1895. évi XLIII. törvénycikk indokolása

a vallás szabad gyakorlatáról * 

A harmadik törvényjavaslat ez, mely az 1868:LIII. törvénycikk megalkotása óta a vallás szabadság, illetőleg a vallás szabad gyakorlata tárgyában a törvényhozás elé terjesztetik.

Az elsőt nagynevü elődöm, báró Eötvös József 1869-ben, a második pedig a képviselőház által e czélból kiküldött bizottság 1875-ben terjesztette elő.

Nem kutatom azon indokokat, a melyek miatt az emlitett javaslatok egyike sem vált törvénynyé, csak annyit kivánok röviden megjegyezni, hogy mig a báró Eötvös-féle javaslat nagyrészt csupán általános elvi kijelentéseket tartalmazott, addig a bizottsági javaslatba számos részletes, oly intézkedés vétetett fel, melyeknek hatálya az összes létező és ezután keletkezendő vallásfelekezetekre egyaránt kiterjedőnek terveztetett.

Hogy azonban az emlitett bizottság is mennyire érezte annak lehetetlenségét, miszerint az állam és egyház közötti összes viszonyok egy egységes törvényben szabályoztassanak, arra nézve legyen szabad a bizottsági javaslat indokolásának következő részét idéznem:

„az állam és egyház közötti viszonyok rendezésére véleményadásért kiküldött bizottság azon nézetben van, hogy a kérdéses viszonyok ne együttesen, az összes megoldandó kérdéseket magába ölelő egy törvénynyel, hanem fokonkint, a pozitiv állapotokat tekintetbe véve, s a gyakorlati szükség szerint rendezendők több egyes, oly törvényekkel, melyek mindegyike egyfelől a gyakorlatban legsürgősebb intézkedéseket foglalja magában, s másfelől tervszerűen előkésziti a törvényhozás által kitüzött irányban való tovább fejlődést”.

Feltétlenül magamévá teszem a bizottság azon álláspontját, mely szerint az állam és egyház közötti viszonyok fokonkint, egyes specziális törvényekkel szabályozandók.

Ehhez képest a jelen javaslat törvényerőre emelkedése esetén is számos kérdés marad még fenn, melyeknek törvényhozási megoldása a jövő feladata leend.

Ilyenek: a legfőbb kegyuri jog terjedelmének, gyakorlásának szabatos meghatározása, a legfelsőbb tetszvényjog (placetum) törvényes rendezése, a véduri jogviszony (patronatus) szabályozása, a különböző egyházakkal szemben törvényeinkben mindenkor fentartott legfőbb felügyeleti jog (jus supremae inspectionis) szabatos meghatározása, az állami segédkezés (jus advocatiae) szabályozása, a felekezeti jellegü alapitványok feletti legfőbb felügyeleti jog rendezése stb.

Alig szorul bővebb bizonyitásra, hogy ennyiféle különböző, nagy horderejű és szövevényes kérdés egyetlen egységes törvénybe egyáltalán nem foglalható.

Hogy ezen kérdések a jövőben mily sorrendben és mily alapelvek alapján lesznek megoldandók: az a gyakorlati szükségtől és első sorban attól függ, hogy a törvényhozás bölcsesége, a már is szőnyegen levő, ide vonatkozó ügyeket mily irányban és mily mérvben szabályozandja.

Az előadottakban rejlik indoka annak, hogy a jelen törvényjavaslat a báró Eötvös-féle, - és az 1875-iki bizottsági javaslat között mintegy középutat tart. Egyrészről az egyéni szabad vallásgyakorlat feltétlen biztositásán kivül részletesen szabályozza a báró Eötvös-féle törvényjavaslat 5. §-ában emlitett, s az eddig törvényesen el nem ismert, de esetleg ezentúl elismerendő felekezetekkel szemben követendő eljárást, másrészről azonban lehetőleg kerüli a már eddig is törvényesen bevett felekezetek viszonyainak érintését.

A törvényjavaslat ezen szerkezetének bővebb megokolása végett kénytelen vagyok röviden kiterjeszkedni azon rendszerekre, melyek az állam és az egyház közötti viszonyok szabályozását illetőleg a művelt világon uralkodnak.

Deák Ferencz 1873. évi junius hó 28-án tartott emlékezetes beszédében két ily rendszert különböztetett meg, az amerikai és az európait. Az északamerikai államok törvényhozása ugyanis azon elvből indul ki, hogy az állam a cultusok dolgába minél kevesebbet avatkozzék. Körülbelül csekély módositással ugy tekinti a cultusokat is a statussal szemben, mint associátiókat, és valamint minden associátióra nézve, ugy a cultusokra nézve is, ha azoknak tanai vagy eljárása a statusra veszélyesek: az ellen felszólal, fellép, minden más egyebekben pedig szabadkezet enged nekik.

Az európai rendszer ettől tetemesen eltér, s részemről ennél ismét két alosztályt különböztetek meg. Az egyik az, mikor az állam a maga részéről egy uralkodó állami vallást elismer, annak tételeit a maga részéről elfogadja, a maga rendelkezéseit és intézkedéseit a vallás felfogásának alárendeli, s az államban levő többi felekezetet csak annyiban tűri meg, a mennyiben azok fejlődése nem ellenkezik az uralkodó vallás érdekeivel. Ez a vallás felekezeti állam.

A második alosztály azután az, mikor az állam a felekezetek fölött áll, de nem közömbös a felekezetek iránt, mint az amerikai, hanem törődik azok érdekeivel. Ennél az állam a maga érdekeit természetesen első sorban szolgálja, de nem téveszti szem elől az illető felekezetek érdekeit sem. Ez az a rendszer, a melyben az állam iparkodik az államban levő különféle felekezetek érdekeit egymással kiegyeztetni. Ez az a rendszer, a mely nálunk tényleg létezik.

Deák Ferencz emlitett beszédében kijelenté, hogy „az én nézetem - a magam elvéről szólok - az, hogy a két rendszer közt jobbnak, észszerűbbnek és czélszerűbbnek tekintem az amerikait. De ha ezt egyszerre el nem érhetem, azt a czélt mindig szem előtt tartom, és minden lépést, mely a felé vezet, pártolok; de nem pártolok semmi oly lépést, a mely attól eltávolit.”

Az amerikai rendszerre való teljes átmenet azonban hazánkban egyelőre, és még beláthatlan ideig kivül esik a lehetőség határán, mert mint magát Deák kifejezte, a hazánkban tényleg fennálló rendszert „egy nap alatt megsemmisiteni nem tartozik a lehetőségek közé, minthogy gyökerei oly mélyen bele vannak nőve az institutiókba, hogy azokat kitépni convulsiók nélkül nem lenne lehetséges, és ha mégis kitépni akarnánk: gyökereik ujra kihajtanának, még pedig még bujábban, mint annak előtte.”

Ehhez járulnak a vallásfelekezetekkel hazánkban több helyütt párhuzamosan menő nemzetiségi viszonyok, közoktatásunk rendszere, a főkegyuri jog: mind oly körülmények, melyek az amerikai rendszert hazánkban lehetetlenné teszik.

Az európai rendszerek első módjának, vagyis a vallásfelekezeti államnak ideje lejárt. Hazánkban nemcsak tényleg, de jogilag és régen túlhaladták azt az 1791., 1848., 1868. évi törvényeink.

Meggyőződésem szerint ennélfogva az állam és egyház közötti viszonyok szabályozása körül hazánkban okvetlenül a történeti jogfejlődés alapján kell megmaradnunk.

Törvénykönyvünk számos intézkedése, különösen ujabb kori, s jelesül 1848-diki törvényeink igazolják, hogy az állam a vallásfelekezeteken kivül, s azok felett áll ugyan, de igenis törődik azok ügyeivel, szabályozza külső vonatkozásaikat, kiegyenliti azon összeütközéseket, melyek a különböző vallásfelekezetek érintkezési pontjain természetszerűleg előállanak.

Önként következik, hogy e mellett az állam az összes vallásfelekezetekkel szemben legfőbb felügyeleti és ellenőrzési jogot gyakorol, részint az által, hogy például a katholikus egyházzal szemben egyes törvényes intézkedések mellett folytonos és hosszú jogszokáson alapuló terjedelmes és kiváló-felügyeleti jog fejlett ki, részint az által, hogy például az 1791. évi törvényekben Ő Felsége legfőbb felügyeleti joga határozottan és kifejezetten fentartatott; részint végre az által, hogy az állam egyes keresztény vallásfelekezeteket csak akkor vett be, midőn már a gyakorlat útján meggyőződött arról, hogy azok hitelvei, vallási tanai, egyházi intézményei stb. az állam érdekeivel ellentétben nem állanak.

Ezeket a történeti alapokon maradva, kell ezuttal egy nagy lépéssel tovább haladnunk.

Az 1875-iki bizottság javaslatának indokolásában ide vonatkozólag a következőket adja elő:

..... „hazánkban már jelenleg több százezerre megy azok létszáma, kik magukat keresztyénekül vallják, de a bevett vallásfelekezetek egyikéhez sem akarnak tartozni s kik ennélfogva vallási, különösen egyházi életükben vagy törvényeinken kivül, s ezek által meg nem engedett állapotban vannak, vagy lelkiismeretükön elkövetett erőszakkal kénytelenek oly hitfelekezetekhez tartozni, melyhez őket hitök, s vallási meggyőződésök nem csatolja. Igaz, e tekintetben az élet annyira túlszárnyalta törvényeinket, hogy ma már, ha valaki törvényeink ellenére a keresztyén vallást elhagyja, vagy be nem vett hitfelekezethez csatlakozik, a polgári hatóságok nem kényszeritik a visszatérésre, s legfőbb azon méltánytalanságot követik el rajta, hogy továbbra is kötelezik az elhagyott egyház költségeihez járulni. Igaz, hogy ha nem is törvényesen, de tettleg körülbelül életbe lépett hazánkban legalább az egyéni teljes vallásszabadság, a mennyiben a polgári hatóságok senkit sem háborgatnak vallásáért, bármit higyjen is. De másfelől a mellett, hogy a polgárok tettleg igy gyakorolt hitbeli szabadsága is jogilag nem biztositott, s inkább csak a hatóságok változható tetszésétől függ; a dolog ezen állapota a törvények szükséges tekintélyének, az állami közrendnek és a közerkölcsiségnek érdekéből is káros.”

Ezekhez, a magam részéről, csak annyit füzők hozzá, hogy a bizottsági javaslat beterjesztése, vagyis 18 év óta a leirt viszonyok csak annyiban változtak, a mennyiben az e téren fenforgó visszásságok még inkább kiélesedtek.

Valóban legfőbb ideje, hogy ezen állapotok törvény utján mielőbb szabályoztassanak.

Ez a czélja a jelen törvényjavaslatnak, mely ennélfogva nemcsak nagy horderejű elvi jelentőséggel bir, hanem a tényleges gyakorlati szükségnek is megfelelni iparkodik, s az eddigi vallásügyi törvényeinkben érezhető hézagot van hivatva kitölteni.

Eddigi törvényeink ugyanis a törvényesen bevett vallásfelekezeteket minden közvetités nélkül, mintegy szembe állitják a törvényesen be nem vett hitet vallókkal. Amazok számos és nagy jelentőségű nyilvános joggal biró testületeket képeznek, mig az utóbbiak részére egyénileg sincs törvényesen biztositva vallásuk szabad gyakorlatának joga.

Annak lehetősége pedig, hogy testületi összeköttetésbe léphessenek, teljesen ki van zárva és utmutatás sincs adva arra, hogy ha hitök az állam szempontjából teljesen kifogástalan is, mit kelljen tenniök vallásuk nyilvános elismerése, s ezzel a testületi jogok megnyerése végett.

Itt kell, nézetem szerint, a törvényhozásnak kiegészitőleg közbelépni, s mindenek előtt az érezhető elvi hézagot kitölteni.

Az el nem ismert felekezeteknek utat nyitni arra, hogy a törvényesen bevett vallásfelekezetek eddig zárt körébe beléphessenek, feladata a jelen törvényjavaslatnak, melynek intézkedései három csoportra oszthatók.

Az első csoport - a törvényjavaslat első fejezete - az egyéni szabad vallásgyakorlatot biztositja az állami érdekek követelményeinek korlátai között.

A második csoport - a törvényjavaslat második fejezete - azon feltételeket állapitja meg, melyek alatt az állam bármely, eddig be nem vett felekezetet ilyenül elismer, s szabályozza az ilykép elismert vallásfelekezetek külső vonatkozásait az állam és a többi felekezetek irányában.

Végül a harmadik csoport - a törvényjavaslat harmadik fejezete - rendezi azok felekezeti viszonyait, kik az eddig bevett, vagy ezentúl elismerendő vallásfelekezetek egyikéhez sem csatlakoznak.

A javaslat kidolgozásánál főleg arra voltam tekintettel, hogy egyrészt a teljes vallás- és lelkiismereti szabadság érvényesüljön, másrészt pedig az állam jogai és érdekei biztosittassanak.

Az államhatalom ennélfogva nem nyul bele a felekezetek hitelveibe, istentiszteletébe, egyházi szervezetébe, hanem megkivánja, hogy azok semmiben sem lépjenek tul azon korlátokon melyeket az állam törvényei és a közerkölcsiség kivánalmai elengedhetetlenül megvonnak.

Áttérve a törvényjavaslat részletes intézkedéseire, annak czimét illetőleg legyen szabad a báró Eötvös-féle törvényjavaslat indokolásának következő részét indéznem:

„nézetem szerint a hivés szabadságát, tehát a szorosabb értelemben vett vallásszabadságot akár megadni a polgároknak, akár tőlük megtagadni, az államnak hatalmában sincs; az egyéni hit az egyénnek lelkismeretében honolván, melyhez semminemű külső hatalom hozzá nem férhet. A törvényhozásnak meggyőződésem szerint, csak az a feladata: hogy biztositsa az állam polgárainak azon jogát, melynél fogva azok benső hitüket szabadon gyakorolhassák, az ország törvényeinek sérelme nélkül külső szertartásokban és cselekményekben is kifejezhessék és hitök gyakorlására vallási testületekké egyenlő joggal egyesülhessenek.”

A tárgy ezen felfogása okozza, hogy törvényjavaslatomnak már czíme is nem a „vallása-” vagy „hitszabadságról”, hanem a „vallás szabad gyakorlatáról” szól.

1. §

Ezen §-t illetőleg teljesen egyetértek báró Eötvös indokolásával:

„A vallásnak bármely határtalanul szabad követését biztositsa is a törvényhozás, de a vallásos cselekmények mégis mindig csak a törvények korlátai között gyakorolhatók, mert különben még az is lehetővé válnék, hogy vallási szertartásképen (vagy azon ürügy alatt) oly cselekmény vitessék véghez, mely a polgári törvények értelmében épen bűntény.”

Ezen a báró Eötvös-féle törvényjavaslatból átvett §-t még a közerkölcsiség kivánalmaival egészitettem ki, melyre nézve a polgári törvényekről elmondottak szintén állanak.

2. §

Ezen, szintén az emlitett törvényjavaslatból átvett §-ra nézve is magamévá teszem báró Eötvös következő indokolását:

„A hitvallás minősége nem szolgálhatván sem bizonyitékául, sem mértékéül a polgári, s politikai jogok élvezetére való akár értelmi, akár erkölcsi képesitettségnek: ezen jogok gyakorolhatását nem is lehet a hitvallástól tenni függővé.”

3. §

Erre vonatkozólag sincs mint hozzáadnom báró Eötvös következő indokolásához:

„A törvényhozásnak, mig egyfelől biztositania kell bárminő hit szabadon vallhatását: másfelől gondoskodnia kell, hogy az állam törvényeinek, s polgári viszonyokra vonatkozó törvényes rendeleteinek érvénye és végrehajtása ne legyen függővé téve egyes polgároknak (vagy akár felekezeteknek) esetleg vallási nézeteitől vagy szabályaitól. Különben nemcsak az történhetnék meg, hogy oly felekezetek, melyeknek tanai némely törvények végrehajtását (például a katonáskodást) hiveiknek tiltják, vagy bizonyos törvénynyel ellenkezőt (például soknejűséget) rendelnek, az államra nézve károsakká, sőt veszedelmesekké válnának: hanem lehetővé lenne az is, hogy egyesek kivonnák magukat a terhesebb polgári kötelességek teljesitése alól, azon állitással, hogy annak teljesitése vallási hitökkel ellenkezik.”

4. §

Midőn ezen szakasz az egyházak fegyelmi jogát az állam törvényeinek korlátai közé szoritja, akkor az állampolgár jogait és kötelességeit biztositja a hivővel szemben.

5. §

A lelkiismereti szabadság valódi biztositása a szóban levő szakasz intézkedése nélkül nem képzelhető.

A törvényesen bevett vallásfelekezetek egyikéről a másikra való áttérés eddig is meg volt engedve. Ellenben egy törvényesen bevett vallásfelekezetből kilépni a nélkül, hogy az illető más ily felekezethez csatlakoznék, eddig nem volt lehetséges, s az illető továbbra is olybá vétetett, mintha még mindig tagja volna korábbi egyházának.

Ezen visszásság megszüntetését czélozza a jelen §, mely ugy a ki-, mint a belépést teljesen szabaddá teszi, feltéve, hogy a törvényben előirt kellékek (például a szükséges életkor) nem hiányzanak, és hogy a megszabott alakszerűségeknek, például a szükséges jelentkezéseknek elég tétetett.

6. §

A jelen törvényjavaslat közvetlen czéljának biztositásán túlmenő minden további intézkedést a már eddig törvényesen bevett vallásfelekezetekkel szemben annyival inkább mellőzendőnek véltem ez alkalommal, mert mint már a jelen indokolás általános részében kifejtettem, ily intézkedések helyes alapokra fektethetése czéljából bizonyos kérdéseknek előzetes törvényes megoldására van elkerülhetetlenül szükség.

7. §

Ezen § a vallásfelekezetek törvényes elismerésének rendszerében oly módon kiván előbbre haladni, hogy eltérve az eddig követett azon eljárástól, mely szerint egyes, megjelölt vallásfelekezetek a törvényhozás külön tényével vétettek be: eleve meghatározza azon feltételeket, melyeknek teljesitése mellett bármely, eddig be nem vett vallásfelekezet igényt tarthat az állam részéről való elismerésre.

Mihelyt ugyanis az egyenlő hitűek a vallás valódi erejének kifejthetése végett közösségbe lépnek, vagyis testületi jogokkal, sőt anyagi szükségletekkel is biró társulatokká, egyházakká alakulnak, természetszerűleg érintkezésbe lépnek egyrészt saját tagjaikkal, másrészt más vallási és világi társulatokkal, s végül magával az állammal.

Minthogy pedig ezen különböző érintkezési pontokon különböző összeütközések támadhatnak: szükséges, hogy az állam követelményei eleve szabatosan meghatároztassanak.

E tekintetben a § 1. pontja megkivánja, hogy azon alapokon, melyeken a felekezet nyugszik, egy szervezeti szabályzatba foglaltassanak, csak ilykép lévén elbirálható az, vajjon a törvényesen elismert gyanánt megalakulni kivánó felekezet nem áll-e ellentétben az állam elengedhetetlen követelményeivel.

A § 2. pontjára azért van szükség, mert az egyházközség az első szerv, melyben a felekezet, mint testület jelentkezik. Ha tehát egy egyházközség szervezése sem biztosittatnék, akkor az illető vallás nem is képezne testületet, s igy, mint felekezetnek, törvényes elismerésre sem volna szükséges.

A 3. pont az állami felügyelet és ellenőrzés azon módozatán alapul, hogy ha valamely vallásfelekezet az előirt feltételeknek eleget tesz, a kormánynál való egyszerű bejelentés mellett megalakulhat, a kormány pedig az elismerést csak akkor tagadhatja meg, ha meggyőződik arról, hogy törvényben megszabott föltételeknek elég nem tétetett.

Hogy azonban ezen meggyőződés biztos alapokra fektethető legyen, szükséges, hogy az első pontban emlitett szabályzat a kormányhoz előzetesen bemutattassék jóváhagyás végett.

A szakasz végpontja a jóváhagyás megtagadását azon esetekre szoritja, midőn a bemutatott szervezeti szabályzat az állam törvényeivel és a közerkölcsiséggel összeütközik. Itt is állanak azok, a mik az egyes egyént illetőleg az 1. és 3. § alatt elmondattak, csakhogy itt már felekezetről lévén szó, annak szervezetét és elnevezését is figyelembe kellett venni, az utóbbit főleg azért, mert megtörténhetnék, hogy például valamely felekezet „igaz kereszténynek” kivánná nevezni magát, mi a többi keresztény felekezetekre való tekintetből nem volna megengedhető.

8. §

Ezen szakasz biztositja általában azon jogokat, melyeknek az illető vallásfelekezet, a törvényes elismerés által részesévé válik.

Ezen jogok a nyilvános isteni tisztelet tartásában és az egyházi önkormányzatban foglalhatók össze.

Hogy az egyházi fegyelem gyakorolhatásának joga a jövőben elismerendő vallásfelekezetek részére is megadassék, az magának a törvényes elismerésnek természetszerű folyománya, mert mint minden társulatnak, ugy az egyházaknak is szükségük van arra, hogy saját körükben rendet tarthassanak.

A szakasz második bekezdésében foglalt megszoritást részben tételes törvényeink, részben azon indokok tették szükségessé, melyel alább, a tárgyalás alatt álló § végpontjánál elmondandók lesznek.

Hogy a vagyonkezelés az önkormányzat egyik fontos alkatrészét képezi, bővebb bizonyitásra alig szorul.

A szakasz negyedik bekezdése a vallásfelekezetek és egyházközségek fennállhatását anyagilag kivánja biztositani.

Az a) pontban foglalt megszoritást nemzetgazdászati tekintetek teszik szükségessé, egyáltalán nem lévén kivánatos, hogy a megkötött fekvőségek az elkerülhetlen szükségen felül szaporittassanak.

Ezen intézkedés azonban egyáltalán nem bénitja meg a vallásfelekezetek anyagi fölvirágozhatását, mert ingókban, például értékpapirokban korlátlanul fognak vagyont gyüjthetni.

A b) pontban foglalt megszoritásban a hivek érdekeit kivánja megóvni a szöveg, az egyházi testületek netáni túlkapásai ellen.

A szakasz végpontja az egyházi járulékok behajtásánál nem adja meg az állami segédkezést. Nem a polgári hatóságok kimélése volt a czél ezen intézkedés fölvételénél, hanem az, hogy a vallásfelekezetek saját, tulajdonképeni körükre, a lelkiismereti és erkölcsi eszközök kizárólagos használatára szorittassanak.

Felekezetek szerint máris tulságosan széttagolt hazánkban nem látszik kivánatosnak az, hogy könnyű szerrel alakuljanak ujabb és ujabb felekezetek, sőt ennél az állam is segitséget adjon. Nézetem szerint tökéletesen elég tétetik a lelkiismereti szabadság követelményének akkor, ha az állam nem állja utját az ujabb vallásfelekezet alakulásának, feltéve, hogy az, az előirt feltételeknek pontosan eleget tesz, de a felekezet további fennállhatásában is tisztán a vallás erejére, a hivek áldozatkészségére utalja azt.

9. §

A mennyiben a törvényesen elismertnek nyilvánitandó vallásfelekezetek iskolákat tartani kivánnának s e tekintetben a szükséges rendelkezéseket jóváhagyandó szervezeti szabályaikban megteszik: a felállitandó iskolák, óvodák- stb. jogállására a jelen szakasz ugyanazon rendelkezéseket terjeszti ki, melyek a társulatok által fentartott tanintézetekre nézve összes oktatásügyi törvényeinkben részletesen szabályozva vannak.

Ezen rendelkezés az állam érdekeit az iskolaügy körül kellőleg biztositja, az elismerendő vallásfelekezetek pedig abban - úgy hiszem - szintén megnyugvást találhatnak.

10. §

Az egyházi önkormányzat legalsó szerve: az egyházközség azon első rendes közvetitő, mely által a vallásfelekezet más testületekkel és az állammal érintkezésbe lép. Ezen szervek alakitása tehát legközelebbről érdekli az államot, s ezért szükséges, hogy azok létesitése, valamint az azokban később netán czélba vett minden változtatás a hatóság tudomására jusson.

A szakasz második bekezdése az egyházközség szervezetében zsinórmértékül szolgáló helyi alapszabályok bemutatását kivánja meg. Az egyházközségi igazgatás berendezése már a vallásfelekezet szervezeti szabályaiban is helyet foglalhat, de ezenkivül szükséges, hogy minden egyes egyházközség is mutasson be egyházközségi önkormányzatában törvényül tekintendő szabályzatot, melytől a szakaszban megkivánt első követelményt, tudniillik az egyházközség területének megállapitását a következő 11. § intézkedései indokolják, a második követelményt, tudniillik az előjáróság szervezését pedig a helyes igazgatás követelményei és azon szükségesség indokolja, hogy más testületekkel vagy hatóságokkal való érintkezésnél legyen oly közeg, mely az egyházközséggel jogérvényesen képviseli.

11. §

Az egyházközségi illetőség megállapitása, melyet ezen szakasz rendez, azért szükséges, mert az illető egyházközséggel szemben természetszerűleg a hozzá való tartozáson alapulnak az egyes hivőnek ugy jogai, mint kötelességei.

A szakasz második bekezdésében foglalt intézkedést a jó rend s netáni félreértések kikerülésének tekintetei teszik kivánatossá.

12. §

Nagy fontossággal bir ama követelmények szabatos meghatározása, melyeket a lelkészekül alkalmazott egyénektől megkivánni az államnak is kiváló érdekében áll. Alig szükséges bővebben fejtegetni azon mélyreható befolyást, melyet a jóravaló lelkész hiveire minden irányban gyakorolni képes és hivatva van. Nem lehet tehát közönyös az állam előtt, hogy ezen befolyás mily egyének kezeibe van letéve. Ugyanezek állanak az egyházközségi előljáróról is, minélfogva a szakasz ezekkel szemben is ugyanazon kivánalmakat állapitja meg, melyeket a lelkészekkel szemben felállit.

A tárgyalás alatt álló szakasz e tekintetben első sorban a magyar állampolgárságot, a teljes önrendelkezési jogot, továbbá a kifogástalan erkölcsi és állampolgári magatartást tűzi ki elengedhetlen feltételül. Ezekből csak a legutóbb emlitett követelményt illetőleg kivánok annyit megjegyezni, hogy államellenes irányban működő, esetleg a különböző fajok és nemzetiségek közt izgalmakat szitó egyént lelkészül, vagy egyházközségi előljáróul elfogadni az állam részéről megbocsáthatlan gyengeségnek tartanám.

Végül hazánk sajátos nyelvi és nemzetiségi viszonyai között nagyon kivánatosnak mutatkozott annak kikötése is, hogy az elméleti képesités Magyarországban szereztetett legyen meg.

13. §

Annak elbirálhatása végett, vajjon az előző szakaszban előirt követelményeknek adott esetben elég tétetett-e, okvetlenül szükséges, hogy a lelkészül vagy egyházközségi előljáróul alkalmazott egyén, okmányainak bemutatása mellett, a polgári hatóságnál bejelentessék.

Azon hatóságul, melynél a bejelentés teljesitendő, ugy a 10-ik § első bekezdésében mint itt is, a törvényhatóság első tisztviselője jelöltetett ki, mint oly közeg, ki egyrészt a fenforgó viszonyok iránt könnyen és alapos tájékozást szerezhet, másrészt pedig, mint a kiről már állásánál fogva feltehető, hogy esetleg kényes természetű esetekben is képes lesz a törvény czélzatainak érvényt szerezni, a netáni sulyosabb bonyodalmakat pedig kikerülni.

A szakasz többi bekezdései az eljárást és a netáni jogorvoslatot szabályozzák s bővebb indokolásra alig szorulnak.

14. §

Ezen szakasz azon esetek iránt intézkedik, melyekben a már alkalmazott lelkész vagy egyházközségi előljáró később lesz nélkülözőjévé ama kellékek valamelyikének, melyek a 12. §-ban alkalmaztatása előfeltételeiül kitűzöttek. E tekintetben a szakasz két esetet különböztet meg. A magyar állampolgárságot és az erkölcsi kifogástalanságot oly mellőzhetlen kellékeknek tekinti a lelkészi vagy egyházközségi előljárói állás méltó betöltésére, hogy azok elvesztésének okvetlenül az illető állásról való eltávolitást kell maga után vonnia. Ellenben az állampolgári kifogástalanság tekintetében felmerülhető kétségek esetén bizonyos discretionalis hatalommal ruházza fel a kormányt, a mi azon okból mutatkozik szükségesnek, mert tudvalevőleg van módja annak, hogy bizonyos ügyeskedés mellett egyenesen államellenes működés is kifejthető legyen a nélkül, hogy az illetőre a büntető törvénykönyv szorosan meghatározott intézkedései alkalmazhatók volnának. Nem szorul bővebb bizonyitásra, hogy ily működés lelkész vagy egyházközségi előljáró részéről hatványozott mérvben veszélyes lehet, s ezért szükség gondoskodni arról, hogy a kormánynak módjában legyen ily egyéneket, mint lelkészeket vagy egyházközségi előljárókat ártalmatlanokká tenni.

A szakasz harmadik bekezdése a fentebbiekben részletezett intézkedések sanctioja gyanánt az egyházközség feloszlatását szabja meg, a mi a legegyszerűbb és talán leghatékonyabb eszköznek is mutatkozik arra, hogy a törvény czélzatainak érvényesitése minden körülmény között biztosittassék.

15. §

Népesebb vallásfelekezetnél, mely esetleg az ország különböző vidékeire kiterjed, okvetlenül megkivánandó, hogy oly közeggel birjon, mely a vallásfelekezetet, mint olyant, a maga egészében képviselni jogosult legyen.

Minthogy a kormány az illető vallásfelekezetet érdeklő kérdésekben első sorban ezen közeggel érintkezik: szükséges, hogy az illető egyének a szakministernek bejelenthessenek oly czélból, hogy megbirálható legyen, vajjon a 12. §-ban megszabott, s ezen magasabb állású egyházi közegektől fokozottabb mérvben megkivánható feltételeknek elég tétetett-e?

16. §

Hazánk vallási és nemzetiségi viszonyai nagyon kivánatossá teszik a jövőre nézve ama lehetőség kizárását, hogy valamely külföldi közeg a vallás révén honpolgárainkra befolyást gyakorolhasson.

17. §

Ezen szakasz lényegében a 7. § rendelkezéseit terjeszti ki a vallásfelekezet egész további életére, gondoskodván azon esetről, ha a vallásfelekezet szabványaiban később meg nem engedhető változtatások vitetnének keresztül, vagy a vallásfelekezet életében az állam szempontjából meg nem tűrhető jelenségek merülnének fel. Erre nézve sanctio gyanánt - mint máskép nem is lehetséges - az elismert vallásfelekezetté nyilvánitás visszavonását alkalmazván.

18. §

Az állami főfelügyelet és ellenőrzés hatékony gyakorolhatása teszi indokolttá az ezen szakaszban foglalt intézkedéseket.

A gyülések nyilvánossága minden téren az ellenőrzés egyik leghatékonyabb eszközének bizonyult.

A második bekezdés czélzatai félre nem magyarázhatók, világos lévén, hogy egyházi gyüléseken a vallással szorosan összefüggő ügyeken kivül semmi másnemű kérdés szőnyegre hozása egyáltalán és semmi körülmények között meg nem engedhető.

Az utolsó bekezdés az állami felügyelet kellő gyakorolhatására nyujt módot, természetes lévén, hogy annak elbirálása, vajjon a hozott határozatok nem ellenkeznek-e a törvény rendelkezéseivel, csak akkor lehetséges, ha e határozatok át is tekintetnek.

19. §

Ezen szakasz az állami főfelügyelet jogát a vallásfelekezetek vagyonkezelésére vonatkozólag részletesen is körülirja, s e tekintetben a kormánynak messzemenő jogokat biztosit, a szakasz szövegéből természetszerűleg következvén, hogy a kormánynak jogában lesz a vagyonkezelést illetőleg például szabályszerű előirányzatokat és okmányolt számadásokat bekivánni, mert ezek nélkül a kitüzött czél, tudniillik a pontos ellenőrzés, nem volna elérhető.

Ugy vélem azonban, hogy épen az anyagi kérdések képezik azon teret, hol a vallásfelekezetek az állam nagyobb mérvű beavatkozását legkevésbé vehetik rosz néven, mert hiszen a vallásfelekezetek sajátságos czélját nem ezeknek, hanem a lelkieknek gondozása képezi.

Másrészt ellenben a hivők, mint egyszersmind állampolgárok érdekei épen itt kivánnak pontos ellenőrzést, a mi különösen az alapitványokra vonatkozólag is áll annyival inkább, mert annak biztositására, hogy az alapitványok, a mig csak egyáltalán lehetséges, szorosan az alapitók szándékainak megfelelőleg használtassanak fel, első sorban maga az állam van hivatva, és minél lelkiismeretesebben töltetik be ezen feladat, annál inkább szolgálhat serkentésül ujabb alapitványok tételére is.

A szakasz végpontja azon irányban állapitja meg a főfelügyeleti jogot, hogy az egyházi önkormányzat gyakorlásánál általában a megszabott határok szorosan betartassanak.

20. §

A törvényesen bevett vallásfelekezeteknek az 1848:XX. törvénycikk által elvben kimondott egyenjogusága és viszonossága hozza magával azt, hogy az 1868:LIII. törvénycikk azon intézkedései, melyek a jelen javaslat alapján elismerendő vallásfelekezetekre akadálytalanul kiterjeszthetők, azokra ki is terjesztessenek.

Az áttérések tekintetében erre nézve mi akadály sem forogván fenn, a tárgyalás alatt álló szakasz a már eddig törvényesen bevett, valamint a jelen javaslat alapján jövőben elismerendő vallásfelekezetek között a teljes egyenjoguságot és viszonosságot meg is állapitja, a mennyiben az 1868:LIII. törvénycikk, ide vonatkozó rendelkezéseit, vagyis annak 1-8. §-ait az utóbbiakra is kiterjeszti.

Szükség van ezen intézkedésre azért, mert már maga, valamely vallásfelekezetnek az állam részéről történt elismerése magában foglalja azt, hogy annak tagjai eddigi egyházaikból kiléphetnek s az ujonnan elismert vallásfelekezethez csatlakozhatnak.

Az áttérés érvényességének feltételei és alakszerűségei pedig egy már meglevő törvényben szabályozva lévén, annak rendelkezéseit kell a jövőben elismerendő vallásfelekezetre is kiterjeszteni.

A szakaszban idevonatkozólag jelzett egyetlen módositás abban találja indokolását, hogy nincs kizárva a lehetőség, miszerint oly vallásfelekezet is keletkezhetik, mely lelkészt egyáltalán nem ismer.

Az 1868:LIII. törvénycikk 9-11. §-ai azonban nem voltak kiterjeszthetők, mert e kiterjesztés azt tenné szükségessé, hogy a jelen javaslat alapján elismerendő vallásfelekezetek házasságjoga állami érvénynyel ruháztassék fel, a mi nem mutatkozik megengedhetőnek azért, mert az esetben a hazánkban ma is tényleg érvényben levő felekezeti házasságjogok száma esetleg még ujabbakkal is szaporittatnék s ez a házassági viszonyok körül ez idő szerint esetleg még ujabbakkal is szaporittatnék s ez a házassági viszonyok körül ez idő szerint fenforgó visszásságokat csak növelni volna alkalmas.

Igaz, hogy ez által jóformán utja vágatik annak, hogy a jelen javaslat alapján elismerendő vallásfelekezetek tagjai egyáltalán érvényes házasságot köthessenek, mert ezt a jelen jogviszonyaink mellett csak az esetben tehetnék, ha valamely, már eddig törvényesen bevett vallásfelekezet lelkészét sikerülne megnyerniök arra, hogy őket házasságra egybeadja.

Tekintettel azonban arra, hogy a házasság polgárjogi viszonyainak általános érvényű szabályozása ugy is küszöbön áll: e tekintetben további intézkedés nem mutatkozott szükségesnek.

Ugyancsak az 1868:LIII. törvénycikk megfelelő rendelkezései, vagy annak 12-17. §-ai terjesztendők ki a jövőben elismerendő vallásfelekezetekre, a vegyes házasságokból származó gyermekek vallási hovatartozandóságát illetőleg is.

Igaz, hogy az imént előadottak szerint ezen vallásfelekezetek házasságjogi viszonyainak rendezése a házasságjog általános érvényű szabályozásáig függőben marad, s igy a jelen szakasz ide vonatkozó rendelkezése első tekintetre talán idő előttinek is látszik.

De minthogy nincs kizárva a lehetőség, hogy jelenleg is érvényes házasságban elő házas felek közül az egyik fél valamely jövőben elismerendő vallásfelekezetre tér át, s ez által tényleg oly házassággal fogunk szemben állani, melynél az egyik fél valamely már eddig törvényesen bevett -, a másik fél pedig egy jövőben elismerendő vallásfelekezethez tartozik: a jelen szakasz rendelkezései feleslegesnek nem mondhatók és pedig annál kevésbbé, mert a házasságjog általános érvényű törvényes szabályozásának ekövetkezte után is szükség lesz a szóban forgó intézkedésre mindaddig, a mig maguk az 1868:LIII. törvénycikk vonatkozó rendelkezései hatályukban fentartatnak.

Végül nem forog fenn nehézség az 1868:LIII. törvénycikk 18-22. §-ainak kiterjesztése ellen sem, melyek közül a 21. § csak annyiban szenved a jelen szakaszban módositást, a mennyiben annak intézkedései az ott emlitett intézmények és intézetek fentartóira nem terjesztetnek ki kötelező alakban, szabadságára hagyatván az elismerendő vallásfelekezeteknek, hogy e részben maguk intézkedhessenek. Az 1868:LIII. törvénycikk 22. §-a pedig azért nem volt az elismerendő felekezetekre feltétlenül kiterjeszthető, mert nincs kizárva a lehetőség, hogy a már eddig törvényesen bevett vallásfelekezetek sérelmet látnának abban, ha temetőikbe például meg nem keresztelt egyént is befogadni köteleztetnének. A községi temetőkben azonban ma is bárki akadálytalanul temetkezhetik. A fentebbiekből viszont önként és a méltányosság szerint az következik, hogy saját temetőik felett az elismerendő felekezetek korlátlanul rendelkezhessenek.

21. §

Ezen szakasz az állami anyakönyvek behozataláról szóló s már a törvényhozás előtt fekvő törvényjavaslat természetszerű folyománya.

22. §

Ezen szakasz tulajdonképen a jelen javaslat 1-3. §-aiban biztositott egyéni szabad vallásgyakorlat folyománya, s czélja biztositani azok felekezetközi jogállását is, kik a szervezettel biró vallásfelekezetek egyikében sem vélik lelki szükségleteiket kielégithetni. E végből módot nyujt arra, hogy ezek is érvényesen kiléphessenek eddigi egyházuk kötelékéből.

Az e körül követendő eljárásra nézve ismét az 1868:LIII. törvénycikk vonatkozó rendelkezései voltak ide is kiterjesztendők, a szükséges és a dolog természetéből folyó módositások mellett.

A kilépés megtörténtével az elhagyott vallásfelekezettel szemben minden kötelezettség megszünik ugyan, de a szakasz második bekezdése mégis elrendeli, hogy a mennyiben a kilépés oly egyházból történt, mely a jus advocatiae-vel bir, a kilépés idejéig esedékesekké vált egyházi járulékok az elhagyott egyházzal szemben kiegyenlittessenek.

Azt hiszem, hogy ezen intézkedés a jogosság és méltányosság szempontjából további igazolásra nem szorul.

A szakasz harmadik bekezdése azok részére is, kik a szervezettel biró vallásfelekezetek egyikéhez sem tartoznak, de a kik esetleg mégis többen lehetnek hasonló hiten, biztositja a közösen gyakorolt isteni tisztelet tartásának jogát, e tekintetben is csak azon követelményeket állitván fel, melyek az egyéni szabad vallásgyakorlatot illetőleg már az első szakasznál előadattak.

A 4-ik bekezdés az 1868:LIII. törvénycikk mindazon többi rendelkezéseit, melyek a bevett és törvényesen elismert vallásfelekezeteken kivül állókra is akadály nélkül kiterjeszthetők, ezekre is kiterjeszti.

Azt, hogy az idézett törvénycikk 8-ik §-ának a szövegbe felvett rendelkezése ezekre is kiterjesztessék, már az elhagyott egyház terheihez való további járulás alól való felmentés, - de a lelkiismereti szabadság általános követelményei is eléggé indokolják.

A vegyes házasságokból származó gyermekek vallási hovátartozandóságára vonatkozó 12-17. §-ok kiterjesztését illetőleg itt is állanak azok, a mik már a 20-ik §-nál elmondattak.

A lelenczekről szóló 18. §-nak csak első mondata volt ide is kiterjeszthető, mi akadály sem forogván fenn az ellen, hogy ha egy, a bevett és törvényesen elismert vallásfelekezeteken kivül álló egyén lelenczet felfogad, ez utóbbi is kivül állhasson a szervezettel biró felekezeteken. Az idézett 18. § további rendelkezései azonban vallásfelekezetet tételezvén fel: itt nem alkalmazhatók.

A szakasz végpontját illetőleg elég a 21. §-nál mondottakra utalnom.

23. §

Azon külföldi állampolgárokra, a kik a hazánkban egyik törvényesen bevett, vagy a jövőben elismerendő vallásfelekezetek egyikéhez sem tartoznak, a jelen szakasz ugyanazon feltételeket irja elő, melyeket a hason felekezetközi állással biró magyar állampolgároktól az előző szakasz megkiván.

Az engedményben azonban tovább megy emezeknél, a mennyiben nem állja utját a rendes nyilvános isteni tisztelet tartásának sem. Ennek indoka abban rejlik, mert például az anglikán egyház tagjaitól, mely egyház Angolországban, mint ismeretes, némileg még ma is az uralkodó vallás jellegével bir, sem szükséges, sem méltányos nem volna megtagadni a nyilvános isteni tisztelet tartásának jogát.

Ugyanezen indokok voltak irányadók a szakasz második bekezdésében foglalt azon intézkedéseknél is, hogy ily vallásfelekezetek hazánkban állandó lelkészt is tarthatnak.

Tényleg épen az angol high church ma is tart fenn ily lelkészi állást a fő- és székvárosban. Az alkalmazott egyén bejelentése csak az illető lelkész személyes megbizhatóságának ellenőrizhetését kivánja biztositani.

24. §

A végrehajtási záradék a törvény végrehajtásával a ministeriumot bizza meg, mert a jelen javaslat intézkedései a kormányzat minden ágát érintik.


  Vissza az oldal tetejére