg kellett azonban határozni azt a személyi állapotot, mely a cselekvési képesség hiányánál vagy korlátolt voltánál fogva indokul szolgál a hivatalos beavatkozásra. Az eddigi törvényekben előforduló az a kitétel „gyámság vagy gondnokság alá tartozó személyek” félreértésre adhat alkalmat, a mennyiben s hatóság akkor is indittatva érezheti magát a hivatalos beavatkozásra, ha oly jelenségeket észlel, melyek esetleg alapul szolgálhatnak a gondnokság alá helyezési eljárás meginditására, de a melyek miatt a gondnokság alá helyezés még nem történt meg. A különös oltalomnak ily tág körre kiterjesztése nem lehet az örökösödési eljárást tartalmazó törvény feladata. Az örökösödési eljárásra hivatott hatóság csak minden kétséget kizáró tényeket és ismérveket vehet kiindulási pontul, a midőn az eljárásnak hivatalból való meginditásával egyes érdekeltek jogait különösen megóvni akarja. A mi a gondnokság alá helyezésnek alapul szolgálható körülményeket illeti, ez a tény nem lehet más, mint az illetékes hatóság intézkedése, melylyel a gondnokság alá helyezést elrendelte. Ehhez képest a javaslat következetesen csak azoknak az érdekelteknek különös oltalmáról kiván gondoskodni, a kik tényleg gondnokság alatt állanak.
Uj a 2. pont esete, mely a még csak létesitendő közhasznú alapitványhoz fűződő érdeknek megóvását czélozza. E tekintetben nem elegendő a 34. § intézkedése, mely szerint a végrendelet kihirdetéséről valamennyi részesitett s igy ha alapitvány van részesitve, az alapitványok felügyeleti hatósága értesitendő; - nem elegendő az 52. §-nak az az intézkedése, hogyha az örökhagyó rendelkezése által mint örökös, utóörökös, hagyományos vagy utóhagyományos már létező avagy az örökhagyó által rendelt valamely hagyomány vagy részesitve: a hagyatéki tárgyalás határnapjáról az alapitvány felügyeletére hivatott hatóság is értesitendő; mert mig a már létező alapitványnak nemcsak felügyeleti hatósága, hanem kezelője vagy képviselője is szokott lenni, a ki, ha szükséges, intézkedhetik az örökösödési eljárás meginditása iránt, addig a még létesitendő alapitványnak még nincsen ily különleges képviselete s az alapitvány érdekei könnyen sérelmet szenvedhetnének, ha a hagyatéki biróság - gyors közbelépés helyett - a hatóság értesitésével érhetné be s az eljárást csak kérelemre inditaná meg.
A 2. § 3. pontja azt az ujitást foglalja magában, hogy az eljárás akkor is hivatalból inditandó meg, ha az örökös vagy utóörökös külföldön tartózkodik. Ily esetben ugyanis, az örökösre, illetőleg az utóörökösre nézve a távollét állapota forog fenn annyiban, a mennyiben gyakran nem lehet abban a helyzetben, hogy idejekorán gondoskodjék jogai megóvásáról. Szükséges tehát, hogy - figyelemmel az 1868:LIV. tc. 560. §-a b) pontjának rendelkezésére - erre az esetre is kiterjesztessék a feltétlen hivatalból való eljárás.
Az örökösödési eljárásnak nincsen tárgya: ha az örökhagyó után vagyon nem maradt. Ezért természetes, hogy a biróság, mely a hivatalból való eljárásnál első sorban bizonyára a hivatalosan megállapitott adatokból fog kiindulni, ily esetben mellőzze az eljárásnak hivatalból való folyamatba tételét.
Ad b). Az 1868. évi LIV. tc. 560. § c) pontja szerint az örökösödési eljárás folyamatba tételének akkor is van helye, ha a hivatalos beavatkozást az érdekeltek valamelyike kérelmezi. Ez a rendelkezés a gyakorlatban számos controversiára adott alkalmat s ezért a javaslat 3. §-a szükségesnek látta a hagyatéki eljárás kérésére jogosult érdekeltek körét közelebbről meghatározni.
Hogy ezek közé első sorban az örökösök, kötelesrészre jogositottak és az utóörökösök soroztatnak: az nem igényel további magyarázatot. Félreértések elkerülése végett mindazonáltal kifejezetten ki kellett mondani, hogy az örökösödési eljárás meginditása kérdésében nem okoz különbséget, vajjon az, a ki az eljárás meginditását kéri, szerződésre, végrendeletre vagy a törvényre alapitja-e öröklési igényét.
Az érdekeltek közé sorozandó továbbá a végrendelet végrehajtója. Előfordulhatnak esetek, a melyekben a végrendeleti végrehajtó nem oldhatná meg a reá bizott feladatot a hatóság közreműködése nélkül. Már pedig - bármiként határozza is meg az anyagi törvény a végrendeleti végrehajtó jogi állását - a végrendeleti végrehajtót az alaki jog körében mindenesetre fel kell jogositani azokra a cselekményekre, melyek a végrendelet végrehajtására szükségesek.
A mi a hagyományost illeti, ez a hagyomány tárgyára nézve a hagyománynyal terhelt örökössel szemben csupán kötelmi jogosultsággal bir és igy az örökösödési eljárás körében csak az a jog illeti meg, hogy az örökhagyó végintézkedésén, e szerint tehát az örökös jogával közös alapon nyugvó követelésének megfelelő biztositása végett az örökösödési eljárásba beavatkozzék (82. § kapcsolatban az 52. §-sal). Azonban másként áll a dolog akkor, - midőn a hagyomány tárgyát egyedileg meghatározott dolog, különösen pedig az örökhagyó tulajdonához tartozott ingatlan képezi (legatum vindicationis). Ily esetben mi sem áll utjában annak, hogy nemcsak a hagyományhoz való jog, hanem a hagyomány tulajdonának megszerzésére nézve a közvetlen átszállás elve alkalmaztassék. Ebből indul ki a javaslat, midőn a hagyomány tárgyát képező ingatlan tulajdonjogának az örökhagyó nevéről közvetlenül a hagyományos nevére leendő átiratását teszi lehetővé (82. §) s midőn ezzel kapcsolatban az ily hagyományost az örökösödési eljárás önálló kérelmezésére jogosult közvetlenül érdekeltek közé sorozza.
Az örökhagyó, vagy az örökös hitelezőjének kielégitése avagy dologi biztositása kivül esik az örökösödési eljárás keretén, - s annak a hitelezőnek, valamint a közönséges hagyományosnak jogosultsága, a kivel szemben az örökös csak az örökség értéke erejéig felelős, csak arra terjed ki, hogy a hagyatéki vagyon minőségét és mennyiségét leltározás utján megállapittathassa (36. §). Ha azonban az örökös hitelezője, a végrehajtást szenvedő adósára örökség vagy hagyomány utján szállott, de tulajdonául még be nem jegyzett ingatlanra vagy jelzálogos követelésre feltételes végrehajtási zálogjogot szerzett: akkor a végrehajtás utján való kielégitésre irányuló jog consummálhatása szempontjából közvetlen érdeke fűződik ahhoz, hogy az ingatlannak, illetőleg a jelzálogos követelésnek a végrehajtást szenvedő nevére leendő bekebelezésével a végrehajtás folytatásának akadályai elhárittassanak. Az e végből szükséges lépések megtételére a végrehajtató hitelezőt már az 1881:LX. tc. 138. §-a is feljogositja s ennek megfelel a javaslat 3. §-ának idevágó rendelkezése is. Egyébiránt a végrehajtató hitelezőnek joga csakis az örökösödési eljárás meginditására szoritkozik s nem foglalja magában azt a jogosultságot is, hogy a hitelező az öröklési jogból kifolyó kérdések elintézésére, jelesül az örökösök közti osztály módozataira gátló vagy szabályozó befolyást gyakoroljon (M. kir. Curia 34. számú polgárjogi döntvénye.).
Azt a személyt, a ki az örököstől a hagyatékhoz tartozó, de az örökösre még át nem irt ingatlant megvette, a javaslat az örökösödési eljárás folyamatba tételére jogosult érdekeltnek nem tekinti, mert a vevő szerzett jogát az előadásával szemben más módon is érvényesitheti, és mert a javaslatnak az a rendelkezése, hogy az ingatlan vagyont magában foglaló hagyatékra nézve az öröklési eljárás az érdekeltek mulasztása esetén hivatalból tehető folyamatba, megfelelő correctivumul szolgál az e tekintetben felmerülni szokott gyakorlati nehézségekkel szemben.
Ad c). A telekkönyv rendben tartásának biztositása végett a javaslat 4. §-a oly eszközt létesit, melylyel az óhajtott eredmény közvetlenül érhető el.
A közvetett hatás, melylyel egyes törvényhozások az által igyekeznek előidézni, hogy az érdekelt feleket pénzbirság terhével szoritják, miszerint az öröklött ingatlanoknak nevökre való átiratását szorgalmazzák, nem bizonyúlt elegendőnek.
Azonban a javaslat nem kivánja az érdekelteket annak lehetőségétől megfosztani, hogy öröklés utján szerzett jogaik igazolásának és nyilvánkönyvi kitüntetésének alakját és módozatait maguk választhassák meg és hogy úgy az eljárás meginditására, mint annak mily módon és mily terjedelemben való lefolytatására közvetlen befolyást gyakoroljanak.
A javaslat csak annyiban korlátozza az érdekeltek rendelkezési szabadságát, hogy jogaik gyakorlására három hónapi záros határidőt enged és elrendeli, hogy abban az esetben, ha az érdekeltek e határidőn belül jogukkal nem éltek: az örökösödési eljárás hivatalból inditandó meg, ugy azonban, hogy az eljárás - az érdekeltek egyértelmű kivánságához képest - esetleg csak a hagyatéki ingatlanokra szoritkozzék (61. §).
Ezzel kapcsolatban a javaslat intézkedik, hogy a feltételes hivatalból való eljárásra indokul szolgáló esetekről a biróság tudomást szerezzen; s hogy azokat az eseteket, a melyekben ily eljárásnak helye lehet, maga a biróság is nyilvántartsa (23. §).
Már a 3. §-szal kapcsolatos indokolás során meg volt emlitve, hogy az, a ki az örököstől a hagyatékhoz tartozó valamely vagyontárgyat, jelesül az örökösre még át nem irt egyes ingatlant megvett vagy más módon megszerzett, nem vehető fel az örökösödési eljárásban közvetlenül érdekeltek sorába, s mint ilyen be sem folyhat az örökösödési eljárás meginditására, annál kevésbbé pedig az eljárás további folyamára.
Az örökösödési eljárás feladata első sorban az örökhagyó halálával bekövetkezett jogátalakulás rendezésére irányul s ezért csakis az tekinthető az örökös vagy utóörökös jogutódjának, és csak az veheti igénybe az örökösödési eljárásban az örököst vagy az utóörököst megillető jogokat, a kire maga az öröklési jog vagyis az örökség, illetőleg örökrész, mint egész ruháztatott át.
A javaslat 5. §-a ezt a felfogást határozottan kifejezi s azt - a dolog természetéhez képest - a hagyományos és a kötelesrészre jogositott jogutódjára is alkalmazza. Egyuttal megszabja azokat az alaki kellékeket, melyeknek megfelelően kell az átruházás megtörténtét kimutatni, hogy az örököst, utóörököst, a hagyományost vagy a kötelesrészre jogositott személy jogát a jogszerző harmadik személy gyakorolhassa. E részben a javaslat azt tartja szem előtt, hogy csakis az olyan jogügyleti alakszerűség óvhatja meg a jogbiztosságot, mely nem hagy fenn kételyt a tekintetben, hogy az átruházás valósággal megtörtént.
Azok a cselekmények, melyek a hagyatékra vonatkozó jogok kipuhatolására, a hagyatéki vagyonban való részesülés szabályozására és az ily módon tisztába hozott jogviszonyok biztositására vannak irányozva s melyek ehhez képest az örökösödési eljárás tartalmát képezik, kétségkivül a perenkivüli jogszolgáltatás (jurisdictió voluntaria) fogalma alá sorozhatók s mint ilyenek - igazságügyi tervezetünk általános elvei szerint - a biróság és az ezzel kapcsolatba hozott igazságügyi közegek hatás-, illetve működési körébe tartoznak. Ezt a felfogást tartotta szem előtt az 1868:LIV. tc. s ugyanennek a felfogásnak hatása alatt áll az 1877:XX. tc., mely - habár oly esetekben, a midőn az örökösödésre hivatottak vagy azok egy része atyai hatalom, gyámság vagy gondnokság alatt áll, az örökösödési eljárás vezetését a közigazgatás szervezetéhez tartozó gyámhatóságokra bizta - a jogviszony tisztázására lényegesebb befolyással biró cselekmények teljesitését a biróságnak tartotta fenn. Midőn pedig az 1886. évi VII. tc. 30. §-a kimondotta, hogy a hagyatéki tárgyalás vezetését a biróságok és a gyámhatóság szabály szerint a kir. közjegyzőre tartoznak bizni, - a gyámhatóságoknak az örökösödési eljárásra vonatkozó kivételes hatásköre csaknem teljesen elvesztette gyakorlati jelentőségét s ma már főleg csak az atyai hatalom, gyámság vagy gondnokság alatt álló érdekeltek jogainak megóvására szoritkozik.
Ugyanazért a javaslat 6. §-a - az általános indokolás során körvonalozott elvi álláspontjának megfelelően - úgy valósitja meg a hatáskör unificatióját, hogy az egész örökösödési eljárást s az annak keretébe tartozó mindennemű peren kivüli birói functiót kizárólag a biróság, jelesül - tekintettel a teljesitendő cselekmények egyszerűbb voltára, praeventiv és számos esetben csupán ideiglenes jellegére - a kir. járásbiróságok hatáskörébe utalja. A hagyatéki javak minősége nem tesz különbséget.
E mellett azonban a javaslat arról is gondoskodik, hogy a gyámhatóságnak a hatósága alá tartozó személyek érdekeinek megóvása szempontjából szükséges természetszerű ingerentiája (pl. jav. 55. § 4. pont, 71. §) érintetlenül maradjon, valamint hogy az eljárás minél czélszerűbb keresztülvitele végett a községi előljáróság (9. § és köv. 37. és köv. §), illetve a kir. közjegyző (37., 51. §) közreműködése biztosittassék.
Az örökösödési eljárásra hivatott biróság alanyi illetékességének szabályozása kérdésében a javaslat az eddigi jognak álláspontjára helyezkedik annyiban, a mennyiben kimondja, hogy az illetékesség megállapitásánál első sorban az örökhagyó utolsó rendes lakhelye veendő alapul s hogy abban az esetben, ha az örökhagyónak az ország területén rendes lakhelye nem volt, az illetékesség az elhalálozás helye szerint, és ha az örökhagyó, a kinek az országban rendes lakhelye nem volt, az ország területén kivül halt meg, a vagyon fekvése szerint állapitandó meg.
A javaslat azonban szükségesnek találta azt a kérdést is megoldani: mily módon állapitandó meg a biróság illetékessége, midőn az örökhagyónak az ország területén több helyen volt rendes lakása, vagy ha a hagyatéki vagyon több járásbiróság területén fekszik?
Legegyszerűbb és legtermészetesebb több concurráló lakhely közül a szerint a lakhely szerint állapitani meg az illetékességet, a melyen az örökhagyó meghalt. Ha azonban az örökhagyó rendes lakhelyei egyikén sem halt el, akkor nem marad egyéb hátra, mint a kérdést a praeventio elve szerint megoldani. Ugyanez áll akkor is, ha a vagyon fekvése alapján támadt az illetékességek concurrentiája. Azt az expedienst, hogy az utóbb emlitett esetben annak a helynek birósága birjon elsőbbséggel, a melynek területén a hagyatéki ingatlanok vagy a hagyatéki vagyon nagyobb része létezik, a javaslat azért nem fogadja el, mert a hagyatéki vagyon minőségét a birói hatáskör meghatározásánál megkülönböztető elvi ismérvnek nem tekinti és mert egy pusztán alaki előkérdés miatt az eljárás folyamatba tételét és lehetőleg gyors befejezését késleltetni nem akarja.
A megelőzés időpontját a javaslat az örökösödési eljárásra vonatkozó valamely beadvány vagy megkeresés beérkezésétől - tehát egy könnyen megállapitható positiv tény bekövetkezésétől - számitja. A birói illetőséget vindicáló valamely birói cselekményt azért nem lehetett ebben a kérdésben kiindulási pontul választani, mert azokban a gyakori esetekben, a midőn a biróság az illetékesség kérdésében tagadólag határoz, egyáltalán nem volna alapja a felmerült kérdés megoldásának.
Miután pedig megtörténhetik, hogy az illetékesség alapjául elfogadott körülmények egyike sem lesz teljes biztossággal megállapitható, az eljárás gyorsitása szempontjából indokolt ily esetben az igazságügyministerre bizni az illetékes hagyatéki biróság kijelölését.
A 8. §-ban meg vannak vonva a hagyatéki biróság tárgyi illetékességének határai.
Általános szabály, hogy az örökösödési eljárásra hivatott biróság illetékessége kiterjed az örökhagyó mindennemű ingó és ingatlan vagyonára. Az örökhagyó vagyonjogi személyiségéből kiinduló szálaknak egy hatóság kezében való egyesitését az a szempont teszi szükségessé, hogy a fenforgó kérdések egységes megoldást nyerjenek.
Ámde ez a szabály csak annyiban nyerhet alkalmazást, a mennyiben egyrészt az egyes államok területi fenhatóságával, másrészt az örökhagyónak állampolgári minőségével összeegyeztethető.
Az állam területi fenhatóságának elve azt hozza magával, hogy az ország területén fekvő ingatlan vagyon - tekintet nélkül az örökhagyó honosságára - a hazai biróság illetékességének legyen alávetve.
Az örökhagyó állampolgári minőségéből pedig az következik, hogy az ingók, melyek a személyt követik - (mobilia inhaerent ossibus), - az örökhagyó személyére nézve illetékes biróság eljárása alá tartozzanak.
Ennek az volna a szükségszerű folyománya, hogy a külföldi örökhagyónak az ország területén levő ingó hagyatékára nézve az eljárás a külföldi biróságnak volna átengedendő és viszont, hogy magyar honosnak a külföldön levő ingó hagyatékára nézve az eljárás a hazai biróságot illetné. Minthogy azonban ezeknek az elveknek alkalmazhatóságát illetőleg az a viszony irányadó, a mely az állam és más külföldi államok közt - akár nemzetközi szerződés, akár viszonosságon alapuló gyakorlat alapján - kifejlődött: kétségtelen, hogy a külföldi örökhagyónak az ország területén levő ingó hagyatékára nézve a külföldi biróság illetékessége csak abban az esetben ismerhető el, ha e tekintetben a két állam közt kölcsönösségen alapuló szerződési viszony jött létre, vagy a viszonosságot biztositó gyakorlat áll fenn, - valamint kétségtelen, hogy viszont a hazai biróságnak illetékességét magyar honosnak a külföldön hátrahagyott ingó hagyatékára nézve - csak arra az esetre lehet fentartani, ha a különleges nemzetközi viszony az illetékesség gyakorlásából eredő jogok érvényre jutását lehetővé teszi.
A 9-23. §-okhoz
Az örökösödési eljárás előkészületi cselekményei közt első helyen áll a haláleset felvétele.
Az elhalálozás valósága elengedhetetlen alaki előfeltétele és alapja az örökösödési eljárásnak. Szükséges tehát, hogy mindenekelőtt az elhalálozás ténye és ideje állapittassék meg.
A haláleset felvételének czélja ezenfelül mindazoknak az adatoknak kipuhatolása és összegyüjtése, a melyekből a biróság az elhalt személy és hátrahagyott vagyonának viszonyait előzetesen megismerheti s a melyeket a további törvényszerű eljárásra nézve kiindulási pontul választhat.
Ugyanazért a javaslat 11. §-a szerint akkor is szükséges a haláleset bejelentése és felvétele, ha a feltétlen hivatalból való eljárás eseteinek egyike sem látszik fenforogni.
A haláleset bejelentésének és felvételeinek módozatait a javaslat nagyrészt az eddigi törvények idevágó rendelkezéseinek átvételével szabályozza. A javaslat 9. és 10. §-a, továbbá a 12. § két első bekezdése, a 13., 14. §, a 15. § második bekezdése, a 17. és 18. § lényegileg megfelel az 1877:XX. tc. 220., 221., 222., 224., 226., 228. és 230. §-ainak, - a javaslat 16. §-a pedig részben folyománya az 1874:XXXIV. tc. 37., az 1874:XXXV. tc. 22. és az 1886. évi VII. tc. 14. és 15. §-ában foglalt rendelkezéseknek.
A jelentékenyebb módositások és kiegészitések a következők:
A javaslat súlyt fektet arra, hogy a haláleset felvétele és beküldésére hivatott közegek pontosan teljesitsék ez iránti kötelességüket s ezért szükségesnek tartja, hogy a mulasztó közegre rendbirság alkalmaztassék (19. §).
Az előleges biztositási intézkedéseket, melyeknek szüksége gyakran közvetlenül az örökhagyó elhalálozása után s rendszerint akkor áll be, midőn a hagyatéki biróság még nem léphet közbe, a melyeket épen ezért az eddigi jognak megfelelően a haláleset felvételére hivatott közeg teljesit s a melyek tekintetében a kir. járásbiróság még az esetben is rendelkezhetik, ha a további örökösödési eljárásra nem illetékes, - a javaslat a zár alá vétel fogalma alá sorozza, megkülönböztetésül a hagyatéki zárlattól, melyet az egész hagyatéki vagyon rendszeres biztositása és kezelése szempontjából a hagyatéki biróság rendel el (Kilenczedik fejezet). - E mellett szükségesnek mutatkozott a zár alá vétel eseteit tüzetesebben meghatározni, a zár alá vétel körül követendő eljárást tüzetesebben szabályozni (15., 19., 20. §), - és arról is gondoskodni, hogy abban az esetben, midőn a zár alá vétel csupán a kiskorú és gondnokság alatt álló s törvényes képviselővel még nem biró örökösök érdekeinek biztositása végett eszközlendő, az önjogú örököstársak érdeke sérelmet ne szenvedjenek. (14., 15., 21. és 22. §).
A haláleset felvételét teljesitő közeg és a hagyatéki biróság között való érintkezésnek megkönnyitése végett a javaslat 19. §-a kifejezetten kimondja, hogy a haláleset-felvétel annak a járásbiróságnak küldendő meg, a melyhez a község, melyben a haláleset felvétetett, tartozik. Az arról való gondoskodás, hogy a haláleset-felvétel az örökösödési eljárásra illetékes járásbiróság kezébe kerüljön: az első sorban értesitett járásbiróságnak a feladata (22. §).
Ha atyai hatalom, gyámság vagy gondnokság alatt álló személy is van érdekelve: a haláleset-felvételt a gyámhatósággal is kell közölni. A halálesetet felvevő közeg és a gyámhatóság között való érintkezés azon szempontok szerint van szabályozva, melyeket a 71. § indokolása jelez.
A 23. § szükségszerű folyománya a 4. §-ban foglalt rendelkezésnek. Hogy pedig a biróságnak a 23. §-ban megrendelt nyilvántartásra alapja legyen, szükséges, hogy a haláleset-felvételi ívben különösen megemlittessék, vajjon a hagyatékhoz ingatlan is tartozik-e vagy sem (12. §.)
A 16. és 22. §-ra vonatkozólag megemlitendő, hogy a javaslat érintetlenül hagyja azokat a szabályokat, melyek különös értesitést rendelnek bizonyos személyek elhalálozásáról. Ilyen egyebek közt az 1880. évi 3.305. sz. igazságügyministeri rendelet, mely a belső titkos tanácsosok, továbbá az 1885. évi 643. sz. igazságügyministeri rendelet, mely a cs. és kir. kamarások elhunytának bejelentéséről intézkedik.
A 24-34. §-okhoz
A haláleset-felvétellel közös czélja van a végrendelet kihirdetésének.
Ez arra szolgál, hogy teljesen felismerhetővé tegye a különböző érdekköröket, a melyek a hagyatéki vagyon tekintetében képződhetnek és tájékozást nyujtson azokról a személyekről, a kik a hagyatékra igényt támaszthatnak.
A végrendelet kihirdetésének kötelező megrendelése és ennek kapcsán a végrendelet bemutatása iránti kötelezettség megállapitása az anyagi jog körébe vág ugyan, mindazáltal a javaslat, a mely az öröklési jogot szabályozó rendszeres törvénykönyvre nem támaszkodhatik, nem mellőzhette, hogy az öröklési eljárást szabályozó mai joggal (1868. évi LIV. törvénycikk 564. §) megegyezően ki ne mondja, miszerint minden végrendelet akkor is kihirdetendő, ha hivatalos beavatkozásnak nincs is helye az örökösödésnél (24. §) s hogy a kihirdetés eszközölhetése végett meg ne határozza a végrendelet bemutatása iránti kötelezettség körvonalait.
Ez utóbbi tekintetben a javaslat abból a felfogásból indul ki, hogy a törvényhozás eleget tesz feladatának, ha a közvégrendeletek és a közjegyzőnél letéteményezhető magán-végrendeletek alakzatának tüzetes szabályozásával, a mit jelenleg az 1876. évi XVI. törvénycikk tartalmaz, alkalmat szolgáltat az oly módon való végrendelkezésre, a melynél rendszerint megvan a biztositék az iránt, hogy a végrendelet az örökhagyó halála után a biróság kezéhez jut. Mindazonáltal tekintve, hogy az örökhagyó végrendeletének kellő időben való tudomásra nem jutása gyakran nagy horderejű következményekkel jár, különösen akkor, ha a végrendelet őrzője csak akkor lép fel a kezei közt levő végrendelettel, midőn az átadó végzés vagy örökösödési bizonyitvány már előbb egy oly más igénylő javára kiadatott, a ki a törvényen vagy eltérő intézkedést tartalmazó korábbi végrendeleten alapuló öröklési igényt érvényesitett, - szükséges, hogy a törvény a végrendelet bemutatására vonatkozó kötelezettséget kifejezetten kimondja s a mulasztás következményeit megállapitsa (25. és 27. §). A javaslat e részben arra törekszik, hogy a végrendelet bemutatása iránti kötelezettség teljesitését lehetőleg megkönnyitse s ezért megengedi, hogy a végrendelet vagy haláleset felvételére jogosult közegnek adható át, vagy a hagyatéki biróságnak, avagy a legközelebbi járásbiróságnak mutatható be.
A mennyiben pedig az 1874. évi XXXV. törvénycikk 85. §-a azt rendeli, hogy a kir. közjegyző a nála őrzött végrendeletet az eljáró biróságnak tartozik benyujtani, a mely a kihirdetést azonnal a közjegyző jelenlétében eszközli: szükségesnek mutatkozott a fenti törvényhely nem eléggé szabatos szövegéből keletkezhető félreértés elkerülhetése végett kifejezetten kimondani, hogy a kir. közjegyző a nála levő végrendeletet a székhelyén levő kir. járásbiróságnak mutassa be, mert a közjegyző nem kötelezhető arra, hogy a kihirdetésnek az ő jelenlétében leendő eszközlése végett székhelyét elhagyja, ha a haláleset-felvétel elintézésére, avagy az örökösödési eljárásra nem a székhelyen lévő, de egy más, esetleg távolfekvő helyen lévő járásbiróság az illetékes.
A végrendelet kihirdetése - a fennebbiek szerint - nem tekinthető oly cselekménynek, mely kizáróan a hagyatéki biróság hatásköréhez tartozik s mely az örökösödési eljárás szükségszerű alkatrészét képezi. Főkellék, hogy a kihirdetés lehetőleg gyorsan s közhitelű alakban történjék meg. A kihirdetés cselekményének természete megkivánja ugyan, hogy a kihirdetést a biróság eszközölje, de nem feltétlenül szükséges, hogy ez a biróság a hagyatéki biróság legyen. Sok esetben, midőn a végrendelet kihirdetésének sürgős szüksége merül fel, még nem is lehet tudni, melyik biróság lesz illetékes az örökösödési eljárásra. Máskor meg csak a végrendelet tartalma deriti fel a hagyatéki biróság illetékessége tekintetében irányadó körülményeket. Ugyanazért a javaslat 26. §-a - részben eltérően az 1868. évi LIV. tc. 564. §-ának második bekezdésétől - kimondja, hogy a végrendeletet minden esetben a biróság hirdeti ki és pedig a hatóságnál letett végrendeletet kihirdeti a hagyatéki biróság, a hová az illető hatóság a 25. § szerint a végrendeletet áttenni köteles, a kir. járásbiróság által felvett végrendeletet (1876. évi XXVI. tc. A Curia 12. sz. polgári döntvénye) maga az illető kir. járásbiróság, minden más végrendeletet pedig az a kir. járásbiróság, a melyhez a végrendelet a haláleset-felvétel kapcsán beterjesztetett vagy közvetlenül bemutattatott.
A szóbeli végrendelet kihirdetésének módját eddigi törvényeink nem szabályozták. Ez okból a javaslat nem térhetett ki ennek a kérdésnek megoldása elől.
Azokon az intézkedéseken kivül, melyek arra irányulnak, hogy a biróság tudomást szerezzen a szóbeli végrendelet létezéséről (13. és 25. §), a szóban forgó kérdéssel a javaslat 30-33. §-a foglalkozik tüzetesen.
A javaslat azt tartja szem előtt, hogy a végrendelet kihirdetése csupán előleges tájékozásul szolgál és hogy a tanuvallomások bizonyitó erejét ugy is csak a per birája mérlegelheti s ezért akként rendelkezik, hogy a szóbeli végrendelet tanui eskü nélkül hallgatandók ki. A tanuk vallomását tartalmazó, végrendeletet pótló jegyzőkönyv felvételét és kihirdetését legczélirányosabban a hagyatéki biróság fogja teljesiteni; de a tanuk vallomásának irásban foglalásához fűződő érdek lehetőleg gyors biztositása végett lehetővé kellett tenni, hogy a mennyiben megkeresés szüksége fenforog, a tanuk kihallgatását az a járásbiróság eszközölhesse, melynek a szóbeli végrendelet létezése tudomására hozatott; abban az esetben is, ha a további örökösödési eljárásra nem is illetékes. E mellett azonban figyelembe kellett venni azt is, hogy a felek bármelyikének joga van az örökösödési per birájánál a végrendeleti tanuk eskü alatt leendő kihallgatását kérni, ha az előleges bizonyitásnak a polgári törvénykezési rendtartás általános szabályai szerint megkivánt előfeltételei fenforognak (1868. évi LIV. tc. 534. §), vagyis ha az ellenfél az eskü alatti kihallgatásba beleegyezik vagy ha a kérelmező kimutatja, hogy a per kimeneteléig eleshetik bizonyitékától, melyet jogainak érvényesitésére vagy védelmére kiván felhasználni.
Ehhez képest annál a szoros kapcsolatnál fogva, mely az örökösödési eljárás menete és az annak tárgyával összefüggő s az örökösödési pert megelőzően eszközölt bizonyitás között fenforog, kivánatosnak mutatkozott a 29. §-ban akként intézkedni, hogy a végrendelet tanuinak az előleges bizonyitás jellegével biró eskü alatti kihallgatását a hagyatéki biróság eszközölhesse, ha hatásköre nem is terjed ki az örökösödési per elbirálására.
Ha a szóbeli végrendelet tanui a szóbeli végrendelet tartalmát irásba foglalták s az erre vonatkozó fogalmazványt aláirták: akkor a 30. §-nak megfelelő tájékozást az irásbeli feljegyzés kihirdetése pótolhatja. Ily esetben tehát a tanuk kihallgatása csak akkor eszközlendő, ha a 33. § előfeltételei forognak fenn.
Az 1877. évi XX. tc. 228. §-a szerint a biróság, mely a végrendeletet kihirdette, abban az esetben, midőn kiskorú örökösök maradtak, a végrendelet hivatalból hitelesitett másolatát az illető községi előljáróságnak küldi meg s a községi jegyző ezt a másolatot a haláleset-felvételnek a gyámhatóságot illető s egyenlőre visszatartott példányához csatolja és csak ezután terjeszti be a haláleset-felvételi ivet a gyámhatósághoz. Ennek az intézkedésnek értelme abban áll, hogy a községi jegyzőnek módjában legyen a végrendeletben netán nevezett gyám vagy gondnok nevét megtudni és annak nevét a haláleset-felvételi ivnek a gyámhatóság részére szóló példánya bevezetni. Tekintve azonban, hogy ez az eljárás gyakran jelentékeny késedelmet okoz s hogy a gyámhatóság alá tartozó személyek érdeke sérelmet szenvedhet, ha a gyámhatóság csak későn szerez tudomást az örökhagyó elhalálozásáról s e miatt a kiskorúak s a gondnokság alá tartozó személyek jogainak megóvását czélzó lépéseket annak idején meg nem teheti; tekintve másrészt, hogy a gyám és gondnok ajánlására vonatkozó nyilatkozatok (17. §), melyek a végrendeletben foglalt eltérő rendelkezés folytán csak ritkán és csak részben fognak tárgytalanná válni, a végrendelet kihirdetése előtt is vehetők ki, valamint a hogy a rendelt gyám és gondnok nevének a haláleset-felvételi ivbe bevezetését a gyámhatóság is eszközölheti: a javaslat 20. §-a akként intézkedik, hogy a haláleset-felvételi ivnek a gyámhatóság részére szóló példánya a végrendelet kihirdetése előtt s a járásbiróságnak szóló példánynyal egyidejűleg küldessék meg a gyámhatóságnak, - a 34. § pedig azt a rendelkezést tartalmazza, hogy a biróság közvetlenül a gyámhatóságnak küldje meg a kihirdetett végrendelet hivatalos másolatát.
Egyebekben a javaslatnak ezen fejezet alá foglalt rendelkezései, nevezetesen a javaslat 28., 29. és 34. §-ai megfelelnek az 1868. évi LIV. tc. 565., 566. és 567. §-ainak.
Megjegyzendő még, hogy a 34. § nem érinti azokat a különös szabályokat, melyek a végrendelkező személyi minőségére vagy a végintézkedés czéljára való tekintettel azt rendelik, hogy a biróság a végrendeletet bizonyos hatóságokkal közölje. Ilyen pl. az 1881. évi junius 18-án 14507. szám alatt kibocsátott igazságügyministeri rendelet, mely szerint a közintézetek részére tett hagyományokról a közalapitványi ügyek igazgatósága a végrendelet idevonatkozó kivonatának áttételével értesitendő, a római kath. lelkészek és segédlelkészek végrendeleteinek hiteles másolata pedig az egyházmegyei hatóságnak megküldendő.
Az örökösödési eljárás anyagi alapját a hagyatéki vagyon valósága szolgáltatja.
Ehhez képest a tulajdonképeni örökösödési eljárás első cselekményét a hagyatéki vagyon cselekvő és szenvedő elemeinek részletes összeirása, vagyis a leltározás képezi.
Minthogy pedig a hagyatéki leltárra rendszerint csak akkor van szükség, midőn az örökösödési eljárás meginditásának és lefolytatásának törvényszabta előfeltételei fenforognak: e § akként intézkedik, hogy a biróság rendeletének bevárása nélkül a leltár csak azokban az esetekben veendő fel, a melyekben feltétlen hivatalból való eljárásnak van helye s hogy minden más esetben csak a biróság rendeletére történhetik meg a leltározás.
A fennebb felállitott általános szabálytól eltérőleg akkor is felmerülhet a leltározás szüksége, ha az örökösödési eljárás meginditásának esetei (2-4. §) fenn nem forognak ugyan, de ha a leltározást oly személyek kivánják, a kiknek - az örökhagyó ellen fennállott vagy az örökhagyó intézkedésén alapuló követelésük érvényesithetése szempontjából - kétségtelen jogi érdeke füződik ahhoz, hogy az örökség tárgyát képező vagyon minősége és értéke közhitelű alakban megállapittassék, még mielőtt az örökség az örökhagyó jogutódjának más vagyonával összeolvadna. Ilyen személyek, - a mint az má a 3-ik §-szal kapcsolatos indokolás során emlitve volt - a közönséges hagyományosok és az örökhagyó hitelezői - de csak akkor, ha követelésüket a megszabott alakban kimutatják, mert e nélkül a leltározás kérése iránti jog sok esetben merő zaklatássá fajulhatna.
A hitelező vagy hagyományos kérelmére teljesitett leltározást nem követi szükségszerűen a további örökösödési eljárás; - s ugyanezért indokolt, hogy a leltározás költségét a leltározást kérő hagyományos vagy hitelező viselje s annak a hagyatékból való megtéritését csak abban az esetben követelhesse, ha az örökösödési eljárás tovább folytatása más okból szükséges és ha ez által a leltározás az örökösödési eljárás hasznositható alkatrészévé vált.
A gyámhatóság alatt álló hagyományos érdekeinek megóvását czélzó kivételes intézkedés megfelel az 1877. évi XX. tc. 256. §-ánk.
A leltározás foganatositásának rendszerinti közege - a javaslatnak a mai joggal megegyező álláspontja szerint - a községi (kör-) jegyző illetőleg az erre rendelt községi közeg, de a hagyatéki biróság jogositva van a leltározással, vagy a leltár kiegészitésével és a pótleltározással a kir. közjegyzőt megbizni, mert a leltározás mikénti eszközlésének gyakran lényeges befolyása van az örökösödési ügy tárgyalására és elintézésére és igy indokolt, hogy ily esetben annak a közegnek közreműködésével alkottassék meg az eljárás anyagi háttere, a kit a tárgyalás vezetése illet meg. Ezért van utalva kizárólag a kir. közjegyző hatáskörébe a leltár kiigazitása és a pót-leltározás, ha annak szüksége a tárgyalás folyamán merül fel. Ha azonban a fenti cselekmények az örökösödési eljárásra illetékes járásbiróság területén kivül teljesitendők: akkor az imént jelzett szempont nem bir döntő súlylyal és csak a fenforgó egyéb körülmények lehetnek irányadók a tekintetben, vajjon a leltározás, pót-leltározás és leltár-kiigazitás foganatositásával a községi közeg, birósági végrehajtó vagy kir. közjegyző bizandó-e meg.
Hogy a hagyatéki tárgyalás folyamán szükségessé vált pót-leltározás vagy leltár-kiigazitást a tárgyaló közjegyző külön birói megbizás nélkül is teljesitheti, annak az az indoka, hogy ezek a cselekmények szorosan összefüggnek a tárgyalással s hogy lényegesen késleltetné az eljárás befejezését, ha a közjegyző minden ilyen esetben a hagyatéki biróság előzetes határozatát tartoznék kikérni. Az esetleges visszaéléseket ellensúlyozni fogja az a körülmény, hogy a közjegyző díjaira nézve elfogadott átalány-rendszer mellett az ily pót-leltározás- vagy leltár-kiigazitásért a közjegyző külön díjazást nem követelhet (118. §).
A 38-48. §-okhoz
Az ezekben a §-okban foglalt rendelkezések lényegileg megfelelnek az 1877. évi XX. törvénycikk 234., 235., 236., 237., 238., 239., továbbá az 1868. évi LIV. tc. 569., 570., 571., 573., 574. §-ainak, azzal a különbséggel, hogy a leltározás módozatai részletesebben és szabatosabban vannak meghatározva.
A 44. §-nak az az intézkedése, melynél fogva a hagyatéki tárgyalás folyamán szükségesnek bizonyult leltározás, pót-leltározás és leltár-kiegészités eszközlése végett a 37. § utolsó bekezdésében emlitett közegek valamelyikéhez a megkeresést közvetlenül a kir. közjegyző intézheti: hozzá fog járulni az eljárás gyorsitásához.
A 46-ik § megvonja az érdekeltek részéről a leltározás közben tehető előterjesztések és észrevételek korlátait, nehogy az ellenérdekű felek vitája sok esetben a leltározás czélját veszélyeztető túlságos arányokat öltsön.
A 47. § második bekezdése a gyakorlat egyik controvers kérdését kivánja megoldani oly módon, hogy a fél ne legyen kénytelen a leltározás alkalmával minden lehető kifogását előterjeszteni és igy a leltározás cselekményét eredeti jellegéből kivetkőztetni.
A 48. §-nak az a rendelkezése, mely szerint a hivatalból felvett leltár csak a községre nézve illetékes járásbirósághoz terjesztendő be, s az ezzel kapcsolatos az az intézkedés, melynél fogva a leltárnak a gyámhatósággal netán szükséges közlése iránt az örökösödési eljárásra illetékes járásbiróság, azaz a hagyatéki biróság intézkedik: a leltár felvétele és beterjesztése körüli eljárás egyszerűsitésére és megbizhatóságának emelésére szolgál.
Ugyancsak az eljárás egyszerűsitését és gyorsitását czélozza az a rendelkezés is, hogy ha a biróság a közjegyzőt a leltározáson felül a tárgyalással is megbizta, a közjegyző ne külön, a tárgyalást megelőzően, hanem csak a tárgyalás befejezése után mutassa be a leltárt. Mert ez esetben a biróságnak a tárgyalást megelőző intézkedése csak a leltár hiányának pótlására vagy a leltározás kiegészitésére vonatkozhatik, az e tekintetben netán szükséges cselekményeket pedig a közjegyző a 37. és 47. § rendelkezéseihez képest a tárgyalás folyamán s külön birói megbizás nélkül is végezheti.
A feltétlen hivatalból való eljárás eseteiben gondoskodni kell arról, hogy a törvény különös oltalma alatt álló érdekeltek jogainak megóvása végett a birói letétre, illetve hatósági őrzésre alkalmas értékek a hagyatéki biróságnak beküldessenek még akkor is, ha a zár alá vétel utján való előleges biztositás, avagy a hagyatéki zárlat esete nem is forog fenn, mert csak igy lehet a hagyatéki biróság abban a helyzetben, hogy az átadó végzés jogerőre emelkedése után a kiskorú és gondnokság alatt álló személyeket, avagy a létesitendő alapitványt illető jutalékot további megőrzés és kezelés végett a gyámhatósághoz, illetve az alapitvány képviseletéhez átszármaztassa (V. ö. az 1877:XX. tc. 285. és köv. § és jav. 76.), a 2. § 3. és 4. pontja esetében pedig a távollevő vagy az államkincstár jogait megóvja. Ezt az intézkedést azonban összhangzásba kellett hozni egyrészt az 1877:XX. tc. 17. §-ával, a mely szerint az atya rendszerint csak arra van kötelezve, hogy kiskorú gyermekének készpénzét, kötvényeit és értékpapirjait adja át a gyámhatóságnak, illetve biztositsa, az ékszereket és drágaságokat pedig csak akkor köteles a gyámhatóságnak átadni, illetve biztositani, ha ezt a gyámhatóság a kiskorú érdekeinek veszélyeztetése miatt szükségesnek tartja. Összhangzásba kellett hozni a szóban forgó intézkedést másrészt ugyanazon törvény 35., 100-102. §-ával, a melyeknél fogva a gyámság alatt álló kiskorúnak ékszerei és drágaságai is rendszerint a gyámhatóságnak adandók át, illetve biztositandók, kivéve ha a gyámhatóság az ékszereket és drágaságokat, avagy azoknak egy részét a gyámoltnak használatul át nem engedte. Annak a kérdésnek elbirálása, hogy a kiskorú készpénzéből mennyi hagyható meg, - a halaszthatlan kiadások fedezésére szükséges összegen felül - a gazdaság, háztartás, vagy az üzlet folytatása, továbbá a nevelési költségek, vagy a tartozások törlesztése végett az atya, vagy a gyám kezeinél (1877:XX. tc. 17. és 102. §) a gyámhatóságot illeti meg s igy a készpénznek minden esetben kötelező beszolgáltatása csak a gyámhatóság eltérő intézkedése alapján maradhat el.
Nem szorul bővebb indokolásra, hogy az 1877:XX. tc. 17. §-ával összhangzó intézkedésnek, mely az ékszerek és drágaságok beküldésének mellőzését rendeli, csak akkor lehet helye, ha azok az örökösök, a kiknek érdekében a szóban forgó értékek hatósági őrizetbe adása szükséges, valamennyien kiskorúak és atyai hatalom alatt állanak; mert a drágaságok és ékszerek megőrzésének joga az atyát csupán saját gyermekeivel szemben illeti meg. Ha tehát az atyai hatalom alatt álló kiskorúakon kivül más kiskorú vagy gondnokoltak avagy a 2. § szerint a törvény különös oltalma alatt álló más személyek is vannak érdekelve: ezek érdekének megóvásáról csak ugy lehet gondoskodni, ha az ékszerek és drágaságok a leltárral együtt beküldetnek és hatósági őrizet alatt maradnak az atyai hatalom alatt állók részének elkülönitéséig s erre a részre vonatkozóan a gyámhatóság intézkedéséig.
Az 50-56. §-okhoz
A javaslat 50-56. §-ában a hagyatéki tárgyalásra vonatkozó általános rendelkezések vannak összefoglalva.
Az 51. § a fennálló joggal egyezően kimondja, hogy a hagyatéki tárgyalást a közjegyző vezeti, a kinek a hagyatéki birósághoz való viszonya a kiküldött (megbizott) fogalma szerint van meghatározva; - de mellőzi az 1886. évi VII. tc. 30. §-ának második bekezdésében és a 34. § zársoraiban foglalt azt a rendelkezést, hogy a tárgyalás kivételesen a járási szolgabiróra, s esetleg a községi előljáróságra is bizható; - mert a javaslat elvi álláspontja azt hozza magával, hogy az örökösödési ügy érdemleges elintézésére közvetlen befolyással biró hatósági cselekményeket igazságügyi közegek teljesitsék és mert azok a körülmények, melyeket az idézett törvény-szakasz a kivételes intézkedés indokául felhoz, nem birnak elég súlylyal, hogy a felállitott szabálytól való eltérést igazolják. Ugyanis a közjegyző késedelmes eljárásával szemben elegendő biztositékot nyujt a biróság felügyeleti joga, a melynél fogva a közjegyzőt a megbizás teljesitésére kitűzött határidőnek megtartására pénzbirsággal szorithatja (1886:VII. tc. 34. §). A helyi távolság nem jöhet figyelembe, mert a tárgyalás nem szükségszerűen a helyszinen tartandó meg és mert a javaslat 117. §-ában foglalt díjfokozat akként van megállapitva, hogy a helyi távolság tekintetében fenforogható különbségek is méltányosan kiegyenlittessenek. A hagyatéki vagyon csekélysége pedig azért sem vehető számitásba, mert a 100 frtot meg nem haladó hagyatékoknál a közjegyzőt díj nem illeti (117. §).
Hogy pedig a hagyatékot esetleg a biróság is tárgyalhassa, azért nem kivánatos, mert a birói teendők lehető kevesbitésének igazságügy-politikai szempontja azt hozza magával, hogy a birói közreműködést feltétlenül nem igénylő perenkivüli teendők a birói szervezeten kivül álló közegekre legyenek bizva s mert a minden tekintetben megszilárdult közjegyzői intézmény elég biztositékot nyujt arra nézve, hogy a tárgyaló közegnek a javaslatban contemplált kizárólagossága nem fogja veszélyeztetni a tárgyalás keretébe utalt cselekményekhez fűződő jogi érdekeket.
A tárgyalás helyének kötelező megszabása sok esetben jelentékeny gyakorlati nehézségekbe ütközhetik s ugyanazért a javaslat a concret esetben fenforgó körülményektől teszi függővé, vajjon a tárgyalás a közjegyző székhelyén vagy ha a közjegyző hatásköre több járásbiróság területére terjed ki, az illetékes járásbiróság székhelyén avagy a helyszinén tartassék-e meg?
Kivételnek csak akkor van helye, ha a hagyatékhoz oly ingatlan tartozik, melynek tulajdonjoga nincsen az örökhagyó javára telekkönyvezve s a melyre nézve az örökösnek tulajdoni joga a tényleges birtoklás alapján bejegyezhetőnek mutatkozik; mert ily esetben elkerülhetetlen, hogy azok az adatok, melyek az 1892:XXIX. tc. és az abban hivatkozott törvények értelmében az örökhagyó tulajdoni jogának nyilvánkönyvi bejegyzéséhez megkivántatnak, a helyszinén gyüjtessenek össze, és czélszerű, hogy az erre vonatkozó eljárással az örökösödési ügy tárgyalása egybekapcsoltassék. A helyszinén tartandó meg természetesen a tárgyalás akkor is, ha más okból szükséges, hogy az ügyre befolyással biró adatok a helyszinén szereztessenek be.
A helyszinén való tárgyalással egy kathegoriába esik a körjegyzőség székhelyén vagy a körjegyzőséghez tartozó valamely községben megtartott tárgyalás, - mert a helyi viszonyok vagy a szükséges adatok könnyebb megszerezhetése gyakran nyomós indokul szolgálhat arra nézve, hogy a tárgyalás ne magában az illető községben tartassék meg. De azt is lehetővé kell tenni, hogy a közjegyző a tárgyalandó ügyek megfelelő csoportositásával és beosztásával egy közelfekvő helyre idézhesse be a szomszédos községekben tartozó érdekelteket, a hol azután a tárgyalást kevesebb idővesztéssel és czélirányosabban ejtheti meg.
A hagyatéki tárgyalás czélja mindazokat a körülményeket kideriteni, melyek egyrészt az örökhagyó közvetlen jogutódainak személyére s az öröklési jogban gyökerező utódlási igények minőségére vonatkoznak. Kétségtelen tehát, hogy a tárgyalásra első sorban azok idézendők, a kikre a hagyatékot megalkotó vagyoni jogok közvetlenül átszállottak. Ide tartozik a 3. §-szal kapcsolatos indokolás során előadottak szerint - az olyan hagyományos is, a kinek javára a hagyatékhoz tartozó valamely ingatlan lett hagyományozva.
Az örökhagyó özvegyének megidézését az a körülmény teszi szükségessé, hogy azok a jogok, melyek az özvegyet elhunyt férje vagyonára nézve megilletik, lényegesen befolyásolják az öröklésre hivatottaknak a hagyatéki vagyon kezelésére és az örökösödési osztály megtételére vonatkozó szabad rendelkezését s hogy ebből folyóan lehetővé kell tenni, miszerint az özvegyi jog tekintetében felmerülhető kérdések az örökösödési eljárás során az érdekeltek megegyezésével megoldassanak s ez igen sok esetben alig volna eszközölhető, ha az örökösödési eljárás az özvegyi jog kérdésének tárgyalására ki nem terjeszkednék.
A közönséges hagyományost a javaslat oly kötelmi jogosultnak tekinti, a kit az örökösödési eljárás keretében csak esetleges biztositáshoz való igény illet meg (V. ö. a 3. § indokolását.). Ugyanazért a javaslat 52. §-a szerint a közönséges hagyományost nem kell megidézni, hanem a tárgyalási határnapról csupán értesiteni a végből, hogy az esetleges biztositáshoz való jogát igénybe vehesse (V. ö. jav. 82. §).
Az örökhagyó vagy az örökös hitelezői azonban nem avatkozhatnak a hagyatéki tárgyalásába, az utóbbi - a mint fennebb láttuk, - még akkor sem, ha az örökösre átszállt, de nevére még be nem kebelezett hagyatéki ingatlanra vagy annak egy részére feltételes végrehajtási zálogjogot szerzett. A hitelezők megidézése vagy értesitése e szerint nem szükséges. Épen azért a javaslat mellőzi az 1868. évi LIV. tc. 573. §-ának azt a rendelkezését is, melynél fogva a hitelezők összehivására határnap tüzendő ki, mert ennek az összehivásnak csak az lehetne a czélja, hogy az örökösök tájékozást szerezzenek a hagyatéki terhek valóságáról és mennyiségéről; ezt a tájékozást pedig az örökösök - a hagyatéki biróság közreműködése nélkül - más módon is megszerezhetik.
A hagyatéki tárgyalás nyilvánosságával, valamint a javaslatnak azzal az álláspontjával, hogy az örökösödési eljárás folyamán a fenforogható igények minél teljesebb kideritése és megoldása eszközöltessék s hogy e végből az örökösödési ügy tárgyalása bizonyos ideig nyitva tartassék (75. §), szorosan összefügg az a további rendelkezés, a mely szerint a fennebb jelzett értelemben érdekelt fél akkor is megjelenhet, ha idézést vagy értesitést nem kapott. És mert ehhez képest a meg nem idézett érdekeltekre nézve is biztositva van a lehetőség, hogy igényeiket ahagyatéki tárgyalás folyamán érvényesitsék, nem szükséges, hogy oly esetben midőn a rendelkezésre álló adatok szerint az öröklési jog egyedüli czímét törvényszabta alaki kellékekkel ellátott végrendelet vagy öröklési szerződés képezi, azok a személyek is megidéztessenek, a kik végintézkedés nem létében a törvényes örökösödés jogczímére alapithatnák igényöket. Ezek csak abban az esetben tekinthetők érdekeltekül, ha valamely cselekményükkel jelét adják annak, hogy igényt támasztanak az örökléshez. E nélkül érdekeltségük puszta feltevésen alapszik s ez nem szolgálhat indokul az örökösödési ügy bonyolitására. Kivételnek csakis a kötelesrészre jogositottakkal szemben van helye, mert igényök megáll az alakszerű végintézkedés mellett is és mert a kötelesrész iránti jognak alapját képező vérségi viszony közelsége indokolja, hogy az erre vonatkozó esetleges igény különös oltalomban részesüljön.
A hagyatéki tárgyalás alakját (szóbeliség és nyilvánosság) az 53. § az örökösödési eljárás lényegének és rendeltetésének megfelelően határozza meg; egyuttal lehetővé teszi, hogy a közjegyző korlátozhassa vagy kizárhassa a nyilvánosságot, ha ez akár az egyezség létrehozása, akár más tárgyalási cselekmény sikeresebb teljesitése, avagy méltánylást érdemlő személyi és családi érdekek kimélete szempontjából kivánatosnak mutatkozik. Hogy mikor lehet ennek helye, erre nézve természetesen csak az eset különös körülményei lehetnek irányadók s e részben a törvény általánosan kötelező szabályt nem állithat fel, hanem a tárgyaló közegre kell biznia a figyelmet érdemlő körülmények mérlegelését.
Az 54. § az ismeretlen helyen távollevő örökös idézésének módját szabályozza, megegyezően az 1868:LIV. tc. 576. §-ával. Az az intézkedés, hogy a vagyonkezelő gondnokot a távollevő önjogú örökös részére is a gyámhatóság rendeli ki, megfelel az 1877:XX. tc. 257. §-ának s fentartása azért szükséges, mert az 1877:XX. tc. 28. §-ának d) pontja esetében a távollevők különben is gondnokság alá kerülhetnek és igy indokolt, hogy a gyámhatóságnak az idézett törvény 32. §-ának folyományaként befolyása legyen a távollevő örökrészének kezelésére akkor is, ha a gondnokság alá helyezés esete az örökösödési eljárás meginditása előtt vagy befejezése után még nem is állott volna be.
A távollevő örökös megidézése végett kitüzendő s jelenleg egy évben megállapitott határidő leszállitását az eljárás gyorsitásának szempontja indokolja.
Azok a módozatok pedig, a melyeket a javaslat 54. §-a az idézési hirdetmény nyilvánosságra hozatala tekintetében megszab, kétségkivül sokkal hatályosabbak és sokkal inkább czélravezetők, mint az egyszerű hirlapi hirdetmény, mely - tapasztalat szerint - igen ritka esetben jut a kevésbbé művelt osztályhoz tartozó távollevők és hozzátartozóik tudomására.
Az 55. § megvonja a hagyatéki tárgyalás tárgyi terjedelmének körvonalait általában azon elvek szerint, melyek e tekintetben az 1877:XX. tc. 250., 251. és 252., valamint az 1868:LIV. tc. 585. és 586. §-ában foglaltatnak. A tárgyalandó kérdések sorából ki voltak választandók az 1877:XX. tc. 250. §-ának 1. és 5. pontjában emlitett kérdések, mert ezek az örökösödési eljárás természetszerű keretén kivül esnek s tisztán a gyámhatóság hatáskörét érintik és mert semmi sem akadályozza, hogy ezeknek a kérdéseknek tárgyalása és megoldása külön gyámhatósági eljárásra utaltassék (v. ö. 127. §).
Az a körülmény, vajjon valamely kiskorúnak érdeke szülőinek, a gyámnak vagy a gondnoknak érdekével nem ütközik-e össze, sokszor csak a tárgyalás során állapitható meg s ilyenkor a tárgyalás sikeres befejezése szempontjából mellőzhetlen, hogy a felmerült nehézség az eljárás további folyamának megakasztása nélkül oszlattassék el. Ugyanazért az 55. § 4. pontja a szóban forgó érdek-összeütközés esetében szükséges ügygondnok-rendelést - a gyámhatósági utólagos jóváhagyás fentartásával - a tárgyalás vezetőjének teendői közé sorozza, a nélkül, hogy az által a gyámhatóság természetszerű hatáskörén csorbát ejtene.
Ezek mellett a javaslat arra törekszik, hogy a tárgyalás körébe tartozó kérdések tárgyalásának módja az 55. §-ban lehetőleg teljes és kimeritő szabályozást nyerjen.
Az 56. § biztositani akarja a tárgyalás sikerét a családi összeköttetés igazolására szükséges anyakönyvi kivonatok beszerzésének megkönnyitésével. A feleknek az erre a czélra szükséges anyakönyvi kivonatok megszerzése és bemutatása körüli mulasztása sok esetben késlelteti az egyszerűbb hagyatéki ügyek letárgyalását és a kevésbbé bonyolódott örökösödési kérdések elintézését s ezért módot kellett nyujtani, hogy ha a fél a szükséges adatokat megjelöli, a beszerzés megtörténjék a fél közreműködése nélkül is. A hivatalból való beszerzés ily esetben a tárgyaló közjegyzőnek kötelessége, a ki ezért a 117. §-ban megállapitott átalánynyal megfelelő díjazásban részesül.
Az 57. § viszont annak akarja elejét venni, hogy oly személyek, a kik igényök alapjának még csak legkisebb mértékét: az öröklési czímet sem képesek kimutatni s azokat az adatokat sem jelölik meg, melyek alapján a szükséges bizonyitékok hivatalból beszerzendők, ne hátráltassák a tárgyalást és az örökösödési eljárás befejezését.
Az ilyen igénylőket a javaslat ugy tekinti, mintha egyáltalán nem volna öröklési igényük, a mi természetesen a hagyatéki ügynek csakis peren kivüli elintézésére nézve áll s nem akadályozza, hogy az ilyen igénylők a törvény rendes utján érvényesitsék jogukat (89. §).
Bármilyen igazságos is ez a felfogás, a szigort az alkalmazásban még sem szabad tulhajtani. S ezért, ha az igény valószinűnek látszik, meg lehet engedni, hogy a fél zárhatáridő alatt pótolhassa, a mit e részben a tárgyalás során elmulasztott.
Az 58-60. §-okhoz
Általános szabály, hogy az örökösöket nem lehet a vagyonközösségben maradásra kényszeriteni. Ehhez képest mindenik örökös követelheti, hogy az örököstársak közt az örökösödési osztály megejtessék, vagyis hogy első sorban az az érték állapittassék meg, mely az egyes örökösöket öröklési joguk mérvéhez képest a hagyatéki vagyonból megilleti, valamint hogy ennek alapján tényleg és természetben is kijelöltessenek, illetve kiadassanak azok az egyes vagyontárgyak, melyek az egyes illetmények kielégitésére szolgálnak.
Az 1868:LIV. tc. 577. és 578. §-ának ezt az anyagi jogi szabályát a javaslat 58. §-a is fentartja, de a javaslat egyuttal arra törekszik, hogy az örökösödési osztály miként való eszközlése tekintetében felmerülhető kérdéseket a peren kivüli eljárás természetének és czéljainak megfelelően szabályozza s az e tekintetben fenforgó controversiákat megszüntesse.
A jelenleg érvényes szabályok két rendelkezést tartalmaznak az örökösödési osztály peren kivüli megejtésének módját illetőleg. Az egyik általában azt mondja ki, hogy az osztály egyezség utján eszközlendő (1868:LIV. tc. 579., 585. és 1877:XX. tc. 251. §), a másik pedig a testvérek- és unokatestvérekre nézve kivételesen azt rendeli, hogy abban az esetben, ha az érdekelt örökösök osztályrészeik mennyisége iránt ki sem egyezhetnek, az osztályt a hagyatéki biróság (sommás uton) tegye meg (1868:LIV. tc. 583. §).
Ezeknek a rendelkezéseknek elseje - kétségkivül - elégtelen, mert ha csak egyes lényegtelenebb részlet-kérdésekben is nem sikerül az egyezség, az egész osztály s az ahhoz tartozó minden kérdés a per utjára van terelve - a másik rendelkezés pedig határozottan túllő a czélon, a mennyiben oly, gyakran bonyolult kérdéseknek megoldását utalja a peren kivüli eljárás keretébe, melyek eldöntése csak a perben eszközölhető.
A javaslat ehhez képest a sommás osztály kivételes intézményét elejti, egyuttal azonban az 59. §-ban részletesebben szabályozza az osztály módozatait, ugy, hogy az osztályt az örökösödési eljárás keretében - tehát perreutasitás nélkül - akkor is lehessen perficiálni, ha az osztály alapelveire nézve a megállapodás létrejött ugyan, de a megállapodásnak mikénti végrehajtása iránt a megegyezés elérhető nem volt. Felemlitést érdemel különösen az az intézkedés, mely szerint oly esetben, a midőn az örököstársak megegyezése csakis arra az elvi kérdésre terjed ki, hogy az osztály egyes vagyontárgyaknak az örököstársak között megtartandó versenyajánlat utján való értékesitése vagy szakértők közbenjöttével eszközlendő természetbeni felosztása által ejtessék meg, a létrejött megállapodás megvalósitása a hagyaték tárgyalását vezető közjegyző intézkedési körébe tartozik.
Ugyancsak a per utjára utasitandó kérdéseknek kevesbitését czélozza az 53. § második bekezdése is.
A tényleges osztály per nélkül való megejtésének egyik további módozatát contemplálja ezen kivül a javaslat 95. §-a, melynek a) pontja megengedi, hogy az örököstársaknak meghatározott hányadrészekben jutott, természetben, fel nem osztható vagyon-tárgyaknak elárvereztetését a hagyatéki biróság akkor is elrendelhesse, ha az árverést valamelyik örököstárs kéri. Ez esetben az osztály a vételár aránylagos felosztása utján történik, még ha erre nézve a felek nem is jutottak egyértelmű megállapodásra.
A 60. § az által kiván az osztályegyezség létrejöttén könnyiteni, hogy megengedi, miszerint az osztályba oly vagyontárgyakat is lehessen bevonni, melyek a hagyatékhoz nem tartoznak ugyan, de a melyeket az örökhagyó házastársa vagy az örököstársak valamelyike osztály alá bocsát, vagy kiegyenlitési értékül átad. Tekintve azonban, hogy a hagyatéki biróság átadó végzése csakis a hagyatékhoz tartozó ingatlanok tekintetében szolgálhat a telekkönyvi bejegyzés alapjául s valamely élő személy tulajdonául felvett ingatlanra vonatkozó dolog jogszerzés okmányi alapját csakis az illető személy nyilatkozatát tartalmazó irat képezheti: ugyanazért szükséges, hogy a hagyatékhoz nem tartozó ingatlannak osztály alá bocsátására vonatkozó nyilatkozat külön okiratban vagy külön jegyzőkönyvben tétessék meg. Az ez iránti eljárásnak egyébiránt csak a felek kérelmére és csak annyiban van helye, a mennyiben az érdekeltek az élők közötti jogügylettel átengedett ingatlanokra vonatkozó dologi jogszerzés telekkönyvi bejegyzése iránt a hagyatéki biróság közvetitését igénybe veszik.
A 4. § alapján folyamatba tett feltételes hivatalból való eljárásnak csakis az a czélja, hogy a hagyatékhoz tartozó ingatlanok tekintetében a bekövetkezett jogváltozás a nyilvánkönyvbe bejegyeztessék. Ha tehát a hagyatéki ingatlanokra vonatkozó kérdések megoldásával ez a czél el van érve: akkor teljesen az érdekeltekre kell bizni, vajjon az eljárást hagyatékhoz tartozó egyéb vagyontárgyakra kivánják-e kiterjeszteni.
A 62. és 63. §-okhoz
Az eddigi eljárásnak egyik lényeges hiánya az, hogy abban az esetben, ha valamely örökös a tárgyalásra meg nem jelenik, az eljárást befejezni nem lehet, mert a törvény az elmaradás következményeit meg nem állapitja.
Ennek a hiánynak pótlását a javaslat különbözően eszközli akkor, ha a meg nem jelent örökösnek örökösödési joga nem vitás, és akkor, ha a meg nem jelent örökösnek örökösödési igényét a megjelent örökösök el nem ismerik.
Az első esetben már csak az osztály megejtéséről, jelesül a meg nem jelent örökös osztályrészek meghatározásáról van szó, s a tárgyalásnak ezt a kérdését az örökös személyes jelenléte nélkül is lehet megoldani.
Az örökös, a ki az örökséget ipso jure szerezte meg, magát az öröklési jogot a megjelenés elmulasztásával el nem vesztheti, s a meg nem jelenés következménye csak abban állhat, hogy örökségi osztályrésze a beszerzett, vagy a megjelent örököstársak által bemutatott adatok alapján határoztatik meg. De mert a javaslat a meg nem jelent örökös érdekét lehetőleg megóvni akarja, akként intézkedik, hogy a tárgyalás a meg nem jelent örökös részére kinevezendő ügygondnokkal tartassék meg. Az ügygondnoknak módjában állhat mindazoknak az adatoknak megszerzése körül közreműködni, melyek a meg nem jelent örökös örökségi jutalékának meghatározására szükségesek, de a kivételes természetű ügygondnoki képviseletnek hatálya még sem terjedhet odáig, hogy az ügygondnok passiv magatartása vagy az egyezségtől való vonakodása az eljárást megakassza, hanem ily esetben a biróságot fel kell jogositani, hogy hivatalból állapitsa meg a meg nem jelent örökös osztályrészét. Hogy mennyiben lehet helye ennek az eljárásnak akkor, ha az örökösök egyike sem jelent meg a tárgyaláson s az ügynek befejezése közérdekből szükséges (pl. a javaslat 4. §-a alapján meginditott eljárás esetében) azt azt - tekintettel az egyes esetekben fenforgó körülmények különbözőségére - a jogalkalmazásra kell birni.
Ha azonban a megjelent örökösök el nem ismerik a meg nem jelent örökös örökösödési jogát, és ha ily módon egyáltalán kétes, vajjon a meg nem jelent örökös csakugyan megszerezte-e az öröklési jogot: akkor az eljárásnak nincsen a meg nem jelent örökösre kiterjeszthető peren kivüli substratuma s a következetesség azt hozza magával, hogy a jogkövetkezmény határozott megjelölésével és ismételve személyesen idézett, s ennek daczára meg nem jelent örökösnek netáni igénye az örökösödési eljárás során figyelmen kivül maradjon.
Ez a szabály alkalmazandó valamely meghatározott ingatlan hagyományosával szemben is, mert a javaslat elvi álláspontja szerint az ilyen hagyományos a közvetlen jogszerzés, illetve jogátszállás kérdésében egy tekintet alá esik az örökössel (v. ö. a 3. § indokolását) s mert abban az esetben, ha a törvény akkor is megengedné az örökös részéről el nem ismert ily hagyomány figyelembevételét, a midőn a hagyományos a hagyaték tárgyalására meg nem jelent: a hagyományost sokkal kedvezőbb helyzetbe juttatná, mint az örököst, a kinek örökösi minősége ugyancsak alakszerű végrendeletből vagy öröklési szerződésből tünhetik ki. Hogy a meg nem jelent örökös, vagy hagyományos vitás igénye figyelmen kivül hagyathassék, annak elengedhetlen előfeltétele, hogy a második határnapra szóló idézést az örökösnek, illetőleg a hagyományosnak saját kezéhez kézbesitsék, mert e nélkül nem volna alapja annak, hogy a tárgyalásról való elmaradás oly mulasztásnak minősittessék, mely bizonyos tekintetben jogvesztést von maga után. Ha tehát a saját kézhez való kézbesités bármi okból meg nem történhetik, nem marad egyéb hátra, mint a vitás kérdést a per utjára terelni s e tekintetben a perreutasitásra vonatkozó szabályokat alkalmazni.
A meg nem jelent örökös vagy hagyományos érdekéről való gondoskodás azonban nem terjedhet odáig, hogy a kézbesités körül felmerült nehézségek a per meginditását, esetleg a per meg nem inditásával kapcsolatos jogkövetkezmények beálltát hátráltassák. Ugyanazért intézkedni kellett, hogy ily esetben a perreutasitó végzés hatályos kézbesitése egyszerűbb alakban történhessék meg.
Hogy mi történjék az ismeretlen helyen távollevő örökös elmaradása esetén, arra nézve az 54. § szerint kibocsátott idézési hirdetmény tartalmának kell kiindulási pontul szolgálnia.
Ehhez képest a tárgyalás a távollevő örökös ügygondnokával, mint a távollevő örökös képviselőjével tartandó meg, de az eredménynek különbözőnek kell lennie a szerint, a mint a távollevő örökös joga vitás, vagy sem.
Az utóbbi esetben a megoldandó kérdés csupán az osztályrész megállapitása körül forog. Az adatok, melyek e kérdésben figyelembe jöhetnek, a hagyatéki ügy irataiból merithetők és ha a megjelent többi örökösök az örökösödési osztályrészek megállapitása és az osztály megejtése kérdésében megegyeznek: nincs elfogadható ok, hogy az ügygondnok hozzá nem járulása esetén az egész kérdés az örökösödési eljárás folyamát megszakitó per utjára tereltessék. A tárgyalásban tényleg résztvevő örökösök érdekének megóvása végett fel kell jogositani a biróságot, hogy ily esetben - perreutasitás nélkül - perenkivüli határozattal, azaz hivatalból állapithassa meg a távollevő örökös osztályrészét, a mi távollevő örökösre annál kevésbbé sérelmes, mert esetleges megröviditését külön per utján orvosolhatja.
Másként áll a dolog, ha a távollevő örökös öröklési joga vitás. Ilyenkor nem marad egyéb hátra, mint a perreutasitás szabályait alkalmazni. Magának az öröklési jognak kérdése nem dönthető el perenkivüli birói határozattal, s az a mit egyrészről a megjelent örökös, másrészről pedig a távollevő örökös ügygondnoka előterjeszt, csakis arra alkalmas, hogy a perreutasitó végzésnek szolgáljon alapul. Azt a megoldási módozatot, melyet a javaslat hasonló körülmények közt a szabályszerűen megidézett örökössel szemben alkalmaz (63. §) a szóban forgó esetben azért nem lehet elfogadni, mert az első tárgyalásról elmaradt örökösnek az ujabbi tárgyalásra való személyes megidézése sem lehetséges s a hirdetmény utján való idézés nem nyujt teljes biztositékot arra nézve, hogy a távollevő örökös a praeclusióval kapcsolatos joghátrány bekövetkezhetéséről tudomást fog szerezni, és mert az ismeretlen helyen való tartózkodás okai különfélék, s a távollevő örököst gyakran nem is terheli beszámitható mulasztás, hogy jogaira nem ügyel. Az ügygondnok pedig módot találhat, hogy védencze tartózkodásáról vagy egyéb az ügyre befolyással biró személyes körülményeiről időközben közelebbi tudomást szerezve védencze perbeli érdekeit a lehetőséghez képest megóvja.
Valahányszor a biróság a 62., 63. és 64. § első bekezdésében megjelölt körülmények közt hivatalból állapitja meg a meg nem jelent örökös osztályrészét, avagy mellőzi a meg nem jelent örökösnek, illetve hagyományosnak igényét: mindannyiszor oly perenkivüli határozatot hoz, mely oly személy jogát érinti, ki a tárgyalásban tényleges részt nem vett, sem pedig jogáról kifejezetten le nem mondott. Ugyanazért mi sem áll utjában annak, hogy a meg nem jelent örökös, illetve az örökössel egy tekintet alá eső hagyományos - a megjelent örökössel ellentétes irányú, de a peren kivüli határozat előzményeivel ugy sem azonos tényállásra alapitott jogát - a hagyatéki biróság átadó végzésével szemben per utján érvényesitse (89. §).
A kötelesrészre jogositott fél meg nem jelenése esetén lényegileg ugyanazok a szabályok alkalmazandók, melyek a meg nem jelent örökössel szemben vannak megállapitva (62., 63. §), mert jóllehet a kötelesrész iránti igény csak akkor tekinthető létezőnek, ha azzal az illető fél határozott alakban fellép; a kötelesrészre jogositott és az örökhagyó között fennállott vérségi viszony közelsége a meg nem jelentek érdekeinek hivatalból való megóvását teszi szükségessé akkor, midőn az örökösök a kötelesrészhez való jogot elismerik s midőn nem igen lehet feltenni, hogy a legtöbb esetben még kiskorú kötelesrészre jogositottak azért maradtak el a tárgyalásról, mert jogukat érvényesiteni nem kivánják.
A kötelesrész hivatalból megállapitott összegének biztositására vonatkozó rendelkezés indokolásául elég e helyütt a 78. § kapcsán felhozottakra utalni.
Lehetnek esetek, midőn valamelyik érdekelt azért nem jelent meg a tárgyaláson, mert jogáról lemondott. Ilyenkor nem lehet helye sem a 62. és 63. §-ban szabályozott eljárás alkalmazásának, sem pedig annak, hogy a jogáról lemondott fél érdeke - a mennyiben azt különben a törvény megengedi - hivatalból megóvassék. Az ilyen érdekeltnek igénye egyáltalán nem jöhet figyelembe az örökösödési eljárás során; de csak akkor, ha a megjelent érdekeltek valamelyike minden kétséget kizáró módon, jelesül a megszabott alaknak megfelelő okirattal, bizonyitja a lemondás valóságát.
Minthogy azonban tapasztalás szerint a felek igen gyakran nem gondoskodnak arról, hogy hasonló lemondások közokiratba vagy hitelesitett magánokiratba foglaltassanak: a § második bekezdése a bemutatott okirat alakszerűségi kellékének hiányát pótló oly eljárási módozatot állapit meg, mely a hagyatéki tárgyalás eredményét az anyagi jogállással összhangzásba hozza a nélkül, hogy a jogok biztosságát veszélyeztetné.
A 67-70. §-okhoz
A javaslat 67-70. §-ai azokra az esetekre vonatkoznak, a melyekben az ingatlanokra nézve az örökhagyó tulajdonát meghatározó anyagi jótállás a telekkönyvvel meg nem egyezik.
A javaslat különös súlyt fektet arra, hogy ily esetekben a fenforgó eltérések megszüntetése, a telekkönyvben előforduló s a valódi jogállással meg nem egyező tulajdoni bejegyzések helyesbitése lehetőleg az örökösödési eljárás folyamán eszközöltessék.
A 67. § azt az esetet tartja szem előtt, midőn az örökhagyó a hagyatékhoz tartozó valamely ingatlanra nézve tulajdonosul bejegyezve nincsen. Az eljárás, mely ebben az esetben követendő, lényegileg megfelel az 1877:XX. tc. 250. § b) pontjában foglalt rendelkezésnek.
A javaslat azonban arra is kiterjeszti figyelmét, hogy miután az örökhagyó tulajdonának igazolása végett beszerzett okiratok vagy felvett külön jegyzőkönyv önálló alapját képezi a telekkönyvi bejegyzésnek, az erre vonatkozó utólagos elintézés gyakran oly eredményre vezethet, a mely össze nem egyeztethető a feleknek az örökösödési osztály megtételére vonatkozó megállapodásaival s az átadási végzésnek ezekre alapitott rendelkezéseivel. A lehető bonyodalmak elkerülése végett tehát a javaslat lehetővé teszi, hogy az örökhagyó tulajdonának bejegyzését tárgyazó kérdés még a tárgyalás befejezése előtt teljesen tisztáztassék s hogy a felek a bejegyzés eredményéhez képest tehessék meg az osztály foganatositására vonatkozó intézkedéseiket.
A 68. § arról rendelkezik, hogy oly esetben, midőn az örökhagyó tulajdoni jogának bejegyzésére szükséges okirat meg nem szerezhető, de oly körülmények forognak fenn, a melyek alapján a tényleges birtokos tulajdoni jogának telekkönyvi bejegyzéséről szóló 1892:XXIX. tc. szerint az örökhagyó tulajdonjogának nyilvánkönyvi bejegyzése peren kivüli uton megtörténhetik, az erre vonatkozó eljárás az örökösödési eljárás keretében indittassék meg és fejeztessék be, ugy, hogy az örökösödési eljárás eredménye az öröklésen alapuló jogviszonynak nem csupán anyagi, de alaki rendezésére is kiterjedjen. És minthogy az örökhagyó tulajdonjogának s ezzel kapcsolatban az örökös jogutódlásának telekkönyvi bejegyzését gyakran az a körülmény akadályozza, hogy valamely előző hagyaték még le nem tárgyaltatott: a 69. § az ily módon összefüggő hagyatékok egybekapcsolását teszi lehetővé. Mindkét esetben azonban a feleknek szabadságában áll a hagyatéki vagyonnak arra a részére nézve, a melyre az örökhagyó tulajdonjogának telekkönyvi bejegyzését czélzó külön eljárás ki nem terjed, az átadást kérelmezni (77. §).
Ámde az ingatlanok jogi forgalmában előfordulni szokott bonyodalmak kútforrása nem csak abban áll, hogy az ingatlan az örökhagyó nevére bejegyezve nincsen, hanem abban is, hogy oly ingatlanra is van az örökhagyó tulajdona a telekkönyvben bekebelezve, a mely őt nem illeti.
Ez okból a 70. § módot nyujt arra, hogy az ilyen tényállásból keletkező perek megelőzése végett a fenforgó eltérést a hagyatéki tárgyalás során a valódi tulajdonos bevonásával és az érdekeltek közmegegyezésével megszüntetni lehessen. Természetes, hogy a hagyatéki vagyon tekintetében érdekelt feleknek ilynemű megállapodásai ugy a joghatály, mint az azok alapján eszközölendő telekkönyvi bejegyzés módja tekintetében ugyan az alá a szempont alá esnek, mint a mely a hagyatéki vagyonnak az örökösödési eljárás folyama alatt eszközölt elidegenitése kérdésében irányadó (72. §).
Ha nem sikerül a kérdést közmegegyezéssel megoldani, az esetben a tulajdoni igényt támasztó harmadik személy nem tehetne egyebet, mint hogy jogát a törvény rendes utján érvényesitse az örökösök ellen, - a mi természetesen nem akadályozná az ingatlannak az örökösök részére örökösödés czímén való átadását. Nem volna azonban helyes és méltányos ezt a szabályt akkor is alkalmazni, ha az ingatlan az igénylő harmadik személy birtokában van, midőn tehát vélelmezhető, hogy az igény jogos alapon nyugszik. Ilyenkor ugy a harmadik személy érdekében megóvása, mint pedig a telekkönyvi állás mielőbbi helyrehozása és az anyagi jogállással meg nem egyező telekkönyvezésből eredhető bonyodalmak elkerülése szempontjából módot kell nyujtani, hogy az igénylő harmadik személy még az átadás előtt s a kérdéses ingatlan átadását felfüggesztő hatálylyal érvényesithesse jogát. E végből a javaslat a perreutasitáshoz hasonló eljárást rendel, egyuttal azonban arról is gondoskodik, hogy a tulajdoni jog érvényesitése végett záros határidőt kitűző végzés kézbesitése körül felmerülhető nehézségek ne hátráltassák az ügy befejezését, valamint hogy a többi hagyatéki vagyontárgyakra nézve a részleges átadás akadálytalanul megtörténhessék.
A gyámhatóság természetszerű hatáskörének épségben tartása végett mellőzhetlenül szükséges, hogy a tárgyalás során létrejött egyezség az atyai hatalom, gyámság és gondnokság alatt álló érdekeltek jogainak megóvása szempontjából a gyámhatóság jóváhagyása alá terjesztessék; mert a gyámhatóság csak igy gyakorolhat döntő befolyást az örökösödési eljárásnak a felek akarat-elhatározására visszavezetendő fejleményeire, a mennyiben ezek a gyámhatóságnak alávetett személyek jogkörét érintik.
E végből az iratokat a kiskorúak - vagy gondnokság alatt állók személyére nézve illetékes gyámhatósághoz kell áttenni, mert csakis ez a gyámhatóság ismeri az illető kiskorú vagy gondnokolt személyi és vagyoni viszonyait és mérlegelheti azokat az előnyöket vagy hátrányokat, melyek az egyezségből a kiskorúra vagy gondnokoltra háramlanak. Hogy melyik az illetékes gyámhatóság, az a legtöbb esetben az örökösödési tárgyalás folyamán meg lesz állapitható a kiskorúak és gondnokoltak képviselőinek bemondása alapján, annyival is inkább, mert ezeknek képviselői minőségét túlnyomó részben még a hagyatéki tárgyalás megtartása előtt az illetékes gyámhatóság vette tudomásul vagy erősitette meg, avagy ezzel a minőséggel az illetőket épen az illetékes gyámhatóság ruházta fel.
Ha az egyezséghez több gyámhatóság jóváhagyása szükséges: akkor szerfelett hosszadalmassá válnék az eljárás, ha mindenik gyámhatósághoz külön kellene az iratokat áttenni, vagyis ha mindenik gyámhatóság a saját hatósága alá tartozó érdekeltekre vonatkozó határozat meghozatala után a közjegyzőnek és nem a másik gyámhatóságnak küldené meg az iratokat. Ez okból ugy kellett rendelkezni, hogy a közjegyző ily esetben csak az egyik gyámhatóságnak küldje át az iratokat s egyuttal megjelölje azokat a további gyámhatóságokat, a melyekhez az iratok közvetlenül átteendők lesznek. E mellett meg kellett engedni azt is, hogy a felek kérelmére a közjegyző egyidejűleg tegye át az iratokat a gyámhatóságokhoz, - még pedig az egyik gyámhatósághoz eredetiben, a többi gyámhatóságokhoz pedig a felek költségén elkészitendő másolatban.
Lehetnek azonban esetek, midőn a gyámhatóság illetékességének megállapitásánál döntő körülményeket nem fog lehetni a hagyatéki tárgyalás során tisztába hozni. Ilyenkor az eljárás minél gyorsabb befejezéséhez fűződő érdek megköveteli, hogy az egyezség sorsa ne maradjon függőben mindaddig, mig az illetékes gyámhatóság kipuhatolható lesz, hanem hogy az egyezséget ahhoz a gyámhatósághoz lehessen jóváhagyás végett áttenni, melynek területkörében a hagyatéki biróság illetékességének megállapitásánál alapul vett község fekszik.
Az, hogy az iratoknak a gyámhatósághoz szükséges áttétele iránt a biróság közvetitése nélkül a kir. közjegyző intézkedjék, az eljárás egyszerűsitése és gyorsitása végett szükséges.
Az örökösödési illeték kiszabása végett szükséges hagyatéki kimutatást és mellékleteit az 1881:XLIV. tc. 8. §-a szerint a tárgyaló közjegyző tartozik elkésziteni s ezért a munkáért a jelen javaslat 118. §-a szerint átalányszerű díjazásban részesül. A hagyatéki kimutatás és mellékleteinek a pénzügyi hatósággal való közlése azonban csak az egyezségnek netán szükséges jóváhagyása után történhetik, s ezért a hagyatéki kimutatásnak bejelentését az 1881. évi XLIV. tc. 4. §-a szerint a biróság vagy a gyámhatóság - s minthogy a gyámhatóságnak az örökösödési eljárásra kiterjedő hatásköre a jövőre nézve megszünik - most már csak a hagyatéki biróság eszközli. E végből köteles a kir. közjegyző egyezség létrejötte esetén az iratokhoz a hagyatéki kimutatást csatolni s a mennyiben gyámhatósági jóváhagyás szüksége fenn nem forog, az iratokat a hagyatéki kimutatással felszerelve közvetlenül a biróságnak bemutatni. Ha gyámhatósági jóváhagyás szüksége forog fenn, az esetben - a hagyatéki kimutatást gyakran csak akkor fogja megszerkeszthetni, ha a jóváhagyás megtörtént, azaz ha az egyezség perfectté vált. Egyszerűbb esetekben azonban, a midőn előrelátható, hogy a jóváhagyás be fog következni, szokásban van a hagyatéki kimutatás már előre elkésziteni és a gyámhatósághoz áttett iratokhoz csatolni. Erre való tekintetből a § utolsó bekezdése akként rendelkezik, hogy a gyámhatóság az iratokat az egyezség jóváhagyása kérdésében hozott határozat kapcsán közvetlenül a biróságnak küldi meg, de ha az egyezséget jóváhagyta és a hagyatéki kimutatás az iratokhoz csatolva nincsen: az iratokat a kir. közjegyzőnek küldi vissza, a ki a hagyatéki kimutatást elkészitvén, az azzal felszerelt iratokat a § első bekezdése értelmében a hagyatéki biróságnak mutatja be. Ennek kapcsán a
a hagyatéki biróságra háritja mindazokat a teendőket, melyek az erre nézve fennálló s továbbra is érvényben hagyott szabályok (törvények és rendeletek) értelmében a hagyatéki kimutatás bejelentése a kivetett vagy a bélyegjegyekben lerovandó (1881:XLIV. tc. 9. §) illeték biztositására irányulnak s melyek eddig - a hatáskör megoszlásának folyományaként - részint a biróság, részint a gyámhatóság feladatához tartoztak.
A 73-76. §-okhoz
A javaslat a hagyatéki tárgyalást elintéző birói határozatok két nemét ismeri, u. m. az átadó és a perreutasitó végzést.
Az utóbbi ismét vagy az egész hagyatékra, vagy a hagyatéknak csak egy részére terjed ki.
Az egész hagyatékra kiterjedő átadó végzésnek, a melylyel a 73-76. §-ok foglalkoznak, akkor van helye, ha az örökösödési eljárás érdeme ki van meritve s oly kérdések nem maradtak függőben, melyeknek megoldása feltétlenül az örökösödési eljárás keretébe tartozik.
A hagyaték birói átadásának cselekményét nem szabad sem szótani, sem pedig szorosan jogi értelemben felfogni, - mert a biróság a hagyatékhoz tartozó vagyontárgyak physikai átadását - a traditiót - rendszerint nem eszközli és mert másrészt az örökség megszerzéséhez a birói átadás - az additio - meg nem kivántatik. A javaslat az átadás szót egyedül technikai értelemben használja, annak a birói functiónak megjelölésére, mely a hagyatékra vonatkozóan öröklés utján szerzett, kimutatott vagy kideritett jogok hatósági igazolásában, az érdekeltek közt létrejött megállapodások hitelesitésében és az öröklés esetének beálltával átalakult jogviszonyok rendezése, különösen pedig a jogszerzés nyilvántartása végett szükséges birói intézkedések megtételében áll. Teszi ezt főleg azért, mert a megszokott kifejezést más, a birói cselekmény belső jelentőségének talán jobban megfelelő, de idegenszerűbb kifejezéssel felcserélni nem akarja s mert súlyt fektet arra, hogy az előzetes hagyatéki tárgyalás után hozott birói határozat meg legyen különböztetve attól a határozattól, melylyel a biróság az öröklés utján szerzett jog valóságát ex primo decreto igazolja (örökösödési bizonyitvány, jav. 99-104. §).
A 73. § meghatározza az átadó végzés positiv előfeltételeit és lényeges tartalmát.
A 74. § utal azokra az egyes kérdésekre, melyek ha nem is oldattak meg egyezség utján, nem akadályozzák az átadó végzés meghozatalát. Ily kérdések különösen azok, a melyekkel a 78-82. §-ok foglalkoznak.
E mellett a javaslat a lehető félreértések elkerülése végett szükségesnek látta kifejezetten kimondani, hogy a mennyiben csupán a hagyaték kiegészitésének kérdése marad megoldatlanul, ez a körülmény az átadási végzés meghozatalát nem akadályozza, ha maga a jogutódlás, valamint a hagyatéki vagyonban való részesülés mérve és aránya s az örökösödési eljárás keretébe tartozó egyéb kérdések tisztában vannak.
A 75. § megszabja az időpontot, melynek bekövetkezése előtt a biróság átadó végzést nem hozhat. Az eljárás nyilvánosságának megóvása, valamint a hagyatékra vonatkozóan támasztható igények eltitkolásából vagy más okra visszavezethető mellőzéséből keletkezhető bonyodalmak elkerülése végett ugy kellett meghatározni az örökösödési eljárás befejezésének minimalis időpontját, hogy minden érdekeltnek az örökhagyó elhalálozásától számitva annyi idő álljon rendelkezésére, a mely alatt - a rendes viszonyok közt - az öröklés esetének beálltáról, valamint az igénye alapját képező körülményekről tudomást szerezhet. Az erre vonatkozó szabálytól csak akkor van eltérésnek helye, ha az öröklésnek legegyszerűbb és legtisztább esete, a lemenők örökösödése forog fenn s az öröklés kérdése annyira tisztán áll, hogy alig lehet vélelmezni, hogy a kipuhatolt örökösökön kivül mások is hivatvák az öröklésre.
A 76. § az átadó végzés foganatositásáról intézkedik.
A fentebbi §-ok többi tartalma megfelel az eddigi törvények intézkedéseinek (1868. évi LIV. 586., 1877:XX. tc. 254. §), melyeknek hézagai különösen annak szabatos meghatározásával lettek kitöltve: mily módon fejeztetik be az örökösödési eljárás az ingó hagyaték azon része tekintetében, mely a biróság tényleges rendelkezése alatt áll. A mi a kiskorúak és gondnokság alá tartozók jutalék-részét illeti, erre nézve főleg azért forog fenn a szóban forgó intézkedés szüksége, hogy jelezve legyen az időpont, a melyben a gyámhatósági kezelés rendszerint kezdetét veszi.
A 77. § tárgyazza a javaslat egyik lényeges ujitását: a részleges hagyaték-átadó végzést.
A javaslat megengedi, hogy az átadás a hagyaték egy quantitativ részére szoritkozhassék: ha erre a részre nézve vitás kérdés fenn nem forog s ha a hagyaték többi részére nézve felmerült s perenkivüli uton el nem intézett vitás kérdésnek későbbi megoldása a vita tárgyává nem tett jogra többé befolyással nem lehet. Ilyenkor semmi sem áll utjában annak, hogy a hagyatéknak a vitás kérdés által nem érintett részére nézve az örökösödési eljárás befejeztessék s hogy az ennek a résznek megfelelő hagyatéki vagyon jogi forgalmának alaki akadályai megszüntettessenek.
Szükséges azonban, hogy ennek csak azokban az esetekben legyen helye, a midőn a hagyatéki vagyonnak a vitás és nem vitás igények szerint való mennyiségszerű megkülönböztetése minden aggály nélkül eszközölhető s midőn az átadás tárgyává tett vagyonrésznek jogi önállósága minden kétséget kizáróan megállapitható.
Ehhez képest a 77. § taxative sorolja fel a részletes hagyaték-átadás eseteit.
Ad a). A 68. és 69. § kapcsán már fel volt emlitve, hogy az örökösök nem kényszerithetők arra, miszerint oly esetben, midőn az eljárás befejezését csupán egyes ingatlanoknak az örökhagyó nevére eszközlendő bejegyzése iránt folyamatba tett külön eljárás késlelteti, az ezen eljárás keretén kivül eső többi vagyontárgyak átadására a külön eljárás befejezéseig várakozzanak. Ennek a felfogásnak szükségszerű folyományát képezi a részleges átadásnak a javaslatban contemplált első esete.
Ad b). A részleges átadásnak nem lehet akadálya, hogy az örökhagyó nevére irt valamely ingatlant egy harmadik személy mint tényleges birtokos igényli s igényének érvényesitése végett a 70. §-ban meghatározott eljárásra van utasitva; mert az igény csakis a kérdéses ingatlanra vonatkozik s a telekkönyvi állapot rendezéséhez fűződő érdek megóvására elegendő, ha csupán az igényelt ingatlanra vonatkozólag marad függőben az örökösödési eljárás befejezése.
Ad c). Ha csupán valamely meghatározott ingatlanra vonatkozó hagyomány iránti jog tekintetében felmerült vita teszi szükségessé a perre-utasitást: a peres kérdésnek semmi vonatkozása nincsen a többi hagyatékban való jogutódlásra. A hagyomány tárgyát nem képező többi vagyontárgyakra nézve tehát megtörténhetik a részleges átadás: ha meg vannak az átadásnak egyéb előfeltételei.
Ad d). Midőn például két örökösnek a hagyatéki vagyon egy-egy harmadrésze iránt támasztott öröklési igénye el van ismerve és a vita csak a körül forog, hogy a harmadik 1/3 részre nézve ki az örökös: akkor kétségtelen, hogy a nem vitás 2/3 részre nézve az átadó végzés aggály nélkül meghozható, - mert az örökösödési per tárgyát csakis a harmadik 1/3 részre nézve támasztott öröklési igény képezheti.
Ad e). Hasonlóan helye lehet a részleges átadásnak akkor is, ha pl. az egyik örökösnek az anyja utáni öröklés czímén a hagyaték egyik fele részére nézve támasztott igénye kétségbe nem vonatott s a megoldatlan kérdés csak a körül forog: vajjon ugyanaz az örökös a hagyaték másik feléből az atyja utáni öröklés czímén követelhet-e örökrészt vagy sem? mert bármi legyen is ily esetben az atyai hagyatékra, tehát az egész vagyon felerészére vonatkozóan folyamatba teendő per eredménye, az anyai felerész iránti jog minden viszonyok közt érintetlenül marad.
A részleges hagyaték-átadás intézményénél a fősúly a felek érdekén fekszik s ugyanazért a részleges átadás csak kérelemre rendelhető el.
Miután pedig a közös vagyon felosztása csak valamennyi társtulajdonos hozzájárulásával történhetik, kétséget nem szenved, hogy a reális osztályt mindaddig nem lehet végrehajtani, mig a vitás rész tekintetében is meg nem állapittatik, hogy az öröklési jog kit illet? Kivételnek - a dolog természete szerint - csupán készpénzre, értékpapirokra vagy helyettesithető ingókra nézve lehet helye.
A vitás arányrészre nézve érdekelt igénylőknek jogát - ehhez képest - a részleges átadás nem érinti s ezért az ő elenzésök nem akadályozhatja a részleges átadás iránt előterjesztett kérelem teljesitését.
A § többi intézkedései nem szorulnak közelebbi magyarázatra.
A 78., 79., 81. §-okhoz
Jelentékenyen hozzájárul az örökösödési eljárás egyszerűsitéséhez, valamint annak a kivánalomnak minél teljesebb megvalósitásához, hogy a hagyatékhoz tartozó vagyontárgyak és különösen az ingatlanok minél rövidebb idő alatt a jogi forgalomra képes állapotba helyeztessenek: ha oly esetben, midőn a közvetlen jogutódlás kérdése tisztán áll, a közvetlen jogutódlással elválaszthatlanul össze nem függő - bár természetöknél fogva az örökösödési eljárás keretébe tartozó - kérdések elkülönittetnek s az azokra vonatkozó jogok érvényesitése - megfelelő biztositás mellett - az átadás után meginditandó perre hagyatik fenn.
Ezzel a problemával foglalkoznak a javaslat fennebbi §-ai.
A 78. § azt az esetet tartja szem előtt, midőn csupán a kötelesrészhez való igény vagy a kötelesrész összege képezi a vita tárgyát.
A kötelesrész (törvényes osztályrész) az anyagi jogszabályok szerint nem természetben, hanem pénzértékben elégitendő ki s a kötelesrészre jogositott határozott pénzösszeg alakjában tartozik követelését érvényesiteni. Az, hogy ezen követelés kielégitése iránt az örökösödési eljárás során a megegyezés létre nem jött, nem szolgálhat akadályul arra nézve, hogy az utódlásra hivatott örökösöknek vitán kivül álló joga, jelesül a hagyatékhoz tartozó vagyontárgyakra vonatkozó tulajdoni jog hatósági igazolása és az azzal kapcsolatos további intézkedések megtörténjenek. A kötelesrészre jogositottnak érdeke csak arra irányulhat, hogy követelése, melyet pénzösszegszerűleg meghatározni az örökösödési eljárás adatai alapján módjában áll, megfelelően biztosittassék mindaddig, mig a követelés érvényesitése czéljából folyamatba teendő per befejeztetik. A kötelesrészt igénylő fél jogának megóvása végett egyáltalán nincs szükség a mai értelemben vett perre-utasitásra, mely a hagyatéki ügy elintézését a nem vitás kérdésekre nézve is megakasztja s elegendő, ha a kötelesrészt követelő fél a pert a hagyaték átadása után indithatja meg (83. §).
A 79. § az utóörökös jogának mikénti biztositását szabályozza, annak az általános elvnek szem előtt tartásával, hogy ingatlanokra nézve a jog szerzésének, tartamának és megszünésének korlátai és feltételei, nevezetesen a tulajdonos rendelkezési szabadságát megszoritó korlátozások - ellenkező kikötés hiányában - a jog bejegyzésével egyidejűleg hivatalból tüntetendők ki (tkvi rendelet 133. §), - és hogy másrészt ingókra nézve, a melyeknél a forgalom szabadságának követelményei fokozottabb mértékben lépnek előtérbe, a rendelkezési szabadság hivatalból való tényleges megszoritásának csak akkor lehet helye, ha az a jogszerzés alapját képező magánintézkedésben határozottan kiköttetett s ekként a szerzett jogtól el nem választható tárgyi korlátok kifejezetten megvonattak.
Ennek az elvnek az utó örökösödési jog biztositására vonatkozó alkalmazásánál egyre megy, vajjon az utóörökös megjelent-e a tárgyalásra vagy sem? avagy vajjon az utóörökösödési jog vitás-e vagy sem? A különbség mindössze csak az, hogy akkor, ha az utóörökös megjelenik a biztositás módjára nézve első sorban a létrejött megállapodásnak kell irányadónak lennie.
Ily körülmények közt nem sérti az utóörökös érdekét, ha - az örökös kérelmére - az utóörökösödési jog tekintetében felmerült vitás kérdés megoldása az örökösödési eljárás befejezése utánra halasztatik.
Hasonló felfogást juttat érvényre az özvegyi jogra vonatkozólag a javaslat 81. §-a. Az özvegyi jog tartalma és terjedelme tekintetében fenforgó vita nem függ össze az öröklési jogban gyökerező jogutódlás kérdésével s miután az özvegyi jog a törvénynek a családi életközösség bensőségével indokolt oly általános érvényű rendelkezésén alapszik, melynek biztositásáról - a jogosult fél kifejezett lemondásától eltekintve - hivatalból kell gondoskodni: a felmerült vitás kérdés elintézése bizvást kivül eshetik az örökösödési eljárás keretén.
Kapcsolatban a 79. § ama rendelkezésével, melynél fogva az utóöröklési jog a hagyatéki ingatlanokra telekkönyvi feljegyzés utján, egyéb vagyontárgyakra nézve pedig más megfelelő módon biztositandó, valamint tekintettel arra a közgazdasági hátrányra, melylyel a tulajdon szabadságának ilyen megkötése jár s mely különösen akkor érezhető, ha a megkötés a vagyon forgalmának tartamos megakasztását eredményezi; arról kellett gondoskodni, hogy az ingatlannak a telekkönyvi feljegyzés vagy másnemű biztositás által rendelkezési jogosultságában korlátozott tulajdonosa módot nyerjen a telekkönyvi feljegyzés törlését, avagy a másnemű biztositás feloldását rövidebb uton kieszközölni, ha minden kétséget kizáróan kimutatni képes, hogy az utóörökösödési jog megszünt s rendelkezési jogosultságának korlátozása ennek következtében hatályát vesztette, - s ne legyen kénytelen ily esetben a per utjára lépni. Mert tapasztalás szerint igen gyakoriak az esetek, a melyekben az utóörökösödési jog megszünése oly körülményeknek az eredménye, melyek minden kétséget kizáróan okirattal bizonyithatók s a melyek mellett a per nem egyéb üres formalitásnál.
A tulajdon szabadságának minél egyszerűbb helyreállitása szempontjából tehát megengedi a javaslat 80. §-a, hogy a hagyatéki biróság az örökös kérelmére elrendelhesse az utóörökösödési jog biztositására szolgáló telekkönyvi feljegyzés törlését, illetve az e tárgybeli biztositás feloldását; még pedig vagy ex primo decreto, vagy ha szükségesnek találja az érdekelteknek, és ha az örökhagyó halálakor még nem született személy volt utóörökösül rendelve, az ennek részére kirendelt ügygondnoknak meghallgatása után.
Ennek elengedhetlen előfeltétele természetesen nem lehet más, mint hogy a kérelmező közokirattal és minden kétséget kizáróan bizonyitsa az utóörökösödési jog megszünését, vagyis a megszünést eredményező tények beálltát. E nélkül nem lehet helye a 80. §-ban szabályozott kivételes eljárásnak.
Hogy mikor tekinthető az utóörökösödési jog megszünte kétségtelenül bizonyitottnak, az az eset különös körülményeitől függ s nem lehet oly szabályt construálni, mely felölelné a képzelhető esetek minden lehető változatát. Ugyanazért a javaslat beéri a fennebbi általános tétel felállitásával s egyuttal három esetet hoz fel, a melyek feltüntetik az utóörökösödési jog megszüntetésének e helyütt szem előtt tartott módjait és megjelölik a kellékeket, a melyek a jog megszüntének kétséget kizáró bizonyitásához szükségesek. Ezen esetek mindegyikében olyan a tényállás, hogy ha a kivánt bizonyitás megtörténik, nem lehet helye a feltevésnek, hogy a feljegyzés, illetve biztositás más személy érdekére szolgál, mint a kire a bemutatott bizonyiték vonatkozik, sőt nyilvánvaló, hogy az érdek elenyészett, melyet a feljegyzés, illetve biztositás megóvni hivatva volt; - kivált ha a törvény megkivánja, hogy a személyazonosság a szükséghez képest különös bizonyitás tárgyát képezze, valamint, ha módot nyujt arra, hogy az utóöröklési jog esetleges átszállására vonatkozó igényt a hagyatéki biróságnál bizonyos határidőn belül bejelenteni lehessen.
Az 1., 2. és 3. pont alatt előforduló felsorolásnak ehhez képest csupán exemplicativ jellege van s ez a felsorolás nem meriti ki az eseteket, a melyekben ugy alakulhatnak a tények, hogy az utóörökösödési jog megszüntének kétségtelen bizonyitása közokirattal eszközölhető. Ez okból a hagyatéki biróság más esetben is alkalmazhatja a jelen §-ban megrendelt eljárást, ha a megszabott előfeltételeket fenforogni látja.
Szükséges volt a jelen §-ban szabályozott eljárás alkalmazásának körét negativ irányban is korlátozni. Abból a szempontból ugyanis, hogy a biróság minél nagyobb bizonyosságot szerezzen a tekintetben, hogy oly személy nem létezik, a kinek érdekéről a feljegyzés vagy biztositás fentartásával gondoskodni kellene: kifejezetten meg van rendelve, hogy azon az alapon, hogy az utóörökösök az utóöröklési jog megnyilta előtt meghaltak, csak ugy rendelhető el a feljegyzés törlése és a biztositás feloldása, ha az utóörökös halálától oly időtartam telt el, a mely rendes viszonyok közt elegendő, hogy az, a ki valamely személy elhalálozásának tényéből jogot kiván leszármaztatni, jogának megnyiltáról tudomást szerezzen, - és ha ezen időtartamon belül senki sem jelentett be az utóörökösödési jog átszállására vonatkozó igényt a hagyatéki birósághoz. A kinek tehát érdekében áll a feljegyzés, illetve a biztositás fentartása, az a hagyatéki birósághoz intézett egyszerű igénybejelentéssel megakadályozhatja, hogy a törlés, illetve feloldás a jelen §-ban contemplált eljárás utján elrendeltessék.
A jogbiztosság lehető megóvását czélozza az a rendelkezés is, hogy a törlést, illetve feloldást elrendelő végzés az örökhagyó halálakor még nem született utóörökösök gondnokának és az utóörökös tudva nem levő örökösei részére kinevezendő ügygondnoknak is kézbesitendő.
A § ötödik bekezdése a feljegyzés törlésének, illetve a biztositás feloldásának azzal az esetével foglalkozik, mely akkor áll be, midőn az utóörökösödési jog az örökös elhalálozása következtében megnyilik s a hagyatéki vagyon az örökös elhunyta indokából meginditott örökösödési eljárás utján az utóörökös korlátlan tulajdonába adandó át.
A jelen §-ban foglalt rendelkezéseknek megfelelő alkalmazását az ingatlan utóhagyományosának biztositására szolgáló feljegyzés törlésére az a felfogás teszi szükségessé, melynél fogva az, a kinek valamely meghatározott ingatlan hagyományoztatott, az örökössel egy tekintet alá esik; a miből kifolyóan a hagyományos és a netáni utóhagyományos közti viszony azok szerint a szabályok szerint alakul, a melyek az örökös és az utóörökös között fennálló kölcsönös jogi vonatkozások tekintetében irányadók.
A § többi intézkedései nem igényelnek bővebb magyarázatot.
Eddigi törvényeink nem igen gondoskodnak a hagyományosok jogainak megóvásáról. Az ide vágó rendelkezések mindössze abból állanak, hogy a biróság a végrendelet kihirdetése alkalmából a hagyományosokat jogaikra felügyelés végett értesiti (1868:LIV. tc. 567. §), hogy az örökös által kétségbe vont egyes hagyományok nem osztály utján, hanem az örökösök ellen intézett külön keresettel követelhetők (u. o. 592. §), hogy a hagyományok biztositásának s ebből a czélból a hagyaték leltározásának csak akkor van helye, ha a hagyomány a gyámhatóság alatt álló egyénre háramlott (1877:XX. tc. 256. §) és hogy az önjogú örökösök, midőn a birtokbiróságnál a hagyatéki ingatlanoknak nevükre leendő bekebelezését kérik, azt is tartoznak igazolni, hogy a hagyományosok kellőleg értesitvék (1868:LIV. tc. 580. §).
Azonban már fennebb az 1., 3. és 52. §-nál ki volt emelve, hogy valamely egyedileg meghatározott dolog, nevezetesen az örökhagyó tulajdonához tartozó ingatlan hagyományozása esetén a hagyományos az örökhagyó közvetlen jogutódjának tekinthető, és hogy a többi hagyományosokat oly kötelmi jogosultság illeti meg, mely az egyetemes utódlásra hivatott örökös jogával közös alapból származik s ehhez képest bizonyos előfeltételek fenforgása esetén megfelelő biztositásra tarthat számot.
Az első cathegoriába sorozott hagyományos, a ki mint az örökösödési eljárásban közvetlenül érdekelt fél, a hagyatéki tárgyalásra megidéztetett (52. §), a hagyomány által oly jogot szerzett, mely - a 63. § kapcsán kifejtettek szerint is - lényegileg az örökös jogával egy tekintet alá esik s a melylyel szemben az eljárás csak annyiban módosulhat, a mennyiben azt a hagyatéki ügy czélirányosabb lebonyolitása, valamint az örökösnek az összerű esetben fenforgó tulnyomóbb érdeke megköveteli.
Ehhez képest a szóban forgó hagyományosnak joga figyelembe veendő akkor is, ha a hagyományos a tárgyalásra meg nem jelent, mert a tárgyalásról való elmaradás az ipso jure szerzett jogról való lemondásnak nem minősithető. Ámde - ugy mint a tárgyalásra meg nem jelent örökösnél - különbséget kell tenni, vajjon az örökös a hagyományhoz való jogot elismeri-e vagy sem?
Az első esetben - az örökösre nézve a 62. §-ban szabályozott eljárás folyományaként - a hagyományos egy újabb határnapra volna idézendő azzal, hogy ismételt meg nem jelenése esetén a hagyomány hivatalból fog megállapittatni. Az idézésnek ily alakban való ismétlése azonban merőben felesleges és csakis az eljárás szükségtelen késleltetését eredményezné; - mert a hagyománynak ily esetben egyedileg meghatározott tárgya van s annak a hagyományos javára közvetlen átadása és telekkönyvi átiratása újabb tárgyalás nélkül is megtörténhetik.
A másik esetben a meg nem jelent hagyományos a 63. § zársorai szerint - ép ugy, mint hasonló helyzetben az örökös - egy újabb tárgyalásra azzal idézendő, hogy ismételt elmaradása esetén igénye a hagyatéki tárgyalás során figyelmen kivül marad.
Ha pedig a hagyományos a tárgyalásra megjelent s a hagyományhoz való jog vitás: akkor - hasonlóan, mint az öröklési igények tekintetében felmerülő vita eseteiben - perreutasitásnak van helye, mely azonban csak a vitás hagyomány tárgyára szoritkozik s a többi vagyontárgyakra nézve az átadást nem akadályozza [77. § e) pont].
Másként áll a dolog a többi közönséges hagyományosokkal szemben. Ezek a hagyatéki tárgyalásról csak értesitést kapnak s az örökössel szemben érvényesithető követelésük figyelembevételét és biztositását csak akkor követelhetik, ha a tárgyalásra megjelennek, jogukat alakszerű okirattal kimutatják és megfelelő kérelmet terjesztenek elő. A biztositás azonban rendszerint csak a hagyatéki ingatlanokra vonatkozóan, zálogjogi bekebelezés alakjában eszközölhető, a mely a vagyon forgalmának jelentékenyebb megzavarását nem eredményezi. Az ingókra vezetendő biztositás a forgalom szabadságának súlyos megszoritásával járna s az ily biztositás elnyerése végett a hagyományos a végrehajtási törvény általános szabályaihoz kénytelen akalmazkodni. A legvégső határ, a meddig a hagyatéki biróság az ingó hagyatékra vonatkozó biztositás megvalósitása czéljából saját hatáskörében elmehet, az, hogy veszély fenforgása esetén a letétben kezelt értékeknek kiadását a hagyomány kifizetésétől vagy biztositásától teheti függővé.
Magától érthető, hogy miután az örökös kötelezettségeit és felelősségét illetőleg első sorban az örökhagyó intézkedésének kell irányadónak lennie: a biztositásnak általános szabályként meghatározott módjai nem alkalmazandók, ha az örökhagyó a hagyománynyal terhelt örököst a biztositás adásának kötelezettsége alól felmentette.
A § utolsó bekezdése megfelel annak a felfogásnak, hogy a kötelesrész iránti követelés a hagyatéki vagyonnak az örökhagyó halálakor volt teljes értékéből minden tehertől és korlátozástól menten s ehhez képest a végintézkedésen alapuló minden más követelést megelőzően elégitendő ki és hogy a hagyományosokat egymással szemben különös előjog rendszerint nem illeti, a minthogy oly esetben, midőn a hagyatéki vagyon a hagyományok kielégitésére elégtelen, a hagyományok aránylagos leszállitásának is lehet helye.
Az örökösödési eljárás során meg nem oldott kérdésekből kifolyóan az örökössel szemben támasztott és az anyagi jogszabályok szerint sem alak, sem tartalom tekintetében nem fixirozott követeléseknek biztositása csak ideiglenes és feltételes hatályú lehet s ezért módot kell nyujtani az örökösnek, hogy a reá nézve jogi korlátozást eredményező biztositási intézkedés esetén arra szorithassa az igénylőt, hogy jogát érvényesitse. Ezt teszi a javaslat 83. §-a, midőn azt rendeli, hogy azok, a kiknek javára ilynemű biztositási intézkedések történtek, az örökös kérelmére arra kötelezhetők, miszerint követelésük érvényesitése végett a keresetet záros határidő alatt inditsák meg.
A kereset meg nem inditásának pedig nem lehet más az eredménye, mint hogy a biztositási intézkedés hatályon kivül helyeztetik. A fősúly arra fektetendő, hogy a záros határidő kitűzése az igénylőknek tudomására jusson s e tekintetben a § második bekezdése oly intézkedéseket tartalmaz, melyek az igénylő érdekét lehetőleg megóvják.
Az érvényesités tekintetében záros határidőhöz köthető igényül a javaslat a kötelesrészre jogositottak (78. §) és a hagyományosok (82. §) követelését jelöli meg; mert az utódlásra hivatott személy kétségen kivül álló jogával szemben a kötelesrészre jogositottat és a hagyományost terheli a kötelezettség, hogy követelésüket megalapitsák és tartalomszerűleg kimutassák.
Nem sorozható ide a vitássá vált utóörökösödés iránti igény (79. §), mert abban az esetben, ha az örökös a hagyatéknak az utóörökösödési jog biztositásával való átadását nem kéri, a fenforgó vita az átadást megelőző perreutasitás következtében az örökösödési eljárás befejezéseig nyer megoldást; ha pedig az örökös érdeke azt hozza magával, hogy az átadás perreutasitás nélkül s az utóörökösödési jog biztositása mellett történjék, akkor teljesen indokolt, hogy az utóörökösödési jog biztositásával létesült alaki joghelyzettel szemben a jogérvényesités általános szabályai nyerjenek alkalmazást.
A mi pedig az özvegyi jogot illeti, ennek általánosságban concipiált alaki és tartalmi elemeit a törvény határozza meg. Ha tehát az örökös azt kivánja, hogy a fenforgó esetben a jogviszony az általános szabálytól eltérően rendeztessék: e tekintetben őt terheli a kezdeményezés kötelezettsége (Id. törv. szab. I. 16. §) s e részben a kereset megindithatását különös zárhatáridőhöz kötni nem szükséges.
Ha egyezséggel meg nem oldott oly kérdések forognak fenn, melyek a javaslatnak a fennebbiekben kifejtett álláspontjához képest az örökösödési eljárás szükségszerű anyagához tartoznak: akkor a végzés, mely az ellenérdekű feleket ezeknek a kérdéseknek eldöntése végett a per utjára utalja, szünetet létesit az örökösödési eljárás folyamában. És minthogy ily esetben a biróság perenkivüli decreturájának érdemi tárgya nincsen, a birói határozat csupán arra az alaki kérdésre szoritkozik: ki tartozik a pert meginditani?
A 84. § a perreutasitó végzés ily értelmű körvonalazásán kivül arról is gondoskodik, hogy a hagyatéki biróság a perreutasitás előtt elrendelhesse az egyezség ujbóli megkisérlését, midőn a gyámhatóság nem hagyta ugyan jóvá az egyezséget, de a jóváhagyás megtagadása csak egyes kérdésekre terjed ki s egyuttal a gyámhatóság álláspontja jelezve van és feltehető, hogy az önjogú örökösök hozzá fognak járulni a gyámhatóság részéről kivánt módositáshoz.
A javaslat elfogadja az 1868. évi LIV. tc. 587. §-ának azt az általános rendelkezését, hogy a birtokban levő örökössel szemben a birtokon kivüli örökös, a szerződés örökös ellen pedig ugy a végrendeleti, mint a törvényes örökös, végül a végrendeleti örökös ellen a törvényes örökös tartozik felperesi minőségben fellépni, - de ennek a szabálynak szigorán az által kiván enyhiteni, hogy az egyes öröklési czímeknek ilyetén előjogát csakis arra az esetre tartja fenn, ha azt a vitássá vált jogigény alapos volta tekintetében fenforgó evidentiák is indokolják. Ehhez képest az örökösödési szerződésre vagy végrendeletre alapitott igénynek előjoga - ugy a különböző jogczímre hivatkozó igénylővel szemben, mint egy másik szerződési, illetve végrendeleti örökössel szemben - az alakszerű okirat kellékétől van függővé téve, ilyennek hiányában pedig a törvényes örököst illeti meg az elsőbbség, mint a kinek igényét a vérségi kötelék, vagy a törvény általános rendelkezése támogatja. Ezzel azt óhajtja elérni a javaslat, hogy az általánosságban felállitott keretben az az örökös legyen köteles a pert meginditani, kinek igénye a fenforgó eset körülményeinek a perenkivüli eljárásban helytfogható mérlegelése után kevésbbé alaposnak mutatkozik.
Az az intézkedés, hogy midőn a perreutasitás csupán a kötelesrész vagy hagyomány iránti jog, avagy a kötelesrész összegének megállapitása miatt válik szükségessé, a kötelesrészre jogositott, illetve a hagyományos tartozzék a pert meginditani, - szükségszerű folyománya a 78. § kapcsán kifejtett elvi felfogásnak. Magától értendő, hogy ha a kötelesrészre jogositott egyuttal magának a végrendeletnek hatályát támadja meg s első sorban a törvényes örökösödés megállapitását kéri: a perreutasitás kérdésében a fennebb megjelölt általános szabály irányadó.
A 86. és 87. §-okhoz
megfelel az 1868:LIV. tc. 589. és 590. §-ának azzal a különbséggel, hogy a 87. § arra kötelezi a perreutasitott felet, miszerint a kereset meginditását a hagyatéki biróságnál igazolja, ha más biróságnál kellett a keresetet meginditania, mert e nélkül vagy az osztály megtételét és a hagyaték átadását kérelmező félnek kellene kötelességévé tennie, hogy a kereset beadásának elmulasztását ő mutassa ki, vagy a hagyatéki biróságra kellene háritani a feladatot, hogy az e végből szükséges nyomozódásokat a tőle különböző perbiróságnál eszközölje. Mindez pedig sokkal több inconvenientiával volna egybekötve, mintha a perreutasitott félre hárul a kötelesség, hogy saját cselekményét igazolja.
Lehetnek oly esetek, a melyekben az örökösödési perben hozott itélet végleg megoldja a fenforgó kérdéseket, ugy, hogy az itélet alapján, vagy pedig az itélet végrehajtása utján megtörténhetik az ingatlanokra vonatkozólag szervezett jog nyilvánkönyvi bejegyzése s bekövetkezhetik az ingókra vonatkozó jognak teljes megvalósulása, a midőn tehát nincsen szükség arra, hogy a hagyatéki biróság a per befejezése után átadó végzést hozzon, mely a jelzett körülmények közt alig lehetne egyéb, mint az itélet tartalmának - a joghatályt tekintve - gyengébb reproductioja. Nagy azonban azoknak az eseteknek a száma, a melyekben a perbeli itélet csupán bizonyos előkérdések p. o. a végrendelet érvényének eldöntésére szoritkozik, vagy a melyekben az itélet más okból nem meriti ki az örökösödési ügynek az eljárás keretébe felvett s megoldásra váró minden részletét, avagy a midőn a hagyatéki biróság egyes kérdések elintézését a per befejezése utánra volt kénytelen halasztani. Ily eshetőséggel szemben gondoskodni kellett arról, hogy a hagyatéki biróság a per befejezése után újból felvehesse a perenkivüli eljárásnak megszakitott fonalát s megtehesse mindazt, a mi az örökösödési ügy teljes lebonyolitása szempontjából szükséges.
A hagyatéki biróság perenkivüli decreturájának nem az a czélja, hogy az öröklési igényt végérvényesen megállapitsa. A biróság közreműködése az örökösödési eljárásban csupán arra irányul, hogy a perenkivüli joghatóság természetének megfelelően rendezze az örökhagyó elhalálozásával bekövetkezett jogi átalakulást úgy, hogy a jogutódlás tekintetében keletkezhető bonyodalmakat megakadályozza és a bekövetkezett jogi átalakulás által érintett magánjogok csorbulását a lehető legkisebb mértékre szoritsa. A különféle rendszabályok, melyeket a fentebbi czél megvalósitása érdekében a biróság az örökösödési eljárás során alkalmazásba vehet, ehhez képest a megelőzés fogalma alá sorozhatók s mint ilyenek, a megelőző igazságszolgáltatás (Praeventiv-Justiz) alkotó részei közé tartoznak. Ugyanazért a joghelyzet, melyet a hagyatéki biróság az örökösödési eljárás szabályai által elhatárolt hatáskörben létesit, nem tekinthető azonosnak azzal az állapottal, melyet a perbeli döntés, más szóval: a repressiv jogszolgáltatás megnyilatkozása eredményez.
A hagyatéki biróságnak az örökösödési eljárásban szem előtt tartott decreturája vagy a hitelesités vagy a tulajdonképeni birói határozat jellegével bir.
Hitelesités (legitimatio) tárgyát képezik a feleknek az örökösödési eljárás során létrejött érdemleges megállapodásai: - az elismerés, egyezség és a lemondás. Az ezekre vonatkozó birói intézkedés, a mennyiben jogerejűvé válik, végérvényes ép ugy, mint maga a legitimatio tárgyát képező egyéni akarat-kijelentés.
A tulajdonképeni birói határozathozatal körét a törvény a fenforgó szükséghez és a czélszerűséghez képest szűkebbre vagy tágabbra vonhatja s azt egyes kérdések érdemi megoldására is kiterjesztheti - mint a milyen p. o. az osztálynak végrehajtása a természetben fel nem osztható vagyontárgyaknak elárvereztetése utján (jav. 95. §). Bármi legyen azonban e tekintetben az irányadó szempont: annyi kétségtelen, hogy csak azok az intézkedések tekinthetők végérvényeseknek, melyek az eljárás alakjára vonatkoznak; az öröklési igény érdemét érintő s a perenkivüli jogszolgáltatás szükségszerű tartalmához tartozó intézkedések pedig csak annyiban, a mennyiben az igénylők személye, az igény tárgya és alapja, szóval a tényállás ugyanaz marad, mint a melyet a biróság az örökösödési eljárás során hivatalosan kinyomozott és határozata alapjául vett.
Ha tehát a birói intézkedés - s a miről ebben a kérdésben különösen lehet szó: az átadó végzés alapját jogilag alteráló új körülmények merülnek fel: akkor az örökösödési ügynek perenkivüli uton történt elintézése nem akadályozza a törvény rendes utján való jogérvényesitést. Különösen áll ez akkor, ha oly személy jogáról van szó, a ki az örökösödési eljárásba be nem folyt, a kire tehát a perenkivüli határozat hatálya ki nem terjed.
Igy fogva fel a dolgot, a rendezésnek, mely az örökösödési eljárás során történik, csak ideiglenes jellege van. Itélt dologról csak rebus hic stantibus lehet szó.
Meg kell azonban jegyezni, hogy a hagyatéki biróság perenkivüli intézkedésének hatálya csak abban az esetben válhatik kérdéssé, ha az új tényállásra alapitott igény kereset tárgyává tétetik. A jogerejűleg befejezett perenkivüli eljárást ily alapon megujitani nem lehet.
Ennek a felfogásnak megfelelően a perenkivüli eljárást szabályozó 1854. évi osztrák patens 19. §-a is oly értelemben rendelkezik, hogy a perenkivüli ügyekben keletkezett biró határozatokkal szemben csak akkor vehető igénybe a törvény rendes útja, ha oly harmadik személyek jogairól van szó, kik a tárgyalásban részt nem vettek, avagy ha a törvény különös kereseti jogot enged a feleknek. Ennek kapcsán az osztrák polgári törvénykönyv 823. §-a azt rendeli, hogy a kinek erősebb, vagy egyforma joga van az örökléshez, az örökség átengedését, vagy az osztályt a hagyaték beszavatolása után is követelheti attól, a ki az örökséget birtokba vette; a mely utóbbi rendelkezés a tárgyalásban részt vett személyeket illetőleg feltételezi, hogy a perben felhozott tényállás nem teljesen azonos azzal, a mely az örökösödési eljárás során keletkezett perenkivüli határozatnak volt az alapja.
Ép ugy kimondja az örökösödési igazolványokról szóló 1869. évi porosz törvény, hogy az örökösödési igazolvány, mely alapul szolgál az örökhagyó jogainak az örökös nevére való nyilvánkönyvi átiratására, csak annyiban korlátozza a valódi örökös jogait, a mennyiben a valódi örökös a harmadik jóhiszemű személyekkel időközben létrejött jogügyleteket magára nézve kötelezőknek elfogadni tartozik. És igy a valódi örökös részére itt is nyitva áll a törvény rendes utja.
Az előadottakból kiindulva, a javaslat szükségesnek látta a 89. §-ban mindenekelőtt a törvény rendes utján való jogérvényesités általános körvonalait megvonni, - azután pedig azokat az eseteket különösen kiemelni, a melyekben bár a hagyatéki biróság érdemlegesen intézkedik még sem létesit oly végleges állapotot, melyet a törvény rendes utján megváltoztatni nem lehetne. Ide tartozik különösen a 62., 64., 65. §-ok esete, midőn ugyanis a hagyatéki biróság hivatalból állapitja meg a tárgyalásra meg nem jelent örökös vagy kötelesrészre jogositott jutalékát.
Ezek a §-ok azonban ki nem meritik az eseteket, a melyek a 89. § első bekezdésében foglalt szabály alá vonhatók. A különös felemlités csak a lehető félreértés elkerülése és a javaslat álláspontjának tüzetesebb megjelölése végett történik; ép ugy, a mint szükséges volt a törvény rendes utján való érvényesités jogát a 83., 103. és 116. §-ban is kifejezetten fentartani, mert a most idézett §-okban oly esetekről van szó, melyek némileg kivül esnek a rendes örökösödési eljárás körén.
Hogy tárgyi szempontból mire nézve valósulhat meg a törvény rendes utján való jogérvényesités: ennek megoldása az anyagi jog körébe vág. S az eljárást szabályozó törvényben nem volna helyén különösen hangsúlyozni, hogy a törvény rendes utján való jogérvényesités nem szolgálhat a harmadik jóhiszemű jogszerzők sérelmére, valamint hogy az örökösödési eljárás fejleményei szerint örökösül elfogadott személy ellen is csak azok közt a korlátok közt juthat érvényre a későbbi perben valónak bizonyult igény, a melyeket a magánjog szabályai a birtoklás jó- vagy rosszhiszeműsége szempontjából állitanak fel.
A javaslat 8., 12., 13., 19., 20., 33. és 44. §-ai - a mint az illető helyen már emlitve volt - a hagyatéki vagyon biztositását czélzó azokról a cselekményekről rendelkeznek, melyeknek szüksége az örökösödési eljárás előkészületi vagy kezdeti szakában merül fel, a midőn a hagyatéki biróság sok esetben még nem léphet közbe. Ezeket az előleges biztositási cselekményeket a javaslat a zár alá vétel fogalmával jelöli meg.
A hagyatéki biróságnak a hagyaték biztositására vonatkozó jogkörét s ennek a jogkörnek az előleges biztositási cselekményekhez való viszonyát a javaslat kilenczedik fejezete szabályozza.
E helyütt a hagyatékbirósági biztositási intézkedések a rendszeres zárlat alakjában lépnek előtérbe s kitünik az is, hogy a mig egyrészt a hagyatéki biróság az örökösödési ügy bármely későbbi stadiumában megszüntetheti a haláleset-felvétel, avagy a leltározás folyamán teljesitett előleges zár alá vételt, addig másrészt a hagyaték biztositására vonatkozó jogkörének gyakorlásában független a haláleset-felvétellel vagy a leltározással kapcsolatos előzményektől.
A 90. § a hagyatéki zárlatnak az örökösödési eljárás meginditásától a perreutasitó végzés meghozataláig terjedő időközben felmerülhető eseteiről szól, kiindulva az 1868:LIV. törvénycikknek 568. §-ából, mely - eltekintve az id. törvény 588. §-ától - a hagyatéki zárlat tekintetében jelenleg az egyedüli támpontot szolgáltatja. A hagyatéki vagyon veszélyeztetésén alapuló esetek csoportjához (90. § első bekezdése) a § második bekezdésében a hagyatéki zárlatnak egy új esete csatlakozik. Ez az eset akkor áll be, midőn a hagyatéki vagyon nincsen ugyan közvetlenül veszélyeztetve, de a vagyon kezelése tekintetében felmerülő controversiák, kapcsolatban az örökösök akarat-kijelentésével, gyakorlati szempontból teljesen indokolják a biróság közbelépését és a zárlat utján való kezelés elrendelését.
A § utolsó bekezdése azt az esetet tartja szem előtt, a midőn nem forognak fenn a zárlat elrendelésének előfeltételei, de a hagyatéki vagyon kiegészitése szempontjából a hagyatéki követelések behajtásának szüksége merül fel. Erre az eshetőségre a javaslat módot nyujt, hogy ez a kiegészités az örökösödési eljárás folyama alatt megtörténhessék akkor is, ha az érdekeltek nem is jutottak megállapodásra a behajtás módja tekintetében.
A 91-93. §-okhoz
A hagyatéki zárlatnak perreutasitás esetén való megrendeléséről intézkedik.
Az 1868. évi LIV. tc. 588. §-a általánosságban azt rendeli, hogy a peressé vált hagyaték biztositásáról - megállapodás hiányában - a biróság gondoskodik. Ez annyit jelent, hogy a biztositás - tekintet nélkül a támasztott igény minőségére - a perreutasitás minden esetében, tehát akkor is eszközlendő, ha a perreutasitott fél nem is valószinűsitette igényének alaposságát. Ennek a szabálynak merev alkalmazása gyakran érzékeny jogsérelemmel és méltánytalansággal jár - s ez arra szolgált indokul, hogy a javaslat a hagyaték biztositását azokra az esetekre szoritsa, a melyekben vélelmezhető, hogy a támasztott igény jogos alapon nyugszik.
A biztositás eseteinek taxativ felsorolása helyett czélszerűbbnek látszik azokat az eseteket fixirozni, a melyekben a biztositás mellőzendő, mert igy szabad keze lesz a birónak, hogy a fenforgó eset különös sajátságait figyelembe vegye.
Az egyes esetek meghatározásánál a perreutasitás kérdésében irányadóul elfogadott az a felfogás jut érvényre, hogy a perenkivüli eljárásban csak az az igény részesülhet különös előzetes oltalomban, a mely általánosan joghatályosaknak elismert evidens körülményekre támaszkodik.
A törvényes örökössel szemben ép ugy nem birhat súlylyal az alakszerű okirattal nem igazolt igény [92. § a) pont]; mint a hogy nem jöhet különös figyelembe az az igény sem, mely az alakszerű okiratra alapitott joggal szemben a törvényes öröklésből van leszármaztatva; ha az eljárás során oly körülmények fel nem merültek, melyek az alakszerűen igazolt jogot gyengitik [u. ott b) pont]. Szintugy kétségtelen, hogy az oly igény biztositásának sem lehet helye, a melyet törvényes öröklés alapján oly törvényes örökössel szemben támasztanak, a ki az öröklési czímen felül az öröklési jog kizárólagosságának alapismérvét: az örökhagyóval való rokonságnak közelebbi fokát kimutatta a nélkül, hogy az örökhagyóval szemben távolabbi rokonsági fokon álló igénylő a törvényes örökösödés rendjében őt megelőző személy jogának megszüntét valószinűsitené [ugyanott c) pont].
Arról az 57. § rendelkezik, hogy a ki az öröklés czímét, azaz a közte és az örökhagyó közt fennálló családi összeköttetést illetőleg a rokonsági viszonyt sem képes a megszabott módon kimutatni, ugy tekintendő, mint a kinek nincs öröklési igénye. Természetes tehát, hogy az ilyen igénylő nem vehető figyelembe sem a perreutasitásnál, sem a hagyatéki zárlat elrendelésénél.
Gyakran oly körülmények forognak fenn, a melyek mellett a hagyatéki zárlatnak a hagyatéki vagyon hasznaira való kiterjesztése harmadik személyeknek a perreutasitás által nem érintett jogát sértheti. Igy előfordulhat, hogy a hagyatéki vagyon özvegyi joggal vagy másnemű haszonélvezeti joggal van terhelve, mely sem nem vitás, sem a perreutasitás folytán keletkezendő pervita keretébe nem tartozik. De lehetnek esetek, midőn a hagyatéki vagyon hasznainak zárlat utján való kezelése egyáltalán veszélyezteti a felek érdekeit. Ily eshetőséggel szemben lehetővé kell tenni, hogy a biróság a hagyatéki zárlat tárgyi terjedelmét a fenforgó szükséghez képest korlátozhassa s csakis a hagyatéki vagyon állagának biztositására szoritkozzék. Az eseteket, a melyekben a zárlat a hagyatéki vagyon állagára szoritkozhatik, a törvény természetesen ki nem meritheti s e tekintetben a biróságra kell biznia az erre vonatkozó rendelkezés megfelelő alkalmazását. A leggyakrabban előfordulni szokott esetek közül egyről mégis kifejezetten kellett megemlékezni. Ez az az eset, midőn a hagyatéki vagyon özvegyi joggal van terhelve. Az özvegyi jog tekintetében felmerülő vitás kérdés a 81. § rendelkezéséhez képest nem lehet tárgya a perreutasitásnak s ehhez képest az örökösödési eljárás fejleményei nem alterálhatják a jogot, mely az örökhagyó özvegyét az örökhagyó vagyonának haszonélvezete tekintetében mindaddig megilleti, mig ez a jog per utján nem korlátoztatik. Ez okból arról kell gondoskodni, hogy ez a jog ne szenvedjen csorbát akkor, ha az örökösök közt vita merül fel. Ha tehát az özvegy az örökhagyó vagyonának birtokában van: az öröklési igények biztositására szolgáló hagyatéki zárlat nem csorbithatja az özvegy haszonélvezeti jogát. Alig szükséges megjegyezni, hogy ha az özvegyi jog a fenforgó körülményeknél vagy az alkalmazandó anyagi jogszabálynál fogva a hagyatéki vagyonnak csak egy részére terjed ki: a szóban forgó korlátozásnak is csak az illető részre vonatkozólag lehet helye.
Ép úgy kétségtelen, hogy midőn a vitás kérdés a hagyatéknak csupán egy részét érinti: a zárlat nem terjedhet ki a hagyatéknak azon részére, mely vitán kivül áll. Ezért szükséges, hogy ily esetben a biztositási intézkedés csakis a vitás örökrészre korlátoztassék.
Ha a birtokban levő fél azt az érdeket, a melynek megóvása végett a hagyatéki zárlatot kellene elrendelni, más elfogadható módon biztositja: akkor megszünik az ok, a mely a hagyatéki zárlat elrendelését szükségessé tette. Ezért rendeli a javaslat 93. §-a, hogy ily esetben a hagyatéki vagyon zár alá vétele mellőzendő.
A 94. §-hoz
A telekkönyvi rendtartás 73. §-a azt rendeli, hogy ha a hagyatékhoz tartozó valamely ingatlan vagy nyilvánkönyvi jog a hagyaték átadása előtt a hagyatéki biróság beleegyezésével eladatik vagy átengedtetik, az átvevő nyilvánkönyvi bejegyzése közvetlenül az örökhagyó után történik.
Ez tisztán telekkönyvi alaki szabály, melynek fennálló törvényeinkben nincsen anyagi háttere. Ezt kivánja megalkotni a javaslat 94. §-a.
E végből kettő szükséges. Első sorban meghatározni a hagyatékbirósági beleegyezés lényegét, azután pedig megszabni a beleegyezés megadásának előfeltételeit.
A javaslat abból a felfogásból indul ki, hogy az ipso jure öröklés elve mellett nem lehet szó arról, hogy a hagyatékbirósági beleegyezés magának az elidegenitő jogügyletnek érdemére terjedjen ki. Ott, a hol birói cselekmény - az additio - képezi az örökség megszerzésének és birtokbavételének nélkülözhetlen előfeltételét - a hol az örökös az örökséget önhatalmúlag birtokba nem veheti, hanem a hagyaték beszavatolását, a jogszerű birtokba való átadást kell bevárnia (osztr. polg. törvénykönyv 797. §), - a hol tehát az örökösödési eljárásnak is az az alapgondolata, hogy a hagyatéki tárgyalás folyama alatt az örökös ugy tekintendő, mint csupán a hagyatéknak (nyugvó örökségnek) a biróság felügyelete alatt álló kezelője: ott kétségkivül más a hagyatékbirósági beleegyezés (Genehmigung) jelentősége, mint nálunk, a hol az örökös az örökség megnyiltával ipso facto szerzi meg az örökséget s ezzel együtt a rendelkezési jogosultságot a hagyatékhoz tartozó vagyontárgyak felett. Nálunk a hagyatékbirósági beleegyezés nem állhat másból, mint annak igazolásából, hogy azok, a kik a hagyatékhoz tartozó ingatlan elidegenitését elhatározták, a fenforgó hagyatéki ügy állása szerint arra csakugyan jogosultak s ugyanezt a gondolatot a még teljesen nem tisztázott érdekkörökre való tekintettel tagadó formában kifejezve: hogy az elidegenités az ahhoz hozzájárult személyeken kivül más személyeknek az örökösödési eljárásban figyelembe veendő érdekét nem érinti. E szerint a hagyatékbirósági beleegyezés nem egyéb, mint hitelesitési cselekmény (Legitimations-Act), a mely ki nem terjed sem az elidegenitési ügylet tartalmának érdemi birálatára, sem a szerződő felek valamelyike részéről bemutatott okirat alaki kellékeinek vizsgálatára.
A hagyatékbirósági beleegyezés megadásának előfeltételeit a javaslat hármas szempontból állapitja meg.
Az egyik azt a tényállást tartja szem előtt, a midőn a hagyatéki biróság a beleegyezést megadni köteles. Ennek akkor van helye, midőn az elidegenitési ügylet az összes érdekeltek s a mennyiben az örökösödési eljárás keretébe tartozó vitás kérdések forognak fenn - az összes igényt tartóknak hozzájárulásával jött létre (Első bekezdés második pontja.). Ilyenkor nincs elfogadható alapja a beleegyezés megtagadásának.
A másik arra az tényállásra vonatkozik, a melynél fogva a beleegyezés megadható. Ez akkor forog fenn, ha nem valamennyi érdekelt, illetve igényt tartó járult az elidegenitéshez, de a biróság ugy találja, hogy az elidegenités nem szolgál akadályul arra nézve, hogy az elidegenitést ellenző félnek az örökösödési eljárásban figyelembe veendő érdeke megvalósulhasson (Első bekezdés első pontja.).
A harmadik végül számot vet azzal a helyzettel, a melyben a beleegyezés meg nem adható. Ezt a helyzetet az örökhagyó halálától lefolyt időtartam határozza meg, a melyen belül a javaslat ujabb öröklési igények bejelentését és figyelembevételét megengedi (75. §).
Az az intézkedés, hogy az ismeretlen helyen távollevő örökös ügygondnokának hozzájárulási nyilatkozatát a gyámhatóság hagyja jóvá, akkor is, ha az illető távollevőre nézve még be sem következett a gondnokság alá helyezés esete: az 54. §-nak folyománya.
Tekintettel arra, hogy a 70. § esetében alaki szempontból ugyancsak a hagyatékhoz tartozó ingatlan elidegenitésének ismérvei forognak fenn: indokolt, hogy ez esetben is a 94. §-nak a dolog lényegére tartozó szabályai nyerjenek alkalmazást.
A 95-97. §-okhoz
A 95. § megállapitja a hagyatékhoz tartozó vagyontárgyak elárvereztetésének előfeltételeit; a 96. § meghatározza az elárvereztetés időpontját, a 97. § pedig az árverés foganatositásának módját.
A hagyatékhoz tartozó vagyontárgyaknak elárvereztetése az örökösödési eljárás folyamán - szintén egy neme az elidegenitésnek. Szükséges tehát, hogy e tekintetben is azok az elvek nyerjenek megfelelő alkalmazást, melyek a 70. és a 94. §-ban jutnak kifejezésre. Ennek a felfogásnak felel meg a 95. § a) pontja és a 96. § első bekezdése.
De lehet a hagyatéki vagyon árverés utján való értékesitésének más indoka is.
A 95. § b) pontja esetében az elárvereztetés a kényszerű elidegenités jellegével bir. Az árverés ilyenkor egy oly cselekmény, mely nélkül a hagyatéki vagyon-érték állaga nem volna fentartható. Az árverés elrendelését tehát nem lehet függővé tenni az érdekeltek beleegyezéséből s a biróság ebben a kérdésben a fenforgó körülmények figyelembevételével határoz.
Hasonló tekintet alá esik a 95. § c) pontjának esete. Ha a hagyaték adóssággal van terhelve, lehetővé kell tenni, hogy az örökös, mielőtt az örökséget, illetve örökrészét birtokba veszi, szabaduljon a hagyatéki tartozás terhétől s a lehetőség szerint megóvhassa magát az örökhagyó adósságaiért való utólagos felelősségre vonás eshetőségétől. Ha tehát a biróság ugy találja, hogy a hagyatéki terhek kifizethetése végett egyes vagyon-tárgyak értékesitése szükséges: ebből a czélból az árverést bármelyik örökös kérelmére elrendelheti.
A 95. § d) pontja esetében az árverés az örökösödési osztály tényleges megvalósitásának egyik eszköze s miután az 59. § b) pontja az ilynemű osztályt - az örököstársak beleegyezésével - az örökösödési eljárás keretébe illeszti, szükséges, hogy a hagyatéki biróság a felek ez iránti megállapodásának foganatot szerezzen; - feltéve, hogy a megállapodás foganatositása nem sérti más érdekelteknek az örökösödési eljárás során megóvandó jogát (mint a milyen pl. az özvegyi jog, valamely meghatározott dolog hagyományozásának joga).
De a javaslat egy lépéssel tovább megy a perenkivüli eszközök létesitésében, melyek az örököstársak között szükséges osztály tényleges megvalósitását előmozdithatják. Ha természetben fel nem osztható vagyontárgyakról van szó: akkor az osztálynak - az anyagi jogszabályok szerint - a közös vagyontárgyak elárvereztetése és a vételár aránylagos felosztása utján kell történnie. Semmiféle nehézség nem forog fen a tekintetben, hogy a hagyatéki biróság az örökösödési eljárás folyamán megállapitsa, vajjon lehetséges-e a természetben való felosztás vagy sem? A természetbeni felosztás ismérvei rendszerint szembeötlők s kétség esetében szakértők véleménye alapján is megállapithatók. Ennek a kérdésnek megoldását nem volna czélszerű a per utjára terelni, ha az érdekeltek közt nem jöhetett létre az 59. § pontjának megfelelő megállapodás. Ily esetben bizvást a hagyatéki biróságra lehet bizni a természetben való megoszthatóság kérdésének megoldását, annál inkább, mert a javaslat jogorvoslati rendszere (124. §) elég módot nyujt az esetleges sérelem orvoslására. Ugyanazért a 95. § e) pontja megengedi, hogy a hagyatéki biróság akkor is elrendelhesse a természetben fel nem osztható vagyontárgyak elárvereztetését, ha az osztálynak ily módon való foganatositása iránt az érdekeltek nem jutottak egyértelmű megállapodásra. Szükséges azonban, hogy valamelyik örököstárs ez iránt a hagyatéki tárgyalás során terjeszszen elő kérelmet, hogy a biróságnak alkalma legyen ebben a kérdésben a többi érdekelteket meghallgatni és a határozatot a körülményeknek megfelelően előkésziteni. Szükséges ez azért is, mert az osztály perenkivüli foganatbavételének a javaslatban contemplált kivételes módja csak az örökösödési eljárás befejezéseig vehető alkalmazásba. Az örökösödési eljárás befejezésével, s mi több az örökrészek átadásával és az örökösök nevére való nyilvánkönyvi bejegyzésével a hagyatéki vagyontárgyak az általános forgalom tárgyává válnak s ez által meglazul a kötelék, melynél fogva a közösség azelőtt kizárólag az örököstársakra szoritkozott. Ekkor már csak az általános jogszabályok szerint lehet a közösséget megszüntetni.
A gondoskodás, melyben a törvény az ismeretlen helyen tartózkodó örökös jogát különösen az által részesiti, hogy részére a fenforgó ügyre nézve törvényes képviselőt rendel, nem terjedhet odáig, hogy ez a képviselet a többi örököstársaknak rendelkezési jogosultságát megbénitsa s érdekeik czélirányos megóvását megakadályozza. Ugyanazért nem volna indokolt az ismeretlen helyen távollevő örökös ügygondnokának jogkörét akként megszabni, hogy hozzájárulása nélkül ne lehessen elrendelni az árverést, holott árverés nélkül gyakran alig lehet az örökösödési ügyet sikeresen lebonyolitani. E részben az utolsóelőtti bekezdés ugyanazt a felfogást tükrözteti vissza, mint a mely kifejezést nyert a 62. és a 64. §-ban is.
Az örökhagyó tulajdonául be nem jegyzett ingatlanra nézve azért kellett az elárvereztetést kizárni, mert az ellenkező rendelkezés sokféle bonyodalomra vezetne s ilyenekkel nem akarja a javaslat az örökösödési eljárást complicálni.
A 96. § első bekezdése - a mint fentebb emlitve volt - összefügg a nyilvánosság követelményének megfelelő azzal az állásponttal, melynél fogva az örökhagyó elhalálozásától számitva bizonyos időt nyitva kell tartani, hogy a későbbi igénylők joga egyes elidegenitések s általában a hagyatéknak más kézre jutása által csorbát ne szenvedjen. Ehhez képest a tárgyalásban résztvett feleknek egyes vagyontárgyak elárvereztetése iránt létesült megállapodása csak az átadó végzés meghozatala tekintetében megszabott minimalis határidő eltelte után mehet foganatba, ha csak a 75. §-ban emlitett körülmények nem forognak fenn.
A mi pedig az árverésnek a 95. § d) és e) pontjában emlitett eseteit illeti, a melyek arra vonatkoznak, hogy a természetben fel nem osztható vagyontárgyakra nézve az osztály tényleg megvalósittassék, ez iránt csak akkor intézkedhetik a hagyatéki biróság, ha az örököstársakat és örökrészüket jogerejűleg megállapitotta. Ez okból az árverés ily esetben csak az átadó végzés jogerőre emelkedése után rendelhető el és tartható meg. Ilyenkor a hagyatéki biróság perenkivüli functiója természetesen nem ér véget az átadó végzés meghozatalával s azok az intézkedések, melyeket a biróság az átadó végzés foganatositása végett megtenni köteles, szükségszerűen túlmennek azon a határvonalon, melyet a 76. § megállapit. A hagyatéki biróság ugyanis ugy fog eljárni a 95. § d) és e) pontja esetében, hogy megállapitja az átadó végzésben a hagyatékban való jogutódlásra hivatott örököstársakat és az őket közösen megillető vagyontárgyakra vonatkozó örökségi hányadrészöket s kimondja, hogy az örököstársak között a tényleges osztály a vagyontárgy elárvereztetésével és a vételárnak a megállapitott örökrészek arányában való felosztásával fog megejtetni. Az elárverezendő ingatlan tekintetében tehát nem lesz alkalmazásba vehető a 76. §-nak az az intézkedése, hogy az átadó végzés - jogerőre emelkedése után - a telekkönyvi hatósághoz teendő át az örökösök tulajdonjogának bejegyzése végett, - hanem a hagyatéki biróságnak az elárvereztetésre vonatkozó rendelkezés megvalósitásával kell foganatositania az átadó végzésnek ide vonatkozó részét; - az ingatlan tulajdoni joga pedig az árverés cselekménye alapján közvetlenül az árverési vevő nevére fog bejegyeztetni. Ez az eljárás rövidebb uton valósitja meg a tényleges osztály megejtéséhez fűződő érdeket s kikerüli a bonyodalmakat, melyek akkor merülnének fel, ha az elárvereztetést megelőzőleg az elárverezendő ingatlan előbb az öröktársakra, mint eszmei hányadrészek szerinti társtulajdonosokra iratnék át.
Az árverés foganatositásának módját a 97. § annak szem előtt tartásával szabja meg, hogy az eljárás lehetőleg egyszerű, gyors és olcsó legyen. Erre vezetendő vissza az az intézkedés, hogy az árverési feltételek tervezetét a hagyatéki biróság állapitja meg, valamint hogy nem a biróság székhelyén levő, csekélyebb értékű ingóságok elárvereztetésével a hagyatéki biróság a község előljáróságát is megbizhatja.
Midőn a javaslat szilárd alapra fekteti az örökösödési eljárás szerkezetét és feltételes hivatalos eljárást rendel az öröklött ingatlanok tekintetében bekövetkezett jogátalakulás eseteinek telekkönyvi nyilvántartása végett: egyuttal arról is kiván gondoskodni, hogy a feltétlen hivatalból való eljárás esetein kivül (2. § 1-4. pont) a kelleténél túl ne korlátozza az önjogú örökösök rendelkezési szabadságát.
Ebből kiindulva a javaslat - megegyezően az 1868:LIV. tc. 589. §-ával - kimondja, hogy az önjogú örökösök kölcsönösen elismert öröklési joguk folyományát: az örökségben való részesülés mértékét, szóval az örökösödési osztályt hivatalos eljárás nélkül létesitett egyezséggel megállapithatják. Ennek kapcsán módot nyujt a javaslat arra is, hogy az önjogú örökösök szerzett joguk igazolása és nyilvánkönyvi bejegyzése végett egyszerűbb eljárási alakot választhassanak.
E végből a javaslat
fentartják azt az eljárási alakot, mely nálunk közönségesen, bár nem eléggé szabatosan, a hirdetményi eljárás neve alatt ismeretes s melyet jelenleg az 1868:LIV. tc. 580. és 581. §-a szabályoz.
Az önjogú örökösöknek, kik hivatalos eljárás nélkül egyeztek ki, már csak az államérdekében, hogy öröklés utján szerzett jogukat közhitelességű alakban igazolhassák s hogy a mennyiben az örökség tárgyát ingatlan is képezi - ezeknek az ingatlanoknak tulajdoni jogát a telekkönyvbe bejegyeztessék. Mindennek eszközölhetése végett nem szükséges, hogy az igénybe vett hatósági cselekményeknek azok legyenek az előzményei, mint az átadó végzésnek. A leltározás ily esetben bizvástelmaradhat s a tényállásnak hiteles megállapitása - tárgyalás helyett - a felek részéről bemutatandó okiratban történhetik. Indokolt tehát, hogy a felek rövidebb és kevésbbé költséges uton érhessék el czéljukat, s a javaslat annál kevésbbé tartózkodik a már is megszokott intézmény fentartásától, mert azok a bonyodalmak, melyek eddig annak következtében merültek fel, hogy ugyanarra a hagyatékra nézve a járásbiróság előtt a hagyatéki tárgyalást, a kir. törvényszék előtt pedig a hirdetményi eljárást lehetett folyamatba tenni, a nélkül, hogy az egyik biróságnak szükségszerűen tudomást kellett volna szereznie a másik biróságnál megindult eljárásról: jövőben - a hatáskör egységesitése mellett - ki lesznek zárva.
A functio, melyet a biróság ily esetben végez, annak bizonyitására terjed ki, hogy az öröklési jog a bemutatott okiratok alapján a folyamadó örökösöket illeti s ezért azt a határozatot, melyet a hagyatéki biróság hoz, a javaslat az örökösödési bizonyitvány fogalmával jelöli meg; megkülönböztetésül a hagyatéki tárgyalás alapján hozott átadó végzéstől (73. §).
Az eltérés a mai jogtól különösen abban áll, hogy a javaslat kifejezetten megkivánja, hogy az örökösök a kötelesrészre jogosultaknak hozzájárulását is igazolják.
És itt az a kérdés merül fel, nem kellene-e megkivánni, hogy az örökösödési bizonyitvány kiadását kérő örökösök az oly hagyományosnak hozzájárulását is igazolják, a kinek a hagyatékhoz tartozó meghatározott ingatlan van hagyományozva? A kérdésnek igenlő megoldása mellett az szól, hogy a javaslat - a mint az már ismételten ki volt emelve - a jogszerzés tekintetében egy szempont alá helyezi az ingatlan hagyományosát az örökössel. Ehhez képest a hagyományos követelheti, hogy a hagyományozott ingatlan tulajdonjoga közvetlenül kebeleztessék be az örökhagyó nevéről az ő nevére, ép ugy, mint a hogy bekebeleztetik az örökölt ingatlan tulajdonjoga az örökös nevére. És ebből azt a következtetést lehetne levonni, hogy a közvetlen bejegyzés egyszerűbben és könnyebben történhetik meg akkor, ha az ingatlan hagyományosa a hagyományozott ingatlanra vonatkozólag örököstársnak tekintetik és ha megkivántatik, hogy az ingatlan hagyományosa is hozzájáruljon az örökösödési bizonyitvány kiadása iránti kérvényhez, ép ugy, mint az örököstársak mindenike. A javaslat nem fogadja el ezt a megoldást. Teljes mértékben fentartja ugyan az elvi álláspontot, a midőn a 101. §-ban azt rendeli, hogy abban az esetben, ha a hagyományos joga az örökösödési bizonyitvány iránt beadott kérvény kapcsán bemutatott végrendeletből kitünik, a hagyományozott ingatlan tulajdonjoga feltétlenül bekeblezendő a hagyományos javára, tehát akkor is, ha a hagyományos az örökösödési bizonyitvány iránti kérvényhez hozzá nem járult, s az örökös ebben az irányban kérelmet elő nem terjesztett; de nem tekinti az örökösödési bizonyitvány kiadására nézve elengedhetlen előfeltételnek, hogy az örökösök a hagyományossal közösen és egyetértőleg terjeszszék elő a kérelmet. Előfordulhatnak ugyan esetek, hogy hagyományozott ingatlan, bár természeti fekvés vagy más hasonló ismérvek szerinti meghatározása egészen határozott, telekkönyvszerűleg egyáltalán nincs, avagy hibásan van megjelölve a végrendeletben. Csakhogy ez nem szolgálhat a hagyományos sérelmére. A biróság bizonyára csak annyiban fogja az örökösödési bizonyitvány kiadása iránti kérelmet teljesiteni, a mennyiben - az örökös kizáró öröklési jogát az ingatlanok telekkönyvszerű megjelölése szempontjából is kétségtelenül kimutatva találja. És habár erre az eshetőségre való tekintettel az örökös indittatva fogja magát érezni, hogy az örökösödési bizonyitvány kiadása iránt beadandó kérvényhez a hagyományos hozzájárulását kieszközölje: a hagyományozott ingatlan nem eléggé szabatos megjelöléséből eredhető esetleges aggály nem birhat elég súlylyal arra nézve, hogy a törvény a teljesen tiszta esetekben is megnehezitse az örökösödési bizonyitvány kieszközlésének lehetőségét.
Tekintettel a 4. §-ban foglalt arra a rendelkezésre, mely szerint hivatalból inditandó meg az eljárás, ha a hagyatékhoz ingatlan is tartozik és az ott felsorolt, közvetlen érdekeltek az örökösödési eljárás folyamatba tételét az örökhagyó halálától, illetve a holtnak nyilvánitó itélet jogerőre emelkedésétől számitott három hónap alatt nem kérik: meg kell akadályozni, hogy a már tényleg megindult eljárás összeütközésbe jusson a feleknek más alakú és irányú ténykedésével s ezért az örökösödési bizonyitvány iránti kérelem beadását csak addig lehet megengedni, mig a biróság a 4. §-ban meghatározott határidő lejártával hivatalból nem teszi folyamatba az eljárást. Viszont az a rendelkezés, hogy az örökösödési bizonyitvány az örökhagyó halálától számitott három hó eltelte előtt ki nem adható: kifolyása a javaslat amaz elvi álláspontjának, melynél fogva kivánatos, hogy az örökhagyó halálától számitva bizonyos határidő álljon nyitva, a mely elegendő arra, hogy az érdekeltek az örökség megnyiltáról tudomást szerezhessenek s igényeiket még a hagyatéki biróság érdemleges intézkedése előtt érvényesithessék (v. ö. a javaslat 74. és 94. §-ait). Ez okból szükséges, hogy a mennyiben a rendszerint 45 napra kitüzendő határidő utolsó napja az örökhagyó elhalálozásától számitott három hónap letelte előtt következnék be, a biróság ugy tűzze ki a hirdetményi határidőt, hogy az érdekelteknek módjukban álljon, igényeiket a jelzett három hónapi időtartamon belül érvényesiteni. A mennyiben pedig a szóban forgó kivételes eljárás körében nincs helye az öröklési jog kizárólagosságát érintő adatok hivatalból való kipuhatolásának: a 75. §-nak a három havi határidő mellőzésére vonatkozó határozmánya itt nem nyerhet alkalmazást.
Ha a hirdetményi határidő alatt igényt nem jelentenek be: akkor a biróság a beadott kérvény alapján állitja ki az örökösödési bizonyitványt. Ez esetben a birói intézkedés hatálya csakis a kérvényben felhozott tényállásra terjed ki. Az örökösödési bizonyitvány már a perenkivüli eljárás természeténél fogva sem birhat a be nem jelentett igényeket kizáró itélet jellegével. Az örökösödési bizonyitvány csak provisoriumot létesit, mely csak addig állhat fenn, mig a tényállás azonos marad. A nem jelentkezett igénylőket ehhez képest nem lehet megfosztani annak lehetőségétől, hogy jogukat az örökösödési bizonyitványnyal szemben per utján érvényesitsék. Ez a jog megilleti az eljárásba be nem folyt igénylőket az átadási végzéssel szemben is, a mint ez a 89. §-ban határozottan kifejezést nyer. Itt is megjegyzendő, hogy a per utján való érvényesités a harmadik jóhiszemű jogszerző sérelmére nem válhatik.
Ha pedig a hirdetményi határidő alatt valaki igényt jelentett be: az esetre - eltérőleg az 1868:LIV. tc. 580. §-ától, mely a kérdést közvetlenül a per utjára tereli - a 103. § 2-ik bekezdése azt rendeli, hogy a biróság hivatalból intézkedjék az örökösödési eljárás meginditása iránt.
A 104. és 105. §-okhoz
Gyakran szüksége van az örökösnek arra, hogy öröklés utján szerzett jogát a hagyatékhoz tartozó ingó vagyonra, jelesül hatósági őrizet alatt lévő egyes értéktárgyakra avagy követelésekre nézve igazolja. Ilyen igazolványt eddig csak a rendes örökösödési eljárás utján szerezhetett, a mi igen sok esetben aránytalan költséggel és időveszteséggel járt. Ezen a bajon ugy kiván segiteni a javaslat, hogy megengedi, miszerint akkor is lehessen örökösödési bizonyitványt kieszközölni, ha az örökség tárgya nem ingatlan.
Az ilyen örökösödési bizonyitvány kiadásának előfeltételei ugyanazok, mint a 99. és 100. §-ban megállapitottak. Azonban az örökösödési bizonyitvány hatálya korlátolva van annyiban, a mennyiben annak alapján nem lehet elrendelni a hagyatéki ingatlan tulajdonjogának az örökös javára való telekkönyvi bejegyzését, mert az öröklési jognak az ingatlanra vonatkozó bizonyitása oly körülményektől is függ, melyek a 104. § értelmében kiadott örökösödési bizonyitványnál nem jönnek tekintetbe.
Hogy azonban az örökös minél kevesebb költséggel és fáradtsággal vehesse igénybe az örökösödési bizonyitvány intézményét, ha tekintet nélkül a hagyatéki vagyontárgyak jogi természetére, öröklés utján szerzett jogát minden irányban igazolni akarja: a 105. § lehetővé teszi oly örökösödési bizonyitvány kiadását, mely együttesen tanusitja az ingatlan átszállását és a nem ingatlan vagyontárgyakra vonatkozó jogutódlást.
A 2. § 1-4. pontjában felsorolt eseteken kivül a javaslat csak az ingatlanokra nézve kivánja meg az örökösödés kérdésének kötelező rendezését; ugyanazért, ha a 104. § alapján kibocsátott hirdetmény következtében igénylő jelentkezik, ez esetben csak kérelemre lehet az örökösödési eljárást meginditani.
Az anyagi jog fennálló szabályai szerint nem szükséges feltétlenül, hogy a végintézkedés örökösnevezést foglaljon magában és igy előfordulhat, hogy az egész hagyaték hagyományokkal van kimeritve.
Ha ez az eset az örökhagyó tulajdonául bejegyzett ingatlanok tekintetében forog fenn: akkor az ingatlanok hagyományosát vagy hagyományosait nem volna méltányos arra szoritani, hogy a hagyományozott ingatlan tulajdonjogának telekkönyvi bejegyzése végett minden esetben a rendes örökösödési eljárást inditsák meg. Ez okból meg kell nekik adni a lehetőséget, hogy ily esetben ők is, ép úgy, mint az önjogú örökösök, egyszerűbb alakban szerezhessék meg a hagyományon alapuló jogszerzés hatósági igazolását a hagyományozott ingatlan tulajdonjogának telekkönyvi bejegyzése czéljából. Erre a czélra szolgál a hagyományi bizonyitvány. Az előfeltételek, melyektől a hagyományi bizonyitvány kiadása függővé van téve, lényegileg ugyanazok, mint a melyeket a 99-103. § az örökösödési bizonyitványra vonatkozóan megállapit.
De a javaslat más irányban is kiván segiteni a hagyományosok helyzetén.
A közönséges hagyományos nem tartozik az örökösödési eljárás meginditásának kérésére jogosult közvetlen érdekeltek közé (3. §). Joga e tekintetben csak arra terjed ki, hogy bizonyos előfeltételek mellett a hagyaték leltározását kérheti (36. §). Sok esetben mindamellett fontos érdek fűződik ahhoz, hogy hatósági igazolványt szerezzen a reá szállt hagyomány valóságáról, miségéről és minőségéről és pedig vagy a hagyomány érvényesitése vagy a hagyomány átszállásának kimutatása végett. Áll ez különösen azokra a vagyontárgyakra, melyek különösen fel vannak emlitve a 104. § 4-ik bekezdésében. Erre való tekintettel a 106. § 2-ik bekezdése módot nyujt, hogy a hagyományos ezekre a vagyontárgyakra nézve is kaphasson hagyományi bizonyitványt.
Természetes, hogy a hagyományi bizonyitvány kiadásánál nemcsak azokat az óvatossági rendszabályokat kell szem előtt tartani, melyek az örökösödési bizonyitványra nézve vannak megszabva, hanem tekintettel az örökös és hagyományos igénye közti összeütközés lehetőségére, meg kell követelni, hogy a hagyományhoz való jog ne legyen vitás és hogy ez a körülmény okiratszerűleg beigazoltassék. Ezért rendeli a 106. § 3-ik bekezdése, hogy a hagyatéki biróság az imént jelzett körülmény megállapithatása végett a nála levő iratok adatait is vegye figyelembe, és ha a hagyományhoz való jog ily módon meg nem állapitható, csak akkor adja ki a hagyományi bizonyitványt, ha abba az örökösök beleegyeznek. Hogy azonban a bizonyitás, nevezetesen az örökösök beleegyezésének igazolása lehetőleg megkönnyittessék, a 106. § 5-ik bekezdése megengedi, hogy a biróság a szükséghez képest elrendelheti az örökösök előzetes meghallgatását.
A 106. § utolsó bekezdésének az a czélja, hogy a hagyományi bizonyitvány kiadása körüli eljárást a lehetőséghez képest egyszerűsitse.
A 107-113. §-okhoz
Ha a 8. §-ban foglalt rendelkezésnél fogva a hazai biróság jár el a külföldi örökhagyónak az országban levő ingatlan vagyonára nézve avagy - a mennyiben nemzetközi szerződés másként nem rendelkezik s viszonosságon alapuló más gyakorlat sem áll fenn - a külföldi örökhagyónak az országban levő ingó hagyatékára nézve: akkor az örökösödési eljárásra minden tekintetben a jelen javaslatban foglalt szabályok alkalmazandók s egyáltalán nem szükséges, hogy az örökhagyó honosságára való tekintettel a törvényhozás kivételes eljárási szabályt alkosson. Ugyanez áll abban az esetben is, ha nemzetközi szerződés értelmében vagy viszonosságon alapuló gyakorlat alapján a magyar honosnak a külföldön hátrahagyott ingó hagyatékára nézve a hagyatéki tárgyalás a hazai biróság hatáskörébe tartozónak van elismerve. Ez utóbbi esetben csak annyiban módosul az eljárás menete, a mennyiben a fennálló nemzetközi viszony bizonyos feltételekhez köti a külföldön hátrahagyott ingó hagyaték kiszolgáltatását.
Másként áll a dolog akkor, midőn oly nemzetközi szerződés vagy a viszonosságon alapuló oly gyakorlat áll fenn, melynél fogva a külföldi örökhagyónak az országban levő ingó hagyatéka tekintetében a külföldi biróságnak engedendő át az örökösödési eljárás és az öröklési jogon alapuló vitás kérdések elbirálása. Ily esetben elkerülhetetlen, hogy az örökösödési eljárásról szóló törvényben meg legyenek határozva a módozatok, melyek szerint az ingó hagyaték kiadása megtörténhetik.
Azok a különös intézkedések, melyeket a hazai biróság a külföldi hatóságnak kiadandó ingó hagyaték tekintetében megtehet, bizonyos tekintetben a nemzetközi szerződésben szoktak meghatároztatni, de visszavezethetők a viszonosságon alapuló gyakorlatra is s ezért a javaslat 113. §-a kifejezetten fentartja azokat az eltéréseket, melyek a specialis nemzetközi viszony tartalma és a javaslat idevágó rendelkezései közt fenforoghatnak. Tény azonban, hogy azok a szabályok, melyek a nemzetközi vonatkozásoknak e helyütt szem előtt tartott iránya tekintetében figyelembe jöhetnek, nem meritik ki a kérdést s ez okból nem teszik szükségtelenné, hogy a hazai törvényhozás egységesen szabályozza az emlitett esetekben követendő eljárást. Igy pl. a Szerbiával 1881. évi május hó 6-án a hagyatékok körüli eljárás szabályozása tárgyában kötött s az 1882:XXXIII. törvénycikkbe iktatott államszerződés III. czikkének 5. pontja nyitva hagyja azt a kérdést, vajjon az ország törvényei szerint van-e helye olyan határidő kitűzésének, a mely alatt az állam honosai és egy harmadik államnak az országban lakó alattvalói a kiadandó hagyatékra vonatkozó igényeiket bejelenthetik s kimondja, hogy ha ily határidő kitűzésének helye van: a consulsági hatóság a határidő lejártáig s esetleg azután is csak olyan elővigyázati és kezelési intézkedésekre szoritkozhatik, melyek a bejelentett igényeknek az illetékes biróság előtti érvényesitésére nézve nem lesznek hátrányosak.
A javaslat tizenegyedik fejezete alatt foglalt külön intézkedések meghatározásánál az szolgált kiinduló pontul, hogy azok a cselekmények, melyeket a hazai biróság a külföldi hatóságnak kiadandó ingó hagyatékra vonatkozóan végez, nem képezik az örökösödési eljárás alkotó részét. Ezeknek az intézkedéseknek kizárólag biztositó jellegük van s a biztositás épen azért szükséges, mert a hazai biróság a hagyatékot kiadni tartozik s ez okból az örökösödési eljárás lényegéhez tartozó cselekményeket nem végezheti, a hagyaték tekintetében felmerülő igényeket el nem birálhatja.
A biztositó intézkedések - az u. n. conservatorius cselekmények - két irányban mozognak. Először is abban az irányban, hogy a külföldi hatóságnak kiadandó hagyaték épségében fentartassék s ennek következtében a hagyaték kiadása megtörténhessék; másrészt pedig abban az irányban, hogy a hagyaték kiadása meg ne hiusitsa az állam honosainak és az országban tartozkodó külföldieknek a hagyatékra vonatkozólag támasztható igényeit.
A szabály tehát az, hogy a hazai biróság a kiadandó hagyaték tekintetében csak azokat az intézkedéseket teszi meg, melyek a hagyaték és az itteni honosok és lakosok részére támasztható öröklési igények biztositására, valamint az itteni hitelezők követeléseinek kielégitésére szükségesek.
Ebből folyóan a javaslat 107. §-a arra kötelezi a hazai biróságot, hogy a halálesetet az illető külföldi hatóságnak megfelelő úton tudtára adja, mert csak igy lesz a külföldi hatóság abban a helyzetben, hogy megtehesse a hagyaték átvétele és az örökösödési ügy elintézése végett szükséges lépéseket, melyekhez a fennálló nemzetközi szerződés vagy a viszonosságon alapuló gyakorlat értelmében joga van.
A 108. § megalapitja a hazai hatóságnak és hatósági közegeknek abbeli kötelességét, hogy a hagyaték biztositása és fentartása iránt ideiglenesen intézkedjenek; magától értetvén, hogy az erre vonatkozó cselekményeket csak annyiban végezhetik, a mennyiben ezek a cselekmények a fennálló különleges nemzetközi viszony folyományaként a külföldi hatóságnak, illetőleg a külföldi állam képviseletének nincsenek fentartva.
A 108. § második bekezdése meghatározza a módot, a melynek segélyével a hazai biróság záros határidő alatt tudomást szerezhet azokról az igényekről és követelésekről, a melyeket az országban honos és az országban tartózkodó személyek a hagyatékra vonatkozóan támasztanak és a melyeknek kielégitéséről, illetve biztositásáról gondoskodnia kell.
Az örökhagyó itteni hitelezői joggal megkövetelhetik, hogy ne vonassék el tőlük az alap, a melyből amúgy is a belföldön érvényesithető követeléseikre nézve kielégitést szerezhetnek. Ugyanazért a 109. § azt rendeli, hogy a biróság csak a bejelentett követelés kielégitése vagy biztositása után adhatja ki a hagyatékot. Ez ellen annál kevésbbé lehet kifogást tenni, a minthogy a külföldi biróságnak joghatósága különben is csak az öröklési igények elbirálására s e szerint csak a tartozások levonása után fenmaradó tiszta hagyatéki értékre terjed ki. A végből, hogy a követelés figyelembe vehető legyen, a javaslat nem kivánja meg, hogy a követelés valósága bizonyos alakban, pl. megszabott kellékkel ellátott okirattal bizonyittassék. A követelés alapját képező kötelmi viszony igen sok esetben oly körülmények közt jön létre, hogy a hitelező nem igen gondoskodhatik alakszerű okirat kiállitásáról. Elegendő, ha a követelés kifogásolása esetén arra szoritható a hitelező, hogy rövid zárhatáridő alatt keresetet inditson a követelés megitélése iránt avagy kimutassa, hogy a per már folyamatban van vagy hogy követelése már meg van itélve.
Ugyanezen szabályok megfelelő alkalmazásával kell eljárni, ha a bejelentés tárgyát másnemű magánjogi igény képezi, mely nem irányul öröklési jog vagy hagyomány érvényesitésére.
A mi az öröklési jogon alapuló igényeket illeti, ezeknek elbirálása - a belföldi igénylőkre nézve is - a külföldi biróság hatáskörébe tartozik. Tekintettel azonban azokra a nehézségekre, melyekkel a jogerejűleg megitélt igény végrehajtása utján való kielégitése járna akkor, ha a hagyaték minden fentartás nélkül adatnék át a külföldi hatóságnak: a javaslat 110. §-a akként intézkedik, hogy a hagyatéki biróság a jelentkező örökös vagy hagyományos kérelmére a hagyatékot esetleg az igénynek megfelelő avagy a hagyomány fedezésére szükséges részt mindaddig visszatartani köteles, mig a külföldi biróság az igény tekintetében jogérvényesen nem határozott. Nehogy azonban hasonló igények alaptalan bejelentésével visszaélés történjék, megkivántatik, hogy a bejelentő legalább az 57. §-ban megjelölt adatokkal igazolja jogának alapját.
Megtörténhetik azonban, hogy maguk az országban levő örökösök kérik, hogy az itteni biróság járjon el az öröklés kérdésében. Minthogy pedig a hagyatéknak kiadása épen az öröklés jogigénylők érdekében történik: a javaslat 111. §-a megengedi, hogy a hazai biróság átveheti az örökösödési eljárás lefolytatását s az öröklési igények elbirálását, ha hirdetmény utján való felhivással megállapithatja, hogy külföldi igénylő nincsen, avagy ha a külföldi igénylő nem tesz kifogást az itteni biróság eljárása ellen.
A 112. § tüzetesebben meghatározza a hagyatéki vagyon egészben vagy részben való kiadásának gyakorlati módozatait.
A 114-116. §-okhoz
Ha az örökhagyónak nem maradt törvényes örököse s vagyonáról végrendeletben vagy öröklési szerződésben sem intézkedett és ha ennek következtében a szent korona öröklésének esete áll be: akkor nincs szükség arra, hogy az örökösödési eljárás rendes alakjában történjék meg az államkincstár örökösödésének előfeltételét képező körülménynek, azaz az örökös hiányának hatósági megállapitása. Ez okból a javaslat - lényegileg a mai joggal megegyezően - erre az esetre az eljárásnak egy eltérő módját rendszeresiti, a mely szerint a szent korona örökösödésének alapul szolgáló körülmény nyilvános felhivás utján állapittatik meg.
Az eltérés a mai jogtól főleg abban áll, hogy a javaslat szerint csak az öröklési igény képezi a hirdetményi határidő alatt eszközlendő bejelentés tárgyát. Másnemű magánjogi igények nem tartoznak az örökösödési eljárás keretébe s az, a kinek tulajdoni, zálogjogi igénye vagy kötelmi viszonyon alapuló követelése van, erre vonatkozó jogát az átadás után is érvényesitheti az államkincstár ellen, ép ugy, a mint azt az örökös ellen tette vagy tehette volna.
Hogy a be nem jelentett öröklési igény az elévülési határidőn belül az államkincstár ellen is érvényesithető: az a 89. és 103. §-ok kapcsán felhozottaknak szükségszerű folyománya.
A 117-121. §-okhoz
Már az általános indokolás során ki volt emelve, hogy a közjegyzők díjazása tekintetében az átalány-rendszer elvei nyernek alkalmazást. Ezt az álláspontot elfoglalta már az 1886:VII. tc. 32. §-a is s a jelen javaslat 117. §-a csak annyiban tér el az eddig fennállott szabályozástól, hogy magasabb összegben állapitja meg a díjfokozat egyes tételeit.
Ez azért történt, mert a közjegyzőkre háritott tárgyalási teendők a jelen javaslat szerint jelentékenyen megszaporodnak és igy méltányos, hogy a törvény mérsékelten emelje a díjátalányt annál inkább, mert a feleket a fizetendő többletért megfelelően kárpótolja az előny, melyben az örökösödési ügy egységesebb és gyorsabb lebonyolitása folytán részesülnek.
De a midőn a javaslat egyfelől emeli a díjátalányt, másfelől mellőzi az 1886:VII. törvénycikk 33. §-ának azt az intézkedését, hogy oly örökösödési ügyeknél, a melyeknek tárgyalása nagyobb előkészületet vagy sok időt vesz igénybe, avagy különös fáradsággal, vagy felelősséggel jár, a biróság (illetve a gyámhatóság) a meghatározott átalányösszegnél magasabb díjat is állapit meg s a mely kivételes jog a gyakorlatban számos panaszra adott alkalmat, - még pedig ugy abban az irányban, hogy az idézett törvény 33. §-ának intézkedése nem alkalmaztatik ott, a hol alkalmazandó lenne, mint abban az irányban, hogy a kivételes intézkedés kedvezéséből olyan esetekben alkalmaztatik, a midőn ez nem indokolt.
Erre való tekintetből a javaslat - a fenforgó érdekeknek a lehetőség szerinti összeegyeztetésével - akként módositja a díjátalány tételeit, hogy, tekintet nélkül az ügyek minőségére és a kifejtett tevékenység mértékére, minden kivétel nélkül alkalmazhatók legyenek.
A 118. § felsorolja azokat a teendőket, melyeket a közjegyző a díjátalányért teljesiteni köteles. Ezekhez a teendőkhöz járul az 56. §-ban emlitett adatoknak hivatalból való beszerzése. Tekintettel arra, hogy a díjátalány ezentúl magasabb lesz, a külön díjazás nélkül végzendő teendők sorába fel kellett venni a hagyatéki kimutatás mellékleteinek elkészitését és a kimutatás mellékleteinek hitelesitését is.
A 119. § megjelöli egyrészt azokat a cselekményeket, melyekre nézve a díjátalány nem alkalmazható, másrészt azokat, melyekért a közjegyző a díjátalányon kivül külön díjazást kap. Az előbb emlitett cselekmény minőségével bir a külön leltározás, ha a közjegyző a hagyaték tárgyalását nem teljesiti; mert a díjátalány megállapitásánál a fősúly a tárgyalási teendőkön fekszik s ezért ha a birói megbizás nem terjed ki egyuttal a hagyaték tárgyalására, akkor elesik a díjátalányhoz való jog alapja is. Az utóbb jelzett szempont alá esnek a hagyatéki tárgyalás során felveendő külön jegyzőkönyvek, mert ezek oly kérdésekre vonatkoznak, melyek előmozditják ugyan az örökösödési ügy sikeres elintézését, de nem függnek össze szorosan és szükségszerűen a hagyatékban való jogutódlás kérdésével.
A 120. § új intézkedést tartalmaz abban az irányban, hogy a fél csak akkor tartozzék az elmulasztott tárgyalás költségeit viselni, ha mulasztása nem vétlen. A vétlen mulasztás nem szolgálhat alapul arra, hogy a félre vagyoni hátrány háramoljék.
A 121. § részletesen szabályozza a közjegyzői díj felszámitásának, megállapitásának, viselésének és behajtásának módját, annak folytonos szem előtt tartásával, hogy ugy a közjegyző, mint a felek érdeke a lehetőséghez képest megóva legyen.
A felek érdeke azt hozza magával, hogy a díjfelszámitás a tárgyalási jegyzőkönyvnek a felek által aláirandó szövegébe foglaltassék s hogy ugyanott megemlittessék a díj fejében teljesitett fizetés is, - valamint hogy a biróság akkor is állapitsa meg a közjegyző járandóságát, ha a felek a díjat előre kifizették.
A közjegyző érdekében pedig kivánatos, hogy a díj viselésének és behajtásának módozata olyan legyen, hogy a közjegyző lehetőleg könnyen és biztosan jusson követelése kielégitéséhez. Ezért rendeli a javaslat, hogy a felek - az 1874. évi XXXV. törvénycikk 202. §-ában foglalt szabály folyományaként - a közjegyző irányában egyetemlegesen felelősek a díj- és költség-követelésért. És ezért ejti el a javaslat a díj- és költségösszegnek közigazgatási úton való behajtásának módját. Sokkal helyesebb a költség-megállapitó határozatot végrehajtó közokirat jellegével felruházni és az esetleges végrehajtás elrendelését a hagyatéki biróság hatáskörébe utalni. Ez a mód sokkal biztosabb és tisztább helyzetet létesit nemcsak a közjegyzőre, de a felekre nézve is, sőt ugyszólván szükségszerű folyománya a hatáskör új szabályozásának, melynél fogva az örökösödési eljárás cselekményei most már az igazságügyi közegekre lesznek bizva. Ezzel szemben alig jöhet számitásba az a jelentéktelen költség-szaporulat, melyet a behajtásnak birói úton való eszközlése eredményezhet.
A 117-121. § többi intézkedéseinek lényege át van véve az 1886:VII. törvénycikk 32. és 33. §-ából.
A 122. §
a községi jegyző által teljesitett leltározás díjáról intézkedik s megfelel az 1877:XX. tc. 240. §-ának.
A teljesség okáért meg kellett oldani az örökösödési eljárás során felmerülő másnemű költség tekintetében felmerülhető kérdéseket.
Az elv, melyet a javaslat e részben kiindulási pontul választ, az, hogy az örökösödési eljárás peren kivüli természetének megfelelően senki sem kötelezhető egy másik fél költségeinek viselésére; - ide nem értve természetesen a közjegyzői és leltározási díjakat, melyek a hagyaték terhét képezik.
Kivételnek van helye továbbá a zárgondnok és a hagyatéki követelések behajtására kirendelt ügygondnok díja és költsége tekintetében. A jelzett czélra szükséges költekezés a hagyatéki vagyon rendezésének nélkülözhetetlen eszköze s ezért e czímen fizetendő összeg szintén a hagyatéki vagyont, illetőleg az egyes örökrészeket terheli.
Ha egyes jogosultak és igénylők részére ügygondnok kirendelésének szüksége merül föl: ez csak az illető személyek érdekére szolgál. Indokolt tehát, hogy ők viseljék az ügygondnok díját. Minthogy azonban a 80. § alapján meginditott eljárásban az ügygondnok oly érdeket véd, mely a legtöbb esetben nem testesül meg valamely létező személyben s minthogy ez esetben az ügygondnok eljárása a tulajdon felszabaditásának nélkülözhetlen előfeltétele s igy első sorban a kérelmező érdekére szolgál: indokolt, hogy az ilyen ügygondnok díját és költségét az a fél viselje, a ki az utóörökösödési jogot biztositó, telekkönyvi feljegyzés törlése s a biztositás feloldása iránti eljárás meginditását kérte.
Minthogy a hagyatéki biróság az örökösödési eljárás során végzés alakjában hozza meg határozatait: kétséget nem szenved, hogy az azok ellen használható felebbviteli jogorvoslatot - a felebbvitelre vonatkozó általános szabályok szerint - felfolyamodásnak kell minősiteni.
A felfolyamodást ugy contemplálja a javaslat, hogy annak igénybevétele ne késleltesse a kelleténél túl az örökösödési eljárás befejezését. Ugyanazért az örökösödési eljárás rendszerinti alakjára nézve (III-VIII. fejezet) a javaslat azt az álláspontot juttatja érvényre, hogy az átadást vagy perreutasitást megelőző végzések közül csakis egyes, kifejezetten megjelölt végzések ellen lehet helye külön felfolyamodásnak. A külön felfolyamodással megtámadható végzések mindenike oly kérdést érint, melynek előzetes jogerejű megoldása egyaránt szükséges az örökösödési eljárás czélirányos folytatása és a fél valamely fontos érdekének megóvása érdekében.
Ez az intézkedés azonban nem fosztja meg a felet annak lehetőségétől, hogy utólag ne kérje a külön felfolyamodással meg nem támadható végzés által szenvedett sérelme orvoslását. Erre nézve akkor nyilik meg számára az alkalom, ha az átadó vagy a perreutasitó végzés ellen intéz felfolyamodást.
A javaslat fentartja ugyan a mai jognak azt az álláspontját, hogy a másodbiróság a felfolyamodás folytán rendszerint végérvényesen határoz, - de tekintettel arra, hogy a hagyatéki biróság ezentúl nagyobb terjedelemben fog egyes kérdések érdemleges elintézésébe bocsátkozhatni, lényegesen szaporitja az esetek számát, a melyekben a felfolyamodásnak a harmadbirósághoz is lehet helye; természetesen csak akkor, ha a két alsóbb biróság eltérően határozott. Két egybenhangzó határozat ellen csak abban az egy fontos esetben van megengedve a további felfolyamodás, ha a másodbiróság a 80. § alapján az utóörökösödési vagy utóhagyományi jog biztositására szolgáló telekkönyvi feljegyzés törlését vagy a biztositás feloldását rendelte el.
A felebbviteli jognak ilyetén elhatárolása mellett nem lehet kifogásolni, hogy a javaslat a felfolyamodást a további eljárásra nézve halasztó hatálylyal ruházza fel. Kivételt csak oly esetben ismer a javaslat, a midőn a megtámadott birói intézkedés foganatba vételének felfüggesztése fontos érdeket sértene vagy veszélyeztetne.
A többire nézve megmaradnak a felfolyamodásra vonatkozó általános szabályok. A felfolyamodás másodfokú elintézése ehhez képest a kir. itélőtábla hatásköréhez fog tartozni, s ennek az az indoka, hogy a polgári eljárás czélba vett reformjának általános irányelvei szerint a törvényszékek felebbviteli hatásköre csakis a sommás eljárás alá tartozó perekre terjedhet ki s ugyanaz a szempont, mely a sommás eljárásról szóló törvényjavaslatban szükségessé tette annak kimondását, hogy a járásbiróságnak a végrehajtási eljárásban hozott végzései ellen használt felfolyamodás felett továbbra is a kir. itélőtábla határozzon (az igazságügyi bizottság szövegének 226. §-a), javasolja, hogy hasonló elbánásban részesüljenek a járásbiróságnak az örökösödési eljárás körébe tartozó, perenkivüli határozatai is.
A 125. és 126. §
lényege megfelel az 1874:XXXV. tc. 126. és 127. §-ának.
A 127-129. §-okhoz
A 127. § kettős felhatalmazást tartalmaz. Az első szükséges a reform sikeres megvalósitása szempontjából, a másik annak előmozditására fog szolgálni, hogy az ország területén a jogegység elve érvényesüljön.
A 128. § az általános abrogationalis záradék kapcsán külön is felsorolja azokat a törvényeket, melyek a jelen javaslat törvényerőre emelkedésével s a törvénynek hatálybaléptetésével hatályukat vesztik. Egyuttal szükségesnek mutatkozott a javaslat és az eddigi jog közötti összhang helyreállitása végett szabatosan meghatározni, hogy az új szabályozás által érintett, de teljesen hatályon kivül nem helyezett törvényhelyek közül melyek és mily módositással maradnak érvényben.
E helyütt megjegyzendő, hogy a javaslat ugy tekinti az örökösödési eljárás közelebbi részleteit tartalmazó, eddig kibocsátott kormányrendeleteket, hogy azok - a mennyiben az új törvénynyel nem ellenkeznek, mindaddig hatályban maradnak, mig a jelen javaslatban foglalt felhatalmazás alapján kibocsátandó ujabb rendeletekkel nem módosittatnak, vagy másokkal nem pótoltatnak.
Alig szükséges megjegyezni, hogy a javaslat nem érinti azokat a különös szabályokat, melyek az örökösödési eljárással ugyan kapcsolatba hozható, de a jelen javaslatba fel nem vett kérdésekre vonatkoznak. Ilyenek a hitbizományi ügyekben és a katholikus főpapok hagyatéka körül követendő eljárást szabályozó rendeletek.
A 129. § a szokásos végrehajtási felhatalmazást tartalmazza.
