A kormány politikai programjának egyik pontja, a mint azt a ministerelnök mult évi november havában az országgyülés mindkét háza előtt kifejtette, az állami anyakönyvek behozatala. Az ezen programpontban tett igéretet váltom be, midőn ezt a javaslatot alkotmányos tárgyalásra előterjesztem.
Azzal, hogy a születési, házassági és halálozási anyakönyvek vezetése az állam közegeire bizatik, és hogy ezen állami anyakönyvekbe minden állampolgár születése, házassága és halálozása, vallására való tekintet nélkül, egyaránt feljegyeztetik, az állam oly feladatot vesz saját tevékenységi körébe, mely természeténél és lényegénél fogva oda tartozik.
Születés, házasságra lépés és halál, mint a személyi lét kezdete és megszűnése, s a család alapitása, azok a forduló pontok az ember életében, melyekhez mint alaphoz tapadnak a személyiség összes jogai és kötelességei. Az egyesek magán, családi és öröklési jogi viszonyainak biztos alapokra fektetése, köz- és magánéletük minden vonatkozásaiban való rendezése érdekéből feltétlenül szükséges ezen személyi alapállapotok folytonos, megbizható módon világlatban tartása. Minthogy pedig erre az egyes polgár csak aránytalan fáradsággal és költekezéssel lenne képes, az anyakönyveknek ezen czélból való vezetése; állami feladat.
Az anyakönyvek vezetése azon további okból is az államnak képezi feladatát, mert azon adatokra, melyeknek tanusitására az anyakönyvek szolgálnak, az államnak lépten-nyomon szüksége van. A személyiség három alapállapotának tanusitása és nyilvántartása adja meg a közigazgatásnak azon támpontokat, melyekre az emberi együttlétből folyó feladatai megoldásánál szüksége van. Az általános védkötelezettséggel, az általános iskolakötelezettséggel járó feladatok teljesitésénél, a népesedési mozgalmak nyilvántartásánál és közrendészeti tekintetekből szüksége van az államnak arra, hogy a nép minden személyi alapviszonyairól mindenkor a tényleges helyzetnek megfelelő pontos ismeretekkel birjon.
Hogy mindennek daczára az anyakönyveket nálunk mindezideig nem az állam vezette, annak magyarázata a történelmi fejlődésben van.
A magyar állam, mint minden más állam, készen találta a keresztény vallásfelekezetek anyakönyveit. Az egyházi anyakönyvek vezetése azon korban vette kezdetét, midőn a katholikus egyház kebelében a szakadás beállott. Eredeti czéljuk ezen anyakönyveknek az volt, hogy a vallásfelekezethez tartozást bizonyitsák. A mint azonban a fejlődés során a személyi állapot nyilvántartásának nagy fontossága s annak közvetlen állami érdeke mind világosabbá lett, a magyar állam is, - mint egy-két kivétellel minden európai állam, - az egyházi anyakönyveket az állami feladatok szempontjából szabályozás alá vette. Hazánkban 1769-től kezdve napjainkig számos királyi resolutio, helytartótanácsi és ministeri rendelet, legfőképen pedig az 1827. évi XXIII. tc. foglalkozik az anyakönyvek rendezésével. Továbbá a törvények egész sora tartalmaz a felekezeti anyakönyvek vezetésére vonatkozó egyes rendszabályokat. Ilyenek gyanánt felsorolom: az 1868:XL. tc. 43., az 1868:XLIV. tc. 14., az 1876:XVII. tc. 8., az 1877:XX. tc. 230., az 1878:V. tc. 391-400., az 1879:XL. tc. 60., az 1882:XXXIII. tc. 11., az 1885:XXIV. tc. 47. szakaszát.
Az izraelita vallásfelekezet anyakönyveit pedig, minthogy ez a felekezet a követelményeknek megfelelő anyakönyvekkel nem birt, a kormány rendeleti uton szabályozta.
E tényekből látszik, hogy eddigi jogfejlődésünk szerint is az állam a vallásfelekezetek anyakönyveire lényeges befolyást gyakorolt, azok vezetésére szabályokat állapitott meg, és hogy a magyar jogi felfogás az anyakönyvi ügy szabályozását állami feladatnak tekintette.
A mit jelenleg a kormány nevében javaslatba hozok, nemcsak hogy nincs ellentétben az eddig uralkodó jogi felfogással, hanem annak természetes következménye; csak egy ujabb, egyuttal végső lépés ez az anyakönyvek saecularisatiója iránt már nálunk is régóta folyamatban levő, a kulturállamok legnagyobb részében már hosszú ideje, Francziaországban egy teljes százada, meg is oldott fejlődési processus befejezésére.
Az állam-szervezet kiegészitésének kell tekinteni azt, midőn az állam arról gondoskodik, hogy saját feladatát saját közegei által végeztesse, és szakit a középkor azon gyakorlatával, mely a felekezetekre bizta egyes állami teendők végzését.
Ezen indokok mellett a gyakorlati élet, a mindennapi tapasztalás tanuságot szolgáltat arra, hogy a felekezeti anyakönyvek rendszerét megszüntetni, helyes és szükséges reform.
A felekezeti anyakönyvek ugyanis azoknak a czéloknak, melyeknek szempontjából a személyi állapot nyílvántartására az államnak, és az érdekelt egyeseknek szükségük van, még azon correctivumokkal sem felelnek meg, melyeket az állami befolyás az eddigi jogfejlődés során létesitett; és e hiányok egy része oly szerves összeköttetésben van a jelenlegi rendszerrel magával, hogy azok csak ez utóbbival szüntethetők meg; másrészt pedig, orvoslásuk oly messzemenő beavatkozást igényelne az állam részéről, tőle idegen szervezetek belügyeibe, mely káros surlódásokat okozna az állam s az anyakönyveiket védő felekezetek között.
A felekezeti anyakönyvek rendszerével szerves összeköttetésben van az anyakönyvi kerületek területi beosztásának czélszerűtlen volta. Az egyházi territoriális szervezetek ugyanis a hivők számának követelményeihez képest alakultak meg. A mely vidéken az illető vallásfelekezet a lakosság sorában nagyszámú hivőkkel bir, ott a dolog természeténél fogva több a lelkész, mint más vidékeken, hol kevesebb a hivő. Előáll ebből az a káros helyzet, hogy oly vidékeken, hol igen kevés a hivő s igy lelkészek is gyéren vannak, az a szegény polgár, kinek keresztelés vagy temetés végett lelkészét fel kell keresnie, egész vándorutra kénytelen elszánni magát. Kézen fekvő, hogy ily akadálylyal szemben az egyházi functióra való jelentkezés, a mi pedig egyuttal alkalom az anyakönyvbe való vezetésre, az esetek nagy számában jelentékeny késedelemmel történik, sőt néha egészen el is marad. Hogy ez az anyakönyvek jóságára és megbizhatóságára károsan hat vissza, azt bővebben fejtegetni szükségtelen.
Miután minden felekezet csak a kebelébe tartozókról vezet anyakönyveket, ennélfogva a mennyi a vallásfelekezet, ugyanannyi az anyakönyv is és a felekezeti anyakönyvek száma sokkal nagyobb, mint a mennyire egységes kezelés mellett szükség volna.
Ebből foly az is, hogy mig egyes helyeken, többnyire a népesebb pontokon a különböző vallásfelekezetek lelkészségei és igy anyakönyvei is valósággal összetorlódnak, addig más vidékeken a hivő messze területen sem talál saját felekezetbeli lelkészt és igy anyakönyvvezetőt sem. Ezen hiányon csak az állami anyakönyvek behozatala által, azzal pedig biztosan és könnyen lehet segiteni.
Azt a munkát, melyet a hat bevett és egy elismert, összesen hét vallásfelekezet anyakönyvvezetői teljesitenek, az állam csekélyebb számú anyakönyvvezetővel elvégeztetheti, mert az állami anyakönyvvezetőnek hatásköre a gondjára bizott terület összes népességére kiterjed s azonfelül az állami anyakönyvi kerületek arányos beosztása a mai felekezeti anyakönyvvezetők területbeli megosztottságának rendszertelenségén könnyű szerrel segithet.
Annak, hogy a felekezeti anyakönyvek a személyi állapotok kifogástalanul hű tükreivé legyenek, a második akadálya, hogy az anyakönyvi bejegyzések tárgyát nem a személyi alapállapotok képezik, hanem azon egyházi szertartások (keresztelés, esketés, temetés), melyekkel az egyház ezen eseményeket összeköti, azokra nézve pedig törvényes kényszer nincs is és nem is hozható be.
Nem mindenki veti magát azon egyházi szertartásoknak alá, melyek az anyakönyvekben nyilván tartatnak, oly kényszert pedig, mely mindenkit arra szoritana, hogy magát ezen szertartásoknak alávesse a lelkiismereti szabadság sérelme nélkül, behozni nem lehet. Igaz, hogy igen hatályos valláserkölcsi kötelesség parancsolja az egyes felekezetek hiveinek azt, hogy a vallásos szertartásoknak megfeleljenek, de ezen kötelesség csak azokra nézve mérvadó, kik magukat a bevett vallások hiveinek vallják. Már eddig vannak az országban százezren, kik a bevett vallástól eltérő hitelveknek hódolva, az egyházi szertartásoknak magukat alá nem vetik, következőleg a felekezeti anyakönyvekben nem szerepelhetnének. Ezen körülmény már eddig is arra kényszeritette az államot, hogy ezek születésének és halálesetének bejegyzésére a községi előljáróságot felhatalmazza, mely aztán a bejegyzést a törvény szerint illetékes lelkipásztornak átküldi. Ha az állam nem akarta tűrni, hogy alattvalóinak egy része az anyakönyvekben egyáltalában ne szerepeljen, már a multban is kénytelen volt a mostani rendszer hiányait közvetlen beavatkozása által pótolni.
Végleges megoldást azonban ezen módozat nem képezhet.
A mint a törvényhozás el fogja fogadni a vallás szabad gyakorlatára vonatkozó és a kormány által legközelebb benyujtandó javaslatot, vagy minden újonnan alakulandó felekezetnek kell, ha a jelenlegi rendszert akarjuk fentartani, hozzátartozóinak anyakönyveiről gondoskodni, vagy részleges polgári anyakönyveket kell mindazok számára berendezni, kik ezen új felekezetekhez csatlakoznak, vagy egy felekezet elveit sem fogadják el.
Az első módozat, tekintetbe véve azt, hogy az új felekezetek szervezete még ismeretlen, hogy kétséges, vajjon ezen felekezetek a születést és halálesetet egyházi szertartásokkal összekapcsolni fogják-e, hogy végre ezen módozat azokról nem gondoskodik, kik egy felekezethez sem csatlakoznak; tekintve mindezeket, világos, hogy ezen módozat helyes megoldást nem képez.
A mint pedig nem ezen módozatot választjuk, előáll a polgári anyakönyvek szüksége. Igaz, hogy ezen szempontból csak azok számára kellene polgári anyakönyvekről gondoskodni, kik oly felekezeknek tagjai, mely anyakönyveket bármely okból nem vezet; de méltán felvethető a kérdés, vajjon czélszerű és hasznos megoldás volna-e az, mely a már is sokféle anyakönyveket még szaporitja, mely a felekezeti anyakönyvek mellé még részleges államiakat is állitana, mely a polgárok egy részére behozná az anyakönyvi kényszert büntetés terhe alatt, mert e nélkül polgári anyakönyv czéljához nem vezethet, mig a többire nézve ezen kényszert mellőzné; helyes lenne-e, hogy éppen midőn a jogegyenlőséget vallás dolgában be akarjuk hozni, a jogegyenlőséget élesitenők.
Meggyőződésem szerint az anyakönyvi viszonyokba rend csak ugy hozható, ha az anyakönyvekbe az államot érdeklő tények fognak bejegyeztetni és ha mindenkire egyaránt bejegyzési kényszer állapittatik meg; a mi pedig csak az általános állami anyakönyvek által érhető el.
Harmadik akadálya annak, hogy a jelenlegi rendszer a fejlődő igényeknek eleget tegyen és az anyakönyvek megbizható bizonyitékai legyenek a személyi állapotoknak, egyrészt az azok vezetésével megbizott egyházi közegek műveltségi fokában létező nagy különbségben, másrészt a közvetlen ellenőrzés különböző hatályában van. Mig egyes felekezetek anyakönyvvezetői ebbeli tisztöket, a mennyire a vázolt nehézségek között lehető, jól teljesitik, viszont a gyakorlati életből meritett számos példával, főleg pedig az évi ujonczozások alkalmával felmerülő sok kellemetlen tapasztalattal lehet bizonyitani, hogy más felekezetek anyakönyveinek vezetése megbizhatóság tekintetében nagyon sok kivánni valót hagy fenn. Kétségbevonhatatlanul bizonyitja ezen tényt, hogy a gyakran felmerülő rendellenességek már 1874-ben arra kényszeritették a honvédelmi kormányt, hogy elrendelje, miszerint a honvéd parancsnokságok a nyugdíjképes egyének anyakönyvi lapjait felülvizsgálják, kiigazitsák.
Ezen most emlitett bajokon a mai keretekben csak ugy lehetne segiteni, ha a felekezeti anyakönyvvezetők működése felett az ellenőrzést közvetlenül az állam saját közegei által gyakorolná. De ez a kivánt eredmény helyett csak conflictusokhoz vezetne. Ezen czélzattal, egyes anyakönyvek vezetésénél felmerülő törvényellenességek megszüntetése czéljából adta ki a közoktatási minister ur ama nevezetes februári rendeletét. És hová vezetett? Lelkiismereti conflictusokra, a felekezeti érzékenység felébresztésére, az állam és egyház közötti félreértésekre, surlódásokra. Midőn a kormány közhivatalnokához fordult, maga előtt találta a lelkészt, maga és közege között találta az egyházat. Midőn saját belügyeit akarta az állam rendezni, az egyház is érintetett.
Ezen tapasztalat bizonyitja, hogy téves volna az anyakönyvek vezetésénél mutatkozó hibákat szigorúbb ellenőrzés, éberebb figyelem, fokozott szigorral akarni javitani. A nehézség abban áll, hogy ma az állami és egyházi anyakönyvek közösen és együtt, egy és ugyanazon könyvben, egy és ugyanazon közeg által vezettetnek, midőn tehát az állam saját ügyét szabályozza, önkénytelenül és akaratlanul az egyház belügyébe is avatkozik. Ezen nehézség megszüntetésének csak egy utja van és ez az állam hatáskörének külön választása az egyházétól. Csak egy eszköz segithet ezen bajon, az, ha az állam közvetlen és feltétlen alárendelt közegei által tisztán csak állami czélok szerint vezetett anyakönyveket szervez. Csak igy biztosithatja azt, hogy az anyakönyveket mindenütt megfelelő minősitéssel biró egyének mindenütt egyenlő és szigorú ellenőrzés mellett vezessék.
Szükségesnek tartom azt is indokolni, hogy miért határozta el magát a kormány arra, hogy ezen törvényjavaslatot már most benyujtsa, sok más, szintén szükséges reform behozatala előtt.
Az indok az imént már megemlitett elkeresztelési rendelet következtében előállott helyzetben rejlik.
Azon tény, hogy egyes felekezetek anyakönyvvezetői megtagadták azon feltétlen engedelmességet a kormány rendeletei iránt, mely nélkülözhetlen előfeltétele annak, hogy állami teendőket végezzenek, szükségessé tette, hogy az előbb-utóbb ugy is elkerülhetetlen, önmagában helyes reform azonnal foganatosittassék.
A jelenlegi rendszer, mely abban áll, hogy az egyház közege, mint közhivatalnok végzi egyuttal az állam teendőit, csak addig tartható fel, mig a hivatalos teendők terén összeütközés elő nem fordul. A mint azonban egyszer ellentét jött létre a közhivatalnok és lelkipásztor felfogása között, e rendszer túlélte magát.
A mint a mostani felekezeti anyakönyvvezetők polgári kötelessége és vallásos felfogása közt összeütközés támadt, ugy az állam és egyház közötti jó egyetértés fentartása szempontjából, mint az anyakönyveknek az állami érdekek és törvényes követelményeknek megfelelő vezetése érdekében kötelességévé vált az államnak, hogy időveszteség nélkül az állami anyakönyvek behozatala iránt intézkedjék.
Ezekben indokolván az állami anyakönyvek behozatalának szükségét, meg kell még emlitenem, hogy a kormány fent kivánja magának tartani a szabadságot az iránt, hogy az állami anyakönyvek rendjét ne egyszerre az egész ország területén legyen köteles életbeléptetni, hanem engedtessék meg neki a successiv életbeléptetés is. Mert ha alapos megfontolás után arra a meggyőződésre jutott is a kormány, hogy az általános állami anyakönyvek állami életünk és közigazgatásunk mai állapotában az eredmény koczkáztatása nélkül bátran behozhatók, mégis természetes dolog, hogy az új intézménynek az életbe átültetése körül a kezdet nehézségeivel fog kelleni megküzdeni. Arra, hogy ezek a nehézségek mentől könnyebb szerrel és mentől biztosabban legyőzhetők legyenek, az által lesz mód nyujtva a kormánynak, ha előbb egyes helyeken lépteti életbe az új intézményt. Ezen egyes helyeken szerzett tapasztalatok alapján az állami anyakönyvek egyetemes gyakorlatba vétele tetemesen meg leend könnyitve.
Minthogy azonban másfelől fontos közérdekek követelménye az, hogy az állami anyakönyvek berendezése hosszabb időre ki ne tolassék, a fokozatos életbeléptetésre véghatáridőül az 1894. év végét hozom javaslatba, a mely időre az új intézményt az ország minden részében életbe fog lehetni léptetni.
Szükségesnek tartom még kiemelni azt is, hogy az által, miszerint az állam hivatásából folyólag és kötelességéhez képest állami anyakönyveket létesit, legkevésbé sincs érintve a vallásfelekezetek azon joga, hogy külön egyházi anyakönyveiket továbbra is vezethessék. A különbség csupán az lesz, hogy ezen egyházi anyakönyvek ezután csak egyházi czélokra fognak szolgálni s közhitelességgel birni többé nem fognak, mert a közhitelesség az állam saját anyakönyveit fogja illetni; viszont azonban az állam sem fog semminemű befolyást venni az egyházi anyakönyvek vezetésére.
Végül még az állami anyakönyvek intézményével az államra háruló költségek iránt kivánok megközelitő tájékozást nyujtani. Ezen tájékozás azért lehet csak megközelitő, mert a költség kérdése szorosan összefügg az alakitandó anyakönyvi kerületek számával és azzal, vajjon hány kerületben lesznek az anyakönyvvezetéssel közhivatalnokok megbizhatók, kik anyakönyvvezetési teendőiket mint mellékhivatalt fogják teljesiteni, és hány kerületben kellend külön csak ezen feladattal megbizandó anyakönyvvezetőket kinevezni.
Az állami anyakönyvi kerületeknek a törvény 2. és 3. §-ai szerint leendő megállapitásánál a következő elveket szándékozom szem előtt tartani:
1. A törvényhatósági joggal felruházott városok, Budapest kivételével, valamint a rendezett tanácscsal biró városok külön-külön egy-egy anyakönyvi kerületet fognak képezni. Nem szükséges a városokat több anyakönyvi kerületre felosztani, mert az anyakönyveknek egy helyen vezetése által jelentékeny munka-megtakaritás érhető el, viszont pedig az anyakönyvi hivatalnak központi elhelyezése által annak felkeresése a sürűn egymás mellett lakó városi lakosságnak könnyűvé tétetik. De továbbá ajánlatos csak egy kerületnek létesitése azért is, mert a városok lakosságának nagy része, iparosok, kereskedők, honoratiorok, a munkás elem, folyton változtatja lakását, minélfogva több anyakönyvi kerületre osztás esetén az egy családra vonatkozó adatok mindenkor csak valamennyi kerület anyakönyveiből volnának nagy nehézséggel összeszedhetők. Ezen elv helyessége mellett szól az is, hogy több nagy számú és egy felekezethez tartozó lakossággal biró város ma is egy anyakönyvi kerületet képez s az ottani felekezeti anyakönyvek azóta, mióta az anyakönyvvezetés összpontosittatott, jóságban és használhatóságban nagyot nyertek.
Budapest fő- és székesvárosra nézve ezek a szempontok a város felette nagy népességénél és terjedelménél fogva irányadókul nem vehetők, hanem azt mindenesetre több kerületre kell beosztani. E tekintetben a fő- és székváros közigazgatási beosztását lehet irányadóul venni.
2. A rendezett tanácsú városokat és nagyközségeket szintén czélszerű lesz külön anyakönyvi kerületekké tenni, mert a nagyközség oly önálló administrativ egészet képez, mely saját külön közegekkel bir és ezek az anyakönyvek vezetésére is felhasználhatók.
3. A kisközségeknek anyakönyvi kerületekbe csoportositása körül az az elv szolgálhat irányadóul, hogy megközelitőleg 3000 lakosra jusson egy kerület. Annak indokául, hogy 3000 lakos vétetett a kerületek alakitásánál alapul, az szolgál, hogy ha az 1832 nagyközség mindenike külön anyakönyvi kerületet képez, ezen összesen 5,201.617 lakost számláló nagyközségekben átlag 2730 lélekre jut egy anyakönyvi kerület. Ily beosztás mellett átlag 4 szomszédos kisközség képezne egy állami anyakönyvi kerületet. Az ily csoportositás a lakosságra fáradtsággal nem jár és a legnagyobb aránytalanságokat és különbözőségeket feltüntető hétféle felekezeti anyakönyvi kerületek mai beosztásánál összehasonlithatlanul előnyösebb.
A kisközségek anyakönyvi kerületekbe csoportositásánál a körjegyzőségek szerinti beosztást alapul venni azért nem lehet, mert körjegyzőségeink mai beosztásában, mely vármegyéről-vármegyére különbözik, hiányzik az arányosság (nevezetesen a felvidéken igen tulzsufolt körjegyzőségek vannak), minél fogva ezeket a kereteket egységes beosztás alapjául venni nem lehet.
Ezen elvek alapján volna:
| Budapest fő- és székesvárosban | 10 anyakönyvi kerület, | ||
| Fiume városban | 1 anyakönyvi kerület, | ||
| a 24 törvényhatósági joggal felruházott városban | 24 anyakönyvi kerület, | ||
| a 106 rendezett tanácsú városban | 106 anyakönyvi kerület, | ||
| az 1832 nagyközségben | 1832 anyakönyvi kerület, | ||
| a 10.723 kisközségben | 2494 anyakönyvi kerület, | ||
| összesen | 4467 anyakönyvi kerület. |
Anyakönyvvezetők gyanánt való alkalmazásra első sorban a rendes hivatali kötelékben álló egyének és pedig ezek között főleg a városi és községi tisztviselők a legalkalmasabbak. Nemcsak azért, mert ott helyben, hol az anyakönyveket vezetik, tekintélylyel birnak, hanem mert egyéb hivatali teendőikkel kapcsolatosan az anyakönyvvezetést is elvégezhetik és ennél fogva a feladat ezen az uton legolcsóbban oldható meg.
Első sorban alkalmasak nevezetesen: Budapesten a kerületi előljáróságok tagjai, városokban a jegyzői kar valamelyik tagjai (rendezett tanácsú városokban a polgármester is), oly helyeken, hol községi vagy körjegyző székel, ez, a hol pedig járási székhely van s a jegyző nem alkalmas a megbizatásra, a főszolgabiró.
A helyettesi tisztségre valamely városi tisztviselő, illetőleg a segédjegyző, a főszolga biró mellett pedig a szolgabiró alkalmas.
A mely helyeken ezek a tisztviselők bármely okból nem alkalmazhatók anyakönyvvezetőkül vagy ilyen tisztviselők egyáltalában nincsenek, pl. a kisközségekben, ott főleg a községi és állami tanitók az az elem, mely intelligentiájánál fogva az anyakönyvvezetői vagy helyettesi tisztségre való alkalmazásra méltán számot tarthat.
Ha ilyenek nincsenek, akkor hivatalon kivül álló, kellő képzettséggel biró független egyének lesznek az anyakönyvek vezetésével megbizandók.
Miután tájékozást nyujtottam az anyakönyvi kerületek és az anyakönyvvezetők számáról, nem nehéz az azok díjazására szükséges költsége megállapitani.
Számba veendő első sorban az a jövedelem, mely a t.-javaslat 30. §-a értelmében az anyakönyvi kivonatokért fog befolyni. Ezen jövedelem a mai felekezeti anyakönyvvezetők hasonforrású jövedelme felől ismeretes adatok alapján az anyakönyvi kerület minden lakosa után 4 krajczárban vehető fel.
Tekintetbe veendő más felől az anyakönyvvezetők által teljesitendő munka. Magyarországon a születések, házasságok és halálesetek átlagos száma évenkint 1,270.000-re megy s igy minden 12 lakosra esik évenkint egy anyakönyvi bejegyzés.
Ha végre tekintetbe vétetik, hogy az anyakönyvvezetők legnagyobb része egyébként is, hivatali teendők rendszeres vitelével fog foglalkozni és az anyakönyvvezetési hivatalt mint mellékhivatalt fogja vinni, átlagosan 150 frt évi tiszteletdíj elégségesnek látszik.
150 frt átlagnak alapul vétele mellett a 4467 anyakönyvi kerület anyakönyvvezetői évenkint kerek számban 670.000 frt tiszteletdíjban lennének részesitendők.
A mi az anyakönyvvezetői helyetteseket illeti, ezek elvileg nem tarthatnak igényt díjazásra, mert a helyettes csak az anyakönyvvezető akadályoztatása esetén, csak szórványosan, elvétve működik s általában igen csekély munka az, a mit szolgáltat; oly csekély, hogy a különben is tiszti kötelékben álló egyének mindenesetre díjtalanul fogják ezt a functiót teljesiteni. Kivételeknek azonban lehet helye, főleg oly helyeken, hol az anyakönyvvezetőknek főhivataluknál fogva sokat kell uton lenniök, tehát helyetteseiknek aránylag több teendőjük lesz, mint az egyéb kerületekbeli helyettes anyakönyvvezetőknek. Figyelembe véve tehát, hogy helyetteseknek nagyobb részben díjazatlanoknak kell lenniök, de a díjazottak sem igényelhetnek többet 50-50 frtnál, a helyettesek részére fejenkint 30 frt tiszteletdíjat lehet alapul venni, mint legmagasabb számitást. E szerint a 4467 kerületben a helyettes anyakönyvvezetők évi tiszteletdíja, kerek számban 134.000 frtot tenne.
Együtt az anyakönyvvezetők és helyettesek tiszteletdíja pedig évenkint 800.000 frtra rugna.
Minthogy végül az anyakönyvek vezetéséhez szükséges nyomtatványok is az állam által lesznek kiszolgáltatandók, ha a nyomtatványokra évenkint 40.000 forintot számitunk, az állami anyakönyvek összes szüksége 840.000 frtot teend.
A törvényjavaslat egyes szakaszainak indokolására a következőket tartom szükségesnek megjegyezni.
Minthogy az életbeléptetendő uj intézmény legfőbb jellegét az képezi, hogy azt teljesen és közvetlenül az állam veszi gondozása alá, az anyakönyvek állami jellegének megfelelően a közéletünkben használatossá vált „polgári anyakönyvek” kifejezés mellőzésével mindenütt az „állami anyakönyvek” elnevezése van használva.
Az anyakönyvvezetés helyhez kötött feladat lévén, az ország területe ezen szempontból megfelelő kerületekre osztandó be, és megállapitandó minden kerület székhelye is, a hol az anyakönyvek vezetendők lesznek.
Az anyakönyvi kerületeket magában a törvényben megállapitani nem lehet.
Területi kiterjedés, a lakosság száma, sűrűn vagy gyéren együtt lakása, a közlekedés tekintetei, az anyakönyvek vezetésére képes és alkalmas egyének feltalálásának szempontjai mind megannyi tényezők, melyek a kerületek megállapitásánál szemügyre veendők.
Nem látnám czélszerűnek azt sem, ha a törvény a beosztás tekintetében határozott kereteket irna elő. Az egyetlen állandó keret, mely a tekintetben szóba jöhetne, a körjegyzői szövetkezet. De mai körjegyzői szövetkezeteink nem képeznek közigazgatási egységet, mert a beléjök tartozó községek összekapcsoltsága minden egyéb tartalom nélkül csupán csak a jegyző személyének közösségében áll, s különben is a körjegyzői szövetkezetek az ország különböző részeiben oly felette eltérő elvek alapján vannak csoportositva, hogy ezt a beosztást egy egységes állami functió végzésének területi keretévé tenni nem lehet. Hogy a beosztás az egész országban egyenlő elvek alapján történjék, ezen teendő a belügyminister hatáskörébe volt utalandó.
Hogy azonban az anyakönyvi kerületek beosztásánál az egyes törvényhatóságok különös viszonyai is figyelembe vétessenek a törvényben kimondatni véltem, hogy a belügyminister a kerületek beosztása iránt a törvényhatóság első tisztviselőjét meg tartozik hallgatni.
Minthogy végül a felügyelet szempontjából sok bonyodalmat vonhat maga után az, ha valamely anyakönyvi kerület több törvényhatóság területére terjed ki, e részben megszoritó intézkedést vettem fel a javaslatba.
Az anyakönyvvezetés tárgyát képező tények bekövetkezése idő szerint kiszámitható vagy előre látható nem lévén, az anyakönyvvezetői tiszt megszakitás nélküli folytonosságot igényel. E végből kivétel nélkül minden anyakönyvvezetőnek, minden eshetőségre tekintettel, állandó helyettest kell rendelni.
Igen lényeges dolog azt a személyi elemet megválasztani, melyre legtöbb megnyugvással lehet az állami anyakönyvek vezetését rábizni.
Az kétségtelen, hogy az anyakönyvvezetőknek állami közegeknek kell lenniök, és ezért az anyakönyvvezetők kinevezését a főispánokra, mint az állam exponált s a helyi és személyi viszonyokkal ismerős közegeire czélszerű ruházni.
Minthogy pedig az állami anyakönyveknek mindenkor az állam intentióinak megfelelőleg kell vezettetniök, ezen követelmény biztositása érdekéből az anyakönyvvezetői tisztet ugy kell szervezni, hogy az az iránt adott megbizás bármikor vissza is legyen vonható.
Tekintettel továbbá arra, hogy az anyakönyvvezetők egy része nem a hivatalos, hanem a társadalmi elem soraiból fog kikerülni, a törvényhatóság önkormányzati szerveinek is befolyást kivánnék nyujtani az anyakönyvvezetők kinevezésére. E czélból hozom javaslatba, hogy kinevezés előtt a közigazgatási bizottságnak is alkalom nyujtassék az anyakönyvvezetők személyi kérdéséhez hozzászólnia. Nyomatékot pedig ennek a befolyásnak annak megállapitása által kivánnék kölcsönözni, hogy azon esetre, ha a közigazgatási bizottság a kinevezésre jogosult főispánnal netalán ellenkezésbe jutna, a kinevezési joghatóságot a főispán azon egy esetben ne gyakorolhassa, hanem az a ministerre szálljon át.
A mi már most azt illeti, hogy miféle egyének bizassanak meg az állami anyakönyvek vezetésével, e részben nem javasolhattam azt, hogy mindenütt a közigazgatás egy bizonyos meghatározott közege bizassék meg az anyakönyvvezetéssel; főleg azért, mert közigazgatásunk mai szervezetében nincs olyan közeg, a mely, mint pl. Francziaországban a maire, Olaszországban a sindaco, mindig és mindenütt alkalmas volna arra, hogy egyéb közszolgálati teendői mellett az anyakönyvvezetői tisztet is kellőleg ellássa. De nem tettem ily irányú javaslatot azon okból sem, mert, mint fentebb már jeleztem, biztositani kivántam azt, hogy az állami anyakönyvvezetőtől ebbeli megbizatása bármikor visszavonható legyen. Végül szükségesnek sem láttam ilyen irányú rendelkezést a javaslatba felvenni, mert a magyar társadalom a maga soraiból képes számba vehető mennyiségben szolgáltatni oly elemet, mely az anyakönyvvezetés functióját elvégezni képes.
Ezen szempontok birtak annak javaslatba hozására, hogy az állami anyakönyvvezetők egyrészt a hivatali elem sorából, másrészt a társadalom alkalmas egyénei közül vétessenek.
A hivatali elem sorából azokat, kik helyi ismereteiknél, valamint működésük helyén élvezett tekintélyöknél fogva az anyakönyvvezetői tiszt vitelére legalkalmasabbaknak igérkeznek, nevezetesen a főszolgabirót, szolgabirót és a községi előljárókat, az anyakönyvvezetői tiszttel való megbizatásuk esetére, annak elfogadására egyenesen kötelezendőknek tartom. Szükséges ez az intézkedés azon, már hangoztatott szemponton kivül, hogy a felsorolt tisztviselők első sorban alkalmasok az anyakönyvek vezetésére, azért is, mert ezen biztositék nélkül előfordulhatna az is, hogy egyes vidéken csak nehezen lehetne alkalmas anyakönyvvezetőkre szert tenni.
Ezen szakaszban biztositani kivántam azt, hogy anyakönyvvezetőkül csak a megbizhatóság, erkölcsiség és műveltség megkivántató szinvonalán álló egyének legyenek alkalmazhatók. Különösen kiemelem a minősitést megállapitó c) pontot, megjegyezvén, hogy az e pontban megállapitottnál magasabbat kivánni viszonyaink között alig lehet.
Az az intézkedés, hogy lelkész állami anyakönyvvezető nem lehet, nem retorsio akar lenni. Az ok, mely miatt ezen intézkedést a javaslatba felveendőnek találtam, abban áll, hogy a lelkészek is vezetvén külön egyházi anyakönyveket, az állami anyakönyv vezetésével való netaláni megbizatás esetén a két különböző functio összezavarása állhatna elő, a mi az állami anyakönyveknek és azok megbizhatóságának kárára válnék.
Hogy az anyakönyvek vezetésében soha se állhasson elő fennakadás, a jelen szakasz az anyakönyvvezető és a helyettes egyidejű akadályoztatása vagy hiánya esetére állapit meg rendszabályokat. Czélszerűnek láttam e helyt is kiemelni, hogy az anyakönyvek mindig a székhelyen vezetendők; ily rendkivüli esetekben is tehát az ideiglenesen kirendelt idegen anyakönyvvezető az anyakönyvi kerület székhelyére köteles menni s nem vitetheti az anyakönyveket a maga székhelyére.
Az anyakönyvi ügy állami jellegénél fogva, az anyakönyvvezetők részére a felmerülő szükséghez képest nyujtandó ellenszolgáltatásnak az államkincstár terhét kell képeznie.
Ezen szakasz első felében foglalt azon elv, hogy az anyakönyvvezető közhivatalnok, csak ismétlése annak, a mit már a büntetőtörvény (1878:V. tc. 397. §) annak idején kimondott, mindazonáltal a szerves intézkedések teljessége szempontjából ezen elvet ezen javaslatba is felveendőnek tartottam.
Hogy az anyakönyvvezető és helyettese esküt tartozzék letenni, szükségképeni következménye az emlitett elvnek.
A 11-14. §-okhoz
Ezen szakaszok az anyakönyvvezető és helyettese felelősségét szabályozzák.
A 11. §-t illetőleg kiemelem, hogy miután az anyakönyvvezetői helyettes önállóan működik akkor, mikor ilyen minőségében az anyakönyvbe bevezetéseket teljesit, a felelősség is őt illeti eljárásáért.
Az anyakönyvvezetés felügyeletével a közigazgatási hatóságokat vélem megbizandóknak, melyek ezen tisztet a biróságoknál jobban és czélszerűbben képesek teljesiteni. A felügyelet hatályos voltának biztositására, a közigazgatási hatóságoknak az anyakönyvvezetőkkel szemben a rendbirságolás jogát vélem megadandónak (12. §), és azon anyakönyvvezetőkre is, kik különben nem állanak hivatali kötelékben, fegyelmi felelősség tekintetében a közigazgatási tisztviselőkre nézve fennálló jogszabályokat vélem kiterjesztendőknek (13. §).
Az anyakönyvvezetőknek, épen ugy, mint minden más hatósági személynek büntetőjog, felelőssége az általános büntető törvényekben lévén szabályozva, e részben különös intézkedéseket felvenni nem kellett (14. §).
Tekintettel arra, hogy azok az egyének, kiknek törvény szerinti kötelességök lesz az anyakönyvezés tárgyát képező események bejelentése, ezen kötelességök teljesitésére rendbirságolás által lesznek szorithatók, sőt ebbeli mulasztásaik kihágások gyanánt fognak büntettetni, a bejelentéseket ideje korán megtenni minden kötelezettnek érdekében fog állani. Ha tehát ennek daczára a bejelentés felette nagy (három hónapon túl terjedő) késedelmet szenved, akkor már eleve feltételezhető, hogy rendkivüli körülmények okozták a bejelentés elmaradását. Az ily esetek rendesen már igen gondos megvitatást igényelnek, s nem egyszer oly körülmények mérlegelését is teszik szükségessé, melyekre az anyakönyvvezetés mindennapi feladatait teljesitő közegek talán figyelmesekké sem válnának. Ezen szempontokból szükséges, hogy az ily utólagos bejegyzések megtételéhez a felügyeleti hatóság, miután kinyomozott adatok alapján magának kellő tájékozást szerzett, esetről-esetre külön adjon engedélyt.
A jelen szakaszban oly esetekről van szó, midőn az anyakönyvvezető jogi meggyőződése alapján tagadja meg az anyakönyvvezetéssel járó valamely cselekménynek teljesitését vagy oly módon teljesitését, a mint a felek azt kivánják. Ezen jogi vita végeldöntését a rendes biróságnak azért szükséges fentartani, mert a személyi viszonyok körében az anyakönyvi feljegyzések egyéni jogokat biztositanak, az ezek körül felmerülő kételyek érdemét pedig a biróság van hivatva eldönteni. Nehogy azonban a biróságok apró esetek nagy tömegével terheltessenek, javaslatom oda irányul, hogy a fél panaszának első birája a felettes közigazgatási hatóság legyen s csak ha ennek határozata sem megnyugtató, lehessen a birói utat igénybe venni.
A 18. és 19. §-okhoz
Ezen szakaszok az anyakönyvek berendezését és a bejegyzések teljesitésének módját állapitják meg.
Megemlitendőnek tartom itt, hogy mig a felekezeti anyakönyvek nem a személyi alapállapotokat magokat, hanem azon egyházi szertartásokat (keresztelést, esketést és temetést) veszik kiindulási pontul, melyekkel az egyházak azokat összekötik, addig az állami anyakönyvek maguknak azon alapállapotoknak nyilvántartását és tanusitását czélozzák. Az anyakönyvek két példányban való vezetése az 1827. évi XXIII. tc. üdvös rendelkezésének képezi fentartását. Az anyakönyvek hitelessége szempontjából nagy haladás lesz, hogy azon könyvek eleve beköttetnek és hitelesittetnek, holott a mai felekezeti anyakönyvek igen sok helytt egyes lapokon vezettetnek, melyek csak az év végén köttetnek egybe. A tartalomjegyzékek az anyakönyvekben való keresések nélkülözhetlen segédeszközei.
A 19. §-ban foglalt intézkedések az anyakönyvnek közokirati jellegének, ebből folyó bizonyitó erejüknek s a személyi jogok szempontjából rendkivüli nagy fontosságának követelményei.
A 20-23. §-okhoz
Ezen szakaszok az anyakönyvi bejegyzések tartalmát irják elő, valamint felölelik azon intézkedéseket, melyek szükségesek az anyakönyvi két példány egyenlő voltának biztositására.
Az anyakönyvi bejegyezések miként eszközlése tárgyában egyébként az anyakönyvvezetőket részletes utasitásokkal fogom ellátni. Kellő gondossággal elkészitett ürlapokat fogok rendelkezésükre bocsátani, ugy hogy az anyakönyvvezető irásos munkája nagyobbára csak az ürlapok kitöltésében fog állani. Azon kivül a gyakorlati életben előforduló minden eset elintézésére irománymintákat fogok kidolgoztatni, ugy, hogy az anyakönyvvezető szellemi teendője főleg abból fog állani, hogy megitélje, az eléje került konkrét eset az irománymintákban készen, kidolgozatban rendelkezésére bocsátott melyik esettel egyezik.
A 21. §-t illetőleg megjegyzem, hogy az az intézkedés, miszerint a másodpéldány a törvényhatóság levéltárában őrizendő meg, szintén az 1827. évi XXIII. törvénycikkből van átvéve.
Gondoskodni kellett arról, hogy az anyakönyv egyik vagy másik példányának veszendőbe menése esetére a hiány mikép pótoltassék.
Minthogy megtörténhetik, a mint Párisban meg is történt, hogy az anyakönyvek külön őrzött mindkét példánya veszendőbe megy, az ily esetben követendő eljárás iránt is czélszerűnek láttam a törvénybe általános intézkedést venni fel, de az eljárás részleteinek megállapitását a rendeleti utra véltem fentartandónak.
A 25-27. §-okhoz
Ezen szakaszokban az anyakönyveknek és anyakönyvi kivonatoknak mint köziratoknak jogi minősége és bizonyitó ereje van megállapitva.
Minthogy az egyes anyakönyvek közvetlenül mindig egy helyi kör érdekeit szolgálják, méltányos, hogy az anyakönyvvezetéssel járó kiadásokból a helyi érdekeltségek, a községek is vállaljanak bizonyos részt, nevezetesen a községek feladata lenne a helyiség szolgáltatása, felszerelése, fűtése és világitása. Ezen dologi kiadások a községekre nézve terhet alig képeznek, mig az államnak mindez jelentékeny költségébe kerülne.
Az anyakönyvvezetéshez szükséges összes nyomtatványok kiállitásának költségeit ellenben az állam viselné.
A hol több község képez egy anyakönyvi kerületet, ott a költségeknek az egyes községek között való megosztását - egyéb törvényeink analogiájára - legtöbb megnyugvással a közigazgatási bizottságra lehet bizni. A megosztás mértéke gyanánt a lélekszámot azért tartom megállapitandónak, mert az anyakönyvvezető munkája a népesség számával áll egyenes arányban.
A 29-30. §-okhoz
Tekintettel arra, hogy az anyakönyvek közintézményt képeznek, az intézmény igénybevételét a lehetőség szerint meg kell könnyiteni. E végből mondja ki a 29. §, hogy az anyakönyvi bejegyzések és az azokra vonatkozó tárgyalások díj- és bélyegmentesek, s engedi meg a 30. § az anyakönyvekbe díjtalanul való betekintést.
Az anyakönyvi kivonatok kiállitásáért, mint már jeleztem, mérsékelt díjak lesznek szedhetők. Méltányos intézkedés ez, mert a kivonatok kiállitása tisztán magánérdekből történik; arról pedig, hogy szegénység esetén, valamint a közérdek netaláni fenforgása esetén díjtalanul történjék a kiállitás, a javaslat szintén tartalmaz intézkedést (30. §).
Az anyakönyvvezetés állami jellegét az anyakönyvvezető hivatalos pecsétjén is kitüntetendőnek tartom.
A 32-33. §-okhoz
A születések bejelentése a szülőkre és azon egyénekre nézve, kiknek ezen tényekről akár azért, mert azok megtörténténél közreműködtek, akár mert azokról biztos tudomással birnak, kötelezővé tétetik és ezen kötelességhez büntető sanctio is fűzetik. Midőn az állam ezen kötelességet megállapitja, az összeség érdekében cselekszik; mert az anyakönyvek nemcsak az egyesek jogainak és érdekeinek szolgálnak, hanem azokra első sorban az államnak van szüksége; az állam sem a végből veszi tehát alkalmazásba büntető jogát, hogy az egyest saját érdeke elhanyagolásáért sújtsa, hanem hogy sújtsa azért, mert saját érdeke elhanyagolásával a közérdeket sértette meg.
Egyébiránt a törvényjavaslatban mindenütt, hol bejelentési kötelezettség van megállapitva, egyuttal a fokozat is meg van határozva, vagyis meg van állapitva, hogy több kötelezett közül melyikre mily sorrendben áll elő a bejelentés megtételének kötelezettsége (32., 45. és 64. §-ok.) A sorrend megállapitásánál mindezen esetekben az a mérték vétetett irányadóul, a mely szerint az egyes érdekeltek, közreműködők vagy tudomással birók maga a bejelentendő tény által személyökben érdekelve vannak, illetőleg magának a ténynek megtörténte felől tudomással birnak s a bejelentésre egyszersmind képesek is. Egyébiránt a kötelezettek megállapitásánál a külföldi törvények ide vágó rendelkezései, valamint a zsidók anyakönyvvezetéséről szóló 1885. évi 1.924. eln. számú vallás- és közoktatásügyi ministeri rendeletnek a gyakorlatban bevált határozmányai is figyelembe vétettek.
Hogy a születések bejelentésére hosszabb (egy heti) határidő állapittatott meg, annak gyakorlati magyarázata az, hogy ily határidő alatt a gyermek utóneve már meg szokott állapitva lenni, mig ha a bejelentési határidő rövidebbre szabatik, az utónév későbbi bejelentése folytán minduntalan utólagos bejegyzések válnának szükségesekké. Mindazonáltal tapasztalati alapokon elindulva még igy is jónak láttam az utónév bejelentésére a rendes bejelentéssel megszabott határidőnél jóval hosszabbat állapitani meg (39. §). A talált újszülött gyermek bejelentésére azonban, főleg mert itt sürgető rendőri szempontok forognak fenn, a rendesnél tetemesebben rövidebb határidőt hozok javaslatba (37. §).
A bejelentésekre nézve megállapitott részletesebb szabályok közül különösen fontos az, mely a bejelentő közvetlen tudomását kivánja meg a bejelentés alapjául. Minthogy a bejelentő voltakép tanunak tekintendő, a ki valamely tény megtörténtét bizonyitja, a tanuskodás jogi bizonyosságot pedig csak akkor állapithat meg, ha közvetlen tudomáson alapszik, szükségképi és az anyakönyv közhitelének elkerülhetlen követelménye az, hogy a bejegyzés közvetlen tudomás alapján tett bejelentésre történjék.
A születési anyakönyvi bejegyzés tartalmának megállapitásánál azon irányelvből indultam ki, hogy az anyakönyvben a személyi alapállapotokra vonatkozó mindazon adatoknak kell benfoglaltatniok, melyek a személynek, kire vonatkoznak, biztos meghatározására szükségesek, s melyek emlékezetének fentartása az érdekelt egyesek avagy a közönség szempontjából kivánatos.
A halva született személyi létét meg sem kezdette, az ilyennél a halál absorbeálja a születést, elégséges tehát a halált venni közhitelű nyilvántartásba s fölösleges a születést is külön vezetni anyakönyvbe.
Ily eljárás előnyös egyszerűsitését fogja képezni a mai felekezeti anyakönyvi rendszernek, mely szerint a halva születések kétszeresen anyakönyveltetnek.
Törvénytelen gyermek elismerése egyszerű ténykérdés lévén, a mennyiben ez maga az anyakönyvvezető előtt történik vagy előtte kétséget kizáró hitelességgel, biróság vagy közjegyző által kiállitott okirattal beigazoltatik, nem forog fenn aggály az iránt, hogy az elismerés minden különös formaság mellőzésével maga az anyakönyvvezető által saját hatáskörében bejegyezhető legyen.
Noha a családi állapotból származó jogokban beálló változásoknak utólagos feljegyzése által az anyakönyvbe már bejegyzett adatok változást szenvednek, az anyakönyvi kiigazitásokra az 51. és 52. §-okban előirt formaszerű kiigazitási eljárást ezen esetekre is kiterjeszteni azért nem szükséges, mert a szóban forgó, az anyakönyvi bejegyzéssel szemben változást jelentő jogok megállapitása a maga külön törvényes utján történik meg s igy kiigazitási eljárásnak, a mennyiben a bejegyzés megengedhetősége ezen utra tereltetnék, egyéb tartalma nem volna, mint egyszerű constatálása annak, hogy a kérdéses jogok törvényes uton megállapittattak. Erre pedig az anyakönyvvezető maga is képes.
E helyt kivánom megjegyezni, hogy tévedések megelőzése végett és a személyazonosság pontos megállapitása érdekéből a névváltoztatásoknak a születési és házassági anyakönyvekbe való feljegyzése iránt rendeletileg szándékozom intézkedni. Alapul szolgál nekem erre a jelen törvényszakasz, mert noha a névváltoztatás a családi állapotból származó jogokon nem változtat is, ezen jogok érvényesithetésére lényeges befolyással bir. Egyébiránt a névváltoztatások a mai felekezeti anyakönyvekben is feljegyeztetnek, tehát nem ujitásról, csak a helyesnek bizonyult intézkedés átvételéről van szó.
Az a rendelkezés, hogy senki sem viselhet más neveket, mint a melyek születési anyakönyvébe be vannak jegyezve, kapcsolatban a 60. § azon rendelkezéseivel, mely e tilalomhoz büntető sanctiót fűz, a kihágási büntető törvény (1879. évi XL. tc.) 45. §-ának a forgalmi élet biztonsága szempontjából igényelt, üdvösnek igérkező kiegészitését képezi s egyuttal az anyakönyvek közhitelességének egyik lényeges biztositékául is van hivatva szolgálni.
A 42-43. §-okhoz
A házassági anyakönyvi bejegyzések tartalmának megállapitásánál a 35. § indokolására felhozott alapelv követelményeinek igyekeztem megfelelni.
A házasságok nyilvántartásának teljessége és a házassági kötelékhez fűződő jogok biztonságának érdeke követelik, hogy a kötelék érvényességére kiható birói itéletek az anyakönyvben feljegyeztessenek s hogy a köteléki per birósága e végből hivatalból értesitse az anyakönyvvezetőt és ne bizassék ez a felek bejelentésére (43. §).
A haláleset bejelentésekor a halottkém által kiállitott halottvizsgálati bizonyitványnak felmutatása egyrészt arra való, hogy a tényleg bekövetkezett halál materialis bizonyitékául szolgáljon, másrészt kapcsolatban azon rendelkezésekkel, hogy a halotti anyakönyvbe történt bejegyzés a halottvizsgálati bizonyitványon kitüntető és hogy a temetés a bejegyzés megtörténte előtt rendszerint nem foganatositható (49. §), egyszersmind biztositékát képezi a közegészségügyi törvényben a halottkémlésre vonatkozó rendelkezések betartásának. Halottkémlés, a halálozás anyakönyvi bejegyzése és eltemetés ekkép mindenkor a megkivántató egymásutánban fognak egymásra következni.
A halotti anyakönyvi bejegyzés tartalmának megállapitásánál ugyancsak azt az elvet tartottam szem előtt, mely a születési és házassági anyakönyvi bejegyzés tartalmának megállapitásánál irányadóul szolgált (35., 42. §).
A 6. pontban a halál okát azért vettem fel az anyakönyvi bejegyzésre tartozó gyanánt, mert ez által a közegészségügyi statisztika igen értékes adatok birtokába jut, de különben rendőri szempontok is javalják a szóban levő körülménynek az anyakönyvbe felvételét.
Miután az ez idő szerint érvényben levő felekezeti anyakönyvi rendszer szerint a születési anyakönyvben a halálozás feljegyzésére is külön rovat van nyitva, s az anyakönyvek használhatóságát, főleg ujonczozási ügyekben tényleg nagyban emeli az, ha a születési anyakönyvben a halálozási adatok is feltalálhatók, az e részben eddig érvényben volt eljárást továbbra is fentartandónak vélem.
Minthogy, főleg járványos időben, tényleg fordulnak elő esetek, midőn a temetés sürgős megtartása szükséges s azt a bejegyzés utánra halasztani veszélyes volna, kivételkép a községi előljáróságnak, mint a helyi rendőrség kezelőjének biztositandó a jog, hogy megengedje, miszerint a temetés az anyakönyvi bejegyzés megtörténte előtt megtartassék. Hogyha a temetés az anyakönyvi bejegyzés megtörténte előtt engedély nélkül tartatnék meg, akkor - mint komplikáltabb és különös nyomozatot is igénylő esetben - a bejegyzés utólagos eszközléséhez a felügyelő hatóság külön engedélyét mellőzhetlenül megkívánandónak tartom.
A holttá nyilvánitás jogilag a természeti halállal azonos szempontok alá esik, következőleg épen ugy kell anyakönyvezés tárgyát képeznie, mint a természeti halálnak.
Az 51-53. §-okhoz
A mint az anyakönyvvezető a bejegyzést aláirásával ellátta, az perfektté válik. A közhitelesség, mely az anyakönyv minden egyes bejegyzéséhez fűződik, feltétlenül megköveteli, hogy a perfektté vált bejegyzés megbolygatásoknak többé kitehető ne legyen, s a mennyiben a bejegyzés később tévesnek vagy hibásnak állittatnék, ennek bebizonyitására egészen külön, garantiális eljárás rendeztessék be és csak az ezen eljárásra alapitott birói rendeletre legyen szabad az anyakönyvvezetőnek a már tett bejegyzésen változtatást tenni. A biróság ez által őrévé lesz harmadik egyének jogainak, melyek az anyakönyvi bejegyzésektől függenek.
Ilyen kiigazitási eljárásnak általában akkor van helye, ha valamely anyakönyvi bejegyzésen változtatás tétele azért válik szükségessé, mert téves vagy tudatosan hibás volt a bejelentés avagy annak egyes adatai, melynek alapján az anyakönyvi bejegyzés történt.
Kiigazitási eljárás alá nem tartoznak az oly esetek, midőn valamely bejegyzésnek utólagos megtétele (pl. 16., 49. §) avagy már bevezetett bejegyzéshez még be nem jegyzett adatok utólagos bevezetése (pl. 39. §) válik szükségessé. Ezen esetekben a jelen törvényjavaslat vagy magára az anyakönyvvezetőre bizza a bejegyzést (39. §), vagy fontosabb esetekben a felügyelő hatóság beleegyezésétől teszi azt függővé (16., 49. §). A biróság előtti formaszerű kiigazitási eljárásra azért nincs szükség ezen esetekben, mert bejegyzés még nem volt, tehát bejegyzés által érdekelt jogok sincsenek, melyek megőrzéséről kellene gondoskodni.
De fordulnak elő oly esetek is, midőn, noha a már tett bejegyzés adatait megváltoztató más adatokat kell bejegyezni, a kiigazitási eljárás betartására még sincs szükség, mert a változtatás szüksége nem az eredeti bejegyzésnek a bejegyzés idejében volt helytelensége vagy hibás volta miatt, hanem azon okból merül fel, mert az eredetileg helyesen bejegyzett adatokon később változás állott be (40. §).
A mi magát a kiigazitási eljárást illeti, az előzetes tárgyalást legczélszerűbb közigazgatási uton tartani meg. Ugy a tárgyalást megtartó közigazgatási hatóságnak, valamint a biróságnak eljárása, mely utóbbi a peren kivüli eljárás szabályainak megfelelőleg lesz szabályozandó, részletes rendezését leghelyesebben ministeri rendeletben nyerheti.
Minthogy a személyi állapot nyilvántartása területi functio, szükséges, hogy a belföldön előforduló személyi állapotok, tekintet nélkül az azok által érdekeltek bel- vagy külföldi minőségére, egyaránt bejegyeztessenek a hazai anyakönyvekbe.
Másfelől az államnak saját polgárai személyi alapviszonyairól, ha mindjárt az illetők távol tartózkodnak is, ismerettel birnia szükséges, a miből az következik, hogy magyar honosok személyi állapot változásai akkor is bejegyeztessenek a hazai anyakönyvekbe, ha azok nem belföldön történnek.
Ez a két elv nyer az 54-56. §-okban kifejezést.
Minthogy az anyakönyvek vezetése az összesség érdekében történik közhatalmi tekintély és biztosság mellett, joggal megkövetelhető az egyesektől az anyakönyvi bejegyzések alapját képező bejelentések pontos megtétele. S minthogy az ezen bejelentési kötelezettségnek meg nem felelő egyes vét az összesség ellen, sérti a bejegyzés által jogaikban érintett harmadik egyének jogkörét, egészen jogos őt büntetéssel sujtani, a mint erre fentebb már utaltam. Ennek a büntetésnek tényleges alkalmazásba vételére azonban csak akkor van szükség, ha a bejelentés a kötelezettek részéről egyáltalában nem történt meg, ha ellenben az utóbb kötelezettek valamelyike megtette a bejelentést, akkor elesik alapja annak, hogy az előzőleg kötelezett, ki eme kötelességének meg nem felelt, megbüntettessék. Mert a közérdek csak addig terjed, hogy a bejelentések megtörténjenek; az már azonban, hogy az elsőbb vagy utolsóbb sorban kötelezett tette-e meg a bejelentést, a közérdek tekintetéből mindegy.
Az 58. §-nak, mely szerint a bejelentésre kötelezettek a bejelentés megtételére rendbirságok által szorithatók, mint praeventiv rendszabálynak, kétségtelenül üdvös hatása lesz a bejelentések kellő megtétele körül.
A kihágások elbirálásának a kir. járásbiróságok (61. §) hatáskörébe utalását azért javaslom, mert ez a közönség körében nagyobb megnyugvást kelt, mint hogyha a közigazgatási hatóságokra ruháztatnék a büntető hatalom, de továbbá főleg azért, mert a kihágások elbirálásával a közigazgatási eljárás keresztülvezetése igen sokszor kapcsolatos lesz, ez utóbbi irányban pedig amugy is a kir. biróságok lesznek illetékesek, és igy a kapcsolatos teendők közös intéző kézbe helyeztetnek.
Jelenlegi törvény és szokásjog rendszerünkben a szülők vallása alapján kötelezően van megszabva, hogy a gyermek mely vallást kövessen azon életkoráig, midőn részére a vallás szabad választásának (illetőleg az áttérésnek) joga megnyilik.
Ennek a jogi állapotnak a születési anyakönyvben is kifejezést kell adni.
Az e végből szükséges rendelkezést azért vettem fel az átmeneti intézkedések közé, mert a vallás kötelező megállapitása az 1868. évi LIII. törvénycikkben és fennálló jogszabályainkban lefektetett mai rendszernek kifolyása; ez a rendszer pedig a tervbe vett egyházpolitikai reformok során egészben vagy részben megváltozhatik.
A 64-65. §-okhoz
Ezek a szakaszok is csak ideiglenes érvénynyel biróknak tekintendők, mert csak addig van rájok szükség, mig a házasság megkötése és annak közhitelű nyilvántartása külön, amaz egyházi, ez állami hatósági functiót képeznek. Mihelyt a házasság megkötésének állami formája behozatik, a két functio ugyanazon hatóság egységes cselekményének fog tárgyává válni, mert ugyanaz az állami hatóság, mely előtt a házasság jogérvényesen megköttetik, fog a megkötött házasság elkönyvelésével is foglalkozni.
Ezen helyzet bekövetkeztéig gondoskodni kell arról, hogy az egyházilag megkötött házasságoknak az állami anyakönyvbe bejegyzés érdekéből szükséges bejelentése pontosan megtörténjék. E végből ugyanazt az alapelvet tartom érvényre emelendőnek, mely a születések és halálozások bejelentésénél irányadó, t. i. azt, hogy a bejelentésre az érdekeltek és közvetlen tudomással birók köteleztessenek. Ilyenekül tekintem házasságnál a házasfeleket és a tanukat.
Minthogy pedig annak, hogy az egyházi házasság tényleg megköttetett, az anyakönyvvezető állami hatóság előtt kétségtelen bizonyitékát a házasságkötésnél közreműködő lelkész által kiállitott egyházi anyakönyvi kivonat képezi, annak mint materialis bizonyitéknak felmutatását, az állami anyakönyvbe való bejegyzéskor okvetlenül megkivánandónak tartom. Szükséges tehát, hogy a lelkészek az esketési (házassági) anyakönyvi kivonatot a házasság megkötése után a feleknek kiszolgáltassák. A kiszolgáltatásnak bélyegmentesnek kell lennie, nehogy az állami anyakönyvnek igénybe vétele az arra ráutaltaknak költségbe kerüljön. Hogy az egyházi anyakönyvi kivonatok kiszolgáltatása akadálytalanul megtörténjék, annak elérésére a 65. § tartalmaz az eredményességet biztositó intézkedéseket.
A 66-68. §-okhoz
Az állami anyakönyvek rendszeres vezetésének biztositására részletes utasitások kibocsátása fog szükségessé válni.
Ezen szakaszok czélja erre a felhatalmazást megadni.
Az állami anyakönyveknek nem szükségkép egyszerre az egész országban, hanem esetleg fokozatosan való életbe léptetése czélszerűségét már indokolásom általános részében előadván, ez alkalommal csak az ott előadottakra utalok.
A 71-72. §-okhoz
A felekezeti anyakönyvek és kivonatok közokirati jellegét és azok közhitelességét a multra nézve fentartani nemcsak azért szükséges, mert ezen jellegök törvényen és jogon alapszik, hanem azért is, mert a közokirati jellegnek és a közhitelesség minőségének a multat illetőleg elvonása folytán, a közéletben nagy zavarok állanának elő. Ugyanezért volt szükséges az anyakönyvvezető lelkészekre az anyakönyvi kivonatok kiállitása iránt az 1827:XXIII. tc. 3. §-a által rótt kötelességet a multra nézve szintén továbbra is fentartani. Hogy pedig a kötelesség teljesitése büntető sanctióhoz köttetett, azt a törvény rendelkezései végrehajtásának szüksége indokolja.
