A gyakorlati jogéletnek egyik ága sincs oly szoros kapcsolatban az alkotmánynyal és egyik sem érinti az állampolgároknak legfontosabb polgári jogait, leglényegesebb egyéni javait oly gyakran és oly közvetlenül, mint a büntető igazságszolgáltatás.
A bűnvádi eljárás maga veti meg működésének alapját, maga szerzi meg és biztosítja a czéljának eléréséhez szükséges eszközöket. Ebből következik, hogy a feladataival foglalkozó hatóságok és közegek nemcsak azok ellen járnak el, kiknek bűnössége bizonyos, hanem a büntető törvények alkalmazásának előkészítése és biztositása végett azoknak személyes szabadságát, házi jogát, levéltitok-jogát és vagyonjogait is kénytelen korlátozni, a kiket csak bűncselekmények gyanuja terhel. A honpolgárok ily fontos jogainak gyanu alapján való korlátozására és elvonására, alkotmányos államban csak törvény adhatja a felhatalmazást, csak törvény állapithatja meg e felhatalmazás gyakorlásának feltételeit és határait.
Főleg az olyan államban, mint hazánk, mely habár ezer éves alkotmánynyal dicsekedhetik, mégis ennek számos tételét nem mutathatja fel irott jogforrásban, - a bűnvádi perrendtartás az irott alkotmány nem egy rendelkezésének pótlására, illetőleg kiegészítésére van hivatva.
De a közjogot kiegészítő eme jogtételeken fölül a bűnvádi perrendtartás még számos oly szabályt foglalt magában, melyek, mint a vádlónak, mint a vádlónak és a terheltnek perbeli jogállására, a vádnak és a védelemnek egymáshoz való viszonyára, a magánegyén vádképviseletére, a védelem jogkörére, a feleket és a sértettet illető perorvoslatokra vonatkozók és még számos mások, annyira fontos egyéni jogokat érintenek, hogy szabályozásuknak jogállamban törvényhozás utján kell történnie.
Sürgősen követeli a tételes szabályozást a bűnvádi eljárási jognak nagy gyakorlati fontossága is. Az anyagi büntetőjog szabályai a bűnper lefolytatásával nyernek testet, a bűnvádi perrendtartás adja meg az igazságszolgáltatás ez ágának valódi jellegét s ennek folytán még a büntetőtörvénykönyvnél is nagyobb gyakorlati fontossággal bir. A büntető biróságok előtt napról-napra ezer és ezer kérdés merül fel, melyeknek megoldása, eldöntése az állampolgárok becsületét, szabadságát, vagyonát, az emberi életet, az alkotmányos jogokat és a tulajdont legközvetlenebbül érinti. A bűnvádi igazságszolgáltatás csak akkor felelhet meg nagyfontosságú feladatának, ha ezeket a kérdéseket tételes jogszabály világosan és határozottan megoldja.
Mindezek a szempontok kétség fölé helyezik annak szükségét, hogy valamint a jogéletnek egyéb ágai, akképen a bűnvádi eljárás is, rendszeres törvénykönyvben legyen szabályozva.
A felsoroltakhoz nyomatékos ok gyanánt járul még hazánkra nézve ama sok visszásság, mely abból ered, hogy - eltekintve a társországoktól, - a magyar államnak azon a területén s, mely egy igazságügyi törvényhozás alatt áll, a büntető társasbíróságok eljárása részben tételes szabályozás nélkül szűkölködik, részben pedig azt különböző jogforrások szabályozzák. A mellett e jogforrások lényegileg elütő alapelveken nyugosznak, ezért egymással nagyon sok tekintetben egyenes ellentétben vannak és nemcsak az igazságszolgáltatás modern követelményeinek meg nem felelnek, hanem alkotmányjogunknak számos tételével sincsenek összhangzásban.
Rövid áttekintés a magyar bűnvádi eljárási jognak jelenleg hatályban levő forrásain azonnal szembetünteti a felsorolt hiányokat.
a) A törvényszékek hatáskörébe utalt bűncselekmények tekintetében a következő eljárási szabályok vannak érvényben:
1. Az országnak a Királyhágón túl fekvő részeire nézve az országgyülésnek 1867. évi márczius hó 8-án és 11-én tartott üléseiben hozott határozata, melyet később a „Magyarország és Erdély egyesitésének részletes szabályozásáról” szóló 1868. évi XLIII. törvénycikknek 13. §-a fentartott, felhatalmazta a miniszteriumot az igazságszolgáltatás terén szükséges intézkedések megtételére.
E felhatalmazás alapján a m. kir. minisztérium által 1867. junius 27-én, „az erdélyi köztörvényhatóságok alkotmányos hatáskörének visszaállitása tárgyában” kibocsátott rendeletnek 14-ik pontja az Erdélyben akkor hatályban volt „törvénykezési és igazságügyi szabályokat” és ezek közt az 1853. évi julius hó 29-én kibocsátott ausztriai büntető perrendtartást, a hozzá 1861. évig kiadott pátensekkel és rendeletekkel együtt „ideiglenesen” fentartotta.
2. Fiume városában és kerületében ugyanezt a jogforrást hagyta érvényben a magyar országgyülés képviselőházának 1870. évi márczius hó 15-iki ülésében adott, illetőleg a horvát-szlavon országgyülésnek 1870. évi julius hó 20-án hozott határozatában foglalt felhatalmazás alapján a m. kir. miniszterelnök, az igazságügyi m. kir. miniszter és Horvát-Szlavon-Dalmátországok bánja által 1871. évi szeptember hó 14-én 3870. szám alatt kiadott rendeletnek 11. §-a.
Kifejezetten fentartotta e jogszabályt a magyar büntető törvénykönyveknek Fiume városában és az ahhoz tartozó kerületben való életbeléptetése tárgyában 1880. évi augusztus hó 28-én 2.380/I. M. E. szám alatt kibocsátott igazságügyi miniszteri rendeletnek 37. §-a is.
3. A polgárositott magyar határőrvidéken és a fennállott titeli zászlóaljnak területén, - mely a jelenlegi törvénykezési beosztás szerint a karánsebesi és a pancsovai törvényszékek, továbbá a fehértemplomi törvényszék területéből a fehértemplomi, károlyfalvi és kubini, az ujvidéki törvényszék területéből pedig a titeli és a józseffalvi (zsablyai) járásbiróságok területére terjed ki, - az 1872. évi junius 9-én kelt királyi leirat alapján 1872. évi október hó 8-án 31.720. szám alatt kibocsátott igazságügyi miniszteri rendelet XIV. Czikke azt a törvényjavaslatot jelöli meg követendő jogforrásul, a melyet 1872. márczius 6-án az akkor igazságügyi miniszter „a törvényszékek illetőségéhez tartozó bűnvádi eljárásnak ideiglenes szabályozása tárgyában” a képviselőház elé terjesztett.
„A bánsági határőrvidék és a titeli zászlóalj polgárositásának törvénybe iktatásáról és a polgárositás folytán szükségessé vált más intézkedésekről” szóló 1873. évi XXVII. törvénycikknek 16. §-a az emlitett törvényjavaslatot érvényben tartotta s igy ezen a területén e szabályok törvényhozási intézkedés alapján jelenleg is kötelező erővel birnak.
4. Minthogy a most emlitett javaslatnak országgyülési tárgyalása nem volt lehetséges, a bűnvádi eljárási jognak a Királyhágón inneni részekben való sürgős szabályozása pedig különösen a kir. biróságok szervezése és a kir. ügyészség intézményének behozása folytán elkerülhetetlennek mutatkozott: az akkori igazságügyi kormány az 1872. évi május hó 1-én 4765/I. M. E. szám alatt kelt rendelettel e törvényjavaslatot, a képviselőház 15 tagú bizottsága által megállapitott szövegben, azzal a felhivással küldte meg a törvényszékek elnökeinek: iparkodjanak a felügyeletök alatt levő biráknál - a birói függetlenségnek teljes megóvása mellett - oda hatni, hogy „e szabályok a fenforgó bűnvádi ügyek körül alkalmaztassanak.” Egyidejű intézkedés alapján a pesti kir. főügyésznek 1872. évi május hó 18-án 3224. szám alatt kiadott körrendelete utasitotta az országnak Királyhágón innen fekvő részében működő kir. ügyészeket, hogy „a bűnvádi ügyek reájuk ruházott teendőkben és eljárásokban kizárólag e törvényjavaslat szabályait kövessék zsinórmértékül, s a mennyiben hatáskörükben áll, részökről is hassanak oda, hogy a biróságok is a törvényes gyakorlat korlátain belül ugyanezekhez a szabályokhoz alkalmazkodjanak.”
Több biróság kezdetben nem mutatkozott hajlandónak e törvényjavaslatot bűnvádi eljárási gyakorlata alapjául elfogadni, még az akkori budapesti kir. itélőtábla is csak az 1874. év elején járult hozzá, a kir. curia mint legfőbb itélőszék pedig 1878-ig határozott ellentétbe helyezkedett vele.
A 70-es évek végén a biróságok legnagyobb része, - a bár egyes eltérésekkel, - követte a javaslat intézkedéseit, de már a 80-as évek elején a judicatura, - és pedig a kir. curiától vezetve, - sok irányban és nagy jelentőségű kérdésekben eltért azoktól. Igy a törvényszékek elé tartozó bűnügyekben az eljárásra nézve jelenleg nem az 1872. évi javaslatot, hanem a biróságoknak azt sok tekintetben módositó, nem általános és több változást is feltüntető gyakorlatát, mint jogszokást, kell forrásul tekintenünk.
Hazánk területének legnagyobb részében tehát, - a jogforrások történetében példa nélkül álló eset, - a kir. ügyészség tagjaira nézve kötelező szabályul volna tekintendő egy több mint két évtized előtt s akkor is ideiglenes intézkedés gyanánt szerkesztett törvényjavaslat, mely a biróságokra soha sem volt kötelező, hanem csak zsinórmértékül volt nekik ajánlva.
Még ma is fennáll tehát az a szembeszökő visszásság, hogy a bűnvádi igazságszolgáltatás terén együttműködésre hivatott két közhatóságnak: a büntető biróságoknak és a kir. ügyészség tagjainak ellentétes jogszabályokat kellene követniök.
b) „A kir. járásbiróságok hatáskörébe utalt vétségek és kihágások eseteiben követendő eljárást” a büntető törvénykönyvek életbeléptetéséről szóló 1880. évi XXXVII. törvénycikk 44. §-ában foglalt felhatalmazás alapján 1880. évi augusztus hó 15-én 2265/I.M.E. sz. alatt kibocsátott igazságügyi miniszteri rendelet és az 1883. évi VI. törvénycikk az ország egész területére nézve egyöntetűen szabályozza.
c) Megint nagyon elütő jellegű és tartalmú eljárási szabályok vannak érvényben a nyomtatvány utján elkövetett és esküdtbíróságok hatáskörébe utalt bűncselekményekre nézve.
1. Azt 1848. évi XVIII. törvénycikkben foglalt sajtótörvény, melynek 18-23. §-ai a sajtóügyi eljárásra vonatkozó néhány alapvető intézkedést tartalmaznak, csak az országnak Királyhágón innen fekvő részében birnak hatálylyal. E törvénynek 17. §-a felhatalmazván a kormányt arra, hogy „szorosan a büntető eljárásról szóló 1844. évi országgyülési javaslatnak elvei szerint, az esküdtbíróságok alakitását rendelet által eszközölje:” - a kir. miniszterium - a képviselőháznak 1867. évi márczius hó 9-én és a főrendiháznak ez évi márczius 12-én tartott ülésében adott felhatalmazás alapján is, 1867. évi május hó 17-én 307/I. M. E. szám alatt kibocsátott rendeletben szabályozta az esküdtbiróságok előtt követendő eljárást.
Minthogy e rendeletnek egyes pontjaira nézve kétségek merültek fel, e pontokat az 1867. évi julius hó 25-én 307/I. M. E. számhoz kiadott rendelet értelmezte; az 1868. évi május hó 15-én 480. szám alatt kelt rendelet pedig az alaprendeletnek és az 1867. julius 25-iki pótrendeletnek némely intézkedéseit magyarázta.
Ezeken fölül az igazságügyi kormány 1867. szeptember 9-én 696/I. M. E. szám alatt a sajtóvétségekre nézve kirendelt vizsgáló-birák működését;
1867. szeptember 12-én 705/I. M. E. szám alatt a sajtóbirósági közvádlók hatáskörét;
1867. október 1-én 733/I. M. E. szám alatt a közvádlóknak sajtóügyekben való közreműködését;
1868. évi február 22-én 231/I. M. E. szám alatt a sajtóügyi vizsgálóbirák hatáskörét szabályozta;
1868. évi ápril hó 8-án 361/I. M. E. szám alatt a sajtóvétségek miatt teendő feljelentések szerkesztésének módját határozta meg;
végre 1871. évi julius hó 1-én 1.769/I. M. E. szám alatt a sajtóvétségek elitéltek büntetésének végrehajtása iránt intézkedett.
2. A kolozsvári és marosvásárhelyi kir. itélőtáblák területén, valamint Fiume városában és kerületében az 1852. évi május hó 27-én kibocsátott ausztriai sajtórendtartás van hatályban (1880. évi XXXVII. törvénycikk 7. §, illetőleg az 1880. évi augusztus hó 28-án 2.380/I. M. E. szám alatt kelt rendelet 7. §), melyet a Királyhágón túl fekvő területre nézve - az országgyülés két háza által 1867. évi márczius hó 8-án és 11-én adott felhatalmazás, valamint az 1868. évi XLIII. tc. 12. §-ának ezt fentartó rendelkezése alapján, - az igazságügyi és belügyi minisztereknek 1871. évi május hó 14-én 1.498/I. M. E. szám alatt kelt három rendelete, továbbá 1872. ápril hó 22-én 13.448. szám alatt kelt rendelete módositott.
3. A polgárositott magyar határörvidéken és a volt titeli zászlóalj területén az igazságügyi miniszter által 1872. évi október hó 8-án 31.720. szám alatt kiadott rendelet XIV. Czikke, melyet az 1873. évi XXVII. törvénycikknek 16. §-a megerősitett, a sajtóügyekben követendő eljárásra nézve hatályban tartotta az 1862. évi deczember hó 17-én kelt osztrák sajtó-szabályokat.
Figyelembe kell még vennünk, hogy az anyagi igazság és az egyéni jogok számos biztositékát felfüggesztő rögtönbirósági eljárást szintén nem törvényhozási intézkedés, hanem az 1868. évi november hó 5-én 6.400. szám alatt kelt bel- és igazságügyi miniszteri rendelettel közzétett szabályok határozzák meg, azokkal a módositásokkal, melyeket az 1873. évi november hó 8-án 35.042/I. M., 1874. évi május hó 9-én 1.566/I. M. E., 1876. évi január hó 19-én 883/I. M., végre az 1879. évi 34.461/I. M. szám alatt kelt rendeletek tartalmaznak.
Felemlitendő továbbá, hogy a törvényszékek előtti eljárás körébe vágó számos olyan kérdésről, melyet legalább a főelvek tekintetében kétségkivül törvénynek kellene szabályozni, - különösen a levelek, táviratok és egyéb postai küldemények lefoglalása, a bűnvádi eljárásnak újrafelvétele, a jogerősen megállapitott szabadságvesztés-büntetésnek elhalasztása, a kegyelmi tanács intézménye, illetőleg a halálbüntetés végrehajtása vagy átváltoztatása iránti véleményadás tárgyában - törvény helyett nálunk rendeletek intézkednek.
Végül nem hagyható figyelmen kivül, hogy a kir. biróságok területének változása folytán még az a sajátszerű jogállapot is fejlődött ki, hogy egyazon törvényszéknek területén is eltérő eljárási szabályok vannak hatályban. E körülmény a fehértemplomi és az ujvidéki törvényszékekre vonatkozólag már fennebb az 1872. évi törvényjavaslat hatályának tárgyalásánál fel volt emlitve. Fenforog az még a deési, a dévai és a zilahi törvényszékek tekintetében is, melyeknek területén levő és előbb a szoros értelemben vett Magyarországhoz tartozott több községben ugyanazok a jogforrások szabályozzák a bűnvádi eljárást, melyek a Királyhágón innen hatályban vannak, a mig e törvényszékeknek többi területén a recipiált ausztriai jogforrások érvényesek.
A fennebb előadottak a legszembeszökőbb módon bizonyitják azt, hogy bűnvádi eljárási jogunk forrásai tekintetében a jelenlegi állapot az állam és a polgárok érdekeinek veszélyeztetése nélkül továbbra fenn nem tartható.
Tűrhetetlen visszásság az, hogy ugyanabban az államban, egységes igazságügyi törvényhozás alatt, sőt ugyanannak a törvényszéknek és járásbiróságnak területén lakó polgárokra nézve, a büntető igazságszolgáltatást egészen elütő, külömböző jogforrások szabályozzák.
A gyakorlatban számos nehézséget és tévedést idéz elő, hogy biróságaink a szerint, hogy valamely bűncselekményt két közvetlenül szomszédos község közül melyikben követtek el, vagy hogy két szomszédos biróság közül melyik inditotta meg előbb az eljárást, - két-háromféle egészen elütő jogrendszert kénytelenek alkalmazni.
A korábbi erdélyi és ezzel határos részekben, illetőleg Fiuméban és részben a polgárositott határőrvidéken is lehetetlen továbbra fenntartani azokat a jogforrásokat, melyek egyformán idegenek mind a magyar jognak történeti fejlődésétől, mind jogászközönségünk egyhangú meggyőződésétől, melyek már recipiálásuk idejében, ezelőtt huszonhat évvel is el voltak maradva a tudománynak akkori szinvonalától és melyeket keletkezésök helyén is már évtizedek előtt megfelelőbb, új törvényekkel pótoltak.
Nem lehet szemet húnyni az elől, hogy az ország nagyobb részében az élet számtalan kérdésének megoldása, a döntés a legfontosabb polgári jogok felett, az eljáró biróságoknak egyéni felfogásától, változó hajlamtól, a nem teljesen egyöntetű, nem mindenben megállapodott és nem általános birói gyakorlattól függ, és hogy a jogegység hiánya, a sok tekintetben ellentétes judicatura a jogérzetet sértik, a jogbiztonságot megingatják.
Kétségtelenül törvényhozásunknak egyik fölötte sürgős, mellőzhetetlen feladata, hogy a bűnvádi igazságszolgáltatás terén az egyéni szabadságnak és a birói hatalomnak határait tüzetesen megjelölje. Az alkotmányos és parlamenti kormányforma mellett, melynek alaptételeihez tartozik a hatalmak egyensúlya és a kölcsönös ellenőrzés, lehetetlen fentartani azt az állapotot, mely az egyéni jogokat legközvetlenebbül és leggyakrabban érintő büntető biráskodást szabályozatlanul hagyja.
A jelenlegi jogállapotnak eme visszásságai a legmegyőzőbben bizonyitják a bűnvádi perrendtartás megalkodásának napról-napra égetőbb szükségét.
Az a törvénykönyv, melylyel a magyar törvényhozás a bűnvádi eljárást szabályozni fogja, csak ugy felelhet meg feladatának, ha összhangzásban lesz közjogunk szellemével, hazánk lakosságának jogi meggyőződésével, nemzetiségi, társadalmi és műveltségi viszonyaival és ha kellő figyelemre méltatja a magyar jognak történeti fejlődését, évszázadokon át nyilvánult irányát és alapelveit.
Még ebből az okból is szükséges röviden vázolni a hazai büntető birói szervezet és a magyar bűnvádi eljárás fejlődésének leglényegesebb adatait, a mennyiben ezek a kútforrásoknak gyér és feldolgozatlan volta mellett rendelkezésre állanak.
Minthogy a vezérek korából az egykorú külföldi történetiróknak és a századokkal később élt hazai krónikásoknak fogyatékos és kevéssé megbizható feljegyzésein kivül más forrás nem maradt: az alábbi vázlat a királyok korával kezdődik, melytől fogva hiteles adatok állnak rendelkezésre.
Czélszerűnek mutatkozik e fejtegetéseket három korszak szerint felosztani. E korszakok elseje a Szent-István korától a Hármaskönyv létrejöttéig, a második korszak innen az 1853. évi ausztriai büntető perrendtartás életbeléptetéséig, végre az utolsó - alkotmányunk visszaállitásától napjainkig terjed.
Az első korszak alatt a törvényhozás a felmerülő szükséghez képest esetről-esetre alkotott törvényeket s igy a jogélet rendezése hézagos és fogyatékos volt. Egy új korszak megnyitója gyanánt méltón tekintendő a Hármaskönyv, mint az akkor érvényes hazai jognak első rendszeres egybefoglalása és a későbbi törvényhozásnak kiinduló pontja. Minthogy az 50-es évek elején a büntető biróságoknak új szervezése és az 1853. évi osztrák büntető perrendtartás behozása megakasztotta büntető igazságszolgáltatásunknak belszerves fejlődését, ez is korszakot alkotó forduló pontnak tekintendő.
Alkotmányunk értelmében a birói hatalom egyike a legfontosabb felségjogoknak. Az első királyok az igazsászolgáltatást személyesen tanácsuk (regalis senatus, concilium, consistorium regale, Szt. István II. k. 14., 16., 19., 23., 29. fej., Szt. László II. k. 1. fej.) közreműködésével, udvaruk székhelyén (in curia regia) vagy a Székes-Fehérváron tartott törvénynapokon (a zalavári apátságnak 1024. évben kelt kiváltságlevele Fejér, Cod. dipl. I. 308. l., III. Béla 1175. évi oklevele ugyanott II. 188. l., 1222: I. tc.) gyakorolták.
Midőn az igazságszolgáltatásért folyamodók száma mindinkább növekedett, a királyok kénytelenek voltak a büntető birói hatalom gyakorlását másokkal, részint állandó megbizás, részint külön kiküldés mellett megosztani. A XII. század vége felé a király már csak a nemesek főbenjáró ügyeiben, továbbá külön kiváltsággal felruházott egyes testületek és főurak ügyeiben biráskodott személyesen (Pécs kiváltság-levele, Endlicher Monum. Arpad. 397. l., IV. Bélának 1263-ban kelt kiváltságlevele, Fejér, C. d. IV. 110. l.) I. Mátyás alatt a király csupán a protonotariusok itéletei ellen intézett felebbezések, továbbá egyes súlyos bűntettek tárgyában (I. 1., III. 14., XXVIII. tc.) és az örökös főispánok felett (VI. XXI. tc. 1. §) ült az ország főpapjaival és zászlósaival birói széket. II. Ulászló idejében egyedül a hűtlenségi, a nagyobb hatalmaskodási és a királyi biráktól felebbezett ügyek elintézése volt a királynak fentartva (I. 13., III. 8., IV. 7. tc.).
Azok között, kikre a király birói hatalmának egy része átszállott, az első helyet foglalja el a nádor (comes curialis major, comes palatinus, később röviden palatinus). Kezdetben a királynak udvarbirája volt és önállóan csak a királyi udvarnokok felett (Szent László III. k. 3. f.), más ügyekben pedig csak mint a király megbizottja vagy kiküldöttje itélt. A királyi tekintély emelkedésével első hivatalnokának befolyása is emelkedett. Azon fölül mindjobban szaporodtak az esetek, melyekben a király helyettesre szorult és ez, hivatalos állásánál fogva, csak a nádor lehetett. Igy öregbedett mindinkább a nádornak hatásköre és a XIII. században már odáig terjedt, hogy a király akadályoztatása esetében a nádor tartotta a székesfehérvári törvénynapokat, és hogy a királynak külön fentartottak kivételével mindennemű ügyben itélt (1222:1., VIII. tc.). Tagja maradt a királyi tanácsnak, de a királyi biróságtól önálló birói hatóságot, külön curiával, helyettessel és segédszemélyzettel is nyert (váradi regestrum 94-ik pont 1222:VIII. tc.). Főbb feladata volt a bűntettesek üldözése s e végből az ország külömböző vidékein birói széket tartott. Az ország lakói, kik többnyire őt és nem a királyt látták a jogszolgáltatással foglalkozni, hozzászoktak benne a birói hatalom első gyakorlóját tisztelni, mely meggyőződés az Anjou-házból származott királyok magvaszakadta után beállott zavarok alatt, midőn a nádor volt gyakran az állam tényleges feje, még jobban megerősödött. Erőteljes, a királyi hatalomra féltékeny király, mint Hunyadi Mátyás, a nádor hatalmának ily túlfejlődését meg nem tűrhette. A nádornak országszerte biráskodását (II. 21. cz.) az ugynevezett judicium generalet, előbb korlátolta és egy évre felfüggesztette (III. 5., V. 14. cz.), utóbb egészen eltörölte (VI. 1. cz.). Ezzel azonban nem korlátolta a nádornak a király székhelyén gyakorolt biráskodását, mely birtokkérdésekben és nagyobb hatalmaskodás tekintetében bárkire kiterjedt (V. 9. cz.).
A judicia generalia utóbb is eltörölve maradtak, mert II. Ulászló I. 35., VII. 43. törvénycikkei, melyek kivételkép megengedik, hogy a nádor, vagy az országbiró oly megyébe, hol a bűntettesek nagyon elszaporodtak, üldözésök és megbüntetésök végett kiküldessék, a kiküldés nélkül megtarthatott judicium generaletől már lényegesen eltérő intézményt honosítottak meg.
Második hagyományosa volt a király birói hatalmának az országbiró (kezdetben comes curialis minor, azután judex curiae, mint az 1191. évi pécsi kiváltságlevélben). A nádor helyetteséből, annak önálló birói hatáskörrel történt felruházása után, utódává vált az udvarbirói hivatalban. Később a királyi biróságnak (curia) vezetőjévé lett s addig, mig a király udvaránál tartózkodott, bárki felett itélhetett (1222:IX. törvénycikk). Mint a király helyettese és első segéde a birói hatalom gyakorlásában nem nyert önálló birói hatóságot.
Jelentékeny szerep jutott a királyi biróságban a királyi jegyzőnek vagy kanczellárnak (regalis notarius, vagy aulae regiae cancellarius), ki a határozatokat és más okiratokat szerkesztette, vagy ezeknek szerkesztésére felügyelt és a királyi pecsétet kezelte (II. Géza 1156. évi oklevele, Árpádkori okmánytár VI. 22., 91. l.). Ez okból a „personalis praesentia regis” czímet is viselte. Mivel az első századokban rendesen csak a papok voltak irástudók, a királyi kanczellárt is a főpapok sorából vették és utóbb e hivatalt az esztergomi érsekséggel kapcsolták egybe. Az 1514. évi LV. tc. azonban kimondja, hogy a királyi pecséttel, mint személynököt világi egyént bizzanak meg.
A nádor, az országbiró és a kanczellár az ország rendes birái közé voltak számitva, (I. Mátyás VI. 68. cz.), mert bármely ügyben eljárhattak, a királyi biróságban részt vehettek, és az elé másokat idézhettek.
Királyi birák voltak még: a tárnokmester, a horvát-, dalmát- és szlavonországi bán, az erdélyi vajda és a nagy-szenesall. Az utóbbit azonban I. Mátyás után az okiratok nem emlitik. (I. Mátyás VI. 68. cz.). Mind a most emlitettek, mind az ország rendes birái, helyetteseket, protonotariusokat nevezhettek ki és ezek is a királyi biróság tagjai közé tartoztak.
A tárnokmester (camerarius vagy tavernicorium regalium magister, II. Géza 1145. évi kiváltságlevele, Fejér C. Dipl. ll. 120.) tulajdonképen a király kincstárnoka volt. Mint ilyen a városok felett, melyek a királynak adóztak, fenhatóságot gyakorolt és azoknak felebb vitt ügyeiben másodfokon itélt (Zsigmond II. 4., 12., III. 11. cz.).
A bán, az erdélyi vadja és később a székelyek grófja (II. Ulászló I. 33. cz.), a kormányzatukhoz tartozó területen a nádorihoz hasonló, független birói hatalmat gyakoroltak és külön biróság élén állottak.
Mint a királyi és nádori biráskodás közös intézménye, felemlitendők az ugynevezett nyolczados törvénykezési szakaszok (octavae vagy judicia octavalia), melyek, ugy látszik, a székesfehérvári törvénynapokból származtak. Nevök onnan ered, hogy évenkint bizonyos ünnepek (eleinte szent-György napja és Epifania) után következő nyolczadik napon kezdődtek (I. Mátyás IV. 13. cz., Kittonich dir. meth. l. fej. 3. kérd. 2. §). Első rendszeres megtartásuk a XIV. századba eshetett; törvényeink közül legelőbb emliti őket az 1454. évi X. tc., mely őket ideiglenesen felfüggesztette. II. Ulászló korától fogva kitűzésük iránt majdnem minden országgyülésen történt intézkedés.
A nyolczados törvénykezési szakaszokban mind a szorosan vett királyi, mind a nádori biróság, a király székhelyén működött. Megkülönböztettek octavakat szorosabb értelemben (magnae, integrae), melyek rendesen 40 napig tartottak (II. Ulászló III. 2. cz. 1. §) és bárminemű fontosabb ügyre kiterjedtek, továbbá breves octavakat, melyek utóbb csakis brevia judicia név alatt fordulnak elő, 20-25 napig tartottak (I. Mátyás IV. 13. cz., II. Ulászló III. 2. cz.) és a sürgősebb, nagyobbára a nádori birósághoz tartozó ügyek elintézésére szolgáltak.
A nyolczados törvénynapokon az ország két rendes birájának, a többiek helyetteseinek és az országgyülésen választott főpapoknak és főuraknak jelen kellett lenniök. (I. Mátyás VI. 3., II. Ulászló I. 40. cz.) II. Ulászló alatt törvény mondta ki, hogy az octavalis törvénynapokban az ország rendes biráin kivül három főpapnak, három főurnak és tizennégy nemesnek (II. 8. cz.), illetőleg két-két főurnak és főpapnak és tizenhat előkelő jogtudó nemeseknek (II. 2. cz.), utóbb ismét négy-négy főurnak és főpapnak és tizenhat nemesnek (IV. 10. cz.) kell résztvenni. A rövid nyolczados birói napok 1500 óta folyton tartandóknak határoztattak (II. tc.), mi végett ki volt mondva (II. Ulászló IV. 10. cz.), hogy e törvénynapokban csak a főpapokból, főurakból és nemesekből választott huszonnégy tagnak fele tartozzék résztvenni, de azért félévenkint felváltva állandóan Budán lakni. A biróság e tagjainak a törvény fizetését is biztositott.
Jelentékeny működési körük volt e biróságoknál az itélő mestereknek (protonotarii). Eltekintve attól, hogy a biróságok eljárását idézések, értesitések, bizonyitványok kiadása által előkészitették s az érdemleges eljárásban a jegyzői és forgalmazói teendőket végezték, kisebb jelentőségű ügyekben már mint önálló birák is kezdettek működni, mi azonban e korszakban még törvényellenesnek volt tartva (I. Mátyás IV. 20., II. Ulászló I. 69. cz.). A mellett ők képviselték a biróságok személyzetében a szakismeretekkel, gyakorlati képzettséggel biró elemet és ez részökre nem csekély befolyást biztositott (II. Ulászló III. 6. cz.).
A királyi udvari biróságokon kivül még kisebb hatáskörű vidéki biróságok is működtek, melyeknek szervezete a rendi külömbségek befolyása alatt fejlődött ki.
Szt.-István és közvetlen utódai korából nem maradt reánk okirat-bizonysága annak, hogy a nemesek (servientes regis) más biróságnak voltak volna alávetve, mint a király biróságának. Igen valószinű, hogy akkor még a régi törzs-szervezet szerint hatósági körrel és tekintélylyel felruházott főemberek is biráskodtak a nemesek ügyeiben. Annyi bizonyos, hogy a várszervezet közegeit e korszak első századaiban a nemesség irányában még birói jogok nem illették (1222:V. tc.). A XIII. század vége felé változott a helyzet és a várrendszerből, mely eredetileg a királyi sereg talpköve volt, közigazgatási szervezet fejlődött. Részint a társadalmi és forgalmi érintkezés a tulajdonképeni várnépével, kik közől a várjobbágyok vele hasonló rendi állást élveztek, részint a főurak hatalmaskodása és a közös veszély érzete birta a köznemeseket arra, hogy az új szervezetbe beilleszkedjenek. Megjelentek a várbeliek gyülésein, jogvédelemért folyamodtak biráikhoz és a várnépével mindinkább összeforrva, megalkották a megyéket. Igy keletkezett a megyei biráskodás.
A régi várkerületekben a várispán (comes castri, comes parochianus) és udvarbirája (comes curialis castri) gyakorolták a birói hatalmat. Kivülök a király által kinevezett bilochus vagy bilotusnak is volt birói hatásköre (1222:V. tc., váradi regestrum). Ez a tolvajok és rablók ellen járt el, de csak a várispán felügyelete alatt.
A várispán, most már megyei vagy főispán, a megyékben is megtartotta főbb birói állását. Megmaradt az udvarbiró is, csakhogy hatásköre számos közigazgatási teendőkre kiterjesztetvén, a XIV. század elején főispáni helyettességgé fejlődött és az alispán (vicecomes) elnevezésére adott alkalmat (1291:V. tc., Kovachich kiad.). A bilochus a megye birái között már elő nem fordul. De helyette egy új birói hivatallal, a szolgabiróival (judex servientium vagy pobilium) találkozunk (IV. Béla kiváltságlevele Sz.-Fehérvár részére, Cod. Dipl. IV. 2. 230. l.), 1291:V. tc. Kovachich), melynek eredete a nemesi elemnek a várszervezetbe való beolvadásával függ egybe. A közigazgatási teendőkkel elfoglalt fő- és alispán az igazságszolgáltatásnak kevesebb időt szentelhettek, új birói közegek felállitása vált tehát szükségessé. Hogy ezek a jogaira féltékeny nemesség bizalmát is megnyerjék, alkalmazásuk ennek hozzájárulásával, választás utján történt (1298:XXVI. tc. Kovachich. Zsigmond VI. 2. tc.; I. Mátyás VI. 9. cz.; II. Ulászló I. 34. cz.). A szolgabirák a nemeseknek és azokkal egyenlő állású várjobbágyoknak és idegeneknek (hospites) csekélyebb jelentőségű ügyeiben rendesen egy vagy két esküdt (jurati assessores) közreműködésével itéltek. A most felsorolt megyei birákból alakult azután a megyei törvényszék, mely eleinte a fő- vagy alispán elnöklete alatt rendesen négy szolgabiróból (sedes judiciaria, sedria) állott (Zsigmond VI. 7. 1. casus 1. §). I. Mátyás idejében azokhoz még a tulajdonképen végrehajtói közegekül választott esküdt nemesek is járultak (I. Mátyás VI. 8.), de ezeket II. Ulászló alatt ismét kiküszöbölték (I. 53. cz.). A megyei törvényszék hatásköre kiterjedt az összes megyebeliekre, kivéve, ha a nádor azon a vidéken biráskodott (1298:XXVI. tc. Kov., II. Ulászló II. 15. cz.).
A városok nagyobbára csak a XIII. században a várszerkezet felbomlása után nyertek területi önállóságot és azzal saját biróságot (Régi városi kiváltságlevelek, Endlicher: Monumenta Arpadiana 399. és köv. l.). A polgárság évenkint választott biráját (villicus, judex), ki tizenkét választott és esküvel kötelezett polgár (jurati cives) közreműködésével itélt.
Uri hatalom és biráskodás a földesurat a királyság első századaiban csak a rab- és udvarszolgák irányában illette. A jobbágyok, mint szabad eredetűek és a föld használatáért csak terményekben és szolgálatban bért fizetők, rendesen még a várhatóság alatt álltak. Voltak azonban kivételek, melyeket királyi kiváltságlevelek, nagyobbára egyházi főurak részére tettek, kimondva, hogy a földbirtokukon lakók a várispánok és tisztjeik hatósága alól kivéve legyenek (Zalavári apátság 1024. évi alapitólevele C. D. I.). A világi főurak hatalmának gyarapodásával ezek is szert tettek hasonló kiváltságokra, melyeknek terjedését a királyi tekintély és a várszervezet hanyatlása mozdította elő. Igy történt, hogy a várszervezetnek átalakulása után, mely a jobbágyoknak közhatóságtól közvetlen függőségét is megszüntette, ezek földesuri hatóság alá kerültek. A XIV. századtól kezdve már az ország törvényes szokásának volt elismerve, hogy a földesur a birtokán lakó szolgák és jobbágyok felett személyesen vagy tisztjei által biráskodjék. Birói hatósága ugyan nem terjedt ki rendesen nyilvános lopás, rablás és főbenjáró bűntettek miatt inditandó eljárásra, mely a városi, illetőleg főispáni biróságnak volt fentartva, de külön királyi kiváltság feljogosithatta őt a büntető biráskodás emez ágára is. (Jus gladii, Zsigmond II. 5. cz. 1. § és II. 8. cz., III. 10. cz.; II. Ulászló II. 19. cz.).
Ama nagy tekintély, melyet a most tárgyalt korszakban a katholikus egyház és képviselői élveztek, azoknak az igazságszolgáltatásra is befolyást biztositott. A kor szellemének megfelelő történelmi fejlemény tehát az, hogy az egyháziak felett kevés kivétellel csakis feljebbvalóik gyakoroltak büntető hatalmat (Szt. István II. fej.; Kálmán I. 5., 6., 14. fej.; Szt.-László II. 13., III. 25. fej.; II. Ulászló VII. 48. cz.), sőt hogy az egyházi biráskodás világiakra és a köztörvényeket sértő bűncselekményekre is kiterjedt (Kálmán I. 58., 59.; I. Mátyás I. 3. cz.) Azonfölül a polgári biróságok előtt folyó büntető eljárásra is befolyást gyakorolt a papirend, részint mint törvényes bizonyság (1231:XXI. tc. Kovachich Vest. Com. 98. l.), részint mint az istenitéletek ellenőrzése (I. László I. 28. fej., Kálmán I. 22. fej.). A korszak vége felé a sok háború és belzavar a rendes biróságok működését sok esetben megszakitván, a felek gyakran folyamodtak az egyházi biróságokhoz. Ennek következtében ezeknek eljárási köre mindinkább szélesbült, ugyannyira, hogy korlátozása törvényhozási intézkedést tett szükségessé (I. Mátyás I. 3., II. 17., V. 17.; II. Ulászló I. 46., II. 10., III. 60., V. 25. cz.).
Sajátszerű alakzata az egyházi és polgári vegyes biróságnak volt I. Kálmán „synodalis birósága” (I. 2. fej.), mely a püspök elnöklete alatt a megyei ispánokból és más tisztviselőkből állott és bármely ügyben itélt. Működése azonban alkotójának halálával ismét megszünt.
Hazai bűnvádi eljárásunk fejlődésének első korszakában nagyobbára vádalakú volt. A király és az állam ellen irányzott bűncselekmények, továbbá rablás, rablógyilkosság, lopás, bűbájosság, gyujtogatás, pénz- és okirathamisitás ugyan hivatalból voltak üldözve (Szt.-István II. 51. fej., Szt.-László III. 1., 9., 18. fej.; Róbert Károly 18., 38. §; Zsigmond II. 5.; I. Mátyás V. 14., VI. 1., VI. 48.; Ulászló I. 81., II. 19. cz.), sőt a felségsértés, rablás, lopás vagy más nyilvános bűntett esetében a feljelentés büntetés terhe mellett kötelezővé volt téve (Szt.-István II. 51. fej.; Zsigmond VI. 6., 4. eset; I. Mátyás VI. 38., Ulászló I. 80., VII. 37.), azonban a magánegyének ellen irányuló bűncselekmények üldözése és megbüntetése nagyobbára a sértett fél panaszától függött. Magával hozta ezt a hatályban volt compositionalis rendszer, mely megengedte, hogy a bűntettes a törvényszerű büntetést az elégtételre jogosulttal való kiegyezés, vagy annak részére megállapitott díj fizetése mellett magától elháritsa (Szt.-István II. 13., 14., 15., 42. fej.; Szt.-László I. 14. fej.; I. Lajos 9. cz.; Zsigmond VI. 5.; Mátyás VI. 55.; II. Ulászló I. 74. cz.). Az eljárásnak törvényességét, mint alkotmányjogi előfeltételt II. Andrásnak arany bullája (1222. évi II. tc.) fejezte ki leghatározottabban a következő szavakkal: „Akarjuk azt is, hogy a nemeseket (servientes) sem mi, sem utódaink valamely hatalmasnak való kedvezésből sem el ne fogják, sem meg ne rontsák, hacsak előbb megidézve és törvény rendje szerint elitélve nem voltak.” Az arany bullának ez a czikke a nemesi előjogoknak egyik sarktételévé vált és bűnvádi eljárásunknak fejlődésére 1848-ig befolyást gyakorolt. Rajta és a szivósságon, melylyel a magyar nemesség törvényes jogaihoz ragaszkodott, tört meg az áramlat, mely a nyomozó rendszernek majdnem egész Európában oly döntő győzelmet szerzett, s melynek nyomai, a most tárgyalt korszak vége felé hazánkban is mutatkoztak.
Az európai continensen a XV. század vége felé a canoni és a római jog már átalakitotta a hazai jogot és a bűnvádi eljárásban meghonositotta a nyomozó elvet: I. Mátyás, ki országát nemcsak hatalmassá, hanem műveltté is igyekezett tenni, tanintézetek felállitása, külföldi tudósok behivása, valamint a külföldi egyetemek látogatásának pártolása által hathatósan előmozditotta a mindinkább érvényre emelkedett római és canoni jog ismeretének terjedését. Azok, ki e tanulmányokkal foglalkoztak, a gyakorlati életben a rendszerességnél és fejlettségnél fogva megnyerő idegen jognak tekintélye elől sem zárkózhattak el. Maga a király is pártjukra állva, igyekezett hazánkban érvényt szerezni a tudósai által magasztalt jogrendszernek (Vives de caut. corr. art. VII. könyv) és irtogatta a nyilvános népbiráskodásnak ezzel össze nem férő maradványait. (III. 5., VI. 2., 68. cz.). Ez okozta, hogy a nagy királynak és utódának, II. Ulászlónak uralkodása alatt a vádrendszer és a nyilvánosság háttérbe szorult és a büntető eljárás némileg kezdett kivetkőzni nemzeti jellegéből.
Oly korszakban, melyben az irás és az olvasás a ritka ügyességek közé tartozott, a büntető eljárás nem lehetett irásbeli. Törvénytárunknak III. Béla királyra vonatkozó történelmi jegyzetei közt ugyan olvassuk, hogy e király az irásbeli eljárást meghonositotta volna, de 1181. évi oklevele szerint (Árpádkori új okmánytár VI.) az irásbeli eljárás csak a panasznak irásban való benyujtásából és a tárgyalásnak jegyzőkönyvbe vételéből állott. Hogy azonban az eljárás III. Béla után is szóbeli maradt, annak bizonysága törvényeinknek több rendelkezése, melyek a biróság előtt személyesen megjelent felek rakonczátlankodásának megszüntetése végett voltak hozva. (I. Mátyás VI. 54. cz., 68. cz. 8. §; II. Ulászló I. 42. cz.).
Az eljárás alakiságai az első századokban lehető egyszerűek voltak és nem tértek el a polgári perbeliektől. Ha a felek megjelentek a biró előtt, ez kihallgatta őket s bizonyitást rendelt vagy nyomban itéletet hozott. Legtöbb formaságot alkalmaztak még az idézéseknél (evocationes), melyek eleinte az illető biró pecsétjének megküldésével történtek és a pristaldusok és hirnökök (praecones) által voltak teljesitve. (Szt. László I. 42., III. 25. fej.; Kálmán I. 5., 6., 14. fej.). Később idézőleveleket használtak, melyeknek azonban birói pecséttel kellett ellátva lenniök s melyeket királyi vagy nádori megbizottak (homines regii vel palatinales), illetőleg káptalanbeliek kézbesitettek (I. Lajos 22.; Zsigmond VI. 8.; I. Mátyás I. 1. cz. 9. §, VI. 8. cz.).
Bizonyitó eszközökül e korszakban az istenitélet, a közhir, az eskü, a birói szemle és a tanukihallgatás szolgáltak.
Az istenitéletek közől gyakorlatban voltak a tüzes vas és forróviz próbája (Szt. László I. 28. fej.; Kálmán I. 22. fej.) s a bajvivás. Az előbbiek a XIV. század folyamán, valószinűleg a canoni jog tilalma következtében a gyakorlatból kimentek. A párbajt a panaszló és a terhelt vivták, de néha maguk helyett bajvivókat állitottak (I. Mátyás VI. 18.). E nemét az istenitéleteknek I. Mátyás azokra az esetekre szoritotta, melyekben minden egyéb bizonyiték hiányzik (VI. 18. cz.) és ekkor is nem a rendes, hanem csak a hadbiróság által elrendelhetőnek nyilvánitotta. Ezt megerősitette a II. Ulászló alatt hozott I. 37. tc. is, minek következtében az istenitéletek e nemének alkalmazása is nemsokára megszünt.
Közhir alapján, vagyis ha valakit az egész község bűnösnek tartott, az illető még nem volt elitélhető, hanem csak ártatlanságának bizonyitására volt kötelezve (Szt. László II. 4. fej.), mit azonban már az 1222. évi VI. tc. megszüntetett.
Mindannyi bizonyitó eszköz közől leggyakrabban volt használva az eskü és pedig nagyobbára mint tisztitó eskü. Az esküt-tevőnek kényszerhelyzete szükségkép sok hamis esküre adott okot, melyeket I. Mátyás szerint a tanukkal és párbajjal való bizonyitás (III. 28. cz. 5. §) kiterjesztésével, részint a panaszló esküjének megengedésével (VI. 14. cz. 9. §) kivánt kiküszöbölni. Az esküt az illető fél egyedül vagy eskütársak (conjuratores) közreműködésével tette és ezek még a korszak végeig alkalmazva voltak. (I. Mátyás VI. 14. cz.; II. Ulászló VII. 42., 51., 52. cz.; Hk. II. 32. cz.).
Tanuk kihallgatása már a legrégibb idők óta volt gyakorlatban. Szt. István (II. 3. fej.) rendeli, hogy a tanu keresztény, becsületes, házas, családos legyen, hogy a szolga ura ellen, a világi állású pap ellen nem tanuskodhatik (II. 19., II. 3. fej.). Kálmán pedig azt határozta, hogy a tanut kihallgatása előtt meg kell gyóntatni és hogy azt, ki valótlanul vallott, tanuságtételre többé ne bocsássák (I. 27. fej.). Részletesebb rendelkezések a tanuk kihallgatásáról törvényeinkben csak a communius inquisitio behozása, vagyis a XIV. század közepe óta találhatók. Ez inquisitio inkább a polgári peres eljárás intézménye volt és azt a panaszló fél kérelmére a király, a nádor vagy az országbiró rendelte el (I. Lajos 23. cz.; I. Mátyás VI. 14., Hk. II. 28., 32. cz. 2., 3. §). Minthogy azonban akkor még számos büncselekmény, mint a hűtlenség, a hatalmaskodás, továbbá az erőszakos kártétel és foglalás polgári uton volt megtorolva, az inquisitio a bűnvádi eljárás szempontjából is jelentőséggel bir. Valószinűleg egyike ama perjogi intézményeknek, melyeket Verbőczy szerint (Hk. II. 6. cz. 12. §) Róbert Károly állitólag Francziaország határairól ültetett át hazánkba. Legelőbb ennek fia, I. Lajos törvényeiben fordul elő és abban, hogy a felek kérelmére királyi vagy főbb birói parancscsal volt elrendelve, továbbá, hogy azt nyilvánosan külön kiküldött és nem a per birája foganatositotta, megegyez a régi franczia „enquete local”-lal, ellenben eltér a régibb törvényeink kútforrásául szolgált frank capitularek „inquisitiójától”, melyet a királyi „missus” hivatalból teljesitett.
A fennebb idézett törvényhelyek szerint a communis inquisitio alkalmával kihallgatandó tanuknak a tett szinhelye szomszédságában lakóknak vagy legalább megyebelieknek, nemeseknek, megfelelő életkoruaknak kellett lenni és nyilvánosan, önként, félelem nélkül, határozottan, eskü alatt vallani. Kihallgatásuknál, melyet káptalanbeli vagy királyi ember teljesitett, a felek nem lehettek jelent (I. Mátyás VI. 14. cz. 4. §). A tanuk vallomása magában még nem volt bizonyiték, hanem eredménye szerint itélték meg az esküt a feljelentő vagy a vádlott részére.
Szükség esetében a communis inquisitio alkalmával helyi szemlét is tarthattak (I. Mátyás id. cz. 6. §, Hk. II. 41.).
Az inquisitioról hiteles okiratot vettek fel és ezt a kiküldött az itélőbiróhoz terjesztette be, ki a felek vagy ügyvivőjök (procuratores 1439. évi XXIII. tc., I. Mátyás III. 14., VI. 69. cz.) meghallgatása után hozta itéletét. Ezt irásba kellett foglalni, felolvasni és az itélőmesternek aláirásával és pecsétjével ellátni (I. Mátyás VI. 69. cz.).
Perorvoslatról már az első királyok törvényeiben történik emlités (Szt. István II. 43. fej., Kálmán I. 23. fej.). Az alsófokú biró itéletével meg nem elégedő fél panasszal fordult a királyhoz, a miatt, hogy a biró igazságtalanul itélt. Ez a felebbezésnek kezdetleges alakja. Érvényesitésére a székesfehérvári, utóbb az octavalis törvénynapok nyujtották a megfelelő alkalmat. A királyi birák itéletei ellen a királyhoz intézett felebbezés a korszak végeig gyakorlatban maradt (I. Mátyás III. 14. cz., II. Ulászló IV. 7. cz.). Ellenben a helyhatósági biróságok hatáskörének szélesbülése folytán azoknak itéleteire nézve eltérő felebbezési rendszer és fokozat fejlődött. A földesur biróságának itélete ellen a megye ispánjához, ennek határozata ellen pedig a király biróságához (curia) lehetett orvoslatért folyamondi (Zsigmond II. 8. cz., I. Mátyás VI. 53., II. Ulászló I. 81., III. 71. cz.). A városi birák itélete a tárnokmesterhez vagy ama város biróságához volt felebbezhető, melynek joga az elsőfokú biró székhelyén hatálylyal birt (Zsigmond II. 12. cz.). A tárnokmester itélete ellem még felebbezéssel lehetett élni a királyhoz, mindazonáltal mind az ennek, mind a megyei biróságnak itélete ellen használt alaptalan felebbezés, büntetéssel volt sujtva (I. Mátyás VI. 53., II. Ulászló I. 72. cz.).
Emlitést kell még tenni az eljárásnak kivételes nemeiről.
Egyik: a nagyobb hatalmaskodás esetében követendő eljárás, melyet legelőbb Zsidmond király szabályozott (VI. 45. cz.). Ennek törvénye szerint a sértett köteles volt királyi parancsot kieszközölni és azzal a megyei ispánokhoz és szolgabirákhoz fordulni. Ezek a legközelebb levő hiteles hely bizonyságát és a megye nemességét a biróság székhelyén tartandó gyülésre (proclamata congregatio) hivták egybe és e gyülés határozott a hatalmaskodás megtörténte és az elfoglalt birtok vagy ingóságok visszaadása tárgyában. A nagyobb hatalmaskodás érdemében hozandó határozatot a király magának, illetőleg a nádor vagy országbiró biróságának tartotta fenn. A megyei birák kötelesek voltak a peres feleket meghatározott napra a nevezett királyi biróságok egyike elé utasitani, hol az ügy minden további halasztás és a peres eljárás alakiságainak mellőzésével az egyik vagy másik fél elmaradása esetében is esküre szóló véghatározattal nyert befejezést. Az eljárás e szabályait az 1439. évi XXIX. tc. megerősitette. Az 1454. évi XV. tc. szerint pedig a megyei ispán a szolgabirákkal és a megyei választott emberekkel itélt a hatalmaskodás tárgyában.
I. Mátyás azt tapasztalta, hogy a Zsigmond törvénye szerint gyakorolt közgyülési biráskodás sok visszaélésre adott alkalmat, azt tehát megszüntette (VI. 2. cz.). Későbbi törvényei rendelik, hogy a hatalmaskodás tárgyában, ha a felek beleegyeznek, „communis inquisitio” tartassék (VI. 6. cz.), hogy a felek a legközelebb eső „octavára” legyenek idézve és a törvénynapon véghatározat hozassék (VI. 6. cz. 1. §). II. Ulászló alatt eme törvények megerősitést nyertek (I. 36., 56.), később némileg megváltoztattak, a mennyiben kimondatott, hogy a király a nagyobb hatalmaskodással vádoltakat ne az „octavákra”, hanem bárhol is tartózkodjék, közvetlenül maga elé idéztesse és felettök minden halasztás kizárásával itéljen (III. 8. cz.).
A kivételes eljárás másik faja: az úgynevezett „brevis processus Mathiae regis” azok ellen, kik nemes embert megöltek vagy megölettek (III. 28. cz.). A feljelentő a királytól idézőlevelet nyert, melyet a megyei hatóság és káptalan vagy convent utján a vádlottal közöltek. Ez az idézéstől számitott huszonöt nap alatt köteles volt a király előtt megjelenni és itéletét venni. Tisztitó eskünek nem volt helye, a bizonyitás communis inquisitio vagy párbaj utján történt, mely utóbbi később (VI. 18. cz.) meg volt szorítva.
Kivételes eljárási szabályokat tartalmaz még a parasztlázadás leküzdése után hozott 1514. évi törvény (II. Ulászló VII.). Mivel azonban e törvény kizárólag az emlitett események alkalmából és következményeiknek megszüntetése, illetőleg megtorlása végett volt hozva, annak részletezése mellőzhető.
A második korszak elejétől III. Károly trónraléptéig Magyarország majdnem szakadatlanul háború és belviszályok szinhelye volt. Erdély és azzal néhány Királyhágón innen eső megye a tulajdonképeni Magyarországtól elszakadt és önálló fejedelmek uralma alá került, mig az ország közepét és déli megyéit a török tartotta megszállva. E szomorú állapotok a jogfejlődésre sem maradtak befolyás nélkül. A törvényes király uralma alatt megmaradt részek országgyülése jogi ügyekkel alig foglalkozhatott, egész idejét az ország védelme, az arra szükséges pénz és haderő előállítása vették igénybe. Gyakran szünetelt az igazságszolgáltatás, szakgatott működésétől a jogtudományi képzettség hanyaglása mellett, nem lehetett várni a régibb törvények és jogszokások érvényben tartását és fejlesztését. Már Kittonch emliti, hogy abból, mit Verbőczy, mint előjogot foglalt Hármaskönyvébe, igen sokat nem alkalmaznak, sőt részben jelentőségét sem ismerik (dir. meth. II. 1., 6., VI. 2., 15., 17., VIII. 11., IX. 32., X. 27.). Csak a török uralom alatt volt területek visszafoglalása és a belbéke helyreállitása után vett ujabb lendületet mind a jogügyi törvényhozás, mind a törvénykezés. Az előbbi, nevezetesen szervezeti tekintetben, oly alapvető ujításokat létesitett, melyek a korszak végeig hatályban maradtak, sőt melyeknek nyomai megindult a gyakorlat fejlődése, mely a korszak végeig hivatva volt rendszeres törvényt pótolni és általában elismert hatálya, megállapodottsága, valamint az eljárás minden részletére kiterjedő volta mellett meg is felelt felsőbb biróságaink szervezetében még jelenleg is felismerhetők. A törvénykezés terén pedig megindult a gyakorlat fejlődése, mely a korszak végeig hivatva volt rendszeres törvényt pótolni és általában elismert hatálya, megállapodottsága, valamint az eljárás minden részletére kiterjedő volta mellett meg is felelt eme rendeltetésének.
Királyi személyes biráskodás-sal e korszakban többé nem találkozunk. Természetes következménye volt ez annak, hogy a király nem lakott állandóan az országban és uralkodói jogait nagyobbára a nádor, illetőleg helytartó által gyakorolta. Kittonich ugyan felemliti, hogy a királynak II. Ulászló I. 13. törvénycikke értelmében joga van egybehivott országgyülésen hűtlenségi esetek felett itélni (dir. meth. IX. 15.), de ez tényleg egy esetben sem történt. A király legfőbb birói hatalmával csak a kegyelmezés, biróküldés és utasitás joga keretében élt, bár az utóbbiaknak kelleténél tágabb értelmezése mellett. A kivételes biróságok, ugynevezett commissiók felállitása és az igazságszolgáltatás rendes menetének királyi parancsokkal történt megakasztása az országgyüléseken sérelmül gyakran fel is volt hozva (1715:17., 1603:12., 1604:17., 1618:14., 1635:65., 1638:30., 1655:53., 1681:30. tc.).
A király birói hatáskörének megszüntével fokozatosan növekedtek a nádori biróság teendői, melyeket nádor nem létében a királyi helytartó végzett. A nagyobb hatalmaskodási ügyekben (quinque casus) kivül, melyek már előbb is biráskodása alá tartoztak, a nádor és birósága a XVI. és XVII. század folyamán itélt, az ujabb jogtalan foglalások, továbbá a hűtlenségi esetek tárgyában is és foglalkozott a felebbezett ügyek (transmissionales) felülvizsgálásával (1537:24., 1543:32., 1552:26., 1556:35., 1563:25., 1572:6., 1601:34., 1622:44., 1625:52. tc.). Eleinte a nádori (helytartói) biróság szakadatlanul működött (1543:32., 1552:26., 1553:20. törvénycikk), azonban már Kittonich idejében birói széket csak az octavaliák alkalmával tartott, melyek közől a brevia vagy máskép breves brevium vezetése a nádort illette (dir. meth. VIII. 11.).
Ezeken kivül még külön törvény bizta meg a nádort egyes fontosabb vagy bonyolódottabb ügyek elintézésével, mely ügyek azután „causae articulares” nevet nyertek (1608:26., 1609:53., 1618:63., 1622:73., 1630:35., 1635:38., 1647:64., 82., 112., 132., 1649:55., 61., 65., 1655:58., 85., 86., 87., 1659:110. törvénycikk.).
A XVIII. század elején hozott birói szervezeti törvények a nádori biróságot lényegesen átalakitották: a felebbviteli ügyeket a hétszemélyes táblának, az elsőfokon elintézendő ügyeknek legnagyobb részét pedig a királyi itélőtáblának hatáskörébe utalták (1715:24., 1723:24., 25., 26. tc.). E szerint a nádori, mint legfelsőbb biróságnak utóda a hétszemélyes tábla lett, vagyis a nádori biróság ezzé alakult át, mert a hétszemélyes táblának elnöke is a nádor volt. A tulajdonképpeni nádori biróság részére pedig már csak a törvényhatóságok között felmerülő határkérdések elintézése (1618:71., 1635:19. törvénycikk) és a jászok és kunok ügyei (1751:25. tc.) maradtak fenn.
A király személyes biráskodásának megszüntével az országbiró hatásköre is megváltozott. Állandó tagja lett a nádori biróságnak és a nádort, ha az akadályozva volt, helyettesitette, sőt egyes esetekben az octavák tartásával is meg volt bizva (1556:34.). A mellett, mint az ország rendes birája, bizonyság-leveleket, idézéseket, parancsokat adott ki. Hogy ilyenkért a távolabb fekvő megyék lakossága ne tartozzék a Pozsonyban székelő királyi biróságokhoz folyamodni, az országbiró székhelyét időnként a felső megyékbe tették át (1655:23., 1681:40., 1715:29. törvénycikk.). Az 1723. évi birói szervezés véget vetett az országbiró önálló működésének. Azóta már csak mint a hétszemélyes tábla tagja és a nádor távolléte esetében, mint ennek helyettese működött.
Már a megelőző korszak végén megtette a törvényhozás amaz intézkedést, mely az esztergomi érseknek, mint főkanczellárnak és az ország rendes birájának hivatalos körén gyökeresen változtatott. Névleg ugyan megmaradt a királyi biróság tagja, de azóta, hogy helyetteséül világi egyént neveztek ki (1514:55. tc.), birói teendőiben az, a személynök (personalis praesentiae regiae in judiciis locum tenens) járt el. Sőt az utóbbi csakhamar független állást vivott ki magának, helyettes minősége feledékenységbe ment és ő lett a nagy octavákon itélőbíróságnak, már most kir. itélőtáblának elnöke (1546:33. tc. Kittonich dir. meth. X. 15., 16.) és az is maradt a királyi itélőtáblának 1723. évi ujjászervezésekor. Ezenkivül, külön alakitott biróságával, itélt a hatóságának alárendelt városok felebbviteli ügyeiben (Hk. III. 8. § 2., 1723:74. tc.).
A tárnokmester birói hatáskörében a korszak végeig változás nem történt.
Nyolczados és rövid törvénynapok kitűzéséről a második korszak első századaiban majdnem mindenik országgyülés intézkedik, csakhogy megtartásukat háború és belzavarok gyakran megakadályozták, sőt a királyi biróságnak működését az ország egyes részeiben sok éven át lehetetlenné tették (1609:70., 1649:76., 1655:51., 1681:29. tc.). Az 1723. évi 24-ik és 25-ik törvénycikkek életbelépte után, melyek a nyolczados törvénynapokra tartozott ügyeket részben a hétszemélyes, részben a királyi itélőtáblához utasitották és e biróságoknak a törvényszüneteken kivül szakadatlan működéséről intézkednek, nyolczados törvénynapokat már nem tartottak. Azontúl a bűnügyek közől a felségsértésiek, a hűtlenségiek és nagyobb hatalmaskodást tárgyazók, továbbá a megyei törvényszékektől felebbezettek a királyi itélőtáblához, a királyi itélőtáblától felebbezettek pedig a hétszemélyes táblához tartoztak (1723:26. tc.).
A körülmények, melyek a királyi biróságok működését nehezitették és székhelyöket az ország központjából a határok közelébe (Pozsony, Eperjes) helyezték át, hathatósan előmozditották a vidéken (in partibus) is eljáró itélőmesterek birói hatáskörének szélesbülését. Mint rendesen, úgy ez esetben is az élet követelményei erősebbek voltak a tiltó törvényeknél (1523:55., 1655:53. tc. 2. §) és az utóbbiak daczára új meg új ügyeket vittek az itélőmesterek elé. Az 1715. évi 28. törvénycikk szerint már elég nagy volt az itélőmesterekhez tartozó ügyeknek száma. Minthogy azonban ezek kizárólag polgári természetüek voltak, mind az itélőmesterek, mind az ügykörüket később átvett (1723:30. tc.) kerületi táblák biráskodásával nem lesz szükséges e helyen bővebben foglalkozni.
Csekélyebb átalakulása ment végbe az alsóbbfokú biróságoknál, melyek a megyei, városi és úri hatósággal egybekapcsolva maradtak. A megyékben a főispán biráskodása nagyobbára megszünt és az alispán lett a megyei törvénykezés feje. Nevezetesen a közbűntettesek elleni eljárás tartozott legfontosabb teendői közé (1595:36., 1729:35. tc. 6. §). Súlyosabb esetekben a megyei törvényszék itélt, mely az alispán elnöklete alatt a szolgabirákból és választott ülnökökből, később táblabirákból alakult (1563:50., 1613:24., 1729:35. törvénycikk 2. §). A kihágásokat vagy kisebb biróságok elé tartozó ügyeket a korszak vége felé nagyobbára a szolgabirák és esküdt-társuk intézték el.
Városokban a büntető igazságszolgáltatást a városbiróból és a tanácsbeliekből alakitott törvényszék, kisebb jelentőségű ügyekben a városbiró, illetőleg a városkapitány végezte.
A földesuri biróság (uriszék) a jobbágyok csekélyebb törvénysértései tárgyában, ha pedig a földesur pallósjogot gyakorolt, azoknak bárminemű bűnügyeiben járt el. Rendesen a földesurból vagy megbizottjából és meghivott két tisztes állású tagból állott. Utóbbiakat a korszak vége felé a táblabirák közől szokták venni. Ezeken kivül a szolgabirónak és esküdttársának, mint törvényes bizonyságnak is jelen kellett lenni.
Ama kiváltságos állás, melyet a kath. papság az első korszakban élvezett, az egyház tekintélyének hanyatlása és a protestantismus terjedése mellett nem volt fentartható. A Hk. II. 44. czikkében kifejezett jogegyenlőségi elvet mind tágabban értelmezték és csak a későbbi századokban fejlődött ki ama gyakorlat, hogy a kath. papság tagjait csekélyebb törvényszegések miatt nem a polgári biróság, hanem egyházi felebbvalóik büntették meg. Egyazon okok szoritották a szentszékek büntető birósági hatáskörét mind szűkebb korlátok közé, úgy, hogy az, mely I. Mátyás alatt (I. 3. cz.) még az eretnekségre és az uzsorára is kiterjedt, a most tárgyalt korszak második felében már csak a hamis eskü tényálladékának megállapitása tekintetében volt elismerve.
Jellemző sajátszerűsége e korszak bűnvádi eljárásának, hogy formaságai a bűncselekmények és a terheltek rendi állása szerint eltérők voltak. Az eljárás a közbűntettek (maleficia publica), vagyis gyilkosság, rablás, lopás, gyujtogatás és hasonló bűncselekmények tárgyában a más törvénysértéseknél alkalmazottól nemcsak egyes részletekben, hanem alapjában és egész irányában külömbözött. Mig az előbbi, melyet criminális procedurának neveztek, rövid, kevés alakisághoz kötött, majdnem arbitrarius volt (Hk. I. 15., III. 32. cz., 1548. B:35., 1527:6., 1546:5., 1548:48. tc., 1608:k. u.: 2., 1618:66., 1625:6., 13., 1638:60., 1655:38., 1659:16. törvénycikk), addig az utóbbi a polgári pernek mindinkább növekedő ünnepélyességével és hosszadalmasságával folyt le. Ez eljárásra tartoztak nevezetesen a felségsértés (az 1715:7. tc. hatálybalépteig), a hűtlenség, a nagyobb hatalmaskodás, a kisebb hatalmaskodás, a patvarkodás (calumnia), álarcz (larva), vértagadás, becsületsértés, széksértés. Az eljárás emlitett két nemére ismét módositólag hatott, ha a vádlott nemes, illetőleg nemesi előjogokat élvező honoratior, vagy nem-nemes volt. Az előbbi esetben a személyes szabadság lehetőleg kimélve volt és az eljárás inkább vádalakú, az utóbbiban az első intézkedés rendesen a gyanusitott elfogatása volt, ki ellen azután a nyomozó rendszer elvei szerint foganatositották a vizsgálatot.
Középkori, az adományi és compositionalis rendszerrel, továbbá a rendi külömbségekkel kapcsolatos eszmék azok, melyek az eljárás érintett alakzataiban nyilvánultak. De egy nagy haszna volt az elavult eszmékhez való ragaszkodásnak, tudniillik az, hogy akadályozta a nyomozó rendszernek teljes meghonosulását. Ama tényezők, melyek a megelőző korszak vége felé az idegen jognak terjedését hazánkban előmozdították, a jelen korszak folyamán is tovább hatottak. Sőt azokhoz az osztrák tartományokkal létesült szorosabb kapcsolat is járult, a mennyiben a sűrűbb érintkezés e tartományok lakosságával, oda való hivatalnokoknak és katonai parancsnokoknak Magyarországban alkalmaztatása és oly számos országgyülési panaszra okot szolgáltatott hivataloskodása, közvetítette a nyomozó rendszeren alapuló osztrák törvények ismeretét. Legelébb az uriszékeknél és a városokban vált az eljárás nyomozó alakúvá, mert itt annak a nemesi előjogok nem állottak utjában. Majd a megyei birák is követték a példát, a bűntetteseknek törvény szerint negyedévenkint teljesitendő nyomozása (1548:50., 1618:66., 1638:60. tc.), kedvező alkalmat nyujtott, a hivatalból való eljárásra egyes esetekben pedig már a törvény rendelte, hogy inquisitió tartassék (1630:40., 1655:38., 1687:14. tc.).
A kinvallatást (tortura) is kezdették alkalmazni (Hk. III. 20. cz., Kitt. D. m. VI. 6., 8. k.). Hogy pedig az osztrák törvények tekintélye mily nagy volt, azt eléggé bizonyitja az, hogy III. Ferdinánd büntető rendtartását (Landgerichtsordnung 1656-ból) „praxis criminalis” név alatt a magyar törvénytárhoz csatolták és a kiadók azt kútforrásul is ajánlották (l. Kittonich D. meth. IX. 32. kérdés végén.).
Mindezek daczára a nyomozó rendszer még sem birta a vádeljárást teljesen kiszorítani. A polgári per alakjában tárgyalt és a hűtlenség, úgy, mint a hatalmaskodás tág fogalma mellett igen nagy számú bűncselekményekre nézve, a nyomozó elv nem igen érvényesülhetett. Azt pedig, hogy a vizsgálóbiró a vádlott fölött rendelkezhessék, őt beismerésre szorithassa és igy őt magát a vizsgálat tárgyává tehesse, mit a nyomozó eljárás lényeges mozzanatai közé tartozik, - a nemesekre nézve kizárta a szabad védekezés joga, mely csupán felségsértés, tettenkapás vagy gyanus előélet és vagyontalanság esetében volt korlátolva. Ezért a kinvallatást nemesek ellen csak visszaélésből alkalmazták (1597:43. tc.) és a praxis criminalist a gyakorlat kötelező hatályúnak nem fogadta el. Legjobb bizonysága annak, hogy hazai büntető eljárásunkban a vádrendszer teljesen kiküszöbölve nem volt, sőt a mult század óta ismét tért kezdett foglalni, abban található fel, hogy előbb a közbűntetések elleni eljárás kezdeményezője az alispán, illetőleg a városbiró volt, mig a megjelölt időtől fogva a törvényhatósági ügyészek (fisci magistratuales) kezdenek mint közvádlók működni. Az emlitett ujabb lendületet II. Józsefnek a nyomozó elvből kiindult 1788. évi büntető rendtartása sem tartóztatta fel, mely rövid hatályban léte miatt büntető eljárásunkban egyáltalán nem hagyott nyomokat.
A korszak kezdetében még mindig szóbeli volt az eljárás. Túlzott formalismusa daczára a polgári per sem vált még irásbelivé. Kittonich szerint a XVII. század elején a felek vagy képviselői személyesen fordultak a biróhoz, mind a vád előterjesztése (Dir. meth. II. 9.), mind a per folyamában szükséges birói intézkedések kieszközlése végett (1655:23. tc.). A határnap megérkeztekor a feleket az ügy kikiáltásával hivták a biróság alé (Dir. meth. III. 7., 8.). Ott szóval adták elő védelmöket és kifogásaikat. Midőn azonban a nyomozó eljárás mindinkább elterjedt, a szóbeliséget is majdnem egészen kiküszöbölte. A vizsgálóbiró, illetőleg a birói kiküldött jegyzőkönyvbe vette a vizsgálat eredményét, a felek képviselői inditványaikat és előterjesztéseiket a percsomóba irták és ez utóbbinak tartalma alapján volt hozva az itélet.
A közvetlenség és a szóbeliség e korszak elején még a felebbviteli eljárásban is érvényesült. A király a nádor itéletét akkép vizsgálta felül, hogy a feleket szóbeli eljárásra maga elé idézte.
Nem csekély módositást szenvedtek a megelőző korszak végén hatályban volt bizonyitási szabályok.
Az eskü Kittonich idejében még a Hármaskönyv szabályai szerint, azaz nagyobbára, mint tisztitó eskü és eskütársak (conjuratores) közreműködésével volt alkalmazva. Már a directio methodica tudós szerzője rosszalta azonban az eskünek gyakori megitélését és nevezetesen az eskütársak intézményével járó fölösleges esküszaporitást, úgyannyira, hogy a kínvallatás általános behozását kevésbbé aggodalmasnak tartotta (Dir. meth. VI. 10.). Kivánsága nagyobbára teljesült, a kínvallatás és a nyomozó eljárás a felek esküjét a közbűntettek miatti eljárásból majdnem egészen, az eskütársak alkalmazását pedig teljesen kiszorították. Csak akkor, ha a vádlott ellen kínvallatásnak nem volt helye és az ellene felmerült gyanuokokat részben megerőtlenitette, itélték meg részére a tisztitó esküt. De a korszak vége felé ez is kiment a gyakorlatból. A polgári perben is lényegesen meg volt szoritva az eskü által való bizonyitás (1729:27. törvénycikk.).
Szükségszerű következménye volt a nyomozó eljárásnak a nagy jelentőség, melyet a vádlott vallomása nyert. A biró főfeladatának tartotta, hogy a vádlottat beismerésre birja. Még a kínvallatásnak az 1776. évi királyi rendelettel és 1791. évi 42. törvénycikkel történt megszüntetése után is igazoltnak tartották, hogy a vallomást megtagadó, vagy a birót tévútra vezetni megkisérlő vádlottat fogsággal, böjtöléssel vagy veréssel kényszeritsék igaz vallomásra (Vuchetich 398., 400., 401. l.). Külömbséget tettek az önkéntes és kényszeritett, vagyis kínzással kivett vallomás közt, mely utóbbi azonban nem birt bizonyitó erővel, ha a kínvallatás megszüntetése után nem ismételték; különbséget tettek továbbá a biróság előtti és biróságon kivüli beismerés között, melyek közül csak az előbbit tekintették bizonyitéknak.
A középkor bizonyitó eszközeinek, az istenitéletnek, párbajnak és az eskünek abolitiója, illetőleg megszoritása a tanuk által való bizonyitásnak gyakoribb használatát is előmozditotta. Még nem a XVIII. század óta gyakorlatból kiment communis inquisitio, hanem sommás vagy részletes bűnvizsgálat alkalmával, táblai perekben birói parancs és táblai hites irnok kiküldése mellett hallgatják ki a tanukat. Eskü alatt vallott két tanunak vallomását teljes bizonyitéknak vették. A korszak vége felé ama középkori elvet, hogy nemes ellen csak nemes tanusága érvényes, némileg korlátolták (1729:26. tc.), de a vádlót a vádlott ellen, a szolgát vagy jobbágyot ura ügyében tanuul nem fogadták el. Egyebekben érvényben maradtak a Hármaskönyv II. r. 27. czímének szabályai a tanuvallomás kellékeiről.
Birói és szakértőik szemlét a XVIII. századtól kezdve hasonlókép már nem a communis inquisitión, hanem a vizsgálóbiró, vagy birósági kiküldött foganatositottak. Tárgya nemcsak birtokviszonyok, hanem bármely ez uton kiderithető lényeges körülmény megállapitása volt. Azokban a bűnügyekben, melyeket polgári perek gyanánt tárgyaltak, az eljárás szövevényes volt mellett a felek szakértő tanácsot és közbenjárást nem nélkülözhettek. Ez okozta, hogy a védő igénybevételét ily ügyekben nem korlátolták és közbűntettek setében is a biróságok a védő közbelépése ellen kevesebb ellenszenvet tanusitottak. Mig a nyomozó rendszer más országokban a szakképzett védelem nagy megszoritására vezetett, mint például azt még az 1803. évi osztrák büntető törvény is csak az itélet után engedte meg, addig az hazánkban megfelelő méltatásban részesült. A perbefogott vádlott saját költségén védőt mindig alkalmazhatott, a vagyontalan ügyveleket a kir. itélőtábla előtt a szegényvédők képviselték, 1816. évben kelt helytartótanácsi rendelet pedig a tiszti ügyészeknek kötelességévé tette, hogy a súlyosabb bűntettek miatt vádlottakat hivatalból védelmezzék.
Zavart politikai viszonyok, szakadatlan küzdelem ősi hagyományok és a kor eszméi között, oly sokalakúvá és változóvá tették e korszak büntető eljárását, hogy fejlődésének menete minden részleteiben alig követhető. De erre tán nincs is szükség és a jelen vázlat megfelel czéljainak a büntető per amaz alakzatának ismertetésével, mely a korszak végén hatályban volt és a későbbi jogfejlődés kiinduló pontjául szolgált.
A polgári perútra tartozó bűnügyekben a sértett, vagy ha hivatalból üldözendő bűncselekmény forgott fenn, a törvényhatóság tiszti ügyésze, illetőleg táblai perekben a királyi jogügyek igazgatója (causarum regalium director) rendes keresetet nyujtott be a birósághoz. A vádlottat kir. táblai hites jegyző, szolgabiró vagy esküdt, városokban városi hivatalnok által idézték meghatározott napra a biróság elé. E napon, vagy a kir. táblán még a következő három napon történt a perfelvétel, azaz a per jegyzőkönyvének megnyitása, a felperes, vagy ha az elmaradt, az alperes által. Ekkor még ritkán kezdődtek a felek perbeszédei, mert az elmaradás következményeinek igazolás vagy bentiltás (prohibita) utján könnyű elháritását sok fél időnyerésre használta fel. Ha végre az alperes a kereset fölötti nyilatkozatot el nem odázhatta, előbb alaki kifogásait terjesztette elő, melyek tárgyában három perbeszédet váltottak, azaz iktattak be a perfelvételbe. Ha a biró a kifogásoknak helyt nem adott, kezdődött az érdemleges feleselés négy perbeszéd váltásával, a mennyiben az alperes nem találta előnyösebbnek előleges hallgatással alkalmat nyujtani az itélethozatalra s azután ismét igazolással, illetőleg bentiltással élni, vagy a végrehajtás alkalmával ellentállást, illetőleg visszavetést (oppositio, repulsio) használni s ez uton az ügynek ujabb tárgyalását kieszközölni. Főbenjáró ügyekben azonban a vádlott elmaradása alapján nem hoztak itéletet, hanem elfogató parancsot bocsátottak ki. Az érdemleges feleselés után a pert a biróság ülésében előadták és a biróság bizonyitást rendelt vagy itéletet hozott.
Közbűntettek miatt a „criminalis” eljárást a biróság feljelentés vagy gyanuokok alapján hivatalból inditotta meg, egyedül házasságtörési ügyekben tartozott a sértett inditványát bevárni. Előbb általános (generalis), azután különös (specialis), vagyis meghatározott személy ellen irányuló vizsgálatot tartottak, mely nemesek és nem-nemesek elleni ügyekben csak a vizsgálati fogságnak már is érintett feltételei tekintetében tért el. Az eljárás további menetére a vádlott nemesi előjogai annyiban gyakoroltak befolyást, a mennyiben nemes ellen rendszerint, nem-nemes ellen pedig csak súlyosabb bűntettek esetében kellett írásbeli pert lejártatni. Ez a polgári per alakiságait követte, azonban a bentiltásnak, ellenállásnak és visszaűzésnek kizárásával. A vizsgálat eredménye alapján elhatározta a biróság, hogy rendes vagy sommás eljárásnak van-e helye és az előbbi esetben perbefogó határozatot hozott. Némely biróság előbb még hitelesitő tárgyalást tartott, és ezen kihallgatta a vádlottat és a tanukat. A perbefogással egyidejűleg felhívták a tiszti ügyészt vádlevelének benyujtására. Ezt a vádlottnak a per felvételére való idézés mellett kézbesitették még akkor is, ha fogva volt (citatio ex vinculis). Ezeket a per felvétele és a feleselések követték. Az itéletet a zárt ülésben előadott ügyiratok alapján hozták.
Szóbeli vagyis sommás eljárást csak enyhébb büntetés alá eső bűncselekmények miatt lehetett elrendelni és ahhoz, ha a vádlott nemes ember volt, ennek beleegyezése is szükséges volt. Az eljárás e módozatának alkalmazása esetében a vádlottat az itélőbíróság elé állították, a terhelő adatokat felsorolták és a vádlottat kihallgatták, egyuttal alkalmat nyujtottak neki, hogy védelmét mind személyesen, mind védője által előterjeszthesse. A tiszti ügyész közreműködését nem tartották mindig mellőzhetetlennek. Befejeztetvén a tárgyalás, a biróság itéletet hozott vagy a vizsgálat kiegészitését rendelte el és annak teljesitése után itélt.
A polgári perben perorvoslatokról nagyon is bőségesen volt gondoskodva. A bentiltás (prohibita), az ügyvéd eljárásának visszavonása (revocatio procuratoris), a felebbezés a perdöntő kifogás és az érdem tárgyában, a felebbezést pótló egyszerű perujitás (ellentétben a per befejezte után birtokon kivül használhatott „novum cum gratia”-val), az ellentállás (oppositio) és a visszaűzés (repulsio) a védelem kifejtésére kitelhető alkalmat nyujtottak.
Közbűntettek tárgyában a nemesek az itélet ellen, ha azt alsóbb fokú biróság hozta, a királyi táblához, onnan a hétszemélyes táblához, ha pedig első fokban a kir. tábla itélt, csupán a hétszemélyes táblához felebbezhettek. Nem-nemeseket a felebbezés joga csak akkor illette, ha halálra, három évi súlyos rabságra vagy egyszerre elszenvedendő száz botütésre (1791:43. tc.), hivatalvesztésre (1836:17. tc.), továbbá váltóhamisitás vagy hamis bukás miatt voltak elitélve (1844:6., 7. tc.), úgyszintén, ha bűntársuk nemes-ember volt és ez felebbezett (1836:17. tc.). Az első három esetben a kir. tábla itélete ellen csak akkor lehetett felebbezni, ha az halálbüntetést mondott ki.
A kivételes eljárási nemek közől a felségsértés esetében alkalmazandó (1715:7. tc.) és a rögtönbirósági eljárás emelendők ki.
Az előbbi teljesen életbe nem lépett, mert a király a felségsértési ügyekben személyesen nem biráskodott, és sem a pernek Magyarországon kivüli elintézése, sem kivételes biróságnak felállitása nem fordult elő. Az idézett törvény többi rendelkezései, hogy a terhelt idézés és elitélés nélkül is befogható, hogy vagyona zár alá veendő, hogy a feljelentő tanunak elfogadható, s hogy a feladó bűnmentességet nyer, nem alkotnak annyira külön eljárási nemet, mint általános eljárási elveknek és biztositékoknak részben való megszoritását.
Jelenleg érvényben levő 1868. évi rögtönitélő birósági szabályaink lényegökben megegyeznek az 1813. évi január 29-én kelt királyi leirattal megállapitott és több helytartótanácsi intézménynyel, legutóbb 1846. évben kiegészitett szabályokkal. Azoknak részletes ismertetése tehát nem lesz szükséges.
A megelőző korszaknak jogszabályai 1849. után még mintegy négy évig maradtak hatályban, mert az 1849. évi deczember 28-án és 1850. évi julius 24-én kelt szabályrendeletek az elsőfokú biróságoknál fentartották az „irásbeli vádpert” és csak a közvád képviselete tekintetében tettek változást, a mennyiben ezt az államügyészségre bizták. A Királyhágón túl 1850. évben az 1803. évi osztrák büntető perrendtartás lépett életbe, 1854. év folyamán pedig egész Magyarország területén az 1853. évi julius 29-én kelt büntető perrendtartás nyert hatályt.
E perrendtartás tudatos ellentétbe helyezkedett a kor elméleti vívmányaival.
Az állam büntető hatóságával és kötelmével csak a nyomozó eljárást találta összeférőnek, mire az államérdek és a hatósági tekintély túlbecsülése is befolyással lehetett. Az elsőfokú törvényszékek előtti eljárásnak ugyan a vádper alakját adta, de ez csak alak volt és nem lényeg. A vizsgálat befejezése után tartott végtárgyalás a vádat képviselő államügyészség közreműködése, valamint a vád- és védőbeszédek váltása daczára nem valósitotta meg a vádrendszert. Az eljárás nem függött inditványtól, ellenkezőleg a biróság köteles volt a tudomására jutott bűncselekmények tárgyában a vizsgálatot az államügyész inditványának bevárása nélkül is meginditani (61. §). Az államügyészség pedig nem volt a vádnak ura, mert sem elállása, sem más inditványa nem korlátozta a biróságot elhatározásában.
Szóbeli csak az alsófokú biróságok végtárgyalási eljárása volt, mig a felső törvényszékek egyedül az iratok alapján itéltek és és ennek következtében a szóbeli végtárgyalás értéke az irásbeli vizsgálattal szemben nagyon alászállt.
A nyilvánosságnak e perrendtartás igen kevés tért engedett. A vizsgálat egészen titkos volt, a főtárgyaláson jelenlételre csak bizonyos egyének birtak feltétlen joggal, a közönség bebocsátása vagy kizárása pedig egészen az elnök belátásától függött (223. §).
Ellentétben a bizonyitékok szabad mérlegelésének elvével, mely mellett már akkor is a szakkörök communis oppiniója harczolt, bizonyitási rendszert állitott fel. Igaz, hogy e rendszer csak a negativ elmélethez csatlakozott, mely a birót a felmentésben nem korlátozza és csak az elitéléshez kiván meghatározott súlyú bizonyitékot; igaz továbbá, hogy vonatkozó szabályai logikai élt és körültekintést árulnak el: de azért nem volt képes elkerülni a rendszer bajait. A negativ bizonyitási szabályok a gyakorlatban tevőlegesen voltak értelmezve, a biróság működését bénitották és a bizonyitékoknak chablonszerű összeszámitására vezettek.
Legtöbb kifogás alá esik az „ab instantia” vagy bizonyitékok elégtelensége miatt való felmentés, mely a bűnösnek nem talált vádlottat erkölcsi megbélyegzéssel és anyagi károkkal is terheli.
Ennyi elvi fogyatkozást a szerkezet egyszerűsége és a permenet aránylagos rövidsége nem ellensúlyozhattak.
Nagyon is igazolva volt tehát az ellenszenv eme perrendtartás ellen, melyet még fokozott az ősi intézmények helyébe lépett új birói szervezet, a járásbiróságokkal, megyei és országos törvényszékekkel és a bécsi legfőbb törvényszéknek magyarországi osztályával.
Az elősorolt hiányok, a jogosult ellenszenv és alkotmányos aggodalmak döntöttek, midőn az „Országbirói Értekezletnek” a büntetőjog és eljárás ujabb rendezéséről kellett intézkedni. Az 1853. évi osztrák perrendtartás érvényben hagyása szóba se jött, a vita csak a körül forgott, hogy a régi magyar bűnvádi eljárás, vagy az 1843. évi törvényjavaslat, illetőleg annak a képviselőház által 1844-ben elfogadott módositványa ajánltassék-e életbeléptetésre. Az értekezlet az albizottság véleménye ellen az előbbit határozta el és igy történt, hogy a szorosabb értelemben vett Magyarországon a régi jog tért vissza, mig Erdélyben és Fiuméban az osztrák büntető perrendtartás maradt hatályban.
Az országbirói értekezlet által 1861-ben megállapitott Ideiglenes Törvénykezési Szabályok büntetőjogi részének legfontosabb rendelkezése az volt, mely megszüntette (II. 3. §) az eljárásnak polgári osztályok szerinti külömbözőségét, s az előzetes letartóztatás, a vizsgálati fogság, a védelem és a perorvoslatok tárgyában a vádlottnak polgári állására való tekintet nélkül a nemesekre nézve fennállott szabályok alkalmazását rendelt el. A nemesekre nézve előbb érvényben volt bűnper azonban nem volt régi alakjában visszaállítható. Egészen mellőzve ugyanis a hosszadalmasságnak és költségességnek magában az idézett szakaszban felhozott szempontjait: a szóbeliség időközben oly általános követelménynyé vált, hogy a régi irásos eljáráshoz teljesen visszatérni lehetetlen volt. Azért a nemesi pert feltétlenül csak a főbenjáró és a bonyodalmas ügyekben tartották fenn, egyebekre nézve csak annyiban, a mennyiben a vádlott kivánta és a biróság e kivánságot indokoltnak tartotta.
Az alkományosan választott biróságok a büntető igazságszolgáltatást 1861. évben vették át és kezdettek az „Országbirói Értekezlet” határozatai szerint eljárni. A régi jog szabályai azonban már nagyobbára feledékenységbe mentek, részben kimeritők sem voltak. Sok hézag merült fel, melyet rendszerint a legjobban ismert kúforrásból, vagyis az 1853-iki osztrák büntető perrendtartásból meritve töltöttek be.
E perrendtartásnak kisegítő alkalmazása, kötelező szabály hiányában, a birák egyéni belátására és meggyőződésére lévén bizva, érdekes volt megfigyelni, hogy annak nagyobb-kisebb mértéke a biróságok személyzetének megelőző életviszonyai hatását árulta el.
A megyei törvényszékek tagjai nagyobbrészt oly körökből származtak, melyek az absolut korszak alatt az államszolgálattól idegenkedtek, jogi tanulmányokat nem folytattak és a hatályban volt jogszabályokkal még csak megismerkedni is vonakodtak. E biróságoknál találjuk a régi magyar bűnvádi joggyakorlat hagyományait leghivebben megőrizve és az osztrák perrendtartás rendelkezéseit legkevésbbé alkalmazva.
Fentartották a tiszti ügyésznek nagy befolyását a bűnvádi ügyek és különösen a vizsgálatok vezetésére, szorosabban alkalmazták a régi magyar törvényeknek a nemesek személyi szabadságát biztositó szabályait, figyelemben tartották a rendes és sommás eljárás előfeltételeit, valamint az előbbinek formaságait a mellékes kihallgatások, a hitelesítő tárgyalás és a felek irott perbeszédei tekintetében.
Másként volt az nagyobbrészt a városi törvényszékeknél, melyeknek birái közől sokan szolgáltak volt az absolut korszakban.
Itt feltaláljuk ama nagy hatáskörrel felruházott vizsgálóbirákat, a vizsgálatok menetére alig felügyelő és tevékenységöket jóformán csak a vizsgálat befejezése után megkezdő ügyészeket, a vizsgálati fogságnak bőkezű alkalmazását, a megszüntető és vádhatározatokat, végre a szóbeli „végtárgyalást”, mint szabályt, melyek el nem tagadhatják az 1853. évi büntető perrendtartástól való egyenes leszármazásukat. A törvényes municipiumoknak 1861. év végén történt megszünte után a „provisorium” biróságainak működése alatt a viszonyok legfeljebb az irányban változtak, hogy az ötvenes évek folyamán államszolgálatban volt birák száma szaporodott és ennek következtében ama korszak jogszabályainak befolyása élénkebben volt észlelhető.
Még csekélyebb változást eredményeztek az 1867-ik évi események, mert a választott tisztikarba a provisorium alatt működött birói személyzetet nagyobbrészt felvették és mert az új hatóságok már megállapodott gyakorlatot találtak, melytől az eltérést csak a törvényhozás intézkedése igazolta volna.
Ezek szerint a biróságoknak és a kir. ügyészségeknek az 1872. év elején életbelépett szervezésekor majdnem ugyanazok a viszonyok állottak fenn bűnvádi eljárásunk terén, melyek közvetlen a magyar törvények visszaállitása után fejlődtek volt ki.
Rendszer és egyöntetűség hiánya, az alapelvek a rég elavult és már alig ismert hazai gyakorlatból, a részletekre nézve követett szabályok egy más, kevéssé szabadelvű törvényhozásból meritve és a helyi gyakorlat fejleményei által kiegészitve, sok irányban önkény és a legkirívóbb anomáliák, - ezek az állapotnak jellemző vonásai.
Hogy a bíróságok az új szervezet és a szakminiszter által gyakorolt tüzetesebb felügyelet daczára, működésök elején nem nagy eredményt mutattak fel a bűnvádi eljárás fejlesztése körül, azt másként várni nem is lehetett.
Mindazáltal a szervezést követő években már lényeges haladást lehetett tapasztalni. Ez az eredmény főkép a kir. ügyészség intézményének és képviselői ügybuzgó működésének volt köszönhető, kik az 1871:XXXIII. törvénycikkben és az 1872. évi január 1-jén kelt utasitásban körvonalazott elveket megvalósitani és a kir. ügyészség részére, a lefolyt évtizedben mind kevésbbé gyakorolt kezdeményezést visszahódítani igyekeztek. A haladás további tényezője volt az igazságügyi miniszterium által a bűnvádi eljárás egyöntetűsége tárgyában beterjesztett 1872. évi törvényjavaslat, melynek hatása a biróságok gyakorlatára, s melynek részben kötelező szabályzattá válta már fennebb ki volt fejtve.
A gyakorlat a vádrendszer irányában kezdett fejlődni. Már 1874-ben egyöntetű birói felfogást constatálhatott a budapesti kir. főügyész arra nézve, hogy minden feljelentés a kir. ügyészséghez teendő át, és hogy hivatalból üldözendő bűncselekményeknél a vizsgálat elrendelése az ügyészség inditványához van kötve.
Továbbá a büntető gyakorlat a szóbeliség alkalmazását is kiterjesztette. Az 1872. évi javaslat ugyanis a szóbeli végtárgyalás rendszerét tette magáévá és a feleknek és képviselőknek a közvetlen kérdezés jogát is biztositotta. Igy lett lassankint a szóbeliség általános még azokban az ügyekben is, melyeket az országbirói értekezlet határozatai szerint a régi irásbeli módon kellett volna ellátni.
Lassabban, de következetesen fejlődött a gyakorlat abban az irányban, hogy kibontakozva a törvényes bizonyitási szabályokból, mind nagyobb tért engedett a független birói mérlegelésnek.
A magyar büntető perjog fejlődésére lényeges befolyást gyakorolt a büntetőtörvénykönyveknek 1880. évi szeptember 1-jén történt életbeléptetése. Magában az anyagi törvényben is találunk rendelkezéseket, melyek közelebbről vagy távolabbról a perjogot érintik. Ilyenek azok a részei, melyek a sértett fél inditványára üldözendő bűncselekményekkel foglalkoznak, azok, melyek a bűnvádi eljárás kizárását állapitják meg, és részben azok is, melyek a törvénynek terület és személyek szerinti hatályát szabályozzák. De a büntetőtörvénykönyveket életbeléptető 1880. évi XXXVII. tc. már tüzetesen perjogi intézkedéseket is tartalmaz. Legfontosabbak ezek között azok, a melyek a felebbvitelt korlátozzák, illetőleg kiterjesztik (43, 45., 46. §) és a járásbíróságok, illetőleg a közigazgatási hatóságok előtti eljárás tárgyában a miniszteriumot megfelelő rendeletek kibocsátására hatalmazzák fel.
Az utóbbi felhatalmazás alapján 1880. augusztus 15-én kibocsátott igazságügyi miniszteri rendelet nemcsak a bűnügyek nagy részének szabatos ellátását tette lehetővé, hanem rendelkezései egy részével a törvényszékek hatáskörébe tartozó ügyek körüli eljárásra is módositólag hatott.
Ez alapokon, az elméletnek, sőt a polgári eljárás némely rendelkezéseinek, de főleg a kir. curia judicaturájának és döntvényeinek befolyása alatt fejlődött a mai gyakorlat, mely következőleg vázolható.
Az 1872-iki törvényjavaslat a vádelvet követi annyiban, hogy a vizsgálat csak a kir. ügyész vagy a magánvádló inditványa folytán, felségsértés, hűtlenség, sajtó utján elkövetett királysértés, izgatás és lázitás miatt pedig a bűnvádi eljárás általában csak a kir. főügyész inditványára rendelhető el (3., 33. §); hogy a vizsgálat egész folyamában minden vizsgálati cselekményre nézve az inditványozás jogát adja a közvádlónak, s hogy a végtárgyalás külön vádképviselet mellett tartandó meg. A vádrendszer keresztülvitele azonban e javaslatban több lényeges ponton csonka. Először nem általában az „eljárás” meginditását, hanem csupán a vizsgálatot teszi inditványtól függővé, sőt a 2. § rendelkezése: „a bűnvádi eljárás rendszerint hivatalból inditandó meg”, egyenesen a nyomozó rendszerre vall. De lényeges hiánya az is, hogy nem rendelkezik sem arról, amennyiben irányozza az inditvány a vizsgálat terjedelmét, sem arról az esetről, ha a közvádló a vizsgálat folyamában vagy a végtárgyaláson ejti el a vádat.
E határozatlanság mellett nem csoda, hogy a vádrendszer követelményeinek alkalmazásánál ingadozás mutatkozik a törvénykezésben és hogy biróságaink a vádelv kezelésénél nem a javaslatból, hanem az 1871:XXXI. törvénycikkből indulnak ki.
Sokáig nem tudott megállapodás létrejönni arra a kérdésre nézve: mi befolyása van a kir. ügyész inditványainak a vizsgálat menetére s hogy a vizsgáló-biró s a közvádló összeműködése az 1853-iki ausztriai törvényben megkivánt „lehetőleges” egyetértésre szoritkozik-e, vagy a vádló inditványa dönt-e az eljárás folyamatban tartása fölött? Csak a nyolczvanas évek eleje óta honosodott meg állandó gyakorlatul, hogy a kir. ügyész elejtő nyilatkozata az eljárás megszüntetését vonja maga után.
Nagy nehézségek támadtak annál a kérdésnél: milyen hatályt tulajdonitson az itélőbiróság az ügyész inditványának. Ujabban elfogadott elvnek tekinthető ugyan az, hogy az inditványban foglalt minősités nem köti a biróságot. Minthogy azonban a kir. curia gyakorlata érvényre emelte azt az elvet is, hogy a biróság a vádló által inditványozottnál súlyosabb büntetést nem állapithat meg: ennélfogva olyan esetekben, midőn a kir. ügyész vétségbüntetést rendelő törvényszakaszra alapitja inditványát, a cselekmény bűntettnek nem minősithető.
Nem egyöntetű még a gyakorlat ama kérdés tekintetében, vajjon irányadó-e az ügyész inditványa a büntetés nemére és tartamára nézve? Túlnyomóan az a szabály látszik alkalmazást nyerni, hogy az inditványozott büntetésnél súlyosabb nem állapitható meg és hogy, ha az ügyész oly törvényszakaszra alapitja a vádat, mely nem rendel mellékbüntetést, ez ki nem mondható.
Teljesen mellőzi a gyakorlat a vádelvet a halált okozott szándékos bűncselekményeknél, melyekre nézve sem a minősités, sem a büntetés tekintetében nem veszi irányadóul az ügyészi inditványt és a döntő határozatot hivatalból is fölülvizsgálja.
Az 1872-iki törvényjavaslat az eljárás közvetlenségének (szóbeliségének) kérdésében sem eléggé világos. Kétségtelen ugyan, hogy el akarta törölni az irásbeli per régi alakját, melyet az „Országbirói értekezlet”, bár csak korlátozva, fentartott; kétségtelen az is, hogy végtárgyalásának egész menete, legalább a perbeszédek tekintetében a közvetlen szóbeli előterjesztések rendszerét tette magáévá. De a fődolog: a bizonyitás közvetlensége tekintetében, mi tüzetes rendelkezést sem tartalmaz. Hogy a tanukihallgatásnak az itélőbiróság előtt kell történnie, illetőleg ismételtetnie: ezt következtethetni a 77. § ama határozatából, hogy a vizsgálóbiró a tanukat rendszerint meg nem esketheti. De a többi bizonyitékok közvetlensége még okoskodás utján sem vonható le kényszeritőleg a szövegből, hiányozván még olyan rendelkezés is, hogy az itélet alapjául csak a tárgyaláson felhozott tények vehetők.
Ennek következtében folytonos habozás mutatkozik annak eldöntésénél, hogy a bizonyitékok mely részeit kell a végtárgyaláson ujból elővenni, melyeket kell és melyeket lehet a vizsgálatból használni; gyakorlatilag: hogy mennyiben támaszkodhatik a végtárgyalás és itélet a vizsgálat irataira.
Még ma sem mondhatni egyebet, mint hogy a gyakorlat a következő főtételekre nézve állapodott meg.
A vizsgálat befejeztével az itélethozás czéljából külön tárgyalást kell tartani az itélőtanács előtt. Ebben mindvégig ugyanazoknak a biráknak kell résztvenniök. A végtárgyalás nem állhat csupán a vizsgálat eredményeinek megállapitásából, a bizonyitékok tehát ujból felveendők.
A bizonyitékok mérlegelése tekintetében a törvényjavaslat nem nyilatkozik határozottan. Nem állit fel bizonyitási szabályokat, de azt sem mondja ki, hogy a biró az adatok mérlegelésénél szabályokhoz nincs kötve. A 6. §-nak ez a rendelkezése, hogy: „a bizonyitékok bizonyitó erejét a biróság állapitja meg”, sem az egyik, sem a másik elvet nem sanctionálja, mert mindkét rendszer mellett magától értetődik. Ily körülmények között a gyakorlat sokáig ragaszkodott a kötött bizonyitás rendszeréhez, és a szerint, a mint inkább a régi magyar joghoz csatlakozott, vagy az 1853-iki osztrák törvényt tartotta szem előtt, részint positiv szabályokat követett, részint a negativ elmélethez szított. Idővel azonban a gyakorlat ellenkező irányban fejlődött, kivált a kir. curia judicaturája alapján.
Első sorban a szakértői bizonyiték korlátlanabb mérlegelése foglalt tért. A bizonyitás ez eszközénél ugyanis nemcsak az ausztriai törvény, hanem még a polgári perrendtartás is szabadabb mozgást enged a birónak. Ismételve ki is mondotta a kir. curia, hogy a szakértők lelete csak annyiban bir súlylyal, a mennyiben annak indokolása meggyőzi a birót a következtetések helyességéről.
Erősen nyilvánult a szabad mérlegelésre törekvő irány az összetett bizonyitás elismerésénél, elfogadtatván, hogy több bűnjel találkozása, továbbá a tényeknek az egyénnel oly szoros kapcsolata, hogy másnak tettessége kizártnak látszik, elégséges az elitélésre.
A tanu a sértett fél és a bűntárs vallomása tekintetében érvényesült még legkevésbbé a szabad mérlegelés elve. Néhány évvel ezelőtt még mindig fordultak elő curiai itéletek, melyek szabályokra hivatkoznak, hogy mikor és mennyiben bizonyitanak a nevezett egyének vallomásai s melyek nagyobbára annak a nézetnek adnak kifejezést, hogy egy embernek vallomása nem lehet teljes bizonyiték.
Az 1872-iki törvényjavaslat a perorvoslatokról igen hézagosan és az ujrafelvételről egyáltalában nem rendelkezik és ezekre nézve a gyakorlat az 1880. évi XXXVII. és 1883. évi VI. törvénycikkekben is kevés támogatás talált. Az irányadást ennélfogva a felső forumoktól várta és nyerte. Az állandó gyakorlattal megerősitett határozatok közől elég lesz azokat felemliteni, melyek az 1872. évi javaslat és a fentidézett törvények hézagait betöltik.
Felebbezésnek helye van mindazokban az esetekben, melyekben azt a javaslat vagy a későbbi törvények ki nem zárják; helye van mind a határozat érdemére, mind indokolására nézve. A javaslat 115. §-át, továbbá az 1880. évi XXXVII. tc. 45. §-át úgy értelmezik, hogy a végtárgyalás folytatását elrendelő, a végtárgyaláson közbeszólólag hozott, továbbá a kir. itélőtáblának a közvetlen idézést helybenhagyó végzése ellen felebbezés nem használható.
A felebbezésre jogosultság tekintetében a javaslat 115. §-a azzal nyert kibővitést, hogy a magánvádló a vizsgálóbiró végzése ellen is felebbezhet, hogy azt, a ki panaszát, illetőleg vádinditványát visszavonta, nem illeti a felebbezés joga, hogy a feljelentő csak mint káros fél használhat felebbezést és hogy a kir. ügyészség oly határozat ellen nem élhet felebbezéssel, mely általa nem felebbezett alsófokú határozatot hagy helyben.
Kézbesités utján közölt határozat ellen a felebbezés határideje 8 nap. Mind ennek, mind a kihirdetésnek esetében kitűzött 24 órai határidő alatt az esetleg előbb kijelentett megnyugvás visszavonható.
A fölülvizsgálat perorvoslat használatától van feltételezve. E szabály alól ki vannak véve a halált okozott szándékos bűncselekmények, a törvényellenes elitélés és a bűntárs felebbezésének esetei, a midőn a fölülvizsgálat hivatalból történik, illetőleg nem felebbező bűntárs ügye is fölülvizsgálható.
Az ujrafelvételre nézve egyedül az van megállapitja, hogy azt mind a vádlott, mind a vádló, de csak az alapper tárgyalása és eldöntése idejében létezett és fel nem használt körülmények vagy bizonyitékok alapján kérhetik.
Az 1872. évi javaslat a sértett fél és a magánvádló között határozott külömbséget nem tesz és jogkörüket nem állapitja meg. E hézag főleg a büntető törvénykönyvek életbeléptetése után vált érezhetővé, minthogy ezek a sértett fél inditványára üldözhető bűncselekmények körét nagyon kiterjesztették. A kir. curia határozatai és a járásbirósági bűnvádi eljárási szabályok alapján fejlődött gyakorlat a hiányt még nem pótolta. Sértett fél alatt azt értik, kinek inditványa nélkül a bűnvádi eljárás valamely bűncselekmény tárgyában meg nem inditható. Ellenben a magánvádló állása még nincs tisztába hozva. Csak annyi tekinthető állandó gyakorlatnak, hogy a sértett, a kir. ügyészség által elejtett vádat fentarthatja, hogy a sértett köteles a végtárgyalásra megjelenni, minthogy ellenkező esetben ellátottnak tekintik és hogy a vádat önállóan képviselő sértett felet a kir. ügyészség hatásköre illeti meg.
Végül fel kell még emliteni, hogy a gyakorlat az 1872. évi javaslatnak egyes határozatait mai napig sem fogadta el. Nevezetesen a 14. § ellenére a biróküldés tárgyában mindig az igazságügyi miniszterium határozott; megszüntető végzés ellen (84. §) a káros vagy a sértett fél felebbezését elfogadják; megszüntető végzésekre nézve kétfokú felebbezésnek van helye (86. §); és a végtárgyalásra közvetlenül idéző végzés ellen, ha helytelenül volt hozva, a felebbezés meg van engedve (89. §).
Alkotmányos államban a törvények és a szokásjog mellett a törvényhozási előmunkálatok is visszatükrözik a népnek jogi meggyőződéseit. Azoknál az okoknál fogva, melyek bűnvádi eljárásunk fejlődése menetének ismertetését ajánlották, nem lesz fölösleges visszapillantani a magyar büntető perjog terén eddig tett codificationalis kisérletekre.
Évszázadok óta folyton meg-megújuló kisérletek tesznek tanuságot a bűnvádi perrendtartás megalkotásának élénken átérzett szükségéről.
Az első törekvések, melyek számos törvénycikkben elszórt és nagyrészt gyakorlaton alapuló hazai jogunknak összegyüjtésére és feljegyzésére irányulnak, már a XV. század végén jelentkeznek.
Az 1498:VI. tc. elrendelte az országos szokásjog compilatióját és azt Ádám itélőmesterre és a király által kinevezendő még egy szakemberre bizta, mely kezdeménynek azonban nem lett foganatja. Az 1500:10. tc. ismételte az összeirásra szóló meghagyást s a teendőt az octavalis biróság választott tagjaira ruházta. Ennek sem lévén sikere, az 1507:20. tc. ujra hangoztatta az országos kivánságot, mig végre Verbőczy István az ismert eredménynyel vállalkozott a munkára. Azonban a Hármaskönyv csak idővel és fokozatosan emelkedett azon törvénypótló tekintélyre, melyben a későbbi századok folyamán részesült. Már az 1548:21. tc. olyképen ismétlé a codificatió sürgetését, mintha a Tripartitum nem is léteznék. Maga a Quadripartitum nem volt egyéb, mint Verbőczy munkájának kiszoritására irányzott törekvés, az 1550:10. tc., melynek rendeletéből készült, a Hármaskönyvet egyszerűen ignorálván, a magyar jog összeirására szóló törvényes meghagyásokat még teljesületleneknek tekinti. A Tripartitum mindezek daczára kivívta magának a jogforrásszerű jelentőséget, de azért az 1553:15., 1563:30., 1608:k. e. 16., 1609:69. törvénycikkek még folyton sürgetik a Quadripartitum felülvizsgálását és megerősitését, mi azonban még sem történt meg.
Az 1715:24. és 124. törvénycikkek a törvények és az eljárás javitása végett kiküldötték az első, úgynevezett Systematica Commissiót, mely 1717-ben ült össze Pozsonyban, de munkálataiban csak arra szoritkozott, hogy tekintettel a döntvényjogra, némely glossákat szerkesztett a Hármaskönyvhöz. Törvényhozási eredménye tehát e tanácskozásoknak is ép oly kevéssé volt, mint az előbbi századok kisérleteinek. Csak 1790-ben vétetett fel ismét tüzetesen a magyar jog rendszeresitésének munkája, az ugyanaz évi 67. törvénycikkel, mely e czélból kilencz országos bizottságot szervezett, az egész jogi és közigazgatási rendszert felölelő részletes tervrajzot adván ki nekik utasitásul. A büntetőtörvény és eljárás kidolgozása a hatodik bizottságnak (Deputatio juridica) osztatott ki. E küldöttség 1791. augusztus 13-án alakult meg és albizottságokra oszolván, 1795. február 28-án befejezte munkálatait (Repraesentatio regnicolaris deputationis per articulum 67. 1791. ordinatae elaborata).
A büntetőtörvénykönyvről szóló tervezetnek az eljárásra vonatkozó része kétségtelenül II. József 1788-iki törvényének befolyása alatt készült. Már ez is jellemzi a munkálat irányát, mert II. József törvénykönyve nyomozó jellege daczára, mely a honpolgároknak a feljelentés iránti kötelességében, a vizsgálóbirónak majdnem korlátlan hatáskörében, a makacs vádlott ellen engedetlenség miatt alkalmazható büntetésekben, és az eljárás titkos irásbeli voltában nyilvánul, a vádlottal való szelidebb elbánásra és a kínvallatás mellőzésére nézve, valamint világos, tömör szerkezetével kimagaslott a korabeli törvények közől. Az országos bizottság azonban nem utánozta szolgailag a mintát, hanem azt lehetőleg javítani, hazai intézményeinkkel és a kor szabadelvü lendületével egyhangba hozni igyekezett. Irányadó elvei: „solenne judicium, plena proba completa exauditio et defensa”, ezt erélyesen kimondják.
Az 1790-iki javaslat két irányban hiven, néha szó szerint követi József törvénykönyvét. Nagyrészt átvette azokat a rendelkezéseket, melyek az eljárás czéljait fejtik ki és azokat, a melyek a kor humanusabb eszméinek adnak kifejezést, de a magyar büntető per hagyományaihoz képest, nem honositotta meg ama szigorúan nyomozó rendszert, mely az ausztriai eredetit jellemzi. A munkálat (Codex de delictis eorumque poenis) két részre oszlik: első része tárgyalja a bűnvádi eljárást és itélkezést és függelékben „Instructio” alakjában a birói szemle alakiságait; második része az anyagi büntetőjogot tartalmazza. Már a bevezető rész azt általános elvek kifejtése közben állit fel némely perjogi elveket. Végképen szakitva az elfajult nyomozó rendszer egyik főeszközével, a kínvallatással, kimondja, hogy mivel az igazság kideritésének módjai minden bűncselekményre nézve azonosak, a súlyosabb bűntettek kitudására sem alkalmazhatók oly eszközök, a melyek a valóság felderitésére általában nem vezethetnek.
A bűnvádi eljárás két főrészre oszlik: az előkészitőre és az ítélkezőre; az előbbi ismét két főszakra: a biróságon kivülire (examen extrajudiciale) és a biróira (examen judiciale). A nyomozást két főszempont szerint szabályozta: a letartóztatás előtti és utáni teendőkre. A kutató rendszernek e kétségtelen ismérve mellett azonban hangsúlyozva látjuk a tervezetben a „természetes szabadság” biztositékait. A személyi szabadságra vonatkozó régi kiváltságokon fölül, osztálykülömbség nélkül megállapitotta, hogy letartóztatásnak csak önvallomás, tettenérés, valószinű és részletes feljelentés esetén és akkor van helye, ha a bűn- és a gyanujelekből alaposan lehet a tettesre következtetni. A büntető jogszolgáltatás hathatósabb gyakorlása czéljából korlátozta a menedékhelyek kiváltságát s terjedelmes jogokat adott az üldöző közegeknek.
A hivatalból való eljárás elve teljes következetességgel érvényesül a tervezetben. A bűncselekmények kitudásának hivatalos kötelessége a törvényhatóságokat és a köztisztviselőket illeti, kik az e végből szükséges cselekmények teljesítésére feljogositvák, házkutatást, sőt egész vidékekre terjedő motozást is tarthatnak.
E működésökben nemcsak a törvényhatóságok és az uriszékek kötelesek nekik segédkezet nyujtani, de, - szintén a Josephina befolyása, - úgyszólván az egész lakosság a hatóságok őrködő közegévé van téve. Azonban nem hiányoznak a hamis vádaskodást ellensúlyozó rendelkezések, és ezekben a rendőrállam igényei és a polgárok nyugalma és biztonsága közötti ellentét kiegyenlitésére irányzott törekvés ismerhető fel. Névtelen feljelentések nem fogadhatók el. A panaszos nevét, kivánságára, a vizsgálat alatt titokban lehet ugyan tartani, de a vádlott követelheti, hogy a feljelentőt neki megnevezzék, sőt a biró ezt ily kivánság nélkül is megteheti, ha a védelem szempontjából czélszerűnek véli.
Az eljárás menetét a tervezet akkép szabályozza, hogy azt a helyi rendőri hatóság (localis jurisdictio) kezdeményezi, ettől a magasabb közigazgatási hivatalhoz (magistratus vagy politica jurisdictio), innen a biró elé kerül az ügy. Részletes utasitással vannak ellátva a nyomozó közegek. Ki kell nyomozni a bűncselekmény objectiv minőségét s a bűnjeleket, szemlét kell tartani, kihallgatandó a károsult és mindenről jegyzőkönyv veendő fel. Ha ezek megtörténtek, az ügy a netalán letartóztatott terhelttel együtt a politikai hatósághoz teendő át. Itt kezdődik a sajátképi examen extrajudiciale: a terheltnek körülményes kihallgatása. Pontosan ki kell deriteni a ténykörülményeket, meg kell vizsgálni az eddigi eljárás törvényességét és ha a letartóztatás feltételei hiányoznak, a foglyot szabadlábra kell helyezni. Jogában van a törvényhatóság közegének az egész eljárást ismételni. Ha a szabadlábon levő terheltnek letartóztatását találná szükségesnek, e végből a fölöttes törvényhatóságnak jelentés tesz. A törvényhatóság fölülvizsgálja az eddigi eljárást és ha szükséges, kiegészitteti; ha pedig a vádra elegendő alapot lát, az ügyet a birósághoz teszi át.
A birói vizsgálat menete szigorúan körül van irva, a kérdezés módja részletesen megállapitva. A vizsgálatnak egyenlően ki kell terjedni a terhelő és a mentő körülményekre. Ha a mentő körülményekre nézve sem a tanuk, sem a gyanusitott nem vallanának, a birónak e részben még a nyelvre adó kérdezés is kötelességévé van téve. Semmiség terhe mellett tartózkodnia kell a rábeszéléstől, a kegyelem vagy a büntetés elengedésének igéretétől, de még annál inkább a fenyegetőzéstől, veréstől, sőt a kemény szavaktól is. A vizsgálatról pontos és szó szerint hű jegyzőkönyvet kell felvenni, mely a terheltnek felolvasandó.
A javaslat a törvényes bizonyitás szigorú rendszerét követi, kimondván, hogy egyedül gyanujelek alapján nem lehet a rendes büntetésre itélni, hogy marasztaláshoz két kifogástalan tanu szükséges és hogy egy tanu vallomása csak fél bizonyiték. A fél bizonyiték egyéb nem teljes bizonyitékokkal egészithető ki, igy például oly gyanujel, mely szükségkép a tettre és a tettesre utal, ha beismerés járul hozzá, teljessé teszi a bizonyitékot. A bizonyitás eszközei a rendesek: vallomás, tanuk, szemle, gyanujelek. A vallomásnak önkéntesnek, világosnak, teljesnek, az ügy többi adataival egyezőnek (fundata), biróságainak is állhatatosnak kell lennie. Mindenki köteles tanuságot tenni, kivételt csak bizonyos rokoni kötelék állapit meg. A tanuzásra képtelenitő okok között még szerepel az infamia mindkét faja, mely akadályt II. József törvénye már nem ismeri; de a születés és a polgári állás nem jő tekintetbe. A bizonyitékok mérlegelésére nézve a negativ elmélet érvényesül, a mennyiben a biró belátására van bizva, mily hitelt adjon a kifogástalan tanunak, ha hihetetlen, vagy a per többi adataival nem egyező vallomást tesz. A tanuknak egyenkint teljesitendő kihallgatásánál kerülni kell a nyelvreadást és a kényszert. Ha a vádlott tagadásban van, szembesités teljesitendő, minek akkor is helye van, ha a tanuk vallomásai eltérők. A leglényegesebb bizonyiték a corpus delicti, melyet a javaslat akkép határoz meg: evidens existentia delicti, és melynek hiánya vagy hiányossága mellett még a beismerés sem bizonyit. A többi bizonyitékokra és hitelességökre nézve is a legrészletesebb utasitások vannak felállitva. Különös hangsúlylyal van kiemelve a kínvallatás vagy azt helyettesitő kényszereszközök teljes és feltétlen kizárása. Eltörli a tisztitó esküt is.
Ha a vizsgálat be van fejezve, az ügy további ellátására az illető biróság elé kerül és itt az irásbeli vádper alakiságai között foly tovább az itéletig. A mi lényeges teendők ezentúl szükségesek (kihallgatás, authenticatio, szembesités), azok mindig törvényesen alakitott birói tanács előtt történnek, s ha kiküldetés szükséges forog fenn, két biró rendelendő ki. Daczára a vádpernek, általános szabály gyanánt mondja ki a javaslat az angol jogban is létező ama tételt, hogy a biróság az ártatlanok védője.
A per a vádirattal (actio) kezdődik, melynek tüzetes tényleirást kell tartalmaznia és törvényre kell hivatkoznia. A vádat azokban az ügyekben, melyek első fokon a királyi itélőtábla elé tartoznak, a királyi jogügyek igazgatója, egyebekben a tiszti ügyész képviseli. A közvádlón kivül magánvádlóról is van emlités téve, a nélkül azonban, hogy jogköre tüzetesen körülirva volna. A fogva levő nemes és egyházi személy öt nap alatt, a szabadon levő bármily állapotú egyén, megfelelő idő alatt személyes megjelenése, védekezésre és itéletvételre idézendők. A bűnügyeket a törvényes szünetek alatt is el lehet látni. A vádlottnak, ha ügyvédet nem vall, tiszti ügyész rendelendő védőül, és a terhelő és mentő bizonyitékok kimerítéseig annyi perirat (replica) váltandó, a hány szükséges, de az utolsó szó mindig a vádlotté. A vádlott szabadon érintkezhetik védőjével, a tanukhoz kérdéseket intézhet. A védőnek joga van arra, hogy a biróság iratait megtekintse.
Befejeztetvén az iratváltás, következik a per előadása és az itélethozás. A marasztaló itélet lényeges kellékei: a bűncselekmény minősitése, a büntetés neme és az indokolás; a mellett ki kell terjeszkednie a kártéritésre is s erre nézve a kárositott polgári perre nem utasitható. Ha tiszti ügyészen kivül magánvádló is közreműködik, az itéletben mindig ki kell mondani azt is, hogy a vádat alaposnak, hamisnak vagy nem eléggé bizonyultnak találta-e. A hamisan vádló ellenében, a vádlott kérelmére, ugyanabban az itéletben megállapitandó a büntetés és a vádló ellenében, a vádlott kérelmére, ugyanabban az itéletben megállapitandó a bünetés és a kártérités is. Elégtelen bizonyiték esetén a vádlott ideiglenesen kezesség mellett szabadlábra helyezhető; de az ügy, ha akár terhelő, akár mentő adatok merülnek fel, ujra felvehető. A szökevény vádlottnak ügye, hivatalból kirendelendő védőjének meghallgatása után rendesen letárgyalható, a makacsság miatt hozott itéletnek azonban nincs más bűnügyi következménye, mint az elitéltnek országos körözése. Ha megjelenik vagy előállitják, vagy ha örökösei kérelmezik, pere mindig ujra felveendő. A megitélt magánjogi követelésre nézve azonban az itélet rögtön végrehajtható s csak az elégtétel mértéke ellen van birtokon kivül perujitásnak helye.
Nem-nemesek ellen, ha csavargással, csavargók rejtegetésével, apróbb, nem criminalis vétségekkel, vagy legfeljebb egy havi fogsággal (arrestum), illetőleg csupán birsággal büntetendő cselekménynyel vannak vádolva, sommás eljárásnak van helye. De a vádlottat ekkor is meg kell hallgatni és mind a tényállást, mind az itéletet jegyzőkönyvbe foglalni.
Halálos itélet ellen a kerületi táblához, s innen, vagy ha első fokban a kir. itélőtábla itélt, a hétszemélyes táblához felebbezhetni. Halál vagy örökös rabság nem hajtható végre, mielőtt a legfelsőbb biróság az itéletet helyben nem hagyta. Más itéletek ellen csak egyfokú felebbvitel van engedve. A felmentett vagy megnyugvó vádlott ellenében a közvádlónak sincs felebbezéshez joga, ha azonban a vádlott perorvoslattal él és az itélet a közvádló inditványától eltér, köteles ez utóbbi is felebbezni. Uj bizonyitékok érvényesitése mellett a vádlott mindig élhet perujitással, azaz indithat „actiót” ártatlansága igazolására, mely jog a halálra itéltnek gyermekeit és örököseit is megilleti. A vádlott azonfölül a büntetés súlyossága miatt is indithat ily actiót. A közvádló csak az esetben ujithatja meg a pert, ha a felmentés bizonyitékok hiányából történt, vagy a magánpanaszos a vádlottal a jogszolgáltatás meghiusitása végett összejátszott.
A királyi kegyelem gyakorlása tekintetében megemlitendő, hogy a javaslat nem kötelezi a biróságokat a halálos itéleteknek hivatalból való felterjesztésére. Álláspontja az, hogy a királyi kegyelemtől az utat elzárni senkinek, tehát a curiának sem szabad, de hogy a biróságot a királyi kegyelem kieszközlése czéljából teendő intézkedésre nem lehet kényszeriteni.
Szervezeti ujitást a javaslat nem vett szándékba. Szerinte is az eljárásra és az itélkezésre a törvényhatóságok hivatvák, a nemesi előjogokat élvezők azonban csakis a megyei biráskodásnak vannak alávetve. Fentartja a kir. tábla hatáskörét a hűtlenségi ügyekben és a salvus conductus megsértésének az 1723:7. tc. 8., 9. § által körülirt eseteiben.
Az elősorolt adatok tanusitják, hogy az 1790-iki tervezet a kor törvényhozásának irányához képest ugyan túlnyomóan inquisitorius jellegű, de hogy a nyomozó elv érvényesitésében még annyira sem megy, mint II. József törvénye, melyet akkoriban a haladás netovábbjának tartottak. Nem is tekintve azt, hogy főeljárása teljesen vádalakú, még a vizsgálat alatt is sokszorta kedvezőbb helyzetbe juttatja a vádlottat, ki az eljárás birósági szakában szabadon választhat elég kiterjedt jogokkal felruházott védőt. A vizsgálóbiró amaz omnipotentiájának, melylyel a Josephinában találkozunk, semmi nyoma. A vizsgálat és a döntés között még két fontos stádiumon megy át az ügy: az iratváltáson és az előadáson. A vizsgáló közeg az itélethozásra közvetlen befolyást nem gyakorolhat, már csak azért sem, mert az itélet alapjául a perbeszédek és az authenticatio utján megerősitett bizonyitékok szolgálnak. Már a szóbeliség elemei is feltalálhatók ama rendelkezésekben, hogy a perfolyam alatt minden fontosabb teendőnek a társas biróság előtt kell történnie, sőt a közvetlenség egyik jellegével is találkozunk: a vádlott kérdezés iránti jogával.
A magyar országgyülés (1807:9. tc.) az 1790-iki javaslat tárgyalását fölötte kivánatosnak tekintette, de a század elején történt politikai események tudvalevőleg akadályozták a törvényhozás reform-működését. Csak az 1827:8. tc. vette fel ismét tüzetesen a tárgyat és hangsúlyozva nagy fontosságát (summi momenti et gravium consectariorum), az 1791-iki munkálatok fölülvizsgálatára ujabb küldöttséget rendelt ki.
E küldöttség új büntetőjogi javaslatot (Opinio regnicolaris deputationis pro pertractandis in consequentiam articuli 67:1790/1. elaboratis articulo 8:1827. exmissae, circa objecta ad deputationem juridicam relata. IV. Codex de delictis corumque poenis.) dolgozott ki, mely az 1790-iki javaslaton és pedig nagyobbrészt nem annak előnyére, lényeges változtatásokat tesz. A kor uralkodó eszméi a munkálat reactionarius irányában erős kifejezést nyertek. Haladás egyedül az eljárás egyszerűsitésében, az általános feljelentési kötelem kiküszöbölésében és abban található, hogy az előzetes letartóztatásnak a feljelentés alapján való elrendelése mellőztetett.
A többi módositások az 1790-iki javaslatban kedvezményezett szabadelvű reformok kiküszöbölésének czélzatát árulják el.
Főleg a rendi külömbségek és előjogok fentartására fordit a javaslat nagy figyelmet. Szerinte a nemes-ember csak a per (főeljárás) folyamán hallgatható ki és másokkal való szembesitéséhez külön birósági határozat szükséges. A nemesek felebbezési jogát az 1791. évi 43. tc. eseteire szoritja meg. Az úriszékek és a pallosjoggal felruházott mezővárosok büntető perbeli hatáskörét visszaállitja.
Ezenkivül még a nyomozó irásbeli eljárás intézményeit veszi a javaslat oltalma alá. A magánvádat egészen kizárja, az egész vizsgálatot rendőri közegekre bizza, a főeljárást a polgári per mintájára teljesen irásbelivé teszi, az 1790-iki javaslattól eltérve a negativ bizonyitás rendszerét elhagyja, a közvádlót majdnem minden fontos ügyben fellebbezésre kötelezi és a főbenjáró ügyeknek az itélet végrehajtása előtt legfelsőbb helyre való felterjesztését rendeli.
Az országos küldöttség munkálatainak tárgyalása az 1832/36-iki országgyülésen kezdődött, de a büntetőjogi javaslatokra nem került a sor.
Az időközben lefolyt évek abba a korszakban esnek, melyben a büntető perjogi fogalmak Európaszerte gyökeres módosuláson mentek át. Az 1808-ban életbelépett code d'instruction criminelle akkor kezdette nagy befolyását érvényesiteni az európai, különösen a német bűnvádi eljárásokra. Hazánkban belterjességre nézve az 1790-iki törekvéseknél is erősebb volt az az áramlat, mely 1840-ben a hiteltörvények reformjával kezdődött és mely csakhamar körébe vonta a büntetőjognak és a börtönügynek gyökeres átalakitását is. E reformáramlat kifejezést nyert az 1840. évi V. törvénycikkben, mely a „büntető és javitó” rendszer kidolgozására országos bizottságot küldött ki azzal az utasitással, hogy vegye tekintetbe a külföldi hasonló tárgyú munkálatokat és legyen figyelemmel az 1827-ik évi küldöttség tervezetére is.
A bizottság már az 1843-iki országgyülésnek előterjesztette jelentését és annak kapcsán bemutatta az egész büntetőjogi munkálatot, melynek második része a büntető eljárásról szól.
Az 1843-iki javaslat ama részének kidolgozásánál, mely az eljárásról szól, a franczia code d'instruction criminelle szolgált mintául. A magyar törvényszerkesztő a büntetőjog anyagi részében bátran követhette a német legislatiót s különösen a badeni codex-javaslatot, mert az ebbeli munkálatok, a német tudomány befolyása alatt, már akkor első rangot foglaltak el Európában. Azonban nem utánozhatta azokat az egyidejű német törvényeket, melyek az eljárást szabályozták. A német büntető eljárás csak akkor kezdett kibontakozni a legmerevebb nyomozó rendszerből, s minthogy az átmenetet közvetitő törvények, illetőleg törvényjavaslatok egészen más közjogi viszonyok számára készültek, a magyar törvényhozónak nagyon csekély érintkező pontokat szolgáltattak. A harminczas és negyvenes évek német törvényhozása hangoztatta ugyan a vádelvet, de az alkalmazásban eleget vélt tenni az elméletnek, ha külön vádközegeket állitott fel. Az, hogy a vádelvet a functiók tartalmára is alkalmazva legyen, úgy, hogy a vádló az egész eljárás alatt a vádlásra (inditványozásra), a biró az eljárás egész folyamában a döntésre szoritkozzék, az akkori német particularis törvényekben még nem jutott érvényre.
De a franczia törvény sem szolgálhatott feltétlenül követendő mintául. A Magyarországon még teljes erejében állott és szivósan fentartott muncipalis szervezet lehetetlenné tette a végrehajtó hatalom rendelkezésére álló oly vádközeg szervezését, milyen a franczia ministére public. A szervezet kérdését tehát a fennálló törvényhatósági rendszerben kellett megoldani. Fennebb láttuk, hogy e szervezetben megvolt a külön vádközeg és láttuk azt is, hogy mind az 1790-iki, mind az 1827-iki tervezetek továbbra is fenn akarták azt tartani. Az új munkálat is e közeget vette combinatióba, kimondván, hogy a közvádlói teendőket a kir. tábla elé tartozó ügyekben a koronaügyész, egyebütt a tiszti ügyész teljesiti. Világos kifejezést nyert a hivatalból eljárás elve (Official-Princip), még pedig legmerevebb alakjában az ügyészi vádmonopoliumban, ki lévén mondva, hogy büntető keresetet csak a közvádló indithat.
Mindazáltal a közvádló közreműködése szorosan véve csak a vád alá helyezés (perbefogás) stádiumában kezdődik, a vizsgálat kizárólag a biróság kezében van és semmi nyoma sincs annak, hogy a vádlónak irányzó befolyása volna az előkészitő eljárás menetére. A „panasz” és a „jelentés”, mint minden polgárnak vagy hatóságnak, kétségkivül a közvádlónak is jogában áll, a mint jogában áll tanukat és egyéb bizonyitékokat megjelölni; némely vizsgálati cselekményeknél (pl. elzárásnál) véleménye meghallgatandó és a vizsgálóbiró köteles őt legalább minden hetednap a bűnvizsgálatról értesiteni. De ezentúl az egész vizsgálat egyedül a vizsgálóbiró feladata. Kizárólag ő van hivatva a feljelentés átvételére, és önállóan folytatja az eljárást addig, mig sikerült neki a „tényálladékot” annyiban megállapitani, hogy a perbefogószék a perbefogás törvényességét megitélhesse. Ez a vizsgálat tehát egészen inquisitorius. Nyomozó minőségét feltüntetik még azok a rendelkezések, hogy a vizsgálóbiró a tanuval a kihallgatás előtt tétet esküt, hogy a szembesitésnek már a vizsgálat folyamán korlátlanul van helye, s hogy a vallomást megtagadó terhelt figyelmeztetendő, hogy magatartása a védelmi eszközök hiányosságára és a gyanu megerősitésére vezethet. A magánvád fejlettebb alakját a javaslat nem ismeri. A személyes vagy vagyoni jogaikban károsultak két cathegoriáját egyazon szempontból tárgyalja s egészen a franczia rendszert fogadva el, polgári keresetet (aciton civile) ad a „kár megtéritésére és a sérelem orvoslására”.
Ha a vizsgálat be van fejezve a vizsgálati iratok a közvádlóhoz teendők át és itt kezdődik a per accusatorius része: a vádaláhelyezés (perbefogás). Teljes egyenlőség a felek között itt sincsen. Mig ugyanis a közvádló tartozik a vádaláhelyezésre vonatkozólag hat nap alatt „véleményét” előterjeszteni s e nélkül birói határozat nem hozható, addig a védelem csak facultativ. A terhelt tehet irásbeli előterjesztést a perbefogás elháritására, de nemcsak, hogy meghallgatása nem kötelező, de kifogásai, - kivéve azt az esetet, ha a közvádló is azon a nézeten van, hogy új, fontos körülményeket hozott fel, melyek a vizsgálat kiegészitését teszik szükségessé, - a határozathozást semmikép sem késleltethetik.
A magyar javaslatok között az 1843-iki volt az első, mely külön vádaláhelyező eljárást alkotott, tette azt lényegileg a franczia törvény 217-240. szakaszainak utánzásával. Átvette a codenak ama rendelkezéseit, hogy a vádaláhelyezés kérdése az iratok alapján döntendő el, hogy a terhelt meghallgatása nem szükséges, hogy a tanácskozás zárt ülésben történik és hogy a döntés végleges. Annak a biztositéknak, melyet a franczia törvény a perbefogó eljárásnak a főtörvényszék elé utalásával kivánt megszerezni, a magyar javaslat akkép tett eleget, hogy külön perbefogó birságot rendszeresitett, melynek határozata ellen perorvoslatnak nem adott helyt.
Minél közelebb jut az ügy az itélethez, annál vádalakúbban szervezi az 1843-iki javaslat az eljárást. Ebben is a franczia minta után indult. Ha a perbefogást kimondták, a közvádló beadja vádlevelét és a bizonyitékok lajstromát, az elnök a tárgyalásra határnapot tűz ki s a vádlevél párját közlik a vádlottal. Már a perbefogó eljárás alatt van helye védő által való képviseletnek, még tágabb körűvé van téve e jog a vádaláhelyezés után. A főtárgyaláson, melyet a javaslat jellemzően „büntető per”-nek nevez, teljesen keresztülvive látjuk a vádalakot és a felek egyenjogúságát. A birák visszavetésénél egyenlő jogokkal vannak felruházva, a kir. itélőtábla előtt folyó perekben ugyan némi korlátozással (alkalmasint, mert szervezeti nehézségekben ütközött volna), mely azonban a vádlottat kedvezményben részesiti. A felek egyenlőségét a javaslat annyira tiszteletben tartja, hogy a code 311. czikkének azt a rendelkezését, hogy a védő a törvénytiszteletre figyelmeztetendő, a közvádlóra is kiterjeszti.
A tárgyalás menete ez: két nappal a tárgyalás előtt a vádlottal közlendő az itélőbirák névjegyzéke, s joga van a kir. tábla tanácsából tizenötöt, a törvényszék tanácsából hármat visszavetni, kivéve az elnököket, kiknek részvétele csak kizáró ok alapján támadható meg. A törvényszéki birákra nézve ugyane jog illeti meg a közvádlót is. Miután a vádlott az általános kérdésekre vallott, felolvassák a perbefogó végzést és a vádlevelet, erre a közvádló szóval is előterjeszti a vádat.
Az eljárás közvetlensége és nyilvánossága tárgyában kiemelendők a következő rendelkezések: A tárgyalás nyilvános és rendszerint félbeszakitás nélkül folyik. A vizsgálati iratokból a tanuvallomások csak akkor olvasandók fel, ha a felek kivánják és a tanu meg nem jelent, a szemlejegyzőkönyveket, szakértői véleményeket és egyéb okiratokat felolvassák ugyan, de a szakértők szintén kihallgathatók. A tanuk egyenkint, a többi tanuk távollétében hallgatandók ki s a biróság által történt kihallgatásuk után, a vádlott és védője, a biróság egyes tagjai és a közvádló is intézhetnek hozzájuk kérdéseket, mit a javaslat keresztkérdésének nevez. A bizonyitó eljárás után a sértett előterjeszti magánjogi követelését, azután következnek a vád és a védbeszédek. A vád, úgy látszik, nem terjeszthető ki a perbefogó végzésben nem foglalt bűncselekményekre, hanem csak a tárgyalás folyamán felmerült „nehezitő körülményekre” történhetik hivatkozás. A tárgyaláson a védelem szükségbeli s ha erről a vádlott nem intézkedik, hivatalból rendelendő védő.
Különös figyelmet érdemel a javaslat ama része, mely „az itélethozásról” szóló fejezetben az esküdtszéki eljárás hasonlatosságára a tény- és a jogkérdés elválasztására tesz kisérletet. A tanácskozás és a szavazás a következő öt kérdés fölött történik: 1. való-e a „bűntett” [tehát az 1878:V. tc. (Btk.) megállapitotta ismertetőjeleknek megfelelő cselekmény] és annak nyomós körülményei? 2. Valók-e azok a súlyositó körülmények, melyek a vádlevélben nem foglaltatnak, de a melyekre a vád az eljárás közben kiterjesztetett? 3. Be van-e bizonyitva a tett a vádlott ellen? 4. Valók-e a felhozott mentő bizonyitékok? 5. Milyen bűntett van bebizonyitva, s mi a törvényes büntetése? Az itéletet szavazattöbbséggel hozzák, a szavazatok egyenlősége esetén a vádlottra kedvezőbb vélemény lesz itéletté; egyebekben a szavazás meglehetősen bonyodalmas. Az itélet csak bűnösre vagy felmentésre szólhat, mely utóbbi minden megszoritás nélkül mondható ki. Szükségkép kiterjed a magánjogi igényekre is, melyek csak akkor utalhatók polgári perre, ha bebizonyitva nincsenek. Indokolni csak a marasztaló itéletet kell, a felmentő határozatot csak akkor, ha a tett nem bűncselekmény. A meg nem jelent és el nem fogatható vádlott ellen nem lehet ugyan büntető itéletet hozni, de végzésileg makacsnak nyilvánitandó s a polgári igény tárgyában az eljárás megejtendő. A rendszerrel némi ellentétben, marasztalni engedi a javaslat a meg nem jelent bűntársat, de csak feltételesen, mert kézrekerülése esetén az itélet csak abban az esetben hajtható végre, ha az eljárás megújitását nem kivánja.
A bizonyitás eszközei a rendesek. A két classicus („teljes érvényességű”) tanu intézménye fenn van tartva. Tüzetesen ki vannak emelve a gyanus tanuságtétel esetei s a javaslat a bizonyitásnak részletes, de természetesen nem teljes skáláját is állitja fel, kimondván többek közt azt is, hogy csupán gyanujelek alapján nem lehet elitélni.
A felebbvitel a szerint, a mint első fokon a kir. tábla, vagy a törvényszék itélt, két illetőleg egyfokú. Használható mind az érdemben, mind alaki sérelmek miatt. Utóbbiak gyanánt a 407. § a következőket sorolja fel: illetéktelenség és a biróság szabálytalan alakitása, a vád- vagy védelmi jogok korlátozása, a nyilvánossági és „egyéb” szabályok megsértése.
A vizsgálati eljárás sérelmei miatt csak akkor van orvoslat, ha azok ellen a tárgyaláson kifogást tettek. Az egyik pertárs felebbezése folytán az ügy a többiekre nézve is felebbezettnek tekintendő. A magánjogi igények tárgyában hozott itélet ellen a károsultnak nincs perorvoslata, de joga van a polgári biróság előtt új pert inditani. Ugyane joga van a károsultnak, ha a büntetésre és a kár megtéritésére itéltet a felebbviteli biróság felmenti. Hivatalból felebbezendők azok az ügyek, melyekben a közvádló öt évi vagy ennél nagyobb büntetést kért, továbbá a hivatali sikkasztás, a hivatalos hatalommal való visszaélés és a választás tárgyában elkövetett bűntettek miatt kelt itéletek. A felebbviteli biróság tárgyalása nyilvános, de nem szóbeli.
Perujitást mind a közvádló, mind az elitélt kérhet, sőt utóbbinak hozzátartozói, örökösei és „barátai” is. A kérvény az elsőfokú biróság elnökénél nyujtandó be és a nevezett biróság nyilvános szóbeli tárgyalás utján határoz a kérelem megengedhetősége fölött. Ha a kérelemnek helyt adnak, új vizsgálat foly le, s ha a közvádló el nem áll, ujabb tárgyalás tartandó. Felsőbb biróság itélete ellen megengedett perujitás esetén az ügy hivatalból felebbezendő.
Eredeti eszmék szerint alakitja az 1843-iki javaslat a birói szervezetet.
A bűncselekmények nyomozására a törvényhatóságok hivatvák; felségsértés, hűtlenség, pénzhamisitás és királysértés esetén a király tábla.
A perbefogó szék a kir. táblához utalt ügyekben a curiának külön e czélra választott 13-tagú tanácsa, egyéb ügyekben a törvényhatóság perbefogó széke, mely a megye közgyülése által választott 24 honoratiorból alakul és legalább 7-tagú tanácsban határoz.
Az itélőbiráskodást, törvényszünet nélkül, első fokon a törvényhatóságnak egy elnökből és legalább 7 tagból álló külön büntető törvényszéke gyakorolja, az első fokon a kir. táblához utalt ügyekben e biróságnak 19-tagú tanácsa. A törvényszéki ülnököket 6 évre választják azoknak az egyéneknek sorából, kik a perbefogó széki tagsághoz megkivánt minősitéssel birnak. Közőlök hatan állandó és fizetéses birák, a többiek napidíj mellett három hónaponkint rendelendők be. Másodfokon Magyarországra nézve a kir. tábla büntető osztályának, a kapcsolt részekre nézve a báni táblának kilencztagú tanácsa, azokban az ügyekben pedig, melyek első fokon a kir. táblához tartoznak, a hétszemélyes tábla 21-es tanácsa itél.
Az itt vázolt javaslat volt az országos bizottság többségének javaslata. Ismeretes, hogy ezzel szemben a kisebbség különvéleményt adott be, mely az eljárást az esküdtszéki szervezetre óhajtotta alapitani. A kisebbség czélt is ért, a mennyiben a Karok és Rendek szintén erre az álláspontra helyezkedvén, a javaslatnak ily értelemben baló átdolgozását rendelték el.
E munkálat 1844. augusztus 6-án került megvitatás alá s három ülésen át tárgyaltatván, el is lett fogadva. Lényeges változtatást csak az imént emlitett irányban tett az 1843-iki javaslaton. Az esküdtszéki intézmény folyománya gyanánt vádesküdtszék és semmitőszék (főigazitószék) felállitása volt tervezve, és a ténykérdésben a perorvoslat (a polgári igényre vonatkozó felfolyamodás kivételével) ki volt zárva. Ez utóbbi javaslathoz azonban, főleg az esküdtszéki intézményre alapitása miatt, a főrendek nem járultak hozzá, s igy törvény ismét nem létesült.
1844-től 1872-ig nem történt kisérlet az általános bűnvádi eljárás codificatiójára. 1848-ban szóba került az országgyülésen a munkálatok fonalának felvétele, de eredmény nélkül. 1868-ig a magyar törvényhozás szünetelt, visszaállitása után pedig első sorban a polgári törvénykezés, utóbb a birói szervezet reformja foglalták el.
Végre 1872-ben megbizást vett Csemegi Károly államtitkár az igazságügyi minisztertől, hogy a büntető eljárás ideiglenes szabályozásáról törvényjavaslatot dolgozzon ki, s e munkálat 1872. márczius 6-án ily czím alatt: „A törvényszékek illetőségéhez tartozó bűnvádi eljárás ideiglenes szabályozásáról”, be is lett mutatva a képviselőháznak. Későbbi sorsa már fentebb meg volt emlitve. Ugyancsak a bűnvádi eljárásnak jelenleg érvényes szabályai ismertetése alkalmával ki voltak emelve ennek a javaslatnak fogyatkozásai is, melyek okozták, hogy annak alapján kielégitő jogszolgáltatás nem fejlődhetett. A codificatio tehát továbbra is általános óhajtás maradt és ez óhajtás különösen a büntető törvénykönyvek életbelépte óta mind élénkebben nyilvánult, mert a tapasztalás mutatta, hogy az eljárásról szóló jó törvény nélkül az anyagi codex kellően nem érvényesülhet. A kormány ez általános óhajtásának megfelelni kivánván, az előmunkálatokkal Csemegi Károly kir. curiai tanácselnököt bizta meg. E megbizás alapján Csemegi Károly tervezetet készitett a törvényszékek előtti bűnvádi eljárás szabályozásáról. Ez első tervezet „Magyar bűnvádi eljárás a törvényszékek előtt” czím alatt 1882-ben jelent meg általános indokolás kiséretében.
E tervezetnek főelveit 1885-ben szaktanácskozmány tárgyalta és nagy többséggel a vádrendszer elfogadása, kisebb többséggel a felebbezés perorvoslatának fentartása mellett nyilatkozott.
Nem helyeselte a tanácskozmány a vádrendszerből levont ama tételt, hogy a biróság a közvádló által inditványozottnál súlyosabb büntetést ne állapithasson meg (472. § 2. bek.). Nem helyeselte a kötelező vizsgálatnak oly széleskörű kiterjesztését, mint ezt a javaslat VIII. fejezete szabályozta, és nem fogadta el a birói vád alá helyezés rendszerét sem, hanem azok helyett a facultativ birói vizsgálat és vád alá helyezés rendszerét ajánlotta.
Ezeken kivül kimondta a tanácskozmány, hogy a lacius elem bevonása a járásbirói eljárásba nem volna czélszerű, és hogy a járásbiróságok mellett állandóan működő vádközegeknek szervezése mellőzhetetlen.
Az e határozatok értelmében készitendő ujabb javaslat kidolgozására 1885-ben az akkori igazságügyi miniszter ugyancsak Csemegi Károly kir. curiai tanácselnököt kérte fel. A második - részben az enquęte határozatai értelmében átdolgozott - tervezet 1886-ban jelent meg.
Ez utóbbi azonban nem alkalmazkodott egészen a szaktanácskozmánynak az igazságügyi miniszter által elfogadott megállapodásaihoz, nevezetesen az előviszgálat eseteit eltérően határozta meg és a facultativ vád alá helyezés rendszerének keresztülvitelét egészen mellőzte.
Részint ez okból, részint azért, mert az 1886. évi tervezet a vádlottnak nyujtandó garantiákat számos közbenszóló tárgyalásban és határozatban vélte feltalálni, e rendszernek gyakorlati alkalmazhatósága ellen pedig nyomatékos aggodalom merült fel: Fabiny Teofil igazságügyi miniszter, ki dr. Pauler Tivadarnak közbejött halála után vette át e tárcza vezetését, a bűnvádi perrendtartás új javaslatának szerkesztését egy bizottságra ruházta. Ennek tagjai voltak: Schedius Lajos kir. curiai biró, dr. Wlassics Gyula budapesti kir. főügyészi helyettes és dr. Tarnai János budapesti ügyvéd.
E bizottság munkálatainak befejezésével Fabiny Teofil igazságügyi miniszter 1888. deczember hó 10-én „a magyar bűnvádi eljárásról” szóló törvényjavaslatot, tüzetes indokolással együtt, az országgyülés képviselőháza elé terjesztette.
E javaslat, - mely huszonhét fejezetben 484 §-ra terjedt, - nemcsak a törvényszékek, hanem a járásbiróságok előtti eljárást is szabályozta, ez irányban tehát kiegészitette a Csemegi-féle tervezeteket, melyektől egyébként is sok tekintetben eltért s általában az 1885. évben tartott szaktanácskozmány által elfogadott alapelveket vitte keresztül. Mindamellett az 1886. évi tervezetet, mint igen becses előmunkálatot, sok tekintetben figyelembe vette.
Az igazságügyi tárcza vezetésében változás állván be, dr. Szilágyi Dezső igazságügyi miniszter szükségesnek találta az 1888. évi törvényjavaslatnak ujból való átvizsgálását s egyúttal kiegészitését elrendelni. Különösen szükségesnek mutatkozott - az alább VII. alatt tüzetesen kifejtendő okokból, - a javaslatba felvenni az esküdtbirósági eljárás szabályozását és külön új fejezetekben tárgyalni a magánjogi igények érvényesitését és biztositását a bűnvádi per folyamán (XXVII. fej.), továbbá a kiadatás iránti ügyekben (XXIV. fej.) és a nyomtatvány útján elkövetett bűncselekmények esetében (XXX. fej.) való eljárást, végre a kártalanitást az ártatlanul szenvedett előzetes letartóztatás, vizsgálati fogság és büntetés esetében (XXXI. fej.).
Kivánatos volt ezenfelül a javaslat részletes rendelkezéseinek beható és gondos revisiója.
E végből dr. Szilágyi Dezső igazságügyi miniszter több elméleti és gyakorlati szakférfiútól kivánt be véleményt s az ezeknek beérkezése után átdolgozott és kiegészitett javaslatnak alapelveit és néhány legfontosabb, különösen a perorvoslatokról szóló fejezetét az 1892. év végén összehivott szaktanácskozmányban megvitatás alá bocsátotta. Ezután a javaslat az annak részletes tárgyalására alakitott szövegező bizottságnak megállapodásai értelmében, és később ismételve s a mostani igazságügyi miniszter részéről is beható felülvizsgáláson ment keresztül és hozzá terjedelmes indokolás készült.
Minden törvényhozói alkotásnak sikere sorban annak a főiránynak és azoknak az elveknek helyes megválasztásától és megfelelő követésétől függ, melyek a törvénynek előkészítő munkálatainál szem előtt tartandók. A javaslatnak részletes intézkedései csak akkor lehetnek helyesek, egyedül abban az esetben felelhetnek meg a gyakorlati élet követelményeinek, ha szerencsésen vannak megválasztva amaz irányeszmék, melyekből az előkészités kiindult és ha helyesek azok az alapelvek, melyeken a javaslatnak rendszere fel van építve.
Szükséges tehát mindenekelőtt megjelölni és indokolni ama legfőbb szempontokat, melyek a jelen javaslatnak szerkesztésénél irányadókul szolgáltak.
Ama szoros kapcsolatnál fogva, mely a bűnvádi igazságszolgáltatás s az alkotmány, valamint a nemzetek társadalmi viszonyai közt mutatkozik: az első irányeszme az volt, hogy a javaslat megfeleljen közjogunk szellemének, a nemzeti jogfelfogásnak és jogfejlődésnek, s kellő összhangzásban álljon hazai viszonyainkkal, különösen nemzetünknek művelődési, nemzetiségi és társadalmi viszonyaival.
Kétségtelen, hogy a szerves kapcsolat a nemzet életviszonyaival, továbbá az állampolgárok jogi meggyőződésének és a jogélet terén kifejezést nyert hajlamainak kellő figyelemben tartása és érvényre emelése adja meg a törvénynek valódi életerejét és biztositja alkalmazásának üdvös hatását.
Ez okokból a javaslat kiindulói pontúl általában a meglevő alapot választotta. Fentartotta mindazokat a hazai intézményeket, elveket és szabályokat, melyek vagy nemzetünk jogalkotó tevékenységének eredeti termékei, vagy már korábban lévén átvéve hazai jogforrásaink sorába, meggyökeresedtek népünknek és jogász közönségünknek meggyőződésében és a melyeket hosszabb gyakorlati tapasztalat helyeseknek és czélszerűeknek bizonyitott be.
Nem szükséges azonban bővebben indokolni, hogy a javaslat nem szoritkozhatott jelenleg érvényben levő bűnvádi gyakorlatunknak egyszerű összefoglalására. Már maga az a tény, hogy a birói gyakorlat sem nem egyöntetű, sem meg nem állapodott, kizárta annak lehetőségét, hogy a javaslat a jelenlegi jogszokásnak egyszerű összefoglalását vagy egyedül továbbfejlesztését tűzhette volna feladatául.
De kizárja ezt az az érdemleges ok is, hogy a jelenlegi joggyakorlat számos hézagot tüntet fel és hogy több tétele alapos kifogás alá esik.
A javaslat ennélfogva jelenlegi jogunknak továbbfejlesztése mellett annak reformját is kezdeményezi. Nem tévesztette azonban szem elől azt az elkerülhetetlen és erős rázkódtatást, azokat a zavarokat és visszásságokat, melyekkel az átmenet nélkül való, merész reform jár, s ezért általában óvakodván az életbevágó változtatásoktól, az eddigi állapotot teljesen felforgató ujitástól, a fokozatos, mérsékelt és óvatos reformnak keresztülvitelére szoritkozott.
A jelenlegi állapot javitásánál a modern kor szinvonalán álló tudománynak elismert tételei a legkiválóbb külföldi törvényhozások intézkedései és az ezekre vonatkozó gyakorlati tapasztalatok szolgáltak útmutatókul.
De a javaslat óvakodott mind attól, hogy a külföldi törvényhozási intézkedéseit hazai viszonyainknak beható mérlegelése nélkül egyszerűen átvegye, mind attól, hogy a külföldi államokban tett törvényhozói kisérleteket, vagy a kisérletig sem jutott törekvéseket kövesse.
Még ha valamely külföldi intézményt vagy szabályt nyomatékos gyakorlati okokból átveendőnek tartott is a javaslat, - ezt csak az utóbbiaknak és az elért eredményeknek gondos mérlegelésével és a külföldi jogban megállapitottnál rendszerint sokkal szűkebb keretben tette.
Gondosan kerülte továbbá a puszta elméleti jelszavaknak követését, valamint a doctrinair iránynak túlzásait, melyek a rendszernek minden áron való keresztülhajtása végett a gyakorlati életnek követelményeit figyelmen kivül hagyják. A gyakorlati hasznavehetőség és keresztülvihetőség vezérszempontjának a javaslat az elméleti tekinteteket mindig alárendelte.
A bűnvádi eljárásnak főleg előkészitő részére vonatkozó ujabbi széleskörű reformmozgalmak tanuságot tesznek arról, hogy a tudománynak és a törvényhozásnak még mindig nem sikerült elérni a bűnpernek kettős irányú fő czélját: azaz akként szabályozni az eljárást, hogy a társadalom érdekei és az anyagi igazság érvényre legyenek emelve a nélkül, hogy ebből ártatlanokra jogsérelem származzék.
A javaslat ennek daczára nem mondott le ama kettős czél megközelitéséről. Kitelhetően igyekezett az állam érdekét biztositani, de mégis alapelvül elfogadta azt; hogy az egyesek jogai csak akkor és annyiban korlátozhatók, mikor ez az anyagi igazság szempontjából mellőzhetlenül szükséges.
A javaslat a polgári (nem katonai) büntető biróságok előtti egész eljárást: nevezetesen az esküdtbiróságok, a törvényszékek és a járásbiróságok előtti eljárást szabályozza s a különleges eljárások közől rendelkezéseket tartalmaz az ismeretlenek, távollevők és szökevények ellen (XXIII. fejezet) a kiadatás iránti ügyekben (XXIV. fejezet), továbbá az 1878. évi V. tc. 62. §-a esetében (XXV. fej.), végre a nyomtatvány utján elkövetett bűncselekményekre nézve (XXX. fej.) követendő eljárásról.
Ellenben kifejezetten (592. §) külön törvénynek hagyta fenn a jövedéki kihágásokra vonatkozó eljárás szabályozását; a rögtönbírósági eljárásról pedig nem intézkedett.
A jövedéki büntető eljárás nem volt e javaslatba felvehető, mert a rendes bűnvádi eljárástól teljesen elütő jellegénél fogva annak keretébe nem illenék, s mert az e tárgyban a pénzügyi miniszteriummal folytatott tárgyalások még nem voltak befejezhetők.
A rögtönbirósági eljárásnak fentartása a jelen viszonyok közt nem mutatkozik szükségesnek. Külömben ennek az eljárásnak természete és egész jellege is annyira kivételes, a bűnvádi eljárás vezérelvei abban oly kevéssé vihetők keresztül, s részletintézkedései is annyira nem állanak összhangzásban a jelen javaslat rendelkezéseivel, hogy a mennyiben fentartása elkerülhetetlennek bizonyulna, szabályozásáról a bűnvádi eljárás keretén kivül kellene intézkedni.
Bele kellett azonban foglalni a javaslatba nemcsak az esküdtbiróságok, hanem a járásbiróságok előtti eljárásnak szabályozását is. A törvényszéki eljárás vezérelvei és számos intézkedése az előbb emlitett eljárásokkal közösek s igy nem csupán a helyes rendszer szempontjából, hanem ama visszásság elkerülése végett is, hogy a javaslatnak igen sok szabályát az esküdtbirósági vagy járásbirósági eljárásról szóló törvényben ismételni kellene, - ajánlatosnak látszott a bűnvádi eljárás minden rendes nemét egy törvénykönyvben szabályozni.
Az ártatlanul kiállott előzetes letartóztatás, vizsgálati fogság és büntetés esetében adandó kártalanitásra (XXXI. fejezet) a javaslat azért terjeszkedett ki, mert az a bűnperből folyik és az ujrafelvétel iránti eljárással gyakran a legszorosabb kapcsolatban van.
A javaslat csak magát a bűnvádi pert, az eljárást czélozza szabályozni. Nem vette fel azokat a szervezeti intézkedéseket, melyek a bűnvádi eljárásnak tervezett reformjával kapcsolatban okvetetlenül megteendők lesznek.
Nevezetesen nem szabályozza a javaslat:
a) a büntető biróságoknak és a kir. ügyészség tagjainak hatáskörét;
b) a képesitést az esküdtszéki tagságra és az esküdtszéki lajstromok elkészitését;
c) ama kevésbbé jelentékeny szervezeti módositásokat, melyek a javaslatnak törvényerőre emelkedése esetében a jelenlegi szervezeten teendők lesznek, nevezetesen: a vádtanács szervezetét és az ügyészségi megbizottak intézményét (521. §), vagyis a kir. ügyészség ama közegeire vonatkozó szervezeti rendelkezéseket, a kik a járásbiróságok hatáskörébe utalt ügyekben a közvádat rendszerint képviselni fogják.
Minden kérdéseket, melyeknek megoldása az eljárás menetét és lefolyását szabályozó perrendtartásba a rendszernél és a dolog természeténél fogva nem tartozik, - a javaslat külön törvénynek hagyja fenn, mely a bűnvádi perrendtartásnak életbe léptetése alkalmával lesz megalkotandó.
Minthogy azonban a javaslatnak ez irányban elfoglalt álláspontja és különösen az esküdtbiróságok hatásköréről szóló intézkedések mellőzése a szakkörökben ellenmondásra talált, szükségesnek mutatkozik a fennebbiekben foglalt indokoláson felül egyenesen reá mutatni arra, hogy a külföldi törvényhozásoknak nagyobb része hasonló felfogást emel érvényre.
Nevezetesen: első sorban a legmodernebb és rendszer szempontjából is legkiválóbb két törvénykönyvet: az osztrákot és a németet véve szemügyre, - ezek egyike sem tartalmaz intézkedést sem az esküdtek kiépitése, sem az esküdtszéki lajstrom készitése, sem végre az esküdtbiróságok hatáskörének szabályozása tárgyában.
Előbbiről Ausztriában az 1873. évi május hó 23-án kelt külön törvény, a német birodalomban pedig az 1877. évi január hó 27-éről kelt szervezeti törvény rendelkezik. Az esküdtbiróságok hatáskörét pedig az osztrák-magyar monarchia másik államában a bűnvádi perrendtartás hatályba léptetése tárgyában szintén 1873. évi május hó 23-áról kelt másik törvénynek VI. czikke, illetőleg a német szervezeti törvénynek 80. §-a állapitja meg.
Az esküdtek képesitését és az esküdtszéki lajstromok készitésének módját Francziaországban az 1872. november 21-én kelt „Loi sur le jury” (1-21. czikk) Belgiumban az 1869. évi junius hó 18-áról kelt törvény, Olaszországban az 1874. évi junius hó 8-áról kelt külön törvény a bűnvádi perrendtartás keretén kivül szabják meg; az olasz „corte d’assise” hatáskörét pedig az 1889. évi deczember hó 1-éről kelt „regio decreto”-nak 28. czikke szabályozza.
Ezek a tények eléggé bizonyitják teljes tévességét annak a felfogásnak, mintha a büntetőbirói hatáskört minden esetre a bűnvádi eljárásról szóló törvényben kellene megállapitani, s ennek szabályozása nélkül a perrendtartás hézagos volna.
Egyébként a javaslat legnagyobbrészt úgy is a jelenlegi birói és ügyészi szervezetet vett rendszerének alapjáúl.
A bűntettek és vétségek felett itélő biróságok hatáskörét a javaslat továbbra is akként tartja megállapitandónak, hogy - eltekintve az esküdbiróság hatáskörébe utalt bűnügyektől, melyekre nézve a 381. § a felebbezést kizárja, - a többi bűntettek és a vétségek eseteiben első fokon a járásbiróságok és a törvényszékek, másodfokon a törvényszékek és a kir. itélőtáblák, legfelső fokon pedig semmitőszéki hatáskörrel a kir. Curia járnának el. Ez utóbbi akkor, ha a semmiségi panaszt esküdtbiróság itélete ellen (352., 373. és 374. §) törvényszéknek nem felebbezhető itélete ellen (382. §), végre a kir. itélőtáblának első fokon hozott itélete vagy érdemleges végzése ellen (333. és 418. §) használták mint másodfokú, ha pedig azzal a törvényszéknek vagy a kir. itélőtáblának másodfokon hozott itélete ellen éltek, - mint harmadfokú biróság járna el.
A felebbviteli hatáskört a javaslat akként kivánja megállapitani, hogy a járásbiróságoknak valamennyi határozatát az a törvényszék vizsgálja fölül, melynek területén a határozatot hozott járásbiróságnak székhelye van (545. §). A járásbirósági ügyekben tehát a perorvoslatoknak az 1883. évi VI. törvénycikkben megállapitott kettéosztása megszünnék.
A törvényszéknek amaz itéletei ellen, melyekre nézve a 382. § a felebbezést ki nem zárja, - a kir. itélőtáblához lehetne felebbezni (381. §).
A felebbezéssel meg nem támadható itéletek ellen semmiségi panasznak a kir. curiához volna helye (426. §).
A végzés ellen használt felfolyamodás felülvizsgálatára a vádtanács, a kir. itélőtábla és a kir. curia volnának hivatva (378. §).
Ezekből látható, hogy a felebbviteli biróságokra nézve tervezett módositások sem a törvényszékeknél, sem az 1890. évi XXV. törvénycikk alapján szervezett tizenegy kir. itélőtáblánál szervezeti változtatásokat nem fognak szükségessé tenni, hanem legfeljebb személyzetszaporitást vonnának maguk után.
Szervezeti ujitás volna ellenben, hogy a javaslatnak hatálybalépte esetén a kir. törvényszékeknél az itélő tanácsokon kivül vádtanácsra is lesz szükség, mely egyesiti a felügyelő tanács (Rathskammer, Chambre du conseil) és a vád alá helyező biróság (Anklagekammer, Chambre de mise en accusation) teendőit. Előbbi minőségében, mint a vizsgálatok ellenőrzője, részint mint első-, részint mind másodfokú biróság határoz, utóbbi hatáskörében csak mint elsőfokú biróság működik. A vádtanács nem állandó és önálló testület gyanánt van tervezve, hanem mint az illető törvényszéknek senatusa.
A főügyészségekre és a kir. törvényszékek mellett működő kir. ügyészségekre nézve a javaslatnak életbeléptetése alkalmából nem kellene szervezeti változtatást tenni. Csupán az 1890. évi XXV. tc. 14. §-ában szervezett tizenegy főügyészi állást, - melyek közől az e törvény 24. §-ában nyert felhatalmazás alapján hat betöltetlen maradt, - kellene betölteni. Továbbá tekintettel a szóbeliség behozására, a főügyészi helyetteseknek száma, tekintettel továbbá arra, hogy a javaslat a nyomozás elrendelését, vezetését és részben teljesitését is (84., 92., 93. és 96. §) a kir. ügyészségekre bizza, esetleg ezeknek személyzete lesz a szükséghez képest szaporitandó.
A szóbeliség behozatalával be lesz töltendő továbbá a koronaügyész állása, mint az 1871:XXXIII. tc. 28. §-a ez esetre tartott fenn. De minthogy ez állás a nevezett törvény 2. §-ában már szervezve van, törvényhozói organisatorius teendő ez irányban sem szükséges.
Ujitásnak csak a kir. járásbiróságok mellett működő ügyészségi megbizottak intézménye tekinthető. Ennek szervezetét a javaslat hatálybalépte esetére alkotandó törvényben kellene meghatározni.
A kir. itélőtáblák főtárgyalásain a 409-411. §-ok értelmében eljáró közvédőknek kirendelése, - mely nem egyéb a hivatalból való védelemnek egy új alakjánál, - az 1874. évi XXXIV. tc. 50. és 54. §-ai keretében fog megtörténhetni. A mennyiben mégis új rendelkezések szüksége merülne fel, ezek a tervezetben már készen álló új ügyvédi rendtartásnak törvényjavaslatába lesznek felvehetők.
A javaslatnak törvényerőre emelkedése esetére szükségessé váló szervezeti és hatásköri rendelkezések szabályozása tárgyában az igazságügyi kormány külön törvényjavaslatot fog beterjeszteni, melynek előkészitése végett, különösen az esküdbirságok hatáskörében megállapitásánál döntő szempontoknak teljes felderitése czéljából a szükséges adatok, nevezetesen a legutóbbi népszámlálásnak hazánk nemzetiségi viszonyaira és a lakosság műveltségére, valamint nyelvismereteire vonatkozó hivatalos adatai már is fel vannak dolgozva.
A javaslat a bűnvádi perrendtartás anyagát harminczkét fejezetbe foglalta.
Az I. fejezetben az egész eljárásra vonatkozó közös tárgyakat, a II-ikban az illetékességet szabályozza, a III-V-ikben a bűnperben működő személyekről, a VI-ikban a kizáró és mellőző okokról, a VII-ikben pedig a biróság határozatairól rendelkezik. A többi fejezetek az eljárás rendes menetének sorrendjében következnek egymásután. A bizonyitásra vonatkozó és azok a többi fejezetek, melyek - mint a terheltnek hatóság elé rendeléséről és kihallgatásáról szóló X. fejezet, - az eljárásnak egész menetére vonatkozó közös rendelkezéseket tartalmaznak (X-XIV. fej.) az előleges, (VIII-IX. fej.) és a közbenső eljárásról (XV-XVI. fej.) szóló fejezetek közé vannak elhelyezve. A terhelt kihallgatásának szabályai után közvetlenül következnek a személyes szabadság és az egyéni jogok korlátozására vonatkozó rendelkezések (a XI. és XII. fejezetekben), minthogy ezek a kihallgatással rendszerint szoros kapcsolatban vannak.
A javaslat rendszere egyebekben nem szorul indokolásra.
Habár számos külföldi törvény * a bűnvádi perrendtartás anyagát a fejezeteken fölül másként is osztályozza, a javaslat ezt mellőzte, mert ezek a felosztások - eltekintve attól, hogy jelentőségök tisztán elméleti - az alkalmazásban, nevezetesen a törvény idézése körül, számos nehézséget okoznak.
Ugyanez okból mellőzte a javaslat a törvény anyagának felosztását czikkekre és ezeken belül §-okra.
Általánosan elismert igazság, hogy a bűnvádi perrendtartás jellegére az a körülmény gyakorol döntő befolyást, hogy az eljárási jog vezérelvei közől melyeket fogadott el alapul s mily mértékben vitte azokat keresztül.
A jelen javaslatnál is tehát első sorban azt kell vizsgálni, hogy a bűnvádi eljárási jognak legfontosabb sarktételeit: a vádelvet, a szóbeliséget és közvetlenséget, a bizonyitékok szabad mérlegelésének elvét, a nyilvánosságot és a védelem szabadságát mennyiben viszi keresztül? E helyütt természetesen csak rövid vázlat adható, a részletes intézkedések tüzetes tárgyalásának az indokolás különös részében lesz helye.
Alapvető jelentőségénél fogva az első helyre tartozik a nyomozó és a vádelv kérdésének tárgyalása. Mióta csak büntető eljárás létezik, e kérdés megoldása folytán foglalkoztatta az elméket és más-más irányba terelte az eljárás fejlődését. Közte és az állam büntetőjogi feladata között igen szoros a kapcsolat. A meddig ama felfogás uralkodik, hogy a bűncselekmények az állam érdekét közvetlenül nem érintik és az általuk sértett magánegyénekre tartozik a jogrend helyreállitásában fáradozni, esetleg az állam segélyeért folyamodni, a vádelv adja az irányt az eljárásnak. Ennek haszna szembeszökő. Már maga az a körülmény, hogy az ügy a polgári per alakjában van tárgyalva és hogy az abban érdekeltek, mint felek, teljes jogegyenlőséget élveznek, megnyeri a jogérzet helyeslését. Az pedig, hogy az igy alakitott eljárásban minden működés csak a felek inditványára történik, és hogy ők tartoznak a bizonyitékok előállitásáról gondoskodni, a biró tehát kizárólag a per vezetésével foglalkozhatik, emeli elfogulatlanságát és a helyes itélet biztositékait.
Ily tisztán azonban csak addig érvényesülhet a vádelv, a meddig a társadalmi élet fejletlen és a meddig az államhatalom főleg a külellenségek leküzdésével foglalkozik. Tényleg csakis a római állam első századaiból és a germán népek középkori történetéből vannak adataink a büntető eljárásnak ily alakzatáról. A hogy az államhatalom erősbül és az igazságszolgáltatás terén is érvényesiti, sőt mind szélesebb körre terjeszti ki jogait, megszünik semlegessége a bűntettesek irányában. Mindinkább elterjed az a meggyőzédés, hogy a bűntett nemcsak annak, a ki ellen elkövetve vagy megkisérelve volt, hanem a jogrend megzavarásával az államnak érdekeit is sérti. Az államhatalom tehát jogositva érzi magát a bűntettes ellen magánegyén szorgalmazása nélkül is eljárni, sőt veszélyesnek találja kizárólag a felek buzgóságára és körültekintésére hagyni a bűnösség bizonyitékainak egybegyüjtését.
Igy fejlődött a hivatalból való eljárás elve (Official-Princip) és az anyagi igazságra törekvés szükségének felismerése, mindkettő mai napig megdöntetlen sarktétele a bűnvádi perjognak. Az állam nem nézheti tétlenül létokai legfontosabbjának, a jogrendnek felforgatására irányzott támadást, nem kötheti annak visszautasitását minden esetben a közvetlenül sértettnek gyakran indolentia, félelem vagy a kár jóvátétele által megakadályozott fellépéséhez. Másrészt az is kétségtelen, hogy a legfontosabb jogokat rendesen helyrepótolhatatlanul korlátozó, illetőleg megsemmisitő büntetés nem teheti függővé a polgári perbeli alaki igazságtól, melynek érvényesülése a felek belátásának, ügyességének, illetőleg mulasztásának van alávetve.
E két nagy vivmány túlhajtás következtében haszon helyett a legnagyobb kárt okozta, mert belőlök fejlődött a nyomozó (inquisitionalis) rendszer. A hivatalból eljáró biró elvesztette elfogulatlanságát, a közte és a vádlott között fejlődő szellemi harcz felizgatván hiúságát, szenvedélyét, hajlandóbbá tett őt az üldözésre és a bosszuállásra, mint a jog követelményeinek megvalósitására. Az anyagi igazság kipuhatolására irányzott törekvés pedig telhetetlen fürkészéssé fajult, a polgárok alapjogainak kicsibe vételére, a vádlottnak magának a való kideritése végett eszközül felhasználására, végre a kínvallatásra vezetett. Ily módon lett a XVI. század óta a legtöbb európai állam büntető eljárása nyomozóvá.
Egyedül Angolország őrizte meg a vádrendszert, mert ott a hatalmasan érvényesülő népakarat és a polgárok szabadságainak tisztelete megakadályozták a királyi hatalom túlterjeszkedését és a nyomozó rendszernek ezzel párhuzamos fejlődését. Azonban itt sem maradt meg a vádelv egész tisztaságában, mert az állam elleni bűntetteket régebben is hivatalból, bár külön vádközegek (attorney general, sollicitor general) kezdeményezésére üldözték és ujabban (Victoria 42., 43. t. 22. f.) a közvád más esetekre is ki van terjesztve, sőt a magánvádló sem lép fel saját, hanem a korona nevében, köteles a vádat birság terhe mellett fentartani s igy tulajdonképen az állam vádközegévé válik.
A continensen uralkodott nyomozó rendszerből a XVIII. század közepe óta mind jobban terjedő szabadelvű eszmék kiszoritották legkárhozatosabb intézményét: a torturát. De azért még eléggé nyomasztó maradt a rendszer, az egyéni jogokat fel sem vevő irányával, hosszadalmas, titkos eljárásával és a kínvallatás helyébe lépett s engedetlenség czímén alkalmazott büntetésekkel. Midőn a XVIII. század végén a középkori intézmények megdőltek, a gyűlölt nyomozó eljárás sem maradhatott érvénybe. Ez uton haladt a franczia törvényhozás is. Az ellenkező rendszernek alkalmazásától, a vádelvek megvalósitásától várták a reform sikerét. Lényegében az angol eljárást akarták átültetni, csakhogy a hivatalból való eljárás és az anyagi igazságra törekvés alapelveit nem kivánták feláldozni, mi részben a bűnvizsgálat és a közvádlói hivatal megszokott intézményeihez való ragaszkodásban is leli okát.
Ez alapokon készült az 1808. évi code d'instruction criminelle. A tiszta vádelvet nem fogadhatta el, mert az a hivatalból való eljárást kizárta volna; de, mint láttuk, a mintául választott angol jogban sem nyert kifejezést. A nyomozó elvet korlátozni kívánta s e végből káros fejleményei ellen többféle biztositékokat keresett, nevezetesen a külön állami vádközegnek, az államügyészségnek felállitásában és a nyilvános szóbeli főtárgyalás, illetőleg az esküdtszéki tárgyalás intézményében. Az előkészitő eljárás lényegében nyomozó természetű maradt, a főeljárásban jobban érvényesült a vádelv. Két rendszernek egybeolvasztása ez, mely az úgynevezett vegyes rendszert alkotta meg és a későbbi fejlődés kiinduló pontjává vált. Egyuttal kútforrása a vádelv ujabb alakzatának, mely már nem azon sarkal, hogy a biró csak a sértett inditványára kezd működni, hanem főleg arra irányul, hogy az itélőbiró lehetőleg távol tartassék a kezdeményezéstől és a vádló szerepétől.
A code d'instruction criminelle alapján készültek majdnem az összes ujabbkori bűnvádi perrendtartások, hol hiven utánozva az eredetit, hol törekedve hiányainak javitására. Ez utóbbi irányt követte főleg a német particularis törvényhozás, mely a codenak a tudományos birálat felderitette fogyatkozásait, - úgy mint az államügyészségnek bűntettek tárgyában kizárólagos felderitette fogyatkozásait, - úgy mint az államügyészségnek büntettek tárgyában kizárólagos vádjogát (vádmonopolium), a vizsgálatnak teljesen nyomozó irányát és hiányos szabályozását, a vizsgálóbirónak nagyon is tág hatáskörét és a főtárgyalás elnökének korlátlan hatalmát (pouvoir discretionaire), - több-kevesebb szerencsével kerülni igyekezett.
Mindenütt, hol haladásra törekedtek, ennek főbb mozzanatául a vádrendszer fejlesztését tekintették.
Kifejezést nyer ez az irány az ujabb kornak legnevezetesebb két bűnvádi perrendtartásában: az 1873. évi ausztriai és 1877. évi német birodalmi törvényekben is.
E kettő közől kétségkivül az ausztriai az, mely a vádrendszert hivebben követi. Kiinduló pontjául az 1850-iki perrendtartás szolgált, mely a fent kifejtett elveket Ausztriában legelőbb valósitotta meg, és melyhez képest az 1853-iki törvénynek „vádalakú nyomozó” rendszere határozott és tudatos visszalépés volt. Az új törvény főleg abban különbözik elődjétől, hogy a franczia rendszernek, melyhez az 1850-iki alkotás szigorúan ragaszkodott, hibáit és következetlenségeit elkerülni iparkodott. Első sorban kibővitette az államügyészség jogait, feljogositván azt a vád elejtésére is és igy az itéletig a „per urává” tévén. Megszüntette a vádmonopoliumot a magánvád intézményének fejlesztése mellett. Továbbá az előkészitő eljárás javitását és egyszerűsitését tartotta szem előtt és világosan mutatkozik benne az a törekvés, hogy az eljárás fősúlya az itéletet közvetlenül megelőző perszakba legyen áthelyezve. Nem a tényállásnak kétségtelen kideritését tűzte ki a vizsgálat czéljául, hanem az ügy tájékoztató megvizsgálását (vorläufige Prüfung) a végből, hogy határozni lehessen a vád előterjesztése vagy a megszüntetés tárgyában.
A német birodalom bűnvádi perrendtartása szintén érvényre emeli a vádrendszert annyiban, hogy az eljárás csakis inditvány alapján tehető folyamatba, hogy a vizsgálat csak a vádban megjelölt bűncselekményre és egyénekre terjedhet ki, és hogy az állami vádjogot az egész eljárás alatt külön vádközegek gyakorolják. De több fontos pontban sokkal inkább eltér a vádelv követelményeitől, mint az osztrák törvény. Legerősebben nyilvánul ez a 206. §-ban, mely szerint a biróság a főeljárást az ügyész inditvány ellenére is elrendelheti, mely esetben az ügyészség vádja természetesen formaivá válik. Meg van csonkitva a vádrendszer a törvénynek (154. §) ama rendelkezése által is, hogy a vizsgálat megnyitása után a vádat többé nem lehet visszavonni.
A nyomozó és a vádelv kérdésében a jelenkor törvényhozásaiból és a tudományos fejtegetésekből a következő tételek vonhatók le.
Vád nélkül nincs vizsgálat és érdemleges eljárás. Ha azonban vád van emelve, akkor a vádló inditványa többé nem köti a biróságot az eset megitélésében. Még egy törvényhozás nem fogadta el azt, hogy a jogalapnak téves megjelölése a vád elutasitását eredményezze, vagy hogy a biróság a vádinditványban javaslatba hozott minősitésben vagy büntetésen túl ne mehessen.
A biró csak az előkészitő eljárásban foglalkozik a bizonyitékok egybegyüjtésével. A főeljárásban más biró működik, ki nem nyomoz, csak határoz. A vád képviselete kizárólag a vádlót, - legyen az köz- vagy magánvádló, - illeti. Még vita tárgya, hogy a vádló az eljárásnak melyik szakáig ejtheti el szabadon a vádat s hogy ez szükségkép az eljárás abbanhagyását eredményezi-e vagy sem.
Nem helyeselhető a közvádló monopoliuma, sőt nagyon kivánatos, hogy a magánvád pótolhassa és kiegészithesse a közvádló eljárását.
Lehetőleg arra kell törekedni, hogy a felek között teljes jogegyenlőség létesüljön s hogy azok oly állást foglaljanak el, mint a polgári perben.
Ez a jelenkor vegyes rendszere. A nyomozó rendszer javarészét felhasználja az előkészitő eljárásban, hol arra a bizonyitékok megállapitása végett legfőbb szükség van. De elkerüli annak főhibáját: a döntést az elfogult biró által, midőn a vizsgálóbirót kizárja az itélethozásból. Egyebekben a hivatalból való eljárás és az anyagi igazságra törekvés elfogadásával módosított vádelvnek enged túlsúlyt. A kezdeményezést a felekre hagyja, a biró részére, a mennyire lehet, csak a mások által összegyüjtött bizonyitó anyagnak s a felek inditványainak megvizsgálását és a határozathozást tartja fenn, ily módon lefoglalván a tiszta vádrendszer hasznait is.
Ez általános fejtegetések után áttérve annak vizsgálatára, hogy a jelen javaslat a vádelvnek és a hivatalból való eljárás elvének összeegyeztetésére nézve minő alapvető intézkedéseket tartalmaz: mindenekelőtt ki kell emelni, hogy a javaslat, mint minden ujabbkori perrendtartás, vegyes rendszerű, azaz felhasználja mind a nyomozó, mind a vádrendszer javarészét, azonban határozott túlsúlyt enged a vádrendszernek. Erre utalta a hazai jogfejlődésnek kétségtelen iránya és az a tény, hogy hazánk bűnvádi eljárása az inquisitio korszakában is hiven megőrizte a vádpert és tisztán nyomozó rendszerű törvényhozói alapokból kiindulva, a vádelvnek hódoló gyakorlatot fejlesztett. Erre utalta továbbá az ujabb külföldi törvényhozásokban és a jogtudományban is érvényre emelkedett az a felfogás, hogy a nyomozó rendszer, mely a biróra összeférhetetlen, sőt egymással homlokegyenest ellentétben álló feladatokat ró és a terheltet megfosztván ügyféljogaitól az eljárásnak tárgyává teszi, - képtelen megközeliteni a bűnvádi eljárás főczélját. Az anyagi igazságnak érvényre emelése csak akkor lehetséges, ha - mint a vádrendszer mellett - a bűnvádi eljárás folyamán közreműködő hatóságoknak és a feleknek jogköre helyesen el van különitve s a biró felmentve minden vádoló tevékenységtől, elfogulatlanul és igazságosan dönthet a bizonyitás eredménye és a felek inditványai fölött.
Az anyagi igazság érdeke azonban gátul szolgált az elméleti értelemben vett tiszta vádrendszer megvalósitásának. Ez a tiszta vádrendszer abból állna, hogy két teljesen egyenjogú ügyfél inditja meg és folytatja le a bűnpert, a biróságnak pedig nincs más teendője, mint vezetni az eljárást és határozni annak eredménye alapján.
Kizárja ezt első sorban az, hogy az ügyfélegyenlőség teljes megvalósitása nem lehetséges. Nem lehet továbbá megengedni, hogy a büntető biró teljesen függjön a felek inditványaitól és a bizonyitó anyag gyüjtése egészen a felekre legyen bizva, a mi megakadályozná a birót abban, hogy kiderithesse a való tényállást akkor is, midőn ennek kideritése hatalmában állana.
A javaslat következőleg viszi keresztül a vádrendszert:
1. Szerinte bűnvádi ügyben birói eljárás csak vád alapján inditható (1. §). Ez alapelvnek csak folyományai és keresztülvitelének részletei, hogy a vizsgálat csak a vádló inditványában megjelölt tettre nézve és csak az ezzel terhelt egyén ellen rendelhető el (106. §); továbbá hogy a biróság nem tehet itélete tárgyává oly tettet, mely miatt a vádló vádat nem emelt (325. § első bekezdés); végre hogy az eljárás csak addig folytatható, mig az annak alapjául szolgáló törvényes vád létezik. Ebből folyólag, ha a vádelemésre jogositottak közől senki sem emelt vádat (42. § hatodik bekezdés), illetőleg ha a vádló a vádat elejtette (128. § első bekezdés; 264. § 5. pont; 323. §): a biróság nem folytathatja az eljárást, illetőleg ha a vádelejtés a főtárgyaláson történt, nem bocsátkozhatik a bűnösség kérdésének vizsgálatába, hanem köteles az eljárást ebből az okból megszüntetni.
2. A vádat a birótól mindig különálló, független közeg, rendszerint a kir. ügyészség (2. és 33. §), a 41. és 42. §-okban meghatározott esetekben pedig a sértett, mint fő-, illetőleg pótmagánvádló képviseli.
3. A vádló: dominus litis, megtagadhatja a vád képviseletét (34. §), ha pedig vádat emelt, jogában áll annak tárgyát meghatározni és a váddal rendelkezni, nevezetesen az eljárás egész folyamában megváltoztathatja (38. §) és mindaddig, mig az ügy érdemleges birói határozat alá nincs terjesztve, el is ejtheti (43. §) a vádat, a mi alatt a javaslat az eljárás megszüntetésének inditványozását is érti.
4. Az is a vádrendszer keresztülvitelének következménye, hogy a javaslat a vádlót és a terheltet általában egyenlő perjogi hatáskörrel ruházta fel, illetőleg nekik inditványaik előterjeszthetése, a bizonyitás körül való közreműködés és a perorvoslatok használata tekintetében egyenlő jogokat adott.
Az úgynevezett „ügyfélegyenlőség” elve azonban, mely azt jelentené, hogy a bűnvádi per folyamán a vádló és a terhelt teljesen egyenlő jogokkal legyenek felruházva s melynek szigorúan következetes keresztülvitelére irányuló óhajt szakkörökben gyakran hangoztatnak, - a jelen javaslatban éppen úgy nem volt a maga elméleti tisztaságában érvényre emelhető, a mint azt egyetlen tételes bűnvádi perrendtartás sem viszi teljesen keresztül. Kizárta ennek lehetőségét már maga az a körülmény is, hogy a polgári pertől, a melynek az ügyfélegyenlőség elve csak a bűnvádi eljárásra való átvitele volna, a bűnper - tárgyát, feladatát és rendeltetését tekintve - alapjában különbözik. Mig a polgári perben a jogvita tárgya a magánjogi igény, mely felett a felek korlátlanul és szabadon rendelkeznek; addig a bűnperben a vizsgálat és itélkezés tárgya a bűnösség kérdése, mely az anyagi igazság elvénél fogva a közhatóság beavatkozását és a biróságnak a felek inditványain túlmenő működését teszi szükségessé.
Kétségtelen továbbá, hogy a vád képviselete czéljából az állam részéről felállitott közhatóságot, a kir. ügyészséget, mely az eseteknek túlnyomó nagy többségében a vádat képviseli is, nem lehetett puszta ügyfélnek tekinteni és az ügyfél szerepével felruházni.
Semmi sem áll távolabb a javaslattól, mint az a felfogás, mely elméleti chablonok kedvéért a kir. ügyészséget az anyagi igazság érdekében őt illető nagyfontosságú közhatósági jogok élvezőjéből puszta ügyféllé kivánná tenni. Hogy a javaslat ezzel homlokegyenest ellenkező álláspontra helyezkedik, az világosan kitünik abból is, hogy a kir. ügyészséget is kötelezi a 9. §-nak általános szabálya, melynek értelmében a bűnvádi eljárás alatt működő mindegyik hatóság köteles a terheltnek érdekeit is állandóan szem előtt tartani; továbbá hogy a kir. ügyészség köteles felügyelni arra, hogy a terheltnek jogai a törvényrendelte oltalomban részesüljenek (33. §); végre hogy ha ezt meggyőződése szerint szükségesnek véli, köteles a vádlott javára is felebbezéssel 383. § I. pont), illetőleg semmiségi panasszal (430. § első bekezdés) élni.
Azonnal szembetünik, hogy az ügyfél-egyenlőség elvét a javaslat már azért sem vihette keresztül, mert a vád rendszerinti képviselőjének, a közvádlónak közhatósági jellegénél fogva számos olyan joga van, melyeket a dolog természete szerint teljesen lehetetlen magánegyénnek megadni, még akkor sem, ha a vádat képviseli (43. § második bekezdés), annál kevésbbé akkor, ha ez a magánegyén a terhelt.
De igen sok irányban eltért a javaslat az ügyfél-egyenlőség elvétől a terhelt érdekében is. Eltekintve attól a már fennebb kiemelt és indokolt kivételtől, hogy a vádnak rendszerinti képviselője, a közvádló a terheltnek érdekeit is köteles figyelemben tartani és előmozditani: főleg a perorvoslatokról szóló fejezetében tartalmaz a javaslat számos olyan intézkedést, a mely határozottan a vádlott javára állapit meg kedvezményeket. Ilyen a 386. §-nak az a szabálya, mely szerint a biróság részéről a vádlott javára elkövetett törvénysértés miatt a vádlott terhére nem lehet felebbezéssel élni. Hasonló tekintet alá esnek a 387. § második, harmadik és negyedik bekezdésében foglalt azok a rendelkezések, hogy a vádló részéről, habár a vádlott terhére használt felebbezés mindig a vádlott javára használtnak is tekintendő; hogy a vádlottnak büntetését egyedül az ő terhére a vádló részéről használt felebbezés alapján lehet súlyosbbitani; végre hogy az itélet a nem felebbező vádlott-társak javára is megváltoztatandó akkor, ha a felebbező vádlott javára szolgáló körülmény reájok nézve is fenforog.
Nem tartotta a javaslat a helyes értelemben vett vádrendszer lényegéhez tartozónak azt, hogy a biróság teljesen kötve legyen a felek inditványaihoz, különösen hogy a vád tárgyává tett bűncselekmény minősitése és a büntetés kiszabása tekintetében ne mehessen túl a vádló inditványán. A javaslat e részben - csatlakozván a figyelembe jöhető összes tételes perrendtartásoknak egybehangzó intézkedéséhez - minden kétséget kizáró határozottsággal kijelenti, hogy a biróság sem a tett minősitése, sem a büntetés kiszabása tekintetében nincs a vádló inditványához kötve (325. § második bekezdés). Igazolja ezt a felfogást az az indok, hogy a vádelvnek lényegéhez tartozik ugyan az, hogy a biróság ne indithasson eljárást és ne itélhessen olyan bűncselekmény tekintetében, a mely nincs vád tárgyává téve, de korántsem az, hogy a vádnak a bűncselekmény minősitésére és a büntetés kiszabására is befolyása legyen. Ezek már kizárólagosan birói teendők és ha e részben is a vádló akaratát jelöljük ki döntőnek, akkor a vádlót teszszük biróvá és összeütközésbe jövünk a vádelvnek azzal az alaptételével, mely a bűnvádi eljárásban közreműködő hatóságok jogkörének és teendőinek helyes elkülönitésében látja a jó igazságszolgáltatás egyik biztositékát.
Mindazáltal, habár a javaslat a biróságra bízza azt, hogy a vád tárgyává tett bűncselekményre a törvényt, a vádló inditványától nem korlátozva, alkalmazza: egyuttal (325. § 3-5. bekezdés) megfelelően gondoskodik arról, hogy ebből a vádlott érdekeire és a védelemre semmi sérelem ne háruljon.
A javaslat nem vitte keresztül a vádelvet abban az irányban, hogy a bizonyító anyag összegyüjtése teljesen a felekre legyen bízva és a biróság az eljárás vezetésére és a felek inditványai felett való határozatra szoritva. Ellenkezőleg a bűnvádi eljárásnak főczélja, az anyagi igazságnak érvényre emelése érdekében, fel kellett jogosítani, sőt kötelezni a biróságot arra, hogy a való tényállásnak kideritése végett hivatalból is eljárjon és a felek inditványa nélkül saját kezdeményezéséből is intézkedjék bizonyitási felvétele és bizonyitékok megszerzése iránt.
Ez okból nemcsak a vizsgálóbiró (117. §) köteles hivatalból, inditvány bevárása nélkül megtenni a való tényállás megállapítása s a tettes és a részes kinyomozása végett szükséges intézkedéseket, hanem a bizonyitás kiegészitése vagy ismétlése tárgyában a vádtanács (262. §), a főtárgyalás elnöke és az itélőbiróság (288. § utolsó és 306. § negyedik bekezdés), valamint 322. § és 542. § első bekezdés), a másodfokú biróság is (272. § második bekezdés, 402. §., 421. § utolsó és 550. § második bekezdés) hivatalból intézkedhetnek, mig az esküdtbirósági eljárásban hasonló joggal vannak felruházva az esküdtek (352. §), mint birótársak.
A törvénysértések megtorlásának, továbbá elfogulatlan, tárgyilagos, szakképzett és felelős vádközegnek biztositása érdekében kétségtelenül fentartandó lesz a hazánkban is több mint két évtized óta teljesen bevált és a közmeggyőződésben gyökeret vert az az alapelv, hogy a „vádat rendszerint a kir. ügyészség képviseli”.
Ajánlja ez elv fentartását már maga a büntetőjognak közjogi jellege, a mely az állam feladatául irja elő a jogrend fentartását, megsértésének megtorlását. A bűncselekmények üldözése a continens minden államában uralkodó felfogás szerint csak akkor történhetik teljes erővel és sikerrel, ha e végből az állam külön közhatóságot szervez és tart fenn.
Első tekintetre is szembetünők ugyan azok a nagy hasznok, melyek a vádnak igazán közérdekben való objectiv és szakszerű képviseletével járnak: mégis nagy sérelmekkel volna összekötve az a szervezet, a mely csak a kir. ügyészséget ruházná fel a vádemelés és vádképviselet jogával s ezt egyuttal minden bűncselekmény tekintetében a vád urává tenné.
Első sorban kivételt kell tenni ez alól a sértett félnek kimélete érdekében, illetőleg abból a czélból, hogy a sértettnek a bűncselekmény okozta szerencsétlenségét a bűnvádi eljárásnak hivatalból való meginditása ne növelje. Ez okból azoknál a bűncselekményeknél, melyek csak magáninditványra üldözhetők, ennek megtétele (90. §) előtt a javaslat kifejezetten eltiltja (3. §) a kir. ügyészséget a vádemeléstől.
Mindamellett ezek az esetek a közvád tárgyai. Mihelyt a magáninditványra jogosult (13. §), vagyis az az egyén, a kinek inditványától függ a büntető törvény meghatározta esetekben az eljárás meginditása, - az inditványt megtette, az eljárás úgy foly tovább, mint a hivatalból üldözendő bűncselekményeknél. Első sorban tehát a közvád emelése függ a magáninditványtól.
További és pedig teljes kivétel a közvád kizárólagossága alól ama csekélyebb jelentőségű jogsértések tekintetében teendő, melyek a jogrendet oly kis mértékben támadják meg, hogy büntető uton való megtorlásuk csak akkor mutatkozik szükségesnek, ha ezt a sértett is kivánja.
Ezekre nézve a közvádló gyakran nem is képes megitélni, hogy az, a ki ellen a cselekmény irányozva volt, jogsértésnek tekinti-e azt. Ezek: a főmagánvád esetei, illetőleg a magánvádra üldözendő vétségek és kihágások, melyek már teljesen, azaz nemcsak az eljárás kezdeményezésére, hanem a vádnak további képviseletére nézve is ki vannak véve a közvád köréből. Ezek tekintetében a javaslat 2. §-ának utolsó bekezdése és 41. §-a szerint első sorban és rendszerint a sértett (13. §) van hivatva a vádat emelni és képviselni. Az anyagi igazságnak és a közérdeknek érvényesitéséről azonban itt is van gondoskodva, mert az utóbbi szempontból (41. §) a kir. ügyészség az egész eljárás alatt átveheti a vád képviseletét.
Még a közvád részére fentartott bűncselekmények eseteiben sem ad a javaslat teljhatalmat a kir. ügyészségnek a tettesek üldözésére avagy büntetlenül hagyására (vádmonopolium). A mellett, hogy a nyomozást a vád emelését és képviseletét általában a közvádló kötelességévé teszi (33. és 93. § legalitas elve), a végett, hogy a kir. ügyészség tagjainak tévedése, hanyagsága vagy kötelességszegése egyes esetekben meg ne kösse a biróság kezét, két irányban állit fel biztositékot a kir. ügyészségnek esetleg kifogás alá eshető magatartása és eljárása ellen.
Nevezetesen feljogositja a sértettet, hogy:
1. a kir. ügyészségnek a vádemelést megtagadó határozata ellen záros határidő alatt a főügyészhez folyamodhassék, vagy
2. mint pótmagánvádló a vád képviseletét vehesse át (42. § első bekezdés).
Abban az esetben, ha a kir. ügyészség a vádat az eljárás alatt ejti el, nehogy a főügyészhez való folyamodás a bűnvádi eljárás menetét félbeszakitsa és befejezését akadályozza, - a javaslat a sértettnek csak a pótmagánvád emelésének jogát adja meg (42. § negyedik és ötödik bekezdés).
E correctivumok mellett határozottan mellőzendőnek találta a javaslat a vádmonopolium ellensúlya gyanánt sokak által ajánlott általános állampolgári vádjog intézményének (actio popularis) behozását. Ez az intézmény a kir. ügyészség mellett (concurrens actio popularis), illetőleg arra az esetre, ha a kir. ügyészség vádat nem emel, vagy azt elejti (subsidiarius actio popularis), minden állampolgárnak - tekintet nélkül arra, hogy ellen volt-e irányozva az elkövetett bűncselekmény vagy sem - megadná a vádemelés jogát.
Eltekintve attól, hogy ezt az intézményt a continensnek egyik állama sem fogadta el s hogy annak meghonositása a legmerészebb törvényhozói kisérletek egyike volna, már magában véve annak megfontolása is kizárta elfogadását, hogy nemzetiség, vallásfelekezet, osztály, társadalmi és vagyoni külömbségek által oly nagy mértékben szétdarabolt lakosságunknál, ez az intézmény a magánbosszúnak, a zsarolásnak, a legalaptalanabb zaklatásoknak és hamis vádaskodásoknak tág teret nyitna.
Nem csatlakozhatott a javaslat ahhoz a felfogáshoz sem, mely kivánná, hogy a sértettnek akkor is, ha a kir. ügyészség vádat emelt és azt fentartja, a közvádlóval együtt s mellette része legyen a vád képviseletében (concurrens magánvád).
Habár a javaslat a sértettnek jogos érdekei érvényesitése és a való tényállásnak minél teljesebb mértékben való kideritése végett ez esetben is megengedi (50. §), hogy bizonyitás felvétele vagy a bizonyitó eljárásnak tüzetesen megjelölendő kiegészitése iránt inditványt tehessen; másrészt kifejezetten kizárta az együttes magánvád intézményét. A biróság sem a bizonyitékok beszerzése, sem a minősités, sem a büntetés kiszabása tekintetében nem lévén a vádló inditványához kötve (325. §), mihelyt törvényes vád létezik, semmi irányban sincs elzárva attól, hogy az anyagi igazságnak megfelelő itéletet hozzon. A sértettnek mint mellékmagánvádlónak fellépésére tehát a helyes itélkezés szempontjából nincs szükség, működése pedig kétségtelenül nehezitené a közvádlónak, a biróságnak és különösen a két vagy több irányból is megtámadott terheltnek helyzetét s bonyolitaná, zavarná és lehuzná az eljárás lefolytatását.
Abból a czélból, hogy a vádló vádját megfelelően előkészithesse, a javaslat a közvádlókra ruházza (84. és 93. §) a nyomozhás elrendelésének, vezetésének és teljesitésének jogát, a magánvádlót pedig - minthogy ennek közhatósági jogai nincsenek, - arra jogositja fel (84. § első bekezdés, 99. §), hogy a nyomozás elrendelése és teljesitése végett az illetékes rendőri hatósághoz fordulhasson.
A javaslat, - a mint a vádelvnek megvalósitására vonatkozó, most tárgyalt rendelkezései mutatják, - mellőzte ugyan a vádrendszer szélsőségeit és elméleti túlhajtásait, de rendszerében nemcsak túlsúlyt engedett a vádelvenk, hanem az eljárás szerkezetében tisztábban és következetesebben is vitte azt keresztül, mint a hatályban levő bűnvádi perrendtartások. Másrészt azonban a vádelvből és a közvád kizárólagosságából a bűnvádi igazságszolgáltatásra hárulható hátrányok ellenében, - támaszkodva a hazai gyakorlatban kifejlődött elvekre és a szerzett, teljesen megnyugtató tapasztalatokra, - a pótmagánvádnak szabályozásával s az ennek emelésére jogositottak körének kiterjesztésével, oly biztositékokat és correctivumokat állitott fel, a melyek codificatorius haladásnak tekinthetők még az osztrák bűnvádi perrendtartással szemben is, melynek pedig éppen a vádelvre vonatkozó intézkedéseit elsőrangú külföldi szakférfiak minden törvényhozás által követendő mintául ajánlják.
Az anyagi igazság elérésének egyik leghathatósabb eszközéül tekinti a javaslat a szóbeliséget és közvetlenséget, melyek leginkább biztositják a való tényállásnak teljesen megfelelő bizonyitó anyag beszerzését, s egyuttal azt, hogy a biróság a bizonyitó anyagnak minden részletéről helyes és alapos értesülést szerez.
A nyomozó rendszer eredményei mind a tudomány, mind a jogász-közvélemény előtt már régóta népszerűtlenné és éles támadások tárgyává tették e rendszernek egyik cohaerens elvét: az irásbeliséget. A nyomozó rendszer visszaélései és visszásságai következtében keletkezett visszahatás természetszerűleg felkeltette az óhajtást a szóbeliség és közvetlenség elvének elfogadása és mennél teljesebb mértékben való keresztülvitele iránt. A nyomozó rendszer érvényének idejében az inquisitio vizsgálóbirája hosszas és sokfelé terjedő nyomozásainak eredményét, - mint máskép nem is tehette, - jegyzőkönyvbe foglalta, e jegyzőkönyvek voltak faggató eljárásának legfőbb fegyverei, ugyane jegyzőkönyvek alapján hozták az annyiszor igazságtalan itéletet és eszközölték az utóbbiaknak felülvizsgálatát. Nagyon érthető tehát, hogy a rendszer ellen táplált gyűlölet annak mellékjelensége: az irásbeliség ellen is irányult. Habár ez a felfogás nem egészen helyes, mivel szóbeli eljárás mellett is képzelhető a nyomozó elvnek érvényesülése, - azért a szóbeliség értékét és a mellette megindult mozgalom használt alább nem szállitja.
A szóbeliség, vagyis az eljárásnak az a rendszere, mely szerint a felek szóval fordulnak a birósághoz, inditványaikat és ellenfeleik előterjesztéseinek czáfolatát szóval fejtik ki az itélőbiró előtt s ezzel kapcsolatban a közvetlenség, mely azt jelenti, hogy szintén az itélőbiró előtt lesznek kihallgatva a perben vallomásra kötelezettek és lesz felvéve a bizonyitás is, - lényegesen előmozditják a helyes biráskodást. Köztapasztalat az, hogy a közvetlenül érdekeltnek szóbeli előterjesztése mennyivel hatásosabb és meggyőzőbb, mint az irott nyilatkozatnak felolvasása vagy kivonatos előadása; hogy a vallomás értékét csak az itélheti meg helyesen, ki annak minden szavát, még hanglejtését is hallja, a vallomástevőnek arczélkifejezését, szine változását, testmozdulatait látja; hogy végre a szemle és más ilynemű bizonyitás csak a közvetlen szemlélőre van megbizható hatással; - pedig minden mozzanatok teljesen nem is foglalhatók irásba. Szükségkép hiányos és csonka tehát a tudomás, melyet az iratok alapján itélő biró a bizonyitás eredményéről felvett jegyzőkönyvekből merit, és nagyon is jogosult a kivánság, hogy mindaz, mi az itélet alapjául szolgál, az itélőbiró előtt menjen végbe.
Habár azonban a szóbeliségnek és közvetlenségnek haszna a helyes igazságszolgáltatás szempontjából szembeszökő: mégis számos ok szól e legszorosabb kölcsönhatásban álló két elvnek az egész eljárás folyamán és teljes következetességgel való keresztülvitele ellen.
Mindenekelőtt kétségtelen, hogy az előkészitő eljárásban való érvényre emelésök nemcsak lassitaná a nyomozás és vizsgálat lefolyását, hanem a gyors és erélyes intézkedést szükségessé tevő esetekben a hatóság működése elé gyakran leküzdhetetlen akadályokat görditene és számos esetben az eljárás czéljának meghiusitására vezetne.
Másrészt lehetetlen minden bizonyitást a főtárgyalásra halasztani, mert addig számos bizonyiték megsemmisülne, a főtárgyalás a bizonyitásnak sok eredménytelen kisérletével lenne terhelve és igen gyakran állana be elhalasztásának szüksége.
Ismét tehát, mint a bűnvádi eljárás annyi más kérdésében, a helyesnek elismert elv csak részleg, a körülményekhez képest valósitható meg.
Egészen szóbelivé egyedül egyszerűbb, csekélyebb jelentőségű ügyekben tehető az eljárás, melyekben vizsgálatnak nincs helye. Egyébként az itélőbiróság előtti főeljárás az, mely szóbeli tárgyalás alakját viseli magán és megvalósitja azt a szabályt - bár nem minden kivétel nélkül, - hogy az itélet csak a főtárgyaláson felhozottakra és előfordultakra alapitható.
A mi a javaslatnak idevágó intézkedéseit illeti, azokból kétségtelen, hogy a szóbeliség és közvetlenség elvének keresztülvitele tekintetében hasonlókép előrehaladottabb álláspontot foglal el, mint bármely egykorú törvényhozás. Helyt ad a szóbeliségnek már a vizsgálat folyamán a vizsgálóbiró intézkedései ellen használható panaszok és felfolyamodások esetében (113. § második bekezdés), továbbá a vádaláhelyező eljárásban a kifogások fölötti tárgyalás alkalmával is (114. §, 261. §). A szóbeliség elvének érvényesitésével rendelik a 125. és 126. §-ok teljesiteni azokat a vizsgálati cselekményeket, melyek a főtárgyaláson előreláthatólag nem lesznek ismételhetők, s különösen birói szemlét, házkutatást, lefoglalást, iratok átkutatását és szakértők kihallgatását. A főtárgyaláson előreláthatólag meg nem jelenhető tanuk és szakértők kihallgatása a 125. § második bekezdése értelmében valódi contradictorius szóbeli eljárással teljesitendő.
Az elsőfokú biróság elé kitűzött főtárgyalást a javaslat a teljes szóbeliség és közvetlenség elvei szerint szabályozza. A főtárgyalást a vádló jelenléte nélkül soha sem lehet megtartani (302. § ötödik, 539. § első és harmadik bekezdés), a vádlott jelenléte nélkül pedig csak akkor, ha a vád tárgya kihágás vagy egyedül pénzbüntetéssel büntethető vétség (302. és 540. §-ok második bekezdés), vagy ha az eljárás csak az 1878. évi V. tc. 62. §-a értelmében kimondandó elkobzás vagy megsemmisités miatt foly. A felek és képviselőik minden inditványt, nyilatkozatot és perbeszédet (314. § második és 541. § ötödik bekezdés) élő szóval terjesztenek elő. A bizonyitás a felek jelenlétében, a főtárgyaláson, a biróság, az esküdtbirósági eljárásban pedig egyuttal az itélethozásban közreműködésre hivatott esküdtek előtt (306., 350., 541., 543. §) történik. Irásbeliség, illetőleg a korábban felvett bizonyitásra vonatkozó iratnak felolvasása csak a legszorosabb korlátok közt, az elkerülhetetlenül szükséges esetekben van megengedve (313. §). A közvetlenség elvétől a főtárgyaláson szintén csak a nem mellőzhető szükség esetén, akkor enged meg eltérést a javaslat, ha olyan tanu, vagy olyan szakértő, a ki a megelőző eljárásban még nem volt kihallgatva, a főtárgyaláson nem jelenhet meg (312. §); továbbá ha a főtárgyaláson elrendelt szemlét az egész törvényszék nem tarthatja meg, hanem csak kiküldött teljesitheti (306. § utolsóelőtti bekezdés). Utóbbi esetekben is azonban biztositja a javaslat a felek jelenlétében való szóbeli: contradictorius tárgyalást (287., 306., 312. §).
A biróság itéletét csak arra a bizonyitó anyagra alapithatja, melyről a közvetlenség elve mellett szerzett tudomást (324. § első és második bekezdés). Az itélet kevés kivételtől eltekintve, a közvetlen benyomás alapján nyomban meghozandó (329. és 376. §-ok első, 541. § hatodik bekezdés).
Kétségtelenül jelentékeny haladás, hogy jelenleg érvényben levő felebbviteli rendszerünknek teljes irásbeliségével szemben a javaslat a felső biróságok előtt való eljárásnál, illetőleg valamennyi perorvoslat elintézésénél meghonositja a szóbeliséget. A 379. § első és második bekezdése megengedik, hogy a vádtanács a felfolyamodás elintézése előtt a feleket meghallgathassa.
A felebbezés felülvizsgálatánál - kivéve azt az esetet, ha kiegészitő intézkedés vagy visszautasitás szükséges, vagy a felebbezés csak a magánjogi igény tárgyában vagy a bűnügyi költségek vagy alaki semmiségi okok miatt volt használva (398-401. 433-434., 550. §) a felek, illetőleg képviselők nemcsak jelen lehetnek, hanem inditványokat tehetnek (418. §) és perbeszédeket tarthatnak (412., 421., 553 §). A semmiségi panasznak tárgyaláson való elintézésénél a felek képviselői szintén felszólalhatnak (435., 436., 557. §).
A közvetlenségnek a másodfokú biróságnál való teljesen következetes keresztülvitelét a javaslat természetesen nem kisérelhette meg, mert ennek utjában leküzdhetetlen gyakorlati akadályok állnak. A javaslat azonban ebben az irányban is gyökeres reformot visz keresztül, a mennyiben a közvetlenségnek kétségtelen jó oldalait legalább a lehetőség határai közt érvényre emeli. Nevezetesen: elrendeli a javaslat a másodfokon a közvetlen bizonyitás-felvételt, ha a felső biróság a ténybeli megállapitások helyességére nézve fenforgó kétségeit csak ily módon oszlathatja el (402. §), továbbá a vádlott megidézését illetőleg közbenjárását ama bűncselekmények fölött való itélkezésnél, melyek a legnagyobb körültekintést és gondosságot igénylik és akkor, ha felmentő itélet a vádló részéről bejelentett felebbezés alapján vizsgálandó fölül (413., 414. §). Ez esetekben a felebbviteli főtárgyalás, illetőleg a törvényszék előtt tartott felebbviteli tárgyalás lehetőleg a közvetlenség elveinek alkalmazásával tartandó meg (419., 553. §).
A mennyiben a kir. itélőtábla a felebbviteli eljárásban szükségesnek talált bizonyitásfelvételt kiküldött birónak vagy megbizott járásbiróságnak hagyta meg, ez a felek jelenlétében, valódi contradictorius tárgyalással, a főtárgyalás szabályai szerint teljesitendő (406. §) azzal az eltéréssel, hogy az eljárás a kir. itélőtáblának tanácsa helyett a kiküldött biró vagy megbizott járásbiróság előtt foly.
Amaz elvi okokon felül, melyek a szóbeliségnek garantialis jelentőségét és kiváló hasznát a helyes igazságszolgáltatásra meggyőzően bizonyitják, a javaslatnak annál inkább meg kellett honositani a felső fokon is a szóbeliséget, mert népünk a szóbeli eljárás mellett mindenkor határozott előszeretetet tanusitott s mert ezzel a javaslat csak jogászközvéleményünknek évtizedek óta állandóan nyilvánult egyhangú óhajtásának tesz eleget. Népünknek határozott rokonszenvét a szóbeliség iránt élénken bizonyitja az, hogy az irásbeli eljárásnak korlátlan uralma alatt fejlődött ki nálunk a hitelesitési tárgyalás és a sommás szóbeli eljárás. Az országbirói értekezletnek irásbeli perét a gyakorlat csakhamar kiküszöbölte és az 1872. évi javaslatnak közvetlen idézését a kivételből szabálylyá tette. Naiv, de meggyőző jelensége népünk ragaszkodásának a szóbeli eljáráshoz az is, hogy a felebbviteli birák informatiója nálunk annyira elterjedt és hogy a felek semmi áldozatot sem ajánlnak, csakhogy birájukat szemtől-szembe láthassák és neki panaszukat szóval elmondhassák.
A mellett a szóbeliség mindig legjobb orvossága az irásbeli eljárással közvetlenül és közvetve kapcsolatos bajoknak, ilyenek pedig most érvényben levő vizsgálati és felebbviteli eljárásunkban nagy számmal találhatók.
Bizton remélhető tehát, hogy a szóbeliségnek és közvetlenségnek a jelen javaslatban keresztülvitt jelentékeny kiterjesztése a javaslatnak törvényerőre emelkedése esetén bűnvádi igazságszolgáltatásunkat igen lényegesen fogja javitani.
A nyilvánosság elvét éppen úgy, mint a szóbeliséget, a nyomozó rendszerrel szerzett gyakorlati tapasztalatok s az e rendszernek visszásságaival szemben mutatkozott visszahatás juttatták érvényre.
A titkos nyomozó eljárás ellen felizgatott kedélyek önkéntelenül a titkosságnak tulajdonitották a legnagyobb veszélyt és ellene kerestek biztositékot az eljárás nyilvánosságában. És csakugyan kétség feletti, hogy a nyilvánosság, a félelem a szabálytalanság és hibák köztudomásra kerülésétől és a közvélemény itéletétől, itt is mint más téren, hathatósan serkentik az eljáró közegeket a jog és a méltányosság szabályainak megtartására.
Azonban az sem lehet vita tárgya, hogy a teljes nyilvánosság sok esetben veszélyezteti az eljárás eredményét és sértheti az állam érdekeit. Ha a vádló nyilvános helyen terjeszti elő panaszát, ha a felett a biró nyilvánosan intézkedik, a terhelt jó eleve értesül, könnyen megszökhetik, vagy megsemmisitheti a bizonyitékokat. Épp úgy van ez a nyomozás és vizsgálat alatt és azért az angolországin kivül nincs európai büntető perrendtartás, mely az előkészitő eljárásban tért engedne a nyilvánosságnak.
Egyébként az Angliára való hivatkozás azok részéről, a kik az előkészitő eljárást a nyilvánosság teljes keresztülvitelével óhajtják szabályozni, nem találó. Angolországban az eljárás meginditásához szükséges bizonyitékok összegyüjtését, az egész nyomozást, a rendkivül ügyes és rendkivül megbizható rendőri közegek végzik. A békebiró vagy rendőri biró, a ki elé a nyomozás adatai kerülnek, nem teljesit a continentalis bűnvádi perrendtartások értelmében vett vizsgálatot, nem inquirál, hanem csak mérlegeli a nyomozás alatt már kideritett és megállapitott s a felek részéről előtt megvitatott bizonyitékokat. Az angol vizsgálati eljárás nyilvánossága tehát nem jár az eljárás meghiusulásának veszélyével. Ezekhez járulnak az angolországi különleges viszonyok, melyek a continensen létezőktől lényegesen elütnek s melyeknek hazánkban való kifejlődése egyhamar nem várható. Ilyen viszonyok, melyek mindannyi biztositékok a nyilvános vizsgálat esetleges veszélyei ellen, az angol népnek minden rétegében szerfelett elterjedt törvénytisztelet, jog- és kötelességérzet és az angol esküdtszékeknek hosszú gyakorlaton alapuló megbizható itélkezése. Ezek okozzák, hogy az államhatalom a bűntettesek üldözésében minden polgárnak tevékeny közreműködésére számithat, hogy a bűntettesnek a tényállás elhomályositására irányzott törekvését a tanuk becsületessége meghiusithatja, hogy a tanukat félelem vagy kedvezés ritkán tartja vissza a nyilvános vallomástételtől és hogy a terheltnek engedett nagy védelmi szabadság daczára, az igazi bűnös ritkán kerüli el a büntetését. Hol azonban eme tényezők nincsenek meg, ott a nyomozásnak és vizsgálatnak nyilvánossá tétele veszélyes kisérlet volna.
Külömben az előkészitő eljárás alatt Angliában sincs teljes nyilvánosság, mert a nyomozás, valamint a „grand jury” előtt lefolyó vád alá helyező eljárás titkosak s a vizsgálat alatt is kizárható a nyilvánosság. (Victoria 11., 12. t. fej., 19. szak.).
Mihelyt azonban a bizonyitó anyagnak legszükségesebb része össze van gyüjtve s a vádlott, ha szökésétől kell tartani, fogságba van helyezve, a nyilvánosság rendszerint már nem veszélyezteti az eljárás czélját. Fennérintette jó oldalai, melyekhez még az is járul, hogy a felek képviselőinek lelkiismeretességét, figyelmét és ügybuzgóságát fokozza és gyakran alkalmat szolgáltat a bizonyitás kiegészitésére, a nyilvánosságot a későbbi eljárásban a helyes igazságszolgáltatás hathatós biztositéka gyanánt ajánlják.
A javaslat a nyilvánosság kérdését a fennebbi fejtegetések eredményeinek figyelembevételével szabályozza. A nyomozás és a vizsgálat, valamint a vádtanács előtti eljárás (116. §, 261. § első bekezdés) nem nyilvánosak. Az eljárásnak e szakában még a határozatoknak kihirdetése is a nyilvánosság kizárásával történik. Ennek egyik indoka az, hogy jelentékenyen sértheti a terhelt érdekeit, ha mindját az eljárásnak legkezdetén köztudomásra kerül az ellene irányuló, sokszor alaptalan gyanu.
Ellenben a törvényszék (293. §) és az esküdtbiróság előtt tartott főtárgyaláson (337., 342. §) a járásbiróság előtti tárgyaláson (542. §), valamint a kir. itélőtábla előtti tanácsülésen (399. §) és felebbviteli főtárgyaláson (418. §) a semmiségi panasznak a kir. curia előtt tartott tárgyalásán (439. §), végre a törvényszéknek a felebbviteli tárgyalásán (553. §) szabály a nyilvánosság s ez csak a közerkölcsiség és a közrend érdekében korlátozható, de ekkor is csak részben (293. § negyedik bekezdés, 294. §).
Az újabb irodalom mindinkább kivánja és egyes, különösen a franczia codificatorius előmunkálatok, noha ez ideig tételes eredmény nélkül, meg is kisérlették az úgynevezett „ügyfélnyilvánosság” keresztülvitelét. Ez azt jelenti, hogy a felek a bizonyitás felvételénél, és pedig a terhelt kihallgatásánál a vádló és a védő, - a tanuk és szakértők kihallgatásánál, illetőleg a szemle teljesitésénél pedig a terhelt, védője és a vádló, már a vizsgálat alatt is jelen lehessenek, kérdéseket, inditványokat és a vallomásokra észrevételeket tehessenek.
Elvi szempontból ez nagyon jogos követelés, mert a vádló a vád részére való érvényesités, a terhelt pedig védelmének előkészithetése végett minden perbeli mozzanat tudomására és ellenőrzésére igényt tarthat. Gyakorlati nehézségek azonban nem engedik meg e kivánalomnak korlátlan kielégitését. Néha csak úgy van a vizsgálati cselekménynek sikere, ha arról a terhelt nem bir tudomással. A terhelt jelenléte gyakran zavarja és megfélemliti a kihallgatandó tanukat s más egyéneket. A terheltnek több távol fekvő helyen teljesitendő cselekményhez való utazása, szállitása vagy képviselőnek küldése gyakran leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik. Nincs is az angolországin kivül más európai perrendtartás, mely az ügyfél-nyilvánosságot egész kiterjedésében elfogadta volna.
Ily ki nem próbált, merész újitásnak elfogadásától a javaslat is tartózkodott. Nem lehet sem tagadni, sem kicsinyelni annak veszélyét, hogy az ügyfél-nyilvánosság utján szerzett tudomásnak felhasználásával a terhelt és érdektársai a vizsgálatot összebonyolitsák, elhuzzák, sőt meghiusitsák. Az is kétségtelen, hogy mig a kir. ügyészségnek és a vagyonos magánvádlóknak mindig módjukban állna a vizsgálati cselekményeknél jelen lenni és az ügyfél-nyilvánosság nyujtotta kedvező helyeztet a vád érdekében felhasználni: addig a terheltek, kiknek túlnyomó nagy része, mint a tapasztalat mutatja, a vagyontalanok közől kerül ki, és kiknek hivatalból kirendelt, de nem díjazott védője természetesen e bizonyitás-felvételnél nem jelennék meg, az emlitett kedvezményt a védelem részére fel nem használhatnák. Kézen fekszik tehát, hogy az ügyfélnyilvánosságnak teljes megvalósitása az eseteknek igen nagy többségében a védelem érdekeinek előmozditása helyett, fokozná a vád túlsúlyát a vizsgálat alatt.
Ha ez elvi okokhoz még hozzávesszük azt, hogy a merészebb reformirányokat követő ujabb törvényhozói munkálatok, - például a belga javaslat - sem merték az ügyfélnyilvánosság eszméjét keresztülvinni: akkor igazoltnak mutatkozik a javaslatnak álláspontja, mely e részben is tartózkodott a radicalis ujitástól (125. § első bekezdés).
Egyébként jelentékeny haladást valósit meg a javaslat e részben is azzal, hogy az ügyfél-nyilvánosság eszméjében rejlő helyes alapgondolatot a lehetőség határai közt és azokban az esetekben, melyekben nem jár az eljárás meghiusitásának veszélyével, - iparkodik megvalósitani és érvényre emelni.
Nevezetesen: megengedi a feleknek a megjelenést, a kérdések, inditványok és észrevételek tévedését azoknál a vizsgálati cselekményeknél, melyek a bűncselekmény tárgyi mozzanatainak megállapitását czélozzák (126. és 235. §) és annál a bizonyitásfelvételnél, mely a főtárgyaláson egyáltalán vagy előreláthatólag nem ismételhető (125. § második bekezdés). Az előbbi szabály alól csak a halaszthatatlan sürgősség esete és az eljárás meghiusitásának veszélye állapitanak meg teljesen igazolt kivételt (126. § második bekezdés).
Az ügyfélnyilvánosság elvének egyik folyománya, illetőleg egyik irányban való megvalósitása az is, hogy a felek az egész vizsgálat alatt és bármely vizsgálati cselekmény tekintetében inditványokat tehetnek a vizsgálóbirónál (119. §), valamint hogy mind ők, mind a magánfél a vizsgálóbirónak minden intézkedése vagy mulasztása ellen szóval vagy irásban panaszt emelhetnek a vádtanácsnál (113. § második bekezdés), mely előtt az eljárás bizonyos esetekben a közvetlenség és szóbeliség elvei szerint foly le.
Ennek az elvnek további folyománya, hogy a lefoglalás és a házkutatás annak, ki ellen e cselekmények elrendelve vannak, vagy megbizottjának, ha pedig ilyen nincs, a részére kirendelendő képviselőnek jelenlétében (381. § első és harmadik bekezdés) foganatositandók, hogy foganatositásuknál, valamint a személymotozás (181. § második bekezdés) és a szemle foganatositásánál (227. § első bekezdés) két vagy több tanunak mindig jelen kell lenni és hogy a terhelt a szemlénél magát mindig külön ellenőrző szakértővel is képviseltetheti (228. §).
Ezekből látható, hogy a javaslat az ügyfél-nyilvánosság tekintetében mindazt megvalósitotta, a mit hazai viszonyaink közt az eljárás legfőbb czéljának veszélyeztetése nélkül megvalósitani lehet.
A modern bűnvádi eljárási jognak vezérelvei között alig van egy is, melynek helyessége annyira el volna ismerve, s melynek megvalósitására és keresztülvitelére nézve a tudomány és a gyakorlat emberei közt oly kevés volna az ellentét, mint a bizonyitékok szabad mérlegelésének elve.
Hazánkban ezt az alapelvet az 1872. évi törvényjavaslat 6. §-a kiemelte s azután biróságainknak állandó gyakorlata minden irányban keresztül is vitte.
A javaslat nem habozhatott ez alapelvnek elfogadásában és 324. §-ának harmadik bekezdésében ezt világosan ki is jelenti.
Nem szükséges bővebben reá mutatni arra, hogy ez alapelv a biróságot a bizonyitás eredményének méltatásában nem jogositja fel teljesen önkényszerű és a logika szabályait figyelmen kivül hagyó eljárásra, hanem ellenkezőleg a bizonyitó anyagnak „gondos és észszerű mérlegelését” követeli.
A nyomozó rendszer uralma alatt a terhelt az eljárásnak csupán tárgya volt, megfosztva a személyiség jogaitól és védelmének gyakorolhatásától.
Ez a szigor, sőt kegyetlenség szükségkép visszahatást szült és e rendszer megdőlte után az ellenkező irányba terelte a szabadelvű reform-törekvéseket. Teljes joggal hangoztatták, hogy a vádlott, mig el nincs itélve, semmi oly bajjal nem terhelhető, mely a büntetés szinével birna, hogy jogai csak annyiban korlátolhatók, a mennyiben ezt az eljárás czéljai mulhatatlanul követelik; hogy ennélfogva sem a vizsgálat tárgyává, sem eszközévé le nem alacsonyitható, sem szabadsága, sem házjoga fontos ok nélkül meg nem sérthető; hogy neki hatályos védelemre minden módot kell nyujtani és hogy a vádnak túlsúlya méltányos kedvezményekkel kiegyenlitendő. E követelményekre az ujabb törvényhozások nagyobb része figyelemmel is volt. A terheltnek lélektani tortura természetével biró faggató kihallgatását mellőzik, az előzetes letartóztatást és vizsgálati fogságot tüzetes feltételekhez kötik és lehetőleg korlátozzák, a házkutatást és más hasonló vizsgálati cselekményeket pedig nyomatékos gyanu feltételéhez kötik. A védő igénybevételét korlátlanul megengedik, figyelemre méltó esetekben hivatalból rendeltetnek ki védőt, gondoskodnak, hogy a terhelt védelmének előkészitésére a vád tartalmáról és bizonyitékairól mindig kimeritő tudomással birjon és a szükséges idővel rendelkezzék. Felállitották azt az elővéleményt, hogy a terhelt elitéltetéséig ártatlannak tartandó és kétségben javára történjék a döntés. Érdekeinek biztositása végett sok esetben eltérnek a felek egyenjogúságának szabályától.
A terheltnek állása a bűnperben ma már teljesen biztositottnak tekintendő. A vizsgálóbiró önkénye ellen szigorú szabályok védelmezik. A közvádlónak mint vele egyenjogú félnek túlkapásaitól már nem kell tartania. Rendelkezésére áll minden jogos eszköz, hogy bizonyitékait összegyüjthesse és ártatlanságát kimutathassa, sőt a hatóságoknak rendszerint kötelességévé van téve, hogy éber figyelmet forditsanak a mentő körülményekre is. A rendszeresitett perorvoslatok a terhelt részére kivétel nélkül nyitva állanak és sérelmeit a felsőbbfokú biróság több esetben hivatalból is köteles orvosolni.
Eme gondoskodás a terhelt sorsáról és az aggódó igyekezet, hogy ártatlan embernek elitélése lehetőleg kizárva legyen, fényoldala az ujabbkori bűnvádi eljárásnak.
Mig a nyomozó rendszer a védelmet vagy a legnagyobb mértékben korlátolta, vagy teljesen el is tiltotta; addig a mai bűnvádi eljárási jog azt nem úgy fogja fel, mint egyedül a terhelt érdekeinek előmozditóját, hanem mint a helyes bűnvádi igazságszolgáltatásnak egyik hathatós biztositékát, mint az anyagi igazság megvalósitásának jelentékeny eszközét. A védelem szabadsága rendszerint éppen nincs ellentétben a jó és helyes igazságszolgáltatással, sőt ellenkezőleg azt elősegiti, midőn ellensúlyozza a vádnak egyoldalúságát, keresi és érvényre emeli az igazságot. Kétségtelen azonban, hogy a védelemnek korlátlan szabadsága mellett azzal vissza lehet élni, sőt az eljárást is meg lehet hiúsitani. E visszaélésnek nemcsak lehetősége, de aránylagos gyakorisága is arra készti a törvényhozásokat, hogy a védelmet bizonyos esetekben korlátozzák.
A javaslatnak úgyszólván egész rendszerében és minden alapvető intézkedésében határozott kifejezést nyer az a felfogás, hogy a terheltnek érdekeit és a védelem szabadását nemcsak a humanismus, hanem az anyagi igazság érdekében is a lehetőség határai közt elő kell mozditani és érvényre kell juttatni.
Mindenekelőtt jelentékeny biztositékokkal veszi körül a javaslat az állampolgároknak személyes szabadságát és legfontosabb egyéni jogait.
A terheltnek hatóság elé rendelése rendszerint megidézéssel (130. §) történik, elővezetés csak kivételesen és csak akkor, ha szükség parancsolja (131. §) van megengedve. Az előzetes letartóztatásnak (141. §) és a vizsgálati fogságnak (148. §) esetei tüzetesen és szabatosan meg vannak határozva s mai gyakorlatunkhoz, sőt a nyugot-európai államok törvényei legtöbbjének rendelkezéseihez képest is korlátozva. A tettenkapás magában véve nem ok a letartóztatásra (141. § 1. pont). Csekélyebb súlyú bűncselekmények eseteiben (149., valamint 536. §-ok második és harmadik és 537. § első bekezdés) a személyes szabadság elvonása ki van zárva vagy legalább korlátozva. Az előzetes letartóztatásnak (147. §) és a vizsgálati fogságnak (159. §) leghosszabb tartama meg van szabva s a javaslat gondoskodik arról, hogy foganatositásuk lehető kimélettel történjék (152-156. §). A biztositék mellett szabad lábra helyezés tág korlátok közt elrendelhető (162. és 163. §). A házkutatásnak (173., 174. §), személymotozásnak (176. §), valamint levelek, táviratok és egyéb postai küldemények lefoglalásának (171. §) elrendelését (177. §) és foganatositását (180-189. §) a javaslat jelentékeny garantialis korlátok közé szoritja. A terheltnek faggatását, az itt-ott visszaéléskép még jelentkező eme lelki torturának alkalmazását, a javaslat kifejezetten és szigorúan tiltja (133-135. §).
A terheltnek ügyfélminőségét az eljárás minden szakában következetesen érvényre emeli. Minden hatóságot és közeget kötelez (9. és 100. §) az enyhitő és mentő körülményeknek is figyelembevételére és a terheltnek jogairól való felvilágositására.
A védő választása s ennek eljárása a bűnvádi per minden szakában meg van engedve (53. §). Erre a terhelt külön figyelmeztetendő (54. §). A védő hivatalból való kirendelésének eseteit (56. §, és 57. § első bekezdése, 412. § 5-ik bekezdés) a javaslat a jelenlegi gyakorlathoz képest lényegesen kiterjeszti. Minthogy előre látható, hogy a vagyontalan terhelteknek túlnyomó nagy többsége a felebbviteli eljárásban nem lesz képes magát képviseltetni, a javaslat a kir. itélőtáblák előtt tartandó főtárgyalások számára állandó közvédők kirendelése iránt (410., 411. §) intézkedik.
A védelem gyakorlása, különösen a védőnek a letartóztatott terhelttel való érintkezése, valamint az ügy iratainak a terhelt és a védő részéről való betekintése általában szabad (62. és 63. §) s korlátozást a javaslat csak azokban az esetekben, illetőleg abban az irányban is elő, melyben ez az eljárás meghiúsitásának megakadályozása végett mellőzhetetlenül szükséges.
A terhelt az eljárásnak minden szakában lépéseket tehet az iránt, hogy a védelem részére szükséges bizonyitékokat is megszerezzék.
A nyomozás alatt e végből a járásbiróságnál tehet inditványt (100. § második bekezdés). Kérheti a vizsgálat elrendelését (103. § 3. c) pont) és az előleges eljárás kiegészitését (257. §); a vizsgálat alatt (119. §), a közbenső eljárásban (288. §), a főtárgyaláson (306. §) és a felebbviteli eljárásban is (393. §) inditványt tehet bizonyos felvétele vagy kiegészitése iránt.
A 281. §-ban meghatározott eseteket kivéve, a terhelt a vádirat ellen kifogásokkal (256., 257. §) élhet; ha pedig a vádat a törvényszék elé tartozó eljárásban kizárólag magánvádló képviseli, ennek vádiratát a biróság mindig köteles vizsgálat alá venni s kifogás nélkül is elutasithatja (276., 280. §).
A perorvoslatok használása a vádlottnak a „favor defensionis” elve alapján számos esetben, mint az esetben is kifejtve volt, nagyobb mértékben van megengedve, mint a vádlónak. A terhelten kivül az ő javára a kir. ügyészség (383. § I.), a védő, valamint a terhelt házastársa és törvényes képviselője (383. § II. a), b) pontok) is élhetnek perorvoslattal.
Ha még figyelembe veszszük, hogy az újrafelvétel az elitélt javára is kiterjedt mértékben (446-448. §) van megengedve, illetőleg előirva;
hogy a vádelvnek fennebb kifejtett keresztülvitele szintén a vádlott javára szolgál;
hogy a vád egységesitése iránt tett intézkedések (44., 50. §) a terhelt érdekeit hasonlókép előmozditják;
végre hogy azokban a teljesen soha el nem kerülhető esetekben, a melyekben a bűnvádi igazságszolgáltatás a terhelt sérelmére követett el tévedést, a javaslat a lehetőséghez képest gondoskodik ennek nemcsak kiigazitásáról (446-448. §), hanem helyrehozásáról is (576., 578. §);
akkor aligha vonható kétségbe, hogy a javaslat a terheltnek nemcsak személyes szabadságáról és alkotmányos jogairól gondoskodott, hanem a jogos érdekeit és a védelem megfelelő érvényesitését az egész bűnvádi per alatt biztositotta.
A javaslat a büntető igazságszolgáltatást számos biztositékkal veszi körül.
A bűnvádi eljárás elsőrangú biztositékai mindenekelőtt azok a vezérelvek, melyeknek keresztülvitele a fennebbiekben volt kifejtve.
A vádelv, mely az eljáró hatóságoknak és a feleknek elkülöniti, az eljárásban a helyes egyensúlyt biztositja és a terheltnek ügyfél-jogokat ád; a közvetlenség és a szóbeliség, mely a biróságnak helyes értesülését és a bizonyitó anyagnak teljesen kimeritő megszerzését teszi lehetővé; a nyilvánosságnak ellenőrző, serkentő és a bizonyitékok megszerzését könnyitő hatása; a bizonyitékok szabad mérlegelésének elve, mely felmenti a biró meggyőződését a kötött bizonyitás bilincsétől; végre a védelem szabadsága, - mind az anyagi igazság megvalósitását mozditják elő.
Ezeken fölül az eljárásnak egész szerkezete, minden részletének szabályozása, az igazság érvényre emelését tűzte ki czélul.
Már a nyomozás és a vizsgálat szakában gondoskodik a javaslat (100. és 117. §) a tárgyilagos és való tényállásnak teljes kideritéséről s a feleknek megadja az eszközöket az e végből való közreműködésre (84. §, 100. § második bekezdés, 119. §).
Az eljárásnak előkészitő részét, melyben a helyeseknek felismert vezérelvek csak részben vihetők keresztül, s mely a nyomozó rendszernek még számos maradványát mutatja fel, a javaslat nem tekintheti minden esetben valódi garantiának s már ebből az okból sem irja elő kötelezőleg a vizsgálat teljesitését, hanem a csekélyebb súlyú bűncselekmények eseteiben, melyek nem mindig igényelnek tüzetes előkészitést, a vizsgálatot facultativvá tette (103. § 2. és 3. pont). A javaslatnak álláspontja e kérdésben az, hogy a vizsgálat csak azokban az esetekben biztositéka az anyagi igazság érvényesültének, a hol reá szükség van. Mikor már a nyomozás teljesen tisztázta az ügy állását, a vizsgálat csak teher, mely szaporitja a biróság teendőit, elhúzza a per érdemleges eldöntését, továbbra is bizonytalanságban tartja a terheltet s reá egyenesen káros is lehet.
Külömben is a 100. § második bekezdése szerint a terhelt már a nyomozás alatt kérheti a védelmére szükséges bizonyitásnak felvételét.
A javaslat csak azokban az esetekben teszi kötelezővé a vizsgálatot, a melyekben ez a continentális felfogás szerint a bűncselekmény súlyosságánál fogva a per anyagának teljesen kimeritő előkészitése végett mellőzhetetlennek mutatkozik.
Az anyagi jog uralomra jutását akarja a javaslat biztositani azzal, hogy a közvádló vádirata ellen megengedi a kifogások beadhatását (256., 257. §); a magánvádlónak vádiratát pedig minden esetben (278., 279. §) a biróság fölülvizsgálata alá helyezi.
Kétségtelenül legtöbb biztositékát a helyes igazságszolgáltatásnak nyujtja a javaslat a főtárgyaláson, melyre az egész bűnvádi pernek súlypontját helyezi s melyben a vádelv, a közvetlenség és szóbeliség, valamint a nyilvánosság teljes megvalósulást és következetes keresztülvitelt nyernek.
A helyes és alapos igazságszolgáltatást akarja a javaslat előmozditani a perorvoslatoknak tágkörű megengedésével is - nemök tekintetében.
A javaslat előtt e részben állt a legnehezebb feladat. A mint kétségtelen, hogy a perorvoslatok szabályozása a bűnvádi perrendtartásoknak legkevésbbé szerencsésen megoldott és de lege ferenda is legvitássabb része, úgy vitán felül álló tény az is, hogy hazai bűnvádi eljárásunknak jelen perorvoslati rendszere a szakférfiak egyértelmű meggyőződése szerint gyökeres reformra szorul. Ellenben a reformnak köre és iránya iránt már a legeltérőbb nézetek nyertek kifejezést.
Két irányban azonban mégis feltételezhető, illetőleg megállapitható a szakköröknek egyező nézete. Első sorban arra nézve, hogy a perorvoslatok alkalmazhatását abban a kiterjedésben, csaknem minden korlát nélkül, mint azokat jelenlegi gyakorlatunk megengedi, - továbbra is fenntartani annyi volna, mint nyitva hagyni a zsilipet, mely felsőbíróságainkat a munkahalmaznak és ebből folyólag a hátralékoknak óriási tömegeivel árasztja el, másrészt pedig növelné bűnvádi igazságszolgáltatásunknak jelenlegi lassúságát, mely jó részben a perorovoslatok túlságosan tág körére vezethető vissza. Ha például figyelembe veszszük, hogy az előzetes letartóztatás és a vizsgálati fogság kérdésében háromfokú, a legtöbb végzésre és itéletre kétfokú perorvoslatnak van helye: könnyen megérthető a perorvoslatoknak lassú felülvizsgálata s ebből folyólag az egész bűnvádi pernek szerfelett való elhuzódása. Ha figyelembe vesszük továbbá, hogy a szóbeliség biztositékának a perovoslatok felülvizsgálatánál való behozása, a közvetlenség jelentékeny hasznának a felebbezés elintézésénél való megengedése elkerülhetetlenül növelni fogja a felső biróságok teendőit, tehát még inkább gyarapitani fogná hátralékaik nagy számát s ezzel a bűnvádi eljárás lassúságát: akkor szembetünő, hogy a perorvoslatoknak megfelelő korlátozása okvetlenül szükséges.
A másik körülmény, a melyre nézve jogászközönségünknél egyetértés remélhető, az, hogy a perorvoslatok fölülvizsgálatának jelenlegi módját, mely kizárólag irásbeli alapon történik és mely a lényegében szóbeli elsőfokú eljárásunknak kiáltó ellentéte, - egyáltalán nem lehet továbbra is érvényben hagyni, hanem hogy azt is lehetőleg szóbelivé kell tenni.
Szemben jelenlegi gyakorlatunkkal, mely a törvényszékek előtti eljárásban nem tesz külömbséget a perorvoslatoknak egyes nemei közt, - a javaslat a rendes perovoslatoknak három faját: a felfolyamodást (378., 546. §) végzések ellen; a felebbezést (381., 547. §) az elsőfokú itéleteknek legnagyobb része ellen; végre a semmiségi panaszt (426. §) a másodfokú, illetőleg a nem felebbezhető itéletek ellen külömbözteti meg, melyekhez rendkivüli perorvoslatok gyanánt a jogegység érdekében használható (441. §), az ujrafelvétel (XXI. fej.) és az igazolás (XXII. fej.) csatlakoznak.
Végzések ellen rendszerint egyfokú felfolyamodást ad a javaslat. Az előkészitő eljárás során hozott csekélyebb fontosság végzések ellen a felfolyamodás ki van zárva.
A felebbezés, vagyis ama perorvoslat ellen, mely az első fokon elintézett ügyet mind a ténykedésben, mind a törvény helyes alkalmazása kérdésében a felsőbb biróság elé viszi, - a tudományos körök sok elvi kifogást tesznek. A gyakorlati embernek meggyőződése és a tapasztalatok adatai azonban mellette szólnak.
Tény az, hogy a felebbezés az államok legnagyobb részében legalább is a középfokú bűncselekményekre nézve fennáll és hogy ott is, a hol eltörölve volt, vagy újra behozták (Hollandiában 1874-ben), vagy behozása iránt széles körű mozgalom van folyamatban (Németországban, Angliában).
Még nyomatékosabbak a hazai viszonyok vizsgálatából meritett érvek.
Nem hagyható figyelmen kivül, egyrészt a hazai intézményeink történelmi fejlődésében nyilvánuló irány, másrészt lakosságunknak szivóssága jogai megvédésében és felebbviteli hajlama. A jogtörténelem meggyőző és már fennebb érintett adatokat nyujt arról, hogy hazánkban a perorvoslatok használata a legrégibb időktől fogva gyakorlatban volt és hogy a perorvoslatok mellőzhetetlenségének érzete mind törvényhozásunknak sűrű intézkedéseiben, mind joggyakorlatunkban élénk kifejezést nyert. Még akkor is, midőn a nyomozó rendszer uralkodóvá lett és közbűntettek tárgyában a felebbezést majdnem mindenütt kiszoritotta, ez nálunk nem történt, sőt még világos törvény (1729:XXX. tc.) ellenében is érvényt szerzett magának ama meggyőződés, hogy nemes-embertől a király biróságához való felebbvitel meg nem tagadható.
Mióta a nyugalmasabb idők és alkotmányos jogaink elismerése megengedték nemzetünknek a bűnvádi eljárás szabályozásával való foglalkozást, törvényhozásunk a felebbezés jogának kiterjesztése felé hajol. Az utóbbi évtizedek joggyakorlatában nyilvánuló népmeggyőződés pedig a majdnem korlátlan kétfokú felebbvitelt honositotta meg.
Népünk és jogászközönségünk megszokta a kétfokú felebbezést. Ennélfogva a felebbezésnek teljes átmenet nélküli eltörlése nagy rázkódtatást idézne elő, erős ressensust keltene és végeredményében az igazságszolgáltatás biztonságába vetett bizalmat renditené meg.
Mindaddig, mig elsőfolyamodású biróságainkat szervezeti biztositékokkal és szellemi súlyuknak folytonos növelésével jelentékenyebb mértékben meg nem erősíthetjük;
mindaddig, mig közvéleményünkben meggyőződéssé nem érlelődik az a tudat, hogy a bűnpernek összes biztositékait nem a felső fokon, hanem a jól szervezett, képzett és tapasztalt birákból álló magas szinvonalú elsőbiróságok előtt a vádrendszer, a szóbeliség és a közvetlenség elvei szerint lefolyó eljárásban kell keresni: Addig a felebbezésnek fokozatos korlátozására kell törekedni, de teljes letörlése nem hozható megnyugvással javaslatba.
A javaslat, a most kifejtett vezéreszmét követi.
Kétségtelen, hogy habár a járásbiróságok itéletei ellen használt felebbezés felülvizsgálatát a törvényszékhez utalta (547. §), habár továbbá a törvényszéki eljárás előkészitő szakában s különösen a vádhatározat ellen használt felfolyamodásoknak száma előreláthatólag jelentékenyen csökkenni fog: mégis a kir. itélőtáblák büntető tanácsainak jelenlegi személyzete a szóbeliség és közvetlenség elveinek alkalmazásával nem lesz képes elintézni a törvényszékektől felérkezendő összes felebbezéseket.
Ez okból a javaslat elkerülhetetlenül szükségesnek találta a törvényszéki itéletek ellen használható felebbezés korlátozását. Ez természetszerűleg csak az aránylag legcsekélyebb súlyú bűncselekményeknél volt javasolható (382. §).
A perorovoslati fejezet részletes indokolásában felsorolt statisztikai adatok valószinűvé teszik, hogy a felebbezésnek ezuttal tervezett korlátozása nem lesz elégséges, a mennyiben kir. itélőtábláink e korlátozás daczára túlsok teendővel lesznek elhalmozva. A javaslat azonban ennek teljes tudatában sem ment tovább a korlátozásban. Ettől ugyanazok a tekintetek tartották vissza, melyek a felebbezésnek teljes eltörlése ellen szólnak.
A mennyiben a javaslatnak törvényerőre emelkedése és életbeléptetése után a tapasztalat csakugyan azt fogja bizonyitani, hogy a kir. itélőtáblák a felülvizsgálatra váró ügyeknek nagy tömegét a személyzetnek némi szaporitása mellett sem intézhetik el kellő gyorsasággal: akkor esetleg még tovább kellene menni a felebbezés korlátozásával. Remélhető, hogy az akkor, ha a közönség a most javasolt csekélyebb megszoritásokhoz hozzászokott és elégtelenségökről meggyőződött, nagyobb rázkódtatás nélkül keresztülvihető lesz.
A felebbezésnek a törvényszéki ügyekben megkisérlett korlátozását a javaslat más biztositékokkal ellensúlyozza. Ilyen: a semmiségi panasz (426. §) a törvényszéknek nem felebbezhető itélete ellen; továbbá az a rendelkezés, hogy a törvényszék itélete a 382. § 2. pontjában meghatározott esetekben csak akkor nem felebbezhető, ha azt a törvényszék egyhangulag hozta. A törvényszék három birájának a bűnösség kérdése tekintetében egyértelmű meggyőződése valóban biztositék arra nézve, hogy a bizonyitó anyagnak lelkiismeretes mérlegelése mellett téves elitélések vagy felmentések nem fognak történni.
Az anyagi igazság megvalósitásának egyik biztositéka az is, hogy a felsőbb biróság a semmiségi panasz alapján nemcsak cassatorius, hanem az alsó fokú itéletet helyesbitő hatáskörrel is fel van ruházva (385., 404., 423., 437. §) és megállapitásai az alsó biróságokra kötelező erővel birnak (438. §).
Végül az anyagi igazságnak lehető érvényre emelését tartják szem előtt a javaslatnak a jogegység érdekében használható perorvoslatra, (441., 442. §), az ujrafelvételre (XXI. fej.) és az ártatlanul szenvedett előzetes letartóztatás, vizsgálati fogság vagy büntetés miatt nyujtandó kártalanitásra (XXXI. fejezet) vonatkozó intézkedései. A javaslat ezekkel lehetőleg gondoskodik arról, hogy a mennyiben a bűnvádi eljárás folyamán eljáró hatóságok vagy közegek tévedése vagy hibája folytán csorba esett az anyagi igazságon, a jogsérelem elháritva, sőt lehetőleg helyrehozva is legyen.
Ama szervezeti biztositékok, melyek a jelen javaslattal kapcsolatban a helyes és alapos bűnvádi igazságszolgáltatás érdekében felállitandók lesznek, - részben a javaslatot életbeléptető törvénynek vannak fentartva.
Azonban maga a bűnvádi perrendtartás is nyujt egyes szervezeti garantiákat. Ilyenek: azok a rendelkezések (64-66., 68., 73., 74-76. §), melyek a birót, a jegyzőkönyvvezetőt, vagy a kir. ügyészség tagját egyes bűnvádi ügyek elintézéséből kizárják, vagy a melyek a nevezetteknek mellőzésére alapul szolgálnak.
Ezek közől főleg a 65. és 74. §-ok tartalmaznak oly rendelkezéseket, melyek nemcsak jelenlegi gyakorlatunkkal szemben lényeges haladásnak tekintendők, de egyuttal a legtöbb törvényhozás szabályaitól is hasznosan eltérnek.
Mint a helyes büntető igazságszolgáltatás egyik további biztositékára, kellő figyelmet forditott a javaslat a bűnvádi per lefolyásának megfelelő gyorsitására is.
Az a kivánság, hogy a bűnvádi eljárás minden áron „expeditiv” legyen, nem tekinthető ugyan jogosultnak, mert a büntető itélet sokkal fontosabb érdekeket érint, sokkal helyrehozhatatlanabb sérelmeket okozhat, semhogy a per gyorsasága, mint feltétlen és egyedül irányadó tekintet elfogadható volna. De másrészt nem lehet tagadni, hogy az ügymenet lassúsága nagyon csonkitja az anyagi büntetőjog czéljait, és még nem biztositja az alaposságot. Az alaposságnak és a gyorsaságnak lehető összeegyeztetésében keresendő tehát a helyes megoldás kulcsa.
E megoldásra törekszik a javaslat is. Már ama sarkalatos intéziedései (83., 102. §), hogy a nyomozás és a vizsgálat elé tisztán előkészitő feladatokat tűz és a pert csak a főtárgyaláson fejleszti ki egész terjedelmében, egyéb czélok mellett az ügymenet gyorsitását is előmozditják. Ehhez járul az a rendelkezés (103. §), hogy a vizsgálatot csak korlátolt mértékben tette kötelezővé, úgy hogy bizton várhatni, hogy az ügyeknek tetemes része jóval gyorsabban kerül az itélet stadiumába, mint jelenleg. Ugyane czélnak szolgál a 117. § ama rendelkezése, hogy a nyomozás cselekményei, - a mennyiben a vizsgálat czéljaira elégségesek, - a vizsgálat folyamában csak kétség vagy homály eloszlatása végett ismétlődnek; továbbá a facultativ vád alá helyezés (254-275. §); a közvetlen idézés eseteinek kiterjesztése (281. §); az előleges és a közbenső eljárás folyamán használható perorvoslatok megszoritása (268., 269., 283., 378. §); a harmadfokú felebbezés eltörlése (381. §), valamint a másodfokú felebbezésnek némi megszoritása (383. §). Elv gyanánt szolgált mindezeknél, hogy az előkészités gyorsitandó, ellenben az itélkezési eljárás oly tág mederben folyjon, hogy minden ténybeli és jogi adatot kimeritsen.
Jelenlegi bűnvádi igazságszolgáltatásunknak bizonyára egyik legnagyobb fogyatékossága az eljárásnak szerfeletti lassúsága. Ezt részben a vizsgálatoknak késedelmes teljesitése és nagyon hosszadalmas volta, részben pedig a perorvoslatoknak tagadhatatlanul túltengése idézi elő. Ennek következménye, hogy a legtöbb bűnügy csak hónapokkal, néha évekkel a bűncselekmény elkövetése után kerül főtárgyalásra, mikor már a bizonyitékok egy része nehezen előállitható és reproducálható, a valódi tényállásnak hű képe a tanuk emlékezetében elmosódik, a bizonyitó anyag nagyon sokat veszit frisseségében és közvetlenségében. Minde visszásságokon, melyek jelentékenyen veszélyeztetik az anyagi igazságnak érvényre emelését, a javaslat vonatkozó rendelkezései gyökeresen segitenek s ez irányban is törvénynyé váltától, a büntető igazságszolgáltatásnak jelentékeny javitása alaposan remélhető.
A birói szervezetet is közelről érintő leglényegesebb ujitása a javaslatnak az, hogy a XIX-ik fejezetben az esküdtbiróság előtti eljárást felvette.
A nyomtatvány utján elkövetett bűncselekmények elbirálása fennálló törvényeink szerint az esküdtbiróság hatáskörébe tartozik. Ama százévnegyed óta, mikor e biróság eljárást szabályozó rendeletet az igazságügyi kormány kibocsátotta, a bűnvádi eljárás jelentékeny haladást tett s esküdtbiróságunk manap már elavult formák közt működik. Ezeknek a szabályoknak az általános bűnvádi eljárás tisztult elveire való fektetése kétségtelenül szükséges.
Ebben a tényben egymagában is elegendő okot látott a javaslat arra, hogy az esküdtbiróság előtti eljárást a perrendtartásba felvegye.
A javaslat azonban a XIX-ik fejezet rendelkezéseiben kész alapot is kivánt nyujtani arra, hogy esküdtbiróságunk hatásköre a rendes eljárásra is kiterjeszthető legyen, a minek a közel jövőben való bekövetkezését kivánatosnak tartja.
Ez az oka annak, hogy a 19-ik § harmadik bekezdése oly szabályt állit fel az esküdtbiróság illetékessége tekintetében, mely nyomtatvány utján elkövetett bűncselekmény esetében nem alkalmazható; s ez az oka annak is, hogy a javaslat a sajtó utján véghezvitt bűncselekmények eseteiben követendő eljárást külön fejezetben (XXX.) szabályozza, a hol a sajtóügyi eljárást a XIX-ik fejezet alapjára fekteti ugyan (573. §), de ettől eltérő rendelkezést is felvesz (574. §).
Szemben a legutóbbi (1888. évi) javaslat álláspontjával, mely az esküdtszék intézményét a rendes eljárásban elvi okokból mellőzte, a sajtóügyekre nézve azonban fentartani kivánta, ennek az új iránynak bővebb okát kell adnunk.
A javaslatnak szemügyre kellett vennie mindazokat az intézményeket, a melyeket az elmélet és a gyakorlat a bűnvádi eljárásnál figyelemre méltóknak nyilvánitanak. S nem téveszthette szem elől az esküdtbiróság intézményét, melyet a tudomány magas szinvonalán álló férfiak a bűnvádi eljárás formái közé felveendőnek jelentettek ki, s a mindennapi életnek positiv viszonyait gondosan számbavevő gyakorlat életrevalónak igazolt.
Nem vállalkozhatott a javaslat arra, hogy az esküdbiróság helyett egészen új, kizárólag magyar intézményt alkosson, melynek életrevalóságáról még csak ezután kellene meggyőződnünk; de arra a szemrehányásra sem ad okot, hogy a külföldet vakon utánozza, midőn figyelmét az esküdtszék felé forditja, melynek tanulságos története nagy államokban századokra szól, s midőn a hosszú tapasztalatok igazolta intézménynek kiterjesztését kivánja a rendes eljárásra oly módositásokkal, melyek saját tapasztalatainknak is s honi viszonyainknak is megfelelnek.
Akár tartsuk az angol esküdtszéket az istenitélet, az ügydöntő törvényszéki bajvivás utódjának, akár az idegen hódoltság idejében a végből felállitott intézménynek, hogy az idegen uralkodók Angliában a nép részvétele nélkül ne szolgáltathassanak igazságot: el kell ismernünk, hogy Anglia hatszáz éves esküdtszéke a jogkérdés megoldására mindig gyakorolt befolyást s hogy az 1792-iki libelacta már csak gyarapitotta ezt a befolyást.
Angliában és Skótországban a vádirat (indictment) akként volt és van szerkesztve, hogy csekély alaki módositással itéletté válhassék; az esküdtek határozata kiterjed a vádirat egész tartalmára s az igenlő határozat (guilty) nem egyéb, mint a vádiratnak egyszerű elfogadása, itélet erejére való emelése, a mihez rendszerint nem kell egyéb, mint a szövegezést az állitás alakjából a megállapitás formájába tenni át. A jury hatáskörébe esik tehát minden kérdés, azt az egyet kivéve, mely szorosan a kiszabandó büntetésre vonatkozik.
Nyilvánvaló, hogy egyrészről az angol jury igazságügyi intézmény volt mindig, másrészről pedig, hogy lord Coke ama tételének, „de facto judicant juratores, de jure judices,” melyet a Stuartok hatalmuk gyarapitására felhasználtak ugyan, de a mely már a hét püspök ellen lefolytatott perben sem támogatta túlkapásaikat, az angol jogban soha sem volt az az értelme, hogy az esküdtek működése a jogkérdésből kizárva legyen.
Nem volt tehát helyes ezt a tételt 1791-ben csak külső szine szerint fogni fel, s a franczia juryt arra a helytelen alapra fektetni, hogy az esküdtek csak ténykérdéseket fölött határozzanak. El kell mindazáltal ismernünk, hogy a franczia jurynek ily alapra való fektetése a hatalmak felosztásának Francziaországban éppen abban az időben kiváló kegyelettel ápolt elméletével teljesen egyezett.
S nem volt helyes az intézménynek politikai jelleget adni, ezzel jó oldalait lerombolni, minden izében meghamisitani, s egy Danton, egy Robespierre önkényének készséges szolgájává lealacsonyitani.
Nem a forrásból meritettek tehát a belga és német törvényhozások, midőn esküdtszéköket a franczia minta szerint rendezték be, s ezzel a ténykérdés és jogkérdés elválasztásának eszméjét meg nem érdemelt polczra emelték.
Az angol jury kivételes természetű special verdictje, melyet az 1792. évi hires libelactával egyezőleg az 1881. évi newyorki perrendtartás 418. és 419. §-ai csak a sajtóügyekben zárnak ki, bizonyságot tesz arról, hogy a tény- és jogkérdések szétválasztása nem lehetetlen. Csakhogy a külső tettnek magában véve nincs jogi jelentősége. De mihelyt az ily tettet a büntető törvényre vonatkoztatjuk, melytől nevet és jelentőséget kap; mihelyt tehát az ily tett büntetőjogilag relevánssá, büntetendő cselekménynyé lesz: a ténykérdés menten a bűnösség kérdésévé válik s következéskép jogi jelleget ölt.
A bűnösség kérdése, mely a büntetendő cselekmény törvényes fogalmára való vonatkoztatás nélkül fel sem tehető, nyilvánvalólag nem ténykérdés.
A ténykérdésre szoritott esküdtek, a kik csak a tegnap históriájával foglalkoznak, nem felelhetnek meg hivatásuknak. S ha megkivánjuk tőlök, hogy a vádlottnak törvény szerinti bűnössége fölött határozzanak, akkor az esküdtek és a biróság működésének határait a tény és a jog elvásztó okai szerint nem jelölhetjük ki. Nem szenved kétséget, hogy nem az esküdtszéknek volt az az ős formula szánva: De mihi factum, dabo tibi jus.
S viszont az esküdtbiróság birói tagjai sem tarthatják magukat ehhez a formulához; kiveszik részüket a ténykedésből is. Befolyásuk a kérdések feltevésénél kezdődik, a javaslat szerint negativ uton ugyan, de határozottan. A mit a kérdésekbe fel nem vesznek, az az esküdtek határozata alól el van vonva. S midőn az esküdtek határozatában jelentkező hiányok pótlását elrendelik, vagy a vádlott sérelmére történt tévedésnél az esküdtek határozatát mellőzik, s az ügyet más esküdtszék elé utasitják: kétségtelenül abba a hatáskörbe nyúlnak, mely a szétválasztó elmélet szerint az esküdteknek van fentartva.
Ha mindezek ellenére a franczia felfogás, mely az esküdtbiróság két eleme közé tátongó ürt akar nyitni, ma is ragaszkodik a kérdések elválasztásának tételéhez, s erősiti, hogy az a franczia eskütszéknél tényleg érvényesül: úgy ezt csak annak a kijelentésének segitségével teheti, hogy pl. ténykérdés a kisérletnél az a commencement d'exécution is, mely az elméletileg legderekabb és gyakorlatilag legtapasztaltabb birót is tartós töprengésekben ejti (1813. május 14., 1821. február 3-án., 1835. julius 2-án, 1849. évi január hó 25-én, 1866. évi május 31-én hozott semmitőszéki határozatok; az olasz perrendtartás 495. cz., a genfi kanton 1891. évi perrendtartásának 304. cz.).
A gyakorlati élet követelményeinek megfelelő esküdtbiróság két eleme nem szétválásra, hanem összhangzatos közreműködésre van hivatva; az esküdtek működésének declarativ s a biróság eljárásának dispositiv jellege nem idéz ellentétet elő; az esküdtek felmentik a biróságot a bizonyitékok méltatásának nehéz terhe alól, a biróság pedig az itélethez mindazzal járul, a mi jogtudományt feltételez s a mi az esküdtektől meg nem kivánható. A jury és a biróság nem ellenfelek, hanem egymás törekvéseinek támogatói; törekvésök iránya pedig közös, az igazság kideritése és kiszolgáltatása.
A kettéválasztás szerencsétlen elméletét elvetették már 1868-ik évben a würtembergi és a szász törvényhozások, 1873-ik és 1877-ik években az osztrák és a német büntető perrendtartások.
Alig szükséges tehát constatálni, hogy ily körülmények közt mit sem árthat az esküdtbiróság intézményének az az ellenvetés, hogy a tény- és jogkérdés kettéválasztásának nehézségei legyőzhetetlenek.
A társadalmi bajok folytonos szemlélése elfásulttá teszi a kedélyt, a folytonos gyakorlat petrificál, szokást szül; a szüntelen gyakorlat abstarctiókra vezeti a hivatásos birót, a ki a vádlottban legtöbbnyire bűnöst lát s a ki a megszokás miatt gyorsan határoz, bonyolódott tényállásnál is könnyedén jár el, rögtön itél, e miatt nem ritkán hibáz, s gyakran meritve külföldi forrásokból, jogérzete kosmopolitikussá lesz. Ha ellenben a törvényt a nép alkotja, nincs rá ok, hogy ugyanazt a népet az ekként alkotott törvény alkalmazásából kizárjuk, kivált, ha az eskütek lajstromainak egybeállitói az értelmességre való követelményt szem elől nem tévesztik; mert a közönséges élettapasztalat, az egészséges és józan ész, jogi ismeretek és bő gyakorlat nélkül is felismerheti, hogy mi az igazság. A jogtörténet adatai szerint az esküdtek, ezek az egyszerű emberek, óvatosan és körültekintően működnek, a cselekményt individualis módojn itélik meg, mert jobban megértik a vádlottat, jobban ismerik viszonyait, s mindig szószólói a nemzeti jogérzetnek.
Ellenvetik azonban, hogy a nép idegenkedik az esküdtszéki szolgálattól a teher miatt, melyet a polgárok idejére és erszényére ró.
Quot capita, tot sensus. Az ezerfejű nép egy véleményen nem lehet. Egyes, mindenben elégedetlen esküdtek kifakadása még nem a nép szava, s legkevésbbé sem lehet annak a népnek szava, mely az intézménynek törvényes uton való megszüntetése iránt nem intézkedik s az esküdtbiróság itéleteinek igazságosságában hisz.
Súlyos az az ellenvetés, hogy az esküdtek hajlandók a bizonyitékokat számba nem venni, s oly határozatokat hozni, melyek a szakbirák meggyőződésével ellenkeznek. S mondják, hogy az esküdtszéknél nincs bizonyosság az iránt, hogy a bűnös bűnhődik s hogy az ártatlan felmentve lesz.
Ámde a mellett, hogy az ártatlanok elitéléséből kiveheti a maga részét az az állandó biróság is, mely az ügyet esküdtszék elé utasitotta, alig van bizonyosabb annál, hogy az emberi emlékezés hűtlensége vagy hamis tanuk ellen egy biróság sincs megóva.
Egyébiránt az idéztük egész állitás a tertium comparationis hiánya miatt is alap nélkül szűkölködik, mert tudvalévő, hogy az esküdtszék természetével a bizonyitékok szabad méltatása jár; következéskép a jury a törvényes bizonyitékok rendszerének természetes ellensége.
S a mig egyfelől bizonyos az, hogy a szenvedély, a gyűlölség jó tanácsot még soha sem adtak, s nem adhattak a franczia és az olasz esküdteknek sem; addig másfelől az is kétségtelen, hogy emberi alkotás tökéletes nem lehet, a mit felső biróságainak megváltoztató itéletei is bizonyitanak. Csalhatatlan igazságszolgáltatás nincs sehol sem. Nem róhatjuk az esküdtszék intézményének bűneül azokat a gyarlóságokat, melyek az állandó biróságok eljárásában is tapasztalhatók.
Az olasz biróságok sorában az esküdtszékek ellen nagy az elkeseredés, az esküdtek felmető itéleteiben nyilvánuló u. n. judicium morale miatt. Szemökre vetik az esküdteknek, hogy nem tisztelik a törvényt. Azok az itéletek nekik nem tetszenek ugyan, de mivel sincs bizonyitva, hogy a törvényt sértik. Ha az esküdtek határozatában az jut kijelentésre, hogy a törvény a fenforgó esetre nem igazságos, akkor ez a határozat megérdemli a kárhoztatást; mert annak latolgatására az esküdtek hivatva nincsenek. De a fölött határozni, vajjon a törvény pl. az ellenállhatatlan erő kényszere, a jogos védelem, a végszükség feltételei tekintetében eléggé világos volt-e arra, hogy az állampolgár cselekvésének szabályául szolgálhasson, éppen a népből való esküdtek a leghivatottabbak; mert a tudományos ebstractiókhoz szokott biró szemében itt nincs kétség. Ha azután az esküdtek, a fenforgó eset individualis körülményeinek kellő méltatása és saját magukon tett próba után e kérdésre nemmel felelnek: határozatuk az állandó birónak tetszésével nem találkozik, mert ő máskép itélt volna; holott kétség tényleg, fenforgott s ily esetben helyesebb, ha a concret eset valódi tényállásának méltatása győz az aggodalmat keltő consequentiához való szivós ragaszkodás fölött.
Az olasz birák egyébiránt, a kikről megállapitotta a statisztika, hogy fölötte enyhe, legtöbbnyire a minimumot megközelítő büntetést szabnak ki azokra a vádlottakra, a kiket az esküdtek bűnösöknek kimondottak, legkevésbbé vethetik az esküdteknek szemére azt, hogy túlságosan engedékenyek.
Más véleményben vannak az esküdtek határozatairól az olasz törvényhozók. A legelsők egyike Pisanelli, az olasz perrendtartásról szóló törvényjavaslat általános részének tárgyalásánál 1873-ik évben a többi közt ezeket mondotta:
„Mindnyájan hallottunk már beszélni igazságtalan és képtelen verdictekről, olyanokról, melyek közmegütközést keltettek s általános megbotránkozásra adtak okot.
Elismerem a tényt; de két észrevételem van rá. Mindenekelőtt biztosak-e önök abban, hogy mindazoknak a téves verdicteknek hibája kizárólag az esküdtek vállait nyomja? A panaszos eredményekért vajjon nem felelős-e az az állandó biróság is, mely azoknál az itéleteknél közreműködött? Hozzáteszem, hogy azokat a verdicteket, melyek miatt nagy lármát ütnek, nem is tanulmányozzák kellőleg.
„Kivánnám, hogy a miniszter ur éber szemmel kisérje azokat a verdicteket, melyek a közvéleményben zajt keltenek; mert több izben tapasztaltam, hogy az a zaj ok nélküli volt s a megvizsgáltam verdictek valóban más vélemény keltésére valának érdemesek (a me č avvenuto spesse volte di osservare che quel clamore era inopportuno, e che quei verdetti, bene scandagliati, potevano meritare ben altro giudizio di quello pronunciato dal pubblico).
„Uraim, mindez azt bizonyitja, hogy midőn némely verdictek ellen hangos kárhoztatások emelkednek, nem kell azokat mindjárt könnyelműen elitélni, és gyakran fogják önök igazságosabbnak találni azt a verdictet, mely miatt lármát csapnak, mint azt, melyet általános tetszés és taps fogadott. (Tutto ciň vi prova, o signori, che, quando si odono lamenti contro alcuni verdetti, non bisogna essere corrivi a guidicare, e spesse volte troverete piů giusto un verdetto del quale si mena grande scalpore di quello che non sia un altro verdetto accompagnato da unanime plauso).”
Az esküdtszék intézményével összeforrva levő nagy nyilvánosság miatt kivétel nélkül közhirré lesznek azok a verdictek is, melyek téveseknek tünnek fel; s az ellenszenv legott pálczát tör az intézmény fölött, nem is vizsgálva azt, vajjon valóban tévesek-e ama verdictek, vagy csak külső szinök az. Az állandó biróságok hibás itéleteinek ellenben csak jelentékenyen kisebb része kerül a nyilvánosság elé s ezekről sem szól oly hangosan a hir. „Engem” - irta egy tapasztalt porosz biró a nagytudományú Glasernek - „egyes visszás verdictek nem tévesztenek meg; mi jogtudós birák is megcsináltuk a magunk együgyűségeit; csakhogy nem a nyilt piaczon. (Ich lasse mich durch einzelne verkehrte Verdicte nicht irren; wir rechtsgelehrten Richter haben nicht minder unsere Dummheiten gemacht; wir machten sie nur nicht so auf offenem Markte).” A hibás itéleteknek csak erősebb része jut komoly birálat alá; a többit a szakképzettség pajzsa óvja s jelzi olyannak, hogy csak a szine hibás.
Nem lehet azt állitani, hogy az igazságot nem hiven szolgálja tizenkét polgárnak közvetlen megfigyelésen alapuló meggyőződése.
A nép az esküdtszékek működését bizalmával kiséri.
S ha Németországban - a mint mondják - erős aggodalmak nyilvánultak az esküdtszék intézménye ellen; de ezek az aggodalmak mindazáltal az esküdtszék felállitását és meg nem ingatott fennállását eredményezték: akkor azok az aggodalmak lehettek ugyan erősek, de több mint valószínű, hogy nem az esküdtszék intézménye ellen fordultak.
Annak eldöntése, vajjon az esküdtszék valamely ügyben másként itélt volna-e, mint az állandó biróság és viszont, téves megoldásokra bő alkalmat szolgáltat. Ki birná azt abstract módon igazságosan megállapitani? Ámde ha a hasonló esetek egész sora fejlődik ki rövid egymásutánban, akkor a jelenség a rendszerintinek jellegét ölti fel s a belőle vont következtetés bizonyit. A számok döntenek. Schwarze főügyész egybeállitotta azokat a Németországban 1879-1883. évek alatt ujrafelvétel folytán mondott itéleteket, melyek az alapperben elitélt vádlottakat felmentették. A birói tévedéseket megállapitó ezeknek az itéleteknek száma 258 volt; s e nem jelentéktelen számból az esküdtbiróságokra csak 10 (tiz) esett.
Sajtóügyi esküdtbiróságunk ellen több felszólalás történt, s csoda volna, ha nem történik vala; mert esküdbiróságunk működése fölötte kedvezőtlen mederben foly, a mennyiben eljárásra területenkint külömböző módon van szabályozva, területenkint külömböző az az általános bűnvádi eljárás is, a mely forrásául szolgál, s ezek a külömböző bűnvádi eljárások már korhadtak, elavultak, s mindemellett esküdtbiróságunk legtöbbnyire rágalmazással, becsületsértéssel foglalkozik, melyek fogalma rendkivül rugékony. Azok a felszólalások mégis valójában nem az esküdtbiróságnak, mint intézménynek, hanem inkább kizárólag sajtóügyi hatáskörének szóltak; mert egyrészről a fokozatos felelősség rendszere esküdtbiróságunktól majdnem teljesen elvonja valódi feladatát, melynek megoldására az esetek legtöbbjében nincs alkalma; másrészről pedig a sajtóügyekre szoritott jury inkább politikai, mint igazságügyi intézmény, mely a változékony közvélemény nyomása, káros befolyása alatt áll, melynél a jog másodrangú szerepre van utalva, s a mely e miatt ferde alapon működik. Esetlen lesz a legszebb szobor is, ha ferde alapra helyezzük, s bizonyos, hogy ily tapasztalatról nem birálhatjuk meg helyesen.
Sehol sem, Ausztriában sem vált be az esküdtbiróság ugy, a mint várták, mig kizárólag sajtóügyekkel foglalkozott. Emeljük igazságügyi intézménynyé, alkalmazzuk a rendes eljárásban, s bizonyosan be fog ugy válni nálunk, mint a hogy bevált Ausztriában. S következetesen eljárva nem is tehetünk egyebet. Ha ugyanis esküdtbiróságunk működésével megelégedve nem vagyunk, meg kellene az esküdtbiróságot szüntetnünk; de mert fenn akarjuk tartani mégis, s mert megelégedésünket ki nem vivott működésének oka szűk hatáskörében rejlik: ezt a hatáskört ki kell terjesztenünk. Az esküdt, a ki nem csupán a politikai szinezetű sajtóvétségekkel foglalkozik, a biró öntudatára ébred s nem fogja magát bizonyos politikai nézet kifejezőjének tekinteni.
A valódi jury hazájában, Angliában, mit sem tudnak azokról az erős áramlatokról melyek - a mint mondják - az esküdtszék intézménye ellen irányulnak. Classicus tanuja ennek Prins Adolf brüsszeli egyetemi tanár, a kit a belga igazságügyi miniszter, a parlament bizottságának óhajtására, az angol bűnvádi eljárás tanulmányozása végett 1879-ik évben Angliába küldött volt.
Sőt ellenkezőleg, az angolok mennél hosszabb életet kivánnak esküdtszéköknek. Forsyth az esküdtszék előtti per történetéről irt munkáját e szavakkal végzi: „Tartson is ez igy sokáig! És mig más nemzetek a forradalom sanyarú viszontagságaival küszködnek: az angolokat még sokáig jellemezze az őseiktől leszármazó intézményekhez való szivós ragaszkodás - a jogszolgáltatás tiszta és igazságos volta iránti benső bizalom - s a törvény iránti hódoló tisztelet. (Long may it be so! and while other nations are heaving with the throes of revolution, and regard their polity with discontent, long may the characteristics of England be her attachment to the institutions handed down to us by our forefathers - her confidence in the pure and upright administration of justice - and her reverence for the law)”.
Az amerikaiak gondolatmenetét Hirsh Hugó tolmácsolja: „Az esküdtszék elleni panasz nem alapos és rossz helyen is van alkalmazva. Vessük tekintetünket arra a hosszú időre, melyen át az eljárás e rendszere hasznos szolgálatokat tett, s atzokra a tökéletesbbitésekre, melyeket törvényeken és intézményeken tettek az országok, melyek azt elfogadták, s meg leszünk arról győződve, hogy fenne kell azt tartanunk teljes erejében és egész hatáskörében... Ha van panasz, annak éle ne a rendszert, hanem az egyéneket érje. (This complaint is ill-founded and misapplied. It is but necessary to notice the many years this system of trial has been in use, and the improvement in the laws and institutions of the countries which have adopted it, to be convinced that it should be continued in full force and vigor... The complaint, if any, should be made against the juror, not the system)”.
Emberi intézmény az esküdtszék, hiba nélküli nem lehet; a politikai, nemzetiségi, vallásos szenvedélyek elragadhatják; az ékesszólás s a sophismák a kegyelem és a törvényhozás hatáskörébe csábithatják: de a hol megszüntették, ott a szóbeliség és a közvetlenség helyébe az irásbeliség, a bizonyitékok szabad mérlegelése helyébe a törvényes bizonyitékok rendszere lépett, s a jury érzékeny ürt hagyott maga után, mely csak visszaállitásával volt betölthető.
Tény az, hogy Spanyolországban az 1872-ik évben felállitott esküdtszék 1875-ik évben megszünt; nem elvi okokból, hanem a fentartásához szükséges, az esküdtek életét és vagyonát a boszú ellen biztositó jó rendőrségnek, közlekedési és egyéb eszközöknek hiánya miatt. Maga a spanyol képviselőház bizonyitja ezt, mely azóta ismételten nyilatkozott az esküdtszék mellet; bizonyitja továbbá az, hogy az 1888. évi április 20-án kelt törvény ujra életbeléptette az esküdtszéket.
Ausztriában a jury, rövid első fennállás alatt is, emelte a büntető itéletek erkölcsi hatását, de 1851-ik évben megszünt. Tudjuk, hogy vele együtt megszünt a nyilvánosság, megszünt a szóbeliség és közvetlenség, meg a bizonyitékok szabad mérlegelése. A bekövetkezett politikai viszonyok miatt a közvélemény csak 1861. évben juthatott kifejezésre. A törvényhozás az esküdtszéket, a tartománygyülések egyhangúlag sürgető kivánságára visszaállitotta.
Poroszországban az igazságügyi miniszterium 1873. évben kijelentette volt, hogy az esküdtszék intézménye gyógyithatatlan bajokban szenved; s éppen akkor állitották vissza az osztrák esküdtszékeket s rövid négy év mulva a juryt az egész német birodalomban installálták.
A jogtörténet nem ismer intézményt, mely oly kevés idő alatt annyi országot hóditott volna meg, mint az esküdtszék, mely Keletindiában épp úgy, mint Amerikában, s immár majdnem egész Európában működik s ezzel életrevalóságának tagadhatatlan bizonyságát adta. Az intézmények jó vagy rossz volta fölött a tapasztalás dönt.
Hazánk törvényhozása nem zárkózhatik el annak szükséges volta elől, hogy ezzel a ténynyel számoljon. Ne másoljon le idegen intézményeket minden áron; de ha az a felállitandó intézmény nem is olyan idegen: tegyen a távolságokat már alig ismerő kor ama kivánalmának eleget, hogy az egymással mindennapos érintkezésben levő országokban lehetőleg egyenlő legyen az igazságszolgáltatás, mely kivánalom előtt a legfüggetlenebb és leghatalmasabb nemzetek is meghajoltak már.
A törvényhozás nem mellőzheti az esküdtbiróságot, mely a nyilvánosság, a szóbeliség és a közvetlenség elveinek megtestesülése; melynél minden, a mi történik, fényes nappal történik; melynél az élő szó a tárgyalás alatt levő ügy tényállását fényképszerűleg tükrözött vissza az esküdtek lelkébe, mig az állandó biró az ügy korábbi stadiumainak hatása alatt áll; s melynél a bizonyitékok szabad mérlegelése teljesen érvényesül, mig a hivatásos biró a törvényes bizonyitékok rendszerének önkéntelenül enged befolyást.
Nincs is arra elégséges ok, hogy ezt az intézményt törvényhozásunk a bűnvádi rendes eljárásban mellőzze.
Mondják, hogy a nemzet többsége nem fogadja el azokat a következményeket, melyek az esküdtbiróság intézményével járnak. Azt állitják, hogy a magyar közvélemény nem akarja, hogy a legsúlyosabb bűntettek fölött itélő biróság minden felebbezés kizárásával véglegesen döntsön. Ámde a praemissák, melyekből ezt az állitásukat levonják, éppen az ellenkező consequentiára vezetnek s korántsem arra, hogy maradjon minden a régiben.
Azt mondják ugyanis, hogy népünk szereti a felebbezést, még pedig jogérzetből s nem konokságból, s szereti azért, mert a fölülvizsgált itéleteknek aránytalan nagy számú megváltoztatásából látja, hogy az alsó fok itélete nem mindig áll meg; népünk tehát megszokta, hogy ügyei nem egyetlen forumon nyerjenek végleges elintézést, hanem ismételt megfontolás tárgyai: következéskép a közvélemény nem nyugszik meg az esküdtek nem felebbezhető itéletében.
A praemissák a teljes valóságot tartalmazzák; népünk valóban megszokta, hogy az alsóbiróságok itéleteit megfellebbezhesse; de kétséget nem szenved, hogy őt a felebbezés kedvelésére az állandó biróságok itéletei buzditották: a következtetés tehát az esküdtbiróságra annál kevésbbé lehet helyes, mert népünk huszonöt év alatt megszokta már azt is, hogy sajtóügyekben az esküdtbiróság itélete nem felebbezhető. S hogy ez utóbbi szokáson változtatni sem akar, azt kétségtelenül bizonyitja az a tény, hogy nem is gondol megszüntetésére annak a sajtóügyi esküdtbiróságnak sem, mely szervi bajai miatt nem ép és nem egészséges.
Ebből a tényből helyesebben foly az a következtetés, hogy az esküdtbiróság intézményének a rendes eljárásra való kiterjesztése nemzeti kivánság, mely 1844-ben a főrendek ok nélkül való félénksége miatt, 1848-ban az idők viharos járása miatt nem volt kielégithető.
De éppen a felebbezés szempontja az, mely az esküdtbiróság hatáskörének kiterjesztését igényli.
A bizonyitás felvételének szóbelisége és közvetlensége ugyanis bűnvádi perben ez idő szerint már nem mellőzhetők. Ezeknek az elveknek érvényesülését pedig a felebbvitel szabályozásának nehézségei akadályozzák; mert a bizonyitásnak a felebbviteli fórumok előtt való teljes ismétlése le nem küzdhető nehézségekbe ütközik. Szükségkép oda kell tehát a gondot forditani, hogy a bűnvádi perben a tényálladékot lehetőleg az a biróság állapitja meg véglegesen, mely az alsó fokon itél. Ezt pedig a szakkörök és a közvélemény csak úgy fogadják megnyugvással, ha az első fokon a számos tagból álló esküdtbíróság működik.
Az államnak kétségtelen joga van annak megkivánására, hogy biróságainak nyelve a hivatalos nyelv legyen. A magyar esküdtbiróság nyelve csak magyar lehet. Ha az ország ezzel a jogával él, nem sértheti azoknak jogát, a kik a hivatalos nyelv elsajátitását elmulasztották.
Tiz évvel ezelőtt, az 1880. évi népszámlálásnak részben hiányos adataira támaszkodva, a valószinűtlenség látszata nélkül volt állitható, hogy hazánknak, ennek a sok nyelvű országnak, nincs megyéje, melyben az állam nyelvén való esküdtszéki biráskodás tolmács nélkül keresztülvihető volna; az ily állapot pedig megsemmisitené a közvetlenséget s az esküdtszéket kivetkőztetné jellegéből.
Való ugyan, hogy hazánknak nincs megyéje, melynek lakossága két vagy több nemzetiséghez nem tartoznék; de a népesség viszonyai a legutóbb lefolyt tiz év alatt oly kedvezően alakultak, hogy immár elfogultság nélkül nem mondható, hogy nálunk az esküdtszéki biráskodás csak tolmács segitségével volna magyar nyelven teljesithető.
Ennek bizonyságául szolgáljanak a két népszámlálás adatait összehasonlitó következő táblázatok:
| Folyó szám | Megyes és kerület | Összes jelenlevő polgári népesség | Magyar | Német | Tót | Oláh | Ruthen | Horvát Szerb | Vend | Egyéb nyelvű és beszélni nem tud | ||
| I. Duna balpartja. | ||||||||||||
| 1 | Árva vármegye | 81.643 | 355 | 2.213 | 75.901 | - | - | 2 | - | 4.172 | ||
| 2 | Barcs vármegye | 142.139 | 41.848 | 16.834 | 78.873 | 4 | - | 2 | 2 | 4.676 | ||
| 3 | Esztergom vármegye | 72.166 | 55.180 | 8.373 | 5.546 | 59 | 3 | 22 | 18 | 2.965 | ||
| 4 | Hont vármegye | 115.787 | 49.165 | 7.924 | 54.242 | 55 | 7 | 16 | 1 | 4.377 | ||
| 5 | Liptó vármegye | 74.757 | 1.438 | 2.775 | 67.554 | - | 1 | 3 | - | 2.987 | ||
| 6 | Nógrád vármegye | 192.590 | 119.050 | 4.756 | 59.653 | 3 | 6 | 54 | 81 | 8.987 | ||
| 7 | Nyitra vármegye | 370.651 | 54.564 | 36.532 | 263.644 | 64 | 2 | 84 | 8 | 15.753 | ||
| 8 | Pozsony vármegye | 314.173 | 108.918 | 54.370 | 133.580 | 13 | 7 | 2.081 | 7 | 15.197 | ||
| 9 | Trencsén vármegye | 244.919 | 2.576 | 10.634 | 222.786 | 68 | 6 | 33 | - | 8.816 | ||
| 10 | Turócz vármegye | 45.933 | 1.066 | 8.988 | 33.951 | 3 | 1 | 3 | - | 1.921 | ||
| 11 | Zólyom vármegye | 102.793 | 2.669 | 3.035 | 92.863 | 4 | - | 55 | - | 4.167 | ||
| Összesen | 1,757.552 | 436.829 | 156.434 | 1,088.593 | 273 | 33 | 2.355 | 117 | 72.918 | |||
| II. Duna jobbpartja. | ||||||||||||
| 1 | Baranya vármegye | 293.414 | 147.474 | 97.475 | 999 | 478 | 3 | 32.328 | 14.261 | |||
| 2 | Fehér vármegye | 209.440 | 170.495 | 23.396 | 3.643 | 4 | 2 | 2.591 | 2 | 9.307 | ||
| 3 | Győr vármegye | 109.493 | 102.533 | 3.244 | 155 | 3 | 3 | 103 | 1 | 3.451 | ||
| 4 | Komárom vármegye | 151.699 | 123.354 | 11.690 | 10.277 | 2 | 2 | 26 | 14 | 6.334 | ||
| 5 | Mosony vármegye | 81.370 | 12.991 | 54.957 | 463 | 2 | - | 8.464 | 3 | 4.490 | ||
| 6 | Somogy vármegye | 307.448 | 261.349 | 22.061 | 445 | 290 | 9 | 11.167 | 230 | 11.897 | ||
| 7 | Sopron vármegye | 245.787 | 109.798 | 97.677 | 250 | 16 | 2 | 27.691 | 23 | 10.330 | ||
| 8 | Tolna vármegye | 234.643 | 150.087 | 72.420 | 776 | 110 | - | 1.072 | 3 | 10.184 | ||
| 9 | Vas vármegye | 360.590 | 169.904 | 118.065 | 247 | 70 | 2 | 16.189 | 40.978 | 15.135 | ||
| 10 | Veszprém vármegye | 208.487 | 165.553 | 33.356 | 1.717 | - | - | 25 | 3 | 7.833 | ||
| 11 | Zala vármegye | 359.984 | 252.500 | 7.340 | 226 | 164 | 3 | 68.104 | 18.526 | 13.121 | ||
| Összesen | 2,562.355 | 1,666.038 | 541.681 | 19.198 | 1.139 | 26 | 167.760 | 60.179 | 106.334 | |||
| III. Duna-Tisza köze. | ||||||||||||
| 1 | Bács-Bodrog vármegye | 638.063 | 234.352 | 162.894 | 24.761 | 469 | 7.294 | 177.081 | 24 | 31.188 | ||
| 2 | Csongrád vármegye | 228.413 | 214.885 | 2.289 | 668 | 125 | 26 | 355 | 7 | 10.058 | ||
| 3 | Heves vármegye | 208.420 | 196.724 | 1.671 | 1.107 | 3 | 3 | 57 | 1 | 8.854 | ||
| 4 | Jász-N.-K.-Szolnok vármegye | 278.443 | 263.994 | 1.962 | 690 | 64 | 14 | 38 | - | 11.681 | ||
| 5 | Pest-P.-S.-Kis-Kun vármegye | 987.620 | 681.793 | 193.126 | 55.417 | 662 | 75 | 8.722 | 19 | 47.806 | ||
| Összesen | 2,340.959 | 1,591.748 | 361.942 | 82.643 | 1.323 | 7.412 | 186.253 | 51 | 109.587 | |||
| IV. Tisza jobbpartja. | ||||||||||||
| 1 | Abauj-Torna vármegye | 184.699 | 114.507 | 10.969 | 51.074 | 15 | 549 | 15 | 2 | 7.568 | ||
| 2 | Bereg vármegye | 153.615 | 64.891 | 8.719 | 931 | 122 | 74.021 | 16 | 1 | 4.914 | ||
| 3 | Borsod vármegye | 195.311 | 174.256 | 2.250 | 10.461 | 17 | 455 | 10 | 2 | 7.860 | ||
| 4 | Gömör vármegye | 165.268 | 79.647 | 5.860 | 72.382 | 4 | 6 | 15 | 5 | 7.529 | ||
| 5 | Sáros vármegye | 168.889 | 4.222 | 10.666 | 116.228 | 4 | 30.939 | 17 | - | 6.813 | ||
| 6 | Szepes vármegye | 173.957 | 3.550 | 49.157 | 96.290 | 5 | 16.158 | 5 | 1 | 8.791 | ||
| 7 | Ung vármegye | 126.700 | 39.481 | 3.621 | 37.128 | 63 | 41.871 | 28 | 19 | 4.489 | ||
| 8 | Zemplén vármegye | 273.102 | 118.524 | 12.971 | 101.972 | 19 | 30.164 | 8 | - | 9.444 | ||
| Összesen | 1,441.541 | 599.078 | 104.033 | 486.466 | 249 | 194.163 | 114 | 30 | 57.408 | |||
| V. Tisza balpartja. | ||||||||||||
| 1 | Békés vármegye | 229.757 | 152.877 | 6.611 | 53.517 | 5.347 | 38 | 49 | - | 11.418 | ||
| 2 | Bihar vármegye | 446.777 | 233.135 | 4.305 | 4.554 | 186.264 | 466 | 62 | 1 | 17.990 | ||
| 3 | Hajdu vármegye | 173.329 | 164.320 | 2.788 | 463 | 56 | 35 | 9 | 11 | 5.647 | ||
| 4 | Mármaros vármegye | 227.436 | 23.819 | 31.718 | 497 | 57.059 | 106.221 | 131 | - | 7.991 | ||
| 5 | Szabolcs vármegye | 214.008 | 186.529 | 1.781 | 13.087 | 1.665 | 1.698 | 7 | 1 | 9.240 | ||
| 6 | Szatmár vármegye | 293.092 | 167.284 | 13.948 | 1.035 | 99.093 | 969 | 170 | 351 | 10.192 | ||
| 7 | Szilágy vármegye | 171.079 | 58.224 | 819 | 2.133 | 103.307 | 26 | 1 | - | 6.569 | ||
| 8 | Ugocsa vármegye | 65.377 | 22.664 | 2.409 | 75 | 8.183 | 29.976 | 6 | - | 2.064 | ||
| Összesen | 1,820.855 | 1,008.852 | 64.379 | 75.361 | 460.974 | 139.429 | 435 | 364 | 71.061 | |||
| VI. Tisza-Maros szöge. | ||||||||||||
| 1 | Arad vármegye | 303.964 | 67.613 | 30.931 | 2.938 | 185.241 | 97 | 2.131 | 124 | 14.889 | ||
| 2 | Csanád vármegye | 109.011 | 75.344 | 1.111 | 12.433 | 12.433 | 11.099 | 88 | 3.186 | 4 | ||
| 3 | Krassó-Szörény vármegye | 381.304 | 7.201 | 37.833 | 6.247 | 289.849 | 320 | 18.686 | 20 | 21.148 | ||
| 4 | Temes vármegye | 396.045 | 25.955 | 137.239 | 3.328 | 148.928 | 55.520 | 6 | 24.930 | |||
| 5 | Torontál vármegye | 530.988 | 78.278 | 158.077 | 12.213 | 78.102 | 28 | 169.006 | 20 | 35.264 | ||
| Összesen | 1,721.312 | 254.391 | 365.191 | 37.159 | 713.219 | 672 | 248.529 | 174 | 101.977 | |||
| VII. Erdély. | ||||||||||||
| 1 | Alsó-Fehér vármegye | 178.021 | 25.818 | 6.972 | 92 | 135.439 | 5 | 14 | 6 | 9.675 | ||
| 2 | Besztercze-Naszód vármegye | 95.017 | 3.540 | 23.113 | 79 | 62.048 | 70 | 5 | - | 6.162 | ||
| 3 | Brassó vármegye | 83.929 | 23.948 | 26.579 | 64 | 29.250 | 4 | 28 | - | 4.056 | ||
| 4 | Csik vármegye | 110.940 | 92.802 | 411 | 10 | 12.836 | - | 1 | 1 | 4.879 | ||
| 5 | Fogaras vármegye | 94.571 | 2.694 | 3.850 | 16 | 75.050 | 1 | 4 | - | 2.956 | ||
| 6 | Háromszék vármegye | 125.277 | 104.607 | 430 | 20 | 15.448 | 1 | 6 | 2 | 4.763 | ||
| 7 | Hunyad vármegye | 248.964 | 12.278 | 6.968 | 189 | 217.414 | 57 | 67 | - | 11.491 | ||
| 8 | Kolozs vármegye | 196.307 | 63.005 | 7.667 | 155 | 112.627 | 80 | 31 | 2 | 12.740 | ||
| 9 | Kis-Küküllő vármegye | 92.214 | 21.604 | 16.976 | 11 | 44.372 | - | 1 | - | 9.250 | ||
| 10 | Maros-Torda vármegye | 158.999 | 86.497 | 6.274 | 45 | 53.650 | 1 | 4 | 1 | 12.527 | ||
| 11 | Nagy-Küküllő vármegye | 132.454 | 12.026 | 57.398 | 12 | 51.632 | 3 | 106 | - | 11.277 | ||
| 12 | Szeben vármegye | 141.627 | 2.991 | 40.723 | 21 | 90.802 | 86 | 4 | - | 7.000 | ||
| 13 | Szolnok-Doboka vármegye | 193.677 | 31.559 | 4.604 | 255 | 146.135 | 229 | 6 | 10 | 10.879 | ||
| 14 | Toda-Aranyos vármegye | 137.031 | 30.472 | 426 | 58 | 96.809 | 79 | 2 | - | 9.185 | ||
| 15 | Udvarhely vármegye | 105.520 | 94.311 | 2.322 | 29 | 3.099 | - | - | 11 | 5.748 | ||
| Összesen | 2,084.048 | 608.152 | 204.713 | 1.056 | 1,146.611 | 616 | 279 | 33 | 122.588 | |||
| Ismétlés. | ||||||||||||
| I. | Duna balpartja | 1,575.552 | 436.829 | 156.434 | 1,088.593 | 273 | 33 | 2.355 | 117 | 72.918 | ||
| II. | Duna jobbpartja | 2,562.355 | 1,666.038 | 541.681 | 19.198 | 1.139 | 26 | 167.760 | 60.179 | 106.334 | ||
| III. | Duna-Tisza köze | 2,340.959 | 1,591.748 | 361.942 | 82.643 | 1.323 | 7.412 | 186.253 | 51 | 109.587 | ||
| IV. | Tisza jobbpartja | 1,441.541 | 599.078 | 104.033 | 486.466 | 249 | 194.163 | 114 | 30 | 57.408 | ||
| V. | Tisza balpartja | 1,820.855 | 1,008.852 | 64.379 | 75.361 | 460.974 | 139.429 | 435 | 364 | 71.061 | ||
| VI. | Tisza-Maros szöge | 1,720.312 | 254.391 | 365.191 | 37.159 | 713.219 | 672 | 248.529 | 174 | 101.977 | ||
| VII. | Erdély | 2,084.048 | 608.152 | 204.713 | 1.056 | 1,146.611 | 616 | 279 | 33 | 122.588 | ||
| Összesen | 13,728.622 | 6,165.088 | 1,798.373 | 1,790.476 | 2,323.788 | 342.351 | 605.725 | 60.948 | 641.873 | |||
| Folyó szám | Megyes és kerület | Összes jelenlevő polgári népesség | Magyar | Német | Tót | Oláh | Ruthen | Horvát Szerb | Vend | Egyéb nyelvű és beszélni nem tud | ||
| I. Duna balpartja. | ||||||||||||
| 1 | Árva vármegye | 84.820 | 773 | 1.918 | 81.600 | - | 1 | 4 | - | 524 | ||
| 2 | Bars vármegye | 152.910 | 47.611 | 17.561 | 87.016 | 8 | 2 | 7 | 1 | 704 | ||
| 3 | Esztergom vármegye | 78.378 | 62.505 | 8.941 | 6.432 | 6 | - | 46 | 2 | 446 | ||
| 4 | Hont vármegye | 123.023 | 58.155 | 7.602 | 56.529 | 53 | 7 | 23 | 7 | 647 | ||
| 5 | Liptó vármegye | 76.850 | 1.771 | 2.568 | 72.067 | 4 | 3 | 3 | - | 434 | ||
| 6 | Nógrád vármegye | 214.444 | 148.357 | 4.044 | 59.440 | 5 | 4 | 24 | 393 | 2.177 | ||
| 7 | Nyitra vármegye | 396.559 | 69.498 | 35.893 | 288.811 | 6 | 17 | 43 | 2 | 2.289 | ||
| 8 | Pozsony vármegye | 331.370 | 119.899 | 55.903 | 149.741 | 28 | 18 | 1.560 | 22 | 4.199 | ||
| 9 | Trencsén vármegye | 258.769 | 5.082 | 10.267 | 241.818 | 110 | 20 | 64 | 50 | 1.358 | ||
| 10 | Turócz vármegye | 49.979 | 1.358 | 10.180 | 37.950 | 6 | - | 2 | - | 479 | ||
| 11 | Zólyom vármegye | 112.413 | 4.549 | 3.268 | 103.648 | 23 | 5 | 7 | - | 913 | ||
| Összesen | 1,879.515 | 519.558 | 158.145 | 1,185.056 | 249 | 77 | 1.783 | 477 | 14.170 | |||
| II. Duna jobbpartja. | ||||||||||||
| 1 | Baranya vármegye | 322.285 | 168.376 | 112.896 | 617 | - | 4 | 36.375 | 507 | 3.510 | ||
| 2 | Fehér vármegye | 222.455 | 190.660 | 26.077 | 2.924 | 36 | 1 | 2.134 | 3 | 620 | ||
| 3 | Győr vármegye | 115.787 | 112.279 | 2.823 | 204 | 11 | 2 | 147 | 2 | 319 | ||
| 4 | Komárom vármegye | 159.504 | 137.330 | 11.672 | 9.791 | 23 | 4 | 13 | 5 | 666 | ||
| 5 | Mosony vármegye | 85.050 | 20.787 | 54.729 | 493 | 2 | 1 | 8.428 | - | 610 | ||
| 6 | Somogy vármegye | 326.835 | 294.242 | 19.721 | 261 | 411 | 2 | 10.836 | 635 | 727 | ||
| 7 | Sopron vármegye | 259.602 | 122.334 | 105.043 | 349 | 12 | 1 | 30.177 | 37 | 1.649 | ||
| 8 | Tolna vármegye | 252.098 | 169.346 | 80.114 | 769 | 266 | 2 | 1.095 | 12 | 494 | ||
| 9 | Vas vármegye | 390.371 | 197.389 | 125.526 | 226 | 14 | 3 | 18.205 | 47.080 | 1.928 | ||
| 10 | Veszprém vármegye | 215.280 | 177.073 | 35.962 | 1.971 | 26 | - | 34 | 41 | 173 | ||
| 11 | Zala vármegye | 404.699 | 296.145 | 6.355 | 258 | 108 | 1 | 79.749 | 21.380 | 703 | ||
| Összesen | 2,753.966 | 1,885.961 | 580.918 | 17.863 | 909 | 21 | 187.193 | 69.702 | 11.399 | |||
| III. Duna-Tisza köze. | ||||||||||||
| 1 | Bács-Bodrog vármegye | 716.488 | 288.521 | 189.051 | 29.025 | 372 | 9.063 | 198.357 | 80 | 2.019 | ||
| 2 | Csongrád vármegye | 261.340 | 256.469 | 2.743 | 715 | 252 | 14 | 449 | 4 | 694 | ||
| 3 | Heves vármegye | 233.785 | 230.450 | 1.568 | 1.079 | 13 | 6 | 41 | 7 | 621 | ||
| 4 | Jász-N.-K.-Szolnok vármegye | 318.475 | 315.387 | 1.567 | 977 | 153 | 6 | 32 | - | 353 | ||
| 5 | Pest-P.-S.-Kis-Kun vármegye | 1,224.724 | 927.479 | 206.342 | 57.526 | 1.199 | 147 | 12.555 | 319 | 19.157 | ||
| Összesen | 2,754.812 | 2,018.306 | 401.271 | 89.322 | 1.989 | 9.236 | 211.434 | 410 | 22.844 | |||
| IV. Tisza jobbpartja. | ||||||||||||
| 1 | Abauj-Torna vármegye | 179.884 | 119.526 | 10.010 | 48.240 | 25 | 249 | 38 | 6 | 1.790 | ||
| 2 | Bereg vármegye | 179.455 | 76.051 | 19.418 | 1.223 | 127 | 81.907 | 53 | 2 | 674 | ||
| 3 | Borsod vármegye | 216.794 | 202.896 | 3.160 | 9.738 | 39 | 348 | 30 | - | 583 | ||
| 4 | Gömör vármegye | 174.810 | 93.695 | 4.770 | 74.731 | 3 | 11 | 14 | 1 | 1.585 | ||
| 5 | Sáros vármegye | 168.021 | 5.708 | 11.811 | 112.331 | 6 | 35.019 | 9 | - | 3.137 | ||
| 6 | Szepes vármegye | 163.291 | 4.999 | 44.958 | 93.214 | 2 | 17.518 | 11 | - | 2.589 | ||
| 7 | Ung vármegye | 135.247 | 37.182 | 10.318 | 40.035 | 94 | 46.521 | 36 | 6 | 1.055 | ||
| 8 | Zemplén vármegye | 299.197 | 141.188 | 15.511 | 107.477 | 74 | 31.036 | 97 | 1 | 3.813 | ||
| Összesen | 1,516.699 | 681.245 | 119.956 | 486.989 | 370 | 212.609 | 288 | 16 | 15.226 | |||
| V. Tisza balpartja. | ||||||||||||
| 1 | Békés vármegye | 258.386 | 188.781 | 6.110 | 56.876 | 6.019 | 23 | 44 | 2 | 531 | ||
| 2 | Bihar vármegye | 516.704 | 283.806 | 3.374 | 5.957 | 219.940 | 213 | 185 | 1 | 3.228 | ||
| 3 | Hajdu vármegye | 190.978 | 189.193 | 1.132 | 290 | 77 | 30 | 12 | 2 | 242 | ||
| 4 | Máramaros vármegye | 268.281 | 33.610 | 45.679 | 492 | 64.957 | 122.528 | 13 | 1 | 1.001 | ||
| 5 | Szabolcs vármegye | 244.945 | 234.920 | 1.357 | 6.897 | 714 | 596 | 2 | 2 | 457 | ||
| 6 | Szatmár vármegye | 323.768 | 198.429 | 13.883 | 405 | 107.947 | 1.344 | 63 | 53 | 1.644 | ||
| 7 | Szilágy vármegye | 191.167 | 67.275 | 1.593 | 2.330 | 117.711 | 63 | 165 | 1 | 2.029 | ||
| 8 | Ugocsa vármegye | 75.461 | 28.852 | 5.447 | 40 | 8.830 | 32.076 | 1 | - | 215 | ||
| Összesen | 2,069.690 | 1,224.866 | 78.575 | 73.287 | 526.195 | 156.873 | 485 | 62 | 9.347 | |||
| VI. Tisza-Maros szöge. | ||||||||||||
| 1 | Arad vármegye | 343.597 | 86.780 | 37.303 | 4.157 | 208.957 | 199 | 2.277 | 2 | 3.922 | ||
| 2 | Csanád vármegye | 130.575 | 95.229 | 1.410 | 15.735 | 13.689 | 152 | 3.860 | - | 500 | ||
| 3 | Krassó-Szörény vármegye | 407.635 | 10.879 | 48.058 | 5.723 | 311.335 | 161 | 16.880 | 62 | 14.537 | ||
| 4 | Temes vármegye | 437.039 | 37.976 | 160.456 | 2.598 | 161.449 | 71 | 63.018 | 11 | 11.460 | ||
| 5 | Torontál vármegye | 588.750 | 98.129 | 184.827 | 14.031 | 87.445 | 32 | 190.921 | 23 | 13.342 | ||
| Összesen | 1,907.596 | 328.993 | 432.054 | 42.244 | 728.875 | 615 | 276.956 | 98 | 43.761 | |||
| VII. Erdély. | ||||||||||||
| 1 | Alsó-Fehér vármegye | 193.072 | 30.181 | 7.539 | 60 | 151.397 | 3 | 80 | 6 | 3.806 | ||
| 2 | Besztercze-Naszód vármegye | 104.737 | 4.994 | 25.268 | 179 | 70.466 | 59 | 9 | - | 3.762 | ||
| 3 | Brassó vármegye | 86.777 | 26.116 | 27.802 | 225 | 31.106 | 5 | 30 | 1 | 1.492 | ||
| 4 | Csik vármegye | 114.110 | 98.861 | 384 | 6 | 14.470 | 2 | 1 | - | 386 | ||
| 5 | Fogaras vármegye | 88.217 | 4.082 | 4.009 | 26 | 78.725 | 2 | 3 | 6 | 1.364 | ||
| 6 | Háromszék vármegye | 130.008 | 110.799 | 551 | 251 | 17.360 | 59 | 141 | - | 847 | ||
| 7 | Hunyad vármegye | 267.895 | 17.167 | 8.047 | 347 | 238.486 | 47 | 45 | 9 | 3.747 | ||
| 8 | Kolozs vármegye | 225.199 | 77.271 | 8.081 | 176 | 133.277 | 14 | 45 | - | 6.335 | ||
| 9 | Kis-Küküllő vármegye | 101.045 | 27.652 | 18.273 | 2 | 49.573 | - | 56 | - | 5.489 | ||
| 10 | Maros-Torda vármegye | 177.860 | 102.572 | 6.438 | 140 | 62.179 | 4 | 19 | - | 6.508 | ||
| 11 | Nagy-Küküllő vármegye | 135.312 | 14.148 | 59.575%12 | 53.644 | 2 | 18 | 3 | 7.910 | |||
| 12 | Szeben vármegye | 148.738 | 4.342 | 42.497 | 108 | 98.719 | 10 | 36 | 18 | 3,008 | ||
| 13 | Szolnok-Doboka vármegye | 217.550 | 38.961 | 6.234 | 255 | 166.806 | 83 | 120 | 101 | 4.990 | ||
| 14 | Torda-Aranyos vármegye | 150.564 | 37.590 | 841 | 73 | 107.491 | 61 | 1 | 1 | 4.506 | ||
| 15 | Udvarhely vármegye | 110.132 | 103.209 | 2.131 | 20 | 3,191 | - | 4 | - | 1.577 | ||
| Összesen | 2,251.216 | 697.945 | 217.670 | 1.880 | 1.276.890 | 351 | 608 | 145 | 55.727 | |||
| Ismétlés. | ||||||||||||
| I. | Duna balpartja | 1,879.515 | 519.558 | 158.145 | 1,185.056 | 249 | 77 | 1.783 | 477 | 14.170 | ||
| II. | Duna jobbpartja | 2,753.966 | 1,885.961 | 580.918 | 17.863 | 909 | 21 | 187.193 | 69.702 | 11.399 | ||
| III. | Duna-Tisza köze | 2,754.812 | 2,018.306 | 401.271 | 89.322 | 1.989 | 9.236 | 211.434 | 410 | 22.844 | ||
| IV. | Tisza jobbpartja | 1,516.699 | 681.245 | 119.956 | 486.989 | 370 | 212.609 | 288 | 16 | 15.226 | ||
| V. | Tisza balpartja | 2,069.690 | 1,224.866 | 78.575 | 73.287 | 526.195 | 156.873 | 485 | 62 | 9.347 | ||
| VI. | Tisza-Maros szöge | 1,907.596 | 328.993 | 432.054 | 43.244 | 782.875 | 615 | 276.956 | 98 | 43.761 | ||
| VII. | Erdély | 2,251.216 | 697.945 | 217.670 | 1.880 | 1,276.890 | 351 | 608 | 145 | 55.727 | ||
| Összesen | 15,133.494 | 7,356.874 | 1,988.589 | 1,896.641 | 2,589.477 | 379.782 | 678.747 | 70.910 | 172.474 | |||
Az 1890. évi népszámlálás megállapitása, hogy hazánk összes nemzetiségei közt a magyarság szaporodott legerősebben. A nemzetiségeknek egymáshoz való aránya ma a magyar nyelv szempontjából jelentékenyen kedvezőbb, mint a minő 1880. évben volt.
Az országnak 1880. évben 14 oly megyéje volt, melyben a magyarajkúak az összes népességnek tiz százalékát sem érték el. Ma már örvendetesebb a helyzet. Ezekben a megyékben a magyar anyanyelvű lakosság tiz év alatt 38.02%-kal szaporodott, mig ugyanott az összes lélekszám csak 5.64%-kal, a nem magyar anyanyelvűek száma pedig csak 4.43%-kal emelkedett.
Legerősebb volt a magyar anyanyelvű elem szaporodása ott, a hol legkisebb számmal fordul elő. Árvában 110.05 százalék, Trencsénben 90.98, Zólyomban 65.00, Fogarasban 47.90, Krassó-Szörényben 46.58, Szebenben 40.47, Besztercze-Naszódban 46.52, Szepesben 36.14, Hunyadban 35.51, Sárosban 31.04, Fiuméban 177.28 százalék.
A magyar anyanyelvűek létszámát 1890. évben a magyar után közvetlenül következő három legnagyobb nemzetiség, a német, a tót és az oláh, együttesen sem érte el. És szaporodásának aránya is kétszer akkora, mint az utána legkedvezőbb növekedést mutató német nemzetiségé.
A Tisza-Maros szögében, Arad, Krassó-Szörény, Temes, Torontál vármegyékben, a nagykikindai kerületben, tehát ott, a hol erre éppen szükség volt, 1880-1890. évtized alatt 20-46%-val szaporodott a magyar anyanyelvűek száma s ezenfölül a 125.000-et is meghaladja azok száma, a kik magyarul beszélnek, noha nem magyar anyanyelvűek.
Magyarország összes lakosságának jóval több, mint fele 55.71%-a beszéli a magyar nyelvet. Mikor Ausztriában az esküdtszék intézményét felállitották, a német nyelvet beszélő lakosság az összlétszámnak csak alig 36%-át tette.
A magyarság ma 33 megyében van többségben, az egész vonalon erőteljesen nyomul előre s több a valószinűségnél, hogy ezen az uton, ezen a ponton megállapodni nem fog, hanem előrehaladása állandó lesz.
S ha a vidéki lakosságnak természetes találkozó helyeit, a városokat veszszük szemügyre, még örvendetesebb eredményre jutunk.
Álljanak itt az 1890. évi népszámlálás adataiból egybeállitott következő kimutatások:
| Fo- lyó szá- ma | A község neve | A megye neve | A polgári népesség 1890-ben | Jelleg | ||
| 1 | Budapest | Pest-P.-Solt-Kis-Kun | 491.938 | magyar | ||
| 2 | Szeged | Csongrád | 85.569 | magyar | ||
| 3 | Szabadka | Bács-Bodrog | 72.737 | magyar | ||
| 4 | Debreczen | Hajdu | 56.940 | magyar | ||
| 5 | Hódmező-Vásárhely | Csongrád | 55.475 | magyar | ||
| 6 | Pozsony | Pozsony | 52.411 | német | ||
| 7 | Kecskemét | Pest-P.-Solt-Kis-Kun | 48.493 | magyar | ||
| 8 | Arad | Arad | 42.052 | magyar | ||
| 9 | Temesvár | Temes | 39.884 | német | ||
| 10 | Nagyvárad | Bihar | 38.557 | magyar | ||
| 11 | Békés-Csaba | Békés | 34.243 | tót | ||
| 12 | Pécs | Baranya | 34.067 | magyar | ||
| 13 | Kolozsvár | Kolozs | 32.756 | magyar | ||
| 14 | Makó | Csanád | 32.663 | magyar | ||
| 15 | Szentes | Csongrád | 30.791 | magyar | ||
| 16 | Brassó | Brassó | 30.739 | magyar | ||
| 17 | Miskolcz | Borsod | 30.408 | magyar | ||
| 18 | Kis-Kun-Félegyháza | Pest-P.-Solt-Kis-Kun | 30.326 | magyar | ||
| 19 | Kassa | Abauj-Torna | 28.884 | magyar | ||
| 20 | Czegléd | Pest-P.-Solt-Kis-Kun | 27.549 | magyar | ||
| 21 | Székes-Fejérvár | Fejér | 27.548 | magyar | ||
| 22 | Sopron | Sopron | 27.213 | német | ||
| 23 | Nyiregyháza | Szabolcs | 27.014 | magyar | ||
| 24 | Zombor | Bács-Bodrog | 26.435 | szerb | ||
| 25 | Zenta | Bács-Bodrog | 25.725 | magyar | ||
| 26 | Békés | Békés | 25.087 | magyar | ||
| 27 | Ujvidék | Bács-Bodrog | 24.717 | szerb | ||
| 28 | Nagykőrös | Pest-P.-Solt-K.-Kun | 24.584 | magyar | ||
| 29 | Szarvas | Békés | 24.393 | tót | ||
| 30 | Jász-Berény | Jász-N.-K.-Szolnok | 24.331 | magyar | ||
| 31 | Mező-Túr | Jász-N.-K.-Szolnok | 23.757 | magyar | ||
| 32 | Ujpest | Pest-P.-Solt-Kis-Kun | 23.521 | magyar | ||
| 33 | Győr | Győr | 22.795 | magyar | ||
| 34 | Nagy-Kikinda | Torontál | 22.768 | szerb | ||
| 35 | Eger | Heves | 22.427 | magyar | ||
| 36 | Nagy-Becskerek | Torontál | 21.934 | szerb | ||
| 37 | Versecz | Temes | 21.859 | német | ||
| 38 | Nagy-Szeben | Szeben | 21.465 | német | ||
| 39 | Hajdu-Böszörmény | Hajdu | 21.238 | magyar | ||
| 40 | Csongrád | Csongrád | 20.802 | magyar | ||
| 41 | Szolnok | Jász-N.-K.-Szolnok | 20.748 | magyar | ||
| 42 | Szatmár-Németi | Szatmár | 20.736 | magyar | ||
| 43 | Nagy-Kanizsa | Zala | 20.619 | magyar | ||
| 44 | Gyula | Békés | 19.991 | magyar | ||
| 45 | Orosháza | Békés | 19.956 | magyar | ||
| 46 | Baja | Bács-Bodrog | 19.485 | magyar | ||
| 47 | Török-Szent-Miklós | Jász-N.-K.-Szolnok | 18.772 | magyar | ||
| 48 | Karczag | Jász-N.-K.-Szolnok | 18.197 | magyar | ||
| 49 | Kalocsa | Pest-P.-Solt-Kis-Kun | 18.176 | magyar | ||
| 50 | Pancsova | Torontál | 17.948 | szerb | ||
| 51 | Kis-Kun-Halas | Pest-P.-Solt-Kis-Kun | 17.138 | magyar | ||
| 52 | Ó-Becse | Bács-Bodrog | 16.965 | magyar | ||
| 53 | Szombathely | Vas | 16.133 | magyar | ||
| 54 | Gyöngyös | Heves | 16.124 | magyar | ||
| 55 | Ó-Kanizsa | Bács-Bodrog | 15.494 | magyar | ||
| 56 | Selmecz és Bélabánya | Hont | 15.280 | tót | ||
| 57 | Mármaros-Sziget | Mármaros | 14.758 | magyar | ||
| 58 | Hajdu-Szoboszló | Hajdu | 14.728 | magyar | ||
| 59 | Hajdu-Nánás | Hajdu | 14.457 | magyar | ||
| 60 | Vácz | Pest-P.-Solt-Kis-Kun | 14.450 | magyar | ||
| 61 | Mohács | Baranya | 14.403 | magyar | ||
| 62 | Szegzárd | Tolna | 14.325 | magyar | ||
| 63 | Pápa | Veszprém | 14.261 | magyar | ||
| 64 | Maros-Vásárhely | Maros-Torsa | 14.212 | magyar | ||
| 65 | Nyitra | Nyitra | 13.538 | tót | ||
| 66 | Nagy-Károly | Szatmár | 13.475 | magyar | ||
| 67 | Turkeve | Jász-N.-K.-Szolnok | 13.092 | magyar | ||
| 68 | Komárom | Komárom | 13.076 | magyar | ||
| 69 | Sátoralja-Ujhely | Zemplén | 13.017 | magyar | ||
| 70 | Apatin | Bács-Bodrog | 12.818 | német | ||
| 71 | Nagy-Lak | Csanád | 12.800 | tót | ||
| 72 | Mező-Kövesd | Borsod | 12.674 | magyar | ||
| 73 | Veszprém | Veszprém | 12.655 | magyar | ||
| 74 | Nagy-Szalonta | Bihar | 12.650 | magyar | ||
| 75 | Kun-Szent-Márton | Jász-N.-Kun-Szolnok | 12.554 | magyar | ||
| 76 | Kaposvár | Somogy | 12.544 | magyar | ||
| 77 | Kis-Ujszállás | Jász-N.-Kun-Szolnok | 12.527 | magyar | ||
| 78 | Lugos | Krasso-Szörény | 12.489 | oláh | ||
| 79 | Mező-Berény | Békés | 12.469 | magyar | ||
| 80 | Duna-Földvár | Tolna | 12.364 | magyar | ||
| 81 | Dorozsma | Csongrád | 12.325 | magyar | ||
| 82 | Kis-Kun-Majsa | Pest-P.-Solt-Kis-Kun | 12.154 | magyar | ||
| 83 | Dévaványa | Jász-N.-Kun-Szolnok | 12.154 | magyar | ||
| 84 | Steyerlak-Anina | Krassó-Szörény | 12.144 | német | ||
| 85 | Soroksár | Pest-P.-Solt-Kis-Kun | 12.143 | német | ||
| 86 | Mindszent | Csongrád | 12.033 | magyar | ||
| 87 | Battonya | Csanád | 12.018 | magyar | ||
| 88 | Abony | Pest-P.-Solt-Kis-Kun | 12.012 | magyar | ||
| 89 | Paks | Tolna | 11.803 | magyar | ||
| 90 | Ungvár | Ug | 11.793 | magyar | ||
| 91 | Szent-Tamás | Bács-Bodrog | 11.728 | szerb | ||
| 92 | Nagy-Szombat | Pozsny | 11.500 | tót | ||
| 93 | Érsekujvár | Nyitra | 11.299 | Magyar | ||
| 94 | Jász-Árokszállás | Jász-N.-Kun-Szolnok | 11.189 | magyar | ||
| 95 | Torda | Torda-Aranyos | 11.097 | magyar | ||
| 96 | Ada | Bács-Bodros | 11.074 | magyar | ||
| 97 | Endrőd | Békés | 10.898 | magyar | ||
| 98 | Gyoma | Békés | 10.867 | magyar | ||
| 99 | Topolya | Bács-Bodrog | 10.816 | magyar | ||
| 100 | Munkács | Bereg | 10.531 | magyar | ||
| 101 | Jász-Apáti | Jász-N.-Kun-Szolnok | 10.401 | magyar | ||
| 102 | Eperjes | Sáros | 10.371 | tót | ||
| 103 | Szerb-N.-Szt.-Miklós | Torontál | 10.340 | oláh | ||
| 104 | Balmaz-Ujváros | Hajdu | 10.262 | magyar | ||
| 105 | Resiczabánya | Krassó-Szörény | 10.164 | német |
| Fo- lyó szá- ma | A község neve | A megye neve | A polgári népesség 1890-ben | Jelleg | ||
| 1 | Besztercze | Beszterczeg-Naszód | 9.109 | német | ||
| 2 | Fehértemplom | Temes | 9.041 | német | ||
| 3 | Gyulafehérvár | Alsó-Fehér | 8.167 | magyar | ||
| 4 | Beregszász | Bereg | 8.078 | magyar | ||
| 5 | Zala-Egerszeg | Zala | 7.811 | magyar | ||
| 6 | Balassa-Gyarmat | Nógrád | 7.738 | magyar | ||
| 7 | Deés | Szolnok-Doboka | 7.728 | magyar | ||
| 8 | Beszterczebánya | Zólyom | 7.485 | tót | ||
| 9 | Rózsahegy | Liptó | 6.879 | tót | ||
| 10 | Zilah | Szilágy | 6.474 | magyar | ||
| 11 | Lőcse | Szepes | 6.318 | tót | ||
| 12 | Rimaszombat | Gömör | 5.562 | magyar | ||
| 13 | Karánsebes | Krassó-Szörény | 5.464 | oláh | ||
| 14 | Székely-Udvarhely | Udvarhely | 5.438 | magyar | ||
| 15 | Trencsén | Trencsén | 5.100 | tót | ||
| 16 | Kézdi-Vásárhely | Háromszék | 4.700 | magyar | ||
| 17 | Déva | Hunyad | 4.657 | magyar | ||
| 18 | Ipolyság | Hont | 3.247 | magyar | ||
| 19 | Erzsébetváros | Kis Küküllő | 2.795 | magyar | ||
| 20 | Aranyos-Marót | Bars | 2.541 | tót | ||
| 21 | Csik-Szereda | Csik | 1.789 | magyar |
Hazánkban 105, Fiuméval együtt 106 község van, melynek népessége a 10.000 lakost meghaladja, s ezek közől 81-nek jellege és anyanyelve magyar. Az utóbbiak közé nincsenek számitva Temesvár, Nyitra, Ujvidék, Sopron; pedig ezekben a városokban a magyar nyelvet beszélő lakosok absolut többségben vannak. Eperjesen a magyarul beszélők az összes lakosságnak 48.69%-át, Trencsénben 41.12%-át, Zomborban 40.74%-át, Pozsonyban 40.60%-át, Nagy-Becskereken 39.62%-át, Nagy-Szebenben 37.24%-át, Nagy-Szombatban 37.24%-át teszik. S ezek a városok sincsenek ama 81 számba belefoglalva; pedig ki kételkednék abban, hogy ezek a városok bővelkednek a jury-elemekben?
Ezen fölül van még 21 oly községünk, melyekben a lélekszám a tizezret nem éri ugyan el, de ez idő szerint is kir. törvényszékek működnek. Ezek közől 13 olyan, melynek jellege és anyanyelve magyar. Beszterczebánya nincs az utóbbiak közé felvéve, pedig az ott magyarul beszélő lakosok absolut többségben vannak; Lőcsén az összes lakosság 34.l43%-a, Beszterczén 34.36%-a beszéli a magyar nyelvet.
Van tehát 94 tisztán magyar jellegű, s ha ide számitjuk Temesvárt, Nyitrát, Ujvitéket, Sopront, Beszterczebányát, Eperjest, Trencsént, Zombort, Pozsonyt, Nagy-Becskereket, Nagy-Szebent, Nagy-Szombatot, Lőcsét és Beszterczét, s ha nem hagyjuk figyelmen kivül, hogy a tót jellegű Aranyos-Marótot a háromszorta népesebb és egészen magyar jellegű Léva jól helyettesithetné, 109 olyan városunk, melyben esküdtszékek bizvást működhetnek. A jelenleg fennálló 65 büntető törvnyszékünkkel szemben ez több mint elég, s azt bizonyitja, hogy hazánk az esküdtszék intézményének sokkal alkalmasabb tért nyit mint Európának több oly országa, melyben a jury már régóta működik.
A népszámlálás adatai szerint városaink népességének általában véve 68%-a magyar anyanyelvű; a magyar nyelvet pedig 79.15 százaléka beszéli. Pancsova és Fehértemplom is nagy lépésekkel haladnak előre. S annál az állandó hatásnál fogva, melyet a város és vidéke egymásra kölcsönösen gyakorolnak, teljes bizonyossággal megállapitható, hogy a város és vidéke megértik egymást s nincs az országban város, melynek magyarul beszélő polgárai a vidék nyelvét nem ismernék.
A birák és az esküdtek tehát meg fogják érteni a vallomásokat s megérteni úgy, a hogy mondva vannak, s a vallomástevőhöz tudomásának forrása, körülményei és vallomásának minden része iránt felderitő kérdéseket intézhetni fognak.
A mi pedig a tolmácsot illeti, nincs arra példa, hogy valamely ország az esküdtszék intézményéről lemondott volna a miatt, mert helylyel-közzel tolmács alkalmazására van szükség. S még általában véve sem mondható, hogy ily esetben a közvetlenség megsemmisül; annál kevésbbé pedig hazai viszonyaink közt. Az esküdtek és a birák ugyanis látják a vallomástevőt, megfigyelik taglejtését, szavait pedig a tolmács megmagyarázza annak az egy-két esküdtnek, a kik a vidék nyelvét kivételesen nem értik; s ha kell, megmagyarázza mondatról-mondatra, úgy, hogy a közvetlenség még annál az egy-két esküdtnél sem enyészik el.
Kifejezésre volt juttatva az az aggodalom is, hogy némely vidékeken nem lelhetők fel azok az elemek, melyektől az esküdt hivatásához szükséges műveltséget elvárni lehetne.
Ezt az aggodalmat az 1880. évi népszámlálás adataira vetett túlsötét tekintet keltette.
Az országos magyar statisztikai hivatalnak az 1890. évi népszámlálás adataiból hitelesen egybeállitott kimutatása eloszlatja ezt az aggodalmat.
A kimutatás a következő:
| 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | ||||||||||||||
| A 20-60 éves | Ebből irni és | A 20-60 éves férfi népesség, anyanyelv szerint, tekintet nélkül irni olvasni tudására | |||||||||||||||||||||||||
| korcso- | olvasni tud | Nem magyar anyanyelvű és pedig: | |||||||||||||||||||||||||
| A vármegye és a törvényszék neve | portban levő összes férfi népesség az 1890 évi népszámlálás | össze- sen | %-ban | Magyar anyanyelvű | német | tót | oláh | ruthen | horvát | szerb | vend | egyéb | együtt | Ebből magyarul beszél | |||||||||||||
| szerit | összesen | %-ban | összesen | %-ban | összesen | %-ban | összesen | %-ban | összesen | %-ban | összesen | %-ban | összesen | %-ban | összesen | %-ban | összesen | %-ban | összesen | %-ban | összesen | %-ban | |||||
| 1. Abauj-Torna vam. | |||||||||||||||||||||||||||
| Kassa szab kir. város | 5.996 | 4.667 | 77.83 | 2.912 | 48.57 | 860 | 14.34 | 1.871 | 31.20 | 16 | 0.27 | 17 | 0.28 | 7 | 0.12 | 1 | 0.02 | - | - | 312 | 5.20 | 3.084 | 51.43 | 1.616 | 52.40 | ||
| a megye többi része | 30.064 | 18.964 | 63.08 | 21.258 | 70.71 | 1.269 | 4.22 | 7.212 | 24.00 | - | - | 63 | 0.21 | 8 | 0.02 | - | - | - | - | 254 | 0.84 | 8.806 | 29.29 | 3.146 | 35.73 | ||
| együtt | 36.060 | 23.631 | 65.53 | 24.170 | 67.03 | 2.129 | 5.90 | 9.083 | 25.19 | 16 | 0.05 | 80 | 0.22 | 15 | 0.04 | 1 | 0.00 | - | - | 566 | 1.57 | 11.890 | 32.97 | 4.762 | 40.05 | ||
| 2. Alsó-Fehér vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Gyulafehérvár rend. tan. v. | 1.997 | 1.070 | 53.58 | 797 | 39.91 | 201 | 10.06 | 3 | 0.15 | 911 | 45.62 | - | - | 1 | 0.05 | 1 | 0.05 | - | - | 83 | 4.16 | 1.200 | 60.09 | 412 | 34.33 | ||
| a megye többi része | 44.734 | 9.811 | 21.93 | 6.314 | 14.11 | 1.624 | 3.63 | 17 | 0.04 | 35.799 | 80.03 | 2 | 0.00 | 39 | 0.09 | 16 | 0.04 | 1 | 0.00 | 922 | 2.06 | 38.420 | 85.89 | 2.637 | 6.86 | ||
| együtt | 46.731 | 10.881 | 23.28 | 7.111 | 15.22 | 1.825 | 3.90 | 20 | 0.04 | 36.710 | 78.56 | 2 | 0.00 | 40 | 0.09 | 17 | 0.04 | 1 | 0.00 | 1.005 | 2.15 | 39.620 | 84.78 | 3.049 | 7.69 | ||
| 3. Arad vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Arab szab. kir. város | 9.682 | 6.648 | 68.60 | 5.590 | 57.74 | 1.270 | 13.12 | 94 | 0.97 | 2.046 | 21.13 | 1 | 11 | 0.12 | 465 | 4.80 | - | - | 205 | 2.11 | 4.092 | 42.26 | 2.891 | 70.65 | |||
| a megye többi része | 71.911 | 23.791 | 33.08 | 13.540 | 18.83 | 6.907 | 9.60 | 914 | 1.27 | 49.479 | 68.81 | 49 | 0.07 | 28 | 0.04 | 122 | 0.17 | 1 | 0.00 | 871 | 1.21 | 58.371 | 81.17 | 8.798 | 15.07 | ||
| együtt | 81.593 | 30.439 | 37.31 | 19.130 | 23.44 | 8.177 | 10.02 | 1.008 | 1.24 | 51.525 | 63.15 | 50 | 0.06 | 39 | 0.05 | 587 | 0.72 | 1 | 0.00 | 1.076 | 1.32 | 62.463 | 76.56 | 11.689 | 18.71 | ||
| 4. Árva vm. | 18.679 | 11.602 | 62.11 | 215 | 1.15 | 383 | 1.05 | 17.891 | 95.78 | - | - | 1 | 0.01 | - | - | - | - | 188 | 1.00 | 18.464 | 98.85 | 1.465 | 7.94 | ||||
| 5. Bács-Bodrog vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Szabadka szab. kir. város | 15.968 | 6.630 | 41.52 | 8.284 | 51.88 | 423 | 2.65 | 121 | 0.75 | 5 | 0.03 | - | - | 8 | 0.05 | 7.093 | 44.42 | - | - | 34 | 0.22 | 7.684 | 48.12 | 4.014 | 52.24 | ||
| Ujvidék szab. kir. város | 5.441 | 3.953 | 72.65 | 1.701 | 31.26 | 1.271 | 23.36 | 239 | 4.39 | 2 | 0.04 | 34 | 0.63 | 1.16 | 1.084 | 38.30 | - | - | 47 | 0.86 | 3.740 | 68.74 | 1.515 | 40.51 | |||
| Zombor szab. kir. város | 5.907 | 2.677 | 45.32 | 1.324 | 22.44 | 573 | 9.70 | 18 | 0.30 | 3 | 0.05 | 3 | 0.05 | 13 | 0.22 | 3.945 | 66.78 | - | - | 28 | 0.46 | 4.583 | 77.56 | 1.427 | 31.14 | ||
| a megye többi része | 130.616 | 86.631 | 66.32 | 51.077 | 39.11 | 38.381 | 29.38 | 6.390 | 4.89 | 80 | 0.06 | 1.964 | 1.50 | 269 | 0.21 | 31.998 | 24.50 | 5 | 0.00 | 452 | 0.35 | 79.539 | 60.89 | 21.603 | 27.16 | ||
| együtt | 157.932 | 99.891 | 63.25 | 62.386 | 39.50 | 40.648 | 25.74 | 6.768 | 4.28 | 90 | 0.06 | 2.001 | 1.27 | 353 | 0.22 | 45.120 | 28.57 | 5 | 0.00 | 561 | 0.36 | 95.546 | 60.50 | 28.559 | 29.89 | ||
| 6. Baranya vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Pécs szab. kir. város | 8.365 | 6.777 | 81.02 | 6.052 | 72.35 | 1.502 | 17.95 | 134 | 1.60 | - | - | - | - | 146 | 1.75 | 19 | 0.23 | 32 | 0.38 | 480 | 5.74 | 2.313 | 27.65 | 1.274 | 55.08 | ||
| a megye többi része | 71.120 | 52.394 | 73.67 | 36.902 | 51.89 | 24.153 | 33.96 | 123 | 0.17 | - | - | 1 | 0.00 | 5.116 | 7.19 | 4.146 | 5.84 | 106 | 0.15 | 573 | 0.80 | 34.218 | 48.11 | 15.927 | 46.54 | ||
| együtt | 79.485 | 59.171 | 74.44 | 42.954 | 54.04 | 25.655 | 32.28 | 257 | 0.33 | - | - | 1 | 0.00 | 5.262 | 6.62 | 4.165 | 5.24 | 138 | 0.17 | 1.053 | 1.32 | 36.531 | 45.96 | 17.201 | 47.09 | ||
| 7. Bars. m. | |||||||||||||||||||||||||||
| Aranyos-Maróth | 587 | 469 | 79.90 | 34.92 | 60 | 10.22 | 317 | 54.00 | 1 | 0.17 | - | - | 1 | 0.17 | - | - | - | - | 3 | 0.52 | 382 | 65.08 | 261 | 68.33 | |||
| a megye többi része | 33.826 | 23.176 | 68.52 | 10.791 | 31.90 | 3.940 | 11.65 | 18.913 | 55.91 | 4 | 0.01 | 1 | 0.00 | 5 | 0.02 | - | - | - | - | 172 | 0.51 | 23.035 | 68.10 | 3.996 | 17.35 | ||
| együtt | 34.413 | 23.645 | 68.71 | 10.996 | 31.95 | 4.000 | 11.62 | 19.230 | 55.88 | 5 | 0.02 | 1 | 0.00 | 6 | 0.02 | - | - | - | - | 175 | 0.51 | 23.417 | 68.05 | 4.257 | 18.18 | ||
| 8. Békés vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Gyula rend. tan. város | 4.466 | 3.063 | 68.58 | 3.172 | 71.03 | 501 | 11.22 | 130 | 2.91 | 635 | 14.22 | - | - | -1 | 0.02 | 5 | 0.11 | - | - | 22 | 0.49 | 1.294 | 28.97 | 1.231 | 95.14 | ||
| a megye többi része | 53.570 | 42.161 | 78.70 | 39.393 | 73.54 | 954 | 1.78 | 12.247 | 22.87 | 790 | 1.47 | 7 | 0.01 | 5 | 0.01 | 9 | 0.01 | 0.00 | 164 | 0.31 | 14.177 | 26.46 | 12.478 | 88.01 | |||
| együtt | 58.036 | 45.224 | 77.94 | 42.565 | 73.34 | 1.455 | 2.51 | 12.377 | 21.33 | 1.425 | 2.46 | 7 | 0.01 | 6 | 0.01 | 14 | 0.02 | 1 | 0.00 | 186 | 0.32 | 15.471 | 26.66 | 13.709 | 88.61 | ||
| 9. Bereg vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Beregszász rend. tan. város | 1.905 | 1.395 | 73.23 | 1.756 | 92.18 | 26 | 1.36 | 12 | 0.63 | 4 | 0.21 | 87 | 4.57 | - | -- | - | - | - | 20 | 1.05 | 149 | 7.82 | 92 | 61.74 | |||
| a megye többi része | 38.651 | 15.275 | 39.52 | 15.693 | 40.60 | 3.944 | 10.20 | 301 | 0.78 | 65 | 0.17 | 18.351 | 47.48 | 33 | 0.09 | 10 | 0.03 | 1 | 0.00 | 253 | 0.65 | 22.958 | 59.40 | 5.008 | 21.81 | ||
| együtt | 40.556 | 16.670 | 41.10 | 17.449 | 43.03 | 3.970 | 9.79 | 313 | 0.77 | 69 | 0.17 | 18.438 | 45.46 | 33 | 0.08 | 10 | 0.03 | 1 | 0.00 | 273 | 0.67 | 23.107 | 56.97 | 5.100 | 22.07 | ||
| 10. Besztercze-Naszód vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Besztercze rend. tan. város | 2.211 | 1.564 | 70.78 | 330 | 14.92 | 1.236 | 55.90 | 8 | 0.36 | 576 | 26.05 | 1 | 0.05 | 1 | 0.05 | 3 | 0.14 | - | - | 56 | 2.53 | 1.881 | 85.08 | 734 | 39.02 | ||
| a megye többi része | 24.608 | 9.898 | 40.22 | 997 | 4.05 | 5.123 | 20.82 | 103 | 0.42 | 17.426 | 70.81 | 22 | 0.09 | 2 | 0.01 | - | - | - | - | 935 | 3.80 | 23.611 | 95.95 | 917 | 3.88 | ||
| együtt | 26.819 | 11.462 | 42.74 | 1.327 | 4.95 | 6.359 | 23.71 | 111 | 0.41 | 18.002 | 67.12 | 23 | 0.09 | 3 | 0.01 | 3 | 0.01 | - | - | 991 | 3.70 | 25.492 | 95.05 | 1.651 | 6.48 | ||
| 11. Bihar vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Nagyvárad thj. felr. város | 9.635 | 7.140 | 74.10 | 8.015 | 83.19 | 279 | 2.89 | 116 | 1.20 | 997 | 10.35 | 24 | 0.25 | 6 | 0.06 | 6 | 0.06 | - | - | 192 | 2.00 | 1.620 | 16.81 | 1.274 | 78.64 | ||
| a megye többi része | 114.365 | 51.648 | 45.16 | 58.646 | 51.28 | 608 | 0.53 | 1.283 | 1.12 | 52.906 | 46.26 | 62 | .0.06 | 122 | 0.11 | 2 | 0.00 | - | - | 736 | 0.64 | 55.719 | 48.72 | 13.624 | 24-45 | ||
| együtt | 124.000 | 58.788 | 47.41 | 66.661 | 53.76 | 887 | 0.72 | 1.399 | 1.13 | 53.903 | 43.47 | 86 | 0.07 | 128 | 0.10 | 8 | 0.00 | - | - | 928 | 0.75 | 57.339 | 46.24 | 14.898 | 25.98 | ||
| 12. Borsod vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Miskolcz r. tan. város | 7.002 | 5.516 | 78.78 | 6.106 | 87.20 | 359 | 5.13 | 353 | 5.04 | 12 | 0.17 | 4 | 0.06 | 5 | 0.07 | - | - | - | - | 163 | 2.33 | 896 | 12.80 | 653 | 72.88 | ||
| a megye többi része | 41.989 | 28.995 | 69.05 | 39.306 | 93.61 | 556 | 1.33 | 1.935 | 4.61 | 7 | 0.02 | 75 | 0.18 | 2 | 0.00 | - | - | 107 | 0.25 | 2.683 | 6.39 | 2.117 | 78.90 | ||||
| együtt | 48.991 | 34.511 | 70.44 | 45.412 | 92.70 | 915 | 1.87 | 2.288 | 4.67 | 19 | 0.04 | 79 | 0.16 | 7 | 0.01 | - | - | -270 | 0.55 | 3.579 | 7.30 | 2.770 | 77.39 | ||||
| 13. Brassó vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Brassó r. tan. város | 6.491 | 4.788 | 73.76 | 1.978 | 30.47 | 2.155 | 33.20 | 82 | 1.26 | 1.999 | 30.79 | 1 | 4 | 0.06 | 6 | 0.09 | - | - | 266 | 4.11 | 4.513 | 69.53 | 2.474 | 54.82 | |||
| a megye többi része | 11.694 | 8.347 | 71.38 | 3.469 | 29.66 | 4.140 | 35.40 | 10 | 0.09 | 3.841 | 32.84 | 1 | 0.01 | 8 | 0.07 | 3 | 0.03 | 1 | 0.01 | 221 | 1.89 | 8.225 | 70.34 | 3.085 | 37.50 | ||
| együtt | 18.185 | 13.135 | 72.23 | 5.447 | 29.95 | 6.295 | 34.62 | 92 | 0.50 | 5.840 | 32.12 | 2 | 0.01 | 12 | 0.07 | 9 | 0.05 | 1 | 0.01 | 487 | 2.68 | 12.738 | 70.05 | 5.559 | 43.64 | ||
| 14. Csanád vm. | 28.667 | 18.042 | 62.94 | 20.613 | 71.90 | 366 | 1.28 | 3.537 | 12.34 | 3.102 | 10.82 | 36 | 0.12 | 5 | 0.02 | 874 | 3.05 | - | - | 134 | 0.47 | 8.054 | 28.10 | 5.641 | 70.04 | ||
| 15. Csik vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Csikszereda r. tan. vár. | 474 | 364 | 76.79 | 442 | 93.25 | 9 | 1.90 | - | - | 12 | 2.53 | - | - | - | - | - | - | - | - | 11 | 2.32 | 32 | 6.75 | 29 | 90.63 | ||
| a megye többi része | 27.423 | 10.672 | 38.92 | 23.970 | 87.41 | 104 | 0.38 | 2 | 0.01 | 3.246 | 11.84 | 1 | 0.00 | - | - | 1 | 0.00 | - | - | 99 | 0.36 | 3.453 | 12.59 | 1.689 | 48.90 | ||
| együtt | 27.897 | 11.036 | 39.56 | 24.412 | 87.51 | 113 | 0.41 | 2 | 0.01 | 3.258 | 11.68 | 1 | 0.00 | - | - | 1 | 0.00 | - | - | 110 | 0.39 | 3.485 | 12.49 | 1.718 | 49.29 | ||
| 16. Csongrád vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Szeged szab. kir. v. | 19.312 | 13.225 | 68.48 | 18.234 | 94.42 | 564 | 2.92 | 86 | 0.44 | 149 | 0.77 | 9 | 0.05 | 10 | 0.05 | 146 | 0.76 | 1 | 0.00 | 113 | 0.59 | 1.078 | 5.58 | 804 | 74.58 | ||
| a megye többi része | 40.312 | 25.698 | 63.75 | 39.815 | 98.77 | 136 | 0.34 | 176 | 0.43 | 20 | 0.05 | 4 | 0.01 | 4 | 21 | 0.05 | - | - | 136 | 0.34 | 497 | 1.23 | 472 | 95.00 | |||
| együtt | 59.624 | 38.923 | 65.28 | 58.049 | 97.36 | 700 | 1.18 | 262 | 044 | 169 | 0.28 | 13 | 0.02 | 14 | 0.02 | 167 | 0.28 | 1 | 0.00 | 249 | 0.42 | 1.575 | 2.64 | 1.276 | 81.01 | ||
| 17. Esztergom vm. | 17.673 | 14.331 | 81.09ű | 14.080 | 79.67 | 1.890 | 10.69 | 1.479 | 8.37 | 2 | 0.00 | - | - | 12 | 0.07 | 7 | 0.04 | 1 | 0.01 | 202 | 1.14 | 3.593 | 20.33 | 2.216 | 61.68 | ||
| 18. Fejér vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Székesfehérvár sz. kir. vár. | 5.785 | 4.989 | 86.24 | 5.509 | 95.23 | 197 | 3.41 | 21 | 0.36 | 1 | .0.02 | - | - | 7 | 0.12 | 5 | 0.08 | - | - | 45 | 0.78 | 276 | 4.77 | 217 | 78.62 | ||
| a megye többi része | 43.205 | 34.659 | 80.22 | 36.430 | 84.32 | 5.509 | 12.75 | 605 | 1.40 | 12 | 0.03 | - | - | 8 | 0.02 | 491 | 1.14 | 2 | .0.00 | 148 | 0.34 | 6.775 | 15.68 | 4.734 | 69.87 | ||
| együtt | 48.990 | 39.648 | 80.93 | 41.939 | 85.61 | 5.706 | 11.65 | 626 | 1.28 | 13 | 0.03 | - | - | 15 | 0.03 | 496 | 1.01 | 2 | 0.00 | 193 | 0.39 | 7.051 | 14.39 | 4.951 | 70.22 | ||
| 19. Fogaras vm. | 19.697 | 8.401 | 42.80 | 953 | 4.84 | 930 | 4.72 | 7 | 0.04 | 17.469 | 88.69 | 1 | 0.00 | - | - | 2 | 0.01 | 4 | 0.02 | 331 | 1.68 | 18.744 | 95.16 | 1.374 | 7.33 | ||
| 20. Gömör vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Rimaszombat rend. tan. város | 1.357 | 1.152 | 84.89 | 1.170 | 86.23 | 27 | 1.99 | 142 | 10.46 | 1 | 0.07 | 1 | 0.07 | - | - | - | - | - | - | 16 | 1.18 | 187 | 13.77 | 128 | 68.45 | ||
| a megye többi része | 38.873 | 30.648 | 78.84 | 20.373 | 52.41 | 948 | 2.44 | 17.162 | 44.15 | - | - | 8 | 0.02 | 4 | 0.01 | - | - | - | - | 378 | 0.97 | 18.500 | 47.59 | 7.115 | 38.46 | ||
| együtt | 40.230 | 31.800 | 79.04 | 21.543 | 53.55 | 975 | 2.42 | 17.304 | 43.02 | 1 | 0.00 | 9 | 0.02 | 4 | 0.01 | - | - | - | - | 394 | 0.98 | 18.687 | 46.45 | 7.243 | 38.76 | ||
| 21. Györ vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Győr szab. kir. város | 5.075 | 4.355 | 85.81 | 4.536 | 89.38 | 315 | 6.21 | 56 | 1.10 | 5 | 0.10 | 2 | 0.04 | 48 | 0.94 | 7 | 0.14 | - | - | 106 | 2.09 | 539 | 10.62 | 373 | 69.20 | ||
| a megye többi része | 20.520 | 16.920 | 82.46 | 20.067 | 97.79 | 378 | 1.84 | 26 | 0.13 | 2 | 0.01 | - | - | 10 | 0.05 | - | - | 1 | 0.00 | 36 | 0.18 | 453 | 2.21 | 395 | 87.20 | ||
| együtt | 25.595 | 21.275 | 83.12 | 24.603 | 96.13 | 693 | 2.71 | 82 | 0.32 | 7 | 0.03 | 2 | 0.00 | 58 | 0.23 | 7 | 0.03 | 1 | 0.00 | 142 | 0.55 | 992 | 3.87 | 768 | 77.42 | ||
| 22. Hajdu vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Debreczen szab. kir. város | 13.490 | 10.717 | 79.44 | 13.108 | 97.17 | 210 | 1.56 | 64 | 0.47 | 15 | 0.11 | 4 | 0.03 | 1 | 0.01 | 4 | 0.03 | 1 | 0.01 | 83 | 0.61 | 382 | 2.83 | 329 | 86.13 | ||
| a megye többi része | 31.008 | 23.668 | 76.33 | 30.829 | 99.42 | 72 | 0.23 | 54 | 0.17 | 16 | 0.0.5 | 9 | 0.03 | 2 | 0.01 | 1 | 0.01 | - | - | 25 | 0.08 | 179 | 0.58 | 161 | 89.94 | ||
| együtt | 44.498 | 34.385 | 77.27 | 43.937 | 98.74 | 282 | 0.63 | 118 | 0.27 | 31 | 0.07 | 13 | 0.03 | 3 | 0.01 | 5 | 0.01 | 1 | 0.00 | 108 | 0.24 | 561 | 1.26 | 490 | 87.35 | ||
| 23. Háromszék vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Kézsi-Vásárhely r. t. város | 1.128 | 830 | 73.58 | 1.098 | 97.34 | 13 | 1.15 | 2 | 0.18 | 7 | 0.62 | - | - | - | - | - | - | - | - | 8 | 0.71 | 30 | 2.66 | 29 | 96.67 | ||
| a megye többi része | 29.262 | 15.172 | 51.85 | 25.004 | 85.45 | 185 | 0.63 | 95 | 0.32 | 3.547 | 12.12 | 43 | 0.15 | 111 | 0.38 | - | - | - | - | 277 | 0.95 | 4.258 | 14.55 | 2.472 | 58.05 | ||
| együtt | 30.390 | 16.002 | 52.65 | 26.102 | 85.89 | 198 | 0.65 | 198 | 0.65 | 97 | 0.32 | 3.554 | 11.69 | 43 | 0.14 | 111 | 0.37 | - | - | - | - | 285 | 0.94 | 4.288 | 14.11 | ||
| 24. Heves m. | |||||||||||||||||||||||||||
| Eger rend. tan. város | 4.981 | 3.465 | 69.56 | 4.831 | 96.99 | 63 | 1.27 | 38 | 0.76 | 3 | 0.06 | 1 | 0.02 | 4 | 0.08 | 5 | 0.10 | 1 | 0.02 | 35 | 0.70 | 150 | 3.01 | 135 | 90.00 | ||
| a megye többi része | 48.179 | 26.926 | 57.07 | 46.267 | 98.07 | 367 | 0.78 | 263 | 0.56 | 5 | 0.01 | 1 | 0.00 | 20 | 0.04 | 1 | 0.00 | 1 | 0.00 | 254 | 0.54 | 912 | 1.93 | 648 | 71.05 | ||
| együtt | 52.160 | 30.391 | 58.26 | 51.098 | 97.96 | 430 | 0.83 | 301 | 0.58 | 8 | 0.01 | 2 | 0.00 | 24 | 0.06 | 6 | 0.01 | 2 | 0.00 | 289 | 0.55 | 1.062 | 2.04 | 783 | 73.73 | ||
| 25. Hont vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Ipolyság | 828 | 689 | 83.21 | 737 | 89.01 | 24 | 2.90 | 56 | 6.76 | - | - | - | - | - | - | - | - | 1 | 0.12 | 10 | 1.21 | 91 | 10.99 | 55 | 60.44 | ||
| a megye többi része | 28.163 | 21.844 | 77.56 | 12.775 | 45.36 | 1.641 | 5.83 | 13.561 | 48.15 | 10 | 0.03 | - | - | 2 | 0.01 | 2 | 0.01 | - | - | 172 | 0.61 | 15.388 | 54.64 | 4.172 | 27.11 | ||
| együtt | 28.991 | 22.533 | 77.72 | 13.512 | 46.61 | 1.665 | 5.74 | 13.617 | 46.97 | 10 | 0.03 | - | - | 2 | 0.01 | 2 | 0.01 | 1 | 0.00 | 182 | 0.63 | 15.479 | 53.39 | 4.227 | 27.31 | ||
| 26. Hunyad vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Déva rend. tan. város | 1.266 | 699 | 55.21 | 508 | 40.13 | 106 | 8.37 | 6 | 0.47 | 626 | 49.45 | - | - | 2 | 0.16 | - | - | - | - | 18 | 1.42 | 758 | 59.87 | 260 | 34.30 | ||
| a megye többi része | 68.081 | 11.881 | 17.45 | 3.946 | 5.80 | 1.920 | 2.83 | 128 | 0.19 | 60.851 | 89.38 | 37 | 0.05 | 10 | 0.01 | 13 | 0.02 | 6 | 0.01 | 1.161 | 1.70 | 64.135 | 94.20 | 3.095 | 4.83 | ||
| együtt | 69.347 | 12.580 | 18.14 | 4.454 | 6.42 | 2.035 | 2.93 | 134 | 0.19 | 61.477 | 88.66 | 37 | 0.05 | 12 | 0.02 | 13 | 0.02 | 6 | 0.01 | 1.179 | 1.70 | 64.893 | 93.58 | 3.355 | 51.70 | ||
| 27. Jász-N.-K.-Szolnok vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Szolnok rend. tan. város | 4.676 | 3.280 | 70.14 | 4.555 | 97.41 | 62 | 1.33 | 19 | 0.41 | 7 | 0.15 | 1 | 0.02 | 1 | 0.02 | 6 | 0.13 | - | - | 25 | 0.53 | 121 | 2.59 | 107 | 88.43 | ||
| a megye többi része | 66.888 | 47.599 | 71.16 | 66.105 | 98.83 | 321 | 0.48 | 309 | 0.46 | 31 | 0.05 | 1 | 0.00 | 9 | 0.01 | 1 | 0.00 | - | - | 111 | 0.17 | 783 | 1.17 | 783 | 1.17 | ||
| együtt | 71.564 | 50.879 | 71.09 | 70.660 | 98.75 | 383 | 0.53 | 328 | 0.46 | 38 | 0.05 | 2 | 0.00 | 10 | 0.01 | 7 | 0.01 | - | - | 136 | 0.19 | 904 | 1.25 | 808 | 88.49 | ||
| 28. Kis-Küküllő vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Erzsébetváros rend. tan. város | 673 | 336 | 49.92 | 299 | 44.43 | 63 | 9.36 | - | - | 168 | 24.96 | - | - | - | - | - | - | - | - | 143 | 21.25 | 374 | 55.57 | 218 | 58.29 | ||
| a megye többi része | 23.966 | 8.309 | 34.67 | 6.139 | 25.62 | 4.386 | 18.30 | 2 | 0.01 | 12.166 | 50.76 | - | - | 43 | 0.18 | - | - | - | - | 1.230 | 5.13 | 17.827 | 74.38 | 4.029 | 22.60 | ||
| együtt | 23.639 | 8.645 | 35.09 | 6.438 | 26.13 | 4.449 | 18.06 | 2 | 0.01 | 12.334 | 50.06 | - | - | 43 | 0.17 | - | - | - | - | 1.373 | 5.57 | 18.201 | 73.87 | 4.247 | 23.33 | ||
| 29. Kolozs vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Kolozsvár szab. kir. város | 7.973 | 5.925 | 74.31 | 6.278 | 78.74 | 375 | 4.70 | 42 | 0.53 | 1.065 | 13.36 | 5 | 0.06 | 5 | 0.06 | 11 | 0.14 | - | - | 192 | 2.41 | 1.695 | 21.26 | 1.400 | 82.59 | ||
| a megye többi része | 46.857 | 9.529 | 20.34 | 11.811 | 25.21 | 1.773 | 3.78 | 25 | 0.05 | 31.761 | 67.78 | 3 | 0.01 | 5 | 0.01 | - | - | - | - | 1.479 | 3.16 | 35.046 | 74.79 | 4.944 | 14.11 | ||
| együtt | 54.830 | 15.454 | 28.19 | 18.089 | 32.99 | 2.148 | 3.92 | 67 | 0.12 | 32.826 | 59.87 | 8 | 0.01 | 10 | 0.02 | 11 | 0.02 | - | - | 1.671 | 3.05 | 36.741 | 67.01 | 6.344 | 17.27 | ||
| 30. Komárom vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Komárom szab. kir. város | 2.772 | 2.322 | 83.77 | 2.542 | 91.70 | 102 | 3.68 | 93 | 3.35 | - | - | 1 | 0.04 | - | - | - | - | 33 | 1.19 | 230 | 8.30 | 195 | 84.78 | ||||
| a megye többi része | 33.406 | 27.594 | 82.60 | 28.496 | 85.30 | 2.522 | 7.55 | 2.150 | 6.44 | 6 | 0.02 | 1 | 0.00 | 4 | 0.01 | - | - | 4 | 0.01 | 223 | 0.67 | 4.910 | 14.70 | 3.427 | 69.85 | ||
| együtt | 36.178 | 29.916 | 82.69 | 31.038 | 85.79 | 2.624 | 7.25 | 2.243 | 6.20 | 6 | 0.02 | 2 | 0.01 | 5 | 0.01 | - | - | 4 | 0.01 | 256 | 0.71 | 256 | 0.71 | 5.140 | 14.21 | ||
| 31. Krassó-Szörény vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Karánsebes rend. tan. város | 1.448 | 1.018 | 70.30 | 124 | 8.56 | 412 | 28.45 | 18 | 1.24 | 834 | 57.60 | 1 | 0.07 | 3 | 0.21 | 21 | 1.45 | - | - | 35 | 2.42 | 1.324 | 91.44 | 267 | 20.16 | ||
| Lugos rend. tan. város | 3.205 | 2.027 | 63.24 | 492 | 15.35 | 1.066 | 33.26 | 6 | 0.19 | 1.550 | 48.36 | - | - | 3 | 0.09 | 28 | 0.88 | 10 | 0.31 | 50 | 1.56 | 2.713 | 84.65 | 492 | 18.13 | ||
| a megye többi része | 100.432 | 41.658 | 14.48 | 2.452 | 2.44 | 8.796 | 8.76 | 1.444 | 1.44 | 79.792 | 79.44 | 51 | 0.05 | 1.419 | 1.41 | 2.821 | 2.82 | 23 | 0.02 | 3.634 | 3.62 | 97.980 | 97.56 | 3.600 | 3.67 | ||
| együtt | 105.085 | 44.703 | 42.54 | 3.068 | 2.92 | 10.274 | 9.78 | 1.468 | 1.40 | 82.176 | 78.19 | 52 | 0.05 | 1.425 | 1.36 | 2.870 | 2.73 | 33 | 0.03 | 3.719 | 3.54 | 102.017 | 97.08 | 4.359 | 4.27 | ||
| 32. Liptó vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Rózsahegy | 1.513 | 1.266 | 83.68 | 95 | 6.28 | 88 | 5.82 | 1.309 | 86.52 | 1 | 0.06 | - | - | - | - | - | - | - | - | 20 | 1.32 | 1.418 | 93.72 | 207 | 14.59 | ||
| a megye többi része | 14.971 | 11.468 | 76.60 | 351 | 2.34 | 477 | 3.19 | 14.037 | 93.76 | 1 | 0.01 | 1 | 0.01 | - | - | 1 | 0.01 | - | - | 103 | 0.68 | 14.620 | 97.66 | 963 | 6.59 | ||
| együtt | 16.484 | 12.734 | 77.25 | 446 | 2.71 | 565 | 3.43 | 15.346 | 93.08 | 2 | 0.01 | 1 | 0.01 | - | - | 1 | 0.01 | - | - | 123 | 0.75 | 16.038 | 97.29 | 1.170 | 7.29 | ||
| 33. Máramaros vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| M.-Sziget rend. tan. város | 3.373 | 2.157 | 63.95 | 2.144 | 63.56 | 525 | 15.56 | 11 | 0.33 | 418 | 12.39 | 231 | 6.85 | 1 | 0.03 | 1 | 0.03 | - | - | 42 | 1.25 | 1.229 | 36.44 | 778 | 63.30 | ||
| a megye többi része | 58.177 | 10.478 | 18.01 | 5.301 | 9.11 | 8.524 | 14.65 | 103 | 0.17 | 15.375 | 26.43 | 28.605 | 49.17 | 2 | 0.01 | - | - | - | - | 267 | 0.46 | 52.876 | 90.89 | 5.388 | 10.19 | ||
| együtt | 61.550 | 12.635 | 20.53 | 7.445 | 12.10 | 9.049 | 14.70 | 114 | 0.19 | 15.793 | 25.66 | 28.886 | 46.85 | 3 | 0.00 | 1 | 0.00 | - | - | 309 | 0.50 | 54.105 | 87.90 | 6.166 | 11.40 | ||
| 34. Maros-Torda vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| M.-Vásárhely szab. kir. város | 3.448 | 2.509 | 72.77 | 2.951 | 85.58 | 131 | 3.80 | 11 | 0.32 | 260 | 7.54 | - | - | - | - | 1 | 0.03 | - | - | 94 | 2.73 | 497 | 14.42 | 439 | 88.33 | ||
| a megye többi része | 39.169 | 15.880 | 40.54 | 21.117 | 53.91 | 1.457 | 3.72 | 36 | 0.09 | 15.009 | 38.32 | 2 | 0.01 | 7 | 0.02 | 1 | 0.00 | - | - | 1.540 | 3.93 | 18.052 | 46.09 | 7.319 | 40.56 | ||
| együtt | 42.617 | 18.389 | 43.15 | 24.068 | 56.48 | 1.588 | 3.73 | 47 | 0.11 | 15.269 | 35.83 | 2 | 0.00 | 7 | 0.02 | 2 | 0.00 | - | - | 1.634 | 3.83 | 18.549 | 43.52 | 7.758 | 41.82 | ||
| 35. Moson vm. | 19.310 | 17.226 | 89.21 | 5.181 | 26.83 | 11.823 | 61.22 | 149 | 0.77 | 2 | 0.01 | 1 | 0.01 | 1.929 | 9.99 | 1 | 0.01 | - | - | 224 | 1.16 | 14.129 | 73.17 | 5.563 | 39.37 | ||
| 36. N.-Küküllő vm. | 31.905 | 18.675 | 58.54 | 3.329 | 10.44 | 13.588 | 42.59 | 9 | 0.03 | 12.982 | 40.69 | 1 | 0.00 | 4 | 0.01 | - | - | 3 | 0.01 | 1.989 | 6.23 | 28.567 | 89.56 | 5.850 | 20.47 | ||
| 37. Nógrád vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Balassa-Gyarmat | 1.805 | 1.413 | 78.23 | 1.573 | 87.15 | 52 | 2.88 | 155 | 8.59 | - | - | - | - | -1 | 0.05 | 3 | 0.17 | - | - | 21 | 1.16 | 232 | 12.85 | 163 | 70.26 | ||
| a megye többi része | 49.006 | 32.090 | 65.48 | 32.313 | 65.94 | 1.051 | 2.15 | 14.743 | 30.08 | 3 | 0.01 | 2 | 0.00 | 5 | 0.01 | 2 | 0.00 | 230 | 0.47 | 657 | 1.34 | 16.693 | 34.06 | 6.011 | 36.01 | ||
| együtt | 50.811 | 33.503 | 65.94 | 33.886 | 66.69 | 1.103 | 2.17 | 14.898 | 29.32 | 3 | 0.01 | 2 | 0.00 | 6 | 0.01 | 5 | 0.01 | 230 | 0.45 | 678 | 1.34 | 16.925 | 33.31 | 6.174 | 39.82 | ||
| 38. Nyitra vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Nyitra rend. tan. város | 2.935 | 2.181 | 74.31 | 1.069 | 36.42 | 675 | 23.00 | 1.152 | 39.25 | - | - | 2 | 0.07 | 6 | 0.20 | - | - | - | - | 31 | 1.06 | 1.866 | 63.58 | 754 | 40.41 | ||
| a megye többi része | 84.526 | 59.468 | 70.35 | 14.984 | 17.73 | 7.010 | 8.29 | 61.835 | 73.16 | 2 | 0.00 | 10 | 0.01 | 13 | 0.02 | 4 | 0.00 | 1 | 0.00 | 667 | 0.79 | 69.542 | 82.27 | 7.708 | 11.08 | ||
| együtt | 87.461 | 61.649 | 70.49 | 16.053 | 18.36 | 7.685 | 8.79 | 62.987 | 72.02 | 2 | 0.00 | 12 | 0.01 | 19 | 0.02 | 4 | 0.00 | 1 | 0.00 | 698 | 0.80 | 71.408 | 81.64 | 8.462 | 11.85 | ||
| 39. Pest-Pilis-S.-K.-Kun vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Budapest fő- és székváros | 133.893 | 117.649 | 87.87 | 84.661 | 63.23 | 31.833 | 23.78 | 8.465 | 6.32 | 412 | 0.31 | 50 | 0.04 | 567 | 0.42 | 727 | 0.54 | 132 | 0.10 | 7.046 | 5.26 | 49.232 | 36.77 | 24.922 | 50.62 | ||
| Kalocsa | 4.086 | 3.270 | 80.03 | 3.916 | 95.84 | 102 | 2.50 | 23 | 0.56 | - | - | - | - | - | - | 14 | 0.34 | 1 | 0.03 | 30 | 0.73 | 170 | 4.16 | 151 | 88.82 | ||
| Kecskemét thj. felr. város | 10.375 | 6.277 | 60.50 | 10.246 | 98.76 | 76 | 0.73 | 27 | 0.26 | 5 | 0.05 | 1 | 0.01 | - | - | 2 | 0.02 | - | - | 18 | 0.17 | 129 | 1.24 | 120 | 92.02 | ||
| a megye többi része | 148.168 | 107.945 | 72.85 | 118.728 | 80.13 | 18.968 | 12.80 | 6.480 | 4.37 | 235 | 0.16 | 14 | 0.01 | 214 | 0.15 | 2.309 | 1.56 | 4 | 0.00 | 1.216 | 0.82 | 29.440 | 19.87 | 17.642 | 59.93 | ||
| együtt | 296.522 | 235.141 | 79.30 | 217.551 | 73.37 | 50.979 | 17.19 | 14.995 | 5.06 | 652 | 0.22 | 65 | 0.02 | 781 | 0.26 | 3.052 | 1.03 | 137 | 0.05 | 8.310 | 2.80 | 78.971 | 26.63 | 42.835 | 54.24 | ||
| 40. Pozsony vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Pozsony szab. kir. város | 11.346 | 9.991 | 88.06 | 2.201 | 19.40 | 6.373 | 56.17 | 2.077 | 18.30 | 11 | 0.10 | 6 | 0.05 | 63 | 0.56 | 8 | 0.07 | 1 | 0.00 | 606 | 5.34 | 9.145 | 80.60 | 3.275 | 35.81 | ||
| a megye többi része | 62.359 | 49.328 | 79.10 | 24.960 | 40.03 | 5.099 | 8.18 | 31.189 | 50.02 | 4 | 0.01 | 2 | 0.00 | 294 | 0.47 | 3 | 0.00 | 15 | 0.02 | 793 | 1.27 | 37.399 | 59.97 | 6.281 | 16.79 | ||
| együtt | 73.705 | 59.319 | 80.48 | 27.161 | 36.85 | 11.472 | 15.57 | 33.266 | 45.14 | 15 | 0.02 | 8 | 0.01 | 357 | 0.48 | 11 | 0.01 | 16 | 0.02 | 1.399 | 1.90 | 46.544 | 63.15 | 9.556 | 20.53 | ||
| 41. Sáros vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Eperjes rend. tan. város | 2.032 | 1.417 | 69.73 | 581 | 28.59 | 337 | 16.58 | 1.018 | 50.10 | 1 | 0.05 | 28 | 1.38 | - | - | 1 | 0.05 | - | - | 66 | 3.25 | 1.451 | 71.41 | 456 | 31.42 | ||
| a megye többi része | 27.881 | 9.689 | 34.75 | 741 | 2.66 | 1.895 | 6.80 | 18.751 | 67.25 | - | - | 5.738 | 20.58 | 4 | 0.01 | - | - | 2 | 0.01 | 750 | 2.69 | 27.140 | 97.34 | 1.262 | 4.65 | ||
| együtt | 29.913 | 11.106 | 37.13 | 1.322 | 4.42 | 2.232 | 7.46 | 19.769 | 66.09 | 1 | 0.00 | 5.766 | 19.28 | 4 | 0.02 | 1 | 0.00 | 2 | 0.00 | 816 | 2.73 | 28.591 | 95.58 | 1.718 | 6.01 | ||
| 42. Somogy vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Kaposvár rend. tan. város | 2.982 | 2.414 | 80.95 | 2.802 | 93.96 | 104 | 3.49 | 15 | 0.51 | - | - | 1 | 0.03 | 22 | 0.74 | 1 | 0.03 | - | - | 37 | 1.24 | 180 | 6.04 | 144 | 80.00 | ||
| a megye többi része | 74.751 | 54.726 | 73.21 | 67.054 | 89.70 | 4.596 | 6.15 | 86 | 0.12 | - | - | - | - | 2.559 | 3.41 | 4 | 0.01 | 177 | 0.24 | 275 | 0.37 | 7.697 | 10.30 | 6.466 | 84.01 | ||
| együtt | 77.733 | 57.140 | 73.51 | 69.856 | 89.87 | 4.700 | 6.04 | 101 | 0.13 | - | - | 1 | 0.00 | 2.581 | 3.32 | 5 | 0.01 | 177 | 0.23 | 312 | 0.40 | 7.877 | 10.13 | 6.610 | 83.91 | ||
| 43. Sopron vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Sopron szab. kir. város | 6.318 | 5.454 | 86.32 | 2.116 | 33.49 | 3.587 | 56.77 | 103 | 1.63 | 5 | 0.08 | - | - | 189 | 2.99 | 8 | 0.13 | 17 | 0.27 | 293 | 4.64 | 4.202 | 66.51 | 1.854 | 44.12 | ||
| a megye többi része | 51.123 | 45.428 | 88.66 | 25.269 | 49.43 | 18.958 | 37.08 | 69 | 0.14 | 2 | 0.00 | 1 | 0.00 | 6.494 | 12.71 | 1 | 0.00 | 9 | 0.02 | 320 | 0.62 | 25.854 | 50.57 | 7.546 | 29.19 | ||
| együtt | 57.441 | 50.882 | 88.58 | 27.385 | 47.68 | 22.545 | 39.25 | 172 | 0.30 | 7 | 0.01 | 1 | 0.00 | 6.683 | 11.63 | 9 | 0.02 | 26 | 0.04 | 613 | 1.07 | 30.056 | 52.32 | 9.400 | 31.27 | ||
| 44. Szabolcs vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Nyiregyháza rend. tan. város | 6.136 | 4.621 | 75.31 | 5.203 | 84.79 | 50 | 0.82 | 863 | 14.07 | 2 | 0.03 | 1 | 0.02 | . | . | 2 | 0.03 | . | . | 15 | 0.24 | 933 | 15.21 | 632 | 67.74 | ||
| a megye többi része | 49.676 | 26.599 | 53.54 | 47.995 | 96.62 | 276 | 0.56 | 817 | 1.64 | 190 | 0.38 | 185 | 0.37 | . | . | . | . | 1 | 0.00 | 212 | 0.43 | 1.681 | 3.38 | 1.385 | 82.39 | ||
| együtt | 55.812 | 31.220 | 55.94 | 53.198 | 95.32 | 326 | 0.59 | 1.680 | 3.01 | 192 | 0.34 | 186 | 0.33 | . | . | 2 | 0.00 | 1 | 0.00 | 227 | 0.41 | 2.614 | 4.68 | 2.017 | 77.16 | ||
| 45. Szatmár vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Sz.-Németi szab. kir. város | 4.797 | 3.611 | 75.27 | 4.432 | 92.39 | 64 | 1.33 | 22 | 0.46 | 237 | 4.94 | 18 | 0.38 | 1 | 0.02 | 1 | 0.02 | . | . | 22 | 0.46 | 365 | 7.61 | 318 | 87.12 | ||
| a megye többi része | 70.788 | 33.819 | 47.78 | 40.617 | 57.38 | 2.914 | 4.12 | 102 | 0.14 | 26.318 | 37.18 | 352 | 0.50 | 49 | 0.07 | 1 | 0.00 | 40 | 0.05 | 395 | 0.56 | 30.171 | 42.62 | 10.351 | 34.34 | ||
| együtt | 75.585 | 37.430 | 49.52 | 45.049 | 69.60 | 2.978 | 3.94 | 124 | 0.17 | 26.555 | 35.13 | 370 | 0.49 | 50 | 0.07 | 2 | 0.00 | 40 | 0.05 | 417 | 0.55 | 30.536 | 40.40 | 10.669 | 34.94 | ||
| 46. Szeben vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Nagy-Szeben rend. tan. város | 4.476 | 3.688 | 82.39 | 698 | 15.60 | 2.632 | 15.60 | 21 | 0.47 | 936 | 21.63 | 2 | 0.04 | 3 | 0.07 | 6 | 0.13 | . | . | 146 | 3.26 | 3.778 | 84.40 | 1.663 | 44.02 | ||
| a megye többi része | 27.901 | 14.779 | 52.97 | 379 | 1.36 | 6.760 | 24.23 | 42 | 0.15 | 20.055 | 71.89 | 4 | 0.01 | 9 | 0.03 | 1 | 0.00 | 12 | 0.04 | 639 | 2.29 | 27.522 | 98.64 | 1.234 | 32.66 | ||
| együtt | 32.377 | 18.467 | 57.04 | 1.077 | 3.33 | 9.392 | 29.01 | 63 | 0.19 | 21.023 | 64.93 | 6 | 0.02 | 12 | 0.04 | 7 | 0.02 | 12 | 0.04 | 785 | 2.42 | 31.300 | 96.67 | 2.897 | 9.26 | ||
| 47. Szepes vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Lőcse rend. tan. város | 1.140 | 774 | 67.89 | 226 | 19.82 | 333 | 29.21 | 550 | 48.25 | 1 | 0.09 | . | . | 1 | 0.09 | . | . | . | . | 29 | 2.54 | 914 | 80.18 | 261 | 28.57 | ||
| a megye többi része | 29.550 | 17.444 | 59.03 | 916 | 3.10 | 8.276 | 28.01 | 17.040 | 57.67 | 1 | 0.00 | 2.585 | 8.75 | 4 | 0.01 | 1 | 0.0 | 727 | 2.46 | 28.634 | 96.90 | 3.474 | 12.13 | ||||
| együtt | 30.690 | 18.218 | 59.36 | 1.142 | 3.72 | 8.609 | 28.05 | 17.590 | 57.32 | 2 | 0.01 | 2.585 | 8.75 | 5 | 0.02 | 1 | 0.00 | . | . | 756 | 2.46 | 29.548 | 96.28 | 3.735 | 12.64 | ||
| 48. Szilágy vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Zilah rend. tan. város | 1.624 | 1.188 | 73.15 | 1.431 | 88.12 | 8 | 0.49 | 11 | 0.68 | 143 | 8.81 | 3 | 0.18 | . | . | . | . | . | . | 28 | 1.72 | 193 | 11.88 | 155 | 80.46 | ||
| a megye többi része | 44.073 | 13.104 | 29.73 | 14.478 | 32.85 | 370 | 0.84 | 461 | 1.05 | 28.176 | 63.93 | 15 | 0.03 | 120 | 0.27 | . | . | 1 | 0.00 | 452 | 1.03 | 29.595 | 67.15 | 6.138 | 20.74 | ||
| együtt | 45.697 | 14.292 | 31.27 | 15.909 | 34.81 | 378 | 0.83 | 472 | 1.04 | 28.319 | 61.97 | 18 | 0.04 | 120 | 0.26 | . | . | 1 | 0.00 | 480 | 1.05 | 29.788 | 65.19 | 6.293 | 21.13 | ||
| 49. Szolnok-Doboka vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Deés rend. tan. város | 1.982 | 1.195 | 60.29 | 1.366 | 68.92 | 66 | 3.33 | - | - | 529 | 26.69 | . | . | 1 | 0.05 | 2 | 0.10 | . | . | 18 | 0.91 | 616 | 31.08 | 297 | 48.21 | ||
| a megye többi része | 53.029 | 9.441 | 17.80 | 8.180 | 15.43 | 1.363 | 2.57 | 105 | 0.20 | 41.855 | 78.93 | 28 | 0.05 | 48 | 0.09 | 43 | 0.08 | 89 | 0.17 | 1.318 | 2.48 | 44.849 | 84.57 | 3.698 | 8.25 | ||
| együtt | 55.011 | 10.636 | 19.33 | 9.546 | 17.35 | 1.429 | 2.60 | 105 | 0.19 | 42.384 | 77.05 | 28 | 0.05 | 49 | 0.09 | 45 | 0.08 | 89 | 0.16 | 1.336 | 2.43 | 45.465 | 82.65 | 3.995 | 8.79 | ||
| 50. Temes vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Fehértemplom rend. tan. vár. | 2.238 | 1.726 | 77.12 | 167 | 7.46 | 1.359 | 60.73 | 7 | 0.31 | 238 | 10.64 | 2 | 0.09 | 3 | 0.13 | 385 | 17.20 | 3 | 0.13 | 74 | 3.31 | 2.071 | 92.54 | 373 | 18.01 | ||
| Temesvár szab. kir. város | 9.381 | 7.163 | 76.36 | 2.573 | 27.43 | 4.649 | 49.56 | 110 | 1.18 | 1.210 | 12.90 | 12 | 0.13 | 21 | 0.22 | 406 | 4.32 | 2 | 0.02 | 398 | 4„4 | 6.808 | 72.57 | 3.422 | 36.48 | ||
| a megye többi része | 93.777 | 49.913 | 53.23 | 5.880 | 6.27 | 28.563 | 30.46 | 550 | 0.59 | 41.427 | 44.18 | 11 | 0.01 | 59 | 0.06 | 14.828 | 15.81 | 1 | 0.00 | 2.458 | 2.62 | 87.897 | 93.73 | 7.489 | 8.52 | ||
| együtt | 105.396 | 58.802 | 55.79 | 8.620 | 8.18 | 34.571 | 32.80 | 667 | 0.64 | 42.875 | 40.68 | 25 | 0.02 | 83 | 0.08 | 15.619 | 14.81 | 6 | 0.01 | 2.930 | 2.78 | 96.776 | 91.82 | 11.284 | 10.71 | ||
| 51. Tolna vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Szegszárd | 3.342 | 2.995 | 89.62 | 3.196 | 95.63 | 119 | 3.56 | 12 | 0.36 | 1 | 0.03 | . | . | 5 | 0.15 | 1 | 0.03 | . | . | 8 | 0.24 | 146 | 4.37 | 93 | 63.70 | ||
| a megye többi része | 55.957 | 46.364 | 82.86 | 37.032 | 66.18 | 18.224 | 32.57 | 223 | 0.40 | 51 | 0.09 | 1 | 0.00 | 22 | 0.04 | 276 | 0.49 | 9 | 0.02 | 119 | 0.21 | 18.925 | 33.82 | 11.219 | 59.28 | ||
| együtt | 59.299 | 49.359 | 83.24 | 40.228 | 67.84 | 18.343 | 30.93 | 235 | 0.40 | 52 | 0.09 | 1 | 0.00 | 27 | 0.04 | 277 | 0.47 | 9 | 0.02 | 127 | 0.21 | 19.071 | 32.16 | 11.312 | 59.32 | ||
| 52. Torda-Aranyos vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Torda rend. tan. város | 2.826 | 1.676 | 59.31 | 2.118 | 74.95 | 42 | 1.49 | 3 | 0.11 | 636 | 22.50 | . | . | . | . | . | . | . | . | 27 | 0.95 | 708 | 25.05 | 418 | 59.04 | ||
| a megye többi része | 33.177 | 7.852 | 23.67 | 6.811 | 20.53 | 156 | 0.47 | 15 | 0.04 | 25.062 | 75.54 | 12 | 0.04 | . | . | 1 | 0.00 | . | . | 1.120 | 3.38 | 26.366 | 79.47 | 3.175 | 12.04 | ||
| együtt | 36.003 | 9.528 | 26.46 | 8.929 | 24.80 | 198 | 0.55 | 18 | 0.05 | 25.698 | 71.38 | 12 | 0.03 | . | . | .1 | 0.00 | . | . | 1.147 | 3.19 | 27.074 | 75.20 | 3.593 | 13.27 | ||
| 53. Torontál vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Nagy-Becskerek r. tan. vár | 5.210 | 2.798 | 53.70 | 1.263 | 24.24 | 1.651 | 31.69 | 111 | 2.13 | 142 | 2.73 | 1 | 0.02 | 20 | 0.38 | 1.988 | 38.16 | 2 | 0.04 | 32 | 0.61 | 3.947 | 75.76 | 1.325 | 33.56 | ||
| Nagy-Kikinda r. tan. város | 5.176 | 2.571 | 49.67 | 760 | 14.68 | 1.232 | 23.80 | 21 | 0.40 | 134 | 2.59 | 3 | 0.06 | 4 | 0.08 | 2.974 | 57.46 | - | - | 48 | 0.93 | 4.416 | 85.32 | 1.110 | 25.14 | ||
| Pancsova thj. felr. város | 4.306 | 2.879 | 66.86 | 668 | 15.51 | 1.436 | 33.35 | 71 | 1.65 | 132 | 3.07 | 2 | 0.04 | 62 | 1.44 | 1.878 | 43.62 | 1 | 0.02 | 56 | 1.30 | 3.638 | 84.49 | 870 | 23.91 | ||
| a megye többi része | 121.515 | 67.183 | 55.29 | 19.740 | 16.33 | 35.264 | 29.02 | 3.167 | 2.60 | 21.263 | 17.42 | 7 | 0.00 | 1.120 | 0.92 | 37.696 | 31.02 | 10 | 0.01 | 3.248 | 2.67 | 101.775 | 83.67 | 15.227 | 14.06 | ||
| együtt | 136.207 | 75.431 | 55.38 | 22.431 | 16.47 | 39.583 | 29.06 | 3.370 | 2.47 | 21.671 | 15.91 | 13 | 0.01 | 1.206 | 0.89 | 44.536 | 32.70 | 13 | 0.01 | 3.384 | 2.48 | 113.776 | 83.53 | 18.532 | 16.29 | ||
| 54. Trencsén vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Trencsén rend. tan. város | 1.055 | 823 | 78.01 | 377 | 35.73 | 190 | 18.01 | 464 | 43.98 | - | - | - | - | - | - | - | - | - | - | 24 | 2.28 | 678 | 64.27 | 136 | 20.06 | ||
| a megye többi része | 50.956 | 25.714 | 50.46 | 1.130 | 2.24 | 2.044 | 4.01 | 47.145 | 92.52 | 106 | 0.21 | 18 | 0.03 | 14 | 0.02 | 43 | 0.08 | 15 | 0.03 | 441 | 0.86 | 49.826 | 97.76 | 2.326 | 4.67 | ||
| együtt | 52.011 | 26.537 | 51.02 | 1.507 | 2.90 | 2.234 | 4.29 | 47.609 | 91.56 | 106 | 0.20 | 18 | 0.03 | 14 | 0.02 | 43 | 0.08 | 15 | 0.03 | 465 | 0.89 | 50.504 | 97.10 | 2.462 | 4.48 | ||
| 55. Turócz vm. | 10.723 | 7.483 | 69.78 | 389 | 3.62 | 2.285 | 21.31 | 7.878 | 73.47 | 5 | 0.05 | - | - | - | - | 1 | 0.01 | - | - | 165 | 1.54 | 10.334 | 96.38 | 881 | 8.53 | ||
| 56. Udvarhely vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Sz.-Udvarhely rend. tan. v. | 1.245 | 951 | 76.39 | 1.140 | 91.57 | 62 | 4.98 | 3 | 0.24 | 21 | 1.69 | - | - | - | - | 2 | 0.16 | - | - | 17 | 1.36 | 105 | 8.43 | 94 | 89.52 | ||
| a megye többi része | 25.648 | 14.669 | 57.19 | 24.044 | 93.75 | 485 | 1.89 | 5 | 0.02 | 746 | 2.91 | - | - | - | - | - | - | - | - | 368 | 1.43 | 1.604 | 6.25 | 1.361 | 84.85 | ||
| együtt | 26.893 | 15.620 | 58.07 | 25.184 | 93.65 | 547 | 1.03 | 8 | 0.02 | 767 | 2.86 | - | - | - | - | 2 | 0.01 | - | - | 385 | 1.43 | 1.709 | 6.35 | 1.455 | 85.14 | ||
| 57. Ugocs vm. | 17.151 | 5.571 | 32.48 | 6.424 | 37.46 | 1.097 | 6.40 | 12 | 0.07 | 2.148 | 12.52 | 7.402 | 43.16 | 1 | 0.00 | - | - | - | - | 67 | 0.39 | 10.727 | 62.54 | 2.996 | 27.93 | ||
| 58. Ung vm. | 27.885 | 9.313 | 33.40 | 7.573 | 27.16 | 2.072 | 7.43 | 7.789 | 27.93 | 25 | 0.09 | 10.113 | 46.27 | 23 | 0.08 | 1 | 0.00 | 5 | 0.02 | 284 | 1.02 | 20.312 | 72.84 | 2.691 | 13.25 | ||
| 59. Vas vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Szombathely r. tan. város | 3.606 | 3.101 | 85.99 | 3.102 | 86.00 | 397 | 11.01 | 17 | 0.47 | - | - | - | - | 30 | 0.83 | - | - | 14 | 0.40 | 46 | 1.29 | 504 | 14.00 | 281 | 55.75 | ||
| a megye többi része | 81.032 | 65.032 | 79.52 | 40.668 | 49.73 | 26.270 | 32.12 | 59 | 0.08 | 3 | 0.00 | 2 | 0.00 | 3.848 | 4.70 | 3 | 0.00 | 10.491 | 12.83 | 433 | 0.53 | 41.109 | 50.27 | 10.729 | 26.09 | ||
| együtt | 85.383 | 68.133 | 79.80 | 43.770 | 51.27 | 26.667 | 31.23 | 76 | 0.09 | 3 | 0.00 | 2 | 0.00 | 3.878 | 4.54 | 3 | 0.00 | 10.505 | 12.31 | 479 | 0.56 | 41.613 | 48.73 | 11.010 | 26.46 | ||
| 60. Veszprém vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Veszprém rend. tan. város | 2.700 | 2.273 | 84.19 | 2.478 | 91.78 | 190 | 7.04 | 12 | 0.45 | 2 | 0.07 | - | - | 2 | 0.07 | - | - | 2 | 0.07 | 14 | 0.52 | 222 | 8.22 | 216 | 97.30 | ||
| a megye többi része | 45.470 | 37.268 | 81.96 | 37.405 | 82.26 | 7.499 | 16.49 | 447 | 0.98 | 5 | 0.01 | - | - | 12 | 0.03 | 1 | 0.00 | 26 | 0.06 | 75 | 0.017 | 8.065 | 17.74 | 6.088 | 75.49 | ||
| együtt | 48.170 | 39.541 | 82.09 | 39.883 | 82.80 | 7.689 | 15.96 | 459 | 0.95 | 7 | 0.01 | - | - | 14 | 0.03 | 1 | 0.00 | 28 | 0.06 | 89 | 0.19 | 8.287 | 17.20 | 6.304 | 76.07 | ||
| 61. Zala vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Nagy-Kanizsa rend. t. vár. | 4.794 | 3.655 | 76.24 | 4.309 | 89.88 | 295 | 6.15 | 19 | 0.40 | 1 | 0.02 | - | - | 102 | 2.13 | 4 | 0.08 | 7 | 0.15 | 57 | 1.19 | 485 | 10.12 | 364 | 75.05 | ||
| Zala-Egerszeg r. tan. város | 1.784 | 1.351 | 75.73 | 1.663 | 93.22 | 81 | 4.54 | 6 | 0.33 | 3 | 0.17 | - | - | 8 | 0.45 | - | - | 5 | 0.28 | 18 | 1.01 | 121 | 6.78 | 107 | 88.43 | ||
| a megye többi része | 87.872 | 55.176 | 62.79 | 63.141 | 71.86 | 1.400 | 1.59 | 90 | 0.10 | 17 | 0.02 | 1 | 0.00 | 18.070 | 20.57 | 2 | 0.00 | 4.967 | 5.65 | 184 | 0.21 | 24.731 | 28.14 | 6.176 | 24.97 | ||
| együtt | 94.450 | 60.182 | 63.72 | 69.113 | 73.18 | 1.776 | 1.88 | 115 | 0.12 | 21 | 0.02 | 1 | 0.00 | 18.180 | 19.25 | 6 | 0.01 | 4.979 | 5.27 | 259 | 0.27 | 25.337 | 26.82 | 6.647 | 26.23 | ||
| 62. Zemplén vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| S.-A.-Ujhely | 3.018 | 2.191 | 72.60 | 2.455 | 81.35 | 208 | 6.89 | 244 | 8.09 | 9 | 0.30 | 13 | 0.43 | 1 | 0.03 | - | - | - | - | 88 | 2.91 | 563 | 18.65 | 342 | 60.75 | ||
| a megye többi része | 58.724 | 27.673 | 47.12 | 28.100 | 47.85 | 3.032 | 5.16 | 20.060 | 34.14 | 19 | 0.03 | 6.334 | 10.79 | 62 | 0.11 | 5 | 0.01 | - | - | 1.112 | 1.89 | 30.624 | 52.15 | 4.416 | 14.42 | ||
| együtt | 61.742 | 29.861 | 48.38 | 30.555 | 49.49 | 3.240 | 5.25 | 20.304 | 32.88 | 28 | 0.05 | 6.347 | 10.28 | 63 | 0.10 | 5 | 0.01 | - | - | 1.200 | 1.94 | 31.187 | 50.51 | 4.758 | 15.26 | ||
| 63. Zólyom vm. | |||||||||||||||||||||||||||
| Beszterczebánya r. tan. vár. | 1.492 | 1.380 | 92.49 | 407 | 27.28 | 278 | 18.63 | 782 | 52.41 | 2 | 0.13 | 1 | 0.07 | - | - | 2 | 0.13 | - | - | 21 | 1.35 | 1.085 | 72.72 | 508 | 46.91 | ||
| a megye többi része | 23.493 | 16.455 | 70.04 | 736 | 3.13 | 508 | 2.16 | 22.022 | 93.74 | 5 | 0.02 | 2 | 0.01 | 1 | 0.00 | - | - | 218 | 0.93 | 22.757 | 96.87 | 2.894 | 12.72 | ||||
| együtt | 24.985 | 17.835 | 71.38 | 1.143 | 4.57 | 786 | 3.15 | 22.804 | 91.28 | 7 | 0.03 | 3 | 0.01 | 1 | 0.00 | 3 | 0.01 | - | - | 238 | 0.95 | 23.842 | 95.43 | 3.402 | 14.27 | ||
| Magyarország összesen | 3,484.457 | 2,079.855 | 59.69 | 1,685.764 | 48.39 | 440.088 | 12.63 | 405.742 | 11.64 | 640.701 | 18.38 | 82.818 | 2.38 | 43.758 | 1.26 | 118.050 | 3.39 | 16.499 | 0.47 | 51.037 | 1.46 | 1,798.693 | 51.61 | 398.779 | 22.17 | ||
| Fiume város és ker. | 7.053 | 5.019 | 71.16 | 396 | 5.61 | 356 | 5.05 | 12 | 0.17 | 7 | 0.10 | 2 | 0.03 | 940 | 13.33 | 20 | 0.28 | 810 | 11.48 | 4.510 | 63.95 | 6.657 | 94.39 | 271 | 4.07 | ||
Az nem tagadható ugyan, hogy a műveltség állása az ország minden részében nem ugyanaz. Igy van ez másutt is. Ezek az adatok mégis teljesen igazolatlanná teszik azt a feltevést, hogy az általános műveltség alsóbb fokán álló vidékeken nem található elégséges férfi, a ki az esküdtszék intézményének megfelelő műveltséggel bir.
Az 1890. évi népszámlálás adatai szerint Magyarországban a férfi-lakosságnak fele tud írni és olvasni; országos átlaguk 50.11%. S a haladás e részben is feltünően gyors, mondhatni, hogy rohamos. Ma kétszer annyi ember tud irni és olvasni, mint húsz évvel ezelőtt; s a magyar anyanyelvűek haladása az országos átlagot is jóval meghaladja: a magyar anyanyelvű férfiaknak 59.14!-a tud irni és olvasni.
Legelmaradottabbak a ruthernek és oláhok lakta vidékek. Az irni-olvasni nem tudó férfiak száma legtöbb Máramaros, Ugocsa, Szilágy, Arad vármegyékben. De a legutóbb lefolyt tiz év alatt ezekben is örvendetesen haladt a férfiak általános műveltsége előre: Máramarosban 16.17%-ről 22.08%-re, Ugocsában 27.13%-ről 34.34%-re, Szilágyban 24.57%-ről 31.85%-re, Arad vármegyében pedig 25.66%-ről 37.04%-re.
Krassó-Szörényben az írni-olvasni tudó férfiak 43.71%-et tesznek. Még kedvezőbb az állapot Temesben, hol a férfiaknak 54.80%-je, és Torontálban, hol 56.64%-je tud irni és olvasni.
A városok férfi lakosságának műveltsége pedig még azokon a vidékeken is, melyekben az általános műveltség a legalacsonyabb fokon áll, nemcsak kielégítő, hanem nagy mértékű haladást is mutat.
Hogy ugyanezt a vidékre, a falvakra nézve is nem állapithatjuk meg, annak oka a hiányos iskoláztatásban keresendő.
A jó népiskolák szaporitása meg fogja hozni a sikert.
A kik esküdtbiróságunk hatáskörének kiterjesztését ellenzik, aggódva mutatnak arra, hogy Magyarország népe faj, nemzetiség, vallás szempontjából sokfélekép meg van oszolva; az esküdt pedig azokból a körökből való, melyek a népérzelmek és meggyőződések hirdetői, de egyszersmind számos meg sem is szüntethető érdekek és összeköttetések fűzik őt jogkereső polgártársaihoz.
Ausztriában is voltak, a kik attól tartottak, hogy a politikai, nemzetiségi, hitfelekezeti ellentétek, melyek a lakosság minden rétegét áthatják, nagy veszedelmeket fognak felidézni, s attól féltek, hogy az egyik nemzetiség a másik fölött fog biráskodni, hogy elitélje minden áron, vagy saját párbelije fölött fog itélni, hogy felmentse bizonyosan.
Ámde az idő és a gyakorlat megmutatták, hogy aggodalomra nem volt ok.
A nemzetiség jelszavai alatt folyó izgatások gyűlölködő türelmetlenségre, sőt az állam egységének megbontására vezethetnek. Ez való. S ennek utját is kell állani.
A divergáló elemek egyesítésére s a magyar nemzetnek egységes egészszé tevésére - a közös nyelv és kultura van hivatva.
A nemzetiségi izgatásokkal szembe tehát éppen az esküdtbiróság intézményét kell állitanun, hogy ösztönözze a nemzetiségeket a magyar nyelvnek, irásnak és olvasásnak még fokozottabb elsajátítására. S valószínű, hogy a magyar nyelv, melynek összeolvasztó hatását figyelmen kivül hagyni nem lehet, amaz izgatásoknak is véget fog vetni.
De ha az idő és a tapasztalás azt mutatnák, hogy az izgatások nem szünnek s az esküdteket igazságtalanságokra csábitják: a discreditált területnek megbizhatóbb vidékhez való csatolásával az esküdbiróság hivatását meg lehet óvni s a hullámokat ártalmatlanokká lehet tenni könnyen; mert a zónarendszer tőszomszédossá tett már oly vidékekek, a hol e részben is kedvező az állapot.
Az ethnographiai viszonyokból eredő aggodalmakat el fogja oszlatni a helyes szervezet a nélkül, hogy rendkivüli intézkedésekre lenne szükség.
Az utolsó tiz év alatt annyira megváltoztak az idők és az emberek, annyira tökéletesedtek a közlekedés eszközei, hogy a mi tiz évvel ezelőtt elérhetetlennek látszott, annak utjában ma már nem gördül komoly akadály.
A javaslatnak tehát a rendes eljárásnál is számitásba kellett vennie az esküdtszéket, mely a polgári erények oktató iskolája, s Tocqueville szavai szerint ez a legszebb oldala (c'est la, a mon avis, son plus grand avantage); hol a polgár a törvény holt betűjét megelevenedni látja s megismeri közvetlen közelről, hol jogairól és kötelességeiről öntudatos fogalmat nyer s érvényesülésök föltételeinek, a törvénynek és az állami intézményeknek szükségességéről, valamint a jogi rend felforgatására irányuló törekvések végzetes voltáról s fentartásának kényszerűségéről közvetlen tapasztalás utján meggyőződik.
A biró székébe emelt polgár a biró jellemét ölti magára, mely a szabadsággal visszaélni nem tud; esze, lelke művelődik, s a jogi rend őre lesz.
A javaslat a rendes eljárásban sem hagyhatta figyelmen kivül az esküdtszéket, mely ily módon a polgárok jog- és kötelességérzetét élénkiti, a jogot és a polgári kötelességet élő tudattá változtatja, s ezzel az államnak nemcsak az igazságszolgáltatás terén tesz hasznos szolgálatokat.
Mindazáltal nem mulaszthatta el a javaslat annak gondos megvizsgálását sem, vajjon a Németországban működő schöffen-biróság általában véve életrevaló-e, s különösen hazánkban az igazszágszolgáltatás javára alkalmazható-e az esküdtbiróság mellett vagy helyette.
Kétséget nem szenved, hogy a felebbezés jelentékeny megszoritása a garantiák szaporitását kivánja meg a végből, hogy az igazság a bizonyitás szabályaihoz kötve nem levő biró önkényének kiszolgáltatva ne legyen; s tagadni nem lehet, hogy a scabinatus erre olcsó eszközül kinálkozik.
Ámde a népbiróság intézménye nem jogosit arra a reményre, hogy a hivatásos biró eljárásának megnyugtató ellenőrzője legyen s e mellett a nem felebbezhető itélet igazságos jellegét is biztositsa.
A korunkban működő schöffen-biróságot, mely a régi német intézménytől csak a nevet örökölte, felállitása óta lépten-nyomon erős bizalmatlanság követi. Valódi hazájában, Szászországban, a perjogi kérdések elbirálásából a schöff ki volt zárva s meg volt szabva, hogy a szavazásnál a biró megelőzze a schöfföt s hogy a vádlottra nézve kedvezőtlen kérdés eldöntéséhez négynél több szavazat szükséges; ez pedig nyilvánvalólag annyit jelentett, egyfelül hogy a schöff a hivatásos biró vezetése alatt álljon, másfelül pedig, mivel a biróság három állandó biróból és négy schöffből volt megalakitva, hogy az intézmény újjáalkotói sem tartották tanácsosnak vádlott elitélését egyedül a schöffökre bizni.
A schöff-biróság itéletei ellen külömben is helye volt és helye van a felebbezésnek, a végből kétségtelenül, hogy a schöffök hibáit a hivatásos birák jóvátehessék.
A bizalmatlanságot keltette és táplálja az intézmény jellege. A tapasztalás bizonyitja, hogy a schöffök nézete és szándéka a jogász biró véleményében és akaratában legtöbbnyire megsemmisül, hogy a schöffök közreműködése az esetek legtöbbjében csak látszat. Az a biró mégis, a ki őket tetszése szerinti irányba vezeti, az itéletért személyesen nem felelős, mert az az itélet, külső szinére, nem az ő actuda. S ha akad schöff, a ki a hivatásos biró véleményével ellentétes nézetet törekszik érvényesiteni, az menten az elfogultság, a részrehajlás, vagy legalább az önfejűség és minden áron való ellenkezés gyanujába esik. Ily esetben azután hosszú időbe kerül, mig a saját véleményéhez kötelességszerűen ragaszkodó biró a schöfföket esetleg felvilágositja, vagy belenyugszik abba, a mit esetleg jogi okokkal megmásitani nem bir. Ez a tény pedig jelentékenyen alászállitja az eszköz olcsóságát, melylyel a schöffen-biróság felállitása kecsegtet, s mely teljesen el is enyészik, ha azokat a semmiségi panaszokat sem hagyjuk számitáson kivül, melyekre oly férfiak eljárása szolgáltat gyakori okot, a kik perjogi kérdések fölött is, ehhez való értelem nélkül, látatlanba döntenek.
Ily körülmények közt a javaslat nem követheti a német birodalmi perrendtartás példáját s nem ajánlhatja, hogy törvényhozásunk a schöffen-biróságot, mely a nem felebbezhető ügyek elintézésének helyessége iránt mi garantiát sem nyujthat, az esküdbirósággal együttesen felállitsa.
Ahhoz pedig, hogy perrendtartásunk a schöffen-biróságot az esküdtbiróság helyett alkalmazhassa, nemcsak az volna kimutatandó, hogy a schöffer-biróság magában véve jó és hasznos intézmény, hanem még az is, hogy jobb az esküdtbiróságnál.
A schöffen-biróság még alig hivatkozhatik tapasztalatokra az esküdtszék századok óta folyó történetével szemben. Szászországban szülői szeretettel dicsérték működését; Württembergben nem.
A schöffen-biróság sem ment azoktól az árnyékoldalaktól, melyek az esküdtbiróságnál megállapithatók. A tisztán jogi kérdésekben is döntésre hivatva levő schöffök kiválasztása még több nehézséggel jár, mint az esküdtek lajstromainak egybeállitása; s a teher, mely a kiválasztottakra háramlik, sokkal súlyosabb, mint az esküdteké, mert a schöffnek gyakrabban kell a biráskodásban részt vennie, mint az esküdtnek közreműködnie. A nagyobb teherrel járó intézményt a nép ellenszenvvel fogadná; mig ellenben az esküdtszéktől a teher szempontjából sem idegenkednék, ha a hatáskör megállapitása czélszerűen s nem a franczia rendszer nyomán egyedül a büntetés-maximumok szerint történik.
Ellenben az esküdtbiróság fényoldalai a schöffen-biróságnál elvesznek. Az előbbinél két önálló tényező működik, tehetségeinek megfelelő körben; a schöffen-biróságnál organikusan együttműködik a nemjogász a jogászszal, a schöff egyenjogú társa a hivatásos bírónak s együttműködik a nejogász a jogászszal, a schöff egyenjogú társa a hivatásos bírónak s helylyel-közzel a jogász biró jogi véleménye fölött legtöbbnyire tudákos fölületességgel és nem ritkán csodálatos theoriák alapján dönt. A verdictben részt veendő esküdt nevét a felek csak az utolsó pillanatban tudják meg; a schöfföt hetekkel, sőt hónapokkal előbb ismerik s befolyásolhatják. Az esküdtet a felek szabadon visszautasithatják, s schöfföt nem. Az esküdtet a biró a nyilvánosság szine előtt világositja fel a jogi kérdésekről; a schöfföt titokban, zárt ajtók mögött s ténykérdésekre is kiterjeszkedve. De a schöffen-biróságnál a közvetlenség elve sem érvényesül teljesen, mert a schöff megtekintheti az iratokat. A biróság az esküdtek igazságtalan verdictje ellen vetojogot gyakoról, a schöff itéletét érintetlenül hagyni kénytelen.
Az összehasonlitás tehát nem esik a schöffen-biróság javára, mely hazánk talajába át sem ültethető, a mint ezt a Horvát-Szlavonországok területén tett tapasztalatok bizonyitják, a hol az 1875. évben felállitott schöff-intézmény, hivatalosan constatált adatok szerint határozottan károsnak és megszüntetendőnek bizonyult. A vonatkozó elemek csekélyebb értelmessége miatt a birák csak ritkán birták a schöfföket feladatukról s a jogi kérdésekről felvilágositani. Félelmök vagy kedvezésök miatt nem lehetett tőlök büntető itéletet kieszközölni oly törvénysértések miatt inditott ügyekben, melyek nagyon el vannak terjedve. Sőt arra is voltak esetek, hogy a schöffök nemcsak kedveztek a vádlottaknak, hanem velök nyilvánvalólag egyetértettek s jelentékenyen megnehezitették a járásbiróságok működését. A közönség pedig általában véve súlyosan érezte a biráskodással járó kötelesség terhét. Ennek következménye aztán a schöffök elmaradozása s a tárgyalásoknak gyakori elhalasztása volt.
Mindezekre tartozó figyelemmel a javaslat a schöffen-biróságnak meghonositását nem ajánlja.
A fennebbiekkel ki vannak meritve az általános indokolás tárgyai. Feladatáúl tűzte ki magának, hogy tájékozzon az alapokról, melyeket a bűnvádi perjog codificaitója hazánkban talál, hogy kiemelje a főbb irányokat, melyekben a jelenkor törvényhozása e téren halad, hogy végre főbb vonásaiban vázolja a jelen munkálat álláspontjait és irányeszméit és röviden kifejtse azokat az alapelveket, melyeken a javaslat részletes intézkedései nyugszanak. Maguknak e részletes intézkedéseknek tüzetes tárgyalása, az indokolás különös részének feladata.
A jelen javaslatnak életbeléptetése esetére szükségessé váló szervezeti ujitásoknak és ezekkel kapcsolatos kérdéseknek tárgyalását az életbeléptető törvényjavaslatnak indokolása fogja tartalmazni.
(1-13. §)
A javaslat szerkezete áttekinthetőségének szolgál előnyére, ha azok az általános természetű rendelkezések, melyek az eljárás minden szakában érvényesek, külön csoportositvák; de a törvényszerkesztés szempontjából is nagy nyereség, ha az egyes fejezetekben ily általános tételekkel nem kell ismételve foglalkozni.
Látjuk is, hogy az ujabb rendszeres törvények mindannyian szükségesnek találták az ilyen általános tételeknek külön fejezetben való elhelyezését. A „Code d’instr. crim” első hét szakasza, „Dispositions préliminaires” czím alatt külön foglalja össze a közvád, a közvádló, a kárositott kereseti joga, az eljárás megszünte és némely nemzetközi kérdésekre vonatkozó elvi rendelkezéseket. Az olasz törvény „Titolo preliminare”-ban szintén külön fejezetet szentel a közvád, a közvádló, a polgári kereset, a megszünés, a hatáskör és az illetékesség némely általános szabályainak. A német birodalom büntető perrendtartása általános természetűeknek tekinti és az első könyvben tárgyalja azokat a kérdéseket, melyek az eljárás minden nemeinél előfordulhatnak.
Jelen javaslat, követve e részben az 1843. és 1888. évi magyar javaslatokat és az osztrák bűnvádi perrendtartást, középúton jár. Elkülönítette ugyan az általános jellegű rendelkezéseket, de ezek közé szorosan csak azokat vette fel, melyek az eljárás minden nemére és minden szakára kihatnak. Mellőzte tehát a hatáskör kérdését, mert ez külön törvénynek van fentartva; nem vonta ide, hanem más fejezetben tárgyalja az illetékességet, mert ez az eljárás nemei és fokozatai szerint változik; nem vette fel az elévülés miatti kizárás eseteit, mert erről az anyagi jog rendelkezik; végre mellőzte a nemzetközi kérdéseket, mert ezek más fejezetben czélszerűbben helyezhetők el (pl. az illetékességre vonatkozók, az illető fejezetben).
A bűnvádi eljárás megindításának feltételeit az 1. § állapitja meg. E szakasz fogalmi összefüggésben áll az 1878. évi V. tc. 1. §-ával. Valamint törvényben van megállapítva az, hogy mitől függ a cselekmény büntetendősége és melyek a büntetés nemei, úgy törvényben kell meghatározni azt is, hogy ki, kit és mikor vonhat büntető eljárás alá.
A javaslat ezt négy feltételhez köti. Ezek: 1. a bűncselekmény „nyomatékos gyanuja”; 2. a törvényes vád, 3. a törvényes biróság, 4. a törvényes eljárás feltételei.
E feltételek nagyobb része alkotmányos természetű és mindannyi azt az elvet szentesiti, hogy a polgár nyugalmát és személyes szabadságát csak valóságos szükség esetében, törvényes közegek által és a törvény formái között szabad érinteni. Irott alkotmány hiányában nem lehet kétség, hogy e constitutionalis alaptételeket a bűnvádi eljárásról szóló törvényben kifejezni legalább is czélszerű. Igy jártak el az 1843-iki (1., 2. §), valamint az 1888-iki javaslat (1. §) és több külföldi törvény, nevezetesen az 1853. és 1873-iki osztrák törvények is (mindkettőnek 1. §-a).
A javaslat rendelkezései a magyar alkotmány szempontjából vitán kívül állanak. Lényegökben azonosak az angol alkotmány hires jogszabályával: „Nullus liber homo capiatur, vel imprisonetur aut exulet, aut aliquo alio modo destruatur, nisi per legale iudicium parium suorum, vel per legem terrae.” A Hármaskönyv I. R. IX. cz. 1. §-a a sarkalatos nemesi szabadságok közt említi azt a jogot: „quod ipsi, nisi citati, vel vocati ordineque iudiciario condemnati fuerint: in eorum personis .... nunquam et per neminem detineri possint”, mely nemesi jog már II. Endre 2. decretumában meg volt alapítva, Verbőczy után is számtalanszor nyert megerősítést (pl. az 1618:XIV. és 1723:V. törvénycikkekben). Az 1848-iki törvényhozás ezt a jogot a jogegyenlőség szellemében általános érvényre emelte.
A mi a részletek jelentőségét illeti: az első kellék (a nyomatékos gyanu) az alaptalan nyugtalanítástól kivánja megóvni a polgárokat. Általános természetű utasitás akar lenni, mely inti a közreműködő hatóságokat, hogy azt a súlyos következményű lépést, mely az embernek mintegy hivatalosan gyanussá nyilvánításában áll, csak lelkiismeretes megfontolás után tegyék meg. Részletes szabályokat erre nézve lehetetlen felállítani, de ez nem is egyeznék a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszerével, melyet a javaslat elfogadott. A visszaélések ellen nincs más biztosíték, mint a közegek szigorú felelőssége, s azért tartózkodott a javaslat attól, hogy a szabály megsértésére külön sanctiót is mondjon ki.
A második kellék, a vád, a javaslatban alapul vett és keresztülvitt vádrendszerből foly. A „vád” alatt - az ott szóban lévő általános értelemben - a vádra jogosítottnak a büntető birói eljárás megindítására irányuló indítványát kell érteni. Nemcsak a formalis vádirat értendő tehát itt a „vád” kifejezés alatt, hanem pl. mind a vizsgálatnak elrendelése iránt (104. §) tett, mind az eljárásnak más tettre való kiterjesztését czélzó indítvány (106 §), a járásbiróság előtti eljárásban pedig a sértettnek feljelentése is (525. §). Általában a vád különbözik a feljelentéstől. A feljelentés csak a hivatalos közegek informatiójára szolgáló cselekmény; a feljelentő nem lesz a per részesévé, és vele szemben még az elintézés sincs a hatóság kötelességévé téve. A vádindítvány ellenben ügyféllé teszi azt, a ki vádjogával él.
A harmadik és negyedik kellék, a biróság és az eljárás törvényessége, érdemileg szintén alig szolgálhatnak vita tárgyául. Önként foly e követelmény ama közjogi elvekből, melyekre, mint a magyar alkotmány sarkalatos tételeire, fennebb hivatkoztunk.
A biró törvényességéhez, a szakasz világos kijelentése szerint, a birói hatalommal való felruháztatás szükséges. A „hatóság” kifejezést a „biróság” helyett azért használja a javaslat, mert a közigazgatási hatóságok úgy, mint jelenleg, kétségkivül jövőre is bizonyos kihágási ügyekben biráskodási joggal lesznek felruházva.
Az eljárás törvényessége, mint alkotmányjogi előfeltétel azt jelenti, hogy bűnvádi ügyben birói eljárás csak a törvény rendelkezéseinek megfelelő módon indítható meg és folytatható le.
E szabálynak helyessége és szükségessége nem szorul indokolásra. Már 1843. évi javaslatunk 2. §-ában világosan kimondja, hogy: „bűntettek miatt a jelen törvénykönyvben megállapított eljáráson kivül senkit háborgatni, s a biróság által a büntető törvények szerint kimondott itélet nélkül senkit büntetni nem szabad.” A jelen javaslatnak 1. §-a csak tömörebb kifejezője az állampolgárok egyéni szabadságát óvó ennek az alkotmányos biztosítéknak.
Az eljárás megindítása, valamint a nyomozás, a vizsgálat teljesítése és a főtárgyalás előkészitése csak a törvény értelmében történhetnek, büntetést pedig csak törvényes biróság törvényes eljárás alapján állapíthat meg.
A javaslat 2. §-a megjelöli, hogy mily hatóság, illetőleg mily magánegyének vannak jogosítva a vád emelésére és képviseletére.
Ezek: a hivatalból, valamint a magánindítványra - az 1878. évi V. tc. szerint a sértett fél indítványára - üldözendő bűncselekmények esetében rendszerint, a csak felhatalmazás vagy kivánat alapján üldözhetőknél pedig kizárólag a kir. ügyészség; abban az esetben, ha a kir. ügyészség vádat nem emel, vagy azt az eljárás alatt elejti (42. §), a sértett, mint pót-magánvádló, végre a magánvádra üldözendő vétségek és kihágások tekintetében (41. §) a sértett, mint fő-magánvádló.
A kir. ügyészséget a törvényszékek hatáskörébe utalt bűncselekmények tekintetében már az ügyészi alaptörvény (1871. évi XXXIII. tc. 17. §-ának d)-e) pontja) felruházta a közvádló gyanánt való működés jogával és kötelességével.
Ez alapelvnek fentartása iránt semmi kétség sem támadhat. Már magából a büntetőjog közjogi jellegének érvényre emelkedéséből szükségszerűleg következik, hogy a bűncselekmények megtorlása végett emelt vád nem a közvetlenül sértettnek egyéni érdekei, hanem az állam és az összesség érdekei képviseletében van emelve, tehát nyilvános jellegű közvád. A közvád csak akkor érvényesülhet minden szükséges esetben, ha emelése nem függ a véletlen személyeitől, az egyes állampolgárok tetszésétől, különböző képességeitől és változó akaratától, hanem ha a közérdeket szem előtt tartó, elfogulatlan, szakképzett és felelős közhatóság képviseli, melynek ez első és legfőbb teendője.
A hivatalból üldözendő bűncselekmények esetében tehát hivatásánál fogva önálló kezdeményezése, a magánindítványra üldözendő esetében pedig, mihelyt a sértett fél a magánindítványt előterjesztette (90. §), ennek alapján, - fogná a javaslat szerint ezentúl is a kir. ügyészség a közvádat képviselni.
Az első bekezdésben használt ez a kifejezés, hogy a vádat a kir. ügyészség „képviseli”, az összes vádlói tevékenységet akarja megjelölni, magában foglalja tehát a vád emelését és annak érvényesítését az eljárás egész folyamán.
A felhatalmazás vagy kivánat alapján üldözendő bűncselekményekre vonatkozólag a javaslat, az anyagi büntető törvény rendelkezését fentartva, előirja, hogy a vádat kizárólag a királyi ügyészség képviseli. E bűncselekmények tekintetében tehát sem fő-, sem pót-magánvádnak nincs helye. A rágalmazásnak és becsületsértésnek itt szóban levő esetei oly kényes érdekeket érinthetnek és a per meginditása esetleg oly nemzetközi vagy belügyi bonyodalmakat idézhet elő: hogy a magánvád megengedése itt több kárral, mint haszonnal járna. Mindenesetre fonák látvány volna, ha pl. egy külföldi diplomatiai ügyviselő a magyar kir. ügyészség akarata s meggyőződése ellenére jelennék meg a biróság előtt, és az sem volna helyes, ha az esetben, midőn a kormány magasabb szempontból a per mellőzését kivánja, a köztisztviselő saját felelősségére koczkáztathatná a szóban levő érdekeket. Ezekben és a Btk. vonatkozó szakaszaiban érintett hasonló természetű ügyekben tehát czélszerűnek látszott az ügyészi vádmonopolium korlátlan fentartása.
Attól, hogy a felhatalmazás vagy kivánat előterjesztésére jogositottnak érdekei esetleg a vádmonopolium folytán sérelmet szenvednek, alaposan nem lehet tartani. A mennyiben a kormányról, vagy annak egyes tagjairól van szó, úgy a vádindítás voltaképen azoknak kezében van, kik azt irányozni hivatvák, a törvényhozó testületek pedig igen hathatós móddal rendelkeznek a közvádra való utasítás kieszközlésére. A hadsereg, a honvédség, a birói kar stb. megsértése esetén eminens kormányérdek a közvád emelésének elrendelése. Végre a nemzetközi viszonyok olyanok, hogy az ezeket érintő esetekben a legfontosabb okok nélkül nem várható az elégtétel megtagadása.
A felhatalmazás és kivánat alapján üldözendő bűncselekmények megjelölésére a javaslat (2. § harmadik bekezdés, 4. §) azért használ általános körülirást, mert ezeknek köre később a törvényhozás intézkedése folytán változhatik.
Már a 2. § második bekezdésének rendelkezéseiből kitetszik azonban, hogy kivéve a csak felhatalmazás vagy kivánat alapján üldözendő bűncselekmények csoportját, mely jelenleg az 1878. évi V. tc. 269-272. §-aiban körülirt bűncselekményekre terjed ki, minden más esetben a javaslat a kir. ügyészség vádmonopoliuma ellen gyökeres és hathatós biztositékokat állit fel. Abból azokból, hogy a kir. ügyészség egyes tagjainak tévedése, hanyagsága vagy kötelességszegése meg ne akadályozza egyes bűncselekmények megtorlását, de mert következetes és méltányos is, hogy akkor, ha az államnak e czélra szerzett vádhatósága vádat nem emel, vagy az emelt vádat elejti, a sértett közvetlenül a biróságnál kereshesse igazait: a javaslat a sértett a pótmagánvád emelésének jogával ruházza fel.
E jog használatának részleteit a 42. § szabályozza s ez utóbbinak indokolása fogja a pótmagánvád intézményét támogató okokat tüzetesebben kifejteni.
A 2. §-nak utolsó bekezdése röviden utal arra, hogy a főmagánvád eseteiben, vagyis a javaslat 41. §-ában felsorolt vétségek és kihágások tekintetében a sértett a vádnak rendes képviselője. Ez esetekre nézve azért kellett külön intézkedést tenni, mert rájok a 2. §-ban kimondott többi szabályok nem alkalmazhatók. Nevezetesen ez esetekben - ellentétben az első bekezdésnek általános szabályával, - a kir. ügyészség rendszerint nem vesz részt a vád képviseletében és a sértett nem a közvádló helyett, hanem a kir. ügyészséghez való fordulás nélkül, közvetlenül, első sorban és rendszerint kizárólag emeli és képviseli a vádat. Az ide tartozó bűncselekmények oly csekélyebb jelentőségű jogsértések, melyek a jogrendet és az állam közérdekét minimális mértékben érintik, sok esetben pedig a közvádlónak nem is áll módjában megitélni és felismerni, hogy a sértett azokat jogai csorbitásának tekinti-e s megtorlásukra helyez-e valami súlyt. Teljesen indokolt tehát, hogy a törvényhozás e vétségek és kihágások üldözését a sértett akaratától teszi függővé és ezek tekintetében a vádlónak egész tevékenységét, hacsak a közérdek a kir. ügyészségnek beavatkozását nem kivánja (41. § harmadik bekezdés) a sértettre bizza.
Büntető törvénykönyvünk azoknál a bűntetteknél és vétségeknél, melyeket „csak a sértett fél inditványra üldözhetők”-nek nevez (110. §), a sértett fél úgynevezett „indítványának” hiányát a bűnvádi eljárás megindítását kizáró ok gyanánt állitja fel. Már e körülményből is kitűnik, hogy itt részben eljárási természetű intézményről van szó a hogy a sértett félnek „inditvány” kifejezéssel nem egészen szerencsésen megjelölt nyilatkozata nem más, mint a közvád emelésének perjogi előfeltétele. Itt mint ilyennel kell vele foglalkozni.
Tartalmát illetőleg azt, hogy mit kell magában foglalnia, a 90. § második bekezdése határozza meg. E szempontból az indokolásnak az utóbb emlitett §-ra vonatkozó része fog felvilágositást nyujtani. E helyen az intézmény alapja és jellege igényel felvilágositást.
A jogtörténeti kutatások kétségtelenné teszik, hogy a bűncselekményeknek az a csoportja, melynek megjelölésére mai jogi műnyelvünk „a sértett fél indítványára üldözendő” jelzőt használja, a sértett fél egyéni érdekeinek és a családi életnek kiméletére vezethető vissza. Már a római jog, valamint a germán és a frank törvények, később a Carolina a hozzátartozók közt elkövetett vagyon elleni bűncselekményeknek és a házasságtöréseknek üldözését (bizonyos feltételek mellett) csak a sértett fél inditványára engedték meg, kifejezetten azzal indokolván e rendelkezést, hogy a sértettnek és a családi életnek kimélete érdekében nem engedhető meg, hogy a leglényegesebb természetű viszonyokat idegenek feljelentése biróság elé és köztudomásra hozhassa. Habár e bűncselekmények körét a német particularis büntető törvények nagyon kiterjesztették, felállitásuknak alapgondolata ma is az, hogy az állam, ha praeventiv eszközökkel nem birta megóvni polgárát attól, hogy rajta bűncselekményt kövessenek el, legalább mellőzi a bűncselekménynek hivatalból való üldözését, mert ez által ezekben az esetekben csak növelné a sértett szerencsétlenségét, fokozná a csapást, melyet rajta a bűncselekmény ejtett. A bűncselekménynek megtorlására irányuló lépések, bármily titokban kiséreljék meg azok foganatositását, az esetek legnagyobb részében köztudomásra hoznák a sértettnek legdiscretebb családi, házastársi viszonyára vonatkozó körülményeket, a női szemérmet legélénkebben érintő mozzanatokat, vagy a sértettet legalább is a legnagyobb lelki kinzással járó kihallgatásnak vetnék alá.
Teljesen igazolt ennélfogva, ha ezekben az esetekben a javaslat a sértett kimélete érdekében mellőzi a hivatalból való üldözést mindaddig, mig a sértett „inditványá”-nak előterjesztésével kifejezésre nem juttatja azt, hogy érdekei nem kivánják a bűnvádi eljárás mellőzését.
Minden kétség kizárása végett büntető törvénykönyvünk 110. §-ának kiegészitéseül azt is határozottan kijelenti a javaslat, hogy a magáninditvány megtevése előtt sem a kir. ügyészség, sem a rendőri hatóság (85. § első bekezdés) nem teljesithetnek nyomozást, hogy a kir. ügyészség nem emelhet vádat, és ha mégis emelt volna, a biróság nem indithatja meg a bűnvádi eljárást.
A javaslat a nyomozást is a bűnvádi eljárás kiegészitő részének tekinti. A felmerülhető controversiáknak megelőzése czéljából azonban szükségesnek látszott e §-ban a nyomozást külön kiemelni, illetőleg a magáninditvány megtevése előtt a nyomozás teljesitését is kifejezetten kizárni.
A nyomozás alatt szükséges cselekményeknek gyors teljesitésére (például a tettes letartóztatására, a bűnjel lefoglalására) nem egyszer sürgős szükség lehet ugyan, de ha az állam büntető jogának érvényesitését ez esetekben a sértett fél érdekében annak akaratától teszi függővé, nemcsak következetesen, hanem egyuttal helyesen is cselekszik, ha a magáninditvány megtevése előtt a nyomozás teljesitését is megtiltja, mert a fennebb kiemelt szempontokból a sértett fél kiméletével ez sem volna összeegyeztethető.
Magától értendő, hogy ha a nyomozást vezető kir. ügyészség vagy rendőri hatóság csak a nyomozás teljesitése közben veszi észre, hogy a bűncselekmény, mely után kutat, csak magáninditványra üldözhető, ennek hiánya esetében a nyomozást azonnal abban kell hagynia.
A javaslat érvényben hagyja jelenlegi tételes jogunkat abban az irányban, hogy a magáninditvány megtevése után ezeknél a bűncselekményeknél is a kir. ügyészség emeli és képviseli a közvádat. A magáninditványra üldözendő bűncselekmények tehát a javaslat szerint is a közvád esetei közé tartoznak s igy egyenes ellentétben állnak a magánvádra üldözendő vétségekkel és kihágásokkal. Az utóbbiaknál a vádat első sorban és rendszerint kizárólag a sértett mint főmagánvádló képviseli, a magáninditvány megtevésére jogosult ellenben nem lesz ügyfél, nem gyakorol vádlói jogokat. Inditványa alapján a kir, ügyész jár el a vád képviseletében és a magáninditványra jogosultat mint ilyet csak az a jog illeti, hogy azokban az esetekben, a melyekben, és addig az időhatárig, a meddig a törvény ezt megengedi, magánindítványát visszavonhassa, a mi, - elesvén egy perjogi előfeltétel, - az eljárás megszüntetését fogja maga után vonni.
Ha a magáninditvány alapján a kir. ügyészség nem emel vádat vagy azt elejti, a sértett felléphet ugyan pótmagánvádló gyanánt (42. §), de ezt, valamint egyes informativ lépéseket, nem mint magáninditványra jogosult, hanem mint sértett teheti.
A rágalmazásnak és a becsületsértésnek büntető törvénykönyvünk 269-272. §-aiban meghatározott amaz eseteiben, melyek csak felhatalmazás vagy kivánat alapján üldözhetők, a bűnvádi eljárás meginditása a törvénynek fennebb idézett §-ai értelmében csak akkor indítványozható, illetőleg csak akkor rendelhető el, ha a felhatalmazás megadva, illetőleg a kivánat előterjesztve van. Ezt megelőzőleg, tételes anyagi büntetőjogunk és jelenlegi eljárási gyakorlatunk értelmében a kir. ügyészség egyes eljárási cselekmények elrendelése iránt sem tehet inditványt. A B. T. K. 270. §-ának 2. pontjában megjelölt vétségekre nézve ezt az elvet a kir. curiának 22. számú büntetőjogi teljes ülési határozata is érvényre emeli.
Nem tagadható, hogy büntető törvényünknek e rendelkezései a gyakorlatban visszásságokat idézhetnek elő. Ha a bűnvádi eljárás folyamán közreműködésre hivatott hatóságok felhatalmazás, illetőleg kivánat nélkül semmi intézkedést nem tehetnek: akkor az eljárás sikere számos esetben meghiusulhat, illetőleg az eljárás sokszor illusoriussá válhatik. Ily például, ha a becsületsértés vagy a rágalmazás nyomtatvány útján volt elkövetve, a mennyiben a sajtó vétséget tartalmazó röpiratot vagy hirlapot mindaddig nem szabad lefoglalni, mig az erre jogositott hatóság vagy testület a felhatalmazást meg nem adta, vagy mig a sértett külföldi uralkodó vagy államfő kivánatát ki nem fejezte: akkor az illető sajtótermék a legszélesebb körben büntetlenül terjeszthető. Az állam büntető hatóságai összetett kézzel kénytelenek nézni a törvényhozásnak valamelyik háza, az ország legmagasabb közhatóságai vagy a hazánkkal legszorosabb összeköttetésben levő külföldi állam feje vagy diplomatiai képviselője ellen elkövetett sértéseket és rágalmazásokat.
Ilyen visszásságok megszüntetése végett javaslatba kellett hozni büntető törvényünk kérdéses rendelkezéseinek módositását.
A javaslat megengedendőnek találja, hogy a büntető hatóságok a bűncselekmény megtorlására szükséges előkészitő lépéseket, különösen a sürgős intézkedéseket ez esetekben is haladék nélkül, illetőleg a felhatalmazást vagy kivánatot be nem várva, hivatalból megtehessék. Indokolja a javaslatnak ezt az álláspontját az is, hogy ezekben az esetekben a felhatalmazás megadása, illetőleg a kivánat kijelentése a rendes, azoknak elmulasztása pedig a kivételes eset.
Minthogy azonban ilyen eset mégis előállhat, nem mutatkozott czélszerűnek az, hogy a felhatalmazás vagy kivánat bevárása nélkül meginditott eljárás teljesen lefolytatható és befejezhető legyen. Ezek az ügyek közhivatali, politikai, esetleg nemzetközi szempontból kényes kérdéseket is viszonyokat érintenek, melyeket nem az állam büntető hatóságai, hanem az illető politikai testület (B. T. K. 269. §), közhatóság (270-271. §), vagy a külföldi állam kormánya (272. §) jogosultak és hivatottak mérlegelni. A javaslat tehát csak a per előkészitő szakában engedi meg az eljárásnak hivatalból való folytatását. A 4. § e szak gyanánt a vizsgálatot, azokban az esetekben pedig, melyekben vizsgálatnak nincs helye, a nyomozást jelöli meg. Ezek alatt a sürgős eljárási cselekmények teljesithetők, de ha a pernek ebben a szakában a kir. ügyészség felhatalmazást nem kapott vagy kivánatról nem értesült: a vádiratot nem nyujthatja be, s ha mégis beadta volna, a biróság az eljárás folytatásának egyik előfeltétele hiányában, az eljárást megszünetni köteles (264. § 4. pont).
Magától értendő, hogy ha a kir. ügyészség a nyomozás vagy a vizsgálat alatt biztos tudomást szerez arról, hogy a jogositott közhatóság nem kivánja a bűnvádi eljárás meginditását: a további nyomozást haladék nélkül abban hagyni, illetőleg a már emelt vádat azonnal elejteni tartozik.
Viszont a kir. ügyészségnek mindazokban az esetekben, melyekben az e csoportba tartozó bűncselekmény miatt az eljárás meginditásának helyét látja, a felhatalmazás, illetőleg kivánat kieszközlése végett a megfelelő lépéseket hivatalból kell megtennie.
A büntető perrel kapcsolatosan elbirálandó magánjogi igénynyel (az adhaesio, vagy simultan eljárás nevek alatt ismert intézménynyel) a javaslat 5. és 6. §-ai foglalkoznak. Azzal, hogy a polgári jog kérdései a bűnügygyel kapcsolatosan intézhetők el, a javaslat a törvényhozások túlnyomó többségének álláspontját foglalta el. Ma már általában az opportunitás szempontja győzött abban a vitában; vajjon megengedhető-e, hogy oly különböző tartalmú igényeket, milyenek a közjogi vádban és a magánjogi keresetben foglaltak, egyazon eljárás fonalán és egyazon itéletben döntsenek el s vajjon nem sérti-e meg a hatáskörök elkülönitését és függetlenségét az, ha a büntető biró polgári követelések fölött itélő?
A magánjogi igényt érvényesitő inditvány mindenesetre polgári kereset, tekintet nélkül arra, milyen biróság előtt érvényesitik; az is kétségtelen, hogy a jurisdictióknak mereven elvi elválasztása az itélkezés ilyetén egyesitése ellen szól. Voltak is régibb törvényhozások, melyek a magánjogi kérdést kizárólag a polgári biró elé utalták (például az 1848-iki bajor, az 1857-iki oldenburgi), vagy csak feltételesen engedték meg az arra való kiterjeszkedést (például az 1864-iki badeni); képzelhető továbbá oly rendszer is, milyent az 1843-iki magyar javaslat (236-238. §) tervezett, mely szerint a büntető biróság a büntető eljárásnak mintegy mellékprocedurája gyanánt, külön polgári pert folytat le. Azonban a perjog czélszerűségi követelményei az egyesités és az egy perben való elbirálás mellett döntenek. A polgári itélet szempontjából ugyanis a büntető itélet praejudicialis, vagyis az abban megállapitott bűnösség úgy viszonylik a magánjogi kötelezettséghez, mint a jogalap a kereseti kérelemhez. A magyar polgári perrendtartás nyelvén szólva (64. §) „a büntető itélet tartalmazza azt a jogalapot és azokat a tényeket, melyekből (felperes) követelését származtatja”. Egyszerű logicai következtetés ez, melyet éppen az a biró vonhat le legbiztosabban, ki az előleges kérdést megoldotta s ha a kárositott fellépett a büntető perben, a vita tényleg inter partes folyt is. Nem volna czélszerű e logikai teendőt kettéválasztani, annál kevésbbé, mert a büntető itéletben foglalt bűnösségi tényalapot a res judicata oltalmában kell részesiteni, s igy azt úgy sem lehetne magánjogi úton ujabb megvitatás alá bocsátani.
Ezekhez járul az a körülmény is, hogy oly esetekben, midőn a magánjogi sérelem mennyiségének megállapitása a büntető törvény alkalmazása czéljából szükséges, a büntető birónak mulhatatlanul kell adni ily „polgári” hatáskört s a javaslat 486. §-a világosan igy is rendelkezik. Kétségtelen, hogy az esetek túlnyomó többsége olyan, hogy e mennyiségi megállapitásra a büntető itélet szempontjából is szükség van, csak a már elvégzett birói munka ismétlése volna tehát és egyértelmű volna a pereknek fölösleges szaporitásával, ha például a kár nagysága vagy a tulajdonjog kérdése polgári úton ujból nyomozás tárgyává volna téve.
Az ujabb törvényhozások majdnem kivétel nélkül elfogadják a javaslat 5. §-ának első és második bekezdéseiben megengedett adhaesionalis eljárást, igy a franczia (3. czikk első bekezdés), az olasz (4. czikk első bekezdés), az ausztriai (47. §), a belga „Code d’instruction criminelle” első fejezetét pótló 1878. évi április 17-iki novella 4. czikkének első bekezdése; az 1884. évi október hó 25-ikéről kelt genfi Code d’instruction pénale 5. czikk első bekezdés; az 1887. évi norvég perrendtartás 3. §-a - Kivétel csak a német birodalmi büntető perrendtartás, mely ennek megengedését hallgatag mellőzi, de az a német szakirodalomban alapos kifogás tárgya.
Abból, hogy a javaslat 5. §-ának első bekezdése csak megengedi, hogy a sértett magánjogi igényét a bűnvádi eljárás alatt érvényesíthesse, - világos, hogy a sértett nincs elzárva attól, hogy közvetlenül a polgári biróságnál adhasson be keresetet. Czélszerűségi szempontból bármennyire óhajtja is a javaslat az adhaesio megvalósitását, még sem kiván annak oly értelmet adni, mintha a magánjogi igény érvényesitését kötelezőleg hozzá kellene csatolni a bűnperhez. A javaslat e részben is csatlakozott a franczia (3. cz. 2. bekezdés), az olasz (4. cz. 2. bekezdés), a belga (4. cz. második bek.) és a genfi (5. cz., 2. bekezdés) törvények idevágó rendelkezéseihez. Természetesen a polgári perrendtartásba fog tartozni annak meghatározása, hogy a magánjogi igény a polgári biróság előtt minő feltételek alatt érvényesithető és hogy mily viszonyban, illetőleg minő összefüggésben van a bűnvádi eljárással.
Az adhaesio megengedésének elvi kijelentésével azonban a magánjogi igények érvényesitésének kérdése még koránt sincs megoldvam a mennyiben még számos részlet is szabályozandó.
Az adhaesio tanának azt a két alaptételét, hogy a magánjogi igényt a bűnvádi eljárás alatt kik, kik ellen és az eljárásnak minő szakáig érvényesithetik (5. § első és második bekezdés), valamint azt az elvet, hogy a magánjogi igény mikor utasitandó polgári perre (5. § harmadik bekezdés): végül azokat az eseteket, melyekben a magánjogi igényt csak a polgári biróság előtt lehet érvényesiteni (6. §) - a javaslat az eljárásnak minden szakára nézve közös, általános rendelkezések közé vette fel. Ellenben a magánjogi igény érvényesitésének többi részleteit (486-491. §), valamint ezek biztositásának szabályait (492-493. §) egy külön - a XXVII. - fejezetbe foglalt össze.
„Magánjogi igény” kifejezéssel a javaslat a bűncselekményből származó kötelemnek (obligatio ex delicto) egész körét kivánja megjelölni. E kifejezés alatt tehát értendő mind az okozott kárnak (damnum emergens) megtéritésére, mind az elmaradt haszonnak (lucrum cessans) pótlására, továbbá az elvett vagy elvont tárgy visszaadására, a birtokba való visszahelyezésre, illetőleg a birtokba bocsátásra irányuló igény.
A magánjogi igénynek a büntető biróság előtt való érvényesitésére az 5. § első bekezdése szerint a sértett, vagyis az jogosult, a „kinek bármely jogát sértette vagy veszélyeztette az elkövetett vagy megkisérlett bűncselekmény” (13. § hatodik bekezdés). Magánjogi igényt érvényesithetnek azonban - a magánjog általános elvei szerint, de a 13. § nyolczadik bekezdéséből is világosan kitetszőleg, - a sértettnek jogutódai és törvényes képviselője is és pedig az utóbbi a sértett képviseletében annak igényét, a jogutódok pedig szerzett származékos igényöket.
Ha a sértett vagy törvényes képviselője, illetőleg jogutódai, a magánjogi igény érvényesitése végett a bűnvádi eljárásnak egy meghatározott szakáig, nevezetesen az elsőfokú eljárás alatt léptek fel a büntető biróság előtt, a magánfelet megillető önálló perjogi hatáskört nyerik. (5. §)
A magánjogi igény a büntető biróságnál is természetszerűleg mindazok ellen érvényesithetők, a kikre a bűncselekményből kötelem hárult. Ezek a javaslat 5. §-ának első bekezdése szerint: a tettes, illetőleg a mennyiben a bűncselekményt többen együtt vagy közösen követték el (1878. évi V. tc. 70. §), a tettestársak, továbbá a többi részes, vagyis a büntető törvénykönyv 69. §-ában foglalt meghatározás értelmében a felbujtó és a bűnsegéd, végre az orgazda (1878. évi V. tc. 370. §) és a bűnpártoló (B. T. K. 374. §). Mindezek egyetemlegesen, azaz egy mindnyájáért és mindnyája egyért felelősek. Ellenben a tettesnek, a részesnek, az orgazdának vagy a bűnpártolónak jogutódai ellen a magánjogi igényt természetesen nem lehet a büntető biróságnál érvényesiteni, mert reájok a bűnvádi eljárás nem terjed ki.
A javaslat 5. és 51. §-ainak első bekezdése szerint a sértett és törvényes képviselője, illetőleg jogutódai magánjogi igényöket az elsőfokú biróság előtt folyó eljárás alatt érvényesithetik. A javaslat csak ez érvényesités végső határát kivánja megjelölni. A magánjogi igény tehát bejelenthető a feljelentésben (89. §) vagy a magán inditványban (90. §) mindazoknál a hatóságoknál, melyeknél ezek tehetők (89. § második bekezdés), továbbá a nyomozás alatt a nyomozást teljesitő kir. ügyészségnél (92. §), illetőleg rendőri hatóságnál (85. § első bekezdés). A vizsgálat szakában a bejelentés az eljáró biróságnál vagy kir. ügyészségnél történhetik. Kétségtelenül helye van a magánjogi igény bejelentéseinek a magánvádló részéről beadott vádiratban (277. § első bekezdés), a főtárgyalás kitűzése után, valamint a főtárgyalás alatt pedig magánál a törvényszéknél, illetőleg esküdtbiróságnál. A bejelentésnek záros határideje a főtárgyalás befejezésével, vagyis az ügynek itélet alá bocsátásával végződik. A törvényszéknél tartott főtárgyaláson tehát a magánjogi igény addig jelenthető be, mig a biróság itélethozás czéljából zárt ülésre nem ül össze (321. § első bekezdés) és e végből vissza nem vonul a főtárgyalás terméből vagy azt ki nem üritteti; az esküdtbirósági főtárgyaláson pedig addig, mig az esküdtekhez intézett kérdéseket meg nem állapitották (363. § első bekezdés).
A járásbirósági eljárásban az érvényesités a feljelentésben vagy a vádinditványban (525. § első bekezdés), a járásbiróságnál tett előterjesztéssel; végre a tárgyaláson ennek befejezéseig (541. § ötödik bekezdés) történhetik.
Ez esetben a biróság köteles a kellő időben érvényesitett magánjogi igényre nézve az itéletben intézkedni (327. § második bekezdés e) pont; 337. és 542. §-ok első bekezdés.)
A magánjogi igénynek az eljárás felebbviteli szakában való érvényesítését azért zárja ki a javaslat, mert ez megzavarná a forumok természetes sorrendjét, gyakran késleltetné a bűnvádi per lefolytatását és nem egyszer szolgáltatna alkalmat a felebbviteli főtárgyalás elhalasztására.
Ezzel a megszoritással mindazok a fennebb már részletezett nyomós okok, melyek a magánjogi igénynek lehetőleg a bűnvádi eljárás alatt leendő elbirálása mellett szólnak, egyúttal támogatják a javaslatnak azt az intézkedést, hogy ez igény érvényesitése a bűnvádi pernek lehetőleg késő szakáig s különösen a főeljárásban is meg legyen engedve. Kivánatos, hogy ne támadjon egy igényből két per: a bűnvádi és a polgári. Kivánatos, hogy a magánjogi igény tárgyában ne keletkezhessék olyan polgári itélet, mely különböznék a büntető biróság döntésétől. Meg kell tehát könnyiteni, illetőleg a pernek későbbi szakában is meg kell engedni ez igény érvényesitését.
Ehhez járul az a tekintet, hogy az olyan rendelkezés, mely a magánjogi igény érvényesitését a per-előkészitő szakra szoritaná, arra az eredményre vezetne, hogy a kevesebb értelmiséggel biró vagy az alsóbb néposztályból kikerülő sértettek nagy része gyakran el volna zárva magánjogi igényének a büntető biróság előtt való érvényesitésétől, mert elmulasztaná annak kellő időben való bejelentését.
Végül nem hagyható figyelmen kivül az a nagy visszásság, mely abból eredne, ha a biróság - ámbár teljes meggyőződést szerzett volna a magánjogi igény alaposságáról és a megállapitandó kártérités összegéről - csupán abból az okból volna elzárva annak megitélésétől, mert a sértett ez iránti kérelmet későn terjesztette elő.
Egyébként a magánjogi igénynek a főeljárás alatt való érvényesitéséből a terheltre sem hárul jogsérelem, mert indokolt szükség esetében a terhelt védelmének ez irányban való előkészitése végett is elrendelheti a biróság a főtárgyalás elnapolását (336. § 4. pont), vagy pedig az 5. § harmadik bekezdése alapján a magánjogi igényt, melynek tisztába hozása az ügy befejezését gátolná, polgári perre utasithatja.
A magánjogi igény érvényesitése a bűnvád emelésétől és képviseletétől, alapjában, természetében és czéljában annyira különbözik, hogy a javaslat egyáltalán nem találta szükségesnek e két intézménynek ellentétes és egymástól teljesen független voltát valamely külön rendelkezéssel kiemelni. Különösen nem volt szükséges külön kimondani azt az elméleti jellegű alaptételt, hogy az a sértett is felléphet magánfél (51. §) gyanánt, illetőleg magánjogi igényét az is érvényesitheti, a ki nem pótmagánvádló (42. §) vagy csatlakozó (45. §), sem nem inditványozza a bizonyitás kiegészitését (50. §). A magánvádlónak vagy a csatlakozónak jogköre, valamint a sértettet a bizonyitó anyag megszerzése körül illető jogok teljesen különállók és függetlenek a magánfél jogkörétől, melytől tárgyuk, rendeltetésök, czéljuk és jellegöknél fogva egészen különböznek.
A fennebbiek alapján magától értendő, hogy a sértettnek a magánjogi igény tekintetében kötött egyezkedése vagy ez igényről való lemondása egyáltalán nem gátolja meg azt, hogy mint magánvádló léphessen fel. Az sem lehet kétséges, hogy a sértettnek emlitett lemondása vagy egyeskedése semmi befolyást sem gyakorolhat a vádnak a kir. ügyészség által való képviseletére és nem érinti a bűnvádi eljárás továbbfolytatását.
A fennebbiekben már ismételve rá volt mutatva ama visszásságokra, melyek abból erednek, ha a magánjogi igény tárgyában mind a büntető, mind a polgári biróság eljár. Eltekintve attól, hogy ugyanannak az ügynek kétszeres tárgyalása kétszeres munkával járna, felidézné egyuttal az ellentétes itéletek hozásának veszélyét, a mi nagy mértékben alkalmas csökkenteni az igazságszolgáltatás méltóságát és komolyságát.
E visszásságok csak akkép hárithatók el, ha a törvény kizárja a magánjogi igénynek a büntető biróság előtt való érvényesitését mindazokban az esetekben, midőn a sértett e tárgyban már polgári keresetet inditott és külön polgári per van folyamatban, vagy ha a polgári biróság már itélt a magánjogi igény felett.
E két esetet akarja az 5. § harmadik bekezdése megjelölni. Ama szavak alatt: „ha a magánjogi igényre nézve a polgári biróság már itélt”, a javaslat azt az esetet érti, midőn a külön inditott polgári per már be van fejezve olyan, bár nem jogerős határozattal, mely érdemben döntött a magánjogi igény felett.
Meg kellett még oldani azt a kérdést is, hogy a büntető biróság miként szerezzen tudomást a külön polgári pernek folyamatban létéről, vagy befejezéséről. A javaslat világosan ki akarta zárni azt, hogy a büntető biró kénytelen legyen ez irányban hivatalból kutatni. Ilyen hivatalból való nyomozás a büntető biróra új teendőket róna, számos esetben a bűnvádi eljárás elhuzódását, a főtárgyalásnak félbeszakitását és elnapolását idézné elő és szorosan véve azt tenné szükségessé, hogy a büntető biróság minden olyan ügyben, melyben a sértett magánjogi igényt érvényesit, az ország összes polgári biróságaihoz megkeresést intézzem az iránt: vajjon nincs-e ott a bűncselekményből kifolyó polgári per folyamatban.
Világos tehát, hogy az emlitett körülmény hivatalból nem nyomozható. Minthogy pedig a sértettet is lehetetlen volt annak a negativ körülménynek bizonyitására kötelezni, hogy ő nem inditott polgári pert: teljesen indokolt az 5. § harmadik bekezdésének az a rendelkezése, hogy a polgári perre utasitásnak akkor van helye, ha a polgári pernek befejezett volta, illetőleg folyamatban léte „bizonyitva van”.
Ezzel az objectiv szerkezettel a javaslat kifejezi azt, hogy a büntető biró a polgári pert egyáltalán nem köteles hivatalból nyomozni.
Nem lehetett közelebbről meghatározni, hogy kit illet a bizonyitás terhe. Minthogy a magánjogi igény a tettes, a felbujtó, a bűnsegéd, az orgazda és a bűnpártoló ellen érvényesithető, bizonyos, hogy a harmadik bekezdésben érintett bizonyitás első sorban a most emlitetteknek fog érdekében állni. Helyettök azonban bizonyitékokat szolgáltathatnak hozzátartozójuk, védőjük. Érdekében állhat ez a bizonyitás a terheltnek hitelezőinek, vagy velök kötelmi viszonyban levő más egyénnek is. De nincsenek ettől elzárva más, teljesen idegen egyének sem. Szóval a bizonyitó egyénnek kiléte teljesen közömbös, a javaslat csak magát a bizonyitás tényét kivánja meg.
Nem szorul indokolásra, hogy a magánjogi igénynek a bűnvádi perrel kapcsolatos érvényesitése csak abban a terjedelemben engedhető meg, hogy ez ne gátolja a büntető igazságszolgáltatásnak szabályszerű és gyors menetét. Nem engedhető tehát meg az adhaesio, ha a magánjogi kérdés annyira bonyolódott, vagy bizonyitása oly hosszadalmas, hogy tisztába hozása jelentékenyen késleltetné a bűnvádi eljárás befejezését. Ez okokból rendeli az 5. § harmadik bekezdése, hogy hasonló esetben a magánjogi igényt polgári perre kell utasitani.
E szükség beálltának mérlegelése és eldöntése a büntető biró cognitiójának tárgya. Helyesen fogja tenni a büntető biróság, ha a polgári perre utasitást mindazokban az esetekben elrendeli, midőn a magánjogi igénynek a bűnper folyamán való érvényesitése a büntető igazságszolgáltatás czéljaival össze nem férő eredményeket idézne elő. Ilyen eset volna, ha a magánjogi igény tisztába hozása gátolná a terhelt előzetes letartóztatásának vagy vizsgálati fogságának megszüntetését. A mennyiben a bűnvádi ügy teljesen megérett az itélettel való eldöntésre, nem volna helyes a terheltet csupán azért fosztani meg továbbra is személyes szabadságától, mert a kártéritési követelés fenforgása felett való döntés vagy összegének meghatározása további nyomozást tenne szükségessé. A személyes szabadság szempontja kétség nélkül sokkal jelentékenyebb, mint az az érdek, hogy a magánjogi igény eldöntése a bűnvádi eljárással kapcsolatosan történjék.
A polgári perre utasitó határozat ellen az 5. § utolsó bekezdése értelmében nincs helye perorvoslatnak. A javaslatnak e rendelkezése megegyez jelenlegi birósági gyakorlatunkkal. Ugyanezt az elvet mondta ki a kir. curiának 1882. évi április hó 5-én 9524/81. sz. alatt hozott határozata.) A rendelkezést kellően igazolja az az általános indokolásban már hangsúlyozott szempont is, hogy a felső biróságok munkával való túlhalmozottságának lehető csökkentése végett a perorvoslatok, a mennyiben ezt a jó és helyes büntető törvénykezés tekintetei megengedik, korlátozva legyenek.
E korlátozás kétségen felül sokkal inkább megengedhető abban az irányban, melyben egy a bűnvádi eljárás keretébe szorosan véve úgy sem tartozó igénynek más perútra való utalásáról van szó, mintsem azokban az esetekben, a melyekben a büntető biró a személyes szabadság vagy a büntető igazságszolgáltatásnak más fontos tárgyai felett határoz.
Egyébként bizton remélhető, hogy első fokú biróságaink a perreutasitás jogával soha sem fognak pusztán kényelmi szempontból élni.
A dolog természeténél fogva a polgári perrendtartásba tartozik annak tüzetes szabályozása, hogy a bűncselekményből származó kötelem miként és mily feltételek alatt érvényesithető a polgári biróság előtt.
A 6. §-nak a büntető biróságok hatásköre szempontjából negativ jellegű intézkedései kiegészitik a polgári perrendtartásnak idevágó szabályait, tudniillik meghatározzák azokat az esetet, melyekben a magánjogi igénynek büntető biróság előtt való érvényesitése ki van zárva.
A 6. § 1. pontja nem szorul indokolásra. Az adhaesio már nevénél és természeténél fogva nem önálló polgári per a büntető biróság előtt, hanem csak járulékos része a bűnvádi eljárásnak, melyhez csak csatlakozik. Ha tehát bűnper nem inditható, akár azért, mert nincs bűncselekmény, akár azért, mert a bűnvádi eljárás meginditását kizáró okok forognak fenn, minő a magáninditvány hiánya, az elévülés, a kir. kegyelem, a terhelt halála, akkor a magánjogi igény megitélését a büntető biróság előtt természetesen nem is lehet kérni. Ugyanez a szempont indokolja a polgári perre utasitást abban az esetben is (6. § 2. pont), midőn a bűnvádi eljárás határozatlan időre fel van függesztve. A javaslat 265. §-ában részletezett ez esetekben nem egyszer kétséges lehet, hogy a bűnvádi eljárás egyáltalán folytatható lesz-e, a büntető biró tehát a felfüggesztés tartama alatt nem kötelezhető a magánjogi igény felett való határozásra.
A büntető parancs (532-535. §) a javaslat rendelkezései értelmében soha sem terjedhet ki a magánjogi igény elbirálására. A mennyiben tehát a járásbiróság a feljelentést vagy a kir. ügyészség inditványát büntető parancs kibocsátásával intézte el, a sértett magánjogi igényével csak a polgári biróság előtt léphet fel.
A 6. §-nak nemleges rendelkezései nemcsak a büntető, hanem a polgári biróra is kötelezők és pedig az utóbbira positiv irányban. Azokból ugyanis kétségen felül áll, hogy a polgári biróság ez esetekben nem tagadhatja meg a polgári eljárás meginditását vagy folytatását. Például ha a sértett kártéritési pert indit olyan bűncselekmény alapján, mely csak magáninditványra üldözhető, a polgári biróság akkor is köteles eljárni, ha megállapitotta, hogy magáninditvány nem volt téve, vagy kellő időben vissza volt vonva.
Számos esetben az anyagi büntetőjog a cselekménynek köz- vagy magánjogi tulajdonságaitól, vagy a tettesnek köz- vagy magánjogi viszonyaitól teszi függővé a büntetendőséget. A büntető birónak az anyagi jog alkalmazása czéljából tisztába kell jönnie ama kérdésekkel. Sőt a bűnvádi eljárás kezelésénél is merülhetnek fel kérdések, melyeknek megoldását nem a büntető jog terén, hanem más jogvidéken kell keresni, szükségessé tehetik ezt pl. az alaki jognak ama rendelkezései, melyek a tanuzási képességet, vagy mentességet köz- vagy magánjogi feltételekhez kötik. Ezeket az eseteket szabályozza a javaslat 7. §-a.
A bűnvádi eljárás alkotásánál gondoskodni kell e kérdések illetékes birájáról is, s e részben csak két út között lehet választani: vagy a büntető birót kell e teendővel felruházni, vagy a hatásköri szabályok szerint illetékes rendes hatóságra kell a megoldást bizni.
Az utóbbi rendszer követelménye az, hogy a bűnvádi eljárás meg nem indítható és ha megindították, felfüggesztendő addig, mig az előleges kérdés foruma nem döntött; további folyománya pedig az, hogy a büntető biró az előleges döntést kötelezőnek tartozik elfogadni.
A problema megoldásánál következő főbb szempontok vezérelhetik a törvényhozót.
Általános szabály, hogy az ügy birája van hivatva mindazoknak a jogi és ténykérdéseknek eldöntésére, melyeknek az érdemben hozandó itélet tekintetéből fontosságuk van. Az a logicai teendő, melyből az itélethozás áll, nem engedi meg, hogy az okoskodás lánczolatára más elmék gondolkozásának eredményei kényszeritő befolyással legyenek. A per egyes elemeit egyazon szabályok szerint és az itélőbiró egyéni gondolkozásmódjának következetes alkalmazásával kell mérlegelni, különben az itélethozás mechanicus cselekménynyé válnék, mely a peren kivül megállapitott tények és nézetek benső kapcsolat nélküli összerakásából állana. Az itélet szellemi egységének szüksége minden czélszerűségi tekintet nélkül is kivánatossá teszi tehát, hogy az egész ügy lehetőleg egy biró megfontolásának legyen alávetve. E szabálytól csak egyes esetekben és csak ott történhetik kivétel, a hol ezt egyéb fontos tekintetek parancsolják.
E felfogásból indult ki a javaslat, midőn elv gyanánt fogadta el, hogy a praejudicialis kérdések eldöntése a büntető biró hatáskörébe tartozik.
Vitán kivül áll e rendelkezés helyessége azokra az esetekre nézve, melyekben maga a civilis érdekű cselekmény maga a bűntett, vagy ennek egyik alkotó része, ilyenkor a polgári kérdés azonos a büntetőjogi tényállással, vele együttesen áll és dől meg: a döntés tehát kétségkivül a büntetőbiró hatáskörébe esik.
De van olyan elmélet, mely a most emlitett kérdéseket megkülönbözteti azoktól, a melyek a vádinditás feltételei ugyan, de a melyek szorosan véve még sem tartoznak a bűncselekmény tényálladékához. Ezekre nézve e tan, melynek főkép Francziaországban vannak képviselői, a bűnvád felett való határozást a polgári birónak előleges döntésétől teszi függővé. Alakilag véve sajátképen csak itt van szó praejudiciumról.
De e megkülönböztetés alig állhat meg. Mindazok a tények, melyek a cselekmény büntetendőségére, minőségére, a bűnvádi eljárás meginditására vagy kizárására vonatkoznak, részei az oszthatatlan tényállásnak, tehát az érdemben itélő biróság természetes hatáskörébe tartoznak. Ugyanez áll az eljárás alakiságait érdeklő kérdésekről, annál az elvnél fogva, hogy a kereset birája a kifogások birája is.
A franczia törvény is csak két esetben teszi a büntető eljárást az előleges polgári pertől függővé; de e rendelkezések indító okaira nézve jellemző, hogy egyik sem a büntető perrendtartásban fordul elő, hanem az egyik a polgári törvénykönyvben, a másik az erdei törvényben. Az utóbbit itt teljesen mellőzhetjük. Ellenben igen tanulságosak a franczia polgári törvénykönyvnek idevágó rendelkezései.
A „Code civil” 326. czikke kijelenti, hogy a polgári állapot kérdéseinek eldöntésére kizárólag a polgári biróságok hivatvák. Ezzel összefüggésben kimondja aztán a 327. czikk, hogy a családi állás elleni bűntett (suppression d’état) miatt a bűnvádi eljárás nem indítható meg addig, mig a polgári biró a status kérdésében nem itélt.
A franczia törvényhozás ama sajátszerű álláspont szerint rendelkezett itt, melyet a status kérdéseivel szemben általában elfoglalt. A franczia polgári jog annyira félti a társadalom nyugalmát a polgári állapot bolygatásától, hogy a statusváltozásoknak néha erőszakos eszközökkel is utját állja. Ez okból tiltja el az apasági keresetet (340. cz.) és ez okból neheziti a bizonyitást ama perekben, melyek a családi állapot megváltoztatását czélozzák (322. sk. cz.). Az utóbbi korlátozás különösen abban áll, hogy az anyakönyvbe jegyzett, vagy a gyakorlat által bizonyitott fiusági viszony ellenkezőjét nem engedi tanukkal bizonyitani, hanem legalább nem teljes irásos bizonyitékot (commencement de preuve par écrit) kiván.
A bizonyítás ily megszorításának természetesen nem lehet helye a büntető eljárásban, mert ez az anyagi valóságra törekedvén, a bizonyítékok legfontosabb faját, a tanukat, nem zárhatja ki. De éppen ezért megtörténhetnék, hogy a büntető per használtatnék fel polgárjogi jelentőségű oly tények megállapitására, melyek rendes birájuk előtt ily módon nem is volnának bizonyíthatók. Ily kerülő úton mégis előállhatna ama társadalmi helyzet, melyet a franczia jog - helyesen-e vagy nem? az más kérdés, - veszélyesnek tart.
Ez az oka, hogy a családi állás elleni bűntettek esetében, - de csakis ezekben, mert más statuskérdésekre a rendelkezés nem terjed ki, - a franczia jog, az általánosan érvényesnek ismert szabálytól eltérőleg, előleges polgári itélettől tette függővé a közvádat.
A franczia jog e kivételes intézkedése, mely egészen sajátszerű polgári törvényhozásban találja magyarázatát, reánk nézve nem lehet irányadó, de jellemző adat gyanánt mégis érdemes felemliteni, hogy a lényegileg franczia alapokon álló belga polgári törvényhozás a franczia törvény exclusiv szigorát enyhíteni látta czélszerűnek. Az olasz bűnvádi eljárás a franczia polgári törvényből átveszi a statuskérdésekre vonatkozó rendelkezést (32. §) és megtoldja (33. §) azzal a szabálylyal, hogy ha a büntető per folyamán a tulajdont vagy más dologi jogot illető oly kifogásokat tesznek, melyeknek alapossága esetén a büntetendőség ki van zárva, úgy a bűnvádi eljárás felfüggeszthető, záros határidő adatván a terheltnek a polgárjogi döntés kieszközlésére.
Az előleges kérdések problémáját egyébiránt részben ama szempontok szerint is kell megitélni, melyek az adhaesióra nézve általában el vannak fogadva. Ezekről már fennebb, az 5. és 6. szakaszok indokolásában volt szó. Logikailag csak annyi különbség van a két eset között, hogy amott a bűntető itélet szolgál praejudiciumul, emitt pedig a polgári jognak és itéletnek van hasonló szerepe. De éppen ez azonosság folytán áll az is, hogy az elméleti aggodalmak, melyek a magánjogi következményeknek a büntető itéletben való kimondása ellen felhozhatók, épp oly súlylyal érvényesithetők az ellen is, hogy a büntető biró magánjogi előleges kérdések eldöntésébe bocsátkozzék. Szükséges tehát az ellenvetést itt is megfontolni.
A mennyiben csak a jurisdictiók határának megóvásáról van szó, aránylag könnyű lesz az elhatározás a törvényhozásra nézve. Eléggé biztos támpontokat talál a büntető per természetében és czéljában s a hatáskörök elválasztásának érdekei korántsem oly fontosak, hogy miattok a bűnvádi eljárás feladatai koczkáztathatók volnának. A jurisdictiók elszigetelése nem mehet annyira, hogy a per tiz, vagy több darabra apróztassék, a szerint, a hány nem szigorúan büntetőjogi kérdés van befolyással az itéletre, mert ezzel a büntető eljárás lebonyolitását, a bűncselekménynek gyors megtorlását s így a büntető törvénykezés egyik főczélját veszélyeztetné.
Ily túlhajtásra annál kevésbbé van szükség, mert világos, hogy ez előleges kérdések jogi megítélésénél ama szabályok lesznek irányadók, melyeknek e kérdések saját jogvidékükön alávetvék. A büntető biró is kötve van ama törvényekhez. Anyagilag tehát nem történhetik sérelem; mert ha a bűncselekmény minősítése pl. valamely polgári actus értelmezésétől függ, úgy ez ama szabályok szerint fog történni, melyek a magánjogi magyarázat teendőjére nézve általánosságban fennállanak.
De a szakasz rendelkezése a polgári jogrendet közvetlenül nem is érinti.
Nem arról van itt szó, hogy az adhaesionalis ítéletben a polgári ügy inter partes miként intéztessék el, hanem csak arról, hogy a büntető biró a büntető törvény alkalmazhatósága szempontjából oldja meg a polgári kérdést, mely tulajdonképen a bűncselekmény tény-eleme. A büntető biróságnak eme megállapitásában annál inkább meg lehet nyugodni, mert csak az anyagi valóság kipuhatolására törekszik s mert erre eszközei számosabbak és megbizhatóbbak, mint azok, melyekkel a polgári biró rendelkezik. A polgári jogra vonatkozólag azonban döntésének nem lehet közvetlen és kényszeritő ereje. Ha a büntető ítélet, a Btk. 280. §-át alkalmazván, „felmenő ágbeli törvényes rokonon” elkövetett szándékos emberölést állapít meg: ezzel senki sem fogja az apaság vagy a tartás kérdését megoldottnak tekinteni. Ha a büntető biró valakit magyar honosul büntet: ebből nem következik, hogy az illetékes közigazgatási hatóság saját hatáskörében, az illetőt külföldinek nem tekinthetné és pl. utólag nem honossíthatná. Ha a hivatalos hatalommal való visszaéléssel vádolt egyén a Btk. 474. §-a értelmében, törvényes felsőségének jogos hatáskörében kiadott rendeletére hivatkozik s a büntető biró az intézkedés törvényességének méltatásába bocsátkozik: ezzel nincs preajudicálva vannak, hogy azt az intézkedést pl. a fegyelmi hatóság máskép itélje meg.
Az az ellenvetés tehát, hogy a nem büntetőjogi kérdésekre való kiterjeszkedés idegen jurisdictióba való beavatkozást jelent, nem állhat meg.
Mindezekhez járul az itélkezés technikájának az a fontos ténye, hogy az előleges kérdés megfontolása és ezzel a másik hatáskörbe való átnyulás, a gyakorlatban el sem kerülhető. Ha csak minden köz- vagy magánjogi tartalmú érvelésre a pert okvetetlenül felfüggeszteni, s igy az eljárás megszakitását teljesen a terhelt kezébe adni nem akarjuk: úgy múlhatatlanul a büntető biró döntésére kell hagynunk legalább annak megítélését, hogy pl. jogosult személy hozta-e fel a kifogást és hogy az állitott tényekre van-e legalább valószinűségi bizonyítéka. Pedig világos, hogy már e kérdések sem dönthetők el a nélkül, hogy a büntető biró az idegen jog területén ne mozogna.
Némileg nehezebb az elhatározás arra az esetre nézve, midőn a büntető biró előbb kelt polgári itélettel áll szemben. Ha azonban a két jogterület természetét tekintjük, szintén a büntető itélet teljes függetlenségét kell elismernünk.
A büntető jogszolgáltatás az anyagi valóság megállapitását tartja szem előtt, mig a polgári törvénykezés beéri az u. n. alaki igazsággal. Lehetetlen tehát az utóbbinak határozatait az előbbire nézve kötelező erővel felruházni. A polgári biró itélete esetleg oly alapokon épülhet fel, melyek a büntető itélet elemei gyanánt nem szolgálhatnak: vélelmekre, hallgatag elismerésekre, a felek mulasztásaira támaszkodhatik. Az ilykép megállapitott tények gyakran nem vágnak össze az anyagi valósággal (pl. az ellenfél hallgatása következtében polgári úton valódinak itélt okirat tényleg hamis lehet). Ha tehát a polgári eljárás eredményét a büntető ítéletre kötelezővé tennők, közvetve oly processualis elveket vinnénk a büntető törvénykezésbe, melyek ennek rendszerével homlokegyenest ellenkeznek.
A büntető törvénykezésnek a fentebbiekben indokolt függetlenségét a javaslat megvalósítani igyekszik.
A 7. § első bekezdése általánosságban kimondja az elvi alaptételt, hogy mind a köz-, mind a magánjogi előkérdés tárgyában a döntés a büntető biró hatáskörébe tartozik.
E rendelkezés, a mennyiben a közjogi előkérdésre vonatkozik, törvényhozási ujitás. Azok a külföldi törvények, melyek az előleges kérdésről kifejezetten intézkednek: 1853-iki (4. §) és 1873. évi (5. §) osztrák bűnvádi perrendtartások, az 1894. január 30-ról kelt bosnyák törvény (5. §); az 1878. április 17-éről szóló belga novella (15. cz.); a német (261. §) és a norvég (4. §) törvények, - csak a magánjogi előkérdésre nézve adták meg a döntés jogát a büntető birónak, illetőleg csak erre terjesztették ki a bűnvádi eljárást és itélethozást. A fennebb kifejtett általános szempontok azonban kellőleg indokolják a javaslat álláspontját, melyből - a 7. § második bekezdésében foglalt korlátozás mellett - a közjogi viszonyokra kár nem hárulhat.
A döntésnek a jelen eljárás szabályai szerint kell történnie. A büntető biróság a dolog természeténél fogva csak a bűnvádi perrendtartásban foglalt elvek szerint járhat el a igy e rendelkezéseket kell alkalmazni akkor is, ha a jogéletnek egészen más ágában nyúló előkérdés felett határoz. Ha például a büntető biró valamely magánjogi előkérdést dönt el, nem alkalmazhatja a polgári törvénykezési rendtartásnak a bizonyitási jogra vagy a bizonyitási teherre vonatkozó szabályait, hanem azokat, melyeket a bűnvádi eljárást rendező jogforrások tartalmaznak.
Az első bekezdésnek eme szavai: „a jelen eljárás szerint” azt fejezik ki, hogy a büntetőjognak csak alaki része alkalmazandó az előleges kérdések eldöntésénél. A döntés alapjául az illető előkérdésre vonatkozó külömböző törvények tehát az anyagi jognak illető csoportjai szolgálnak.
A 7. § második bekezdése kijelenti, hogy a polgári biróságnak az előkérdésre vonatkozó határozata nem kötelezi a büntető birót. „Polgári” biróság alatt itt a magánjogi kérdésekben döntő biróság értendő. A „polgári” kifejezés itt nem a „katonai” vagy „egyházi” szavaknak akar ellentéte lenni, hanem a közjogi és a közigazgatási kérdésekben döntő hatóságoknak.
A második bekezdésben foglalt szabály tehát a contrario annyit jelent, hogy a közjogi avagy a közigazgatási jogi előkérdésnek az illetékes hatóság által való eldöntése kötelező a büntető biróságra nézve. E rendelkezés nincs ellentétben az első bekezdésnek általános szabályával. Ez utóbbi szerint a büntető biró dönt a köz- vagy közigazgatási jogi jellegű előkérdés felett is. De ha az utóbbiak tekintetében az illetékes hatóság már érdemben határozott, a közérdeknek és a nyilvánjogi szempontoknak megsértése nélkül lehetetlen megengedni, hogy a büntető biróság ezt a döntést felforgathassa vagy figyelmen kivül hagyhassa. Például az ország határa vagy a terheltnek állampolgársága tárgyában az illetékes hatóság részéről történt megállapitáshoz kötve van a büntető biró. Ellenben nem kötelezi őt valamely katonai vagy egyházi biróságnak magánjogi kérdéseket megoldó határozata.
Egy irányban azonban a közjogi előkérdésnek előleges eldöntése sem kötelezi a büntetőbirót, tudniillik: a terhelt bűnösségének megállapitására nézve. Ez annyira a büntető birónak kizárólagos hatáskörébe tartozó kérdés, hogy más hatóságnak ezt érintő döntése nem korlátozhatja a büntető-biró elhatározását. Ez a tétel azonban magától értetődvén, azt a javaslatnak nem kellett külön kifejezni.
Minden nap tapasztalható, hogy a hitelezők a polgári perben szereplő felperesek vagy a vagyonjogilag kárositott egyének olyan magánjogi vagy csődjogi kérdéseket visznek a feljelentéssel a büntető biró elé, melyekre nézve a bűncselekménynek legcsekélyebb gyanuja sem forog fenn s melyek alapján például egy bonyolult, hosszú számadási per volna lefolytatandó. Az ilyen feljelentésekkel a hitelező rendszerint nyomást akar gyakorolni a késedelmes adósra, de egyébként is könnyen érthető, hogy sokkal kényelmesebb és sokkal kevesebb költséggel járna a hitelezőre, ha ilyen kérdéseket, ügyvéddel való képviselet és a bélyeg és hasonló költségek előlegezése és viselése nélkül, a kir. ügyészség és a büntető biróság közvetitésével hozhatna tisztába. Ilyen előleges kérdések tisztázása, melyek nemcsak visszaélésből tett feljelentések folytán, hanem más okokból is felmerülhetnek, természetesen nem tartozik a büntető biró hatáskörébe és szerfelett elhúzná és gátolná a bűnper lefolytatását és befejezését.
Ezt megelőzi a 7. § harmadik bekezdésében a büntető birónak adott az a felhatalmazás, hogy hasonló esetekben az érdekeltek egyikét külön eljárásra utasithatja s bevárhatja ennek eredményét. A külföldi törvények közől a német birodalmi büntető perrendtartás 261. §-a tartalmaz részben analog rendelkezést.
Azt, hogy a bűnvádi eljárás meginditásának elévülése az előleges kérdésnek jogerejű elintézésig nyugszik, már az 1878. évi V. tc. 109. §-a kifejezetten előirja. E tárgyban tehát nem volt szükséges újabb rendelkezés.
A negyedik bekezdés egy külön eljárásnak rendszerint való bevárásáról, mint specialis esetről szól. Ennek szüksége akkor áll elő, ha a bűnperben az az előleges kérdés döntendő el, hogy valamely házasság érvényes vagy érvénytelen-e? A második bekezdésnek általános szabálya mellett nem lehet kétség az iránt, hogy a polgári biróság határozata akkor sem bir a büntető biróra nézve kötelező hatálylyal, ha előleges kérdésül a házasság érvényessége vagy érvénytelensége szolgál. A bűnvádi itélet következményei aránytalanul súlyosabbak, mint a polgári itéletéi. Az előbbiek meghozásában tehát szabad kezet kell adni a birónak s nem lehet őt arra kötelezni, hogy valónak tekintse a polgári itélet megállapitásait még akkor is, ha saját vizsgálata ennek ellenkezőjét deritette ki, vagy hitelességöket megingatta, hogy például a házassági biróságnak nyilván téves tényadatait is itéletének alapjául fogadja el. Nem szorul bizonyitásra, hogy a bűncselekmény alanyi elemeinek (szándékosság, vétkesség, beszámitás) méltatására a polgári biróság határozata nem gyakorolhat befolyást.
Mindazáltal a házasság oly nagy jelentőséggel bir nemcsak a közvetlenül érdekeltek, hanem az állam szempontjából is, hogy felette kivánatos, mikép érvénytelenségét az ilynemű ügyekkel rendszerint foglalkozó biróság mondja ki és hogy ennek s a büntető biróságnak határozata közt lehető ritka legyen az ellenmondás.
Ez okból rendszerint követendő szabályul állitja fel a 7. § negyedik bekezdése, hogy a házassági biróság itéletét be kell várni és addig a bűnvádi eljárás felfüggesztendő.
Két eset fordulhat elő: vagy folyamatban van már a házassági per, vagy még nincs.
Mindkét esetben szabad keze van a büntető birónak, de mindkét esetben a szabály az, hogy a házassági biróság itélete a bűnvádi eljárás felfüggesztése mellett rendszerint bevárandó és ha még nincs folyamatban a házassági per, annak meginditására megfelelő határidő tüzendő ki.
Minthogy megtörténhetik, hogy a büntető biróság által a házassági per vagy más külön eljárás meginditására kitűzött határidő alatt a felek azt folyamatba nem teszik, erre pedig a feleket kényszeriteni nem lehet, vagy hogy a folyamatban levő eljárás menete oly hosszúra nyúlik, hogy alaposan lehet tartani a bűnvádi eljárás meghiúsulásától: ennélfogva figyelembe véve azt, hogy az alapul elfogadott elv szerint a polgári biróság itélete éppen nem kötelező a büntető biróságra, ki kellett mondani, hogy a felfüggesztett bűnvádi eljárás a külön eljárás eredményének bevárása nélkül ismét folyamatba tehető és befejezhető (7. § utolsó bek.).
E rendelkezés, a biróság belátására hagyást kifejező permissiv alakja daczára, kötelező jelentőségű. Önként következik, hogy a büntető biró, ha a külön eljárásra utasitott érdekeltnek késedelmeskedésre vagy a házassági pernek, vagy más külön eljárásnak lassúsága miatt a bűnvádi per czéljának meghiúsitásától kell tartani, nemcsak folytathatja az eljárást, hanem köteles is folytatni.
Jelenlegi birói szervezetünk, melyet lényegileg a javaslat is alapul fogadott el, azon az elven nyugszik, hogy a büntető biróságnak hatásköre a bűncselekményeknek az anyagi törvényben meghatározott súlya szerint van egymástól elválasztva. Más-más biróságok, más-más alakiságok között és fokozatosan emelkedő biztositékok mellett látják el a bűnügyeket. Minél nagyobb a bűncselekmény érintette társadalmi érdek s minél súlyosabb ennélfogva a törvényszabta büntetés, annál nagyobb szervezeti biztositékokkal van az eljárás körülvéve. Maga az anyagi törvény is e processualis tekintet szem előtt tartásával osztályozta a bűncselekményeket. Erre való tekintettel fogadta el az 1880:XXXVII. tc. ama rendszert, hogy a kihágások rendes birája a közigazgatási hatóság, a vétségeké a járásbiróság, a bűntetteké a törvényszék; s mig a kihágások biráját a belügyi miniszteriumnak 1880. évi aug. 17-én a 38.537. szám alatt kelt szabályrendelete (38. §) „lehetőleg” sommás eljárásra utasitja, addig a vétségbiróság szigorúan körülirt alakiságok között működik, a törvényszék pedig a vád és védelem tüzetes elkülönitése mellett a társas biráskodás ünnepélyességével itélkezik.
Világos ebből, mily nagy fontossága van a bűncselekmény minősitésének, a forum megállapitása és a követendő eljárási szabályok tekintetében.
A biró különféle alkalmakkor juthat abba a helyzetbe, hogy a cselekményt minősiteni kénytelen. Megtörténhetik ez már a per kezdetleges fokán, mikor az eljárás meginditása végett tesznek előtte inditványt; megtörténhetik akkor, mikor az itélkező eljárás folyamatba tétele iránt határoz; és szükségképen minősit az itéletben, midőn a törvényes büntetést méri ki. Az első két esetben az alaki, a harmadik esetben az anyagi törvény alkalmazása czéljából minősít, de műveletét mindig az anyagi jog rendelkezésére alapitja.
E teendő fölötte egyszerű volna, ha az anyagi törvény minden esetben lehetővé tenné, hogy a cselekmény számtanilag pontos ismertetőjelek szerint bizonyos törvényes meghatározás alá vonassék, ha egyenletesen és változhatatlanul meghatározná, mily alanyi és tárgyi mozzanatok meglétében kell a cselekményt bűntettnek vagy vétségnek minősiteni.
De ez nincs egészen igy. A cselekmény alanyi és tárgyi elemeinek mennyiségét nem lehet előre szabatosan meghatározni s az utóbbiak néha túlnyomó befolyást gyakorolnak a tett benső minőségére. Méltányosságból, a büntetés helyesebb egyénitése végett, megengedi tehát a törvényhozó, hogy a beszámitást enyhitő rendes körülményeken fölül rendkivüli viszonyokat is lehessen figyelembe venni s az objektiv bűntettet képező cselekményt a vétség büntetésével illetni. A törvényhozó azonban az enyhitő körülmények végtelen változatossága miatt nem lévén képes azokat a törvényben sem definiálni, sem felsorolni, lemond az eset előleges minősitéséről és e tisztet a biróra ruházza, felhatalmazván őt, hogy ex post, a kiszabott büntetés alapján osztályozza az esetet. Igy azután a büntetés visszahat a minősitésre, mert a büntető rendszer bölcselmi alapjainál fogva a vétségbüntetésben marasztalt egyént nem lehet bűntettben bűnösnek mondani (correctionalisatio).
Ha már most a javaslat fenvázolt alapelveinek, melyek szerint a bűncselekmény minősége határozza meg a forumot, minden irányban érvényt szerezni óhajtunk, úgy a correctionalisatiónak befolyással kellene lenni a birói hatáskör megállapitására is. S valóban, a régibb törvények (1832. évi belga, 1832. évi franczia) olyképen számoltak a most jelzett méltányos körülményekkel, hogy az ilyen bűncselekmények fölött való itélkezést a vétségbiróság elé utalták. Kimondották, hogy a tizenhat éven alóli kiskorúak, ha e kort meghaladó részesekkel nincsenek perbe fogva, és halálánál, életfogytiglani fegyháznál, vagy börtönnél csekélyebb büntetéssel sujtott bűncselekmény miatt vádolvák, a vétségbiróság előtt vonandók felelősségre.
Tovább ment az 1854-iki szárdiniai törvény: a kor ismertető jeléhez hozzácsatolta az elmeállapot és „egyéb körülmények” mozzanatát és megengedte azt is, hogy ha rendőri büntetés szabandó ki, a vádlott a rendőri biró elé állitható.
Végre a jelenlegi olasz eljárás elfogadta e rendszabályt mindazokra az esetekre, midőn az anyagi büntető törvény szerint a büntett, vagy vétség büntetése enyhitő körülmények alapján egy fokkal leszállitandó.
A magyar Btk. is magáévá tette a rendkivüli enyhitő körülmények intézményét. A 92. § elfogadta a rendkivüli enyhitő körülmények szerinti ciorrectionalisatiót, megengedvén a birónak, hogy a büntetsét a legközelebbi enyhébb nemben is megállapithatja. Szigorú logika szerint most már azt kellene következtetni, hogy ily esetben a hatáskör szempontjából is correctionalisálni kell, hogy azokat a bűncselekményeket, melyekre előreláthatólag vétségbüntetés lesz alkalmazandó, már eleve a vétségbiróság elé kell vinni.
De nem lehet tagadni, hogy az ily előleges minősités precarius. Azt kivánja a birótól, hogy a bűncselekmény legfontosabb alkatelemeiről véleményt alkosson magának, még mielőtt a bizonyitékokat felvehette, vagy legalább kimerithette volna, még mielőtt a tények alakszerű megvitatás tárgyai voltak. A további eljárás gyakran fel fogja forgatni az előleges feltevéseket. Kideritheti a tárgyalás, hogy az első tekintetre felvett enyhitő körülmények nem léteznek. Ily esetekre való tekintettel vagy fel kell hatalmazni a birót a hatáskörét meghaladó ügy ellátására, és a nagyobb büntetés alkalmazására, mi a szervezeti biztositékok rendjébe ütköznék; vagy arra kényszeriteni, hogy a cselekmény törvényes értékének meg nem felelő enyhébb büntetést szabjon, a mi a jogérzetet sértené; vagy végre vissza kellene terelni a pert az illetőségéhez, a mi nem is tekintve a vád alá helyező határozat jogerejű voltát, a perek tetemes elodázásával járna.
Igy állván a kérdés, a javaslat, tekintettel a rendkivüli enyhitő körülmények eseteire, melyekben a büntett az alkalmazott büntetés minőségéhez vagy mennyiségéhez képest vétséggé változik át, szükségesnek tartotta ugyan megjelölni a per ama szakát, melyben a correctionalisatio figyelembe veendő, de a fennebbi okoknál fogva nem tehette ez időpontot előbbre az itélethozás szakánál. A beszámitást enyhitő vagy súlyositó körülmények számbavétele szigorúan az itélkezés teendője, melynek hatása első sorban és főkép a büntetésben nyilvánul. Legczélszerűbbnek látszott tehát a correctionalisatióval járó összes következmények megállapitását az itélőbirónak hagyni fenn. A törvényben foglalt ismertetőjelek szerint bűntettet e szerint már nem lehet eleve vétségnek venni és a vétségbiróság elé utalni, vagyis a büntető törvénykönyv 92. §-ának alkalmazása esetén a correctionalisation a hatáskör megállapítására nincs befolyással.
E rendszert tekinti a javaslat a kevésbbé károsnak. Igaz, hogy igy csorbát szenved az a merev elv, mely bizonyos nemű bűncselekményeket mindig egyazon nemű forumok eljárása alá vonja, de a fődolog mégis az, hogy a szabálytól való ez az eltérés nem történik a terhelt sérelmére. Következménye ugyanis az, hogy a vétség a bűntett birósága előtt, a bűntettek számára előirt eljárás szerint kerül itélet alá. De minthogy e forum és az eljárás éppen azok, a melyek a nagyobb biztositékokat nyujtják, ez ellen a méltányosság szempontjából nem lehet kifogást tenni.
Az ellenkező rendszernek, mely szerint a correctionalisatiót már a vád alá helyező biróság végzi, csak ott van különös fontossága, a hol minden bűntett birósága az esküdtszék. Ott nagy igazságügyi gazdasági érdek, hogy a rendkivüli alakiságokkal járó, a polgárok idejét és közreműködését nagy mértékben igénybevevő s költséges apparatust csak azokban az esetekben hozzuk mozgásba, a melyekben azt a jogrendszer feltétlenül megkivánja.
Ezeknél fogva a javaslat 8. §-ának első bekezdése kimondja, hogy a bűncselekményt az eljárás czéljából az anyagi törvényben foglalt elnevezés alapján kell minősiteni. Ez természetes és magától értetődő szabály, melynek kimondását csak az tette szükségessé, hogy az anyagi törvény rendkivüli enyhitő körülményei és az ex post minősités, a biró e kötelességére nézve esetleg kétséget támaszthatnak. A biró, mig formaliter nem itél, nem bocsátkozhatik a bűnösség fokozatának megállapitásába, mert ezt csak akkor teheti, ha a bizonyitékokat teljesen ismeri. Addig csak főismertetőjelei szerint alkothat magának fogalmat a bűncselekményről. Azonban korántsem szabad úgy eljárnia, hogy csak azt veszi figyelembe, a mit némelyek „objectiv tényálladéknak” neveznek. Ez nagy hiba volna, mert a törvény csak egy, egységes tényálladékot ismer és a cselekmény objectiv jelentkezését nem lehet elválasztani a cselekvőnek egyéni tevékenységétől. A tettesnek ama személyes viszonyai, melyek az anyagi törvény szerint a cselekmény fogalmához tartoznak, szintén tárgyi ismertetőjelek és már az eljárás czéljából való minősitésnél is szerepelnek. Azért oly személyes viszonyok és állapotok, melyek a cselekményt minősitik, vagy módositják (pl. rokonság, hozzátartozóság, szolgálati viszony, közhivatalnoki jelleg stb.) már az előleges minősitésnél tekintetbe veendők. Áll ez nemcsak azokról, melyek a cselekményt súlyositják (pl. felmenő elkövetett szándékos emberölés Btk. 280. §), hanem azokról is, melyek a büntetendőséget kizárják (pl. a hozzátartozók által elkövetett bűnpártolás Btk. 378. §)
„Anyagi törvény” megjelölés alatt a fennebbi esetekben a tételes anyagi büntetőjogot, tehát a rendeletekben, szabályrendeletekben foglalt anyagi természetű rendelkezéseket is kell érteni.
Azok az esetek, melyekben a terheltre személyi viszonyainál, vagy cselekménye különös körülményeinél fogva kiszabandó büntetésnek a jelen javaslat hatályt tulajdonit, a most indokolt tételekkel szemközt kivételeknek tekintendők. A bűncselekmények tehát rendesen az illető specialis rendelkezés szerint lesznek megitélendők.
A második bekezdésben foglalt szabály nem volt kiterjeszthető az 1878. évi V. tc. 85. §-ának 2. és 3. pontjában meghatározott esetekre. Ezek, bár az utóbbit szintén a correctionalisatio fogalma alá szokás vonni, a 92. § esetétől lényegesen külömböznek.
A rendkivüli enyhitő körülmények fenforgásának megállapitása ugyanis a vád tárgyává tett cselekménynek tüzetes birói mérlegelését tételezi fel, a mi helyesen csak az itélő biróra bizható. Ezzel szemben a 85. § 2. és 3. pontjának alkalmazása teljesen független a cselekménynek birói mérlegelésétől. Az utóbbi esetekben a kérdés egyedül azon fordul meg, hogy a terhelt akkor, midőn a bűncselekményt elkövette, életének tizenkettedik évét már túlhaladta, de tizenhatodik évét még be nem töltötte-e? Ez tisztán oly ténykérdés, melynek elbirálása végett nemcsak szükségtelen, de egyenesen helytelen volna az itélethozás szakáig várni, mert ez a tény éppen oly biztosan és éppen oly jól megállapitható a nyomozás vagy vizsgálat alatt is kétség alá nem jövő okirattal, például anyakönyvi kivonattal.
Minthogy a 8. § második bekezdése a 85. § eseteiről nem tartalmaz rendelkezést, világosan következik belőle, hogy a bűncselekménynek a 85. § 2. pontja alapján való enyhébb büntetését, valamint 3. pontja esetében való correctionalisálását a kir. ügyészség már a vád emelésénél, az eljáró biróság pedig nemcsak az itélet hozásánál, hanem már a bűnvádi eljárás meginditásánál köteles figyelembe venni. Például azt, hogy a bűncselekmény a 85. § alkalmazása esetén elévült-e már, a perelőkészitő szakban lehet eldönteni. Teljesen indokolt e rendelkezés, mert annak alapján olyan nyomozást vagy vizsgálatot lehet megszüntetni, a mely szembetünőleg felesleges volna.
Két esetről még külön kellett intézkedni: 1. a kisérletről, 2. arról, mikor a tettesen kivül részesek is terhelvék. Ezekkel foglalkozik a 8. § harmadik bekezdése.
A Btk. a kisérletre azért nem szabott határozott büntetési tételt, 66. §-a azért rendeli csak általánosságban, hogy „a kisérlet enyhébben büntetendő, mint a véghezvitt bűntett, vagy vétség”, és azért adja meg a birónak a rendkivüli enyhités jogát: mert a kisérletnél is kiváló mértékben szerepelnek azok az alanyi tekintetek, melyek lehetetlenné teszik a büntetési tételnek előre való megállapitását. De mégis van különbség a két eset között. A 92. § szerint a kiindulópont mindig az illető bűncselekményre in abstracto a törvényben megállapitott büntetés, melytől a biró a rendkivül enyhitő körülmények súlya szerint fokozatosan alább száll; itt tehát lényegileg egy és ugyanazon cselekményről van szó, a cselekmény törvényes ismertetőjelei mind kimeritvék, csak a subjectiv mozzanat foka csökken. A kisérlet ellenben lényegileg más cselekmény, mint a bevégzett delictum, törvényes ismertetőjelei közől egy igen fontos, a bűntett objectiv megjelenése a külvilágban, egészen hiányzik. A Btk. a bevégzett bűncselekménynek büntetési tételéből indul ugyan ki, midőn a birónak útmutatást szolgáltat, de kétségtelen, hogy ez az alap más cselekményből van véve.
A kiemelt különbségek oly következtetésre adhatnának alkalmat, hogy a javaslat 8. §-ának második bekezdésében kimondott elv nem alkalmazható a kisérletre. Minthogy azonban a Btk. a kisérletre külön büntetési tételt fel nem állit és nincs kizárva, hogy a kisérlet miatt közel oly súlyos büntetés legyen kiszabva, mint a befejezett bűncselekmény miatt; minthogy továbbá úgy, mint a 92. § esetében, csak az itélethozáskor állapitható meg helyesen, hogy a bűncselekménynek befejezetlen volta mily befolyást gyakoroljon a büntetés kiszabására: az analog intézkedés igazoltnak mutatkozott. Ezért mondja ki a javaslat 8. §-ának harmadik bekezdése, hogy a tettesre szóló rendelkezései a kisérlettel terheltre is kiterjednek, azaz, hogy a kisérletnek csak az anyagi törvény alkalmazásánál, vagyis az itélethozáskor van külön jelentősége.
A mi a részeseket illeti, ezeknél az összefüggés elveiből indul ki a javaslat. Az összefüggés kérdéseit a törvényhozások túlnyomó többsége ama czélszerűségi szempontból oldja meg, hogy az eljárás legfontosabb mozzanatainál (milyenek pl. a hatáskör és az illetékesség) a részesek a tettes helyzetében osztoznak.
Az illetékesség kérdésében világosan ez elvet fogadta el a javaslat 18. §-a. Ily körülmények között nem lehet aggodalmas annak az eljárás többi mozzanataira való alkalmazása.
A javaslat 9. §-a általánosságban szabja meg a bűnügyben közreműködő hatóságok kötelességét. Vádrendszerű eljárásban, milyen a javaslaté, szükséges az ilyen utasitás, nehogy az az elmélet, hogy a bűnper is „felek” között foly, egyoldalú törekvések előmozditására vezesse a tisztviselőt. E tévedés lehetőségénél fogva figyelmeztetni kell a közegeket, hogy hiba volna az állam érdekét a vád érdekével azonositani s hogy az igazságszolgáltatás czéljai egyaránt megkivánják a védelem érvényesitését is. A közügy, melynek a tisztviselő szolgál, a vádalakú eljárásban sem kiván tőle mást, mint részrehajlatlan magatartást, a tényeknek valóság szerinti kideritését, úgy, hogy az itélet az „anyagi” igazságot állapithassa meg. A vád képviselte állami szempont nem engedi meg, hogy a polgári per tulajdonságait átvigyék a bűnügyekre, s hogy a vádhatóságot olyannak vegyék, mint a magánjogi felperest. Már az általános indokolásban ki van fejtve, hogy a büntető és a polgári jogszolgáltatás feladatai közötti e fontos különbség akadályozza, hogy a vádrendszer minden logikai követelményei megvalósuljanak a bűnvádi eljárásban, s hogy pl. a bizonyitékok beszerzése ez okból nem volt kizárólag a felekre hagyható.
És éppen e pontot érinti első sorban a most szóban levő § midőn azt mondja ki, hogy a per adatainak előállitásánál, tehát a bizonyitékok összegyűjtésénél mindkét fél érdekeit egyaránt szem előtt kell tartani. E rendelkezés akként értelmezendő, hogy az eljáró hatóságok nemcsak a már megállapitott enyhitő és mentő s viszont terhelő és súlyositó körülményeket tartoznak egyenlő gondossággal figyelembe venni, hanem már azoknak megállapitásánál, beszerzésénél, az ügy felderitésénél is mindkét irányban egyenlő elfogulatlansággal kötelesek eljárni. Tehát a kir. ügyészség és a nyomozást vezető rendőri hatóság már a nyomozás (100. § első bekezdés), a vizsgálóbiró a vizsgálat folyamában (117. § első bekezdés) állandóan kötelesek a 9. § szabályát szem előtt tartani.
E szabály már az államszolgálat természetétől foly: a köztisztviselőnek minden teendőiben kötelessége a tárgyilagosság, tőle mást várni nem lehet, mást követelni nem szabad. Kiterjed az nemcsak a birói tisztviselőkre, hanem a kir. ügyészség tagjaira is, s a franczia közvádlóknak sokat panaszolt egyoldalú eljárást arra is szokták visszavezetni, hogy a Code d’instr. crim. nem tartalmaz ily utasitást. De a bűnperben fontos processualis érdekek is fűződnek e kötelességhez, s e külön érdekek az eljárás részleteiben számtalan tüzetes rendelkezésre szolgáltak alapul.
E szempontokból rendeli a javasalt egyebek közt azt, hogy a kir. ügyészség bárminemű vádló lépés előtt, u. n. scrutinialis eljárással tájékozódjék a per eshetőségeiről (33. §); hogy az előkészitő eljárás az ügy összes adataira kiterjeszkedjék (102. § 133. § utolsóelőtti bek.), hogy a terhelt hivatalos felvilágositást nyerjen perbeli fontosabb jogairól (9., 54., 256., 330. és más §-ok).
Érdemileg mindez bőségesen indokolja e rendelkezést. Az általános részbe főkép azért van feltéve, hogy kétség se lehessen arra nézve, miszerint e szabály a rendőri közegekre is kiterjed, kiknek a javasalt szerint oly tekintélyes szerep jut a bűnügyek ellátása körül. A tapasztalat ugyanis, nemcsak nálunk, de mindenütt azt mutatja, hogy éppen a rendőrség köreiben leggyakoribb a szakaszban nyilatkozó elv félreismerése.
Az a körülmény, hogy a javaslat rendszere a vádelven nyugszik, nem hozható fel a szakasz ellen. Már az általános indokolás kifejtette, hogy jelen munkálat a vádelv túlsúlyát biztositó vegyes rendszert kivánt alakitani és éppen nem volt czélja a merev vádrendszerhez ragaszkodni ott, hol az igazság ellenkezőt követel. E felfogás legfontosabb következménye a 306. § harmadik bekezdésének az a rendelkezése, hogy a főtárgyalás elnöke és birósága inditvány nélkül is jogositvák új bizonyitékokat beszerezni.
A külföldi törvényhozások közől azok, a melyek nyomozó rendszerűek, természetesen minden aggodalom nélkül magukévá tehették a szóban lévő rendelkezés érdemét; de a mennyiben a régebbiek (1843-iki württembergi 3. §, 1845. bádeni 3. §) e részrehajlatlanságot egyedül a biróra nézve mondják ki, teljes fölösleges kijelentést tesznek, mert az minden birói eljárásnak magától értetődő jellege. Helyesen formulázza a szabályt az 1850-iki osztrák bűnvádi eljárás (3. §) és utána az 1853-iki és 1873-iki ausztriai törvények (előbbinek 3., utóbbinak 4. §-a).
Az „általános határozatok” többi szakaszai aránylag kevésbbé jelentékeny rendelkezéseket tesznek.
A 10. §-nak a sürgős intézkedésekre vonatkozó rendelete indokolásra nem szorul.
A 11. § a határidőkről (terminus) rendelkezik; a határnapok más tekintet alá esnek. A szóbeliség rendszerében a határnap a rendes időhatár: a biró napot tűz ki a feleknek, melyen bizonyos percselekmények teljesitendők lesznek. A határidő főleg az irásbeli perben, vagy a szóbeli per irásbeli részében szerepel: a törvény, vagy a biró kimondja, hogy a cselekménynek mennyi időn belül kell megtörténnie. Minthogy a tervezett eljárásban vannak oly teendők, melyek irásban végzendők, a mellett a szóbeli eljárásban is előfordul, hogy egy nyilatkozatok vagy cselekmények meghatározott időben teljesitendők, a határidőkről is intézkedni kellett. Nagyon természetes, hogy a mennyiben valamely határidőt a törvény állapit meg és külön nincs kimondva, hogy e határidő meghosszabbitható, a határidőnek meghosszabbitása ki van zárva, elmulasztása tehát az illető jog elvesztését vonja maga után (praeclusio).
Ezt mondja ki a 11. § első bekezdése. A többi bekezdések a határidő számitásával foglalkoznak, melyre nézve a rendes computatio van elfogadva.
A jelen javaslat alapján kiszabandó pénzbüntetések és pénzbirságok hováforditásáról is az általános részben kellett intézkedni. Legtanácsosabbnak mutatkozott erre nézve azokat az általános büntető politikai czélokat kijelölni, melyek a büntető törvényekben és az 1892. évi XXVII. törvénycikkben megnevezték. Ez történik a 12. § első bekezdésében. Hogy szabadságvesztést csak a törvényben külön meghatározott esetekben lehet kimondani, büntető rendszerünk elveiből folyó szabály. Azért rendeli a szakasz második bekezdése, hogy a pénzbüntetés ilynemű átváltoztatása is a törvény engedelmétől függ. Abból, hogy a második bekezdés csak a pénzbüntetés átváltoztatásáról rendelkezik, világos, hogy a javaslat szerint a pénzbirság soha sem változtatható át elzárásra.
A pénzbüntetés átszámitásánál alapul veendő kulcs megállapitásánál a második bekezdésnek második mondata azt akarta lehetővé tenni, hogy a biróságnak alkalma legyen az átváltoztatáskor a büntetés nagyságát s a terheltnek egyéni viszonyait kellően mérlegelni. E végből a kisebb összegnek rövidebb tartamú elzárásra való átváltoztatása van megengedve.
Magától értendő, hogy a 20 koronát meghaladó összeg szintén a második bekezdés végső mondatában foglalt szabály alkalmazásával változtatandó át.
A 13. § a javaslatban használt műszavaknak jelentését határozza meg. E meghatározásokat a törvényszerkesztés technikai hasznának szempontja és a törvénykezés stilusának szabatossága tette szükségessé. Nem kell azt bővebben fejtegetni, hogy mily rendkivüli haszonnal jár a rövidség, a szerkezet tömörebbé tevése és a következetes praecisitás s hogy ezt mennyire mozditja elő a törvényhozás azzal, ha valamely munkálatában pontos értelmű és a fogalmaknak egész nagy körét kifejező rövid műszavakat használ.
A dolog természetéből foly, hogy a javaslat a „vádló” kifejezést a köz- és a magánvádló megjelölésére gyüjtőnév gyanánt használja (13. § első bekezdés). - A „kir. ügyészség” elnevezés kettős értelemben van a javaslatban használva. Egyrészt az összes közvádló hatóságokat jelenti, másrészt egyes §-okban a kir. ügyészségnek a törvényszék mellé szervezett hivatalát is. A magánvádnak a javaslat két nemét különbözteti meg: a fő- (principalis) és a pót- (subsidiarius) magánvádat. „Magánvádló” a magánvád mindkét nemének képviselőjét jelenti. A főmagánvádló: a 41. § első bekezdésében megjelölt vétségek és kihágások esetében vádemelésre jogositott sértett. A pótmagánvádló fogalmát a 42. § utolsó bekezdése határozza meg.
A 13. § második bekezdése a „gyanusitott”-nak és a „terhelt”-nek, a harmadik bekezdés a „vádlott”-nak fogalmát adja.
Azt, a ki ellen a bűnvádi eljárás foly, a javaslat általánosságban „terhelt” névvel jelöli meg.
A törvényszerkesztés szempontjából elkerülhetlenül szükség volt oly kifejezésre, mely a bűnvádi per passiv alanyának a per minden szakában való megjelölésére alkalmas. Ily általános jelentőséggel biró elnevezés nélkül a legtöbb §-ban, hol most a „terhelt” kifejezés van használva, mindig ismételni kellene a perszak caesurája szerint felállitott külön elnevezéseket. Például a X. fejezet czímében nem volna elég annyit mondani, hogy a „terheltnek hatóság elé rendelése és kihallgatása”, hanem e helyett a „gyanusítottnak, terheltnek, vádlottnak hatóság elé rendelése és kihallgatása” volna használandó, továbbá ugyancsak e fejezet szövegében, valamint a 64. § 2., 3., 4. pontjában a XI-XIV. fejezetekben stb. csaknem mindenütt a „gyanusított, terhelt, vádlott” kifejezést kellene használni.
E visszásság kikerülése végett és szorosan törvényszerkesztési szempontból czélszerű volt tehát a „terhelt” elnevezésnek a 13. § negyedik bekezdésében megállapitott általános jelentőséget tulajdonitani. Ezzel azonban a törvényszerkesztés hasznának éppen nem áldozta fel a javaslat azt a teljesen jogos kivánalmat, hogy a bűnvádi eljárásban közreműködésre hivatott hatóságok és közegek által használt elnevezésben is kifejezésre jusson a per passiv alanyának az eljárás egyes szakaiban annyira változó helyzete.
Ez okból a 13. § második és harmadik bekezdésében külön is meghatározta a gyanusitott, terhelt és vádlott fogalmát s e megkülönböztetéseket az eljárás minden részletének szabályozásánál keresztül is vitte. Igy a nyomozásról szóló VIII. fejezetben (100., 101. §) a „gyanusitott” elnevezést; a főtárgyalás elrendelése után pedig - a XVII. fejezettől kezdve, - a „vádlott” megjelölést használja.
A harmadik bekezdés rendelkezésével a javaslat azt is kimondja, hogy a vád alá helyezést, illetőleg a főtárgyalás elrendelését megelőző perszakban a büntető hatóságok a vádlott kifejezést nem, hanem csakis a gyanusitott vagy a terhelt megjelölés használhatják.
A fennebbieket concretisálva, azt, a ki ellen a bűnvádi eljárás folyik, a javaslat terminologiája szerint, az eljárás külömböző szakában következőleg kell megjelölni:
Az, a ki ellen feljelentést tettek, habár még nincs is kihallgatva, vagy ellene nem is foganatositottak nyomozó cselekményt, gyanusitott. Ugyane szóval jelöli meg a javaslat azt is, a kit valamely bűncselekmény gyanuja alapján kihallgatás végett megidéznek, vagy kihallgattak, vagy előzetes letartóztattak, továbbá a ki ellen nyomozást rendeltek el vagy teljesítenek.
Azokban az esetekben, melyekben az eljárás vizsgálat teljesítésével folyik le, a vizsgálat elrendelésének indítványozása után, olyan bűncselekmény esetében pedig, mely miatt vizsgálatnak nincs helye, a vádíratnak benyujtása után a gyanusitott terheltnek nevezendő.
A vizsgálat szaka a bűnpernek olyan caesurája, mely az eljárás passiv alanyának külön kifejezéssel való megjelölését teljesen indokolja. Hasonló szempont alá tartozik a vizsgálat nélkül folytatott eljárásnak a vádirat benyujtását követő szaka.
A vádhatározat hozásával, illetőleg a főtárgyalás elrendelésével a per a főeljárás szakába jut s az eljárásnak ez ujabb caesurája is indokolja a terheltnek egy ujabb: a vádlott kifejezéssel való megjelölését.
Az eljárás passiv alanyának e háromféle elnevezése felvilágositó és figyelmeztető jelentőséggel is bir.
Minél előbbre halad a bűnper, annál több korlátozást szenvednek a terhelt egyéni jogai: következetes és czélszerű tehát, ha a külömböző perjogi helyzet az eljárás főszakai szerint elkülönitve más-más megjelölésben nyer kifejezést.
Fennebb ki volt már fejtve, hogy mellőzhetetlen volt az eljárásnak passiv alanyát a terhelt egységes kifejezésével is megjelölni.
Ez akként értendő, hogy a „terhelt” kifejezés csak a vizsgálat szakára vonatkozó §-okban van specialis technicus terminus gyanánt használva, csak ekkor jelenti az eljárásnak e perszakban szereplő passiv alanyát; a javaslatnak nem kizárólag a vizsgálatra vonatkozó rendelkezéseinél ellenben a terhelt oly általános kifejezés, mely alatt a gyanusitott és a vádlott is értendő.
Felek. Nagyon jelentékeny szerkezeti haszonnal jár, ha a javaslatnak ama rendelkezéseinél, melyek mind a kir. ügyészségre, mind a fő- vagy a pótmagánvádlóra, mind a gyanusitottra és a terheltre, valamint a vádlottra vonatkoznak, nem kell az eljárásnak e hat alanyát egyenkint felsorolni, - a mi a törvény szövegét rendkivül nehézkessé tenné, - hanem ha mindezek egy kifejezéssel jelölhetők meg. Erre szolgál az ötödik bekezdés rendelkezése, mely a „felek”-nek fogalom-meghatározása alatt a vádlót (13. § első bekezdés) és a terheltet - általánosságban véve - foglalja össze.
Az e végből használt elnevezés megfelel a vádrendszer amaz alapeszméjének, hogy az eljárás két egyenjogú ügyfél közt foly le. Abból azonban, hogy a „felek” megjelölés a kir. ügyészséget is magában foglalja, egyáltalában nem vonható az a következtetés, mintha a javaslat a közvádlót csupán az ügyfélnek egyoldalú és szűk perjogi hatáskörével ruházta volna fel. Már az általános indokolás kiemelte, hogy a javaslat nem is tartotta kivánatosnak az ügyfél-egyenlőség elvének teljes keresztülvitelét és hogy a kir. ügyészségre, az eljárásnak főczélja: az anyagi igazság megvalósitása szempontjából és a terhelt jogos érdekeinek megóvása végett, az ügyfél egyoldalú teendőitől jelentékenyen elütő jogkört ruházott.
Ez a két körülmény kizárja annak lehetőségét, hogy a 13. § ötödik bekezdésének tisztán szerkezeti haszon végett felvett rendelkezését a gyakorlat akként magyarázhassa, mintha a kir. ügyészség a javaslat szerint csupán „ügyfél”-nek volna tekinthető.
Szükséges még különösen kiemelni azt, hogy a hol a javaslat általában a „felek”-ről beszél, (például a 230. § első és második bekezdésében) ez alatt természetesen mind a két fél értendő. A hol pedig a javaslat a felek indítványáról, fellépéséről, működéséről szól, ez alatt mindenütt mind a vádlónak, mind a terheltnek egyetértő nyilatkozatát vagy egyező eljárását érti. Például midőn a 220. § 3. pontja rendeli, hogy a tanut a perelőkészitő szakban csak akkor szabad megesketni: „ha a felek fontos ok alapján kivánják”, ez a feleknek egyező indítványát szabja a megesketés előfeltételéül.
Azokban az esetekben, melyekben az eljárás valamely cselekményének elrendeléséhez egyik félnek indítványa is elégséges, vagy egyik félnek cselekménye is bizonyos hatálylyal van összekötve, a javaslat „a felek bármelyike”, vagy „bármelyik fél” kifejezést használja, (p. 29. § első bekezdés, 331. § ötödik bekezdés).
Midőn a javaslat csak a felek egyikét vagy közőlök egyeseket, p. a kir. ügyészséget és a magánvádlót jogositja fel valamely indítványra vagy ruházza fel valamely perjogi hatáskörrel, - p. a 17. § második bekezdésében vagy a 120. §-ban, - az illető perjogi személyt mindig külön megjelöli.
Sértett. A franczia „Code d’instruction criminelle” és az ennek alapján készült törvények a magánjogi igényeknek a bűnper folyamán való érvényesitése körül, az osztrák és részben a német birodalmi bűnvádi perrendtartás és még szélesebb körben a javaslat a vád képviseletére vonatkozólag, nagyfontosságú jogkörrel ruházzák fel azt az egyént, a ki ellen a bűncselekmény elkövetve vagy megkisérelve volt. Ennek megjelölésére tehát a javaslatnak szintén kellett egy általános jelentményű kifejezést választani.
A 13. §-nak hatodik bekezdése „sértett” szóval jelöli meg mindazokat, a kiknek jogaira a bűncselekmény vonatkozott, akár volt az valóban elkövetve, akár csak megkisérelve, akár okozott tényleg jogsértést vagy károsítást, akár csak veszélyeztette az egyéni jogokat.
Minde személyek megjelölésére oly műszót kellett választani, mely magában foglalja mindazok körét, a kiknek jogait a bűncselekmény érintette vagy veszélyeztette. Erre felette alkalmas a „sértett” megjelölés, mely mindezekre egyformán kiterjed. A magánvádról szóló IV. fejezet indokolása fogja kifejteni azokat a szempontokat, melyek a vádmonopoliummal járó károk elháritása végett a sértett fogalmának lehető tág meghatározását ajánlják.
E helyen csak még az jegyzendő meg, hogy a „sértett” fogalma a vagyonilag károsítottra is kiterjed. Minthogy az emlitett meghatározás a perbeli jogokkal felruházott érdekeltek megjelölésére szolgál, ama jogok szempontjából pedig közönyös, hogy a bűncselekmény vagyoni vagy más jogok ellen irányult, nem volt szükséges külömbséget tenni a vagyonjogilag kárositott és az egyéb jogaiban sértett vagy veszélyeztetett egyén elnevezése közt.
Abban az esetben, ha a sértett kiskorú, törvényes képviselője gyakorolja helyette a bűnvádi eljárás folyamán azt a jogkört, mely külömben a sértett saját jogán megilleti. Ezt fejezi ki a 13. § hetedik bekezdésének az a rendelkezése, hogy sértett alatt ennek törvényes képviselője is értendő.
A 13. § kilenczedik bekezdése kimondja, hogy a „magánindítványra jogosult” azt a magánegyént jelenti, a kinek indítványától függő a büntető törvényekben meghatározott esetekben a bűnvádi eljárás megindítása, vagy is azt, a kit büntető törvénykönyvünk „sértett fél”-nek nevez.
A javaslat értelmében vett „sértett” fogalma nem fedi teljesen a magánindítványra jogosultat. Eltekintve a különleges törvényekben, p. az 1883. évi XXV. törvénycikkben e részben foglalt rendelkezésektől, maga a bűntettekről és vétségekről szóló büntető törvénykönyv szerint is több olyan bűncselekmény van, melyeknél olyan egyén is tehet magánindítványt, a ki nem tartozik a szorosabb értelemben vett „sértett” fogalma alá. Igy a btkv. 244. §-a esetében a vérfertőztetést elkövetett testvérek szülője vagy gondnoka; holtak ellen elkövetett rágalmazásnál és becsületsértésnél (273. §) a meghaltnak gyermekei, szülői, testvérei vagy házastársa; a lopásnak és a sikkasztásnak a btkv. 343. és 358. §-aiban körülirt eseteiben pedig a szolgálatadó és a ház feje kivül esnek a sértettnek a javaslat 13. §-a hatodik bekezdésében adott fogalommeghatározásán.
Azonfölül a magánindítványra jogosultnak perjogi hatásköre, mint a 90. és 525. §-oknak, továbbá a 264. és 326. §-ok 4. pontjának, végre az 527. § első bekezdésének rendelkezéseiből kitünik, sokban lényegesen külömbözik a „sértett”-étől. A törvényszék előtt folyó eljárásban, mint már a 3. § indokolásánál ki volt fejtve, a magánindítványra jogosult rendszerint nem vesz ugyan részt a vád képviseletében, azonban a „magánindítvány” a kir. ügyészség vádemelésének előfeltétele. A magánindítványra üldözendő bűncselekményeknél tehát az erre jogosult dönt tulajdonképen az eljárás megindítása vagy mellőzése felett. Ez irányban jogköre egészen más jellegű és sokkal dominálóbb, mint a vád képviseletében esetleg részt vevő sértetté. Már ez okokból is szükséges volt, hogy a javaslat a magánindítványra jogosultat elütő és jellemző kifejezéssel külömböztesse meg a sértett-től.
De egyébként sem mellőzhető a büntetőtörvénykönyv értelmében vett „sértett fél” indítványára büntetendő cselekmény körének szabatos elkülönítés a hivatalból és a magánvádra üldözendőktől.
A sértett ama nyilatkozatának megjelölésére, melytől a bűnvádi eljárás megindítása függ, nem volt használható az 1878. évi V. törvénycikkben alkalmazott és azóta több törvényünkbe átvett „indítvány” kifejezés, minthogy nemcsak a magánindítványra jogosult, hanem a kir. ügyészség, a magánvádló, a terhelt és egyes esetekben (50. §) a sértett is tehetnek indítványokat.
A büntető törvényekben említett kérdéses nyilatkozat megjelölésére ezért más kifejezést kellett választani. A felek és a sértett indítványaitól való megkülömböztetés végett használja a javaslat a „magánindítvány” kifejezést, s ebből az okból nevezi a büntető törvények értelmében vett „sértett fél indítványára a büntetendő cselekményeket” „magáninditványra üldözendők”-nek.
A megkülömböztés mellett azonban itt is szükség volt az összefoglalásra.
Az eljárás megindítására és megszüntetésére vonatkozó döntő befolyásától eltekintve, a magánindítványra jogosultnak perbeli állása egyenlő a sértettével. Az eljárási szabályoknak nagy része mind a kettőre egyaránt alkalmazandó. Nagy szerkezeti nehézséggel járna tehát, ha e közös rendelkezésekben mindenütt a sértett mellett a magánindítványra jogosultat is fel kellene említeni.
E nehézséget a javaslat azzal kerülte el, hogy a 13. §-ának hetedik bekezdésében kijelenti, hogy a sértett alatt a magánindítványra jogosult is értendő, ha ez utóbbi nincs külön felemlítve. Az összefoglaló megjelölés biztositja az említett szerkezeti hasznokat s a mellett a két fogalomnak az idézett szabályban egymás mellett való felemlítése elősegíti még a megkülömböztetést is.
Magánfél. A 13. §-nak nyolczadik bekezdése azt a sértettet, a ki a bűnvádi eljárás folyamán érvényesíti magánjogi igényeit, külön kifejezéssel „magánfél”-nek nevezi. Erre azért volt szükség, mert a kártérités nyerése végett csatlakozó sértettet az egész eljárás alatt oly perjogi hatáskör illeti (50., 417. §, 307. § második, 314. § negyedik, 412. § harmadik bekezdés), mely egészen elüt a nem csatlakozott sértettnek jogkörétől. Az előbbinek megjelölésére tehát rövid és szabatos külön műszó kellett. E czélra a „magánfél” elnevezés, mely a franczia „partie civile, partie jointe” és az osztrák bűnvádi perrendtartásban használt „Privatbetheiligter” értelmének felel meg, - kifejezőnek és alkalmasnak mutatkozott.
A 13. § két utolsó bekezdésében meghatározott műszavak (katonai, fegyveres erő arra szolgálnak, hogy a javaslatnak a tágabb értelemben vett hadseregre s ennek tagjaira vonatkozó rendelkezéseinél, ne kelljen mindannyiszor a hadseregnek kiegészitő részeit, u. m. a hadsereget, a hadi tengerészetet, a honvédséget és a népfölkelést, továbbá a mennyiben törvénykezés szempontjából egyazon tekintet alá esik, a csendőrséget is külön felsorolni.
Az idézett meghatározások szerint a javaslat, ha a „katonai” kifejezést használja, ezzel a tágabb értelemben vett hadseregnek és a csendőrségnek hatóságait, intézményeit, tagjait stb. akarja megjelölni. A mennyiben a rendelkezés nem terjed ki mindezekre, a hadsereg, a csendőrség stb. külön vannak felemlítve.
A „fegyveres erő” műszó, melyet a véderőről szóló törvény (1889:VI. tc.) is használ, a tágabb értelemben vett hadsereget, a csendőrség kizárásával jelenti.
(14-32. §)
A helyes birói szervezeti politika követeli azt, hogy az eljárás és határozathozás, a bűncselekmények súlyosság és minőség szerinti külömbözőségéhez képest, külömböző szervezetű birói hatóságokhoz legyen utasitva. Ama kérdés megoldása tehát, hogy a büntető törvényekben meghatározott bűncselekmények közől általában melyek tartozzanak a törvényszék, melyek a járásbiróság és melyek a birói jogkörrel felruházott közigazgatási hatóság eljárása alá, a rendszer szempontjából nem tartozik szorosan a bűnvádi perrendtartás keretébe. Az opportunitás okai sem igénylik, hogy a jelen javaslat e kérdés szabályozására is kiterjeszkedjék, mert a javaslat törvénynyé válta esetére az életbeléptetése tárgyában alkotandó külön törvénybe nagyon beleillenek a szükséges szervezeti rendelkezések is.
A kérdés ily állásában a jelen javaslat szorosan a bűnvádi perrendtartás körébe tartozó birói illetékesség kérdésére szoritkozik és 14. §-ában kifejezetten külön törvény részére tartja fenn a büntető biróságok hatáskörének meghatározását.
A II. fejezet feladatának megoldását abban keresi, hogy szabályokat állitson fel arra nézve, mily kellékek szükségesek ahhoz, hogy valamely concrét ügyre a megfelelő hatáskörrel felruházott biróság illetékessé legyen.
Az illetékesség fogalmi köre ennélfogva mindig feltételezi a törvényes hatáskört, mert a biróság a bűncselekmények bizonyos csoportjára vonatkozó általános büntető hatósági jogosítvány nélkül, e categoriához tartozó concrét ügyben sem járhat el. A birói illetékesség tehát a birói hatalom gyakorlásának valamely concért ügyre vonatkozó törvényes jogosítványát jelentvén, egyrészről kötelezi a biróságot arra, hogy az ügyben eljárjon, másrészről kötelezi a terheltet, hogy ez magát a biróság hatalmának alávesse és egyuttal jogot ad neki arra, hogy őt amaz ügy miatt más biróság felelősségre ne vonhassa. A büntető birói illetékesség tehát szorosan közjogi alapban gyökerezvén, magánszerződések tárgyává nem tehető.
Ezért szabja a javaslat 15. §-a a biróság elé amaz elutasithatatlan kötelességet, hogy mielőtt valamely ügyben eljár, illetékességét hivatalból vizsgálja.
A hatáskör az illetékességnek nélkülözhetetlen feltétele lévén, első sorban mindenesetre azt kell vizsgálnia a biróságnak, hogy az egyes bűncselekmény, vagy az összefüggésben levő több bűncselekmény hatásköréhez tartozik-e; és pedig erre az eljárás minden szakában figyelemmel kell lennie, mert akár túllépi hatáskörét, akár a hatásköréhez tartozó ügyet ahhoz nem tartozónak mondja ki, oly semmiségi okot idéz elő, mely hivatalból veendő figyelembe (384. § 4. pont). A javaslat tüzetesen meghatározza, hogy mennyiben és mikor van joga a nagyobb hatáskörü biróságnak oly bűncselekmények tárgyában is eljárni, melyek rendszerint kisebb hatáskörü hatóság eljárásának tárgyai. Erről alább bővebben lesz szó.
Másodsorban a biróságnak meg kell vizsgálni illetékességét, azaz: hogy az eljárásra és itélethozásra a többi egyenrangú biróság között ő van-e hivatva eljárni, vagy más biróság. Nehogy azonban e miatt a bűnvádi eljárás czélja rövidséget szenvedjen, szükséges volt kimondani azt, hogy a halaszthatatlan nyomozó cselekményeket a nem illetékes elsőfokú biróság is teljesítheti, továbbá azt is, hogy a nem illetékes biróság által teljesített és más ok miatt nem semmis nyomozó és vizsgálati cselekmények érvényesek maradnak (95. § második bekezdés, 111. §) Ugyancsak az ügymenet fölösleges megakasztásának kikerülése czéljából és tekintettel arra, hogy az egyenrangú biróságoknál teljesen egyenértékű biztositékok mellett foly az eljárás, a javaslat kimondja, hogy a vád alá helyezés jogerőssé válta után többé sem a biróság, sem a felek az illetékesség kérdését fel nem vethetik (274. § második bekezdés). Ez természetesen csak a szorosabb értelemben vett, úgynevezett helyi illetékesség és nem a hatáskör kérdésére áll, mert ha az itélőbiró túllépte hatáskörét, vagy hatásköréhez nem tartozónak mondta ki az ügyet, ez mint semmiségi ok az itélethozás után is érvényesithető (384. § 4. pont).
Lássuk közelebbről a szorosabb értelemben vett, azaz a helyi illetékesség megállapítására vonatkozó főbb elveket és egymáshoz való viszonyukat.
A) Az illetékességet megállapító szabályok tekintetében mind a régi, mind az ujabb tételes jogok nagy eltérést mutatnak.
A régibb római jog a lakóhely illetékességét fogadta el szabályul. A meddig ugyanis a római jog csak városi jog volt és a római polgár ellen csak a comitiák, vagy az „ordo publicorum, iudiciorum” korában a Lex által felállított népbiróság előtt lehetett vádat emelni, addig irrelevans körülmény volt, hogy a bűntett hol volt elkövetve. A forum domicilii, vagy originis volt az irányadó. A népbiróságok eltüntével és a római jognak általános elterjedésével karöltve járt a „forum delicti commissi” elvének elismerése. Ez már általános elfogadásra talált a classicus jogászok korában s felkarolta az elvet a justiniáni törvényhozás is. „Omnibus itaque praecipimus .... ut unusquisque in provincia, in qua deliquit - illic etiam juri subjaceat” - mondja a 69-ik novella.
A canoni jog általában elismeri a „forum delicti commissi” elvét, bár e mellett az egyházi személyekre nézve a forum originis elve is érvényesült.
A közönséges német jog az illetékességet egyenlően megállapító körülményül ismerte mind az elkövetés, mind a lakás vagy tartózkodás és az elfogatás helyét. A német particularis törvények közől csak a porosz törvényhozás volt az, mely a közönséges német jog álláspontjához hűen fentartotta az emlitett három illetékességi oknak egyenjogúságát (1852. május 3-iki törvény; 1867. junius 25-iki perrendtartás 39. §-a). A braunschweigi (12. §) és a badeni (9., 12. §) törvények az elkövetés helyének és a lakóhelynek az illetékesség megállapítására egyenlő erőt tulajdonítanak. Legnagyobb része a particularis törvényeknek azonban az elkövetés helyét tartotta az illetékességre nézve döntőnek, a lakás és elfogatás helyét pedig csak subsidiarius jelentőséggel ruházta fel.
A német birodalmi perrendtartás a braunschweigi és a badeni törvények után indulva az elkövetés és a lakó vagy tartózkodó hely illetékességi elvét egyenrangúnak ismeri el (7., 8. §), azaz: a vádló tetszésétől függ, melyik elv szerint illetékes biróságnál indítsa meg az eljárást.
Az elfogatás helyének illetékességi elve csak kisegitő minőségben érvényesül, a mennyiben akkor van helye, ha a bűncselekmény külföldön volt elkövetve és a gyanusitottnak a német birodalomban sem lakó, sem tartózkodó helye nincs, továbbá ha a bűncselekményt belföldön követték ugyan el, de sem az elkövetés helye, sem a lakóhely meg nem állapítható. És végre ha egyik elv sem érvényesíthető, akkor a birodalmi törvényszék (Reichsgericht) határozza meg az illetékes biróságot.
A franczia jog a közönséges német jog álláspontját fogadta el (23., 63. §) és azt az uj javaslatok is fentartják. Hasonló áll a belga jogról is.
Az angol jogban uralkodó illetékességi szabály a „forum delicti commissi” elve. E mellett el van ismerve az előleges eljárásra nézve a „forum apprehensionis” is. Az előleges eljárás befejezte után azonban köteles az elfogatás helye szerint illetékes békebiró a letartóztatott terheltet az elkövetés helye szerint illetékes birósághoz kisértetni, mert a főtárgyalás csak a „forum commissi” szerint illetékes biróságnál tartható meg. Ha az elfogatás helyének békebirája a commitment elrendelésére elegendő alapot nem lát fenforogni: nem szabad a terheltet szabadlábra helyezni, hanem kötelessége ezt további eljárás czéljából az elkövetés helyének békebirája elé vezettetni és ehhez az összes iratokat, esetleg a biztositékra vonatkozó kötelezvényeket is át kell tenni. Ha a bűncselekmény nyilt tengeren volt elkötve: akkor ama grófságnak békebirái illetékesek, melynek területén a terhelt lakóhelylyel bir. Ugyanez áll arra az esetre is, ha a bűncselekményt több grófság határán követték el. Ha pedig valaki utazás közben követ el bűncselekményt, az előleges eljárásra mindazok a békebirák illetékesek, kiknek területén az átutazás történt. Mindez esetekben a megelőzés határoz.
Az osztrák perrendtartás az elkövetés helyének illetékességi elvét állítja fel szabályul (51. §), de ha a feljelentést a lakás vagy a tartózkodás, illetőleg az elfogatás helye szerint illetékes biróságnál tették, akkor ez is illetékessé válik: a mennyiben ezeket az elkövetés helye szerint illetékes biróság meg nem előzte. Az elkövetés helyének illetékességi elve azonban annyira fölötte áll a többinek, hogy a lakás vagy a tartózkodás, illetőleg az elfogatás helye szerint illetékes biróság az ügyésznek, a magánvádlónak, vagy a terheltnek, és ha ez utóbbiak többen vannak, egynek kivánságára is tartozik az ügyet az elkövetés helye szerint illetékes biróságnak átengedni (52. §). Külföldön elkövetett bűncselekményekre ama biróság illetékes, melynek területén a terhelt lakik, vagy tartózkodik, illetőleg kézrekerült.
Hazai jogforrásainkban mindhárom illetékességi elvre vannak adatok. A lakóhely szerinti illetékesség mellett szólnak az 1222:V., továbbá a Hármaskönyv III. 32., az 1588:XLIII., 1625:XIII., 1840:IX. tc. 23. §.
Az elkövetés helyének elvét követik a Hármaskönyv III. 20., az 1405:I. 5. §, 1563:LXIII., 1625:VI., 1659:XV. tc., - mig az 1486:LI., 1495:XIX., 1548:XXXVIII., L., 1655:XXXVIII. tc. az elfogatás helyének illetékességét támogatják.
Hazánk rendi szervezeténél fogva a vádlott polgári állása lényeges befolyással volt az illetékességre, és mivel számos külön kiváltságos biróság állott fenn, e körülmények a vádlott alanyi viszonyait előtérbe állitván, a lakóhely illetékességének elve jutott túlsúlyra. Különösen a Hármaskönyv III. 32. és az 1659:XV. t. tartalmából lehet következtetni, hogy a tettenkapás esetén kivül a terhelt lakóhelye volt irányadó. Bodó „Jurisprudentia criminalis”-ában (XXI. art. X.) igy szól: „Forum enim domicilii est universale. Secundum articulum enim XIII. 1625 et Tit. 32. Par. III. Delinquentes nobiles non per alium, quam per illum Magistratum, sub cuius Jurisdictione resident, Domosque Residentiarum suarum habent, Personaliter; secus de Bonis et Residentiis suis evocari debent....”
Hasonlóan nyilatkozik Vuchetich is (Instit. iur. crim. 337. lap): „Nobiles vi legum b) non per alium, quam per illum Magistratum, sub cuius Jurisdictione resident, Domosque Residentiarum suarum habent, personaliter evocari et iudicari possunt, proinde forum domicilii pro nobilibus est forum commune competens et universale,”
De nemcsak a nemesekről, hanem a polgárokról is ezt állitja Vuchetich: „Ignobiles, quos dicimus, si cives sunt, in regula forum domicili sortiantur.”
Szlemenics „Fenyitő törvényszéki magyar törvényében” kissé határozatlanabbul ugyan, de szintén a lakóhely illetékességi elvét látszik kiemelni, midőn azt mondja: „Minden törvényszéknek birói hatalma megyéjének kebelére vagyon szorítva, úgy, hogy bármely törvényszék csak azokon űzheti birói hatalmát, kik megyéjében lakoznak, vagy annak kebelében törvényeinkkel megegyezőleg befogatnak.”
Az 1843-iki javaslat (7. fejezet) a „forum commissi” elvét emeli túlsúlyra, midőn kimondja, hogy a bűntettek elítélése a vádlott polgári állapotának külömbsége nélkül azt a büntető hatóságot illeti, melynek területén a bűntett elkövetve volt. A kivételes hatáskör esetein kivül további kivétel még az, hogy a megyei, városi és kerületi tisztviselők hivatalbeli visszaélései tárgyában az illető megye, város vagy kerület ítélőszéke, minden más köztisztviselő hivatalbeli visszaélései esetében annak a hatóságnak törvényszéke ítél, melynek szolgálatában áll ama tisztviselő, vagy a melynek területén lakik. A lakó vagy tartózkodó hely illetékességének elve csak a külföldön elkövetett bűntetteknél érvényesül. Az 1844-iki javaslat (IX. fejezet, a birói illetékről) lényegileg nem tér el az 1843-ikitől.
Ujabb birói gyakorlatunkban az említett hazai javaslatokkal egyezőleg a törvényeinkben is gyakran kiemelt „forum delicti commissi” elve volt elsőrendű illetékességi szabálynak tekintve és a többi elv csak kisegitő jelentőséggel birt.
Az 1872-iki javaslat is ezen az állásponton áll, midőn 8. §-ában kimondja, hogy az eljárásra és ítélethozásra az a törvényszék illetékes, a melynek területén volt elkövetve a törvényszék hatósága alá tartozó bűntett. Hazánk ama területén, hol az 1853-iki ausztriai büntető-perrendtartás van hatályban, szintén az elkövetés helye döntő az illetékességre nézve és erre mind az elfogatás, mind a lakás vagy a tartózkodás helye csak kisegitőleg gyakorol befolyást.
Az összefüggés illetékességi elvét, mely szerint egy egyén több bűncselekményéről, továbbá több egyén (tettes, részes, orgazda, bűnpártoló) egy bűncselekményére nézve egyazon biróság illetékes: sem a római, sem a közönséges német jog forrásai nem ismerik. Nincs sehol kimondva, hogy egyazon bűncselekmény részeseire egyazon biróság legyen illetékes, sőt valamely személy által elkövetett több bűncselekmény esetére határozottan kimondják a régi jog forrásai, hogy mindenik bűncselekményre nézve a „forum commissi” elve irányadó. Csakis az ujabb particularis német törvényhozások, különösen a gyakorlati haszon szempontjából tartották szükségesnek az összefüggés illetékességének elvét részletesebben szabályozni. Az 1803-iki osztrák törvény még mit sem szól az összefüggés illetékességéről, - de már a bajor büntető-törvény (II. Rész XXII. czikk) mind a halmazat, mind a részesség összefüggésének illetékességi elvét elismeri. Hasonlóképen rendelkezik az 1840-iki hannoveri perrendtartás (4. §), is, melyet az ujabb particularis törvények csaknem kivétel nélkül követnek, és valamint az 1873-iki osztrák (55., 58. §-ai), úgy a német birodalmi perrendtartás is (2-5 § és 13. §) tüzetesen szabályozzák az összefüggés illetékességi elvét. Hazánkban ez elvet már régibb törvényeink (1659:XVII., 1715:VII. § 8., 48., 1723:XI., 1840:XL., XXIII. 1844:VI. § 17.) elismerték és törvényszéki gyakorlatunk is alkalmazta főleg a tárgyi összefüggés esetében. Az 1843-iki (73-75. §) és az 1872-iki (9., 10. §) javaslatok már mind a tárgyi, mind az alanyi összefüggés illetékességének elvét részletesebben szabályozzák.
B) A jelen javaslat az illetékességet megállapító okok között az elkövetés helyét tekinti döntőnek.
A gyakorlati élet uj meg uj adatokkal igazolja, hogy az esetek legnagyobb részében a bűncselekmény nyomai, bizonyítékai az elkövetés helyén, vagy ehhez közel találhatók fel és hogy a vizsgálatot könnyebben és czélszerűbben vezetheti az elkövetés helyének birósága, mint más biróság. De a büntetés hatásának emelésére is szolgál, ha a terhelt ellen az eljárás a bűncselekmény megtörténtéhez közel eső helyen foly. Ily gyakorlati haszon mellett czélszerűnek látszott az illetékességre nézve az „forum comissi” elvét szabályul állitani fel. Ez az elv mindenütt, még ott is, hol a többi illetékességi elvvel egyenjogúvá tették, tényleg uralomra jutott, és ez természetes is, mert rendszerint ott avatkozik legelőbb a közvád és a biróság az ügybe, hol a bűncselekmény elkövetése megzavarta a társadalom békéjét. Legtöbbször az eljárás kezdetén nem is tudni, ki a tettes, a lakás vagy elfogatás helye szerinti illetékesség tehát szóba sem jöhet. A franczia és a német tapasztalatok mutatják, hogy a bűnesetek legnagyobb részében, a dolog természetes rendje szerint a forum commissi érvényesül és az ügyészek egyenesen utasitva vannak, hogy csak fontos czélszerűségi okok esetében térjenek el az elkövetés helyének illetékességétől.
Alig szorul bővebb megokolásra az, hogy az elfogatás helyének illetékességét a javaslat nem tette egyenjogúvá az elkövetés helyének illetékességével. Tisztán a véletlentől függ, hol sikerül a tettest elfogni és valóban az elfogatás tényéből egyetlen oly gyakorlati ok nem származik, mely miatt szükséges vagy czélszerű volna ama biróságot az eljárásra felhatalmazni, melynek területén az elfogatás történt. Az elfogatás helyének illetékessége tehát lehet kisegitő, ha egyéb alap hiányzik, de valóban igazolatlan complicatiója volna az illetékesség szabályainak, ha egyenrangúvá tennők a „forum commissi”-val. Azért még az ujabb német törvényhozás sem emelte az elfogatás helyének illetékessége elvét a többi mellé, pedig a multnak hagyományai az illetékesség három főelvének egyenjoguságához csatolják.
A javaslat azonban az illetékességnek nemcsak most emlitett elvét nem tartja az elkövetés helye elvével egyenjogúnak, hanem a forum demiciliit is csak másodsorba állitja, mert ha a megelőzés feltétele mellett el is ismeri ezt illetékesség okának, mégis azonnal visszaállitja a „forum commissi” szabályát, ha a kir. ügyészség a vádirat benyujtása előtt ezt indítványozta, vagy ha a magánvádlónak, vagy a tettesnek a vádirat benyujtásáig előterjesztett indokolt kérelmére a vádtanács ezt elrendelendőnek találja. A német perrendtartás az elkövetés és a lakás vagy a tartózkodás helyének egyenjogúságát főleg a közvetlenség elvének érdekéből állította fel. A kormányjavaslat indokolása ugyanis kiemeli, hogy számos ügyben a lényeges tanuk nem laknak ama biróság területén, hol a tett elkövetve volt, hanem inkább a tettesnek lakó- vagy tartózkodó helyén, illetőleg ehhez közel. Ily esetekben pedig, ha az elkövetés helye szerinti illetékesség kizárólag szabályul volna elismerve, vagy túlságos és esetleg az ügygyel arányban nem álló költségbe kerülne a távol vidéken lakó tanuk idézése, vagy a közvetlenség rovására meg kellene elégedni a távol vidéken kihallgatott tanuk vallomásairól felvett jegyzőkönyvek felolvasásával. Ez az argumentálás a lakó- vagy tartózkodó hely illetékességének a „forum commissi”-val való egyenjogúsága mellett alig birhat döntő nyomatékkal, mert a gyakorlat igazolja, hogy a kiemelt rövidség a terhelt lakó vagy tartózkodó helyének illetékessége mellett éppen nincs kikerülve, mert a tanuk épp oly távol lakhatnak a lakás vagy a tartózkodás, mint az elkövetés helyétől. De figyelembe veendő az is, hogy a lakó- vagy tartózkodó hely szerint illetékes biróság éppen a tényálladék megállapítása czéljából a legtöbb esetben kénytelen megkeresés útján összegyüjteni az adatokat, mi a tervszerű és rendszeres előkészitő eljárásnak éppen nem válik hasznára. Oly értékkel biró hasznokat tehát, melyekkel az elkövetés helyének szabálya jár, a lakó vagy tartózkodó hely szerinti illetékesség mellett általában nem lehet felhozni, következéskép ebből le is kell vonni a helyes következtetést és nem szabad egyenlőtlen haszon mellett egyenjogúvá tenni az illetékesség e két elvét, mert az egyenjogúság legtöbbször csak az eljárás complicatióját és indokolatlan megakasztását vonhatja maga után. A mennyire czélszerű azonban az elkövetés helyének elvét az illetékesség szabályául felállítani, épp oly helytelen volna azt kizárólagossá tenni.
Ez egyoldalúságtól ment is a javaslat, mert elég a lakó vagy tartózkodó hely biróságának az elkövetés helyének biróságát megelőző határozata vagy intézkedése, hogy hatáskörének korlátain belül illetékessé váljon az eljárása és ítélethozásra. Ha tehát a lakó vagy tartózkodó hely szerint illetékes biróságnál tesznek feljelentést vagy emelnek vádat, akkor, feltéve, hogy a sürgősség szempontja fenforog, köteles a biróság intézkedni és ezzel illetékességét megállapitani. De minden indítvány nélkül is, ha a sürgősség szempontja a lakóhely szerint illetékes biróság beavatkozását kivánja, a tett intézkedéssel vagy határozattal meg van állapitva az illetékesség, melyről a biróság a jogositottnak indítványa nélkül le sem mondhat. A javaslat azonban ama perjogi és czélszerűségi hasznok folytonos szemmel tartása mellett, melyek az elkövetés helyének illetékességi elvét a többi fölé helyezik, nem tekinti véglegesnek a lakó vagy tartózkodó hely biróságának megelőző intézkedés vagy határozat alapján szerzett illetékességét. Előfordulhat, hogy a nyomozás vagy vizsgálat szakában tűnik ki, hogy mind a perjog és czélszerűség okai, mind a büntetés erkölcsi hatásának szempontja a „forum commissi” helyreállitását kivánják. Ezért a javaslat (17. §) a kir. ügyészségnek megadja azt a jogot, hogy a vádirat benyujtása előtt biztosíthassa az elkövetés helye biróságának elsőbbségét, a mennyiben indítványára a pernek most kiemelt szakában köteles a lakó- vagy tartózkodó-hely birósága az ügyet az elkövetés helye biróságának átengedni.
Az ügyfél-egyenlőség elvébe látszik ütközni, hogy a javaslat a tettes és a magánvádló indítványának e részben nem tulajdonitja ugyanazt az erő, mint a kir. ügyészség nyilatkozatának.
Az ez irányban való egyenlővé tételt a javaslat csak azért véli mellőzhetőnek, mert rendszerint nincs a tettes érdeke ellen, ha a lakó- vagy tartozkodó helye szerint illetékes biróság jár el ügyében. Azt pedig, hogy a tettesnek vagy a magánvádlónak alkalma és módja legyen az ügy befejezését egy egyszerű indítványnyal késleltetni, és több biróságot az ügygyel foglalkoztatni, valóban fölösleges volna megengedni.
A tettes lakó- vagy tartózkodó helyének birósága ugyanis egyes esetekben leginkább hivatott az eljárás lefolytatására és különösen a vizsgálat teljesitésére. Például ha a bűncselekményt vásáron, búcsún vagy más hasonló alkalommal követte el, a kihallgatandó összes tanuk vagy legnagyobb részök nem az elkövetés helyén, hanem attól néha nagyon távol eső és más biróság területéhez tartozó helyen laknak, hol egyuttal a tettes is lakik vagy tartózkodik. Ha a tettesnek módjában áll egyszerű inditványnyal kieszközölni az ügy áttételét, ezt a jogát kétség nélkül felhasználhatja az eljárás elhuzására. Lehet, hogy máskor azért kivánja a tettes az áttételt, hogy ügye valamely erélytelen vagy elfogult vizsgálóbiró kezébe jusson. A magánvádló pedig esetleg nem bir kellő belátással, hogy az áttétel fontosságát megitélhesse, vagy az áttételt azért is indítványozhatná, hogy a tettesnek a mentő bizonyítást megnehezitse. Már ez okokból sem lehet e ponton az ügyfél egyenlőségét megvalósitani.
De különben is a kir. ügyészségnek kötelessége lévén a terhelt érdekeire kellő figyelmet forditani (9. §), ott. a hol a tettesnek fontos és perjogi szempontból is igazolt érdekei követelik a „forum commissi” visszaállítását, ezt indítványozni is fogja. Ez kiterjed arra az esetre is, midőn egyedül magánvádló jár el, mert a tettességgel terhelt egyszerűen a kir. ügyészséghez fordul, melynek jogában áll az indokoltnak talált kérelemnek megfelelő indítványt előterjeszteni.
A vádtanács pedig, ha indokoltnak találja, a magánvádlónak vagy a tettességgel terheltnek kérelmére elrendelheti az ügy áttételét.
Magától értendő, hogy az áttétel rendszerint elrendelendő, ha a felek egyetértőleg indítványozzák. Ekkor is vagy megvan a kir, ügyészség indítványa, mely az áttételt már magában véve maga után vonja, vagy ha a magánvádló és a tettes terjesztenek elő hasonló indítványt, akkor aligha forog fenn az az aggodalom, hogy a tettes érdekében az eljárásnak késleltetése van czélozva.
A javaslat az elkövetés és a lakás vagy tartózkodás helyének két fő illetékességi elvén (16., 17. §-ok) kívül még egyéb illetékességi elvet is alkalmaz. Ilyen ama hely szerinti illetékeség, hol a külföldön elkövetett bűncselekménynyel terhelt a magyar hatóság hatalmába került (25. §). De ez elv is csak akkor érvényesül, ha a terheltnek való- vagy tartózkodó helye ismeretlen.
További elvek az összefüggés (forum connexitatis) (18., 19. §-ok) és a viszonvád (forum connexitatis formalis) (23., 530. §-ok) illetékességi elvei.
E rendes illetékességi elveken kivül még rendkivüli illetékességet is ismer a javaslat. Ilyen rendkivüli illetékesség az, melyet a kir. curia állapithat meg, ha külföldi hatóság az általa kiadatni szándékolt egyénnek bűnvádi eljárás czéljából való átvételével magyar hatóságot megkínál és az illetékesség másként meg nem állapítható (26. §), továbbá a biróküldés esetei (29. §) és ha a felső biróságok az itélet megsemmisitésével uj eljárást rendelnek el és azt más biróságra bízzák (404. §), mely utóbbi azonban a perorvoslatokról szóló fejezetben lesz bővebb fejtegetés tárgya.
Az illetékességnek valamennyi elvénél abból indul ki a javaslat, hogy a vizsgálóbiró és a vádtanács illetékessége ama biróság illetékessége után irányul, mely mellé rendelve vannak. Ezt azonban nem volt szükséges kifejezetten kimondani, mert magától értendő, hogy az illetékességre nézve nem lehetnek elütő szabályok az ítélethozásnál és ismét mások az eljárásnak perelőkészitő szakában.
Ezek a javaslat illetékességi elvei. Áttérünk az azokat megvalósitó részletes szabályokra.
Az elkövetés helyének fogalmát a javaslat, egyezőleg az ujabb perrendtartásokkal, nem határozza meg, hanem e fogalmi kör kitöltését az anyagi büntetőjog rendelkezésére, a gyakorlatra és a tudományra bizza.
Azt azonban, követve a legtöbb particularis német törvényt (thüringiai 51. §, hannoveri 90. §, altenburgi 31. §, szász törvény 49. §) és az osztrák perrendtartást (51. §), szükségesnek tartotta kiemelni, hogy az eredmény bekövetkezésének helye irrelevans az elkövetés helyének megállapításánál (16. § első bekezdés).
Hogy mit kell tulajdonképen az „eredmény” fogalmi köréhez kötni, ez igen vitás. Figyelmeztetésül szolgáljon az a szabály, hogy a cselekvést magát nem szabad azonosítani az eredménynyel, következéskép az eredmény alatt mindig az elkövetés utolsó mozzanatától térben és időben különálló eredményt kell érteni. Ilyen például az ölésre irányzott cselekményeknél a sértett halála, melynek bekövetkezése helye magában véve nem tekinthető az elkövetés helyének.
E szabály szemmeltartása mellett nem lesz nehéz megállapodni az úgynevezett távolsági bűncselekmények (Distanzverbrechen) elkövetése helyére nézve. Éppen mivel az elkövetés helyének megállapítása nagyon vitás, ennélfogva tekintettel oly báncselekményekre, melyeknél a tényálladék helyileg szétválasztott több elkövető cselekményből állhat: a javaslat fölösleges illetékességi viták megelőzése czéljából kimondja, hogy ha a bűncselekmény több biróság területén volt elkövetve, vagy bizonytalan, hogy több biróság területei közől melyiken követték el, akkor az illetékességre nézve a megelőzés határoz (16. § második bekezdés). Ha tehát pénzhamisitás esetében egyik biróság területén a minta vagy lemez volt elkészitve, a másik biróság területén pedig nyomtatták a hamis pénzjegyet: akkor mindkét hely elkövető helynek mondható és illetékessé az lesz, mely az első határozatot hozta, vagy rendelkezést tette.
E szabály éppen nem önkényes, hanem természetes alapon nyugszik, mert ama tények, melyek a vád tárgyává tett bűncselekmények törvényes ismertetőjelei, a bűnvád szempontjából egyenlően lényegesek, teljesen egyenértékűek. A csalás bűncselekményénél például a jogtalan vagyoni haszon szerzésének czéljából ravasz fondorlat alkalmazása, továbbá a tévedésbe ejtés és végre a vagyoni károkozás egyenértékü ismertetőjelek. Már most, ha a terhelt az egyik törvényszék kerületében irja a ravasz fondorlatot tartalmazó levelet, és az illető a másik törvényszék kerületében kapja meg és itt keletkezik tévedésbe ejtése és e tévedésbe ejtése következtében elutazik a harmadik törvényszék kerületében létező jószágára és itt teszi meg a neki vagyoni kárt okozó intézkedéseket, szabad-e azt mondani, hogy a csalás az utóbbi helyen volt elkövetve? Csak önkény és auctoritativ parancs jellegével bir annak kimondása, hogy az utolsó cselekmény helye döntő az illetékességre, mert egyetlen érvet sem lehet a mellett felhozni, hogy egyik ismertetőjel lényegesebb, mint a másik. Ha tehát minden ismertetőjel egyenlően lényeges és valamennyinek megvalósitása nélkül nincs befejezett bűncselekmény: akkor csak az a helyes és természetes álláspont, ha mindenik biróság, a melynek területén a bűncselekmény törvényes ismertetőjeleit megvalósító tényt elkövették, egyaránt illetékesnek van elismerve. Hasonlóképen folytatólagos törvénysértések esetében, melyeknél minden cselekmény kimeríti a tényálladékot, mindenik biróság illetékes, melynek területén ily cselekmény elkövetve volt. A mely biróság tehát ezek közől, a másikat bármely határozattal vagy intézkedéssel megelőzi, annak illetékessége meg van állapitva.
A megelőzés fogalmát a 16. § harmadik bekezdése határozza meg. A javaslat e fogalmat nem köti szorosan a vizsgálati cselekményekhez. A megelőzés bármely nyomozó intézkedésből is állhat, de szükséges, hogy ezt biró tegye, mert az ügyészség vagy rendőrség határozata vagy intézkedése a megelőzést nem állapitja meg.
A fölösleges controversiák megelőzése czéljából tartja a javaslat czélszerűnek kimondani: hogy ha két biróság területének határán követtek el valamely bűncselekményt: akkor is a megelőzés határoz (16. § második bekezdés). Ilyen eset például oly párbaj, melynél a pisztolyra vivó felek két törvényszéki terület határvonalára állanak ki, vagy melynél a szomszédos törvényszéki területek egyikén az egyik, a másikán a másik fél áll, vagy oly verekedés, melynél a verekedők hol az egyik, hol a másik területre űzik, verik egymást, vagy ha az egyik területről átlő valaki, vagy követ dob a másik területen levőre, stb. Kétségen kivül áll, hogy az elkövetés helye itt mindenik törvényszéki terület, mert a golyó vagy kő által megfutott területet kell elkövetési helynek tartani. Tisztán önkényszerű és a dolog természetébe ütköznék, ha e világosan egységes cselekményeket szétválasztják és csak ama helyet tekinti elkövető helynek, a hol a tettes tevékenységének ideje alatt volt.
A német perrendtartás nem tartotta szükségesnek e kérdések részletes szabályozását, mert ezek megoldását magától értetődőnek tekintette.
A gyakorlat és az az eltérés, mi egyrészről Dalcke, Thilo, Puchelt és másrészről Schwarze, Löwe és John commentáraiban mutatkozik, eléggé igazolják, hogy nem lett volna fölösleges e részletezést a német perrendtartásba is felvenni. Ekkor nem állana szemben a badeni, württembergi felfogás a porosszal. Ez utóbbi szerint, ha valamely tényálladék ismertetőjelei több biróság területén vannak megvalósitva, mindenik biróság, - ellenben a badeni, würtembergi felfogás szerint, a régi particularis törvények önkényszerű rendelkezéséhez hiven, ama biróság illetékes, melynek területén az utolsó cselekmény elkövetve volt.
Inkább követte tehát a javaslat e ponton a legtöbb particularis német és az osztrák törvényhozást, melyek szükségesnek tartották e részletekben intézkedni, mint a német birodalmi perrendtartást, melynek szófukarsága e részben éppen nem bizonyult czélszerűnek.
Ama túlnyomó gyakorlati tekintetek, melyek az elkövetés helyét az illetékesség rendes elvei közt döntővé teszik, teljesen igazolják a 16. § utolsó bekezdésének rendelkezését, mely külömben az osztrák perrendtartás 51. §-a végső bekezdésének felel meg. Minthogy kétségtelen, hogy a bizonyítékok az esetek túlnyomó nagy többségében az elkövetés helyén vagy ennek közelében találhatók fel, továbbá az eljárás itt könnyebben folytatható le és a bűncselekménynek ezen a helyen való megtorlása növeli a büntetés hatályát: akkor nemcsak következetes, hanem a czélszerűség szempontjaival is feltétlenül megegyezik, hogy mihelyt az elkövetés helye bizonyosság vált, az ügyet további elbírálás végett ennek biróságához tegyék át.
Az elkövetés helyének fictioján alapszik az illetékesség amaz elve, melyet a javaslat a magyar hajón külföldön vagy nyilt tengeren elkövetett bűncselekmények tekintetében állít fel, midőn kimondja, hogy ezek elbirálására az a biróság illetékes, melynek területén a kiindulás kikötője (anyakikötő), vagy ama magyar kikötő fekszik, hova a hajó először érkezett, végre az a magyar biróság, a melynek területén a terhelt kézrekerült (25. § harmadik bekezdés).
E hármas illetékességi elv azért volt felállitandó és egyenlő értékűvé teendő, mert a tengeralatti kábelek védelme iránt kötött és az 1888. évi XII. törvénycikkbe foglalt nemzetközi szerződésnek 14. czikke ezt a rendelkezést tartalmazza és kivánatos, hogy e kérdésben a bűnvádi perrendtartás rendelkezése e nemzetközi jellegű törvénynyel megegyező legyen.
A „magyar hajó” alatt rendszerint a kereskedelmi hajók értendők, mert a hadihajók katonai személyzete által elkövetet bűncselekményekre vonatkozó illetékességi szabályokat a katonai büntető perrendtartás határozza meg. Mindazáltal, mivel nincs kizárva, hogy a hadihajókon esetleg nem a fegyveres erő tagjai által elkövetett bűncselekmény a polgári büntetőtörvénykönyv szerint büntetendő: a javaslatban foglalt illetékességi szabály a nem katonai egyének által hadihajón elkövetett bűncselekménynél is alkalmazandó.
A nemzetközi jog elvei szerint vitán kivül áll, hogy a nyilt tengeren elkövetett bűncselekmény belföldön elkövetett bűncselekménynek tekintendő. A külföldi kikötőkben levő kereskedelmi hajókon elkövetett bűncselekmények tekintetében több rendszer áll fenn. A kikötő állama vagy fentartja magának a kikötőjében levő kereskedelmi hajókon elkövetet bűncselekmények tekintetében a büntető joghatóságot, vagy elismeri amaz államnak büntető joghatóságát, melyhez a hajó tartozik. Anglia például, ha csak ellenkező szerződések nem állanak fenn valamely állammal, fentartja joghatóságát a kikötőiben levő kereskedelmi hajókon elkövetett bűncselekmények tekintetében. Francziaország csak kivételesen tartja fenn büntető joghatóságát, t. i. akkor, ha a hajón a hajószemélyzethez nem tartozó egyének ellen követnek el bűncselekményt, ha a franczia rendőrség segitségét a hajó személyzete veszi igénybe és végre, ha a kikötőben a közbéke van megzavarva. Akár fentartja a külföldi állam joghatóságát, akár nem, amaz állam részéről, melyhez a hajó tartozik, e külföldi kikötőkben elkövetett bűncselekmények mindig olyanoknak tekintendők, mint külföldön elkövetett bűncselekmények, következéskép a mennyiben ily bűncselekmények miatt büntetésnek helye van, az illetékességnek fennebb kiemelt szabályai az irányadók.
A „kiindulás kikötője” alatt, a mennyiben kereskedelmi hajóról van szó, ama kikötő értendő, a melynek hajólajstromába az illető hajó be van vezetve. Hadihajónál a kiindulás kikötőjének mindig ama hazai kikötő tartandó, honnan a tengeri utazás kezdetét vette. A kiindulás kikötőjének illetékességével teljesen egyenjogú az első érkezés helyének illetékessége. Ha tehát a hajó nem a kiindulás kikötőjébe kötött ki először, akkor mindkét kikötő szerint illetékes biróságnál meginditható az eljárás s a hol meginditották, - ott tekintet nélkül a terhelt lakó- vagy tartózkodóhelyére - be is fejezendő.
Szoros értelemben vett magyar tengeri kikötő jelenleg csak egy van, t. i. a fiumei. Ennek daczára nincs kizárva és főleg a Vaskapu szabályozása után gyakrabban fordulhat elő, hogy a Fiuméból kiinduló hajó nagyobb tengeri út után az Aldunán haladva érkezik vissza Magyarországba; következéskép nem lett volna czélszerű a magyar hajón nyilt tengeren vagy külföldön elkövetett bűncselekményekre kizárólag a fiumei biróságok illetékességét megállapitani.
Arra nézve, hogy a hazai kikötőkben levő külföldi kereskedelmi hajókon elkövetett bűncselekmények tekintetében mi az illetékesség szabálya, a javaslat nem tartotta szükségesnek intézkedni, mert kétségtelen, hogy az elkövetés helyének általános szabálya alkalmazandó, ha csak külön nemzetközi szerződések a hatáskört a külföldi állam számára nem biztositják.
A lakó- vagy tartózkodóhely illetékesége elvének (17. §) viszonyáról a „forum commissi” elvéhez már fennebb volt szó. E helyütt a következőket szükséges kiemelni. Mindig ama lakó- vagy tartózkodóhely állapitja meg az illetékességet, a hol a bűnvádi eljárás biróság előtti meginditásakor a gyanusitott lakik vagy tartózkodik. Ha tehát a terhelt az eljárás folyamában megváltoztatná lakó- vagy tartózkodóhelyét, e körülmény az illetékességre nézve befolyást nem gyakorol. Mely hely legyen lakóhelynek vagy tartózkodóhelynek tekintendő, azt a biróság e fogalmak természetes értelme szerint döntheti el és nincs szorosan a magánjogi fogalom-meghatározásokhoz kötve. A lakóhelynek nincs prioritása a tartózkodóhely fölött, mert különben folytonos vitákra adna okot, hogy több hely közől melyiket tekintsék lakóhelynek.
A javaslat arra az esetre, ha külföldön követék el a bűncselekményt, első sorban a lakó- vagy tartózkodóhely szerint állapitja meg az illetékességet, és csak ha a lakó- vagy tartózkodóhely ki nem tudható, akkor irányadó ama hely, hol a terhelt a magyar hatóság hatalmába került (25. § első és második bekezdés). E rendelkezésre szükség van, mert a szabály, t. i. az elkövetés helyének illetékessége, tekintettel arra, hogy a bűncselekmény külföldön volt elkövetve, nem alkalmazható. A javaslat nem az „elfogás helyé”-nek kifejezését használja, hanem ama helyről szól, hol a terhelt a magyar hatóság hatalmába került. E kifejezéssel jelezni kivánja, hogy nemcsak az elfogatás ténye, hanem a hatóság minden ténye, melylyel a terhelt a magyar hatóság hatalma alá került, megállapitja az illetékességet. Ha például a feltalált egyént biztositék mellett vagy a nélkül szabadlábon hagyják is, ha a hatóság idézését kézbesitették számára, vagy rendőri felügyelet alá helyezték az illetőt: az illetékesség meg van állapitva. Nem szükséges itt az sem, hogy az illető a biróság hatalmába kerüljön. Elég, ha a terhelt a rendőrség vagy rendőri jogkörrel felruházott közigazgatási hatóság hatalmában van. A „hatóság hatalmába kerülés” okán nyugvó illetékességet nem szünteti meg ama körülmény, hogy a letartóztatott később megszökött, továbbá közömbös az is, hogy éppen a bűnvádi eljárás tárgyává teendő vagy más bűncselekmény miatt került-e a terhelt a hatóság hatalmába, vagy hogy megkeresés útján történt-e a letartóztatás.
Ugyancsak a lakó- vagy a tartózkodóhely szerint állapitandó meg első sorban az illetékesség akkor is, ha nem-magyar honosnak kiadását külföldi hatóság kérelmezi, másodsorban pedig ez esetben a terhelt kézrekerülésének helye irányadó (27. § első bekezdés). E szabály is gyakorlati jeletőséggel bir, mert ha a bűncselekményt külföldön követték el, más illetékességi elv nem alkalmazható. Mindazáltal, ha a kiadatni kért nem-magyar honos ellen valamely magyar biróságnál belföldön elkövetett bűncselekmény miatt van bűnvádi eljárás folyamatban, akkor a kiadatás tárgyában is az a törvényszék van hivatva határozni, mely előtt vagy melynek területén az eljárás első fokban folyik, mert világos, hogy a 27. § első bekezdése is kivételes természetű rendelkezés és csak akkor alkalmazandó, ha az illető egyén ellen másként az illetékesség meg nem állapitható.
Az összefüggés illetékességi elvének (forum connexitatis, 18., 19. §) bővebb felfejtése előtt szükséges előrebocsátani, melyek a javaslat szerint az összefüggés esetei.
Az első eset a tárgyi összefüggés esete (18. §) azaz, ha valamely bűncselekménynél több egyén, tettes, felbujtó, segéd, bűnpártoló vagy orgazda minőségében van terhelve.
A második eset az alanyi összefüggés esete (19. §), midőn ugyanazt az egyént több bűncselekmény terheli. De mivel mind a tárgyi, mind az alanyi összefüggés combinatióban is állhat egymással: ennélfogva a javaslat az összefüggés esetei közé sorozza azt is, ha a részesek, az orgazdák, vagy a bűnpártolók akár másokkal együtt, akár külön követnek el más bűncselekményt. Előfordulhat ugyanis, hogy a lopás tettese és az orgazda ellen együttesen inditanak bűnvádi eljárást, de az orgazda egyúttal gyújtogatás miatt is felelősségre vonandó. Jóllehet csak az orgazda személyénél fogva függ össze a gyújtogatás a lopással, mégis a halmazat elve alapján és különös tekintettel az összbüntetés kimondására, czélszerű a gyújtogatás esetére is a lopásra illetékes biróság jogkörét kiterjeszteni, feltéve természetesen, hogy a lopásra illetékes biróság hatáskörrel bir a gyújtogatás fölötti határozathozásra is.
A tárgyi összefüggés eseteiben a javaslat a tettes biróságát jelenti ki illetékesnek a részesekre, az orgazdákra és bűnpártolókra (18. §).
Minthogy a felbujtó, a segéd, a bűnpártoló és az orgazda bűncselekménye oly viszonyban áll a tettes bűncselekményéhez, mint mellékdolog a fődologhoz, ennélfogva mind a logika, mind a czélszerűség követelménye az, hogy a fődologra illetékes biróság a mellékdologra is illetékességgel birjon. Továbbá nem szabad elfelejteni, hogy a tettesnek illetékes birósága rendszerint az leend, melynek területén a bűncselekmény elkövetve volt: ennélfogva azok a hasznok, melyekkel perjogi szempontból az elkövetés helyének illetékessége a többi illetékességi elv fölött bir, teljesen indokolják, hogy a mellékszemélyekkel szemben a tettes illetékességét emeljük döntő jelentőségre.
Igy rendelkezik az osztrák törvény (55. §) is, melynek „Mitschuldigen” (55. §) kifejezése azonban sok vitára adott okot, mert alig lehet e kifejezés fogalmi körébe vonni az orgazdaság és a bűnpártolás külön bűncselekményeit. A czél a tárgyi összefüggés megállapításával mindenesetre az, hogy a tárgyi összefüggésben levő ügyeknek nemcsak közös forumuk legyen, hanem hogy azok együttes elintézés alá is kerüljenek.
Nehogy pedig a természetöknél fogva összefüggő ügyekben külön-külön biróságok járjanak el, szükséges volt arról az esetről intézkedni, midőn a tettes bűncselekményére illetékes biróság a részeseknek, az orgazdáknak vagy a bűnpártolóknak súlyosabban minősülő bűncselekményére nem bir hatáskörrel. Pl. a tettes a Btk. 339. §-a szerint büntetendő lopás vétsége miatt vonandó felelősségre, melynek tárgyában a járásbiróság lenne hivatva határozni, a lopott tárgyakat elrejtő orgazdát ellenben tekintettel arra, hogy már két izben rablás miatt volt büntetve, orgazdaság bűntette terheli, melyre a járásbiróság nem bir hatáskörrel. Tekintettel arra, hogy hatáskörének korlátait egy biróság sem lépheti túl világos szabály nélkül, az orgazdaság fölött külön kellene az orgazdaság elkövetőhely szerint illetékes törvényszéknek és külön a lopás elkövetőhelye szerint illetékes járásbiróságnak határozni.
Ilyen és hasonló esetek megakadályozására szolgál a javaslatnak az az intézkedése, hogy ama biróságnak kell a tárgyi összefüggésben levő ügyekre nézve eljárni, mely valamennyi közreműködőnek cselekményeire hatáskörrel bir. Ezzel azonban csak a hatáskör kérdése van megoldva, és ha ennél tovább nem menne a javaslat, akkor nem a tettesnek elkövető-, lakó-vagy tartózkodó-, esetleg elfogatása helye szabná meg a hatáskörrel felruházott biróság helyi illetékességét, hanem ama közreműködő személyre vonatkozó általános illetékességi szabályok (16., 17. §) volnának irányadók, kit a legsúlyosabban minősülő bűncselekmény terhel. Ha tehát a fennebbi példában a lopás elkövető helye a brassói járásbiróság területén, az orgazdaság elkövetőhelye ellenben a trencséni törvényszék területén volt volna, akkor a lopás vétségére nézve is a trencséni törvényszék birna illetékességgel és így a lopás tettesét és a brassói járásbiróság területén lakó tanukat a trencséni törvényszék elé kellene idézni, még akkor is, ha esetleg az orgazda az eljárás megindításakor már a brassói járásbiróság területén laknék. Ama kijelentéssel azonban, hogy mindig a tettes bűncselekménye tekintetében illetékességet megállapító körülmény (16., 17. §) az irányadó, eleje van véve ily visszásságnak, mert ha az említett lopás vétsége a brassói járásbiróság területén volt elkövetve, akkor a brassói törvényszék leend hivatva a lopási ügygyel összefüggő minden ügyben eljárni. Ez illetékességi elv felállítása egyazon okokon nyugszik, melyek miatt általában a tettes birósága van illetékesnek kimondva, a felbujtóra, a segédre, az orgazdára és a bűnpártolóra nézve. Már most megjegyzendő azonban, - és erről alább lesz még szó - hogy czélszerűségi szempontok miatt nemcsak az együttes elintézés, hanem a közös illetékesség is megszüntethető.
A tárgyi összefüggés illetékességi elve nemcsak akkor irányadó, ha a részesek, az orgazdák, vagy a bűnpártolók ellen együttesen folyik az eljárás, hanem akkor is, ha közőlök valamelyik ellen csak később emelnek vádat. Egyáltalán nem szabad összetéveszteni az együttes elbirálást magával a közös illetékességgel. Azért, hogy a tettes ügyével együtt nem birálandó el a részes, az orgazda, vagy a bűnpártoló ügye, az utóbbiakra mégis a tettes birósága illetékes.
Ez a külömbség az alanyi és tárgyi összefüggés között. Míg ott a javaslat világos rendelkezése szerint egyesítés nélkül nincs közös illetékesség, addig a tárgyi összefüggés illetékessége független az egyesítés, azaz az együttes elbirálás tényétől.
Még akkor is a tettes birósága illetékes a részesek, az orgazdák, vagy a bűnpártolók ügyére, ha a tettes időközben meghalt, kir. kegyelmet kapott stb. Ebből természetesen nem az következik, hogy az orgazdaság és a bűnpártolás fölött arra az esetre, ha a tettes ismeretlen is, az orgazdaság, vagy a bűnpártolás elkövető-, illetőleg a terhelt lakó-, tartózkodó- vagy elfogatóhelye szerint illetékes biróság ne lenne jogositva eljárni. Az itt felállitott illetékességi elv csak akkor alkalmazandó, ha tudva van, hogy az orgazdaság, vagy a bűnpártolás alapcselekményének tettesére mely biróság illetékes.
Az alanyi összefüggés (19. §) esetében előfordulhat, hogy egyazon egyént oly bűncselekmények terhelnek, melyeknek egyike a törvényszék, másika a járásbiróság és harmadika a birói jogkörrel felruházott közigazgatási hatóság hatásköréhez tartozik. Továbbá előfordulhat, hogy a halmazatban álló mindenik bűncselekményre vagy törvényszék, vagy járásbiróság, vagy birói jogkörrel felruházott közigazgatási hatóság bir hatáskörrel, de mindegyik bűncselekmény más területen követtetvén el, mindenekre nézve a forum commissi szabályánál fogva más-más birói hatóság volna illetékes.
Ennek mellőzése czéljából a javaslat ama szabályt állitja fel, hogy az egyesítésre és a további eljárásra az a biróság lesz illetékes, melynek hatásköre valamennyi összefüggő bűncselekményre kiterjed, több ily biróságok közől pedig az, mely az illetékességi szabályok szerint a halmazatban foglalt legsúlyosabb bűncselekmény fölötti határozathozás jogával bir. Midőn a javaslat ehhez hozzáteszi, hogy kétség esetében a megelőzés határoz: úgy ez arra az esetre vonatkozik, ha nem lehet határozottan megmondani, mely bűncselekmény a legsúlyosabb, de magától értetődik, hogy ez nem jelenti azt, hogy a megelőzés lenne döntő akkor is, ha a kisebb hatáskörű biróság a nagyobb hatáskörűt valamely intézkedéssel vagy határozathozással megelőzné.
Az a kérdés, hogy melyik biróságnak hatásköre terjed ki valamennyi összefüggő bűncselekményre, könnyen eldönthető. A kiindulás pontjául az az elv szolgál, hogy a nagyobb hatáskör, összefüggés esetében a kisebbet is magában foglalja. Ha tehát rendőri és járásbirósághoz tartozó bűncselekmény találkozik össze, a járásbiróság hatásköre terjed ki mindkettőre, ha pedig törvényszékhez és más birósághoz tartozó van bűnhalmazatban, mindezekre a törvényszék bir hatáskörrel. Nem lehet kétséges a hatáskör kérdése akkor sem, ha a javaslat életbeléptetése tárgyában alkotandó törvény az 1871:XXXI. tc. 25. §-ában, illetőleg az 1880. évi XXXVII. tc. 39. §-ában foglalt rendelkezést fenn is tartaná és bizonyos törvényszékeket a felségsértés, hűtlenség stb. bűntetteire nézve kivételes hatáskörrel ruházna fel mert ha pl. a hűtlenség esete gyilkossággal van halmazatban és az utóbbit nem a kivételes hatáskörű törvény szék területén követték el, úgy a fennebbi szabálynál fogva világos, hogy a kivételes hatáskörrel felruházott törvényszék lesz illetékes a gyilkosság esetére is, mert kétségtelen, hogy hatásköre a hűtlenségre és a gyilkosságra kiterjed, míg a gyilkosság tetthelye szerint illetékes törvényszék a hűtlenségre nézve nem birhat hatáskörrel. Csak oly birói szervezet mellett válik a kérdés vitássá, hol a kivételes biróság csak a kivett bűncselekmények fölötti eljárásra bir hatáskörrel és e kivételes hatáskörön kivül nincs rendes hatásköre a többi bűncselekményekre nézve. Ismeretes ama nagy vita, mely éppen e kérdésben a német „Reichsgericht” szervezeti állásából folyólag keletkezett. E biróság ugyanis, mint elsőfolyamodású biróság csak a kivett bűncselekményekre nézve bir hatáskörrel s így több oldalról kétségbe vonták, hogy a német perrendtartás 2. §-a alapján van-e joga a connexitásban álló, de nem a kivett bűncselekmények közé tartozó bűntettek és vétségek fölött határozni.
A javaslatnak fennebbi intézkedése kizárja ezt a kétséget.
A 19. § utolsó bekezdésének azt a rendelkezését, hogy esküdtbiróság elé tartozó és egyéb bűncselekmények halmazata esetén az attractio az esküdtbiróság után irányul, az esküdtbirósági eljárásnak és hatáskörnek egészen különleges természete teszi szükségessé.
E szabály alól kivételt állít fel az utolsó mondat, mely az esküdtbirósági ügyek attractióját korlátozza abban az esetben, ha az összefüggő bűncselekmények egyike nyomtatvány útján volt elkövetve. Ez utóbbi ügyre nézve tehát az egyesítés feltétlenül ki van zárva.
Bővebb felvilágositást igényelnek az összefüggő ügyek egyesítésére, illetőleg együttes elintézésére vonatkozó szabályok.
a) A javaslat szerint az alanyi összefüggésben álló és a külömböző hatáskörű vagy illetékességű biróságokhoz utasitott ügyekben csak az egyesités ténye állapítja meg a közös illetékességet.
Az egyesités alatt tehát az értendő, hogy az alanyi összefüggésben álló ügyek az egyidejű eljárás és határozathozás czéljából valamely biróság előtt egybekapcsolva lesznek. Ez vagy úgy történik, hogy az összefüggő ügyeket egy vádban csoportositják, vagy utólagosan benyujtott vádban veszik a később felmerült ügyet az ezzel összefüggő ügyben már eljáró biró elé, vagy a több biróságnál folyamatban levő összefüggő ügyeket vagy biróságnak közös elintézése alá vonják. A körülményekhez képest tehát majd külön kell határozni az egyesítés kérdésében, majd maga a közös eljárás ténye fejezi ki hallgatag az egyesítést. Hogy az egyesítésre mindig ama biróság illetékes, mely az ügyek együttes elintézésére hivatott, arra már fennebb történt utalás.
Habár a halmazatban álló bűncselekmények együttes elbirálása igen czélszerű, mégis éppen nem tette a javaslat az egyesítést kötelezővé és nem is kivánja az összbüntetés kiszabásának szempontját oly kizárólagos jelentőségre emelni, hogy pusztán e végett akkor is egyesítsék az ügyeket, ha ezt a perjogi czélszerűség szempontjai külömben nem támogatják. Éppen nem zárja ki az anyagi büntetőtörvény azt, hogy az összbüntetés az egyes ügyekben való ítélethozás után is kiszabható legyen; következéskép, ha a halmazatban álló bűncselekmények egyesítése nehézségekkel jár, ha az ügyek áttekintését lényegesen nehezíti, vagy éppen oly csekély jelentőségű bűncselekményekről van szó, melyek alig, vagy éppen nem gyakorolnának az összbüntetésre befolyást: az egyesítés mellőzése helyesebb, mint elrendelése.
Minthogy a nagyobb hatáskör a kisebb hatáskört is tartalmazza, az egyesítés egyik eredménye az, hogy a külömben kisebb hatáskörű biróság vagy hatóság eljárásának tárgyául szolgált ügyre is kiterjed a nagyobb hatáskörű biróság illetékessége. Következéskép az egyesítés alapján a törvényszék eljárhat a járásbirósági vagy közigazgatási hatóság eljárásának tárgyává tett ügyekben is.
b) Minden félreértés elkerülése végett taxative kellett felsorolni azokat az ügyeket, melyek összefüggésnél fogva sem egyesíthetők. (20. §)
Nem szorul bővebb megokolása, hogy oly ügyeket, melyekben már ítélet, vagy megszüntető végzés van hozva, egyesíteni nem lehet. Ha az egyesítés czélja a közös illetékesség és együttes elintézés: akkor oly ügyre nézve, mely érdemlegesen már el van döntve az egyesítésnek tere nincs s helye sem lehet.
De nem szabad más ügyekkel a kivételes biróságokhoz tartozó ügyeket, az esküdtbiróság hatásköréhez utalt sajtóügyeket, a jövedéki, kihágási ügyeket és végre a közigazgatási hatóságokhoz utalt egyes kihágási ügyeket sem egyesíteni, illetőleg azokat saját hatáskörükből elvonni.
A nyomtatvány utján elkövetett bűncselekményekre nézve az esküdtbiróság hatásköre a sajtószabadság érdekében lévén megállapitva, gondoskodni kell a törvényhozásnak arról, hogy a sajtó számára felállitott biztositékokat az összefüggés illetékességi elve se ingathassa meg.
A jövedéki kihágási ügyek különleges természete indokolja, hogy más bűncselekményekkel ne legyenek összesíthetők.
A kivételes hatáskörű biróságok elé tartozó ügyeknél azok az okok, melyek e báncselekményeknek nagyobb biztosítékokat nyujtó biróságoknál való összpontosítását teszik szükségessé: egyuttal kizárják azt, hogy az egyesítés elve ezekre az ügyekre nézve is korlátlan alkalmazást nyerjen. Ezek tekintetében tehát az attractionak a javaslatban egyébként elfogadott elvét kifejezetten korlátozni kellett. E korlátozó szabály az összefüggés alapján más való egyesítésről szóló 19. §-ban is megtehető volna; minthogy azonban annak a most emlitett §-ban való kifejezése e külömben is complicált § rendelkezéseit még nehézkesebbé tenné, a javaslat az előbb említett határozatot a 20. § második bekezdésében negativ alakban fejezi ki. Annak ugyanis, hogy a kivételes biróságokhoz tartozó ügyek az elbirálásukra hivatott hatóságtól nem vonhatók el, tisztán az az értelme, hogy ezek az összefüggés alapján más birósághoz át nem tehetők. Nincs azonban kizárva, hogy a 19. § feltételei mellett más ügyek a kivételes hatáskörű birósághoz áttehetők s az ennek hatáskörébe tartozó ügygyel egyesithetők legyenek.
Az életbeléptető törvény előreláthatólag számos kihágásnak elbirálását ezentúl is közigazgatási hatóságok hatáskörében fogja meghagyni.
A 20. §-ban intézkedést kellett tenni arra nézve, hogy az egyéb bűncselekmények tárgyában eljáró rendes büntető biróságok, e kihágások közől összefüggés alapján melyeket egyesíthetnek más bűnügyekkel.
E kérdés szabályozásánál a javaslat az opportunitas szempontját tekintette döntőnek. Ennélfogva azt kellett figyelembe venni, hogy kihágásokat az 1879. évi XL. tc., ezenkivül számos más törvény - például a közegészségügy rendezéséről szóló 1876. évi XIV. tc., az 1884. évi XVII. tc. (ipartörvény) stb. - továbbá miniszteri rendeletek, törvényhatósági és városi szabályrendeletek állapithatnak meg, s így ebből az okból is, de már magában véve a kihágások jellegénél és a jogsértés tárgyának nagy külömbözőségénél fogva a bűncselekményeknek e csoportja rendkívül elütő természetű törvényszegésekre terjed ki.
A 20. §-nak e kérdésre vonatkozó rendelkezése két érdeknek lehetőleg helyes kiegyenlitésére irányul Első sorban az összefüggés alapján való egyesítés hasznát a kihágási ügyekre nézve is biztosítani akarja, másrészt pedig azt czélozza, hogy a kihágási ügynek csatolása a főügynek elintézését lényegesen ne nehezítse.
Ha általában van jogosultsága az összefüggő ügyek egyesítésének, akkor az kétségtelenül kiterjed a kihágási ügyekre is. Éppen a csekélyebb jelentőségű bűncselekményre nézve, mely rendszerint könnyen tisztába hozható és az összebüntetés megállapitásánál alig esik latba, nem igazolt a külön eljárás folytatása.
Másrészről azonban nyilvánvaló, hogy a bűnvádi eljárás érdekét sértené, ha a rendes büntető biróság köteles volna elbirálni olyan aprólékos kihágásokat, melyeket valamely nagyon is különleges jogforrás állapit meg, melyekre nézve, minthogy rendkivül ritkán fordulnak elő, birói gyakorlat nem is fejlődhetik s melyeknek minden részletét a biróságnak gyakran nincs is módjában teljesen alapossággal ismerni.
A javaslat a kérdést e kettős szempont kellő méltánylásával oldotta meg. Rendelkezése egyszerű és határozott. Ki vannak zárva az egyesitésből azok a kihágások, melyeket miniszteri rendelet vagy törvényhatósági vagy városi szabályrendelet állapít meg. Ellenben egyesithető a törvényszék vagy a járásbiróság hatáskörébe utalt bűnügyekkel a törvényekben körülirt valamennyi kihágás.
Egyébként az egyesítésnek szélesebb körben való megengedéséből a biróságokra elviselhetetlen terhet nem ró, mert az attractionak csak kizárása kötelező, megengedése facultativ s ehhez képest az egyesítés a biróság belátásától függ. Ha az együttes elintézés a biróságnak nehézségeket okozna, azt a 21. § alapján mindig mellőzheti, illetőleg megszüntetheti.
c) Az együttes elbirálás mellőzése és megszüntetése (21. §). Mindenekelőtt meg kell jelölni, hogy az együttes elbirálás mily viszonyban áll az összefüggéssel, illetőleg egyesítéssel. Az alanyi összefüggésben álló ügyeknél (19. §) nem maga az összefüggés, hanem az ügyek egyesítésének mozzanata állapítja meg a közös illetékességet és ezzel együtt jár az ügyek együttes elintézése, mert hisz az egyesítésnek ez a czélja.
A tárgyi összefüggés esetében (18. §) ellenben maga az összefüggés ténye állapítja meg a közös illetékességet és mert tulajdonképen csakis többek közös ügyéről van szó, magával ez összefüggéssel együtt jár az együttes elbirálás is. Kétségtelen tehát, hogy az összefüggésnek mindkét illetékességi elve ama czélnak áll szolgálatában, hogy az összefüggő ügyek együttes elbirálásban is részesüljenek.
De már fentebb utalás történt az akadályokra, melyek néha az együttes elintézésnek utjában állanak, és a melyek éppen a terhelt érdekében és általános perjogi szempontból figyelembe is veendők. A javaslat nem sorolja fel a mellőzés okait, hanem általában fontos czélszerűségi okot említ. Ily czélszerűségi ok lehet az, hogy az együttes elbirálás az eljárás menetét nagyon késlelteti, vagy annyira heterogen tárgyakat ölel fel, melyek a vádat összebonyolítják és a védelem állását túlságosan megnehezítik. Az első szempont tehát az eljárás gyorsítása vagy könnyitése. De nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy a közvetlenség rovására történik, ha több külömböző ügy elhomályosítja a tárgyalás összbenyomását. Főleg azonban arra kell tekintettel lenni, hogy az együttes elbirálás ne járjon a letartóztatás és vizsgálati fogság ok nélküli meghosszabbításával.
A 18. vagy 19. § alapján eljáró biróság akár a vádló vagy a terhelt indítványára, akár hivatalból határoz az egyesítés mellőzése, illetőleg megszüntetése tárgyában. „Biróság” alatt itt mind az összefüggés alapján illetékes első folyamodású, mind a felső biróság értendő.
A biróság ugyanis illetékességét hivatalból lévén köteles vizsgálni, ebből logikailag következik, hogy e joga és kötelezettsége az összefüggő ügyekre vonatkozó illetékességre is kiterjed.
A biróság a javaslat szerint az együttes elbirálást mellőzi vagy megszünteti.
Az együttes elbirálás mellőzéséről csak oly esetben lehet szó, midőn a biróság az összefüggő ügyek egyesítését még el nem rendelte, illetőleg az együttes eljárás még nincs megindítva.
Mellőzés esetei volnának, ha a vádló ugyanabban a vádindítványban több összefüggő ügy miatt kéri az eljárás megindítását, vagy a felek utólagosan kérik más ügynek a már folyamatban levővel való egyesítését, vagy összefüggő ügyek több biróságnál vannak folyamatban és ezeknek egyidejű elintézését kérik, a biróság pedig ez indítványok ellenében czélszerűségi okból nem rendeli el az együttes elintézést, hanem a külömben fennálló illetékességi szabályok szerint kivánja az ügyeket elintéztetni. Az együttes elbirálás megszüntetéséről ellenben csak akkor lehet szó, midőn a biróság az egyesítést már elrendelte (19. §), illetőleg az együttes eljárás már folyamatban volt. A mennyire helyes az összefügő ügyek egyesítését, illetőleg az együttes elbirálást a biróság facultativ jogává tenni, épp oly indokolt, hogy a már egyszer egyesített (19. §), illetőleg együttes elintézés tárgyául szolgáló ügyek (18. §) perjogi czélszerűségi szempontból ismét elkülöníthetők is legyenek. Tegyük fel, hogy A. ellen három lopás miatt folyik a vizsgálat. A. beismeri, hogy az egyik lopást B.-vel együttesen követte el és ezt B. is beismeri. A perjogi czélszerűség mindenesetre azt követeli, hogy e lopási ügyet a másik kettőtől elkülönítsék, mert esetleg B.-t csak azért kellene vizsgálati fogságban tartani, mert A.-nak két másik ügye még nincs tisztázva.
Az együttes elbirálás megszűntetésének első perjogi következményéhez, t. i. ahhoz, hogy a szétválasztott ügyekben az eljárást elkülönitve fogják keresztülvinni, kétség nem fér.
Ennél lényegesebb kérdés az, hogy az együttes elbirálás megszüntetés után miképen alakul az illetékesség az egyes elkülönitett ügyekre vagy terheltekre vonatkozólag?
A javaslat itt ismét a külömböző czélszerűségi szempontoknak kellő figyelembevétele mellett latitude-del ruházza fel az összefüggés alapján illetékes biróságot, a mennyiben ennek belátására bízza, hogy a szétválasztott connex ügyben saját illetékességét tartsa-e fenn, vagy a külömben illetékes birósághoz utasítsa-e az elkülönitett ügyet.
Ha A. ellen például egy Szegeden elkövetett lopás, Brassóban elkövetett gyilkosság és Trencsénben elkövetett magánlak-sértés miatt az együttes eljárást a brassói törvényszék előtt megindították, jogában áll e törvényszéknek az együttes elbirálás megszüntetésével vagy azt kimondani, hogy mindenik ügyet elkülönítve fogja eljárásának tárgyává tenni, vagy megengedni, hogy a lopási ügyben a szegedi, a magánlak megsértésének vétsége miatti ügyben pedig a trencséni biróság járjon el.
A 21. § általános szabálya mind az alanyi, mind a tárgyi összefüggés esetére kiterjed. E szerint nem szenved kétséget, hogy nemcsak a tárgyi összefüggésben álló ügyekben érdekelt terheltek bűncselekményei különithetők el, hanem hogy a felbujtó, a segéd, az orgazda vagy a bűnpártoló bűncselekményét is a tettes biróságától külömböző biróság elé szabad vinni. Ha tehát valakit a budapesti törvényszéknél több év előtt lopás miatt folyamatban volt ügyből kifolyólag Kolozsvárott elkövetett és csak utólag kiderült orgazdaság terhel és az ez iránti eljárás a 18. §-ban foglalt általános szabálynál fogva a budapesti törvényszéket illetné, helytelen volna, ha az illetékesség általános szabálya alól nem lehetne kivételt tenni abban az esetben sem, ha az orgazdaságra vonatkozó minden bizonyíték Kolozsvárott van. Ily esethez hasonló visszásságok megelőzésére a 21. § megengedi, hogy a tárgyi összefüggés alapján illetékes biróság a bűnrészes, az orgazda és a bűnpártoló elleni eljárást bűncselekményök elkövetésének helye, illetőleg lakásuk, tartózkodásuk vagy elfogatásuk helye szerint illetékes biróság elé utasíthassa.
Ha a már együttes eljárás tárgyává tett ügyek közől egyiknek vagy másiknak elkülönítését mondja ki a biróság, akkor a vádló tartozik mindig határozottan nyilatkozni arra nézve, hogy fenn kivánja-e tartani vádját az elkülönítendő ügyekre nézve vagy nem, és igenlő esetben éppen azért, hogy az eljárás e kiszakitott ügyekre nézve oknélküli késedelmet ne szenvedjen, kötelessége a biróságnak intézkedni, hogy az elkülönített ügyben a további szükséges lépéseket azonnal megtegyék.
Arra nézve, hogy az elkülönítés a per mely szakáig lehetséges: a javaslat nem szoritja meg a biróságot. Egyedül a perjogi czélszerűség szempontja az, a mit követnie kell. Hogy mind az egyesítés, mind az elkülönítés még a főtárgyaláson kis lehetséges; arra nézve már a javaslat 318. §-a második bekezdésének rendelkezése sem hagy fenn kétséget.
A 21. § második bekezdése kifejezetten kimondja, hogy az a hatóság, melyhez a 18. vagy 19. § alapján eljáró biróság a különválasztott, illetőleg nem egyesített ügyet áttette, azt érdemben köteles elintézni, a mennyiben erre illetékes. Ez a rendelkezés az ügynek ide-oda küldözgetését és az illetékességi összeütközéseket előzi meg, melyeknek elbirálásával a kir. itélőtábla sokkal fontosabb teendőktől volna elvonva.
A 22. §-ban foglalt szabálynak czélja az, hogy bizonyos esetekben, fontos czélszerűségi szempontból biztosítva legyen a nagyobb hatáskörű bíróságnak a külömben kisebb hatáskörűhöz tartozó bűncselekmények fölötti eljárása.
A tapasztalat ugyanis mutatja, hogy a törvényszék vagy a járásbiróság ítélethozásra teljesen alkalmas főtárgyalás, illetőleg tárgyalás után gyakran csak azért nem hoz ítéletet, mert a főtárgyalás eredménye szerint megállapítható bűncselekmény oly vétség vagy kihágás, mely fölött rendszerint a járásbiróság, illetőleg a rendőri biróság bir hatáskörrel. A főtárgyalás, illetőleg a tárgyalás apparatusának teljes igénybevétele után az lett tehát az eredmény, hogy az ügyet a járásbiróság vagy rendőri biróság ujra tárgyalja s ily módon az ügynek végleges elintézése elhúzódik. Nincs ok, a mi ily formalismust igazolhatna. A nagyobb hatáskörű biróságnak jelentékenyebb garantiákat nyujtó eljárása nem lehet sérelmes a terheltre nézve. Alig kell tehát okát adni annak, hogy miért szükséges az ily visszásságoknak elejét venni. Az erre szolgáló szabály a 22. § rendelkezéséből a contrario következik. A 22. § ugyanis hasonló esetekre az eljárásnak egy caesuráját állítja fel. A perelőkészítő szakban a kisebb hatáskörű hatóság elé tartozó bűncselekményre nézve a további eljárás az egyébként illetékes hatóságnak engedhető át. Ellenben világosan folyik a 22. § szabályából az, hogy az összefüggés vagy a vádban foglalt súlyosabb minősités alapján eljáró biróság az egyébként kisebb hatáskörű hatóság elé tartozó bűncselekmény elbirálására illetékes marad akkor is, ha az illetékességnek megállapítására alapul szolgált bűncselekmény miatt indított eljárást a főtárgyalás elrendelése után szüntette meg, vagy ha csak a főtárgyaláson minősíti a cselekményt olyan bűncselekménynek, a mely rendszerint kisebb hatáskörű hatóság elé tartozik.
A javaslat a 22. §-ban kimondott szabály felállításánál, mint már érintve volt, nem szorítkozhatott arra az esetre, midőn az eljárás főbb összefüggő ügyben van megindítva és közőlök a főtárgyalás, illetőleg a tárgyalás elrendelése után csak a kisebb hatáskörű biróság illetékességének alapul szolgált bűncselekmény marad fenn: hanem arról az esetről is rendelkezik, midőn egy cselekmény miatt inditanak eljárást és a biróság csak a főtárgyaláson, illetőleg a tárgyaláson győződik meg arról, hogy a súlyosabb minősítés helyett olyat kell alkalmaznia, melynél fogva a bűncselekmény fölött külömben kisebb hatáskörű hatóságnak kellene eljárni. A két eset között a fennebb kiemelt czélszerűségi szempontból nem lévén külömbség: mindkét esetben szükséges volt a nagyobb hatáskörű biróságot az eljárás befejezésére kötelezni.
A mily czélszerű azonban az illetékességi elvet a pernek a főtárgyalás elrendelését követő szakában fentartani, éppen oly czélszerűtlen volna azt úgy alkalmazni, hogy a nagyobb hatáskörű biróság a pernek tárgyalás elrendelése előtti szakában sem tehetné át az ügyet a kisebb hatáskörű és külömben illetékes hatósághoz. Ez esetben az áttétel ellen nem szólnak opportunitási tekintetek, nincs tehát ok, mely miatt a törvényszéket illetőleg a járásbiróságot oly bűncselekmények elbirálására kötelezni lehetne, melyek járásbiróság, illetőleg rendőri biróság hatáskörébe tartoznak. Ha tehát a törvényszék vagy a járásbiróság az illetékességének alapjául szolgáló bűncselekmények miatt a bűnvádi eljárást már a főtárgyalás (tárgyalás) elrendelése előtt megszüntette: akkor a még fenmaradó oly vétség vagy kihágás miatt, mely fölött a járásbiróság, illetőleg rendőri biróság bir hatáskörrel, nem szabad főtárgyalást, illetőleg tárgyalást elrendelni, hanem a további eljárást az illetékes járásbirósághoz, illetőleg a rendőri birósághoz vagy más közigazgatási hatósághoz kell utasítani.
A javaslat az 1878. évi V. tc. 275. §-ának megfelelőleg, a már eddig fejtegetett elveken felül, szükségesnek tartotta a viszonvád illetékességi elvének (forum connexitatis formalis) felállítását is. Minthogy a B. T. K. a nyomban viszonzott kölcsönös becsületsértéseknél a compenastiót nem zárja ki: a czélszerűség szempontja követeli, hogy a kölcsönösen sértettek ügyei egyesítve legyenek, az az egyazon biróság együtt tárgyalja és egy itélettel intézze el őket. Az egyesítés lényegéből foly, hogy mihelyt az egyik ügyet ítélettel, vagy megszüntető végzéssel befejezték: ez már nem egyesíthető, vagyis akkor a kölcsönös becsületsértés esetében is a másik sértett már csak a rendes illetékességi elvek alapján álló biróságnál indíthatja meg az eljárást. Nem szorul indokolásra a javaslatnak az a rendelkezése, hogy a kölcsönös becsületsértési ügyek csakis oly biróság előtt egyesíthetők, a mely mindenik ügyre nézve hatáskörrel bir. Mely esetekben állapíthat még meg a viszonvád közös illetékességet, erről az 530. § második bekezdése rendelkezik.
A B. T. K. 62. §-a előirja, hogy: „ha a büntetendő cselekmény nyomtatvány, irat vagy képes ábrázolat közzététele vagy terjesztése által követtetett el: a szerzőnek, a nyomdásznak, az elárusítónak, vagy terjesztőnek, ugyszintén a nyilvános kiállítónak birtokában levő példányok, vagy lemezek elkobzása és megsemmisítése itélet által az esetben is kimondandó, ha a bűnvádi eljárás senki ellen sem indíttathatik meg.”
E szakasz tartalmának indokolása nem ide tartozik. A perrendtartásnak csak az a feladata, hogy meghatározza, mely biróság legyen 62. §-ban a meghatározott eljárásra hatáskörrel, illetőleg illetékességgel felruházva és minő eljárás legyen követendő.
A javaslat az eljárást a törvényszék hatásköréhez utasitja, mert ily legtöbbször igen gyors intézkedést igénylő birói rendészeti teendőkre fölösleges és czélszerűtlen volna az esküdtszék nagyobb és lassú apparatusát mozgásba hozni. Az illetékesség megállapitásánál a legelső lefoglalás helye van irányadónak véve. Ha tehát lázító iratokat küldenek szét az országban és a bűnvádi eljárást akár a szerző, nyomdász, elárusító, vagy terjesztő ismeretlensége, akár a miatt, hogy az illetők ellen a bűnvádi eljárás megindítását kizáró okok forognak fenn, vagy a miatt, hogy a szerző és a nyomdász a magyar állam hatalmi körén kívül esnek, nem lehet meginditani: akkor az a törvényszék lesz illetékes az elkobzás és megsemmisítés kimondására, a melynek vizsgálóbirája a lázító iratot, illetőleg annak egyik példányát legelőbb lefoglalta. A javaslat nem az első terjesztés vagy feltalálás, hanem az első lefoglalás helyét tekinti döntőnek az illetékesség megállapítására. Ennek oka az, mert az ilyen nyomtatványok nagy számban, igen széles körben és többnyire bizalmasan, vagy titokban terjesztetvén, rendkívül nehéz pontosan megállapítani, hogy melyik biróság területén mutatkoztak azok először. Minthogy pedig ez esetekben a dolog természeténél fogva gyors és erélyes eljárásra van szükség, az illetékességet e szempontnak figyelembe vételével kellett meghatározni. Erre teljesen alkalmas az első lefoglalás helye, mert ez könnyen és gyorsan megállapítható és minden kétséget kizáró biztos ismertetőjel.
A 24. § rendelkezésével ki akarja kerülni a javaslat azt, hogy egyazon iratnak, stb. külömböző biróságok területén talált vagy lefoglalt példányai csak akkor legyenek elkobozhatók és megsemmisíthetők, ha mindenik törvényszék, melynek területén ilyeneket találtak, külön hoz itéletet az elkobzás és megsemmisítés iránt.
Ha a czél az, hogy a független biróság cognitiója nélkül a rendőrség semminemű iratot el ne kobozhasson és meg ne semmisíthessen: akkor a czél el van érve, mihelyt valamely iratnak, minden az ország területén található példányára valamely hazai illetékes biróság kimondja az elkobzást és megsemmisítést. E birói ítélet közöltetvén az ország minden birói és rendőri hatóságával, jogalapot nyujt arra, hogy a már elkobzottnak és megsemmisítendőnek biróilag kimondott irat stb. minden később feltalált példányát bármely biróság vagy rendőri hatóság egyszerűen elkobozhassa és megsemmisíthesse.
A bűnvádi perrendtartás életbeléptetése tárgyában alkotandó törvény lesz hivatva meghatározni, hogy arra az esetre, ha egyes törvényszékeket kivételes jogkörrel ruház fel, ezek lesznek-e a 62. §-ban foglalt eljárásra is illetékesek, ha a nyomtatvány stb. által felségsértés, hűtlenség stb. volt elkövetve, vagy az eljárás minden törvényszéket fog-e illetni.
Az eljárás részleteit a javaslat a 477. és 478. §-okban határozza meg.
Bármely világos hatásköri és illetékességi szabályok mellett is előfordul, hogy valamely ügyre nézve egy biróság sem tartja magát illetékesnek, vagy egy ügyre több mondja ki illetékességét. Minthogy az ügy nem maradhat elintézetlenül azért, hogy egy biróság sem akar eljárni, vagy több érzi magát feljogositottnak az eljárásra: szükséges rendelkezni az iránt, hogy a fölöttes biróságok döntsék el mind az igenleges, mind a nemleges hatásköri és illetékességi összeütközéseket.
Ez összeütközések eldöntésére a javaslat (28. §) csak a kir. itélőtáblákat és a kir. curiát jogosítja fel.
Az osztrák (64. §), a német (14. §) és az olasz (732. cz.) törvények ugyane kérdésben a határozathozás jogát a közvetlen felsőbb biróságra, tehát járásbirósági ügyekben a törvényszékre ruházzák. Hazai viszonyaink közt azonban czélszerűbbnek mutatkozik e jognak a kir. itélőtábláknál való összpontosítása és pedig annyival inkább, mert a felügyelet és ellenőrzés joga az 1891. évi XVII. tc. értelmében a kir. járásbiróságok felett is a kir. itélőtáblákat illeti.
A hatásköri és illetékességi összeütközések között a javaslat az eljárás szempontjából nem tesz külömbséget, Akár az tehát a kérdés tárgya, hogy a bűncselekmény törvényszéki, vagy járásbirósági hatáskörhöz tartozik-e, akár az, hogy a bűncselekmény tekintetében több törvényszék, vagy több járásbiróság közt melyik törvényszék vagy járásbiróság illetékes az eljárásra: mindig az a kir. itélőtábla határoz, melynek területén az összeütközött biróságok vannak. A kir, curia pedig akkor határoz, ha az összeütközés több kir. itélőtábla között, illetőleg több kir. itélőtábla területén levő biróságok között fordul elő. Mindkét felsőbb biróság a melléje rendelt közvádló meghallgatása után dönt. A mennyiben az életbeléptető törvény fentartja a közigazgatási hatóságok büntető hatáskörét, az ezek és a kir, biróságok között felmerülő hatásköri összeütközések tárgyában, a javaslat 28. §-a alapján sem a kir. itélőtábla, sem a kir. curia, hanem az erre kijelölendő külön hatóság volna hivatva dönteni. Ezt a hatáskört jelenleg az 1869:IV. tc. 25. §-a alapján a kir. miniszterium gyakorolja.
Habár Magyarország és Horvát-Szlavonország egy állami közösséget alkotnak, mindazáltal, mivel Horvát-Szlavonország önkormányzati joga mind törvényhozási, mind kormányzati tekintetben a tengerészeti jog kiszolgáltatásán kivül a törvénykezésre, ennek minden fokozatán át kiterjed: elkerülhetetlenül szükséges, hogy az 1868:XXX. törvénycikkben meghatározott módon törvény gondoskodjék a Horvát-Szlavonországok területén létező és a magyar állam többi biróságai között felmerülő illetékességi összeütközések fölött döntő hatóságnak felállitásáról és az erre vonatkozó eljárásról, mert a jelenlegi állapot, midőn az igazságügyi miniszter és a horvát bán között tárgyalás utján oldatnak meg az illetékességi összeütközések, fenn nem tartható. Ily értelmű kijelentés azonban a javaslatba azért nem volt felvehető, mert hasonló átmeneti jellegű, puszta utalás nem tartozik rendszeres perrendtartásba. A megfelelő kijelentés a javaslatnak törvénynyé válta esetén az életbeléptető törvény javaslatába fog felvétetni.
A rendkívüli birói illetékesség (26., 29. §) vagyis az, mely az illetékesség rendes szabályaitól eltérően valamely felsőbb hatóságnak intézkedésén nyugszik, az igazságszolgáltatás fontos érdekei miatt nem volt mellőzhető.
E rendkivüli birói illetékességnek első esete az, ha külföldi hatóság megkinálja a magyar hatóságot az általa kiadatni szándékolt egyénnek a bűnvádi eljárás lefolytatása czéljából való átvételével és sem az elkövetés, sem a lakás vagy tartózkodás helye szerint illetékes biróság meg nem állapítható. Ily esetben, hogy az illetékesség hiánya miatt a bűnvádi eljárás megindítása el ne maradjon, szükséges volt valamely hatóságot felhatalmazni arra, hogy az illetékességet meghatározhassa.
E joggal a javaslat 26. §-a nem administrativ hatóságot, hanem az országnak legfőbb biróságát tartja felruházandónak. A nemzetközi viszonyok mérlegelése ugyanis itt nem játszik közbe, hanem magyar honosnak birói illetékességét kell meghatározni. Az illetékesség megállapítása tisztán birói teendő és sokkal helyesebb, ha azt teljesen pártatlan és független hatóság gyakorolja, mint a pártkormánynak valamelyik tagja. Hasonlóan biróságot ruháznak fel e joggal az osztrák bűnvádi perrendtartás 54. §-ának második bekezdése; az 1891. január 30-áról kelt bosnyák törvény 60. §-ának második bekezdése; a német R. Str. Pr. O. 9. §-ának második bekezdése; a franczia Code 6. czikke helyébe lépett 1866. junius 27-iki törvény, és az olasz Codice 34. czikkét pótló 1889. deczember 1-je kir. decretum 28. §-a.
Minthogy az illetékesség csak rendkívüli, magától értendő, hogy mihelyt a rendes illetékesség megállapítható, a rendkívüli azonnal megszűnik. Mindazáltal a főtárgyalás elrendelése után a kir. curia által kijelölt biróság, hatáskörének korlátai között, megtartja illetékességét.
A rendkívüli birói illetékességnek második esete: a biróküldés (29. §), azaz a felső biróságra ruházott ama joghatóság, hogy az illetékesség általános szabályai szerint illetékes biróság helyett, valamely concret ügyre nézve és csakis ez ügyet érintő okból, más hasonló hatáskörű biróságot küldhessen ki.
A biróküldés jogát hazánkban az 1715:XVII. tc. szerint a király a kanczellária útján gyakorolta.
Az osztrák perrendtartás uralma idején a főtörvényszék, illetőleg a törvényszék volt a biróküldésre feljogositva. Az országbirói értekezlet megállapodása szerint (I. 42. § polgári ügyekben a biróküldés joga a hétszemélyes táblára ruháztatván, a hasonszerűség útján e szabályt alkalmazták büntető ügyekben is.
A polgári perrendtartásról szóló 1868. évi LIV. tc. 57. §-a szerint a biróküldés jogát polgári jogügyekben az igazságügyi miniszter útján a király gyakorolja. E szabály szintén a hasonszerűség alapján a büntető ügyekre is kiterjesztetvén, az országnak a Királyhágón innen fekvő részeiben - kivéve a fennállott határőrvidéket és a titeli zászlóalj területét - a biróküldés jogát bűnvádi ügyekben is jelenleg az igazságügyi miniszter gyakorolja. Nem változtatta meg e gyakorlatot az 1872-iki javaslat 14. §-a sem, mely szerint a biróküldést „mind a törvényszékek, mind a járásbiróságok illetőségéhez tartozó ügyekre nézve az 1868:LIV. tc. 57., illetőleg 56. §-ai esetében a kir. curia legfőbb itélőszéki osztálya gyakorolja”. Minthogy azonban az 1872. évi javaslat - mint az általános indokolásban tüzetesen kifejtve volt - a polgáriasitott határőrvidék és a titeli zászlóalj területén törvényhozási rendelkezés alapján kötelező erővel bir, az országnak e részeiben a biróküldés joga a kir. curiát illeti. A Királyhágón túl, valamint Fiuméban az ott érvényben levő 1853. évi büntető perrendtartásnak idevágó rendelkezései (49., 252. §) alapján a főtörvényszék, jelenleg az illető kir. ítélőtábla delegál.
Feltünő jelenség, hogy az igazságügyi kormány által a biróságoknak követésre ajánlott 1872. évi javaslatnak idevonatkozó szabálya, az ország legnagyobb részében soha sem lépett életbe, és hogy hazánk ama területén, hol az 1853-iki osztrák perrendtartás (49., 252. §) van életben, a biróküldés tekintetében a jogállam követelményének inkább megfelelő rendszer van érvényben, mint a többi területen.
A mely államban a birói hatalomnak a közigazgatástól való elkülönitését következetesen kivánják keresztülvinni, ott nem tartható fenn az az állapot, hogy a biróküldés jogát ne független biróság gyakorolja. A jogállam e vissza sem utasítható követelményének kiván a javaslat megfelelni, midőn a kir, curiára bizza a biróküldés jogát. Angliában a főtörvényszék (high court of justice), Francziaországban, Belgiumban a semmitőszék, a német birodalomban a közvetlen felsőbb biróság, Ausztriában a másodfolyamodású biróságok, esetleg a semmitőszék gyakorolják a biróküldés jogát. Minden polgáriasult állam eleget tesz ama kivánalomnak, hogy az executiva a független biróság illetékességére ne gyakorolhasson befolyást.
A javaslat a másodfolyamodású biróságok helyett a kir. curiára ruházta a biróküldés jogát, mert e nagyhorderejű felhatalmazásnak teljesen független, egészen egyöntetű és minden követelménynek megfelelő gyakorlása inkább várható az országnak legfőbb biróságától, mint a tizenegy kir. ítélőtáblától. Meg kell ugyan engedni, hogy engedni, hogy a kir. ítélőtáblák a helyi viszonyokat alaposabban ismerhetik, de egyúttal sokkal nagyobb mértékben vannak alávetve a vidéki befolyásoknak, mint az országnak legfőbb birósága; a helyi viszonyokra vonatkozó tüzetes adatokat pedig jelentésben is a kir. curia elé terjeszthetik. A javasolt rendelkezés tehát az alkotmányjogi és politikai szempontoknak teljesen megfelelő.
Nem szorul bővebb indokolásra a javaslatnak az a rendelkezése, hogy a kir. curia csakis egyenlő hatáskörű biróságot küldhet ki, mert nemcsak ahhoz az alkotmányhoz elvhez kell hűen ragaszkodni, hogy a törvényben meghatározott biróságokon kívül más biróság soha el nem járthat, hanem amaz alapelvnek is sértetlenül fenn kell maradnia, hogy a törvény szerint fennálló biróságok közől mindenik csak saját törvényes korlátai között gyakorolhatja hatóságát. Ha ezek az elvek sértetlenül maradnak, akkor nincs ellentétben a biróküldés joga az alkotmánynak ama sarkalatos tételével, hogy senkit nem szabad illetékes birájától elvonni. Ezt az alaptételt nem is lehet úgy magyarázni, hogy az illetékesség általános szabályai szerint jogosult biróság helyett hasonló biztositékokkal ellátott és egyazon eljárást követő biróságot ne lehetne kiküldeni, mert e jognak gyakorlása éppen a biztos és pártatlan igazságszolgáltatás érdekében szükséges.
E nagy alkotmányos tételnek csak az az igazi jelentősége, hogy a biróküldésre jogositott hatóság más, mint egyenlő hatáskörű, törvényes biróságot ne küldhessen ki és ezt is csak az igazságszolgáltatásnak törvényben megállapitott komoly oka alapján tehesse.
Hogy a biróküldésnek csak ily ok alapján lehet helye, arra nézve nincs eltérés, sem a tételes jogokban, sem a tudományban.
Angliában a felek „writ of certoriari” útján a főtörvényszékhez folyamodhatnak biróküldésért, melynek gyakorlata szerint helye van ennek mindig, ha alapos ok van ama feltevésre, hogy az illetékes biróságnál méltányos és pártatlan eljárásra nem lehet számitani („that a fair and impartial trial of the case can not be had in the court below”).
A franczia „code d’instruction criminelle” a biróküldésnek (renvoi d’un tribunal á un aztre) két okát emliti (542. cz.). Egyik a „cause de sureté publique”, a másik a cause de suspicion légitime” Az első ok alatt mindama tényeket érti s semmitőszék judicaturája, melyek a közbékét és a biróság független itélkezésének érdekeit sértik. A második ok alá mindama tényeket foglalja, melyek alkalmasak alapos aggodalmat ébreszteni a biró pártatlansága és elfogulatlansága iránt. Az első ok miatt közvetlen a semmítőszékhez csak a semmitőszéki főügyész fordulhat biróküldésért. Tulajdonképen tehát az igazságügyi miniszter van hivatva, meghatározni, hogy szükséges-e a közbéke szempontjából a biróküldés iránt a semmitőszéket megkeresni, mert az 544. cz. egyenesen kimondja, hogy a törvényszéki ügyészek, ha a „sureté publique” okából szükségesnek tartják a biróküldést, kötelesek az igazságügyi miniszterhez fordulni, ki, ha a kérelmet elfogadhatónak találja, az iratokat átküldi a semmitőszékhez, illetőleg most már a gyakorlat szerint a semmitőszéki főügyészhez.
A „suspicion légitime” okából mind a törvényszéki ügyészek, mind a többi érdekelt felek közvetlenül kérhetik a biróküldést.
Belgiumban a franczia code rendelkezései (542. cz.) vannak érvényben és az uj javaslat (III. könyv, VIII. czím, 10-15. §) fentartja azokat.
A német particularis törvények közől némelyek taxative sorolják fel a biróküldés okait, mint a würtembergi (51. §), a badeni (18., 21. §), az oldenburgi (39., 41. §), - mások ellenben csak a czélszerűség szempontját általában jelölték meg, mint a bajor (4., 5. §) és a szász perrendtartások (a felülvizsgált szász perrendtartás 61. §).
A német birodalmi perrendtartás (15. §) szerint a biróküldésnek okául szolgál, ha a biróság egyes esetekben jogilag vagy tényleg akadályozva van („rechtlich oder thatsächlich verhindert”) az eljárásban, vagy ha a közbiztonság veszélyeztetve van. (.... Gefährdung der öflentlichen Sicherheit).
A jogi és a tényleges akadály közötti külömbségtétel csak látszólagos és nem valódi, mert egyrészről minden jogi akadály valamely tényleges viszonyon nyugszik és másrészről minden tényleges akadály azzal válik jogivá, hogy azt a törvény biróküldés útján megállapítható rendkivüli illetékesség okául elismeri. Helyesen utal a tudományos birálat arra is, hogy a tényleges ok kategóriájába nem lehet foglalni oly körülményeket, a melyek, mint pl. a háború, vagy az érintkezést kizáró súlyos járvány, valamely biróságnak egész tevékenységét megszüntetik. Biróküldésről csak egyes esetre vonatkozólag lehet szó, nem pedig a biróság egész jogszolgáltatását megszüntető tényleges viszonyokkal szemben. A kérdés ily állásában mind a jogi, mind a tényleges akadály alatt nem lehet egyebet érteni, mint azt, ha az illetékes biróság a kizárás és mellőzés okai miatt nem rendelkezik a megfelelő számú birói taggal.
A német judicaturában azonban a tényleges akadály fogalmát kiterjesztették azokra az esetekre is, ha a biróság betegség, szabadságolás, katonai szolgálatra való behivás miatt elégséges taggal általában nem rendelkezik. Nem szükséges azonban a fentiek után bővebben indokolni, hogy az ily okok alkalmasak arra, hogy a megfelelő birói létszám kiegészitése végett a megfelelő, igazságügyi törvényhozási, vagy administrativ intézkedéseket megtegyék, de semmi esetre sem lehet ez ok a biróküldésre, melynek alapjául soha sem szolgálhat más, mint a concret ügygyel kapcsolatos ok.
A „közbiztonság veszélyeztetésének” fogalma alatt a német judikatura rendszerint azt az esetet érti, midőn a birákat, vagy az esküdteket fenyegeti veszély.
Az 1873-iki osztrák perrendtartás igen nagy latitude-del határozza meg a biróküldés okait, midőn ilyenekül a közbiztonság (öffentliche Sicherheit) szempontját és egyéb fontos okokat („oder auch anderen wichtigen Gründen”) jelöl meg (62. §). Az 1853-iki perrendtartás taxativ felsorolását, mely szerint a közbiztonság, az illető biróság elfogultsága tekintetéből, az eljárás könnyítése, vagy gyorsítása, szükségtelen költségek elkerülése végett, elegendő fogházak hiánya miatt, vagy más fontos okokból lehetett más biróságot kiküldeni (40. §) nem követte az uj osztrák törvény.
Az ily természetű taxativ felsorolással nem is jár sok haszon, mit eléggé bizonyít a salvi ficatoria clausulának „vagy más fontos okokból” való alkalmazása, - de nem is czélszerű a biróküldés okait annyira kiterjeszteni, mint ezt az 1853-iki osztrák perrendtartás tette. Csakis a pártatlan és biztos igazságszolgáltatás érdekében álló okok jöhetnek e ponton figyelembe, de pusztán administrativ természetű czélszerűségi okok nem lehetnek elég erősek arra, hogy ezek miatt az illetékesség rendes szabályaiktól eltérést engedjünk meg. Az osztrák biróküldés gyakorlata is igazolja, hogy „más fontos okok” alatt rendszerint azt értik, ha az illetékes biróság a kizárás és mellőzés okaiból nem járhat el.
Az osztrák törvények csak a főügyészség kötelező meghallgatásáról, illetőleg inditványáról tesznek emlitést, de nem fér kétség ahhoz, hogy mind a vádlott, mind a vádló jogosítva vannak biróküldést kérni.
A javaslat, levonva a külföldi törvények alapján tett tapasztalatokból a tanulságot, lehetőleg határozott szabályokkal kívánja körülirni a biróküldés okait. Szövegezése nem rejtőzik a „suspicion légitime”, a „rechtlich verhindert”, vagy éppen a „wichtiger Grund”-féle tág kifejezések mögé, hanem ezek helyett a biróküldés első okául határozottan kimondja, hogy a biróküldésnek akkor van helye, ha az illetékes biróság a kizárás okaiból nem járhat el (29. § 1. pont).
Ezzel tüzetesen kifejezi a javaslat, hogy ha az illetékes biróság a kizárás okainál fogva nem rendelkezik kellő létszámmal a concret ügy elintézésére: biróküldésnek van helye. E pont nem tűr semminemű bővebb magyarázatot. Nem akart a javaslat alkalmat adni arra, hogy puszta administrativ szempontok, mint a biróság túlterheltetése, fogházak túltömöttsége okul szolgálhassanak a rendkivüli birói illetékesség megállapitására. Melyek a kizárás okai, ezt a VI. fejezet indokolása fogja bővebben tárgyalni.
A másik ok az, hogyha azoktól, kik az ügynek érdemleges eldöntésére vannak hivatva (a szakbiróság tagjai, az esküdtek) részrehajlatlan eljárás és határozat nem várható (29. § 2. pont). Ez az eset akkor fog beállani, ha az illetékes biróságnak minden tagja, vagy a szolgálati lajstromban előforduló valamennyi esküdt, vagy közőlök annyian, hogy a fenmaradókból az itélő tanács vagy az esküdtszék már össze nem állitható, - oly meggyőződést tanusít, illetőleg oly véleményben van, hogy szándékosan igazságtalanul fogna dönteni, vagy olykép van impressionálva, hogy akaratlanul is helytelen határozatot hozna.
A 29. § 2. pontjában foglalt általános körülirásra azért is van szükség, hogy annak alapján a biróküldés az esküdtekre való tekintettel is legyen kérhető. A kizárásnak és a mellőzésnek a VI. fejezetben körülirt okaira való egyszerű utalás már ebből az okból sem volna elégséges a közbéke, vagy a közbiztonság érdekeinek szempontja (29. § utolsó bekezdés). E ponton a javaslat lényegében csaknem minden perrendtartással megegyez, mert első rendű érdek arról gondoskodik, hogy az igazságszolgáltatás független, pártatlan, erélyes gyakorolhatása biztosítassék. Midőn a javaslat a közbiztonság mellett a közbéke szempontját is felemlíti, ezzel azt kivánja megjelölni, hogy a biróküldés nemcsak azokban az esetekben indokolt, ha a biróság tagjai és a felek, tanuk, szakértők élete, személye vagy vagyona közvetlenül van veszélyeztetve, hanem akkor is, ha a pernek az illetékes biróság előtt való megindítása, esetleg a pernek a közhangulattal ellenkező eredménye miatt alaposan lehet tartani, hogy népcsődülések, rendzavarások, bűncselekmények fordulnak elő és általában a közönségnek, vagy egy részének oly erőszakos magaviseletétől lehet tartani, mely feldulná ama vidéknek békés nyugalmát. Ily esetben akár a terhelt iránt táplált gyűlölet, akár rokonszenv legyen a közönség lázas izgatottságának oka, minden esetre indokolt a biróküldés, mert a veszélynél fogva, mely a birói eljárásából a társadalomra háramolhatik, igen közel fekvő a feltevés, hogy a legpártatlanabb biró sem képes a közönség közhangulata irányában függetlenségét megőrizni.
Ezek tehát az okok, a melyek miatt biróküldés kérhető.
A javaslat 29. §-ának 1. és 2. pontja esetében bármelyik fél és a biróság jogosítvák a biróküldés kérésére. Ott, hol a felek jogaira nézve a javaslat külön nem rendelkezik, mindig a felek egyenlőségének szabálya lévén követendő, önként következik, hogy mind a vádló, mind a terhelt és pedig akár az 1., akár a 2. pont alapján kérhetik a biróküldést és kérelmökkel akár közvetlenül a biróküldésre jogosított, akár az illetékes birósághoz fordulhatnak. De az első két pont esetében jogában van magának a biróságnak hivatalból is kérni a biróküldést, mert ha a kizárás és mellőzés okaiból nem rendelkezik elégséges birói létszámmal a concfret ügy elintézésére, a biróság maga hivatalból tartozik gondoskodni a kiküldendő biróságról. Alig kell kiemelni, hogy ily esetekben mindig meghallgatandó a kir. ügyészség, mert ez ismét a vádrendszer követelménye. Hogy a javaslat külön kiemeli a koronaügyésznek kötelező meghallgatását, ez csak azt jelenti, hogy az ő meghallgatása nélkül sem a felek kérelmére, sem hivatalból nem rendelhető biróküldés; de ez korántsem jelenti azt, hogy csak a koronaügyész volna jogositva biróküldést kérni.
A 29. § második bekezdése esetében, vagyis a közbéke vagy a közbiztonság érdekében a javaslat csak a koronaügyészt ruházza fel a biróküldés indítványozásának jogával. Ennek oka az, hogy ez esetben az indítványozásra csak széles látókörrel biró s az ország politikai viszonyait is mérlegelni tudó közhatóság jogosítható fel. A javaslat rendelkezése egyébként természetesen nem akadályozza azt, hogy a felek az indítványnak előterjesztését kérhessék a koronaügyésznél vagy az igazságügyi miniszternél. Éppen úgy a biróság is tehet e tárgyban ezeknél előterjesztést s az igazságügyi miniszter hivatalból is utasithatja a koronaügyészt hasonló indítvány tételére. A 29. § tehát egyáltalán nem kivánja a kezdeményezésnek kizárólagos jogát a koronaügyészre ruházni; értelme csak az, hogy a koronaügyész indítványa nélkül ebből az okból biróküldés nem rendelhető el.
Nem szól a javaslat arról, hogy az eljárásnak mely szakában lehet biróküldést elrendelni. Ebből következik, hogy a biróküldésnek az eljárás minden szakában, a meddig csak gyakorlati jelentősége lehet, helye is van. Ha a javaslat erre nézve megszorító rendelkezést nem tartalmaz, akkor ez nem magyarázható másként, mint hogy a javaslat a biróküldés elrendelését nem kívánja más korlátok közé szoritani, mint a melyeket a gyakorlati jelentőség von. Következéskép még akkor sincs kizárva a biróküldés, ha a biróság már ítéletet hozott, de ez megsemmisíttetvén, uj eljárást inditanak. Nincs az sem kizárva, hogy a már kiküldött biróság helyett ismét más biróság küldessék ki, de ekkor oly okoknak kell fenforogniok, melyek az első kiküldetés alkalmával ismeretlenek voltak.
Nem rendelkezik külön a javaslat a biróküldés terjedelméről és hatásáról sem. Ez is oly része a biróküldés kérdésének, melyet nem szükséges törvénybe foglalni. A biróküldés természetének következménye az, hogy valamely ügy a maga egészében engedendő át a további eljárásra a kiküldött biróságnak, azaz: nem lehet egy határozattal valamely ügyben a vizsgálatot, a vád alá helyezést és a főtárgyalást más-más biróságokra bizni.
A biróküldés hatása pedig abban nyilvánul, hogy a kiküldött biróságra a rendes illetékesség teljesen átmegy, azaz: összefüggő ügyekre nézve nem kell külön birókiküldés, hanem ezek, a mennyiben a közös illetékesség az egyesités tényén nyugszik, a kiküldött biróság előtt egyesithetők, a mennyiben pedig maga az összefüggés állapitja meg az illetékességet, az összefüggő ügyekre maga a kiküldött biróság bir illetékességgel.
A biróküldés tárgyában a kir. curiát illetvén a döntés, magától értendő, hogy ennek határozata ellen a javaslat nem enged perorvoslatot.
A tágabb értelemben vett biróküldésnek azok az esetei, midőn a vádtanács a vizsgálóbirót más törvényszék területén teljesitendő vizsgálattal bizhatja meg, (109. §), továbbá midőn a vádtanács a vizsgálatot a járásbiróságra bizhatja (110. §), végre a midőn a kir. ítélő-tábla, illetőleg a kir. curia semmiségi panasz következtében az ítélet megsemmisítésével más törvényszékre illetőleg kir. ítélőtáblára bizza az eljárást (404., 438. §) a maguk helyén nyernek felvilágosítást.
Nehogy illetékesség hiányából a birói beavatkozás lehetetlenné váljon és ennek következtében fontos bizonyítékok, nyomok stb. veszendőbe menjenek: a jogsegély magasabb érdekeinél fogva elkerülhetetlenül szükséges volt a kir. ügyészség nem illetékes tagjainak, valamint minden felsőfokú biróságnak is kötelességévé tenni, hogy sürgős esetekben a területén felmerülő teendőkre, illetőleg a halaszthatatlan nyomozó és vizsgálati cselekményeket még akkor is teljesitsék, ha az eljárásra és ítélethozásra nem is illetékesek (36., 86., 111. §) A nyomozó cselekmények végzésére irányuló megkeresés tekintetében a 86. § nem szab korlátot s igy kétségtelen, hogy ha sürgős szükség kivánja, a nem illetékes járásbiróság is nyomozó cselekmények teljesitése végett megkereshető lesz s ez is köteles leend a megkeresés tárgyával összefüggő vagy abból folyó további nyomozó cselekményeket uj megkeresés nélkül, hivatalból is végezni.
A nyomozó, illetőleg vizsgálati cselekmények alatt a terheltnek, tanuknak kihallgatása, birói és szakértői szemle, lefoglalás, házkutatás, személymotozás értendő. A letartóztatás szintén teljesítendő, ha ezt a szükség követeli. Ha ily szabályt nem tartalmazna a javaslat, úgy például oly esetben, midőn valaki az egyik törvényszék területén kapott lősebet, de a másik törvényszék területén halt meg, a halálesetről szemlét stb. nem vehetne fel az utóbbi törvényszék vizsgálóbirája, mert az elkövetés helye a másik törvényszék területén fekszik. Ily visszásságok megelőzése czéljából elkerülhetetlenül szükséges volt a szóban levő rendelkezés.
Hogy azonban az ügy mennél előbb az illetékes biróság elé kerüljön, szükséges, hogy a beavatkozó hatóság azonal értesitse az illetékes kir. ügyészséget, illetőleg biróságot és az iratokat, illetőleg az eljárás során összegyüjtött adatokat hozzá átküldje.
Hogy az illetéktelenség tudatában eljárt hatóságnak csupán a sürgősség folytán teljesített cselekményei érvényesek maradnak, ez logikai következménye ama rendelkezésnek, mely kötelességévé teszi a külömben nem illetékes biróságnak beavatkozását. Ha érvénytelenek lennének az ily cselekmények, akkor az egész rendelkezés fölösleges volna. A szabály tehát az, hogy az illetéktelen hatóság által teljesített és más okból nem semmis nyomozó és vizsgálati cselekmények érvényesek maradnak. Mindazáltal, ha a szükség követeli, az illetékes királyi ügyészség, illetőleg biróság az említett cselekményeknek kiegészítését és ismétlését is elrendelheti. (111. § utolsó bekezdés.)
A javaslat az illetéktelen hatóság által teljesített nyomozó és vizsgálati cselekmények érvényességére, kiegészítésére vagy ismétlésére vonatkozó fennebbi szabályokat nemcsak arra az esetre állítja fel, midőn a biróság illetéktelenségét tudva és csakis a sürgősség követelményének megfelelve avatkozik valamely ügybe, hanem e szabályokat kiterjeszti arra az esetre is, midőn a hatóság magát tévesen illetékesnek véli és később kiderül, hogy más hatóság az illetékes. Valaki ellen egyik törvényszéknél lopás, másiknál rablás miatt folyik a vizsgálat és csak később derül ki, hogy egy harmadik törvényszék területén a terhelt gyilkosságot követett el. Az ügyeket a gyilkosság alapján illetékes hatóságnál egyesítik. A lopás vagy rablás miatt teljesített vizsgálat, a lefoglalás, előzetes letartóztatás elrendelése erejöket nem vesztik el azért, mert az illető törvényszékek nem illetékesek a további eljárásra. Jogában áll az illetékes hatóságnak a teljesített nyomozó és vizsgálati cselekmények kiegészítését vagy ismétlését elrendelni. De erre mindig alapos ok kell és a legnagyobb helytelenség volna csak azért, mert a hatóság illetéktelen volt, az általa teljesített eljárás iránt bizalmatlanságot tanusítani. Elkerülhetetlenül szükséges azonban az, hogy a letartóztatás, illetőleg a vizsgálati fogság kérdésében az illetékes biróság azonnal határozzon és hogy a terheltet ujra kihallgassa.
Az illetékességi elv, mely a javaslat szerint irányadó akkor, ha nem magyar honos kiadatását külföldi hatóság kérelmezi (27. §), már fennebb a lakó- vagy tartózkodó-hely illetékességi szabályainak összefoglalt tárgyalásánál ki volt emelve.
A 27. § első bekezdésének szabályai kettős szempontból indokoltak.
Ha a kiadatni kért egyénnek rendes lakó- vagy állandó tartózkodóhelye megállapítható, helyes ennek biróságára, mint a terheltnek egyébként is illetékes biróságára bizni a kiadatás iránti megkeresés elintézését. Ha azonban a lakó- vagy tartózkodóhely nem állapítható meg, tekintettel arra, hogy ez ügyekben a leggyorsabb intézkedésekre van szükség, s e czélból az illetékességnek könnyen megállapítható, biztos ismertetőjelét kell felállítani, ajánlatos volt azt a törvényszéket nyilvánítani illetékesnek, melynek területén az illetőt megtalálják, illetőleg elfogják.
A javaslatnak a kiadatás iránti ügyekre vonatkozó rendelkezései koránt sincsenek kimerítve az illetékes biróság meghatározásával. Ellenkezőleg, mig egyrészt a kiadatás iránti jog anyagi részének szabályozása külön anyagi törvénybe való, másrészt határozottan a bűnvádi perrendtartás keretébe tartozik a kiadatás alaki feltételeinek és a kiadatás iránti ügyekben való eljárásnak szabályozása is. Az erre vonatkozó rendelkezések azonban nem illenek a hatáskörről és az illetékességről szóló II. fejezetbe, s így azokat a javaslat rendszere szempontjából megfelelőbb helyen, külön (XXIV.) fejezetbe foglalta. E fejezet rendelkezéseiből kitűnik, hogy a kiadatás iránti ügyekre nézve a hatáskör három hatóság: a kir. ügyészség (475. § első, 476. § első és utolsóelőtti bekezdés), a biróságok (27. § első bekezdés, 475., 476. és 560. §) és az igazságügyi miniszterium (27. § második, 475. § második, 476. § két utolsó bekezdés) közt oszlik meg.
A kir. ügyészség hatásköre: az egész eljárás alatt minden lényeges kérdésre nézve indítványt előterjeszteni és szükség esetében a kiadatni kért egyénnek letartóztatása iránt is intézkedni.
A járásbiróság kikérés esetében elfogató parancsot bocsát ki; ha pedig külföldi vagy az osztrák-magyar monarchia másik államának hatóságától kiadatás iránt kap megkeresését, a kiadatni kért egyén honosságát állapítja meg s azután az iratokat mindkét esetben a kir. ügyészséghez teszi át (560. §).
A törvényszék a kiadatás feltételeit sürgős kinyomozás útján megállapítja és a kikérés, illetőleg a kiadatás érdemében véleményes jelentést tesz (475., 476. §).
E hatóságok közől a kir. ügyészség illetékességére nézve nem kellett külön rendelkezni, mert ez magától értetődőleg, de a 36. § első bekezdésének kifejezett rendelkezése értelmében is, kiadatás iránti ügyekben szintén a biróság illetékessége után irányul.
Minthogy azonban a törvényszék a kikérés és kiadatás ügyeiben nem dönt véglegesen, hanem a 475. § első és a 476. §-nak utolsó előtti bekezdése szerint csak véleményes jelentést tesz, a járásbiróságok, a törvényszékek és a kir. ügyészség hatáskörén kívül meg kellett állapítani az igazságügyi miniszterium hatáskörét is. Ezt a javaslat 27. §-ának második bekezdése akként szabja meg, hogy az igazságügyi miniszteriumot illeti a döntő rendelkezés joga. E hatáskör részletei a 475. és 476. §-okból tűnnek ki. Ezek szerint: ha külföldön tartózkodó egyént oly bűncselekmény terhel, mely miatt kiadatásnak van helye, az igazságügyi miniszter dönt a felett, hogy a kiadatás kieszközlése végett teendők-e lépések s igenlő esetben e tárgyban rendelkezik (475. § második bekezdés); ha pedig külföldi hatóság kért kiadatást, a mennyiben a megkeresés diplomatiai úton az igazságügyi miniszterhez érkezett, ő látja el az illetékes kir. ügyészséget megfelelő utasitással, mely természetesen irányt ad a törvényszék eljárásának; továbbá az igazságügyi miniszter dönt a kiadatni kért egyén letartóztatásának fentartása vagy az illetőnek szabadlábra helyezése felett (476. § utolsó bekezdése); végre az illetékes törvényszéknek a kiadatás kérdésében nyilvánitott érdemleges véleménye felett szintén az igazságügyi miniszter határoz (27. § második bekezdés) s a véleményt vagy elfogadja, vagy megváltoztatja, vagy annak mellőzésével további nyomozást rendel el.
Ezek a javaslatnak a kiadatás iránti ügyekben eljáró hatóságok hatáskörére vonatkozó rendelkezései. A kiadatás feltételeire és a kiadatási ügyekben követendő eljárásra vonatkozó rendelkezéseknek tüzetes fejtegetését a XXIV. fejezet indokolása tartalmazza.
A javaslat álláspontja szerint a bűnvádi perrendtartás életbeléptetése tárgyában alkotandó törvény fogja meghatározni, hogy a büntető biróságok rendes hatásköre az esküdtbiróságok, a törvényszékek, a járásbiróságok és esetleg egyes közigazgatási hatóságok közt miként oszlik meg. Azokról az egyénekről való rendelkezés azonban, a kik a büntető biróságok hatásköre alól vagy feltétlenül, vagy bizonyos feltételek mellett ki vannak véve, már határozottan a bűnvádi perrendtartásba tartozik, minélfogva a javaslat azt most tárgyalt II. fejezetébe vette fel (30-32. §). E személyek a katonai biróság hatáskörének alávetett egyének, úgy mint: a hadseregnek, a hadi tengerészetnek, a honvédségnek, a népfölkelésnek és a csendőrségnek tényleges szolgálatában álló tagjai, továbbá azok, a kik területenkívüliséget, személyes mentességet, vagy mentelmi jogot élveznek.
Minthogy ő Felségének a királynak, valamint az uralkodóház tagjainak a büntetőbiróságok hatásköre alól való mentességéről, továbbá a magyar kir. miniszterium tagjai felett bizonyos esetekben itélő külön biróságról (1848. évi III. tc.) közjogunk megfelelő szabályokat tartalmaz, e részben a javaslatban nem volt szükség rendelkezésre.
A katonai biróságok hatáskörét e tárgyban alkotandó külön törvénynek, esetleg a katonai büntető perrendtartásnak kell megállapítani. Világos, hogy az e részben való rendelkezés a polgári büntető biróságok előtt folyó eljárást szabályozó törvénybe egyáltalán nem tartozik. Ezért a 30. § csak annak kimondására szoritkozik, hogy a katonai biróságoknak kivételes hatásköre érintetlenül marad.
E kivételes biróságok fentartásának szüksége kétségen felül áll. Indokolják ezt ama főleg a katonai fegyelem fentartását igénylő külön tekintetek, melyek szükségessé teszik, hogy a tényleges szolgálatban álló katonák a szolgálat tartama alatt elkövetett bűncselekményekre nézve is katonai biróság által és a katonai fegyelem követelményeivel összhangban álló eljárási szabályok szerint vonassanak felelősségre. E tekintetek oly nagy fontossággal birnak, hogy nemcsak a katonai, hanem a katonák által elkövetett közönséges bűncselekmények tárgyában is fenn kell tartani a katonai biróság hatáskörét.
Nincs is a continensen állam, a mely a katonai rend fentartásával összeegyeztethetőnek tartaná azt, hogy polgári büntető biróságok járjanak el a katonák bűncselekményei tárgyában.
Magától értendő ugyan, hogy ha a nyomozást vezető kir. ügyészség vagy rendőri hatóság, avagy a polgári büntető biróság azt állapitja meg, hogy az eljárásának tárgyává tett bűncselekmény kétség nélkül a katonai biróság kivételes hatáskörébe tartozik, köteles az eljárást nyomban megszüntetni és az iratokat az illetékes katonai hatósághoz áttenni; a javaslat mindazonáltal ez iránt a 101., 129., 263. §-okban kifejezetten is intézkedik s a büntető ügyviteli szabályokba is megfelelő utasitás lesz felvéve.
A nemzetközi jog elvei értelmében a területenkívüliség (extraterritorialitas) jogával felruházott egyének ki vannak véve a belföldi büntető hatóságoknak hatásköre alól. E kiváltságnak fentartása a nemzetközi jog szempontjából mellőzhetetlen; a kiváltságból pedig következik, hogy ez egyénekre nézve a büntető biróságok hatáskörrel nem birhatnak (31. § első és második bekezdés).
A javaslat azonban nem elégedhetik meg e tételnek kijelentésével, sőt tekintettel arra, hogy a nemzetközi jog a területenkívüliségnek egy tágabb értelemben vett nemét is megkülömbözteti s ezzel a külföldi uralkodónak és államfőnek, valamint a követeknek házi és szolgaszemélyzetét szokták felruházni; tekintettel továbbá arra, hogy az utóbbiak bűncselekményei esetében a büntető hatóságok rendelkezésének teljes kizárása számos visszásságot idézhetne elő: a javaslat e részben nem utalhatott egyszerűen a nemzetközi jog elveire, hanem azoknak egyenes módosításával kénytelen volt positiv rendelkezést is tenni (31. § utolsó bekezdés).
Mindezeknél fogva nem lehet állitani, hogy a javaslat ebben a kérdésben a nemzetközi jog elveit mindenben érintetlenül hagyja, hanem a javaslat álláspontját akkép kell meghatározni, hogy a mennyiben a javaslat eltérő rendelkezést nem tartalmaz, a területenkivüliség kedvezményével felruházott egyének ellen, különösen ezeknek személyes szabadságát érintőleg tehető intézkedésekre (31. §), valamint ezeknek tanu gyanánt való kihallgatására (200. §) nézve a nemzetközi jog elvei, illetőleg a fennálló egyéb jogszabályokban, nevezetesen az esetleg kötendő államszerződésekben foglalt tételek az irányadók.
A javaslat nem határozza meg azokat, kiket a területenkívüliség kedvezménye illet. E részben a nemzetközi jog elvei adják meg a felvilágosítást. Tüzetes felsorolás a törvényben már abból az okból sem volna helyes, mert megtörténhetik, hogy nemzetközi egyezmények, államszerződések utólag másoknak is megadják e kiváltságot.
Jelenleg a nemzetközi jog tételei szerint a tulajdonképeni területenkívüliség kedvezményét élvezik: a külföldi uralkodók és államfők; ezeknek diplomatiai képviselői, úgymint: a) a nagykövetek, a legatusok, a nunciusok (ambassadeurs, légats, nonces), b) a követek, a rendkívüli vagy teljhatalmú miniszterek, az internunciusok (envoyés, ministres ou autres accrédités auprčs du souverain); c) a residens miniszterek (ministres résidents) és d) a diplomatiai ügyvivők (chargés d’affaires); végre a követségnek hivatalnoki személyzete (tanácsosok, titkárok, attachék, irodai hivatalnokok, kurirok stb.).
Ezek kiváltságának tartama abban áll, hogy ellenök a büntető hatóságok semmi eljárást nem indíthatnak és nem folytathatnak (31. § első és második bekezdés); hogy ellenök a személyes szabadságra vonatkozó kényszer-intézkedés, valamint lefoglalás, házkutatás és személymotozás nem foganatositható; hogy a nevezettek tanuskodásra nem kényszerithetők (200. §).
A bűnvádi perrendtartás végrehajtása tárgyában kibocsátandó ügyviteli és ügyészségi utasitások fogják előirni azt, hogy ha a követség személyzetéhez tartozóknak magánlakásán volna házkutatás foganatositandó, valamint ha a diplomatiai képviselőnek tanu gyanánt való kihallgatása mutatkoznék szükségesnek, az igazságügyi miniszterhez lesz jelentés teendő és ugyanezek az utasitások fognak majd a felvilágosítást adni azokról az intézkedésekről, melyeket a büntető hatóságok hasonló esetekben a nemzetközi jog értelmében tehetnek. E részletek - tekintve terjedelmességkötés és azt, hogy a területenkívüliséget élvezők közt olyan külömböztetéseket kell tenni, a melynek törvénybe foglalása rendkívüli szerkezeti nehézségekkel járna - a javaslatba nem voltak felvehetők.
Azok az általános rendelkezések, melyekre a javaslatnak e kérdésben a fennebbiek folytán szoritkoznia kellett, ki fogják elégiteni a gyakorlati szükség követelményeit.
A 31. § első bekezdése ugyanis kimondja, hogy a területenkívüliség kedvezményét élvező egyénekkel szemben a belföldi hatóságoknak nincs hatásköre s ez alaptételből világosan következik, hogy a nevezettek ellen a személyes szabadságot érintő kényszerintézkedések nem alkalmazhatók.
A további részleteket a 31. § második és harmadik bekezdései tartalmazzák, melyeknek elseje a büntető hatóságokat a területenkívüliségre mutató alapos adatok felmerülte esetén a további rendelkezések felfüggesztésére és az igazságügyi miniszterhez való jelentés tételére utasitja, második a pedig a miniszter rendelkezését döntőnek jelenti ki.
Ezt két ok igazolja. Egyrészt az eseteknek rendkívüli változatosságánál s a gyanusítottkép szerepelhető egyéneknek nagy külömbözőségénél fogva lehetetlen az ügyviteli utasitásokban mindenre kiterjedőleg intézkedni. A felmerülő kérdések nagyobb része csak esetről-esetre való intézkedésekkel oldhatók meg. A megoldást nem lehet a nemzetközi jog elveinek ismeretében néha nem kellően tájékozott büntető hatóságok belátására bizni, mert ezzel nemcsak számos tévedésnek, visszás és helytelen eljárásnak, hanem be nem látható következményű nemzetközi bonyodalmaknak is tág tér volna nyitva. Egyedül az igazságügyi miniszterium részére, melynek egyik osztálya a nemzetközi jog elveinek alkalmazásával, a nemzetközi érintkezéssel és az ennek folyamán felmerült ügyek elintézésével állandóan és szakszerűleg foglalkozik, fentartott utasitó és felvilágositó joga nyújthat biztositékot arra nézve, hogy az utasitása vagy felvilágositásitó értesitése alapján hozott határozatok és tett intézkedések a nemzetközi jognak és a fennálló nemzetközi viszonynak megfelelők lesznek.
A jelentéstétel előirásának másik oka az, hogy midőn arra mutató jelenségek merülnek fel, hogy azt, a ki ellen bűnvádi eljárás volna indítandó, a területenkívüliség kedvezménye illeti, számos esetben olyan diplomatiai uton folytatandó további tárgyalások szükségesek, melyekre egyedül az igazsságügyi miniszterium hivatott. Például ha a gyanusított azt állítja magáról, hogy ő az osztrák-magyar udvarnál accreditált külföldi követség személyzetének tagja, csak a külügyi miniszteriumhoz, esetleg az illető külföldi állam kormányához intézendő átiratok utján lehet ez állitás valódiságáról teljesen hiteles meggyőződést szerezni.
Ezek teszik szükségessé a 31. § második és harmadik bekezdéseit.
A javaslatnak érintett rendelkezése sokkal megfelelőbb mint az osztrák bűnvádi perrendtartás 61. §-ának ama szabálya, mely a főudvarmesteri hivatal értesitését irja elő. Egyrészt a diplomatiai uton folytatandó szükséges tárgyalások is az ország legfőbb igazságügyi hatóságának hatáskörébe tartoznak, másrészt csak ez tekinthető hivatottnak a büntető hatóságokkal való érintkezésre s ezeknek értesitésére és iránytadó utbaigazitására.
A kibocsátandó ügyviteli utasitások szabják majd meg a biróság részéről az igazságügyi miniszteriumhoz teendő jelentésre vonatkozó részletes szabályokat. A jelentésnek az ügy tényállását bizonyára ismertetni és a biróság részéről az ügyben hozott határozatot mellékelni kell. A mennyiben az eljárás más terheltre nem terjed ki, az ügy összes iratai is felterjesztendők, a mi természetesen nem zárja ki, hogy az igazságügyi miniszter általános - felügyeleti és az iratok megtekintése iránti joga alapján - szükség esetében az iratokat akkor is felkívánhassa, ha az eljárás más terhelt ellen folyik.
A nemzetközi érintkezésben kifejlődött gyakorlat szerint a külföldi uralkodóknak és államfőknek, valamint ezek diplomatiai képviselőinek házi és szolgaszemélyzete a mennyiben az illető uralkodó vagy követ államának alattvalói, - a területenkívüliségnek egy tágabb, nem valódi értelemben vett kiváltságát élvezik, a mennyiben nem állnak a belföldi büntető hatóságok alatt. A nemzetközi jogra való tekintetből ezt a kiváltságot a javaslatnak is fenn kellett tartani.
Minthogy azonban megeshetik, hogy a szolgaszemélyzethez tartozó egyén valamely bűncselekményt követ el, s minthogy feltünő visszáság volna és az igazságszolgáltatás érdekeinek egyenes sérelmével járna, ha a legsúlyosabb bűncselekményt elkövető, vagy a közbiztonságra veszélyes ilyen szolga ellen egyáltalán semmi intézkedés sem volna tehető: a javaslat 31. §-ának utolsó bekezdése - egybehangzólag az osztrák bűnvádi perrendtartás 61. §-ával - kifejezetten megengedi, hogy az említett házi- és szolgaszemélyzet tagja a javaslat 141. §-ában megállapitott feltételek fenforgása esetében letartóztatható. Magától értendő, hogy a büntető hatóságok sürgős szükség esetében a gyanusított elrejtőzésének s a bűnjelek és bizonyítékok megsemmisítésének vagy elrejtésének megakadályozása végett is kötelesek megfelelően intézkedni.
Tekintettel arra, hogy ezek a letartóztatottak esetleg az illető külföldi állam hatóságainak engedendők át megbüntetés végett s minden esetre az illető ellen való további eljárás diplomatiai tárgyalások nyomán állapitandók meg: szükséges a 31. § utolsó mondatának az a rendelkezése, hogy a letartóztatásról az igazságügyi miniszterhez nyomban jelentés teendő. E jelentés tartalmának részleteit szintén a kibocsátandó utasitások fogják meghatározni.
A külföldi államoknak consulsági személyzete, úgymint: a főconsulok, consulok, alconsulok, consulsági ügynökök (kiket a Japánnal 1869. évi okt. 18-án kötött kereskedelmi szerződés consuli ügyvivőnek nevez), valamint kanczellárjaik, titkárjaik s a consuli növendékek (a Francziaországgal kötött vám- és kereskedelmi szerződés s az északamerikai Egyesült-Államokkal és Portugallal kötött consulsági egyezmények szerint) a tulajdonképeni értelemben vett területenkívüliséget a nemzetközi jog értelmében nem élvezik, azonban - a mennyiben annak az államnak alattvalói, mely őket kinevezte - igényt tarthatnak egyes kiváltságokra, melyeket részökre a fennálló nemzetközi egyezmények, illetőleg egyéb jogszabályok, például a viszonosság biztositanak.
E személyes mentességnek részleteit az osztrák-magyar monarchia részéről kötött consuli szerződések is nagyon eltérőleg állapitják meg. Lényege a mentességnek első sorban az, hogy a consulsági személyzet tagjai, a mennyiben az illető külföldi állam alattvalói, csak bizonyos súlyosabb bűncselekmények esetében, illetőleg csak bizonyos feltételek alatt vannak a belföldi büntető hatóságok iurisdictiójának alávetve.
A mentességnek további részleteire nézve az újabb consuli szerződések a következő rendelkezéseket tartalmazzák:
A Francziaországgal 1866. évi decz. 11-kén kötött consulsági egyezmény II. czikke szerint a főconsulok, consulok, alconsulok és kanczellárjaik, ha a kinevező állam alattvalói, „személyes mentességet élveznek, kivéve az ország törvénykezése által büntetteknek minősitett tények és cselekményekért”.
Az északamerikai Egyesült-Államokkal 1870. évi julius 11-én kötött és az 1871. évi XXXVI. törvénycikkbe foglalt consuli egyezmény II. czikke értelmében a főconsulok, consulok, alconsulok és consulsági ügynökök, valamint kanczellárjaik és consuli tisztviselőik „személyes mentességet élveznek, kivéve oly cselekményeket, melyek azon ország törvényei szerint, melyben laknak, bűntetteknek tekintendők.”
A Portugallal 1873. jan. 9-én kötött és az 1874. évi XXXII. törvénycikkbe foglalt consuli egyezmény II. czikke kimondja, hogy a „főconsulok, consulok, alconsulok és consuli ügynökök személyes mentességet élveznek, kivéve oly cselekményeket és tényeket, melyek azon ország törvényei szerint, melyben laknak, bűntetteknek tekintetnek.”
Az Olaszországgal 1874. május 15-kén kötött egyezmény, melyet az 1875. évi XIII. tc. vett fel törvényeink sorába, - V. czikkében azt rendeli, hogy „a főconsulok, cosulok, alconsulok és consuli ügynökök, ha azon magas szerződő fél alattvalói, melytől megbizatásukat kapták, személyes mentességet élveznek és se le nem tartóztathatók, sem fogságba nem helyezhetők, kivéve oly törvényszegésekért, melyek, ha az osztrák-magyar monarchiában követtetnek el, az osztrák törvények értelmében bűntetteknek tekintetnek, vagy a magyar törvény szerint súlyos büntetéssel sujtatnak; vagy melyekre, ha Olaszországban követtettek el, az olasz törvény fenyitő büntetést alkalmaz.”
A Szerbiával 1881. évi május 6-án létrejött consuli egyezmény, mely 1882-ben XXXV. szám alatt van beczikkelyezve, V. czikkében azt irja elő, hogy „a főconsulok, consulok, alconsulok és consulsági ügynökök, ha azon állam alattvalói, mely őket kinevezte, személyes mentességet élveznek és se le nem tartóztathatók, se fogságba nem helyezhetők, kivéve olyan bűncselekmény miatt, mely azon ország törvényei szerint, a hol elkövettetett, bűntetett képez és súlyos büntetéssel sujtatik.”
Az Oroszországgal 1860. szeptember 14-én kötött kereskedelmi és hajózási szerződésnek, mely az 1868. évi XVI. tc. VI. czikke értelmében Magyarországra is kötelezővé vált, XVII. czikke azt rendeli, hogy az orosz consulokat hazánkban ugyanazok a kedvezmények és kiváltságok illetik, mint a legjobban kedvezményezett ország consulait. E szerint a fennebb felsorolt szerződésekben meghatározott mentességek az orosz consulokra is kiterjednek.
Arra nézve, hogy a consulsági személyzet tagjai tanuk gyanánt mily esetekben és mikép hallgathatók ki és mennyiben élveznek mentességet a tanuzás kötelessége alól, a fennebb felsorolt nemzetközi egyezmények felette eltérő rendelkezéseket tartalmaznak. A javaslat 200. §-a tehát nem vehetett fel tüzetes rendelkezéseket, hanem kénytelen volt szoritkozni az érvényben levő tételes jogszabályokra való utalásra.
Ezek az osztrák-magyar-monarchiára nézve jelenleg érvényben levő consularis egyezményeknek leglényegesebb rendelkezései.
Azok, mint tételes törvényekben foglalt határozatok, valamint a nemzetközi érintkezésben fennálló egyéb jogszabályok természetesen a bűnvádi perrendtartás megalkotása után is hatályban fognak maradni és azokat a büntető biróságok az eljárás folyamán ezután is kötelesek szem előtt tartani.
A javaslat a consulsági személyzet tagjaira vonatkozó rendelkezéseket nem tartalmaz. A 31. § első bekezdése ugyanis csak a külföldi államfőkre és a diplomatiai képviselet tagjaira vonatkozik, de egyáltalán nem terjed ki a consulsági hivatalnokokra, mert a javaslat az utóbbiakat egyáltalán nem tartja felruházottaknak a területenkívüliség kiváltságával, sőt határozottan azon az állásponton van, a melyet e tárgyban hozott törvényeink - p. 1882. évi XXXV. tc. V. cz. - elfoglalnak, a melyek tudniillik a consulsági hivatalnokok személyes mentességét („immunitás”) szabatosan és határozottan megkülönböztetik a területenkívüliség („extraterritorialitás”) fogalmától. Szükséges tehát itt különösen hangsúlyozni, hogy a javaslatnak, a területenkívüliség kiváltságát élvező egyénekre vonatkozó rendelkezései egyáltalán nem terjeszthetők ki a consulsági hivatalnokokra.
Ez utóbbiakra vonatkozó szabályok a fennebb ismertetett államszerződésekben és egyéb tételes jogszabályokban mutatkozó rendkivüli külömbözőség és eltérések miatt egyöntetű általános tételekben nem voltak foglalhatók s igy a javaslatba nem voltak felvehetők. Egyszerű utalás arra, hogy e tárgyban a nemzetközi egyezmények és egyéb jogszabályok az irányadók, mint önként értetődő és semmi utbaigazitást nem tartalmazó, szintén mellőzendő volt. Ezek az okai annak, hogy a javaslat a consulsági hivatalnokokról kifejezetten nem rendelkezik.
A birói és az ügyészségi utasitások azonban a büntető hatóságokat e kérdésben felvilágositásokkal és utasitásokkal fogják ellátni, utalván a tételes szabályokban foglalt külömböztetésekre és elütő rendelkezésekre is.
Alkotmányjogunk értelmében a törvényhozó testületek és a közös ügyek tárgyalására kiküldött bizottság tagjai „mentelmi jog” illeti meg, mely a kiváltságoknak két teljesen különböző irányú és tartalmú nemét foglalja magában.
Az egyik: a felelőtlenség, melyet az országgyülés képviselőházának 1867. évi november 18-án hozott határozata akkép fejez ki, hogy: „a mit az országgyülési tag, mint olyan, a házban és a házon kivül mond vagy tesz, azért csak az országgyülés és pedig annak azon háza által vonathatik feleletre, melyhez tartozik.” Ez a tétel az anyagi büntetőjog szabálya.
A kiváltságnak másik irányát, bár nem helyesen, szintén mentelmi jog kifejezéssel - ez esetben szűkebb értelemben véve - szokták megjelölni. Ennek lényege az, hogy a bűnvádi eljárás lefolytatása tekintetében, valamint a büntető hatóságok részéről alkalmazható kényszerintézkedések alól állapít meg bizonyos mentességeket a törvényhozás tagjai számára. Ez utóbbi tehát a bűnvádi eljárási jogra vonatkozó tételeket tartalmaz s igy szabályozása is a bűnvádi eljárási törvény keretébe tartozik.
A javaslat és indokolása a „mentelmi jog” kifejezést mindenütt a szűkebb értelemben, vonatkozással az eljárás szabályaira, veszi.
A javaslat szerint a mentelmi jog tartalma az, hogy a magyar országgyülés két házának tagjai sem terheltkép nem idézhetők (32. § első bekezdés), sem ellenök - a tettenkapás esetén kivül - a személyes szabadságot érintő kényszerintézkedések (32. § második bekezdés) nem foganatosithatók mindaddig, mig mentelmi jogokat az erre közjogunk szerint jogositott ház, illetőleg bizottság fel nem függesztette; továbbá hogy a nevezettek ellen a tanuzás kötelességének megszegése esetére meghatározott büntetések (194., 195. §) csak az illető háznak, illetőleg bizottságnak előleges engedelmével alkalmazhatók.
Az osztrák-magyar monarchia másik állama részéről a közös ügyek tárgyalására kiküldött bizottság tagjait illető mentelmi jognak tartalmáról a magyar törvényhozás nem intézkedhetik. Ezekre nézve tehát a javaslatnak arra a rendelkezésre kell szoritkoznia, hogy ellenök bűnvádi eljárásnak egyedül mentelmi joguk felfüggesztése esetében van helye. (32. § harmadik bekezdés.)
A szűkebb értelemben vett mentelmi jog ez alaptételeinek a javaslatba való felvétele nemcsak a rendszer szempontjából igazolt, - a mennyiben e tételek a bűnvádi perrendtartásnak alkatrészei, - nemcsak czélszerű és kivánatos, hanem mind közjogi és politikai, mind igazságszolgáltatási szempontból egyenesen szükséges is.
Alkotmányunk szerint ugyanis a mentelmi jog az ezt élvezőknek csak egy kis csoportjára nézve alapul törvényen. Az 1867. évi XII. tc. 47. §-a ruházza fel ezzel a közös ügyek tárgyalására kiküldött bizottság tagjait. Az országgyülés két házának tagjaira nézve a mentelmi jog forrása ma is a gyakorlat, mely támaszkodik a magyar képviselőháznak 1867. évi november 18-án, 1876. október 9-én, 1878. május 24-én és deczember 9-én, 1883. február 17-én és 1889. április 10-én hozott határozataira, valamint az igazságügyi m. kir. miniszternek 1878. deczember 18-án 34.794., 1884. deczember 23-án 56.440., 1885. márczius 17-én 7.063., végre 1889. május 8-án 18.050. sz. a. kibocsátott rendeleteire.
Minthogy azonban sem a törvényhozás egyik házának egyszerű kijelentései nem kötelezik a biróságot, sem a kormány - annál kevésbbé annak egyik tagja nem szabályozhat rendeleti úton ily nagyfontosságú alkotmányos kérdést: ennélfogva valamint a helyes büntető törvénykezés érdekében, úgy az alkotmányjog szempontjából abba a törvénybe kell foglalni e tételeket, a hova azok természetüknél fogva tartoznak.
Közjogunk szerint a mentelmi jog megilleti a magyar országgyülés képviselőházának és főrendiházának tagjait, valamint a közös ügyek tárgyalására az osztrák-magyar monarchia másik állama részéről kiküldött bizottság tagjait.
E három csoport közől a javaslat csak az országggyülés két házának tagjaira nézve tartalmaz positiv rendelkezéseket.
Az osztrák delegatio tagjait jelenlegi tételes közjogunk (1867. évi XII. tc. 47. §) felruházza ugyan mentelmi joggal, minthogy azonban a monarchia másik állama törvényhozásának tagjait illető mentelmi jog tartalmának és határainak megállapítása, valamint az e jog felfüggesztésére hivatott hatóság megjelölése kétségtelenül ez állam törvényhozásának joga: a 32. § harmadik és a 199. § második bekezdései e részben nem tehettek valamely részletes rendelkezést.
A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyülés részéről kiküldött bizottság tagjainak mentelmi jogáról a javaslatnak nem kellett külön rendelkezni, mert a mentelmi jog a magyar delegatusokat már mint a magyar országgyülés tagjait illeti meg s igy e delegatusok mentelmi jogának tartalma és határai megegyeznek az országgyülési tagokat illető mentelmi jogával.
Arra az időpontra nézve, melytől meddig érvényes a mentelmi jog, külömbséget kell tenni a képviselőház, a főrendiház és a delegatio tagjai közt.
A képviselőház tagjait a képviselőháznak 1878. decz. 9-kén hozott határozatában, valamint az igazságügyi miniszternek 1878. évi decz. 18-ikán 34.794. sz. a. kibocsátott rendeletében foglalt kijelentések alapján fejlődött gyakorlat szerint a mentelmi jog megválasztatásuk napjától fogva illeti. E jog végső határát a képviselő minőség megszünte szabja meg. E szerint az alatt az idő alatt, mig az országgyülés nincs egybehiva, illetőleg mandátumának megszüntétől újabb megválasztásáig a volt képviselőt nem illeti mentelmi jog.
A főrendek házának tagja ellenben mentelmi jogot élvez attól a naptól fogva, melyen kir. meghivólevele kelt, (1885. évi VII. tc. 18. §) mindaddig mig a főrendiház tagja. Minthogy pedig a főrendek, nem külön, minden országgyülésre, hanem egyszersmindenkorra kapnak királyi meghivólevelet, mentelmi joguk az országgyülés feloszlatásának ideje alatt is hatályban van.
Az osztrák delegatio tagjait hazai alkotmányunk szerint (1867. évi XII. tc. 47. §) delegatus minőségben történt megválasztásuktól fogva megbizatásuknak megszüntéig illeti a mentelmi jog.
A javaslat a mentelmi jog hatályának csak kezdőpontjáról rendelkezik, ennek végsőpontjáról nem volt szükséges kifejezett rendelkezést tenni, mert ez részben a főrendi és képviselőház tagság külömböző jellegéből, részben az 1867:XII. és 1885:VII. törvénycikkek határozataiból világosan kitünik.
Áttérünk a 32. § rendelkezéseinek részleteire. Abból, hogy a magyar országgyülés és az osztrák delegatio tagjai mentelmi joguknak felfüggesztése előtt terhelt gyanánt nem idézhetők s elő nem vezethetők, az következik, hogy még ha önként jelentek volna is meg a biróság előtt, terheltkép való kihallgatásuknak nincs helye, mert mint a képviselőháznak több izben hozott határozata is kimondta, a mentelmi jogban foglalt kiváltságokról az országgyülés tagjai saját akaratukból sem mondhatnak le.
A terhelt gyanánt való idézés tilalmából következik továbbá, hogy a mentelmi jogot élvezőkkel szemben nem teljesíthetők az eljárásnak ama cselekményei, melyek a terhelt gyanánt való idézést feltételezik. Tehát ellenök vádirat nem adható be, vádhatározat nem hozható, főtárgyalás nem tartható.
Ellenben nem zárják ki a 32. § rendelkezései, hogy az országgyülés tagja ellen inditandó bűnvádi eljárás sikeréhez szükséges nyomozó és vizsgálati cselekményeket mentelmi jogának felfüggesztése előtt is teljesítsék. Főleg áll ez azokról a cselekményekről, melyek a bűnjelek biztositása, a bűncselekmény nyomainak megőrzése végett szükségesek. A tényállás megállapitása végett teljesíthető tanuk vagy szakértők kihallgatás is. Ezek a cselekmények, valamint a korábban hozott birói határozatok hatályban maradnak, csak az utóbbiaknak effectuálása, illetőleg végrehajtása hagyandó függőben, ha a mentelmi jogba ütköznék.
A személyes szabadságot érintő kényszerintézkedéseket a 32. § második bekezdése korlátozás nélkül, feltétlenül zárván ki, ebből kétségtelen, hogy a mentelmi jog felfüggesztése előtt, illetőleg tettenkapás esetén kívül törvényhozás tagja ellen a személymotozás, a házkutatás és a lefoglalás nemcsak a saját, hanem másnak bűnügyében sem foganatosíthatók.
A mentelmi jog megsértésével inditott bűnvádi eljárás, illetőleg foganatositott birói cselekmények eo ipso semmisek és azokat a felső biróságok esetleg hivatalból kötelesek megsemmisíteni (379. § utolsó bekezdés).
Nem zárja ki ellenben a mentelmi jog a büntető biróság részéről hozott és büntetést megállapitó amaz ítéletek végrehajtását, melyek a mentelmi jog felfüggesztése után keletkeztek. Ha ugyanis az országgyülés vagy delegatio valamely meghatározott concrét bűncselekményért kiadta egyik tagját, az eljárás ezért a bűncselekményért akadály nélkül folytatható le és fejezhető be, mert annak perjogi előfeltétele meg van adva, az országgyülés illető háza még kijelentette, hogy ennek a tagjának perbefogására alapos ok van. Az illetékes biróság által jogerősen megállapított büntetésnek törvényességét és mértékét pedig az országgyülésnek nem áll jogában felülvizsgálni. Jogilag tehát teljesen igazolt a javaslat XXVIII. fejezetének álláspontja, mely e részben a mentelmi jognak ujabb felfüggesztését nem irja elő, illetőleg nem rendeli, hogy a törvényhozó testületnek illető tagját a büntetés végrehajtása végett ujra ki kellene kérni.
E felfogást a gyakorlati czélszerűség tekintetei is legnagyobb mértékben támogatják. Szembetünő, hogy az ellenkező nézetnek törvényerőre emelkedése esetében az országgyülésnek illető tagja szökéssel könnyen menekülhet a büntetés elől. A legnagyobb mértékben illogicus és visszás volna az is, hogy ha az országgyülésnek azt a tagját, a ki mentelmi jogának felfüggesztése folytán az ellene inditott bűnvádi eljárás alatt előzetes letartóztatásban vagy vizsgálati fogságban volt, - mihelyt ellene jogerősen szabadságvesztés-büntetést állapitottak meg, azonnal szabad lábra kellene helyezni és mindaddig szabad lábon hagyni, mig a büntetés végrehajtásához az országgyülésnek ujabb engedélyét nem eszközölték ki.
A jelenlegi gyakorlat, illetőleg az országgyülés felfogása is a javaslat álláspontja mellett szól, a mennyiben a képviselőház is az 1865-1868. évekre összehivott országgyülésnek 248., továbbá az 1870. évi okt. hó 24-én és 1883. jan. 12-én tartott ülésekben hozott határozataival szintén kijelentette, hogy a képviselő ellen jogerősen megállapított büntetésnek végrehajtásához a háznak ujabb előleges engedelmét nem kell kikérni, hanem a hozott ítélet csak bejelentendő.
A javaslat 32. §-ának utolsó bekezdéséből végre annak a jelenlegi gyakorlatnak fentartása következik, hogy az ellen, ki jogerős elitéltetése után szerzett mentelmi jogot, a büntetés nem vehető foganatba mindaddig, mig mentelmi jogának felfüggesztése ki nincs eszközölve.
A mentelmi jog felfüggesztését a javaslat 40. §-a szerint az ország egyik főügyészének kell kérni az országgyülésnek illető házától, illetőleg az osztrák delegatio bizottságától A 40. § indokolása adja elő annak okait, hogy a megkeresést a javaslat miért bizta a főügyészre.
Az ügyészségi utasitás fogja meghatározni, hogy a főügyésznek e megkeresését mikép kell felszerelni. A jelenlegi gyakorlat szerint csatolandók a megkereséshez a nyomozásra vonatkozó iratok, hogy azokból az illető ház vagy bizottság az ügy állását megvizsgálhassa abból a szempontból, mely az alaki értelemben vett mentelmi jog felállitásának oka, tudniillik hogy a bűnvádi per ürügye alatt nem lappang-e politikai zaklatás.
Annak meghatározása, hogy mily hatóságok vannak jogositva a mentelmi jog felfüggesztésére, természetesen nem a bűnvádi perrendtartásnak, hanem a tételes közjognak, illegtőleg e tárgyban alkotandó külön törvénynek keretébe tartozik.
Jelenlegi alkotmányjogunk szerint e felfüggesztésre jogositott az országgyülésnek az a háza, melynek tagja az illető gyanusitott, a delegatusokra nézve pedig az a ház, mely az illetőt a bizottságba beválasztotta, tehát a magyar főrendek háza vagy a képviselőház, vagy az osztrák urak háza vagy a birodalmi tanács, ha pedig ezek nem üléseznek, a delegatiónak illető bizottsága.
Arra nézve, hogy az országgyülés együtt nem létének ideje alatt melyik hatóság van a mentelmi jog felfüggesztésére hivatva, jelenlegi alkotmányjogunk nem tartalmaz tételes szabályt. Ez kétség nélkül hiány és bizonyos esetekben az igazságszolgáltatás sérelmével is járhat, de a bűnvádi perrendtartás keretén belül nem pótolható, hanem a mentelmi jognak törvényhozási rendezése alkalmával megoldandó kérdésül tekintendő.
A mentelmi jog felfüggesztésével az illető concret bűnügyben elenyésznek mindazok a korlátok, melyek a bűnvádi eljárás lefolytatása, valamint a büntető hatóságok részéről alkalmazható kényszerintézkedések tekintetében kiváltságokat állapítnak meg az országgyülés tagjai számára.
Ennélfogva semmi birói határozatra vagy rendelkezésre nézve nem szükséges többé az illető háznak vagy bizottságnak külön engedélyt kieszközölni. Különösen nem kell ilyen külön lépéseket tenni sem az előzetes letartóztatás vagy a vizsgálati fogság elrendelhetése. sem a jogerősen megállapitott büntetés foganatba vehetése végett.
Minthogy a mentelmi jog főleg arra való, hogy a törvényhozás tagjait alaptalan zaklatás ellen biztositsa, részben hiányzik előfeltétele, ha bizonyos, hogy a törvényhozás valamely tagját büntetendő cselekmény terheli. Ezért a javaslat 32. §-ának második bekezdése megengedi, hogy az országgyülésnek tetten kapott tagja mentelmi jogának felfüggesztése előtt is letartóztatható, ellene személymotozás, lakásán házkutatás foganatositható, a birtokában levő tárgyakra lefoglalás rendelhető el.
A tetten kapás azonban a javaslat szerint csak a most felsorolt kényszerintézkedésekre jogositja fel a biróságot; a bűnvádi eljárás lefolytatása végett ez esetben is külön kell kérni a tettenkapott mentelmi jogának felfüggesztését, melynek elrendeléseig a fennebb felsorolt kényszerintézkedések csak ideiglenesen maradnak hatályban.
E külömböztetés teljesen igazolt. Mig egyrészt szembetünő viszásság volna, ha egy gyilkosságot elkövetett egyént nem lehetne letartóztatni és nem lehetne kezéből kivenni a bűntett elkövetésére használt töltött fegyvert: addig másrészt mi sem akadályozza azt, hogy a törvényhozó testület ez esetekben is gyakorolhassa az alkotmányjogi és politikai szempontból szükséges ellenőrzést a bűnvádi per meginditása és folytatása tekintetében.
A mentelmi jog megszüntével elenyésznek mindazok a korlátok, melyeket a 32. és 199. §-ok a büntető hatóságok elé vonnak. Különösen ha az erre jogositott hatóság kifejezetten és határozottan megtagadta is a mentelmi jog felfüggesztését: az országgyülés volt tagja ellen mentelmi jogának megszűnte után a bűnvádi eljárás a vádló inditványára egyszerűen megindítható, illetőleg ha a felfüggesztése megtagadása miatt megszüntették, folytatható (444. §).
Ha az, a ki ellen a bűnvádi eljárás folyik, az eljárás alatt szerez mentelmi jogot, az eljárásnak oly perjogi akadálya támad, melynek elháritása előtt a pert nem lehet folytatni. (32. § utolsó bekezdés).
Az utóbbiból következik, hogy a mentelmi jog felfüggesztését ujból kérni kell akkor is, ha az országgyülés valamely tagjának mentelmi joga már fel volt függesztve, de ő az ellene folyó bűnvádi per alatt más irányban szerzett mentelmi jogot, például ha az, a kinek mentelmi jogát a képviselőház felfüggesztette, kir. meghivó-levelet kapott a főrendiházba, vagy ha azt, a kit a főrendek háza adott ki, később, a bűnvádi per tartama alatt a képviselőház tagjává választották.
Habár a javaslatnak a mentelmi jogra vonatkozó rendelkezései a bűnvádi perrendtartás elé szabott körben nem merithették ki e fontos alkotmányjogi kérdés szabályozását: mégis remélhető, hogy törvényerőre emelkedésök esetén meg fogják szüntetni az ingadozást és téves felfogást, mely a büntető törvénykezés terén e kérdésben észlelhető volt.
(33-40. §)
A kir. ügyészség intézménye, úgy a mint azt hazánkban az 1871-iki XXXIII. tc. szervezet, hosszú történeti fejlődés eredménye, melynek végső szálai a franczia ministčre publicre vezetnek vissza. Jellemvonásai: a szervezeti egység, a közigazgatási minőség és az ítélő hatóságtól való teljes különválasztás.
Az állandó vádhatóság létrejötte mind fogalmilag, mind történetileg szorosan összefügg a közbűntettek rendszerével. A mig az anyagi jog a bűncselekmények természetének megítélésénél egészen vagy túlnyomó részben a magánsérelemből és a magánbosszúból indul ki, addig mi gyakorlati szükség sem javasolja a külön vádközegek létesitését. De mihelyt az állam a társadalmi sérelem eszméjét kapcsolja a bűntetthez, azonnal előáll ama követelmény, hogy e felfogásnak megfelelőleg állami vádközeg gondoskodjék a bűntettek üldözéséről. Az anyagi büntetőjog rendszerének e változása történetileg a közvádlóság két alakjára vezetett: az actio popularisra és a közvád képviseletének rendes typusára, az állami ügyészségre.
Ez volt a fejlődés menete Francziaországban, a ma uralkodó közvádlói szervezet hazájában is.
A ministčre public alakulása ott a XIV. században esik, a franczia jog ama korszakába, mikor a királyság megszilárdulásával a bűntettek erélyesebb üldözésének szüksége a törvényhozásban fokonkint érvényre emelte a közbűntettek elméletét. Ezzel párhuzamosan a büntető eljárás is átváltozik, az eddig vádló procedura lassankint nyomozóvá lesz. De nem ez volt az ügyészség alakulásának közvetlen indító oka, hanem a biróságokhoz és pénzbüntetésekhez fűződő nagy kincstári érdek és az, hogy a magánbűntettek rendszerének megszüntével és az üldözésnek állami (királyi) attributummá váltával, a vád nem maradhatott többé a sértett egyén kezében és rendelkezése alatt, hanem oly közegekre kellett átszállnia, kik az állam (a király) nevében gyakorolják. Igy került a büntető per a király rendes ügyvédeinek (procureurs, advocats du roi) kezeibe.
Ezek eleinte a franczia eljárás szerkezetének megfelelően osztoztak a büntető per teendőiben is: a procureur (ma: avoué) az ügy processuális részét, az előkészitést látta el, az avocat a szóbeli tárgyaláson képviselte a királyt. Mikor utóbb a büntető eljárás, legalább a nagyobb jelentőségű ügyekben (grand criminel) teljesen nyomozóvá és irásbelivé alakult át, a kettéválasztásnak többé nem lett volna czélja, az egész per egy kézben maradt tehát, még pedig a procureurnél, mint az eljárás irásos részének vezetőjénél.
A franczia ministčre public kezdetleges alakjának és lassankinti továbbfejlődésének leirása nem tartozik jelen munkálat keretébe.
Ennek czéljára elegendő a XVIII. század végének nagyobb arányú reformmozgalmát kiindulópontul venni. Az alkotmányozó gyülés reformeszméje az volt, hogy a XIV. század előtti franczia büntető eljárásnak amaz elemeit, melyek a nyilvános és szóbeli eljárás elveivel és a vádrendszerrel egyeztek, az ősrégi népbiráskodással együtt, értékesíti az új eljárásban is, hozzácsatolván a későbbi inquisitorius pernek titkos vizsgálatát és a ministére public bevált intézményét. E szerkezetnek megfelelően, az 1790. ápril 22-én kelt ideiglenes eljárási törvény a vizsgálat indítványozását és vezetését, a tárgyaláson pedig a vád képviseletét bizta a közvádlóra; de a vádjogot a népfelség attributuma gyanánt fogván fel, az ügyészi szervezetet választásra alapitotta. Az 1791. évi szeptember 16-án kelt végleges törvény ugyanez elvekből indult ki. Minden biróság mellett közvádlói hivatalt szervezett * s teendőit a kihágási és vétségi municipalis biróságoknál a törvényhatóság ügyészére, az esküdtbiróságoknál a kerület szavazó polgárai által választott ügyészre ruházta. Kihágások és vétségek esetén az ügyészszel a népvádló is concurrált, amott korlátlanul, emitt a „hommes de loi” személyében. Ezenkivül az eljárás törvényességének ellenőrzésére minden jurybiróság mellé a királyi biztost (commissaire de roi) rendelt, azonban szorosan vett vádlói functiók nélkül.
Az államügyész hivatását e törvényhozás abban a magas értelemben fogta fel, mely a későbbi franczia legislatiót változatlanul jellemzi. A törvényszéknek (szintén választott) elnöke után ő az organismus legfontosabb személye; nem királyi hivatalnok többé, hanem a nép bizalmi embere. Az előkészitő eljárás fölötti általános felügyeleten kivűl semmi más teendője nem volt, mint a vádjury által elfogadott, és ott nem általa, hanem a juryvezető (directeur de jury) által előterjesztett vádnak képviselése az illető esküdtszék előtt.
A Concent, melynek igazságügyi intézményei nem érdemlik meg e nevet, teljesen felforgatta a most vázolt szervezetet, de a directorium ismét visszatért hozzá. A IV. évi brumaire 3-án kelt büntetőtörvény első sorban ugyan az anyagi jog világos, kimerítő szabályozása által tűnt ki, de azért e törvénynek alaki és szervezeti része is kiválóan figyelemre méltó. Az anyagi jog büntetési nemeiből indulva ki, - nem, miként a Constituante, a bűncselekmény társadalmi súlyából - ez ismertetőjel szerint állapitotta meg a biróságok hatáskörét és egész tisztaságában megalkotta azt a hierarchicus szervezetet, mely a franczia jognak s utána majdnem az összes törvényhozásoknak maig is sajátja.
Ügyészségi szervezete abban külömbözött az eddigitől, hogy a közvádat a kormány által kinevezett és elmozdítható „commisaire du pouvoir exécitof”-re bizta, a ki azt a „végrehajtó hatalom” nevében gyakorolta. Megalapította az intézmény szervezeti egységét azzal, hogy a levelezésben kapcsolatot hozott létre a rendőrbiróságok, a vétségtörvényszékek és az esküdtbiróságok mellett alkalmazott biztosok között. Az ügyészség hatáskörét tetemesen tágitotta: fejévé és főfelügyelőjévé tette az e Code által először szervezett birósági rendőrségnek (police judiciaire), kezdeményező és ellenőrző teendőit tüzetesen meghatározta, rendelvén, hogy nemcsak a tárgyalás befejeztével, hanem a vizsgálat berekesztése után is be kell várni indítványát.
Ezekhez az alapokhoz fűződött a consulság törvényhozása, mely már egészen monarchicus módon szervezte az igazságszolgáltatást. Az első consul nevezte ki a birákat, kik az államfő nevében jártak el. Végre a XII. évi floreal 28-án kelt senatus consultum kimondotta, hogy az igazságszolgáltatást, a császár nevében, az általa kinevezett tisztviselők (officiers) gyakorolják.
I. Napoleon büntető törvényhozását két irányban jellemzi a régi franczia joghoz való visszatérés: anyagi törvényének büntetési rendszere ismét középkori lett (testcsonkitás, bélyegzés, pellengér, vagyonkobzás, dégradation civique, polgári halál), birósági szervezete pedig olyan volt, hogy az ítélkezés a végrehajtó hatalom befolyása alá került (a préfet állitotta össze az esküdtek lajstromát, az igazságügyi miniszter pedig, mint országbiró (Grand Juge) a főtörvényszék elnöke lett). Ügyészségi szervezetének vezéreszméi, melyek már a consulsági törvényhozásban érvényesülni kezdettek, szintén visszatértek a régi monarchia ama felfogásához, hogy a közvád az uralkodóval azonosított állam nevében gyakorlandó. A császárság központosító törekvései, az egész igazságszolgáltatás szigorúan hierarchicus rendezését eredményezték. A tisztviselők választása helyébe eleinte a jelölés lépett, utóbb a kinevezés módja lőn törvénybe iktatva.
E szellemben szervezte a császárság az államügyészséget is, mint a mindenkori kormány feltétlen rendelkezése alatt álló, tőle függő, végrehajtó hivatalt, mely a közvád kizárólagos birtokában van és azt a kormány szándékai vagy utasitásai szerint használja vagy nem. A régi franczia bűnperben fennállott és a forradalmi törvényhozásban is fentartott magánvád teljes eltörlésével, veszedelmes ügyészi vádmonopolium és ezzel a jogszolgáltatásban is az absolutismus lőn meghonositva. A törvényszékek kormánybiztosait a XII. évi floreal 28-án kelt senatus consultum a császári ügyész czímével ruházta fel, a semmitőszék melletti kormánybiztosokat a „főügyész” (procureur général) czímével. Fogalmilag az utóbbi az egész ügyészség feje, alatta vannak a főtörvényszékek mellé rendelt főügyészek és helyetteseik ezek alatt a törvényszéki ügyészek és alügyészek. Azonban a semmitőszéki főügyész hierarchicus felelőssége csak névleges, a gyakorlatban minden intézkedés az igazságügyi miniszter részéről történik.
E törvényhozás a végletekig kifejlesztette a közvádlónak uralkodó processualis állását. A ministére public-et egységes szervezete és közigazgatási jellege, mely az administratio többi közegeivel való közvetlen és szoros kapcsolatot is lehetővé tette, hatalmas intézménynyé emelte. Hatásköre fölötte nagy: kiterjed az eljárás meginditására, az előkészítés vezetésére, az ítélkezési eljárásban a vád képviseletére s mindezeken fölül az egész igazságszolgáltatásnak (a polgárinak is) ellenőrzésére. A napoleoni törvényhozás a szervezeti egységet oly következetesen fogta fel, hogy mellőzte mindazokat a szétválasztó mozzanatokat, melyek a régi perben és a forradalmi törvényekben az intézményt kettéosztották. A ministére public nem ágazik el többé irásos és szónokló teendői szerint, nem szakad polgári és büntető osztályokra, felügyelő és vádoló közegekre az összes személyzet és az egész functio egy és oszthatatlan (un et indivisible). Az ügyész feje lett a birói rendőrségnek, joga lévén a fegyveres erőt is igénybe venni; az összes hatóságok értesitek a tudomásukra jutott bűncselekményekről, s ha a feljelentés nálunk tétetett, azt hozzá teszik át. Súlyos bűncselekményekről tartozik a vizsgálóbirót értesíteni, de nélküle is teljesítheti a helyszini szemlét, felveheti a vallomásokat és lefoglalhatja a bűnjeleket, sőt elrendelheti a letartóztatást is.
Ha mindezek után azt kérdezzük: megfelel-e a franczai közvádlói rendszer azoknak a követelményeknek, melyeket a processualis tényezők hatáskörének megosztásához, különösen a vádoló eljárásban fűzünk: úgy erre határozottan nemmel kell felelnünk, még pedig azért, mert ez a rendszer felforgatja a tényezők egyensúlyát.
Az inquiaitorius rendszernek azt a szabályát, hogy a biró a vád érdekeit is képviseli, főkép az a tapasztalat döntötte meg, hogy a vádló, védő és ítélkező teendők egyesítése erőszakot tesz az emberi természeten s a lelki nagyság oly fokát feltételezi, mely átlag nem található. Mire az ügy döntésre kerül, az inquisitorius per birája rendszerint már az egyik vagy másik irányban elfogult. Ez veszélyezteti az itélet tárgyilagosságát. Mi sem természetesebb tehát annál, hogy ezeket az össze nem illő functiókat elválasztják és külön közegekre bizzák. Azért a közvádlói tisztség éppen nem a vádrendszernek kizárólagos sajátsága; a per természetes tagolása és az elfogulatlanság követelménye a nyomozó rendszerekben is létrehozták. Van erre történeti példa elég. A fennebb vázolt franczia jogfejlődés mutatja, hogy az államügyészség keletkezése éppen abba a korszakba esik, mikor a büntető per inquisitoriussá kezdett átalakulni és már a középkori eljárásokban is használatban látjuk az akkor „processus mixtus”-nak nevezett rendszert, melyben a specialis inquisitio folyamában a fejedelem ügyésze (advocatus commissarius fisci) vádiratot nyujt be és az ügy ellátásában egyébként is mint fél vesz részt. Hogy az inquisitorius eljárás végén, az ítélethozás előtt, a vádpernek teljesen megfelelő szereposztással szóbeli végtárgyalást tartanak, ez a 40-es évek német proceduráiban elég gyakori dolog, s igy rendelkezett a mecklenburg-schwerini törvényhozás még újabban is 1858. és 1864-iki törvényeiben.
A vádrendszer szempontjából tehát a követelmény nem egyedül az, hogy külön közeg képviselje a közérdeket, hanem az is, hogy processualis állása az ügyfél természetének feleljen meg. Az ügyész aránytalan felsőbbsége a per egyensúlyát épp úgy sérti, mint a birónak túlságosan actic szerepe. Ezen nem segithetnek a vádelvtől szintén eltérő oly rendelkezések, melyek a vádjogot részben a biróság ellenőrzésének, vagy éppen utasitásainak vetik alá.
Ilyen a Code d’instr. crim. 379. czikke, mely úgy intézkedik, hogy ha a tárgyalás folyamán vádlott ellen más bűntett jelenségei merülnek fel, a főtörvényszék ennek üldözését indítvány nélkül is elrendelheti.
Hasonló tekintet alá esnek a franczia törvény 235. és 236. czikkei, melyek megengedik a vádtanácsnak, hogy bármily ügyben hivatalból is vizsgálatot rendeljen. De mindezeket fölülmulja az 1810. április 20-án kelt törvény 11. czikke, mely a főtörvényszék teljes tanácsát valóságos vádjoggal ruházza fel, megengedvén neki, hogy a birái sorából érkező feljelentés alapján a főügyészt megidézhesse, sőt a vádra utasíthassa, esetleg a történeteket tőle számon kérje.
Mindama kifogások daczára, melyek a franczia ministčre public ellen a személyes jogok és az eljárás részrehajlatlansága szempontjából tehetők, azt a continensnek majdnem összes törvényhozásai mégis mintaképül fogadták el.
Első helyen az olasz törvényhozás emlitendő. Már az olasz egység kivívás előtti particularis törvények is nagyrészt a franczia rendszerre támaszkodtak; az ország egy részében hajdan a Code d’inst. crim. is érvényben volt. Az ügyészségre nézve a jelenlegi törvény is egészen franczia alapokon áll. Az ügyész állása vádló és ellenőrző. Lényeges eltérés a franczia rendszertől abban mutatkozik, hogy a tettenkapás esetén követendő bizonyos sommás eljárásban rendszeres kihallgatást teljesíthet, továbbá, hogy a vádtanács csak a főügyész indítványára rendelhet vizsgálatot, végre hogy a kormánynak vádra való utasitási joga, melyet a franczia törvény 274. czikke világosan kimond, itt mellőzve van.
A 40-es években a vádrendszer a német államokban is kezdett meghonosodni és a nyomozó elv felett túlsúlyra emelkedni. Ez természetesen szükségessé tette önálló vádhatóság felállítását. A német államok azonban, midőn ennek szükségét kezdették érezni, hiába kerestek jogrendszereikben ez intézményre vonatkozó történeti elemeket. A régi német vádperben, a magánbűntettek rendszeréből folyólag, a sértett fél panaszára mozdult meg a jogszolgáltatás; az inquisitoruis rendszer uralma pedig éppen nem kedvezett a birótól független vádközeg létrejöttének. A fiscus képviseletének középkori nyomai még arra sem voltak elégségesek, hogy az uj intézmény csirájául szolgáljanak. A birodalom közjogi helyzete és hűbéri közigazgatása is útjában állott annak a lényegében centralistikus eszmének, melynek megvalósitását Francziaországban éppen a királyság központosított hatalma tette lehetővé. Ily körülmények között le kellett mondani a közvádlói intézménynek nemzeti alapokon való létesítéséről, és önként kínálkozott a ministére public rendszere, mely a birodalom egy részében a franczia hódítás maradványa gyanánt amúgy is alkalmazásban volt.
A német particularis törvényhozások eleinte vonakodtak az intézményt változatlanul átültetni. Megütköztek a franczia államügyészség tisztán közigazgatási állásán s a hagyományos jognézet, mely az igazságszolgáltatást minden külső befolyástól elzártnak szerette képzelni, nem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy egy fogalmilag a biróság mellett álló, de tényleg vele versenyző hatalomnak ily beavatkozást engedjen a büntető eljárásra. Igy támadt az az eszme, hogy az államügyésznek közepes állást kell kijelölni a biróság és a közigazgatás közt, hogy ne legyen kizárólag se administrativ tisztviselő, kit a czélszerűség szempontjai is vezérlik, se biró, kit egyedül a szoros jog irányoz. Ez vezetett a „birói közigazgatási” hivatalnak fogalmára.
E czélt két módon tartották elérhetőnek; először azzal, hogy az ügyészi állásokat a birák soraiból töltötték be, másodszor azzal, hogy a függetlenség tekintetéből az ügyészi hivatalra is a birói előmozdithatatlanság elveit alkalmazták. Különösen az első módszert tartották czélravezetőnek. A porosz kormány tényleg gyakorolta a rajnai tartományokban, a franczia rendszer területén s nem kisebb tekintély, mint Geist tartotta legbiztosabb szernek a franczia ügyészség hibái ellen.
A német törvények közől először az 1843. junius 22-én kelt württenbergi büntető perrendtartás hozta be az államügyészséget. Szervezeti tekintetben csak annyit rendelt, hogy az államügyészt a király a birák közől elmozdithatólag nevezi ki. Maga az ügyészi functio egészen lényegtelen. A vizsgálatra mi befolyása sincs, mert azt a vizsgálóbiró indítvány nélkül rendeli el és folytatja, csak fegyházzal, vagy ennél súlyosabban büntendő esetekben és csak a vizsgálat befejezése után közlik vele az iratokat s ha azt hiszi, hogy elítélésnek lesz helye, vádiratot nyujt be. Ha a vizsgálatot nem tartja kimerítettnek, kiegészítést indítványozhat, de mindamellett köteles vádiratot előterjeszteni. Ha már a vizsgálat eredményei szerint felmentés iránt tesz indítványt, de a biróság ezt nem fogadja el, szintén vádiratot ad be, melyben „a biróság véleményét indokolja”. Erre irásbeli védelem és esetleg kiegészítés következik, mely utóbbinak befejeztével az ügyész és a védő észrevételeket adnak be. Azután végtárgyalást tartanak igen korlátolt nyilvánossággal. Ezen az ügyész és a védő élő szóval ismétlik a már beadott periratokat, joga lévén a vádlottnak is szóbeli észrevételeket tenni. Az ügyész és a védő ezután ujból szólhatnak, mire a biróság ítéletet hoz. Felebbviteli joga a közvádlónak nincs, de azért a főtörvényszék a vádlott terhére is megváltoztathatja az ítéletet.
Ilyen volt Németországban az államügyészség első alakja. Látni való, hogy e törvényben a közvádló egészen önállótlan tényező, kinek nincs sem kezdeményező, sem perorvoslati joga. Közreműködésének czélját érteni is alig lehet, mert sem a vizsgáló, sem az ítélőbiróságot semmi irányban sem korlátozza az indítvány tartalma.
Az 1845. márczius 6-án kelt badeni büntető perrendtartás egészen a franczia minta szerint alakitotta a közvádlói hivatalt. Police judiciaire-t állított fel, melynek feje az ügyész és tagjai közé felvette a vizsgáló- s a járásbirót is. Az ügyészi hatáskört annyira kiterjesztette, hogy a közvádló úgyszólván helyettesévé lett a vizsgálóbirónak. Az ügyész kezdeményező joga világosan el van ismerve, bár a törvényszék indítvány nélkül, sőt az ügyész indítványa ellenére is rendelhet vizsgálatot. A további eljárás folyamán a közvádló a franczia rendszernek megfelelő állást foglal el.
A német ügyészség intézményének kifejtése 1848. után és főkép az esküdtszéki eljárással kapcsolatban öltött nagyobb terjedelmet. Egészben véve a franczia minta maradt ugyan irányadó, de folytonos törekvést találunk arra, hogy egyrészt a biróságok ítélkezésének függetlensége csorbát ne szenvedjen, másrészt a közvádló tekintélye megóva maradjon. Az 1848. óta készült büntető eljárás (Bajorország, Hannover, Braunschweig, a thüringiai államok) lehetőleg semlegesíteni akarják a hivatalt és ezt az által vélik elérhetni, hogy egyrészt a vizsgálóbirónak szabad congitionalis jogot adnak az ügyész indítványai fölött, másrészt a közvádlót az eljárás törvényességének őrévé teszik, hatáskörébe utalván az „ártatlanul üldözés” megakadályozását is. Az utóbbi tekintet szülte azt az állandó rendelkezést, hogy a közvádló a terhelt javára is használhat perorvoslatot.
Kétségtelen, hogy ez nem egyeztethető össze az elméleti értelemben vett tiszta vádelvvel, de épp oly bizonyos, hogy jelentékeny mértékben mozditja elő a bűnvádi eljárás főczélját: az anyagi igazság megvalósítását.
A szervezet tekintetében elég nagy az ingadozás. Míg némely törvényhozások (pl. a hannoveri, az 1850-iki osztrák) valóságos police judiciaire-t alkotnak, addig mások (pl. a braunschweigi) megengedik, hogy birák legyenek az ügyészi teendőkkel megbízva. Némelyek az ügyészséget a biróságok minden ellenőrzése alól kivonják és a kormány utasitó jogát állapítják meg (Oldenburg, bajor 1861. szerv. törv., Baden 1864. Szászkirályság 1868.), mások a biróságok felügyeletének és censurájának vetik alá. Legtisztábban fogták fel az ügyészségi intézményt az 1846., 1849. és 1867-iki porosz rendeletek, melyekre a rajnamelléki tartomány franczia jogrendszere kiváló befolyással volt és az 1850-iki osztrák bűnvádi eljárás. Poroszországban az ügyészséget közigazgatásilag szervezték, a kormány felügyelete alá helyezték és utasításaihoz kötötték. De míg a régibb szabályzatok az ügyészség felügyelő hatáskörét is hangsúlyozták a biróságokkal szemben, addig az 1867-iki rendezés csak a terhelt javára szóló felebbvitel intézményét fogadta el és az ügyészséget mind az előkészítő eljárás, mind az ítélkezés folyamán teljes körű vádjoggal ruházta fel. Az 1850-iki osztrák törvény lényegileg szintén a franczia rendszert tette magáévá. A vádelvet az eljárásban következetesen keresztülvitte, sőt annyira ment, hogy a biróságot az indítványozott büntetéshez, mint maximumhoz kötötte.
Az 1848-iki közjogi alakulások ellen mutatkozott visszahatásnak legnevezetesebb és reánk nézve legérdekesebb eredménye volt az 1853-iki osztrák perrendtartás. Közvádló rendszerét az államhatalom erősítésére való törekvés jellemzi, de az erre választott eszközök éppen nem mondhatók a birói függetlenséget előmozdítóknak. Az államügyészt nem tekinti ugyan általánosságban „a jog őrének”, mint a francziák, de gyakorlatilag a franczia ellenőrzésen is túlmenő felügyeleti hatáskört ad neki a birósággal szemben. Rendes jelentéstételre kötelezi a jogszolgáltatás kezeléséről, megengedi neki, hogy az itélet fölötti tanácskozás kivételével a biróság minden ülésén és szavazásánál jelen lehessen, sőt ezt bizonyos esetekben kötelességévé teszi. Ellenben vádhatósági teendői tetemesen meg vannak szorítva, mert a törvény a „vádalakú nyomozó rendszert” fogadván el, az eljárás megindítását nem köti vádhoz és így az ügyész közreműködése a per előkészítő szakában csak mellékes. Már említett felügyelő hatáskörén kivül csupán a végtárgyaláson a vád képviseletében szerepel kötelezőleg, de ott sem mint dominus litis, hanem inkább mint alaki tényező.
A német birodalom ujabb törvényei nem tértek el lényegesen az ügyészi intézménynek ama felfogásától, mely Németországban a büntetőper reformkorszaka óta általában kifejlődött. Az intézmény egységes alakítását azonban lehetetlenné tette a birodalom közjogi szervezete. A büntető biróságok közől csak a Reichsgericht birodalmi intézmény, az alantabb fokokra nézve az egyes államoknál maradt az igazságügyi főhatóság. A bűnügyek e szerint birodalmi törvényszékiekre és állami biróságokra oszlanak és ennek megfelelőleg az ügyész is birodalmi törvényszéki és külön állami. Csak a Reichsgericht melletti államügyészség áll a birodalmi kormány (a kanczellár) alatt és az egyes államok ügyészségei csak birodalmi törvényszéki ügyekben vannak a birodalmi ügyészségnek alárendelve, egyebekben saját országos kormányaik felügyelete alatt működnek és az országos törvények szerint szervezvék.
A német törvények tisztán a vád functiójára szorítják az államügyészséget, a felügyeleti teendők teljes kizárásával, a biróságnak az ügyészségtől való függetlensége tehát ki van mondva. Nem így áll ez viszont; mert a biróságnak joga van az eljárás megindítását elrendelni, az ítélkezési eljárást az ügyész indítványa ellenére is megnyitni és a közvádló köteles e határozatokat foganatostani, illetőleg vádiratot benyujtani. Ez kétség nélkül a nyomozó rendszer maradványa.
Az elmélet igényeinek és a vádrendszer követelményének megfelelőbben szervezte az ügyészséget az 1873-iki osztrák bűnvádi eljárás. Police judiciaire-t épp oly kevéssé állított fel, mint a német törvény, hanem önmagában, mint administrativ hatóságot, az igazságügyi miniszter főnöke alatt szervezi az ügyészséget, kimondván annak a biróságtól való teljes függetlenségét. Az utóbbi állást az eljárásban is következetesen keresztülviszi, csak az anyagi törvény alkalmazásában nem köti a biróságot az ügyészi inditványhoz, de az eljárás megindítását és az elsőfokú biróság ítéletéig annak továbbvitelét feltétlenül a vádhatóság rendelkező körébe utalja. Már az előkészítő perszakban főkép a vád érvényesítésére van szorítva az államügyész, szabatosan meghatároztatván, hogy szigorúan véve csak a nyomozás teljesítése és az indítványok tétele tartozik ügykörébe. Az itélkező eljárásban is meg van óva függetlensége; a biróság utasításait nem tartozik teljesíteni.
Magyar történeti előzményekre az ügyészség meghonositásánál alig lehet hivatkozni. A tiszti ügyészi hivatal, a mint az az 1849. előtti vádperben dívott, az organisatio alapvető pontjaiban elütött ama közvádlói intézménytől, mely franczia mintára az egész continensen kifejlett. Magyarország régi közjoga és közigazgatása egyaránt lehetetlenné tették a közvádlóság ilyszerű alakulását. A kormányzatnak amaz erős központosítása, mely a ministére public intézményének sajátja, hazánk régi közigazgatásában egészen ismeretlen volt. Az igazságszolgáltatás a törvényhatósági autonomia és uri kiváltságok tárgya, s municipalis és privilegiált területek szerint eldarabolva volt. A felebbezés, amennyiben régi eljárásunk annak helyt adott, rendi szerkezetű főbiróságokhoz ment, melyeknek azonban csak reformáló hatáskörük volt, felügyeleti jog nélkül. A törvényhatóságok birói székeinél működő tiszti ügyész a megyei hatóság és a törvényszék tagja volt és mind szervezeti, mind fegyelmi tekintetben nem a kormány, hanem a municipium alatt állott. Az országos kormányszék csak közvetve, a törvényhatóság útján érintkezett és rendelkezett vele; s hatásköre nem is volt kizárólag vádoló, mert vagyontalan vádlottak ügyeiben és az uriszékeknél mint védő működött. Hiányzott tehát az intézmény tisztasága és szervezeti egysége. Az a felfogás, hogy a jogszolgáltatás a király nevében gyakoroltatik és hogy a vád közérdekből emelendő, oly monarchicus közjogban, milyen a magyar, természetesen nem hiányzott; de az igazságügyi szervezetben e szempont kevéssé jutott érvényre. Csak a kir. itélőtábla mellett működő közvádlóhatóság: a kir. fiscus intézménye emlékeztet a kormányhatalom közvetlen kereseti jogára, de ennek teendői is sajátszerű vegyülékei voltak a vizsgálóbirói és a vádlói functióknak, sőt a kir. ítélőtábla első fokban ítélő hatásköre maga is voltaképen kivételes volt.
Épp oly kevéssé tekinthető történeti előzménynek az 1843-iki javaslat közvádlói hivatala. E munkálat ugyanis szintén a fennálló közigazgatási rendszerhez lévén kénytelen alkalmazkodni, törvényhatósági választott tisztviselővé tette (a kir. ítélőtábla mellé rendelt közvádlón kívül) az összes ügyészeket. Közöttök és a kormány között épp oly kevéssé létesített kapcsolatot, mint az eddigi szervezet nem. Csak az a sajátszerű rendelkezés említendő fel, hogy a tisztújítás idején kivül bekövetkezett hivatali üresedéseket ideiglenesen a törvényszék töltötte be.
Már csak idegen eredeténél fogva sem gyakorolt befolyást hazai jogfejlődésünkre az 1849. után behozott ideiglenes szervezet, mely a régi eljárás fentartása mellett az államügyészségre bízta a tiszti ügyészi teendőket, valamint az 1853-iki osztrák törvénynyel életbelépett közvádlói intézmény sem.
Az 1871:XXXIII. tc. a kir. ügyészséget már amaz elvek alapján szervezte, melyek a haladottabb törvényhozásokban érvényesültek. E szervezeti alapokon a javaslat mit sem akar változtatni. De ilyesmire szükség sincs, mert a nevezett törvény (17. §) az ügyészség teendőinek meghatározásánál vádrendszerű, tehát a javaslatéval azonos elvű eljárást tartott szem előtt és ennek alakulását a gyakorlatban, a mint ezt az általános indokolás kifejti, eddig hathatósan előmozdította.
A jelen fejezet a szervezeti kérdések mellőzésével, csakis a kir. ügyészség processualis jogait és kötelességeit szabályozza.
E tekintetben a törvényhozásnak legelőbb is két főkérdésre nézve kell tisztába jönnie.
Az elsőt így lehet kifejezni: Tekintve, hogy anyagi jogunk a közbűntettek rendszerén alapszik és tekintve, hogy ebből kifolyólag szervezeti törvényünk az állami vádhatóság intézményét fogadta el: kizárólag a kir. ügyészségre legyen-e bízva a bűnvád képviselete, minden versenyző tényező kizárásával (vádmonopolium), avagy megengedő-e, hogy a bűnvád érvényesítésére a közvádlóval együtt vagy nélküle más közegek is befolyjanak (concurráló vádjog)?
A második kérdést következőleg lehet feltenni: A közbűntettek rendszeréből indulván ki, tehát elismervén, hogy minden bűncselekmény az állam ellen van irányozva, vagy legalább az állam ellen is irányul s hogy a jogrend helyreállítása és a sértés megtorlása állami kötelesség: feltétlenül vádolni tartozzék-e a kir. ügyészség, ha a bűncselekmény gyanuját látja fenforogni (legalitas), avagy lemondhat-e a vádemelés jogáról, ha meggyőződés szerint az államérdek az üldözés ellen szól, vagy a pervitel nehézségeiből eredő állami teher aránytalanul nagyobb, mint a megtorlásból várható közhaszon (opportunitas)?
A vádmonopolium kérdését általánosságban a javaslat 2. §-a oldja meg, rendelkezvén, hogy a vád rendszerinti képviselője a kir. ügyész. A javaslat tehát nem fogadja el a közvád kizárólagosságát, hanem kivételeknek ad tért s az idézett szakasz második és negyedik bekezdésében utalás is történik a 41. és 42. §-okra, mint a melyek e kivételeket: a magánvád eseteit közelebbről meghatározzák.
E kérdés megvilágítása a magánvád intézményének kifejtésénél fogva legczélszerűbben történni, mert a vádmonopolim hasznainak és ártalmainak mérlegelése a magánvád ellen vagy mellett szolgál érvül.
Ellenben a legalitas kérdésének megvitatása itt van helyén, mert ezzel szorosan összefüggnek a javaslatnak 33. és 38. §-ai. És e kérdésnél is a büntető rendszer közjogi természetéből kell kiindulni.
Hogy az anyagi jog alkalmazását nem szabad egyéni tekintetektől, vagy a czélszerűség alkalmi okaitól függővé tenni, oly elemi igazság, melynek bizonyitása felesleges. A törvény feltétlen végrehajtást követel, rendeleteinek megvalósitása nem függhet senkinek subjectiv véleményétől. Ha a törvényhozó oly szempontok számbavételét óhajtja, melyek nem jogaik, ennek kijelentése, az esetek meghatározásával együtt, a törvénybe tartozik és nem bízható az állam, vagy egyes államközegek belátására. A jogrendnek legerősebb támasza és a jogegyenlőségnek igazi tartalma éppen az, hogy a bűncselekmények megitélésének szempontja és mértéke mindig és mindenkire nézve változhatatlan. Azért a büntető törvény alkalmazásának egyéni okokból való mellőzhetését kizárja a jogállam eszméje.
De ez nem jelentheti azt, hogy a bűnvád kezelésében nem léteznének kivételes tekintetei is, melyeket az állam e jogának használatánál figyelembe venni lehet. Már anyagi büntetők jogunk sem állott az absolut elmélet alapjára, állami és erkölcsi czéloknak nyitott tért bölcseletszempontjaiban; az igazság és a hasznosság elveire alapított vegyes rendszert követ, mely pedig egy német iró (Meyer H.) találó kifejezése szerint nem egyéb, mint „a gyakorlati tekintetek által feltételezett és módositott viszonzó igazság”.
Ha tehát már anyagi büntető törvényünk engedett a büntetés absolut kötelességének szigorából; ha különösen az inditványi bűncselekmények rendszerével világosan elismerte, hogy vannak nem szorosan állami szempontok, melyektől a bűntett üldözését feltételezni lehet: úgy nem jutunk ellenmondásba büntetőjogunk alapjaival, ha e törvényhozási tekintetnek az eljárás terén is érvényt szerzünk.
És valóban, a közvád gyakorlásánál is merülnek fel tekintetek, melyek teljesen hasonlók azokhoz, a melyek az anyagi jogot a relativ irányba szorították. Midőn az eset különös körülményei olyanok, hogy a bűnvád gyakorlása nagyobb társadalmi kárt okoz, mint abbanmaradása; midőn a per keresztülvitele aránytalan nehézségekkel jár: akkor egy magasabb igazság, melyet némelyek társadalminak neveznek, azt kívánja, hogy az eljárás mellőzve legyen.
Az élet sürgős követelményeit tagadná meg a törvényhozás, ha a közvád gyakorlásának szervezésénél e tekinteteket figyelmen kívül hagyná. A legalitas közjogi szabálya alól tehát, mely az 1871:XXXIII. tc. 17. §-a e) pontjában van kimondva, bizonyos kivételeket lesz kénytelen elismerni.
Kivánatos volna e kivételeket magában a törvényben meghatározni, bár nagyon is kétséges, vajjon az ebbeli rendelkezés a perrendtartásról és nem inkább ügyészi szervezetről szóló törvénybe tartozik-e; de e kivételek taxativ felsorolása eddig lehetetlennek bizonyult. A magáninditványra üldözendő bűncselekmények meghatározásánál irányadókul vett szempontok (a sértett fél érdekeinek, a családi életnek és a szeméremnek kímélete stb.) már az anyagi jogban sem voltak elégségesek, úgy, hogy a Btk. is a casuistikus megjelölést volt kénytelen elfogadni. A czélszerűségnek a perre irányuló említett tekintetei még kevésbbé foglalhatók össze egy általános meghatározásba. Nincs tehát más mód, mint e részben discretionalis hatáskört adni a vád személyesítőjének, a mi nem zárja ki, hogy az eljárás mellőzhetésének, illetőleg abbanhagyásának egyes esetei a törvénybe is felvéve legyenek (példa erre a javaslat 101. §-ának 3. és 4. pontja). A netaláni visszaélések ellen elegendő biztosítékot nyujt a vádközegek és főnökük felelőssége és a magánvád intézménye.
E rendszert tette magáévá a javaslat. Fentartja a legalitasnak általános szabályát, s a kir. ügyész továbbra is köteles (vagy az 1871-iki törvény szavai szerint „hivatva”) marad a hivatalból üldözendő bűncselekmények tárgyában a nyomozást teljesíteni (33. §, 34. § második bekezdés). Ez alól, mint a per lehetősége iránt való első tájékozódás alól az állam képviselőjét semmi szin alatt sem lehet felmenteni. Kötelessége tudomást szerezni az esetről és annak körülményeiről tekintet nélkül arra, vajjon utóbb vádjogával élni fog-e vagy nem; különös feladat ez neki már annál az állásnál fogva is, melyet a VIII. fejezet értelmében a rendőrség irányában elfoglal. Természetes azonban, hogy e tevékenysége is korlátot talál egyrészről az anyagi jog ama rendelkezéseiben, melyek az eljárást a sértett fél indítványához kötik (33. § első bekezdés) és másrészről a főmagánvád eseteiben (41. §), melyekre nézve csak akkor bir vádlói joggal, ha a közérdek követeli. Ellenben a felhatalmazási bűncselekményeknél (Btk. 269., 270., 271., 272. §), mint ez a 4. § indokolásánál volt előadva, a felhatalmazás vagy kívánat nélkül is köteles a kir. ügyészség az eljárást szorgalmazni.
Nem tekinthető a legalitas szabálya alól való kivételnek a javaslat 34. §-ának az a rendelkezése, hogy a kir. ügyészség a vád képviseletét megtagadhatja, ha a feljelentett cselekmény büntetendő voltáról nem tud meggyőződést szerezni, vagy ha a bizonyítékokat előállithatóknak nem találja. A legalitas elve ugyanis magától értetődőleg csak oly bűncselekmények üldözését parancsolja, a melyeknél a büntetendőség és büntethetőség jogi feltételei a vádhatóság nézete szerint fenforognak. Az e kellékeknek meg nem felelő ügyek képviseletének elutasítása a kir. ügyészségnek nemcsak joga, de kötelessége is. Megkívánja ezt először a vádhatóságnak ismételve hangsúlyozott tárgyilagossága, mely nem tűri, hogy egyoldalú persequens közeggé váljék. Feladata a jog megvalósítását előmozdítani, de nem az által teszi, hogy már első tekintetre fölötte kétséges ügyeket visz a biró elé, hanem az által, hogy olyan cselekményeket, melyek kétségtelenül vagy legalább valószinűség szerint törvénysértések, nem engedi kisiklani az igazságszolgáltatás sujtó keze alól.
De követeli az alaptalan panaszok elutasitását ama fontos perczélszerűség is, hogy a biróságok ne legyenek alapos ok nélkül igénybe véve. Az ügyészség „a per első birája”. A siker semminemű reményét nem nyujtó ügyeknek már a vádhatóságnál való félretétele, teendőkkel elhalmozott biróságaink helyzetében, valóságos jótétemény lesz. De nemcsak nálunk, hanem egész Európában elismerik az ügyészség ez irányban való tevékenységének nagy hasznát s így a vádelv nagy eszméjének egy ügymeneti fényes eredménye is lehet: az alaptalan perek apasztása.
A feljelentést (89. §) vagy magánindítványt (90. §) tett sértettnek értesítése, arról, hogy a kir. ügyészség a vád képviseletét megtagadja, egyrészt azért szükséges, mert ezeket folyamodás joga illeti az ügyészség hierarchius felsőbbségéhez, másrészt azért, hogy a magánvádlóképen való fellépésök iránt határozhassanak. Az egyszerű feljelentő (ki nem egyuttal sértett), nem kap értesitést, mert nem válhatik magánvádlóvá, a mint ez az 1. § indokolásánál már érintve volt.
Magától értetődik, hogy a felső hatóság határozata kötelező az alsóra nézve. Következik ez a kir. ügyészségnek administrativ szervezetéből, de abból is, hogy e nélkül a folyamodásnak gyakorlati értéke nem volna.
A kir. ügyészségnek ama discretionalis joga, mely a 34. §-ban kifejezésre jut, ama következménynyel is jár, hogy a megtagadott vagy elejtett közvádat ennek daczára érvényesítheti és a közvádló jogait gyakorolhatja, mihelyt a magánvádló szorgalmazására indított eljárás oly adatokat derít ki, melyekből bűncselekmény fenforgására lehet következtetni. Ezt mondja ki a 35. §. A javaslat e részben még tovább is megy, mert 41. §-ának utolsó bekezdésében megengedi, hogy a kir. ügyészség a vád képviseletét még oly perekben is átvehesse, melyek kizárólag a főmagánvád tárgyai. A kir. ügyészségnek az a nyilatkozata tehát, hogy a vád képviseletét nem hajlandó átvenni, a döntő birói határozatig nem végleges.
Szükségszerű következménye ez a legalitas elvének, mert ha az ügyészség a peren kívül tudomására került bűncselekményekre nézve nyomozást tartani és indítványokat tenni köteles, úgy még inkább kötelességévé válik ez, ha birói eljárásból kifolyólag nyer ily tudomást. A magánvádat nem lehet úgy felfogni, hogy az a közvádló jogait absorbeálja; a főmagánvád is közbűntettet üldöz, de olyant, mely minimalis jelentősége folytán ki van véve a rendszerinti vádló kezeiből. A közérdek tehát implikálva van még azokban az esetekben is, melyeket a törvény kizárólag magánvádbelieknek nyilvánít, annál inkább hatályos marad a közérdek és igazolt a közvádló bármikori beavatkozása oly esetekben, midőn a rendes hatásköréhez tartozó ügyet, talán elégtelen tájékozás miatt utasitotta el. De ez természetesen csak „a bűnvádi eljárás alatt” történhetik. Ha az ügy egyszer ítélet tárgya volt, a közvádló utólagos beavatkozásának csak az ujrafelvétel általános feltételei mellett lehet helye. Az ellenkező a „ne bis in idem” elvét sértené.
A kir., ügyészség illetékessége (36. §) amaz elvek szerint van szabályozva, melyeken a II. fejezetnek a birói illetékességet rendező szakaszai alapulnak. A szoros kapcsolatnál fogva, mely a két hatóság között fennáll, e részben azonos szempontokat kellett irányadókul tekinteni.
Már a II. fejezet indokolása előadta azonban azokat az okokat, melyek alapján a 36. § második bekezdése a kir. ügyészségnek nem illetékes tagjait is kötelezi a sürgős közvádlói teendők végzésére.
Illetékességi összeütközések esetében a 37. § ugyanazokból az okokból, melyekből a javaslat 28. §-a kiindul, a kir. ügyészségnek, illetőleg főügyészségnek közös feljebbvaló hatóságát jogositja fel döntő határozat hozására.
A 37. § első bekezdése akként értelmezendő, hogy a főügyésznek az illetékességre nézve felmerült összeütközés tárgyában hozott határozata nem végérvényes. A javaslat e határozat ellen nem ad ugyan kifejezetten külön felfolyamodást, de az ügyészségi szervezet általános alaptételei szerint kétségtelen, hogy ha az igazságügyi miniszter értesülést szerez a főügyész határozatáról, ezt akár hivatalból, akár valamelyik fél kérelmére megváltoztathatja.
A legalitas elvéből és a kir. ügyésznek, mint az eljárásban közreműködő hatósági közegnek a 9. §-ban kimondott általános kötelességéből következik, hogy az ügy keresztülviteléhez szükséges cselekmények indítványozása, az eljárás sikerének lehető biztosítása és az e fölötti őrködés szintén a közvádló kötelessége. A 33. § első bekezdésének az a rendelkezése tehát, hogy a kir. ügyészség köteles a bűnvádi eljárásban a közvádat képviselni, csak általánosságban való rövid megjelölése a közvádlói működés főbb processualis eszközeinek. A 383. § I. pontjából és utolsó bekezdéséből világos ezenfelül, hogy a kir. ügyészség köteles a bűnvádi eljárás alatt esetleg elkövetett helytelenségek orvoslása végett perorvoslattal élni. Ügyészi szervezetünkből következik, hogy ez utóbbi irányban megállapitott ellenőrzés éppen nem jelent a biróságok ügyködése vagy plane ítélkezése módja fölött való oly felügyeletet, milyent a franczia törvényben és annak utánzataiban vagy az 1853-iki osztrák törvényben találunk. Az ügyész csak mint peresfél ügyel az egyes esetben az eljárásra s ha helytelenséget vagy törvénytelenséget lát, nem administrativ úton, jelentések segitségével, hanem perorvoslat útján keres helyesbbítést. Hivatásában a hatóságok számára általában előirt részrehajlatlansággal tartozván eljárni, ellenőrzésre kiterjed a terhelt jogainak megóvására is.
A kir. ügyészség vádjogának kellő érvényesítésére szolgál a 33. § második bekezdése, mely biztosíték arra nézve, hogy a kir. ügyészség részéről képviselt vád tárgyában a kir. ügyészségnek meghallgatása nélkül érdemleges határozat nem hozható.
A javaslat 38. §-a biztositja a vádjog szabadságát. Jogában áll a kir. ügyészségnek az eljárás egész folyamán a vádat indokolva megváltoztatni. Nem lehet a kir. ügyészséget arra kényszeríteni, hogy jobb meggyőződése ellenére a vádirat vagy vádhatározat álláspontjához ragaszkodjék. Csupán arról kell gondoskodni, hogy a vád megváltoztatása csak alapos okból történjék és hogy az esetleges súlyosabb vád ellenében a terhelt érdekei megóva legyenek. Ezekre nézve pedig elég biztositékot nyujtanak a megváltoztatás kötelező indokolása és a 316., 317., 318. §-okban és a 384. § 5. pontjában foglalt rendelkezések.
A 38. §-nak második bekezdése az, mely a jelen javaslatnak valódi vádelvi jellegét biztosítja.
A mely perrendtartás, mint pl. a franczia vagy a német birodalmi, csak a bűnvádi eljárás kezdeményezésének jogát veszi ki a biró hatásköréből, de összeegyeztethetőnek tartja, hogy a megindított eljárásban a biróság a vádlót vádlásra kényszeríthesse, kétségen kivül még mélyen benne van a nyomozórendszer hagyományaiban.
Az az elv, hogy a vádló a bűnvádi eljárás megindításától az ügynek ítélet alá bocsátásáig elejtheti a vádat és a biróság ekkor a további eljárást megszünteti, oly sarktétel a valódi vádpernek, melyet ha elejtünk, úgy esetleg a vádformával ruházhatjuk fel eljárásunkat, de az a vádper lényegében birni nem fog. A fő az, hogy a biróságot megőrizhessük teljes pártatlanságában és ne kisértsen előttünk a nyomozó rendszer árnyéka, mely biztosíték képében látja a biróságnak azt a jogát, hogy az elejtett vádnak fentartója lehet.
A közvádló esetleges visszaéléseinek hatalmas correctivuma ott van a pót-magánvádban, a szigorú fegyelemben és legfőbb fokon a miniszteri felelősségben. Administrativ uton a kir. ügyészeknek az is kötelességévé tehető, hogy minden oly esetet, melyben a vádtól visszalépnek, az iratok bemutatása mellett a főügyésznek tudomására hozzanak. Ebben inkább megnyugodhatni, mint ha a közvádló szerepét toljuk a biróra, kinek elfogulatlansága az első követelmény. A javaslat rendszere biztositja a felelősségre vonhatást, ellenben a független birói testület visszavonul a meggyőződés átléphetetlen határai mögé. A mit e szempontból a kir. ügyészségnek a kormány befolyása alatt állására nézve fel szoktak hozni, az sem lehet döntő, mert az a kormány, mely a kir. ügyészség alárendeltségét jogellenes czélra használja fel: nem fogja magát visszatartani attól, hogy illetéktelen befolyását a birósággal is éreztesse. Ily kormány ellen azonban nem a bűnvádi perrendtartás, hanem csak a parlament nyujthat biztositékot. Az erkölcsi alapokon álló kormány nem fogja magát lealázni odáig, hogy alantas közegeivel bűnpalástolásba bocsátkozzék. Ily kifogás miatt tehát, különösen akkor, midőn a sértett mindig biró elé viheti a kir. ügyészség által elejtett ügyet, a sértettnek fogalmi köre pedig a javaslat szerint oly tág, hogy alig létezik bűncselekmény, hol sértett fel ne léphessen, valóban végzetes hiba volna a hatáskörök egyensúlyát megzavarni. Kell, hogy minden perrendtartásnak legfőbb eszménye legyen: a birói elfogulatlanság megvalósitása. És éppen ezért a legnagyobb tévedés azt hinni, hogy a birói hatalmi körnek szolgál ama rendszer, mely a vádjognak széttépett foszlányaival akarja emelni a biróság tekintélyét. Nincs szebb és nagyobb hivatás, mint a biróé, ki a felek harczában nyugodtan, részrehajlatlanul tartja az igazság mérlegét; már pedig alapjában támadja meg ezt ama rendszer, mely a vádlás jogát erőlteti reá.
Ha tehát az a czél, hogy a vádelv ne legyen üresen hangzó szó, hogy a biró ne avatkozzék a vád hatáskörébe, hogy minden ok nélkül emelt vagy elmulasztott vád miatt valóban felelősségre vonható hatósággal álljunk szemközt: akkor a javaslat nem tartalmazhat más rendelkezést, mint a 38. § második bekezdésének a vádelvet valóban hathatósan megállapitó rendelkezését. Ez az 1873-iki osztrák bűnvádi perrendtartásnak is a legtöbbet magasztalt alaptétele, melyet annál inkább fel kell karolni a magyar törvényhozásnak, mert ez nemcsak a régi magyar vádper szellemének felel meg, hanem ma is élő szokásjog.
A vádelejtés jogának az ügynek itélet vagy ügydöntő érdemleges határozat alá bocsátásáig való megadása elvileg is teljesen igazolt, mert a vádelvnek lényegéből következik s e mellett gyakorlati szempontból is alaposan indokolható. Az ügynek tényállása ugyanis a bizonyításnak a főtárgyaláson való felvételekor igen gyakran jelentékenyen változik s igy a kir. ügyészség csak a főtárgyaláson győződik meg arról, hogy a vádat el kell ejtenie. Semmi sem indokolhatná azt, hogy e részben korlátokat szabjanak eléje.
Fontos okok javasolták azonban, hogy a kir. ügyészség vádelejtési joga az elsőbiróság itéletének, illetőleg ügydöntő határozatának (532. §) meghozásán túl már ne kösse a biróságot.
Ha a vád elejtését magában foglaló egyszerű nyilatkozat a felsőbiróságot is a felmentés kimondására kötelezné, a legfontosabb birói actus tekintélye meg volna sértve, mert az elsőfokú ítélet olyannak tűnnék fel, mint a mely a fél egyszerű akaratkijelentésével eltörölhető. De nem férne ez össze a dolog természetével sem. A formalis vád és a formalis védekezés kimerítése után a feleknek nincs többé miről rendelkezniök. Mihelyt az ügy az ítélethozás szakába lép, az nem áll többé a felek rendelkezése alatt, hanem kizárólag a biró hatalomkörében van; a per e szakában joggal mondhatni: „la justice est saisie”. A biró ítéletét a kegyelem és az ügy természetes megszűnése okain kivül semmi hatalom sem akaszthatja meg.
A perorvoslat nem a vád ellen irányul, hanem az ítélet ellen s elméletileg nincs más eredménye, mint hogy az elsőfokú biróság ügydöntő határozatának ereje felfüggesztetvén, az ügy az egyik biróról a másikra hárul át (devolutio). S bár a felső biró előtti eljárás is contradictorie van szervezve, ez mit sem változtat a felek közbenjárásának lényegén, mely abban áll, hogy a felek az ítéletnek megváltoztatását szorgalmazzák.
Ha tehát a vádló a felsőfokon ama meggyőződésre jut, hogy az eljárás nem folytatandó tovább: úgy a felmentés indítványozásában nem akadályozható ugyan, de ez nem érintheti a biróságnak azt a jogát, hogy a kizárólagos hatalmába átment ügyet az indítványtól függetlenül intézze el.
A mi a vád elejtésének feltételeit illeti, ezek azonosak az eljárás mellőzésének feltételeivel. Egészben véve csak annyit lehet mondani, hogy a vád elejtése gyakorlatilag ama szempontok szerint kell, hogy történjék, a melyek az eljárás meg nem indításánál irányadók. Correct felfogás szerint az ügyész a vádat akkor fogja elejteni, ha az eljárás folyamán az ügy körülményeit olyanoknak ismeri fel, hogy korábban való megállapításuk esetén nem emelt volna vádat.
A javaslat 34. §-ának első bekezdése és 101. §-a adják meg az általános irányadó útbaigazitást. Részletesebb szabályok az ügyészségi utasitásba foglalhatók, nevezetesen az, hogy kiválóan fontos bűncselekmény miatt indított eljárás vagy kétség esetén a kir. ügyészség tagja a vád elejtéséhez feljebbvalónak utasítását kérje ki.
A vád elejtésének feltételéül irja elő a javaslat a kir. ügyészség ez irányban tett inditványának indokolását.
Ez több irányban óhajt biztosítékot teremteni.
Az indokolás egyrészt jelentékeny biztosíték a vádnak könnyű és alap nélkül való elejtése ellen, másrészt kizárja azt, hogy a kir. ügyészség oly egyoldalú nyilatkozattal, melynek motivumait nem is hozza nyilvánosságra, feltétlenül és végleg elvonhassa az ügyet a biróságnak vizsgálata és határozata elől; továbbá az indokolás megkivánása a nyilvánosságnak ellenőrző birálata alá helyezi a kir. ügyészség eljárását; végre a terhelt érdekeinek kellő biztosítását is több irányban előmozdítja.
Ha a törvényhozás megengedné a kir. ügyészségnek, hogy a vádat tetszése szerint elejthesse, a nélkül, hogy ennek indokairól számot adni volna köteles: ez önkényre vezethetne és visszaélést idézhetne elő. Az utóbbinak a kir. ügyészség feljebbvaló hatósága részéről való megtorlása már mit sem segíthetne az egyes concrét eseteknek törvényellenesen vagy helytelenül történt elintézésén, mert akkorra az ügy már jogérvényesen és ügyfél részéről meg nem változtatható módon be volna fejezve.
A szóban levő rendelkezés a vádelv szempontjából nem támadható meg. A javaslat a vádelv tekintetében elfoglalt álláspontjától nem tér el azzal, hogy a helyes bűnvádi igazságszolgáltatás érdekében előirja a kir. ügyészség részéről a vád képviselete körül tett leglényegesebb nyilatkozatok indokolását.
Ezekhez járul, hogy sem a biróság tekintélyével, sem a helyes bűnvádi igazságszolgáltatás érdekeivel nem férne össze, ha a kir. ügyészség a vád elejtésének indokait elhallgathatná. A vád elejtése a kir. ügyészség részéről ugyan rendszerint az eljárás megszüntetését eredményezi, de pótmagánvád esetében mégis fontos lehet, ha a biróság a kir. ügyészség visszalépésének okát ismeri s nyilvánvalólag nem jelentéktelen az indokolásnak az a hatása is, hogy a sértett fél, a ki a vád egyszerű elejtése esetében alighanem kivétel nélkül fellépne magánvádlóul, az indokolásból kellő jogi tájékozást nyervén, legtöbb esetben elállana attól, hogy a hasztalan perek számát szaporítsa.
Ez a rendelkezés a vád elejtése tekintetében terhelt érdekeit is lényegesen előmozdítja. Nagy külömbség van a közt, hogy ha a kir. ügyészség egyszerűen annak kijelentésére szorítkozik, hogy a vádat elejti és a biróság a vétkesség kérdésére vonatkozó minden bővebb kijelentés nélkül, tisztán a vád elejtésére alapított alaki okból megszünteti az eljárást és a közt, midőn a kir. ügyészség tüzetesen kifejti, hogy mily okokból nem lát alapot a terhelt vétkességének megállapitására. Az utóbbi indítvány a vádlottnak teljes rehabilitatiójára szolgálhat, a vádnak indokolás nélkül történt elejtése ellenben korántsem győz meg a terheltnek ártatlanságáról, sőt tág tért nyit a gyanusításoknak abban az irányban, hogy a kir. ügyészség nem correct befolyások alapján ejtette el a vádat.
Ezekkel igazoltnak tekinthető, hogy a javaslat a vádra vonatkozó leglényegesebb nyilatkozatoknak indokolását irta elő.
A javaslatnak a kir. ügyészség részéről már átvett vádnak képviseletére vonatkozó rendelkezései a következőkben foglalhatók össze:
Az első fokú eljárás alatt az ügydöntő határozatig a kir. ügyészség a vádnak feltételen ura, de a vád megváltoztatása vagy elejtése tárgyában tett nyilatkozatát köteles indokolni (38. §). Ha a vád elejtése az ügynek elsőfokú érdemleges határozat alá bocsátása után történt, e nyilatkozatnak nincs perjogi ereje (38. § harmadik bekezdés).
Törvényszék előtti eljárásban a kir. ügyészségnek az ítélethozás végett tartott zárt ülés kezdete előtt kell a vád elejtését bejelenteni, tehát addig, mig a biróság ítélethozás végett vissza nem vonul vagy a tárgyaló termet ki nem üritteti (321. §).
Az esküdtbirósági eljárásban a kir. ügyészségnek korábban, nevezetesen: az esküdtekhez intézett kérdések megállapitásáig (363. § első bekezdés) kell a vád elejtése tárgyában nyilatkoznia. E nyilatkozata már elkésett s teljesen hatástalan lenne akkor, ha az esküdtszék verdictje után, habár még a biróságnak itélethozás végett való visszavonulása előtt (374. § első két bekezdés) a büntetés kiszabására vonatkozó indítványával kapcsolatban terjesztené elő.
A járásbirósági eljárásban az ügy elintézésének külömbözősége szerint kétféle határidő van a vád elejtésének kijelentésére. Ha a kir. ügyészség (ügyészségi megbizott) büntető parancs kibocsátását indítványozta, vagy magánegyén részéről e tárgyban tett indítványhoz hozzájárult (532. §), e parancs kiadása után többé nem ejtheti el a vádat. Ha ellenben a járásbiróság az ügyet tárgyalás tartásával birálja el, a közvádlónak legkésőbben a tárgyalás befejezéseig, vagyis addig kell a vádat elejteni, mig a biró ki nem mondja, hogy a tárgyalás be van fejezve vagy hogy az ítélet hozása következik.
Ha a közvádló kellő időben ejtette el a vádat, és azt más vádra jogosult sem tartotta fenn, a biróság, indokolás gyanánt csupán a vád elejtésére hivatkozva, megszünteti az eljárást, (128. § első bekezdés, 264. § 5. pont, 323. §, 352. § első, 539. § harmadik bekezdés).
Ha a kir. ügyészség az ügynek érdemleges határozat alá bocsátása után ejti el a vádat, ez a nyilatkozata az elsőfokú biróság határozatát (38. § harmadik bekezdés), valamint az ügynek a kir. ítélőtábla, illetőleg a törvényszék előtt való másodfokú elintézését semmi irányban sem korlátozza (400., 401., 550. §).
A vád képviseletétől való elállásnak a javaslat két faját ismeri: az eljárás megszüntetésének indítványozását, vagyis az eljárás abbahagyása iránt tett indítványt és a vád elejtését, vagyis a vádtól való kifejezett visszalépést (38. § utolsó bekezdés). Hatásuk mind a kir. ügyészségre, mind a biróságra nézve egyforma.
Megtörténhetik, hogy az a bizonyító anyag, a melynek alapján az elsőfokú biróság a vádlott bűnösségét megállapította, a bizonyítás és különösen új bizonyítékok felvétele mellett tartott felebbviteli főtárgyalások olyképen változik meg, hogy a vádlott bűnössége nem mutatkozik megállapíthatónak. A javaslat ez esetben nem engedi meg a vád elejtését, mert ez sem a biróság tekintélyével, sem az ítélt dolog fogalmával nem volna megegyeztethető és alakilag is keresztülvihetetlen volna, a mennyiben ítéletet nem lehet megszűntető végzéssel hatályon kivül helyezni. A javaslat azonban ez esetben sem kényszeríti a közvádlót arra, hogy jobb meggyőződése ellenére szorgalmazza a vádlott bűnösségének megállapítását, a mennyiben mi sem zárja el a kir. ügyészség képviselőjét attól, hogy vádlott felmentését indítványozza.
A javaslatnak amaz intézkedése, hogy nem az elsőfokú birói ítélet kihirdetéséig, hanem az ítélethozás czéljából való visszavonulásig, illetőleg az ügynek ítélet alá bocsátásáig lehet csak a kir. ügyészségnek a vádat elejteni, annak tekintetbevételén alapszik, hogy a biróság tekintélyének csorbitására szolgál, ha ez a már meghozott ítéletet kihirdetni akarja és a vádló akarata egyszerűen gátat vethet az ítélet hatályának. De nagy megbotránkozást is kelthet, ha a biróság visszavonulását esetleg az önállóan eljáró magánváló és a vádlott egyezkedésre használják fel és a kihirdetésre kilépő biróságot azzal fogadják, hogy a meghozott ítéletre már nincs semmi szükség. Minthogy megtörténhetik, hogy az ítélethozás czéljából visszavonuló biróság nem ítélhet, hanem valamely közbeszóló határozatot hoz, vagy a büntető parancs erejét veszti: ez esetre szükséges volt a kir. ügyészség ama jogának feléledését biztosítani, hogy a vádat elejthesse (38. § negyedik bekezdés).
A 39. §-ban felsorolt hatóságoknak és közegeiknek ama kötelessége, hogy a kir. ügyészség megkereséseinek és meghagyásainak eleget tenni tartoznak, annak logikai folyománya, hogy a kir. ügyészség a nyomozásnak feje.
Az illető hatóságok és közegek fegyelmi törvényeibe tartozik természetesen annak meghatározása, hogy minő következményekkel legyen sújtva e kötelesség megszegése.
A főügyészség hatáskörébe kellett utalni (40. §) a törvényhozás tagjait illető mentelmi jognak felfüggesztése végett szükséges lépéseket. A teendő fogalmilag a vádlóra tartozik, mert a vádperben az ő feladata a gyanusítottnak előállítása, ehhez pedig a nevezett esetben a mentelmi jog felfüggesztését kell kieszközölnie. De a rendelkezés mellett szól ama gyakorlati tekintet is, hogy ily módon a biróság nem jut ama kényes helyzetbe, hogy oly határozatát, melylyel az eljárást objective helyén levőnek találta, egy nem birói forum mintegy felülvizsgálja. A törvényhozás tényezőinek közjogi kiváltsága folytán czélszerűnek látszott, hogy a javaslat e teendőt a főügyészségre bizza s hogy a közvád főhatósága vizsgálja fölül a nyomozás adatait, mielőtt az ügy parlamenti vita tárgya lesz.
(41-52. §)
A kir. ügyészség és a magánvádló hatásköre között annyi az érintkező pont, hogy az egyiknek szervezésénél követett elvek szükségkép a másiknak rendszerére is befolyást gyakorolnak.
Első sorban áll ez a közvádnak a kir. ügyészség által való kizárólagos képviselete, a vádmonopolium, kérdéséről, melynek igenlő vagy tagadó megoldása egyuttal a magánvád léte fölött is dönt s ez okból a jelen fejezet indokolása részére volt fentartandó.
A hivatalból való eljárás rendszere szorosan véve arra a következtetésre vezet, hogy a vád képviselete az állami vádközegek kizárólagos joga és kötelessége, hogy az állam csak akkor kezeskedhetik bűnvádi feladatának teljesítéseért, ha a vádnak kizárólagos ura és ha azt oly egyének által gyakoroltathatja, kikkel feltétlenül rendelkezik. A szigorú következetesség tehát kétségtelenül a kir. ügyészség vádmonopoliuma mellett harczol. E mellett a közvádnak minden esetben való érvényesítése teljesen szakszerű és elfogulatlan képviselete csak igy van biztosítva.
Ha ennek daczára azt látjuk, hogy az újabbkori törvényhozások, majdnem kivétel nélkül bizonyos eltéréseket tartottak szükségeseknek, úgy ez igen fontos gyakorlati okok hatására vall.
Legtöbb befolyással volt a vádmonopolium korlátozására ama tekintet, hogy az állam, bár minden bűncselekmény megtorlásánál van érdekelve, mégis nem szükséges bizonyítani, hogy ez az érdek nagyobb ott, a hol egyenesen az állam léte ellen irányuló bűncselekményekről, vagy a személy és a tulajdon súlyos sértéseiről van szó, mint ama delictumoknál melyek az egyén legszemélyesebb javait érintik. Az utóbbiak első sorban a közvetlenül érintettet sujtják, közel járnak a magánjogi sérelem eseteihez, melyekre illik az ismeretes mondás: vigilantibus jura. Túlhajtás volna például minden esetben hivatalból üldözendő bűncselekménynyé tenni a becsületsértést. E sérelem megtorlandóságának leghivatottabb birálója mindenesetre maga a sértett s ha ő azt fel ne veszi, vagy talán nem is érzi, úgy nincs képzelhető gyakorlati tekintet, mely ajánlaná, hogy e bűncselekményt, mely a sértetten kívül tényleg senkit nem érint, a polgárok összességének ügyévé tegyük. Hasonló természetű bűncselekmény még több van, nevezetesen a magánvádra üldözendők között, melyeknek megállapításánál részben az imént érintett szempont is irányadó volt.
Azonban az újabbkori doctrina és törvényhozás nem éri be a közvádló monopoliumának e korlátozásával.
Ama felfogás mellett, hogy egyes törvénysértésekre nézve fölösleges a közvád szabályát fentartani, mindinkább utat tör magának ama meggyőződés is, hogy a közvád kizárólagossága ártalmas és correctivumot igényel.
Nem lehet ugyanis tagadni, hogy az állami vádközegnek az a hatalma, melyet különösen a vádperben gyakorol, bizonyos veszélyekkel jár.
Az államügyész nem önálló tisztviselő, a biró függetlenségének és elmozdíthatlanságának biztosítékai nélkül ügyködik. Korlátlan vádemelő és majdnem épp oly korlátlan vádelejtő joga arra vezethet, hogy tényleg nem a biróság, hanem ő, az administrativ tisztviselő és utasitó joggal biró főnökei döntenek a fölött, hogy mi büntetendő, mi nem; mert gyakorlatilag egyre megy, akár a biró mond valakit ártatlannak, akár tényleg nem üldözik őt tovább.
Igy a közvádlónak és főnökeinek felfogása és törvénymagyarázata lesz gyakorlatilag irányadóvá, elvonhatják a bűncselekmények megítélését az illetékes hatóságtól és gyakorolhatják az elvileg egyedül a birónak fentartott jogokat. És ez még több aggodalomra ad alkalmat, mint az alaptalan üldözés, mely ha súlyos sérelemmel is járhat, még sem zárja ki az orvoslást, mely a biró kezében marad. De a közvádló mulasztása és tudatos tétlensége miatt nem lehet igénybe venni a független, részrehajlatlan biró közbelépését.
A per tényezői egyikének túlsúlya ellenkezik a vádrendszerrel, mely a factorok egyensúlyára törekszik. Ez egész rendszeren ama gondolat vonul végig és a perbeli szerepek megosztásának czélja éppen az, hogy az egyik tényező ne léphessen át a másiknak körébe. Ellenmondás volna, ha akkor, midőn a biró tevékenységét a legszorosabban vett ítélkezésre szorítják, a vádló jogkörét oly tágra szabnák, hogy az implicite a biráskodást is magában foglalja. Szemben a nyomozó rendszerrel, mely a birót tette volt mindenhatóvá, ez a rendszer az ellenkező végletbe aberrálna, midőn a közvádlónak adna teljhatalmat.
Azért látjuk, hogy a vádper egyrészt biztosítékokat nyujt a vádolás korlátlansága ellen (vádjury, vádtanács, kifogások), másrészt pedig oly intézményeket állít fel, melyek a vádló mulasztásait helyreütik.
E tekintetben az orvoslás különféle módjai voltak megkísérelve. Némelyek azt ajánlották, hogy az ügyészség a biróságok mintájára függetlenül legyen szervezve. Ezzel el volna ugyan érhető, hogy a kir. ügyészség a vád képviseletének jogát kizárólag jogi szempontok szerint gyakorolja; de nem is tekintve ama körülményt, hogy ez a közvádlói intézmény egészen más szervezetét tenné szükségessé, a kivánt biztosítékot még sem nyernők meg, mert elvesztenők a kormánynak a bűncselekmények megtorlására közjogi tekinteteknél fogva nélkülözhetetlen befolyását, a vád túlsúlya pedig, legalább az elállás eseteiben változatlan maradna.
Nem szerencsésebb ama javaslat, hogy az államügyészség működésében a legalitás elve legyen érvényre emelve. Mert a legalitás szigorú megvalósitása, a mint az a III. fejezet indokolásában ki volt mutatva, se nem lehetséges, se nem kivánatos.
Végre is nem marad más hathatós correctivum, mint az, hogy a közvádló részéről akár a törvény helytelen magyarázatából, akár az opportunitás téves felfogásából elkövetett mulasztások pótlását, az államügyészség kötelékén kívül álló egyénekre bízzák, vagyis a magánvádtól teljesen elvont működési kört nekik legalább részben ismét megnyissák.
Minthogy a hivatalból való eljárás és külön állami vádközeg vivmányait sehol sem akarták feladni, az általános actio popularis, Gneist-nek lelkesült ajánlata daczára sem volt képes tért foglalni.
Annyi azonban már alig vita tárgya, hogy egyes, érdekkörüknél fogva arra hivatva látszó magánegyéneknek, mint magánvádlóknak, a bűnvádi eljárásban az államügyészség működését kiegészítő hatáskör adandó.
Ettől nemcsak azt várják, hogy az államügyészség számos jelentételen s a közérdeket nem érintő ügyben a vádképviselet kötelessége alól felszabadul, hogy oly törvénysértések is megtorolva lesznek, melyek miatt az államügyészség az opportunitás téves értelmezése mellett az állam és az igazságszolgáltatás valódi érdekének megsértésével nem emel vádat, hanem hogy a közvádló a vád képviseletében is buzgó és jól értesült segédet nyer. A mellett kielégíteni kívánják a bűncselekménynyel sértettnek Glaser által („Das Prinzip der Strafverfolgung”) oly fényesen védett természetes igényét, hogy annál az eljárásnál, mely az ő jogainak megzavarásáért is elégtételt szerezni van hivatva, teljes semlegességre és tétlenségre kárhoztatva ne legyen.
Már ezekből is kivehető, hogy itt nem a károsítottnak magánjogi igényeiről van szó, nem arról, a mit a franczia bűnvádi eljárás és az azt követő törvényhozások „action civile”, a németek „adhaesio” alatt értenek. Az a kérdés, hogy a bűncselekményből eredő polgári igények a bűnperrel kapcsolatosan intézhetők-e el, egészen más természetű s már a javaslat 5. §-ának indokolásakor volt tárgyalva.
A most kifejtett értelemben közreműködő magánvádló a közvádat érvényesíti; csak a vád képviseletében történik változás, az eljárás czéljában nem. A querela laesi, mely alatt régenten a feljelentést, a magánindítványt, vagy a kártérítés iránti keresetet értették, itt egészen más jelentésben van használva: a magán-egyénnek a köz-vádra való legitimatiója, kereshetősége értelmében. Ő a közjogi sérelmet toroltatja meg, közvád (Strafklage) útján; bár nincs kizárva, hogy egyúttal magánjogi sérelme miatt is orvoslást keressen.
A magánegyénnek ily közjogi funcitóval való felruházása elvi akadályokba alig ütközhetik. Az az ellenvetés, hogy ez által a közvád erkölcsi alapjától volna megfosztva, mert a vád magánérdek előmozdítására használtatnék fel, könnyen megczáfolható. A közérdek nem mindig lehet tüzetesen elválasztani a magánérdektől, sok esetben teljesen összevágnak; az meg egyenesen ritkaság, hogy a jogosult magánérdek homlokegyenest ellenkeznék a közérdekkel. A közérdek többnyire nem egyéb, mint a magánérdeknek ész- és czélszerű kibővítése, az utóbbinak képviselőjét tehát nem lehet a közvádra elvileg alkalmatlannak tekinteni.
Ellenben nem lehet szemet hunyni ama gyakorlati tekintet előtt, hogy már a magánvádló közbelépésének lehetősége nagyobb tevékenységre serkenti a közvádlót és visszatartja a vád ok nélkül való elejtésétől, továbbá hogy a magánvádlót az ügy körülményeinek alapos ismerete és fáradhatatlan tevékenységre ösztönző közvetlen érdekeltsége kiválóan képesítik a vád előmozdítására, különösen a bizonyító anyag összegyüjtése körül való közreműködésre. (50. §)
A magánvád intézményének hasznaival kétségtelenül káros eredmények is állanak szemben. Nem tagadható, hogy annak a vádlottnak perjogi helyzete, ki két vagy több vádló ellen kénytelen védekezni, terhesebbé válik, hogy a magánvád aljas érdekek előmozdítására szolgálhat és hogy a rosszhiszemű, vagy akadékos magánvádló az eljárást bonyolódottabbá, hosszadalmasabbá teheti. E tények azonban, melyek nagyobbára csak ama tételt erősitik meg, hogy bármely, még oly üdvös intézménynyel is vissza lehet élni, nem alkalmasak arra, hogy magának az intézménynek jogosultságára nézve kétséget ébreszszenek, de figyelembe ajánlják mégis, hogy a magánvád elfogadása esetében a vele történhető visszaélések ellen biztosítékokról kell gondoskodni.
A terheltnek kimerítő és tágkörű védelmi joga nélkül a magánvád nem engedhető meg; az államügyészségnek a főmagánvádlóval szemben is a vezetés és mind a fő-, mind a pótmagánvádlóval szemben a bármikor való közbeléphetés joga biztosítandó; a magánvádló jogkörének az ügyészségénél szűkebb korlátok közé szoritása, a húzavona és rosszhiszemű üldözést megakadályozó, illetve büntető határozatok nem mellőzhetők.
Oly intézmény, melynek forrása az opportunitás, melynek megítélésénél ellentétes szempontok érvényesíthetők, sőt figyelembe veendők, a legváltozatosabb szabályozásra nyujt alkalmat.
Ez az oka, hogy a törvényhozások a magánvádról oly eltérőleg rendelkeznek.
A törvényhozás e nagy anyagából a jellemző mozzanatok csoportosítása mellett a magánvádnak következő főbb alakzatai construálhatók.
A fő- (principalis) magánvád, mely első sorban a sértett oly módon illeti, hogy panaszával vagy magáninditványával közvetlenül a birósághoz fordulhat, hogy az államügyészséget a vád képviseletével nem tartozik megkínálni, hogy az államügyészség ez ügyben rendszerint el sem jár s legfeljebb felügyelő és ellenőrző jogokat gyakorol, hogy végre a vád érvényesítése tekintetében a magánvádlót közel oly jogkör illeti, mint közvádra üldözendő bűncselekmények tekintetében az államügyészt.
Másik alakzat a pót- (subsidiarius) magánvád, melynek akkor van csak helye, ha az államügyészség első sorban őt illető vádat nem emeli vagy elejti. Ez esetben is a magánvádló az államügyészéhez hasonló jogokat gyakorol.
Fel kell még említeni a mellék-magánvádat (Nebenklage, Privatbetheiligung). Ez ama közreműködés, melyet a sértett az ügyben eljáró államügyészség mellett gyakorol s mely a vád képviselete és a bizonyitékok megszerzése körül való közbenjárásnak, indítványok tételének és - többékevésbbé korlátozva - a perorvoslatok használatának jogaiból áll.
Ezek a fogalommeghatározások és műszavak a törvényhozás eredményeinek vázlásánál és a későbbi fejtegetéseknél lényeges hasznokat biztosítanak.
A római jog, mely még a császárok korában is elismerte minden római polgár ama jogát, hogy nemcsak delictumok, hanem közbűntettek miatt is vádat emelhet (actio popularis);
a középkori népjog, compositionalis rendszerével és a sértettnek a vádhoz való kizárólagos jogaival;
a római és a canoni jog receptiója után létesült törvények, melyek a közvádlói intézményt mellőztek, a magánvádló szerepét jelentőségéből kivetkőztették és végre a biróság teljhatalmát emelték érvényre;
az államügyészi intézmény correctivumául szolgáló újabbkori magánvádra nézve tanulságos adatokat nem szolgáltatnak.
Ugyanaz mondható Angolország törvényeiről és joggyakorlatáról. Ez országnak a vád képviseletére nézve érvényben levő sajátszerű intézményei, melyek szerint bűncselekményeket bármely honpolgár feljelenthet (charge of information), azok tárgyában a vádat (privat prosecutor), de nem saját, hanem a korona nevében képviseli, sőt erre rendesen birság és kezesség által kötelezve van, melyek szerint továbbá a közvádlónak (Attorney general, director of public prosecution) fellépése kivételes és nagyobbára csak a private prosecutor hiányát pótolja (Vict. 42., 43. t. 22. c.): a continentalis törvényhozások magánvádjával kevés érintkező pontokat mutatnak.
Ennek gyökerei, mint sok más intézményé, a franczia jogban keresendők.
A „Code d’instriction criminelle” a bűncselekmények miatt emelhető közvádat az államügyészségnek tartja fenn; a károsítottnak, habár rendszerint csak kárigényei érvényesítése végett a bűnvádi eljáráshoz való csatlakozást engedi meg.
Első czikke mondja ki az alaptételt:
„L’action pour l’application des peines n’appartient qu’aux fonctionnaires auxquels elle est confiée par la loi.
L’action en réparation du dommage causé par un crime, par un délit ou par une contravention, peut ętre exercée per tous ceux, qui ont souffert de ce dommage.”
A feljelentés rendszerint a vizsgálóbirónál történik (63. cz.), de megtehető az ügyészségnél vagy a rendőrségnél is (64. cz.). Kivételképen állítja fel ezután az utóbbi czikk a magánvádra vonatkozó következő szabályt:
„Dans les matičres du ressort de la police correctionelle, la partie lésée pourra s’adresser directement au tribunal correctionnel.”
Végre az idézésről ezeket rendeli a törvény 182-ik czikke: „Le tribunal sera saisi - soit par la citation donnée directement par la partie civile” - továbbá 145. czikke igy szól:
„Les citations pour contravention de police seront faites ŕ la requęte du ministčre public ou de la partie qui réclame”.
E szerint a franczia törvény voltaképen csak vétség vagy kihágás esetén, a rendőri és correctionalis eljárásban ad a sértettnek vádlói jogokat. Panaszára a terheltet megidézik, az ajánlott bizonyítékokat felveszik, a tárgyaláson indítványt tehet (153., 190. cz.), mely az érdemre is kiterjedhet.
Szűk térre szorul tevékenysége bűntett miatt indított eljárásban, de itt is vannak egyes jogai, mint a nyilatkozat a szabadlábra helyezés (118. cz.), a vád alá helyezés (217. cz.) tárgyában és az indítványozás az esküdtszéki tárgyaláson (331., 335. cz.), melyek túlmennek a kárigények egyszerű kifejtésén. De azért a törvény szelleme távol van attól, hogy e közbenjárást az ügyészivel egyenrangúnak tekintené: „Ce sont lŕ des idées complétement étrangčres ŕ notre systčme” jegyzi meg egy tekintélyes franczia iró (Ortolan).
Világosan kifejezi azt a code-nak az az intézkedése, hogy a partie civile indítványára kitűzött tárgyaláson a közvádló jelenléte mellőzhetetlen (153., 190. cz.).
Az olasz törvényhozás lényegileg a franczia Code d’instruction criminelle rendszerét követi. A törvény 2-ik czikke kimondja, hogy a bűnvád „lényegileg” ügyészi közvád.
„L’azione penale č essenzialmente publica. Essa si esercita dagli uffiziali del publico ministero.”
A 3. Czikk a magánjogi igények érvényesítéséről intézkedik.
„L’azione civile apartiene al dannegiato ed achi lo rappresenta.”
E törvényhelyek kétségtelenné teszik, hogy az olasz magánvád a működésnek ugyanazt a körét öleli fel, melyet a franczia törvény a partie civile-nek tulajdonít, s hogy a keresetnek nem concurráló, hanem accessorius jellege van.
Az olasz magánvád nem a technicus értelemben vett vádlás, a mint azt az ujabb törvénykönyvekben találjuk, hanem inkább csatlakozás a bűnvádi eljáráshoz, a magánjogi igények érvényesítése végett. Ezek azonban nincsenek a tulajdonképeni kártérítésre szoritva.
A személyi sérelmet, az „erkölcsi kárt”, melyet a bűncselekmény okoz, az olasz tudomány és judicatura épp ugy, mint a franczia, hasonlókép alkalmasnak tartja a magánvádra.
De a doctrina csak kerülő utakon jutott e megállapodáshoz. Hivatkozik a törvény 100. czikkére, mely a károsulton kívül a „sértett félnek” is megengedi a magánvádat, bár ennek is pénzbeli egyenértékben a „vagyoni kár” czimén nyujtja a jogsegélyt s azt is megkívánja, hogy a kár „realis” és „tényleges” (attuale) legyen.
A közvád teljesen független a magánvádtól (esclusivita delle due azioni), úgy hogy a kettőt sohasem érvényesítheti egy személy: az ügyész nem kérhet kártérítésben marasztalást, a magánfél nem indítványozhat büntetést. Az intézménynek lényegében polgári természetét mutatja az is, hogy az a fél, ki bűncselekmény okozta sérelmeért a polgári peruton keres orvoslást, ezzel elveszti azt a jogot, hogy a bűnperben mint parte civile felléphessen, még akkor is, ha bűncselekményt hivatalból üldözik.
A doctrina egyáltalán minél szűkebben szereti értelmezni a rendes polgári birói hatáskörtől való eltéréseket. A ki büntetőjogilag nem felelős, a bűncselekményből származó netaláni kártérítés iránti kötelezettsége miatt civiljogi kereset alá csak a polgári biró előtt fogható, s maga a törvény is helyreállítja a természetes jogkört, midőn 5-ik czikkében azt rendeli, hogy az elhalt vádlott örököseit csak a polgári biró ítélheti kártérítésre.
A parte civilet körvonalazott perbeli állása daczára, mégis oly jogokkal is felruházza az olasz törvény, melyek némileg túlmennek a kárigények érvényesítésének keretén.
Nevezetesen a parte civile a felügyelő tanácsnak megszüntető végzése ellen felfolyamodhatik (260. cz.), a vádtanácshoz és a semmitőszékhez irott előterjesztést tehet (423., 607. cz.); bármely természetű ügyben, tehát esküdtszéki tárgyalás alkalmával is indítványait az ügyész vádbeszédje előtt adhatja elő.
Ezekhez akkor, ha a parte civile egyuttal a magánindítványra jogosult, még az a jog járul, hogy a terheltet járásbirósági vagy correctionalis ügyben közvetlenül tárgyalásra idéztetheti (331., 371. cz.). Ha ez utóbbiról elmarad, a terhelt ellene makacssági ítéletet kérhet (362. 391. cz.).
Azonban a most említett mozzanatok sem változtatják meg az intézménynek lényegében magánjogi alapját.
Az 1877. évi birodalmi törvényhozást megelőzött német particularis törvények szintén távol állanak a magánvádnak ujabbkori felfogásától. Magánvád alatt részint a magánindítványra jogosultnak indítványát értették, részint a kártérítés czéljából való csatlakozást, az adhaesiót.
A főmagánvád többnyire a becsületsértés és a könnyű testi sértés eseteire volt szorítva, csak az 1850-ben kelt hannoveri perrendtartás adott a rendőri kihágásokra nézve általános magánvádjogot a sértett félnek. E törvények éppen nem ismerik a concurráló magánvádat, mint a közvádló tevékenységének ellenőrzőjét és kiegészítőjét.
Ezt az álláspontot foglalta el az 1850-iki osztrák törvény is. A magánvádnak csak kivételesen adott helyet, bűntett vagy vétség esetén csak akkor, ha a bűncselekmény magánindítványra üldözendő és az államügyész és az üldözést megtagadja. Az indítványi minőségtől csak kihágásokat tekint el, az ügyésznek előleges felhívásától pedig csak sajtóvétségeknél.
Az 1853-iki osztrák törvény ismét mellőzte ezeket a rendelkezéseket s feladta a partie civile intézményét; csak indítványi vétségeknél ad jogot az érdekeltnek (Betheiligten), hogy megkínálja az államügyészt a vád átvételével minek magtagadása esetén, önállóan kezdeményezheti az eljárást (37. §). Vádlói jogokat csak korlátolt mértékben gyakorol, s ezek között a legnevezetesebb az, hogy a vizsgálat folyamában az iratok megtekintését kérheti, a bizonyító adatok megszerzésénél közreműködhet, a végtárgyaláson pedig a közvádló jogaival élhet.
E törvény külön szabályozza a károsult fél jogait, a kárt hivatalból nyomoztatja; a károsult az iratokat - ha különös aggodalom fenn nem forog - már a vizsgálat folyamán megtekintheti, a végtárgyalásra külön kérelem nélkül is megidézik s ott a tényállás kiderítésére és polgári igényeire vonatkozólag indítványokat tehet. (243., 244., 253. §-ok).
Az 1864-ben kelt badeni büntető perrendtartás bővítette ki először a főmagánvád eseteit körülbelül arra a terjedelemre, mely a jelen javaslat 41. §-ában található. Kizárólagos magánvád tárgyává tette a hamis feladás (falsche Beschuldigung), rágalmazás, becsületsértés, önbiráskodás, erőszak, könnyű és vétkes testi sértés, az árúvédjegy-bitorlás, a gyári titok közlésének, a levéltitok és szerzői jog megsértésének vétségeit.
Ugyane nyomon halad a száz királyságnak 1868-iki (revideált) büntető perrendtartása. A badeni törvény esetein kívül felvette még a laksértés, a házasságtörés és a házastárs hűtlen elhagyásának (bösliche Verlassung), továbbá a káros hirek terjesztésének vétségeit és néhány kihágást.
A jelenleg érvényben levő német birodalmi büntető eljárási törvény javaslata eredetileg abból a szempontból indult ki, hogy a büntető eljárás egyáltalán nem szolgál magánérdekek kielégítésére s hogy az államügyésségnek közérdekből gyakorolt vádjoga mellett magán-vádjognak nem lehet helye. Mindazáltal nem zárkózhatván el ama tény elől, hogy vannak magánérdekek, melyeket a büntető törvényhozás eddig is figyelembe vett, s hogy vannak bűncselekmények, melyek első sorban nem az államot, hanem az egyént sértik, kivételképen mégis tért nyitott a magánvádnak. Elfogadta tehát a principalis magánvádat a becsületsértésnek és a testi sértésnek azokban az eseteiben, melyek hivatalból nem üldözendők. Egyéb bűncselekményekre nézve a magánvádjog határait az anyagi büntetőtörvény indítványi delictumaiban vélte feltalálhatni, s ennélfogva az első javaslat, követve az 1867-iki porosz törvényt, subsidiarius magánvádat adott a magáninditványra vagy birságra (Busse) jogosítottnak, ha az államügyészség az üldözést el nem vállalja. Ezenkívül csatlakozást engedett azoknak az egyéneknek, kik a magánvádra jogosítvák (mellékvádló, Nebenkläger); sőt e csatlakozást kötelező formává tette arra a félre nézve, a ki folyamatban levő eljárásban birságot követelt.
A német javaslat fölött folyt bizottsági tárgyalások a jelen javaslat magánvádjának megítélése szempontjából oly tanulságosak, hogy azoknak rövid ismertetése igazoltnak mutatkozik.
A kormánymunkálat első olvasásakor a bizottságban két ellenindítványt tettek. Az egyik Gneist tanártól származott s a subsidiarius népvád intézményét ajánlotta. Lényeges tartalma az volt, hogy ha az államügyészség a bűncselekmény üldözésére szóló indítványt elutasítja, vagy az ügy megszüntetését határozza el, „a polgári jogok” (Ehrenrechte) élvezetében levő minden perképes indítványozónak joga van saját felelősségére magánvádat emelni. E jog az államügyész értesítése vételétől, vagy az eljárás megszüntetésétől számított három hónap mulva elenyészik. Ha több magánvádló jelentkezik, úgy az, kinek indítványára a biróság a vizsgálatot elrendelte, kizárja a többieket.
A főmagánvádló ügyvéddel köteles magát képviseltetni és az állampénztár előrelátható költségeit biztosítani, ha csak szegényjogon nem perel. A vád indítása vádirat benyujtásával történik, mely a terhelttel nyilatkozás, az államügyészséggel pedig tudomásvétel végett közlendő. A biróság határoz a vizsgálat elrendelése, vagy a vád visszautasítása fölött. A további eljárás lényegileg követi az államügyészi vád esetében alkalmazandó szabályokat s a magánvádló az államügyész jogait gyakorolja. Ha a magánvádló meghal, úgy ügyvédje saját felelősségére folytathatja a vádat, vagy azt az ügyészség is átveheti. Ha egyik sem történik, a biróság a vád folytatására hivatalból rendel ügyvédet. Indítványi bűncselekmények esetében csak a sértett félnek van joga magánvádat emelni, ha az államügyész a vádemelést megtagadta.
Ezzel szemben Wolffson oly szöveget ajánlott a bizottságnak, a mely szerint az államügyészség elutasító, vagy a nyomozást megszüntető határozata ellen az indítványozó panasszal élhet a biróság előtt, mely az államügyészségi iratokat megtekintheti, a terheltet nyilatkozásra felhívhatja s vagy elutasítja a panaszt, vagy vizsgálatot, illetőleg főeljárást rendel. A biróság inditványa, vagy a nélkül követelheti az ügyészség fölöttes hatóságától, hogy a vádemeléssel más államügyészt bízzon meg; joga van továbbá a vád képviseletével ügyvédet is megbízni, ki e minőségében külön fogadalmat is tesz. A magánvádló az ügyvéd kívánságára biztosítékot tartozik adni s felelős a költségekért. Az eljárás többi részei változatlanok maradnának.
Az e módosítványok körül kifejlődött vita a legérdekesebbek egyike volt. Gneist indítványa nem volt egyéb, mint a nagynevű tudósnak egy évvel később megjelent munkájában (Vier Fragen zur deutschen Strafprozessordnung) előadott eszméknek törvényhozási formulázása. Főérvül azt hozták fel az általa ajánlott rendszer ellen, hogy a subsidiarius magánvád ellentétben van azzal az elvvel, melyet a bizottság már előbb elfogadott s mely a törvény 170-ik §-ában nyert kifejezést: hogy ugyanis a sértett az államügyésznek elutasitó határozatával szemben a biróságtól végzést kérhet, mely az államügyészséget vádemelésre kötelezi. Maga Gneist elismerte ezt az ellenmondást s azon a nézeten volt, hogy a javaslatának elfogadása ennek a vádrendszernek és az államügyészség intézményének fogalmával össze nem férő rendelkezésnek elejtését involválná. Gneisthez csatlakozott Schwarze szász főügyész, a legnagyobb szaktekintélyek egyike, ki addig vallott ellenkező nézetének nyilt megváltoztatásával kijelentette, hogy a törvényhozás helytelen útra téved ama rendelkezés felvételével, mely szerint a biróság az államügyészséget vád emelésére utasíthatja. Az indítvány mellett felhozták, hogy a hivatalnok egyoldalú felfogása ellenében biztosítékok nyujtandók, s hogy az államügyészi vádmonopolium a német államok gyakorlatában is, kivált politikai ügyekben, nem egyszer jogmegtagadást szült. Mindezek daczára győzött a kormány által is pártolt ellenkező irány s a Wolffson-féle javaslatot fogadták el a discussio alapján.
A törvényjavaslat második olvasása alkalmával Gneist, Marquardesen és Puttkammer képviselők megujították a subsidiarius madánvád behozására czélzó indítványt. A népvád elejtésével magánvádjogot akartak adni az indítványttevőnek az államügyész elutasító határozatával szemben, természetesen a biróság vádrautasító hatáskörének megszüntetésével. A bizottság érdemleges vita nélkül, ily alakban is mellőzte az indítványt.
A kormányjavaslat rendszerét a német törvényhozás csak a principalis magánvádra nézve fogadta el, a subsidiarius magánvádat illető részében azonban tetemesen megváltoztatta. Elhagyta a „sértett fél részvétele az eljárásban” czímű V. könyv első fejezetét, úgy, hogy a törvénybe csak a principalis magánvád és a mellékvád mentek át. Az így előállott hézagot az által tartotta betölthetőnek, hogy megengedte a sértettnek, miszerint az államügyészségnek az eljárást megtagadó határozata ellenében a birósághoz forduljon (170. §). Ha a biróság az indítványt alaposnak találja, elrendeli a közvádemelését. E határozat keresztülvitelére az államügyészség kötelezve van (173. §). A ki az eljárást ilyképen kezdeményezte, az mint mellékvádló csatlakozhatik a perhez, de csak úgy, ha „élete, egészsége, személyi állása, vagy vagyoni jogai ellen volt irányozva a bűncselekmény” (435. §).
E szerint a német birodalmi törvény tényleg kizárja a subsidiarius magánvádat. Az ennek helyettesítése gyanánt elfogadott intézkedéseket nem lehet utánzandónak tekinteni. Valóságos privilegium odiosummá teszi az államügyészség vádemelői jogának kizárólagosságát, mert arra kényszeríti a közvádlót, hogy az eljárásra alkalmatlannak talált esetben is jogi meggyőződése ellenére járjon el. A magánvád e rendszerben éppen nem szolgál ama czéloknak, melyek fennebb, mint lényegesek, előtérbe voltak állítva, már csak azért sem, mert a csatlakozásra jogosultak köre szűkebbre van vonva, mint az indítványra jogosultaké.
A vádelvnek oly súlyos megsértése pedig, a milyent a biróságnak vádra utasító joga magában foglal, a bűnvádi eljárás ujabbkori irányával szemben valóságos visszalépésnek tekintendő.
Az 1873-iki osztrák törvény az előző törvényhozásokhoz képest tetemesen kifejlesztette a magánvád rendszerét. Ismeri mind a principalis, (46. §) mind a subsidiarius (48. §) magánvádat, mind a magánjogi igények érvényesítése végett a bűnvádi eljáráshoz való csatlakozást (adhaesio, 47. §) és a magánvádlói jogkört meghatározása tekintetében nagy előmenetelt mutat.
Mint principalis magánvádló (Privatkläger) az léphet fel, a kinek indítványa az anyagi jog értelmében a bűnvádi eljárás feltétele. A kiindulás pontja tehát e törvényben is az, mint a német javaslatban, csakhogy ez utóbbi az anyagi törvény nagyobb számú indítványi delictumai mellett az önálló magánvádnak nagyobb terjedelmet kívánt adni. Már fent említve volt, hogy a német birodalmi törvény mennyire maradt a javaslat mögött. S igy most az ausztriai törvényhozás az, mely a főmagánvádat legszélesebb alapra fekteti. Szerinte a magánvád e nemének helye van családi lopás, irói jog ellen elkövetett vétség, becsületsértés, házasságtörés, megfertőztetés, szemérem elleni kihágások és sajtóvétségek tárgyában. Az osztrák bűnvádi eljárás szerkesztőjének egy dolgozata (Holtzendorff Rechtslexikon s. v. „Privatanklage”) kétségtelenné teszi, hogy a törvénynek idevágó 46. §-a a büntető törvénynek 1874-ben benyujtott javaslatát tartotta szem előtt, tehát a főmagánvádnak még tágabb keretű alkalmazását tervezte.
Mint subsidiarius magánvádló és mint a magánjogi igény érvényesítése végett csatlakozó magánfél (Privatbetheiligter), az járhat el, a ki a bűntett, vagy a hivatalból üldözendő vétség által jogaiban sérelmet szenvedett és ezért magánjogi igényeket érvényesít (47., 449. §).
Az utóbbi hozzátétel mutatja, hogy az intézmény eredeti conceptiójában nem egyéb, mint a károsultnak a csatlakozás iránti az a joga, melyet az 1853-iki osztrák büntető eljárás is ismert. Mig ugyanis a principalis magánvádló önállóan jár el és mindazokat a jogokat gyakorolhatja, melyek az államügyészt megilletik, addig az osztrák törvény szerint „magánjogilag érdekelt egyén” (Privatbetheiligter) rendszerint csak a magánjogi igények érvényesítése végett jár el az államügyészség mellett (47. §), de a vád képviseletében nem vesz részt. A csatlakozásra jogosult önállóan csak akkor járhat el, ha az államügyész a vádat el nem vállalja vagy elejti (48. §) ! Mert a csatlakozás és ebből folyólag a pótmagánvád magánjogi igényt tételez fel s az államügyészi vádmonopolium hiányai ellen csak oly esetekben szolgál orvoslásul, a melyekben magánjogi igényekre jogosult egyén létezik.
Hazánkban a középkori compositionalis rendszer hagyományaként a magándelictumok tetemes száma maradt fenn. De tulajdonképi magánvádról az 1872. évi javaslat elfogadásáig nem lehet szó.
Az 1843-iki javaslat a franczia törvényt követte és a kárt vagy sérelmet szenvedettnek (partie civile) csak azt engedte meg, hogy magánjogi igényét büntető uton érvényesíthesse. Követelését kereset alakjában kellett bejelentenie, az a vizsgáló biró előtt a polgári szóbeli per szabályai szerint volt volna tárgyalva és a büntető ítélettel elbirálva. (236., 237. §)
Önálló vádjognak vagy a pót-, illetőleg mellék-magánvádnak e javaslatban még semmi nyoma.
Az 1872. évi törvényjavaslat szerint (4. §) a házasságtörés, valamint a közel rokonok közt elkövetett lopás, sikkasztás és csalás „csupán a sértett fél feljelentése és kívánsága folytán” üldözhetők és ez esetekben a bűnvádi eljárás megszüntetendő, ha a „feljelentő az első fokú biróság végítéletének hozása előtt feljelentését visszavonta”. (5. § 3-5. bekezdés). A magáninditványra üldözendő bűncselekményeknek egyéb eseteit, valamint a pótmagánvád intézményét a javaslat nem ismeri.
A kárositott fél e javaslat szerint egyébként csak magánjogi csatlakozásra van jogosítva. (111. §) A főtárgyaláson az ügyész után szót emelhet (108. §) és a megítélt kár összege tárgyában felebbezhet. (115. §)
E szabályokat a gyakorlat elfogadta.
Midőn azonban a B. T. K.-ek életbeléptével a csak magánindítványra üldözhető bűncselekmények száma nagyon szaporodott és a sértett fél jogköre tüzetesebb megállapítást nyert, az 1872-ik évi javaslat rendelkezéseinek hézagos volta nagyon érezhetővé vált.
Némi tekintetben kipótolta e hiányt a járásbiróságok előtti bűnvádi eljárásról rendelkező 1880. évi augusztus 15-én 2265/I. M. E. szám alatt kelt rendelet, mely a sértett fél elnevezés alatt a bűncselekmény által jogaiban sértett vagy veszélyeztetett egyént általában („sértett” a jelen javaslat [13. §] terminologiája szerint) értvén (25. §), annak, ha egyuttal magánindítványra jogosult, valódi főmagánvádlói jogkört biztositott, s őt annak folytatólagos érvényesítésre kötelezte (23. §). Rendelkezik továbbá több magánvádló találkozásáról, valamint a hivatalból üldözendő bűncselekmény által sértettnek perjogi hatásköréről (24., 26. §) Ez utóbbinak rendszerint csak informativ szerep jut, ha a kir. ügyész megtagadja a vád képviseletét, a sértett fél közvetlenül az illetékes járásbiróságnál tehet feljelentést, megszüntető végzés, valamint felmentő ítélet ellen korlátlanul, bűnösnek kimondó ítélet ellen pedig a kár tárgyában felebbezhet. (27., 28., 30. §)
Az idézett rendelet az együttes (concurrens) mellékvádat még felebbezés esetében is kizárja, a mennyiben ha a kir. ügyészség felebbezett, a sértett fél felebbezését figyelembe nem vehetőnek jelenti ki (30. §) Ha a sértettnek felebbezése következtében az eljárás folytatását rendelik el, a sértett a kir. ügyész jogaiba lép, mig ez azokat maga nem kívánja gyakorolni. (29. §) De ha akár a magánvádlót, akár a sértettet magánjogi igényeivel polgári perútra utasitották, nincs felebbezéshez joga. (31. §)
Ezek a szabályok tehát már a fő- és a pótmagánvádról is rendelkeznek, de ezeknek tulajdonképen való vádlói jogkörét a magánjogi követeléshez kötvén, nem egész következetességgel állapítják meg.
Törvény és kötelező rendelet hiányában a törvényszéki gyakorlat is alkalmazkodott a most említett rendelet intézkedéseihez, sőt a kir. curia többrendbeli döntvényével azokat törvényszékhez tartozó bűnvádi ügyekben is elfogadta zsinórmértékül. (7., 9., 62., 63. szám büntetőjogi döntvények).
Az indokolás általános részében előrebocsátottak után nem szükséges ujra kijelenteni, hogy a javaslat elfogadta a magánvád intézményét és pedig annak az eddigi törvényhozások részéről elfogadtottnál fejlettebb alakját. Nemcsak az eddigiekben érintett általános szempontok és hazai perjogunknak fennebb vázolt ujabb fejlődése voltak e mellett döntők, hanem főleg ama tekintet, hogy a javaslat vádrendszere mellett a magánvádban foglalt correctivum nagyobb mértékben szükséges, mint ott, hol a biróság a közvádlónak ellenőrzője. (Francziaország, Németország).
A javaslat a magánvádnak két alakját ismeri, úgymint: a fő- (41. §) és a pótmagán-magánvádat (42. §.) A főmagánvád a kir. ügyészség teendőit apasztja, a pótmagánvád a jogosult vádnak érvényesítését biztosítja. Egyik sem nélkülözhető a bűnvádi eljárásban.
Nem fogadta el ellenben a javaslat az irodalmi téren sok szakférfiú részéről ajánlott együttes (concurrens) magánvád intézményét, melynek lényege abban áll, hogy a sértett, illetőleg a többi sértettnek mindegyike külön vagy együttvéve, a kir. ügyészség mellett, azaz akkor is, mikor a kir. ügyész emeli és fentartja a vádat, részt vesz a vád képviseletében, valóságos vádlói jogokat gyakorol, indítványokat tesz a kir. ügyészség nyilatkozatai mellett külön a nyilatkozatokat és perbeszédeket terjeszt elő; szóval ez esetben az eljárás akkért alakul, hogy a terhelt ellen két vagy még több vádló emel vádat és ezt képviseli is.
Az együttes magánvád czéljában és természetében lényegileg különbözik a sértettnek attól a közreműködésétől, melyet az adhaesio esetében kifejt. Az adhaesio kizárólag a magánjogi igény érvényesítésére irányul. A magánfél (javaslat 51. §) nem vesz részt a vád képviseletében, nem gyakorol vádlói jogokat, hanem úgy tekintendő, mint vagyonjogi igényeinek megállapítását kereső kárositott. Működésének körét azok a határok szabják meg, melyek közt magánjogi igénye sikeresen érvényesíthető. Ezzel szemben a concurrens magánvádló nem más, mint a kir. ügyészség mellett a vád képviseletében közreműködő magánvádló, a ki rendszerint fel van ruházva a vádlónak összes jogaival.
A magánvád ez alakulatának előképe tételes alakban csak a német birodalmi bűnvádi perrendtartásban található fel. Ennek rendelkezései szerint az esetben, ha becsületsértés és testi sértés miatt közérdekből az államügyészség emelte a vádat, az a sértett fél, a kinek magánindítványától függ a bűnvádi eljárás megindítása (414., 416. §), valamint egyéb olyan bűncselekmények esetén, melyek az élet, az egészség, a szabadság, a személyi állás, vagy a vagyoni jogok ellen irányulnak, az a sértett, a ki a kir. ügyészségnek a vád emelését megtagadó határozata ellen a biróságnál az eljárás folytatását kieszközölte (435. §), vagy a ki „Busse” megítélését kivánja. (443. §) együttes magánvádló (Nebenkläger) gyanánt csatlakozhatik az eljáráshoz. A csatlakozás az ítélet meghozása után a perorvoslatok használása végett is történhetik, (435. §) A „Nebenkläger” jogkörét és a közreműködése esetén követendő eljárás részleteit a törvény 436-446. §-ai szabályozzák.
A javaslat nem fogadhatta el ezt az intézményt, mert ez megnehezíti a kir. ügyészségnek, a terheltnek és a biróságnak helyzetét s kellő ok és szükség nélkül a bűnvádi eljárásnak nehézkessé tételét, complicatioját és elkerülhetetlen elhúzódását idézi elő.
Kedvezőtlenebb lenne a kir. ügyészség helyzete, mert a magánvádló, a ki jogainak sérelmét rendszerint túlzottan fogja fel, legtöbbször túl fogna menni a kir. ügyészség részéről elfoglalt állásponton és tett indítványokon s azokat meg fogná támadni. A kir. ügyészség képviselőjének tehát nemcsak a védelem ellenében, hanem az együttes magánvádlóval szemben is indítványokat és perbeszédeket kellene előterjeszteni és saját álláspontját megvédenie.
Különösen nehéz lenne a terhelt helyzete, a ki két vagy még több irányból emelt vád ellen lenne kénytelen magát védeni, például: ugyanannak az egy cselekménynek a több vádló részéről történt elütő minősítésével szemben érveit kifejteni.
Szembetünő, hogy ily körülmények között a biróságnak a per minden szakában és úgyszólván minden lényegesebb kérdésben két vagy még több vádló részéről tett különböző inditványok felett kellene döntenie: mindegyiket mérlegelnie, mindegyik felett hozott határozatát indokolnia.
S ha figyelembe vesszük a többi vádlónak külömböző nyilatkozataira és az ezek felett hozandó birói határozatokra fordítandó időt, továbbá azt, hogy az együttes magánvádlók a részökre a kir. ügyészség mellett engedett perorvoslatok használásával az is elő fognák idézhetni, hogy a felső biróságok a vád tárgyában többrendbeli határozatot legyenek kénytelenek hozni: tisztán felismerhető, hogy az együttes magánvád megengedése a bűnvádi eljárásnak jelentékeny complicatióját és elhúzódását vonná maga után.
A most vázolt complicatiók és visszásságok még növekednének azzal, hogy a javaslat a magánvád fogalmát a jelenlegi törvényekben nem ismert széles körre terjeszti ki.
Az együttes magánvád intézményének behozása azonban a mellett, hogy ártana a büntető igazságszolgáltatás érdekeinek, egyszersmind teljesen felesleges is. A javaslatban elfogadott ama helyes elvek mellett ugyanis, hogy a biróság sem a bizonyítékok beszerzése, sem a minősítés, sem a büntetés kiszabása tekintetében nincs a vádló indítványához kötve, (306. § harmadik, 325. § második bekezdés): a való tényállás megállapítása és az anyagi igazság érvényesitése mindaddig, mig a kir. ügyészség a vádat fentartja, biztosítva van még akkor is, ha a vádat nem helyes irányban képviselné. Ha pedig a kir. ügyészség nem képviseli a vádat, esetleges tévedésének vagy mulasztásának correctivuma gyanánt a sértett, mint pótmagánvádló léphet fel.
Egyik irányban sem szükséges tehát az együttes magánvád intézményének behozása. Ez okokból a javaslat 50. §-a általában kifejezetten kizárja a concurrens magánvádat, kimondván, hogy a mennyiben a kir. ügyészség jár el a vád képviseletében, abban a sértett nem vehet részt. E szabály alól csak a 41. § utolsó bekezdése esetében tesz kivételt, melynek indoka e §-nál van előadva.
A fő- és a pótmagánvádon kivül, nem ugyan, mint a magánvád külön faját, hanem mint technikus megkülömböztetést, mely egyes intézkedéseknek tömörebb összefoglalását teszi lehetővé, használja a javaslat a csatlakozás fogalmát. Ez a magánvádnak azt az esetét jelöli meg, midőn a fő- vagy pótmagánvádló mellett utólag még egy más sértett (a javaslat szerint csatlakozó) is magánvádló gyanánt közreműködni akar (45. §) Alább kifejtendő czélszerűségi okok ez utólag jelentkező magánvádló jogkörének különálló meghatározását kívánják, ajánlatos volt tehát ennek külön megnevezéssel is kifejezést adni.
Ha a javaslat csak magánvádlót minden hozzátétel nélkül említ, az alatt mind a fő-, mind a pótmagánvádló értendő.
Midőn a javaslat a magánvádnak a megjelölt tág működő teret nyitja, kettőzött fontosságot nyernek az elővigyázat tekintetei, melyek a magánváddal történhető visszaélések megelőzését sürgeti. E részben a javaslat kimerítően rendelkezik s kitűzött irányához képes arra törekedett, hogy a hasznosnak kimerítésével s a károsnak lehető kizárásával a czélhoz legbiztosabban vezető középuton járjon.
A most tárgyalt fejezet anyagáról tájékozó általános szempontok megjelölése után a részletes határozatokkal kell tüzetesebben foglalkozni.
A continentalis törvényhozások magánvádlói rendszerét a tudományos kritika főleg a tekintetben támadja meg, hogy a magánvádra jogosultságot nagyon fukar kézzel osztják és ezzel magának az intézménynek ellensúlyozó hatását csökkentik. A franczia törvénynek nagy hibául róják fel, hogy csak a vagyonilag károsítottra ruházza a partie civile jogait. Gyakorlatilag ugyan a „kár”-nak tág értelmezésével igyekeznek a törvény hiányán segíteni, de azért fenmarad a bűncselekmények hosszú sora, melyeknél még a „partie civile” szerény működése is meg van tiltva, melyeknél a közvádló tevékenysége a kívánatos correctivum nélkül marad és melyekben az, kit a bűncselekmény leggyöngédebb érzelmeiben sértett, a büntetés szorgalmazásától és a jogszolgáltatás részére fentartott erkölcsi elégtétel követelésétől el van zárva.
Hasonló támadásokat intéznek az olasz törvény ellen, mert az, hogy a károsított mellett a magánindítványra jogosultat is felemliti, keveset segít a franczia törvénynyel közös hiányán.
Hogy a pótmagánvádat teljesen kizáró és a főmagánvádat annyira megszoritó német birodalmi törvény e tekintetben a legszerényebb kívánságoknak sem felel meg, az bővebb kifejtésre alig szorul.
Legliberalisabb a magánvádra jogositottnak meghatározásában az 1873. évi osztrák perrendtartás. Azon kívül, hogy, mint már fentebb említve volt, a vádindítványra kizárólagos jogosultságnak s ebből folyólag az önálló magánvádnak legtöbb esetét állapítja meg, a pótmagánvádat nem egyedül a vagyoni kárt vallottnak adja meg, hanem bárkinek, a ki a bűncselekmény következtében magánjogi sérelmet szenvedett.
A javaslat szerint, mint magánvádló járhat el az, kinek jogai ellen a bűncselekmény elkövetve, illetőleg megkisérelve volt, kinek bármely jogát sértette vagy veszélyeztette az elkövetett vagy megkísérlett bűncselekmény, vagyis a „sértett”, mely fogalom alá tulajdonképen az egyedül technice különválasztott” magánindítványra jogosult” (13. § 9-dik bekezdés) is tartozik.
De abban, hogy a javaslat a Btk. szerint nagy számot tevő indítványi bűncselekmények miatt a magánindítványra jogosultnak, tehát vérfertőzés esetében (244. §) a szülőnek vagy gondnoknak, házasságtörés esetében (246. §) a sértett házastársnak, hitelezés ravasz kieszközlése esetében (384., 390. §) a hitelezőnek stb. is megengedi a magánvádat, lényeges kibővítés van foglalva. Még inkább bővítette a javaslat az osztrák törvényben vont keretet a sértett fogalmának tág meghatározásával. Pótmagánvádra e szerint nemcsak a magánjogi sérelmet tényleg szenvedettet jogositja, hanem azt is, ki nem csak magánjogaiban volt megtámadva, habár a támadás jogain nem is ejtett csorbát.
Mindkét kibővítés nagyon jogosult. A kinek a törvény a bűnvádi eljárás meginditására döntő befolyást adott, joggal követelheti, hogy ha a kir. ügyészség vádat nem emel, vagy azt elejti, az eljárásnak megindítását vagy a megindított eljárás folytatását és igazságos befejezését is szorgalmazhassa. Az pedig, a kit súlyosan sanyargattak, vagy szabadságáról megfosztottak, a nélkül, hogy testi sértést, vagy vagyoni kárt szenvedett, a ki ellen súlyos bűntettet kíséreltek meg, úgy, hogy abból vagyoni sérelem nem keletkezett, vagy a kinek állampolgári, honossági jogai, vagy családi állása ellen magánjog érdekek megsértése nélkül követtek el bűncselekményt: legalább is oly jogos igénynyel bir a vádlásra, mint az, kinek néhány ablakát betörték.
Ezt a javaslat elkerüli, midőn kimondja, hogy mindaz, kinek bármely jogát sértette vagy veszélyeztette az elkövetett vagy megkísérlett bűncselekmény, habár abból tényleges kár nem is származott, magánvádra jogosult (13. § hatodik és hetedik bekezdések, 41. és 42. §).
És ezzel azt is elkerüli, hogy a kir. ügyészség a honpolgároknak nem magántermészetű, de azért ezeknél esetleg sokkal értékesebb jogai ellen elkövetett bűncselekmények tekintetében, vádmonopoliumot gyakorolhasson.
Másrészt mivel a javaslat a magánvádlói jogok gyakorolhatásához mégis okozott vagy megkísérlett egyéni jogsértést követ el, távol marad az eventualis actio popularistól, mely ellen mind a kir. ügyészség intézményének alapelvei, mind fontos állami érdekek is harczolnak.
Minthogy a magánvádló és a csatlakozó fellépése esetleg fontos perjogi következményekkel jár, minthogy továbbá a biróságnak, a kir. ügyészségnek és a terheltnek tudni kell, hogy ki képviseli a vádat, illetőleg ki működik közre annak képviseletében, szükséges, hogy a magánvád emelése constatálható legyen. Ezt bizonyos formaságok biztosítják, melyekhez a magánvádlóként, illetőleg a csatlakozó gyanánt való eljárhatás kötve van.
A javaslat a magánvádló jogainak megszerzéséhez a magánvádlóul való jelentkezést követeli (52. §). A főmagánvádló vádindítványa vagy vádirata már magában megfelel eme kelléknek, ez tehát nincs külön bejelentésre kötelezve. (52. § harmadik bekezdés).
Hasonló áll a pótmagánvádlóról akkor, ha megengedett perorvoslattal él. (52. § második bekezdés).
Egyéb esetekben azonban mind a pótmagánvádlóként, mind a csatlakozó gyanánt eljárni kivánó, köteles vonatkozó szándékát az ügygyel, annak perszakához képest éppen foglalkozó hatóságnál bejelenteni, ellenkező esetben magánvádlónak nem tekinthető s mint ilyen el nem járhat. A bejelentés nincs meghatározott alakiságokhoz kötve, tehát szóval vagy írásban terjeszthető elő.
Mivel előre nem lehet látni, hogy az eljáró vádló működése mikor fog kiegészítésre vagy pótlásra szorulni, a magánvádlóul, illetőleg a csatlakozó gyanánt jelentkezést az ügy jogérvényes befejezéséig rendszerint meg kellett engedni, mi abban nyert kifejezést, hogy a bejelentést a magánvádló által használható perorvoslat is pótolja. (52. § második bekezdés).
Ha azonban már folyamatba tett bűnügyben a kir. ügyészség, vagy a magánvádló ejti el a vádat, akkor a pótmagánvádló gyanánt eljárni kivánó jogosult, a mennyiben az elállás jelenlétében, tárgyaláson van kijelentve: azonnal; ha pedig arról kézbesítés utján értesítik: 8 nap alatt köteles a vád elvállalását bejelenteni (42. § ötödik bekezdés). E rendelkezésekre külömböző tekintetek adtak alkalmat.
Jogosnak és méltányosnak találja a javaslat, hogy a vádló ugyan a vádelejtés iránti sarkalatos jogában ne legyen korlátozva, de elállása az eljárás megszüntetését csak akkor eredményezze, ha az ügyben érdekelt magánindítványra jogosultak és az igényöket bejelentett sértettek közől egy sem kivánja a vádat fentartani. A pótmagánvádnak czélja, hogy a vádnak önkényes, illetőleg helytelen elejtését megakadályozza, csak úgy érhető el, ha a magánvádra jogosítottak az addig eljárt vádlónak visszalépéséről értesítve vannak. Az osztrák törvény is levonta a pótmagánvád alapelveiből ezt a következtetést. (48. § 2. pont).
Viszont az ügymenetnek és a terheltnek érdekei követelik, hogy az egyik vádló által már is elejtett vád sokáig ne maradjon függőben s vagy folytassák az eljárást, a meddig eredménye valószinű, vagy mielőbb megszüntető végzést vagy felmentő ítéletet hozzanak. Ez okból kötelezi a javaslat (42. § ötödik bekezdés) a jelenlevő magánvádra jogosultat haladéktalan nyilatkozatra, mely egyébként a kérdés egyszerűségénél fogva nehézségekbe nem ütközik; ezért tűz ki az irásban értesítettek jelentkezésére nyolcz napi határidőt, mely nem úgy, mint az osztrák törvényben megállapított három nap, a jelentkezést az ország távolabb helyeiről is lehetővé teszi, de túlságos időhaladékot még sem enged; ezért szorítja a mindig időveszteséggel járó felszólítást is a magánindítványt tett sértett félre és az igényét bejelentett, illetőleg magánfél gyanánt eljárt sértettre, kiktől a vád elvállalása várható.
Hasonló okokból kapcsolta egybe a javaslat a nem jelentkezéssel a megszüntetés jogkövetkezményét, valamint ez okból mondta ki, hogy egy pótmagánvádlónak jelentkezése esetében is folytatandó az eljárás, és zárta ki a jelentkezés elmulasztása tárgyában az igazolást, kivéve, ha a nyilatkozatra felhivás meg nem történt, s ennélfogva a magánvádra jogosultat mulasztás egyáltalán nem is terheli. (42. § 5-8. bekezdés).
Nem lesz fölösleges e rendelkezéseknek egyes folyományaira is reá mutatni.
Abból, hogy bármely vádra jogosultnak jelentkezése esetében az eljárás folytatandó, az következik, hogy a nyolcz napi határidőnek a legkésőbb értesitettre nézve való lejártáig, bármely fel nem szólított sértettnek is joga van a vád fentartására.
A 42. § hetedik bekezdéséből világosan kitünik, hogy igazolással nemcsak az a sértett élhet, a ki az ügyben jelentkezett, vagyis feljelentést, illetőleg magánindítványt tett, vagy magánjogi igényének érvényesítése végett a bűnvádi eljáráshoz csatlakozott, hanem a magánvád emelésére jogosított minden oly sértett is, kinek értesítését elmulasztották.
Felemlítendő továbbá, hogy a vádnak a felsőbbfokú biróság eljárása alatt való elejtése esetében az érdekeltek értesítése elmarad, mert az elállás itt már nem akadályozza az eljárás folytatását (38. § harmadik bekezdés); továbbá, hogy a 42. §-ban körülírt eljárás akkor is alkalmazható, ha a főmagánvádló ejti el a vádat és csatlakozók vannak, kikre nézve e § hatálya ki van terjesztve. (45. §)
Ki kell még azt is emelni, hogy miután a 42. § első, illetőleg a 45. § utolsóelőtti bekezdése nem tesz kivételt, a 42. §-ban meghatározott eljárásra a biróság akkor is kötelezve van, ha az eljáró vádló megszüntetésre, illetőleg felmentésre irányuló indítványt tesz, vagy a vád elejtését oly körülményekkel indokolja, melyek az eljárás megszüntetésének alapjául szolgálhatnak. Ha ez esetekben a biróság az ügy állásához képest megszüntető végzést vagy felmentő ítéletet hozhatna és a többször említett felszólítás tárgyában csak akkor intézkednék, ha megszüntetésre vagy felmentésre nem lát alapot: akkor e felhívással mindig saját ügydöntő határozatának praejudicálna és már előre kijelentené, hogy abban az ügyben a vád elejtése daczára az eljárás folytatását szándékozik elrendelni, illetőleg a bűnösséget óhajtja megállapítani. Ilyen praejudicálás kizárása végett a javaslat álláspontja az, hogy a biróság az ügy érdemének minden vizsgálata nélkül köteles a sértetthez az említett felszólítást intézni, pusztán abból az alaki okból, hogy a vád el van rejtve.
Az ügy befejezéséig való jelentkezhetést megszorítja még a javaslat 430. §-ának második bekezdésében tett és e §-oknál indokolandó ama rendelkezés, hogy semmiségi panaszszal csak a per megelőző szakában is közbenjárt magánvádló élhet.
A jelentkezéshez a magánvádlói jogok megszerzése tekintetében a javaslat hozzácsatolja még a birói határozatot, mint további kelléket. Ez alatt az értendő, hogy a nyomozást vezető hatóság, a későbbi eljárásban pedig a biróság, - ez utóbbi a kir. ügyészség meghallgatása után, - köteles a magánvádló, illetőleg csatlakozó gyanánt való jelentkezésnek jogosultságát tüzetesen vizsgálni és külön határozattal kimondani, hogy a jelentkezőt, mint magánvádlót elfogadja. E szerint nem volna elégséges, ha a biróság a bejelentést külön határozat nélkül, egyszerűen tudomásul venné. Ha a 41. vagy 42. §-ok szerint világosan fel nem jogosított egyén jelentkeznék magánvádlóul, a biróság köteles a bejelentést visszautasitani. (52. § utolsó előtti bekezdés).
Abban az esetben, ha a jelentkezés a kir. ügyészségnél vagy a nyomozást vezető rendőri hatóságnál történt, ennek határozata ellen folyamodást kellett adni az illetékes elsőfokú birósághoz. (52. § utolsó bekezdés).
Még két másik jelentkezés esetében is kötelező a birói határozat és pedig a jelentkezés megvizsgálása alapján mind az elfogadás, mind az elutasítás tárgyában; ez a csatlakozó és a magánfél jelentkezése (52. §). A javaslatnak ez az intézkedése, úgy, mint a jelentkezés tárgyában hozott végzés felebb nem vihetősége, kapcsolatban van azzal az állásponttal, melyet a javaslat egyáltalában a csatlakozásra és az adhaesiora nézve elfoglal, s melyet az indokolás alább fog kifejteni.
Abban, hogy a magánvádra jogosultság elnyeréséhez a jelentkezésen felül birói határozat is szükséges, a javaslat a német birodalmi (436. §) és az 1873. évi osztrák (48. §) törvény példáját követte, melyek a mellék-, illetőleg pótmagánvád érvényesítését szintén külön birói határozattól teszik függővé.
A magánvádnak e neme csak kisebb jelentőségű és az állam érdekét csak nagyon távolról érintő törvénysértésekre nézve fogadható el. Csak ily természetű ügyekben jogosítható fel a sértett a kir. ügyészség közbenjárása nélkül való vádemelésre, a vádnak majdnem független képviseletére és a kir. ügyészség főbb jogainak, nevezetesen a vádelejtés jogának gyakorlására. Ott, hol az állam érdeke a vádlónak passiv magatartása által csorbát szenvedhetne, kir. ügyészség szabályszerű közbenjárása nem mellőzhető. Ellenben megnyugvással lehet a váddal való rendelkezés jogát a sértettre bízni, azokban az esetekben, melyekben a hivatalból való üldözés felesleges, mert a megtorlás szüksége csak a legközelebbről érdekelt körökben nyilvánul, azoknál a bűncselekményeknél, melyek a jogrendet oly kis mértékben támadják meg, hogy büntetésök csak akkor mutatkozik kivánatosnak, ha a sértett óhajtja, vagy a melyeknél a cselekménynek sértő voltát csak a sértett tudja megítélni. A büntető jog közjogi jellegének elismerése után ez természetesen csak a bűncselekményeknek egy kis csoportjára nézve rendelhető el.
Ez az oka annak, hogy a törvényhozások a főmagánvádnak oly csekély számú bűncselekmény tekintetében adnak helyet s hogy még az osztrák törvény is, bár czélzata többre terjedt, tényleg csak néhány könnyen összeszámitható vétség és kihágás esetére szoritja a főmagánvádat.
Nem lehetett e szempontot a javaslat szerkesztésénél sem mellőzni, nevezetesen nem lehetett a főmagánvád gyakorlását mindazokra, a közérdekeket részben nagyon is veszélyeztető bűncselekményekre kiterjeszteni, melyek a B. T. K. értelmében csak a sértett fél indítványára üldözhetők. Ajánlatosnak mutatkozott e tekintetben az osztrák törvény által megállapított és a tapasztalat szerint megfelelőnek talált kereten túl nem menni, bár másrészt büntető törvényünknek egészen eltérő rendszere kizárta a teljesen analog intézkedést.
A javaslat csak indítványi vétségeket és kihágásokat fogadott el a főmagánvád eseteiül, de korántsem teszi azt valamennyi indítványi vétségre nézve. Ezek közől csupán azokat választotta ki, melyek eltekintve a jogbiztonság általános érdekétől, első sorban a sértettet érintik. A magánegyén ellen elkövetett rágalmazás (Btk. 258., 259. §), a magánegyén ellen elkövetett becsületsértés (Btk. 261. §), a könnyű testi sértés enyhébb esete (Btk. 301. §), a levél- vagy távsürgöny-titok megsértése magánegyén által (Btk. 327. §), a magánlaksértés enyhébb esete (Btk. 332. §), az idegen ingó és ingatlan vagyon megrongálása (Btk. 418. és 421. §), az iparvédjegy-hamisitás (1890. évi II. tc. 23. és 24. §), az élelmi vagy élvezeti czikk lopása (kih. BTK. 126. §) és az idegen ingó dolog tudva jogtalan használása (kih. BTK. 127. §) kétségtelenül ilyen természetűek.
Magától értendő, hogy a 41. §-nak e §-okra való hivatkozása a legszorosabban magyarázandó s hogy a most felsorolt bűncselekményeknek egyéb, fennebb nem említett §-okban meghatározott esetei, - pl. az 1878. évi V. tc. 260., 262., 269., 270., 271., 272. §-ai szerint minősülő rágalmazás és becsületsértés stb., - ezentúl sem tartoznának a magánvádra üldözendő vétségek és kihágások közé. Ellenben a főmagánvádnak a külön specialis törvényekben felsorolt esetei ezután is fenmaradnának. A 41. § csak a két büntető törvénykönyvben foglaltakból választotta ki azokat a bűncselekményeket, melyek e csoportba sorolandók.
E szabály a fennebbi esetekben az, hogy a kir. ügyészség a főmagánvádra indított eljárásban nem működik és a vádló szerepe kizárólag a magánvádlónak jut. Egy kivételt azonban már a főmagánvád alapfeltételeit körvonalazó 41. § is megállapít, midőn kimondja, hogy a kir. ügyészség a vád képviseletét közérdekből elvállalhatja. Lehetnek esetek, a melyekben a magánsérelem az okozott nagy botrány, a sértett tekintélyes társadalmi állása stb. miatt a közbiztonság vagy közerkölcsiség érdekeit is sérti s hogy ezeknek megvédése tekintetében a sértett egyénisége nem nyujt elég garantiát. Az is előfordulhat, hogy a magánsérelem okozója közbűntettet is követett el és a két ügynek együttes elintézése az összbüntetés kiszabhatása végett vagy más okból kivánatos. Ha a köz- és a magánvád képviselete egymástól teljesen el volna választva, az ügyek egyesítését nem lehetne elrendelni.
E körülmények ajánlották, hogy a kir. ügyészségnek, illetőleg az ügyészségi megbizottnak még a főmagánvád részére fentartott ügyekben is a közbelépés megengedve legyen és így a közérdek őre számára biztositva maradjon az, hogy a bűnvádi eljárás egész területén gyakorolhassa hivatását. A kir. ügyészség mindig, tehát ekkor is az állam képviseletében jár el, és nem mutatkozik utánozhatónak az osztrák 1873. évi perrendtartás 46. §-a végső bekezdésében foglalt rendelkezés, mely szerint a kir. ügyészség a magánvádló képviseletét elvállalhatja.
A beavatkozás joga mellett még arra is módot nyújt a javaslat a kir. ügyészségnek, hogy a főmagánvádra indított ügyekről és azoknak a vád képviseletére legalkalmasabb stadiumáról egyes esetekben tudomást nyerjen, midőn kimondja, hogy a kir. ügyészség a főtárgyalásról, ha ezt törvényszék vagy esküdtbiróság tartja, e vétségek és kihágások esetében is értesítendő. Ennek szüksége ugyan nem fog igen gyakran előállni, mert a főmagánvád rendes működési tere a járásbiróság előtti eljárás lesz és csak kivételesen, sajtóvétség vagy összefüggés esetében (18., 19., 22. §-ok fogják azt az esküdtbiróság vagy törvényszék főtárgyalásán is érvényesiteni.
De éppen ez utóbbi esetek azok, melyek legkönnyebben igénylik a kir. ügyészség beavatkozását. Odáig azonban, hogy a járásbiróság előtt folyó összes becsületsértési, rágalmazási, könnyű testi sértési és hasonló ügyek tárgyalására is megidéztesse a kir. ügyészséget, közelfekvő kezelési és ügymeneti nehézségek miatt nem akart a javaslat menni. Ily ügyekről is értesítést nyer a kir. ügyészség a havi kimutatások vagy az ügyészségi megbizott utján, kinél a járásbirósághoz tartozó minden feljelentés és vádindítvány előterjesztendő vagy ha ez nem történt, utólag vele közlendő. (525. §)
A kir. ügyészségnek a most fejtegetett esetben csak értesülés czéljából hozzák tudomására a főtárgyalás határnapját, tehát nem köteles arra megjelenni, ha ezt közérdekből szükségesnek nem tartja. Ezt a 302. § ötödik bekezdése határozottan ki is mondja.
Ha a kir. ügyészség a főtárgyaláson megjelen és ekkor vagy az ügy más szakában a vád képviseletét elvállalja, a főmagánvádló mellékmagánvádlóvá lesz, mert a kir. ügyészséget illeti mindig a vád vezetése, a mellékmagánvádlónak pedig csak kisegítő hatásköre van, melynek irányát és részleteit kétség kizárása végett a 41. § utolsó bekezdése körülirja.
E bekezdés esete az egyedüli eset, melyben a javaslat az együttes magánvádat megengedi. E kivétel azonban teljesen indokolt. Az a tény, hogy e vétségek és kihágások eseteiben rendszerint a sértettre, mint főmagánvádlóra van ruházva a vádnak első sorban való és kizárólagos képviselete, eléggé bizonyitja azt, hogy ilyenkor az állam maga is elismeri csekélyebb érdekeltségét s azt, hogy e bűncselekmények első sorban a sértettet érintik. Teljesen logikus és méltányos tehát, ha a törvény a sértettnek részt biztosít a vád ellátásában akkor is, ha azt a kir. ügyészség közérdekből átveszi és mint közhatóság vezeti. De ha a kir. ügyészség utóbb a vádat ismét elejtené, a sértett fél visszaléphet főmagánvádlói jogaiba. (42. §)
A főmagánvádló jogai lényegökben azonosak a kir. ügyészség jogaival (43. §), a kir. ügyészségnek ama jogai, melyek őt mint vádlót illetik, a magánvádlóval is közösek és csak az előbbinek közhatósági jellegéből folyó kiváltságok és a magánvád túlkapásai ellen szükséges biztosítékok szempontjából esnek némi megszorítások alá.
Az egyes jogok az eljárás különböző szakai szerint a következők:
Nyomozást a főmagánvádló magánuton teljesíthet, de kihallgatásokat nem végezhet és nem volt felruházható a kir. ügyészségnek nyomozó jogkörével, mert a visszaélés lehetősége igen nagy. Ha hivatalos nyomozásra mégis szükség volna, annak teljesítése végett a főmagánvádló a rendőri hatósághoz fordulhat, a nélkül azonban, hogy megkeresése, mint a kir. ügyészségé, kötelező volna (43., 99. §). A rendőri hatóság tagadó határozata esetében két út nyilik a magánvádlónak az ügy folyamatba tételére, vagy vizsgálatot indítványozhat, ennek azonban a felfejtett okoknál fogva csak igen ritkán lesz helye, vagy az ügyészségi megbizottnál, illetőleg a kir. járásbiróságnál feljelentést vagy indítványt tehet. Ha ilyet már a rendőri hatóságnál tett, vagy ez nyomozás iránti kérelmét annak vette és az ügyészségi megbizotthoz áttette, további perindító lépésre rendesen nincs szükség.
Ha a főmagánvád tárgyát tevő bűncselekmény miatt az eljárás törvényszék, vagy esküdtbiróság előtt folyik, a vizsgálat mindig (103. § 3. pont b), és a delubatorius eljárás is, - a 282. § második bekezdésének kivételével - kötelező; ha tehát a főmagánvádló a vizsgálat mellőzése vagy - összefüggés esetét kivéve - közvetlen idézés elrendelése iránt tett indítványt, ezeknek nincs jogi hatálya (43. § második bekezdés).
A vizsgálat folyamában főmagánvádló az iratokat megtekintheti, mindazokat az indítványokat teheti és mindazoknál a birói cselekményeknél közbenjárhat, melyek a kir. ügyészség előtt nyitva állanak (119., 125., 126. §). A vizsgálóbiró eljárása ellen panaszt tehet a vádtanácsnál (113. §), a vizsgálat befejezése tárgyában meghallgatandó és ha kiegészítést indítványoz, a vádtanács határozata kérendő ki (129. §). Ha a vizsgálat be van fejezve, köteles a főmagánvádló a vádiratot 8 nap alatt benyujtani (276. §).
A vádaláhelyezés szakában a főmagánvádló a terhelt kifogása fölötti tárgyalásról értesitést kap, s ha megjelen, a vád álláspontját a kifogások ellenében kifejtheti és fentarthatja (278. §) Joga van a vádtanács megszüntető végzés ellen felfolyamodással élni (280. §).
A főtárgyalásra uj bizonyítékokat jelenthet be s ezeknek felvételét indítványozhatja (288. §). A főtárgyalásra közvetlen idézést, a fentérintett kivétellel éppen úgy, mint a vizsgálat mellőzését, azonban nem indítványozhatja, mert véleményének kétségtelenül nem lehet a szakképzett vádközegével egyenlő súlya (43. §). Magán a főtárgyaláson, illetőleg a járásbiróság előtti tárgyaláson a kir. ügyészséget illető jogokat gyakorolja (306. § 2., 3. bekezdés, 307. § 2. bekezdés, 308., 311., 314., 315., 316., 539., 541. §), ama kivétellel, hogy felebbezése nem akadályozza a vádlottnak szabadlábra helyezését, mely megszorítás oka alább a magánvád korlátainak fejtegetésénél lesz előadva.
A perorvoslatok tekintetében, azon kivül, hogy a vádtanács végzése ellen csak az eljárás megszüntetése esetében élhet felfolyamodással (43. § második bekezdés), állása hasonlókép megegyez a kir. ügyészségével. A vádlott javára azonban a főmagánvádló nem felebbezhet (383. § III. 1. pont). Ennek oka az, hogy csak a legritkább eset gyanánt fordulhatna elő az, hogy a főmagánvádló tiszta meggyőződésből alapos és helyesen indokolt perorvoslattal éljen a terhelt javára. Egyébként a kir. ügyészségnek a 41. § utolsó bekezdése alapján ugy is módjában van, hogy közérdekből átvegye a vád képviseletét és a főmagánvád eseteiben is a terhelt javára felebbezzen.
Ujrafelvételt a felmentett vádlott bűnösségének megállapítása végett ugyanolyan feltételek alapján kérhet a főmagánvádló, mint a kir. ügyészség (449. §). Már a 450. § rendelkezéseiből világos azonban, hogy a főmagánvádló a büntetés súlyosbitása végett nem élhet ujrafelvételi kérelemmel, mert a főmagánvád esetei közől egy sincs oly súlyos büntetéssel sujtva, mint a minőnek alkalmazása végett a 450. § a perujítást megengedi.
Megszünik az egyenlőség a kir. ügyészség és a főmagánvádló jogköre között az előzetes letartóztatás és a vizsgálati fogság indítványozása tekintetében (157. § első és 160. § utolsó bek.) és az igazolásnál (42. §), minek oka hasonlókép alább lesz adva (l. a XI. és a XXII. fejezetek indokolását).
Nem egyenlő jogok illetik a kir. ügyészséget és a főmagánvádlót még a büntető parancs tekintetében, mire, mint ez az 532. és következő §-ok indokolásában ki van fejtve, maga az intézmény alapja adott alkalmat. Abból azonban, hogy a büntető parancs egyik feltétele a közvádló inditványa (532. §), éppen nem következik, hogy főmagánvád eseteiben a büntető parancs ki volna zárva. Annak kibocsátását a kir. ügyészség, vagy az ügyészségi megbizott, mindig indítványozhatják, vagy ahhoz való hozzájárulásukat kijelenthetik, és éppen ennek lehetővé tétele végett mondja ki az 525. §, hogy minden feljelentésnek vagy indítványnak az ügyészségi megbizott kezéhez kell jönni s hogy az azokat indítvány kapcsában teszi át a járásbirósághoz.
E nemét a magánvádnak úgy határozza meg a javaslat: hogy a sértett a kir. ügyészség helyett átveheti a vádat, ha az annak képviseletét megtagadta, vagy a vádat elejtette. Tehát helye van a pótmagánvádnak mindakkor, ha a kir. ügyészség a feljelentést, vagy vádindítványt elutasitja (34. §), mind az esetben is, ha a kir. ügyészség a már folyamatba tett eljárás közben ejti el a vádat (101., 128. §; 264. § 5. pont, 275., 323. §, 42. § negyedik és ötödik bekezdés).
A 42. § esetében sértett alatt - a 13. § hetedik bekezdéséből kitetszőleg - a „magánindítványra jogosult” is értendő. Ennek magáninditványa csak akkor bir a magánvádra jelentkezés erejével, ha főmagánvádra jogosult. Más esetben a magánindítvány, habár az eljárás alapjául szolgál, éppen nem egyenértékű a magánvádra jelentkezéssel.
A pótmagánvád emelésének joga tekintetében a javaslat szerint teljesen közömbös az, hogy a vádat képviselt kir. ügyészség mellett a sértett tett-e lépéseket a bizonyító anyagnak beszerzése vagy kiegészítése körül (50. §), vagy magánjogi igényének érvényesítése végett csatlakozott-e a bűnvádi eljáráshoz vagy sem (51. §). A pótmagánvád emelésére általában minden sértett jogosult, tekintet nélkül arra, hogy élet-e fennebb említett jogaival. Másrészt a sértettnek a fennebb érintett irányban való korábbi működése nem tekinthető vádló gyanánt való jelentkezésnek s igy nem, elégséges a vád fentartására. Ehhez szükséges, hogy a sértett kifejezetten kijelentse, hogy a vádat átveszi, fentartani kivánja. A kir. ügyészségnek vádelejtése ugyanis elővéleményt kelt arra nézve, hogy a vádra nincs alap, czélszerű volt tehát az eljárást félbeszakitani és ujabb vádnak határozott emelését bevárni. A régibb jelentkezésnek hallgatag fentartása korántsem tekinthető a vád alapossága mellett nyilatkozó erős meggyőződés oly kétségtelen tanuságának, mint az expressis verbis való jelentkezés. Ily ellensúly pedig a kir. ügyészség vádelejtésével szemben mellőzhetetlen. A javaslat tehát kivánja, és ez már fennebb is ki volt emelve, hogy a pótmagánvádra jelentkezés határozott nyilatkozattal történjék s erre az ügyben már működött (50., 51. §) sértett is kötelezve legyen.
Eltekintve a vádra jogosultság alapjától, a pótmagánvádlónak perbeli állása az alább felsorolandó eltérésekkel, megegyez a főmagánvádlóéval s ezért rendelkezik rólok a javaslat együttesen (43. §). Csak a két külömbség hozható fel. Az egyik, hogy a főmagánvádló mindig egyúttal magánindítványra jogosult, tehát vádindítványának visszavonása, ha ő az egyetlen magánindítványra jogosult, az eljárás megszüntetését eredményezi (Btk. 116. §), mi a pótmagánvádlóról nem áll. De ez inkább az anyagi büntetőjog körébe esik.
A másik külömbség az, hogy mig a főmagánvádló a vádlott bűnösségének megállapítása végett ugyanolyan feltételek alatt kérhet ujrafelvételt, mint a kir. ügyészség (449. §): addig a pótmagánvádló el van zárva a perujitás kérésétől (43. § utolsó bekezdés). Ennek oka az, hogy ha már a kir. ügyészség - a vád képviseletének megtagadásával - és a biróságok is egybehangzólag kimondták a sértett feljelentéséről, hogy annak nincs elegendő alapja: akkor teljesen igazolt őt elzárni attól, hogy még ujrafelvétel útján is zaklathassa a terheltet és a biróságokat.
A többi jogok, melyek a pótmagánvádlót az eljárás folyamában illetik, eléggé meg vannak jelölve a főmagánvádlónak fennebb ismertetett jogkörére való utalással. Meg kell azonban jegyezni, hogy a pótmagánvád feltételei épp oly gyakran megvannak a törvényszéki, mint a járásbirósági eljárásban, mert érvényesítése nemcsak egyes meghatározott törvénysértésekre nézve, hanem minden bűntettre, vétségre és kihágásra nézve meg van engedve, melynél sértett előfordulhat.
Pótmagánvád esetében tehát a kir. ügyészség egyes jogainak megszorítása, mint a vizsgálathoz nem kötött vádemelésnek kizárása és a közvetlen idézés indítványozhatásának összefüggés esetére való korlátozása (282. § második bekezdés) nagyobb jelentőséget nyer, mint a főmagánvádnál.
Ama tekintetek, melyeknél fogva a kir. ügyészségnek a főmagánvádra indított eljárásba való beavatkozás feltétlenül meg van engedve, sokkal nagyobb figyelmet igényelnek a pótmagánvád eseteiben. Itt már nem oly jelentéktelen bűncselekmények szolgálnak a vád alapjául, melyek csak kivételesen érinthetik a közérdeket, hanem a legsúlyosabb bűntettek tárgyában folyhat az eljárás. A kir. ügyészség tehát okvetetlenül fel volt jogositandó arra, hogy a vádat, melyet jogi meggyőződése alapján, vagy opportunitási okokból el nem vállalt, illetőleg elejtett, ismét átvehesse, ha előbbi határozatának helytelenségéről, illetőleg czélszerűtlenségéről meggyőződik (35. §).
A 42. § első bekezdése annak a sértettnek, kinek feljelentése alapján a kir. ügyészség nem emelt vádat (34. §), nemcsak a pótmagánvád emelésének jogát adja meg, hanem őt kettős jogorvoslat közt való alternativ választás jogával ruházza fel, tudniillik teljesen szabad belátására bizza, hogy a kir. ügyészségnek elutasitó határozata ellen, a főügyészhez folyamodjon, vagy pedig a biróság előtt pótmagánvádló gyanánt lépjen fel.
A vád felett való feltétlen rendelkezést nem lehet a kir. ügyészségnek egyik alárendelt tagjára bízni. Teljesen igazolt, hogy a törvényszék mellett működő közvádlónak feljebbvaló hatósága - a ki jogi képzettségben és tapasztalatokban kiválóbb és számos esetben a kir. ügyésznél elfogulatlanabb is - az érdekelt sértettnek folyamodása alapján annak megvizsgálásába bocsátkozzék, hogy csakugyan van-e elég ok a vád képviseletének megtagadására.
A sértett gyakran sem kellő belátással, sem jogi képzettséggel, sem elegendő vagyonnal nem rendelkezik arra, hogy a vád emelését megtagadó kir. ügyészség helyett megfelelően járhasson el a vád képviseletében.
Az ilyen sértettre nézve kiváló jelentőségű a 42. § első bekezdése, mely a vád képviseletének megtagadása esetén a folyamodás jogát adja neki. Az e joggal való élés mindenesetre sokkal könnyebb a sértettre, mint a vádnak az egész eljárás alatt való képviselete.
A 42. § első bekezdésében adott választási jog az ott meghatározott praeclusiv határidő alatt teljesen szabad olyképen, hogy az egyik joggal való élés nem zárja ki a másikat. Kétség nélkül jogában áll a sértettnek a főügyészhez folyamodással egyidejűleg magánvádló gyanánt jelentkezni az illetékes biróságnál. Erre azonban - a 42. § második bekezdésében foglalt rendelkezés mellett - csak akkor lehetne szükség, ha a sértett magánvádló minőségében sürgős indítványok tételét tartja kívánatosnak.
Ha a folyamodás alapján a főügyész a törvényszék mellett működő közvádlót vád emelésére utasítja, akkor a sértett abban az ügyben csak az 50. §-ban körülirt indítványok tételével, vagy pedig magánfél gyanánt (51.) működhetik közre.
Ha ellenben a főügyész is elutasító határozatot hoz, ennek kézbesítésétől uj határidő nyílik a sértett számára a pótmagánvádnak már elenyészett jogával való élésre.
A főügyésznek elutasító határozata ellen a javaslat ugyan kifejezetten nem adja meg a sértettnek az igazságügyi miniszterhez való folyamodhatás jogát, de magának a kir. ügyészség hierarchikus szervezetének általános tételeiből minden kétség nélkül következik, hogy a főügyész határozata ellen a sértett mindig kérvényt adhat be az igazságügyi miniszterhez, kinek természetesen jogában áll az illetékes kir. ügyészség számára a főügyészétől eltérő utasítást adni. Minthogy azonban a pótmagánvádnak a főügyészi elutasító határozat után való emelését a javaslat záros határidőhöz köti, a sértett - a mennyiben az igazságügyi miniszterhez folyamodik, - kiteszi magát annak a veszélynek, hogy a miniszter rendelkezésének leérkeztéig elveszti a pótmagánvád emelésének jogát.
Az eljárás gyors lefolytatásának szempontja, valamint a terheltnek érdekei egyformán igazolják a 42. § első és második bekezdésének azt a rendelkezését, hogy a sértettnek itt adott jogok érvényesitését 8 napi rövid záros határidőhöz köti, melynek leteltével a később tett indítvány visszautasítandó. (42. § hetedik bekezdés).
Minthogy a felhatalmazás vagy kivánat alapján üldözhető bűncselekményekre nézve a 2. § harmadik bekezdése a kir. ügyészség vádmonopoliumának elvét emeli érvényre, arra az esetre, ha a sértett feljelentését a kir. ügyészség ilyen bűncselekmény esetében utasitotta el, a 42. § első bekezdése szerint pótmagánvád nem emelhető.
A mennyiben a kir. ügyészség az eljárás alatt ejti el a vádat, a 42. § negyedik bekezdése már nem ruházza fel a sértettet a közvádlónak feljebbvaló hatóságához való folyamodás jogával, mert ez az eljárásnak rendszerint hosszabb időre való függőben maradását és nem egyszer sikerének meghiúsulását vonná maga után. Ez okból hasonló esetben a sértett csak a pótmagánvád emelésének jogával élhet.
A javaslat azonban nem kötelezi a biróságot arra, hogy hivatalból kutasson mindazok után, kiknek jogait a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette. Ilyen rendelkezés számos esetben egyáltalán nem, vagy csak nehézséggel betölthető feladatot róna a biróságra. Az összes sértetteknek hivatalból való felkutatása, értesítésöknek és nyilatkozatuknak bevárása rendkívül elhúzná az ügy befejezését és nem egyszer veszélyeztetné az eljárás sikerét.
Jogosult álláspontot foglal tehát el a 42. § ötödik bekezdése, midőn a vádnak a kir. ügyészség részéről történt elejtéséről csak azt a sértettet rendeli értesíteni, a ki abban az ügyben a biróságnál jelentkezett, vagyis a ki a bűncselekményt feljelentette (89. §), illetőleg ha a bűncselekmény csak magánindítványra üldözendő, a ki magánindítványt tett (90. §), vagy a ki magánjogi igényeinek érvényesítése végett csatlakozott. (51. §)
A vád elejtéséről való értesitéssel egyidejűleg a biróság a sértetthez felszólítást intéz az iránt, hogy a vád képviseletét rövid záros határidő alatt vegye át, mert különben a vádelvnek a javaslatban elfogadott alaptétele folytán (1. és 323. §) az eljárás megszüntetése lesz elrendelve.
A felszólítás az eljárásnak külömböző szakához képest kétféleképen történik: vagy élőszóval, vagy irásban, végzéssel.
Az utóbbi módon intézik a felhívást a vizsgálóbiró a vizsgálat alatt, a vádtanács pedig az eljárásnak a vizsgálat befejezésétől a főtárgyalás megtartásáig terjedő szakában. A főtárgyalás elnöke, illetőleg a járásbirósági tárgyalást vezető biró ellenben élő szóval hívják fel a sértettet.
A sértett részére a felszólítás következtében nyitva álló határidőről és ez utóbbi rövidségének, okáról már fennebb (b. pont) volt szó.
Az ott előadottak kiegészítéseül még néhány megjegyzés teendő.
A sértett, alig számbajövő kivétellel (114. §), rendszerint csak a főtárgyaláson (tárgyaláson) szólítható fel azonnal való nyilatkozatra a vád képviseletének átvétele tárgyában. E felszólítás azonban nem találja őt előkészület nélkül, mert a 286. §-nak hatodik, illetőleg az 529. §-nak utolsóelőtti bekezdése értelmében azzal a figyelmeztetéssel értesitendő az elsőfokú tárgyalás határnapjáról, hogy ha elmarad, azt fogják róla vélelmezni, hogy a kir. ügyészség részéről esetleg elejtendő vádnak képviseletét nem szándékozik átvenni. A sértettnek tehát, a mennyiben a főtárgyalásra, illetőleg járásbirósági tárgyalásra megjelent, el kellett készülnie arra az eshetőségre, hogy a közvádló elejti a vádat s igy az e tárgyban hozzáintézendő felszólításra nyomban nyilatkozhatik.
A 42. § ötödik bekezdése nemcsak a hivatalból és a magánindítványra üldözendő bűncselekmények eseteire vonatkozik, hanem a főmagánvádnál is alkalmazást nyerhet. A menynyiben ugyanis a kir. ügyészség valamely magánvádra üldözendő vétség vagy kihágás miatt, közérdekből átvette a vád képviseletét, - a sértettet, - a főmagánvádlónak általános jogköre helyett, a 41. § utolsó bekezdése szerint csak a mellékvádlónak kisegítő hatásköre fogja illetni. Akkor azonban, ha ilyen esetben a kir. ügyészség később elejti a vádat, a sértett ujra jogot nyer annak teljes jogkörű képviseletére, tehát ujból főmagánvádló gyanánt léphet fel. Ez okból ilyen esetben is értesítendő a sértett a vádnak elejtéséről és az eljárás megszüntetésének terhe mellett felszólítandó a vád átvételére. A sértett azonban ekkor nem mint pótmagánvádló, hanem a főmagánvád joga alapján képviselheti tovább a vádat. Ez okból e 42. § harmadik bekezdése kifejezetten is rendeli, hogy ez esetben a sértett nincs kötve e §-nak a pótmagánvádra vonatkozó korlátaihoz, különösen az ott megállapitott határidők lejárta után is felléphet vádló gyanánt.
Ha ugyanaz a bűncselekmény több egyénnek jogait sérti vagy veszélyezteti, ezek mindegyike külön-külön jogosítva van ugyan a pótmagánvád emelésére: világos azonban, hogy mindezek nyilatkozatának bevárása rendkívül elhúzná az eljárás befejezését és koczkáztatná annak czélját.
Ezen az alapon és tekintettel az eljárás oeconomiájára, mondja ki a 42. § utolsóelőtti bekezdése, hogy mihelyt egy sértett átvette a magánvádat, az eljárás azonnal továbbfolytatandó s a többi sértetteket csak a magánvádhoz való csatlakozás joga illeti. (45. §)
A 42. § utolsó bekezdése kétségek kizárása végett és a törvény tömör szerkesztésének javára a „pótmagánvádló” fogalmának meghatározasát adja.
Jelentékeny teherrel járna a büntető per menetére és a terhelt érdekeire, ha a fő- vagy a pótmagánvádat több magánvádló egy időben és egyenlő jogokkal gyakorolná. A többféle s esetleg ellentétes indítvány az eljárásra zavarólag hat; a biróság nem tudja, hogy ki a vádnak valódi képviselője s kire alkalmazza a törvénynek a vád érvényesítésére vonatkozó határozatait; a magánvádlók egyenetlenségük által késleltethetik az ügy elintézését, megakadályozhatják a vádnak helyes kifejtését. Mindezek sértik a terhelt érdekeit is, mihez még az is járul, hogy a többféle vád megnehezíti a védelmet.
E hátrányokon a javaslat azzal kívánt segíteni, hogy a legelőbb jelentkezett sértettnek társaival szemben a vád képviselete körül domináló állást biztosít, a többi sértettnek pedig csak azt engedi meg, hogy a biróságnál először jelentkezett társuknak vádja alapján megindított illetőleg folytatott eljáráshoz csatlakozhassanak.
A 44. § határozza meg, hogy olyan esetben, midőn a magánvád emelésének joga egy bűncselekmény alapján több sértettet illet, ezek közől ki képviselheti tényleg a magánvádat. A 45. § második bekezdése kimondja, hogy a magánvád képviseletének egyik sértett által már megszerzett jogán a többi sértettek csatlakozása semmit sem változtat, kivéve azt az esetet, ha a sértettek közt később jött létre ujabb megállapodás arra nézve, hogy melyikök képviselje a vádat.
A 45. § többi rendelkezései azt czélozzák, hogy a csatlakozás ne zavarja sem az eljárás menetét, sem a korábban jelentkezett sértett magánvádlói jogainak gyakorlását. Az idevágó szabályok lényege az, hogy a csatlakozott sértettek csak ellenőrizhetik és kisegitőleg támogathatják a magánvádlót, nevezetesen annak bizonyítékokat bocsáthatnak rendelkezésére, illetőleg a magánvádló által képviselt vádnak sikeres érvényesítése végett a biróságnál indítványokat tehetnek bizonyítás felvétele, vagy a bizonyító eljárás kiegészítése iránt.
A csatlakozók közreműködése soha sem öltheti fel a vádképviselet valódi jellegét s inkább hasonlít az 50. § alapján a kir. ügyészség mellett fellépett sértett eljárásához. Ez kitünik már a 45. § harmadik bekezdésének ama rendelkezéséből, mely szerint a csatlakozók a minősitésre és a büntetés kiszabására nézve soha sem tehetnek indítványt. Ezt a rendelkezést - éppen úgy mint azt, hogy a vád részéről csatlakozás esetében is csak egy érdemleges nyilatkozatnak van helye, nevezetesen csak egy vádirat adható be s egy vádbeszéd tartható, továbbá, hogy a biróság határozatai csak a magánvádlóval közlendők s a vádirat ellen beadott kifogások felett tartott tárgyalásra a csatlakozókat nem is kell megidézni (45. § negyedik bekezdés), végre, hogy a csatlakozók mindig utasíthatók közös meghatalmazott választására (45. § ötödik bek.) - az eljárás oeconomiája iránt való tekintet, illetőleg elhúzásának és bonyolításának kizárása indokolja.
A javaslat 45. §-a mindenütt csak egy sértettről és annak inditványára folyamatba tett vagy folytatott egy ügyről tesz említést. Határozatai tehát bűnhalmazat esetében, ha több magánvád jogosult más-más törvénysértések miatt kívánja az eljárás folyamatba tételét, nem alkalmazhatók. Visszás is volna magánvádlóra bizni oly bűncselekmények tárgyában is a vád képviseletét, melyekben nincs érdekelve s melyekről nem is bir a kellő tájékozottsággal, melyekre nézve tehát sikeres magánvádlói működésének főfeltételei hiányoznának. Ily esetben legczélszerűbb lesz, ha a biróság az összefüggő ügyeknek együttes elintézését mellőzi, vagy megszünteti.
Habár a javaslat a vád egységesítése érdekében megfelelő korlátoló rendelkezéseket vett fel mégsem ruházhatta a magánvádlóra a váddal való feltétlen rendelkezést. E végből irja elő a 45. § utolsóelőtti bekezdése, hogy a mennyiben a magánvádló az eljárásnak a főtárgyalást megelőző szakában ejti el a vádat, a csatlakozókat a 42. §-ban foglalt rendelkezések értelmében és az itt meghatározott jogkövetkezmének mellett fel kell szólitani a vád képviseletének átvételére. Hasonló esetben azonban nem az összes sértettek, hanem csak azok szólítandók fel a vád képviseletének átvételére, kik a magánvádhoz való csatlakozás által a bűnvádi eljárás és az ügy sorsa iránt való érdeklődésöknek bizonyságát adták.
Arról az esetről, ha a magánvádló a főtárgyaláson ejtette el a vádat, nem kellett külön rendelkezni, mert a 45. § negyedik bekezdése értelmében a csatlakozók úgy is megidézendők a főtárgyalásra s igy ha ott megjelentek, módjukban áll a magánvádló által elejtett vád képviseletének átvétele tárgyában nyilatkozni, ha pedig nem jelentek meg, a magánvádlói jogokról lemondottaknak tekintendők (49., 323., 539. §).
A javaslatnak is gondoskodni kellett arról, hogy a mennyiben ugyanama bűncselekmény több egyén jogait sértette vagy veszélyeztette s ennélfogva a magánvád emelésének joga több sértettet illet, annak képviseletére nézve kétség vagy vita ne támadjon.
E végből a 44. § általában, a 45. § második bekezdése pedig csatlakozás esetében meghatározza, hogy melyik sértett képviselje a magánvádat.
A 44. § szerint első sorban a jelentkezés sorrendje, abban az esetben pedig, ha többen jelentkeztek egyszerre, az döntő, hogy a vádemelést magában foglaló beadványban, illetőleg jegyzőkönyben melyik sértett van első helyen megnevezve. A javaslat ezt a körülményt azért választotta elhatározó mozzanat gyanánt, mert az biztos és könnyen megállapítható ismertetőjel, mely sorshúzás módjára, de rövidebben dönt.
Minthogy azonban a vádnak helyes és hatályos képviselete első sorban a vádlónak egyéniségén fordul meg, a javaslat a tisztán esetlegtől függő korábbi jelentkezés tényét nem akarta kizárólag és megváltozhatatlanul határozónak felállítani a magánvád képviseletére nézve, hanem tért engedett a sértettek egyetértő megállapodásának. E megállapodás bármikor létrejöhet. Lehetséges, hogy már a jelentkezés alkalmával kijelentik a sértettek, hogy közmegegyezéssel melyiköket bízzák meg a magánvád képviseletével. De ugyanezt később is kijelenthetik, tudomására hozván a biróságnak, hogy másra kívánják ruházni az első sorban jelentkezés ténye folytán egyikök által már megszerzett magánvádlói jogokat. Ez utóbbi történhetik akkor is, ha a sértettek a csatlakozással kapcsolatban a magánvádat már képviselt sértett helyett közmegegyezéssel mást jelölnek ki a vádnak továbbvitelére.
Talán nem lesz haszonnélküli az ide vonatkozó intézkedések összefoglalása mellett kimutatni, hogy a javaslat kellő gondot fordított a magánvád intézményével járható károk mellőzésére.
A rosszhiszemű és könnyelmű vádaskodás repressióját az 1878. évi V. törvénycikknek rendelkezései a hamis vád (227. § és következő §) és a rágalmazás tárgyában (260. §) kellőleg biztosítják. Ezeket kiegészítik a javaslatnak 482., 483., 484. §-ai, melyek azt az egyént, a ki tudva hamis, vagy feltünően gondatlan feljelentést tett, továbbá a pervesztes magánvádlót a magánindítványra jogosultat, a ki magánindítványának visszavonásával az eljárás megszüntetésére alkalmat szolgáltatott, továbbá azt, a ki perorvoslatot nyilván alaptalanul használt, illetőleg ujrafelvételt vagy igazolást nyilván alap nélkül kért, a bűnügyi költségek megtérítésére kötelezik; végre a javaslatnak 588. és 589. §-ai, melyek szerint azok, a kik valakinek ártatlanul való elítélését vagy előzetes letartóztatását, illetőleg vizsgálati fogságát okozták, teljes kárpótlással tartoznak az ártatlanul szenvedettnek.
A magánvádból eredhető károkkal szemben a terhelt érdekeit a javaslatnak következő rendelkezései védik:
hogy a képviselő, vagy a szakértő-védő alkalmazása az eljárás egész folyamán meg van engedve, sőt arról sok esetben a biróság hivatalból tartozik gondoskodni; (53. és 62. § első bekezdés, 55. § második bekezdés, 56. §);
hogy a vád képviselete és vezetése, illetőleg ellenőrzése még a főmagánvád eseteiben is a kir. ügyészségre, tehát oly hatóságra van bízva, mely a terhelt sérelmére szolgáló törvénytelenségeket megelőzni köteles (41. § harmadik bekezdés);
hogy az együttes vádnak a lehetőségig való korlátozása, illetőleg a vád egyesitése végett a javaslat megfelelő szabályokat állít fel (41. § harmadik bekezdés, 45. és 50. §);
hogy a magánvádló a nyomozást nem teljesítheti önállóan, hanem e végből köteles a rendőri hatósághoz fordulni (99. §), melynél a terhelt oltalomra számíthat a vád túlkapásai ellen;
hogy a törvényszékek hatáskörébe utalt ügyekben a fő-, vagy pótmagánvád esetében a vizsgálat teljesítése kötelező (103. § 3. b) pont), a közvetlen idézés pedig az összefüggés esetére van korlátozva s ekkor is csak ama feltétel alatt megengedve, ha a kir. ügyészség hasonló indítványt tett (43. és 282. §-ok második bekezdés);
hogy a magánvádló fellépése nem akadályozza a terheltnek szabadlábra helyezését (157. § első és 160. § utolsó bekezdés);
hogy mind a magánvádnak, mind a terhelt érdekeit legkönnyebben sérthető csatlakozásnak megengedése birói határozathoz van kötve (52. §);
hogy a biróságnak adott az a jog, melynél fogva a magánvádlót és a csatlakozókat ügyvéd vagy megbizott választására kötelezheti (45., 47. §), hasonlókép a vád egységesítésére szolgál;
hogy a magánvádló jelentkezése és a csatlakozó fellépése nem érinti az előbb teljesített birósági cselekményeknek, illetőleg korábban hozott birói határozatoknak, valamint a korábban eljárt vádló indítványainak és nyilatkozatainak hatályát és hogy a korábban hozott birói határozatok ellen a magánvádló és a csatlakozók csak a korábban eljárt vádló részére nyitva álló határidő alatt élhetnek perorvoslattal (46. § első bekezdés);
hogy a terhelt javára egyik vádló irányában hozott határozat egyazon vád tárgyában fellépő bármely más vádló ellen is hatályos (46. § 2. bekezdés);
hogy a pótmagánvádló indítványára nincs helye ujrafelvételnek, tehát a terhelt részére a jogerős megszüntető végzés vagy ítélet, a magánérdekből eredő további zaklatás ellen teljes biztositékot nyujt (43. § harmadik bekezdés);
végre, hogy a büntető parancs csak a kir. ügyészség, vagy az ügyészségi megbizott inditványára illetőleg hozzájáruló nyilatkozatára bocsátható ki (532. §), s így a parancs alapjának kettős részrehajlatlan megvizsgálása, mint kötelező feltétel a főmagánvádlóval szemben is fenn van tartva.
Arra pedig, hogy a magánvádló és a csatlakozók közreműködése az eljárást ne zavarja és ne késleltesse, a következő rendelkezések szolgálnak:
hogy a javaslat kizárja az együttes magánvádat és számos rendelkezésével biztosítja a vádnak egységes képviseletét (45. és 50. §);
hogy a magánvádló illetőleg a csatlakozók fellépése nem változtat a vádló addig tett nyilatkozatainak, valamint a megelőző birósági cselekményeknek és határozatoknak hatályán (46. §);
hogy a javaslat előirja a magánvádló illetőleg csatlakozó gyanánt való közreműködés feltételeinek kimutatását és hatóság részéről való ellenőrzését (52. §);
hogy az igazolás használhatása a magánvádlóra nézve lényegesen korlátozva van (42. § hetedik bekezdés) s ez öt pontos és gyors eljárásra fogja ösztönözni;
hogy ki van mondva, mikép a magánvádló mulasztása, vagy elmaradása az előkészítő eljárás menetét meg nem akasztja, sőt egyes esetekben a magánvádlói jogok elvesztését eredményezi (49. § utolsó bekezdés);
hogy a magánvádlót illető bármely idézés vagy értesítés, ügyvédje vagy megbizottja kezéhez is eszközölhető (79. § 2. bekezdés);
és hogy a magánvádról való lemondás vissza nem vonható (49. § negyedik bekezdés), tehát a magánvádló ismételt fellépése által uj meg uj eljárás szükségét nem idézheti elő.
Az elővigyázati intézkedések e hosszú sora után biztosítja a kitűzött czél elérését, de mindenesetre tanuságot tesz a javaslatnak már fennebb jelzett törekvéséről, hogy a magánvád kérdésében is a józan aclecticismus elveit követte.
Az a kérdés, hogy kik gyakorolhatják a magánvádló és a csatlakozó jogait akkor, ha a sértett kiskorú, gondnokság alatt van, vagy jogi személy, külömböző módon oldható meg. Kétség megelőzése végett a javaslatnak e tárgyban is rendelkezni kellett. A javaslat 47. §-ának első bekezdése e jogok gyakorlását a kiskorúnak törvényes képviselőjére, a jogi személynek pedig arra a választmányára, illetőleg képviselőjére ruházza, mely, illetőleg ki azt magánjogi jogviszonyaiban képviseli.
Azt, hogy ki értendő a kiskorúnak „törvényes képviselője” alatt, az anyagi magánjog szabályai határozzák meg. Jelenleg érvényben levő jogunk szerint a törvényes vagy utólag törvényesített gyermekeknek törvényes képviselője: az atya, (a gyámságról és gondnokságról szóló 1877. évi XX. tc. 15. §-ának harmadik bekezdése), kivételesen az örökbefogadó atya (1877:XX. tc. 15. § második bekezdés); atyai hatalom alatt nem álló kiskorúaké pedig a gyám.
Arra az esetre, ha a sértett nagykorú, de gondnokság alá van helyezve, a javaslat a magánvádló és a csatlakozó jogainak gyakorlására nézve megkülönböztetést tesz.
A mennyiben a sértett azért van gondnokság alá helyezve, mert: 1. elmebeteg vagy magát jelekkel megértetni nem tudó siketnéma, vagy 2. olyan gyengeelméjű, illetőleg magát jelekkel megértetni tudó siketnéma, a ki vagyona kezelésére képtelen, vagy 3. mert egy év óta távol van és tartózkodóhelye ismeretlen, illetőleg hazajövetelében és vagyona kezelésében gátolva van, vagy végre 4. mert egy évnél hosszabb szabadságvesztés-büntetésre van itélve s az utóbbi két esetben nem rendelt megbizottat, vagy ez akadályozva van a vagyonkezelésben, vagy érdeke a megbizóéval jön összeütközésbe, vagy végre megbizása megszünt, (1877. évi XX. tc. 28. §-a a), b), d) és e) pont), a javaslat a törvényes képviselőt: a gondnokot jogositja fel magánvádló gyanánt eljárni, valamint a csatlakozó jogait is gyakorolni, mert a fennebbi esetekben maga a sértett e jogokat vagy egyáltalában képtelen gyakorolni, vagy legalább nem várható tőle azoknak helyes és hatályos érvényesítése.
Ha azonban a sértett csupán pazarlás miatt van gondnokság alá helyezve (1877. évi XX. tc. 28. § c) pont), a javaslat nem tartja őt megfoszthatónak sem a magánvád képviseletének jogától, sem a csatlakozó gyanánt közreműködhetéstől. A tékozló a gondnokság alá helyezéssel csak magánjogi jogviszonyaira, illetőleg vagyona kezelésére nézve van bizonyos mértékben korlátozva.
Minthogy pedig a magánvád képviselete és a csatlakozás vagyoni jogok gyakorlásával egyáltalán nem hozhatók párhuzamba, semmi figyelemre méltó ok nem létezik arra nézve, hogy a tékozló el legyen zárva e fontos és általa esetleg legsikeresebben gyakorolható jogainak érvényesítésétől.
Senkitől, tehát a magánvádlótól sem tagadható meg a jog, hogy az igazságszolgáltatásnak előtte nem mindig ismeretes terén ügyvédnek tanácsát és közbejárását igénybe vegye. A javaslat sem akarta e jogot kétségbe vonni és 47. §-ának második bekezdése nem annyira a képviselet megszorításáról, mint azokról az esetekről intézkedik, melyekben a biróság a magánvádló megjelenését mellőzhetetlennek tartja, de melyekben a magánvádlót rendszerint nem e minőségében, hanem mint tanut vagy terheltet idézik s képviselője egyébként akkor is vele együtt jelenhet meg. Az ügyvéd által való képviseltetést a javaslat annál kevésbbé szoríthatta meg, mert az a vádlói teendők szabályosabb, expeditivebb teljesítése szempontjából nagyon is kívánatos.
Ennélfogva és mert a már fennebb kifejtett okokból több magánvádló részére közös képviselőnek alkalmazása kívánatos lehet, hatalmazza fel a javaslat a biróságot, hogy több magánvádlót vagy csatlakozót közös képviselőnek, egyeseket pedig külön ügyvédnek választására utasíthasson. Hasonló ama rendelkezésének czélzata, hogy a magánvádló a kézbesítések átvétele végett a biróság székhelyén lakó megbizottnak választására kötelezhető.
Semmi körülmények között sem akarta azonban a javaslat a magánvádlót abban korlátozni, hogy a biróság előtt személyesen megjelenhessen s ezt, nehogy a képviselet kötelezővé tehetősége folytán kétség támadjon, külön ki is mondja.
A 301. § ötödik bekezdésében megengedett kivétel, hogy a magánvádló a tárgyalóterem elhagyására kötelezhető, ismét nem vádlói, hanem tanu-minőségén alapszik. Egyébként a magánvádló képviselője ekkor is a teremben maradhat.
Csak egy irányban korlátozza a javaslat a sértettnek azt a természetszerű jogát, hogy belátása szerint választhasson képviselőt. A 48. § első bekezdése nem engedi a sértett és a magánvádló képviseletében eljárni azt, ki a főtárgyalásra tanu gyanánt van megidézve. E korlátozás nagyon jogosult, mert a tanunak és a fél vagy a sértett képviselőjének viszonya a birósághoz és perjogi hatásköre annyira, külömböző, hogy ugyanaz az egyén nem szerepelhet mindkét minőségben.
Továbbá a tanu gyanánt idézett ügyvéd vagy képviselő a javaslat 210. §-a első bekezdésének általános szabályánál fogva a főtárgyaláson nem lehetne jelen a többi tanuk kihallgatásánál, tehát a bizonyítás eredményéről sem szerezhetne alapos tudomást s így nem is képviselhetné megfelelően a sértett vagy magánvádló érdekeit.
Némi felvilágosítást igényel a javaslatnak amaz intézkedése, hogy a magánvádló ügyvédje, ha mint ilyen jár el a biróság előtt, illetőleg mint ilyen intéz ahhoz beadványt, az állam nyelvét tartozik használni (48. § 2. bek.). E szabálynak alapja nemcsak az, hogy a magánvádló, midőn az államnak közvádjogát gyakorolja, annak nyelvét is használja, hanem az is, hogy a magánvádló előterjesztését, a közvetlenség érdekében, oly nyelven tegye, melyet mindegyik biró megért. A személyesen eljáró magánvádlótól ez nem követelhető, de magyar ügyvédről az állam nyelvének ismerete felteendő s a felállitott szabály megtartása nem is fog nehézségbe ütközni.
A javaslatnak ide tartozó rendelkezései csak úgy domborodnak ki teljesen, ha a magánvádlói és a magánindítványi jogok éles megkülömböztetése veti reájok a kellő világosságot. Az előbbi tisztán perjogi intézmény, mely csak a közvádnak kisebb-nagyobb keretben való gyakorolhatását biztosítja, az utóbbi ellenben az anyagi törvényből eredő jog, mely a magánindítványra jogosultnak kezébe adja az elhatározást, vajjon alkalmazva legyen-e a büntetőtörvény bizonyos bűncselekmények miatt vagy sem. E két jog összetalálkozhatik egy személyben, azaz a magánindítványra jogosult lehet egyuttal magánvádló, de éppen nem szükséges, hogy mindig magánvádló is legyen. A magánvándindítványra jogosult megelégedhetik azzal, hogy a sérelem elkövetője ellen az igazságszolgáltatásnak az első impulsust adta és nem kíván vagy nem is tud a további eljárásra tevékeny befolyást gyakorolni. Ilyenkor a közvádló, vagy a magánindítványra jogosult mellett is a sértett képviseli a vádat, a magánindítványra jogosultat pedig már nem vádlói, hanem csak vagyoni elégtételre vonatkozó jogok illetik. Még az is lehetséges, hogy a magánindítványra jogosult az eljárás kezdetén, mint magánvádló lépett fel, de kénytelen ebbeli közreműködését félbeszakitani, a nélkül, hogy a vádlottnak megbocsátott és magánindítványát visszavonta, vagyis az eljárás megszüntetését kivánta volna.
Ha már most a törvény az eljárás folyamatba tételét és sok esetben, nem minden vita fölötti jogosultsággal, annak megszüntetését is a magáninditványra jogosult akaratától tette függővé, nincs semmi ok az eljárás megszüntetésére, ha a magáninditványra jogosult ezt nem akarja és csak a vádlói tevékenységben van akadályoztatva. Meg kell tehát ekkor is engedni, hogy a vádat más erre jogosult képviselje.
E megkülömböztetés folyománya az, hogy a magánindítvány, kivéve, ha azt külön jogszabály, mint praesumtiót fel nem állítja (525. § második bek.), még a magánvádra jelentkezést nem tartalmazza, továbbá, hogy a magánvádlói szerepről való lemondás hasonlókép még nem foglalja magában a büntető indítvány visszavonását.
E helyen nem a magánindítványi, hanem egyedül a magánvádlói jogoknak megszüntetéséről lesz szó, mely csak akkor fog az eljárás megszüntetésére is okul szolgálni, ha a magánvádról lemondó fél egyuttal az egyetlen vádra jogosított, illetőleg, ha a többi vádra jogosultak a vádat fenn nem tartják, vagy át nem veszik.
Ezeknek előrebocsátása után áttérhetünk a magánvádló jogai megszünésének egyes eseteire.
A javaslat szerint a magánvádló jogai megszünnek a magánvádló halálával és lemondással. Ez esetekhez még hozzávehető harmadiknak az ügynek jogerős elintézése, de minthogy ennek nincsenek gyakorlati folyományai, felemlítését a javaslat méltán mellőzhette.
Kiválóan személyes természeténél fogva a magánvádlói jogok alanyuknak halálával véget érnek. E következetes álláspontot foglalta el a német birodalmi perrendtartás, midőn kimondja, hogy a (fő-) magánvádló halála az eljárás megszüntetését eredményezi, és hogy a magánvádat az elhaltnak szülei, gyermekei, vagy házastársa csak becsületsértés esetében folytathatják (433. §). A kivétel ez esetben nem rontja le a szabályt, mert a sértettnek közel rokonai, a német büntető törvénykönyv 189. §-a szerint a sértett halála után indítványozási joggal birnak.
Az 1873. évi osztrák törvény e kérdésben nem intézkedik, érvényessége területén tehát az általános jogszabályok szerint a halál hasonlókép megszünteti a magánvádlói jogokat és az elhalt ellen elkövetett sérelemért csak becsületsértés esetében emelhetnek az ausztriai büntető törvénykönyv 495. §-a szerint ily értelemben feljogosított rokonai vádat.
A javaslat hasonlókép kimondja az említett általános elvet (49. § első bek.), de külömbséget tesz arra nézve: vajjon a vád vagyon ellen elkövetett vagy más bűncselekményre irányult-e? és az általános szabályt teljes következetességében csak akkor tartja fenn, ha vagyon ellen elkövetett bűncselekmény esetében az elhalt magánvádló örökösei, egyébként pedig fel- vagy lemenő rokonai, testvére vagy házastársa a magánvád elvállalására a volt magánvádlónak halálától számitandó hat hét alatt nem jelentkeznek. E rendelkezésnek indoka az volt, hogy a javaslat a magánvád intézményét kevésbbé a sértett megtorló kivánságának kielégítése végett, mint vádrendszere mellett, az eljárás folytatására szükséges vádlónak biztosítása czéljából fogadta el. E szempontból nem igazolható, hogy a vád, melyet magánegyén, de az állam érdekében képvisel, s melynek érvényesítése az igazságszolgáltatás czéljait valóban előmozdítja, azért bukjék meg, és a bűnös azért ne szenvedjen büntetést, mert a vádnak képviselője meghalt. Az állam érdeke csak azt kivánja, hogy a kir. ügyészség irányában correctivum szereztessék és minden igazságos vád képviselőre is számíthasson. Hogy ki legyen a képviselő, az tulajdonképen az államra nézve közönyös és a jogaiban sértett csak czélszerűségi okokból van e tiszttel megbízva. Ha más valaki találkozik, kinél hasonló buzgóság és a vádbeli esetnek hasonló ismerete tételezhető fel, az a vádnak képviseletére csakúgy alkalmas, mint maga a jogaiban sértett.
Az említett kellékekre vagyon ellen irányuló bűncselekmény esetén a magánvádló örökösénél rendesen lehet számítani. A vagyoni károsítás és a kártérítés reménye közvetlenül érintik az örököst, a mennyiben pedig a bűncselekmény az elhalt magánvádlónak nem vagyonjogi, hanem egyéb jogait sértette vagy veszélyeztette, az az által ejtett személyes sérelmeket a közel hozzátartozók csakúgy fájlalják, mint maga a megsértett. Azután a vádra jelentkezés igen alkalmas próbaköve lesz a valódi érdeklődésnek. Csak ez utóbbi szoríthatja háttérbe a vádképviselettel járó fáradság, vagyoni és személyes koczkázat tekinteteit.
Ezeken fölül még figyelembe véve, hogy a jogérzet felzúdul az ellen, ha a gyermek szülőjének meggyilkolása miatt, a szülő vagy testvér a leányán, illetőleg testvérén elkövetett brutális nemű bűntett miatt, az örökös jogelőde egész vagyonát megsemmisitő lopás, gyujtogatás stb. miatt mint magánvádló el ne járhasson, igazolva látszott a javaslatnak fennebbi, a kezdeményezés jellegével biró szabálya.
A hat heti jelentkezési időt, a túlságos időhaladék megelőzése végett, a magánvádló korábbi képviselőjének ideiglenes felhatalmazását, illetőleg hivatalból kinevezését pedig oly czélból vette fel a javaslat, hogy a jelentkezési határidő alatt az eljárás ne szenvedjen fennakadást.
Sokkal inkább támaszkodik a communis opinióra a magánvádlói jogok megszünésének második módja, a lemondás. Ennek két nemét külömbözteti meg a javaslat: a nyilatkozattal, és a hallgatag történőt.
A nyilatkozat, ha kizárólag a magánvádlói jogokról szól, fentartja a vádindítványt, és ha még más vádra jogosult is van: magában véve, mint már fennebb kifejtetett, nem szolgálhat az eljárás megszüntetésének indokául.
Hallgatag lemondásnak veszi a javaslat a tárgyalásról elmaradást és az eljárás megszüntetésének terhe mellett kitűzött határidő elmulasztását. Az előbbi azonban csak akkor bir lemondás hatályával, ha a magánvádló a tárgyalásra megidézve, azaz nemcsak a határnapról értesítve (49. §), hanem megjelenésre felhíva volt, és a felhívást kellő időben meg is kapta. Az utóbbi főleg az esetre vonatkozik, ha a kir. ügyészség, vagy az önálló magánvádló a vádat elejti és a felhívott magánvádra jogosultak idejekorán nem jelentkeznek.
Oly fontos perbeli eljárásról, mint a tárgyalásról való elmaradás és a megszüntetés jogkövetkezményére figyelmeztető meghagyás iránti engedetlenség, joggal vehetők ama következtetés alapjául, hogy a magánvádló e minőségben nem kíván többé eljárni. Hogy a javaslat szóban levő praesumtióval egyuttal a magánvádló serény közreműködését is biztosítani kívánta, arról már fennebb, a korlátozó intézkedéseknél volt szó.
A tárgyalásról elmaradás akkor bir lemondás hatályával, ha sem a magánvádló, sem - a személyes megjelenésre való idézés esetét kivéve - képviselője meg nem jelenik. Döntő időpont a javaslat eme kitétele szerint: „tárgyalásra meg nem jelenik” a tárgyalás kezdete. Igy rendelkezik az 539. § utolsóelőtti bekezdése is, melynél a makacssági respiriumnak mellőzése indokolva van.
Habár a terhelt érdekei és az eljárás oeconomiája egyformán igazolják a javaslatnak azt az álláspontját, hogy abban az esetben, ha a kir. ügyészség emeli és képviseli a vádat, mellette a sértettnek ne legyenek vádképviseleti jogai (50. §): mégis az anyagi igazság érvényre emelésének vezérszempontja határozottan annak megengedése mellett szól, hogy a sértett, a ki a tényállást rendszerint legjobban ismeri, a ki legélénkebben és legnagyobb sikerrel működhetik a bizonyító anyag egybegyüjtése körül, ez esetben is activ perjogi hatáskört nyerjen. Természetesen mi sem tiltja a sértettnek, hogy ő a rendelkezésére álló bizonyítékokat átszolgáltassa a kir. ügyészségnek vagy a biróságnak. De az 50. § e mellett arra is feljogositja őt, hogy a bizonyítás felvétele körül a biróságnál kezdeményező lépéseket tehessen. E rendelkezésnek az értelme, hogy a biróságnak a sértett részéről e tárgyban tett indítvány fölött határozatot kell hoznia és ez indítvány csak indokolva utasítható el.
Minthogy az 50. § e joggal való élést határidőhöz nem köti, a sértett azzal mindenütt és mindaddig élhet, a mikor és a meddig bizonyíték megszerzése történhetik, tehát a vizsgálat alatt, a főtárgyaláson és a felebbviteli biróság előtt is. Hogy ezt sikeresen tehesse, fel kellett őt jogosítani az iratok megtekintésére.
Az adhaesio (51. §) jogosultsága már régebben el van ismerve, mint a magánvádnak szüksége. A károsított félnek majdnem mindenütt biztosított joga, hogy kártérítési igényét a büntető perben érvényesíthesse, szükségszerűen arra vezetett, hogy e feleknek szerepe tisztán magánigénylői természetéből többé-kevésbbé kivetkőzött és részben bűnvádi perjogi hatáskörré fejlődött. Láttuk ezt a franczia és az olasz törvény „partie civile”-je és a többi fennebb megemlített törvényhozások „érdekelt” vagy „károsított felei” perbeli állásának körvonalozásánál. A kívánat, hogy a károsított ne legyen csak tétlen nézője a bűnvádi eljárásnak, hanem hogy azt előmozdíthassa és ily módon sérelmének megtorlását, illetőleg követelésének megítélését szorgalmazhassa, annyira méltányos, hogy ma már nem az a kérdés: elfogadandó-e az adhaesio intézménye, hanem az: hogy mily kiterjedésben fogadandó el.
Opportunitás lévén itt is a döntés alapja, igen természetes annak sokfélesége. A legujabb törvények, az 1873. évi osztrák és a német birodalmi, hasonlókép nagyon eltérően oldják meg a kérdést. Már fennebb meg volt említve, hogy az előbbi a mellékvádlói fellépést bármely magánjogaiban sértettnek (47. §), az utóbbi csak a főmagánvádra jogosultaknak, továbbá annak a sértettnek engedi meg, a ki a bűnvádi eljárás megindítását az államügyészség elállása ellenére kieszközölte, a mennyiben a bűncselekmény élete, egészsége, szabadsága, családi állása vagy vagyoni jogai ellen volt elkövetve (435., 443. §). A javaslat, ismételve kifejtett álláspontjánál fogva csak az osztrák törvény rendszerét követhette.
Ennek az álláspontnak természetes következménye, hogy a javaslat a magánjogi igényének érvényesítése végett a bűnvádi eljáráshoz csatlakozott károsítottat perjogi hatáskörrel ruházza fel.
E hatáskör az adhaesio természeténél fogva nem terjedhet ki egyébre, mint hogy a magánfél abban az irányban és abban a mértékben, melyben ez a magánjogi igény érvényesítéséhez szükséges, elősegítse, támogassa és kiegészítse a közvádló tevékenységét.
Az 51. § szerint a magánfél mind a bűnösségre, mind a magánjogi igény létezésére mutató, valamint ez igény összegét feltüntető bizonyítékokat szerezhet be és szolgáltathat a közvádló, illetőleg a biróság kezéhez.
Minthogy a főtárgyalás előtt a magánjogi igény tárgyában döntő határozat nem hozható, az előleges és a közbenső eljárás alatt a magánfelet nem illeti más perjogi hatáskör, különösen nem idézik a vádirat ellen beadott kifogások felett tartott tárgyalásra sem (259. §). Csupán az ügy iratait tekintheti meg, hogy közreműködésének sikere végett a tényállásról teljes tájékozást szerezhessen.
A főtárgyaláson való közreműködésének korlátait szintén a magánjogi igény érvényesítésének czélja szabja meg. E korlát által vont keretben intézhet kérdéseket a tanukhoz és a szakértőkhöz (51. § 3. pont, 307. § második bekezdés) és tehet indítványokat. Perbeszédét a vádló után adhatja elő (314. § negyedik bekezdés, 421., 541., 542. §).
A magánfél gyanánt eljáró sértettet nem utasíthatja a biróság teljesen szabad belátása szerint ügyvéd választására, mint ezt a 47. § utolsóelőtti bekezdése a magánvádlóval és a csatlakozóval szemben megengedi. A magánfél ellenében az 51. § utolsó bekezdése az ügyvéd választására való utasítást azokra az esetekre szorítja, a melyekben a sértettnek saját személyében való eljárása sikerének koczkáztatásával járna.
(53-63. §)
Oly régi, mint a bűnvádi eljárás, annak elismerése, hogy a terheltnek a váddal szemben ellenbizonyítékai megszerzését és mind ténybeli, mind jogi érveinek kifejtését meg kell engedni. Azt sem vonták soha kétségbe, hogy a perbe fogottnak a büntető eljárásban aránytalanul nagyobb oltalomra van szüksége, mint a polgári perben; egyrészt, mert a büntető itéletnek kiválóan a személyi jogokat érintő következményei vannak; másrészt, mert a törvénykezés e része közjogi tartalommal bir.
Ez alapigazságok két irányban gyakoroltak befolyást a büntető perjog fejlődésére; egyrészt ama meggyőződést keltették, hogy a büntető eljárásban közreműködő hivatalos közegeknek a terhelt érdekét is szem előtt kell tartani és a javára szolgáló adatokat kipuhatolni, illetőleg a mentő bizonyítékokat megszerezni (materialis védelem); másrészt figyelmeztettek arra, hogy a jogügyekben járatlan terheltnek ismeretei e hézagát betöltő képviselőre, szakképzett védőre (formalis védelem) van szüksége.
Világos, hogy a tiszta vádelv uralma alatt, a meddig az állam közegei az eljárásban inkább semleges szerepet játszottak, a materialis védelemre kevés alkalom volt. Csak a hivatalból való eljárás elvének (Official-princip) és az anyagi igazságra törekvésnek közelismerése után ölt az anyagi védelem hatályos alakot. Elfogadták ama tételt, hogy a bűnvádi eljárásban közreműködő hatóságok (ideértve még a vád közegeit is) kötelesek figyelembe venni a terhelt érdekeit s hogy még a terhelt lemondása sem vonhatja maga után a védelemre szolgáló adatok és bizonyítékok mellőzését. Minthogy a büntető igazságszolgáltatás gyakorlása kizárólag állami tekintetből történik, a mentő adatok megszerzésénél nem egyedül a terhelt érdeke van szem előtt tartva, hanem az is, hogy az anyagi igazság megvalósítva legyen. E szempont nemcsak azt nem tűri, hogy ártatlant ítéljenek el, hanem azt sem, hogy a tényleg kiérdemeltnél nagyobb büntetés legyen alkalmazva.
A terhelt - igy érvel Carrara - a bűncselekménye súlyát meghaladó büntetésre nézve minden esetre ártatlan.
A materialis védelem azonban elégtelen a terhelt érdekeinek s azokkal kapcsolatosan a helyes igazságszolgáltatás érdekeinek biztosítására. Idealis részrehajlatlanság és higgadtság a gonosztevő szinében feltünő terhelt iránt, még a birótól sem várható, minek bizonyságául szolgál a nyomozó rendszer elfajulása. Ugyanez a váddal szakadatlanul foglalkozó s abba magát beleélő közvádlótól még kevésbbé követelhető.
Ezért és mert a helyes igazságszolgáltatás nem nélkülözheti azt, hogy ítélet előtt lehetőleg felhozva legyenek mindazok a ténybeli és jogi mozzanatok, melyek a döntésre befolyással vannak s hogy a vád állitásai és bizonyítékai szigorú birálat alá véve és a terhelt védelmi adatai és érvei kellőleg kifejtve legyenek: a formalis védelemnek szüksége senki előtt sem maradhatott kétséges.
Igy értvén az intézményt, az nem mint „kedvezmény” fog a büntető rendszerben szerepelni, hanem mint annak nem is nélkülözhető része, és nem is lesz szükséges a védelmet, miként némely elmélet teszi, az „ellenmondás”, vagy az „önvédelem” jogára alapitani.
A védelemnek ily értelmű méltatása egészen független attól, hogy a törvény a vádoló, vagy a nyomozó rendszeren alapszik-e, de a vádrendszer egyes intézményei különös fontosságot tulajdonítanak a formalis védelemnek.
Ha ugyanis a megbízhatóbb ítélet feltételének ismerjük el, hogy a birót lehetőleg mentesiteni kell minden teendőitől, mely nem tartozik szorosan véve a congitióhoz; ha meggyőződésünk az, hogy a bizonyítékok megszerzését és a jogi mozzanatok érvényesítését legbiztosabban maguk a felek eszközlik; ha mindezek a tekintetek a perrendtartásnak oly alakítását javasolják, mely szétválasztja az inquisitorius perben egyesített vádlói, védői és ítélő teendőket s a bűnvádi eljárást a polgári per formáival veszi körül: úgy ez logikailag arra fog vezetni, hogy a terhelt védelmének gyakorlása külön közegre bizandó éppúgy, mint a vád gyakorlása.
A terheltnek ez a joga úgy határozható meg, hogy szabadságában áll a rendszeres váddal rendszeres védelmet állítani szembe. Magában foglalja tehát azt a jogosultságot, hogy a vád ténybeli adatait megerőtlenítse, juridicus érvelését megczáfolja, az eljárás minden cselekményét a törvényesség szempontjából ellenőrizze. Világos, hogy e teendők épp oly jogi képzettséget tételeznek fel, mint a milyen a vád képviseletéhez szükséges, és nem kell bizonyítani, hogy azokra a terhelt rendszerint nincs qualificálva. De miután a fennebbiek szerint főfontosságú közérdek, hogy a formalis védelem joga tényleg gyakorolva legyen, ebből szigorúan véve az következnék, hogy az állam köteles védőről gondoskodni, a mint vádlóról gondoskodik. És e szervezeti teher alól az állam nem is menekülhetne, ha minden rendezett országban nem léteznék oly intézmény, melynek legfontosabb feladatai közé, törvény szerint és nemes traditio folytán, éppen a bűnügyi védelem tartozik. Az ügyvédségben az igazságszolgáltatás készen találja azokat a közegeket, kikre teljes megnyugvással bízhatja e processualis teendőt.
Mai nap nincs már törvényhozás, mely mindezeknek helyességét kétségbe vonná. Azonban tagadhatatlan, hogy e követelmények megvalósítása gyakorlati nehézségekbe ütközik.
A most kifejtett elméletnek szükségszerű folyománya ugyanis az volna, hogy minden ügyben és az eljárás minden szakában kötelezőleg kellene védőt kirendelni. A már említett gyakorlati akadályok miatt a törvényhozások egyike sem fogadta el egész terjedelmében a theoria e folyományát. Az ügyek nagy része oly egyszerű, hogy ténybeli és jogi oldaluk kétségre alig szolgáltat alkalmat. A tapasztalás mutatja, hogy ezekben a formalis ügyvédi védelem rendszerint nélkülözhető. Azért az élet kényszere megteremtette a megengedett és a kötelező védelem kategoriáit, egészben véve azt a szabályt követvén, hogy az előbbi bármely ügyben a terhelt tetszésétől függ, ellenben az utóbbi egyes tüzetesen megjelölt esetekben még a terhelt kivánságára sem mellőzhető.
A javaslat lehetőleg megvalósította a fennebbi elveket. Az eljárásban közreműködő minden közhivatalnoknak és hatósági közegnek kötelességévé tette az anyagi védelmet (9. §), az alaki védelemnek pedig annyi tért engedett, mennyi az eljárás czéljainak komoly veszélyeztetése nélkül egyáltalán engedhetőnek mutatkozott. Törekvése arra irányult, hogy egyrészt a védelem semminemű ügyben és a per semmi szakában ne legyen formaliter kizárva, másrészt azonban a védelem szabadsága vagy kötelező volta ne fajuljon az ügymenetnek veszélyes késleltetőjévé.
E tekintetek ama kérdés megvitatására vezetnek: milyen időponttól fogva legyen megengedve a védő közreműkődése?
A régi inquisitorius per, a már érintett okokból, nem kedvezett az alaki védelemnek, a birónak mindent felölelő tevékenysége mellett nem nyilhatott tér az intézmény számára és az eljárás titkosságával nem fért volna össze a védőnek ellenőrző hivatása. Az e korbeli, különösen a franczia törvényhozás, határozott ellenszevvel viseltetett a védelem iránt, az igazság meghiúsitásának eszközét látta benne s arra a fonák eredményre jutott, hogy éppen a legsúlyosabb bűntetteknél zárta ki. Fényes kivétel volt e tekintetben a Carolina, mely jogot adott a terheltnek, hogy már az előkészitő eljárás alatt védőt nevezzen vagy neveztessen. A nyomozó eljárás szelleméből következett azonban, hogy a gyakorlat éppen nem pártolta az intézményt s a XVIII. századbeli német codificatiók nagyon megszoritották az alaki védelmet.
Századunk törvényhozása lassankint engedett az inquisitorius elvnek merevségéből s ezzel az alaki védelemről is kedvezőbb felfogás kezdett érvényesülni, bár az első évtizedekben kelt törvények nagyobbára azt tartották, hogy a védelemnek rendszerint csak a főeljárásban, az ítéletet közvetlenül megelőzőleg van helye. A védő szerepe az előkészitő eljárás befejeztével és a hol vád alá helyezés létezett, ez után kezdődött, tartalmilag tehát a cselekmény büntetendőségének és a büntetés mértékének vitatására irányult (defensio ad avertendam vel minuendam poenam). Az előkészítő perszakban csupán fontosabb közbeszóló határozatok előtt engedték meg a védelmet, a melyek a terheltre a büntetés súlyával biró következményeket hárították (például pro avertenda tortura, incarceratione).
Ez volt egészben véve az 1848 előtti magyar per rendszere is. Az itélkező eljárás előtti védelem (defensio praeliminaris) teendőit a materialis védelem körébe és lényegileg a vizsgálóbiróra tartozónak tekintette. Az alaki védelemnek (def. meritoria) rendesen csak abban az időpontban adott helyet, mikor a vádlott alaki keresettel állott szemben: tehát az előkészítő eljárás befejezése után. Innen kezdve azután, mondhatni, korlátlan volt. A perbeszédek száma nem volt megállapítva, sőt az oltalom annyira ment, hogy régi jogunknak egy alaptétele szerint a büntető ítélet soha sem emelkedett jogerőre, azt mindig meg lehetett czáfolni, mert - úgymond Szlemenics - a büntető hatalom ártatlanokra nem terjed ki.
Az ujabb törvények soká nem tértek el attól a szabálytól, hogy a formalis védelem sajátképen való területe az ítélkező eljárás. A Code d’instr. crim. és az ezt követő törvényhozások nagyobb része még csak külön fejezetet sem szentelnek a védelemnek, világosan mutatván ezzel, hogy a védőt mellékszemélynek tekintik, kit a törvény csak túlzó óvatosságból szerepeltet. Az előkészítő eljárásra semmi befolyása nincs. A franczia törvényben a 294., 295., 302., 305., 311., 363. és 468. czikkek az egyedüliek, melyek a védelemről szólanak s mindannyian a vád alá helyezés utáni perszakot tartják szem előtt.
Hasonló rendelkezések találhatók a franczia mintára készült német particularis törvényekben és az 1850-iki ausztriaiban. Az 1843-iki magyar javaslat (249. s következő §) szintén csak a vizsgálat befejezése után rendelkezik a védelemről. Ha a most nevezett törvényekben és az 1843-iki magyar javaslatban előforduló azokat a rendelkezéseket, hogy bizonyos vizsgálati cselekményeknél (például házkutatásnál) a terhelt védője, vagy „képviselője” jelen lehet, védelemnek nem akarjuk venni, úgy egyedül az 1849. augusztus 22-én kelt braunscweigi (7. §) és az 1849. ápril 14-én kelt hessen-nassaui törvény (70. §) adnak helyet a védelemnek már a vizsgálat folyamában. A későbbi német törvények egy része egy-egy félénk lépéssel tovább ment, de a praeliminaris védelem feltétlen megengedéséhez, egész a legujabb birodalmi törvényhozásig, nem jutott el. Ugyanez áll az olasz bűnvádi eljárásról, mely éppen nem ismeri az előkészítő eljárás alatti formalis védelmet.
A javaslat e kérdés megoldásánál a leghaladottabb álláspontra helyezkedett és vádoló rendszere folytán erre kellett is helyezkednie. Első §-a szerint ugyanis bűnvádi eljárásnak csak vád alapján lévén helye s a terhelt az eljárás minden szakában váddal állván szemben: a védelmet már az előkészítő eljárásban is meg kellett engedni. Azért rendeli az 53. §, hogy a terhelt az eljárás egész folyamában és már a nyomozás alatt is használhat védőt.
Ehhez hasonló korlátlansággal csak az 1877-iki német birodalmi törvény (137. §) rendelkezik, mert az 1873-iki osztrák bűnvádi eljárás (45. §) már némi megszorításokat vett fel szabályába.
A javaslat az előkészítő eljárás alatt ugyan a legsúlyosabb bűntett esetében sem teszi kötelezővé a védelmet, de a megengedhetőség tekintetében a gyakorlatilag lehetséges határig ment. Az idézett § rendelkezésének helyes értelmezése ugyanis az, hogy a terhelt kivánságára mindig megengedendő a védő igénybevétele és hogy azt még a vagyontalanság sem akadályozza, mert ez esetben szegényvédelemnek van helye az ügyvédi rendtartás 50. §-a szerint.
Kiegésziti a javaslat 53. §-ának szabályát az 54. §, mely minden fontosabb birói cselekmény elrendelésénél kötelességévé teszi a hatóságnak, hogy a terheltet figyelmeztesse arra a jogára, hogy védőt szabadon választhat és felvilágosítsa a védő kirendelésének módozatairól és az ingyenes védelem eseteiről. De ismételve kell hangsúlyozni, hogy a terhelt ezeken az eseteken kívül és e figyelmeztetés nélkül is élhet az 53. §-ban megállapított jogával, nemcsak a birói, hanem a rendőri eljárás alatt is. A védő választásnak ily terjedelme mellett, a külföldi törvényhozások példájára mellőzhető volt a nyomozás és vizsgálat alatti kötelező védelem, melynek szüksége csak ritkán fog felmerülni s mely az esetek túlnyomó többségében, gyakorlati haszon nélkül, az eljárás késleltetésére vezetne.
A védő választására a javaslat 53. §-a szerint első sorban a terhelt van jogosítva, tekintet nélkül arra, hogy atyai hatalom, gyámság vagy gondnokság alatt áll-e vagy sem. Az atya, gyám vagy gondnok azonban hasonlókép bir védőválasztási joggal és pedig függetlenül gyermekétől, gyámoltjától vagy gondnokoltjától, mert a védelem szükségének megítélése ennek esetleg korlátolt belátására nem volt bizható.
Minthogy azonban több védőnek együttes működése az előkészítő eljárásban mind a védelemnek, mind magának az eljárásnak ártalmára lehet, azt a javaslat (53. § utolsó bekezdés) csak a főtárgyaláson engedi meg, a terhelt és törvényes képviselője védőválasztás iránti jogukat concurrálólag nem gyakorolhatják. Ha a terhelt már választott védőt, törvényes képviselője, addig, mig ez a védő működik, nem gyakorolhatja választó jogát; a terhelt pedig visszavonhatja a megbizást a törvényes képviselője részéről választott védőtől.
A javaslat a férjnek is megadja a jogot, hogy felesége részére védőt választhasson. E jog azonban nem esik a tutela mulierum, hanem a férj fentartói és oltalmazói kötelességeinek körébe, mert tisztán subsidiárius, azaz csak akkor gyakorolható, ha a nő maga nem választ védőt és azt sem jelenti ki, hogy védőt nem kíván.
A kötelező védelem a javaslat szerint (56. §) is a fennebb megjelölt fogalmi elemekkel bir. Lényege abból áll, hogy bizonyos esetekben a bűnvádi eljárás nem folytatható, ha abban védő nem vesz részt, továbbá, hogy e szabálynak megtartásáról a biróság köteles gondoskodni. A kötelező védelem ennélfogva csak subsidiarius, azaz szabad tért enged a védelmi intézkedésekre első sorban képes és hivatott terhelt elhatározásának és csak akkor kezd működni, ha a terhelt maga nem választ védőt (57. § utolsó bekezdés). Továbbá csak a tüzetesen meghatározott esetekben, rendszerint a főtárgyaláson van helye.
A főtárgyalás az eljárás súlypontja, eredményei döntő befolyással vannak az ítéletre. E perszak következményei tehát a vádlottra nézve súlyosak, sőt helyrehozhatatlanok lehetnek.
Ott érvényesíthető jogai már csak az eljárás szigorú alakszerűsége miatt is oly természetűek, hogy a szakember tanácsa sok esetben nem nélkülözhető. Ehhez járul, hogy a főtárgyaláson a vád rendszerint nem egyszerű indítványozás útján érvényesül, hanem többnyire kiváló szakképzettségű, az eljárás finomságaiban jártas, a szónoklásban gyakorlott vádló lép szembe a perbefogottal, kinél e tulajdonságokat nem lehet feltételezni. A vádnak és a védelemnek egyensúlya követeli tehát, hogy az állam lehetőleg a vádlottnak is biztosítsa ezeket a hasznokat és hogy a vád és védelem érdekei megközelítőleg egyenlő nyomatékkal legyenek képviselve. E szerint a főtárgyaláson mindenkép indokolva van a kötelező védelem oly értelemben, hogy a vádlott mellett védőnek kell közreműködni és hogy a biróság, ha a vádlott védőről még nem gondoskodott, a vádlott akarata ellenére is köteles védőt rendelni.
Csak az lehet a kérdés, vajjon a védelem a főtárgyalásra kerülő minden ügyben legyen-e kötelező, vagy csak bizonyos esetekben.
Gyakorlati okokból csak az utóbbi módozat lehetséges. Ha meggondoljuk, hogy minden ügyben, minden vádlott részére alig, vagy csak nagy időveszteséggel volna védő szerezhető; másrészt hogy az ítélet alá bocsátott pereknek legnagyobb része fölötte egyszerű; hogy a materialis védelem kötelessége ezekre amúgy is alkalmazást talál; hogy a védőválasztásnak nagy könnyűsége mellett alig lesz eset, hogy a valódi sérelmet szenvedő vagy gyanító fél nem élne e jogával: úgy minden aggodalom nélkül el lesz fogadható az az álláspont, hogy a szükséges védelemben részesülő ügyeket meg lehet, sőt meg kell válogatni.
A javaslat e kérdés megoldásánál egyrészt az eset következményeinek súlyosságából, másrészt a vádlott személyes viszonyaiból indult ki.
Az előbbi tekintet alig szorul indokolásra. Minél terhesebb következményei lehetnek az ítéletnek, annál nagyobb biztosítékokkal kell az eljárást körülvenni s annál gondosabban kell ügyelni arra is, hogy a védelmi eszközök lehetőleg kimerítve legyenek. Azért a törvényhozások egyhangú megállapodásának mondható az a tétel, hogy a legsúlyosabb büntetésekkel járó bűncselekményeknél a védelem kötelező.
A Code d’instr. crim. szerint (294. cz.) csak az esküdtbiróság elé tartozó ügyekben, tehát csak bűntetteknél kötelező a védelem; vétségek vagy kihágások eseteiben kötelező védelemnek helye nincs. E rendelkezés határozott visszalépés volt a franczia igazságszolgáltatásra nézve, mert a forradalmi törvényhozás elejtve a régi ordonance-ok kizáró rendszerét, egészen tág alapon szervezte volt a védelmet. Viszont ama hibába esett, hogy az ügyvédség rendi alakú intézményének eltörlésével, a biróság előtti ügyködést, és ezzel a bűnügyi védelmet is, mindenkinek megengedte, mi által a minősítés nélkül való, fegyelmi törvények alatt nem álló, üzérkedő elemek előtt nyitotta meg a jogi képviseletet. E korlátlanság oly visszaélésekre vezetett, melyek ellen a napoleoni törvényhozás, támogatva a császárnak ismert ügyvédellenes érzelmei által, az emlitett korlátozásban keresett oltalmat. E hiányos állapoton nem javított az 1851. január 22-én kelt törvény, mely meghagyja a correctionalis biróság elnökének, hogy a közváddal üldözött vagy letartóztatásban levő egyén kívánságára, ha szegénységét igazolja, hivatalból rendeljen védőt, mert e törvény e védelmet épp oly kevéssé teszi kötelezővé, mint maga a Code.
A század közepe táján alkotott törvények a franczia bűnvádi eljárásnak a védelemre vonatkozó rendelkezéseit is elfogadták. Az esküdtszék behozatala előtt a törvényhozások többnyire csak a megengedett védelem rendszerét ismerték. Azok, a melyek a kötelező védelem intézményét elfogadták (mint az 1845-ben kelt badeni 208. §, az 1853-iki osztrák 213. §) a bűncselekmény súlya szerint határozták azt meg. A jury meghonositásával azután az ügynek idetartozósága döntött a védelem kötelező volta tekintetében, a mi részben ismét összevágott a bűncselekmény súlyossságával. A most emlitett törvények közé tartoznak az 1848-ban kelt bajor (121. §), az 1849-iki porosz (16. §), az ugyanaz évből való württembergi (24. §), az 1850-ben kihirdetett hannoveri (73. §), és osztrák (247. §) büntető perrendtartások.
Az 1843-iki magyar javaslat minden törvényszéki ügyben kötelezővé tette a védelmet (280. §), mi a munkálat anyagi részének kettős felosztási rendszere mellett azt jelentette, hogy a mai törvényeink szerinti vétségek esetében is szükséges volt a védő rendelése. Az esküdtszéki alapon készült 1844-iki javaslat (293. §) már e szervezeti momentum felhasználásával rendelkezett, a jury elé tartozó ügyekben mondván ki kötelezőnek a védelmet.
Az érvényben levő olasz büntető eljárás a kötelező védelem tekintetében lényegesen eltér mintájától: a franczia törvénytől. Minden bűntett és minden vétség esetében a kötelezővé, kihágásoknál facultativvá teszi a védő közbenjárását, tekintet nélkül arra, hogy a per törvényszék vagy egyes biróság előtt van-e tárgyalva; sőt a felebbevitel stadiumában még kihágási ügyben is feljogositja az elnököt a védő kirendelésére, ha ezt a körülmények szerint czélszerűnek találja (274., 275. §-ok)
A mi végre a legujabb törvényhozásokat illeti, úgy az 1873-iki osztrák eljárás csak az esküdtbiróság elé tartozó ügyekben rendel kötelező védelmet (41. § 2. bek.), a nélkül, hogy ezenfelül még a bűncselekményeknek benső minőségét számba venné. A német birodalmi törvény pedig (140. §) kötelezővé teszi a védő kirendelését az esküdtbiróság és azokban az ügyekben, melyekben a Reichsgericht az elsőfokú biróság; törvényszéki ügyekben csak akkor, ha a vádlott siket vagy néma, vagy 16-ik életévét még be nem töltötte. Törvényszéki eljárásra tartozó bűntett esetén hivatalból rendelendő védő, ha a vádlott vagy törvényes képviselője indítványozzák; végre az eljáró forum minőségére való tekintet nélkül, ha a biróság a per körülményei szerint czélszerűnek látja (141. §).
Az ausztriai törvény rendelkezéséből látható, hogy az igen egyszerű, de korántsem eléggé tág alapra fekteti a kötelező védelem rendszerét. Kizárja ugyanis a középrendű bűncselekményeknek arra az egész sorozatára nézve, melyek esküdtbiróságok elé nem tartoznak, és ez annál kevésbbé helyeselhető, mert a nevezett ügyekben a felebbezés korlátozva van, a felebbviteli eljárás nem contradictorius és a felső ítélet az elsőbiróság ténymegállapításán és minősítésén alapszik. De szűk az osztrák törvény rendelkezése azért is, mert a vádlott személyes tulajdonságaira egyáltalán nincs tekintettel. Pedig ezek, mint a fennebbiekből látható, a kötelező védelem szempontjából épp oly fontosak, mint a bűncselekmények objectiv mozzanatai.
Ehhez képest kétségtelenül haladást mutatnak a német törvény rendelkezései, melyek mindezeket a tekinteteket méltatják. Igaz, hogy a fokozott biztosítékot részben az a körülmény szülte, hogy a német birodalmi büntető eljárás a törvényszéki itélet ellen kizárja a felebbezést, de a kötelező védelemnek a német törvényben foglalt kiterjesztése, mint személyes garantia, a perorvoslatok eltérő rendszere mellett is figyelmet érdemel.
A javaslat a kötelező védelemnek objectiv kellékeit a bűncselekmény súlyából merítette.
a) Az 56. § 1. pontja e tekintetben a büntetést vette irányadóul, azt rendelvén, hogy öt évnél súlyosabb szabadságvesztéssel büntethető cselekmény esetén a főtárgyalásra mindig védőt kell rendelni.
Tagadhatatlan, hogy ily időhatárok felállítása mindig precarius, de épp oly bizonyos, hogy gyakorlati szempontból nem nélkülözhető. A fentvázolt olasz rendszer nálunk kivihetetlennek mutatkozik, épp oly kevéssé lehetett annyira menni, mint az 1886-iki tervezet ment, mely szerint védő rendelendő mindazokban az esetekben, melyeknél a vád alapjául bűntett szolgál. Közepes mértékben kellett tehát megállapodni. Azért a bűncselekményeknek a kötelező védelem szempontjából való osztályozásánál a bűntettekre megállapított súlyosabb (öt évi államfogházat, börtönt, fegyházat meghaladó) büntetési tételt vette a javaslat a rendszer alapjául, úgy, hogy az e mértéket elérő büntetés lehetősége teszi kötelezővé a védelmet. E mérték nem lesz túlságosan magasnak tekinthető, ha figyelembe veszszük a megengedett védelemnek majdnem korlátlan voltát és ha méltányoljuk a § következő pontjának azt a szabályát, hogy bűntett esetén, ha a vádlott kívánja, tekintet nélkül a szegényjogra, mindig hivatalból kell védőt rendelni.
b) Az 56. § 2. pontja, melyről az imént már szó volt, sajátképen nem egyéb, mint a facultativ védelem kibővítése, melyet a bűntettnek súlyos erkölcsi és anyagi következményei igazolnak. Mindazáltal e §-ba volt felveendő, mert az eset kétségtelenül közelebb áll a kötelező védelemhez, mint a megengedetthez. A német törvény (140. § 2. p.) szintén a kötelező categoriába sorozza.
c) Az 56. § 3. pontja a német törvényből van átvéve és abban leli indokolását, hogy a 16 éven aluliak, valamint a siketnémák, ritkán képesek védelmöket kellőleg előkészíteni és kifejteni.
Az előrehaladott kort a javaslat nem sorolta a kötelező védelem okai közé, mert nem mindig gyakorol befolyást a szellemi tehetségekre, és ha gyakorol is, ennek kezdete és mértéke egyénileg nagyon változó.
d) A megelőző pontok nem merítik ki az eseteket, melyekben a vádlott védő nélkül nem hagyható. Az idegesség, feledékenység, tompaelméjűség, elaggottság vagy más, a vádlott észbeli tehetségét korlátozó körülmények csak annyi igényt adnak neki a kötelező védelemre, mint a fiatal kor. Ezért engedi meg a javaslat 56. §-ának 4-ik pontja, hogy a biróság, ha czélszerűnek találja, mindig nevezhessen ki hivatalból védőt. Ez eset nincs a főtárgyalásra szorítva, hanem ez alapon a vizsgálat elrendelése után bármikor rendelhet a biróság védőt (57. § első bekezdés).
e) Az itt felsoroltakon kivül a javaslat még több esetben teszi kötelezővé a védelmet. Igy a mennyiben olyan tanu vagy szakértő kihallgatására, a ki a főtárgyaláson előreláthatólag nem jelenhet meg, a fogva levő terhelt nem választana megbizottat, részére hivatalból rendelendő védő (127. § második bekezdés). Egy másik esetről a 246. § intézkedik, olykép, hogy a megfigyelés végett a tébolydába szállitandó terhelt érdekében az „esetleg nyomban kirendelendő” védő meghallgatását irja elő.
Továbbá a 299. § rendeli, hogy a rendzavarás miatt kizárt védő helyett más alkalmazandó, mi azonban nem annyira a kötelező védelemnek, mint az eljáró védő kötelező helyettesítésének esete.
A 448. § szerint hivatalból rendelendő védő, ha a vádlott javára ujrafelvétel kérhető és ezt sem a vádlott, sem hozzátartozói nem kérik.
Analog intézkedést tartalmaznak a 472., 477. §-ok a távollevő ellen teljesítendő vizsgálat, illetőleg elkobzás iránti eljárás tekintetében. A 498. § szerint hasonlókép köteles a biróság gondoskodni, hogy a halálra ítélt részére a kegyelmi folyamodás szerkesztése végett védő működjék közre.
Az 518. § 2. bekezdése pedig rendeli, hogy büntetések összesítése esetében a súlyos büntetéssel terhelt vagy fogva levő elítélt részére védőt kell rendelni.
Mindez esetekben rendszerint előre nem látható körülmények veszélyeztetik a terheltnek igen fontos érdekeit, melyeket az utóbbi nem képes azonnal, vagy elég hatályosan megvédeni. A biróságnak hivatalból való intézkedése tehát teljesen igazolt.
Végül felemlitendő még a kötelező védelem, melynek a javaslat XX. fejezete szerint a kir. ítélőtábla előtt tartott tárgyalásokon van helye s mely az idézett fejezet indokolásának egyik tárgya lesz.
f) A kötelező védelem eseteiben a védő kirendelésénél a javaslat az ügyvédi kamarák közreműködését veszi igénybe (58. §). Ezt első sorban az ügyvédi karnak autonomiája követeli, másrészt az ügyvédi kamara, ismerve tagjainak személyes viszonyait, leginkább képes a kirendelésnél a teher méltányos felosztását eszközölni. Oly esetekben azonban, ha a gyors érintkezés az ügyvédi kamarával nem lehetséges, mitől főleg akkor kell tartani, ha a biróságnak és az ügyvédi kamarának nem egy városban van a székhelye, továbbá akkor, ha a körülmények a védőnek haladéktalan közbeléptét teszik szükségessé, a védő közvetlen kirendelésére fel kellett a biróságot jogosítani. E jognak gyakorlását inkább administrativ természeténél fogva a javaslat a törvényszék elnökére (58. § 2-ik bekezdés, 285. § 5. bekezdés) bízza.
A kirendelés csak az illető biróság előtt való képviseletre kötelezi a védőt (57. § második bekezdés). Nem volna méltányos, ha az amúgy is kevés hasznot igérő, de gyakran fáradságos és felelősségteljes kötelező védelmet azzal még terhesebbé tennők, hogy a védő más biróságnál, esetleg felebbviteli biróságnál is köteles volna védettjét képviselni.
A javaslat kellő figyelemmel volt az ügyvédi kar jogos érdekeire, de mégis tartózkodnia kellett a túlzástól s nevezetesen attól, hogy a védő kirendelése a kirendeltnek beleegyezéséhez legyen kötve.
Rövidséggel járhat esetleg, ha a kirendelt védő működését azonnal, illetőleg a kitűzött időben meg nem kezdi, a kirendelés elfogadását tehát kötelezővé kellett tenni (59. §). Hogy e szabályt a kivételek meg ne döntsék, ki van mondva, mikép kivételnek csak fontos okokból van helye s ilyennek a más ügyekkel való elfoglaltság nem tekinthető.
Ha kétségtelenül fontos is a védelem működése terének megállapítása: az intézmény sikeres szervezése mégis csak azon fordul meg, hogy mily jogokkal van felruházva a védő.
A javaslat ide tartozó rendelkezéseire azonfölül, hogy a védelmet az eljárás fontos gyakran nélkülözhetlen elemének és a védőt nem egyszerű képviselőnek, hanem a jogszolgáltatás tényezőjének tekinti, még két szempont volt döntő befolyással: a védelem szabadsága és a váddal való egyenjogúsága. E kellékek minden eljárásban feltételei az igazságos jogszolgáltatásnak, de vádrendszerű bűnperben a szervezés sarkpontjai. Hogy a javaslat a materialis védelem tekintetében teljesen egyenlő bánásmódban részesíti a vádat és a védelmet, az már fennebb ki volt mutatva. Ugyanez elveket törekedett a javaslat megvalósítani az alaki védelem rendezésénél. Akár a támadás elleni védekezés, akár az önvédelem szempontjából fogjuk fel az intézményt: az czéljának csak akkor fog megfelelni, ha lehetőleg époly hatásos fegyverrel látjuk el, a milyen a vád kezében van. Sőt a terhelt érdekében még többet is kell tenni. A hol a per körülményei a teljes egyenlőséget kizárják, ott a döntés csak a védelem javára történhetik. A vád rendes képviselője, az államügyész jogi képzettségén, hivatalos tekintélyén és kiváló gyakorlottságán kívül oly anyagi hatalommal is rendelkezik, melyet a megtámadott ritkán tud ellensúlyozni. A vád tehát kétségtelen elsőbbségben van a védekezéssel szemben és e külömbséget lehetőleg ki kell egyenlíteni.
Azért rendeli a javaslat 55. §-a, hogy védő csak gyakorló ügyvéd, vagy egyetemi, illetőleg jogakadémiai jogtanár lehet. Ezzel a terhelt oly képviselőt nyer, ki tudományos képzettség tekintetében a vádlóval egy fokon áll, a jogi életet és a per szövevényeit teljesen ismeri, függetlenségével pedig minden feszély nélkül ellensúlyozhatja, sőt ellenőrizheti a királyi ügyésznek hivatalbeli tekintélyét. Az ügyvéd törvényes kötelessége a védelmet jogszerű eszközökkel teljesiteni (ügyvédi rendtartás 47. §), fegyelmi felelősségre pedig lehetővé teszi, hogy a védelemre a jogszolgáltatás veszélye nélkül ruháztassanak azok a jogok, melyeknek használata bizonyos hivatásos discretiót tételez fel s melyekre nézve más védő nem áll külön becsületbeli felügyelet alatt. Ez okok és az a körülmény, hogy Magyarországon tényleg elegendő számú hivatásos védő áll a törvénykezés rendelkezésére, eléggé igazolják azt, hogy a javaslat a védelem gyakorlását első sorban a bejegyzett ügyvédekre bízza. Ezzel azonban az ügyvédi rendtartás általános szabályain nem akart változtatni, nevezetesen sem a substitutiót, sem az ügyvédjelöltek ügyködését nem kívánta kizárni.
Mind az igazságszolgáltatás, mind a jogi szakoktatás érdekei nyerni fognak azzal, ha a jogtanárok, a mint azt a külföldi törvények is megengedik, nálunk is működhetni fognak védőkül.
Az alkotandó ügyvédi rendtartásba fog tartozni annak meghatározása, hogy a jogtanárok a védői tiszt gyakorlásában esetleg elkövetett fegyelmi vétségekre nézve, az ügyvédek fegyelmi biróságának lesznek alávetve. Ugyane törvényben volnának megállapitandók a jogtanár védőnek fegyelmi büntetései, melyek legsúlyosabbika a védői tiszt gyakorlásától való eltiltás lehet.
Idevágó rendelkezéseket mindazáltal a bűnvádi perrendtartást életbeléptető törvény is felvehet.
Ki kell még emelni, hogy az 55. § első bekezdése akkép értendő, hogy csak a magyar ügyvédi kamaráknál bejegyzett ügyvédek és a szorosabb értelemben vett Magyarországon felállitott egyetemek és jogakadémiák jogtanárai választhatók védőül.
Biróságaink előtt nem gyakorolhatják tehát a védői tisztet sem a horvát-szlavonországi, sem a külföldi ügyvédek és jogtanárok. Ezt a rendelkezést politikai és nyelvi okokon fölül az a körülmény is igazolja, hogy a hazai hivatásos védőknek elegendő nagy száma mellett nem képzelhető komoly ok, mely a külföldieknek e tisztre bocsátását indokolná.
Az 55. § első bekezdése a védő gyanánt eljáró ügyvédekre és jogtanárokra kiterjeszti a 48. § második bekezdésének azt a szabályát, hogy mind szóval, mind irásban az állam nyelvét kötelesek használni. E szabály mellett nemcsak a védői tisztnek közszolgálati jellege, hanem a közvetlenség szempontja, illetőleg az a tekintet is szól, hogy az eljáró biróságnak valamennyi tagja közvetlenül, tolmácsolás nélkül értse meg a védelem előterjesztéseit.
A 48. § rendelkezésére való utalást azért vette fel a javaslat az 55. § első bekezdésébe, mert minden kétséget ki akart zárni arra nézve, hogy ez a szabály csak a szakképzett védőkre, nevezetesen a bejegyzett ügyvédekre és a jogtanárokra vonatkozik és különösen nem terjed ki sem a megbizottakra (55. § második bekezdés), sem az 523. § harmadik és negyedik bekezdése értelmében a járásbirói eljárásban védő gyanánt közreműködhető laikus hozzátartozókra. Ezeknek védőül való közreműködhetését a terhelt érdeke annyira követeli, hogy az nem volt az államnyelvben való jártassághoz köthető.
Az 58. § második bekezdése szerint minden ügyvédi kamara külön védői névsort vezet és azt minden év elején a törvényszék elnökéhez teszi át.
E névsor vezetésének nem az a czélja, mint az osztrák bűnvádi prtás 39. §-a értelmében szerkesztendő védői lajstromnak, hogy tudniillik a terhelt csak az e lajstromba bejegyzettek közől választhatna. A javaslat éppen nem kívánja, hogy minden ügyvéd vagy jogtanár, a ki védő gyanánt kíván működni, e névsorba felvétesse magát. Ellenkezőleg, a lajstrom rendeltetése csak az, hogy az ügyvédek, a kik a hivatalból való védelem teljesítését vállalják magukra, a kik tehát azt kívánják, hogy a kötelező védelem eseteiben védőkül legyenek kirendelve, a felvétel kérésével előre kijelentsék készségöket a kirendelés elfogadására, a mi elejét veszi annak, hogy a kötelező védelem eseteiben gyakran előforduljon a kirendeléstől való felmentés kérése, a mi rendesen időhaladékkal jár.
A javaslat annak az álláspontjának, hogy a vádlóval egyenlő qualificatiójú védő álljon szemben, azzal is kifejezést kiván adni, hogy a védői tiszttől eltilt mindenkit, a kitől teljesen elfogulatlan és tárgyilagos működés nem várható.
A 61. § 1. pontja a védőül való kirendelésből kizárja a sértettet, továbbá a feleknek vagy a sértettnek legközelebbi hozzátartozóit, a 2. pont pedig azokat, kik az ügyben közhatósági functiót teljesítettek vagy a sértett képviselője gyanánt jártak el. Ezektől részben előre látható, hogy őket ellenséges indulat vagy nagyon is közel érdekeltség a védelem sikeres képviseletében akadályozni fogja, részben nem kivánatos, hogy védői működésök őket előző hivatalos tényeikkel collisióba hozza. Arra pedig éppen nem kötelezhetők, hogy akaratuk ellenére védői teendőket végezzenek.
Ha azonban a terhelt éppen a 61. § 1. vagy 2. pontjában felsorolt egyének valamelyikét óhajtaná védőül s ez hajlandó volna e tiszt ellátására, a javaslat nem tiltja el őt ettől, mert a 61. §-nak két első pontja csak relativ, nevezetesen csak a kirendelésre vonatkozó kizáró okokat tartalmaz.
Feltétlenül ki van ellenben zárva a védő gyanánt a főtárgyaláson való működésből az, a ki a főtárgyalásra tanukép van megidézve.
Ennek egyik oka az, hogy miután a 210. § első bekezdése értelmében a tanukihallgatás a főtárgyaláson is egyenkint történik és egyik tanu se lehet jelen a másiknak kihallgatásánál: a főtárgyalásra tanukép megidézett védőnek gyakran távoznia kellene a tárgyaló teremből s igy a főtárgyalás menetét, különösen a bizonyitás felvételét nem kisérhetné állandóan figyelemmel s nem végezhetné zavartalanul ama fontos teendőket, melyek éppen a terhelt érdekében reá várnak. A mellett a tanunak és a védőnek nagyon eltérő jogköre és igen külömböző viszonya a birósághoz, nem engedik meg, hogy egy személy mindkét minőségben szerepeljen.
A védelem hatályos működésének feltétele az, hogy a védő az eljárás minden szakában teljes tájékozást szerezhessen a tényállásról. A tényállás ismeretét biztosító teendők egy része természetesen biróságon kívül megy végbe s így nem szorul külön szabályozásra. Itt csak arról kell gondoskodni, hogy a védő hivatását akkor is sikerrel teljesíthesse, mikor e végből a hatósági ügykörön belül kell eljárnia. E czélt tartják szem előtt a javaslatnak 62. és 63. §-ai.
A 62. § első bekezdése mindenekelőtt világos kifejezést kíván adni annak az elvnek, hogy a védő az eljárásnak bármely szakában s különösen a nyomozás alatt is eljárhat.
E szabály ellen általánosságban alig képzelhető kifogás. Szükséges következménye az a javaslat 53. §-ának, mely szerint már az előkészítő eljárás alatt lehet védőt használni. A terhelt a nyomozás és a vizsgálat alatt is befolyást érvényesíthet az eljárásra, a mint ezt a javaslat VIII. és IX. fejezetei megállapítják, e joga sok esetben meddő maradna, ha azt szakképzett védő által nem gyakorolhatná. Viszont az ügyvéd a per érdekében, de törvénynél fogva is (ügyv. rendtartás 49. §) köteles magát fele által informáltatni.
A 62. § 2-4. bekezdései arról intézkednek, hogy az előzetes letartoztatásban vagy vizsgálati fogságban levő terhelt védőjével mennyiben és mily módozatok mellett érintkezhetik.
Ezek a javaslat szerint a bűnvádi pernek stadiumához képest eltérők.
Attól az időponttól fogva, midőn a vádló a vádiratot benyujtotta (254., 276. §) vagy az eljárás megszüntetését indíványozta, a védővel való érintkezés korlátlanul és feltétlenül szabad. Az eljárás ekkor már odáig jutott, hogy sikerének meghiusitásától nem kell tartani. A bizonyító anyag össze van gyüjtve, a tényállás annyira ki van deritve, hogy elegendő alap mutatkozott a vádló érdemleges indítványának megtételére: nem volna tehát sem méltányos, sem jogosult, hogy a személyes szabadságától amúgy is megfosztott terhelt védelmének szabad kifejtésétől is el volna zárva. Minthogy továbbá a terhelt a vádiratnak közlése alkalmával a megállapított bizonyítékokról és a vádnak minden adatáról értesül: czélja és értelme sem volna az érintkezés korlátozásának.
Nincs is olyan számbavehető bűnvádi perrendtartás, mely a fennebb jelzett időponton túl az érintkezés korlátozását rendelné el.
A pernek a vizsgálat befejezését megelőző szakában a 62. § második bekezdése szerint a védőnek a letartóztatott terhelttel való érintkezése rendszerint szintén szabad, vagyis nincs hatósági személy közbenjötte vagy ellenőrzése által korlátozva. Ez álláspontot igazolja, hogy a védelem csak akkor lehet egészen hatályos, ha a terhelt minden irányban teljes felvilágosítást nyerhet védőjétől, a védő pedig minden részletre nézve informáltathatja magát a terhelt által.
Mindazáltal e jogokkal szemben az eljárás czélja is biztosítékot igényel. A javaslat szerint az előkészítő eljárás még inter partes sem lévén nyilvános, az érintkezést e perszakban nem lehetett korlátlanul megengedni. Korlátozásul szolgál a hatósági személy által gyakorlandó felügyelet a szóbeli érintkezésnél és az irott közlések ellenőrzése. De nem felelne meg e § czélzatának az olyan magyarázat, hogy a felügyelet a védekezés megszorítása és az eljárásra vonatkozó minden kérdés megbeszélésének kizárása végett szükséges. Csak azt kell megakadályozni, hogy a nyomozás és a vizsgálat titkait ez uton el ne árulják és sem a terhelt, sem általa mások az eljárás meghiusitására értesitést, illetőleg utasítást ne kapjanak.
A terheltnek és a védőnek már a nyomozás vagy a vizsgálat alatt való korlátlan érintkezése, valamint olyan törvényhozási intézkedés, mely az ügy iratainak korlát nélkül való megtekintését engedné meg: számos esetben az eljárás czéljának meghiusitására vezetne s így magával a bűnvádi per rendeltetésével állna ellentétben.
A modern bűnper, meg nem elégedve az eljárás functiói megosztásának keresztülvitelével, be nem érve azzal, hogy az eljárás külömböző organumainak külömböző jogkört jelöl ki, biztosítékokat teremt az eljárás folyamán elkövethető helytelenségek és visszaélések ellen.
Az anyagi igazság elérésének biztosítéka a kir. ügyészség vádmonopoliumával szemben: a szigorú felügyelet, a felelősség behozása s a folyamodás jogának megadása a kir. ügyészség tagjaival szemben, valamint a pótmagánvád intézménye. A biróságok eljárásával szemben biztosíték az eljárásnak egész szerkezete és különösen a pótmagánvád intézménye.
Nemcsak a következetességgel ellenkeznék, hanem egyenesen tarthatatlan visszásságokra vezetne, ha a bűnvádi perrendtartás éppen csak a terheltekkel szemben és egyes védők részéről esetleg elkövethető túlkapások tekintetében nem nyujtana semmi biztosítékot az anyagi igazság megóvására. Könnyen érthető, hogy a terhelt, kinek személyes szabadságáról, néha életéről is van szó, meg nem engedett eszközökkel is menekülni óhajt a bűnvádi eljárás alól. Nem lehet tehát kezébe adni az eljárás meghiúsításának lehetőségét. A tapasztalás tanusítja azt is, hogy egyes védők, megfeledkezve a magasztos hivatásról, mely őket az igazságszolgáltatás érdekei körül megilleti, visszaélnek jogkörükkel.
Nem lehet kiszolgáltatni a bűnvádi eljárás magasztos czélját a terhelt tetszésének vagy annak az esetlegnek, hogy olyan védő működik közre, a ki nem bir kellő kötelességérzettel.
Nemcsak mulasztás, de egyenesen bűn volna az igazságszolgáltatás iránt, ha a törvényhozásnak nem lenne elég bátorsága az esetleg elkövethető visszaélésekkel szemben határozottan és nyilt sisakkal fellépni.
Ezek tették szükségessé a 62. § harmadik bekezdésének azt a rendelkezését, hogy ha az eljárás meghiúsításának veszélye forog fenn, a védő csak hatósági személy közbenjötte vagy ellenőrzése mellett érintkezhetik a letartóztatott terhelttel.
Ez a rendelkezés átalánosságban megegyez a német birodalmi bűnvádi pertás 148. §-ával és sokkal szabadelvűbb, mint az osztrák törvény 45. §-a, mely a vádirat benyujtása előtt mindig csak hatósági személy ellenőrzése mellett engedi meg a védő és a terhelt érintkezését.
A jelen javaslattal egyező álláspontot foglalt el 1843. évi javaslatunk is, mely a védő és a letartóztatott terhelt érintkezésénél birói személynek jelenlétét csak akkor kívánta, „ha a bűnvizsgálatra káros befolyással leendő összebeszéléstől lehet tartani”. Valóban ez az egyedüli eset, melyben a szabad érintkezésnek korlátozása jogilag igazolható.
A javaslat álláspontja szerint is a szabály: a szabad érintkezés; a kivétel: a megszorító rendelkezés, mely utóbbi csak akkor érvényesülhet, ha arra szükség van. A korlátozásban, vagyis a hatósági személy közbenjárásában a védelem különös megnehezítése foglalva nincs, mert alig tehető fel, hogy a tisztviselő, ki a fogolylyal egyébként is rendelkezik, éppen a védő ottléte alatt fog hatalmával visszaélni, a terhelt netaláni elfogultságát pedig a védő tapintatos eljárással könnyen le fogja küzdeni.
A védelem előkészítésének, illetőleg a védő tájékozásának második eszköze az ügyiratok megtekintése. Ezt szabályozza a 63. § első bekezdése. A javaslat itt abból az elvből indul ki, hogy a terhelt és a védő számára rendszerint hozzáférhetőkké kell tenni az iratokat. A védőre nézve ez már csak azért is szükséges, mert a terheltek többségének műveltsége oly alacsony, hogy tőlük nem nyerhet kellő értesülést. De nem is tekintve ezt a körülményt, az iratok tanulmányozása szükséges a végből, hogy a védelmet már az előkészítő eljárás alatt sikerrel gyakorolni lehessen. Ha, miként jelenleg, a védő, a birói feljegyzések segedelme nélkül kénytelen jogait érvényesíteni, az ügyködés kellő tárgyismeret nélkül, úgyszólván vaktában történik, miből sem a törvénykezésnek, sem a félnek semmi haszna nincs, mert kétségtelen, hogy az ügyállás tüzetes ismerete sok alaptalan jogorvoslatnak veszi elejét. A franczia gyakorlatban teljesen czélvesztettnek bizonyult a Code d’instr. crim 217. czikkének az a rendelkezése, hogy a felek a vád alá helyezés előtt előterjesztést (mémoire) adhatnak be. A franczia Code ugyanis kizárván az előkészítő eljárás alatti védelmet és megtagadván az iratok megtekintését, ezzel a védekezés egyik főeszközétől fosztja meg a terheltet.
Világos azonban, hogy itt sem szabad lehetővé tenni az igazságszolgáltatás meghiusítását. Különösen nagy óvatosság szükséges magával a terhelttel szemben, kinek az iratoknak vagy egy részöknek, vagy a bennök foglalt valamely bizonyítéknak megsemmisítése nem egyszer érdekében fekszik s ki, ha a tényállásnak minden részletéről értesül, gyakran módot nyer az eljárás sikerének meghiusítására. De intézkedni kell arról a képzelhető esetről is, hogy az eljárás czéljai még a védővel szemben is szükségessé teszik a feljegyzéseknek vagy egy részöknek titokban tartását. Csak ez esetben, s így csak kivételesen teszik a javaslat az előkészítő perszak vezetőjének kötelességévé, hogy a szabálytól eltérjen és az iratoknak, vagy egy részöknek közlését megtagadja.
Az iratok titokban tartásának szüksége a vádirat, vagy a megszüntető indítvány beadása után a már fennebb említett okoknál fogva megszünik, azután tehát a megtekintés feltétlenül meg volt engedendő.
Az ausztriai törvény 45. §-a, a javaslat rendszerével ellenkezőleg, arra látszik utalni hogy az iratok titokban tartása a szabály. Megtekintésöket csak akkor engedi meg, ha ezt a vizsgálóbiró vagy a vádtanács „az eljárás czéljaival összeférőnek találja”. Ez az intézkedés elvileg alig egyeztethető össze a védelem szabadságával. Liberalisabb a német törvény, melynek 147. §-a azt rendeli, hogy a védő használhatja az iratoknak ama részeit, melyek a terhelt vallomását, a védő facultativ közbenjárása mellett történő birói cselekmények feljegyzését és a szakértői véleményeket tartalmazzák, az akták egyéb részeit pedig csak akkor tekintheti meg, „ha ez a vizsgálat czéljait nem veszélyezteti”.
A német törvény álláspontját a javaslat is elfogadandónak találta, mert okszerűleg oly eljárási cselekményekről felvett iratok megtekintése meg nem tagadható, melyeknél a terhelt vagy a védő jelen lehetett volna; mert továbbá a javaslat abból indult ki, hogy a védelem sikere érdekében mindig meg kell engedni azt, hogy a védő a terhelt vallomásáról hiteles értesülést szerezhessen.
A 63. § utolsó bekezdése, mely rendeli, hogy a személyes szabadságot érintő, valamint a perorvoslattal megtámadható határozatok a védővel közlendők, hasonlókép a védelem könnyítésére szolgál és azon a magától értetődő okon alapszik, hogy a per fontosabb mozzanatai minden körülmények között közlendők az eljárásnak törvényes ellenőrzőjével.
A védelmi szempontoknak minél alaposabb érvényesítése szükségessé teheti azt is, hogy a terhelt több egyént bizzon meg ügye gondozásával. Bonyodalmas ügyekben ez kétségtelen haszonnal járhat, de külömben sincs ok a terhelttől megtagadni e kedvezményt, ha megnyugtatására szolgál. A javaslat 53. §-ának utolsó bekezdése meg is engedi, azonban e jogot a főtárgyalásra szorítandónak tekinti azért, mert, mint már fennebb említve volt, több védőnek már az előkészítő eljárásban való alkalmazása a védelem egységét és az eljárás gyors menetét veszélyezteti; mert az előkészítő eljárás rendszerint nem egyhuzamban, hanem szakadozva megy végbe és nem contradictorius; továbbá mert az eljárás e szakában a biróságok tárgyalásai sokkal egyszerűbbek, semhogy több védőnek együttes szereplése indokoltnak mutatkoznék. Az ügymenet érdeke követeli annak elrendelését, hogy a perbeszédek száma szaporítva akkor se legyen, ha több védőnek együttes működése meg van is engedve.
A felhozott §-okon kívül a javaslat még számos más helyein is rendelkezik a védői tiszttel járó jogokról.
A vizsgálat alatt a 117. § szerint a terheltet megillető korlátlan indítványozási jog kétségtelenül a védő közvetítésével is gyakorolható és csak ekkor lesz élő valósággá. Ez oly befolyást biztosít a védelemnek, melynél fontosabb az egész eljárásában alig található. Módjában van az ügyet már az előkészítő alatt úgy irányozni, hogy védettje főeljárás nélkül szabadul.
A vizsgálat folyamán csak oly cselekményeknél nem lehet jelen a védő, melyekből a vádló is ki van zárva. Igen fontos vizsgálati cselekmények (birói szemle, házkutatás, lefoglalás, iratok átkutatása és a szakértők kihallgatása) csak akkor teljesíthetők a védő értesítése nélkül, ha ezt az eljárás czélja nem engedi meg, vagy ha a késedelem veszélylyel jár (126. §). Megidézendő a védő oly tanuk kihallgatásához is, kik a főtárgyaláson előreláthatólag nem fognak megjelenhetni (127. §). És minthogy a vizsgálatnak e cselekményeire vonatkozó szabályok a nyomozás alatt is követendők (96., 98. §), a védőnek e nagy hatásköre már ott is biztosítva van.
Még terjedelmesebb jogok állanak a védő rendelkezésére a főeljárás előkészítése alatt és a főtárgyaláson. Ezek tekintetében elég lesz az illető fejezetek indokolására utalni s kiemelni, hogy a 60. §, mely szerint a védő a védelem előkészítése czéljából halasztást kérhet, hasonlókép az eljárásnak most említett szakáról rendelkezik és csak általános elvi jelentősége miatt van a védelemről intézkedő V. fejezetbe helyezve.
A perorvoslatokra nézve a javaslat a védőt egyenjogúvá teszi a vádlottal (378. § negyedik bekezdés, 383. § II. b) pont; 269. §) s ily módon kívánja annak elejét venni, hogy a vádlott elfogultsága vagy elcsüggedtsége befolyást gyakoroljon a perorvoslat igénybevételére.
Mindezekhez járulnak még a védőnek ama jogai, melyek képviselői állásából erednek s azzal jelölhetők meg, hogy mindazt, mire a terhelt védelme czéljából joggal bir, védője által is eszközöltetheti, a mennyiben a javaslat nem követeli a személyes érvényesítést (mint a kihallgatáskor való védekezésnél).
A védőn kívül még a megbizottat is feljogosítja a javaslat a terhelt képviseletére (55. § második bekezdés). Ez azonban csak arra szorítkozik, hogy a megbizott egyes birói cselekményeknél, melyekre nézve a terhelt közbenjárása meg van engedve, ez utóbbi helyettesíthesse (126., 127., 181. §), továbbá, hogy a terhelt helyett hivatalos iratokat átvehessen (47. § utolsóelőtti bekezdés, 79. §, 435. § ötödik bekezdés). Feladatának egyszerűsége mellett éppen nem szükséges, hogy jogismeretekkel birjon. Megbizott e szerint mindenki lehet, kit a terhelt felhatalmaz s ki a közbenjárásra megfelelő képességgel bir. Az intézmény czélja az, hogy a terhelt távollétében, körülményeit ismerő egyén adja a netán szükséges felvilágosításokat, illetőleg, hogy hivatalos iratok kézbesítése könnyebben teljesíthető legyen. E czélok nem szükségesnek, sem czélszerűnek nem tüntetik fel, hogy a megbizottul alkalmazható egyének köre nagyon szűkre vonva legyen. Továbbá az sem kívánatos, hogy a megbizottól formaszerű meghatalmazás legyen követelve. A terhelt szóbeli nyilatkozata, hitelt érdemlő egyének bizonysága, sőt a megbizottnak állítását támogató valószinűségi okok is elegendők lesznek a megbizottként eljáró egyén igazolására.
A megbizottra nem terjed ki a 48. § második bekezdésének szabálya s így ő saját anyanyelvét használhatja (55. § első bekezdés).
(64-76. §)
Elutasíthatatlan perjogi feladat oly garantiákról gondoskodni, melyek a bűnvádi perben eljáró birói és más közhatósági személyek pártatlanságát és elfogulatlanságát lehetőleg biztosítják.
Nem elég tehát a birói vagy ügyészi szervezetről szóló törvényekben meghatározni azokat az általános kellékeket, melyek a birói (jegyzőkönyvvezetői) vagy ügyészi hivatal betöltéséhez szükségesek, hanem fokozására ama bizalomnak, melylyel az érdekletteknek a bűnvádi eljárásban közreműködő hatósági személyek iránt viseltetniök kell, emelésére a birói eljárás tekintélyének és biztositására a jó igazságszolgáltatásnak, feltétlenül szükséges intézkedni, hogy az a biró (ügyész, jegyzőkönyvvezető), kinek elfoglatlansága akár az ügyhöz, akár az ügyfelekhez való bizonyos viszonynál fogva veszélyeztetve van, abban az ügyben ne gyakorolja hivatalát.
E követelményeknek nemcsak a modern törvényhozások hódolnak, hanem a mióta csak tiszta fogalommal birnak a birói eljárás pártatlanságához fűzött nagy érdekekről, mindig elismerték ama tételeknek igazságát, hogy valamely ügyben a „judex inhabilis” vagy a „judex suspectus” helyét pártatlan biráknak kell elfoglalniok. Inhabilisnek tartották mindig a birót saját ügyében. „Generali lege decernimus - mondja a római jogforrás (L. un. Cod III. 5.) - neminem sibi esse judicem, vel ius sibi dicere debere; in re enim propria iniquum admodum est, alicui licentiam tribuere sententiae.”
A „saját ügy” alatt természetesen nemcsak a biró személyes ügyét, hanem mindazokat az ügyeket értették, melyekben a terheltet, vagy a sértettet bizonyos közelebbi rokonság, sógorság, vagy egyéb oly személyes viszony fűzi a biróhoz, mely bizonyos érdekközösséget szül a biró és a fél között. Már a L. 10. D. II. 1. (de jurid.) kimondja: „Qui iurisdictioni praeest, neque sibi ius dicere debet, neque uxori vel liberis suis, neque libertis vel caeteris, quos secum habet.”
Az ujabb törvényhozások az inhabilitas okait lehetőleg taxative sorolják fel és nem elégszenek meg csupán a „sua causa” és fogalmához kötött viszonyok felsorolásával, hanem a bűnvádi eljárás szervezetének alapelveiből folyó perjogi következményeket is érvényesitik a kizáró okok meghatározásánál. Igy a perben működő feleknek a vádelv igényelte szerep-elkülönítése követeli, hogy az, a ki az eljárás tárgyát tevő ügyben mint vádló, védő, tanu, szakértő stb. közreműködött, kizárva legyen a bűnvádi ügy elintézéséből.
Továbbá a szóbeliség és közvetlenség követelményének: hogy a biró a főtárgyaláson nyert összbenyomás alapján ítélhessen fel, felel meg a modern törvényhozásoknak az az intézkedése, hogy a tárgyaló tanácsból az ügygyel már előbb foglalkozott vizsgálóbirót is kizárják.
Ugyancsak a fölülvizsgálat perjogi természete követeli azt is, hogy a per alsóbb fokú elintézésénél résztvett birák a pernek felsőbb fokú elbirálásából kizárandók. Ugy az 1873-iki osztrák (67-69. §), mint a német birodalmi perrendtartás (22-23. §), hogy csak a legkiválóbb alkotásokat emlitsük, eléggé igazolják, hogy a kizáró okok taxativ felsorolásánál nem szabad megállapodni a „sua causa” határán, hanem le kell vonni a perjogi alapelvek következményeit. Hogy a törvényben taxative meghatározható kizáró okok nem merítik ki azokat az eseteket, midőn a biró pártatlansága veszélyeztetve van, ez iránt soha sem volt kétség, mert az „exceptio iudicis suspecti”-t az „exceptio iudicis inhabilis” mellett mind a római, canoni és germanjogok, mind a későbbi törvényhozások is megengedték.
Az „exceptio iudicis suspecti” okául szolgálható körülmények taxativ felsorolásába azonban éppen kimeríthetlenségöknél fogva a tételes jogok nem bocsátkoztak. Ennélfogva szükségesnek tartották mindig bizonyos latitude-öt engedni a birónak ez okok tekintetében, mert külömben az emberileg lehető teljes elfogulatlanság érdeke nem volna biztosítva.
Hogy mily tág magyarázatot engednek az ujabb törvényhozások az elfogultság miatt érvényesíthető okoknak, mutatják az 1873-iki osztrák * és a német birodalmi perrendtartás * rendelkezései.
Az ujabb törvényhozások iránya tehát, mely egyébiránt jogtörténelmi alapon áll, az, hogy megkülömbözteti a kizárást és mellőzést. A kizáró okok taxative vannak felsorolva és a törvénynél fogva veendők figyelembe, tekintet nélkül arra, hogy valamely fél érvényesíti-e azokat vagy sem. Ellenben mellőzés oka, a kizáró okokon kivül, lehet mindaz, a mi alkalmas a biró elfogulatlansága iránt kétséget ébreszteni és a mi a birót csak akkor teszi inhabilissé, ha a mellőzés okául felhozott körülményt az ennek elbirálására hivatott hatóság alaposnak találta.
A continentalis jogoknak e kettős irányú megkülömböztetését az angol jog nem ismeri. Hasonlóan nincsenek az angol jogban részletesen felsorolva azok az okok sem, melyek a birót az eljárásra alkalmatlanná teszik. A birói elfogulatlanság oltalma egy általános tételben jut kifejezésre. „Ha a biró - így szól a tétel - valamely per eredménye által személyesen érdekelve van, hivatalát nem gyakorolja.” A felek ez ok miatt kérhetik a biró kizárását, de tartozik a biró hivatalból is gondoskodni arról, hogy ily ügyben el ne járjon. Mikor kelljen a per eredményét olyannak tekinteni, mely a biró pártatlanságát veszélyezteti, mindig az egyes eset körülményei szerint ítélendő meg. (A rokonságot nem mindig tekintik kizáró oknak. Igy Brooks-nak Earl Rivers elleni ügyében az eljárásra alkalmasnak volt kimondva ama biró, kinek nővére a vádlott neje volt, mert - úgymind az indokolás - „nem tehető fel a biróról az a hajlam, hogy valamely fél iránt kedvezést tanusítson”.)
A franczia „Code d’instruction criminelle”, eltekintve az esküdtek visszavetésére vonatkozó rendelkezésektől, melyek minden európai esküdtszéki eljárásnak mintájául szolgáltak, külömben nem rendelkezik a birák kizárásáról és mellőzéséről. A joggyakorlat azonban a hasonszerűségnél fogva a polgári perrendtartás (Code de procédure civile) 378. s következő czikkeit alkalmazza a „recusation” és „abstention” tekintetében.
Hazai jogunk a birói hivatás teljesítésére mindig szükséges kelléknek tekintette azt, hogy a biró az ügy által sem közvetve, sem közvetlenül ne legyen érdekelve. (Hk. előbeszéd 14., 1635:18., 1659:53., 1723:18. stb.)
Ilyen érdekeltség miatt kizárták a birót, ha maga volt a bűntett által sértett (Hk. I. 14., 1500:8.), ha a sértettel fel- vagy lemenő ágbeli, vagy negyedizigleni oldalrokonsági, vagy másodizigleni sógorsági, örökbefogadó és gyámságból eredő közelebbi viszonyban áll (1500:8.); ha az ügyben mint tanu vagy szakértő ki volt hallgatva, ha mint képviselő vagy közbenjáró, mint vádló vagy védő közreműködött (Hk. előbeszéd, 16. II., 22., 82.; 1471:14., 1868:LIV. tc. 56. §; 1872-iki javaslat 15. §).
Továbbá az 1613:23. tc. és az 1723:28. tc. kimondták, hogy ama biró, ki az ügyben alsófolyamodású biróságnál biráskodott, nem vehet részt az ügynek felebbviteli elintézésében.
A kizárás törvényes okain kívül még elfogultság okából is szorgalmazhatták a felek az érdekelt biró mellőzését.
Az 1843-iki javaslat szintén behatóan foglalkozott mind a biráskodási képtelenség (8. fejezet), a birói visszavetés (9. fejezet) kérdéseivel. E rendelkezések szerint képtelen a biráskodásra az, ki a vádlottal, vagy a sértettel házassági, eljegyzési, egyenes ágú, vagy harmadik ízig oldalágú rokonsági vagy sógorsági viszonyban áll, vagy maga volt megsértve. Az indokolt visszavetési jog gyakorlatát megengedte a javaslat a közvádlónak, a vádlottnak és a sértettnek, ha a biró vagy a jegyző a) vádlottal vagy sértettel oldalágon negyedik izű rokonságban vagy sógorságban van, b) valamelyikökkel személyes ellenségeskedésben áll, c) a vádlottnak, vagy sértettnek ügyvédje, vagy szolgálatában volt, d) a kérdéses ügy elítélésénél más biróságnál résztvett, e) mint tanu vagy műértő ki volt hallgatva vagy lesz kihallgatandó.
A javaslat kiterjeszkedett a közvádló kizáró okainak meghatározására is. E rendelkezések szerint nem járhat el a közvádló azokban az esetekben, melyekben a biró is képtelen a biráskodásra, továbbá, ha a közvádló a vádlottal oldalágon a negyedik fokú atyafiságban vagy sógorságban van, ha abban az ügyben mint tanu vagy műértő kihallgatva volt, vagy ki fog hallgattatni. A közvádló hivatalból tartozik gondoskodni arról, hogy az érdekeltség ez eseteiben el ne járjon, de ellenében is visszavetés joga nem gyakorolható. Mindazáltal, ha a fennebb előadott viszonyok valamelyikében álló közvádló az ügybe beavatkozik, a felek jelentésére a törvényszék más közvádlóra bizza a további eljárást és a közvádlót megfelelő kárpótlásban marasztalja el.
Körülményesen szabályozza a javaslat a visszavetés tárgyában követendő eljárást és helyettesítés módját (87-91. §).
Az 1844-iki javaslat e biráskodási képtelenség kérdésével a X. fejezetben foglalkozik, a közvádló kizárásának eseteiről a IV. fejezetben (34-36. §) rendelkezik, a vizsgálóbirák ellen gyakorolható visszavetési jogot a III. fejezetben (19-23. §) és végre azokat az eseteket, melyekben az ítélő birák vethetők vissza, a VII. fejezetben (77-80. §) tárgyalja és mivel lényegökben e rendelkezések nem térnek el az 1843-iki javaslat szabályaitól, közelebbi ismertetésök mellőzhető.
Az 1872-iki javaslat (15. §), az 1868:LIV. tc. 56. §-ának hatályát a bűnvádi eljárásra is kiterjesztette.
Ez eseteken fölül még kizáró oknak vette e javaslat azt az esetet, ha a biró biróvá kineveztetése előtt a fenforgó ügyben, mint a kir. ügyészség tagja működött. A kizáró okokat a javaslat a vizsgálóbirákra is kiterjesztette és végre kimondta, hogy az a biró, a ki valamely ügyben mint vizsgálóbiró járt el, nem vehet részt a törvényszéknek ugyanaz ügy fölötti tanácskozásában. A kir. ügyészség tagjainak kizárása eseteiről az 1871:XXXIII. tc. 11. §-a rendelkezik.
Az 1853-iki osztrák perrendtartás (52-59. §) mindennemű büntető eljárási cselekményből kizárja azt a birót és jegyzőkönyvvezetőt, ki maga a sértett, kihez a vádlottat vagy sértettet házassági kötelék csatolja, ki a vádlottal (védővel), sértettel (vádlóval), fel- vagy lemenő ágbeli, másodiziglen oldalágú rokonságban vagy sógorságban, örökbefogadó, nevelőszülei, gyámi, hitelezői vagy adósi viszonyban áll. Ki van zárva továbbá a biráskodásból vagy jegyzőkönyvvezetésből az, ki az ügyben, mint tanu vagy szakértő ki volt hallgatva, mint ügyész vagy védő működött; a végtárgyalásból és a felsőbb folyamodású biráskodásból az, ki az ügyben vizsgálóbiró volt, illetőleg, ki az ügyben valamely határozat hozásában az első biróságnál résztvett. Nem lehet továbbá a felebbviteli biróságnál előadó vagy elnök az, a ki a vizsgálóbiróval, vagy alsóbirósági előadóval a fennebb megjelölt rokonsági vagy sógorsági viszonyban van.
E kizáró okokon kívül mind a vádló, mind a vádlott és a sértett jogosítvák oly okok felhozására és bizonyítására, melyeknél fogva a biró vagy jegyzőkönyvvezető elfogulatlanságát kétségbe vonhatni.
E vázlatos utalás a külföldi és a hazai jogra eléggé mutatja, mily gonddal és lelkiismeretességgel igyekeznek a törvényhozások biztosítani az igazságszolgáltatás pártatlanságát. A legtöbb törvényhozás nemcsak feltétlen kizáró okokat jelöl meg, hanem tért nyit arra is, hogy a felek kifejezést adhassanak a biró pártatlansága iránt táplált legkülömbözőbb aggodalmaiknak is és megadja a módot arra, hogy ha a kifogás alapos, méltánylásra is találjon.
Hasonló iránynak hódol a jelen javaslat is. Mindenekelőtt abból az alapelvből indul ki, hogy nemcsak tüzetesen meghatározható és hivatalból figyelembe veendő kizáró okok, hanem az egyes birói személyekre vonatkozó oly egyéni körülmények is foroghatnak fenn, melyek az eljáró birói személy teljes elfogulatlanságát valóban kétségessé tehetik, de melyeket nem lehet tüzetes, előre meghatározott tételekbe foglalni.
Ezért a javaslat ama rendszerhez csatlakozott, mely külömbséget tesz a kizárás és a mellőzés között.
E két fogalom között a határvonal csak annyiban mosódik el, a mennyiben a kizáró okok egyuttal a mellőzés okai is, de ez éppen nem érinti a külömbségtétel lényegét vagyis azt, hogy a kizáró okokul nem szolgáló elfogultsági ok csak kifogásra, illetve az érdekelt felszólalására érvényesíthető és hogy ennek érvényesítése határidőhöz van kötve.
Második főelv, mit a javaslat követ, az, hogy a kizáró okokat nemcsak a birákra, hanem a jegyzőkönyvvezetőkre és a kir. ügyészség tagjaira is kiterjeszti. Eltekintve attól, hogy legtöbb perrendtartás hasonlóan rendelkezik, mindenesetre mind a jegyzőkönyvvezetés, mind a közvádló tevékenysége oly fontossággal birnak, hogy a kir. ügyészség tagjainak vagy a jegyzőkönyvvezetőnek a kizárás eseteiben való közreműködése nemcsak a pártatlanság érdekére lehet ártalmas, de az emberi természet ellen vétene az oly perrendtartás, mely megengedné, vagy éppen kötelességgé tenné, hogy a jegyző saját atyja, testvére, neje stb. bűnügyének mozzanatait vegye jegyzőkönyvbe, vagy az ügyész atyját, nejét stb. vádolja.
Arra nézve azonban, hogy a kizáró okokon kívül a felek más aggályossági kifogást is érvényesíthessenek, már külömbséget tesz a javaslat, egyrészről a birák és a jegyzőkönyvvezetők, másrészről a kir. ügyészség tagjai közt. Az elfogultsági kifogást a javaslat csak a birák és a jegyzőkönyvvezetők ellen engedi feltétlenül érvényesíteni. Ha alaposan vélelmezhető hogy a birót nem fogja teljes tárgyilagosság vezetni, akkor nem bir tisztjének leglényegesebb kellékével. A jegyzőkönyvvezető mellőzését pedig annak megfontolása indokolja, hogy a bűnvádi eljárásban felvett jegyzőkönyvek, különösen oly perrendtartás mellett, mely a ténykérdésben felebbezést ismer és megengedi, hogy a felebbviteli biróság iratok alapján is ítéletet hozhasson, igen nagy fontossággal birnak és nem szenved kétséget, hogy néha egy kifejezés, vagy egy fordulat egészen más szinben tüntetheti fel a tárgyalás képét, mint ez tényleg történt.
Teljesen indokolva van tehát megengedni a feleknek, hogy a kizáró okok alapján a kir. ügyészség tagjának mellőzését kérhessék. Mert ha a kir. ügyészség lényegében vádló fél is, mindazáltal, mivel nyomozást vezető közeg is, és mind a vád, mind a védelem érdekeit egyenlő figyelemben köteles részesiteni, a perjogi alapelvek megsértése nélkül alig járhatna el saját vagy hozzátartozóinak ügyében stb. Fölösleges volna ellenben a birói pártatlanság követelményét a terhelt érdekei szempontjából is teljesen kiterjeszteni a kir. ügyészség tagjaira, kik végre is csak indítványokat terjesztenek elő, és így az ügy érdemére sokkal kevesebb befolyást gyakorolnak, mintsem hogy igazolt volna megengedni a terheltnek elfogultsági kifogásokkal zsibbasztani, vagy éppen megakasztani a közvádló eljárását. Ügyészségi alaptörvényünk (1871:XXXIII. tc. 13. §-a) is kimondja, hogy a kizáró okokon kivül (11. §) ügyészségi tag ellen aggályossági kifogásnak nincs helye.
Nincs is ujabb perrendtartás, mely a terheltnek ily kifogást adna az ügyészség tagjai ellen. A német perrendtartás egyáltalában nem vonja a kir. ügyészséget a kizárás és mellőzésről szóló czím (I. könyv, 3. fejezet) rendelkezései alá; az osztrák perrendtartás csak kizárólag okokat állít fel, sőt a franczia perrend is, melyben pedig nagyon távol áll az ügyészség az ügyfél szerepkörétől, szintén nem enged „recusation”-t és hasonlóan rendelkezik az olasz perrendtartás is (748. §).
Ez okokból a terhelt javára a javaslat sem engedi meg a kir. ügyészség mellőzésének kérését, mert abból indul ki, hogy a kir. ügyészség eljárását a terhelt érdekében az elfogulatlan és tárgyilagos biróság ellensúlyozhatja. Minthogy azonban a terhelt javára elfogult közvádló a vád sérelmére követhet el olyan mulasztásokat, melyeket aztán nem lehet helyrehozni, a 74. § megengedi, hogy az elfogult közvádló mellőzését a sértett kérhesse.
A mi a kizáró okok megjelölését illeti, a javaslat 64-66. §-aiban nemcsak a jegyes, házassági, rokonsági, sógorsági, nevelőszülői, gyámi stb. viszonyon alapuló érdekeltségi esetek vannak felsorolva, hanem azok az esetek is ki vannak merítve, melyekben a kizárást a perjog alapelveinél fogva valamely előbbi perbeli közreműködés ténye vonja maga után.
Az elfogulatlanság érdeke annyira biztosítva van, hogy érvényesíthető minden ok, a mi alkalmas kétséget kelteni a biró teljes elfogulatlansága iránt.
A mellőzésre irányuló eljárás úgy van szabályozva, hogy mindig elfogulatlan és a hierarchia tekinteteinek megfelelő hatóság határozzon a mellőzés iránt előterjesztett kérelem tárgyában. Ily határozat soha sem hozható a nélkül, hogy a kifogásolt meg ne hallgattassék.
Lássuk most a részletes intézkedéseket:
A javaslat mindenekelőtt ama kizáró okokat sorolja fel, melyek a „proproa causa” fogalmi köréhez tartoznak. A 64. § 1. pontja tehát kizárja valamely bűnvádi ügy elintézésénél a birót (jegyzőkönyvvezetőt), kinek jogait bűncselekmény sértette, vagy veszélyeztette (13. §).
Az osztrák perrendtartásnak „Durch die strafbare That verletzt” és a német perrendtartásnak „wenn er selbst durch die strafbare Handlung verletzt ist” kitételeit is úgy magyarázták, hogy a bűncselekmény által közvetve szenvedett kár e fogalomkörbe nem vonható. Az ily közvetett kár lehet ok a mellőzésre, de kizáró okul nem szolgálhat. Itt tehát csakis oly sértés vagy károsítás értendő, mely a magánvádlói jog gyakorlására jogosít fel. E kizáró oknak felvétele, nem szorul bővebb indokolásra, mert saját ügyének senki sem lehet elfogulatlan birája.
A 64. § 2., 3. és 4. pontjában felsorolt kizáró okok a birónak az ügyben érdekeltekhez való közelebbi viszonyán alapulnak és a jegyesi és házassági viszony, a közel rokonság vagy sógorság, az örökbefogadó vagy nevelőszülői, a gyámi és gondnoki viszony valóban oly állapotok, melyekben a természet törvényeinél fogva és normalis körülmények között az érdekeltség érzete alig küzdhető le.
E szempontból egyenlő tekintet alá jön a birónak mind a vádlóhoz és a terhelthez, mind a sértetthez való viszonya és igen természetes, hogy e kizáró ok nem szünik meg akkor sem, ha mindkét irányban egyenlő rokonsági stb. viszony forog fenn.
A javaslat több tekintetben igyekezett e kizáró okokra vonatkozó törvényhozási intézkedéseket javítani. Sem az osztrák, sem a német perrendtartás pl. nem veszik kizáró oknak a jegyesi viszonyt. Méltán jegyzi meg a birálat, hogy a birót oly benső viszony csatolja menyasszonyához, mint gyámoltjához és így mindenesetre jogosult ama viszonyt is kizáró oknak venni. A jegyesi viszonyt 1843. évi javaslatunk is a biráskodási képtelenség okai közé sorozta. A házassági és sógorsági viszony nemcsak a házasság fennállása alatt, hanem akkor is kizáró ok, ha a házasság már nem áll fenn. Továbbá a gyámi és gondnoksági viszony is kizáró ok marad, bár a biró (jegyzőkönyvvezető) már nem gyámja vagy gondnoka a sértettnek, a vádlónak, vagy a terheltnek. E viszonyok oly benső kötelékeket létesítenek, melyek a viszony felbomlása után is rendszerint megtartják erejöket, vagy ha teljesen megszakadnak, könnyen idegenkedéssé és gyülöletté fajulnak. Mindkét eshetőség igazolja a javaslat intézkedését.
A német perrendtartás a nevelőszülői viszonyt sem tekinti kizáró oknak. Minthogy azonban ez az örökbefogadó viszony bensőségével egyenértékű, czélszerű ezt is kizáró oknak venni, mit az osztrák perrendtartás is tesz. A rokonság és a sógorság kizáró okának meghatározásánál irányadó volt az, is hogy csakis a közeli rokonokra vagy sógorokra legyen a kizárás kiterjesztve. Ez természetesen nem akadályozza azt, hogy a távolabb rokonság és sógorság foka mint a mellőzés oka legyen érvényesíthető.
A 64. § 3. és 4. pontjai esetében a birónak vagy jegyzőkönyvvezetőnek a kir. ügyészség tagjaival, valamint a terhelt és a sértett képviselőivel, különösen a védővel való ily közeli viszonya is kizáró ok, mert nem várható elfogulatlan itélkezés vagy eljárás olyan hivatalnoktól sem, a ki a nevezett személyekhez közel áll.
A 64. § 5. és 6. pontjában, továbbá a 65. és 66. §-okban foglalt kizáró okok az eljárás tárgyát képező ügyben való előző közreműködés tényén alapulnak.
A kizáró okul szolgáló ily közreműködés többirányú lehet.
Ha a biró vagy a jegyzőkönyvvezető előbb ügyészségi vagy védői teendőket teljesített az ügyben, ha a sértett képviselte, tehát mint fél szerepelt, mindenesetre a birói feladat betöltésével össze nem egyeztethető perbeli hivatást teljesített. Úgyszintén, ha a biró vagy a jegyzőkönyvvezető mint rendőri hatóság tagja vagy közege az ügyben nyomozó cselekményeket teljesített: ama nagy érdekeknél fogva, melyeket a modern perjog a hatalmi körök elkülönítésének elvéhez fűz, az ügy további folyamában nem járhat el. Az, hogy a biró vagy a jegyzőkönyvvezető csak egyes ügyészi, védői, vagy más képviseleti, illetőleg rendőri cselekményeket teljesített-e, vagy az egész tisztet töltötte-e be, a kizáró ok megállapításánál nem gyakorol befolyást.
Az, a ki az ügyben tanuságot tett, vagy szakértői hivatást teljesített, nem lehet alkalmas a birói vagy a jegyzőkönyvvezetői tiszt betöltésére, mert a további eljárás tárgyául szolgáló bizonyító anyaghoz saját tényével járult. Teljesen közömbös az, hogy a tanuvallomás, vagy a szakértői vélemény lényeges befolyást gyakorolt-e az ügy elintézésére, vagy teljesen jelentéktelen volt-e. A kizárás jogosultsága azon fordul meg, hogy egyáltalában ki volt-e hallgatva a biró vagy a jegyzőkönyvvezető, mint tanu, illetőleg közreműködött-e mint szakértő. Következéskép a biróra vagy jegyzőkönyvvezetőre, mint tanura vagy szakértőre való egyszerű hivatkozás magában véve soha sem kizáró ok, miről egyébiránt még alább is lesz szó. Nem szabad a közönséges tanuságtétellel, illetőleg szakértői közreműködéssel egy vonalba állítani ama felvilágosításokat, melyeket a biró vagy a jegyzőkönyvvezető a hivatali eljárás köréhez tartozó tényekről ad. Senki sem fogja pl. tanuságtételnek tekinteni, ha a biró valamely hivatkozott polgári per körülményeit, melynek előadója volt, a bűnvádi eljárás során felvilágosítja. Egyáltalában nem lehet nehéz a határvonalat itt helyesen eltalálni, ha a kivétel szorosan a biróság által hivatalosan ismert tények felvilágosítására szorítkozik.
Valamint a birónak vagy a jegyzőkönyvvezetőnek fél minőségében való közreműködése helyesen tétetett kizáró okká, éppúgy szükséges bizonyos esetekben, a perben előbb teljesített birói hivatással a későbbi birói feladat betöltését összeférhetetlennek kijelenteni, mert külömben a vádper alapkövetelményei meg volnának sértve. Ily követelmény első sorban az, hogy a biró hivatalnak a vádhatározat hozásánál és a főtárgyaláson való gyakorlásából, valamint a jegyzőkönyvvezetői teendők végzéséből ki legyen zárva az a hivatalnok, ki a perben akár a nyomozás, akár a vizsgálat szakában nyomozó vagy vizsgálati cselekményeket teljesített.
Ha a czél az, hogy a főtárgyaláson ítélő biróság lehetőleg a közvetlen összbenyomás alapján ítéljen: akkor valóban elsőrendű feladat, hogy az a hivatalnok, ki már az ügy nyomozásában és vizsgálatában eljárt, ne vegyen részt a vádhatározat hozásánál és ne lehessen a főtárgyaláson biró. Mind az osztrák, mind a német perrendtartások az összeférhetetlenséget e ponton csak ama biróra szorítják, a ki előzőleg mint vizsgálóbiró járt el. (Osztrák 6., 8. § Als Untersuchungsrichter thätig gewesen ist; német 23. § Der Untersuchungsrichter .... in welchen er die Voruntersuchung geführt hat.) Következéskép a „vizsgálóbiró” kifejezést technikai értelemben veszik és így az összeférhetetlenség nem terjed ki arra a biróra, a ki a vizsgálóbiró megkeresése következtében jár el, továbbá a vizsgálóbiróra és a járásbiróra, ha ezek a nyomozás alatt csak egyes vizsgálati cselekményeket teljesítettek. Mindez megérdemlett rosszalás tárgya, mert hisz a nyomozás alatt teljesített egyes eljárási cselekmény csak oly elfogulttá teheti a birót, illetőleg a rendőri hatóság tagját, mint ha formális vizsgálatot teljesít. A nyomozás alatt sem oly passiv közeg a biró az ügyész kezében, kinek rendelete szerint köteles eljárni, hanem önálló birói jogkört gyakorol, és bizonyára nem ritka az az eset, hogy a főtárgyaláson a nyomozás során teljesített egyes cselekményeken (birói szemle, házkutatás stb.) dől el az ügy. A ki a terheltet letartóztatta vagy olyan vallomásáról vett fel jegyzőkönyvet, melyet később visszavont, az nem lehet teljesen elfogulatlan.
Mindez okoknál fogva a javaslat a kizáró ok fogalmát e ponton szükségesnek tartotta kiterjeszteni és így az összeférhetlenség kérdése azon fordul meg, hogy nyomozó vagy vizsgálati cselekményt (tanukihallgatás, szakértői szemle, lefoglalás, házkutatás, személymotozás, a terhelt kihallgatása) teljesített-e az illető biró és ha akár megkeresés folytán, akár halaszthatatlan szükség esetén ilyent teljesített, ez mindig összeférhetetlenség oka.
Ma már nemcsak ama követelmény áll vitán kívül, hogy a vád alá helyező tanácsban résztvevő birák ki legyenek-e zárva az ügynek főtárgyaláson való elintézéséből, hanem annak az elvnek helyességét sem vonja senki kétségbe, hogy a felügyelő tanácsban résztvett birák se gyakoroljanak biráskodást a főtárgyaláson. Mind az egyik, mind a másik esetben bizonyos elfogultság befolyása alatt áll a biró és kétségtelenül a közvetlenség követelményének rovására történik, ha az ügygyel előbb foglalkozott és bizonyos irányban már álláspontot elfoglalt biró vesz részt az ítélethozásban.
A javaslat ennek daczára nemcsak azt nem meri javasolni, hogy a vádtanácsnak (mely a javaslat szerint egyuttal felügyelő tanács is) tagjai egyáltalában ki legyenek zárva a főtárgyaláson való biráskodásból, hanem még annak kötelező kimondását sem ajánlja, hogy az a biró, ki a vádirat ellen tett kifogás tárgyában hozott határozatnál birói minőségben közreműködött, föltétlenül ki legyen zárva a főtárgyaláson való biráskodásból.
Ez nem jogi, hanem tisztán csak opportunitási okból történik, mert ily rendszer a birói létszámnak oly szaporításával járna, melyet pénzügyi viszonyainkkal lelkiismeretesen leszámoló igazságügyi kormány nem hozhat javaslatba. Vagy pedig a polgári tanácsok tagjaiból kellene alakítani a vádtanácsot, mi ismét alig fokozná az eljárás alaposságát és egyöntetűségét. Még a belga javaslat is kénytelen ez opportunitási okból összeférhetőnek kimondani a főtárgyaláson való biráskodással a „Chambre du conseil”-ben való előzetes részvételt ott, hol a törvényszék nem áll több tanácsból. Hasonlóképen Ausztriában sem ok a birónak a főtárgyalásból való kizárására az, hogy a „Rathkammer”-nek volt tagja. Nagyobb erővel érvényesült azonban a tételes jogokban az az elv, hogy a vád alá helyezésben határozó birónak ne legyen szerepe az ítélethozásban. Anglia, Amerika, Francziaország, Belgium, Ausztria stb. példái mutatják, hogy mily hű gondjában áll a törvényhozásoknak, hogy más birák legyenek azok, kik a vádhatározatot hozzák és mások, kik az ítélethozásra hivatvák. Mégis még oly előrehaladott birodalom is, mint a német, kénytelen volt lemondani e kifogástalan perjogi elvnek kötelező érvényesítéséről és meg kellett opportunitási okokból elégedni azzal, hogy a vádhatározat hozásánál (Entscheidung über die Eröffnung des Hauptverfahrens) közreműködött birák közől csak kettőt engedjen a főtárgyaláson való biráskodásban résztvenni és feltétlenül csak a vád alá helyező tanács előadóját zárja ki. A birói létszámból származó nehézségek szempontjából mindenesetre könnyebben valósitható meg a szóban levő perjogi elv ott, hol a laikus elemet is bevonják a biráskodásba vagy a hol a főtörvényszékek határoznak a vád alá helyezés kérdésében, mint Francziaországban, Belgiumban, Ausztriában. Ellenben ott, hol az elsőfolyamodású törvényszék kebelében van vádtanács alakítva és mind a vád alá helyezés tárgyában, mind az ítélethozásnál kizárólag szakbirák működnek közre, az összeférhetetlenség szóban levő elvének kötelező kimondása kellő birói személyzet nélkül nagy bajjal járna. Hogy pedig miért helyesebb a kifogások fölötti határozathozásra illetékes tanácsot az elsőfokú és nem a felebbviteli biróság kebelében alakítani: arról bővebben van szó a XV. fejezet indokolásánál.
De ha kénytelen is a javaslat az összeférhetetlenség kérdéses elvének általános és kötelező megvalósításáról lemondani, azért mégis feltétlenül kizárja azt a birót, a ki az ügyet a vádtanács ülésén előadta és határozott utasítást tartalmaz arra nézve, hogy lehetőleg mellőzni kell a főtárgyaláson eljáró tanács egybeállításánál a többi birákat is, kik a vádirat ellen tett kifogás tárgyában hozott határozatnál birói minőségben működtek közre. Az utóbbi instructionalis szabálynak is meg lesz a maga jó eredménye, mert nem tehető fel, hogy akadjon magyar biróság, melynek kebelében gonddal és lelkiismeretességgel ne iparkodnának e nagy perjogi igazságot tartalmazó elv követelményének a lehetőséghez képest megfelelni. Tudni fogják, hogy a birói vádhatározat nagy elővélelem a bűnösség mellett és a birót, ki az elővélelemnek alkotója, emberi természetének megmásíthatatlan törvényei minden eskü és lelkiismeret daczára, kisebb-nagyobb mértékben elfogulttá tehetik. A bűnösséggel való gyanusítás terhe, melyet a biróság a vádhatározatban a vádlottra rótt, a birót az ítélethozásnál is kísérti és közelfekvő az a föltevés, hogy a főtárgyaláson a bűnösség mellett nyilvánuló némi adat inkább arra birja a birót, hogy magát igazolja, mintsem megczáfolja. Tudni fogják azt is, hogy a vádlott, ki már egyszer megjelent a biróság előtt és előadta a nyomozás vagy vizsgálat adataival szemben védelmét és ennek eredménye a vádhatározat lett: a bizalom halványabb érzetével járul ama birák elé, a kik már mintegy osztályosaivá lettek magának a vádnak.
Bizonyosra vehető tehát, hogy míg egyrészt a vádtanácsnak az a tagja, a ki rendszerint legelfogultabb az ügyben, egyáltalán nem fog a főtárgyaló tanácsban részt venni, másrészt az összeférhetetlenség elve csak ott nem fog feltétlenül és teljesen érvényesülni, hol az a birói létszám csekélysége miatt lehetetlen.
De nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az összeférhetetlenség ez elve kötelezővé tételének mellőzése sokkal kevesebb bajjal jár a javaslat facultativ vádhatározati rendszere mellett, mint a kötelező birói vádhatározat mellett, mert míg az utóbbi intézmény szükségessé teszi, hogy minden törvényszéki főtárgyalást birói vád alá helyezés előzzön meg, addig a javaslat XV. fejezetében megállapított rendszer mellett birói vádhatározatnak csak kifogás következtében lehet helye. És ha az ausztriai tapasztalatokat tekintjük, feltehető, hogy a kifogás joga a kir. ügyészség lelkiismeretes és ügybuzgó működése mellett nem lesz túlságos mértékben igénybe véve és kisebb számú tagokból álló törvényszéknél is az ügyek legnagyobb részében biztosítva lesz az összeférhetetlenség elve által elérni kívánt ama czél, hogy az ítélőbiróság menten álljon a vádhatározat befolyásától.
A javaslat 66. §-a kizárja a per felsőbb fokú elintézésénél azt a birót, a ki a per alsóbb fokú ellátásánál mint vizsgálóbiró, mint a vádtanács tagja, vagy mint ítélőbiró közreműködött.
A német perrendtartás az általános kizáró okokon kívül ama birót zárja ki a per felsőbb fokú elintézéséből, a ki a perorvoslattal megtámadott határozat hozásában résztvett (23. §), következőleg a felsőbb fokú birónak az alsóbb fokon teljesített más perbeli szereplése nem kizáró ok.
Az osztrák perrendtartás kizárja azt a felsőbb fokú birót, ki az ügyben mint vizsgálóbiró járt el és ki a perorvoslattal megtámadott határozat hozásában résztvett, és végre nem lehet előadó vagy elnök a felsőbb fokú biró oly ügyben, melyben oly egyén volt vizsgálóbiró vagy előadó, kivel a 67. §-ban meghatározott viszonyban áll.
A javaslat szerint, ha a per alsóbb fokú elintézésénél bármely nyomozó vagy vizsgálati cselekményt teljesített a biró vagy bármely határozásában vett részt: e körülmények kizáró okot állapítanak meg.
Tágabb körben érvényesíti tehát a javaslat a kizáró okot, mint az osztrák vagy a német perrendtartás, mert nemcsak az kizáró ok, ha technikai értelemben vett vizsgálatot vezetett a biró és nemcsak a perorvoslattal megtámadott, hanem bármely birói határozatban való részvétel is kizáró ok az ügynek felsőbb fokú ellátásánál. Ez következetesebb és az elfogulatlanság érdekének inkább megfelelő rendelkezés, mert az a körülmény, hogy a perorvoslat tárgyát tevő határozásban a biró nem vett részt, éppen nem zárja ki azt, hogy a perrel való előleges foglalkozás ne szüljön a biróban oly elfogultságot, mely a különben közreműködése nélkül keletkezett birói határozat fölülvizsgálatánál befolyással lehet.
A „felsőbb fokú elintézés” alatt nemcsak azt érti a javaslat, midőn az ügy felfolyamodás, felebbezés vagy semmiségi panasz következtében van fölülvizsgálva, hanem kiterjed minden, a vádtanács hatásköréhez tartozó eljárásra is, mert nem szorul indokolásra, hogy a vizsgálati cselekményeket teljesített biró saját tényének nem lehet fölülvizsgálója.
Minthogy a kizáró okok (64., 66. §, 65. § első és második bek.) hivatalból veendők figyelembe és a birót, illetőleg jegyzőkönyvvezetőt ipso iure alkalmatlanná teszik az eljárásra, kötelesek ezek, mihelyt valamely kizáró ok tudomásukra jut, hivatalbeli főnöküknek jelentést tenni, hogy ez a kellő helyettesítés iránt mennél előbb intézkedhessék.
A jegyzőkönyvvezető eleget tesz kötelességének, ha ama birónak jelenti be a kizáró okot, ki mellé rendelve van, és a biró, ha a tanács elnökénél teszi meg jelentését. Nem szükséges e tárgyban mindig formalis határozatot hozni, elég, ha a helyettesítés iránt intézkedés történik. A törvényszékek, kir. ítélőtáblák és a kir. Curia elnökei nem jelentik be a reájok nézve felmerült kizáró okot, de kötelesek helyettesítésökről rendelkezni.
Ma már csaknem egyhangú elismerésre talál az a tétel, hogy szakbirákkal szemben peremtorius visszavetésnek nincs helye, azaz: a félnek az elfogultság okául szolgáló körülményt tüzetesen meg kell jelölnie és valószinűvé tennie. Az ujabb törvényhozások közől csakis az 1843-iki württembergi perrendtartás (42. §) engedte meg, hogy a törvényszék tanácsának két birói tagja minden közelebbi ok megjelölése nélkül visszavethető legyen. A javaslat az általános felfogáshoz csatlakozik, midőn kimondja, hogy a mellőzés csak kizáró és tüzetesen megjelölt elfogultsági ok alapján kérhető. Elfogultsági kifogást a javaslat mind birákkal, mind jegyzőkönyvvezetőkkel szemben enged érvényesíteni. A jegyzőkönyvvezetőre nézve e mellőzés kérhetését azért kellett megengedni, mert működése, tekintettel a ténykérdésben való felebbezés megengedésére, döntő lehet a per sorsára.
A mellőzést vagy a kizáró okok valamelyike, vagy az illető biró, illetőleg jegyzőkönyvvezető elfogultsága alapján lehet kérni. A kizáró okokat már a megelőző czím alatt tárgyaltuk. Minthogy ez okok hivatalból figyelembe veendők, a logika követelménye, hogy azokat a felek is érvényesíthessék, ha az illető biró vagy jegyzőkönyvvezető elmulasztotta bejelentésöket.
Az elfogultság okai a perrendtartásban tüzetesen meg nem határozhatók. Mely okok vonhatók e fogalmi körbe: az a birói arbitriumra van bizva. A régibb jogban addig, mig a törvényes bizonyítás tanának hódoltak, az volt az irányadó elv, hogy azok a gyanuokok, melyek miatt a tanuságtételt nem lehetett teljes érvényűnek tartani, egyuttal az „officium judicis” betöltésére is alkalmatlanná tették a birót. Az elfogultság miatt felhozható mellőzési okok mindenesetre két osztályba sorozhatók. Az egyik osztályba tartoznak az „in abstracto” mellőzési okok, azaz olyanok, melyek tekintet nélkül a concret tényállásra minden biróval szemben az elfogultság védelmét szülhetik. Ilyen volna a kizáró okot meg nem állapító rokonsági viszony. A másik osztályba az in concreto mellőzési okok tartoznak, azaz olyanok, melyek az illető biró tényleg létező elfogultságára vonatkoznak. Ily utóbbi ok volna az ellenségeskedés, meghitt barátság, magánérdek stb. stb.
Az elfogultságra alapított mellőzési okok részletes felsorolása lehetetlen lévén, a javaslat csupán negative állít fel néhány szabályt (71. §). Ugyanis, ha valamely perben érdekelt egyén a biróságnak egyes tagjai, vagy valamely biróság tanácsa, vagy az egész biróság ellen a birói hivatás gyakorlatára vonatkozólag becsületsértést vagy rágalmazást követett el, vagy ugyanezek ellen bűnvádi vagy fegyelmi feljelentést tett: e körülmények az ezektől különálló perre vonatkozólag mellőzés okául nem hozhatók fel.
Szükséges e rendelkezés, mert mi sem volna könnyebb, mint alaptalan bűnvádi vagy fegyelmi feljelentésekkel vagy éppen becsületsértő kifejezések használatával vagy rágalmazást megállapító tények állításával elérni azt, hogy az ügy befejezése folytonos mellőzési eljárással késleltessék.
Hasonlóképen a mellőzés iránti kérelemmel való visszaélés megakadályozására szolgál az a rendelkezés is, hogy a biróra, mint tanura való hivatkozás mellőzés okául nem érvényesíthető, mihelyt a biró vagy jegyzőkönyvvezető kijelenti, hogy az ügyről nincs más tudomása, mint a mit kizáró ok által nem akadályozott hivatalos eljárása alkalmával szerzett. Magától értendő, hogy mihelyt a biró a tanukihallgatást tárgyazó körülményről oly hivatalos eljárása közben nyert tudomást, melyet tulajdonképen törvényes kizáró ok miatt teljesíteni nem volt volna szabad, akkor helye van a mellőzésnek, mert ekkor már nem felvilágosítást ad a biró, hanem tanuságot tesz oly tapasztalatról, melyet a törvény által meg nem engedett közreműködése folytán szerzett. Nehogy fennakadás legyen arra az esetre, midőn a biróság valamennyi tagjára, sőt az elnökre is, mint tanukra történik hivatkozás: megfelelő rendelkezést kellett felvenni a kihallgatásnak ki által leendő teljesítésére nézve. (72. §).
A mellőzést a javaslat szerint (68. §) a vádló, a terhelt és a magánfél kérhetik. A vádló alatt mind a kir. ügyészség, mind a magánvádlók értendők. A mellőzés iránti kérelem előterjesztésére jogosítottaknak e felsorolása nem azt jelenti, hogy bármely mellőzési ok miatt csak ezek volnának jogosítva fellépni. Bárki, tehát bármely sértett is, mindenesetre előterjesztést tehetnek valamely biró vagy jegyzőkönyvvezető által be nem jelentett kizáró ok tárgyában. Ha a kizáró ok hivatalból figyelembe veendő, úgy bárki hozza tudomására a biróságnak a kizáró okot: az figyelmen kivül nem hagyható. Mások azonban, mint a vádló, a terhelt és a magánfél folyamodási jog hiányában nem igényelhetik a javaslat 69. §-ában szabályozott eljárás megindítását és folyamodásuk nem korlátozza a kifogásolt biró működését (76. §). A szóban levő megszorítás tehát, főleg az elfogultság okai miatt előterjeszthető mellőzés iránti kérelemre vonatkozik és az teljesen indokolt is, hogy a feleken, tehát a közvetlenül érdekelteken kívül, másnak ne legyen joga arra, hogy a biró elfogulatlanságát a kizáró okok körén kívül álló más okok miatt kifogás tárgyává tegye.
Ugyancsak valamint hivatalból köteles minden biró és jegyzőkönyvvezető a reá nézve fenforgó kizáró okot hivatalbeli főnökénél bejelenteni; éppúgy meg kell engedni azt is (70. §), hogy a biró abban az esetben, midőn saját elfogulatlanságára nézve aggodalma van, a biróság főnökénél mellőzését kérhesse. Ily esetben azonban mindig tüzetesen meg kell jelölni az okot, a mi miatt aggodalma van a birónak és ha ez valóban alapos, csak akkor fogadja el az elnök, illetőleg járásbiró a mellőzést. Igen természetes, hogy mind a biróság főnöke, mind az egész birói tanács vagy biróság is kérheti a mellőzés tárgyában határozni hivatott hatóságnál mellőzését.
A mellőzés iránti eljárást a javaslat a 69. §-ban szabályozza.
A kérelmet akár irásban, akár szóval lehet előterjeszteni. Az előterjesztést ama birósághoz kell intézni, melynek tagja a mellőzni kért biró, vagy jegyzőkönyvvezető. Magától értendő, hogy a mellőzés iránti kérelemnek nem közvetlenül a birósághoz való benyujtása nem ok a visszautasitásra. Különösen az elnökök, a tanácselnökök, a járásbiróságok vagy kir. ügyészségek is kötelesek a féllel a jegyzőkönyvet felvenni és azt illetékes helyre juttatni. Kizáró ok miatt a per bármely szakában lehet a mellőzést kérni, de a mellőzés iránt elfogultság alapján előterjeszthető kérelemnek határt szabni szükséges, mert külömben a vádló és a terhelt önkényétől függne, hogy a tárgyalás közben vagy éppen befejeztével álljon elő elfogultság miatti kifogással és ennek alapján esetleg az egész eddigi eljárás hatályát veszthetné. Ily visszásságok megelőzése czéljából minden perrendtartás időhatárt szab a mellőzés iránt elfogultság miatt előterjeszthető kérelemnek. A javaslat az elsőfokú főtárgyalás, illetőleg a felsőfokú biróság tárgyalásának megkezdését jelenti ki amaz időpontul, melyen túl a mellőzés elfogultság alapján már nem kérhető. Mihelyt tehát az elnök a főtárgyalást megnyitottnak jelentette ki, vagy a felsőbb biróság előtt tartott bármely tárgyalásnál az ügy előadása kezdetét vette, az elfogultság miatti kifogásnak a tanács birói tagjai ellen többé nincs helye. Elég idejök és alkalmuk van a feleknek előzőleg meggyőződni arról, kik lesznek biráik. Rendszerint állandó büntetőtanácsok vannak alakítva, vagy ha nem is lehetne az állandó tanácsok intézményét mindenütt megvalósítani, a felek kérelmére a birák nevei mindig közölve lesznek velök és igy esetleges okaikat még kellő időben érvényesíthetik. A jelzett időhatár után az a kifogás, hogy a fél az elfogultságra mutató tényről csak a főtárgyalás megnyitása után nyert tudomást, már nem jöhet figyelembe (68. § második bekezdés).
A javaslat nem engedi meg, hogy a felek egyoldalú kérelmére valamely birót vagy jegyzőkönyvvezetőt mellőzzenek, hanem mindig követeli, hogy a mellőzni kértet nyilatkozatra szólítsák fel. Nehogy formalis bizonyító eljárás előzze meg a mellőzés iránti kérelem tárgyában hozandó határozatot, a javaslat szükségesnek tartotta kimondani, hogy bizonyító eljárásba nem szabad bocsátkozni, következőleg elég akár egyik, akár a másik irányban a puszta valószinűvé tétel.
A mellőzés iránti kérelem tárgyában határozó forum kijelölésénél mind a czélszerűség, mind a birói hierarchicus szervezet tekintetei voltak irányadók. A javaslat követi a német perrendtartást, mely mindig a biróságra bizza a mellőzés iránti kérelem tárgyában a határozást (27. §).
A javaslatban előirt szabályok szerint a törvényszék, a kir. ítélő tábla és a kir. curia biráinak, továbbá a most nevezett biróságoknál alkalmazott jegyzőkönyvvezetőknek mellőzése tárgyában az illető törvényszék, kir. ítélő tábla, illetőleg a kir. curia határoz. A járásbirák, albirák és más járásbirósági hivatalnokok mellőzése tárgyában mindig az a törvényszék határoz, melynek területén a járásbiróság van. Téves felfogás mellőzése czéljából tán nem felesleges kiemelni, hogy ha a mellőzés iránti kérelmet mind a járásbiró, mind az albiró, illetve a járásbiróságnál alkalmazott jegyzőkönyvvezető alaposnak találják, nem szükséges a törvényszékhez felterjesztést tenni, hanem a járásbiró is intézkedhetik. Megtagadni azonban nincs joga a járásbirónak a mellőzés kérelmét, sem nem rendelheti el oly birósági tagnak mellőzését, ki törvényszéki határozatot kér a kérelem tárgyában.
Magától értendő, hogy a biróság nem mint testület teljes ülésben, hanem olyan tanácsban jár el, mint egyébként bűnügyekben; nevezetesen: a törvényszék hármas, a kir. ítélő tábla ötös, a kir, curia hetes tanácsban.
Ha a törvényszék elnökének a törvényszék valamely egész tanácsának vagy a törvényszék tagjai többségének (például hét biró közől négynek) mellőzéséről van szó: a határozat joga a kir. itélő táblát, mint közvetlen fölöttes biróságot illeti. A mennyiben az ily mellőzés iránti kérelmet nem közvetlenül a kir. ítélő táblánál, hanem, - a mi czélszerűbb is, - a törvényszék elnökénél vagy a törvényszéknél adták be, a törvényszék elnöke az eljárás gyorsasága érdekében gondoskodni fog arról, hogy a szükséges nyilatkozatok mellékelve legyenek a kérelemhez, nehogy a kir. ítélő tábla kénytelen legyen a kérelmet nyilatkozattétel végett visszaküldeni. A kir. curiánál, tekintettel arra, hogy ez a legfőbb biróság, szükséges volt azokban az esetekben, melyek egy curiai tanács hatáskörén kívül esnek, a kir, curiának büntetőtanácsai birói tagjaiból alakított teljes ülését ruházni fel a határozat jogával.
Az egész törvényszék vagy kir. ítélő tála mellőzése iránt előterjesztett kérelemről nem kellett rendelkezni, mert ez a biróküldés esetét állapítja meg (29. §).
Egyrészről ama bizalomnál fogva, melylyel a mellőzés iránti kérelem tárgyában illetékességgel felruházott biróságok és felsőbb biróságok iránt a felek viseltethetnek, másrészről ama körülmény folytán, hogy a mellőzés iránti kérelem megtagadása miatt az ítélethozás után a felebbezésben, illetőleg semmiségi panaszban orvoslás kereshető, a javaslat úgy, mint az osztrák perrendtartás (74. §) is, a külön felfolyamodás megengedését nem találta gyakorlati okokkal igazoltnak (69. § utolsóelőtti bekezdés).
Hogy a kir. ügyészség tagjaival szemben miért szükséges kizáró okokat felállítani és hogy ezeken kívül a terhelt részéről egyéb aggályossági kifogás ellenök miért nem érvényesíthető, már fennebb elő volt adva. A kir. ügyészség tagjaira (koronaügyész, főügyész és ezek helyettesei, kir. ügyész, alügyészek, ügyészségi megbizottak) vonatkozó kizáró okok tekintetében a 73. § mindenekelőtt egyszerűen utal a 64. § 1., 2., 3., 4., 6. pontjaira. Egyazon okokat, a melyek miatt az éppen most idézett szakaszokban előadott viszonyok valamely concret ügyben a birót és a jegyzőkönyvvezetőt hivataluk gyakorlatából kizárják, vette a javaslat döntőknek a kir. ügyészség tagjai irányában felállított kizárási esetek megállapításánál. Ha a kir. ügyészség szereplése a javaslat szerint nem egyszerű ügyféltevékenység, hanem teljes pártatlanságot igénylő közhatósági hivatás: akkor jogos és méltányos, hogy az ügyészség tagja a saját és a hozzá közel állók ügyében (64. § 1-4. p.) el ne járhasson. A 64. § 3. és 4. pontjaiban meghatározott viszonyokat ki kellett terjeszteni a terhelt védőjére is, nehogy a közvádlói tevékenységet a védőhöz való közel rokonsága stb. elfogulttá tegye, vagy ennek feltevésére adhasson okot.
Az ügyészségi tagok kizáró eseteinek meghatározásánál nemcsak a „sua causa” és az ennek kiegészítéséül tekintendő közeli rokonsági stb. viszonyok veendők figyelembe, hanem szükséges, hogy kizáró ok legyen a kir. ügyészség tagjának a perben teljesített oly megelőző szereplése, mely az ügyészi feladat elfogulatlan betöltésével össze nem egyeztethető. Nem szorul bővebb fejtegetésre, hogy azt, a ki a perben már birói vagy védői hivatást töltött be, a sértettet képviselte, mint tanu vagy szakértő a bizonyító anyag fejlesztéséhez a saját tevékenységével járult, oly szálak csatolják az ügyhöz, melyek az ügyészi feladat elfogulatlan betöltésénél legalább is feszélyezők.
Mindezeket a kizáró okokat már az 1871:XXXIII. törvénycikk 11. §-a felsorolja. A javaslat a kizáró okok felállításánál figyelmen kívül hagyta az 1871:XXXIII. törvénycikk 10. §-ában foglalt rendelkezést: „A ki a törvényszék valamely tagjával fel- vagy lemenő ágban rokon, vagy azzal harmadiziglen oldalrokonságban, vagy másodiziglen sógorságban áll: azon törvényszéknél kir. ügyészi teendőket nem teljesíthet”. E rendelkezés, mint szorosan az ügyészi szervezet köréhez tartozó, nem sorolható a kizáró okok közé. A kizáró okok lényege az, hogy mindig csak bizonyos bűnügygyel szemben teszik a birót vagy ügyészségi tagot alkalmatlanná az eljárásra. Az 1871:XXXIII. törvénycikk 10. §-a pedig általában, tekintet nélkül egyes bűnügyekre, állapítja meg azokat a viszonyokat, melyek között az ügyészi teendőt valamely törvényszéknél nem teljesíthet. A javaslat tehát a kizáró okok helyes értelmének felel meg, midőn úgy az ügyészség tagjainak kizárásánál már említett, mint a biróság tagjainak kizárásánál az 1869:IV. tc. 16. §-ának második bekezdésében megjelölt viszonyokat nem tartja a kizáró okok közé illeszthetőknek. Az együtt alkalmazást kizáró eme viszonyok tárgyában a birói és ügyészi szervezet módosításáról szóló 1891. évi XVII. törvénycikk 41-43. §-ai rendelkeznek.
A 75. § egyrészről meghatározza azt az eljárást, melyet az ügyészségi tagnak követni kell, midőn az ellene fenforgó kizáró oknak maga jő tudomására, másrészről e szakasz a felek által kérhető mellőzésre vonatkozó eljárást szabályozza.
A javaslat hűen ahhoz az elvhez, hogy a kir. ügyészségnek függetlensége a birósággal szemben épségben maradjon, a biróságnak az ügyészségi tagok kizárására és mellőzésére nem ad semmi befolyást. Következéskép a biróságnak nincs joga vizsgálni, hogy a kir. ügyészség eljáró tagja ellen forog-e fenn kizáró ok vagy nem. Maga a kir. ügyészség lévén felelős azért, hogy tagjai a kizárás eseteiben az eljárástól tartózkodjanak, az ügyészségi szervezet keretén belül kellett megoldani a kizárási és mellőzési eljárást is.
A kir. ügyészek, a főügyészek és a koronaügyész, mihelyt tudomást nyernek valamely kizáró okról, azonnal a kir. ügyészség más tagjára bizzák az eljárást és arról a kir. ügyészek a főügyésznek, és koronaügyész az igazságügyi miniszterhez tartoznak jelentést tenni. Az ügyészségi megbizottak, a kir. alügyészek, a fő- vagy koronaügyész helyettesei közvetlen főnöküket értesítik, ki, ha alaposnak találja az előterjesztést, azonnal intézkedik, hogy az ügyészség más tagja folytassa az eljárást. Minthogy megtörténhetik, hogy az ügyészség valamely tagja a kizáró ok fenforgása daczára eljár: jogában áll a terheltnek, esetleg másnak, a hivatali főnöknél az eljáró ügyészségi tag mellőzését kérni. Ezenkivül a sértett a kir. ügyészség tagjának mellőzését elfogultság alapján is kérheti (74. §). E kérelmek esetében, a mellőzni kért ügyészségi tag meghallgatása nélkül nem hozható határozat. A közvetlen hivatali főnök, tehát a kir. ügyész az ügyészségi megbizottnak és a kir. alügyésznek, a főügyész a főügyészi helyettesnek és kir. ügyésznek, a koronaügyész a koronaügyészi helyettesnek és az igazságügyi miniszter a főügyésznek és a koronaügyésznek mellőzésére vonatkozó kérelem tárgyában végérvényesen határoz.
E szakasz egybefoglalólag intézkedik arról, hogy a mellőzés iránti kérelem előterjesztésének minő befolyása van a birák, a jegyzőkönyvvezetők és a kir. ügyészség tagjainak további tevékenységére.
A javaslat általában annyit mond, hogy a mellőzés iránti kérelem előterjesztése nem akadályozza a mellőzni kért birót, jegyzőkönyvvezetőt vagy ügyészt a halaszthatatlan teendők teljesítésében. Szükséges ily intézkedés azért, mert esetleg csak egy biró vagy az ügyészségnek csak egy tagja van a helyszinen és a helyettesítés csak hosszabb idő mulva lévén lehetséges, sürgős vizsgálati cselekmények, lefoglalás, házkutatás, letartóztatás, szabadlábra helyezés stb. bármely alaptalan mellőző kérelem előterjesztésével a határozat hozásáig meghiusíthatók volnának.
Mindazáltal, ha a helyettesítés rögtön megtörténhet és a mellőzést arra jogosított egyén, azaz maga az illető hivatalnok, illetőleg a vádló, a terhelt vagy a magánfél (68. §), illetőleg a 74. § alapján a sértett kérték, a mellőzni kért még a halaszthatatlan teendőktől is tartózkodjon, mert a kizáró és mellőző okok felállításának czélja mindenesetre az, hogy az eljárásban oly biró, jegyzőkönyvvezető vagy ügyészségi tag ne vegyen részt, kinek pártatlanságát, akár valamely elfogultság miatti, akár kizáró ok a felek előtt kétségessé teszi.
Annak megitélésében tehát, hogy mi a halaszthatatlan teendő, szigorú mértéket kell alkalmazni, nehogy a törvényes kizáró okok által akadályozott birák a halaszthatatlan teendők czímén éppen nem sürgős természetű vizsgálati cselekményeket is teljesíthessenek. Hogy a törvény szerint kizárt biró (64. és 66. §, valamint a 65. § első és második bekezdése) a „halaszthatatlanság” alapján soha sem lehet tagja az ítélőbiróságnak: az világosan következik a 384. § 2-ik pontjának rendelkezéséből, mely ez esetet semmiségi oknak mondja ki. Ha a kir. ügyészség tagjai kizáró okok daczára eljárnak, ez semmiségi okul soha sem érvényesíthető. Súlyos kötelesség mulasztást követnek ugyan el, ha jobb tudomásuk ellenére a kizáró okról jelentést nem téve, folytatják közvádlói teendőiket és fegyelmi úton ezért szigorú felelősséggel is tartoznak, de a lényegében mégis csak az ügyféltevékenység jellegével biró közreműködésökkel teljesített birói cselekményt nem lenne helyes a személyökre nézve fenforgó kizáró ok miatt hatálytalannak nyilvánítani.
(77-82. §)
A jelen fejezetnek feladata arról rendelkezni, mikor indokolja és miként közölje a biróság a bűnvádi perben érdekeltekkel határozatait.
A 77. §-ból következik, hogy a javaslatban használt „határozat” szó fogalmi köre a legtágabb értelemben veendő, azaz nemcsak az ítéletek és végzések, hanem a büntetőparancs és általában minden, a bűnvádi perben szükséges oly birósági intézkedések értendők alatta, melyek természetöknél fogva másnak tudomására hozandók. A biróság csak azokban az esetekben hozhat ítéletet, melyekben a javaslat ezt kifejezetten elrendeli. Minden más esetben a biróság határozata végzésnek tekintendő (77. § második bekezdés.). Különösen végzés számba jön tehát a büntetőparancs is.
A határozatok indokolásának előirása felette előmozdítja azok alaposságát. Ez az oka annak, hogy a javaslat szerint nemcsak az ügydöntő vagyis azok a határozatok, melyekkel a biróság a pernek sorsa felett a leglényegesebb stádiumokban dönt, hanem szabály szerint minden határozat indokolandó. Különösen áll ez azokról a határozatokról, melyek a felekkel közlendők. Kivételek csak az idézőlevelek, melyek külömben szorosabb értelemben vett határozatoknak éppen úgy nem tekinthetők, mint az egyszerű átiratok, melyekkel a biróság az iratokat például a kir. ügyészséggel indítvány tétele végett közli. Ki vannak továbbá véve (77. § harmadik bekezdés) a belkezelésre és belső ügyvitelre vonatkozó utasítások, mint például az alárendelt hatóságnak és közegnek szóló meghagyások. Ezek sem tekinthetők valódi határozatoknak és a javaslat csak minden kétség kizárása végett veszi ki őket az indokolás szabálya alól.
A javaslat (78. § első bekezdés) a határozatok közlésének két nemét, t. i. a kihirdetést és a kézbesitést külömbözteti meg.
A kihirdetés mindig birói cselekmény és a jelenlevő érdekeltekkel szemben mindennemű birói határozat közlésére alkalmas. Következéskép mind a vizsgálóbiró, mind a vádtanács első- és felsőbb fokú itélőbiróság a jelenlevő érdekeltekkel határozataikat kihirdetés utján közlik. Minthogy minden érdekeltnek joga van tudni, hogy felőle a biróság mit határozott, és különösen a perorvoslatok sikeres igénybevételéhez a birói határozatnak és indokainak tüzetes ismerete nem nélkülözhető, minthogy továbbá a szóbeli kihirdetéskor az érdekelt gyakran nem érti meg a határozat tartalmát: jogot kellett neki adni arra, hogy a kihirdetett határozatról másolatot kívánhasson (78. § második bekezdés.).
A javaslat ama rendelkezése, hogy a kihirdetésről jegyzőkönyv legyen felvéve, biztosítja a kihirdetés miként teljesítésének igazolását. Egyáltalában irásba foglalás nélkül a kihirdetés megtörténte alig volna bizonyítható. Midőn a javaslat kiemeli a jegyzőkönyv felvételének szükségességét, ez alatt nem ért mindig külön jegyzőkönyvet, hanem a folyamatban levő tárgyalásról felvett jegyzőkönyvbe vételt is elegendőnek tartja, mert a fennebb megjelölt czélnál fogva a súlypontot arra helyezi, hogy a kihirdetés megtörténte irásba legyen foglalva.
A közlésnek második módja a kézbesítés. A javaslat a kézbesítés iránti eljárásnak csak oly részleteit öleli fel, a melyek czélszerűen más törvénybe vagy rendeleti útra nem utalhatók. A kir. ügyészségnek a kézbesítés teljesítése czéljából való közbenjárását úgy, mint azt a franczia jog nyomán a braunschweigi (5. §), oldenburgi (25. §), porosz (193. §) perrendtartások szabályozták és a német birodalmi perrendtartás is (31. §) rendeli, nem irja elő a javaslat, hanem az eddigi szokáshoz képest a kézbesítéseknek saját közegeik vagy kézbesítők által, esetleg megkeresés útján való teljesítését a biróságok kötelességévé teszi. A német perrendtartást, mely külömben a járásbirák és a vizsgálóbirák előtti eljárásban kötelezőleg szintén nem irja elő az ügyész útján való kézbesítést, azért nem vélte a javaslat utánzandónak, mert közbeeső hatóság igénybevétele kétségkívül a kézbesítés iránti eljárás lassítását vonná maga után. Semmi esetre sem helyeselhető az az irány, mely a kir. ügyészségre óhajtja ruházni a biróság administrativ teendőit és ez által zsibbasztólag hat a kir. ügyészség feladatának lényegére, t. i. a közvádlói tevékenységre.
A kézbesítés, melynek természetes feltételét képezi, hogy a kézbesítendő határozat irásba legyen foglalva, vagy hiteles kiadványban, vagy az eredeti fogalmazványnak közlésével történik. A közlésnek utóbbi módja csak a kir. ügyészséggel szemben alkalmazható. Ez nem kiváltság az ügyészség részére, hanem csak az eljárás gyorsasága és egyszerűsítése érdekében van megengedve. Különösen czélszerű, ha a vizsgálóbiró és vádtanács lehetőleg a rövid uton érintkezést tartja fenn a kir. ügyészséggel. Természetesen jogában áll a kir. ügyészségnek bármely határozatról másolatot kivánni, esetleg magának másolatot készíttetni. A hol pedig kötelezőleg elő van irva a határozat hiteles kiadványának közlése, mint pl. a 494. § utolsóelőtti bekezdésében, ott az eredeti fogalmazvány közlése nem elegendő.
Hogy a megtörtént közlés igazolható legyen, szükséges lesz az ügyviteli szabályokban rendeleti úton intézkedni arról, hogy a kir. ügyészség a fogalmazványon a tudomásvételt, a közlés napjának és órájának reávezetés mellett aláirásával tanusítsa. A kir. ügyészség kezelő hivatalnokai, tekintettel arra, hogy bizonyos határozatok közlése fontos perjogi teendőket von maga után, a határozatok eredeti fogalmazványára nem irhatnak ily tanusítást.
Minthogy a fogva levő terhelt gyakran nem tud olvasni, vagy nem érti meg a részére kézbesített határozatot: az a 78. § harmadik bekezdése szerint előtte, kérésére, felolvasandó, a mi a megmagyarázás kötelességét is magában foglalja.
A javaslat szükségesnek tartotta kötelezőleg előirni, hogy az idézőlevelet rendszerint a megidézendőnek kézbesítsék (79. § első bek.). Minthogy az idézésre való meg nem jelenés a megidézendő perbeli állásához képest külömböző kényszereszközök alkalmazásával és bizonyos jogi következményekkel van egybekapcsolva, szükséges, hogy mindig maga a megidézendő szerezzen tudomást megjelenés iránti kötelezettségéről. A javaslat 79. §-a tehát nemcsak a terheltre, hanem mindazokra vonatkozik, kiket a biróság megjelenésre kötelez. Egyéb határozatok, tekintet nélkül arra, hogy ellenök használható-e perorvoslat vagy nem, nemcsak az értesitendő egyénnek, de képviselőjének is kézbesithetők, mert az utóbbi fel van hatalmazva mind azokra a teendőkre, melyek képviseltje érdekében szükségesek.
Midőn a javaslat kimondja, hogy a magánvádló ügyvédjének és a kézbesítések átvételével megbizott meghatalmazottjának a magánvádló részére szóló minden határozat is a magánvádlóra kiterjedő hatálylyal kézbesíthető (79. § második bek.): ezzel kifejezést ad annak, hogy a magánvádló ügyvédjének vagy képviselőjének még az idézőleveleket is lehet kézbesíteni. Mindazáltal, ha a magánvádló más, pl. tanu minőségében személyes megjelenésre is kötelezve van: akkor az idézőlevelet neki is kell kézbesíteni, vagy legalább is a magánvádló képviselőjének vagy meghatalmazottjának szóló idézőlevélben a képviselt személyes megjelenés iránti kötelezettségét világosan ki kell tenni, mert ellenkezőleg, a személyes megjelenés elmulasztást kényszereszközök alkalmazását nem vonhatja maga után. Egyébként a most említett rendelkezés is azok közé tartozik, melyekkel a javaslat a magánvádlói intézménynek perkésleltető hatályát ellensúlyozni kívánja.
A 80. § a kézbesítésnek arról a módozatáról rendelkezik, midőn valaki lakó- vagy tartózkodóhelyét nem hagyta ugyan el, de őt a kézbesítő nem találja meg. A kézbesítőnek első sorban tudakozódni kell a felől, hol tartózkodik az érdekelt és ha szorgos tudakozódás és keresés daczára nem sikerült őt megtalálnia, akkor a kézbesítendő iratokat háza népe valamelyik teljeskorú tagjának adja át. A „háznép” alatt a család tagjai s általában a közös háztartásban élők értendők, következéskép a cselédséghez tartozó teljeskörú egyén is jogosult a kézbesitendő irat átvételére. Ha a háznépnek ily teljeskorú tagja nincs jelen: akkor a kézbesítő kifüggesztést foganatosít: azaz, vagy a ház kapujára, vagy nagyobb házakban a lakás ajtajára függeszti ki a kézbesítendő iratot. A kifüggesztést lehetőleg tanuk jelenlétében kell teljesíteni, kik esetleg igazolhatják a kifüggesztésnek kétségbe vont megtörténtét. Még ezzel sem fejezte be a kézbesítő eljárását, hanem tartozik a kifüggesztést a község elöljáróságának, a fővárosban pedig a kerület rendőrkapitányi hivatalának bejelenteni s azt egyúttal értesíteni, hogy mily tartalmú iratot függesztett ki. Az elöljáróságnak, illetőleg a rendőrkapitányságnak kötelessége az érdekeltet haladéktalanul tudósítani a kifüggesztésről és a kézbesítendő irat tartalmáról. A kézbesítő irásban, de szóval is megteheti jelentését, de nem szükséges a kézbesítendő iratnak egész tartalmát, pl. az ítélet indokolását is közölni. Elég, ha a kézbesítendő iratnak lényeges tartalmát közli. Czélszerű és azért rendeli is a javaslat, hogy az elöljáróság, illetőleg kapitányság az érdekeltet tudósítsa a történtekről, mindazáltal a kézbesités hatályát nem lehetett függővé tenni az értesítés meg- vagy meg nem történtétől. Miként kell ily kézbesítés alkalmával a kézbesítőívet kitölteni és miként kell a községi elöljáróságnak a kézbesítő által adott értesítés megtörténtét igazolni stb., mint rendeleti útra tartozó kérdések, a perrendtartásban mellőzhetők voltak.
A 81. § a kézbesitésnek azt a módját szabályozza, midőn a czimzettnek sem lakása, sem tartózkodóhelye nem tudható ki. A kézbesítés ekkor nem történhet másként, mint hirdetés utján. A kézbesítendő iratot ugyanis azon a helyen, a mely az ismeretlen tartózkodású egyénnek illetőségi helye, továbbá az ügyben eljáró biróságnak székhelyén a községházánál a hirdetőtáblára kell kifüggeszteni és a mennyiben a hirlapi hirdetés a körülményekhez képest czélravezetőnek látszik, a biróság elrendelheti a hivatalos, esetleg még más lapban leendő közzétételt is. Azok a kérdések, hogy meddig kell bizonyos határozatnak kifüggesztve lennie, hányszor és mily időközökben kell a hirlapban a hirdetésnek megjelenni, a mennyiben ezekről a jelen javaslat külön nem rendelkezik (mint pl. a 469. § második bekezdésében), rendeleti úton fognak szabályoztatni.
Midőn a 82. § (első bek.) kimondja, hogy más biróság területén teljesítendő kézbesítés megkeresés útján történik, ennek jelentősége az, hogy ez esetben a biróság nem alkalmazhatja saját közegét a kézbesítés teljesítésére.
Mennyiben szükséges a külföldön teljesítendő kézbesítésekre nézve a diplomatiai út igénybevétele és mennyiben intézhetnek a hazai biróságok kézbesítések teljesítése végett külföldi biróságokhoz közvetlen megkereséseket, azt mindig a fennálló nemzetközi érintkezést szabályozó miniszteri rendeletek határozzák meg.
(83-101. §)
Valamint a nyomozó, úgy a vádelven alapuló perrendtartások egyaránt elismerik a per előkészítésének szükséges voltát. A legtermészetesebb munkafelosztás elve követeli, hogy az ítélőbiróság nehézkesebb és költségesebb eljárása csak akkor vegye kezdetét, ha már az ügyre vonatkozó kellő adatok összegyüjtve vannak, mert külömben az ítélőbiróságnak kellene az egyfolytában legtöbbször meg sem szerezhető adatkészletet összegyűjteni, a gyanusítottat kutatni, lefoglalást, házkutatást, személymotozást teljesíteni stb.
A pernek előkészítő és ítélkező szakra való felosztása szükséges voltát ezért már a legrégibb időktől fogva elismerték.
Természetesen egészen más jelentősége van e szétválasztásnak az inquisitorius eljárásban, mint a vádperben. Amott az előkészítő eljáráson nyugszik a súlypont, itt a főtárgyaláson. A mit az inquisitorius per előkészítő eljárása felderített, az az ítélet anyaga. A vádperben az előkészítő eljárás csak tájékoztató arra nézve, van-e helye a vádnak, illetve a nyilvános közvetlen főtárgyalásnak, az ítélet alapjául azonban csak a főtárgyalás anyaga szolgálhat. Az inquisitorius perben elég a legtávolabbi gyanu, hogy mozgásba hozza a birói apparatust, mely a legapróbb részletekig kutatja ki, az inquisitio generalis, az inquisitio specialis és az articulusok szerint való kihallgatás útján az eset körülményéit. Ebből származik a nyomozó per előkészítő eljárásának hosszúra nyulása, nagy terjedelmessége. A vádperben ellenben a biró csak akkor kezdi meg működését, ha már vádat emelt előtte az arra jogosított személy. Az inquisitorius perben nincs korlátozva a biró abban, mely büntetendő cselekményekre terjeszsze kutatását; a vádperben csak arra a tettre és azokra a személyekre kell irányozni az előkészítő eljárást, mely miatt, illetve kik ellen vád emelve volt. E néhány ellentét szembeállításából kivehető, hogy más szempontok döntik el a vádper előkészítő eljárásának szervezetét, mint a melyek az inquisitorius perben érvényesülnek.
Azt nem lehet tagadni, hogy a vádelv követelményei csak lassan tudnak utat törni a per előkészítésének szakában. A perjogi reformmozgalom egész erejét a főtárgyalás és az ezt követő perszak átalakítására fordította.
A franczia per elkészítő eljárásának nyomozó természetében és főtárgyalásának vádelvű szerkezetében nyilvánuló dualismus tükröződik vissza Európa majd minden perrendtartásában.
Teljes erélylyel csak e század közepén indult meg a mozgalom a perelőkészítő eljárásnak a vádelv követelményeivel való összhangzásba hozása érdekében. A tételes jogok még távol állanak ugyan mindama reformkövetelmények megvalósításától, melyeket a vádelv szempontjából az előkészítő eljárás területén mind nagyobb erélylyel kezdenek sürgetni, mindazáltal valamint a német, úgy az osztrák perrendtartás, de főleg az új franczia javaslatok kisebb-nagyobb mértékben iparkodnak a vádelv szinvonalára emelni előkészítő eljárásukat.
Egyben azonban a vádelven nyugvó perrendek egyetértenek és ez az, hogy az inquisitorius pernek ama valóban nem igazolható megkülömböztetése, mely szerint előbb, inquisitio generalis útján kell tisztába hozni az eset tárgyi körülményeit s azután lehet csak a tettes megállapítására az inquisitio specialis-ra áttérni, valóságos perjogi lehetetlenség.
A mult század közepén minden áron iparkodtak e két fogalom között határvonalat húzni. A „Theresiana” a generalis és specialis inquisitio kettős felosztásán kívül még megkülömböztette az inquisitio generalissima-t (Allgemeine oder vorsorgliche Nachforschung 25. czikk 3., 4., 10., 11. §), az 1803-iki osztrák törvény pedig a tényállás kinyomozása (II. és III. fejezet) és a rendes vizsgálati eljárás (VII,, VIII., IX. fejezet) közé még a sommás vizsgálati eljárást (IV. fejezet) illesztette.
A gyakorlati élet azonban bebizonyította, hogy ily gépies szétválasztás merő lehetetlenség és semmi egyéb, mint mesterséges összezavarása az eljárásnak. A tett alanyi és tárgyi elemei a concret esetben összeforrnak. Tett tettes nélkül nem képzelhető. A tettest tehát már a generalis inquisitióban is tekintetbe kell venni. Ennek azután az lett az eredménye, hogy a vizsgálóbiró csak a törvényben előírt alakiság megtartása végett tért át a specialis inquisitióra, mert már a megelőző eljárásban önkénytelenül is nyomozta volt az ismert vagy gyanítható tettes személyét.
Ha a legujabb bűnvádi eljárásokban mégis ott találjuk a perelőkészítésnek kettős módját, - azaz a nyomozás, a „Scrutinalverfahren”, „Vorbereitungsverfahren”, „Vorerhebungen”, „Information” kifejezésekkel megjelölt eljárást és ezen fölül még a formalis vizsgálatot („Voruntersuchung”, „Hauptuntersuchung”, „Instruction”), akkor korántsem szabad ezekben a nyomozó per generalis és specialis vizsgálatának felelevenítését látni. A vádelven nyugvó perrendben az előkészítés mindkét módja egy végczélnak áll szolgálatában, t. i. a vádló kellő tájékoztatásának és ha daczára e közös végczélnak, daczára annak, hogy a bűncselekmények egy nagy részénél a nyomozást azonnal a főeljárás követi, mégis szükség van az előkészítés e két módjára: akkor ennek okai egészen másban keresendők, és pedig a következőkben.
A vádper ugyanis megköveteli, hogy a tulajdonképeni bűnvádi eljárás biró előtt csak akkor induljon meg, ha a vádló tényleg váddal, azaz bizonyos személy ellen irányuló, kellő adatokkal támogatott indítványnyal léphet fel. Ha ez áll, úgy a büntetendő cselekmények és tetteseik felderítésére és a bűntettek üldözésére hivatott hatóságoknak meg kell adni a módot is arra, hogy a vádhoz szükséges adatokat formalis birói vizsgálati eljárás nélkül is megszerezhessék. E mód a nyomozás, vagyis az az eljárás, midőn nem a biró, hanem a közvádat képviselő hatóság, rendszerint a rendőrség segélyével vezeti az adatgyüjtés munkáját.
Minden esetben azonban a perelőkészítésnek e módja nem volna sem kielégítő, sem megnyugtató.
Egyrészről ama tekintet, hogy a perelőkészítés legtöbbször a személyes szabadság, tulajdon, birtok, házjog, levéltitok körét érintő perjogi tények egész sorozatát igényli, másrészről az óvatosság szempontja, mely teljesen jogosult a legsúlyosabb büntetendő cselekmények és a bonyolultabb ügyek előkészítésénél, nélkülözhetlenné teszik a biró által vezetett perelőkészítést, a formalis birói vizsgálatot is.
Ha a nyomozást és a vizsgálatot ily értelemben illesztjük a peres eljárásba: akkor tulajdonképen a két előkészítő mód között nemcsak a végczél, hanem a tartalom és az eszközök tekintetében sincs lényeges külömbség. Mert ha a tételes jog a nyomozás közvetlen czélját rendszerint akként jelöli is meg, hogy ez arra nézve tájékoztassa a vádlót, vajjon bűnvádi eljárásnak egyáltalában legyen-e helye, - a vizsgálat pedig a főtárgyalás lehetőségének megállapítását tartja szem előtt: ez korántsem egyértelmű az előkészítő eljárás merev széttagolásával, mert hisz igen sok esetben már a nyomozás kellő tájékozást ad a főtárgyalás megtarthatására. És ekkor szabadságában állván a közvádlónak vádiratát azonnal előterjeszteni, a biróság előtti bűnvádi eljárás nem a vizsgálattal, hanem a főtárgyalásnak indítványozásával veszi kezdetét; tehát a két előkészítő mód egyenlő eredményre vezethet.
De minőségükre nézve sem külömböznek lényegesen a nyomozás során teljesítendő cselekmények a vizsgálatiaktól. A terhelt kihallgatása, tanuk vallomása, szakértők véleményei, házkutatás, lefoglalás, személyes szabadság korlátozása egyaránt eszköze a nyomozásnak és a vizsgálatnak. Még a nyomozás során teljesített birói cselekmények sem teszik a nyomozást vizsgálattá, - mert hisz nincs ujabb perrendtartás, mely a scrutinialis eljárásban bizonyos előkészítő tények hatályát ne kötné birói közbenjáráshoz, esetleg megerősítéshez.
A két előkészítő mód megkülömböztető ismertetőjeleit ennélfogva mind az inquisitió generalis és specialis homályos területén, mind a lényeg, tartalom és a czél mozzanataiban hiába keressük.
A modern tételes jog más irányban húzza meg a határvonalat.
Az elsőrendű külömbség mindenesetre az, hogy a nyomozó eljárásnak központja az ügyészség. Ha a rendőrség, vagy sürgősség esetében a biróság kezdeményezi is a nyomozást: mindig az ügyész az, ki az eljárást vezeti. Ellenben a vizsgálat szorosan a birói hatáskörhöz tartozik. Központja a vizsgálóbiró. Az ügyészség a vizsgálatban már csak indítványoz és jogorvoslattal élhet, de a vezetésben nem vesz részt.
A nyomozás alapjául a legtávolabb gyanu is elegendő és igy formalis határozatra a nyomozás megkezdése előtt szükség nincs. Ellenben a vizsgálatnak lényeges feltétele az, hogy a vádló meghatározott személy ellen annyi terhelő adatot hozzon fel, melyből alaposan lehet arra következtetni, hogy a vádbeli cselekményt a vádban megnevezett személy követte el. A vizsgálatnak másik, formalis feltétele továbbá: a vádban megnevezett személy ellen való elrendelése.
Habár a most vázolt összehasonlításból kitünik, hogy a javaslat a nyomozás és vizsgálat közt bizonyos határvonalakat állított fel; ebből éppen nem következik, mintha a nyomozáshoz egész más joghatályt fűzne, mint a vizsgálathoz. Ellenkezőleg, valamint az egyik, úgy a másik is csak a vádló tájékoztatására szolgál, s ha a kellő informatiót a vádló fel tudja találni az előbbi anyagában, egészen felesleges az utóbbi. Mindazáltal annak igazolása végett, hogy a javaslat miért tagolja szét az előzetes eljárást nyomozásra és vizsgálatra, midőn e kettőnek egy és ugyanaz a czélja, szükséges kiemelni azt a garanczialis külömbséget, mely a nyomozás és vizsgálat közt észlelhető.
Hangsúlyozni kivánja a javaslat azt, hogy e két perjogi tagozat közt csupán csak garanczialis külömbség van; mert a részletekre kiterjedő nyomozás a vádlót éppúgy felvilágosíthatja, mint a birói vizsgálat, sőt mereven a vád szempontjából tán még jobban, mert a vád képviselője legjobban tudja, legjobban átérzi azt, hogy a vádnak mily alapot kell építenie, hogy ez a vád biztos sarkpontja legyen. Ámde soha sem szabad szem elől téveszteni, hogy bármennyire át van is hatva a vádló az anyagi igazság érzetétől, bármennyire igyekezzék is perbeli ellenfelének érdekeit éppoly részrehajlatlanul képviselni, mint a mily odaadással képviseli a vád sorsát, mégis lehetnek esetek, melyekben akár a büncselekmény szövevényes volta, akár a tettre megállapitott büntetés súlyossága, akár a czélszerűség szempontjai azt fogják követelni, hogy az az anyagegybegyüjtés, mely első sorban a vádló tájékoztatására szolgál ugyan, de a biróság első informatiójának anyagát is szolgáltatja, oly független közegre legyen bízva, mely a váddal és a védelemmel szemben egyaránt pártatlan. Ez az organum a vizsgálóbiró; s az a perjogi tagozat, a hol a terhelt saját subjectiv felfogásából kiindulva is az anyag egybegyüjtésénél teljes garantiát talál: a vizsgálat.
Ha azonban a gyakorlati életet nem tévesztjük szem elől, azt tapasztaljuk, hogy a bűnesetek legnagyobb része jelentéktelen, nem complicált, a bizonyítás anyaga áttetsző, s hogy maga a gyanusított sem kivánja azokat a garantiákat, melyek a vizsgálatban vannak. Ha tehát ezek szerint a birói vizsgálat az esetek nagy részében felesleges és mellőzhető, akkor arra kell törekedni, hogy a nyomozás ama nagy fontosságnak megfelelőleg szabályozva legyen, melylyel az előkészítő eljárásban a javaslat értelmében birni fog. Mert ha a vizsgálatban rejlő garantiákra csak az esetek kisebb részében lesz szükség, akkor a főtárgyalások alapját a legtöbb esetben a nyomozás fogja szolgáltatni.
A mostani joggyakorlatban a nyomozásnak, - a fővárost kivéve, - az a czélja, hogy a vizsgálat anyagát előkészítse. Biróságaink tartózkodnak a nyomozást főtárgyalás alapjául elfogadni s csak a fővárosban viszik az ügyet közvetlen főtárgyalásra az állami rendőrség által teljesített nyomozás alapján. A javaslat ezt a rendszert meg akarja fordítani s annak elérése végett, hogy a bűncselekmény elkövetése után a bűnöst lehetőleg nyomban érje a büntetés, arra törekszik, hogy az eljárás gyorsabbá tétele végett a főtárgyalás anyagát a legtöbb esetben a nyomozás készítse elő s a scrutinialis eljárást csak akkor kövesse még a vizsgálat, midőn ez az érintett kivételes esetekben szükséges.
A nyomozással ezek szerint a javaslat nemcsak a rendőrségi és közbiztonsági közegeknek a cselekmény és tettese felderítésére irányuló erélyes tevékenységét kivánja biztosítani, hanem egyúttal a vizsgálatot is a legtőbb esetben pótolni. Éppen nem óhajtja azonban, hogy a nyomozás a perelőkészítés fölösleges széttagolására vezessen és czélzata az, hogy ott, a hol a birói vizsgálat szüksége előrelátható, a nyomozás csak a legmellőzhetetlenebb intézkedésekre szorítkozzék. Ellenkező esetben a vizsgálat csak a nyomozó cselekmények üres ismétléséből állana.
A nyomozásnak és vizsgálatnak emez általános jellemzésben foglalt felfogása az, mely a jelen javaslat szabályainak megállapításánál irányadó volt és a mely az osztrák és német törvényhozásokban is érvényesült.
Mind az osztrák, mind a német perrendtartás a nyomozásról önálló fejezetben rendelkeznek (osztrák: IX. fejezet: Von der Erforschung strafbarer Handlungen und von den Vorerhebungen über Verbrechen und Vergehen 84-90. §; német: II. könyv, II. fejezet: Vorbereitung der öffentlichen Klage 156-175. §).
Mindkét perrendtartás az ügyész kezébe adja a nyomozás vezetését és kötelességévé teszi, hogy az elkövetett büntetendő cselekmények elrejtve ne maradjanak az igazságszolgáltatás elől. A büntetendő cselekmények és tetteseik kinyomozását nemcsak az ügyészség kezdeményezheti, hanem a rendőri és közbiztonsági közegek, sőt sürgősség esetében a biróságok is kötelesek a tudomásukra jutott büntetendő cselekmények tárgyában a nyomozást azonnal teljesíteni. Az ügyészség azonban ekkor is értesítendő, mert ő az ura a nyomozásnak. Az ügyészség van hivatva annak eldöntésére, kiván-e vádat emelni vagy nem és kivánatára a nyomozást azonnal abban kell hagyni.
Mindkét perrendtartás szerint tulajdonképeni vizsgálati cselekményekből is állhat a nyomozás és bizonyos cselekményeknél a birói közbenjárás kötelező. Eltér e két perrendtartás az ügyészség hatáskörének megállapítására nézve annyiban, hogy míg a német perrendtartás szerint maga az ügyészség is teljesíthet nyomozó cselekményeket (159. § ), addig az osztrák perrendtartás szerint jelen lehet ugyan minden nyomozó ceelekménynél, de ezeket tulajdonképen csak a rendőri és közbiztonsági közegek, illetve a vizsgálóbiró és járásbiró útján teljesittetheti (88. §).
Angliában a nyomozást a közigazgatási és rendőri közegek teljesítik. A biró tulajdonképen soha sem nyomoz. A béke- vagy rendőri biró az előtte folyó vizsgálati eljárásnál csak a tárgyalás szabályszerű menetére ügyel.
A franczia perrendtartás szerint a nyomozást a „police judiciaire” teljesíti, melyről alább bővebben lesz szó. Mily szerepet tölt be a nyomozás a franczia jogban, mutatja a „citation direete” intézménye, mely szerint az ügyész formalis elővizsgálat és vádhatározat nélkül, egyenesen a főtárgyalásra idézi a terheltet.
Hazai jogunkban az 1872-iki javaslat szerint, az előnyomozás a birói vizsgálatnak közigazgatási úton teljesítendő előkészítését jelenti. Az illetékes birósági személy is tarthat ugyan előnyomozást, ha t. i. még az is kétséges, hogy a feljelentett eset valóban megtörtént-e, vagy hogy egyáltalában forog-e fenn büntetendő cselekmény.
Az 1853-iki osztrák perrendtartás generalis és specialis inquisitiójának hatása az, hogy még legujabb gyakorlatunkban is mesterségesen összebonyolítják és eltagozzák az eljárást és ott is, a hol azonnal a tulajdonképeni vizsgálatnak volna helye, az ügyet előbb hosszú előnyomozó eljáráson vezetik keresztül.
Viszont habár a közvetlen idézés rendszere megengedte volna, hogy bizonyos cselekmények a nyomozást követőleg azonnal főtárgyalásra kerüljenek: a gyakorlat mégis rendszerint birói vizsgálat útjára terelte a közvetlen idézésre alkalmas ügyeket is.
Ezek után alig kell kiemelni, hogy a javaslat a nyomozó eljárást egészen más jelentőséggel kívánja felruházni, mint az eddig hazai gyakorlatunkban birt.
A perelőkészítés másik módjáról, a vizsgálatról a következő fejezet intézkedik. Lássuk most a javaslatnak a nyomozásra vonatkozó részletes rendelkezéseit.
(83-86. §)
Ha a javaslat szerint (1. §) birói eljárás bűnvádi ügyben csak vád alapján indítható és ha a vádat rendszerint a kir. ügyészségnek kötelessége emelni és képviselni (2. §), úgy mulhatatlanul szükséges volt megadni az eszközöket is arra, hogy a kir. ügyészség kellőleg felszerelhesse vádindítványát.
A vádrendszerrel homlokegyenest ellenkezik az oly eljárás, midőn a kir. ügyészség a feljelentést minden közelebbi adat nélkül egyszerűen a vizsgálóbiróhoz küldi és minden indítványa abból áll, hogy kéri az eljárás folyamatba tételét.
A javaslat azt kívánja elérni, hogy akkor, midőn a kir. ügyészség a biró elé lép, már rendszerint meghatározott személy ellen és kellő adatokkal támogatott váddal léphessen fel. És mivel ezt akarja, a kir. ügyészség kezébe teszi le a nyomozó eljárás vezetését.
A javaslat fel kívánja szabadítani az ügyészséget ama kényszerhelyzet alól is, melybe az ügyészségi alaptörvény (1871:XXXIII. tc. 21. §) sodorta, mely kimondta, hogy az ügyész sem tanukat nem hallgathat ki, sem más bűnvizsgálati cselekvényt nem teljesíthet. Logikai ellentét az, hogy az ügyésznek joga van a rendőrség által nyomozást teljesíttetni, szóval a bűnügyi repressiv rendőrséget eljárásra utasítani s abban vezényelni, de maga nincs feljogosítva arra, hogy nyomozó cselekményt közvetlenül teljesíthessen. A községi elöljáró, rendőr, szolgabiró kihallgathatja a tanukat, de az ügyészség, melynek kötelessége valóságos váddal indítani meg a birói eljárást, el van zárva attól, hogy egy tanut is kihallgathasson. E rendszernek lőn azután az az eredménye, hogy az ügyészség rendszerint nem is foglalkozott az adatoknak a rendőri közegek útján való összegyűjtésével, hanem bármely lényegtelen adatokon nyugvó feljelentésre azonnal a vizsgálóbirónál inditványozott nyomozást.
Ennek az anomaliának elkerülése végett szükséges az igazságügyi rendőrség müködésének s hatáskörének szabályozása. Midőn a javaslat elfogadja azt a rendszert, mely szerint a nyomozásnak korlátlan ura a kir. ügyész, tehát, hogy ez vezeti, esetleg maga teljesíti a nyomozást: meg kell jelölni azokat az organumokat, melyek az ügyésznek a jelzett czélból rendelkezésére állanak, s szabályozni kell azt a viszonyt, mely az ügyész és a nyomozó organumok közt fenforog. Vagyis más szóval, ha a javaslat szabályul állítja fel azt, hogy büntető eljárás csak nyomatékos gyanu alapján inditható meg, s ha arra kötelezi a vád képviselőjét, hogy a nyomatékos gyanut igazoló adatokat megszerezze, s az eljárás megindítására hivatott bíróság elé tárja: akkor az igazságügyi rendőrséget sem hagyhatja szervezetlenül.
Manapság nincs jogállam, mely a vádelvi eljárást igazságügyi rendőrség nélkül alkalmazná.
Ha futólagosan végig pillantunk Európa nevezetesebb codexein, mindegyikben feltaláljuk a „police judiciaire”-t, mely hivatva van a bűncselekmények nyomait kutatni, a tettes kilétét megállapítani, bűnjeleket megszerezni, szóval mindazokat a cselekményeket teljesiteni, melyek az alapos gyanu támogatására szükséges adatokhoz vezetnek.
A „police judiciaire” intézményének gyökerei a franczia jog talajában találhatók fel; a történeti sorrend kedveért tehát a code d’instruction criminelle idevonatkozó rendelkezésein kell kezdeni az összehasonlító ismertetést.
A franczia bűnvádi eljárás 8-ik czikkében fölállitott szabály szerint az igazságügyi rendőrség kötelessége: a bűntetteket, a vétségeket s a kihágásokat nyomozni; a bizonyítékokat összegyűjteni, s a bűnösöket az illetékes biróságok elé állítani. Az igazságügyi rendőrség tagjai: a mezei s erdőőrök, a rendőrbiztosok, a polgármesterek s ezek helyettesei, a köztársaság ügyészei s azok helyettesei, a békebirák, a csendőrök, a vizsgálóbirák, a megyefőnökök s a párisi rendőrfőnök. Az igazságügyi rendőrség tagjai, kivéve a megyefőnököket s a párisi rendőrfőnököt, a felebbezési törvényszékeknek s a főügyészeknek felügyelete alatt járnak el.
Az igazságügyi rendőrség tagjainak hatásköre nem egyforma. Legtágabb hatásköre van a vizsgálóbirónak, a megyefőnöküknek és a párisi rendőrfőnöknek. Ez utóbbiak tanukihallgatásokat is foganatosíthatnak éppúgy, mint a vizsgálóbiró (10. cz.). Ellenben sem az ügyész, sem az igazságügyi rendőrségnek többi tagja ilyen kihallgatásokat nem teljesíthet, s igy bátran elmondhatjuk, hogy Francziaországban a police judiciaire tagjai a nyomozás terén kötött útlevéllel haladnak, s eltekintve a tettenkapás esetétől, melyről alább lesz szó, tevékenységök inkább puhatoló, adatgyüjtő; de olyan nyomozó cselekményeket, melyek az elővizsgálat anyagát pótolhatnák: tudniillik kihallgatásokat, a vizsgálóbirák, a megyefőnökök s a párisi rendőrfőnök kivételével nem teljesíthetnek.
Locré és Hélie munkáiból arról gyöződünk meg, hogy a megyefőnökök s a párisi rendőrfőnök széles hatáskörének megszabásánál a törvényhozást tisztán politikai s bizalmi okok vezették. I-ső Napoleon, midőn a code d’instruction criminelle 10-ik czikkét felvétette, azt akarta elérni, hogy a megyefőnökükben s a párisi rendőrfőnökben oly bizalmi emberei legyenek az államnak, a kik az állam biztonságát lelkükön viselik. A törvényszékek abban az időben nem állottak olyan elemekből, hogy a feltétlen bizalmat kiérdemelték volna; ellenben a megyefőnökök s a párisi rendőrfőnök kiválasztására mindig nagy gond volt fordítva.
Jelenleg azonban az említett bizalmi szempontok elenyésztek, s a biróságok működése s pártatlansága kétségbe nem vonható. Ebből folyólag teljesen fölöslegesnek mutatkozik a megyefőnökök rendkívüli hatalmának további fentartása. Ezek az indokok vezették a Le-Royer-féle javaslatot, midőn a megyefőnöküket kizárta a „police judiciaire” tagjai közől. Ellenben czélszerűségi okokból fentartotta a párisi rendőrfőnök kivételes hatáskörét. A senatus által elfogadott módosított javaslat (1886. január 28-iki) a párisi rendőrfőnök hatáskörét szűkebbre vonta s azt részletesen körülirta. Végül a képviselőház által kiküldött bizottság 1887. év folyamán ujból revisió alá vevén a javaslatot, a code d’instruction criminelle kérdéses 10-ik czikkét egyszerűen kihagyta, a rendőrfőnök kivételes hatáskörét megszüntetve a azt az igazságügyi rendőrség többi tagjai közé sorolta (9. cz.). Miután ekként a rendőrfőnök is a főügyész s a felebbezési biróság felügyelete alá kerül, találóan jegyezte meg ennek jogállására a kiküldött bizottság egyik tagja, hogy: „Désormais le Préfet de police ne sera plus, que le premier comissaire de police de Paris”.
Látjuk ebből, hogy Francziaországban az igazságügyi rendőrség tagjai közt nemcsak a policzia foglal helyet, hanem a police judiciaire hatalmas intézménye magában foglalja mindazt az elemet, mely a repressiv rendészet czéljaira felhasználható. Jóllehet az igazságügyi rendészet szervezésénél a code d’instruction criminelle az egész continensen úttörő gyanánt szerepelt; jóllehet ennek az intézménynek kiváló jelentőségét s gyakorlati hasznát kénytelenek vagyunk elismerni: mindazáltal ki kell emelni egy nagy fogyatkozását, azt t. i., hogy az igazságügyi rendőrség tagjai kihallgatásokat nem foganatosíthatnak, kivéve a mostani jogállapot szerint a vizsgálóbirót, a megyefőnököket s a párisi rendőrfönököt. Már pedig, ha a nyomozást nem akarjuk csekély jelentőségű puhatolózássá törpíteni s ha arra törekszünk, hogy a nyomozás ne csak a vizsgálat megindításának, hanem sok esetben a főtárgyalásnak alapjául is szolgálhasson: akkor meg kell adni a nyomozás vezetőinek azt a jogot, hogy a gyanusítottat, a magánfelet s a tanukat kihallgathassa. A nyomozás kellő formalis biztosítékkal csak akkor fog birni, ha teljesítője a vallomásokról szabályszerű jegyzőkönyveket vesz fel, s az esetben szerezhető meggyőződés arról, hogy a jegyzőkönyvek a kihallgatott egyének vallomását tartalmazzák, ha az alakilag helyesen felvett jegyzőkönyveket a nyomozás vezetője s a kihallgatott személy is aláirták.
Ott, a hol a nyomozás vezetője csak jelentést tesz, mint nálunk most a csendőrség, a hol nem lehet tudni, hogy a jelentésből mi foglalja magában a kihallgatott személy vallomását, s mi fejezi ki a nyomozó közeg subjectiv nézetét: a nyomozás értéke s megbizhatósága iránt alapos kétség támadhat.
Az olasz büntető eljárás az igazságügyi rendőrséget nagyban és egészben úgy szervezi, mint a code d’instruction criminelle. Két eltérést mégis ki kell emelni; egyik az, hogy az olasz büntető perrendtartás az igazságügyi rendőrség tagjainak körét, szemben a franczia eljárással, kiterjeszti; a másik lényeges külömbség pedig abban nyilvánul, hogy a vizsgálóbiró nemcsak a főügyésznek, hanem ezenkivül még az elsőfokú biróság mellé rendelt kir. ügyészségeknek is felügyelete alatt áll (57. cz. 1. p.).
Az 1884. október 25-iki genfi törvény - az igazságügyi rendőrség személyzetének megállapításánál s a hatáskör szabályozásánál a franczia bűnvádi eljárás keretében mozog.
A belga perrendtartásról szóló javaslat előkészítése alkalmából behatóan foglalkozott a képviselőház bizottsága a „police judiciaire” reformjával.
Fontolóra vették a külömbséget, mely az administrativ és repressiv igazságügyi rendészet között van. Az előbbi csak a büntetendő cselekmények elkövetésének megelőzésére törekszik, meghiusítja a bűntettesek szövetségét, összebeszéléseiket, elvonja a bűntett elkövetésére szolgáló eszközöket. A repressiv igazságügyi rendőrség ellenben ott kezdi a működést, hogy az administrativ rendőrség azt végzi. Ama pillanatban lép fel, midőn az administrativ rendőrség, minden felügyelete daczára, a büntetőtörvényt megsértették. Nyomoz, kutat, megállapítja a cselekmény elkövetését, gondoskodik arról, hogy a tettes az igazságszolgáltatás elől ne menekülhessen stb.
E feladatból önként következik, hogy az igazságügyi repressiv rendőrség szervezésénél az irányadó szabálynak annak kell lenni, hogy mennél számosabb közeg álljon a czél szolgálatában.
Elismerte a bizottság, hogy a „police judiciaire” mai rendszerében hiányzik a kellő összefüggés és egységes tevékenység, továbbá hézagos a hierarchikus kapcsolat is, a felebbviteli törvényszékek felügyeleti joga pedig teljesen illusorius. Legnagyobb bajnak tekintik Belgiumban azt, hogy a legtöbb közegben hiányzik a localis befolyásoktól ment személyes függetlenség. Mindazáltal egy külön, katonailag szervezett önálló „police judiciaire”-t a képviselőház bizottsága nem tartott kivihetőnek, mert a szabadságjogokra lehetne ily merev szervezet veszélyes. A javaslat tehát a régi alapon (franczia „code d’instruction criminelle”) javítja a police judiciaire-re vonatkozó intézkedéseket. Legnagyobb ujítás az, hogy - kivéve a vizsgálóbirót - a police judiciaire minden tagja az államügyésznek, illetve főügyésznek van alárendelve. A javaslat a police judiciaire egyes tagjainak hatáskörét részletesen szabályozza. Az ügyésznek hatáskörétől a „flagrant délit” esetében a XVI. fejezetnél bővebben lesz szó.
A német perrendtartás (161. §) csak általában említi a rendőrség és közbiztonság hatóságait és hivatalnokait, kiknek kötelességük a büntetendő cselekmények nyomozása és a halaszthatatlan teendők megtétele. Az osztrák perrendtartás (24. §) hasonló módon intézkedik és valamennyi közbiztonsági hatóságnak, ideértve a községi előljáróságot is, a nyomozást kötelességévé teszi. Egyúttal mindkét perrendtartás (osztrák 88. §, német 159. §) a rendészeti közegeket az ügyészségnek rendeli alá.
A javaslat, eltérve a franczia-belga perrendtartás rendelkezéseitől és követve az osztrák-német törvényeket, nem sorolja fel részletesen a nyomozásra hivatott közigazgatási hatóságokat, illetve közegeket, hanem általában az állam, törvényhatóság és község rendőri hatóságait és közegeit nevezi meg ama közegekül, melyek úgy megkeresésre, mint önálló hatáskörben kötelesek nyomozó cselekményeket teljesíteni.
Minthogy a „rendőri hatóság” és a „rendőri közegek” kifejezés a javaslat több helyén van használva, és mivel mindkét kifejezéshez külön fogalmat köt, ennélfogva szükséges volt a „rendőri hatóság” fogalmát „expressis verbis” meghatározni és ezzel szemben exemplificativ módon a „rendőri közeg” fogalmi körét is megjelölni (85. § első és második bekezdés). A javaslatban foglalt fogalom-meghatározás szerint a „rendőri hatóság” alatt érteni lehet például Budapest fő- és alkapitányi hivatalait, a főszolgabirói hivatalokat, a városi rendőrkapitányságokat, a csendőrség kerületi, szárny- és szakaszparancsnokságait és mindezen hivatalok vezetőit és felsőbb hatóságait.
Az nem szenved kétséget, hogy minden rendőri hatósággal közvetlenül sem rendelkezhet az ügyészség, mert ez esetleg nemcsak a közhivatali hierarchia tekinteteit sértené, hanem a különféle szolgálati ágakban a rend és fegyelem összezavarására vezethetne; másrészről éppen a nyomozás sikeres és erélyes vezethetése érdekében szükséges, hogy bizonyos rendőri közegek közvetlenül az ügyészség rendelkezése alatt álljanak.
A túlságos részletezés elkerülése végett czélszerűnek látszott rendeleti útra tartani fenn ama rendőri hatóságoknak és közegeknek felsorolását, melyekkel vagy a kikkel az ügyészség közvetlenül, tehát meghagyás folytán vagy megkeresés, illetve átirat és a hierarchiai rendnek megfelelőleg felterjesztés útján érintkezik. Az összminiszteriumra kellett bizni a rendeletek kiadását, mert az administrativ rendőrségnek legkülönfélébb közegeire lévén a nyomozási eljárásban szükség, mellőzhetetlen, hogy e közegek kijelölése a közigazgatás legfőbb vezetőinek közös egyetértésével történjék (85. § utolsó bekezdés).
A javaslat az igazságügyi rendőrség szervezésénél nem tévesztette szem elől azt, hogy a policzia magában véve a nyomozás igényeit - gyakran nem lesz képes kielégiteni. - Rendőrségünk, főkép a vidéken, nem felel még meg a kivánalmaknak. Részint a helyi befolyásoktól való teljes függetlenség hiánya, részint a vidéki rendőrségnek fogyatékos szakképzettsége azt a kötelességet rójják a kormányra, hogy a vidék legszakképzettebb s legmegbízhatóbb elemeit: a járásbiróságokat s ügyészségi megbizottakat is bevonja a nyomozó hatóságok körébe (86. §). Korántsem akarja a javaslat ezzel a járásbiróságokat az ügyészségeknek alárendelt közegekké tenni, mint azt az olasz perrendtartás a vizsgálóbirákkal teszi. A javaslat a büntetőjogszolgáltatás érdekében csupán csak azt kivánja elérni, hogy a vidék legszakképzettebb elemei a nyomozó hatóságok köréből ne legyenek kizárva.
Ebből az indokból a javaslat feljogosítja a kir. ügyészségeket, hogy a járásbiróságokat egyes nyomozó cselekmények teljesítése végett megkereshetik. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a kir. ügyészségek az egész nyomozás keresztülvitelét reábizhatják a járásbiróságra, ellenkezőleg a nyomozást a kir. ügyész vezeti s a javaslat világosan kifejezi, hogy a járásbiróságok csak egyes cselekmények foganatosítása végett vehetők igénybe. Hogy a javaslat a járásbiróságoknak a kir. ügyészségektől való függetlenségét még jobban kidomborítsa; s hogy még azt a feltevést is elháritsa, mintha jelzett intézkedésével a járásbiróságok s kir. ügyészségek közt alárendeltségi viszonyt akart volna létesíteni: még azt sem vette fel a 86. §-ban, hogy a járásbiróságok az ügyészségek megkereséseit teljesíteni tartoznak. E tekintetben úgy vélekedett, hogy az ilynemű megkeresések teljesítésére vonatkozó kötelezettséget s a coordináltsági viszonyt teljesen kifejezi az 1869:IV. törvénycikknek, mint alaptörvénynek 23. §-a.
Abból, hogy a járásbiróság az egész nyomozás teljesítésével nem bízható meg, nem lehet a contrario azt a következtetést levonni, hogy a járásbiróság mindig csak a megkeresés betű szerinti értelméhez s tartalmához köteles ragaszkodni. A megkeresés teljesítése közben vagy teljesítése után merülhet fel még bizonyos nyomozó cselekmény szüksége. Pl. a kihallgatott tanu nagyfontosságú bűnjelek hollétét közli a kihallgatás vezetőjével, vagy olyan bizonyítékokra hivja fel ennek figyelmét, melyek az igazság kideritésére döntő befolyással lehetnek, de késedelem esetében többé már nem volnának megállapíthatók. Ilyen esetekben a járásbiróság saját belátása szerint mérlegeli az ujonnan felmerült adatokat s a „szükséghez” képest köteles a bizonyítékokat a kir. ügyészség értesítése s újabb megkeresés bevárása nélkül megszerezni (86. § második bek.).
Midőn a javaslat felállítja azt a szabályt, hogy a nyomozást rendszerint a kir. ügyészség rendeli el és vezeti, egyúttal kimondja azt is, hogy a kir. ügyész nemcsak a nyomozás vezetésére, hanem annak teljesítésére is jogosítva van. (84. § első bek.) Nagy ellentét volna az, ha a kir. ügyész megkerestetné s utasíthatná a rendőri hatóságokat a nyomozás teljesítésére, de ő maga olyan jogokat nem gyakorolhatna, mint az alája rendelt rendőrség. De nemcsak a logika követeli, hogy az ügyészség ugyanazokat a perjogi cselekményeket végezhesse is, melyeknek teljesítésére a rendőrséget utasíthatja, hanem a czélszerűség is. Gyakran súlyos bűntettet követnek el, vagy a bűncselekmény szálai annyira összekuszáltak; hogy a bűntett kiderítésére a legképzettebb organum működése szükséges. Ilyenkor a kir. ügyésznek mint legszakavatottabb és rendszerint legtapasztaltabb közegnek személyes közbelépése nem nélkülözhető. Ha a nyomozást a legfontosabb esetekben is a rendőrségre kellene bíznia, ha e megbízásnál nem mérlegelhetné azt, hogy a helyi s személyes viszonyok figyelembevételével a rendőrség képes-e a nyomozás igényeit kielégíteni, akkor e pouvoir megtagadásával az igazságszolgáltatás szenvedne csorbát.
Fel kell tehát a kir. ügyészséget ruházni a nyomozás teljesítésével is. Sőt természetszerűleg a kir. ügyész akkor fog feladatának legjobban megfelelni, akkor szerezhet legalaposabb informatiot, ha ott, a hol szükséges, a nyomozást személyesen teljesíti.
A nyomozás czélját a javaslat 83. §-a határozza meg. Minthogy a nyomozás a vádló tájékozására szolgál, s a vádló két irányban szerezhet tájékozást, t. i. hogy a vádat emelje-e vagy ne: a nyomozás tárgyát e kettős szükséglet határolja el. A világosság és szabatosság kedvéért tehát a nyomozás czélját mindkét irányban meg kellett jelölni.
(87-92. §)
A javaslat (87. §) minden hatóságnak hatósági közegnek kötelességévé teszi a hivataluk körében, vagy más módon tudomásukra jutott hivatalból üldözendő bűncselekmények feljelentését.
A bűncselekmények felderítése és a tettesnek felelősségre vonása elsőrendű állami érdek. Lehetetlen tehát megengedni, hogy a közbiztonsági közegek a jelenlétükben történő vagy hivataluk körében észlelt bűncselekmények előtt szemet hunyhassanak. Az egyes hatósági közegek szolgálati utasításai rendszerint szorosan körülírják a feljelentési kötelesség körét. A szakasz rendelkezése természetesen a biróságokra is vonatkozik, melyek szintén kötelesek a hivataluk körében észlelt bűncselekményeket az ügyészség tudomására hozni.
Ama fontos állami és közerkölcsiségi érdek, mely a közhatósági közegek feljelentés iránti kötelezettségének alapja, logikai folyamányaként azt is követeli, hogy ezek a közegek az elvitelnek, elrejtésnek vagy megváltozásnak kitett bűnjelek, nyomok és általában a bizonyítékul szolgálható tárgyak megőrzéséről is gondoskodjanak, mert ily természetű intézkedések nélkül igen sok esetben maga a feljelentés is illusoriussá válna.
A 88. § tartalma szorosan büntető rendészeti jellegű. Ugyanis annak megítélését vajjon nincs-e ok esetleg a bűnvádi eljárás megindítására, midőn valaki nem természetes halállal mult ki, vagy midőn ismeretlen egyén holttestét találták, nem lehet a közbiztonsági közegek, főleg a kis községek kellő műveltséggel nem biró előljáróságára bízni. Ezért rendeli a javaslat, hogy ily halálesetről vagy a kir. ügyészségnek, vagy ha a járásbiróság közelebb van, ennek tegyenek a rendőrség és közbiztonsági közegek jelentést. Az ügyészség vagy járásbiróság fogja meghatározni, szükséges-e a rendszeres halottszemle és további nyomozás, vagy talán a szerzett adatok is elegendők minden gyanuok kizárására.
A kir. ügyészség, illetve biróság rendelkező jogát biztosítja, hogy a rendőri vagy közbiztonsági közegek kötelesek az ügyészség vagy járásbiróság határozatáig a holttestet kellőleg megőrizni és őrködni a felett, hogy az megváltoztatásnak kitéve ne legyen. Hogy a járásbiróság mindig köteles az ügyészséget a hozzá érkezett jelentés folytán tett intézkedésről értesíteni, s hogy az ügyészség a járásbíró határozata daczára is ujabb szemlét tartathat, ez önként folyama tételből, hogy a bűnvádi eljárás kezdeményezése az ügyészség kezében van.
A holttest eltemetésére vonatkozó feltételes tilalom (88. § 2. bek.) a kir. btkv. 123. §-ában találja sanetióját.
Ha teljesen jogosult követelmény is, a feljelentés iránti hivatalos kötelesség: semmi esetre sem lehetne amaz álláspontot helyeselni, mely minden honpolgárnak kivétel nélkül kötelességévé tenné a feljelentést.
A franczia code d’instruction criminelle ugyan még bizonyos esetekben (attentat contre la sreté publique, contre la vie ou la propriété d’un individu) minden jelenlevő magánszemélyt feljelentésre kötelez és az új belga javaslat is fentartja ezt, de azért a feljelentés iránti általános kötelezettség mégis már jobbára el van ejtve.
Hazánkban már az 1827-iki javaslat hivatkozással a szabadabb magyar hagyományokra, mellőzte a feljelentés iránti általános kötelezettség kimondását. Nem szorul tehát indokolásra, ha a javaslat is visszautasította a feljelentés iránti általános kötelezettség elvét.
Annak kimondása azonban, hogy minden magánszemély jogosítva van feljelentést tenni, czélszerűnek látszott, nehogy oly értelmezés legyen esetleg adható a javaslat rendelkezéséinek, mintha csak a büntetendő cselekmény által közvetlenül érdekeltnek volna joga feljelentést tenni (89. §). A feljelentési jogát mindenkinek megadja a javaslat.
Hogy azonban ez az általános szabály félreértésre ne vezessen, világosan ki kellett fejezni, hogy a feljelentés általános jogosultsága nem terjed ki azokra az esetekre, midőn oly bűncselekményt követtek el, mely csak magáninditványra üldözhető. E kivétel a Btk. 110. §-ában találja indokát.
Midőn a javaslat kivétel nélkül mindenkit feljogosít feljelentéstételre, ezzel azt akarta elérni, hogy lehetőleg minden bűncselekmény a bűnüldöző hatóságok tudomására jusson. E normativum által azonban a büntetlenül maradó bűncselekmények lehető apasztása csak részben érhető el. Nem elég mindenkit feljogosítani a feljelentés megtételére, hanem ezenfelül kivánatos az is, hogy a feljelentés elfogadására jogosított hatóságok körét is kiterjeszszük. A javaslat ezért nemcsak a feljelentés általános jogát állitja fel, hanem a feljelentés elfogadására jogosított hatóságokat is oly tág körben határozza meg, hogy az a jog a legnagyobb városban éppúgy, mint a legkisebb faluban minden utánjárás nélkül gyakorolható lesz. E mellett azonban mégis gondoskodik a feljelentések összpontosításáról, mert kivétel nélkül elrendeli a feljelentésnek a kir. ügyészséggel való közlését (87., 88., 89., 94. 95. §).
Hogy a magánindítványra jogosult az ellene elkövetett büntetendő cselekmények miatt az eljárás megindítását czélzó indítványát minden nagyobb nehézség nélkül előterjeszthesse, szükséges volt kimondani, hogy nemcsak bármely kir. ügyészségnél, biróságnál vagy rendőri hatóságnál, hanem bármely rendőri közegnél is megtehető a magánindítvány. (90. §). Ezzel egyszersmind ki van zárva a Btk. 110. §-ának több esetben előfordult oly értelmű magyarázása, hogy a magánindítványra jogosult indítványát joghatályosan csak biróságnál tehetné.
További könnyítésére szolgál az indítvány előterjesztésének a javaslat ama rendelkezése is, hogy akár irásban, akár jegyzőkönyvre adva megtehető az indítvány. Egyetlen tartalmi kelléke az indítványnak az, hogy benne a panasz tárgyát tevő cselekmény megjelölve, a feljelentett személyre vonatkozó adatok pedig lehetőleg felemlítve legyenek.
Habár a magánindítványra jogosult a legtöbb esetben meg is tudja jelölni a személyt, melynek megbüntetését kívánja, mégis lehetnek esetek, midőn vagy az elkövetés ideje (például éjjel), vagy más körülmények miatt a bűnöst nem lesz képes megnevezni. Leggyakrabban elő fog ez az eset fordulni a szemérem elleni merényleteknél. Ilyenkor igazságtalanság volna a sértettet panaszával azért elutasítani, mert a tettest nem tudja megjelölni. Ebben az esetben még inkább van szüksége a hatóság gyámolítására, a mennyiben e nélkül a tettest tán soha sem tudná kipuhatolni, s a bűnös az ilyen túlzott alakiság miatt büntetlenül maradna. Midőn tehát a javaslat a panaszolt bűncselekmény határozott megjelölését követeli, a tettesre és a részesekre vonatkozólag meg kellett elégednie azzal, hogy a panaszos ezeket csak akkor jelölje meg, ha erre képes; ellenkező esetben a bűnös vagy bűnösök kilétét a hatóságoknak kell kinyomozni.
Végül nehogy a tartalmi kellékek határozatlan megjelölése vagy hiányossága az indítványt tevő elutasítására vezessen kötelességévé van téve a hatóságoknak, hogy valamint a szóval, úgy az irásban előterjesztett indítvány helyesbítése, illetve pótlása iránt belátásuk szerint intézkedjenek. különösen ki kellett emelni, hogy a cselekmény téves minősítése teljesen közömbös körülmény.
E rendelkezések szelleme pedig az, hogy a hatóságok a bűnvádi eljárás megindítása végett hozzájok folyamodó érdekeltet lehetőleg támogatni és az indítványtól visszatartó minden fölösleges formalitást mellőzni tartoznak. Mindig helyesen fognak eljárni, különösen az ügyészségek, rendőri hatóságok és közegeik, ha oly esetekben, midőn az eljárás a jogosult indítványától van feltételezve s azt nem az indítványra jogosított terjesztette elő, az indítványra jogosítottat a más által tett indítvány hatálytalanságáról értesítik. Főleg fontos ez akkor, ha az indítványra nem jogosított kiskorú jelentkezik panaszának előterjesztésére, vagy az ily kiskorúnak egyik indítványra nem jogosított rokona jön az esetet feljelenteni és mindez az indítványra jogosultnak beleegyezésével és ama téves feltevésben történik, hogy elég, ha a kiskorú vagy az illető rokon már megtette a feljelentést.
A gyakorlatban több controversia merült fel arra nézve, hogy a felhatalmazási bűncselekményeknél (Ermächtigungsdelicte) a felhatalmazás, illetve kívánat minő alakban állítandó ki. Minden félreértés megelőzése czéljából szükséges volt tehát ezt a kérdést határozottan szabályozni (91. §).
Az országgyülés, annak valamelyik háza, a horvát-szlavon-dalmát országgyülés, azoknak bizottsága vagy a közös ügyek tárgyalására kiküldött bizottságok, azok egyike, vagy valamelyikének küldöttsége, a miniszterek és minisztertanács kettős alakban állithatják ki a Btk. 269., illetve 270. §-ában megkivánt felhatalmazást: vagy egyszerű hivatalos iratban, vagy a hivatalos irathoz csatolt külön irásbeli nyilatkozat alakjában. Jogosítva vannak továbbá akár az ügyészséghez (főügyészséghez) közvetlenül fordulni, akár az igazságügyi minisztert megkeresni, ki az ügyészséget a további eljárásra utasítja.
Midőn az igazságügyi miniszter az ellene elkövetett rágalmazás vagy becsületsértés miatt kíván felhatalmazást adni, szintén akár külön irásbeli nyilatkozatban állíthatja ki a felhatalmazást, akár egyszerűen rendeletben hagyhatja meg a további eljárást az ügyészségnek. Akkor azonban, midőn biróságok, birák, birósági hivatalnokok, a kir. ügyészség tagjai hivatali kötelességeire vonatkozó rágalmazás miatt ad az igazságügyi miniszter felhatalmazást, ezt az ügyészséghez intézett rendelet alakjában eszközli. Hasonló alakban nyer tudomást az ügyészség a Btk. 272. §-ában emlitett diplomatiai uton kijelentett kívánságról is, és tán alig szükséges kiemelni, hogy az igazságügyi miniszternek az ügyészséghez intézett rendelete, melyben a diplomatiai uton kijelentett kívánatra hivatkozás történik, mindig teljes legitimatio ad causam, és ennél többet, nevezetesen diplomatiai iratok közlését a biróság nem kívánhatja.
A 92. § a legalitás elvének folyománya. Ha a kir. ügyészségek kötelezvék a bűn üldözésére, kötelességükké kell tenni azt is, hogy e hivatásukat körültekintéssel s kellő alapossággal gyakorolják. A feljelentés beadása vagy a magánindítvány előterjesztése nem jelenti mindig az eljárás megindítását. Mert ha ezt jelentené, ha a kir. ügyészek kötelesek volnának minden feljelentés alapján az eljárást folyamatba tenni, akkor a közvádlók a denunciánsok vak eszközeivé törpülnének. Hogy a legalitás elvét így egy jogállam törvényhozása sem fogadta el, és nem is fogadhatja el, az kétségtelen. Midőn a javaslat felállítja azt a szabályt, hogy a feljelentések a kir. ügyészségeknél concontrálandók, s midőn az ügyészségeket a feljelentések és indítványok haladéktalan megvizsgálására kötelezi (92. §), ezzel azt fejezi ki, hogy csak az olyan feljelentés vagy indítvány szolgálhat a további eljárás alapjául, melyet a kir. ügyészség beható vizsgálat után alaposnak talált.
A feljelentések megvizsgálását előirja az osztrák törvény a 87. §-ában; a német büntető perrendtartás pedig 158. §-ában intézkedik erről a kérdésről.
Minthogy a kir. ügyész a feljelentés, illetőleg magánindítvány áttanulmányozása után többféleképen itélheti azt meg, s így a megitélés külömbözőségének megfelelőleg többféleképen járhat el, szükségesnek tartotta a javaslat kiemelni mindazokat az intézkedéseket, melyeket a kir. Ügyész a feljelentés elintézéseképen foganatba vehet. Elrendelheti a szükséghez képest a nyomozást. Ez akkor fog megtörténni, midőn a feljelentés alapján sem vádat nem emelhet, sem a vád képviseletét meg nem tagadhatja. Az elintézésnek ez a módja a leggyakoribb lesz, mert a feljelentések, főkép, melyeket magánosok adnak be, rendszerint nincsenek úgy felszerelve, hogy az ügyész már a feljelentés anyagából alaposan tájékozhatná magát arról, hogy megindítható-e az eljárás vagy sem. Ilyenkor a nyomozás elrendelését mellőzni nem lehet. Megtörténhetik azonban, hogy a feljelentés kellőleg fel van szerelve, a mi leggyakrabban akkor fog előfordulni, midőn a rendőrségtől jön; mert ez, hogy a panaszolt vagy hivatalból kinyomozott cselekményt világosabban feltüntesse, rendszerint nyomozást teljesít, s a nyomozás anyagából már tájékozást szerezhet az ügyész, a nélkül, hogy a nyomozást továbbfejleszteni kellene. Midőn a kir. ügyész a feljelentés, illetőleg a magánindítvány anyagából kellő informatiót szerezhet, s midőn ekképen a további nyomozás feleslegesnek mutatkozik: vagy megtagadja a vád képviseletét vagy pedig a biróság elé „megfelelő” indítványt terjeszt.
Miután a 101. § szerint a nyomozás megszüntetése vagy befejezése tárgyában mindig a nyomozás vezetője határoz, a biróság elé terjesztett „megfelelő” indítvány soha sem foglalhatja magában a vád megtagadását; mert addig mig a kir. ügyészség biróság elé nem vitte az ügyet, vagyis addig, mig a birói eljárás nincs megindítva: a kir. ügyész mindig a biróság mellőzésével önmaga határoz a vád megtagadásának kérdésében. Következésképen, midőn a kir. ügyész „megfelelő” indítványnyal a birósághoz fordul, indítványa mindig vádemelést jelent, mely vagy vizsgálatra vagy vád alá helyezésre illetőleg főtárgyalás kitüzésére irányul.
Végül előfordulhat az az eset is, hogy a feljelentés vagy magánindítvány nem tartozik a kir. biróságok s igy a kir. ügyészség hatáskörébe, vagy hogy nem volt az illetékes kir. ügyészhez beadva. Nehogy ebből azt a következtetést vonják le, hogy a nem illetékes helyen beadott feljelentés vagy magánindítvány elutasítandó, a javaslat szükségesnek tartotta expressis verbis kifejezni azt, hogy az ilyen feljelentést az illetékes hatósághoz kell áttenni.
(93-101. §)
A javaslat 93. §-a is összefügg a legalitás elvével s e szerint a 33. § rendelkezésével. Lényegileg mindkét szakasz az ügyészség jogkörét s kötelességét szabályozza, azzal a külömbséggel mégis, hogy mig a 33. § a legalitas elvét sanctionálja, a 93. § ennek gyakorlati érvényesítését irja körül.
A nyomozás menetének szabályozásánál a logikai sorrend megtartása végett első sorban a nyomozás vezetőjének működése körét kellett meghatározni.
A kir. ügyészre, mint a bűnüldözés rendes és első közegére nézve kimondja a javaslat (93. §), hogy nemcsak akkor tartozik nyomozni, ha közegei „tudomására” hoznak valamely bűncselekményt, hanem e nélkül is köteles kutatni, a gyanu szálait megragadni, a bűncselekmények s azok tetteseinek felderítésénél önmaga is eljárni, szóval nemcsak nyomoztat, hanem nyomoz.
A javaslat azt kívánja elérni, hogy a kir. ügyész ne csak akkor lépjen fel, midőn erre a feljelentéssel vagy magánindítványnyal provocálják; ne csak akkor indítsa meg a nyomozást, ha a rendőrség tudomására hoz valamely bűncselekményt: hanem akkor is, ha közvetlenül maga szerez tudomást valamely bűncselekmény elkövetéséről. Ezzel el akarja oszlatni azt a bizonytalanságot, mely a kir. ügyész mostani jogkörére nézve fenforog. El akarja kerülni azt, hogy a kir. ügyész mindaddig összetett kézzel hallja beszélni, hogy X. Y. párviadalt vívott s nyugodtan olvassa a lapokból, hogy N. N. ellenfelét megsebesítette, míg a rendőrség meg nem teszi feljelentését. De nemcsak a párviadalnál, hanem bármely bűncselekménynél előfordulhat az az eset, hogy a kir. ügyész tudomást szerez annak elkövetéséről. Ilyenkor bármily forrásból vegyen is arról tudomást, akár hivatalos úton, akár hallomásból, akár saját észleletei alapján: kötelessége a nyomozást teljesíteni. Mert csak így teljesülhet a legalitásnak és a jogegyenlőségnek az a követelménye, hogy minden bűncselekmény, bárki kövesse is azt el, megtorolva legyen.
A nyomozásnak hivatalból való teljesítése, illetőleg megindítása kötelmét azonban a javaslat a hivatalból üldözendő bűncselekményekre szorítja. Ha a magánindítványra üldözendő bűncselekmények tárgyában a jogosult indítványa előtt általában nincs helye bűnvádi eljárásnak, akkor miattok előbb nyomozás sem teljesíthető; mert ez is megsértheti ama magánérdekeket, melyek e cselekmények kivételes minőségének alapjául szolgálnak.
Magánindítványra üldözendő büncselekmények esetében tehát, mind a kir. ügyész, mind a nyomozás foganatosítására jogosított többi hatóságok, kötelesek a magánindítványra jogosult indítványát bevárni. Ennek megtétele után azonban, mi a 3. és 92. §-okból következik, és a IV. fejezet indokolásában bővebben kifejtve volt, a nyomozás akadálytalanul és oly módon teljesíthető, mint hivatalból üldözendő bűncselekmény esetében.
A javaslat, mint fentebb láttuk, a rendőrséget, - a mi magától értetődik - bevonja a „police judiciare” keretébe, s annak működése körét kettős szempontból szabályozza. A rendőrség ugyanis vagy az ügyészség vezetése alatt (85. §), vagy önállóan, saját kezdeményezéséből jár el. Az előbbi esetről már az igazságügyi rendőrség feladatának tárgyalásánál volt szó, most arról az esetről kell megemlékezni, midőn a rendőrség önállóan, a kir. ügyészség mellőzésével lép fel s teljesiti a nyomozást.
A rendőrségnek emez önálló szerepköre korántsem ellenkezik azzal a szabálylyal, mely szerint a nyomozás vezetése a kir. ügyészség kezében van összpontosítva.
A német birodalmi büntető eljárás 161. §-a kijelenti, hogy a rendőrségnek minden hatósága s hivatalnoka köteles a bűncselekményeket nyomozni, a halasztást nem tűrő intézkedéseket megtenni, s a nyomozásról felvett iratokat az államügyészséggel azonnal közölni. Ha pedig valamely halaszthatatlan vizsgálati cselekményt kell teljesíteni, e végből tartoznak a járásbiróságot megkeresni.
A code d’instruction criminelle hasonló kötelességet ró az igazságügyi rendőrség tagjaira (V. fejezet).
A genfi bűnvádi eljárás is önálló nyomozó jogkörrel ruházza fel az igazságügyi rendőrség tagjait (44., 45. cz.), azzal az eltéréssel, hogy a békebiró, a polgármester s a rendőrbiztos a nyomozás adatait a rendőrség igazgatójához küldik át s innen jutnak az iratok az ügyészséghez (55. cz.)
Az olasz büntetőeljárás 62. czikke szintén kötelességévé teszi az igazságügyi rendőrségnek az önálló nyomozást; sőt a 63. czikk még tovább megy s az igazságügyi policziának jogot ad arra is, hogy midőn a bűncselekmény nyomai a mulandóságnak vannak alávetve, vagy más sürgős esetekben is, a bizonyítékokat szakértők alkalmazásával fixirozhatja.
A monarchia másik államának büntető perrendtartása szerint (24. §) a rendőri hatóságok, ha hivatalból üldözendő bűncselekmény volt elkövetve s a vizsgálóbirónak azonnali fellépése nem várható, kötelesek a sürgős nyomozó cselekményeket teljesíteni; s a nyomozás eredményéről az ügyészségnek vagy a vizsgálóbirónak jelentést tenni.
Látjuk ezekből, hogy Európának minden nevezetesebb codexe feljogosítja a rendőrséget az önálló nyomozásra. És ez a kir. ügyészség külömböző feladatai mellett nem is lehet másképpen.
A kir. ügyészek tevékenységének körét csaknem teljesen absorbeálja az irásbeli, tehát olyan munka, mely a hivatalban végzendő el; hasonlókép jelentékeny munkaerőt s időt igényelnek a tárgyalások. Következéskép, ha a kir. ügyészeknek kötelességükké is van téve a nyomozás s az elkövetett bűncselekmények felkutatása, mégis a gyakorlatban ez a tétel akképpen fog alakulni, hogy a kir. ügyészek csak ritkábban lesznek képesek önállóan, a rendőrség igénybevétele nélkül valamely bűncselekményt kideríteni. Ellenben a rendőrség, melynek kötelessége amúgy is a praeveniálás, éppen eme kötelességének teljesítése folytán az eredményes kutatásra is módot talál. A szállongó hír után indul, a legtávolabbi gyanut megragadja, a bűncselekménynek szétfutó szálait összefoglalja, s mert nem a hivatalban, hanem künn az utczákon végzi functióját, abban a helyzetben van, hogy az elkövetett bűncselekményekről, illetőleg azokra vonatkozó adatokról közvetlen, biztos tudomást szerezhet.
Nem nélkülözhető tehát a rendőrség önálló működése, és pedig annál kevésbbé, mert a bűncselekmények kinyomozásánál a siker legbiztosabb eszköze a gyorsaság. Ha a rendőrség arra van utalva, hogy midőn valamely bűncselekménynek nyomára jut, előbb a szükséges direktivák kieszközlése végett a kir. ügyészhez forduljon, akkor működése, melynek sikere főleg az erélyes initiativától és a gyors közbelépéstől függ, meg van bénítva.
Ezek az irányeszmék vezették a javaslatot, midőn a 94. §-ban feljogosítja a rendőrséget az önálló nyomozás teljesítésére.
Hogy azonban a kir. ügyészségnek a vezetés iránti joga csorbát ne szenvedjen, de a mellett a nyomozás szakadatlan menete is biztosítva legyen, a rendőrséget a nyomozás adatainak a kir. ügyészséghez leendő áttételére egyúttal azonban a nyomozás folytatására is kötelezi.
A rendőri hatóságok tehát a feljelentés megtétele után is tartoznak a nyomozást folytatni, a bűnjeleket biztosítani, a bűnösök megszökését vagy elrejtőzését megakadályozni, és a szükséges birói cselekmény teljesítése végett a legközelebbi járásbiróságot megkeresni. (98. §).
Ha a javaslat a rendőri hatóságoknak és közegeknek megadta a jogot, hogy saját hatáskörükben nyomozást teljesíthetnek (94. §), úgy semmi sem természetesebb, mint az, hogy egyes nyomozó cselekményeknek indítvány bevárása nélkül való teljesítését a vizsgálóbirónak vagy járásbiróságnak is meg kell engedni, ha ezt a foganatosítandó cselekmények sürgőssége megköveteli.
A vádelvhez való merev ragaszkodás nem érne fel azokkal a veszélyekkel, melyek a többé alig ismételhető bizonyítékok felvételét fenyegetnék, ha a járásbirónak vagy vizsgálóbirónak nem lenne szabad addig szemlét, lefoglalást, személymotozást, házkutatást, előzetes letartóztatást vagy más halaszthatatlan nyomozó cselekményt elrendelni és foganatosítani, míg az ügyész vagy a rendőri hatóság megkeresése meg nem érkezik. Mindazáltal, mivel az ügyésztől függ, kívánja-e az eljárást egyáltalában folytatni, a biróságnak kötelessége az eljárásról felvett jegyzőkönyveket a kir. ügyészséghez áttenni (95. §). A kir. ügyész, mint a nyomozás feltétlen ura, a nyomozó cselekmények megvizsgálása után (92. §) minden korlátozás nélkül, függetlenül határoz arra nézve, hogy nem kell-e a nyomozást ismételni, vagy kiegészíteni, illetőleg megszűntetni, vagy befejezettnek nyilvánítani (101. §).
Nem szenved kétséget, hogy a bűntettek és tetteseik kipuhatolása érdekében nem lehet minden nyomozást egyszerűen a gyanusított formalis kihallgatásával stb. kezdeni és hogy bizonyos alaktalan eljárás, főleg az első rendőri lépések alkalmával igen sok esetben mellőzhetetlen. De az alaktalan eljárás utján szerzett eredmény csak akkor tarthat igényt hitelességre és elfogadhatóságra, ha az a nyomozás későbbi szakában rendes alakszerű eljárás útján van megállapítva. Ily értelemben veendő ama tétel, hogy a nyomozásnak sem lehetnek rendszerint más eszközei, mint a vizsgálatnak. E felfogásnak ad félre nem érthető kifejezést a javaslat is, midőn kimondja, hogy a X. és XIII. fejezet rendelkezései követendők a nyomozó eljárásban is (94., 96. §).
Ez utalás fölöslegessé tette, hogy a jelen fejezetben részletesen, külön szabályozva legyen a nyomozó eljárás menete. A megjelölt egyes fejezetek és azoknak indokolása e perjogi cselekmények tekintetében kellő felvilágosítást adnak. E helyütt csak oly rendelkezések vannak felvéve, melyek vagy eltérést jelentenek az említett fejezetek rendelkezéseitől, vagy szorosan a nyomozás keretéhez tartozók.
Minthogy a nyomozás során oly perjogi cselekmények is teljesíthetők, melyek a polgárok legszentebb szabadságjogait érintik s melyeket minden alkotmányos ország rendszerint birói védelem alá helyez: rendelkezni kellett arról, hogy a nyomozás vezetésére hivatott hatóságok és közegek, mivel a birói függetlenség és elmozdíthatatlanság kellékeivel nincsenek felruházva, bizonyos perjogi cselekményeket egyáltalában ne, vagy legalább feltétlenül ne teljesíthessenek.
Ezért nem engedi meg a javaslat, hogy az ügyészség vagy rendőri hatóságok és közegek esküt vegyenek ki a tanuktól, hogy a tanukra vagy szakértőkre büntetést rójanak, hogy ezeket vallomásra, illetőleg nyilatkozatra kényszerítsék, hogy valakit lefoglalandó tárgynak kiadására szorítsanak és hogy lefoglalt postai küldeményt felbontsanak (98. § 3. bek.). Ezért rendelkezik továbbá a javaslat akként, hogy csakis halaszthatatlan szükség esetében engedi meg az említett közegeknek a szemle, lefoglalás, személymotozás, házkutatás és előzetes letartóztatás elrendelését és teljesíthetését.
Nehogy az utóbbi kivételes jognak gyakorlásával visszaélés történjék, a javaslat a nyomozó hatóságok eljárását kettős biztosítékkal veszi körül. Az egyik az, mely szerint a nyomozó hatóság köteles indokolni, hogy azt a cselekményt, melynek foganatosítására csak kivételesen van feljogosítva (házkutatás stb.), miért teljesítette. Minthogy erre csak „halaszthatatlan szükség” esetén (98. § 2. bek.) van felhatalmazva: azt kell kimutatnia, hogy a halaszthatatlan szükség fenforgott. A másik biztosíték pedig az, hogy a nyomozó cselekmény teljesítése után a vizsgálóbiró megvizsgálja azt az alaki kellékekre s az eljárás eredménye tekintetében is (98. § utolsó bek.) és ha azt tapasztalja, hogy vagy az eljárás alakiságai hiányosak, vagy a házkutatás stb. tartalmilag hiányos, nem kimerítő, vagy bármi tekintetben fogyatékos: a kérdéses cselekményt kiegészíti vagy ismétli, a törvényellenes lefoglalást vagy előzetes letartóztatást pedig hatályon kivül helyezi, illetőleg az utóbbiakat, ha törvényszerűen voltak alkalmazva, fentartja. A lefoglalás tárgyában a vizsgálóbiró határozati joga biztosítékot nyujt a vagyoni jogok helytelen korlátozása ellen, illetőleg ha e korlátozás szükséges, a megfelelő szabályok szoros megtartása iránt. Hogy a vizsgálóbirónak a letartóztatás kérdésében azonnal kell intézkednie, ezt a személyes szabadság oltalmazása követeli.
A nyomozás vezetésének sikere érdekében mulhatatlannak mutatkozott a rendbüntetés jogát biztosítani a nyomozó hatóság részére (97. §).
Ezt a jogot azonban nem lehetett kivétel nélküli, általános szabályként felállítani. Nemcsak czélszerűségi, hanem jogi indokok követelik a kivételek megállapítását. Két szempontból kell itt kiindulni; az egyik közjogi jelentőségű, a másik a kivételes hatáskörben gyökerezik.
Nem szenved kétséget az a tétel, hogy a büntető igazságszolgáltatás valamint egészében, úgy részeiben közjogi jellegű functio; következéskép, mindazok a tényezők, melyek az igazságszolgáltatásnál közreműködnek, hasonló szempont alá esnek. Ez a szabály nemcsak a biróságra, hanem a kir. ügyészségre nézve is áll, sőt a védőre is kiterjed. A védő, midőn a gyanusított vagy terhelt védelmében eljár, nem az egyes embernek magánügyét képviseli, nem arra törekszik, hogy a bűnös a büntetés alól szabaduljon. Tisztje felülemelkedik a terhelt egyéni érdekén s azt veszi czélba, hogy az igazság érvényesüljön. A külömbség az ügyész és a védő jogi állása közt csak az, hogy mig az ügyész, mint az államnak kiváló jogokkal s hatalommal felruházott képviselője, köteles valamint a terhelő, úgy a mentő körülményeket érvényre juttatni, addig a védő csak arra szorítkozik, hogy védettjének érdekét az anyagi igazság keretén belül oltalmazza. Minthogy pedig az igazság nemcsak akkor közérdek, ha megtorlásról, hanem akkor is, ha enyhítésről vagy arról van szó, hogy az ártatlan ártatlansága kiderüljön: ebből a szempontból nem tagadható, hogy a védőnek a védelem keretén belül közjogi állása van, segítő társa ő a nyomozó hatóságnak, az ügyésznek éppúgy, mint a birónak. Mint ilyen, nem lehet alávetve a közönséges rendbüntetésnek. Ugyanez a szabály áll minden ügyfelet képviselő ügyvédre is. Ezért a javaslat a közönséges rendbüntetés helyett a félnek vagy a sértettnek ügyvédje ellen a távozásra kötelezést és ha fegyelmi vétséget követtek el, az illetékes fegyelmi hatóság értesítését alkalmazza.
A most kifejtett indokokkal csaknem azonos motivumok vezették a javaslatot arra, hogy a szakértőket s a birósági tanukat is megkimélje az elzárástól, mint rendbüntetéstől. A szakértő a biróságnak s a nyomozás vezetőjének szaksegéde, a birósági tanu pedig segéde a tények fixirozásában. Eme kivételes állásuk hasonlókép kizárta a közönséges rendbüntetés alkalmazását.
Végül ki kellett venni a rendbüntetés alól a katonai biróság hatóságának alávetett egyéneket. Ezt az intézkedést a kivételes hatáskör tette szükségessé. Nehogy azonban a nyomozó hatóság az esetleg garázdálkodó katonai egyénekkel szemben védtelen legyen, - fel kellett jogosítani arra, hogy az ilyen egyéneket rendreutasíthassa, s ha az czélra nem vezet, az eljárás helyéről eltávolíthassa. Magától értetődik, hogy az eltávolítás, ha máskép nem lehetséges, karhatalommal is foganatosítható. A rendreutasítás és eltávolítás azonban a hatósági tekintélynek megsértéseért s az eljárás megzavarásáért nem nyujt kellő elégtételt, ennek kieszközlése végett tehát a legközelebb levő katonai hatóság megkeresését rendeli a javaslat.
A javaslat 1. §-a felállítja azt az általános szabályt, hogy bűnvádi ügyben birói eljárásnak csak nyomatékos gyanu alapján van helye.
Ha a kir. ügyész fellépése esetén is megköveteli, hogy a vádat nyomatékos gyanu támogassa, annál inkább meg kell ezt követelnie akkor, midőn magánvádló kiván valakit a büntető biróság elé állítani. A nagyobb fokú garanczia szüksége elvitázhatatlan, mert csak az akadályozhatja meg, hogy a sértett, a kit sokszor az anyagi érdek, gyülölet vagy boszú vezet: ellenfelét alapos ok nélkül, egyéni érdekből a vádlottak padjára hurczolja. De ha a javaslat ezt a czélt el akarja érni, módot kell adnia a sértettnek ahhoz, hogy vádját előkészíthesse, felszerelhesse, szóval, hogy a gyanut alapossá tehesse. Ez pedig csak úgy érhető el, ha a sértett a rendőri hatóságokat a nyomozás teljesítése végett igénybeveheti (99. §) A sértettnek ez a joga nem jár a rendőrség részén az ennek megfelelő kötelezettséggel, ellenkezőleg a rendőrség nem lehet vak eszköze a sértettnek, s ha úgy találja, hogy a nyomozás nem teljesíthető, a magánvádlót elutasíthatja (99. § utolsó bek.). A rendőri hatóság sem lévén alávetve a bűnvádi perrendtartás felebbviteli forumainak, határozata nem volt apellábilissá tehető. Nehogy azonban a nyomozó hatóság a magánvádlót jogaitól végleg megfoszthassa, fel kellett jogosítani a sértettet arra, hogy az elutasitó határozat hozatala után a vizsgálóbiróhoz, mint a független biróság egyik organumához fordulhasson vádjával. S ha a vád képviseletét az ügyész, a nyomozás teljesítését a rendőri hatóság megtagadta, még mindig megvan az a garanczia, hogy a független vizsgálóbiró elrendelheti a vizsgálatot.
A javaslatnak azt a rendelkezését, hogy ez esetben a vizsgálóbiró nem a nyomozás, hanem a vizsgálat elrendelése tárgyában határoz, a már érintett hatásköri akadályon fölül még az is indokolja, hogy a vizsgálóbiró maga nyomozást nem teljesít és hogy magánvád esetében a vizsgálat, a később kifejtendő okoknál fogva, amúgy is kötelező (102. § 3. b) pont).
Az utóbbi tekintet vezette a javaslatot annál az intézkedésénél is, hogy a magánvádlót a vizsgálóbiró közvetlen igénybevételére akkor is feljogosítja, ha a tényállás tisztábahozása birói cselekményt igényel (99. § utolsó bek.). Ez esetben a nyomozást teljesítő rendőri hatóság kénytelen volna a biróságot megkeresni s a megkeresés teljesítése után a nyomozást ismét folytatni. Sokkal egyszerűbb és ezért czélszerűbb, ha a vizsgálóbiró, kinek eljárása úgy sem mellőzhető, a tényállás tisztábahozását egységesen és megszakítás nélkül végzi.
A javaslat 100. §-a a legfontosabb garancziák egyikét állítja fel a terhelt érdekében; a materiális védelem kötelezettségét. Ott, a hol a büntető eljárás tisztán vádelvi alapon épül fel, koránt sincs ennek a garancziának oly nagy jelentősége mint nálunk Angliában, Skócziában és Északamerikában a bizonyitó anyag előállítása az ügyfelek kötelessége. Ellenben a continensen a vád előterjesztése után a biróságnak kötelessége a bizonyítékokat hivatalból összegyűjteni. Ott, a hol a vizsgálat során az ügyfél-nyilvánosság teljesen keresztül van vive, a hatóságoknak a materiális védelemre vonatkozó kötelezettségét a védő esetleg a terhelt veszi át. Csakhogy az ügyfél-nyilvánosságot eddigelé a continensen, korlátlanul sehol sem merték keresztül vinni.
Mivel ekként az előző eljárásban a formalis védelem nem érvényesülhet korlátlanul, arról kellett gondoskodni, hogy a pernek eme szakában, az eljáró hatóságok teljesítsék a materiális védelmet, vagyis kötelességükké kellett tenni expressis verbis, hogy nemcsak a terhelő, hanem a mentő körülményeket is egyenlő gondossággal tartoznak kideríteni. Az osztrák perrendtartás ezt a szabályt az általános határozatok közé vette föl (3. §), mig a német eljárási törvény a nyomozás keretében kötelezi az ügyészt arra, hogy necsak a vád, hanem a védelem érdekét is egyenlő gondossággal tartsa szem előtt. (158. § 2. p.)
Kétségtelen dolog, hogy a materiális védelem, a mi lényegileg nem más, mint az anyagi igazság kutatása, az eljárás minden szakában és minden nemében szükséges. Ennek megfelelőleg első sorban általános szabálylyal (9. §) igyekezett a javaslat a materialis védelmet az eljárás egész körében kötelezővé tenni. Azonfölül azonban, mert az ismételt, tüzetes figyelmeztetés legjobban biztosítja az eredményt, szükségesnek tartotta a materiális védelem kötelmét még a nyomozásnál (100. §) is kiemelni, mert teljesítése legfontosabb. A vád emelésével az ügy a vizsgálóbiró kezére, illetőleg a biróság elé kerül s ez időponttól az ügy végleges befejezéseig a vád képviselője vagy más nyomozó hatóság soha sem jön abba a helyzetbe, hogy birói ellenőrzés nélkül a terhelt sorsát érintőleg valamely intézkedést tehetne. A nyomozó hatóságok önálló működés iránti joga megszűnik, mihelyt a vád elő van terjesztve, s ha a biróság igénybe veszi is a rendőrséget, ennek eljárását a biróság felhívása szabályozza, a biróság direktivája adja meg neki az irányt. Minthogy pedig a biróság az ügyfelek fölött áll, s teljesen pártatlan a váddal éppúgy, mint a védelemmel szemben: nem kell tartani attól, hogy az üldözés gondolatától elragadtatva, csak a vádat fogja szolgálni s a védelem érdekei előtt szemet huny. A biróságok pártatlansága elég biztosíték arra, hogy az anyagi igazságot fogják szem előtt tartani akkor is, ha lépten-nyomon nem figyelmezteti is őket a materiális védelem érvényesítésére irányuló külön szabály.
Másként áll a dolog a nyomozás folyamán, a hol az eljárást a vád képviselője vezeti, a ki a rendőrséggel nyomoztat, vagy maga látja el a nyomozás teendőit. A kir. ügyész, mint a vád képviselője, bármennyire át legyen is hatva az igazság érzetétől, könnyebben szem elől tévesztheti a materiális védelmet, mint a biróság.
Talán még jobban kell ettől az egyoldalúságtól tartani a rendőrséggel szemben, melynek alárendeltebb tagjai nincsenek a műveltség s értelmi fejlődöttség ama fokán, hogy minden direktiva nélkül le tudnák győzni a minden áron való üldözés ösztönét, mert élethivatásuk gyakorlása közben úgyszólván vérükbe ment át. Ehhez járul az a körülmény, hogy a nyomozás, a javaslat rendszere szerint, a legtöbb esetben a főtárgyalás alapjául fog szolgálni, ennek anyagát ily esetben a vádló gyűjti egybe. Midőn a javaslat ezt a rendszert elfogadta, számot kellett vetnie az emberi gyarlóságokkal; szem előtt kellett tartania azt, hogy a nyomozás folyamán az áll a terhelttel szemben, a ki a főtárgyaláson ellenfele lesz, s a ki esetleg az üldözés gondolatától elragadtatva, a terhelt védelmi érdekét nem veszi kellő figyelembe. Mindezeknél fogva szükségesnek tartotta a javaslat a materiális védelmet a nyomozás terén még külön biztosítani, s a nyomozó hatóságokat újra és tüzetesen arra utasítani, hogy bármily súlyos is a bűntett, bármily rettentő is a bűnös gonoszsága, egyenlő gondossággal gyűjtsék össze a terhelő és a mentő körülményeket.
A 100. § második bekezdése szintén az anyagi védelem érdekének kiván szolgálni, midőn feljogosítja a gyanusítottat arra, hogy ha a nyomozás megindításáról értesült, vagy ha annak folyamán védelmi adatait figyelmen kivül hagyják, ezeknek megállapitása végett a járásbiróságtól nyomozó cselekmények foganatosítását kérhesse.
Hogy miként kell megkezdeni a nyomozást erről a javaslat nem rendelkezik.
Az esetek ezernyi változataihoz képest fog külömbözni az eljárás. Mily utakat válaszszon a rendőrség apparatusa a bűntettek és tetteseik felfedezésének munkájában, mily arányban induljon meg a tudakozódás, megfigyelés, kutatás: ez oly kérdés, melyet taxativ felsorolásokkal kimeríteni nem lehet. De a perrendtartásnak nincs is erre szüksége, mert a nyomozás megkezdése közvetlen jogkövetkezményekkel nem jár s ezért nincs is formalis határozathoz kötve.
Nehogy azonban a nyomozás, mely az arra hivatott hatóságokat és közegeket vagy hatalmi körrel ruházza fel, az állampolgárok ok nélküli zaklatásává fajulhasson, tüzetesen meg kellett jelölni a határt, a meddig folytatható, vagyis meg kellett határozni az eseteket, melyekben a nyomazás befejezendő, illetve megszüntetendő.
A javaslat a befejezés esetét a 101. § második bekezdésében, a megszüntetés eseteit pedig e szakasz 1., 2., 3. és 4. pontjaiban sorolja fel.
a) Lehet, hogy az ügyészségnek a hozzá érkezett feljelentésre vagy indítványra egyetlen nyomozó cselekményt sem kell végezni mert maga a feljelentés vagy indítvány elegendő az elutasításra, áttételre vagy a vizsgálat indítványozására, illetve a vádirat beadására. Ily esetben tehát tulajdonképeni nyomozás nem történik. Más esetekben ellenben kénytelen az ügyészség vagy maga, vagy a rendőrség, esetleg biróság közbenjárása mellett tüzetesebb nyomozást teljesíteni, mielőtt további teendőire nézve határozhat.
Mindenesetre ott, hol külömben is kötelező a vizsgálat, a körülményekhez képest néha vagy teljesen mellőzhető a scrutinialis eljárás, vagy csak oly határok közé szorítandó, hogy a vizsgálat indítványozására elegendő alap legyen. Ha azonban a közvádló a vizsgálat mellőzését veszi czélba, a nyomozó eljárásnak mindenesetre kimerítőbbnek kell lenni, mi természetesen nem azt jelenti, hogy minden a legapróbb részletekig kinyomozandó, mert hisz a modern vádperben még a vizsgálatnak sem jut ez a feladat.
Arra nézve, hogy mikor elegendők az adatok a vizsgálat indítványozására, az ügyész meggyőződése szerint határoz és így indítványának benyujtásával a nyomozó eljárás önként nyer befejezést.
b) A megszüntetés esetei négy pontba vannak foglalva.
Az 1. pont szerint mellőzni kell, illetve meg kell szüntetni a nyomozást, ha büntetendő cselekmény nem forog fenn. Ha tehát a tett nem sérti a büntető törvények egyetlen rendelkezését sem; ha törvényes akadályba ütközik a vád emelése, pl. a házasságtörés esetében az elválás ítéletileg még nincs kimondva; ha a bűnvádi eljárás megindítását kizáró ok forog fenn (halál, elévülés, kir. kegyelem stb.); ha beszámítást kizáró ok minden kétségen kivül fenforog; ha a cselekmény megszűnt büntethető lenni, pl. kiderült, hogy már egyazon tettért a bűnvádi eljárás befejezést nyert, hogy az erőszakos nemi közösülés elkövetése után a házasság létrejött stb.: a nyomozás tovább nem folytatható.
A 2. pontban foglalt ok, a sértett fél indítványának hiánya, nem szorul bővebb felvilágosításra.
A 3. és 4. pont szerint nem kell vádat emelni, illetőleg meg kell szüntetni a nyomozást, ha az ügyészség meg van győződve, hogy egyáltalában nincs semmi bizonyíték, vagy hogy annak megszerzése rendkívüli nehézségekbe ütközik. Ha tehát az elkövetett büntetendő cselekménynyel senki sem gyanusítható, vagy ha volnának is bizonyítékok, de a cselekmény jelentősége nincs semmi arányban a fáradsággal és költséggel, mibe a bizonyítékok megszerzése kerülne, akkor helyes az opportunitás szempontját érvényre emelni és a nyomozást megszüntetni.
Minthogy a nyomozó apparatus feje a kir. ügyészség, a nyomozás megszüntetésének jogát csakis az ügyészség hatásköréhez lehetett utalni. Következőleg a rendőri hatóságok és biróságok azonnal kötelesek a további nyomozó lépéseket megszüntetni, mihelyt a kir. ügyészség őket értesíti, hogy az ügyben megszüntető határozatot hozott.
Mindazáltal e szabály alól egy kivételt mégis kellett construálni; arra az esetre nézve t. i., midőn a vádat magánvádló képviseli. Ilyenkor a kir. ügyész rendszerint nem avatkozik a nyomozás vezetésébe, s így a nyomozást vezető rendőri hatóság főnöke (84. §) ugyanazokat a jogokat gyakorolja, melyek a kir. ügyészt illetik; t. i. ő határoz a nyomozás befejezése és megszüntetése tárgyában.
A kir. ügyészség megszüntető határozata ellen elegendő biztosíték a sértett félnek az a joga, hogy vagy átvállalja a vád képviseletét, vagy a főügyészhez, folyamodhat a megszüntetés ellen. A rendőrséggel szemben pedig az szolgál biztosítékul, hogy a magánvádló törvényszéki eljárás tárgyát tevő ügyben a vizsgálatot indítványozhatja, járásbirósági ügyben pedig a járásbírósághoz fordulhat feljelentésével vagy indítványával.
Hogy azonban az érdekeltek e jogukat gyakorolhassák, mulhatlanul szükséges, hogy a megszüntetésről a feljelentést tett sértett értesítve és egyúttal a megszüntető végzéssel szemben érvényesíthető jogaira is figyelmeztetve legyen, mert e nélkül a törvényben járatlan sértett a megszüntető végzéssel végleg elintézettnek tekinthetné ügyét. De szükséges a már kihallgatott terheltnek értesítése is, mert ez már tudomással birván az ellene felmerült gyanuról, a megszüntetésről szóló értesítés megnyugtatására szolgál (101. § végbek.).
Hogy a nyomozás befejezéséről nem kell az érdekelteket értesíteni, ez aligha szorul indokolásra, mert a vádló ez esetben vagy vizsgálatot indítványoz, vagy a vádiratot nyujtja be, az indítványa folytán hozott birói határozatot pedig külömben is kézbesítik az érdekelteknek.
(102-129. §)
A megelőző fejezet indokolásában már bővebben volt szó ama viszonyról, melyben az alaki birói vizsgálat egyrészről a scrutinialis eljáráshoz, másrészről a főtárgyaláshoz áll, és ezzel egyuttal már általánosságban meg van jelölve a vizsgálat jellege és feladata is. Ugyancsak utalás történt arra is, hogy a continensen csak e század közepén indult meg a mozgalom, mely a szorosan inquisitorius jellegű vizsgálati rendszert a vádelv követelményeivel kivánja mennél tökéletesebb összhangba hozni.
A főtárgyalás területén uralkodó elvek a közvetlenség, nyilvánosság, önálló és szabadabb ügyféltevékenység, a contradictorius szóbeli eljárás hasznai oly elemi erővel vívták ki az elismerést, hogy lehetetlenné vált továbbra is beérni a vizsgálat oly inquisitorius jellegű szerkezetével, mely a franczia „Code d’instruction criminelle” nyomán, habár itt-ott részben javítva is, csaknem minden európai perrendtartásban kifejezést nyert.
A mint a continensen, főleg Németországban alaposabban kezdtek megismerkedni az angol-skót eljárással, e positiv háttér által erősítve mindig nagyobb és nagyobb erélylyel mutattak reá a continentalis perrendek vizsgálatának árnyékoldalaira.
Kifejtették, hogy a vizsgálatban nem uralkodhatik többé a merev titkosság elve, nem lehet megengedni, hogy a kimerítő hosszú irásbeli vizsgálat egyszerű reproductióvá sülyeszsze a főtárgyalást és megbénitsa a közvetlenséget. Reámutattak, hogy a vizsgálat még mindig a régi inquisitorius per befolyása alatt állva, minden törekvését a beismerés kicsikarására fordítja. Reámutattak, hogy ez addig, mig a terhelt védelmi érdekei és ügyféltevékenysége kellőleg biztosítva nincsenek, nem is fog megváltozni. Kifejtették, hogy éppen a közvetlenség érdekében kell ott, hol feltétlenül nem szükséges, mellőzni a formális birói vizsgálatot, szóval nincs a perelőkészítés szakának egyetlen része sem, melyet a legszigorúbb kritika ítélőszéke elé ne vont volna a tudomány.
A legnagyobb lendületet adták e mozgalomnak az 1862-iki és a későbbi német jogászgyüléseknek tüzetesen formulázott határozatai és Gneist-nek nagyjelentőségű „Vier Fragen stb.” czímű munkája, mely a legradicalisabb reformot, a nyilvános contradictorius vizsgálat behozását sürgette.
Egész sorozata keletkezett az irodalmi termékeknek, melyek, ha a reformkövetelmények tekintetében külömböző eredményre jutnak is, egyben megegyeznek, és ez az, hogy a particularis német törvényhozások által javított franczia vizsgálati rendszer modern perrendbe már nem illeszthető.
E reformkövetelmények hatása alatt keletkeztek az osztrák és a német perrendtartások, melyek, ha távol állanak is a radicalis újításoktól, sok tekintetben megvalósították a vizsgálatban is a vádalakú eljárás követelményeit. Legmesszebb ment a continentalis törvényhozó munkálatok, között a Le Royer-féle franczia javaslat, mely az ügyfélnyilvánosságot csaknem teljesen felkarolja. E javaslat tárgyában egész irodalom keletkezett és nemcsak a franczia törvényhozó testületekben volt élénk eszmecsere tárgya, hanem a belga javaslatnak bizottsági tárgyalása alkalmával is minden oldalról megvitatták a tervezett franczia reformot.
A kérdés ily állásában, midőn valóban nincs a perjognak része, melyre nézve nagyobb arányú reformkövetelménynyel lépne fel a tudomány, mint éppen a vizsgálat szerkezetének kérdése tárgyában: elkerülhetetlenül szükséges mindenekelőtt arra a kérdésre válaszolni, minő álláspontot foglal el a javaslat e reformmozgalom alapvető eszméivel szemben?
Először is állást kell foglalni ama kérdésben, hogy minő szerepkörrel ruházandó fel a vizsgálóbiró?
A radicalis reformerek e ponton is az angol perre utalnak és azt ajánlják, hogy a vizsgálóbiró szerepe lehető passiv, szorosan ítélő hatáskörben mozogjon. Személyesen soha se foglalkozzék bizonyítékok gyűjtésével. A vádló gyűjtse össze a terhelő és a terhelt (védelem) a mentő, enyhítő adatokat. A vizsgálóbiró előtt tegyék azután a felek vitázat tárgyává adataikat és a vizsgálóbiró a kifejlendőkhöz képest vagy megszüntető határozatot hoz, vagy kiegészítést rendel el, vagy az ügyet az ítélőbirósághoz, esetleg vádtanácshoz utasítja.
E reformeszmét úgy a németbirodalmi perrendtartás, mint a franczia és a belga javaslatok tárgyalása alkalmából is megvitatták, de a nagy többség határozottan ellenezte e rendszer megvalósítását.
A jelen javaslat sem fogadhatta el. Egyrészről e rendszer mellett a birói védelem alól csaknem teljesen ki lennének véve a szabadságjogok; mert ha a vizsgálóbiró egyenesen el van tiltva a lefoglalás, házkutatás, személymotozás stb. vizsgálati cselekmények közvetlen teljesítésétől, úgy ezt kizárólag csak a rendőrség, illetve ügyészség lenne kénytelen teljesíteni. E hatóságok pedig, minthogy a vádlónak csak a terhelő adatokról kellene gondoskodnia, valóban nagyon könnyen válnának a vád egyoldalú közegeivé, és a rendszer mellett a terhelt kétségtelenül rövidséget szenvedne. A terheltnek alig lenne módjában a mentő adatok összegyűjtése. Angliában is a társadalom jótékonysága megy segítségére az államilag magára hagyott terheltnek és számos egyesület keletkezett, melynek czélja pénzzel segíteni a terheltet az adatgyűjtés munkájában.
Ha már a polgári eljárásban is mindinkább észrevehető a törekvés az anyagi igazság kiderítésére: úgy éppen nem volna helyes a közjogi természetű büntető eljárás területén a feleknek engedni át a bizonyítékok gyüjtését. Az államnak kötelessége a büntetendő cselekményeket kinyomozni és nem lehet büntetést alkalmazni addig, míg az anyagi igazságot bizonyítékok fel nem derítik. E bizonyítékok összegyűjtését tehát nem lehet a felekre bízni, hanem szükséges oly közegről gondoskodni, kinek független, pártatlan közhivatali állása teljes biztosítékot nyujt az egyoldalú vagy éppen a szenvedélyes eljárás ellen.
Ily közegül állítja fel a jelen javaslat a vizsgálóbirót, kinek, habár a vádelv szerint csak indítványra és csak az indítványban megjelölt tett és az azzal terhelt személy tekintetében szabad is vizsgálatot elrendelni (106. § első bek.), éppen az anyagi igazság felderítése érdekében mégis jogot ad, hogy az eljárás folyama alatt más tettre és személyre is kiterjesztheti a halaszthatatlan intézkedéseket (106. § második bek.), és ki a vizsgálat folyamában a vizsgálat czéljainak megvalósítása végett teljesen önálló hatáskörben gyakorolhatja a perelőkészítő tevékenységet (117. §).
Midőn azonban a javaslat egyezőleg minden újabb perrendtartással, ily önálló hatáskörrel ruházza fel a vizsgálóbirót: abból indul ki, hogy ez mindig egyenlő gondossággal veszi figyelembe a vád és védelem körülményeit (9. §), következéskép nemcsak azt kutatja, hogy mely adatok alapján lehet a főtárgyalást megtartani, hanem azokat a mozzanatokat is kipuhatolni igyekszik, melyek alapján a bűnvádi eljárás megszüntethető.
E pártatlan perelőkészítéshez fűzött érdekek követelték éppen, hogy a perelőkészítés munkájában ne csak a kormányhatalom képviselői, hanem a független birói hatalom letéteményesei is részt vegyenek.
Minő szerepet ad a vizsgálat folyamán az ügyfeleknek a javaslat, ez alább az ügyfélnyilvánossággal kapcsolatban lesz tárgyalva.
A reformmozgalom legtöbbet hangoztatott követelménye a nyilvánosság behozatala a vizsgálatban. Sokan vannak, a kik a teljes, de még többen, a kik az úgynevezett ügyfélnyilvánosság (Parteienöffentlichkeit) mellett foglalnak állást.
A teljes nyilvánosság mellett rendszerint egyazon érveket szokták felhozni, melyek a főtárgyalás nyilvánosságát teszik szükségessé. Elfelejtik azonban, hogy midőn a főtárgyaláson van az ügy, akkor már a kellő tájékozásra szolgáló adatok össze vannak gyűjtve, ellenben a vizsgálatnak éppen az a czélja, hogy a még együtt nem levő adatokat megszerezze s igy legtöbbször az eljárás tervszerűsége és sikere romlanék le, ha a vizsgálóbiró minden ténye a nagyközönség jelenlétében történnék. Anglia példájára való utalás, mint ez már az általános részben érintve volt, nem lehet döntő. Egyrészről nem szabad elfelejteni, hogy Angliában a vizsgálatot, távol minden nyilvánosságtól, a rendőrség teljesíti. A biró Angliában éppen nem foglalkozik adatok és bizonyítékok összegyűjtésével, hanem csak mérlegeli a már összegyűjtött és a felek között vita tárgyává tett adatokat. Ily rendszer mellett a békebiró előtti vizsgálati eljárás teljes nyilvánossága nem is veszélyeztetheti az eljárás sikerét. De oly perrendtartásban, mely a vizsgálóbirót az adatgyűjtés jogával és a vizsgálat vezetésével ruházza fel, végzetessé válhatna a vizsgálat nyilvánossága.
De még ama rendszer mellett is, mely Angliában fennáll, sok panasz hallható a vizsgálati eljárás nyilvánossága ellen, és a törvényhozás gondoskodott is arról, hogy az esetre, „ha az igazság czélja követeli”, a vizsgálati eljárásban a nyilvánosság kizárható legyen (11., 12. Vict. C. XLII. 19.). Egyébiránt, hogy a nyilvánosság elve nem talál feltétlen és kizárólagos elismerésre az angol eljárásban, mutatja, hogy valamint a nagy jury előtti eljárás, úgy a „privy council” ülései titkosak.
A teljes nyilvánosság kérdése élénk eszmecsere tárgya volt, valamint a német birodalmi perrendtartás javaslatának, úgy a legujabb belga és franczia javaslatok tárgyalásánál is, de annak ártalmait mindenütt túlsúlyban állóknak látták, és így azt a vizsgálatra ki nem terjesztették. Hasonlóan járt el a jelen javaslat is, mert pusztán politikai chablonok kedvéért nem lehet feláldozni a társadalomnak ama nagy érdekeit, melyek a bűntettek felfedezésének sikeréhez fűződnek, de másrészről az ártatlanul gyanusítottaknak sem válik hasznára a nyilvános meghurczoltatás.
Perjogi szempontból sokkal fontosabb az ügyfél-nyilvánosság elve, mert mig a közönség megjelenhetését biztosító nyilvánosság mellett a közönség egyszerűen a szemlélő szerepét tölti be: addig az ügyfélnyilvánosság a feleknek (vádló és terhelt) közreműködését biztosítja a vizsgálati eljárásban akként, hogy az eljárás minden fontosabb mozzanatáról, bizonyítékok felvételéről értesítést nyernek, ezeknél jelen lehetnek és vitázat tárgyává tehetik az összegyűjtött adatokat.
Az ügyfélnyilvánossság ily terjedelemben ugyan nincs egyetlen continentalis törvényben sem megvalósítva, de ismét nincs újabb törvény, mely az ügyfélnyilvánosság követelményeinek kisebb-nagyobb mértékben ne törekednének megfelelni.
Hogy a terhelt már a vizsgálati eljárásban védelemmel élhessen, hogy mindenik ügyfél indítványozó jogot gyakorolhasson, hogy az ügyfelek az ügyiratok megtekintésétől feltétlenűl el ne legyenek zárva, hogy bizonyos vizsgálati cselekmények teljesítésénél az ügyfelek jelenléte biztosítva legyen, oly követelmények, melyeknek jogosultságát senki sem vonja kétségbe.
Egy pont van, mely e területen éppen a gyakorlati élet igényeinél fogva sok aggodalomra ad okot és ez az, vajjon megengedendő-e az, hogy a vádló és a védő a terheltnek, továbbá, hogy a vádló és a terhelt, illetve a védő a tanuknak formális kihallgatásánál jelen lehessenek és mind a kérdezésben, mind az észrevételezésben részt vehessenek. A német jogtudomány már Feuerbach óta követeli az ügyfélnyilvánosság ily értelmű megvalósítását. Mindennek daczára sem az osztrák, sem a német birodalmi perrendtartás ezt magáévá nem tette és miként ez bővebben van a terhelt kihallgatásáról szóló X. fejezet indokolásában kifejtve, a belga javaslat sem fogadta el.
A törvényhozás munkálatai közöl egyedül a most érintett helyen bővebben tárgyalt franczia javaslat és az ehhez csatlakozó 1882-iki és 1886-iki hazai javaslataink azok, melyek megengedik, hogy a vádló és védő a terheltnek, továbbá a vádló és terhelt (védő) a tanuknak vizsgálóbiró által teljesített kihallgatásánál is jelen lehessenek, azokhoz kérdéseket intézhessenek és vitázat alakjában tisztázhassák a felvett bizonyítékokat.
Az 1888-iki kormányjavaslat már szakított ezzel a rendszerrel s szabályúl állította fel azt, hogy a terheltnek és a tanuknak a vizsgálóbiró által teljesített kihallgatásnál rendszerint sem a vádló, sem a védő; a tanukihallgatásnál rendszerint még a terhelt sem lehet jelen (122. §).
Minthogy a jelen javaslat is az ügyfélnyilvánosságot rendszerint kizárja s így rendszere esetleg visszalépésnek tekinthető szemben az 1882. és 1886-iki javaslatoknak idevonatkozó intézkedéseivel, szükséges nyiltan és határozottan feltárni az okokat, melyek a jelen javaslat álláspontjára nézve irányadók voltak.
Mindenekelőtt nem lehetett elzárkózni az 1886-iki javaslat részletes tárgyalásra kiküldött szaktanácskozmányban is kifejezésre jutott ama kifogás helyessége elől, hogy az 1882-iki és 1886-iki javaslatok csakis in thesi engedik meg a terheltnek a szóban levő nagy jogokat, mert hisz a vizsgálóbiró „fontos ok” czímén kizárhatja a terheltet a tanuk és a védőt a terhelt és a tanuk kihallgatásáról (79., 136. §).
Igen valószínű tehát, hogy „a vizsgálat sikerének érdekét” mindig elég fontos okul ismernék el és a vizsgálóbiró bizonyára saját megnyugtatására az eljárás esetleges meghiusításával járó felelősségének érzetében legtöbbször élne is a kizárás jogával. Ennek azután csak az volna az eredménye, hogy mivel az ügyész ki nem zárható, a terhelt és tanuk kihallgatásánál a vád szempontja nyerne túlsúlyt.
A czélt tehát, hogy t. i. a felek egyenlő joggal vegyenek részt a vizsgálatban, éppen nem érné el e rendszer. Egyébiránt nem érhető el ez akkor sem, ha a felállított szabály alól kivételnek nem is volna helye.
A vizsgálatban a tanukat rendszerint nem egy, hanem külömböző időben hallgatják ki. Lehet, hogy a terhelt kihallgatására is több ízben van szükség. Vajjon feltehető-e, hogy a védő a vizsgálóbiró előtt, vagy éppen a távolabb eső járásbiróságoknál teljesített kihallgatásokra pontosan meg is fog jelenni? Lehet-e a szegényjog alapján eljáró védőtől azt kivánni, hogy minden tanu kihallgatásán ott legyen és heteken keresztül minden idejét e megjelenések emészszék fel? Bizonyára az volna az eredmény, hogy a védők legtöbbször elmaradnának a kihallgatásokról és a közvád minden ellensúly nélkül gyakorolhatná a kihallgatáson befolyását. Vagy lehetne-e a vád és a védelem egyensúlyáról szó ott, a hol a tanuk kihallgatásánál a legtöbbször kellő műveltséggel nem biró terhelt állana szemben a közvádló kérdéseivel és megjegyzéseivel?
Ezért mindaddig, mig nem lehet minden bűnügyben behozni a kötelező védelmet, míg nem lehet biztosítani azt, hogy a védő minden egyes vizsgálati cselekményben tényleg részt is vesz: a vád és védelem egyensúlyának szempontjából csak theoreticus értékkel bir az oly rendelkezés, mely a contradictorius eljárást a terhelt és a tanuk vizsgálati kihallgatására is kiterjeszti.
A jelen javaslat a paritas elvét inkább elérni vélte a német-osztrák rendszer követésével. Tagadhatatlan, hogy a vádalakú eljárás követelményeitől távol áll e törvények rendszere, mert hisz a szabály az, hogy sem a vádló, sem a védő nem lehetnek jelen a terhelt és a tanuk vizsgálati kihallgatásánál, de „ezzel” - jegyezte meg az 1882-iki magyar javaslat egyik birálója, - „elejét veszik annak, hogy a látszólagos paritas örve alatt, tényleg a vád domináljon”.
De feltéve, hogy mindezekben a hiányokban nem is szenvedne a contradictorius vizsgálati eljárás rendszere, még akkor sem volna tanácsos ezt elfogadni, mert minden valószinűség szerint igen sok esetben a vizsgálat összebonyolítása, menetének hosszúra nyujtása, esetleg az anyagi igazság fel nem deríthetése lenne az eredmény. A főtárgyalás elvesztené teljesen jelentőségét. A súlypont önkénytelenül a vizsgálat vitáin átvezetett bizonyíték-felvételekre esnék. Végkövetkezményében megerősítené azoknak az álláspontját, kik a nyilvános contradictorius vizsgálati eljárás mellett a concentrált főtárgyalást, mint teljesen fölöslegest mellőzni óhajtják.
És valóban, ha fenn kivánjuk tartani a közvetlen nyilvános főtárgyalást a maga valódi jelentőségében: akkor az előkészítő eljárást szorosan praeparatorius jellegétől nem szabad megfosztani. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az előkészítő eljárásnak csak tájékoztató feladata van. Minden érdek azt kivánja, hogy az ügy e stadiumon mennél előbb átessék, nem pedig, hogy ezt hosszú debatte-okkal és mindennemű tárgyalásokkal kibővítsük.
Ama nagy érdekeket, melyek védelme czéljából a contradictorius vizsgálati eljárás behozatalát sürgetik, más uton is meg lehet oltalmazni. Ha az egyik érdek az, hogy a terhelt önkéntes, szabad vallomása biztosítva legyen: úgy azok a praegnans szabályok, melyek az eljáró hatósági közegeket a terhelt kihallgatásának humanus módjára kötelezik, elég biztosítékot szolgáltatnak a visszaélés ellen.
A másik érdek pedig, hogy t. i. a főtárgyaláson nem ismételhető bizonyítékok felvételére az ügyfelek befolyása kellőleg biztosítva legyen, eléggé meg van oltalmazva, a javaslatnak ama határozott rendelkezéseivel, hogy birói szemlére, házkutatásra, lefoglalásra, irományok átkutatására, kivéve a késedelemmel járó veszély esetét, a feleket mindig meg kell idézni (126. §) és ugyanezt kell tenni akkor is, ha oly tanukat és szakértőket hallgatnak ki, a kik előreláthatólag a főtárgyaláson meg nem jelenhetnek (125. §).
Ha tehát nem is érvényesíti a jelen javaslat az ügyfélnyilvánosságot a maga teljességében, mit egyébiránt, mint fentebb ki volt mutatva, éppen a vizsgálóbirónak adott nagy hatáskörrel a franczia és az 1882-iki és 1886-diki magyar javaslatok sem mertek tenni, mindenesetre érvényesíti az ügyfélnyilvánosságot oly mértékben, hogy a hol az igazságszolgáltatás valóban komoly érdekei követelik, ott a felek tevékenységének köre és befolyása az eljárás menetére biztosítva van.
Ha a legfontosabb és a főtárgyaláson nem ismételhető bizonyítékok felvételénél a felek jelenléte, indítványozása, kérdezése, észrevétele biztosítva van (125. §); ha a védelem joga már a nyomozás alatt gyakorolható (62. §) és a védő komoly ok nélkül sem az ügyiratok megtekintésében (62. §), sem a letartóztatott védettjével való érintkezésben nem korlátozható (62. §); ha a vizsgálat egész menete alatt és bármely vizsgálati cselekmény tekintetében a vádló és a terhelt jogosítva vannak a vizsgálóbirónál indítványokat tenni (119. §) és a vizsgálóbiró minden intézkedése vagy mulasztása ellen panasz emelhető a vádtanácsnál (113. §), és e forum előtt közvetlen szóbeli eljárásnak is van helye (114. §); ha a terhelt azonkívül, hogy ügyvéddel jelenhet meg a szakértői szemlénél, még saját szakértőt is hozhat magával vagy küldhet a szemléhez (228. §); ha a szemlét, lefoglalást, házkutatást tanuk jelenlétében kell teljesíteni és megbizott kirendelhetéséről is gondoskodva van: akkor valóban az ügyfélnyilvánosság érvényesítésében nem áll hátrább a javaslat ama rendszernél, mely in thesi ugyan felállítja az ügyfélnyilvánosságot minden vizsgálati kihallgatásra nézve, de a „fontos ok” könnyen kezelhető czímén a vizsgálóbiróra bizza az ügyfélnyilvánosság kizárását és végeredményében a vád és védelem egyensúlya helyett a vád határozott túlsúlyára vezet.
A harmadik nagy jelentőséggel biró elvi kérdés a vizsgálat területén az, hogy kötelező vagy csak facultativ legyen-e a formaszerű birói vizsgálat? azaz a vád alá helyező eljárást és a főtárgyalást mennyiben előzze meg formalis birói vizsgálat?
Az álláspont, mely a jó és igazságos eljárás egyik leghatalmasabb eszközét a főtárgyalás közvetlenségében leli fel, a mely a vádszerkezetü eljárás egyik lényeges feladatának azt tekinti, hogy a vádló már a kellő tájékoztató adatokkal felszerelve lépjen a biró elé, csak a logika visszautasíthatatlan követelményeinek hódol, midőn a formalis birói vizsgálatot egyedül azokra az esetekre kívánja szorítani, melyekben azok in concreto szükségesek.
Mióta a tételes jogok a vádszerkezetű eljárásra tértek át, melyben az előkészítő eljárás kétségtelenül elvesztette ama fontosságot, melylyel a nyomozó perben birt, el is tértek a feltétlen kötelező birói vizsgálat rendszerétől.
Igy a franczia „Code d’instruction criminelle” szerint, az esküdtszéki eseteket kivéve, minden egyéb büntetendő cselekmény esetében a vádló közvetlen főtárgyalásra idézheti a terheltet. A „citation directe” intézménye tehát már többet jelent, mint a birói vizsgálat mellőzését, mert egyúttal a birói vádhatározatot is kizárja. Egyenes szabályt a fenforgó kérdésre nézve a „Code d’instr. criminelle” nem állít ugyan fel, de minthogy 182. czikkében vétségeknél a közvetlen idézésnek is helyt ad, 145. czikke szerint pedig kihágásoknál csak közvetlen idézésnek van helye: a kötelező vizsgálat számára csak a bűntettek maradnak fenn.
Az 1873-iki osztrák törvény is a facultativ vizsgálati rendszeren épül fel, mert a vizsgálatot szükségesnek csak akkor tartja: 1. ha az esküdtszék elé tartozó cselekményekről van szó; 2. ha a bűnvádi eljárás távol levő személy ellen folyik; 3. ha a köz- vagy a magánvádló indítványozza.
A német birodalmi perrendtartást megelőzött német törvényhozások igen változatos képet mutattak, de ezekre bővebben kiterjeszkedni e helyütt alig szükséges.
Tájékozásul elég lesz a német birodalmi perrendtartás javaslatának indokolásában foglalt jellemzés. „Közőlök” - igy szól az indokolás - „egyik sem határozta el magát a vizsgálat teljes mellőzésére, csak kevesen, névszerint Württemberg és Baden vannak ennek feltétlen szükségessége mellett minden bűnügyben, kivéve a kihágásokat. Ama törvényhozások, melyek, miként a javaslat, közép úton haladtak, általában megegyeznek abban, hogy a vizsgálatot a súlyos bűnügyekben szükségesnek, a bűnesetek középosztályánál megengedhetőnek, a legkisebb bűnügyekben rendszerint kizártnak jelentik ki. Némely törvények szerint a vizsgálat szükséges mindazokban az ügyekben, melyek az esküdtszékek hatáskörébe tartoznak; más törvények szintén felvették e rendelkezést, de ezenfölül a körülmények szerint a középfokú büntetendő cselekményeknél is vizsgálatot irnak elő; ismét mások beérik azzal az általános szabálylyal, hogy a főtárgyalást „rendszerint” vizsgálatnak kell megelőznie. Hogy a középfokú cselekményeknél a vizsgálat megengedhető, ezt a törvények mindannyian elismerik. A legalsó osztályú bűnesetekben való kizárását némelyek feltétlenül, mások szabály gyanánt mondják ki, ismét mások egészen hallgatnak róla.” (Hahn, Die ges. Materialen zur Strafprocessordnung. 2. Aufl. 1. Abth. 158-159. l.)
A német birodalmi bűnvádi eljárás 176. §-a szerint a vizsgálat a következő esetekben kötelező:
1. a Reichsgericht és az esküdtbiróság elé tartozó ügyekben;
2. ha az államügyészség indítványozza;
3. ha a terhelt kivánságára a törvényszék elrendeli;
4. egyéb ügyekben csak akkor, ha vizsgálati ügyekkel függnek össze.
Ebből az összehasonlításból látszik, hogy a franczia, osztrák, német tételes jog szerint a birói vizsgálat kötelezőleg csak a legsúlyosabb cselekmények tekintetében van fentartva, egyébként a concret eset körülményei szabják meg azt, kell-e vizsgálatot tartani vagy nem.
Az 1843-iki magyar javaslat, melynek anyagi jogi része az úgynevezett kettős felosztást követte (tehát csak bűntettet és kihágást ismert), a „bűnvizsgálatot” a cselekmények mindkét fajára nézve kötelezővé tette (92., 100. és Toldalék 24-45. §) és kivételt egyáltalában nem állapított meg. Ama külömbség még is fenforog, hogy a bűntettekre az ítétőbiróságtól szervileg különválasztott vizsgáló hatóságot szervezett (10., 28. §), mig a kihágásokat sommás eljárásban egyazon rendőri hatóság által vizsgáltatja és biráltatja el (Toldalék 61. §).
A modern tételes jogok tehát nagyban eltérnek az 1843-iki javaslat irányától, ezért a jelen javaslat sem követheti, valamint az 1882-iki javaslatét sem, mely eltekintve a tettenkapás esetétől és a főtárgyalás alkalmával elkövetett büntetendő cselekményektől, minden, tehát a középfokú bűntettekre nézve is kötelezőleg irta elő a vizsgálatot. Sőt vétség esetében sincs teljes facultativ vizsgálat, mert ha a terhelt bele nem egyezik a mellőzésbe, akkor vizsgálatot kell tartani. A vizsgálatnélküli eljárást tehát már vétségek esetében is megakadályozhatja a terheltnek minden indokolás nélküli kijelentése, hogy a vizsgálat megtartását kívánja (117., 369., 370. §).
Az 1882-iki javaslatnak csaknem teljesen kötelező vizsgálati rendszere valamint az irodalomban, úgy szaktestületekben a legélénkebb kritika tárgya volt. Rámutattak mindenekelőtt arra, hogy rendszere mellett a vizsgálatok száma vég nélkül felszaporodik, mert a mennyi lenne a bűntett vagy vétség, csaknem annyi vizsgálatot is kellene tartani. Ez rendkívül fokozná a biróság munkaterhét, mert nemcsak a vizsgálóbiráknak, de ama szerepnél fogva, melyet a vádtanács a vizsgálati eljárásban betölteni hivatva van, a testületi biróságnak munkaterhe is nagy arányokat öltene. E munkateher a hátralékok felszaporodására, a vizsgálatok menetének lassítására és igy végeredményében a vizsgálati fogság tartamának meghosszabbítására vezetne.
Reámutattak arra, hogy az eljárás súlypontja önkéntelenül a vizsgálatra hárulna át és rendkivül fokozódnék az előkészítő eljárás befolyása a főtárgyalásra.
Reámutattak ama nagy pénzügyi túlterhelésre, melylyel a kötelező birói vizsgálat rendszere járna, mi kétségen kivül, ha csak nem az volna a szabály, hogy a járásbiróságok fognák a vizsgálatot rendszerint teljesíteni, a vizsgálóbirák számát, esetleg többes vádtanácsok felállítását vonná maga után. De az eljárási költségek is, melyek felmentés, vagy az elítélt vagyontalansága esetén mindig az államkincstárra nehezednének, minden ok nélkül szaporodnának.
Kiemelték ama károkat is, melyek a kötelező vizsgálati rendszer mellett a nagy közönségre is hárulnának, a mennyiben a tanukötelesség terhét legtöbbször ok nélkül növelnék, mert ha birói vizsgálat nélkül is tisztázható volt az ügy és mégis kénytelen a biróság vizsgálatot tartani: akkor valóban teljesen czéltalanul fokozza az állam a tanukötelességnek külömben sem nagy buzgalommal viselt terhét.
Felhozták azt is, hogy a terheltre nézve is igazságtalan, midőn kénytelen a perelőkészítés czéljából a concret esetben teljesen fölösleges, de kötelezővé tett vizsgálat hosszú menetét tűrni és költségeit viselni.
Mindezek az árnyékoldalak, melyek az 1882-iki javaslat alapelveinek megvitatása czéljából egybehivott szaktanácskozmányban is élénk megbeszélés tárgyai voltak, arra indították a szaktanácskozmányt, hogy a javaslat kötelező vizsgálati rendszere helyett a facultativ birói vizsgálati rendszer behozatalát ajánlja.
A szaktanácskozmány határozata a következő:
„Az elővizsgálat mellőzhető:
1. az öt évi fegyház- és államfogház-büntetésen fölüli szabadságvesztés-büntetéssel sujtott cselekményeknél tettenkapás, továbbá beismerés esetében, ha az utóbbi esetben a tárgyi ténykörülmények s a nyomozás adatai kellő összhangban vannak a beismeréssel.
2. Mellőzhető az elővizsgálat az 1. alatt említett mértéken aluli bűntetteknél tettenkapás, beismerés eseteiben és végre akkor is, ha a vádló és a terhelt az elővizsgálat mellőzését kérik.”
Az 1888-iki javaslat nem állapodott meg ott, hova az 1886-iki javaslat a facultativ rendszer felé vezető úton eljutott (117. és köv. §). Az említett javaslat kiindulva abból, hogy a facultativ vizsgálati rendszer nem jelenti a vizsgálat kötelező, ok nélküli mellőzését, hanem oly rendszer ez, mely a concret eset igényeihez simul és feltétlenül helyet ad a vizsgálatnak ott, a hol erre szükség van, ellenben mellőzi ott, a hol fölösleges: nem tartózkodott lehető tág keretben megengedni a vizsgálat mellőzhetését.
Az 1893. évi január havában összehívott szaktanácskozmány a vizsgálat kérdésében az 1888-iki kormányjavaslat álláspontját fogadta el; me1y álláspontot a jelen javaslat szintén magáévá tett.
A facultativ vizsgálat ellenesei azt szokták felhozni, hogy e rendszer mellett elmarad a per gondos előkészítése s így a főtárgyalásoknak ok nélküli elnapolása nagyon szaporodik. Ez az ellenvetés azonban csak akkor birna jogosultsággal, ha a vizsgálai kötelező mellőzése volna szóban. De akkor, midőn a perelőkészítés állásának megitélésére legilletékesebb közegeknek, a vádlónak, a terheltnek és a birónak adja meg a javaslat a módot, hogy a concret eset körülményei szerint döntsenek a vizsgálat szükségességének kérdésében és így nemcsak hogy nem tiltja, de kötelezi is a biróságot arra, hogy vizsgálatot tartson ott, a hol szükséges: valóban nem birhat jelentőséggel az említett ellenvetés. Sőt e ponton is csak a javaslat rendszerének nagy haszna domborodik ki a kötelező vizsgálati rendszer fölött, mely nem törődve a szükségesség szempontjával, absolut schemában parancsolja meg a concret esetben teljesen fölösleges formalis birói vizsgálat megtartását. A legtévesebb eljárás volna, abból, hogy bizonyos esetekben elkerülhetetlenül szükséges a birói vizsgálat, ama következtetést levonni, hogy a vizsgálatot akkor is kötelezővé kell tenni, ha a tényállást teljesen tisztába hozta a scrutinialis eljárás, és midőn sem a vádló, sem a terhelt, sem a biróság nem tartják szükségesnek a vizsgálatot. Valóban ilyenkor a garantiául felállított birói vizsgálat csak ónsúlyként nehezedik az eljárás menetére és egygyel több bizonyságot szolgáltat amaz igazság mellett, hogy a garantiák sokasága nem egyértelmű a garantia valódi hatályosságával.
Az az ellenvetés, hogy a facultativ vizsgálat körének kiterjesztése a terhelt érdekeire nézve volna sérelmes, a maga értékére leszállítva, valóban tartalomnélkülinek bizonyul. Azt mondják, hogy mivel a birói vizsgálatnak egyik és pedig lényeges czélja az is, hogy a terhelt a biró előtt tisztázhassa magát: a terhelt már a vizsgálaton elérheti a további eljárás megszüntetését.
Tagadhatatlan, hogy nem közömbös az állampolgárra nézve, hogy az ellene irányzott bűnvádi eljárást az előkészítő eljárásban szüntetik-e meg, avagy a teljesen nyilvános főtárgyaláson kell-e a vádlottak padján helyet foglalnia; de mivel a nyomozásnál is egyenlő figyelemben kell részesíteni a vád és a védelem körülményeit: a gyanusított a nélkül, hogy egyáltalában ügye biró elé kerülne, elérheti, hogy ellene minden nyomozás megszünik. És kétségtelenül sokkal jobb ez a terhelt érdekei szempontjából, mint ha a legtávolabbi gyanu elegendő arra, hogy azonnal a birói apparatust hozza ellene mozgásba; mert nem lehet tagadni, hogy sokkal nagyobb súlylyal nehezedik a terheltre a birói határozatban ellene constatált gyanu és sokkal inkább nyilvánosságra kerül is az ügy, mint mikor még az ügyészség vezetése alatt történik a nyomozás.
Egyébiránt a facultativ vizsgálat rendszere nem ad hatalmat arra, hogy a terheltet birói cognitio nélkül lehessen a főtárgyalás kellemetlensségeinek kitenni. A terheltnek módjában van a vizsgálat elrendelését kérni és még a vádirat ellen használható kifogásokban is kifejtheti a kellő perelőkészítés hiányát és kérheti ennek pótlását. A birói cognitio tehát mindig biztosítva van. Még a közvetlen idézés eseteiben sem lehet a terheltet megelőző birói határozat nélkül a főtárgyalásra idéztetni.
De a terhelt szabadságjogaira nézve sem járhat veszélylyel a scrutinialis eljárás, mert mind az előzetes letartóztatás, házkutatás, lefoglalás, mind a terhelt kihallgatása nem valami formátlan, hanem határozottan szabályozott eljárás szerint történik, és mihelyt személyes vagy egyéb fontos szabadságjogokról van szó, a biró végzi az illető cselekményeket a nyomozó eljárás számára. Ha pedig a legsürgősebb esetekben a nyomozásra illetékes hatósági közegek szemlét, lefoglalást, személymotozást, házkutatást vagy előzetes letartóztatást eszközölnek: a vizsgálóbiró határozatát tartoznak sürgősen kieszközölni. Nem lehet tehát a scrutinialis eljárás ily berendezése mellett ama kifogást érvényesíteni, hogy az a személyes szabadság érdekeire nézve veszélyes volna.
Igy mérlegelve a kötelező és facultativ vizsgálati rendszer hasznait és kárait: a jelen javaslat nemcsak hogy a facultativ vizsgálati rendszert adoptálta, hanem még messzebb ment, mint akár a franczia, akár a német vagy osztrák perrendtartások. Messzebb ment t. i. anynyiban, hogy csakis a halállal vagy életfogytig tartó fegyházbüntetéssel sujtott cselekmények esetében teszi feltétlenül kötelezővé a birói vizsgálatot, minden más büntetendő cselekmény tekintetében pedig, bizonyos feltételek mellett, megengedi a formalis birói vizsgálat mellőzését. De erről alább lesz szó.
(102-108. §)
A törvényhozások többsége szükségesnek tartotta útmutatást adni a birónak a vizsgálat czéljáról, és a franczia vizsgálat hibáit sokan éppen abból származtatják, hogy a törvény mellőzte ama czéloknak megjelölését.
A javaslat tehát a főtárgyalás elrendelésének lehetővétételét tűzi ki a vizsgálat egyik feladatává (102. §) és ezzel ki van fejezve ama szabály, hogy a vizsgálati eljárás első sorban a vádló, illetőleg a vádtanács tájékoztatására szolgál. A tulajdonképeni bizonyitó eljárás a főtárgyaláson történik. A vizsgálóbirónak tehát mindenekelőtt arra kell figyelmét fordítani, hogy van-e büntetendő cselekmény, és kötelessége összegyűjteni azokat az adatokat, melyek alkalmasak lesznek bizonyitékokul szolgálni akár a terhelt ellen, akár mellette. Nem szabad ennélfogva a vizsgálóbirónak a legapróbb és éppen nem relevans részletekre kiterjeszteni a vizsgálatot. Sőt általános szabályul lehet felállítani, hogy tekintettel a főtárgyalás közvetlenségére, a vizsgálatnak lehetőleg rövidnek kell lenni. Ha nem is lehet szabatosan megvonni a vizsgálat alaki határát és mindig az eset összszerű körülményei az irányadók, a 102. §-nak ama kijelentése, hogy a főtárgyalás elrendelhetése, illetve az eljárás megszüntetése képezik az adatgyűjtés határát, kellő vezérelv gyanánt szolgál, és útmutatása mellett a vizsgálóbirák úgy a hosszúra nyuló, mint a fölületes és pótlásokra szoruló vizsgálattól tartózkodni fognak. A vizsgálatnak a javaslat 102. §-ában körülirt czélját és terjedelmét egyazon értelemben, tudniillik a tulajdonképeni perbefogás szempontjából határozza meg az 1873-iki osztrák törvény (91. § 2. bek., 92. § 1. bek.); mely lényegileg megegyez az 1850-iki és az 1853-iki osztrák törvénynyel (87., illetve 60. §). Ugyanigy rendelkezik a német birodalmi törvény (188. §) és az 1882-iki magyar javaslat is (92. §).
Hogy minő szerepe van a vizsgálatnak a vádalakú perben és mily terjedelemben van erre általános szükség, ezekről már fennebb volt szó. A 103. § részletesen meghatározza, mikor kötelező a vizsgálat és mikor lehet azt mellőzni. A vizsgálat szükségének megítélésénél két szempont volt irányadó. Egyik szempontot a büntetendő cselekmények súlyát kifejező büntetés nagysága, a másikat az ügy bonyodalmassága nyujtja.
Ha a büntetendő cselekmények között súlyosságuk szerint külömbséget teszünk, ezt pedig a bölcselet és a büntetőjogi politika tekintetei egyiránt parancsolják, úgy a súlyosság fokozatai a bűnvádi eljárás alakításánál is kétségtelenül figyelembevételt követelnek. Mert a birósági szervezet nagy részben a büntetendő cselekmények anyagi jogi felosztásán alapszik, következéskép alig szorul indokolásra, hogy a cselekmény súlyossága a vizsgálat szükségének meghatározásánál is nagy befolyást gyakorol.
A javaslat a bűntett, illetőleg a büntetés súlyosságából indul ki s kötelezővé tette a vizsgálatot oly cselekményeknél, melyekre a Btk. halált vagy életfogytig tartó fegyházbüntetést rendel (103. § 1. p.). Ha a büntetés nagysága helyesen osztályozó mozzanatnak ismerendő el, úgy e rendelkezés bővebb indokolásra alig szorul. Ily súlyos következményű esetekben az előkészítés soha sem lehet túlságosan gondos s jobb e részben többet, mint kevesebbet tenni. Halállal büntetendő cselekményeknél ezenkivül számba jön a büntetés teljes helyrehozhatatlansága is, mely fokozott óvatosságot kíván a birótól. Ily esetekben az is biztosíték, ha a tett és az ítélet nem következnek rögtön egymásra.
Ugyancsak a büntetés súlyosságából indulván ki, rendszerint vizsgálatot ir elő a javaslat a határozott tartamú, de öt évet meghaladó szabadságvesztés-büntetéssel sujtható cselekményeknél (103. § 2. p.), csakhogy itt, a súlyosságnak némi csökkenése következtében, már bizonyos kivételeknek adott tért. E megszorítás abban áll, hogy mellőzhető a vizsgálat tettenkapás és a tényállással teljesen egyező beismerés eseteiben. E két körülménynek külömben is nagy szerepe van a bűnvádi eljárásban. A mi először is a beismerést illeti, úgy már részint az általános indokolásban, részint a terhelt kihallgatásáról szóló X. fejezetben bővebben van szó a beismerés kellékeiről és a vallomás kivételének alakiságairól. Az utóbb említett fejezetben előirt biztosítékok olyan erősek, hogy a javaslat a terhelt beismerő vallomását a közvetlen idézés egyik esetének alapjául vehette. Joggal volt az tehát más rendelkezés feltételéül is felállítható. Az oly vallomással, mely a nyomozás egyéb adataival teljes összhangban áll, az ügy eléggé elő van készítve arra, hogy a főtárgyalás elrendelése iránt határozni lehessen.
A tettenkapás eseteit a 142. § állapítja meg, még pedig oly részletesen, hogy e feltételek szemmel tartása mellett az elhamarkodott eljárás veszélye majdnem kizártnak mondható. A javaslat bízván e tüzetes fogalommeghatározásban, egyáltalában fontos következményeket csatol a tettenéréshez. Ily esetben 1. helyt ad az előzetes letartóztatásnak (141. § 1. p.) és 2. öt évnél rövidebb szabadságvesztéssel járó cselekmények esetén mellőzi a vád alá helyező eljárást (281. §). A tettenkapás is tehát joggal volt a kötelező vizsgálatot kizáró oknak vehető. Egyébiránt a tettenkapás, mint ez a XI. fejezet indokolásában bővebben ki van fejtve, csaknem általában el van ismerve oly mozzanatul, mely sommásabb eljárás jogos alapjául szolgálhat. Az ily esetekben a tettes személye alig lehet kétséges, de a tényállás tárgyi megállapítása is jelentékenyen könnyebb.
Ha a kötelező vizsgálatnak a javaslatban meghatározott körét összehasonlítjuk akár a német, akár az osztrák törvények álláspontjával, kétségtelen, hogy a vizsgálat mellőzhetésének határa tovább terjed a jelen javaslatban, mint az említett törvényekben. Mert mig e javaslatnak intézkedései szerint csak a halállal és életfogytig tartó fegyházzal büntetendő cselekmények tekintetében nem mellőzhető a vizsgálat: addig az említett törvények szerint, mivel az esküdtszék és a Reichsgericht eljárásának tárgyát képező ügyek rendszerint olyanok, melyek öt évi szabadságvesztés-büntetést meghaladó büntetés alá esnek, már az öt éven fölüli büntetéssel sujtott ügyekben kötelező a vizsgálat.
Minthogy azonban a tettenkapás és beismerés esetében az öt éven fölüli, határozott tartamú szabadságvesztés-büntetéssel sujtott cselekmények már a scrutinialis eljárás szakában is tisztába hozhatók és a vizsgálat szüksége éppen nem elvi következménye a cselekmény súlyosságának: az, hogy a jelen javaslat eltért az említett törvényhozásoktól, alaposan nem kifogásolható.
A garantiát nem abban keresi a jelen javaslat, hogy a teljesen liquid, bár nagyon súlyos természetű ügyekre reákényszerítse az adott esetben fölöslegesnek bizonyuló formalis birói vizsgálatot, hanem abban, hogy az öt éven fölüli szabadságvesztés-büntetéssel sujtott cselekményeknél a vád alá helyező eljárás nem mellőzhető.
A még ezek daczára is netán fenmaradt aggodalmat teljesen megszüntetik a szakasz további rendelkezései, melyek szerint vizsgálatnak van helye még a kitett esetekben is, ha azt a kir. ügyészség indítványozza; ha a vádat egyedül magánvádló képviseli; ha a terhelt oly adatok alapján indítványozza, a melyekből kitünik, hogy a vizsgálat a védelem előkészítése végett kivánatos; végre ha a vádtanács más okból szükségesnek látja (103. 3. pont). A felsorolt esetek az ügyek individuális igényeihez simulnak és biztositékot adnak arra nézve, hogy az ügyek kellőleg előkészítve kerüljenek a főtárgyalásra, és másrészt, hogy vizsgálat csak ott legyen, a hol a nyomozás anyagából elégséges tájékozás nem szerezhető.
Hogy a vizsgálat elrendelendő, ha azt az ügyészség inditványozza, magától értetődő intézkedés. A közvádlónak ebbeli kivánsága egyszerűen azt jelenti, hogy a nyomozat adataiból nem volt képes arra nézve tájékozást szerezni, vajjon a főeljárást kérheti-e vagy sem? Ennek megítélését bátran lehet a dominus litis-re bízni, kinek érdeke a per mielőbbi lefolytatása és ítélet nyerése. Ama feltevésre, hogy a kir. ügyeszség rosszakaratú felperes módjára mellékczélokból fogja a hosszabb utat választani, közhatóságnál gondolni sem szabad. A vizsgálóbirónak a 105. § 2. bekezdésében szabályozott elutasító joga ebben az esetben is csorbítatlanul fennáll. A gyakorlatban ennek a rendelkezésnek alig lehet tehát káros hatása.
Másképen áll a dolog, ha a vádat csupán magánvádló képviseli. Hivatalos jelleggel nem biró személy indítványának nem lehet az eljárás nemére döntő befolyást engedni. Nem is tekintve ugyanis azt, hogy a magánvádlót többnyire magánérdek vezérli, mely tapasztalat szerint, nem igen válogatja az eszközöket, s mely néha nem az ítéletet, hanem az ellenfél perbenállását tartja szem előtt: a magánvádlónak általában nincs annyi jogi képzettsége és annyi elfogulatlansága, hogy a vizsgálat kivánatos vagy nem kívánatos voltát az ő belátásától lehetne függővé tenni. Ezen kivül az általa teljesített nyomozás ritkán lesz oly alapos, mint a kir. ügyészég kinek erre mindenesetre több eszközei vannak. Mindez azt javasolja, hogy ily esetekben a vizsgálat ne legyen mellőzhető. Ez az oka, hogy csupán magánvádló által képviselt ügyekben a vizsgálat kötelezőnek van kimondva.
Ha a kir. ügyésznek meg van adva az a jog, hogy a vád alaposabb felszerelése végett vizsgálatot kérhessen, nem volna igazságos a gyanusítottat e jogtól megfosztani. A védelem alapos előkészítése a modern bűnperben éppoly fontos, mint a vád bizonyítékának megszerzése. Nehogy azonban a gyanúsított oly ürügy alatt, hogy védelme kivánja, bármikor kérhesse a vizsgálat elrendelését és ily módon megakaszthassa az eljárás menetét, szükséges volt felállítani azt a követelményt, hogy a terhelt, ha vizsgálatot akar kieszközölni, e végből köteles oly adatokat producalni, melyekből kitűnik, hogy a vizsgálat a védelem előkészítése végett kívánatos. Ha a kérelem alapos, a terhelt bizonyára megtudja már a kérelemben jelölni azokat az adatokat, melyek igazolják, hogy a vizsgálatot a védelem előkészítése teszi szükségessé. Ha pedig kérelmét nem tudja semmivel sem támogatni, éppen ez fogja bizonyítani, hogy a védelem szempontjából nem szükséges a vizsgálat s hogy azt a gyanusított valami mellékczélból kéri.
A vizsgálat kötelező eseteinek meghatározása és a feleknek biztosított indítványozás joga még nem teljes kezesség arra nézve, hogy a vizsgálat mindig meg lesz tartva, ha arra szükség van. Lehetséges, hogy a kir. ügyészség a bűncselekmény minősítése tekintetében téved és ezért nem indítványoz vizsgálatot, lehet az is, hogy a vizsgálat indítványozását a gyanusított a kellő belátás hiánya vagy elcsüggedtség miatt mulasztja el.
Ezekről az esetekről gondoskodik a javaslat, midőn a vádtanácsot a vizsgálat elrendelésére korlátlanul felhatalmazza s ezzel egyúttal módot nyujt neki arra, hogy a tett minősítése tekintetében meggyőződésének érvényt szerezhessen (262. §, 266. § 3. bek.) és az ügyeknek kellő előkészítés nélkül való főtárgyalásra kerültét megelőzhesse.
Minthogy a vizsgálat rend szerint indítványra rendelendő el, szükséges volt ez indítvány kellékeit megállapítani (104. § 2-ik bek.). Ezeknek meghatározásánál annak kellett irányadónak lenni, hogy az indítvány alapján a 102. §-ban meghatározott vizsgálat elrendelhető és folytatható legyen. Az indítvány szükséges tartalmát ennélfogva ama mozzanatok teszik, melyek a vizsgálat tárgyi és személyi irányát jelölik meg, mert ezekhez a vizsgálóbiró kötve van (106. §). Az indítványban tehát határozottan meg kell jelölni a bűncselekményt, a mely miatt és a személyt, a ki ellen a vizsgálat kérve van. A míg a terhelt személyére nézve indítvány nem tehető, az eljárás a nyomozás stadiumában marad. Az indítvány indokolása, mely szintén a kellékek közé van felvéve, nem egyéb, mint a felhozott tényeknek a vád rendelkezésére álló bizonyítékokkal és a törvényre hivatkozással való támogatása, és annak kimutatása, hogy mely személy mily alapon terhelhető a vádbeli cselekménynyel. Az indítvány alaposságának megítélhetését könnyíti a nyomozás iratainak és egyes bizonyítékoknak bemutatása, illetve beszerzése (104. § harmadik bek.).
Valamely ügy a vizsgálati szakba csak akkor lép, ha a vizsgálat formaszerűleg el van rendelve. Vizsgálati eljárásról tehát tulajdonképen addig nem lehet szó, mig indokolt határozatban a vizsgálat elrendelve nincs. A javaslat nem bocsátkozhatott ama subtilis kérdés megoldásába, hogy a vizsgálóbiró határozata az intézkedés (Verfügung) vagy a határozat (Beschluss) ismertetőjeleit hordja-e magán. A súlypontot a javaslat arra helyezi, hogy a vizsgálati eljárás megkezdésének fontos mozzanata birói végzésben történjék és ez intézkedés kellő biztosítékokkal legyen körülvéve. A vizsgálat elrendelésének ugyanis a terheltre nézve fontos következményei vannak, melyek közől elég a vizsgálati fogság elrendelhetésére utalni, következéskép gondosan meg kell óvni a vizsgálat elrendelését a felületesség és elhamarkodás veszélyei ellen. Ezt a javaslat akként vélte elérhetőnek, hogy egyrészt indokolt határozathozatalhoz, másrészről az érdekeltekkel, még pedig a terhelttel első kihallgatásakor való közléshez köti a vizsgálat folyamatba tételét. A határozat indokolása még azért is szükséges, hogy a terhelt felismerje az ellene fenforgó vád tartalmát és hogy tudja, mily irányban kell perorvoslati jogát érvényesíteni. Mielőtt a biró a vizsgálatot elrendelő végzést meghozná, a javaslat rendelkezései szerint (105. § 2. bek.) vizsgálni tartozik, vajjon a következő feltételek megvannak-e?
1. Jogosított vádlótól származik-e az indítvány?
2. Büntetendő cselekmény miatt emelik-e vádat?
3. Nem forog-e fenn az eljárást kizáró ok?
Az első kérdésre nézve a javaslat III. és IV. fejezeteinek rendelkezéseit fogja szem előtt tartani, tekintettel lesz továbbá a 4. §-ra is. A második és harmadik kérdésre nézve az anyagi jog adja meg a felvilágosítást. A vádbeli cselekménynek a törvény alá való vonásánál a 8. §-ban előirt névszerinti minősítést fogja alkalmazni. Azt fogja vizsgálni, vajjon az indítványban foglalt tényállás, feltéve, hogy való, a büntető törvények szerint büntetendő cselekmény-e. A harmadik kérdésre nézve még azt fogja kutatni, nem áll-e az eljárás útjában a 12 éven alóli életkor, az indítvány vagy felhatalmazás hiánya, az elévülés vagy a kir. kegyelem és esetleg nem forognak-e fenn az eljárás megszüntetését eredményező egyéb okok.
Magától értetődik, hogy a vizsgálóbiró előzetes megfontolás tárgyává tartozik tenni a saját és a törvényszék illetékességének kérdését is.
A vizsgálóbiró e szempontok figyelembe vétele mellett vagy elrendeli a vizsgálatot, vagy az arra irányuló indítványt elutasítja. Határozata a javaslat 378. §-a értelmében felfolyamodással támadható meg, mely esetben a vizsgálat elrendelésének kérdésében a vádtanács határoz.
A vádtanács határozatát, akár felfolyamodásra, akár a nélkül volt hozva, az eljárás meg nem akaszthatása indokából végérvényessé kellett tenni. (107. §).
A vádelv volt irányadó a vizsgálat határainak megállapításánál. Alakilag a 102. § vonja meg a határokat, rendelvén, hogy a vizsgálat a perbefogás czéljából és csak addig foly, mig a czél, vagy az implicite benne foglalt ama kérdésnek tisztázása, hogy a perbefogásra ok fenn nem forog, elérve nincs. De szükséges volt a vizsgálat anyagi határát (tartalmát) is lehető szabatossággal megjelölni. Ezt teszi a 106. § a e meghatározásnál az indítványból, azaz a vádló vizsgálati indítványából, ha pedig ilyet nem tett (103. § d) pont), vádindítványából indul ki. Mindenekelőtt a tettazonosság követelményét állítja fel, midőn azt rendeli, hogy tárgyilag csak az indítványban megjelölt tett, alanyilag pedig csak az ugyanott megjelölt személy ellen rendelhető el a vizsgálat.
E ponton külömbözik leginkább a modern vádalakú vizsgálat az inquisitorius per vizsgálatától, melyben a biró azt tartotta kötelességének, hogy minden gyanu alapján, mely bármind büntetendő cselekményre látszott mutatni, ujabb és ujabb kutatásokat eszközöljön. Hogy mit kell tettazonosság alatt érteni, az bővebben van kifejtve a főtárgyalásról szóló XVIII. fejezet indokolásában.
Minek minősíti a vádló a cselekményt, az a birót semmiképen sem kötheti. A vizsgálóbiró csak azt köteles vizsgálni, vajjon a tett névlegesen (8. § 1. bek.) vonható-e az anyagi büntető törvény valamely rendelkezése alá. A javaslat nem szorítja meg a vizsgálóbiró tevékenységét oly kizárólag az indítványban foglalt tettre és személyre, hogy őt minden más büntetendő cselekménynek, vagy erre mutató adatnak figyelmen kivül hagyására kötelezné. Ellenkezőleg azt rendeli (106. § második bek.), hogy a vizsgálóbiró, ha oly jelenségek jutnak tudomására, melyek a vizsgálatnak más tettre vagy személyre való kiterjesztését mutatják szükségesnek, az ebbeli adatokat a halaszthatatlan intézkedések megtétele mellett a vádlóval közölni tartozik. E rendelkezés annak az elvnek folyománya, hogy az állam a büntetendő cselekményeket hivatalból köteles nyomoztatni. Már a javaslat 87. §-ában a hatóságokra általában kimondott kötelesség is ebből az elvből származik. Sem ez, sem a 106. § 2-ik bekezdésében foglalt rendelkezés nincs ellentétben a vádrendszerrel, mert egyik sem azt mondja, hogy e tudomásra juttatás az indítvány vagy utasítás természetével bir. A vádelv megsértésének ez csak annyiban volna vehető, a mennyiben az ilyen tudomásrahozás legalább közvetve a vád folyamatba tételére kötelezne. A javaslat szerint eszközlendő értesítés azonban csak egyszerű figyelmeztetés és tisztán a vádló tetszésétől függ, szorgalmazza-e a további eljárást vagy sem. A javaslatnak eme rendelkezése nélkül vagy azt kellene tűrni, hogy a közvádló sok esetben tudomást sem nyer olyan cselekményekről, melyeknek üldözése hivatalos kötelességei közé tartozik, vagy pedig fel kellene hatalmazni a vizsgálóbirót, hogy eljárását a vádban meg nem jelölt cselekményekre és személyekre is kiterjeszsze.
Az első alternativa nehezítené az állam büntető kötelességét és a közbűntettek rendszerének megvalósítását; de sértené az igazságszolgáltatás tekintélyét is. Mert kétségkivül a gyengeség szinében mutatkoznék a társadalom előtt az a jogszolgáltatás, mely mellett a biróság előtt ismeretes büntetendő cselekmény üldözése csupán ama formalis okból marad abban, mert a hatáskörök merev elválasztása nem engedi meg az egyik tisztviselőnek, hogy a másikat kötelessége teljesítésében támogassa.
A második alternativa a vádelvnek mindenesetre még súlyosabb sértését jelentené. Lerontaná azokat a korlátokat, melyeket a javaslat a vizsgálat terjedelmére nézve a 106. §-ban felállított. Valóságos kezdeményező, tehát vádló szerepet adna a vizsgálóbirónak ama cselekmények tekintetében, melyek reá nézve ujak, mert az indítványba foglalva nincsenek.
Ily körülmények között a javaslat 106. §-ának második bekezdésében foglalt rendelkezés, mely a középutat követi, teljesen indokoltnak mutatkozik.
A 108-ik § a most is érvényes intézkedések törvénybe foglalását tartalmazza.
(109-116. §)
Az 1891:XVII. törvénycikk szabályozza a vizsgálóbirói intézményt. A javaslat rendszere nem hagy fenn kétséget az iránt, hogy a vizsgálóbiró megtartja független birói jellegét. Hisz az eljárás legfontosabb biztosítékainak egyike éppen a vizsgáló közeg birói minősége s ebből azt következtetni annál kevésbbé lehet, mert nem egy kérdésben döntő hatásköre van, az előkészítés hitelességét pedig szintén főképen birói jellege biztosítja. Azért sem a kir. ügyészségnek, sem a végrehajtó hatalom más közegének nincs a vizsgálóbiró alárendelve.
A vizsgáló hatóság maga a törvényszék, a vizsgálóbiró csak ennek kiküldöttje, ki szervezetileg a testület kötelékéhez tartozik és a vádtanács utján hierarchice is kapcsolatban marad a birósággal.
Mindazáltal a vizsgálóbiró hatásköre teljesen önálló. Mihelyt az ügy a kezdeményező indítványon túl van, a vizsgálat egész terve és a sikerre vezető cselekmények megválogatása a törvény korlátain belül ő reá vannak hagyva. Az eljárás tervszerűsége azt követeli, hogy a vizsgálat lehetőleg egy kézben összpontosuljon, szükséges ez nemcsak a most nevezett tárgyi okokból, hanem a felelősség szempontjából is. Azért mondja ki a javaslat 109. §-ának első bekezdése, hogy a vizsgálatot rendszerint a vizsgálóbiró teljesíti, s hogy e végből nemcsak székhelyén, hanem azonkivül is eljárhat.
A törvényszék területén a szükséghez és czélszerűséghez képest saját belátása szerint végezhet vizsgálati cselekményeket. Akkor azonban, ha a törvényszék területén kívül kiván eljárni, köteles a vádtanács felhatalmazását kikérni, nehogy komoly ok nélkül távoli vidékeken személyesen teljesítsen oly cselekményeket, melyek megkeresés utján is czélszerűen végezhetők lettek volna.
Az eljárás érdekei és fontos gazdasági és czélszerűségi okok kivánják, hogy a javaslat ne ragaszkodjék mereven ama tételhez, hogy csak a vizsgálóbiró és csak személyesen teljesítse a szükséges vizsgálati cselekményeket. Nem szenved ugyanis kétséget, hogy vannak vizsgálati cselekmények, melyeket éppoly jól, vagy talán jobban elláthat a megkeresett biró is. Kivált egyszerűbb ügyekben, midőn ezek a törvényszéki vizsgálóbirót a fontosabb vizsgálatok teljesítésében akadályoznák, igen alkalmas a vizsgálati cselekmények foganatosítására, a járásbiróság, mely a személyek és a helyi viszonyok jobb ismerete folytán e tekintetben különösen megbízható; de az eljárási költségek szempontjából is hasznos lehet a teendőket általa végeztetni. Ezekből az okokból a 109. § 2. bekezdése feljogosítja a vizsgálóbirót, hogy egyes cselekmények teljesítésére a foganatosító hely vizsgálóbiráját, járásbiráját és a rendőri hatóságokat (közegeket) keresheti meg.
Némileg máskép áll a dolog akkor, mikor az egész vizsgálatnak a törvényszék székhelyén kívül levő járásbiróságra való átruházásáról van szó. Ennek tagadhatatlan inconvenientiái vannak. A vádtanács a felügyeleti jogot a járásbiróval szemben nem gyakorolhatja oly közvetlenül, tehát nem oly hatályosan, mint a székhelyén levő vizsgálóbiró fölött. Igy például kivihetetlen, hogy a járásbiró a vizsgálatok állásáról mindig szóval tegyen jelentést s a 115. § 2-ik bekezdése erre az esetre irásbeli eljárást rendel is. A javaslat továbbá sok esetben közvetlen érintkezést kiván a kir. ügyészség és a vizsgálóbiró között; de miután a kir. ügyészség a törvényszék helyén van, a járásbiróval közvetlenül rendszerint nem fog értekezhetni.
Mindamellett lehetetlen volt a vizsgálat átruházását teljesen kizárni, mert vagy a törvényszék székhelyén kellene nagyon megszaporítani a vizsgálóbirák számát, mi tekintettel arra, hogy ezzel arányban a járásbiróság személyzete le nem szállítható, túlságos költséget okozna, vagy a hátralékok úgy felszaporodnának, hogy az igazságszolgáltatás érdeke szenvedne súlyos sérelmet. Nem lehetett tehát a fölött habozni, hogy a vizsgálat átruházását a törvényszék székhelyén kívül levő járásbiróságra meg kell engedni; de nehogy a gyakorlatban a kivétel alakuljon szabálylyá, szükséges volt a kellő óvatosság s a megfelelő rendszabályokról való gondoskodás. Ezeket a javaslat abban vélte feltalálhatni, hogy az átruházást a vádtanács hatáskörébe utalta, a megbizást visszavonhatóvá tette és a határozatot a vádló és a vizsgálóbiró előleges meghallgatásához s ezen kívül fontos okokhoz vagy túlnyomó czélszerűségi tekintetekhez kötötte (110. §).
Hogy a vádtanácsnak az átruházás kérdésében hozott határozata ellen felfolyamodás nem használható: nem szorul bővebb indokolásra, mert jogsérelmet nem okoz az, ha a vizsgálóbiró helyett a járásbiróság tagja jár el, ki mindenben úgy is azt tartozik teljesíteni, a mit a vizsgálóbiró.
Jóllehet szabály az, hogy a vizsgálatot az illetékes törvényszék vizsgálóbirája teljesíti; s szabály az is, hogy járásbiróság vizsgálatot csak akkor teljesíthet, ha fontos vagy túlnyomó czélszerűségi okból a vizsgálat foganatosításával a vádtanács megbizza: ennek daczára meg kellett engedni, hogy a vizsgálat folyamában a tényállás megállapítása és a tettes kiderítése czéljából halaszthatatlanul szükséges vizsgálati cselekményeket az ügyészség indítványa alapján bármely vizsgálóbiró és járásbiróság, ez utóbbi a vádtanács megbizása nélkül is foganatosíthasson. (111. §) Ez az intézkedés a czélszerűségben találja indokát. Határozottan az igazságszolgáltatás érdeke sínylené meg azt, ha az alaki jellegű illetékességi szabályok útját állhatnák a sürgős cselekmények foganatbavételének.
Akkor, midőn a késedelem veszélylyel jár; midőn oly vizsgálati cselekményt kell teljesíteni, mely nem ismételhető, vagy oly bűnjelek foglalandók le, esetleg oly szemle teljesítendő, melyeknek eredményétől az eljárás sorsa függ, s midőn attól kell tartani, hogy az ügyben eljáró vizsgálóbiró ezeket kellő időben nem teljesítheti: határozottan elhibázott perjogi politika volna az illetékesség maximájának merev fentartása. Ellenkezőleg, minden czélszerüségi ok a mellett szól, hogy e maxima alól kivételt kell megállapítani. E kivétel azonban nem terjedhet tovább, mint a meddig annak kiterjesztését a halaszthatatlan szükség megköveteli. Csak a mulhatatlanul szükséges cselekmények foganatosítandók, s hogy az illetékes biróság az eljárást zavartalanul folytathassa, köteles a sürgősség czímén eljáró nem illetékes biróság, az iratok áttétele mellett, az illetékes biróságot eljárásáról sürgősen értesíteni.
Minde rendelkezések a már megindított vizsgálatra vonatkoznak s ki nem terjednek arra az esetre, ha birói közreműködésnek szüksége a nyomozás folyamán merül fel (98. §)
A vizsgálat szabályosságát és a személyes szabadság érdekeit, a javaslat azzal is iparkodik megóvni, hogy a vizsgálóbiró eljárását a vádtanács felügyelő és ellenőrző hatáskörének veti alá. Nem lehetett figyelmen kivül hagyni, hogy azok a nagyjelentőségű functiók, melyekből a vizsgálat áll, egy személy kezeibe vannak letéve s hogy a teendők nagyrészt olyan természetűek, miszerint a vizsgálóbiró téves eljárása pótolhatatlan csorbát ejthet mind a per érdekein, mind a személyes jogokon. A felek ellenőrzése is, - minthogy, mint föntebb kifejtettük, a teljes ügyfélnyilvánosság vagy a nyilvános contradictorius vizsgálati eljárás rendszere nem volt elfogadható, - itt nem segíthet, mert a vizsgálóbiró végre is határozathozás jogával bir. Utasítás jogával ellátott felügyelő közegre van tehát szükség; s minthogy ez a javaslat elveinél fogva, az ügyészség kizárásával, csak birói közeg lehet, ilyenre, még pedig - szemben a vizsgáló egyes biróval - testületre kellett ezt a hivatást ruházni.
Erre önként kínálkozott a vádtanács, melynek ügyköre könnyen össze volt egyeztethető a szóban levő functióval.
Miért ruháztatott a felügyelő tanács (Rathskammer, chambre du conseil) hatásköre a vádtanácsra, miként fejlődött ki és mily változásokon ment keresztül ez a perjogi intézmény: minderről bővebben értekezik a XV. fejezet indokolása. Itt csak annyit kell kiemelni, hogy a franczia conceptió nyomán átment a „chambre du conseil” intézménye a többi törvényhozásokba is, bár néha igen lényeges módosításokkal, melyek odáig is terjedtek, hogy a külön tanács mellőzésével az itélő biróságot tették felügyelő hatósággá. Egészben véve részint a vizsgáló biró mellett működő testületté alakították, melynek főczélja az volt, hogy a fontosabb vizsgálati cselekmények collegialis határozatok alapján menjenek végbe; részint fölülvizsgáló, számonkérő hatáskört tulajdonítottak neki. A javaslat a nélkül, hogy az egyik vagy a másik rendszerhez feltétlenül csatlakoznék, igen nagy terjedelemben valósítja meg a vádtanács felügyeleti hatáskörét.
A 113. § mely a vádtanács felügyelő ügykörét általánosságban határozza meg, arra törekszik, hogy a bűnvádi perben szereplő összes tényezők számára lehetőleg hozzáférhetővé tegye az intézményt. A sérelmek orvoslására külön eszközt ad nekik; a panaszt. Nem éri be a panasz eseteinek megjelölésével, hanem általában jogot ad az érdekelteknek, hogy a törvényben fel nem hozott esetekben is bármikor igénybe vehessék azt. Megengedi nekik, hogy előterjesztéseiket szóval vagy irásban, közvetlenül vagy a vizsgálóbiró utján tehessék meg s gondoskodik arról is, hogy a panasz haladéktalanul a döntő forum elé jusson. A javaslat módot nyujt a vádtanácsnak, hogy a feleket személyesen is meghallgassa, sőt a vádtanács székhelyén fogva levő terhelt ebbeli kivánsága meg sem tagadható (114. §).
A vizsgálóbiró ellenőrzésének hathatós módját nyujtja a 115. § A vádtanács havonkint számot adat magának a vizsgálatok állásáról s főkép az ebbeli tanácskozások eredménye szerint fog élni a 113. §-ban megállapított utasítás jogával. A javaslat (112. §) gondoskodik arról is, hogy, a mennyiben a felek és a vizsgálóbiró közötti differentia jogosult nézeteltérésen alapszik, utóbbi a határozathozatal előtt is utasítást kérhessen a vádtanácstól. Világos, hogy e rendelkezés elejét vevén a panaszoknak, az ügymenet tetemes gyorsítását fogja eredményezni.
A vádtanács üléseiből a közönség ki van zárva (116. §), azaz ezek az ülések nem nyilvánosak, határozatait pedig a vádtanács még azokban az esetekben is zárt ülésben, vagyis egyedül a tanács tagjai jelenlétében hozza, midőn a 114. § értelmében a vizsgálóbirót s a feleket meghallgatja. Ezek a rendelkezések nincsenek ellentétben a nyilvánosság elvével. A nyilvánosságnak csak akkor van helye, midőn az ügy főtárgyalásra kerül; midőn már valószinűvé van téve az, hogy a terhelt csakugyan bűnös. Az előzetes eljárás során azonban, midőn még csak az adatgyűjtés munkája foly; midőn a közönség a vizsgálati cselekmények teljesítésénél ki van zárva; midőn az eljárás nyilvánossá tétele veszélyesnek és a terheltre nézve is károsnak mutatkozik s éppen azért még a korlátlan ügyfélnyilvánosságot sem fogadta el a javaslat: mivel sem lehetne indokolni a vádtanács üléseinek nyilvánossá tételét.
(117-127. §)
Már többször ki volt emelve, hogy az előkészítő perszak a javaslat ama része, melyben aránylag legtöbb eltérés volt szükséges a vádrendszertől. Ily eltérések főkép ama pontokon észlelhetők, a melyekben a vádelv következetes érvényesítésének az anyagi valóság érdeke és az eljárás fontosabb czélszerűségi igényei állottak útjában.
Ez okokból rendeli a javaslat 117. §-a, hogy, bár a vizsgálati eljárás megindítása indítványtól van feltételezve, a vizsgálat folyamában szükségeseknek mutatkozó cselekményeket a vizsgálóbiró saját kezdeményezéséből, indítvány nélkül is megteheti. A büntetőpernek többször kifejtett sajátszerű természete indokolja e rendelkezést. Valamint az állam büntető jogát nem lehet magánjogi igénynyel azonosnak, vagy csak hasonszerűnek is tekinteni, úgy lehetetlen a büntető eljárást teljes következetességgel a polgári per mintájára szervezni. A két eljárás rendeltetése, a megvalósítandó jogok külömbözősége miatt, egészen más. A magánjogi követelést lehet érvényesíteni vagy nem, az állam nem tekinti ezt magára nézve relevansnak; a büntetést nem követelni, a legalitas (33. §) elvébe ütköznék. A magánjogi felperes használhatja vagy mellőzheti bizonyítékait, mert a jogszolgáltatás beéri azzal a valósággal, melyet a biró a felek által önként eléje terjesztett bizonyítékokból felismerhet; a művelt állam jogrendje nem engedi meg, hogy a tényleges valóságot nem igazoló bizonyítékok alapján büntetés legyen alkalmazható. A magánjog alanya engedhet igényeiből, kevesebbet követelhet, mint a mennyivel az adós tartozik; a büntetőjog terén szorosan annyit kell követelni és szigorúan annyit kell megítélni, a mennyit az anyagi jog előir.
Ebből következik, hogy az állam kötelessége a tényeket anyagi valóságuk szerint kideríttetni. A kir. ügyészségről szóló III. fejezet indokolása kifejti, hogy miért van a kezdeményezés és a pervitel joga külön közegekre bízva; ugyanott elő voltak adva az e jog gyakorlásánál irányadó szempontok is. Ezek azonban mit sem változtatnak a bűnügy közjogi természetén. A megkezdett ügyben tehát az elállás és a megszüntető indítvány kivételével, a vizsgálóbiró rendelkezik s eljárását nem lehet indítványhoz kötni. Reá nézve csak a 102., 106. § korlátai léteznek.
Míg tehát a 117. § első és második bekezdései általánosságban jelölik meg a kötelesség ama körét, melyet a vizsgálóbiró a vizsgálat folyamában minden indítvány bevárása nélkül betölteni köteles: addig a 117. § harmadik bekezdése és a 118. § részletesen fejezik ki a vizsgálat tartalmát. Hogy minő sorrendben teljesítse a vizsgálóbiró a vizsgálati cselekményeket, ezt praegnans szabályba foglalni alig lehet. Az eset körülményei szabják meg a teendők sorozatát. A 118. § pusztán jelzi ama cselekményeket, melyek a vizsgálat során teljesítendők és melyekről részletesen külön fejezetek (X., XI., XII., XIII., XIV.) intézkednek.
Hogy mily szellemben kell a vizsgálatot teljesíteni, arra nézve már a javaslat 9. §-a adott általános utasítást. Az itt kiemelt részrehajlatlanság kiváló mértékben kötelessége a vizsgálóbirónak úgy is mint birónak, úgy is mint az eljárás egyik legfontosabb részét, a vádemelést vagy elejtést közvetlenül előmozdító közhatósági közegnek.
Ha a kezdeményezés a vádló kezébe van letéve; ha azt akarjuk, hogy az ügyféltevékenység valósággá váljon: úgy mellőzhetetlen, hogy a vizsgálat egész folyamában biztosítva legyen a felek indítványozó joga. Ezt fejezi ki a 119. § és egyúttal ama biztosítékkal veszi körül a felek indítványozó jogát, hogy az indítvány el nem fogadása esetében panasz emelhető a vádtanácsnál. (113. § 2. bek.)
Hogy az ügyfelek indítványozó jogukat mennél hatásosabban gyakorolhassák, a javaslat megengedi, hogy az ügyészség a vizsgálati iratoknak közlését, a magánvádló pedig az iratok átnézését kivánhassa, és nem szabad az ügyészségnek az iratok áttételére irányuló kérelmét megtagadni, kivéve azt az esetet, ha az iratok közlésével az eljárás fennakadást szenvedne.
De nemcsak a vádlóknak van joguk a vizsgálat eredményéről tudomást szerezni, hanem a terheltet is szükséges kihallgatásakor a vizsgálat eredményéről értesíteni, mert külömben nem állana módjában a kellő védekezés. A terhelt kérelmére máskor is rendszerint közölni kell vele a vizsgálat eredményét, mert ennek megtagadása csak akkor jogosult, ha a közlés komolyan veszélyeztetné a vizsgálat sikerét. Hogy a terhelt védője mily joggal bir az iratok átnézésére nézve, erről a 63. § intézkedik.
A vizsgálati cselekmények jegyzőkönyvbe vételét főképen a főtárgyaláson nem ismételhető vagy a főtárgyalásig el nem tartható bizonyítékok megállapítása teszi szükségessé. De szükség van erre általában az eljárás szabályszerűségének megállapíthatása és hitelességének szempontjából is. Ezért rendeli a javaslat (121. § első bekezdés), hogy minden vizsgálati cselekményről jegyzőkönyv veendő fel. A felvételnél jegyzőkönyvvezetőnek köteles alkalmazását a javaslat azért rendeli, hogy a cselekmények törvényes tanuság előtt menjenek végbe, mi kétségkívül ugy az actus ünnepélyességének, mint hitelességének emelésére szolgál. A czélszerűség követeli azt, hogy necsak a rendes jegyzőkönyvvezetők, hanem esetleg más alkalmas személyek (díjnokok, irnokok, irodatisztek, községi jegyzők stb.) is alkalmazhatók legyenek jegyzőkönyvvezetőkül. Ily esetben azonban az alkalmazandó személy külön megesketendő. A jegyzőkönyv fontosságának elismerése van azzal is kifejezve, hogy a javaslat nem bízza a jegyzőkönyv kellékeinek meghatározását kizárólag kormányrendeletre, hanem szükségesnek tartja, hogy az eljárás iránti törvény állapítsa meg annak tartalmi és alaki kellékeit (121. §).
A jegyzőkönyv tartalmának hitelességét biztosítja ama további kellék, hogy a jegyzőkönyvet mindenik kihallgatott, vagy az illető vizsgálati cselekménynél közreműködött személy előtt fel kell olvasni, illetve az államnyelv nem értése esetében a jegyzőkönyv tartalmát az érdekelt fél anyanyelvén meg kell magyarázni. Ugyancsak a hitelesség emelésére szolgál a javaslat 121. §-nak negyedik, ötödik és hatodik bekezdésében foglalt rendelkezés is, mely a jegyzőkönyv aláirásának részleteit szabályozza.
A jegyzőkönyv hitelességének és tartalma hatályos ellenőrzésének biztosítására szolgálnak még a 122. §-ban foglalt rendelkezések is, melyek megakadályozzák, hogy lényeges változások, vakarás, beszúrás, hozzáadás vagy törlés által történjenek.
Hogy mily fontosságot tulajdonít a javaslat a vizsgálati eseményekről felvett jegyzőkönyv tartalmi és alaki kellékeinek: mutatja a 123. § rendelkezése, mely a 121. és 122. §-okban foglalt szabályok meg nem tartása miatt a vádtanácsot, törvényszéket és felsőbb fokú biróságot felhatalmazza a vizsgálóbiró ellen száz koronáig terjedhető rendbüntetés alkalmazására. A rendbüntetés alkalmazásának módja tekintetében mindazáltal fentartandónak mutatkozik a bírói és ügyészi szervezet módosításáról szóló 1891. évi XVII. tc. 13-ik §-ának az a rendelkezése, hogy a vizsgálóbirót előbb meg kell hallgatni.
E hathatós eszköz mindenesetre elő fogja mozditani a jegyzőkönyvek szabatos alakszerű felvételét. Nagyobb rendetlenség esetén a rendbüntetés alkalmazása nem zárja ki a fegyelmi eljárás szorgalmazását.
A vizsgálati eljárás sikerének érdeke parancsolja, hogy a vizsgálóbiró a vizsgálat folyamában is megtilthassa az eljárás szinhelyén levőknek az onnan való eltávozást, vagy utasíthassa őket, hogy a vizsgálati cselekmény befejeztéig ugyanabban, vagy valamely szomszédházban vagy helyiségben tartózkodjanak és hogy e rendelkezése vagy tilalma ellen vétőket, úgy mint a nyomozást vezető közeg (97. §) letartóztathassa (124. § 1. bek.). Minthogy eme letartóztatás inkább elővigyázati természetű és csak az illető birói cselekmény teljesítése alatt bir jogosultsággal, tartama egy napnál hosszabb időben nem volt megállapítható (97. § 3. pont).
A birói tekintély és eljárás méltóságának érdeke követeli, hogy ha megintés után a vizsgálóbiró hivatalos eljárása alatt a jelenlevők durva magaviseletet tanusítanak, a vizsgálóbiró a rendbüntetés jogával élhessen. Magától értetődik, hogy sem a kir. ügyészség tagja, sem a jegyzőkönyvvezető ellen a rendbüntetés nem nyerhet alkalmazást, hanem a fölöttes hatóságnál kell a helyettesítést, illetve a megfelelő, megtorló intézkedések megtevését kérni.
Hogy a félnek s a sértettnek ügyvéde ellen miért alkalmazandó enyhébb megtorlás, mint más oly személyek ellen, kik a vizsgálat teljesítésekor rendzavarást követnek el, azaz elzárásra átváltoztatható pénzbüntetés helyett csak át nem változtatható birság, ennek indoka a 97. §-nál ki volt emelve. E helyütt még csak az 1887:XXVIII. törvénycikkre kell utalni, mely a fél képviseletében eljáró ügyvéd ellen rendbüntetésként szintén pénzbirságot állapít meg. A javaslat, midőn hasonló elveket fogadott el, csak a czélszerűnek bizonyult jelenlegi törvényes állapotot kivánta továbbra is fentartani.
A katonai egyének irányában követendő specialis eljárás megokolása a 97. §-nál szintén ki volt fejtve.
A pártatlan eljárás biztosítékául szolgál, de egyúttal a fölülvizsgálat elengedhetlen feltételéül is a javaslatnak ama rendelkezése, hogy a 124. §-ban felsorolt intézkedések indokolt végzéssel teendők. Külön végzés hozását azért rendeli a javaslat, hogy felfolyamodás esetén ne legyen szükséges a vizsgálati jegyzőkönyvet felterjeszteni. Mindazáltal a vizsgálati jegyzőkönyvben megemlítendő a tett intézkedés, mert külömben a vizsgálati jegyzőkönyv nem adna hű képet a vizsgálat során tett bírói intézkedésekről.
A 124. § külön biztosítékot állít fel a magánvádló, vagy ennek vagy a sértettnek képviselője, illetőleg a védő és a szakértő javára; a mennyiben a vizsgálóbirót, ha ezek ellen szabott ki pénzbüntetést, illetőleg pénzbirságot, arra kötelezi, hogy erről haladéktalanul jelentést tegyen a vádtanácsnak, mely a rendbüntetést hivatalból is mellőzheti vagy enyhítheti. Ezzel az intézkedéssel azt kívánja elérni a javaslat, hogy az említett személyeket, kik bizonyos tekintetben szintén közjogi jellegű functiót végeznek, rendbüntetés csak akkor sujtsa, ha arra csakugyan reászolgáltak, a vádtanácsnak, mint elfogulatlan collegiumnak feladata lesz, hogy a rendbüntetést mellőzze vagy enyhítse, ha annak megállapításánál a vizsgálóbirót nem az objectivitás, nem a higgadt megfontolás vezette.
Már e fejezet indokolásának bevezető soraiban elő volt adva, hogy mily mértékben, tartotta a jelen javaslat czélszerűnek az ügyfélnyilvánosság elvének megvalósítását. Ott vannak csoportosítva az okok is, melyek miatt a javaslat a teljes ügyfélnyilvánosságnak rendszerét a vizsgálat keretébe beilleszthetőnek nem vélte. E helyütt tehát csak a rendelkezés részleteiről kell szólni. Midőn a 125. § első bekezdése felállítja a tételt, hogy a terheltnek és a tanuknak a vizsgálóbiró által teljesített kihallgatásánál rendszerint sem a vádló, sem a védő a tanukihallgatásnál még a terhelt sem lehet jelen: ennek értelme az, hogy csupán a terhelt és a tanuk formalis kihallgatása az, honnan a vádló és védő kizárva vannak, következéskép, ha a birói vagy szakértői szemlénél, házkutatásnál stb. a terhelt vagy a tanuk nyilatkozatokat tesznek, a vádló és a védő e nyilatkozatok tételénél jelen lehetnek, mert ezek nem formalis kihallgatások hanem egyszerü tájékoztató megjegyzések.
A javaslat gondoskodik arról, hogy a főtárgyaláson nem ismételhető bizonyítékok felvételénél jelen lehessenek a felek és képviselőik. Mivel előfordulhat, hogy a tanuk vagy a szakértők betegség, távollét stb. miatt a főtárgyaláson valószinűség szerint meg nem jelenhetnek - az pedig teljesen jogos és méltányos, hogy az ügyfelek közvetlen meggyőződést szerezhessenek a tanuk és a szakértők nyilatkozatairól, - szükséges volt kimondani, hogy az ily tanuk és szakértők kihallgatására a felek, illetve képviselőik megidézendők és e ponton is eleget tesz a javaslat az ügyfélegyenlőség követelményének, mert úgy a terhelt, mint a vádló megidézését kötelességgé teszi (125. § 2. bek.).
Gondoskodik a javaslat arról is, hogy az ügyfelek ne legyenek az említett vizsgálati cselekmények felvételénél szenvedőleges szerepre kárhoztatva, hanem hogy az eljárásra befolyásukat is érvényesíthessék. Ezért nemcsak indítványozó joggal vannak felruházva, hanem a vizsgálóbiró által intézett kérdésekre adott felelet után kérdéseket, illetőleg a válaszokra megjegyzéseket tehetnek. Magától értetik, hogy indítványaik, kérdéseik stb. szintén jegyzőkönyvbe veendők (125. § 2. bek.).
A javaslat álláspontjának felel meg, hogy minden oly vizsgálati cselekménynél, mely a büntetendő cselekmény tárgyi mozzanatainak megállapítását czélozza, a felek jelenlétét megengedi. Ezért rendeli, hogy a birói szemléről, házkutatásról, lefoglalásról, iratok átkutatásáról lehetőleg értesíteni kell a vádlót, terheltet, illetőleg ezek megbizottját vagy védőjét. Az ügyfélegyenlőség elvét inkább megvalósítja a jelen javaslat, mint az osztrák törvény (97. §), mely általában csak a vádló értesítését teszi kötelezővé és csakis a szakértői szemléről rendeli a már kinevezett védő előzetes értesítését (116. §). Valóban nincs indokolva és méltán rója is meg a kritika az osztrák törvényt azért, hogy a házkutatásnál, iratok átkutatásánál a védő előzetes értesítését kizárja. E hibát elkerüli a jelen javaslat, midőn a 126. § második bekezdésében határozott általános szabálylyá emeli a felek előleges értesítését. Az értesítés elmaradása csak akkor igazolt, ha a késedelem veszélylyel jár, vagy ha az eljárás czélja úgy kivánja. Mikor forog fenn ez a két eset, ezt tűzetes tételbe foglalni nem lehet, de bizonyára a legszigorúbban kell értelmezni az említett kivételt, mert a javaslat rendelkezéseinek czélja az, hogy csak ritka legyen az előzetes értesítés elmaradása.
Abból, hogy a felek és képviselőik a 125. és 126. §-ok eseteiben meghivandók és hogy az idézett §-okban felsorolt cselekmények lehetőleg a felek jelenlétében teljesítendők, önként következik, hogy a felek e cselekményeknél meghivás nélkül is közbenjárhatnak. Minden vita elkerülése végett külön ki is mondja ezt a javaslat. (126. § 3. bek.).
A javaslat a terheltnek megjelenhetését csak annyiban korlátozza, hogy nem engedi meg, miszerint a fogva levő terheltet az említett vizsgálati cselekményeknél való jelenlét végett a letartóztatás helyéről más községbe kisérjék. De ha múlhatatlanul szükséges a személyes jelenlét (136. §): úgy természetesen a biróságnak joga van az átkisértetést eszközöltetni; mert a 127. § csak azt kívánja kifejezni, hogy a fogva levő terheltnek nincs joga a megjelenésre. A terhelt megjelenés iránti jogának e korlátozása azon alapszik, hogy az átkísérés az őrszemélyzet igénybevétele mellett tetemesebb költséget okoz és nehezebben akadályozható, illetve ellenőrizhető a külvilággal való érintkezés, mi esetleg a vizsgálati fogság czélját hiusítaná meg; továbbá, hogy az átkiséréskor kinálkozó alkalom szökésre is csábíthatná a letartóztatottakat. Nehogy azonban a terhelt érdekei a szóban levő vizsgálati cselekmények teljesítésénél kellő képviselet nélkül maradjanak, a javaslat megengedi, hogy a fogva levő terhelt bárkivel képviseltethesse magát és ha ezt elmulasztaná, védőnek hivatalból való kirendeléséről gondoskodik (127. § 2. bek.).
Minthogy pedig az ügyvédi kartól nem lehet azt kívánni, hogy eme terhes és időrabló megbizást minden díjazás nélkül teljesítse, a javaslat felállítja a védelem nagy fontosságára utaló azt a szabályt, hogy az esetre, ha a védő díjai a terhelt ellen bármi okból meg nem állapíthatók, vagy tőle be nem hajthatók, azokat az államkincstár viseli.
A gyakorlati élet mutatja, hogy lehetnek esetek, midőn akár félelemből, akár bármely más indokból a szakértő vagy tanu a terhelt jelenlétében nem mondaná meg a valót. Hogy a való ez esetekben is kitudható legyen, feljogosítja a javaslat a vizsgálóbirót arra, hogy akkor is, ha a 125. § értelmében, a főtárgyaláson nem ismételhető cselekményt foganatosít, eltávolíthassa a terheltet, de csak oly feltétel mellett, ha alaposan kell tartani attól, hogy a tanu vagy a szakértő a terhelt jelenlétében nem tesz a valósággal megegyező nyilatkozatot. Az intézkedés kivételes természete és „alapos” gyanuhoz kötött volta arra kötelezik a vizsgálóbirót, hogy azt ne subjectiv aggodalom, hanem csak érzéki tényekből merített erős meggyőződés alapján rendelje el.
(128-129. §)
A javaslat tüzetesen meghatározza azokat az eseteket, melyekben a vizsgálóbiró és a melyekben a vádtanács szüntetheti meg a vizsgálatot.
A vádelv ama sarkalatos tételéből, mely szerint a vádló az ítélethozásig ura a vádnak, szükségkép következik az, hogy a vádtól való elállás, vagy az eljárás megszüntetésére irányuló indítvány - feltéve, hogy a vádat a többi jogosult sem tartja fenn, - az eljárás kötelező megszüntetését vonja maga után. Következéskép a vádtanács ellenőrző beavatkozása ily esetekben teljesen felesleges és az említett esetekben a megszüntetés aggodalom nélkül volt utalható a vizsgálóbiró önálló hatásköréhez. Hogy a magánvádra jogosítottakat mikor kell a megszüntető végzés meghozása előtt értesíteni, és mikor lehet a megszüntető végzést azonnal meghozni, az a 42. §-ra vonatkozó indokolásban volt tárgyalva.
A 128. § első bekezdésében taxative meghatározott eseteken kívül minden más esetben csak a vádtanács vagy az ítélő biróság szüntetheti meg a vizsgálatot. Ha tehát a vizsgálóbiró véleménye szerint nincs büntetendő cselekmény, vagy az eljárást kizáró ok forog fenn, vagy a cselekmény megszünt büntethető lenni stb., soha sem a vizsgálóbiró, hanem csak a vádtanács van hivatva a vizsgálat megszüntetésére. Az ily végzést, mely végleges jellegű és hatályában a felmentő itélettel egyjelentőségű, a javaslat oly fontosnak tekinti, hogy nem nyugodhatott meg az egyesbiró rendelkezésében, hanem a vádtanács testületi határozatát tartja szükségesnek (128. § második bek.). Hogy a vizsgálat megszüntetéséről a vádlót, a terheltet és a magánfelet értesíteni kell: az eme végzés jelentőségének természetes következménye, mert egyrészről a vádlónak joga van a vizsgálati indítványt elutasító végzés ellen felfolyamodással élni, másrészről a terheltre és a magánfélre nézve a végzés az eljárásnak felmentő itélet erejével való befejezését jelentvén, erről tudomással kell birniok.
Hogy a fogva levő terhelt azonnal szabadlábra helyezendő, mihelyt a kir. ügyészség a vádat elejtette, vagy az eljárás megszüntetését indítványozta, (128. § 3. bek.) ennek indoka az, hogy akkor, ha a kir. ügyész, a ki a felsőbbség hatályos ellenőrzése alatt áll, nem lát alapot a vád fentartására, nagyon valószinű, hogy nem forog fenn büntetendő cselekmény. A kir. ügyész nyomában fellépő magánvádló ritkább esetekben tud büntető ítéletet kieszközölni.
A személyes szabadság igazolatlan korlátolása volna tehát az, ha a kir. ügyész visszalépése után is fogva kellene még tartani a terheltet.
A 129. § első bekezdése arról rendelkezik, mi a teendője a vizsgálóbirónak akkor, ha a vizsgálatot befejezte, vagy tovább nem folytathatónak tartja. Ez esetekben kötelessége a vizsgálóbirónak a kir. ügyészséget, illetőleg a magánvádlót értesíteni. Az előbbivel minden ügyiratot és csatolmányt közöl. Az utóbbit pedig felhivja az ügyiratok megtekintésére és figyelmezteti, hogy ha nyolcz nap alatt vádiratát be nem nyujtja és a vizsgálat kiegészítésére vonatkozó indítványt sem tesz, a vádtól elállottnak lesz tekintendő.
A most jelzett közlés után vagy a vádiratot nyujtja be a vádló, vagy eláll a vádtól, illetve megszüntetés iránt terjeszt elő indítványt, vagy a vizsgálat kiegészitését indítványozza. Hogy minő eljárás követendő az első esetben, erről a XV. fejezet rendelkezik; a második esetről a 128. § indokolásánál volt szó; a harmadik esetben pedig vagy elfogadja a vizsgálóbiró a vádló indítványát és ennek értelmében folytatja a vizsgálatot; vagy az indítványt nem tartja teljesíthetőnek. Ez utóbbi esetben azt rendeli a javaslat, hogy a vizsgálóbiró a vádtanács határozatát tartozik kikérni. Magától értendő, hogy a vizsgálóbiró a vádtanácshoz intézett előterjesztésében kifejti az okokat, melyek miatt az indítványt elutasítandónak tartja. Ez mindenesetre egyszerűbb eljárás, mint ha a vizsgálóbiró formalis végzésben utasitaná el ez indítványt és az ügy csak a vádló panasza útján kerülne a vádtanács elé.
Hogy a vádtanácsnak a vizsgálat folytatása vagy nem folytatása tárgyában hozott végzése ellen felfolyamodás nem használható, ez abban leli indokait, hogy egyrészről a vádtanács testületi határozatában meg lehet bizni, mert fel nem tehető, hogy az ügyet hiányos és pótlásokra szoruló vizsgálat mellett bocsássa a főeljárásra; másrészről, hogy a vizsgálat befejezését vagy kiegészítését elrendelő határozat nem végleges jellegű, és nem okoz az eljárás későbbi folyamán helyre nem hozható jogsérelmet. Ellenben meg kellett engedni a felfolyamodást, ha a vádtanács az eljárás felfüggesztését, vagy az ügynek más hatósághoz való áttételét rendelte el. Ezekben az esetekben a határozat érdemlegesebb természetű, az ügynek eredményére helyre nem pótolható hatást gyakorolhat s ezért végleges erővel nem volt felruházható.
(130-140. §)
(130., 131. §)
A legenyhébb eszköze a biróság elé rendelésnek az idézés. Nemcsak a tanuknak, szakértőknek és egyéb, a perben szereplő személyeknek van arra joguk, hogy idézés útján hívják a biróság elé, hanem általában a terhelt is joggal bir arra, hogy szabályszerű idézőlevéllel kötelezzék megjelenésre. Az idézés tehát tulajdonképen parancs a megjelenésre, mely kötelezi az idézettet, hogy bizonyos időben az idéző közhatóság előtt megjelenjen. A javaslat szerint a terheltnek szóló idézés mindig a „realis citatio” jellegével bir, mert kényszerítő eszköz alkalmazása, t. i. elővezetés terhe mellett történik. Az ujabb törvényhozások, ha egyes alakiságok tekintetében el is térnek az idézés kellékeire nézve, abban megegyeznek, hogy az idézésnek irásba foglalt parancsban kell történni, és hogy a „Code d’instruction criminelle”-nek Francziaországban is már megváltoztatott ama rendelkezése, hogy bűntett (crime) gyanuja esetében nem az idézés enyhébb eszköze, hanem közvetlenül az elővezető parancs (mandat d’amener) alkalmazandó, ma már utánzásra nem talál. Általában el van ismerve, hogy bármely cselekmény gyanuja háruljon a terheltre, addig, mig fontos ok nincs szigorúbb eszközök alkalmazására, a terheltet minden esetben a legenyhébb eszközzel, t. i. az idézéssel kell megjelenésre kötelezni. Az idézésre vagy megjelen a terhelt, vagy nem. Ha nem jelen meg, ez két okra vezethető vissza, vagy akadályozva volt a megjelenésben, vagy szándékkal szegte meg megjelenés iránti kötelezettségét. Ha alapos oka volt az elmaradásra, úgy köteles kellő időben kimenteni elmaradását, mert a ki meg nem jelen az idézésre, vagy ki nem mentette elmaradását, mindig úgy tekintendő, mint a ki nem akart megjelenni. Ilyen ellenében szükséges már szigorúbb kényszerítő eszköz alkalmazása. E czélra szolgál az elővezető parancs, mely kötelezi a terheltet, hogy kövesse az elővezetéssel megbízott közeget az elővezető parancsot kiadó hatóság elé, ellenkező esetben a parancsot kézbesítő fel van hatalmazva karhatalom igénybevételére is.
Elővezető parancs kiadását azonban az idézésre meg nem jelenés esetén kívül más okok is szükségessé tehetik. Ha attól lehet tartani, hogy rögtöni elővezetés nélkül az igazságszolgáltatás czélja meghiusul, mert az egyszerű idézésre esetleg a terhelt elrejtőzik, megszökik, vagy összebeszél a tanukkal, szakértőkkel, vagy terhelttársaival, avagy a bűntett nyomait megsemmisíti, megváltoztatja: akkor indokolt lehet az idézés mellőzésével azonnal elővezető parancs útján kötelezni a terheltet megjelenésre. Nehogy azonban a hatóságok szerfölött nagy latitude-del birjanak annak megítélésében, mikor van szükség az elővezető parancsra, az ujabb törvényhozások taxative sorolják fel az elrendelhetésnek okait és általában megegyeznek abban, hogy az indokolatlan meg nem jelenés esetén kívül csakis amaz okok igazolhatják az elővezető parancs kiadását, melyek a letartóztatásnak törvényes okai. Hogy ily esetben a hatóságok nem kötelesek azonnal a letartóztatást elrendelni: ez éppen ama czélból történik, hogy a terhelt a letartóztatást elrendelő határozat előtt kihallgatható legyen. Az elővezető parancs tehát az egyszerű idézés és az elfogató parancs között foglalva helyet, fogalmailag külömbözik az elfogató parancstól (előzetes letartóztatást, vizsgálati fogságot elrendelő határozat), sőt előkészületnek az elfogató parancs meghozatalára is csak akkor tekinthető, ha a letartóztatás valamely törvényes oka miatt rendeltetvén el, a terhelt kihallgatása után sem szűnt meg az ok, mely miatt az előzetes letartóztatás, vagy vizsgálati fogság elrendelése szükségessé vált.
Az elővezető parancs tartalma és alakja tekintetében az ujabb törvényhozások csekély eltérést mutatnak. Mindezekre nézve az összehasonlító jog adatai, ismétlések elkerülése végett alább, az előzetes letartóztatás és vizsgálati fogság kérdésének tárgyalásánál lesznek előterjesztve.
A terhelt alatt a 13. § szerint mind az, a ki ellen csak gyanuokok forognak fenn, mind a vádlott értendő. De mivel a javaslat az együttes megjelölést csak szerkezeti könnyebbség végett használja, és a kivitelben a gyanusított, terhelt és vádlott között fogalmi külömbséget tesz: ennélfogva az, a ki ellen több, mint alapos gyanu még nem létezik, „gyanusított” czímén idézendő. A ki ellen azonban vádhatározat van hozva, vagy főtárgyalás van elrendelve, mint „vádlott” idéztetik. Bár, a mint fentebb ki volt emelve, a terheltnek joga van arra, hogy szabályszerű idézőlevéllel hivják a biróság elé, mindazáltal, ha önként jelentkezett, vagy ha az idézőlevél nem is felelt meg teljesen a szabályoknak, a terheltnek a biróság előtt tett nyilatkozatát az idézés alakiságainak megsértése hatályában nem érinti.
Az idézés czélját a javaslat nem jelöli meg. De ez fölösleges is volna, mert azt sem általános szabályban, sem taxative kimeríteni nem lehet. Első kihallgatásra azért idézik meg a terheltet, hogy az ellene felmerült gyanuokok ellenében nyilatkozatot tehessen. Később egyes tárgyalások, ítélethirdetés stb. teszik szükségessé megjelenését.
A terhelt idézésére jogosított hatóságokról sem szól e helyütt a javaslat. De erre sincs szükség, mert ha a javaslat egyéb rendelkezéseiből kitetszik, hogy mely hatóságok jogosítvák oly perbeli cselekmények teljesítésére, melyeknél a terhelt megjelenése szükséges, ebből önként következik, hogy egyazon hatóságok fel vannak jogosítva az idézésre is. Nem szenved tehát kétséget, hogy minden biróság, ügyészség és rendőri hatóság joggal bir az idézésre. A két utóbbi hatóságnak joga lévén a nyomozásra, sőt ennek vezetése a kir. ügyészséget illetvén, szükséges ezen hatóságoknak is jogot adni arra, hogy a terheltet megjelenésre kötelezhessék. (96. §)
Az idézőlevélnek a javaslat szerint több kellékkel kell birnia.
a) Mindenekelőtt a terhelt érdekeinek kimélése szempontjából szükséges, hogy az idézőlevelet hivatalos pecséttel lezárva adják ki. Eme rendelkezésből nem következik, hogy a terheltnek joga volna a véletlenül nyiltan kézbesített idézőlevelet visszautasítani. Jogában áll a parancs lezáratlan kézbesítése miatt panaszt emelni, de az nem oly megsértése az alaki szabályoknak, a mely miatt az idézőlevél hatálya megszűnnék.
b) Második kelléke az idézőlevélnek, hogy abban az idéző hatóság megnevezve legyen. Melyik törvényszék, járásbiróság, vizsgálóbiró, ügyészség vagy rendőri hatóság idézi meg a terheltet: ennek határozottan ki kell fejezve lenni az idézőlevélben.
c) Harmadik kellék a megidézendő nevének kitétele. A mennyire csak lehetséges, oly világosan kell megjelölni a megidézendőnek nevét. Ha több hasonló nevű van, akkor közelebbi megjelöléssel iparkodjék az idéző hatóság a félreértéseknek elejét venni. Nem elégséges a boritékon megjelölni az idézendőt, hanem magában az idézőlevélben is ki kell a nevét tenni, sőt ha ellenmondás van a boríték és az idézőlevél között, akkor az utóbbi az irányadó, mert fel lehet tenni, hogy az idézőlevél kiállításánál nagyobb gonddal jártak el, mint a czímzésnél.
d) Negyedik kellék, hogy a kihallgatás napja, helye, órája megjelölve legyen. Ezek oly lényeges kellékei az idézőlevélnek, melyek nélkül az idézésre nem is lehet megjelenni. Ha az idézendő nem veheti ki az idézőlevélből, hogy hol, vagy mely napon, vagy mely órában kell megjelennie: akkor elmaradása miatt semmi kényszerítő intézkedésnek helye nincs.
e) Ha csak nyomozás stádiumában van az ügy: akkor nemcsak hogy nem szükséges, de nem is czélszerű megnevezni a büntetendő cselekményt, mely miatt az idézés történik. De ha már vizsgálat folyik, vagy éppen a főtárgyalás is el van rendelve: akkor a büntetendő cselekmény megjelölése már semmi kárral nem jár. Ily esetben elégséges a büntetendő cselekményt általában, concret ismertetőjelek felemlítése nélkül megjelölni.
f) Lényeges kelléke az idézőlevélnek ama figyelmeztetés is, hogy a megidézettet elmaradása esetében elő fog vezetni. E rendelkezéssel a terheltnek szóló idézőlevél az úgynevezett „poenalis citatio” jellegét nyeri, mert az idézőlevélben egyuttal az elmaradás büntetésével is fenyegetve van a terhelt. Ha e figyelmeztetés az idézőlevélből véletlenül kimarad, az nem teszi az idézőlevelet hatálytalanná, de az elővezetés foganatosítása e figyelmeztetés nélkül kiállított idézőlevél alapján semmi esetre sem volna indokolt.
g) Nélkülözhetetlen kelléke az idézőlevélnek a hivatalos pecsét és aláirás. Az osztrák törvény a hivatalos pecsétet nem kivánja meg. A franczia „Code d’instruction criminille” (9. cz.), úgy az idéző (mandat de comparution) és az elővezető (mandat d’amener), mint az elfogató (mandat de dępot) parancsra nézve kötelezőleg irja elő a hivatalos pecsétet. Az idézőlevelek hitelességét mindenesetre emeli a hivatalos pecsét alkalmazása.
Az aláirás oly lényeges kelléke az idézőlevélnek, hogy a nélkül nincs hatálya. Az aláirásnak valóságosnak kell lenni, azaz: sem kőnyomat, sem nyomtatott aláirás a valóságot nem pótolhatja. És éppen nem elegendő csakis „a törvényszék”, vagy „vizsgálóbiró” általános megjelölése, hanem ha a vizsgálóbiró, kir. ügyészség vagy rendőri hatóság idéz, úgy, az illető hatóságok eljáró közegének személyes aláirása szükséges, ha pedig a törvényszék idéz: akkor az idézőlevelet szintén az ügyviteli szabályok szerint aláirásra hivatott közegnek személyesen kell aláirni.
A tényleges katonai szolgálatban levők, valamint a csendőrségnek, rendőrségnek s pénzügyőrségnek tagjai a felettes parancsnokság, illetve hatóság utján idézendők meg; közvetlenül csak abban az esetben idézhetők, ha feljebbvaló hatóságuk nincs helyben s a késedelem veszélylyel jár. Ennek indoka a szigorú függőségben keresendő, mely éppúgy érvényesül a katonáknál, mint a csendőrségnél, rendőrségnél s a pénzügyőrségnél.
Egyéb közszolgálatban állók vagy olyan magánvállalatbeli alkalmazottak, a kiknek helyettesítése eltávozásuk esetében a közérdek szempontjából szükséges, közvetlenül idézendők ugyan, de feljebbvalójuknak egyidejű értesítése mellett. Az értesítés itt azért szükséges, hogy a feljebbvaló a helyettesítés iránt kellő időben intézkedhessék. Kiszámíthatlan bajt okozhatna, ha pl. egy vasuti pályaőr a feljebbvaló értesítése nélkül idézhető volna s a megidézett nem jelentené be, hogy a biróság parancsának eleget teendő, el fogja hagyni őrállomását. A közszolgálatban állók és a magánvállalatoknál alkalmazottak szolgálati szabályzatuk értelmében a megidézésről ugyan rend szerint jelentést fognak tenni feljebbvalóiknak, mindazáltal a javaslat a külön értesítéssel a netáni mulasztás káros következményeit is megelőzni kivánta.
A javaslat rendelkezéséből nem következik az, hogy a meg nem jelenés következtében az elővezető parancsot feltétlenül ki kell adni. Az elővezetés nem annyira büntetés, mint a megjelenés kötelességének kényszerítő eszköze, következéskép, ha az idéző hatóság később meggyőződik, hogy az idézettnek megjelenésére nincs szükség: akkor az elővezető parancs kiadása mellőzhető. Igy értelmezi az elővezető parancs kiadásának kötelességét a franczia semmítőszéki gyakorlat is (1834. november 8.: „L’appreciation des circonstances dans lesquelles le mandat d’amener doit ętre décerné contre l’inculpé, est abandonnée aux lumičres et ŕ la conscience du juge d’instruction”).
Hogy mi tekinthető az elmaradás alapos okának, ezt az idéző hatóság a concret eset körülményeihez képest van hivatva meghatározni. Mindenesetre elegendő a valószinűvé tétel és nem szükséges szoros bizonyítás az elmaradás okának alapossága mellett.
Az előzetes letartóztatás okairól, melyek egyúttal az elővezető parancs okai is, alább az előzetes letartóztatás részletes indokolásánál lesz szó.
A mi a külső alakot illeti, erre nézve e javaslat szabálya az, hogy az elővezető parancsnak irásba kell foglalva lenni. Az osztrák perrendtartás (175. §) nem irja körül tüzetesebben az elővezető parancs alaki kellékeit. A gyakorlatban azonban ugyanazokat a szabályokat követik, melyek az idézőlevél alakjára vonatkoznak. A német birodalmi perrendtartás (134. §) már meghatározza, hogy az elővezető parancsban tüzetesen meg kell jelölni a terheltet, a terhére rótt büntetendő cselekményt és az elővezetés elrendelésének okát. Hasonlóan rendelkezik csaknem minden ujabb törvény és törvényjavaslat. Ugyanezeket a kellékeket emeli ki a javaslat is (131. §).
Szerinte szükséges, hogy a terhelt oly módon legyen megjelölve, mely minden személycserét megelőz. Szükséges az is, hogy az elővezetendő tudomást nyerjen az elővezető parancsból arról, hogy minő büntetendő cselekménynyel terhelik. Nem elegendő tehát csak a büntetendő cselekmény általános megjelölése, pl. hogy lopással van terhelve, hanem az individualis körülményeket, azaz a tettet is röviden meg kell jelölni. Végre, mivel az elővezetés okai annyira különfélék lehetnek: szükséges azokra is rámutatni. Különösen ki kell tűnni az elővezető parancsból, hogy meg nem jelenés, vagy előzetes letartóztatás oka miatt rendelték-e el. Az utóbbi esetben nem szükséges oly körülményesen megjelölni az okot, mint az előzetes letartóztatást elrendelő végzésben, sőt az is elég, ha egyszerűen ki van emelve, hogy az előzetes letartóztatás valamely törvényes oka fenforogni látszik.
Ezzel éppen nincs kimerítve az elővezető parancs minden alaki kelléke. Ezek közé tartozik még: az elővezetést elrendelő hatóságnak megjelölése, a hivatalos pecsét és az aláirás (131. § 2. bek.).
Azok a szempontok, melyek a fegyveres erőnek és a csendőrségnek tényleg szolgáló tagjai idézésénél figyelembe véve voltak, ezeknek elővezetése tekintetében is jelentőséggel birnak. A szolgálat érdeke és a függőség szoros viszonya kizárták egyrészt ezeknek az egyéneknek polgári közegek által való elővezettetését, másrészt eléggé biztosítják, hogy az elővezettetés megkeresés folytán is eszközölve lesz.
Az érintett feltételek kisebb mértékben vannak meg a rendőrség és pénzügyőrség tagjaira nézve, miért is ezeknek elővezettetését nem zárja ki a 131. § utolsó bekezdése.
(132-140. §)
A terhelt kihallgatásának más jogi jelentőséget tulajdonít a vádrendszer, mint a nyomozó vagy a vegyes per. A vádrendszer, mely a felek teljes egyenlőségének elvét igyekszik megvalósítani, a terhelt kikérdezésének jogosultságát nem ismeri el. Nyilatkoznia ugyan szabad a terheltnek, sőt ehhez az „audiatur et altera pars” elvénél fogva joga is van, de a kérdések intézésével a vádrendszer már sértve látja a terhelt ügyféljogát. A nyomozó per, mely a terheltet valóságos tárgygyá alacsonyítja és egyszerű bizonyító eszköznek tekinti, az igazság felkutatásának czíme alatt majd psychikai kinvallatások alkalmazása mellett a terhelt kihallgatásának czélját a beismerés kicsikarásában keresi.
A vegyes per, habár kezdetben csak nehezen tudott kibontakozni a nyomozó per hagyományaiból, ma már kétségen kívül a terhelt kihallgatását első sorban mint védelmi eszközt illeszti az eljárás keretébe, és ha nem mond is le arról, hogy a terhelt kihallgatása egyuttal a valóság felderítésének egyik hathatós eszköze legyen, mégis erélyesen utasít vissza minden eszközt, mely akár közvetlenül, akár közvetve vallomásra kényszeríthetné a terheltet.
A bűnvádi perjog története igazolja emez elvi megkülömböztetések jogosultságát. Igy a római perjog az „ordo publicorum judiciorum” idejében nem ismerte a vádlott szabadoknak tulajdonképeni kihallgatását. A Tit. de questionibus Dig. 48., 18., mely forráshelyre az ellenkező vélemény hivei szoktak hivatkozni, csak a rabszolgáknak, mint tanuknak és terhelteknek kihallgatásáról szól, kik ellen a tortura is alkalmazható volt. Még a császárság idejében sem hallgatták ki más okból a vádlottat, mint hogy védelmét előadhassa. A german és a régibb német jog hasonló felfogásról tanuskodik. A mint azonban a vádper elveit a nyomozó per lépésről-lépésre háttérbe szorította, mindig nagyobb jelentőséget nyert a terhelt kihallgatása a büntető eljárásban. Ez természetes következménye volt az inquisitorius perben nagyra nőtt tannak a törvényes bizonyításról, mert a biróság nem tudott addig megnyugodni a mesterségesen egybeállított bizonyítékokban, mig azokat a terhelt beismerése meg nem erősítette.
Ezért valamint az olasz, úgy a franczia inquisitorius perben már régtől fogva megkövetelték a terhelttől, hogy kihallgatása előtt esküt tegyen, melyben fogadja, hogy igazat fog vallani. „Et hodie secundum communem stylum Italiae - mondja Julius Clarus (Sent. rec. Lib. V. § fin. qu. 115. Nr. 9.) - tam in inquisitione, quam in accusatione reus comparens jurat de veritate dicenda.”
Francziaországban az 1670-iki ordonnance (XIV. czím. 7. czikk) szintén elrendelte a terhelt megesketését.
A német közönséges jog kezdetben ugyan csak a litis contestatio és amaz elv értelmében, hogy senkit kihallgatás nélkül elítélni ne lehessen, ismerte el a terhelt kihallgatásának jogosultságát, de rövid idő mulva az a vizsgálat vezetésének nélkülözhetetlen eszközévé vált, sőt a teljesen kifejlett nyomozó pernek valóságos központja lett, „Az inquirálás művészetének” szabályait felállítani az elmélet egyik legkedvenczebb tárgya volt. A terheltnek sommás és rendes kihallgatása volt az eljárás leglényegesebb része. A kínvallatás eltörlése után pedig, ha nem is használták a tortura rendes eszközeit, de annak ezektől eltérő minden faját, melylyel beismerést lehetett kicsikarni szabadon, sőt közhelyesléssel alkalmazták. Ez ismét a legalis bizonyítás rendszerében találja természetes magyarázatát, mert oly esetekben, hol a törvénykivánta bizonyítékok hiányzanak, de a biró meggyőződése szerint a bűnösség valószinű volt: mindenáron iparkodtak a beismerést kicsikarni s mivel a tortura hagyományos eszközeihez nem nyulhattak, mindennemű más mesterséges kényszerítő eszközhöz folyamodtak. Az étel, ital, ágy megvonása, éjjeli kihallgatások, mint a torturának nem rendes eszközeit a kínvallatás eltörlése után is alkalmazhatni vélték.
Később emez eszközök helyébe a lelki tortura minden kigondolható fajának alkalmazása lépett. A suggestiv, a homályos, kétértelmű, fogásos kérdések, meglepetések, megengedett hazugságok stb. képezték a feladatának magaslatán álló vizsgálóbiró kedvelt eszközeit.
A „code d’instruction criminelle” csaknem egészen megfeledkezett e kérdés szabályozásáról, a joggyakorlat azonban határozottan inquisitorius szellemben fejlesztette a terhelt kihallgatását. Az újabb particularis német törvényhozás általában a franczia jogot utánozta s tán a frankfurti perrendtartást (219. §) és a braunschweigi törvényt (43. §) kivéve, valamennyi abból indult ki, hogy vádlottnak kötelessége az igazmondás s következéskép a terhelt kihallgatásában nem csupán védelmi, de egyuttal vizsgálati eszközt is kivánt felállítani.
Hazánkban - a mint ez az általános rész történelmi adatai között már megemlítve volt - szintén meghonosodott volt a tortura. Ezzel a terhelt kihallgatásának jellege is teljesen inquisitorius alakot öltött. Hiába mondta ki az 1790/91-iki XLII. t.-cz, hogy „Torturalia Examina ex co, quod idoneum et congruum eruendae veritatís Medium haud constituant, quin poenam potius sapiant; adusque etiam, donec circa Praxim criminalem regnicolariter aliud quin statutum fuerit, simpliciter interdicta erint”; hiába tiltotta hivatalvesztés mellett a Helytartótanácsnak 1818. szeptember 29-én, 26.841. szám alatt kelt intézménye bármi erőszak használását a vallatásoknál: a gyakorlatban nem volt ritkaság a legsanyargatóbb kényszerítő eszközök alkalmazása sem. De nem is lehetett máskép, hisz Szlemenics még 1836-ban (Fenyitőtörvényszéki magyar törvény 1836. 177. lap) azt tanította, hogy „semmi sem tilalmazza, hogy a vallató biró a felelni nem akaró, dühösködést szinlelő, feleleteivel csintalankodó vagy ellenmondásait megegyeztetni nem akaró rabnak makacsságát sanyarúbb tömlöczczel vagy mértékletes veretéssel meg ne zabolázza.”
Sőt Szlemenícs említett művének második kiadásában is, melyet 1847-ben a magyar tudományos társaság adott ki, a fentebbi szavak szóról-szóra olvashatók. (153. lap.)
Az országbirói értekezlet (II, 8. §) nem tartott szükségesnek más rendelkezést, mint hogy egyszerűen az 1790/91:XLII. törvénycikkre hivatkozott.
Az alkotmány helyreállítása után három év mulva már ismét szükségesnek találta az igazságügyi kormány, hogy rendeletet bocsásson ki a testi bántalmazással járó vallatási rendszer eltiltása tárgyában. A „vallatásnál - mondja az 1870. aug. 11-én 12.720. szám alatt kiadott rendelet - bármely kínzás vagy testi bántalmazás alkalmazását már az 1790/91. évi XLII. tc. is eltiltotta s az ezen törvény tilalmának megszegése által netalán történő visszaélések megbüntetése iránt az Országbirói Értekezlet javaslatának II. része 8. §-a szerint újabb intézkedések szükségét nem találta, nem vélvén föltételezhetőnek többé, hogy arra még jelenleg is indok merülhessen fel; de most azon szomorító tapasztalat által indíttatva, hogy még mindig több felé fordulnak elő esetei a kínzó vallatásnak, ezennel felhívom a közönséget, hogy gondosan őrködjék a felett, hogy ezentúl közegei a testi bántalmazással járó vallatási rendszertől szigorúan tartózkodjanak, továbbá azok, kik e tekintetben hivatalos hatalmukkal visszaélnek, szoros feleletre vonassanak s érdemlett büntetéssel fenyittessenek.”
A királyi biróságok szervezése óta a bíróság tagjai ellen kényszerítő eszközöknek a vallatásnál való alkalmazása miatt alig emeltek alapos panaszt, de nem lehet tagadni, hogy a megyei rendőrség közegei sok visszaélést követtek el, sőt a királyi curia még 1885-ben is kénytelen volt az igazságügyi miniszter figyelmét a csendőrség visszaéléseire felhívni. Ez az igazságügyi kormányt a 42.123/86. számú rendelet kiadására indította, mely a biró elé kisért letartóztatott testének megvizsgálását és az esetleges testi sértések iránt eszközlendő kihallgatást irja elő.
E néhány adat eléggé tanusítja, hogy a terhelt kihallgatása, mióta csak a régi vádpert hazai gyakorlatunk nyomozóvá alakította át, nemcsak hogy inquisitorius jellegű volt, hanem a nyomozó rendszernek minden kinövését és szélsőségét is felmutatta. Csak úgy ismerte az „examen generale”-t, a különös vagy ízekszerinti vallatást (speciale vel articulatum examen) és a valláshitelesítő vallatást (examen authenticatum), mint a particularis német joggyakorlat.
A javaslat álláspontjának jellemzése és az egyes intézkedések részletesen indokolása előtt czélszerű lesz a folyton mintául idézett angol-skót jogot, valamint a continentalis törvényhozásoknak eddigi kiinduló pontul szolgált franczia jogot, továbbá a belga reformtörekvéseket, végre a német birodalmi és az osztrák perrendtartás rendelkezéseit ismertetni.
Ugy ez ismertetésnek, mint általában a jelen fejezet indokolásának tárgya csakis a terheltnek az előzetes eljárásban való kihallgatása, miután a terheltnek kihallgatásáról a főtárgyaláson, a főtárgyalásról szóló fejezet részben külön intézkedik s ennek indokolásában van feltüntetve az is, hogy a jelen fejezetnek mely szabályai alkalmazandók a terheltnek a főtárgyaláson való kihallgatásánál.
Ha a terheltet a békebiró vagy rendőri biró elé állítják, - akár idézésre, akár letartóztatás folytán - akkor mindenekelőtt a terhelő tanukat hallgatják ki, kik közé a feljelentő is tartozik. A tanuk előesküt tesznek és következik a keresztkérdezés. A terhelő tanuk vallomásait jegyzőkönyvbe veszik, melyet valamint a tanuk, úgy a biró aláirnak. Ha a terhelő tanuk vallomása nem tartalmaz oly adatokat, melyek alapján a további eljárás folytatható volna, akkor a biró elbocsátja a terheltet (discharged). Ellenkező esetben a tanuk vallomásairól felvett jegyzőkönyveket a terhelt előtt felolvassák és a békebiró a következő szavakat intézi a terhelthez: „Miután ön értesült a bizonyítékokról, nyilatkozzék, kiván-e valamit a vád ellenében felhozni. Arra, hogy valamit mondjon, ön kötelezve nincs, ez tisztán tetszésétől függ, mindazáltal a mit mond, az jegyzőkönyvbe lesz véve és az ön ellen a főtárgyaláson bizonyítékul fog szolgálhatni.”
Eme figyelmeztetés után ritkán szokott a vádlott nyilatkozni, de ha nyilatkozik, akkor ezt szóról-szóra jegyzőkönyvbe veszik. A vádra vonatkozó részletes kérdéseket azonban nem szabad hozzá intézni.
A régibb eljárás szerint a bizonyítékok felvételét a békebiró előtt befejezték a nélkül, hogy a terheltnek megengedték volna védelmi bizonyítékait érvényesíteni. E hiányon segített a Vict. 30. és 31., t. 35. fej. 3. szak., mely szerint jelenleg kérdést kell intézni a terhelthez, hogy nem kíván-e védelmére tanukat kihallgattatni és igenlő esetben a tanukat megidézik, kihallgatják és vallomásaikat jegyzőkönyvbe veszik. Az angol gyakorlati jogélet legalaposabb ismerői szerint azonban oly esetekben, hol a vád adatai oly erősek, hogy az ügy okvetetlen a Grand Jury elé kerül, a terheltek nem szoktak eme jogukkal élni, hanem a védelmi bizonyítékokat a főtárgyalásra tartják fenn, mert így nagyobb hatásra számíthatnak és nem engednek időt a vád közegének, hogy a védelmi bizonyítékok megerőtlenítésére elkészülhessen.
A skót eljárás sok tekintetben külömbözik az angol eljárástól. Mindenekelőtt a terhelt kikérdezését (examination) már a legrégibb időktől fogva az eljárás szükséges kellékeül ismerte el az elővizsgálatot (precognition) vezető biró. Illetéktelen befolyásolások és kényszer ellenében azonban még gondosabban védi a skót jog a terheltet, mint az angol jog. A békebirónak (magistrate) első kötelessége meggyőződni, hogy kihallgatásra alkalmas állapotban van-e a terhelt és kihallgatás esetén a jegyzőkönyvben bizonyítani kell, hogy józanság vagy elmebeli állapot tekintetében a kihallgatott kifogás alá nem esik. Ezután a „magistrate” a következő szavakat intézi a terhelthez: „Önt azért állították biróság elé, hogy a vád (pl. lopás vádja) tekintetében kihallgatva legyen. Felelni azonban az önhöz intézett kérdésekre, vagy általában nyilatkozatot tenni nem tartozik. Mindazáltal önként tett nyilatkozatai pontosan jegyzőkönyvbe lesznek véve és ha az ügy esetleg főtárgyalás elé kerül, a jegyzőkönyv ön ellen bizonyítékul használható, miért is önnek tetszésétől függ vagy megtagadni a feleleteket, vagy a vád tárgyára nézve nyilatkozatot tenni”. Ha a terhelt megtagadja a feleletadást, akkor tovább nem szabad hozzá kérdéseket intézni. A kihallgatás vezetése a törvény szavai szerint a magistrate-et illeti, a gyakorlatban azonban a kérdéseket a „magistrate” felügyelete alatt a közvádló teszi. Az adott feleleteket jegyzőkönyvbe veszik, felolvassák és a jegyzőkönyvet úgy a terhelt, mint a magistrate aláirják.
A terhelt kihallgatásának legalább két tanu jelenlétében kell történni, kik aláirásukkal bizonyítják, hogy a terhelt önként és kényszer nélkül tett vallomást. A terhelt kihallgatása, kivánságára, vagy a biró belátása szerint többször is ismételhető. Ha valamely kérdésre a terhelt megtagadta a választ, a vádlónak joga van követelni, hogy mind a kérdést, mind ama körülményt, hogy a terhelt a választ megtagadta, jegyzőkönyvbe vegyék.
Már fentebb volt érintve, hogy a franczia tételes jog csaknem megfeledkezett a terhelt kihallgatásánák szabályozásáról. Az előleges eljárásban erre nézve a 40. és 93. czikkek intézkednek. Itt szó van ugyan az „interrogatoire”-ról, de annak tartalmáról és módjáról nincs említés téve. A rendőri biróság előtti szóbeli tárgyalást szabályozó 153. czikk szintén nem az idézettnek kihallgatásáról, hanem arról szól, hogy az idézett védelmét előterjeszti és bizonyítékait előhozza. Ellenben a correctionalis biróság előtti bizonyító eljárás szabályozása után a 190. § kimondja, hogy „a terhelt kihallgattatik, a terhelt ..... védelmét előterjeszti” stb. Több azonban itt nincs mondva. Az esküdtszék előtti főtárgyalásról szóló rész még ennél is hiányosabb, úgy, hogy Hélie joggal mondhatta: nincs Francziaországban törvény, mely az esküdtszék előtti főtárgyaláson a terhelt kihallgatását előirná.
Eme sovány rendelkezések azok, melyek a franczia joggyakorlatnak törvényes alapul szolgáltak és eléggé ismeretes, hogy mily inquisitorius szellemben fejlődött ki a terhelt kihallgatásának intézménye valamint az előzetes eljárásban, úgy a főtárgyaláson. Kétségtelen, hogy a terhelt kihallgatásában a „moyen d’instruction” teljesen háttérbe szorította a „moyen de défense” elemét. A franczia nemzet kormánya maga elismerte ennek helytelenségét és Le Royernek 1879-ben a senatushoz benyujtott javaslata igyekszik is a vádper szellemében megoldani e nagyfontosságú kérdést. Nem követi ugyan az angol jogot, mely kérdések tevését sem engedi meg; nem teszi kötelességévé a birónak, hogy előre figyelmeztesse a terheltet, hogy felelni nem tartozik; nem is hozza be az előleges eljárásban a teljes nyilvánosságot: de kétségtelenül radicalis reformtervvel lép fel, midőn 119. cz.-ében kimondja, hogy a terheltet, sürgősség esetét kivéve, védője jelenlétében kell kihallgatni és a kihallgatásnál mind az ügyész, mind a magánfél képviselője is jelen lehet. Következéskép az eljárás már kezdetén azonnal contradictoriussá válik. A javaslat amaz elvi álláspontját, hogy a terhelt kihallgatásában mellőzendő az eddigi inquisitorialis visszaélés és oly szabályok állítandók fel, melyek ennek megakadályozására életképességgel birnak, a senatus kedvezően fogadta. De a terhelt kihallgatására vonatkozólag a 119. cz.-ben kifejezésre jutott ügyfél-nyilvánosság elvét a senatus bizottsága beható vita után elfogadhatatlannak jelentette ki.
A senatus bizottságának jelentése * kiemeli, hogy a védő jelenléte igazolatlan bizalmatlanság a biró iránt, örökös alkalom a kérdések feltevése és a feleletek értelme fölötti vitára. A biró figyelmét - melynek pedig, hogy összpontosítva maradjon, az elszigeteltség bizonyos nemére van szüksége - a széthúzó viták és számos kitérések tulajdonképeni feladatától elvonnák. Nem bizonyos, hogy a barreau függetlensége emez intim természetű tárgyalásokhoz tudna-e alkalmazkodni. Végre - és ez a javaslatnak legnagyobb árnyékoldala - az igazság felderítésének szüksége arra vezetne, hogy a hivatalos vizsgálat mellett egy másik titkos, párhuzamos eljárás fejlődnék, melyben a csendőrségnek, a magánértesítéseknek jutna az első szerep és mely az igazságszolgáltatás nagy rövidségére nem sokára megfosztaná a rendes vizsgálatot minden életképességtől.
Emez indokok alapján ajánlotta a senátus bizottsága a 119. § helyett kimondatni, hogy a terhelt kihallgatásnál sem az ügyészség, sem a magánfél, vagy képviselője, sem a terheltnek képviselője jelen nem lehet (senatus-bizottsági javaslat 129. §-a: L’interrogatoire a lieu hors la présence du ministčre public, de la partie civile et de son conseil et du conseil de l’inculpé).
A senatus 1882. augusztus hó 5-én elfogadta a bizottság módosítványát, sőt a most idézett szöveg meg lett toldva a következőkkel: „L’interrogatoire et les confrontations ont lieu męme au cas de transport, hors la présence” stb. *
Dčves igazságügyi miniszter eme szerkezetben nyujtotta be 1882-ben a képviselőházhoz a senatus által már elfogadott javaslatot. * A képviselőház bizottsága beható vita tárgyává tette a javaslatot és a senatus által tett lényeges módosításokat. Teljesen helyeselte a bizottság a kormánynak és a senatusnak ama törekvését, hogy a „code d’instruction criminelle” inquisitorius előzetes eljárását a vádper szellemében igyekszik megoldani. Abban is egyetértett - Maigre kivételével - a bizottság a senatus álláspontjával, hogy az előzetes eljárásban a teljes nyilvánosság be nem hozható, de nem osztozott a képviselőház bizottságának többsége amaz aggodalmakban, melyeknek a senatus bizottsága az ügyfél-nyilvánosság szempontjából kifejezést adott és igy a senatus javaslatának 138. cz.-e helyett szóról-szóra elfogadta a kormányjavaslat 119. cz.-ét („Hors le cas d’urgence, si l’inculpé est pourvu d’un conseil, le juge ne peut l’interroger qu’en présence du défenseur, ou lui dűment appelé. Le procureur de la Republique et le conseil de la partie civile ont egalement le droit d’assister aux interrogatoires”).
A képviselőház bizottságának jelentése * behatóan foglalkozik a senatus által felhozott aggályok czáfolatával és érveit leginkább Dupinnek még 1815-ben megjelent „Libre défense des accusés” czímű művének hatása alatt csoportosítja. De kiemeli a bizottság jelentése, hogy éppen nem az a javaslat rendelkezésének értelme, hogy az előzetes eljárás oly szóbeli viták szintere legyen, mint a főtárgyalás.
A nagyterjedelmű törvényjavaslatot 1884-ben november hónapban három nap alatt letárgyalta a képviselőház, a nélkül, hogy a bizottság módosításait vita tárgyává tette volna. Az első tárgyalás után a bizottság ismét több módosítást ajánlott, de a fenforgó kérdésre nézve az első bizottsági javaslatot fentartandónak véleményezte. *
A képviselőház ekkor nem tárgyalta a javaslatot. Demőle igazságügyminister 1886-ban a senatus által elfogadott szerkezetben ujolag a képviselőház elé terjesztette a javaslatot, mely eddig azonban törvényerőre nem emelkedett. *
Látni való tehát a komoly reformtörekvés, melylyel a franczia Code d’instruction criminelle-nek az előzetes eljárást az inquisitorius per szellemében szabályozó rendelkezései átalakításához fogtak. Elismeri maga a franczia igazságügyi kormány, hogy e ponton a külföld törvényhozásai messze túlszárnyalták a franczia code álláspontját. „A mi codexünk - mondja Le Royer, törvényjavaslatának általános indokolásában - nem felel meg többé Európa legbölcsebb és legfelvilágosodottabb büntetőjogászai által ma már elfogadott és meghatározott elveknek.”
Nem is tartózkodik a Le Royer-javaslat az osztrák 1873-iki törvénynek éppen a terhelt kihallgatására vonatkozó rendelkezéseiből legtöbbet csaknem szóról-szóra átvenni (Le Royer-javaslat 120., 121., 122. czcz.).
Belgiumban az új bűnvádi eljárási javaslat előkészítése alkalmával szintén nagy gondot fordítottak a terhelt kihallgatását szabályozó rendelkezésekre. A tételes jog a jogforrás azonosságánál fogva egyazon hiányokban szenved, mint a franczia jog. A külömbség a franczia és belga gyakorlat közt egyedül az, hogy a terhelt kihallgatása Belgiumban nem fajult el oly inquisitorius vizsgálattá, mint Francziaországban. A kormány által előterjesztett javaslat nem tartotta szükségesnek a terhelt kihallgatásánál az angol jog szabályait utánozni, sőt az ügyfélnyilvánosságot is kizárta. (127. cz. L’inculpé sera interrogé par le juge d’instruction, sans autre assistance, que celle du greffier.) A képviselőház bizottsága beható vita tárgyává tette e kérdést. Megfontolták ama visszaéléseket, melyek a titkos kihallgatással járhattak, és habár éppen nem vonták kétségbe a tudomány által e téren mindig hangosabban követelt radicalis ujítások elméleti igazságát, még sem tartották gyakorlatilag indokoltnak a franczia Le Royer-javaslat ügyfél-nyilvánosságának utánzását. „Belgium nem ismer - mondja a bizottsági jelentés - oly boszantó praktikusokat, kik a terhelt lelki állapotát összezavarják, és kikről másutt oly sokat beszélnek; nem ismeri amaz erkölcsi kínvallatásokat, melyek kétes értékű beismerések kicsikarását czélozzák.” Csodálkozásának ad kifejezést e jelentés a fölött, hogy Ausztriában, Hollandiában és Francziaországban folyton attól tartanak, hogy a vizsgálóbiró a vád simulékony és szenvedélyes eszközévé válik és ennek megakadályozása czéljából szükségesnek tartják expressis verbis megtiltani a fogásos, kétértelmű, nyelvreadó stb. kérdések tételét. Ilyen rendelkezésekre Belgiumban nincs szükség.
De a jelentés általában is fölöslegesnek tartja ezeket, mert sértők lehetnek ama biróra nézve, ki feladatának magasztosságától át van hatva, és kinek nincs egyéb vezércsillaga, mint amaz őszinte óhaj, hogy az igazságot felderíthesse, viszont hatástalanokká válnak oly birákkal szemben, kiket előítélet vagy szenvedély a mérséklet és igazság útjairól leterelnek.
A belga javaslat tehát a kérdések tevésére vonatkozó ama szokásos tiltó rendelkezéseket, melyek a német particularis törvények nyomán az 1873-iki osztrák törvényben és a jelen javaslatban is foglaltatnak, teljesen mellőzi.
Az 1873-iki osztrák bűnvádi perrendtartás, bár a continentalis perrendek között - mint ez már a jelen munkálat során sokszor említve volt - legtökéletesebben valósította meg a vádrendszer követelményeit, a terhelt kihallgatásáról szóló rendelkezései tekintetében (XV. fejezet) mégis távol áll a radicalis ujítás programmjának megvalósításától. Nincs e fejezet rendelkezései között a biró ama figyelmeztetése, hogy a terhelt nem köteles a hozzá intézett kérdésekre válaszolni; sőt egyik szabálya szerint arra kell figyelmeztetni a terheltet, hogy határozottan és igazán feleljen a kérdésekre. A terheltnek és tanuknak elővizsgálati kihallgatásánál ki van zárva a vádló, a védő (tanukihallgatásnál a terhelt is).
Nem mulasztotta el a kritika megjegyezni, hogy az osztrák perrendtartás azzal, hogy a terhelthez az igazmondás figyelmeztetését kell intézni, nagy következetlenségbe esett, mert ha félnek kivánja tekinteni a terheltet: akkor nem szabad még amaz erkölcsi kötelezettségre sem figyelmeztetni, hogy igazat mondjon (Ullmann, Holtrendorf Handbuch I. 88. lap), Wahlberg pedig (Kleine Schriften II. 298. lap) azt jegyzi meg az erre vonatkozó indokolásra: * „Carpzov és más büntető jogászok a régi jó időkből a kormány-javaslat indokolásában kifejezett büntető perjogi dogmától nem tagadnák meg elismerésüket.”
Az osztrák perrendtartás általános jellemzésére még csak annyit kell megjegyezni, hogy rendelkezései szerint (198-206. §) ki van zárva minden közvetlen vagy közvetett kényszer. Az eljárást a terhelt beismerésének kieszközlése czéljából késleltetni nem szabad, a terheltnek tudomására kell hozni kihallgatása kezdetén a büntetendő cselekményt és kihallgatás közben alkalmat kell neki adni, hogy az ellene fenforgó minden terhelő adatot megismerjen és azok ellen védelmét előterjeszthesse.
Nem szenved tehát kétséget, hogy eme perrendtartás a terhelt kihallgatását nem ama czélból illeszti az eljárás keretébe, hogy a terhelt önmaga ellen szolgáltasson bizonyító eszközt és hogy a vizsgálóbiró minden áron beismerések kieszközlésére törekedjék, hanem azzal első sorban hathatós védelmi eszközt kiván a terheltnek nyujtani.
A német birodalmi perrendtartás elkészítése alkalmából szintén beható tanácskozás tárgya volt a terhelt kihallgatásának nagyjelentőségű kérdése. Nemcsak a javaslat indokolása, de maga a törvény is határozottan ama czélt tulajdonítja a terhelt kihallgatásának, hogy ez alkalmul szolgáljon arra, hogy a terhelt magát a reáháruló gyanu ellenében tisztázza s a javára szolgáló tényeket érvényesíthesse. Az indokolás annak is kifejezést ad, hogy habár a kihallgatás akkor, midőn a terhelt beismerést tesz, mint önként nyujtott bizonyító eszköz, a mai eljárásban is a legnagyobb becscsel bir, mégis nem szabad azt követelni, hogy a terhelt akarata ellenére a terhelő bizonyítást maga segítse elő.
Az indokolás azzal, hogy a törvényjavaslat a terhelt kihallgatásának czélját tüzetesen meghatározta és hogy nem vette fel rendelkezései közé a terheltnek igazmondásra való figyelmeztetését, teljesen védve látja a terheltet minden visszaélés ellen.
Azt azonban nem tartotta czélszerűnek a német perrendtartás javaslata, hogy a terheltet kihallgatásakor kifejezetten figyelmeztessék, miszerint a hozzá intézett kérdésekre felelni nem tartozik. A bizottság tárgyalása alkalmával a Hertz-Eysoldt-Klotz-féle indítvány egyik része oda irányult, hogy a terhelt, kihallgatása kezdetén, expressis verbis figyelmeztetendő volna, miszerint „nyilatkozata a főtárgyaláson ellene bizonyítékul lesz felhasználható”. Ez indítvány azzal volt indokolva, hogy „a birói tekintélyt sérti, ha a biró a terhelttől a vád tekintetében ama jogosultság szine alatt követel feleletet, hogy a terhelt válaszolni tartozik, és ez a választ egyszerűen megtagadhatja. Ezért szükséges, hogy az indítványozott kitanítás a kihallgatást megelőzze”. Schwarze ez indítvány ellenében megjegyezte, hogy az ily figyelmeztetés éppen az ellenkezőjét eredményezheti annak, a mit az inditványozók elérni óhajtanak, mert a terhelt abban egy nemét fogja látni a fenyegetésnek és azt fogja hinni, hogy le akarják beszélni a nyilatkozattételről, következőleg ily figyelmeztetés után hallgatni fog és ezzel csak súlyosítja helyzetét. A bizottság nagy többsége osztozott a Schwarze által érintett aggodalmakban és az indítványt elvetette. Az angol jognak e kérdésre vonatkozó intézkedéseire a bizottság jelentése általában azt jegyzi meg, hogy annak utánzása sem a gyakorlat szükségleteinek, sem a terhelt érdekeinek, sem a nép jogérzetének meg nem felelne.
Nem zárkózott el azonban a bizottság ama veszélyek méltatása elől, melyek a terhelt kihallgatásánál az igazságos és méltányos eljárás czélját fenyegethetik. De amaz elvekben, melyeknek a német birodalmi perrendtartás 136. §-a ad kifejezést, megóva látták a terhelt kihallgatásának intézményét attól, hogy ezt pusztán bizonyitó eszközként alkalmazza a biróság.
Szükséges volt legalább az elsőrangú külföldi törvényhozások álláspontjára hívni fel a figyelmet, hogy annál több szempontból tehesse a törvényhozás kritika tárgyává azt, mit e nagyfontosságú kérdésben a javaslat nyujt.
Alig van tárgya a bűnvádi perrendtartásnak, mely iránt több joggal léphet fel a humanus reformirány, mint éppen a terhelt kihallgatása. A megszokottság hagyományos felfogása csak nehezen tud kibontakozni a tévedések ama ködös világából, hol a terhelt kihallgatásában csak vak bizonyító eszközt kerestek és a hivatás jól felfogott betöltésének tekintették, ha minden kigondolható erkölcsi kényszerítő eszközzel csikarják ki a beismerő vallomást. Csodálatra méltó utak azok, melyeket a büntető igazságszolgáltatás „az igazság felderítésének” szépen hangzó jelszava alatt a vizsgálat labirintusaiban bejárt. A tudomány és a felvilágosodott törvényhozások azonban ma már egyetértenek abban, hogy e század polgáriasultsága és alkotmányos jogérzete nem tűrhet meg oly állapotot, hol a hatalom, akár a nyers erő brutalis, akár az erkölcsi kínvallatás finomított eszközeivel keresse az igazságot. De ha ez elv mindenki által tisztelve és elismerve, hathatósan követeli is a mai kor törvényhozásában az érvényesülést, ennek módjára nézve, a mint a fentebb vázolt tételes jogok mutatják, még nagyon eltérők a nézetek.
Láttuk, hogy valamint Anglia és Skóczia törvényhozása, úgy a legújabb franczia és belga reformtörekvések, mint végre az osztrák és német törvényhozások találkoznak a czél ama közösségében, hogy a terhelt nyilatkozatát minden közvetlen vagy közvetett kényszertől meg kell óvni, és mégis mily külömbözők a garantiák, melyekkel e czélt biztosítani vélik.
Az nem lehet kérdés tárgya, hogy a magyar törvényhozást is csak a polgáriasult nemzetek által felkarolt eme czél vezérelheti. De komolyan megfontolandó kérdés már az, hogy melyik ama módszer, mely a czélhoz vezet, a nélkül, hogy összeütközésbe jöjjön az erkölcsiség követelményeivel, a nép jogérzetével és az igazságszolgáltatás valódi érdekeivel.
Első helyen szemügyre kell venni azt a kérdést, hogy kövesse-e a javaslat a német tudomány által is annyira magasztalt angol rendszert?
Az angol rendszer lényege az, hogy szerinte minden részletes kérdéstevés ki van zárva és csak a fentebb említett figyelmeztetést intézik a terhelthez, melynek értelmében az nyilatkozhat vagy hallgathat. E rendszert, mint az előrebocsátott ismertetés is mutatja, Skótia sem követi, mert a figyelmeztető eljárás után kérdéseket intézhet a biró a terhelthez. Stephen, kinek az angol büntetőjog reformja körüli buzgólkodása ismeretes, maga elítéli az angol rendszerben azt, hogy a kérdések tevése ki van zárva. Bebizonyítja (General view. III. r. 6. f.), hogy a tizennyolczadik század kezdetéig divatban volt a terhelt közvetlen kikérdezése Angliában is, és mivel 1836-ig nem is volt a kihallgatásnál vádlottnak védője, az őt terhelő bizonyítékokra kényszerítve volt nyilatkozatot tenni. Stephen kiméletlenül tárja fel az angol eljáras hiányait és valóban sajnálatra méltónak mondja az oly terhelt helyzetét, ki védő nélkül jelent meg a békebiró vagy rendőri biró előtt. Ezért Stephen de lege ferenda azt javasolja, hogy a terhelthez összefüggő nyilatkozata után legyen szabad részletes kérdéseket is intézni.
Ha magában Angliában ily kiváló tekintély itéli el az eddig fennálló rendszert: akkor fölösleges bővebben indokolni azt, miért nem követi a javaslat e ponton az angol jogot.
A kérdezés mellőzése elméleti szempontból sem helyeselhető, mert a helyett, hogy a terhelt érdekeit védené, ellenkezőleg rendszerint megfosztja őt a vádpontok megerőtlenítésére szolgáló legkönnyebb és legbiztosabb eszköztől.
Nem követte a javaslat az angol-skót jog amaz intézkedését sem, mely szerint a terheltet kihallgatása előtt figyelmeztetik, hogy joga van nyilatkozatot nem tenni, illetve a kérdésekre nem válaszolni.
a) A javaslat a lényeget itt is épségben fentartja, mert a terheltet sem nem kötelezi, sem nem kényszeríti válaszadásra. De hogy őt a biró eleve figyelmeztesse, hogy kérdéseire nem kell felelnie, ez oly ujítás volna, melyet népünk jogi és erkölcsi érzetével alig lehetne összeegyeztetni. A nép megszokta, hogy a biró kérdéseire illedelmesen válaszoljon, és ha most egyszerre egyenesen arra tanítanák ki a birói székből, hogy a kérdésekre válaszolnia sem kell: vajjon ki biztosít arról, nem fogná-e a terhelt - és talán némi joggal - e figyelmeztetést úgy magyarázni, hogy az igazságszolgáltatás már többé nem helyez súlyt igaz vallomására, sőt ajánlja neki a néma hallgatást.
Senki sem vonhatja kétségbe a Le Royer-javaslat szabadelvű irányát és még ez sem tartalmaz ily figyelmeztetést, hanem átvette az 1873-iki osztrák törvény szabályát, hogy a terheltet kihallgatása előtt figyelmeztetni kell, hogy a hozzá intézett kérdésekre határozottan és a valósághoz híven feleljen.
Ez ama pont, mely az elméletben a legélesebb támadások tárgya, és méltán, mert ebben a figyelmeztetésben azt látják, hogy a terheltet önmaga ellen való bizonyításra kívánja kényszeríteni. A tortura physicai uton, a birói figyelmeztetés erkölcsi nyomás segélyével igyekszik egy és ugyanazt a czélt elérni. Ha a modern büntető eljárásban mindenütt el van ismerve az a szabály, hogy a terhelt nem az eljárás tárgya, hanem ügyfél, és hogy nem köteles magát az állam büntető hatóságának kiszolgáltatni, hanem ellenkezőleg, ez tartozik bűnösségét bebizonyítani: akkor ebből a tételből okszerűleg az következik, hogy az igazmondást erkölcsi pressióval sem szabad tőle kicsikarni.
De nemcsak elvi tételek harczolnak az „igazmondásra” való figyelmeztetés ellen, hanem gyakorlati okok is. Az olyan terhelt, a ki nem szállott magába, a kit a megrögzött, rossz indulat kerget a bűnbe, a biró figyelmeztetésére éppen semmit sem fog adni. Ellenben az, a ki még csak a bűnnek lejtőjén van, a ki csak a romlás küszöbét lépte át, rendszerint megbánja tettét és figyelmeztetés nélkül is elbeszéli a bűncselekményt. Mindkettő irányában felesleges tehát a felszólítás.
Más tekintetben pedig egyenesen káros az igazmondásra való felhívás szabálya, mert elhomályosítja, esetleg kiforgatja a javaslat részéről is elfogadott azt az alaptételt, mely szerint senki ellen sem indítható büntető eljárás, míg csak alapos gyanuokok nem mutatnak arra, hogy bűncselekményt követett el. Az igazmondásra való figyelmeztetésnek csak akkor volna értelme, ha alapos gyanu nélkül is lehetne büntető eljárást indítani és a bizonyítékot csak a gyanusított beismerésétől várná. Az idézett alaptétellel azonban nem fér össze az igazmondásra való felhívás szabálya, sőt alkalmas arra, hogy az előbbinek hatályát gyengítse. A bűnüldöző hatóságoknak kevésbbé lelkiismeretes és értelmes közegei könnyen engedhetnek a kényelem ingerének, és a helyett, hogy a gyanut támogató adatokat nyomoznák, az „igazmondásra” való figyelmeztetésnek örve alatt erkölcsi pressió útján törekedhetnek a gyanúsítótól beismerést kicsikarni.
A javaslat 1. §-ában felállított alapelv mellett és a modern perjog irányának megfelelőleg a gyanusított csak arra hallgatható ki, hogy mit tud az alapos gyanuval szemben védelmére felhozni.
Védekezésében vagy elismeri a gyanu alaposságát, vagy nem; előbbi esetben a pressiótól ment, szabad beismerése bizonyítékul fog szolgálni, az utóbbi esetben pedig az igazságszolgáltatás organumainak áll feladatában a gyanut a praeparatorius eljárás folyamán a valószinűség, a főtárgyalás alkalmával pedig a bizonyosság fokára emelni.
b) Kérdés tárgya lehet, nem volna-e czélszerű a javaslatban, úgy, mint azt az osztrák törvény a főtárgyaláson való kihallgatásra vonatkozólag teszi, elvi szabályul külön kimondani, hogy a terhelt a hozzá intézett kérdésekre nem tartozik felelni.
Tudvalevő, hogy az osztrák perrendtartás szerkesztői a törvényben jelenleg foglalt elvi kijelentéssel nem érték be, hanem azt kivánták, hogy a biró mindig figyelmeztesse a terheltet, hogy nem tartozik a hozzá intézett kérdésekre felelni.
Glaser a hetedik német jogászgyülésen tett és elfogadott ily értelmű indítványát a képviselőház bizottságában (1868-1869.) is érvényesítette („Beantwortet der Angeklagte die Anklage mit der Erklärung, er sei nicht schuldig, so hat ihm der Vorsitzende zu eröffnen, dass er nicht verpflichtet sei, die an ihn gerichteten Fragen zu beantworten etc.” és az ez idő óta keletkezett minden osztrák javaslatban feltalálható e rendelkezés. Az urak házának bizottsága e szavakat: „dass er nicht verpflichtet sei die an ihn gerichteten Fragen zu beantworten” kihagyta, de jelentésében kiemelte, hogy ez a kihagyás nem jelent érdemleges változtatást, hanem csak meg akarja előzni a terheltnek ama téves felfogását, hogy hallgatásra utasítják, a mivel csak helyzetét súlyosítaná.
Igy került az osztrák törvénybe (245. § utolsó bek.) a következő rendelkezés: „Der Angeklagte kann zur Beantwortung der an ihn gerichteten Fragen nicht verhalten werden.” E szerint csak elvi kijelentést tesz a törvény, de nem rendeli, hogy erre a vádlottat a kihallgatáskor figyelmeztessék. Ily általános elvi kijelentést foglal magában az 1882. és 1886. évi javaslat is. De arra valóban nincs szükség, mert ha a törvény minden egyes rendelkezéséből világosan következik, hogy a vádlottnak joga van a feleletet megtagadni: akkor ennek külön elvi kijelentése csak tautologia.
c) A javaslat rendelkezéseinek szellemével ellenkeznék oly magyarázat, mely a vádlott hallgatását súlyosító körülménynek tudná be. Ha joga van a terheltnek a hallgatásra, úgy e jognak következményeit következetesen le is kell vonni. Ügyelni kell a biróságnak arra, hogy senki szemére ne vesse a terheltnek hallgatását, hogy senki azt mint terhelő körülményt ne érvényesítse, vagy éppen az ítélet indokolása annak ne nyilvánítsa.
A harmadik nagyobb jelentőségű elvi kérdésre, hogy miért mellőzte a javaslat a terhelt kihallgatásánál az ügyfél-nyilvánosságot, a vizsgálatról szóló fejezetben előadottak nyujtanak bővebb felvilágosítást.
Itt csak annyit szükséges kiemelni, hogy a javaslat (132. § 2. bek.) a terheltnek a nyomozás és a vizsgálat szakában való kihallgatásánál facultative két tanu alkalmazását engedi meg.
A két tanu jelenléte, mint említve volt nem kötelező, hanem a nyomozó, illetőleg a vizsgáló hatóság belátásától függ.
Ha a javaslat nem haladt is az angol jog nyomán és fontos gyakorlati okokból nem is tartotta czélszerűnek az ügyfél-nyilvánosság behozását, rendelkezései mégis egyazon czél szolgálatában állanak, és ez az, hogy a terhelt kihallgatása első sorban védelmi eszköznek tekintendő. Kimondja ezt a javaslat, midőn rendeli, hogy a terhelt kihallgatása kezdetén általában csak azért kell a büntetendő cselekményt megjelölni, hogy erre a terhelt összefüggő, körülményes nyilatkozatot tehessen (133. § 2., 3. bek.) és midőn a terheltnek a kihallgatásban alkalmat kiván adni arra, hogy minden ellene fenforgó terhelő adatot megismerhessen és ezek ellen magát védelmezhesse (133. § 3. bek.). Mindenik rendelkezés a leghatározottabb tiltakozás amaz elavult felfogás ellen, mely csak bizonyító eszközt keresett a terhelt kihallgatásában, és mely a beismerés kicsikarására fordította minden gondját. Mennyire kivánja a javaslat ezt kizárni, határozottan mutatja amaz intézkedése, hogy a vizsgálat menetét a beismerés kieszközlése czéljából nem szabad késleltetni (139. §). A kérdések feltevésére vonatkozó részletes szabályok határozott kifejezést adnak annak (133., 134., 135. §), hogy a javaslat minden közvetlen vagy közvetett kényszer alkalmazását tiltja, és nem hagynak fenn kétséget arra nézve sem, hogy a terhelt hallgatását nem szabad ártalmára magyarázni. Ama figyelmeztetés pedig, melyet a választ megtagadó, süketséget, némaságot, tompaelméjűséget vagy őrültséget szinlelő terhelthez kell intézni, szintén a terhelt védelmi érdekeiben leli kiindulása pontját, mert csak arra kell és szabad a terheltet figyelmeztetni, hogy az eljárást magaviselete meg nem akasztja és hogy azzal csak a védelem eszközeitől fosztja meg magát. (134. §)
A javaslat álláspontjának általános jellemzése után a részletes intézkedések felvilágosítására térünk át.
A kihallgatás alakja és rendje tekintetében a javaslat első szabályul állítja fel azt, hogy mindenik terhelt rendszerint külön hallgatandó ki. (132. § 1. bek.) Az egyenkinti, külön kihallgatásnak czélja az, hogy a terheltek egymás nyilatkozatát ne hallják és ez nekik vallomásukra és az ellenmondások kikerülésére útmutatásul ne szolgáljon. De szükséges a kihallgatás eme módja még azért is, nehogy a terheltek egymásra indokolatlan pressiót gyakoroljanak.
Megtörténhetik, hogy a vád tárgya annyira complicált; annyira összekuszált, hogy a terhelt pusztán az emlékezet segélyével szabatos feleletet nem képes adni a feltett kérdésekre. Ilyenkor meg kell engedni azt, hogy feleletadás előtt irásbeli feljegyzéseit megtekinthesse. Ezzel a kihallgatás szóbelisége nem szenved csorbát, mert a terhelt feljegyzéseinek megtekintése után szabadon, nem leolvasva köteles feleleteit megadni.
Az 1888-iki kormányjavaslat a terhelt kihallgatásánál két tanu jelenlétét kötelezőleg irta elő (235. §) s ezzel a rendelkezéssel az esetleges visszaéléseket akarta megakadályozni. A jelen javaslat a biztosítékok felállításánál nem ment ennyire, s mint említve, volt, a két tanu alkalmazását csak facultative engedi meg. Hasonló módon rendelkezik az osztrák bűnvádi perrendtartás 198. §-a is; melynek intézkedései ez irányban kifogástalanoknak bizonyultak. A mellett az 1853. évi osztrák perrendtartással tett tapasztalatok meggyőző adatokat szolgáltatnak arra nézve, hogy a birósági tanuknak minden terhelt kihallgatásánál való alkalmazása majdnem leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik, melyek az eljáró hatóságokat a szabálynak egyedül formális, semmi kezességet nem nyujtó teljesítésére kényszerítik.
A tanuk jelenléte két indokból kívánatos, t. i. vagy az igazságszolgáltatás, vagy a terhelt érdekében. Gyakran előfordul, hogy a vizsgálóbiró előtt tett beismerő vallomást a terhelt a főtárgyaláson visszavonja, s a legképtelenebb gyanusításokkal illeti a vizsgálat vezetőjét. E gyanusítások még vakmerőbb, még drasztikusabb alakban lépnek fel akkor, midőn a terheltek a csendőrség előtt tett beismerésüket vonják vissza. A gyanusításoknak csak annak megengedésével lehet elejét venni, hogy a szükséghez képest birósági tanuk lehessenek jelen a terhelt kihallgatásánál. A tanuk jelenléte nemcsak a gyanusításoknak állja útját, hanem a nyomozó s vizsgáló közegek esetleges túlkapásainak is, bár manapság ez utóbbiaktól már alig lehet tartani. Hogy e kettős érdek kielégíthető legyen, meg kellett adni a jogot az állami organumoknak ahhoz, hogy a terhelt kihallgatásánál két tanut alkalmazzanak, s fel kellett jogosítani a terheltet is arra, hogy a tanuk jelenlétét kívánhassa. Kívánalmának, gyakran indokolatlan volta miatt, nem volt ugyan kötelező hatály tulajdonítható, de ha garanczia nyerés végett volt előterjesztve, a nyomozó hatóságnak vagy a vizsgálóbirónak nem szabadna azt fontos okok nélkül megtagadni. Nem is kell attól tartani, hogy a terheltet a kért biztositéktól önkényesen elüssék; mert a vádtanács felügyelete alatt álló vizsgálóbiró (113. §) éppen azzal válnék gyanussá, ha az ilyen kérelmeket alapos ok nélkül megtagadná.
A birósági tanúk alkalmazásának alapja arra utalja a kihallgató közeget, hogy birósági tanúkul lehető független és megbizható egyéneket alkalmazzon. Választását e tekinteten fölül a javaslatnak az a rendelkezése is korlátozza, hogy tényleg szolgáló katonai egyént birósági tanúul nem alkalmazhat. Egyrészt a katonai szolgálat érdeke, másrészt a külön fegyelmi hatóságnak való alárendeltség, ajánlották a katonai egyéneknek felmentését a birósági tanukként való alkalmazástól.
Mielőtt a terhelt magára az ügyre nézve hallgattatnék ki, szükséges azonosságának megállapítása. E végett, valamint a további eljárás czéljából intézendők hozzá a 133. § első bekezdésében megjelölt személyi viszonyokra vonatkozó kérdések. A visszaesés, beszámítás stb. megállapítása szempontjából nélkülözhetetlen a kérdés, hogy volt-e a terhelt büntetve és ha igen, hol, mikor és mi miatt. Alig kell kiemelni, hogy e tekintetben, valamint a honosság megállapítása tekintetében hivatalból is szükséges a kellő adatokat megszerezni. Különösen, ha a terhelt külföldi és előrelátható, hogy kiutasításra is fogják ítélni, kötelessége az ügyészségnek vagy vizsgálóbirónak gondoskodni arról, hogy a terhelt illetősége tüzetesen megállapítva legyen, mert e nélkül kénytelen a rendőrség a büntetését kiállott elítéltet gyakran hosszabb ideig csak azért őrizet alatt tartani, mert illetősége helye nincs biztosan megállapítva. Ama körülmény, hogy a terhelt sem a neve, sem egyéb személyes viszonyai tekintetében hozzá intézett kérdésekre nem válaszol, az eljárás menetét nem akasztja meg. Ilyenkor az azonosság lehetőleg más úton állapítandó meg.
Ha a terhelt kihallgatása első sorban védelmi eszköz, akkor e feladatát csak úgy töltheti be, ha a terhelt tudomásával bir annak, a mivel vádolják. Gyakran már az idéző levél, vagy elővezető parancs nyujt kellő felvilágosítást a terheltnek arról, a miért a biróság elé állították. De sok esetben a terhelt csak akkor tudja meg elővezettetésének okát, midőn a kihallgatást vezető közeg előtt megjelen.
Az ügyre vonatkozó kérdések tevését a javaslat szerint (133. § 2. bek.) mindig meg kell előzni annak, hogy a kihallgatást teljesítő közeg általában megjelölje a terhelt ellen felhozott büntetendő cselekményt. Ennek czélja az, hogy a terhelt összefüggő, körülményes nyilatkozatot tehessen védelmére nézve, s teljesen tájékozva legyen arról, hogy mivel vádolják. Ha arra a kérdésre, hogy védelmére kíván-e valamit előterjeszteni, igenlőleg válaszol, alkalom adandó a terheltnek arra, hogy a tényálladék tárgyában összefüggő részletes vallomást tehessen. Hogy a terhelt könnyen megértse a kérdéseket, ezek feltevésénél a tények és adatok logikai és időrendi sorozatára kellő figyelem fordítandó.
Annak a kérdésnek, hogy védelmére kíván-e a terhelt valamit előterjeszteni, logikai folyománya az, hogy a vádat támogató adatokat is közölni kell vele. E nélkül a védekezés alig lehetséges, mert nem a tényállás, hanem csakis a bizonyítékok ellen irányulhat a védelem. Collusió veszélye esetén azonban kivétel teendő, s a javaslat világosan kijelenti, hogy a vádat támogató adatok csak akkor közlendők a terhelttel, ha ez az eljárás czélját nem veszélyezteti. A bizonyítékok közlésének korlátozása kétségtelenül megnehezíti a védelmet, de nem mellőzhető; mert a védelem szabadsága csak addig jogosult, a meddig éppúgy mint a vád, az anyagi igazságot akarja érvényre juttatni. Ha a kihallgató közeg arról győződik meg, hogy az adatok tudomásulvételét a terhelt nem a tisztességes védelemre kívánja felhasználni, hanem arra, hogy hamis vagy koholt bizonyítékokkal a vád erősségét megingassa, akkor már nem védelem az ilyen eljárás, hanem az igazságszolgáltatás ellen intézett merénylet. Ha tehát a nyomozó hatóság vagy a vizsgálóbiró ilyen törekvésről szerez meggyőződést, akkor jogot kell neki adni, hogy ilyen esetekben a terhelő adatok közlését megtagadja. De újra hangsúlyozni kell azt, hogy ez az intézkedés a terheltre nagyon kedvezőtlen, s hogy éppen ezért a nyomozó hatóság vagy a vizsgálóbiró vonatkozó jogát csak alapos megfontolás után és csak akkor és annyiban gyakorolja, ha és a mennyiben az anyagi igazság kiderítését a terhelt részéről valódi és komoly veszély fenyegeti. A bizonyíték, melynek kiforgatásától nem kell tartani, mindig közlendő és az elhallgatott bizonyíték is a terhelt tudomására hozandó, ha a collusio veszélye megszűnt, vagy ha a vizsgálat már tovább nem folytatandó. (133. § 4. bek.)
A 133. § 5-ik bekezdése szintén a védelem egyik sarkalatos jogát biztosítja. Az imént tárgyalt szabály a terhelő adatok közlését irja elő, az ötödik bekezdést pedig a mentő bizonyítékok beszerzését teszi az állam organumai kötelességévé. Itt is figyelemmel kellett lenni az esetleges visszaélésekre s fel kellett állitani azt a szabályt, hogy a terhelt által ajánlott bizonyítékok beszerzése mellőzendő, ha a halogatás czélzata nyilvánvaló.
Ha a terhelt más büntetendő cselekményt vall be, mint a melyre a vád irányul, úgy erről is jegyzőkönyvet kell felvenni. De a vádrendszernek megfelelőleg a további eljárás az ügyészség indítványától fog függni (133. § 6. bek.)
A javaslat a beismerés önkéntességének jellegét, minden áron megőrizni akarván, távol áll attól, hogy ama terhelt ellen, a ki teljességgel nem, vagy bizonyos kérdésekre nem akar felelni, vagy siketséget, tompaelméjűséget, őrültséget szinlel, bárminő rendbüntetésnek, vagy kényszerítő eszköznek alkalmazását engedné meg. E század első felében még számos törvényhozás az inquisitio hagyományaihoz ragaszkodva szigorú büntetéseket szabott ki az engedetlenre. Ilyen volt az 1803-iki osztrák törvény (363. §), mely bőjttel, korbácsbüntetéssel sujtotta a színlelőt és felelni nem akarót. A szász perrendtartás a felelet megtagadását a vizsgálati fogság elrendelésének egyik okául jelölte meg (171. §). Hat hétig tartható fogságot szabott a lübecki törvény ama szabadlábon levő terhelt ellen, ki feleletet adni vonakodott, a fogva levő pedig bőjtre volt ítélhető stb. Hiába igyekeztek némelyek az elméletben eme büntetéseket úgy feltüntetni, hogy ezek nem kényszerítő eszközök a beismerés kicsikarására, hanem pusztán a biróság iránt tanusított engedetlenség büntetései, mert végeredményükben mégis csak kényszerítő eszközök voltak, mivel a feleletadás eme büntetések alól a terheltet megmentette.
A javaslat ennélfogva nemcsak nem ád helyet ily büntetéseknek, hanem intentiója szerint úgy kell a kihallgatást intézni, hogy a terhelt határozottan felismerhesse, hogy hallgatásában nem látnak eo ipso terhelő adatot.
A 134. §-ban említett figyelmeztetés sem egyéb, mint a terhelt védelmi érdekeinek biztosítása. Sem többet, sem kevesebbet nem szabad a színlelő vagy felelni vonakodó terheltnek mondani, mint azt, a mi e szakaszban elő van irva. Igy a figyelmeztetés ment marad minden kényszerítő jellegtől és csak felvilágosítja a terheltet, hogy esetleg a védelem érdekében czélszerű lesz, ha nem tanusít teljesen passiv szerepet; továbbá eloszlatja amaz esetleges téves felfogását, mintha a hallgatás az eljárás folytatását megakadályozhatná. Ha azonban a terhelt a hallgatást helyes védelmi eszközül tekinti, úgy ebben meg nem akadályozható, mert akkor, midőn a javaslat a terhelt tetszésére bízza, kíván-e felelni vagy nem, a hallgatást megengedett védelmi eszköznek ismeri el.
A 134. § tartalmával lényegben megegyez az 1873-iki osztrák perrendtartás 203. §-a és hasonlóan rendelkezik az olasz bűnvádi eljárás is (236. cz.).
Annak, hogy a javaslat az inquisitorius per visszaéléseit gyökeresen ki akarja irtani, erős bizonysága van foglalva a kihallgatás ama módjainak egyenkint való felsorolásában és megtiltásában, melyeket a furfang és a ravaszság beismerő vallomások kieszközlésére kigondolt.
A 135. szakasz kimondja, hogy a kihallgatást teljesítő közegnek az igéret (pl. jobb ellátás, szabadlábra helyezés), ámítás (pl. felmentéssel való kecsegtetés), biztatás, fenyegetés, erőszak eszközeit igénybe venni nem szabad. Egyuttal annak megakadályozása czéljából, hogy a kihallgatást teljesítő közeg megengedett eljárásnak tekintse a terhelt kifárasztását, különösen figyelembe véve azt, hogy az éjjeli kihallgatásokat szokták erre legalkalmasabbaknak találni, nem volt fölösleges erre különösen is utalni. Ki kell azonban emelni, hogy a czélzatos kifárasztás az, a mi tiltva van.
Tiltja a javaslat a határozatlan, homályos, többértelmű, továbbá a nyelvreadó (suggestiv) és a fogásos (captiosus) kérdések tételét.
Hogy mi a határozatlan, homályos, többértelmű nyelvreadó és fogásos kérdés, nem szorul bővebb felvilágosításra. Egyébiránt a lehetőségig kerülendő suggestiv kérdésről maga a 135-ik szakasz is (3. bek.) bővebben intézkedik és még arra nézve is útmutatást ad, hogy a részesek, orgazdák és bűnpártolók megnevezése is csak akkor van helyén, ha a terhelt egyébként nyilatkozatra birható nem volt.
A 135. § utolsó bekezdésének szabálya az ellen biztosítja a terheltet, hogy a kihallgatásakor hozzá intézett kérdések ne vigyék őt a titoktartás hivatali, illetőleg szolgálati kötelességének megsértésére. Világos azonban, hogy e szabály nem akadályozhatja a kihallgatást oly egyébként titokban tartandó körülményekre nézve, melyek a vádbeli cselekmény tényálladékához tartoznak s melyek ennélfogva a biróval szemben hivatalos titok természetével nem birnak.
Mindeme részletezések az alapelv helyes körvonalozása mellett szoros törvénytechnikai szempontból nem feltétlenül szükségesek és ezért a német birodalmi perrendtartás, daczára, hogy sok particularis törvény ellenkező rendszert követett (bajor, thüringiai, oldenburgi, lübecki törvények), mellőzte is azokat. Nálunk azonban, hol még a közelmultban uralkodott amaz irány, melynél csaknem minden eszközt szentesíteni látszik a beismerés kierőszakolásának czélja, nem volt fölösleges eme részletes instructionalis szabályokra rámutatni.
Ezek nyiltan, félremagyarázhatatlanul adnak kifejezést annak, hogy ama kor sötétségét, midőn azt hirdették, hogy „judex pro eruenda veritate potest uti interrogationibus dubiis, obscuris et sophisticis et simulate agere” a humanismus világossága váltotta fel, melynek fénye előtt ilyen alacsony, csak az igazságszolgáltatás méltóságát sértő és az ártatlanul elítéltek számát szaporító eszközök többé meg nem állhatnak. Kimondják továbbá, hogy a javaslat nem azt teszi a terhelt kihallgatásának minden áron elérendő czéljává, hogy ez beismerésre birassék, hanem azt akarja, hogy a kihallgatás biztositékot nyujtson a beismerés tiszta önkéntes keletkezése mellett. Végül arra is figyelmeztetnek, hogy az igazságszolgáltatás közegének minden viszonyok között meg kell őrizni a pártatlanság és tárgyilagosság méltóságát és soha sem szabad a szenvedélyesség vagy a cselfogás silány eszközeihez fordulnia.
A fejezet 136. és 138. §-ainak tartalmára nézve csak azt kell megjegyezni, hogy minden realis vagy verbalis suggestíót emez eljárásnál is kerülni kell és hogy a javaslatban meghatározott feltételek mellett ugyan a kihallgatást vezető közegtől függ a szembesítés elrendelése, de a javaslat azt, mint döntő bizonyító eszközt inkább a főtárgyalás, számára kivánja fentartani.
Hogy nemcsak a terhelt más terhelttel, vagy a tanuk tanukkal (214. §), hanem a terhelt a tanukkal is szembesíthető, az nem szenved kétséget. A javaslat (138. § ut. bek.) a terhelt védelmi érdekeinek biztosítása végett czélszerűnek tartotta arról is intézkedni, hogy a szembesítés eszközlése iránt előadott kivánságát mindig teljesítsék, ha ez nem okoz nehézséget. Ezzel a terhelt védekezése és rosszhiszemű vallomások megerőtlenítése lényegesen elő van mozdítva.
Az 1850. és 1853-iki osztrák perrendtartások szerint el kellett rendelni a szembesítést, ha a terhelt kivánta, de ettől az 1873-iki törvény eltért és mivel a gyakorlat emez eltérést úgy kezdte magyarázni, hogy a terhelt kivánságát e ponton nem kell figyelemben részesíteni, a commentatorok (Rulf 206., Mayer I. 712.) erélyesen figyelmeztetnek arra, hogy mihelyt komoly védelmi érdekek miatt kívánja a terhelt a szembesítést, akkor kivánságát nem szabad mellőzni. Egyébiránt a mai gyakorlat ezt követi is.
A javaslat nem korlátozza a kihallgatásra hivatott közeget abban, hogy a terheltet hányszor hallgassa ki. Megtörténhet tehát, hogy már az előzetes eljárás során többször hallgattatják ki a terheltet és eltérő vallomásokat tesz, vagy éppen előbb tett beismerését vissza is vonja. Nehogy ez eltérés, illetve visszavonás magyarázatlanul maradjon: szükséges volt intézkedni, hogy azok tekintetében kérdés intéztessék a terhelthez. A kihallgatás intézményének jellegéből önként következik, hogy eme kérdéseket is oly szellemben kell feltenni, hogy az eltérésnek terhelő következményeit megismerje a terhelt. A beismerést néha a rendőri közeg a meglepetés első perczeiben talán meg nem engedett eszközökkel csikarja ki. Intézkedni kell a vizsgálóbirónak, hogy a mennyiben a terhelt ily körülmények között tett beismerését visszavonja, a visszavonás okait felderíthesse. Soha sem elég tehát az eltéréseket, vagy a beismerés visszavonását egyszerűen constatálni, hanem mindig az okok után kell tudakozódni, mert az erre adott válasz, esetleg az ennek következtében szükségesé vált nyomozás ad felvilágosítást arra nézve is, hogy melyik vallomásnak tulajdonítható hitelesség (137. §).
A beismerésről, mint bizonyító eszközről a javaslat „expressis verbis” nem intézkedik. A beismerés visszavonásának oka után való tudakozódásra vonatkozó rendelkezésén kívül még csak két irányban tesz e fejezet a beismerésről említést (139. §). Egyrészt e szavakkal: hogy „a beismerés kieszközlése czéljából nem szabad az eljárás menetét késleltetni”, kifejezést ad e fejezet bevezetésében kifejtett főelvnek. Másrészt kimondja, hogy pusztán magával a beismeréssel a nyomozást vagy vizsgálatot vezető közegnek beérni nem szabad, hanem kötelessége egyéb bizonyítékokat is megszerezni, melyek a bűnösség mellett tanuskodnak.
E szabály alól kivételt képez az az eset, midőn a beismerés teljesen kimerítő és azt az eljárás egyéb adatai is támogatják. Ilyenkor a nyomozás vagy vizsgálat továbbfejlesztése a vádló indítványától függ. Vagyis, miután a megelőző eljárás a vádló tájékozására szolgál, az esetre, ha teljes beismerés van: csakis a vádló lehet competens meghatározni azt, hogy a beismerésben kellő és megbízható alapot lát-e a vád emelésére.
Mindebből azonban nem következik, hogy a javaslat nem tulajdonítana kiváló fontosságot a beismerés bizonyító eszközének, hanem csak az, hogy a bizonyítékok szabad méltatásának rendszeréhez kiván hű maradni, midőn a részletes szabályozástól tartózkodik.
Semmi sem mutatja inkább, minő súlyt helyez a javaslat a beismerésre, mint a jelen fejezetnek minden rendelkezésén végigvonuló ama komoly törekvés, hogy mennél tisztább és külsőbefolyásoktól mennél inkább ment elhatározás legyen annak forrása.
Mindig és mindenütt elsőrendű bizonyító eszköznek tekintették a beismerést. Ha voltak is olyanok, kik Quintilián nézetét: „Ea natura est omnis confessionis ut possit videri demens, qui de se confitetur” követve hasonló paradoxonokban tetszelegtek, sőt ha oly szellem is, mint Filangieri, pártjukra állt, úgy nemcsak a római, angol-skót és északamerikai vádper, hanem a középkori inquisitorius eljárás és a modern vegyes per mégis kivétel nélkül elismerték a beismerés bizonyító erejét. Elismerték pedig amaz alapon, hogy önmagára kártékony és ártalmas vallomásokra rendszerint senki sem bir hajlandósággal, ha csak lelkiismerete, a megbánás, a bűnösség tudata és az igazság hatalma arra nem indítják. Mindazáltal lehető óvatossággal kell mérlegelni a beismerés értékét. A tapasztalás mutatja, hogy igen sok esetben nem ily eszményi mozzanatok képezik a beismerés okát, hanem inkább akkor tesz beismerést a terhelt, midőn az ellene feltornyosuló bizonyító anyagból látja, hogy tagadása mit sem segít. Ha tehát ily tárgyilagos bizonyító anyag nem áll a biró rendelkezésére, hanem csak a terhelt beismerése az egyedüli bizonyíték: akkor kötelessége további adatok után kutatni, mert sok és különféle ok birhatja a tettest hamis beismerésre. A bűnesetek chronikája igazolja, hogy életúntság önfeláldozás, más büntetendő cselekmény eltitkolásának czélzata, anyagi jutalom igen gyakran voltak rugói a beismerésnek. Már Ulpianus beszél el egy esetet, hol a rabszolga gyilkossággal vádolta magát, csak azért, hogy ura hatalmából kikerüljön és hozzáteszi: „Si quis ultro de maleficio fateatur, non semper ei fides habenda est, non nunquam enim aut metu, aut qua alia de causa in se confitentur”. Angol irók a leghitelesebb adatok alapján irják hogy Chinában sokan jutalomért halállal büntetendő cselekményt vállalnak magukra, pusztán családjuk anyagi helyzetének javítása czéljából. Gyakori pedig az eset, hogy fiatalabb családtagok az öregebbek helyett, rabszolgák urak helyett, puszta önfeláldozásból magukra vállalnak büntetendő cselekményeket. A hazai gyakorlatban is vannak példái a hamis beismerésnek.
Nem ok nélküli tehát a beismerés bizonyító erejét a tárgyi körülményekkel való összhangzástól tenni függővé. S ezért a javaslat, habár tartózkodást tanusít is a beismerés kellékeinek felsorolásában, mégis ama rendelkezésben, hogy az eljárást vezető hatósági közegnek kötelessége beismerés esetén is a terhelt bűnösségére vonatkozó egyéb bizonyítékokat megszerezni, útmutatást ad arra, hogy az oly beismerésnek, mit semmi más bizonyíték nem támogat, hitelt adni alig lehet. Tévedés volna azonban a tételt úgy magyarázni, mintha a javaslat azt követelné, hogy a nyomokat hagyó cselekményeknél a tényálladék, beismerés mellett is minden körülményre nézve okvetlenül megállapítva legyen. Ily értelmű rendelkezés már határozottan sértené a bizonyítékok szabad méltatásának rendszerét, mert sok esetben a tényálladék teljes kipuhatolása lehetetlen és mégis oly jelenségek forognak fenn, melyek a biró meggyőződése szerint a beismerést teljesen megerősítik. Ugyancsak bizonyító rendszerének következménye az is, hogy javaslat nem szól a beismerés különféle fajairól, a határozott vagy határozatlan, egyszerű vagy minősített, nyilt vagy hallgatag beismerésről, hogy nem mondja meg, mily jogszerű kellékekkel kell birni a bizonyítékul elfogadható beismerésnek, miként kell megítélni az önkéntes vagy kényszerített, a birói vagy biróságon kívüli beismerés értékét. és hogy hallgat arról is, osztható vagy oszthatatlan-e a beismerés és mily feltételek mellett lehet azt visszavontnak tekinteni stb.
De ha minderről hallgat is a javaslat, ez nem azt jelenti, hogy az óvatosságnak mindama szabályai, melyeket a beismerés mérlegelésére nézve a tudomány és törvényhozások századok óta felállítottak, teljesen értékteleneknek kivánná nyilvánítani. Ama körülmény, hogy az érintett osztályozások és mérlegelő szabályok a javaslatból kiszorultak, távolról sem egyértelmű azzal, mintha azok a bizonyítékok mérlegelésének tág területén kalauzul nem szolgálhatnának. A bizonyítás tanának legújabb tudományos fejlődése mutatja, hogy a szabad bizonyítás rendszere alapján álló tudományos művek mily haszonnal értékesítik a legalis bizonyítás tanának a beismerésre vonatkozó életre való elveit. Glaser, ki a bizonyítás modern jogáról a legnagyobb és legértékesebb munkákkal gazdagította a bűnvádi perjogi irodalmat, elismeri, hogy a beismerés feltételeit a tudomány mai állása szerint is össze lehet foglalni ama szavakban, melyeket a legalis bizonyítás tana alapján álló 1853-iki osztrák perrendtartás 264. §-a fejez ki (Beitrage zur Lehre vom Beweis 335. lap 221. jegyzet).
A javaslatban meg nem oldott és meg nem oldhatott fentebbi nagyjelentőségű kérdésekre nézve a birói szabad meggyőződés nem fordulhat útmutatásért máshová, mint a folyton haladó tudomány forrásaihoz és a gyakorlati élet tapasztalataihoz.
Egynek kiemelése azonban nem mellőzhető, és ez az, hogy a javaslat szerint, mely a bizonyítékok szabad méltatásának rendszerén építi fel bizonyító eljárását, nemcsak a beismerés tekinthető bizonyító eszköznek, hanem a terhelt mindennemű nyilatkozata alkalmas arra, hogy a birói meggyőződés alapjául szolgáljon.
A javaslat 140. §-a a jegyzőkönyv hűségét és megbizhatóságát biztosítja. Azt akarja elérni, hogy a kihallgatásról szóló jegyzőkönyvbe a terheltnek csak valódi és szándékának megfelelő vallomását vegyék be. A vizsgálat írásbeli jellege e tekintetben a legmesszebb menő garantiák felállítását és szigorú megtartását követeli. Ez okbóI imperative, kivétel nélküli szabályként állítja fel a javaslat azt, hogy ha a kihallgatást foganatosító hatósági közegnek a terhelt részéről használt nyelvben nincs teljes jártassága: előlegesen megesketendő tolmácsot kell alkalmazni.
A szakasz második bekezdése hasonló szempontból indul ki s azt akarja elérni, hogy a süket és néma terhelt kihallgatása is teljesen megbízható módon történjék.
(141-168. §)
A tiszta vádrendszer eszményi követelménye az, hogy mig jogerős birói ítélet bűnösnek nem nyilvánította az állampolgárt: addig ezt személyes szabadságától megfosztani ne lehessen. A tiszta elmélet álláspontjából nem is lehet indokolni az állampolgár előzetes letartóztatásának jogosultságát, mert ha az embert legnagyobb javától, személyes szabadságától puszta gyanu alapján fosztja meg a közhatalom, úgy ez már csak azért sem igazolható az abstract jogosság szempontjából, mert a mindennapi tapasztalat bizonyítja, hogy 10-30%-át az előre letartóztatott vádlottaknak felmenti a biróság. Bizonyos tehát, hogy az állampolgárok egy része ártatlanul van megfosztva szabadságától és az igazságszolgáltatás oly erkölcsi és anyagi károkat okozhat, a melyek, bármily szabadelvűen kezeljék is az ártatlanul vizsgálati fogságba helyezettek kártalanítását, gyakran helyrehozhatatlanok. Ámde a tételes jognak nem szabad tisztán az elvi igazságok merev következményeiből alkotni szabályait, és így nem szabad e nagy problema megoldásánál sem kizárólag az egyéni szabadság érdekeiből kiindulni.
A bűnvádi eljárás egész területén folyton két kényes érdek küzd egymással. Egyik a társadalom védelme a bűntettesek ármányai ellen, másik az egyén védelme az alaptalan gyanu és vád ellen. E két érdek között minél több ponton helyreállítani az egyensúlyt, ez itt tulajdonképeni feladata a tudománynak. Hol az egyik, hol a másik érdek kerekedik fölül s bizonyára az előzetes letartóztatás fontos kérdésében a társadalom általános védelmi érdekei elől hátrálni kell az egyesek érdekeinek. Néhány állampolgárnak ártatlan szenvedése az áldozat, mit a társadalom általános védelmének érdeke követel. De ha e lényegében nem igazságos áldozattól visszaretten a társadalom, úgy sokkal nagyobb áldozatot kell hoznia, mert a legnagyobb büntetendő cselekményekre nézve veszélyezteti, sőt meghiusítja a bűnvádi eljárás czéljait s így magát a társadalmi rendet áldozza fel. Ezért nincs tételes jog, mely e ponton az elméleti igazságnak több súlyt tulajdonítana, mint a társadalom védelmi érdekeinek, mely a szabadságvesztést csak mint büntetést ismerné és bizonyos feltételek mellett meg nem engedné, hogy a büntetendő cselekmény gyanujával terhelt személyes szabadságától előzetesen megfosztható legyen.
De ha a társadalmi szükség parancsolja, hogy a tételes jog fel ne hagyjon a gyanusított előzetes fogva tartásának intézményével, úgy e szükségességnek kell megszabni a letartóztatás határát. Mihelyt nem szükséges a letartóztatás: akkor nemcsak igazságtalan, de embertelen is. Mert ha nem is a büntetések között foglalnak helyet az előzetes letartóztatás és vizsgálati fogság: mégis tagadhatatlan, hogy az egyén és a család erkölcsi és anyagi érdekeit, a becsület és a megélhetés feltételeit támadják meg. Ki tagadhatná, hogy különösen az ártatlanul vizsgálati fogságba hurczoltra igazságtalan büntetésként súlyosodhatik a letartóztatás, vagy vizsgálati fogság. Ezért a legelsőrangú jogászok és állambölcselők foglalkoztak ama nagy problema megoldásával, hogy meddig terjed a szükségesség határa, melyen túl a letartóztatás nélkülözhetetlenné válik. Óriási a külömbség e szükségesség fogalmi körének meghatározásában, különösen az inquisitorius perben érvényesült és a ma uralkodó felfogás között. Ma minden reformmozgalom ama czél szolgálatában áll, hogy lehetőleg mellőzve legyen a vizsgálati fogság és csak ott legyen helye, a hol mással nem pótolható, és hogy mennél hatályosabb biztosítékok akadályozzák a letartóztatási joggal való visszaélést. A modern irány szigorú kritika tárgyává teszi a letartóztatás hagyományos okait. Vagy egészen tagadja, vagy legalább is szűkebb korlátok közé szorítja az összebeszélés megakadályozása czéljából (collusio) való letartóztatás jogosultságát, megkönnyíti a letartóztatás megszüntetését, megrövidíti a letartóztatás tartamát, a fogság surrogatumát a biztosítékban keresi, a vizsgálati fogságot mindennemű büntetésbe beszámítani engedi és mindinkább utat tör az ártatlanul vizsgálati fogságot szenvedettek kártalanításának igazságos elve.
Ajánlatos lesz a polgárok legfontosabb érdekeit érintő emez intézményeknek történelmi fejlődését részletesebben bemutatni.
Rómának mind régi bűnvádi pere, mind a comitialis per ismerte az előzetes fogvatartást. A „Questiones perpetuae” korában azonban nem lehetett a római polgárt előzetesen fogságba helyezni, mert a vádlottnak joga, volt önkéntes számkivetéssel menekülni más büntetés elől. A hol a száműzés, mint a legérzékenyebb büntetés, a büntetési rendszer központja volt: ott a megszökés megakadályozása végett nem volt szükség a polgár letartóztatására. Minél inkább kifejlődött a római köztársaságban az egyéni szabadság védelme, annál ritkább volt az előzetes letartóztatás és e helyett inkább a „libera custodia” intézményét alkalmazták, mely abból állott, hogy a vádlottat egy senatornak, vagy magistratualis személynek őrizet végett átadták.
A császárság korában már szokásos volt a „custodia militaris”, mely esetben a vádlottat e szolgálatra rendelt katonának adták át őrizet végett, továbbá a „custodia publica”, mint a letartóztatás legsúlyosabb neme, melyet fogházban hajtottak végre. A biró szabadon rendelhette el eme custodia valamelyikét és mindenik esetben meg volt engedve, a kezesség melletti szabadlábra helyezés. „De custodia reorum - mondja Ulpianus - (L. I. Dig. de custodia reorum) proconsul aestimare solet, utrum in carcerem recipienda sit persona, an militi tradenda, vel fidejussoribus committenda vel etiam sibi.”
Justinianusnak egy novellája (nov. 134. cap. 9.) szerint a nők ellen az előzetes fogságbahelyezés említett fajait nem lehetett alkalmazni. Ha azonban főbenjáró bűntettet követett el valamely nő: akkor vagy kolostorba zárták, vagy nőknek adták át őrizet végett. (Nullam mulierem pro crimine quolibet modo in carcerem mitti, aut includi, aut custodiri concedimus ..... sed si crimen gravissimum sit, quo accusatur, in monasterium, vel asceterium mittatur vel mulieribus tradatur, per quaa custodiatur.)
A régibb német vádper egyáltalán nem ismert előzetes letartóztatást. A vádló kötelessége volt a terheltet biróság elé állítani és a középkori jogkönyvek is, mint a Sachsenspiegel (I. 50., II. 15.), Schwabenspiegel (Art. 115.), Richtsteig (c. 30., 30.) csak a tetten kapott elővezetéséről szólnak.
A mint azonban a büntetőjog közjogi jelleget kezdett nyerni, a biróság a vádló indítványára az előzetes letartóztatást elrendelte. A Carolina ama tételt állította fel, hogy előzetes letartóztatásnak akkor van helye, ha súlyos bűntettet (peinliches Verbrechen) követett el valaki és jelentékeny gyanú hárul reá. Az kétségtelen, hogy a Carolina az előzetes letartóztatással járó visszaéléseket megakadályozni törekedett és a legelső német jogtörténészek tanusága szerint ama kor joggyakorlatában a kezesség melletti szabadlábrahelyezés is gyakori volt. Kezdetben még az inquisitorius perben is ragaszkodtak ama tételhez, hogy csak súlyos bűntett és alapos gyanu esetében és csak más alkalmas eszköz hiányában lehet a terheltet letartóztatni. Minél inkább kifejlődött azonban az inquisitorius per s az absolut monarchia rendőri állama: annál kevesebb tiszteletben részesült a polgári szabadság, következéskép annál sűrűbbé vált az előzetes letartóztatás, mert ama vélelem lett uralkodóvá, hogy minden gyanusított igyekszik elrejtőzni vagy megszökni. Felállítottak ugyan bizonyos materialis feltételeket, melyek alapján a letartóztatás elrendelhető volt, de ezek éppen nem nyujtottak kellő biztosítékot, mert a biróság a szökés, továbbá az összebeszélés megakadályozásának okából csaknem minden büntető ügyben letartóztatta a gyanusítottat.
Az újabb német jogról alább leend szó.
A modern törvényhozások ismertetését Angliával kell kezdeni, mint a hol az egyéni szabadság biztosítékai a leggondosabb figyelemben részesültek. Már a Magna-Charta fejezte ki a Habeas Corpus actában (1679. máj 27.) tüzetesebben megállapított elvet, mely szerint az angol állampolgárt személyes szabadságában csak birói parancsra és igen fontos okokból lehet megszorítani és valamint a rendőrség túlkapásai, úgy a vizsgálati czél miatt túlságosan elhuzódó letartóztatása ellen kellő védelem volt biztosítva.
Az angol jognak ismertetésénél gyakran túlzásra ragadtatták magukat a continens jogászai. Bizonyos kedvencz tételek bizonyítása végett szeretnek az angol élő jogra hivatkozni és mivel az ellenőrzés éppen a jogforrások szétszórtsága miatt nem könnyű feladat, olyant fognak az angol jogra, a mi ott ismeretlen. A következő ismertetés hiteles források után lehető tárgyilagos képét nyújtja az angol jog idevonatkozó rendelkezéseinek.
Az angol jog nem ismeri az előzetes letartóztatás és a vizsgálati fogság közötti különbséget és úgy, miként ezt a continentális perrendek teszik, nem külömböztetik meg categoriák szerint a szökés gyanuja, vagy az összebeszélés megakadályozása okából való letartóztatást. A bűntett elkövetésének gyanuja elegendő a letartóztatásra. Az elkövetett bűncselekmény és nem a tettesnek jövőben várható magatartása igazolja a letartóztatást. A letartóztatás joga tehát Angliában nagy latitude-del bir. A visszaélés ellen garantia az, hogy a letartóztatott egyént haladéktalanul a békebiró elé kell állítani, hol a terheltnek joga van rendszerint nyilvános contradictorius tárgyaláson elfogatásának esetleges törvénytelenségét kimutatni. A békebiró teljesen belátása szerint mérlegeli a körülményeket és határoz a letartóztatás vagy szabadlábra helyezés tárgyában. Eme körülmények mérlegelésénél nem a szökés gyanuja az egyedül figyelembe veendő ok. A szökés gyanuját minden „indictable offence” miatt egyenesen, vélelmezi az angol jog, mi kitűnik abból, hogy mihelyt a vádlott ügye esküdtszék elé utasíttatott, még akkor is biztosítékot kell a vádlottnak nyujtani, ha külömben meg van győződve a békebiró, hogy a szökés szándéka nem férhet a vádlotthoz. Ha a vádlott nem képes kellő biztosítékot adni: akkor a főtárgyalásig letartóztatva marad. De ha a vizsgálat czéljai kivánják, jogában áll a békebirónak letartóztatásban hagyni a vádlottat akkor is, ha az tudna kellő biztosítékot nyujtani és szökés gyanuja alatt nem is áll. És ennek oka kétségkívül legtöbbször az összebeszélés megakadályozása. Igazolja ezt a „Prison Act”, mely megengedi, hogy a vizsgálati foglyoknak a külső világgal való érintkezése az összebeszélés megakadályozása czéljából, a szükséghez képest, megszorítva legyen. A békebirónak tehát a nyomozás szakában a letartóztatásra nézve teljes discretionarius hatásköre van. A nyomozás befejezte után azonban, ha a terheltet csekélyebb vétség terheli: akkor joga van követelni, hogy biztosíték (bail) mellett szabadlábra helyezzék. Ekkor tehát már nem választhat a békebiró a letartóztatás vagy a biztosíték között.
A letartóztatás Angliában vagy birói elfogató parancs (warrant) mellett, vagy e nélkül történhet.
1. Elfogató parancs kiadására rendszerint a békebiró van feljogosítva. Kívüle e hatáskörrel birnak a felső- és alsóház elnökei, a titkos államtanács, a miniszterek (államtitkárok), a „High court” büntető birái és az esküdtszéki birák. A békebiró a feljelentőnek, vagy egy tanunak esküvel megerősített irásbeli beadványára azonnal elrendelheti a letartóztatást, ha valaki ellen alapos gyanu merül fel, hogy a békebiróság területén „Indictable Offence”-t követett el, vagy másutt követett el ily bűncselekményt, de a békebiróság területén tartózkodik. Esetleg a warrant kibocsátása előtt a békebiró ülésen kívül, nehogy a nyilvánosság a letartóztatást meghiusítsa, kihallgatja a feljelentőt. Ha a békebiró úgy találja, hogy a gyanu nem alapos, vagy a feljelentés nem kellő alakban, pl. csak szóval van téve, vagy más okból nem tartja lehetőnek a letartóztatást: akkor csak egyszerűen idézőlevélben (summons) kötelezi a terheltet megjelenésre. Ha ennek a terhelt nem engedelmeskedik, akkor adja ki az elfogató parancsot. Ebben utasítja a békebiró alá rendelt grófsági közigazgatási hivatalnokokat a tettes elfogására és elővezetésére. Más grófságban a warrant alapján csak akkor foganatosítható az elfogatás, ha az ott illetékes békebiró a warrantot láttamozza, mi akként történik, hogy a békebiró egyszerűen a warrant hátlapjára irja nevét (backing).
2. Warrant nélkül foganatosíthatják a letartóztatást: a birói és közigazgatási hivatalnokok, egyes magánszemélyek és a tettest űzőbe vett nép.
a) A békebiró, sherif, vagy coroner, ha jelenlétében bűntettet, vagy a „Breache of the Peace” fogalmi körébe eső vétséget követnek el: a letartóztatást azonnal foganatosíttathatják. (A „Breache of the Peace” alatt értetnek a közrend ellen elkövetett vétségek, mint tiltott és szemérmet sértő iratok kiállitása közrendet zavaró csoportosulások, verekedések, fegyverek, veszélyeztető hordása, veszélyes fenyegetések stb.)
Igen széles hatalmi körrel ruházza fel az angol jog a rendőrséget. A „constables” mindazokat letartóztathatják, kik jelenlétükben bűntettet, vagy a „Breache of the Peace” fogalmi körébe eső vétséget követnek el, vagy ha valaki kielégítő adatokkal támogatva, más ellen ily büntetendő cselekmények miatt vádat emel. Sőt a constable ama meggyőződése szerint fenforgó gyanu alapján is („upon reasonable suspicion”), hogy valaki bűntettet, vagy testi sértést követett el, foganatosíthatja a letartóztátást. A „Breache of the Peace” fogalmi körébe nem tartozó vétségek miatt a constable csak akkor gyakorolhatja, a letartóztatás jogát, ha a cselekmény éjjel volt elkövetve, vagy ha a vétség elkövetésének megelőzése teszi azt szükségessé.
Ujabb külön törvények még inkább kiszélesítik a rendőrség letartóztatás iránti jogkörét. Igy a Larceny és Embezzlement Act (24. és 25. Vict. c. 96.) és a Malicious Injuries (Property) Act (24. és 25. Vict. c. 97.) megengedik, hogy a constable warrant nélkül mindenkit elfoghat, a kit e két törvényben foglalt rendelkezések megsértésénél ér. (A legkisebb súlyú vétségekről és kihágásokról szól e két törvény.) Ezeknél régibb keletű törvények (10. György. IV. c. 44. és a 2. és 3. Vict. c. 47.) felhatalmazzák a constablet mindazoknak warrant nélküli elfogatására, a kik a Metropolitan-kerületben (Londonra a Middlessex, Surrey, Hertford, Kent és Essex grófságokra terjednek ki e törvények) éjjel elfogadható ok nélkül csavarognak, vagy az utczákon és köztereken fekve találtatnak. Ugyanezek a törvények följogosítják a rendőrt arra is, hogy munkakerülő, gyanus előéletű egyéneket is letartóztathasson.
Hasonló joggal ruházzák fel IV. György 5-dik törvényének 83. fejezete, Victoria 1. és 2. törvényének 38. fejezete és ugyancsak Victoria 37. törvényének 38. fejezete a vidéki rendőrséget is a munkakerülők és csavargók ellen.
A „Prevention of Crimes Act” mindenkit meggyőzhet arról, hogy Angliában a puszta szándék miatt (tehát még távol a kisérleti cselekmény határától) minő korlátlan letartóztató jogot gyakorol a rendőrség. Elég a letartóztatásra, ha a rendőr felfogása szerint alapos gyanu van arra, hogy valaki büntetendő cselekményt akart elkövetni, vagy a kellő alkalomra vár.
A már emlitett Larceny és Embezzlement Act (sect. 57. és 66.), továbbá a két „Malicious Injuries Act” szerint minden közigazgatási hivatalnok fel van jogositva a nyilvános utczán vagy téren csavargó, vagy fekvő egyént letartóztatni, ha oka van azt hinni, hogy a gyanus egyén azért csavarog (being about to commit), hogy az említett törvények szerint büntetendő büntettet akart elkövetni.
A Metropolitan Police Act (sect. 64.) a most említett letartóztató jogot a londoni rendőrségnek nemcsak éjjelre, de nappalra is megadja és olyan terjedelemben, hogy elég ok a letartóztatásra, ha valaki ellen gyanu merül fel, hogy vétséget akart elkövetni, avagy a közrend megzavarására volt törekvése irányozva.
E rendelkezések szoros összefüggésben vannak az angol anyagi büntetőjogi felfogással, mely magát a gonosz szándékot, a puszta előkészítő cselekményeket is bünteti.
A Larceny és Embezzlement Act. (52. és 59. sect.), mely öt évtől tiz évig terjedő büntetést rendel pusztán a szándékra és előkészítő cselekményekre, eléggé mutatja, mennyivel szigorúbb az angol büntetőjogi felfogás a continentalisnál, mely elvül állítja fel, hogy csakis a véghezvitel megkezdésénél kezdődik a büntető hatalom jogköre.
Az angol rendőrnek, minden esetben, midőn akár warrant alapján, akár e nélkül joga van valakit letartóztatni, szabadságában áll egyúttal akárkinek lakásába, akár nappal, akár éjjel, sőt az angolok által annyira megünnepelt vasárnapon is a letartóztatandó elfogatása czéljából bemenni. És egészen mindegy, hogy az üldözött, vagy más harmadik személy lakásáról van-e szó. Ellenállás esetén fegyverét is használhatja a rendőr.
b) Tettenkapás esetén minden magánszemély jogosítva, sőt kötelezve van a letartóztatásra és ily esetben éppen ama jogokat gyakorolja, mint a rendőr: Alapos gyanura csak akkor tartóztathat le a magánszemély valakit, ha „Felony”-ról van szó, de akkor se gyakorolhatja ama jogokat, melyek a rendőrt illetik, mert sem ajtókat fel nem törhet, sem fegyvert az ellenálló ellen nem használhat.
c) A harmadik módja a letartóztatásnak: az ó-angol jogból eredő „hue and cry”, midőn segélykiáltásra a nép üldözőbe veszi a menekülni akaró tettest. Mindazok, kik az űző csoporthoz sorakoznak, a rendőrség jogait gyakorolják.
Maga a vizsgálati fogság a lehető legnagyobb kimélettel (outmost humanity) van foganatosítva. A személyes szabadság csak a letartóztatás czélja által vont korlátok szerint szorítható meg (not subjected to other hardships than such, as are absolutely requisite for the purpose of confinement). A magánszemély minden esetben saját veszélyére teljesiti a letartóztatást és a felelősség alól csak akkor menekülhet, ha oly tettről van szó, mely az elfogatást indokolja vagy ha a letartóztatottat valóban alapos gyanu terheli.
d) Legtöbbször a békebiró belátásától függ, hogy az eset körülményei szerint letartóztassa-e a terheltet, vagy biztosíték mellett szabadlábra helyezze-e. Az utóbbi azonban ritkán történik, ha a vizsgálat tárgya bűntett; sőt felségsértési ügyekben miniszteri rendelet, vagy a főtörvényszék Queens Bench osztályának határozata nélkül nem is történhet meg. Kisebb vétségek eseteiben azonban már nincs szabad választási joga a békebirónak, hanem a nyomozás befejezte után köteles kellő biztosíték mellett szabadlábra helyezni a terheltet. A biztosítékadás abból áll, hogy egy vagy több személy meghatározott pénzösszeg erejéig kezességet vállal a terhelt megjelenéseért s erre maga a vádlott is kötelezi magát (recognizance). Rendszerint két személy kezessége szükséges de a békebiró, belátása szerint több vagy kevesebb kezest is kivánhat. Nincs kizárva az sem, hogy kezesek mellőzésével a terheltet maga által lekötött biztosítékra (upon his own recognizance) bocsássák szabadon. A kezesek fizetési képességére nézve a békebiró akként szerez tájékozást, hogy vagyoni viszonyaikra nézve őket eskü alatt kihallgatja.
e) A legtöbb angol iró az angol szabadság legerősebb támaszának (principal bulwark of english liberty) nevezi a vizsgálati fogság tárgyában használható perorvoslatot (writ of Habeas Corpus Act). A perorvoslat-czélja az, hogy a jogtalan letartóztatást a felsőbb biróság megszüntesse. A perorvoslatot a főtörvényszéknél (High Court of Justice) irásban kell benyujtani. A beadványban elő kell adni a kérelem támogatására szolgáló tényeket és mellékelni kell az elfogató parancsnak egy példányát.
A „High Court”, esetleg egyik birája - mert a törvényszünet alatt egy biró is illetékes erre - a letartóztatást teljesített hivatalnokhoz parancsot ad ki (writ of Habeas corpus ad subjiciendum), hogy a letartóztatottat eléje vezessék. Nagy pénzbüntetéssel (100 font, ismétlés esetében 200 font) sújtható az a hivatalnok, ki e parancsnak nem engedelmeskedik. Ha a felebbviteli biró úgy találja, hogy a szabadlábra helyezésnek van helye, akkor azonnal ez értelemben intézkedik. A szabadlábra helyezettet egyazon tettre irányuló vád miatt többé nem szabad letartóztatni. Ez eljárás vétségek miatti letartóztatás esetében van alkalmazva.
Ha bűntett miatt van a terhelt letartóztatva: akkor a „Habeas Corpus Act” szerint, feltéve, hogy az elfogatást követő esküdtszéki időszak alkalmával vád alá nem helyezték, joga van a letartóztatottnak kivánni, hogy elégséges biztosíték mellett szabadlábra helyezve legyen. A vádlott e joga alól kivételt képez, ha az elhalasztásnak oka az, hogy a terhelő tanuk kellő időben biróság elé nem voltak állíthatók. Azt azonban minden esetben követelheti a letartóztatott, hogy a legközelebbi második esküdtszéki időszakban vagy megtartsák ellene a főtárgyalás, vagy szabadlábra helyezzék.
Ha a letartóztatás akár bűntett, akár vétség miatt birói itéletben, vagy általában treason, petty treason, vagy felony gyanuja miatt volt elrendelve: akkor e perorvoslat használata ki van zárva.
Ebből az ismertetésből eléggé kitűnik, hogy a lehető legszélesebb discretionarius jogkör az, melyet az angol biróság és rendőrség a letartóztatás tekintetében gyakorol. És ez is igazolja, hogy nem mindig az angol intézmények, hanem az ez intézményeket kezelő emberek érdemlik meg az elismerést. Az angol jog szabályai mellett nyitva áll a legnagyobb önkény útja, s ha Angliában mégis senki sem panaszkodik az egyéni szabadság jogtalan sérelméről, és ha Anglia van elismerve annak az országnak, hol legtöbbet tettek az egyéni szabadság védelméért, ez nem a tételes jog rendelkezésének érdeme, hanem a bírák és rendőrök alkotmánytiszteletének és szabadságérzetének eredménye.
A letartóztatás okainak meghatározásában és a rendőrség jogkörének körülirásában kétségtelenül tüzetesebb minden újabb continentalis perrendtartás, mint az angol tételes jog, mely csaknem felelősség nélkül adja meg a constable-nak a legszélesebb letartóztató jogot: és mégis ki merné állítani, hogy Angliában hátrább áll az egyéni szabadság ügye, mint a continensen? Ez csak bizonysága annak, hogy alig van területe a bűnvádi eljárásnak, melyen oly kevés függne a törvény szavaitól. Minden attól függ, minő helyet foglal el egy nemzet közérzületében az egyéni szabadság tisztelete, miként fogják fel a hatalom letéteményesei a letartóztatás szükségét. E ponton méltó Angliára hivatkozni, de más országban, hol e hatalom gyakorlatában ily mérsékletet nem tanusítanának s hol nem válik annyira a közönség köztudatává az egyéni szabadság tisztelete, mint a „Habeas Corpus Act” hazájában, a fentebb ismertetett több angol specialis törvény utánzata a legnagyobb csapást jelenthetné az egyéni szabadságra.
Skócziában a vizsgálat nem nyilvános, mint Angliában, és a vizsgálat rendszere is annyiban eltérő, hogy a közvádló a vizsgálat tulajdonképeni vezetője.
A vizsgálat rendszerének külömbsége az angoltól kétségen kívül visszahat a letartóztatás és vizsgálati fogság intézményének alakulására is. Letartóztatás rendszerint csak valamely „magistrate” által irásba foglalt elfogató parancs alapján eszközölhető. A sértett fél és mellette a közvádló, vagy egyedül ez utóbbi irásbeli indítványt terjeszt elő, melyben a tényállást lehetőleg tüzetesen kell előadni és meg kell jelölni a cselekmény elkövetésének helyét és idejét. Ez indítványban azt kéri a vádló, hogy a biró a terhelt elfogását, biróság elé vezetését és rendszerint egyúttal a vizsgálatot rendelje el; ez az indítvány a tanuknak megidéztetésére vonatkozó kérelmet is magában foglalja. Az elfogató parancsot magára az indítványra irják és annak mind a felek neveit, mind a vád tárgyát tartalmaznia kell. Az elfogató parancs végrehajtásával megbizott hatósági közegnek kötelessége a letartóztatást haladék nélkül eszközölni, és a letartóztatottat - kivéve, ha a letartóztatás éjjel történt - azonnal a „magistrate” elé állítani, mit a terhelt kihallgatása követ.
A kihallgatás befejezése után az esetleg szükségesnek mutatkozó további kihallgatás czéljából a terhelt letartóztatható (warrant to commit for futher examination).
Hogy az összebeszélés megakadályozásának okából való letartóztatást a skót jog is ismeri, az nem szenved kétséget, mert a letartóztatottnak nincs joga sem szóban, sem irásban a külső világgal közlekedni, mely rendelkezésnek csak az a czélja, hogy a vizsgálatot meg ne hiusíthassa (to avoid the risk of interference with the course of justice in leading the precognition). A vizsgálat eme stadiumában még kezesség melletti szabadlábra helyezésnek sincs helye. Törvény ugyan nem korlátozza e letartóztatás tartamát, mindazáltal a gyakorlat szerint nyolcz napnál tovább ily letartóztatás nem tarthat. Ha a vizsgálat be van fejezve és a terhelt alaposan vádolható, úgy vagy újabb letartóztató parancsot adnak ki ellene (committed for trial until liberated in due course of law), vagy kezesség mellett szabadlábra helyezik.
Az egyéni szabadság védelmét az 1868. évi julius hó 31-én hatályában fentartott 1701. évi törvény (act for preventing wrongous Imprisonement and against indue Delay in Trials) biztosítja, melyben a skót jogászok az egyéni szabadságnak nagyobb biztosítékát látják, mint az angol „Habeas Corpus Act”-ban.
E törvénynek lényegesebb rendelkezései a következők:
A letartóztatott vádlott az ítélethozásra illetékes biróhoz azzal a kérelemmel fordulhat, hogy ez a vádlóhoz, „letters of intimation”-t intézzen, melyben ez arra van utasítva, hogy a főtárgyalás határnapját (dict for the trial) 60 napon belül tűzze ki. E parancsot tartozik a biró 24 óra alatt kiadni. Ha a főtárgyalást az említett időn belül ki nem tűzik, a fogva levő azonnal szabadlábra helyezendő.
Ha hatvan napon belül a vádiratot kézbesítették a letartóztatottnak és a tárgyalás határnapja is ki van tűzve, akkor az ezt követő 40 nap alatt a tárgyalásnak be kell fejeztetnie, ellenkező esetben a letartóztatott „letters of liberation” alapján huszonnégy óra alatt szabadlábra helyezendő.
Ha a letartóztatottat abból az okból helyezték szabadlábra, mert a vádlevél hatvan nap alatt kézbesítve nem volt, vagy a tárgyalást a kézbesítéstől számitott negyven nap alatt be nem fejezték, úgy egyazon büntetetendő cselekmény miatt ujolag csak a „Supreme court” által kiadott parancs (criminal letters) alapján lehet a terheltet letartóztatni, de a tárgyalásnak 40 nap alatt befejezve kell lennie, mert külömben a terhelt végleges felmentését követelheti.
A lehető legszigorúbban bünteti eme törvény azokat a birósági és hatósági közegeket, kik a szabadlábra helyezés körül késedelmet, vagy a felsőbb parancs iránt engedetlenséget tanusítanak.
A biztosíték melletti szabadlábra helyezést vagy ama biróság mondhatja ki, a mely a terhelt ügyét főtárgyalásra utasította, vagy ama biró, a ki az ügyben ítélni hivatva van. A biróságnak a szabadlábra helyezés tárgyában benyujtott kérvény tárgyában huszonnégy óra alatt kell határozni. A biztosíték összegének maximuma meg van állapítva (a nobleman not more than L. 1200 sterling, a landed gentleman L. 600; any other gentleman, burgher or householder L. 300, and for all inferior persons L. 60). Lázadás (sedition) bűntette miatt a legfőbb törvényszék felemelheti a biztosíték összegét. A biztosíték melletti szabadlábra helyezés több esetben ki van zárva. Ilyen esetek: a felségsértés, lázadás, gyilkosság, rablás, erőszakos nemi közösülés, szándékos gyujtogatás, a testi sértés és okirathamisítás súlyosabb fajai, házjog megsértése bizonyos súlyosító körülmények között, hajótörés szándékos eszközlése anyagi czélból, sodomia vérfertőztetés, tengeri rablás és még egész sora a minősített lopásoknak. A „Supreme court”-nak joga van még főbenjáró bűntettek esetében is a szabadlábra helyezést biztosítók mellett elrendelni.
Bármily érdekes volna is a jelen fejezet tárgyát tevő kérdésnek a franczia jogtörténet szempontjából való megvilágítása és különösen az 1670-iki „ordonnance” és az „assemblée constituante” álláspontjának ismertetése, mégis a törvényhozás czéljából elegendő és szükségesebb is a „code d’instruction criminelle” és a későbbi franczia törvények rendelkezéseinek tárgyalása.
A „code d’instruction criminelle” szerint sok külömböző alak van előirva, melyek között a gyanusitott személyes szabadságában korlátozható. E formalismus azonban csak igen gyenge védelme az egyéni szabadságnak.
A törvény megkülömbözteti ugyanis az idéző parancsot (mandat de comparution), az elővezető parancsot (m. d’amener), a letartóztató parancsot (m. de dépót), a vizsgálati fogságot elrendelő parancsot (m. d’arręt) és a vád alá helyezett letartóztatását elrendelő parancsot (ordonnance de prise de corps).
A „mandat de comparution” egyszerű idézés és akkor van helye, ha az idézett rendes lakóhelylyel bir és csak a correctionalis biróság eljárásának tárgyát tevő vétséggel van terhelve.
A „mandat d’amener” tulajdonképen elővezető parancs, melyet a bűntettel terhelt ellen adnak ki és mely kötelezi az idézettet, hogy a parancsot kézbesítő hatósági közeget (huissier) azonnal kövesse.
A „mandat de dépot” előzetes letartóztatás jellegével bir, mely az elővezető parancs következtében megidézett, vagy tettenkapott, vagy oly terheltek ellen van kiadva, a kik vizsgálati fogságba még nem helyezhetők. Eme letartóztató végzésben nem kell megjelölni a letartóztatás okát.
A „mandat d’arręt”-t az államügyészség és a terhelt meghallgatása után a vizsgálóbiró hozza és csak az ellen, ki bűntettel van terhelve.
Végre az „ordonnance de prise de corps” a vád alá helyezett ellen és szintén, mint a „m. darręt” csak a biróság által hozható. Az utóbbi két határozatban mindig meg kell jelölni a letartóztatás okát, A „code d’instruction criminelle” a terheltek előzetes letartóztatását részint praeventiv szempontból, hogy további büntetendő cselekmények elkövetését megakadályozza, részint a büntetés végrehajtásának biztosítása czéljából, és végre a büntetendő cselekmény felderítésének érdekében tartja indokoltnak. Egyszerű védelem nem elegendő, hanem nyomós jelenségek (indices graves) szükségesek a letartóztatásra.
Tettenkapás esetében, a mennyiben bűntett volt elkövetve, birói parancs nélkül nemcsak az államügyészség, a törvénykezési rendőrség tagjai és minden hatósági közeg, hanem magánszemélyek is gyakorolják a letartóztatás jogát. A csőszöknek és erdővédeknek joguk volt minden egyént letartóztatni, a kit szabadságvesztés-büntetéssel sújtott vétségen értek.
Túlszigorú a „code” álláspontja, a mennyiben a biróságot arra kötelezi, hogy az ellen, a ki bűntettel (crime) van terhelve, azonnal elővezető parancs adandó ki, és ily esetben sem biztosíték melletti szabadlábra helyezésnek helye nincs, sem a vizsgálóbirónak nincs joga a mandat de dépőt-t, vagy a mandat d’arrét-t visszavonni. Következéskép ez hatályában maradt mindaddig, mig vagy meg nem szüntették az eljárást, vagy felmentő itéletet nem hoztak. Még correctionális esetekben sincs joga a terheltnek a biztosíték melletti szabadlábra helyezésre, hanem ez a biróság belátásától függ.
A biztosíték minimuma is meg volt állapítva (500 frc).
A legtöbb panaszra adott okot a „mandat de dépot” intézményével való visszaélés, mert rendszerint a biróság e formátlan letartóztatást alkalmazta, a helyett, hogy mint ez a törvény czélzata volt, azzal csak kivételesen élt volna.
A „code” által teremtett jogállapotot nem tarthatták kielégítőnek Francziaországban. A franczia kormány, különösen Rogernek a képviselőházban többször megujított indítványa következtében szükségesnek tartotta a vizsgálati fogság reformja kérdésében még 1841-ben javaslatot előterjeszteni, melyet a képviselőház el is fogadott, de a pairek kamarája visszautasított. A kormány azonban továbbra is kiváló gondot fordított e nagyfontosságú kérdésre, minek első eredménye lőn az 1848. évi márczius hó 22-iki decret, mely a biztosíték összegének minimumát szüntette meg. E reform azonban a várt eredményt nem idézte elő és nem is idézhette elő, mert a főhiba az volt, hogy sem a mandat d’arręt, sem a mandat de depot nem volt a vizsgálóbiró által megszüntethető.
Eme hiányon igyekezett részben segiteni az 1855. évi április 4-iki törvény, mely feljogosítja a vizsgálóbirót, hogy az ügyészséggel egyetértőleg az általa kibocsátott „mandat de dépot”-t meg is szüntethesse.
Az 1856. évi julius 17-iki törvény, mely a felügyelő-tanács (chambre du conseil) intézményét megszüntette, egyik czélul szintén az előzetes letartóztatás ritkábbá tételét és tartamának megrövidítését tűzte ki és ennek az indokolásban határozott kifejezést is adott. Eme törvényjavaslat indokolásában említi fel a kormány, hogy 1854-ben 24.347 oly személy volt előzetes letartóztatásban, kiket vagy felmentettek, vagy a kik ellen a további eljárást megszüntették.
Eme törvényeknek kétségen kívül jótékony hatásuk volt, mert a lakosság számával folyton szaporodó bűntettek daczára 1856-1860-ig körülbelül 20.000 személylyel kevesebb egyén volt előzetesen letartóztatva, mint 1851-1855-ig és 1861-ben a letartóztatottak 9/10 része nem volt egy hónapnál tovább letartóztatva.
A correctionális ügyekben azonban még mindig rendkívül sok volt és aránylag elég hosszan tartott a letartóztatás, és mivel a letartóztatottak számát a tettenkapottak nagyon szaporítják, angol minta után hozták a tettenkapás esetében követendő gyors eljárásról szóló 1863. évi márczius 20-iki törvényt, melynek tartalmát bővebben közli a közvetlen idézésről intézkedő XVI. fejezetnek indokolása.
Hogy e törvény mily jótékony befolyást gyakorolt a letartóztatás tartamának megrövidítésére, azt a statisztikai adatok világosan bizonyítják, mert ama letartóztatottaknak száma, a kik három napnál tovább nem voltak fogva, folytonos növekedőben volt, úgy, hogy mig 1866-ban 25%-al, addig 1868-ban 32%-al voltak ezek képviselve.
Legnevezetesebb azonban eme reformtörvények között az 1865. julius hó 14-ki törvény, mely szerint a vizsgálóbiró az ügyészszel egyetértőleg már nemcsak a „mandat de dépo”-t, hanem a „mandat de d’arrę”-t is megszüntetheti. Továbbá a letartóztatás soha sem kötelező, kivéve ha már az esküdtszék elé volt utasítva az ügy. Nevezetes ujítása eme törvénynek az is, hogy correctionalis ügyekben a letartóztatott hivatalból helyezendő szabadlábra, ha állandó lakóhelylyel bir, ha előbb bűntett büntetésével, vagy egy évnél hosszabb fogházbüntetéssel büntetve nem volt és a terhére rótt cselekmény két évi fogháznál csekélyebb büntetéssel van sújtva.
Biztosítja továbbá eme törvény a vádlónak, károsítottnak és terheltnek felebbviteli jogát, továbbá minden bűnügyben megengedi biztosíték mellett a szabadlábra helyezést és az összegnek sem minimumát, sem maximumát meg nem határozza. A „mise au secret”, azaz a terheltnek eltiltása a külső világgal való érintkezéstől, csak tiz napi időtartamra terjedhet.
Az uj franczia javaslatok, * melyek az előzetes eljárás reformját czélozzák, szintén körülményesen szabályozzák az előzetes letartóztatás és vizsgálati fogság kérdését. A jelen ismertetés alapjául a senatus által elfogadott Demőle-féle javaslat szolgál. Eme javaslat szerint a régi négy „parancs (mandat)” fenn van tartva. A Le Royer javaslat a „mandat de comparution” helyett a „l’assignation ŕ comparaitre” kifejezést használta, a senatus azonban visszaállította a régi terminologiát.
Minden parancsban meg kell nevezni a terheltet és a tettet, a törvény szakaszára vonatkozó hivatkozással. Minden parancs a köztársaság egész területén végrehajtható. A „mandat de comparution” egyszerű idézőlevél, melylyel a terheltet, feltéve, hogy szökés gyanuja nem forog fenn, és a valóság felderítése nincs veszélyeztetve („ni danger pour la découverte de la vérité”), a biróság elé idézik. Ha meg nem jelen az idézett, akkor elővezető parancsot (mandat d’amener) adnak ki ellene.
A „mandat d’amener” fogalmi köre alatt nem értendő mindig elővezető parancs. Ily parancs folytán elővezetett egyén huszonnégy órán túl nem korlátozható szabadságában. Ez idő alatt a vizsgálóbirónak ki kell hallgatni az elővezetett egyént, és ha az első kihallgatás után arról győződik meg, hogy a tett fogházzal, vagy ennél súlyosabb büntetéssel büntetendő: akkor „mandat de dépot”-ban elrendeli a letartóztatást (l’écrou de l’inculpé sous mandat de dépot). Ha huszonnégy óra alatt nem állították a terheltet a vizsgálóbiró elé, vagy ez nem rendelte el a letartóztatást, akkor az elővezetett azonnal szabadlábra helyezendő.
A „mandat de dépot” oly parancs, melylyel a vizsgálóbiró, vagy tettenkapás esetében az ügyész, a terheltet első kihallgatás után tizenöt napra letartóztatásba helyezheti. Ennek hatályát a vizsgálóbiró rendelvénynyel (ordonnance) további tizenöt napra meghosszabbíthatja, mi ellen a terhelt a felügyelőtanácsnál kereshet orvoslást. A „mandat de dépot” hatályának lejárta előtt huszonnégy órával a fogházfelügyelő tartozik a biróságot értesíteni. Ha a parancs meg nem ujíttatott, vagy „mandat d’arręt” nem hozatott, a terhelt a tizenhatodik nap reggelén szabadon bocsátandó.
A „mandat d’arręt” ama parancs, melyben a vizsgálóbiró, vagy más illetékes hatóság a terheltnek karhatalommal elfogatását és fogházba kisértetését rendeli el. A vizsgálóbiró eme parancsot a „mandat de dépot” hatályának megszűnte után, az ennek alapján letartóztatott ellen is kiadhatja. Szabadlábon levő terhelt ellen ily parancs csak szökés esetében, vagy akkor adható ki, ha az elővezető parancs nem volt foganatosítható, ha az ideiglenes szabadlábra helyezés kedvezménye megvonatott, vagy ha az ügy „renvoi” útján correctionalis birósághoz vagy esküdtszékhez utasíttatott és a terheltnek külömben nincs joga szabadlábra helyeztetésre. Ha a terhelt kihallgatása előtt adatott ki ama parancs: akkor a kihallgatásnak huszonnégy óra alatt meg kell történni stb.
Ha „ordonnance de cloture”-ben (a vizsgálat befejezte után hozott határozat) vagy a vádtanácsnak határozatában az ügy correctionalis biróság vagy esküdtszék elé van utasítva és egyuttal elrendelve a „mandat d’arręt”: akkor ennek hatálya az ügynek ítélőbiróság elé kerüléséig kiterjed. Ez eseteken kívül a „mandat d’arręt” alapján harmincz napnál tovább senki sem tartható fogva. Mindazáltal a harmincz nap elmultával a vizsgálóbiró további harmincz napra meghosszabbíthatja a „mandat d’arręt” hatályát, mi ellen joga van a terheltnek a felügyelő tanácsnál orvoslást keresni. Ez az eljárás ismételhető is.
A „mandat d’arręt” hatályának megszüntét megelőző öt nappal kötelessége a fogházfelügyelőnek a vizsgálóbirót értesíteni. A parancs hatályának meg nem hosszabbítása esetén a megszünés napját követő napon a terhelt szabadlábra helyezendő.
Bárminő büntetendő cselekménynyel legyen valaki terhelve: az szabadlábra helyeztetését nem gátolhatja és ez az előzetes letartóztatás bármely szakában foganatosítható. Correctionalis ügyekben az állandó lakóhelylyel biró terhelt megjelenésétől számított öt nap mulva szabadlábra helyezendő, ha nem visszaeső, vagy ha a büntetés maximuma két évnél rövidebb fogház (emprisonnement).
Ha a vizsgálóbiró rendelte el a szabadlábra helyezést, az ügyésznek a felügyelő tanácsnál joga van az ellen orvoslást keresni. A „chambre du conseil” előtt az eljárás contradictorius. A szabadlábra helyezésnek elrendelése - kivéve, hol ez obligatorius - biztosítékhoz köthető. A biztosítékot mind a terhelt, mind bármely harmadik személy nyujthatja.
Valamint Francziaországban, úgy Belgiumban is módosítandónak tartották a „code d’instruction criminelle”-nek a jelen kérdésre vonatkozó rendelkezéseit.
Ez a perrendtartás, mint már fennebb is említve volt, csaknem discretionarius jogkörrel ruházta fel a vizsgálóbirót. Ugy a bűntettek, mint a vétségek miatt jogában állott letartóztatást (mandat de dépot, mandat d’arręt) elrendelni, de nem volt joga a letartóztatást megszüntetni. Eme rendszert lényegesen megváltoztatta az 1852-iki febr. 18. törvény. Mindenekelőtt határvonalat vont a „m. d’arręt” és a „m. de dépot” között. Az előbbinek helye volt a capitalis büntetésekkel sujtott cselekmények esetében, az utóbbi pedig a határozott tartamú fegyház-, börtön- és fogház-büntetéssel fenyített cselekmények miatt terheltek ellenében volt alkalmazható. Az utóbbi esetben azonban az állandó lakóhelylyel biró terhelt szabadlábon volt hagyandó, ha a cselekmény nem volt súlyos és kivételes körülmények között elkövetve. A „m. d’arręt” kötelező volt halállal vagy életfogytiglan tartó szabadságvesztéssel sujtott cselekmények esetében, de ha a tett csak határozott tartamú szabadságvesztéssel sujtatott, a terhelt szabadlábon volt hagyandó, feltéve, hogy a vizsgálóbiró és az államügyész ama véleményben voltak, hogy az igazságszolgáltatás érdekei a letartóztatást nem követelik. Eme törvény tehát a „mandat d’arręt”-nek jellegét, melylyel az 1808-iki Code ruházta fel, fentartotta, a „m. de dépot”-ra nézve azonban lényeges változás ama rendelkezése, hogy megszűnik, ha azt öt nap alatt a felügyelő tanács jóvá nem hagyja. Továbbá megengedte eme törvény, hogy a vizsgálóbiró az ügyész indítványára a letartóztatást megszüntesse, a terheltnek pedig jogot adott arra, hogy az eljárás minden szakában kérhesse szabadlábra helyezését. A felügyelő tanácsnak egyébiránt hivatalból is joga volt a letartóztatást megszüntetni.
A leglényegesebb reformot kezdeményezte az 1874. április 20-iki törvény, mely a „mandat do dépo”-t megszüntette és a „mandat d’arręt”-ra nézve is lényeges módosításokat tartalmaz. E törvény egész Európában a legszabadelvűbb. Fontosabb rendelkezései a következők. A vizsgálóbiró a terhelt kihallgatása után letartóztató parancsot (mandat d’arręt) bocsáthat ki, ha a tett három havi correctionalis, vagy ennél súlyosabb büntetést von maga után. De ha a terhelt állandóan Belgiumban lakik: akkor a vizsgálóbiró eme parancsot csak súlyosító és kivételes körülmények között és akkor adhatja ki, ha ezt a közbiztonság érdeke követeli. Eme súlyosító és kivételes körülményeket mindig meg kell a parancsban említeni. Ha a tett 15 évtől 20 évig tartó fegyház, vagy ennél súlyosabb büntetést von maga után: akkor a vizsgálóbiró a terheltet csak az államügyészszel egyetértőleg hagyhatja szabadlábon. A letartóztatás megszüntetendő, ha azt a felügyelő tanács a kihallgatást követő öt nap alatt helyben nem hagyja. A felügyelő tanács határozatait a vizsgálóbiró előadására contradictorius eljárás után hozza. Ha a felügyelő tanács a vizsgálat tárgyát tevő ügyben egy hó alatt nem határozott: akkor a vádlott szabadlábra helyezendő, kivéve, ha a felügyelő tanács, az ügyész, terhelt vagy védőjének meghallgatása után egyhangúlag hozott, indokolt határozatban a letartóztatás fentartását közérdekből szükségesnek nem mondja ki. Minden hó elteltével - a mennyiben a felügyelő tanács ez ügyben még nem határozott - ez az eljárás ismétlendő.
A vizsgálóbirónak a vizsgálat alatt az államügyészszel egyetértőleg joga van a terheltet ama kötelezettség mellett szabadlábra helyezni, hogy ez, ha kivánják, minden vizsgálati cselekménynél, meg fog jelenni. Egyébiránt a szabadlábra helyezés az eljárás minden szakában, s valamint a correctionalis biróságnál, úgy a vádtanácsnál, vagy perorvoslat használata után a felebbviteli biróságnál is indítványozható. Az indítvány tárgyában az államügyész és a terhelt, vagy védőjének meghallgatása után hoznak határozatot. A felügyelő tanács és a vádtanács, ha az ügyet főtárgyalás elé utasítják, fel vannak jogosítva „ordonnance de prise de corps” elrendelésére.
A vádtanács arra az esetre, ha a vádlott szabadon volt hagyva, vagy szabadlábra helyezve, a főtárgyalás határnapjáig letartóztathatja a terheltet és viszont a felügyelő tanács által letartóztatott terhelt szabadlábra helyezését rendelheti el. A szabadlábra helyezés bizonyos esetekben biztosíték-nyujtástól tehető függővé.
Ez a törvény van ma hatályban Belgiumban.
Az uj belga kormányjavaslat több tekintetben eltér eme törvény liberalis irányától. A képviselőház bizottsága azonban több helyütt visszaállította az 1874-iki törvény rendelkezéseit.
A képviselőház bizottsága által elfogadott javaslat is megkülömbözteti a „m. de comparution”-t, a „m. d’amener”-t és a „m. d’arrę”-t. A két előbbi a terheltnek biróság elé állítására vonatkozik. Ha a terhelt állandóan Belgiumban tartózkodik és a tett criminalis büntetéssel nem sujtandó: akkor csak nagyon súlyos és kivételes körülmények között szabad elővezető parancsot kiadni, külömben idézésnek van helye. A javaslat úgy, mint az 1874-iki törvény, a letartóztatásnak csak egy alakját, a „m. d’arrę”-t ismeri. Ezt az 1874-iki törvény szerint csak a terhelt kihallgatása után és csak akkor lehet kibocsátani, ha a cselekmény három hónapi correctionalis vagy ennél súlyosabb büntetéssel sujtandó. A törvény szavai szerint tehát a szökésben levő ellen sem lehetne „m. d’arrę”-t alkalmazni. Ezt a hiányt megszünteti a javaslat, a mennyiben a szökés esetén az előleges kihallgatás feltételét mellőzi.
Oly terhelt ellen, kinek állandó tartózkodóhelye Belgium területén van (a „domicile” helyett „residence” kifejezést használ a bizottság) csak súlyos és kivételes körülmények között és csak akkor szabad a letartóztatást elrendelni, ha ezt a közbiztonság érdekei követelik.
A javaslat, szemben a törvény szövegével, határozottan megköveteli, hogy a súlyosító körülmények tüzetesen egyenkint megjelölve legyenek. Szorosan ragaszkodik a javaslat amaz elvhez is, hogy a letartóztatás még a legnagyobb bűntett esetében sem kötelező. A szabadlábra helyezés kérdésében a biróság facultativ joggal bir és az eljárás minden szakában kérhető a szabadlábra helyezés. A javaslat tüzetesen meghatározza, hogy a per mely állásában mely biróság hivatott a kérdésben határozni. A biztosíték kérdésében csak ugy, mint az 1874-iki törvény, szintén facultativ jogot ad a biróságnak, a mennyiben ezt nem kötelezi biztosíték követelésére, hanem belátására bízza, hogy mikor tartja azt szükségesnek. Amaz esetek, midőn biztosíték követelhető, taxative sorolja fel a javaslat (I. k., II. cz., V. fej. 154., 155., 157., 163. és 185. czikkei.)
Az Olaszországban érvényes büntető perrendtartásnak a vizsgálati fogságra vonatkozó főbb rendelkezései a következők;
A fogháznál (carcere) első sorban (in via principale) csekélyebb büntetéssel, vagy három hónapot meg nem haladó fogházzal sújtott vétségek, továbbá oly bűntettek esetében, melyek csak hivatalvesztéssel büntethetők, a biró a terheltet idéző parancsban rendeli maga elé. Munkakerülők, csavargók és koldusok, továbbá az említettnél súlyosabb cselekménynyel terheltek, továbbá azok ellen, kik belföldön sem állandó lakóhelylyel nem birnak, sem állandóan itt nem tartózkodnak, továbbá a kik a bünt. törv. 2. könyv 3-ik czím 3-ik fejezetben említett gyanus személyek közé tartoznak, elfogató parancs adható ki. A megidézett, de meg nem jelent terhelt ellen szintén elfogató parancsnak van helye, ha oly cselekményről van szó, mely első sorban nem büntetendő fogháznál kisebb büntetéssel.
A letartóztatott egyént azonnal ama hatóság elé kell vezetni, mely az elfogató parancsot kiadta. A vizsgálóbiró attól az időponttól számított huszonnégy óra alatt, midőn tudomást szerzett valamely terheltnek akár elfogató parancs alapján, akár tettenkapáskor eszközölt letartóztatásáról, köteles az iratokat, jegyzőkönyveket, vagy jelentéseket az ügyészséghez áttenni. Az ügyész a következő két nap alatt köteles a felügyelő tanácshoz jelentést tenni. Ha a vizsgálat még nincs befejezve és elég bizonyíték vagy jelenség merült fel a terhelt bűnössége mellett, akkor a felügyelő-tanács a további letartóztatást elrendeli. Ha azonban úgy találja a felügyelő tanács, hogy további nyomozásra van szükség és az addig gyűjtött bizonyítékok a terhelt elfogatását nem eléggé indokolják: akkor biztosíték mellett, vagy a nélkül a terheltet szabadlábra helyezi és meghagyhatja azt is, hogy bizonyos község területéről a terhelt el ne távozzék. Munkakerülők, csavargók és a többi fentebb említett személyek azonban ekkor sem helyezhetők szabadlábra.
Ha a felügyelő tanács a letartóztatást fentartotta, akkor kötelessége a vizsgálóbirónak legalább minden két hónapban az államügyész meghallgatása után a vizsgálat állásáról jelentést tenni. A felügyelő tanács az eredményhez képest vagy továbbra is fentartja a letartóztatást, vagy szabadlábra helyezi a terheltet. Az ügyész mindig szóbeli előterjesztést tehet a felügyelő tanácsnál, a terhelt irásbeli promemoria benyujtására van feljogosítva. A felügyelő tanács határozata ellen az ügyész kifogással élhet, melynek felfüggesztő hatálya van. A terhelt jogorvoslattal csak annyiban élhet, a mennyiben szabadlábra helyezése iránt benyujtott kérvénye fölött határozott a felügyelő tanács. Az ideiglenesen szabadlábra helyezendő köteles előre a törvényszék kerületén belül tartózkodóhelyét kijelölni.
Az olasz perrendtartás szintén ismeri a biztosíték melletti szabadlábra helyezést (205-217. cz.). Ha a vád oly bűntettre vonatkozik, mely nem büntetendő a BTK. 13. czikkének 1. pontja alapján, vagy ha az ügy correctionalis birósághoz volt utasítva, akkor a terhelt, kivánatára megfelelő biztosíték mellett, szabadlábra helyezendő. Ha oly cselekményről van szó, melyek csak hivatalvesztéssel vagy három hónapot meg nem haladó, illetve ennél csekélyebb büntetéssel sújtandók: akkor a terhelt biztosíték nélkül, pusztán ama fogadalom mellett, hogy idézésre meg fog jelenni, szabadlábra helyezendő. Ha oly bűntettek esetében, melyek börtönnel vagy deportatioval büntetendők, a szabadlábon levő terhelt, a nélkül, hogy ellene elfogató parancs adatott volna ki, a biróság előtt jelentkezik, akkor kivánatra biztosíték mellett szabadlábra helyezendő. A munkakerülők, csavargók, koldusok és a többi fentebb ezekkel kapcsolatosan említett személyek semmi esetre sem bocsáthatók szabadlábra.
Oly bűntettek esetében, melyek börtönnel vagy deportatióval sujtandók, a vád alá helyező határozat után ideiglenes szabadlábra helyezésnek helye nincs. A biztosíték összegének megállapítása szabad birói méltatásra van bízva. Szegények felmenthetők a biztosíték alól, ha erkölcsi magaviseletük ellen külömben alapos kifogás nem merül föl. A biztosíték adására harmadik személyek is fel vannak jogosítva.
E vázlatos ismertetésből kitűnik, hogy az olasz perrendtartás távol áll ama szabadelvű állásponttól, melyet a belga jog képvisel, de annyiban figyelemre méltó, hogy a vizsgálóbirót a felügyelő tanács legszigorúbb ellenőrzése alá helyezi.
A német birodalmi perrendtartás rendelkezéseinek ismertetése előtt szükséges az annak alapjául szolgáló particularis jogokat néhány jellemző vonásban bemutatni.
A német particularis törvények általában a letartóztatás okainak taxativ meghatározására helyezik a súlyt.
A szökés gyanuja minden törvényben okul szerepel a letartóztatásra. Több törvény szerint a szökés gyanuja már igazolva van azzal, ha a terhelt ismeretlen, külföldi, csavargó, vagy ha súlyos büntetés vár a terheltre. Az összebeszélés megelőzése szintén a legtöbb törvény szerint ok a letartóztatásra. Kihágások és oly cselekmények esetében, melyek csak pénzbüntetéssel vannak sujtva, ez az ok nem érvényesülhet.
Több törvényhozás az összebeszélés megakadályozása végett elrendelt letartóztatás tartamának határt szabott. Igy a badeni törvényhozás szerint a legsúlyosabb cselekmény esetében sem tarthat az ily letartóztatás tovább húsz napnál.
A vizsgálati fogságot, mint praeventiv rendszabályt, csak néhány törvény (Szászország, Hamburg, Lübeck) ismeri, melyek szerint letartóztatásra okul szolgál az is, ha félni lehet, hogy a terhelt szabadságát bűntettek elkövetésére, a megkezdett bűntett folytatására fogná felhasználni. Némely törvény a vizsgálati fogságot kötelezőleg irja elő a súlyosabban büntetendő cselekmények esetében és e tekintetben a határvonal nagyon külömböző. Mig pl. a hesseni törvény a 10 évi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetéssel sujtott cselekmények esetében teszi kötelezővé a vizsgálati fogságot, addig a thüringi törvény már a négy évet meghaladó büntetéssel sujtott cselekményeket jelöli meg a kötelező letartóztatás okául.
Némely törvény ismét kötelezővé teszi a letartóztatást, mihelyt a vádtanács az ügyet az esküdtszék elé utasította. Más törvények ismét teljesen a biró belátására bizzák ezt.
Egyáltalában nem volt kötelező a vizsgálati fogság az oldenburgi (71. §), bremai (131., 136. §), hamburgi (54. §), szász (151. §), württembergi (90. §) és badeni törvények (165. §) szerint.
A vizsgálati fogság elrendelésének jogát a vizsgálat szakában legtöbb perrendtartás a vizsgálóbiró kezébe teszi le és rendszerint csak a terhelt kihallgatása után van helye a vizsgálati fogság elrendelésének. A kihallgatás végső határideje huszonnégy óra és három nap között váltakozik.
Minden törvény biztosítja a letartóztatottnak perorvoslati jogát a vizsgálóbirónak letartóztatást elrendelő határozata ellen. A perorvoslat fölött rendszerint az elsőfokú biróság tanácsa határoz, sőt még ez ellen is van több törvény szerint további perorvoslat.
A biztosíték melletti szabadlábra helyezés intézményét mindenik törvényhozás ismeri. Mindazáltal e kérdés részletes szabályozása lényeges külömbségeket mutat fel. Némely törvény ugyanis minden esetben megengedte a biztosíték melletti szabadlábra helyezést. Ilyenek voltak a szász (158. §), bremai (150. §), oldenburgi (84. §), lübecki (36. §), badeni (167. §), württembergi (114. §) törvények. Más törvények ellenben kizárták a biztosíték melletti szabadlábra helyezést ama súlyosabb cselekmények esetében, melyekben a vizsgálati fogságot kötelezőleg irták elő. Ilyenek voltak pl. a hesseni és hamburgi törvények.
A letartóztatottnak biztosíték melletti szabadlábra helyezése nem függött minden törvény szerint pusztán a biróság belátásától, hanem némely törvény - főleg a kevésbé súlyos cselekmények esetében - egyenesen jogot adott a letartóztatottnak arra, hogy megfelelő biztosíték mellett szabadlábra helyezve legyen (Oldenburg, Brema, Württemberg, Thüringia stb.).
A biztosíték maximumát vagy minimumát egyetlen német törvény sem határozta meg, és nemcsak pénzösszeg letétele, hanem némely törvény szerint kezesség és zálogadás mellett is meg volt a szabadlábra helyezés engedve.
A német törvényhozások, kisebb nagyobb eltéréssel, valamint az ügyészségnek, úgy a rendőri hatóságoknak, sőt magánszemélyeknek is megengedték bizonyos esetekben a letartóztatás elrendelését, illetve foganatosítását, de egyúttal gondoskodtak arról, hogy a letartóztatott lehető rövid idő alatt biróság elé állítva legyen.
A német birodalmi perrendtartás csaknem azon az állásponton áll, mint általában a német particularis törvényhozások.
Szerinte a terheltet csak a biró irásbeli elfogató parancsa alapján lehet vizsgálati fogságba helyezni. A vizsgálati fogság elrendelésének okául megjelöli a szökés gyanuját és az összebeszélés megakadályozását, és kimondja, hogy a szökés gyanuja nem szorul további indokolásra: ha bűntett a vizsgálat tárgya, ha a terhelt rendes lakó- vagy tartózkodóhelylyel nem bir (Heimathloser), csavargó, vagy kilétét igazolni nem tudja és végre, ha a terhelt külföldi és alapos a gyanu, hogy idézésre megjelenni nem fog. Ha a tett csak fogházzal vagy pénzbüntetéssel büntetendő: a vizsgálati fogság csak szökés gyanuja miatt és csak akkor rendelhető el, ha a terhelt csavargó stb. (112. § 2. és 3. bek.), vagy rendőri felügyelet alatt áll, vagy ha oly kihágásról van szó, mely rendőri hatóság hatáskörébe tartozik. A letartóztatott egyént köteles a vizsgálóbiró legkésőbben a letartóztatást követő napon kihallgatni. Egyedül a szökés gyanuja miatt letartóztatott egyén helyezhető biztosíték mellett szabadlábra. A biztosíték maximumát és minimumát nem határozza meg e törvény, hanem a biró belátására bizza.
A vizsgálati fogságot azonnal meg kell szüntetni, mihelyt a letartóztatás oka megszünt. A vizsgálat idején a vizsgálóbirót illeti az elfogató parancs (Haftbefehl) kibocsátása, az államügyészszel egyetértőleg ezt vissza is vonhatja, vagy a terheltet biztosíték mellett szabadlábra helyezheti. A járásbirónak joga van a közvád emelése előtt is, ha elfogatásra alapos ok van, indítványra, vagy sürgős szükség esetén, hivatalból is elfogató parancsot kiadni. A továbbira nézve egyazon jogokkal bir a járásbiró, mint a vizsgálóbiró.
A közvád emelése előtt kiadott elfogató parancs megszüntetendő, ha ezt az államügyész indítványozza, vagy ha az elfogató parancs végrehajtásától kezdve egy hét alatt emelt közvád alapján, az illetékes biróság a letartóztatást fenn nem tartja és erről a jelzett határidő alatt a járásbiróság értesítve nem lesz.
Ha a közvád előkészítésére és emelésére az egy heti határidő nem elegendő, akkor a járásbiró az ügyészség indítványára egy héttel, és bűntett vagy vétség esetében ujabb indítványra még két héttel meghosszabbíthatja a fogságot.
Eddig a biróság által elrendelt tulajdonképeni vizsgálati fogságról és letartóztatásról volt szó. De nemcsak a biróság, hanem magánszemélyek (tettenkapás esetében, szökés gyanuja miatt, vagy ha az illető azonossága azonnal ki nem derül), továbbá az államügyészség, rendőrség és közbiztonsági közegeknek is joguk van előzetesen letartóztatni a terheltet, ha az elfogató parancs feltételei fenforognak és a késedelem veszélylyel jár. A letartóztatott terheltet, hacsak azonnal szabadlábra nem helyezik, haladéktalanul ama kerület járásbirája elé kell vezetni, hol az elfogás történt. A járásbiró tartozik legkésőbb az elővezetést követő napon a letartóztatottat kihallgatni. Ha szabadlábra helyezésre nem lát okot, akkor a formális elfogatóparancsot adja ki. Ha a letartóztatott ellen már közvád van emelve, akkor ő vagy azonnal, vagy ama járásbiró rendeletére, ki elé a terheltet vezették, az illetékes birósághoz vagy vizsgálóbiróhoz kisérendő. Ezek is kötelesek legkésőbb az elővezetést követő napon a szabadlábra helyezés vagy letartóztatás tárgyában határozni.
A német perrendtartás rendelkezéseinek ez ismertetéséből kitűnik, hogy ezek a mai reformkövetelményekkel szemben több tekintetben elmaradtak.
Mindenekelőtt rendkivül tág teret ad a letartóztatásra ama szabálya, hogy minden bűntett esetében quasi vélelmezendő a szökés gyanuja, és igy ama haszon, hogy még a legsúlyosabb cselekmények esetében sem irja elő kötelezőleg a vizsgálati fogságot, nem bir nyomatékkal, mert a szökés gyanuja alapján minden további ok nélkül vizsgálati fogságba helyezhető a bűntettel terhelt. Hiánya a német törvénynek az is, hogy az összebeszélés megakadályozásának czéljából elrendelt letartóztatás tartamának határt nem szabott. Az egyéni szabadság érdekében tehát semmivel sem állít fel a német perrendtartás több biztosítékot, mint a melyet nagyban és egészben a német particularis törvények korszaka nyujtott.
Az 1873-iki osztrák perrendtartás sem tért el lényegesen a letartóztatás és vizsgálati fogság kérdésében a német particularis törvényhozások álláspontjától. Az idéző és elővezető parancs szabályozása után felsorolja e törvény a letartóztatás okait. Ilyenekül vannak megjelölve a tettenkapás, a szökés gyanuja, az összebeszélés megakadályozása és végre ama praeventiv ok, hogy esetleg a terhelt további büntetendő cselekményeket követne el, vagy a fenyegetett, illetve megkezdett bűntettet végrehajtaná. Kötelező a letartóztatás oly cselekmények esetében, melyekre a büntető törvény halál vagy legalább tiz évi börtönbüntetést szab.
A vizsgálóbiró köteles ez esetekben indokolt irásbeli elfogató parancsot kiadni, melyet a terheltnek letartóztatásakor, vagy a legközelebbi huszonnégy órán belül kézbesíteni kell.
De a felsorolt esetekben nemcsak az illetékes vizsgálóbiró, hanem minden más biró és kivételesen, ha a késedelem veszélylyel jár, a rendőrség közegei is irásbeli parancs nélkül űzőbe vétethetik, illetve letartóztathatják a bűntettel, vagy vétséggel terheltet. A letartóztatott terheltet köteles a biró vagy közbiztonsági közeg haladék nélkül kihallgatni és ha szabadlábra helyezésre ok nem forog fenn: kötelesek negyvennyolcz óra alatt a letartóztatottat a vizsgálóbiró elé vezettetni.
A nyomozásra illetékes járásbiró, ha a terhelt ellen, kihallgatása után is valamely törvényes letartóztató ok forog fenn, a további letartóztatást elrendelheti. Ha ennek alapján a terhelt azt kivánja, hogy a vizsgálóbiró elé állítsák: úgy ez negyvennyolcz óra alatt teljesítendő. A vizsgálóbirónak huszonnégy óra alatt kötelessége a terheltet kihallgatni, a mit fontos és a jegyzőkönyvben megemlítendő okból legfeljebb három napra elhalaszthat. A kihallgatás után azonnal vagy szabadlábra kell helyezni a terheltet, vagy ellene a rendes vizsgálati fogságot elrendelni.
A rendes vizsgálati fogság csak ama terhelt ellen rendelhető el, a kit a vizsgálóbiró által teljesített kihallgatás után is bűntett, vagy vétség gyanuja terhel, és a kire nézve - kivéve a tettenkapás esetét - a letartóztatás valamely törvényes oka forog fenn. Úgy, mint az előzetes letartóztatás, kötelező a vizsgálati fogság is, ha halálbüntetéssel, vagy legalább tiz évi börtönbüntetéssel sujtott cselekményről van szó. A vizsgálati fogság és előzetes letartóztatás azonnal megszüntetendő, mihelyt oka megszűnt. Az összebeszélés megakadályozása czéljából való letartóztatás (vizsgálati fogság) három hónapnál tovább nem tarthat. Két hónapon túl azt csak a vádtanács terjesztheti ki.
Biztosíték vagy kezesség mellett ama szökés gyanuja miatt letartóztatottat helyezheti a felügyelő tanács szabadlábra, a kit a büntetőtörvény szerint halálbüntetéssel, vagy legalább öt évi börtönbüntetéssel sujtott cselekmény nem terhel. A főtörvényszék azonban biztosíték, vagy kezesség mellett azt is szabadlábra helyezheti, a ki legalább öt évi börtönbüntetéssel büntetendő.
A vizsgálati fogságot, kivéve a biztosíték melletti szabadlábra helyezésnek és az összebeszélés megakadályozása czéljából elrendelt vizsgálati fogság törvényes tartama lejártának eseteit, a vizsgálóbiró, az ügyészszel egyetértőleg, megszüntetheti. Eltérő nézet esetében a felügyelő tanács határoz. A szabadlábra helyezett terhelttől a vizsgálóbiró fogadalmat vehet ki, hogy az eljárás befejeztéig tartózkodóhelyéről engedelem nélkül nem távozik, el nem rejtőzik és az eljárást meghiusítani nem törekszik.
Hazánk legrégibb törvényei a nemesek sarkalatos jogául ismerték el, hogy a törvényben meghatározott esetek kivételével, őket, ha megidézve, vagy perbe híva s a törvénykezés rendje szerint marasztalva nem voltak, személyökben bárkinek vádjára, folyamodására vagy kérőlevelére senki le nem tartóztathatta. A nemesség eme joga már az arany bullán alapszik. Szorosan körülirta eme jogokat a Hármaskönyv (I. 9.) és ismételve megerősítette az 1723:5. tc.
Emez általános szabály alól a közbiztonság érdekében törvényeink több kivételt állapítanak meg és bizonyos esetekben megengedik a rögtöni letartóztatást. Az 1563:48. és 49. és az 1625:17. tc. szerint mindazok, kik törvényes idézés daczára a biróság előtt meg nem jelentek, letartóztathatók. A Hk. II. 68., az 1655:38. és 1687:14. tc. szerint, kóborlók, tudvalevő bűntettesek (malefactores) és részeseik, kik lakásukon kívül alig birnak egyéb jószággal (praeter domicilium vix aliqua bona habentes) azonnal letartóztathatók.
Hasonló eljárás követendő az 1435:6., 1471:2., 1486:33., 1554:20., 1622:65., 1723:65. törvénycikkek szerint ama tisztek és szolgák ellen, kik számadással tartoznak és ebbeli kötelezettségük mulasztásával szökni készülnek, továbbá az 1598:31., 1601:13. törvénycikkek szerint a szökevény katonák ellen.
Az 1715:7. és 1723:5. törvénycikkek szerint azok, kik felségárulás, vagy felségsértés vádja alatt állanak, börtönükből (ex vinculis) idéztetnek, úgyszintén a Hk. I:8., III:20., továbbá az 1723:5. tc. szerint azok, a kiket gyilkosságon, gyujtogatáson, lopáson, rabláson, rablógyilkosságon, erőszakos házasságtörésen érnek, vagy folytonos üzésben elfognak, azonnal letartóztathatók.
A nem-nemesek alapos gyanuokok létében rendszerint letartóztathatók voltak. Úgy Bodó (Jurispr. crim. 33. lap), mint Szlemenics (Feny. törv. 100. §) tanusága szerint a szokás valóban az volt, hogy nem-nemesek ellen a rendszeres irásbeli fenyítőper többnyire a gyanus személy befogatásával vette kezdetét, bár törvényeink a nem-nemesek elfogatását alapos ok nélkül ismételve tilalmazták (Kálmán királyunk I. 58. törvénye, 1548:41., 1630:40. tc.).
Eme törvények rendelkezései szerint „silány gyanu miatt még a jobbágy sorsú embereket is tilos befogatni és tömlöczbe vetni”.
Hogy a törvényszék nem-nemes személyt befogathasson, Szlemenics szerint a következők kivántattak meg: „1. Hogy bűntette súlyos legyen, mely fejveszteséget, vagy testet sanyargató s azzal egyetértő büntetést vonjon maga után. Csekélyebb büntett miatt, kivéve, ha személyének különös minősége, például kóborló élete, őtet a megszökésről gyanussá tenné, senkit tömlöczre vetni nem kell. 2. Hogy a bűntettnek teteme s létezésének valósága eléggé be legyen bizonyodva és a gyanus személyt a bűntettnek elégséges a legalább nagyjából bebizonyított tanujelei terheljék.”
A vizsgálati fogságnak több elhárító eszközét ismerte régi jogunk. Ilyen volt a kezesállítás (fidejussoris constitutio). Mindazáltal a felségsértés és egyéb főbenjáró bűntettek (crimina capitalia) esetében annak helye nem volt. Más bűntetteknél azonban, mikor a befogatás egyedül csak azért történt, mivel a terhelt „személye, polgári állapota, vagy értéke a törvényszék előtt ismeretlen volt”, a fogoly kezesség mellett szabadon bocsátható volt. Csupán pénzbeli büntetés alá eső cselekménynyel terhelt személyt puszta zálogadás mellett is szabadon lehetett bocsátani.
Második eszköze volt a vizsgálati fogság elhárításának a szabad oltalom (litterae salvi conductus) szabad meneti levél, menvéd, melyet birói parancsban a király az illetékes törvényszék meghallgatása után adott. Eredménye abban állott, hogy a terhelt magát szabadlábon védelmezhette és az eljárás befejeztéig, vagy legalább amaz idő elteltéig, melyre a szabad oltalom szorítva volt, akárhol szabadon járhatott és kelhetett. A szabad oltalom hatálya más bűntettre, mint melyre adva volt, ki nem terjedt. A szabad oltalom kedvezményét élvezőnek személyes szabadságában való megsértése régente hűtlenségi eset volt (Hk. I. 14., 1464:27. tc.) az 1723:10. tc. szerint a nagyobb hatalmaskodás esetei közé tartozott. Nemcsak a koronás király, hanem a nádor is, mint a király helytartója, adhattak régente ily szabad oltalmi levelet (1536:5. tc.). Ennek egy példáját Huszty felemlíti (III. könyv 7. czím: „extant tamen exempla etiam per Dominum Regni Palatinum concessum fuisse in specie pro parte cuiusdam Emerici Semsey in puncto criminis homicidii, ad comitatum Unghvariensem sonantem”). A törvényszéki szabad oltalmon kívül még más fajait is ismerték a „salvus conductus”-nak. Ilyen ama szabad oltalmi kiváltság, melynek pajzsa alatt az országgyülésre egybesereglett karok és rendek állottak, vagy a melyeket a pártütőknek szoktak hazánk közjava tekintetéből adni. (Korvin Mátyás 6-ik törv. 47. czikk, II. Ulászló 1-ső törvény 83., 1528:3. czikke.)
A harmadik módja a letartóztatás előli menekülésnek a régi időkben a canonjog befolyása alatt fejlődött (Szt. István II:51.) menedékhelyre futás (perfugium ad loca asyli) volt. Hajdan minden ájtatos hely, t. i. templom, kolostor, papi lak, iskola, kórház, menedékhelyül szolgált, mig az 1776-iki deczember 5-iki rendelet a menedékjogot csak amaz egyházakra szorította, melyekben szentségeket szolgáltatnak ki és az oltári szentséget őrzik. A menedékhelyre futás nemcsak a vizsgálati fogságra nézve, hanem ki nem vett esetekben, még a főbenjáró és testcsonkító büntetésre nézve is mentséget nyujtott. Az idézett királyi rendelet szerint azonban a súlyosabb bűntettek legnagyobb része a kivett esetekhez tartozott. A menedékhelyeknek országosan czélba vett szabályozása ugyan elmaradt, da mindig az államhatalom és nem az egyház hatáskörébe tartozandónak ismertetett el a reájok vonatkozó intézkedés joga, úgy, hogy 1748-tól 1776-ig számos kir. szabályrendelet foglalkozott e kérdéssel. A viszonyok változtával azonban a menedékhelyek intézménye végkép elenyészett. Vuchetich már azt jegyzi meg: „Consuetudo usum asylorum abolevit”.
A jelen munkálat czéljából érdekkel bir az 1843-iki javaslat álláspontjának ismertetése.
Eme javaslat a franczia Code befolyása alatt rendezi az előzetes letartóztatás, illetve vizsgálati fogság kérdését. Négy parancsot külömböztet meg, t. i. a megjelenés, előállitás letartóztatás és elzárás iránti parancsot. A terheltnek biróság elé állítására rendszerint irásba foglalt idézőlevél használandó. De ha meg nem jelen a terhelt, vagy ha őt két évi rabságnál nagyobb büntetést maga után vonó bűntett terheli, továbbá, ha szökés gyanuja forog fenn és a bűntettre vonatkozó vádat legalább két kihallgatott tanu megerősíti: akkor előállító parancs előleges idézés nélkül is adható ki.
Tettenkapás esetében mindenki letartóztathatja a bűntettest, de köteles őt késedelem nélkül vagy valamely vizsgálóbirónak, vagy a helybeli elöljárónak átadni.
Letartóztató parancsnak akkor van helye, ha valaki magát két évi rabságnál nagyobb büntetés alá eső bűntett elkövetésével vádolja; ha valamely személy ellen kihallgatása közben erős gyanu támad, hogy bűntettet követett el és végre ha szökés veszedelme forog fenn. A letartóztatást rendszerint a letartóztatott szállásán kell teljesiteni és mindig a büntető fogháztól külömböző letartóztató helyen végrehajtani. A letartóztatott terhelt 12 óra alatt a vizsgálóbiró által kihallgatandó.
Elzáró parancsot bizonyos cselekmények (felségsértés, hűtlenség, hamispénzverés és a király személye elleni sértő kifejezések) esetében a feltörvényszék, egyéb bűntettek esetében az elsőfolyamodású törvényszék és csak akkor ad ki, midőn már a vádlottat a vizsgálóbíró kihallgatta és az elzárás szüksége tárgyában tett jelentésre a közvádló véleményt adott. E parancsnak feltétele, hogy valamely személy ellen szökés vagy, olyan bűntettnek súlyos gyanuja merüljön föl, mely a kiviláglott körülményekhez képest legalább öt évi rabságot vonhat maga után. Egy évi rabságnál kisebb büntetést maga után vonó bűntett miatt elzáró parancs nem adandó ki, kivéve, ha a terhelt kóborló vagy szökés gyanujában álló külföldi, vagy ha az összebeszélés veszélye forog fenn. Elzáró parancsra ok lehet továbbá az is, ha valamely bűntett erős gyanújával terheltnek társaival stb. való összebeszélésétől lehet alaposan tartani. De ha a körülmények arra mutatnak, hogy a vádlottat egy évi rabságnál kisebb büntetés érendi, akkor ez ok miatt a letartóztatás összesen tiz napnál tovább nem tarthat. Nagyobb bűntettek tekintetében csak annyit mond a javaslat, hogy az elzárató parancs azonnal megszüntetendő, mihelyt összebeszéléstől többé tartani nem lehet, vagy már az eljárás sikerét nem veszélyezteti.
Elegendő biztosíték mellett a vádlott, kit el kellene zárni, vagy ki már el is van zárva, a felségsértés, gyilkosság és gyujtogatás esetét kivéve, szabadonbocsátását kivánhatja, ami fölött a fenforgó körülményekhez képest a biróság határoz. Biztosíték alatt egyedül pénzbeli biztosítékot ért a javaslat. A biztosíték összegét az eljáró törvényszék határozza meg. Az itélőszék által kiadott elzáró parancs ellen felfüggesztő hatály nélkül minden esetben helye van a felebbvitelnek. A vádlott irásban felebbez. E felebbezvény a közvádlóval három nap alatt adandó nyilatkozat végett közöltetvén, ezzel együtt huszonnégy óra alatt az illető ítélőszékhez terjesztendő fel. A közvádló által közbevetett felebbvitel után a vádlottnak észrevételei megtételére huszonnégy óra van engedve.
Ezek az 1843. évi javaslat lényegesebb rendelkezései, melyek mind az egyéni szabadság, mind a társadalom védelmének érdekelt kellő figyelembe véve, távol minden radicalismustól, iparkodtak megoldani e nagy problémát.
Egyik főgarantiát abban kereste a javaslat, hogy a letartóztató parancs kibocsátásának, azaz: a vizsgálati fogság elrendelésének jogát mindig társas biróságra ruházta, továbbá a letartóztatottnak biró által teljesítendő kihallgatását a lehető legrövidebb határidőhöz kötötte. Legnagyobb hibája a javaslatnak, hogy az elzáró parancs kiadására minden közelebbi ok nélkül elegendő az, „midőn erős gyanu van valamely személy ellen, hogy olyan bűntettet követett el, mely a kiviláglott körülményekhez képest legalább öt évi rabságot vonhat maga után”.
Hibája a javaslatnak az is, hogy csakis arra az esetre szabja meg az összebeszélés megakadályozása végett elrendelt letartóztatást, ha a vádlottat egy évi rabságnál kisebb büntetés fenyegeti, nagyobb büntetéssel sujtott cselekmények esetében pedig csak általános figyelmeztetésre szorítkozik, végre, hogy a biztosíték melletti szabadlábra helyezést nem engedi meg a legsúlyosabb cselekmények esetében.
A jelen javaslat az 1843-iki javaslat rendelkezéseit az érintett hiányoknál fogva nem követhette. Kénytelen volt a jelenlegi joggyakorlatban irányadó 1872-iki javaslattól is több tekintetben eltérni. Nem dicsekedhetik azzal, hogy e fejezetben ama reformkövetelményeknek, melyeket elméleti szempontból felállítani lehet, mindenben megfelelt volna. De nem is a radicalis újításokban, hanem abban keresi feladatát, hogy a hazai viszonyoknak megfelelő oly szabályokat tartalmazzon, melyek egyenlő figyelemben részesítik mind a társadalom védelmének, mind az egyéni szabadságnak valódi érdekeit. Mindenesetre ama komoly irány vonul végig e fejezet rendelkezésein, hogy az előzetes letartóztatás és vizsgálati fogság a kivétel jellegével birjon, mert hisz határozottan kifejezi a javaslat, hogy mindkettő lehető rövid tartamú legyen és kötelességgé teszi a megszüntetést, mihelyt az elrendelés oka megszűnt. Ha már az igazságszolgáltatás magasabb érdekeiből az összebeszélés megakadályozására szolgáló fogság nem is volt mellőzhető, de azzal, hogy tartamának viszonyainkhoz mért határ van szabva, eleje van véve éppen az e ponton felmerült visszaéléseknek.
A javaslat egyetlen büntetendő cselekmény esetében sem teszi kötelezővé a letartóztatást és a vizsgálati fogságot. Eltér tehát az osztrák törvény rendszerétől, mely a halál-, vagy legalább tiz évi börtönbüntetéssel sujtott cselekmények esetében, tekintet nélkül arra, forog-e fenn egyéb ok a letartóztatásra, kötelezőleg irja elő a letartóztatást, illetve vizsgálati fogságot (175. § utolsó bek., 180. § második bek.). Távol áll a német törvény rendszerétől is, mely csaknem minden bűntett esetében kötelezővé teszi a letartóztatást, illetve vizsgálati fogságot, mert ha a szökés gyanuja bűntett esetében nem szorul bővebb indokolásra (112. §), úgy a szökés gyanuja quasi minden bűntettnél vélelmezendő.
A biztosíték melletti szabadlábra helyezés kedvezménye alól nem veszi ki a legsúlyosabb bűntetteket sem, mint pl. az osztrák törvény (192. §,) és ha a biztosíték melletti szabadlábra helyezés nagyobbára a biró belátásától függ is, a javaslat minden rendelkezése ama visszautasíthatatlan kötelességet rója a biróra, hogy azonnal függessze fel a további fogvatartást, mihelyt csak valószinűtlennek látszik a terhelt megszökése.
A vizsgálati fogság a javaslat szerint a terhelt kihallgatása nélkül soha el nem rendelhető és arra csakis biró bir hatáskörrel; a letartóztatás elrendelésének jogát szintén rendszerint a vizsgálóbiró gyakorolja és csak sürgősség esetében járásbiróság, kir. ügyészség vagy rendőri hatóság. De ekkor is rendszerint irásba foglalt határozatot követel a javaslat és szigorúan gondoskodik arról, hogy a terhelt mennél előbb a vizsgálóbiró elé legyen állítva és előadhassa a letartóztatás ellen okait.
Biztosítva van a felek perorvoslati joga és a vádtanács nemcsak maga elé idézheti a terheltet, hanem köteles a székhelyén fogva levő terheltet meghallgatni, sőt a járásbiróságnál fogva levő is a vádtanács elé állítható, ha nincs védője a vádtanács székhelyén. Nincs tehát a vádtanács pusztán irásbeliségre szorítva.
Részletes rendelkezések biztosítják végre azt is, hogy úgy az előzetes letartóztatás, mint a vizsgálati fogság a lehető legnagyobb kimélettel foganatosíttassék.
Bármily szabadelvű irányban oldja is meg azonban a javaslat a bűnvádi perrendtartás e nagy problémáját, bármennyire igyekszik is amaz elv igazságának érvényt szerezni, hogy az előzetes letartóztatás, illetve vizsgálati fogság soha se birjon büntetés jellegével, és mint biztosító intézkedés csak akkor alkalmaztassék, ha más eszközzel a czél el nem érhető: mégis minden az alkalmazástól függ. A biró mérlegelésére van bízva, hogy a tettenkapás miatt szükség van-e a további letartóztatásra, a biró ítélheti meg a jelenségeket, melyek szökésre, vagy az igazságszolgáltatás kijátszására engednek következtetni. „C’est donc l’office du juge plutőt que de la loi” - mondja találóan Hélie.
Ha azonban a letartóztatásra jogosított hatóságok eme javaslat szellemében oldják meg feladatukat: akkor a köz- és magánérdeknek czélul kitűzött kiegyenlítése el lesz érve.
Egyébiránt az eddigi tapasztalatok szerint is mind az ügyészség, mind a birói kar oda törekszenek, hogy a vizsgálati fogság mennél ritkább és rövidebb legyen.
A fogházak állapotáról szóló jelentések szerint ugyanis a kir. ügyészségeknél és a kir. járásbiróságoknál vizsgálati fogságban letartóztatottak száma 1872-ben az összes fogvatartottaknak 48 58/100 százalékát tette, a jogérvényes ítélet alapján letartóztatottaké pedig az összlétszám 51 42/100 százalékát.
Ellenben 1891-ben a vizsgálati fogságban letartóztatottak száma 23 40/100 százalék, a jogérvényesen elítélt letartóztatottak száma pedig 76 6/100 százalék volt. A javulás tehát egészséges fejIődésre mutat, mert mig 1872-ben a vizsgálati foglyok és az elítéltek számaránya majdnem egyenlő, addig 1891-ben az elitéltek száma a vizsgálati foglyok számát több mint háromszorosan meghaladja.
Ha tehát a vizsgálati fogságban letartóztatottak száma az 1872. évi állapottal szemben 1891-ben 48%-kal apadt: ez világos jele annak, hogy a nem eléggé indokolt letartóztatások kevesbítése a kir. ügyészség és biróság komoly törekvésének tárgya volt.
A kedvezőbb fejlődésre pedig annál inkább lehet számítani, mert a jelen javaslat a legsúlyosabb cselekmények esetében sem irja elő kötelezőleg az előzetes letartóztatás, vagy vizsgálati fogság elrendelését és mindig a biróság belátásától teszi függővé a biztosíték melletti szabadlábra helyezést.
Az előzetes letartóztatás és vizsgálati fogság alatt - bár végrehajtásuk egymástól semmiben sem külömbözik - a javaslat külömböző fogalmakat ért.
Mindenekelőtt külömbözik az előzetes letartóztatás a vizsgálati fogságtól az elrendelhetés feltétele tekintetében, mert mig amazt a terhelt kihallgatása, sőt elővezető parancs kiadása nélkül is el lehet rendelni, addig az utóbbi csak a terhelt kihallgatása után rendelhető el.
Az elrendelésre jogosított hatóság tekintetében ama külömbség forog fenn, hogy vizsgálati fogságot csak biró, ellenben előzetes letartóztatást ügyészség és rendőri hatóság is elrendelhet. További külömbség, hogy nélkülözhetlen feltétele a vizsgálati fogságnak, hogy vagy vele egyidejűleg, vagy megelőzőleg a vizsgálat elrendelve legyen, mig a vizsgálat alaki elrendelése egyenesen kizárja az előzetes letartóztatás alkalmazását. Mivel a letartóztatás mindkét módja a terheltet elítélése előtt nyomatékos gyanu alapján személyes szabadságától fosztja meg és igy köztük lényegben külömbség nincs, az elrendelhetés okaira nézve sem térhetnek el nagyon egymástól és csak az a külömbség van, hogy előzetes letartóztatásra okul szolgálhat a tettenkapás is, mig vizsgálati fogság elrendelésére egyedül ez az ok nem elegendő. Külömbség van végül a letartóztatás két módja, között tartam tekintetében is, amennyiben az előzetes letartóztatás általában sokkal ideiglenesebb jellegű, mint a vizsgálati fogság. A javaslat is rendszerint 15 napban állapítja meg az előzetes letartóztatás tartamát, de mivel facultativ vizsgálati rendszere mellett a vizsgálat formalis elrendelése gyakran elmarad, gondoskodni kellett, hogy az előzetes letartóztatás tartama a szükséghez képest meghosszabbítható legyen, és ha e tartam hosszabb, mint oly perrendekben, melyek a kötelező vizsgálati rendszeren alapulnak, ez igen természetes, mert ama perrendek szerint a letartóztatás a vizsgálat elrendelésével átalakul vizsgálati fogsággá. A perorvoslat és ellenőrző felügyelet tekintetében a javaslat a letartóztatás két módja között külömbséget nem tevén, az, hogy az előzetes letartóztatást a vádtanács az ügynek elsőfokú elintézéseig kiterjesztheti, az egyéni szabadság sérelmével nem jár. Mindenesetre indokolt akkor, midőn formális vizsgálat nem volt, a letartóztatást a maga nevén és nem vizsgálati fogságnak nevezni.
(141-147. §)
A 141. § öt pontban sorolja fel a letartóztatás okait.
a) Első ok a tettenkapás esete. Ennek tüzetes megjelölése végett a javaslat meghatározza (142. §) a tettenkapás fogalmi körét. Erre kétségtelenül szükség van, mert a jogtörténet és összehasonlító jog eléggé tanusítják, minő eltérő értelmezésben részesült a tettenkapás fogalmi (delictum flagrans).
A római jog elmélete szerint szoros értelemben magyarázandó a delictum manifestum. E fogalom alatt nem értettek mást, mint ha a büntetendő cselekmény, elkövetése közben lett felfedezve. Ubi inventi fuerint in ipsa rapina et adhoc flagranti crimine comprehensi, mondja a római jogforrás (L. I. C. de raptu virginum.). A delictum manifestum egyébiránt perjogi szempontból nagy jelenőséggel nem birt a római jogban. Másként volt ez a canoni jogban. Itt a tettenkapás az ex officio eljárásnak képezte okát (Manifesta accusatione non indigent). A german jog, különösen a jogkönyvek, a Bambergensis is és a Carolina a canonjog felfogásához csatlakoztak és kétségen kívül a jogkönyvek fogalmi meghatározásaiban (Sachsenspiegel II. könyv, 35. czikk) fel lehet lelni a későbbi franczia jognak széleskörű fogalmi meghatározását.
Már a régi franczia jogban nagy perjogi jelentőséget nyert a tettenkapás (méffait notoire et apert) és nemcsak arra adott jogot, hogy a tettenkapottat azonnal letartóztathatják, hanem az illetőségre és a procuratorok hatáskörére nézve is befolyással volt. A „code d’instruction criminelle” annyiban szintén a régi franczia jog nyomán haladt, hogy nemcsak minden magánszemélyt ruházott fel tettenkapás esetében a letartóztatás jogával (106. cz.), hanem részben a vizsgálóbiró eljárását függetlenítette az ügyész beavatkozásától (Code 59., 61. czcz.), részben megengedte az ügyésznek a legfontosabb vizsgálati cselekmények teljesitését (Code 32-40. czcz.).
Mily perjogi fontossága van a franczia jogban a tettenkapásnak, eléggé bizonyítja az 1863. május 20-iki törvény, mely a mint alább a XVI. fejezet indokolásában bővebben kifejtve lesz, egészen külön eljárást honosított meg. A „code d’instruction criminelle” fogalmi meghatározása (41. cz.) nem követte a régi franczia jogászok álláspontját, kik a delictum flagranst, mint „présent méffai”-t fogták fel. Maga a fogalom meghatározása rendkívül tágkörű és nem szabatos (Le délit, qui se commet actuellement, ou qui vient de se commetre est un flagrant délit...).
Amaz esetek, melyek ezen kívül még tettenkapásnak tekintendők, szintén oly széles mértéket öltenek, hogy a tett után rövid idő mulva bizonyos személylyel kapcsolatba hozható ténybeli jelenségek a „délit flagrant” megállapításának alapjául szolgálhatnak (...... „Sera aussi reputé flagrant délit le cas, ou le prevenu est trouvé saisi d’effets, armes, instruments, ou papiers faisant présumer, qu’il est auteur ou complice, pourvu que ce soit dans un temps voisiun du délit”).
A franczia gyakorlat még tágabb értelmet tulajdonított a Code rendelkezéseinek, úgy, hogy a „clameur publique” fogalmi körébe még az általános hírt is belemagyarázta.
Bármennyire ingadozónak és a szabatosság szempontjából kifogásolhatónak tartották is a franczia „délit flagrant” fogalmi meghatározását: mégis lényegében az ujabb törvények is csak ezen a nyomon haladnak. Legfeljebb tüzetesebb szövegezéssel elejét kivánják venni ama túlzó értelmezésnek, melyben ezt a franczia gyakorlat részesítette. Az 1845-iki badeni törvény 46. §-ának rendelkezését * ) tartották a későbbi német particularis törvények leginkább utánzandónak. Ezt követte az 1850-iki osztrák perrendtartás is, melytől lényegileg az 1873-iki perrendtartás * sem tér el.
Az új franczia Demőle-féle javaslat a régi fogalommeghatározáson semmit sem változtat (175. II y a crime on délit flagrant: 1. Lorsque le crime on le délit se commet actuellement, 2. Lorsqu’il vient de se commetre) és a crime vagy délit flagrant tágabb fogalma köréhez tartozó esetek sem külömböznek lényegileg a Code-ban fölsoroltaktól.
A belga javaslat 44. cz.-e * lényegében szintén nem tér el a franczia Code rendelkezéseitől.
A jelen javaslat három esetet von a tettenkapás fogalmi körébe. (142. §)
Az első eset a szoros értelemben vett tettenkapás fogalmának felel meg: vagyis annak, midőn magának a tettnek, pl. lopásnak, rablásnak, gyilkosságnak elkövetésén érik rajta a tettest vagy részest.
A második eset az, midőn a tettest vagy részest oly személyek, a kik a bűncselekmény elkövetésénél jelen voltak, vagy ilyenek által figyelmeztetve lettek, azonnal a cselekmény elkövetése után elfogták, vagy űzőbe vették. Ez már nem a szorosabb értelemben vett tettenkapás, mert nem a tett elkövetése közben érik rajta a tettest, hanem a tett elkövetése után fogják el, vagy veszik űzőbe. Ez az eset méltán sorozható a szorosabb értelemben vett tettenkapás mellé, mert ha a tanuk a megfutamodott tettest azonnal elfogják, vagy űzőbe veszik, vagy másokat kiabálással figyelmeztetnek, hogy a gonosztevőt tovább üldözzék és fogják el, akkor valóban oly szoros kapcsolat van a tett elkövetése és annak elkövetője között, hogy ez csaknem annyi, mintha a tett elkövetése közben fogták volna el a tettest. Furtum manifestum est ulterius extendendum quamdiu rem fur tenens visus vel deprehensus fuerit, sive in publico, sive in privato, vel a domino, vel ab alio, antequam eo pervenit, quo deferre vel deponere aestimasset - mondja a római jog. [L. 2. és 6. Cod. De custodia reorum (IX. 4.). L. 4. és 5. Cod. Theod. De exhibendis reis, § 3. Instit. De oblig. quae ex delicto nascuntur (IV.)]. Ezt az esetet az angol jog a „hue aud cry” útján való űzőbevételnek nevezi. Nélkülözhetetlen feltétele, hogy lehető rövid idő alatt történjék az űzőbevétel és nyilvános utánkiabálás, mert minél nagyobb az időköz a tett elkövetése és az űzőbevétel között, annál inkább előfordulhat a tévedés. A javaslat szövegezése kizárja ama visszaéléseket, melyeket éppen a „clameur publique” fogalmi körének rendkívüli kiterjesztése a franczia gyakorlatban okozott. A szöveg szerint lehetetlen ezt úgy magyarázni, hogy a puszta közvélemény vagy köztudomás pótolhatná a jelenvolt tanuk figyelmeztetését. A közvélemény, vagy köztudomás ok lehet arra, hogy az igazságszolgáltatás közegei résen legyenek: de a tettenkapás hatályával fel nem ruházható.
A harmadik eset, ha valakinél közvetlenül az elkövetés után a bűncselekményből származó (pl. lopott, rabolt dolgokat), az elkövetésre használt, vagy az abban való részvételre mutató tárgyat találtak: leginkább terjeszti ki a tettenkapás fogalma körét. De ez is oly körülményekből indul ki, melyek a tett és a tettes közötti kapcsolat következtetésére biztos alapot nyujtanak. Itt minden a „közvetlenül” kifejezésen fordul meg. Sok vitára adott okot a „temps voisin” úgy a franczia „code d’instruction criminelle”, mint a legujabb franczia és belga javaslatok előkészítése alkalmából is. A „temps voisin” jelenthet egy órát, néhány napot és néhány hónapot is. Ezért indítványozta Berlier a Code előkészítése alkalmával, hogy huszonnégy órában állapítsák meg az időtartamot, a mi azonban el nem fogadtak. A belga képviselőház bizottságában is czélszerűbbnek tartották az általános megjelölést, mint az esetek megkülömböztetésénél a véletlennek igen tág teret engedő megállapítását a határidőnek. A javaslat is ajánlatosabbnak találta, hogy a tettenkapás fenforgása tárgyában, az eset változó körülményei alapján a biró belátása szerint határozzon. Nem hagyja azonban a birót minden útmutatás nélkül, mert szövege figyelmezteti arra, hogy a cselekmény elkövetése után lehető rövid idő alatt kell az említett tárgyak birtokában találni. Csak így állhat fenn a vélelem, hogy az idő rövidsége miatt a tárgyak még a tettes birtokában vannak. A tévedés könnyűsége miatt ez eset megítélésénél a legnagyobb óvatossággal kell eljárni. Mihelyt a dolgok természetes rendje szerint könnyen feltehető, hogy a tettre mutató tárgyakat mások juttatták a terhelt birtokába: akkor az esetet soha sem szabad a tettenkapás fogalma körébe vonni.
A javaslat, hogy az egyéni szabadságot még jobban megoltalmazza, s azt még több biztosítékkal vegye körül, a „tettenkapáshoz” még más kellékeket is csatol, s az előzetes letartóztatást csak akkor engedi meg, ha a tettenkapott kiléte azonnal nem állapítható meg; vagy ha megszökése valószinű. A tettenkapás egymaga nem lehet jogszerű czim az előzetes letartóztatás elrendelésére, nem főkép akkor, ha a rajtakapott egyén ismeretes és szökésétől vagy elrejtőzésétől nem kell tartani. A javaslat szakított azzal az elavult nézettel, mely a tettenkapott letartóztatását azért követeli, mert a tettenkapással a bűncselekmény nyilvánvaló lett, s így a felizgatott közvélemény lecsillapítása s kielégítése végett szükséges, hogy a tetten ért már az ítélet hozása előtt szenvedjen bűnéért. Az ilyen felfogás a ravaszabb bűnözők privilegizálását jelentené, az olyan bűnözőket t. i., kik elég ügyesek a rajtaérést elkerülni.
Megjegyzendő még, hogy a szökés gyanuja, mely a tettenkapás mellett a letartóztatás feltétele, a most tárgyalt esetet nem olvasztja be a 141. § második pontjának esetébe. A tettenkapott letartóztatható, ha szökése valószínű, mig az idézett második pont esetében a szökés szándékának bebizonyitva, vagy nyomatékos jelenségekből következőnek kell lenni. Azaz tettenkapás esetében a szökés gyanujának kisebb foka is elégséges az előzetes letartóztatás elrendelésére.
b) Az előzetes letartóztatás elrendeléséről szóló szakasz (141. §) második pontja több esetet foglal ugyan össze, de mindegyik eset a szökés veszélyének külömböző alakulását fejezi ki. Hogy akkor, midőn szökés veszélyétől kell tartani feltétlenül szükséges és jogosult az előzetes letartóztatás, azt nem lehet kétségbevonni; kifejezésre is jut ez a jogi tétel minden perjogban, mely az előzetes letartóztatást tüzetesen szabályozza. Jóllehet a letartóztatás czíme szökés veszélye esetén, bármilyen legyen is a módozat, mindig egy és ugyanaz, ennek daczára még sem lehetett a szökés veszélyét, minden közelebbi meghatározás nélkül felállítani.
Legpraegnansabb kifejezésre jut az előzetes letartóztatásnak ez a czíme akkor, midőn a terhelt megszökött. Ilyen esetben a szökés ténye bizonyítja azt, hogy a terhelt a büntető eljárás lebonyolítását meg akarja akadályozni. Bármi volt is a szökés közvetlen indoka, a terhelt azzal, hogy megszökött, elvonta magát az igazságszolgáltatás elől, s igy szándéka, bár közvetve, erre is kiterjedt és eléggé igazolja letartóztatását. Minthogy a bűnvádi eljárás nemcsak szökéssel hiusítható meg, hanem úgy is, ha a terhelt elrejtőzik, szükséges volt ezt a módosítást is a szökés esetei közé felvenni.
Mint emlitve volt, nem maga a szökés, hanem az abban nyilvánuló szándék a letartóztatás alapja. Ha tehát a megszökött terhelt később magábaszállott s a hatóságnál önként jelentkezett, nem szükséges már letartóztatása, mert a terhelt későbbi magatartása szándékának megváltoztatására mutat és mert feltehető, hogy magát nem fogja többé az igazságszolgáltatás elől elvonni. Természetes azonban, hogy az előzetes letartóztatás ilyen esetben csak akkor mellőzhető, ha a szökés veszélye az önkéntes jelentkezéssel el van hárítva, s az eljárás más szempontból nincs veszélyeztetve. Ha azonban a megszökött, de önként jelentkező terheltre nézve az előzetes letartóztatásnak más czíme is fenforog, ha pl. a collusiótól kell tartani (3 p.); vagy ha ujabb bűntettett követ el (5 p.) stb. akkor az előzetes letartóztatástól az önkéntes jelentkezés nem fogja megszabadítani.
A szökés veszélye indokából a javaslat szerint még két esetben rendelhető el az előzetes letartóztatás. Az egyik az, midőn a terhelt a szökésre előkészületeket tett, a másik pedig az, ha állandó tartózkodóhelye, vagy rendes keresetforrása nincs, ha ismeretlen és magát igazolni nem tudja, vagy ha előrelátható büntetése súlyos és ezeknél fogva megszökésétől alaposan tartani lehet. A két eset közt az a külömbség, hogy az előbbinél az előkészületek ténye már magában foglalja a szökés szándékát, minélfogva ez külön nem bizonyítandó és meg sem czáfolható, mig a második esethez tartozó személyes körülményeknek mindegyike olyan, mely okot adhat annak feltevésére, hogy a terhelt nem fog mindig a biróság rendelkezésére állani, de melyek egymagukban nem elegendők a szökési gyanunak megállapítására. A szökésnek tehát a felsorolt körülményeken felül még az esetnek egyéb körülményeinél fogva is valószínünek, vagy legalább is ki nem zártnak kell lenni.
Az előzetes letartóztatást elrendelő hatóságnak nem szabadna csupán azt vizsgálni, hogy a felsorolt körülmények egyike vagy másika fenforog-e vagy sem, hanem individualisalni kell az eseteket, vagyis azt kell beható, lelkiismeretes vizsgálat tárgyává tenni, hogy azok az okok, melyek a szökés veszélyének vélelmezésére alkalmasak, az illető esetben, a tettes vagy részes specialis viszonyainak figyelembe vétele mellett, ezt a vélelmet alapossá teszik-e vagy sem. Csak igenlő esetben volna helye az előzetes letartóztatásnak.
c) A javaslat 141. §-ának 4. pontjában foglalt ok szoros összefüggésben áll a szökésnek második pontban általában említett gyanujával, mint okkal a letartóztatásra.
Az országban nem állandó tartózkodás azonban csak akkor indokolja a letartóztatást, ha attól kell tartani a hatóságnak, hogy a terhelt szabadlábon maradása esetében megjelenni nem fog. E pont alatt nemcsak a külföldi, hanem a külföldön állandóan tartózkodó belföldiek is értendők. Az, hogy valaki külföldi, vagy külföldön lakik, egymagában nem ok a letartóztatásra. Ehhez oly körülményeknek kell járulniok, melyek ama meggyőződést keltik a biróban, hogy a külföldi, vagy a külföldön tartózkodó kényelmesebbnek fogja tartani a meg nem jelenést, mintsem hogy magát a bűnvádi felelősségre vonásnak kitegye.
d) A harmadik pont ismét több esetet, az úgynevezett collusio eseteit csoportosítja. A Carolina 11. czikkének félreértett magyarázata alapján minden particularis német törvényhozásban helyet foglalt a collusio, mint a letartóztatás oka. Még ott is, hol, mint Francziaországban, a tételes jog kifejezetten nem állítja fel a collusiót a letartóztatás okául, ez, mint a vizsgálati fogság súlyosító oka („mise en secret, interdiction de communiquer”) érvényesül. A collusio miatt alkalmazható letartóztatás a legnagyobb visszaélésekre vezetett, mert az ártatlannál és bünösnél egyaránt fel lehet tenni, hogy a gyanura, illetve a bűnösség megállapítására szolgáló nyomokat javára megváltoztatni törekszik. Nincs is ok, mely annyi támadásban és kritikában részesült volna, mint a collusio. Nemcsak szoros határok közé szorítandónak, hanem egyenesen a vádper szellemével össze nem egyeztethetőnek, következéskép a modern perrendben mellőzendőnek vélik sokan a letartóztatás emez okát. Mindazáltal az ujabb tételes jogok, ha a megszorítás tekintetében követik is az elmélet útmutatását, a teljes mellőzésig nem mernek elmenni, mert félnek, hogy ezzel igen sok esetben a valóság felderítését koczkáztatnák.
A javaslat nem követhette, a mint már a fejezet általános részében említve volt, a radicalis irányt, hanem beérte azzal, hogy mind az alkalmazás feltételei, mind az elrendelt letartóztatás tartama tekintetében a szükséges korlátokról gondoskodott.
A javaslat három irányú tevékenységet von a collusio fogalma körébe: a bűntársakkal (részesekkel, orgazdákkal, bűnpártolókkal) való összebeszélést, a tanuknak vagy szakértőknek hamis vallomásra, illetve nyilatkozatra reábirását és a tett nyomának megsemmisítését vagy megváltoztatását. A terheltnek ilynemű tevékenységét azonban csak úgy veszi oknak a letartóztatásra, ha arra nézve bizonyíték vagy nyomatékos jelenség van, másrészt párhuzamba helyezi a jelzett tevékenységeket a szándékkal.
A súlypont „a bizonyíték vagy a nyomatékos jelenség” helyes értelmezésére van helyezve. Nem szabad ugyanis határozatlan vélelmek vagy puszta lehetőség alapján a letartóztatás emez okát érvényesíteni, hanem a veszélynek vagy in concreto bizonyosnak kell lenni, vagy legalább is csaknem a bizonyosság határáig jutott legnagyobb valószinűséggel kell birnia. Ily megszorítás nélkül a letartóztatás emez oka elegendő, hogy minden bűnvádi per elfogatással vegye kezdetét, mert mi sem könnyebb, mint általában feltenni az összebeszélés veszélyét. A hazai judicatura gondoskodni fog arról, hogy a nyomatékos jelenségek tartalmát szigorúan magyarázza. Ha már külső tényekben nyilvánította a terhelt, hogy az igazságszolgáltatást meghiusítani törekedett: akkor a collusio veszélyének feltételezése igazolva van.
De ha ily természetű külső tény (összebeszélés, vagy a nyomok eltávolítása) nem súlyosodik a terheltre, az erre irányuló szándék vélelmezése csak akkor van igazolva, ha külső tények szólnak a terheltnek ama szándéka mellett, hogy bűntársait, vagy a tanukat, szakértőket hamis vallomásra, illetve nyilatkozásra akarja birni, vagy a nyomokat stb. megváltoztatni. A puszta feltevés, hogy a terhelt a vizsgálati iratokat el fogná tulajdonítani, vagy hogy a terhelt nagyon gazdag s igy valószinű, hogy meg fogná vesztegetni a tanukat, szakértőket stb., semmi esetre sem oly concret ok, a mi miatt a letartóztatás elrendelhető volna. Helytelen volna a letartóztatást más, harmadik személynek a terhelt tudtán kivül tanusított magatartása miatt elrendelni, ellenben helyesen cselekszik a hatóság, ha az összebeszélés veszélyének mérlegelésénél figyelembe veszi a tanuk, vagy szakértők tulajdonságait, jellemét. Ha például nyomatékos jelenségek mutatnak is arra, hogy a terhelt a főtanut meg akarná vesztegetni: de a tanu társadalmi állása, jelleme a reáhatás teljes valószinűtlensége s csaknem lehetetlensége mellett szól, akkor ez ok magában nem igazolná a letartóztatást. Általában a javaslat a collusio alapján elrendelt letartóztatást lehető átmeneti természetűnek és rövid tartamúnak óhajtja. Kötelessége a biróságnak a tanukat lehető gyorsan kihallgatni és minden adatot, mi a collusio veszélyének ki van téve, lehető rövid idő mulva összegyüjteni. A felügyeletnek egyik elsőrendű kötelessége leend őrködni a fölött, hogy a javaslat 141. §-ának 3. pontja alapján elrendelt letartóztatás vagy vizsgálati fogság tényeken alapuljon és lehető rövid tartamú legyen.
Bármely okból rendeltessék is el a letartóztatás, mindig csak ama feltétel alatt van helye, hogy a letartóztatandó egyént a büntetendő cselekmény nyomatékos gyanuja terhelje. Eme lényeges feltételt külön, „expressis verbis” kifejezni nem volt szükséges, mert a 141. § 2., 3., 4., 5. pontjaiban a „terhelt” kifejezés világosan reáutal, az 1. pontban említett tettenkapásnak a 142. §-ában foglalt meghatározása pedig e tekintetben nélkülözhetővé teszi a további kijelentést.
e) A fejezet általános indokolásában ki volt emelve, hogy az előzetes fogvatartást nem az elmélet axiómái, hanem a társadalom érdeke követeli. Abban a küzdelemben, melyet a társadalom vív a bűnözők ellen, a gyanusított egyéni érdekének, mint jelentéktelenebbnek kell háttérbe szorulni, valahányszor a társadalom biztonsága s a jogrend máskép nem oltalmazhatók meg. Ebből a tételből az is következik, hogy a hatóságokat az előzetes letartóztatásra akkor is fel kell jogosítani, ha a terhelt az eljárás folyamán ujabb bűntettet vagy vétségeket követett el. Ebben az esetben a megrögzöttség és a visszaesésben rejlő társadalmi veszély igazolják, hogy az állam a további visszaesésnek útját állja.
Hasonló indokokból jogosult az előzetes letartóztatás akkor is, ha nyomatékos jelenségek adnak okot arra az aggodalomra, hogy a terhelt a megkisérlett, vagy azt a bűntettet vagy vétséget, melynek végrehajtásával fenyegetett, végre akarja hajtani, vagy hogy ujabb büntettet vagy vétséget fog elkövetni. Az előzetes letartóztatás itt tulajdonképpen praeventiv jellegű intézkedés; ennek daczára jogosultságát aligha lehet kétségbe vonni, mert az államnak éppúgy kötelessége a bűnt megtorolni, mint a fenyegető jogsérelmet elháritani. Minthogy pedig erre nézve alkalmasabb és czélravezetőbb mód a személyes szabadság korlátozásánál nem létezik, a társadalom védelmére ezt a praeventiv intézkedést kell alkalmazni.
A kifejtett két eszmét testesíti meg a javaslat 141. §-ának 5. pontja.
A bűnismétlés a bűnvádi eljárás folyamán, de csakis ekkor, oly nagyfokú gonoszságnak jele, hogy már magában elegendő jogalap az előzetes letartóztatás elrendelésére. Ellenben az ujabb bűncselekmény elkövetésének gyanuja külső támogatásra szorul, nevezetesen a sértett aggodalma, vagy az eljáró hatósági személy subjectiv feltevése nem elegendők az előzetes letartóztatás elrendelésére, hanem szükséges, hogy nyomatékos jelenségek győzzék meg az eljáró hatósági közeget arról, hogy a jelzett veszély imminens és csak az előzetes letartóztatással hárítható el. E megszorítás arra szolgál, hogy az egyéni szabadságnak a társadalom érdekében való korlátozását, a szükség határai közé utasítsa.
f) A társadalom védelmére, s a bűnvádi eljárás sikerének biztosítására szolgál a javaslat 141. §-ának utolsó bekezdésében foglalt amaz intézkedés is, mely szerint előzetes letartóztatás rendelhető el akkor, ha nagyszámú egyén által elkövetett bűncselekmény esetén a tetteseket nem lehet azonnal kipuhatolni.
Csoport által elkövetett bűncselekmények esetében a bűnvádi eljárás sikere az összes jelenvoltak mentől gyorsabb kihallgatásától és az összebeszélés lehető megakadályozásától függ. Mindkét czél csak úgy érhető el, ha a bűncselekménynél jelenvoltak, a nélkül is, hogy őket a tettesség vagy részesség specialis gyanuja terhelné, vagy hogy befogatásuknak más törvényes oka megállapítva volna, letartóztathatók.
Ez az intézkedés rendszerint az egyéni szabadság lényeges megszorításával jár, a mennyiben a tömeges befogatás a bűnösök mellett az ártatlanokat is érheti, mindazáltal a csoport által elkövetett bűncselekményeknek elég gyakori volta és nagy veszélyessége mellett a hatályos, bár szigorú intézkedés mellőzhetetlen.
Egyébként azzal, hogy a tömeges letartóztatást csak akkor és addig engedi meg, mig a tettesek ki nem puhatolhatók, továbbá, hogy alóla a bűncselekmény általános gyanujától is teljesen menteket kiveszi, a javaslat méltányosan enyhíti a rendelkezés szigorát.
A javaslat szabályul azt állítja fel, hogy az előzetes letartóztatást rendszerint a vizsgálóbiró, esetleg a vádtanács vagy az ítélőbiróság rendelje el (143. §). De mivel az igazságszolgáltátás érdekei komolyan veszélyeztetve volnának, ha sürgősség esetében más hatósági közeg nem lenne feljogosítva az előzetes letartóztatás elrendelésére: ennélfogva a nyomozó cselekmények teljesítésére hatáskörrel biró hatósági közegeket, u. m. a kir. ügyészséget, járásbiróságot vagy rendőri hatóságot is fel kellett jogosítani, hogy akkor, ha a sürgősség valóban követeli, hasonlókép elrendelhessék az előzetes letartóztatást.
Bármely hatóság rendelje el a letartóztatást: a javaslat amaz alkotmányos biztosítékot, hogy az elrendelés irásba foglalt indokolt határozatban történjék és ez azonnal kézbesítve legyen, rendszerint megköveteli. Ugyananyira formalis feltétele az előzetes letartóztatásnak a határozat irásba foglalása és kézbesítése, hogy ezek csak akkor halaszthatók el legfeljebb huszonnégy órára, ha a késedelem veszélylyel járna. Jogos, hogy a terhelt azonnal tájékozást szerezhessen arról, miért fosztották meg egyéni szabadságától. A határozat tartalmi kellékeül előirja a javaslat, hogy annak indokolva kell lennie és hogy az indokoláson kívül tartalmaznia kell a letartóztatandó személynek és a terhére rótt büntetendő cselekménynek tüzetes megjelölését. Nem elég az általános minősités, hanem szükséges magának a concret tettnek megjelölése és a letartóztatás törvényes okának pontos meghatározása is.
Bármily fontos kellék is az, hogy a letartóztató határozat előlegesen irásba foglalva legyen, annak merev megkövetelése néha az eljárás czéljaiba ütköznék. Szökés, elrejtőzés stb. esetében szügséges, hogy azonnal teljesíthető legyen a letartóztatás. Eme gyakorlati szükségnek kivánt a javaslat megfelelni, midőn az előleges irásba foglalás szabálya alól a késedelem veszélyének feltétele mellett kivételt enged meg.
A 143. § harmadik bekezdésében foglalt rendelkezés a közszolgálat érdekeiben leli indokát.
Az osztrák büntető perrendtartás 180. §-ának 4. pontja szerint ideiglenes katonai szolgálatra behívott egyének ellen e szolgálatuk tartama alatt a polgári hatóságok béke idején csak bűntett miatt vagy collusio gyanuja alapján rendelhetnek el vizsgálati fogságot. A hadüzenet megtörténte, vagy a háború kitörése után az ideiglenes katonai szolgálatra behívott egyén ellen a polgári hatóságok csak akkor rendelhetnek el vizsgálati fogságot, ha ellene olyan bűntett forog fenn, melyre a törvény halálbüntetést vagy öt évi börtönnél súlyosabb büntetést állapít meg.
Ezt a rendelkezést, mely a katonai szolgálat természetéből következik, - átvette a javaslat is (143. § 4-5. bek.). Sőt az még a rendes szolgálatban álló katonai egyénekre is kiterjesztendőnek látszott, mert ezek is esetleg a polgári hatóság rendelkezésének alávetve lehetnek és éppoly kevéssé kivánatos, hogy katonai szolgálatuktól elvonassanak, mint az ideiglenes szolgálatra behivottak.
A javaslat (142. § 2. bek.) tettenkapás esetében mindenkinek jogot ad arra, hogy a tettenkapottat-letartóztathassa. A megsértett jogrend követeli, hogy azt, kit bűncselekményen érnek, és kinek vagy személyazonossága azonnal nem constatálható, vagy szökésétől tartani kell, bárki elfoghassa.
Nincs perrendtartás, mely az állampolgároknak megtiltaná a tetten kapottnak elfogását, sőt Angliában az állampolgároknak büntetés terhe mellett előirt kötelességök a tettenkapottnak letartóztatása. Nehogy azonban e czímen magánszemély az egyéni szabadságon sérelmet ejtsen és esetleg hosszabb ideig őrizet alatt tartsa a letartóztatott egyént, szükséges volt intézkedni, hogy a tettenkapás miatt való letartóztatás csak a javaslat részéről egyébként elfogadott körben (141. § 1. pont) maradjon és hogy a letartóztatott egyént azonnal a legközelebb levő járásbirósághoz, vizsgálóbiróhoz, kir. ügyészséghez, vagy rendőri hatósághoz kell kisérni. De mivel heroismust nem lehet követelni és gyakran az üzőbe vett ellenállása, vagy egyéb körülmények miatt nem lehet a tettenkapottat azonnal hatóság elé kisérni: nem volt mellőzhető az a rendelkezés, hogy ily esetben a tettenkapó azonnal jelentést tegyen a felsorolt hatóságok valamelyikéhez. Ennek intézkedéseig jogában áll természetesen saját magánlakásában, vagy egyéb alkalmas helyiségben őrizet alatt tartani a tettenkapottat.
A hatóságoknak, melyekhez a tettenkapottat kisérik, kötelességök azt őrizet alá venni a kir. ügyészséget pedig a tényállásról és a tettenkapás részleteiről legkésőbb huszonnégy óra alatt azért kell értesíteni, hogy ez a mennyiben külömben is a kellő feltételek fenforognak, a közvetlen idézés indítványozhatására nézve kellő tájékozást szerezzen és e czélból a szükséges intézkedéseket megtehesse.
A katonai és a polgári hatóságok közti kölcsönös jogsegély szabályozása a bűnvádi perrendtartást életbeléptető törvénynek lévén fentartva a tényleges szolgálatban levő katonának tettenkapása esetére vonatkozó külön intézkedések a 142. §-ba nem voltak felvehetők.
Hogy tettenkapás esetén kívül is joga van a biróság, az ügyészség, vagy a rendőrség minden közegének letartóztatni azt, a ki ellen elfogató parancs, vagy nyomozólevél van kibocsátva, (144. §) az az elfogató parancs, vagy nyomozólevél kiadásának természetes következménye. Ha valaki ellen az arra jogosított hatóság előzetes letartóztatást, vizsgálati fogságot elrendelő határozatot, vagy nyomozólevelet adott ki, akkor eme határozatok csak ugy érvényesülhetnek, ha az ország területén minden közhatóság, a közhivatalnak, a biróságnak, az ügyészségnek és a rendőri hatóságnak minden közege fel van jogosítva az elrendelt letartóztatás foganatosítására.
Az egyéni szabadság biztosítása érdekében a javaslat e hatósági közegeknek kötelességökké teszi, hogy a letartóztatottat azonnal a legközelebbi vizsgálóbiró, járásbiróság, ügyészség, vagy rendőri hatóság elé kisérjék. Eme hatóságoknak első sorban kötelességök meggyőződni a letartóztatott személyazonosságáról és csak akkor szabad az elfogató parancsot, vagy nyomozólevelet kiadott hatóság elé kisértetni a letartóztatottat, ha ennek személyazonossága iránt meg van az illető hatóság győződve. Ellenkező esetben a személyazonosság megállapítása végett intézkedik s ha ez nem sikerülne, az elővezetett egyént szabadlábra helyezi.
Minthogy a letartóztatást nemcsak a vizsgálóbiró rendeli el és a tettenkapott vagy elfogató parancs folytán letartóztatott egyént nem kisérik mindig közvetlenül a vizsgálóbiró elé, ennélfogva szükséges volt intézkedni, hogy a járásbiróság, kir. ügyészség és a rendőri hatóság az általuk letartóztatott, vagy közvetlenül eléjük kisért egyéneket legkésőbb huszonnégy óra alatt hallgassák ki, és ha nem találnak elég okot a szabadlábra helyezésre, úgy a kir. ügyészség és rendőri hatóság a szerint, a mint a cselekmény törvényszék vagy járásbiróság, illetőleg katonai biróság eljárásának tárgya a letartóztatottat, kihallgatásától számítva legkésőbb negyvennyolcz óra alatt a vizsgálóbiró, a járásbiróság, illetőleg a katonai hatóság elé kisértessék.
Ez általános szabályul felállított rendelkezés egyik legfontosabb biztosítéka az egyéni szabadságnak, mert azt eredményezi, hogy az ügyészség, szolgabirói hivatal, városkapitányság, községi elöljáróság, csendőrségi kerületi, szárny- és szakaszparancsnokságok vagy közegeik, a letartóztatástól számított három napon túl senkit sem tarthatnak letartóztatva, sőt ez idő alatt kötelesek a letartóztatott egyént a biróság elé vezettetni. E szabály alól csak arra az esetre kellett kivételt tenni, ha a kir. ügyészség vagy rendőri hatóság által folytatandó nyomozás sikere érdekében mulhatlanul szükséges a terheltnek az ügyészségnél, illetve rendőrségnél való további fogvatartása. De ennek is mellőzhetetlen föltétele, hogy a kir. ügyészség vagy rendőri hatóság birói határozatban legyen a további előzetes letartóztatásra felhatalmazva.
Midőn a javaslat a járásbiróságnak, a kir. ügyészségnek és rendőri hatóságoknak kötelességökké teszi, hogy az általuk letartóztatott, vagy eléjök kisért egyént legkésőbb huszonnégy óra alatt kihallgassák, eme kihallgatásoknak főleg az a czéljuk, hogy a terheltnek alkalma legyen mennél előbb az ellene irányuló gyanu vagy vád iránt nyilatkozni és magát igazolni.
A járásbiróságot, a mennyiben a törvényszék illetékes az ügyben eljárni, arra kötelezi a javaslat, hogy az általa letartóztatott vagy eléje kisért egyén letartóztatásáról kihallgatása után 24 óra alatt a vizsgálóbirót értesítse. Tekintettel arra, hogy egyes vizsgálati cselekményekkel gyakran czélszerűen éppen a járásbiróság bizható meg, ennélfogva, midőn minden valószinűség szerint az előleges eljárásban további teendője lesz a járásbiróságnak, teljesen fölösleges volna azt is arra kötelezni, hogy a letartóztatottat minden körülmények között a vizsgálóbiróhoz kisértesse, ki esetleg ismét visszakisértetné. Eme visszásság megelőzésére szolgál a 145. § ötödik bekezdésében foglalt rendelkezés. Magától értetik, hogy a járásbiróság e rendelkezés által nincs felmentve abbeli kötelezettsége alól, hogy a megkeresésre letartóztatott egyént azonnal az illetékes katonai birósághoz vagy a megkereső hatósághoz átkisértesse. A 145. § ötödik bekezdése csak a szabályt kivánta felállítani, mely rendszerint követendő mert a legtöbb esetben még további teendője lesz a járásbiróságnak és így czélszerű a vizsgálóbiró határozatáig, illetve a vádtanács által a 110. § szerint adható megbizás megérkeztéig a letartóztatott átkisérését felfüggeszteni. Hogy a vizsgálóbirónak az értesítésre hozott határozata illetve a vádtanács megbizása lehető gyorsan (legkésőbb három nap alatt) közlendő, az indokát leli abban, hogy az eljárás menetének megakasztása miatt ne legyen kénytelen a terhelt hosszabb letartóztatást szenvedni (146. § 3. bek.). Abban, hogy a járásbiróságnál letartóztatott nem kisértetik azonnal a vizsgálóbiróhoz, nincs jogsérelem a terheltre nézve, mert bízvást feltehető, hogy a járásbiróság, ha a szabadlábra helyezés indokolt, nem fogja fogva tartani a terheltet (145. § 2. bek.).
A javaslat e fejezetének összes rendelkezései ama czélnak szolgálatában állanak, hogy a letartóztatott mennél előbb vizsgálóbiró elé vezettessék, ki megvizsgálván az eset körülményeit, a további fogvatartás vagy szabadlábra helyezés bizonytalanságának véget vessen. A terheltnek az egész előleges eljárásban teljesítendő kihallgatására vonatkozó alaki és tartalmi szabályokat a X. fejezet tartalmazza. E helyütt a kihallgatás teljesitésének időpontjáról van szó. Ha a vizsgálóbiró valakit letartóztat, vagy ha valakit eléje kisérnek, úgy kötelessége azt azonnal, de huszonnégy óra alatt mindenesetre kihallgatni és eme kihallgatás eredménye tárgyában nyomban határozni. A nyomozás adatai főbb vonásokban ekkor már rendszerint a vizsgálóbiró rendelkezésére állanak, és ha addig a királyi ügyészség nem ismerte az ügyet, ez is azonnal tájékozást szerezhet és semmi sem akadályozhatja azt, hogy a vizsgálóbiró a szabadlábra helyezést vagy a további fogvatartást, vagy a katonai hatósághoz való átkisérést indokolt határozatban kimondja. A vizsgálóbiró a további fogvatartást előzetesen letartóztató vagy vizsgálati fogságot elrendelő határozatban mondja ki. Ha a vizsgálat mellőzve van vagy még el nem rendelhető, de a letartóztatás törvényes okainak valamelyike fenforog: akkor vizsgálati fogság elrendeléséről nem lehet szó. Mihelyt azonban a vizsgálat el van rendelve és a fogvatartást törvényes ok követeli, akkor vizsgálati fogságot kell elrendelni.
A 147. § azt a szabályt állítja fel, hogy az előzetes letartóztatás rendszerint csak a nyomozás befejezéseig és legfeljebb 15 napig tarthat. A kir. ügyészségnek vagy rendőrségnek nincs joga birói határozat nélkül három napon túl valakit fogva tartani, következéskép az egész előzetes letartóztatás - beszámítva a rendőrségnél vagy a királyi ügyészségnél letartóztatásban töltött időt is - rendszerint nem haladja meg a 15 napot. Minthogy azonban ez idő alatt sok esetben a nyomozás teljesen be nem fejezhető, nyomós adatok pedig szükségessé tehetik a fogvatartást, ennélfogva meg kellett engedni, hogy a királyi ügyészség indokolt előterjesztésére a vádtanács 15 nappal meghosszabbíthassa az előzetes letartóztatást. A személyes szabadság biztosítékát nem az elnevezésben, hanem a lényegben kell keresni. Ha a vizsgálóbiró határozata nélkül három napon túl előzetes letartóztatásnak nincs helye, ha csak a vádtanács hosszabbíthatja meg az előzetes letartóztatást, ha a felek esetleg szóval is előadhatják a vádtanács előtt panaszaikat: akkor pusztán az okból, hogy 15 napon túl nem neveztetik az előzetes fogvatartás vizsgálati fogságnak, az előzetes letartóztatás túlságos kiterjesztése a javaslat ellen kifogásul fel nem hozható. Miként már fentebb is ki volt emelve, a facultativ vizsgálat rendszerének természetében rejlik, hogy sok esetben nem tartanak formalis vizsgálatot, következéskép helyesebb az ily esetekben szükséges előzetes fogvatartást a világosság és egyszerűség kedvéért letartóztatásnak, nem pedig vizsgálati fogságnak nevezni, mely vizsgálat nélkül nem gondolható.
Ha tehát a hosszabban tartó előzetes letartóztatás csak névleg külömbözik a vizsgálati fogságtól, de azzal mind tartam, mind egyéb biztosítékok tekintetében teljesen megegyez: akkor ama rendelkezés, hogy a vádtanács az ügynek elsőfokú elintézéseig is meghosszabbíthatja az előzetes letartóztatást, a helyes nomenclatura követelményeinek felel meg, de semmi esetre sem egyértelmű a formátlan, kellő biztosítékokkal körül nem vett letartóztatással.
(148-151. §)
A vizsgálati fogság elrendelésének okai egyebekben azonosak azokkal, melyek előzetes letartóztatást vonnak magok után, csak a tettenkapás maradt ki közőlök. A megsértett jogrend érdekében helyes a tettenkapottat azonnal letartóztatni és a hatóság elé állítani, de semmivel sem lehetne indokolni azt, hogy a tettenkapott minden más ok nélkül letartóztatva, maradjon, vagy éppen vizsgálati fogságba helyezve legyen. Ha meggyőződik a hatóság, hogy a tettenkapott ellen sem a szökés, sem a bűnfolytatás gyanuja (141. § 2., 4. és 5. pontjai) sem a collusio veszélye nem forog fenn, akkor maga a tettenkapás ténye nem nyujt elégséges alapot arra, hogy a tettenkapott személyes szabadságától ítélethozás előtt megfosztva legyen.
Már az előzetes letartóztatás és a vizsgálati fogság között vont párhuzamban ki volt emelve a vizsgálati fogságnak egyik alapfeltétele, a terhelt előzetes kihallgatása. További mellőzhetlen feltétele az, hogy a terheltre kihallgatása után is bűntett vagy vétség nyomatékos gyanuoka súlyosodjon. Kihágás gyanuja miatt senki sem helyezhető vizsgálati fogságba (536. §).
A vizsgálati fogság elrendelésénél mindig szem előtt tartandó, hogy a javaslat még a legsúlyosabb esetben sem irja elő imperative a vizsgálati fogságot. Ez általános szabály alól a 149. § sem tesz kivételt, midőn azt mondja ki, hogy ha a vád tárgya halállal vagy életfogytig tartó fegyházzal büntetendő cselekmény, a terheltnek szabadlábon hagyását csak a vádtanács engedheti meg, mert ekkor is facultativ a vádtanács rendelkezése.
A legsúlyosabb bűntettek esetében egyrészt a közönségnél nagy visszatetszést szülne az, ha a tettes szabadlábon maradna, másrészt a törvényben megállapított legsúlyosabb két büntetés: a halál és az életfogytig tartó fegyházbüntetés nagyon valószinűvé teszik a szökés veszélyét. Ily esetekben tehát rendszerint szükséges a vizsgálati fogság és biztosítékot kellett az ellen keresni, hogy a vizsgáló birónak esetleg téves felfogása és tág discretionarius hatalma az eljárás sikerét ne veszélyeztesse. Ha a vádtanács a körülmények s a beszerzett bizonyítékok gondos a megvizsgálása után úgy találja, hogy a vizsgálati fogság az emlitett esetekben is mellőzhető, akkor és csakis akkor maradhat a terhelt szabadlábon. A vádtanácsnak határozata elegendő garantia arra, hogy a vizsgálati fogság csak kivételesen és csak akkor legyen mellőzve, ha a fenforgó rendkívüli enyhítő körülményeknél vagy más okoknál fogva nem kell a terhelt szökésétől tartani.
Míg a javaslat 149. §-ának első bekezdése a társadalom érdekét védi, addig e szakasz második és harmadik bekezdései a terhelt szabadságának érdekét veszik oltalomba. Ha a legsúlyosabb esetekben veszélyes a terhelt szabadlábon hagyása, a jelentéktelenebb cselekmények elkövetése esetében felesleges és jogtalan a személyes szabadság korlátozása. Ki kellett ezért mondani, hogy előzetes letartóztatás vagy vizsgálati fogság ama vétségek eseteiben, melyek a büntetőtörvények, mint kizárólag pénzbüntetéssel büntetendők, egyáltalán nem rendelhető el. E szabály kétség nélkül helyes, mert a személyes szabadságnak előzetes korlátolása csak akkor jogosult, ha utólag szabadságvesztés állapitható meg a terhelt ellen.
Hasonló alapból indul ki a javaslat 149. §-a utolsó bekezdésének szabálya. Az előleges fogvatartása hátránya és a kiszabható büntetés közti aránytalanság igazolják azt is, hogy csekély súlyú bűncselekmény miatt általában ne legyen helye az előzetes letartóztatásnak és a vizsgálati fogságnak.
Ez alól azonban kivétel volt teendő arra az esetre, ha a terhelt újabb bűncselekményt követ el, vagy ha újabb bűncselekményétől kell tartani (141. § 5. pont). A visszaesésben nyilvánuló nagyobb gonoszság érdemetlenné teszi a terheltet további kiméletre. Az ujabb bűncselekmény megelőzése pedig a letartóztatás oly oka, mely nincs kapcsolatban a már elkövetett törvénysértés kisebb vagy nagyobb súlyával.
Az eddigi joggyakorlatnak és az újabb törvényhozások válláspontjának felel meg a javaslat ama rendelkezése, hogy a vizsgálat szakában első sorban az eljárás vezetője, a vizsgálóbiró birjon jogkörrel a vizsgálati fogság elrendelésére és foganatosítására (150. § 1. bek.). Első sorban társas-biróságra bízni eme feladatot nem mutatkozik czélszerűnek, mert legjobban ismeri a vizsgálóbiró az eset körülményeit és az eljárás sürgős természete mellett káros is volna, ha a vizsgálati fogság a vádtanácsnak vagy törvényszéknek mindenesetre hosszabb időt igénybe vevő határozatától lenne függővé téve. A vizsgálóbirónak esetleges tévedései vagy túlkapásai ellen a javaslat kellő garantiát nyujt a letartóztatott részére ama jogban, hogy a vádtanács határozatát kérheti ki, mely lehető sürgősséggel hozandó meg.
A vizsgálati fogság elrendelésének joga nem volt azonban teljesen a vizsgálóbiró részére fentartandó. Ha pl. a vádló a vizsgálati fogság elrendelését indítványozza és indítványát a vizsgálóbiró elutasítja: a vádtanács lesz hivatva a vizsgálati fogságot elrendelni. Szintén a collegiumot, t. i. a vádtanácsot, vagy ítélőbiróságot illeti a vizsgálati fogság elrendelésének joga akkor, midőn a vizsgálóbiró az ügygyel már nem foglalkozik, t. i. mikor az a vád alá helyezés vagy az érdemleges elintézés szakában van.
A vizsgálati fogságot elrendelő határozat néhány lényeges kellékét is szükségesnek tartotta a javaslat kiemelni (150. §). Elsőrendű alaki kellék az, hogy a határozatnak mindig irásba kell foglalva lenni, következőleg addig a vizsgálóbirónak nem szabad a határozatot kihirdetni, mig az irásba foglalva nincs. A határozatban mindig meg kell jelölni úgy a jogi, mint a ténybeli alapot. Nem elég általánosságban hivatkozni a vizsgálati fogság okára, hanem meg kell jelölni, hogy pl. a szökés, vagy collusio veszélye mely körülményeken alapszik. A vizsgálati fogságba helyezett személynek megnevezése minden vizsgálati fogságot elrendelő határozatnak nélkülözhetetlen kelléke. Ehhez akkor, ha a vizsgálati fogságba helyezendő a határozathozáskor nincs jelen, a tüzetes személymegjelölés és az elfogásra vonatkozó meghagyás kellékei járulnak. A személymegjelölés a letartóztatandó oly személyes viszonyainak (kor, foglalkozás, esetleges melléknév, családi viszonyok stb.) felsorolásával eszközlendő, melyek a letartóztatandó személyében való tévedést lehetőleg kizárják. Az elfogásra vonatkozó intézkedés magában foglalja a határozat foganatosítására kiküldött személynek szóló megbizást és az annak teljesítésére vonatkozó netáni utasításokat.
Azt, hogy a terhelt azonnal tudja, miért fosztották meg személyes szabadságától és hogy sérelem esetén rögtön orvoslást szerezhessen: biztosítja az, hogy a terhelt előtt a határozatot azonnal ki kell hirdetni és bővebb tájékózásul kivánatára neki legkésőbb huszonnégy óra alatt irásba is kiadni.
Azok a tekintetek, melyek az előzetes letartóztatásnak tényleg szolgáló katonai egyének irányában való megszorítására vezettek, a vizsgálati fogságra is kiterjednek. Ez annak az oka, hogy a javaslat 143. §-ának rendelkezéseit, melyek szerint tényleg szolgáló katonai egyénnek letartóztatásáról feljebbvalója értesítendő, a letartóztatás rendszerint a feljebbvaló útján történik és egyes esetekben ki van zárva, vizsgálati fogságra is kiterjeszti (150. § 5. bek.).
Az előzetes letartóztatás és vizsgálati fogság, ha nem is bir szorosan büntetetés jellegével, mégis oly mélyen benyúl az állampolgár erkölcsi és anyagi érdekeibe és oly helyrehozhatlan károkat okozhat, hogy elrendelése ellen, az egyéni szabadság biztosítása érdekében, a perorvoslatot meg kellett engedni.
A javaslat nem elégedett meg azzal, hogy a vádtanács határozatát csak az iratok alapján hozza, hanem megengedte, hogy - ha szükségesnek találja - a feleket maga elé idézhesse. A járásbiróságnál fogva levő terhelt azonban, ha a vádtanács székhelyén védője van, nem kisértethető a vádtanács elé. Eme rendelkezés abba leli magyarázatát, hogy a terhelt érdekeit kellőleg képviseli a védő és az átkisértés csak fölösleges időveszteséggel járna.
Nehogy a felfolyamodás gyakorlati jelentőségét a vádtanács késedelmes eljárása megsemmisítse, szükséges volt az utóbbira rövid két napi határidőt kitűzni, mely alatt a vádtanács köteles vagy határozatot hozni, vagy a felek meghallgatására lehető rövid határnapot kitűzni.
Hogy a vádtanács zárt ülésben határoz (116. §), azt az előleges eljárás természete hozza magával, a mennyiben a per eme szakában, midőn még gyanuokok alapján áll a bűnvádi eljárás, épen nem kivánja sem a terhelt, sem az igazságszolgáltatás érdeke az ügynek nyilvánosságra hozását. Hogy a vádtanács határozata azonnal foganatósítandó, azt indokolja az a vélelem, mely a társasbiróságnak garantiákkal körülvett eljárása alapján hozott határozat helyességéhez fűzve van.
A 378. § rendelkezései szerint a vádtanácsnak az előzetes letartóztatást és vizsgálati fogságot fentartó határozata ellen további felfolyamodással lehet élni. A javaslat a fölösleges ügyiratoknak vagy mellékleteknek, corpus delictinek stb. a kirá1yi táblára felküldését óhajtja megelőzni, midőn kimondja, hogy csak amaz iratok küldendők fel, melyek az előzetes letartóztatás vagy vizsgálati fogság fölötti döntéshez szükségesek. Nehogy azonban az eljárás e miatt fennakadjon, rendeli, hogy minden oly esetben, hol a felterjesztendő iratok nélkül az eljárást folytatni nem lehetne, azok csak hiteles másolatban küldendők fel. Kötelessége azonban a felterjesztő biróságnak gondosan mérlegelni azt, hogy a fölülvizsgálathoz mely iratok szükségesek, nehogy pótlás iránti intézkedésre adjon okot.
A javaslatnak most részletezett rendelkezéseire ama gyakorlat adott alkalmat, hogy a biróságok bármely közbeeső kérdésre vonatkozó jogorvoslat alkalmából, az összes iratokat felterjesztették a felebbviteli birósághoz és addig, mig az iratok vissza nem érkeztek, az ügyben az eljárás szünetelt. Ily eljárás tovább fenn nem tartható, mert esetleg fontos nyomok és adatok mennek veszendőbe, ha a vizsgálóbiró az összes iratok elküldésével felmentve érzi magát a további eljárástól. Másrészről a felebbviteli biróságnál is gyorsabban megy a fölülvizsgálati eljárás, ha csak az eldöntendő kérdéssel szoros kapcsolatban álló iratok vannak felterjesztve.
(152-156. §)
Az előzetes letartóztatás és a vizsgálati fogság czélja szabja meg végrehajtásuknak tartalmát. Ha a czél az, hogy a terhelt meg ne szökjék, vagy hogy össze ne beszélhessen társaival, a tanukkal stb., vagy hogy meg ne változtathassa és meg ne semmisíthesse a nyomokat, akkor minden megszorítás vagy kényszer, mely a czél keretén kivül áll, jogtalanság. Ez az általános elv szabja meg az irányt, melyet az előzetes fogvatartás végrehajtásának szabályozásánál követni kell.
Ha már a római jog (L. I. Cod. IX. 4. de cust. reor.) és a közönséges német jog (Carolina 11. czikke) a vizsgálati foglyok enyhe bánásmódját hangsúlyozták; ha a franczia code d’instruction criminelletől kezdve (Livre II. Titre VII. chap. II. Des prisons, maisons d’arręt et de justice) a legujabb időkig minden törvényhozás hódolt e felfogásnak: akkor teljesen fölösleges a javaslat humanus álláspontjának bővebb indokolása.
Nem lehet feladata a bűnvádi perrendtartásnak, hogy a vizsgálati foglyokkal való bánásmód minden részletére kiterjeszkedjék; de addig is, mig más törvény nem intézkedik a vizsgálati fogság végrehajtásáról, a bűnvádi perrendtartás feladataihoz tartozik, az előzetes fogva tartás természetét és végrehajtásának lényegét meghatározni. Ebben nincs eltérés a törvényhozások között; legfeljebb abban mutatkozik véleménykülömbség, hogy több vagy kevesebb részletességgel történjék-e a szabályozás. A német birodalmi perrendtartás, bár a particularis törvényhozások, különösen az 1850-iki hannoveri, tüzetesen foglalkoztak e kérdéssel, csak egy szakaszt (116. §) szentel a vizsgálati foglyokkal való bánásmód kérdésének. Ennek azonban nem az az oka, hogy nem tartotta volna a német törvényhozás szükségesnek a részletesebb szabályozást, de azt addig is, mig birodalmi törvényben egységes szabályozást nyerhet a letartóztatás, vizsgálati fogság és a büntetések végrehajtása, az egyes államok autonom törvényhozásának tartotta fenn.
Az újabb törvények között kétségtelenül leghumánosabbak és a tulságos részletezést kikerülve legpraegnansabbak az 1873-iki osztrák törvénynek vonatkozó rendelkezései (183-189. §).
Ama két általános szabályt, melyet az osztrák törvény 183. §-ában fejez ki, a javaslat is felvette. Hogy a legnagyobb kimélettel kell az előzetes fogvatartást foganatosítani és hogy az előzetes fogvatartás czélján kivül eső minden kényszert és megszorítást mellőzni kell: nélkülözhetetlen útmutatás arra, hogy tulajdonképen a „custodia”-n és a külső világgal való érintkezés megakadályozásán kívül más bajjal ne sujtsák a fogva levőt. Ez határozott kijelentése annak, hogy itt nem büntetésről, hanem tisztán praeventiv intézkedésről van szó.
Eme szabály megtartása fölött minden oly esetben, midőn vizsgálat van folyamatban, a vizsgálóbiró van hivatva őrködni. A vizsgálóbiró ismeri az eset körülményeit. Ő tudja meghatározni, lehetséges-e megengedni, hogy a fogva levő mással érintkezhessék-e vagy sem. Különösen ha a collusio veszélye miatt van valaki fogva: akkor lehetetlen megengedni, hogy a vizsgálóbiró tudta nélkül mással beszélhessen, vagy éppen ellenőrzés nélkül levelet irjon vagy kapjon. Ama szabály, hogy a védőnek a vizsgálat alatt rendszerint a vádirat benyujtása után pedig mindig joga van a terhelttel ellenőrzés nélkül beszélni és levelezni, a vizsgálóbiró rendelkező jogát némileg korlátozza. Ennek további megszorítása abban áll, hogy sohasem szabad megakadályozni irásbeli kérvényeknek vagy panaszoknak rendeltetések helyére küldését (154. § 3. bekezdés).
Arra nézve nem szab a javaslat határt, hogy a másokkal való érintkezés mennyi időre tiltható el. Ezt a biró belátására bizza, ki kötelességszerűleg eme jogát a javaslat humanus szellemének megfelelőleg, de egyuttal az eljárás megbénítása veszélyének figyelemre méltatásával fogja gyakorolni.
A fennebbi rendelkezések logikai következménye ugyan, hogy minden oly esetben, hol a vizsgálóbiró nem vezet vizsgálatot, a fogva levő ellen felügyeleti jogot sem gyakorolhat, mégis félreértések elkerülése végett czélszerűnek látszott ennek határozott kifejezést is adni (154. § 4. bekezdése).
A kellő kimélet szempontja, továbbá a szabadságvesztés-büntetés és az előzetes fogvatartás közötti külömbségnek külső eclatans kifejezése azt követelné, hogy az előzetes letartóztatás és vizsgálati fogság, különálló, tisztán s czélra szolgáló épületben, ne pedig ugyanott legyenek foganatositva, hol az elítéltek büntetésüket állják ki. E kétségtelenül igazságos és humanus követelménynek azonban hiába adna a javaslat kifejezést, mert ez viszonyaink között úgy sem lenne megvalósítható. Lehetetlen még a kimélet ama követelményének is több esetben megfelelni, hogy minden előzetesen fogva levő külön helyiségbe helyezve legyen. Ezért volt szükséges az együttes elhelyezésre nézve oly útmutatást adni, mely megakadályozza, hogy az eljárás sikerét összebeszéléssel meghiúsítsák, hogy az előzetes letartóztatás és vizsgálati fogság gonosztevők iskolájává fajuljon, hogy gyilkosokat és rablókat vétségek elkövetőivel zárjanak össze, és hogy művelt emberek kénytelenek legyenek a legkezdetlegesebb müveltséget is nélkülöző egyének között esetleg ártatlanul hónapokat eltölteni (152. § 3., 4. bekezdés).
A méltányosság követelménye, hogy az előzetesen fogva levők ne chablonszerű elbánásban részesüljenek, hanem a mennyire csak lehetséges, szokott foglalatosságaiktól és kényelmi czikkeiktől eltiltva ne legyenek. Mindennek azonban csak oly feltétel alatt lehet helye, ha a szokásos foglalatosság vagy kényelem czímén kivánt kedvezmény nem veszélyezteti a letartóztatás czélját és sem az intézet általános házi rendjével, sem a közbiztonság érdekeivel ellentétben nincs. A mit a vizsgálati fogolytól a lehető legfontosabb ok nélkül soha megtagadni nem lehet: ez a saját költségén való élelmezés, ruháinak és ágyneműjének használata (155. §).
A javaslat humanus irányzatát legjobban kifejezésre juttatja a 153. §, mely szerint a vádtanács megengedheti, hogy a terheltet az előzetes letartóztatás vagy vizsgálati fogság egész tartama, vagy egy része alatt lakásán őrizzék. E kivételes intézkedés az 1843-iki javaslatba is bele volt foglalva. Az 1843. évi javaslat 216. §-a ugyanis igy szól: „Az elzárt a bűnvizsgálati fogházban tartatik; a bűnvizsgáló biró azonban a vizsgálat ideje alatt akármikor a vádlottnak kivánatára s költségére annak tulajdon lakásában őriztetését elrendelheti, ha ez által az elzárás czélját szinte biztossággal elérhetni.”
Ezen kivételes intézkedést a terhelt kimélete érdekében a javaslat is elfogadta; mindazáltal az esetleges visszaélések megakadályozása végett szükségesnek tartotta biztosítékok felállítását.
A 153. § szerint ugyanis az előzetes letartóztatás vagy vizsgálati fogság csak akkor foganatosítható s terhelt lakásán, ha különös tekintetre méltó okok szólnak mellette. Nehogy a kivételből szabály legyen, a javaslat még azt a megszorítást is felvette, hogy az ilyen intézkedés csak kivételes esetekben történhetik meg. További korlátozásként szerepel az, hogy a terhelt lakásán való fogvatartást csak a vádtanács engedheti meg, s hogy a kivételes engedélyt annál alaposabb vizsgálat után adhassa meg: köteles e tárgyban a kir. ügyészt s a vizsgálóbirót meghallgatni. Még eme beható vizsgálat után is csak akkor engedi meg a lakáson való őrzést, ha a fogvatartás czélja ekkép is elérhető.
A javaslat megköveteli végre, hogy a külön fogvatartás költségét a terhelt előlegezze és viselje; ezzel azonban korántsem akart bizonyos osztályprivilegiumot teremteni, hanem csak azt akarta elérni, hogy az ilyen rendkívüli kedvezmény teljesítése az államkincstárt ne terhelje. A kinek társadalmi állása, becsületérzése, esetleg ártatlanságának érzete azt követeli, hogy az előzetes fogvatartás erkölcsi súlyát is elhárítsa magától, az bizonyára elő tudja teremteni a külön őrizés költségét.
A javaslat taxative sorolja fel azokat az eseteket, melyekben az előzetesen letartóztatott vagy vizsgálati fogoly ellen fegyelmi büntetésül, illetőleg elővigyázati intézkedésül bilincset lehet alkalmazni. A rakonczátlan, erőszakos magaviselet, öngyilkosság kisérlete, vagy a szökés megbizhatóan kiderített szándéka, mindenesetre indokolják a bilincs alkalmazását. Ezzel ki van mondva, hogy collusio veszélye miatt, vagy éppen vizsgálati eszközként bilincset alkalmazni nem lehet. Hasonlóképen sem a büntetendő cselekmény súlyossága önmagában, sem a fogház épületének rossz állapotban léte nem szolgálhatnak a bilincs alkalmazhatásának törvényes okáúl (156. §). Miután megtörténhetik, hogy a terhelt a letartóztatás foganatba vételekor ellentáll, vagy oly magaviseletet tanusít, melyből arra lehet következtetni, hogy meg akar szökni: ilyen esetekben meg kell adni a jogot a rendőri hatóságnak s közegeknek, hogy a letartóztatandó egyénre szükség esetében bilincset tegyenek.
A bilincs alkalmazását az előzetesen letartóztatottra nézve elrendelheti az ügyész, a rendőri hatóság s a vizsgálóbiró a szerint, a mint az előzetesen letartóztatott felett a 143. § értelmében az egyik vagy a másik hatóság rendelkezik. A vizsgálati fogolyra ellenben, ki már csak a vizsgálóbiró rendelkezése alatt áll, a bilincs csakis ennek rendeletéből tehető.
Mivel gyakran gyors intézkedés szükséges, meg kellett engedni, hogy e kivételes esetekben a fogházszemélyzet bármelyik tagja bilincset alkalmazhasson. Eljárásának kellő ellenőrzése czéljából köteles azonban felettes hatóságának haladék nélkül jelentést tenni, mely megvizsgálva az ügy körülményeit, vagy fentartja a tett intézkedést, vagy megszünteti.
Amennyiben pedig kitűnnék, hogy teljesen indokolatlan hatalmi túlkapásra vezethető vissza a fogházszemélyzet illető tagjának eljárása, a felettes hatóság a maga utján kellő megtorlásról gondoskodik.
Egyéb részletes szabályokat a perrendtartásban felvenni fölöslegesnek látszott. Az, hogy mily módozatok mellett történik az előzetesen letartóztatottnak, vagy vizsgálati fogolynak a fogházba való felvétele, hogy munkára, iskola és isteni tisztelet látogatására stb. nem kényszeríthető, hogy a javítás czéljára szolgáló elbánás akarata ellenére nem alkalmazható, mindezek logikai következményei a fentebbi általános elveknek és megfelelőbb helyet találnak a fogházi rendtartásban, mint a perrendtartás keretében.
(157-168. §)
Ama három általános szabály, melyet a javaslat 157. §-a tartalmaz, nagy jelentőséggel bir, mert ezeknek jól felfogott értelmezése van hivatva megakadályozni azt, hogy az előzetes letartóztatás vagy a vizsgálati fogság tartama ok nélkül hosszúra nyuljon.
Midőn a javaslat imperative kimondja, hogy az előzetes letartóztatás és a vizsgálati fogság azonnal megszüntetendő, mihelyt a kir. ügyészség a vádat elejtette: a pótmagánvád rendszerének egyik rossz oldalát kívánja ártalmatlanná tenni. Nehogy a terhelt a pótmagánvádra jogosultak jelentkezése rendszerint eredménytelenül kitűzött határidőt fogságban tölteni kényszerüljön, a javaslat anticipálja a kir. ügyész ellátásának rendes eredményét, az eljárás megszüntetését. S ezt megnyugvással tehette. A kir. ügyészség a javaslat 42. §-a értelmében oly hathatós ellenőrzés alatt áll, hogy a könnyelmű vádelejtésektől nem kell tartani. Ez a hathatós ellenőrzés azt fogja eredményezni, hogy az elsőfokú biróságok mellett alkalmazott kir. ügyészek csak akkor fognak visszalépni a vád képviseletétől, ha a vádnak semmi alapja sincsen, ha bizonyos az, hogy büntető ítélet nem hozható. Ha már most a kir. ügyészség vádelejtésének ez az értelme, akkor a közvádló visszalépése után nemcsak felesleges a terheltnek további fogvatartása, hanem egyúttal igazságtalan is: mert minél kisebb a vád fentartásának és sikerének valószinűsége, annál bizonyosabb, hogy a személyes szabadság előleges korlátozása nem lesz büntető ítélettel helyrehozható. Ha a kir. ügyészség részéről történt vádelejtés után pótmagánvádló lép fel, a fennebbiek után nagyon valószinű, hogy sikert nem arat s az eljárás vagy megszüntető végzéssel, vagy felmentő ítélettel fog végződni. Ezért egészen helytelen volna az előzetes letartóztatást vagy vizsgálati fogságot ilyenkor továbbra is fentartani.
Nehogy a gyakorlatban azt a szabályt tévesen magyarázzák, reá kellett mutatni, hogy sem többet, sem kevesebbet nem kiván kifejezni, mint a mi imént kifejtve volt és nem jelenti azt, hogy a magánvádló által képviselt vád esetén ne lenne joguk a hatóságoknak előzetes letartóztatást vagy vizsgálati fogságot elrendelni. A közvádló visszalépésének leggyakoribb indoka az, hogy elegendő bizonyítékai nincsenek. Ha a magánvádló bizonyítékokat tud felmutatni s az eljáró hatóság úgy találja, hogy a letartóztatás egyik vagy másik törvényes alapja (141. §) fenforog, akkor az előzetes kényszerítő intézkedés kétségtelenül újra foganatba vehető.
Midőn a javaslat kimondja második szabályként, hogy az előzetes letartóztatás s vizsgálati fogság azonnal megszüntetendő, mihelyt az elrendelés oka megszűnt, ezzel kötelességökké teszi az eljáró hatóságoknak, hogy az ügy minden újabb fejleményében gondosan mérlegeljék a körülményeket és hivatalból helyezzék szabadlábra azt, kinek további fogvatartása szükségtelen.
Oly esetben, midőn a letartóztatás egyéb oka megszűnt ugyan, de egy másikra mutató körülmények forognak fenn: akkor tekintettel ama szabályra, hogy a letartóztatás okának megszűntével a letartóztatás is megszüntetendő, nem szabad egyszerűen a letartóztatást fentartani, hanem ki kell a rendelkezőnek mondania, hogy az előbbi, pl. a szökés gyanuja miatt elrendelt letartóztatást, a gyanuok elenyészte miatt megszünteti, de mivel ujabb körülmények a collusio veszélyére mutatnak, a letartóztatást emez okból ujolag elrendeli. Ez fontos, mert a fogvatartás okai kihatnak módozataira is, továbbá, mert külömben nem bir kellő tudomással a letartóztatott arról, hogy mi a fogvatartásnak tulajdonképeni alapja és a miatt hathatósan nem is fejtheti ki védelmét.
A harmadik általános instructionalis szabály, hogy t. i. minden hatóságnak és közegenek kötelessége az előzetes letartóztatás és vizsgálati fogság lehető megrövidítésére törekedni, azt fejezi ki, hogy lehetőleg gyorsan be kell fejezni a nyomozást vagy a vizsgálatot, hogy a szükséges tárgyalásokra lehető rövid határnapok tüzendők ki, hogy nem szabad jelentéktelen adatok megszerzése végett az eljárás menetét megakasztani stb.
Collusio veszélye miatt elrendelt letartóztatás, vagy vizsgálati fogság esetében első sorban kötelessége a hatóságnak a veszélyeztetett bizonyítékokat kimeríteni. Határozott kötelességmulasztást követne el a vizsgálóbiró, ha előbb más bizonyítékok összegyűjtésével, vagy a felvételével foglalkoznék és csak napok vagy éppen hetek mulva venné fel ama bizonyítékot, melyet a collusio veszélyétől féltett.
A javaslat 158. §-a hasonlókép nagyfontosságú s olyan rendelkezést tartalmaz, melynek alkalmazásánál a hatóságoknak a lehető legnagyobb óvatossággal kell eljárni. E § ugyanis azt a jogot adja a törvényszéknek, hogy az előzetes letartóztatást vagy a vizsgálati fogságot a kir. ügyészség által bejelentett felebbezés esetén akkor is fentartsa, ha ama vádra nézve, mely az előzetes letartóztatás vagy a vizsgálati fogság elrendelésének alapjául szolgált, a terheltet felmentette vagy irányában az eljárást megszüntette.
E rendelkezés az opportunitás alapján nyugszik s a javaslat azt akarja vele elérni, hogy súlyos bűntettek a humanismus túlhajtása miatt büntetés nélkül ne maradjanak. Vannak esetek, midőn a bizonyítékok összekuszáltak midőn az összetett bizonyítás mellett kell az igazságot kutatni, s megtörténhetik, hogy a törvényszék nem tudván biztos megállapodásra jutni, megszünteti az eljárást, illetőleg felmenti a vádlottat. Kétségének számtalan okai lehetnek. A bizonyítékok mérlegelése annyiféleképen történhetik, a hány individualis felfogással felruházott biró teljesíti.
Ama körülmények, melyek a beszámítást illetőleg a büntetést kizárják, vagy melyek, mint a dolus és a culpa sokféle árnyéklatai, a cselekmény minőségére gyakorolnak befolyást, mindannyi forrásai a kétségnek és a nézeteltérésnek.
Ezzel a jogi bizonytalansággal, melyet elkerülni nem, csak csökkenteni lehet, számol az idézett §, midőn megengedi, hogy a törvényszék, ha nem bízik teljesen felmentő itéletének vagy megszüntető végzésének helyességében, a terhelt szabadlábra helyezését felfüggeszthesse.
Ily kétség esetében igazolt a kivétel a 158. § első bekezdésének szabálya alól, az elővélemény nem szól többé a fogvatartás helytelensége mellett és az államnak érdeke, hogy a terhelt szabadlábra helyezése ne veszélyeztesse a még véglegesen be nem fejezett eljárás eredményét, előtérbe lép.
A szabálynak nagy jelentősége azonban kötelességévé tette a javaslatnak, hogy a kivétel óvatos kezeléséről gondoskodjék.
Ez okból kimondja, hogy a terhelt további fogvatartása csak „rendkivül nyomós okból, kivételesen rendelhető el”, továbbá hogy másik föltételül a kir. ügyészségnek mind a határozat érdeme, mind a terhelt szabadlábra helyezésének elrendelése ellen bejelentett perorvoslata szolgál.
Az intézkedés kivételes voltának hangsúlyozása arra fogja a törvényszéket birni, hogy az eset körülményeit a legnagyobb gondossággal mérlegelve döntsön a terhelt érdeke és az igazságszolgáltatás igényei között. A rendkívül nyomós okok, melyeket e mellett figyelembe venni tartozik, taxative fel nem sorolhatók, de magától értendő, hogy azoknak általában is az előzetes letartóztatás vagy a vizsgálati fogság elrendelésére (141. §) elégségeseknek kell lenni. Közéjök, a felsö biróság megváltoztató határozatának lehetősége mellett, a bűncselekmény nagy súlya és a terhelt szökésének nagy valószinűsége is fognak tartozni.
Hogy a terhelt szabadlábra helyezésének felfüggesztését a törvényszék határozatának érdeme ellen is bejelentett perorvoslathoz kellett kötni, az az intézkedés alapjából következik. Ha a megszüntető végzés vagy a felmentő ítélet jogerős, a terheltnek elbocsátása többé fel nem függeszthető. Abban azonban, hogy a királyi ügyészség felebbvitelét állítja fel kellékül, külön garantiát keres a javaslat. A kir. ügyészség tagjaitól, állásuknál és felelősségüknél fogva elvárja, hogy alap nélkül perorvoslattal nem élnek. Ez a magánvádlótól minden esetben nem várható s ezért ki akarta a javaslat zárni, hogy felebbvitele a terhelt szabadlábra helyezése tekintetében felfüggesztő hatályt nyerhessen.
Kiemelendő még, hogy a javaslat a 158. § második bekezdése értelmében való eljárásra csak a törvényszéket és csak saját határozatára nézve jogosítja fel.
A kir. itélőtáblának felmentő ítélete vagy megszüntető végzése a helyesség annyi garantiáit nyujtja és a javaslat felebbviteli rendszere szerint oly ritkán változtatható meg, hogy végrehajtásának felfüggesztése a fennebb kifejtett okok alapján már nem volna igazolható.
A fennebbi általános szabályokon kívül még az előzetes letartóztatás és a vizsgálati fogság tartamának meghatározásától várja a javaslat az előleges fogvatartás lehető korlátozását.
A vonatkozó szabályok az előzetes letartóztatásra nézve már a 147. §-nál voltak tárgyalva. Fennmarad még a vizsgálati fogságról szóló hasonló tárgyú rendelkezések (159. §) ismertetése.
Hatályban levő eljárási szabályaink közt nem található fel ilynemű rendelkezés.
Egyedül a biró lelkiismerete s kötelességérzete biztosítják a vizsgálati fogság tartamának lehető rövidségét. Sajnos azonban, hogy ezeket az amúgy is inkább elméleti értékű garantiákat sokszor egészen háttérbe szorítja az a kényelmi szempont, hogy a terhelt mindig kéznél legyen.
Ez az állapot, mely a személyes szabadság kevésbevevésére vezet és az önkénynek tág kaput nyit, nem tartható fenn.
Habár általánosan el van ismerve az az igazság, hogy a mily fontos a letartóztatás okainak szabatos meghatározása, épp oly nagy jelentőséggel bir a fogvatartás időtartamának meghatározása is, a törvényhozások e részben mégis vagy egyáltalában nem intézkednek, vagy nem elég kimerítően.
Az 1865. julius 14-iki franczia törvény feljogosítja ugyan a birót arra, hogy az ügyész beleegyezésével a terheltet az eljárás bármelyik szakában szabadlábra helyezhesse (code d’instruction criminelle 94. cz.); de nem határozza meg azt, hogy mikor tartozik a szabadlábra helyezést elrendelni.
A német birodalmi törvény ez irányban semmi garantiát sem állít fel s csupán azt mondja ki, hogy a letartóztató parancs hatályon kívül helyezendő, ha egy hét alatt foganatba vételétől számítva, vád nem emeltetett, vagy ha a szabadlábrahelyezést az ügyész indítványozza (126. §).
Az 1873. évi osztrák bűnvádi eljárás már részben határozott időtartamokat állít fel, de csak a collusionalis vizsgálati fogságra vonatkozólag. A 190. § 2. pontja szerint ugyanis a vizsgálati fogságnak e neme szabály szerint két hónapnál tovább nem tarthat, kivételesen azonban az ügyész indítványára, vagy a vizsgálóbiró előterjesztésére a felebbviteli biróság azt a letartóztatás napjától számítva három hónapra meghosszabbíthatja, de csak nyomós okokból és csak akkor, ha a vizsgálat terjedelme s az ügy nagysága ezt az intézkedést megkívánja.
Az olasz bűnvádi eljárásban a határidők már részletesebben vannak szabályozva. E szerint a vizsgálóbiró a letartóztatástól számítva 24 óra alatt közli az iratokat az ügyészszel (197. cz. második bek.), a ki a következő két nap alatt indítványt tartozik tenni a vizsgálóbirónál. A vizsgálóbiró pedig 24 óra alatt bemutatja az iratokat a felügyelő tanácsnak (197. cz. harmadik és hatodik bek.). Ha elegendő terhelő adat forog fenn, a felügyelő tanács a további fogvatartást elrendeli (199. cz. második bek.); a vizsgálóbiró pedig, ha a terhelt a törvényszéki fogházba már be van szállítva, öt nap alatt, ellenkező esetben pedig a felügyelő tanács által meghatározandó idő alatt tartozik az ügy állásáról jelentést tenni. A vizsgálati fogság megszüntetendő, ha a felügyelő tanács a kihallgatástól számítva tíz nap alatt e tárgyban nem határozott. Igenlő esetben pedig legalább minden két hónapban egyszer jelentést tesz a vizsgálóbiró a felügyelő tanácsnak az ügy állásáról; ezen jelentéséhez az ügyész indítványa is csatolandó (199. cz. utolsó bek., 200. cz. első bek.).
Az olasz törvény kétségtelenül haladást jelez a franczia Code-dal szemben, de még sem szabályozza a kérdést helyesen, mert a fogvatartás különféle eseteit egy szempont alá vonja s a felügyelő tanácsnak nagyon tág hatáskört biztosít.
A genfi bünvádi eljárás 96. §-a azt a szabályt állítja fel, hogy a vizsgálóbiró által elrendelt letartóztatás legfeljebb nyolcz napig tarthat; a nyolczadik napon a vizsgálóbiró beterjeszti az iratokat a vizsgáló tanácshoz (143. cz. chambre d’instruction), mely ha a vád tárgya bűntett, vizsgálati fogságot rendel el; ha pedig a vád vétség miatt van emelve: a vizsgálati fogságot elrendeli vagy mellőzi (145., 146. cz.).
Ha a vizsgálati fogság correctionalis ügyekben már hat hétig, bűntett miatt folyamatba tett vizsgálatnál pedig már három hónapig tartott: a vizsgálóbiró köteles az iratokat a vizsgáló tanácshoz beterjeszteni, mely a körülményekhez képest s esetleg a felek meghallgatása után határoz (176. cz.).
Az 1874. évi április 20-án kelt belga törvény szerint a vizsgálóbiró által elrendelt vizsgálati fogság csak öt napig hatályos (4. cz.); s ha azt a felügyelő tanács fenn nem tartja, a terhelt szabadlábra helyezendő. Ha pedig a felügyelő tanács a vizsgálati fogságot fentartotta, a vizsgálati fogság kérdését minden hónapban ujra tárgyalás alá veszi s az hónapról-hónapra csak akkor tartható fenn, ha a felek meghallgatása után a felügyelő tanács a vizsgálati fogság fentartását indokolt s egyhangúlag hozott határozatban a közérdek szempontjából szükségesnek nyilvánítja.
A belga javaslat eredeti szövege eltért ettől az eljárástól; ellenben a javaslat tárgyalására kiküldött bizottság az 1874. április 20-iki törvény szövegét fogadta el (I. k. II. czím, V. fej. 154., 155. cz.).
A norvég bűnvádi eljárás nagyon szűkmarkúlag bánik el ezzel a fontos kérdéssel. Megelégszik annak a kijelentésével, hogy a terhelt nyomban szabadlábra helyezendő, mihelyt a letartóztatás jogi alapja elenyészett, vagy a szabadlábra helyezést a vádra jogosultak indítványozzák (244. §).
A Le Royer-féle franczia javaslat szerint a vizsgálóbiró által elrendelt vizsgálati fogság harmincz napra terjedhet (96. cz.). Ha a vizsgálóbiró azt találja, hogy a letartóztatást meg kell hosszabbítani, ily irányban jelentést tesz a felügyelő tanácsnak, mely a fogvatartást harmincz nappal meghosszabbíthatja. Ez a meghosszabbítás ismételhető (99. cz.). Lényegileg ezt az intézkedést a senatus által elfogadott javaslat is magáévá tette (117., 118. cz.).
A senatus által elfogadott javaslat a képviselőház kiküldött bizottsága által Guyot-Dessaigne elnöklete alatt 1887-ben ismét tárgyalás alá vétetvén, a bizottság a fogvatartás időtartamára s annak birói meghatározására nézve két módosítást tett. Kimondotta ugyanis, hogy a fogvatartás meghosszabbítását indokolt határozatban kell kimondani; s hogy a letartóztatás 30 napról 30 napra akárhányszor meghosszabbítható. „Cette décision peut toujours ętre renouvelée dans la męme forme” (Rapport fait au nom de la commission par M. Bovier Lapičrre. 1887.).
A külföldi törvényeknek s javaslatoknak eme vázlatos ismertetéséből is kivehető, hogy a vizsgálati fogság tartamának kérdése sehol sincs még kellőleg szabályozva. A külföldi törvényekből s törvényhozási munkálatokból azt a benyomást lehet meríteni, hogy ez a kérdés még csak s fejlődés szakában van.
Haladást mutatnak fel ujabb hazai törvényjavaslataink, a mennyiben a vizsgálati fogság tartamát meghatározzák és e mellett abból indulnak ki, hogy a vizsgálati fogságra mi szolgáltatott okot.
A jelen javaslat szintén a fentebbi szempontokat követi.
Szükségesnek tartotta a vizsgálati fogság tartamának meghatározását (159. §). Itt azonban nem állhatott meg; mert helytelen lett volna a vizsgálati fogság tartamát minden esetre egyformán megállapítani. Egészen eltérő intézkedéseket kell tenni akkor, midőn szökés veszélye forog fenn s midőn a collusió teszi szükségessé a vizsgálati fogságot. A szökés veszélye legtöbbször permanens természetű, a miatta elrendelt fogságra nézve tehát lehető hosszú határidőket kell megállapítani. Ellenben, midőn a collusió veszélye fenyegeti az eljárás sikerét, csak addig jogosult a személyes szabadságnak előzetes korlátozása, mig a bizonyítékok egybegyüjtve nincsenek.
A javaslat ezeket szem előtt tartva, arra az esetre, midőn a terhelt megszökött, elrejtőzött, vagy a szökésre előkészületeket tett, vagy szökésétől tartani lehet (141. § 2. p.); vagy végül, ha nem tartózkodik állandóan az országban s alaposan tartani kell attól, hogy szabadlábon hagyása esetében a hatóság ujabb idézésére nem fog megjelenni (141. § 4. p.): a vizsgálati fogság rendes maximumát három hónapban állapította meg.
Ez idő alatt a vizsgálat rendszerint befejezhető. Minthogy azonban a három hónapi határidő nem mindig elég, a mennyiben a vizsgálat gyors menetét számtalan tényező akadályozhatja, és nagyobb bűnvizsgálatok anyaga annyi idő alatt rendesen ki sem meríthető, a javaslat felruházza a vádtanácsot azzal a joggal, hogy a vizsgálati fogságnak említett nemét nyomós ok alapján hónapról-hónapra meghosszabbíthassa.
A „nyomós ok”-nak megbirálását a vádtanács belátására kellett bizni. A rendelkezés czélzata azonban arra utal, hogy a meghosszabbítás okát mindig az ügy természetéből s a vizsgálat menetét gátló külső körülményekből, nem pedig a vizsgálóbiró személyére vonatkozó tekintetekből kell meríteni. A javaslat szándékosan használja a „nyomós okot” egyes számban; mert gyakran egyetlen ok elég lehet a meghosszabbítás elrendelésére; másrészt több mellékes körülmény összetalálkozása alkothat egy oly nyomós okot, mely a fogvatartás meghosszabbítását szükségessé teszi.
Nehogy a vizsgálati fogság megbosszabbítása chablonszerűvé váljék vagy önkénynyé fajuljon: a javaslat kötelességévé teszi a vádtanácsnak, hogy határozatát tüzetesen indokolja. A vádtanács az indokolásban számot tartozik adni kivételes jogának gyakorlásáról, tüzetesen meg kell jelölnie a nyomós okokat s ki kell fejtenie azt is, hogy ezek az okok miért teszik elkerülhetetlenné a vizsgálati fogság meghosszabbítását.
Ilyen garantiák mellett nem kell attól tartani, hogy a kivétel szabálylyá váljék és el lesz érhető, hogy a vádtanács a vizsgálati fogságot csak az igazi szükség esetében, vagyis akkor hosszabbítsa meg, ha ezt az igazságszolgáltatásnak jól felfogott érdeke követeli.
A javaslat 159. §-ának második bekezdése a collusionalis eseteket a dolog természetének megfelelőleg két részre osztja. Az osztrák büntető perrendtartás 190. § 2. p., mint említve volt, szintén meghatározza a collusio veszélye miatt elrendelt fogság tartamát, de nem részletezi kellőleg vonatkozó szabályát.
A javaslat oly módon igyekszik e hiányt elkerülni, hogy a határidőt azzal a tényezővel hozza összefüggésbe, melyben a collusio veszélye megtestesül. Vagyis a fogság végét más körülményhez köti, ha az az aggodalom forog fenn, hogy a terhelt a bűncselekmény nyomait megváltoztatja stb. (141. § 3. p.) és máshoz, ha attól kell tartani, hogy a tanukkal vagy részesekkel összebeszél. Az előbbi esetben a vizsgálati fogság észszerűleg csak addig tarthat, mig a bűnjelek biztosítva nincsenek; az utóbbiban pedig csak addig, mig a tanukat vagy részeseket ki nem hallgatták, azaz a fogság természetes hatása odáig terjed, a hol a letartóztatás oka elenyészik.
E természetes határon kívül azonban, mely esetleg a megfelelő birói intézkedés elhalasztásával kitágítható volna, úgy mint a szökés veszélye miatt elrendelt vizsgálati fogságról, a mulasztás és hanyagság korlátlanul még mesterséges hatást is jelöl ki a javaslat. Ez a vizsgálóbirónak adott egy havi rendes határidő, melyet a vádtanács kivételes körülmények mellett, nyomós okból két izben egy-egy hóval meghosszabbíthat, de három hónapon túl egyáltalán ki nem terjeszthet.
A megszorítások a hosszabbítás megengedése tekintetében ugyanazok, melyeket a javaslat a szökés gyanuja miatti fogságnál alkalmaz. A határidők azonban rövidebbek és a másodizben adott halasztás végleges, mi abban leli indokát, hogy a collusio veszélye a bizonyíték felvételével is megszüntethető, mig a szökés veszélye ellen sok esetben a fogság az egyetlen biztosíték.
Az ujabb bűncselekmény, illetőleg ennek gyanuja miatt elrendelt vizsgálati fogság (141. § 5. p.) részére, ez intézkedés megelőző rendeltetése miatt, nem volt határidő kitűzhető. A fogság e nemének véghatára tekintetében tehát a 157. § első bekezdésének általános szabálya az irányadó, mely szerint a fogság megszüntetendő, ha elrendelésének oka megszűnt. Ha tehát a terhelt újabb, bűncselekményének büntethetősége megszűnt, vagy ha ujabb bűncselekményétől nem kell tovább tartani, ez alapon elrendelt vizsgálati fogsága is megszüntetendő. Egyébként, minthogy a vizsgálati fogság mindig facultativ s azt a vizsgálóbiró, illetőleg a vádtanács bármikor megszüntethetik (160. §), ha feleslegesnek találják, e joggal a fogságnak szóban levő neménél is élhetnek, nevezetesen akkor, ha a fogság tartama nincs arányban ama bűncselekmény büntetésével, mely miatt, illetőleg melynek gyanuja miatt elrendelve volt.
A vizsgálati fogság tartamának lehető korlátozására irányuló intézkedéseit a javaslat még azzal egészíti ki, hogy a vádtanács bármelyik ügyfél kérelmére köteles a vizsgálati fogság további fentartása tárgyában a kitűzött határidők lejárta előtt is határozni (159. § 3. bek.).
Ezzel egyrészt ama feltevésnek állja utját, mintha a vizsgálati fogságnak rendszerint három, illetőleg egy hónapig kellene tartani, másrészt hathatós eszközt ad a felek kezébe, hogy a vizsgáló biró mulasztása vagy késedelmessége ellen orvoslást kereshessenek.
Ama visszásságokon okulva, melyeket a franczia code d’instruction criminelle-nek a mandat de dépőt és a mandat d’arręt megszüntetésére vonatkozó, fentebb ismertetett rendelkezései eredményeztek, czélszerűnek mutatkozott a vizsgálóbiró által elrendelt letartóztatás, vagy vizsgálati fogság megszüntetését első sorban nem a vádtanácsra, hanem a vizsgálóbiróra bízni. Ha joga van a vizsgálóbirónak elrendelni a letartóztatást, vagy a vizsgálati fogságot, akkor ennek szoros logikai folyománya az is, hogy a megszüntetésre is joggal birjon. Mihelyt tehát a vizsgálóbiró úgy találja, hogy sem büntethető cselekmény nem forog fenn, sem a letartóztatott ellen elegendő gyanuok nincs, vagy a szökés, illetve collusio veszélye megszűnt, vagy ha a vizsgálati fogság tartamának maximumát elérte: akkor megszünteti az előzetes letartóztatást, illetve vizsgálati fogságot. Teljesen közömbös eme jogkörre nézve az, hogy a vizsgálóbiró közvetlenül rendelte-e el a letartóztatást, vagy a kir. ügyészség és rendőri hatóságok által elrendelt, de általa fentartott letartóztatás megszüntéről van szó.
Félreértés elkerülése végett czélszerű lesz kiemelni, hogy a 160. § első bekezdése nem azt jelenti, mintha csak a vizsgálóbiró lenne az általa elrendelt előzetes letartóztatás, vagy vizsgálati fogság megszüntetésére jogosítva. A vádtanács vagy a törvényszék, esetleg a felebbviteli biróság az ügy külömböző fejleményeiben, akkor is, ha a megszüntetés kérdésében a vizsgálóbiró előbb nem határozott, illetékesek a megszüntetés kimondására, minek egyébiránt a javaslat a maga helyén kifejezést is ad (267., 272., 330. §). Itt csupán ama hatáskör van szabályozva, mely az előzetes letartóztatás és a vizsgálati fogság megszüntetésére nézve a vizsgálóbirót a bűnvádi pernek nyomozó és vizsgálati szakában megilleti. Ki kellett továbbá emelni, hogy nem minden előzetes letartóztatásnak, hanem csakis az általa elrendeltnek, illetve fentartottnak megszüntetése tartozik a vizsgálóbiró hatásköréhez. Mind a kir. ügyészség, mind a rendőri hatóságok maguk kötelesek az általok elrendelt és a vizsgálóbiró határozatának tárgyát még nem tevő előzetes letartóztatást megszüntetni, mihelyt annak oka elenyészett.
A vizsgálóbirónak az előzetes letartóztatásra, illetve vizsgálati fogságra vonatkozó megszüntető jogköre korlátozva van azzal, hogy a kir. ügyészség hozzájárulása szükséges. A vádrendszer és a kölcsönös ellenőrzés szempontja indokolják, hogy a vizsgálóbiró a kir. ügyészség indítványára letartóztatott vagy vizsgálati fogságba helyezett egyént az a hozzájárulása nélkül szabadlábra ne helyezhesse. Addig, mig a véleményeltérés fölött a vádtanács nem határoz, fel kell függeszteni a szabadlábra helyezés foganatosítását, mert külömben gyakran csak elméleti jelentősége volna az ügyész ellenvéleményének és az e fölötti határozathozásnak.
Hogy akkor, ha az előzetes letartóztatásnak, illetve a vizsgálati fogságnak a törvényben meghatározott leghosszabb tartama lejárt, a kir. ügyészség ellenvéleménye már nem birhat felfüggesztő hatálylyal, a 159. § határozott rendelkezéséből, továbbá még abból is következik, hogy első sorban a vizsgálóbiró köteles a fogvatartás törvényes határainak megtartásáról gondoskodni és hogy eme kötelességének teljesítése más hatóság indítványától függővé nem tehető. Ily esetben is fenmarad azonban a kir. ügyészség joga, hogy a vádtanácsnál panaszt emelhet (113. §).
A 160. § 3-ik bekezdésében felállított az a szabály, mely szerint hatályal vagy életfogytig tartó fegyházzal büntetendő cselekmény esetében a terheltnek szabadlábra helyezését csak a vádtanács rendelheti el, logikai folyománya a 149. §-nak. Ha a szabadlábon hagyáshoz a vádtanács engedélye szükséges, annál inkább kivánatos, hogy a már fogva levő terhelt szabadlábra helyezését csak a vádtanács rendelhesse el. Az előbbi esetben csak azt kell a vádtanácsnak constatálni, hogy a letartóztatásra nincs törvényes ok, ellenben a most tárgyalt esetben a foganatba vett letartóztatásnak indoka veendő szemügyre, miből folyólag azt kell vizsgálni, hogy az az ok, mely fenforgott, megszűnt-e teljesen? Ez kétségtelenül nagyon beható, alapos vizsgálódást igényel, mert oly cselekmény a vád tárgya, melyre a törvény a legsúlyosabb büntetést állapítja meg, tehát rendszerint attól lehet tartani, hogy a terhelt az eljárás lefolytatását szökéssel meg fogja hiúsítani. A szükséges biztosítékot a javaslat a vádtanács határozatában kereste.
A szabadlábra helyezés kérdésében a magánvádlót nem lehet oly jogkörrel fölruházni, mint az ügyészséget. Ha a vizsgálóbiró szabadlábra kiván valakit helyezni: úgy a magánvádlónak esetleg tán nem is közérdekből származó ellenvéleménye nem birhat oly sulylyal hogy a birói határozat foganatosítását megakadályozza (160. § utolsó bekezdés). De viszont teljesen méltányos, hogy a magánvádló panaszt tehessen a vádtanácsnál. (113. §)
Több perrendtartás, így az ujabbak között az osztrák is (191. §), arra az esetre, ha a vizsgálati fogoly szabadlábra lesz helyezve, de ellene az eljárás még tovább foly, megengedi, hogy a vizsgálóbiró fogadalmat vehessen ki az elbocsátottól, hogy a tartózkodóhelyéről a vizsgálóbiró engedelme nélkül nem fog eltávozni, az idézésekre pontosan meg fog jelenni és az eljárás meghiusítására törekedni nem fog. Elsőbbsége az osztrák törvénynek, hogy a fogadalom megszegését nem tekinti külön büntetendő cselekménynek, mint több particularis német törvény tette, hanem az csak a vizsgálati fogság ujraelrendelésének okául állítja fel. Czélszerű, az is, hogy nem kötelező e fogadalom kivétele, mert sok esetben a szabadlábra helyezett jelleme és egyéb személyes viszonyai kellő biztosítékot nyujtanak arra nézve, hogy szabadlábra helyezését nem úgy tekinti, mintha azzal a bűnvádi eljárás terhe alól teljesen felszabadult volna. Lényegére nézve a javaslat is elfogadta a szabadlábra helyezés után alkalmazható ez enyhébb természetű kényszerítő eszközt, csupán az alak tekintetében tért el (161. §). Megengedi ugyanis, hogy a biró a fogadalom helyett, mely ugyan chablonszerűségénél fogva rendszerint hatálytalan, de néha mégis lélektani kényszerhelyzetet idéz elő, hasonló tartalmú meghagyást intézhessen a szabadlábra helyezetthez, mely esetben kötelessége a meghagyás megszegésének következményeit is megmagyarázni. A javaslat is facultativvá teszi a meghagyást, miből következik, hogy csak ott alkalmazandó e kényszerítő eszköz, hol erre múlhatlanul szükség van. Alig kell megjegyezni, hogy e meghagyásról jegyzőkönyvet kell felvenni, mert külömben nem volna irásbeli alapja az újabb fogságba helyezésnek.
Minthogy a meghagyás az előzetes letartóztatásnak vagy vizsgálati fogságnak ujólagos elrendelését vonhatja maga után: kétségtelen, hogy ezen intézkedés a személyes szabadságra vonatkozólag nagy jelentőséggel bir, éppen ezért teljesen elfogulatlannak és függetlennek kell ama hatóságnak lenni, mely ezt a meghagyást a terhelthez intézheti. Ez okból az említett joggal csak a vizsgálóbirót a az eljáró biróságot lehetett felruházni. Ha ennek az intézkedésnek szüksége a nyomozás folyamán, vagyis akkor merül fel, midőn az ügy még a rendőrség vagy az ügyészség kezében van: a nyomozás vezetője köteles a meghagyás kieszközlése végett a vizsgálóbirót megkeresni.
A meghagyás csak nyomós okból intézhető a terhelthez. E megszorítás helyessége kétségbe nem vonható, mert akkor, midőn a terhelt bizonyos községbe vagy helyre nem mehet, vagy bizonyos helyen köteles tartózkodni: személyes szabadsága jelentékenyen korlátozva van. Hogy mikor forog fenn a nyomós ok, az csak az eset körülményei szerint állapítható meg. A tartózkodóhely kijelölése a fogságot pótolja és az ennek alapjául szolgáló okokból rendelhető el. A valamely helyről való kizárásra nézve a nyomós ok leggyakrabban a közérdekből lesz meríthető. Például nyomós ok az, hogy a szokásos tolvaj vagy orgazda azon a helyen ne lakjék, a hol lopások tettesei, vagy tolvajbandák tartózkodnak; hogy a gyilkos vagy gyujtogató abban a községben meg ne jelenjék, a hol az áldozat lakott, vagy a hol a gyujtogatást elkövette, mert megjelenése közbotrányt, sőt visszatorlást provocálhatna.
Az intézkedés hatálya az eljárás jogerős befejezéseig terjedhet, azonban jogorvoslattal megtámadható s a nélkül is a vádtanács vagy a törvényszék által hatályon kívül helyezhető, sőt a megszüntető végzésnek vagy felmentő ítéletnek jogerőre emelkedésével, külön rendelkezés nélkül is elveszti hatályát.
Ha az előzetes letartóztatás és a vizsgálati fogság csak mint szükséges rossz foglal helyet a bűnvádi eljárás keretében: akkor elutasíthatatlan kötelesség oly eszközökről gondoskodni, melyekkel az előzetes fogvatartás czélja elérhető a nélkül, hogy valaki személyes szabadságától megfosztva legyen. Sok esetben nem pótolhatja az előzetes fogvatartást semmi, de ismét sok esetben bizonyos mértékű vagyoni kötelezettség elvállalása teljesen mellőzhetővé teszi azt. Nyilvánvaló, hogy bármely vagyoni kötelezettség sem nyújthat biztosítékot arra nézve, hogy a terhelt össze ne beszéljen társaival, a tanukkal, szakértőkkel, vagy hogy bizonyos nyomokat, bűnjeleket el ne távolítson, meg ne változtasson stb. De viszont ha valaki saját, illetve családja megélhetésére alig nélkülözhető összeget köt le előzetes fogvatartása pótlásául, arról fel nem tehető, hogy megszökéssel vagy elrejtőzéssel koczkáztassa tán egész életén keresztül gyűjtött vagyonát. Nem szorul tehát bővebb fejtegetésre, hogy ha az előzetes fogvatartásnak szökés gyanuja az oka, akkor a custodián kivül van még más biztosító eszköz is, mely a kitűzött czélnak megfelel. A legrégibb időtől fogva napjainkig elismerték annak igazságát, hogy az előzetes fogvatartás nem minden esetben nélkülözhetetlen biztositó eszköz és minél nagyobb becsben részesült az egyéni szabadság, annál tágabb tere volt a biztosíték melletti szabadlábra helyezésnek.
Már az újabb római jog elvül állította föl, hogy még a legsúlyosabb büntetendő cselekmény esetében is megkiméltessék az előzetes fogvatartástól ama vádlott, ki kezest állítani kész, sőt a „personae illustres”-eknél megelégedtek a „cautio iuratoria”-val is.
A középkori jogok is elismerték a biztositék melletti szabadlábra helyezést és csakis az inquisitorius per, mely az előzetes letartóztatást és vizsgálati fogságot, mint vizsgálati eszközt és a terhelt beismerésének könnyebb kicsikarására vezető módot fogta fel, szorította meg a biztosíték melletti szabadlábrahelyezést. Valódi haladást egyébiránt e területen még a bűnvádi eljárás reform-korszaka sem mutat fel, mert hisz a legkevésbbé szabadelvű és az egyéni szabadságot a legsértőbb módon korlátozó irányt éppen a franczia „code d’instruction criminelle”. képviselte, mely minden bűntett (crime) esetében kizárta a biztosíték melletti szabadlábra helyezést és a vád alá helyezés és az esküdtszéki főtárgyalás közti időszakban, kötelezővé tette a fogvatartást. Ennek lényeges befolyása volt a német particularis törvényhozásra és e kérdésben csak a legujabb korban indult meg nagyobb arányú reformmozgalom. A külföldi törvényhozások közől, mint a fentebbi részletes ismertetés mutatja, több még ma is kizárja bizonyos súlyos cselekmények esetében a biztosíték melletti szabadlábrahelyezést.
A javaslat álláspontja sem jelent radicalis reformot, mert általában kötelezővé a biztosíték melletti szabadlábrahelyezést nem teszi, de méltán sorakozik a legszabadelvűbb törvényhozások közé, mert még a legsúlyosabb cselekmények esetében sem zárja ki a biztosíték melletti szabadlábrahelyezést. A mai jogállapottal szemben, mely szerint már az öt évi börtönt meghaladó büntetéssel sujtott cselekmények esetében meg van tiltva a biztosíték alkalmazása, ez valóban nagy haladás.
Ama reformkövetelmény iránt, hogy általában minden büntetendő cselekmény esetében kötelezővé téve legyen a biztosíték melletti szabadlábrahelyezés, még a legujabb franczia és belga javaslatok is tartózkodó álláspontot foglalnak el. Ama néhány csekélyebb súlyú cselekmény kivételével, hol bizonyos megszorító feltételek mellett és meghatározott idő elteltével a szabadlábrahelyezés kötelező, a biztosíték melletti szabadlábrahelyezés általában facultativ. Ha e sokkal fejlettebb országokban, hol a rendőri felügyelet szervezése, a nyilvántartás és általában a közigazgatás kétségtelenül nagyobb fokon áll, nem merték ezt kötelezővé tenni, akkor ily intézkedés megnyugvással nálunk sem ajánlható. De külömben is sok viszássággal jár a kötelező szadadlábrahelyezés rendszere, mert vagy ki kellene mondani, hogy mindenkitől csak vagyoni állásához mért biztositék követelhető, és ekkor előfordulhatna, hogy a többszörös gyilkos 10, 20, vagy 50 frt biztositék mellett volna szabadlábra helyezendő, miután ennél több vagyona nincs, vagy az összeg megállapításában szabad kezet kellene hagyni a biróságnak, akkor pedig a gyakorlat tulajdonképen facultativvá változtatja a kötelezőnek nyilvánított jogot, mert oly nagy összeget követelhet a biró, a melylyel a vádlott nem bir. Sőt bizonyos absolut minimumok felállítása is elkerülhetetlen, ezek pedig csak úgy, mint a facultativ rendszernél kizárnák a polgárok nagy részét a kötelezőnek kihirdetett jogból és a személyes megbízhatóság szempontja, mely mindig hathatós tényező a biztosíték melletti szabadlábrahelyezés kérdésében, teljesen elvesztené jelentőségét. Egyazon okok, melyek az általános kötelező szabadlábrahelyezés ellen harczolnak, szólnak az ellen is, hogy bizonyos köre a cselekményeknek legyen kijelölve olyannak, hol a biztositék melletti szabadlábrahelyezés kötelező. Az általános facultativ rendszert követi a belga javaslat is. Már pedig a vizsgálati fogság rendezésének kérdésében a liberalismus szempontjából egy nemzet se mulja fölül Belgiumot.
Egyébiránt nem is a kötelező rendszerben keresendő a személyes szabadság főgarantiája. Midőn valamely törvény kötelességül irja elő, hogy a biró, ha megszökéstől tartani nem lehet, elegendő biztosíték mellett, mindig szabadlábra helyezze a terheltet; midőn minden rendelkezésen átszövődik az a gondolat, hogy az előzetes fogvatartás csak mint nélkülözhetetlen kivétel alkalmazadó, akkor nem lehet attól tartani, hogy e facultativ jogot nem a személyes szabadság javára fogják felhasználni. A biró nem térhet ki a törvény által reá rótt erkölcsi kötelességek elől, és különösen ha társasbiróság határoz e kérdésben, sőt a contradictorius eljárás sincs kizárva: akkor csak a túlzott aggodalom félhet visszaélésektől.
Mindezeknek a feleltételeknek megfelel a javaslat, midőn kötelezi a birót a biztosíték melletti szabadlábrahelyezésre, ha a biztosíték, tekintettel a vád súlyára és a terhelt személyes körülményeire, a megszökést valószinűtlenné teszi. Nem szabad tehát a birónak önkényesen kegyelmeket osztogatnia, hanem kötelessége minden körülményt és mozzanatot lelkiismeretesen mérlegelni és ha ezek a megszökés valószinűtlensége mellett harczolnak, a, szabadlábrahelyezést kimondani. A biró tehát lelkiismeretesen fogja mérlegelni, hogy az eset büntethetőségéhez nem fér-e kétség; meg fogja gondolni, hogy az elitélésre elég adat merült-e fel a terhelt ellen; tekintetbe veszi a terhelt előéletét, foglalatossága körét, társadalmi helyzetét, a családi körülményeket. Mindezek megfontolása, szóval a szabadlábrahelyezés mellett vagy ellen felhozható concret hasznok vagy károk szembeállítása után hozza meg határozatát. A javaslat nem köti a magyar állampolgársághoz, vagy állandó lakóhelyhez a biztosíték melletti szabadlábrahelyezést. A csavargó, az, a ki kilétét igazolni nem tudja, a külföldi, vagy a külföldön tartózkodó állampolgár in principio nincsenek kizárva e kedvezményből.
A biztosítékul szolgáló eszközök a javaslat szerint a következők: 1. készpénz, 2. oly értékpapir, melyet óvadék gyanánt a közpénztárak elfogadnak, 3. oly fizetésre szóló jelzálogilag biztosított nyilatkozat vagy kezeslevél is, mely pupillaris biztosítékot nyujt, 4. egyszerű kezesség. Az utóbbinak csak a járásbiróságok előtti eljárásban van helye, mint ez a XXIX. fejezet indokolásában bővebben van kifejtve.
A törvényszék eljárásának tárgyát tevő büntetendő cselekmények esetében csak az 1-3. alatt felsorolt eszközök fogadhatók el biztosítékul. Ezeknek megválasztásánál egyrészről irányadó volt, hogy oly vagyoni terhet vállaljon magára a biztosítékot adó a biztosíték elvesztése esetén, mely tetemes gazdasági kárt okoz, másrészről figyelembe volt véve, hogy a biztositék nyujtásának több módja álljon rendelkezésre, s így az túlságosan megnehezítve ne legyen.
A javaslat tehát e ponton nem oly merev, mint az 1874-iki április 20-iki belga törvény (11. czikk) és a belga javaslat (I. k. 170. cz.), melyek szerint a biztosíték csak készpénzben adandó. Eltér a franczia javaslattól (Demole-féle, 131. §) is, mely szintén csak készpénzben, bankjegyben és értékpapirokban engedi a biztosítékot letenni. A javaslat inkább az osztrák és német perrendtartás rendelkezéseihez csatlakozva, de az eddigi gyakorlatnak is megfelelőleg, különös tekintettel gazdasági viszonyainkra, a jelzálogi bekebelezést is a biztosíték adásának eszközévé jelölte ki. Eltért a német birodalmi perrendtartástól annyiban, hogy az ingó zálogot kizárja a biztosíték eszközei közöl, mert a legtöbb esetben ezt a módot nem is vennék igénybe, minthogy a bűntettesek legnagyobb része hazánkban oly értékes ingó tárgyakkal, melyek biztosítékul szolgálhatnának, nem is bir, de másrészről azok értékének megállapítása, kezelése és értékesítése sok nehézséggel jár. A jelzálog tekintetében szükséges volt a pupillaris fedezetet követelni, mert a nélkül az ingatlanra bekebelezett zálogjog a kivánt teljes biztosságot nem nyujtja. Ama kivételből, hogy fizetésre kell szólni minden jelzálogilag biztosított nyilatkozatnak vagy kezeslevélnek, önként következik, hogy abban meghatározott készpénzbeli összegnek arra az esetre való fizetése kötelezendő, ha a terhelt a szabadlábrahelyezés feltételeit megsérti (167. §), és így a biztosíték összegének haladéktalan behajtása lehetővé teendő. Annak meghatározása, hogy melyik mód szerint nyujtassék a biztosíték, a biróság belátásától függ. De ha a biróság feladata is a relativ biztonság szempontjait mérlegelni, semmi esetre sincs joga a biztosítékadást megnehezíteni és esetleg a felajánlott készpénz helyett például ugyanannyi összegre jelzálogi biztosítást követelni.
A javaslat szerint közömbös az, hogy a terhelt vagy helyette más harmadik személy ad-e biztosítékot. Mindazáltal a megszökés valószinűségének vagy valószinűtlenségének mérlegelésénél különös figyelembe kell venni, hogy nem fogja-e a terhelt inkább jótevőjét megkárosítani, mintsem hogy a bűvádi eljárás következményeinek alávesse magát.
A biztosíték összegének megállapítása a javaslat szerint a biró belátásától függ. Ma már nincs is újabb törvényhozás, mely a franczia „code d’instruction criminelle”-nek hazájában is eltörölt rendelkezését a biztosítéki minimum vagy maximum meghatározása tekintetében magáévá tenné. Nem akarja a javaslat, hogy a gazdagok kiváltsága legyen a biztosíték melletti szabadlábra helyezés. Ezért czélzata az, hogy a terhelt vagyoni helyzetéhez arányosan állapítsák meg a biztosíték összegét, bár nem oly túlhajtott értelemben, hogy akkor, ha valakinek öt forint értéke van: ehhez arányosan kelljen a biztosíték összegét megállapítani. A biró tapintata a vagyoni álláson kívül mindig kellő figyelembe fogja venni a terhelt személyes megbizhatóságát, úgy, hogy a javaslat szelleme szerint csak a teljesen megbizhatatlanok és a teljesen vagyontalanok lesznek a biztosíték melletti szabadlábrahelyezés kedvezményéből kizárandók.
A biztosítékot mindig az eljárás szakához képest a biróságnál kell megajánlani. Nyomozás és vizsgálat idején tehát a vizsgálóbirónál, a per későbbi szakában a vádtanácsnál és ítélőbiróságnál kell az ajánlatot megtenni. De azért, ha a királyi ügyészségnél, vagy a főtárgyalás elnökénél ajánlják meg a biztosítékot, a kérelem el nem utasítható, hanem elfogadandó, illetve jegyzőkönyvre veendő és az illetékes birósághoz teendő át. A biztosíték elfogadása, úgy neme és összege tárgyában a javaslat szerint csak a társas biróság határozhat és pedig az eljárás szakához képest, a vád alá helyezésig, a vádtanács, azon túl pedig az ítélőbiróság. De a per minden szakában kötelessége a biróságnak a kir. ügyészséget meghallgatni és magától értendő, hogy az egyes érdekletteket akár szóval, akár irásban a szükséghez képest szintén meghallgathatja.
A sértett meghallgathatását a javaslat azért említi fel külön, mert ő az, a kit a biztosíték nagysága legjobban érdekli, minthogy a 168. § szerint a biztosíték első sorban az ő kártalanítására fordítandó. Méltányos és igazságos tehát, hogy az összeg nagyságának meghatározása előtt a sértett is nyilatkozhassék. A sértett ellenzése azonban a szabadlábrahelyezést nem akadályozhatja s jogköre csak a biztosíték összege tekintetében tehető észrevételekre szorítkozik.
Ha az ügyészség a biztosíték mellett való szabadlábrahelyezést ellenzi és a szabadlábra helyezést indítványa ellenére mégis elrendelik, e határozat ellen használt felfolyamodásának a javaslat a terhelt szabadlábrahelyezésére felfüggesztő hatályt tulajdonít (164. §).
Ennek perjogi indoka az, hogy a biztosíték az előzetes letartóztatásnak vagy vizsgálati fogságnak törvényes alapját nem szünteti meg, s hogy a biztosíték mellett való szabadlábrahelyezésnek csak opportunitási indoka van. Ha már most a kir. ügyészség azt találja, hogy a biztosíték mellett való szabadlábra helyezés az eljárás sikere érdekében aggodalmas, a már biróilag indokoltnak kimondott fogvatartás megszüntetése erős garantiát igényel, melyet a javaslat a felsőbiróság határozatában vélt feltalálhatni (164. §).
A biztosíték mellett való szabadlábon hagyás vagy szabadlábra helyezés joghatálya csak addig tart, míg oly tények nem merülnek fel, melyek a letartóztatást ismét szükségessé teszik.
A javaslat (165. §) három oly okot ismer, melyek egyikének vagy másikának fenforgása esetén a terhelt ismét letartóztatható. Ezek a következők: szökés kisérlete; b) idézésre való meg nem jelenés és c) oly uj körülmény, mely törvényes ok a vizsgálati fogság elrendelésére.
A javaslat e rendelkezésének alapja nyilvánvaló. A biztosíték arra nézve nyujt garantiát, hogy a terhelt a javaslat 141. § második és 4-ik pontjában meghatározott módon az eljárás lefolytatását nem fogja lehetetlenné tenni, azaz, hogy a biróság rendelkezésére fog állani akkor, a mikor reá szükség van. Ha a biztosíték adása ezt az aggodalmat eloszlatta, illetőleg ha a szabadlábonhagyást vagy szabadlábrahelyezést elrendelő biróság ezt feltételezte és a terhelt mégis kisérletet tett a szökésre, vagy szabályszerű idézésre igazolatlanul meg nem jelent, akkor magatartásával éppen azt mutatta ki, hogy a biróság feltevése homoktalajra volt építve, hogy a biztosíték semmi garantiát nem nyujtott; következéskép a letartóztatás jogosan elrendelhető. Ha pedig a vizsgálati fogság elrendelésének valamely törvényes oka a terhelt szabadlábon hagyása vagy szabadlábrahelyezése útán merül fel: akkor szintén jogosult a letartóztatás; mert a biztosíték mellett való szabadlábrahelyezés és a biztosíték összege csak a megelőző körülmények alapján volt elhatározva, és mert a biztosíték csak bizonyos esetekben nyújt garantiát (141. § 2., 4. pont). Igy pl. ha szökés veszélye esetén az aggodalmat a biztosíték eloszlatta s később alaposan lehet arra következtetni, hogy a terhelt a tanukkal való összebeszélés útján meg akarja hiusítani az eljárás sikerét: kétségtelenül letartóztatható, mert a collusio megakadályozására a biztosíték nem alkalmas.
A még esedékessé nem vált biztosíték felszabadul és a letevőnek visszaadandó, ha a terheltet ugyanama bűncselekmény miatt letartóztatják; ha az előzetes letartóztatást vagy vizsgálati fogságot rendelő határozatot hatályon kívül helyezik; ha a bűnper jogerős megszüntető határozattal vagy felmentő itélettel befejezést nyert; vagy ha az elitélt megkezdte szabadságvesztés-büntetését (166. §).
Minthogy a biztosíték elfogadása és meghatározása mindig egy meghatározott bűncselekmény szempontjából történik, a biztositék csak akkor szabadulhat fel, ha a miatt a cselekmény miatt helyezik a terheltet vizsgálati fogságba, a mire vonatkozólag a biztositék adva volt; mert külömben a biztosíték visszaadását ki lehetne eszközölni oly vizsgálati fogság segítségével, mely más, csekélyebb ügyben, más biróságnál collusio okából szándékosan van előidézve s mely újabb vizsgálati fogságot azután a nyomban tett beismerő vallomás megszüntethetne.
Egyébként közömbös az, hogy mily törvényes indokból alkalmaztak ujra letartóztatást, vagy vizsgálati fogságot, mert a biztosíték visszatartására csak addig jogosult az állam, mig a terhelt szabadlábon van. A biztosíték csak helyettesíti a fogvatartást; ha tehát az utóbbit alkalmazzák, az előbbinek nincs többé jogi alapja.
Nincs kizárva azonban, hogy a biróság a biztosítékot visszatartsa s annak fejében a terheltet ismét szabadlábra helyezze, ha a letartóztatás újabb oka megszűnt, vagy ha csak oly ok maradt még fenn, melyre nézve a biztosíték melletti szabadlábrahelyezés megengedhető. Például, ha a biztosíték mellett szabadlábon hagyottat collusio indokából helyezik fogságba és a collusio veszélye megszünik, a biztosíték melletti szabadlábrahelyezés ismét hatályba léphet.
A biztosíték felszabadulásának többi esetei nem szorulnak részletes indokolásra.
A biztosítéknak czélja, világosan megjelöli a keretet, melyben a biztosítékot tevő vagyoni érték elvesztésének feltételei megállapíthatók. A tételes jognak eme feltételeket, félreértések kikerülése czéljából, minden latitudé mellőzésével, szigorú imperativ módon kell megállapítani.
E tekintetben legtökéletesebbnek ismeri el a tudományos kritika, az 1873-iki osztrák törvény rendelkezését (193. § 2. bek.), mely szerint a letevő a biztosíték vagyoni értékére nézve elveszti jogát, mihelyt a terhelt engedély nélkül lakóhelyéről eltávozik, vagy szabályszerű idézésre három nap alatt meg nem jelen. Kétségen kívül szigorú rendelkezés, de ha a biztosíték hatályosságát fenn kivánjuk tartani, ha azt akarjuk, hogy e biztosíték az előzetes fogvatartás valódi surrogatuma legyen, akkor e ponton nem szabad a szigortól visszariadni. Mindenesetre helyesebb ily tüzetes rendelkezés, mint az, mely a német birodalmi perrendtartás 122. §-ába van foglalva („Eine noch nicht frei gewordene Sicherheit verfällt der Staatskasse, wenn der Angeschuldigte sich der Untersuchung, oder dem Antritt der erkannten Freiheitsstrafe entzieht.”). A német judicatura és irodalom igazolja, minő eltérő magyarázatban részesült a „sich entzieht” kifejezés. Az el nem szökött, vagy el nem rejtőzött egyénnek meg nem jelenése a német birodalmi perrendtartás szerint soha sem ok a biztosítékul szolgáló vagyonérték elvesztésére. Hosszabb, de be nem jelentett utazást sem tekintettek olyannak, mely a biztositék összege elvesztését vonná maga után, ha valószinűvé van téve, hogy nem szökés czéljából történt az utazás. Vitás a német perrendtartás szövege szerint az is, hogy a megszökött elveszti-e a biztosíték összegét, ha utóbb önként jelentkezik.
A franczia és belga tételes jog, valamint az uj javaslatok szerint is elveszti a letevő jogát a biztosíték összegére, ha a szabadlábra helyezett az eljárás folyamában bármely idézésre, vagy az ítélet végrehajtása czéljából alapos ok nélkül meg nem jelent.
Mindezek eléggé szigorú intézkedések. De a szigor nem is mellőzhető, mert külömben üres formalitássá sülyed a biztosíték, mely mellett a szabadlábra helyezett büntetlenül szeghetné meg a biróság felhívása iránt tartozó engedelmességet.
A javaslat ennélfogva főbb vonásaiban az osztrák törvény álláspontját fogadta el, de szükségesnek tartotta az erre vonatkozó szabályokat tüzetesebben kidomborítani.
A biztosítékot nyujtó elveszti a biztositékra vonatkozó jogát:
A) ha a terhelt a kijelölt tartózkodóhelyről a biróság engedelme nélkül eltávozott;
B) vagy a biróság tilalma daczára (161. §) valamely községbe, vagy helyre ment;
C) ha szabályszerű idézésre három nap alatt meg nem jelent és elmaradását elfogadható módon ki nem mentette;
D) ha a szökésre előkészületeket tett vagy megszökött.
Az A) és B) alatti eset nem sorolható a tulajdonképeni szökés esetei közé, mégis szükséges és jogszerű volt a biztosíték elvesztését az eme pontokban részletezett engedetlenség fenforgása esetére is kimondani. A biztosíték mellett szabadlábra helyezett nem élvez korlátlan szabadságot, sőt a czélszerűség okai azt követelik, hogy a biróság parancsának szabadlábra helyezése után is feltétlenül engedelmeskedjék s oly helyzetben legyen, hogy a biróság személyével mindig rendelkezhessék. Ebből folyólag, ha a biróság elrendeli, hogy a terhelt bizonyos helyen tartózkodjék, vagy valamely községbe vagy helyre ne menjen s ha a terhelt ezt a parancsot megszegte, a biztosíték joggal tekinthető esedékesnek; mert a terhelt a tanusított engedetlenséggel azokat a korlátokat hágta át, melyek a biztosíték mellett való szabadlábrahelyezés után is a mozgás teljes szabadságára nézve fenmaradtak.
A C) alatti esetnek alapja is az engedetlenség megtorlása és reá is illenek az A) és B) esetekre nézve felhozott indokok.
A czélzatán kivül eső szigornak elkerülése végett a javaslat a terheltnek a megjelenésre három napi határidőt enged és elmaradását kimenthetőnek nyilvánítja.
Az osztrák törvénynek elsőrangú commentatorai és a joggyakorlat is oly szigorúan értelmezik a három nap alatti meg nem jelenés feltételét, hogy még az esetben is, ha a szabadlábra helyezett hibáján kívül nem jelenhetett meg, illetve ez idő alatt ki nem mentette elmaradását: a biztosítékot elvesztettnek tartják. A javaslatnak kifejtett intentiói szerint is kétségtelenül szigorúan kell eme feltételt értelmezni. Mindazáltal nincs attól elzárva a vádtanács, mely a biztosíték elvesztése fölött, a felek meghallgatása után határoz, hogy a vis major és teljesen hibán kívüli elmaradás eseteit mentő okokul elfogadhassa.
A biztosíték elvesztése szempontjából közömbös az, hogy a birói cselekmény vagy tárgyalás, a melyről a terhelt elmaradt, más okból sem lett volna teljesíthető, illetőleg megtartható, vagy hogy a terhelt ellenében utóbb megszüntető végzést vagy felmentő ítéletet hoznak. Mind e körülmények nem szüntetik meg a biztosíték elvesztésének alapját, a terhelt engedetlenségét.
A biztosíték elvesztésének utolsó, minden vitán felül álló (D) esete az, midőn a terhelt szökésre előkészületeket tett, vagy megszökött.
Hogy mikor tekinthető a terhelt intézkedése szökésre való előkészületnek, az ténykérdés, melyet a biró lelkiismeretes és beható vizsgálat után fog eldönteni.
Mindig nagy jelentőséggel bir azoknak a feltételeknek megállapítása, melyek a biztosíték elvesztését vonják maguk után, mert a biztosíték elvesztése nemcsak a terheltnek, hanem ha más tette le a biztosítékot, harmadik ártatlan egyénnek is érzékeny vagyoni kárt okoz.
Kétszeres gondosságot igényel a biró eljárása akkor, midőn a szökés kisérletét kell megállapítani, mert nem minden lakóhelyről való távozás tekinthető annak. A szabadlábra helyezett terhelt legnagyobb mértékben van szabadságában korlátozva akkor, ha hozzá a 161. §-ban foglalt meghagyás van intézve.
Ilyenkor könnyű a biztosíték esedékességének feltételeit megállapítani. Ellenben a jelzett tilalom elmaradása esetén gyakran nehezen lehet a terhelt szándékát valószinüvé tenni, mert a cselekvés és mozgás teljes szabadságát élvezi, magának és családjának fentartása utazásokat is tehet szükségessé. Merőben helytelen, sőt jogtalan volna a terheltet, mert a létfentartás gondjait látja el, vizsgálati fogságba helyezni másrészt éppoly helytelen volna az is, ha a biróság a szökés mentségeül minden jelentéktelen okot, minden csekély kifogást elfogadna. A birónak a középutat kell eltalálni s ebben csak az eset körülményei s e körülményeknek a gyakorlati élet tapasztalatai szerint való méltatása szolgálhatnak irányadóul.
Nehogy a más helyett biztosítékot adott egyénre a biztosíték elvesztésének okai túl szigorúan súlyosodjanak: méltányos volt azt a német birodalmi perrendtartás mintájára (121. § második bek.) ama kedvezményben részesíteni, hogy a biztosítékra való jogát bizonyos feltételek mellett fentarthatja. Egyik feltétel az, hogy a biróságnál bizonyos határidőt kér és ez alatt a szabadlábra helyezettet előállítja. A másik feltétel akkor áll be, ha a biztosítékot adott személy a biróságot a szabadlábra helyezettnek szökési előkészületeiről oly időben értesíti, midőn az elfogatás lehetséges. Nem szükséges tehát, hogy tényleg el is fogják a terheltet, hanem elég, ha oly időben értesül a biróság, midőn, ha ügyesek és tapintatosak a tett intézkedések, az elfogatás eszközölhető vala.
A biztosíték elvesztése tárgyában a javaslat szerint a vádtanács határoz, melynek kötelessége a vádlót, a sértettet, a terheltet, illetve képviselőjét, esetleg a biztosítékot adott harmadik személyt meghallgatni és ez után határozni. A biztosíték elvesztését kimondó végzés, jogerőre emelkedése után jogerős polgári ítélet erejével bir, vagyis annak alapján a biztosítékul adott s illetve lekötött vagyonra végrehajtás vezethető. Alig kell kiemelni, hogy a kezesnek kötelessége nem subsidiarius, hanem közvetlen.
Az elvesztettnek kijelentett biztosítéknak mely czélra fordítására nézve szintén eltérők a tételes jogok rendelkezései. A német birodalmi perrendtartás szerint (122. § első bek.) az elvesztett biztosíték az államkincstár javára esik. Hasonlóan rendelkezik az 1873-iki osztrák perrendtartás is, de ama lényeges külömbséggel, hogy a károsított félnek joga van a biztosítéki értékből első sorban kártalanítást követelni.
A francia 1865. julius 14-iki törvény szerint a biztosítéknak kettős czélja van, u. m. először biztosítani a terheltnek biróság előtti megjelenését és másodszor az okozott költségeket és pénzbüntetéseket fedezni. A szabadlábrahelyezést elrendelő végzésben mindig ki kell mondani, hogy a biztosítékot tevő összegből mennyi szolgál az első és mennyi a második czél biztosítására. A biztosítéknak első része az államkincstár javára esik, mihelyt a terhelt idézésre meg nem jelent (La premičre partie du cautionnement est acquise ŕ l’État du moment que l’inculpé, sans motif legitime d’excuse, est constitué en défaut de se présenter ŕ quelque acte de la procédure on pour l’exécution du jugement), de akkor is joga van a törvényszéknek vagy főtörvényszéknek megszüntető határozat vagy felmentő ítélet esetében a visszafizetést elrendelni.
A biztosítéknak második része első sorban a közvádló által kiadott, másodsorban a magánfél által előlegezett eljárási költségek és harmadsorban a pénzbüntetések fedezetéül szolgál. Mindig vissza kell azonban adni a biztosíték eme részét, ha az eljárást megszüntették, vagy felmentő ítéletet hoztak, sőt a fölösleg az elítélés esetében is visszafizetendő.
Valamint a Le Royer (111. és következő cz.-ei), úgy a Demöle-javaslat (130. és következő czikkek) szóról-szóra átveszik a fennálló tételes jog rendelkezéseit.
Belgiumban az 1874-iki április 20-iki törvény szerint a biztosíték a szabadlábra helyezett megjelenésének garantiája, (10. cz. második bekezdése „le cautionnement garantit la representation de l’inculpé ŕ tous les actes de la procédure et pour l’exécution de la peine corporelle aussitőt qu’il en sera requis). Eme czélhoz képest a biztosítékot az államkincstár javára rendeli fordítni, mihelyt a terhelt az eljárás folyamában, vagy az ítélet végrehajtása czéljából idézésre meg nem jelen (14. cz.: Le cautionnement sera attribué ŕ l’État dčs que l’inculpé, sans motif legitime d’excuse, sera constitué en défaut de se présenter ŕ un acte quelconque de la procédure ou pour l’exécution du jugement). A belga képviselőház bizottsága ezt az álláspontot fenn kivánja tartani és határozottan ellenzi a franczia code d’instruction criminelle-nek ama rendelkezését, mely szerint a biztosíték a károsított fél kárának biztosítására is szolgált.
Nem lehet tagadni, hogy elméleti szempontból a biztosíték ugyanannak szolgál garantiájául, a mit az előzetes letartóztatás és vizsgálati fogság biztosít. Ez pedig semmi egyéb, mint ama társadalmi érdek, mely a szabadlábra helyezett terheltnek biróság előtti megjelenéséhez fűződik. Ha ennek daczára a javaslat (168. §) mégis első sorban a sértett fél kártalanítására rendeli fordítni a biztosíték összegét: erre nézve két ok volt irányadó. A javaslat az eljárás egész során a lehető legnagyobb figyelemben részesíti a büntetendő cselekmény által közvetlenül sértett felet, és nem volna következetes, ha a legérzékenyebb ponton, midőn a büntetendő cselekmény miatt szenvedett kár megtérítéséről van szó, elejtené a sértett fél érdekeinek hathatós védelmét. De figyelembe kellett venni az eddigi szokást is, mely szerint a biztosíték „első rendben a bűntett által károsított vagy sértett félnek kártalanítására fordítandó, a fenmaradt összeg pedig az állampénztár javára essék” (1872-iki javaslat, 51. §). Ettől pedig eltérni annál kevésbé volna ajánlatos, mert a méltányosság elvébe ütköznék, ha egyéb vagyon hiányában az érzékenyen sujtott sértett fél minden kártalanítástól elesnék.
A vádtanács nem köteles minden esetben a sértett fél követelése tárgyában határozni, hanem ha illiquid a követelés, vagy túlzott, vagy ha közte és a büntetendő cselekmény között a kellő összefüggés hiányzik: akkor a sértett felet a polgári birósághoz utasítja. Alig lehet ugyan az ellenkezőt feltenni, de tán a szabatosság kedvéért nem volt fölösleges kimondani, hogy az államkincstár ellen a befolyt biztosítéki összegnél többet megítélni nem lehet.
Másodsorban az eljárás költségeit rendeli a javaslat a biztosíték összegéből fedezni. Következéskép, ha a kir. ügyészség beavatkozása mellett folyt az ügy, a bűnügyi költségek átalánya javára esik a fenmaradt összeg, és ha még akkor sincs a biztosíték kimerítve, a fenmaradt rész általában az államkincstár javára esik. Az, hogy a terheltet felmentették, vagy ellene a bűnvádi eljárást megszüntették, a fennebb kifejtett tekinteteknél fogva nem ok arra, hogy a biztosíték illető része ne legyen a bűnügyi költségek fedezésére fordítva.
Szükséges, hogy a czímben foglalt fejezetek részletes indokolását a bizonyítékok beosztása rendszerének felvilágosítása és a bizonyítás joga alapelvének rövid kifejtése előzze meg.
A beosztás rendszere felvilágosítást igényel azért, mert a javaslat számos perrendtartás rendszerétől eltérve, nem a vizsgálat keretében tárgyalja a bizonyítékokat (tanuk, birói és szakértői szemle stb.), hanem önálló fejezetekben.
Ezzel is jelezni kivánja a javaslat, hogy a bizonyítás cselekményeit nem tartja oly kiválóan a vizsgálat köréhez tartozóknak, mint a nyomozó elven nyugvó perrendtartások. A bizonyítás, a bűnvádi per ma általánosan elfogadott tagolata mellett csak annyira vagy még inkább része a főtárgyalásnak, mint a vizsgálatnak. Ha tehát a bizonyító eljárás súlypontja a modern bűnvádi perben többé nem a titkos irásbeli vizsgálaton, hanem a nyilvánosság, szóbeliség és közvetlenség követelményeinek megfelelő főtárgyaláson nyugszik; ha sok esetben a vizsgálat mellőzésével részint a nyomozó eljárás alatt, részint egyenesen a főtárgyaláson - tehát majd a per korábbi, majd későbbi szakában - veszik fel a bizonyítékokat: úgy valóban indokolatlan volna a vizsgálat fejezete számára foglalni le a bizonyítékokat.
De a javaslat rendszere több gyakorlati haszonnal is bir a másik felett. Egyik haszna kétségtelenül az, hogy a nyomozó, vizsgáló és tárgyaló eljárás szabályozása tisztább képet nyujt, mint azokban a perrendekben, melyek - mint a franczia „Code d’instruction criminelle” és az ennek nyomán járó törvények és tervezetek - a bizonyítékokra vonatkozó közbeeső intézkedésekkel zavarják meg az eljárás szabályainak logikai egymásutánját.
Másik haszna ismét az, hogy a bűnvádi eljárás minden szakára egyaránt illő szabályok nem szétszórtan, hanem együtt találhatók; egyes eltérések pedig, melyek az előleges eljárás és a főtárgyalás közötti külömbségnek követelményei, a maguk helyén világosabban és határozottabban tünnek ki.
De szükséges volt a bizonyítás joga alapelvének kifejtését is előrebocsátani, mert csaknem lehetetlen az egyes bizonyítékok tárgyalása az alapelv folytonos érintése nélkül. És ha ezenfelül figyelembe veszszük, hogy a főtárgyalás fejezetében kifejezett bizonyítási alapelvnek nemcsak az ítélethozásnál, hanem a per minden szakában, tehát már a nyomozás, vizsgálat és vád alá helyezés keretében is érvényesülnie kell: úgy valóban inkább a bizonyítékok előtt, mint a főtárgyalás fejezeténél van helye emez alapelv indokolásának.
Az igaznak kutatása és felismerése, az emberi tevékenység egyik legszebb, de legnehezebb feladata. Kétszeresen nehéz, midőn az igazat azért keressük, hogy az ember legdrágább javai, élete, becsülete fölött ítélhessünk. Embernek nem lehet az absolut igazság tökéletességeig emelkedni. Szemünk ereje csak a viszonylagos igazság látóhatáráig terjed. A műveltség külömböző foka, a szenvedély, szokás, erkölcs, rokon- és ellenszenv által befolyásolt felismerőképesség korlátolt világa az, melylyel az ember a tényekben levő igazságról bizonyosságot szerez. A bizonyosság mindig subjectiv szinezettel birt, mert máskép, mint meggyőződés útján hozzájutni nem lehet.
A meggyőződés keletkezésének pedig mindenkire kötelező általános objectiv szabályai nincsenek, mert bármily általánosak legyenek is a gondolkodás törvényei, ugyannak az érzéki észlelésnek eredményei mégis külömbözők lehetnek. Az egyik bizonyosnak tarthatja azt, a mit a másik valószinűnek, a harmadik kétségesnek vél.
Ha tehát valamely tény megállapításáról van szó: úgy az abstract bizonyosság helyett be kell érnünk a meggyőződés útján szerzett tapasztalati bizonyossággal, mely tulajdonképen csak a valószinűség magasabb foka. A bűnvádi eljárás, melyben a birónak valamely tény létezése vagy nem létezése, a való és valótlanság fölött kell meggyőződést szereznie, szintén nem támaszkodhatik az abstract bizonyosságra. A jogász - helyesen mondja a bünvádi perjognak egyik kiváló művelője, - nem kelhet versenyre a mathematicussal, csillagászszal vagy bölcsészszel, ki problemáját addig hagyja megoldatlanul, mig őt abstract bizonyító okai abstract bizonyosságra vezetik. A gyakorlati jogéletnek az előtte feltornyosuló problemákat meg kell oldani, mert külömben megrendül az állam és eltünik a jogrend. Mindent el kell követni, hogy a bizonyosságnak, mint az ítélet alapjának megszerzése elől az akadályok elhárítva legyenek, a valóság felismerésének eszközei mennél hatályosabbá váljanak és hogy csak az a meggyőződés legyen elfogadva a bizonyosság alapjául, melynek hátterét nem pusztán szabadon csapongó önkénykedés, hanem általános érvényű okok, az ember normalis gondolkozásának s az élet tapasztalati adatainak törvényei támogatják.
Ez tulajdonképen a bűnvádi perjog egyik legelső rangú feladata. Igaza van Servannalt, midőn azt mondja, hogy a bűnvádi perrend tökélesbbítése amaz ismereteink szabatosságával függ össze, melylyel a valószinűségre és bizonyosságra vezető eszközökről birunk.
Az embereket azonban itt is, mint a tudás sok más terén, a túlbuzgalom, túlhajtáskor ragadta. Azt hitték, hogy a személyes meggyőződés döntő szerepét a bizonyítás tanában teljesen háttérbe szoríthatják. Azt hitték, hogy a jogi bizonyosság csak akkor érdemes nevére, ha teljesen függetlenné van téve a subjectiv mozzanatoktól. Megalkották jobb ügyre méltó fáradsággal a positiv és negativ törvényes bizonyítás elméleteit és ezekkel együtt a visszaélések és szabálytalanságok egész özöne árasztotta el az igazságszolgáltatást. A biró felelősségének érzetét eltakarta a törvényes bizonyítékok képzelt ereje. Bizonyítottnak kellett vennie azt, mi általános érvényű okokon nyugvó meggyőződése szerint nem volt bizonyítva. Nem bizonyítottnak kellett tartania azt, mi általános tapasztalati tételek és a természet törvényeinél fogva birói meggyőződése és lelkiismerete szerint jogi bizonyosság volt. A felvilágosodás egyik legszebb diadala, az ujabb reformmozgalom egyik gyakorlatilag legjelentékenyebb ténye, a bizonyító adatok szabad birói mérlegelésének kivívása. És ha tekintetbe veszszük, hogy minden bűnvádi pernek központja a bizonyítás kérdése, mert hisz gyakorlatilag ezen fordul meg a per; ha figyelembe veszszük, mily elterjedt a tévhit, hogy a bizonyítékok szabad mérlegelése a bizonyitás jogának fejlődését akasztja meg: a bizonyítás jogának korunkig elért fejlődése szakait néhány vonással emlékezetbe hozni talán szükséges e helyütt, a hol a bizonyítékok szabad mérlegelésének elve tisztán és minden utógondolat nélkül meghatározandó.
Bármiként igyekezzenek is többen, különösen a canonisták és a civilisták a római jogforrások némely helyét a törvényes bizonyítás elméletének javára magyarázni, kétségtelen, hogy a bizonyítás jogának helyes elvei Róma jogéletéből indultak ki. A köztársaság első századaitól kezdve Róma fejlődésének virágkoráig a bizonyitékok szabad mérlegelésének elve uralkodott. Ha a leges publicorum judiciorum tartalmaznak is bizonyos feltételeket és szabályokat, különösen a tanubizonyítás és a rabszolgák ellen megengedett kínvallatás tárgyában: mindezek Róma biráit a bizonyítékok erejének mérlegelésében nem korlátozták. Cicero, Quintilián, a classicus jogászok számos nyilatkozatai és a császári rescriptumok meggyőzhetnek mindenkit, hogy Róma nem kötötte biráinak meggyőződését oly szabályokhoz, melyek előre megállapítvák és az eset különös körülményeitől függetlenek.
A germán népek bizonyításának régi jogában a személyes meggyőződésnek nem volt szerepe. Az esettel okbeli összefüggésben nem álló tűz- és vizpróbák, eskük, istenítélet és törvényszéki párbaj voltak a bizonyítás eszközei. A „juratores, conjuratores” intézménye csak a vádlott szavahihetőségének, mint az említett bizonyító eszközök előfeltételének megállapítására szolgált.
A canoni bizonyítás joga nem a germán, hanem a tortura mellőzésével a római joghoz csatlakozott, úgyannyira, hogy lényegileg tulajdonképen a római jog szabályaiból állott. A régibb olasz jogászok és joggyakorlat azonban a római jogforrások egyes kijelentéseit úgy fogták fel, mint a bizonyitásnak a birót feltétlenül kötelező anyagi szabályait. Ez a felfogás mindikább erősödött, úgy, hogy a canoni jog, főképen a beismerés, tanuvallomás, okiratok és jelenségek bizonyító erejére nézve bizonyos általános szabályokat állított fel, melyeket a canonisták és civilisták a bizonyítás valóságos rendszerévé dolgoztak fel. A germán jognézetet, melynek a bizonyításról szóló tanát az 1215-iki laterani zsinat anathémái annyira megrendítették, a római canonjogi felfogás mindinkább háttérbe szorította. Ezzel együtt mindinkább érezhető lévén a római és a canoni jogokban jártas birák szüksége, népbirák helyett törvénytudó birák kezeibe került az igazságszolgáltatás, kiknek főgondjuk volt megteremteni a törvényes bizonyítékok rendszerét. E rendszer ama korban - mondja Carrara (Prog. II. 913.) - áldás volt az emberiségre nézve. Amaz igazságtalan törvényekkel szemben, melyek túlzott büntetésekkel, sőt halállal fenyegettek minden bűntettet, e büntetések enyhítésére jótékony eszköz volt a bizonyítékok hiányosságához képest való leszállításuk.
Ama messzemenő és némileg meddő vitára, hogy a vádper, vagy az inquisitorius per hordozója-e a törvényes bizonyítás tanának, itt nem terjeszkedhetünk ki. Annyi azonban bizonyos, hogy a canoni jog és a közönséges német jog inquisitorius perében nőtt nagyra a törvényes bizonyítás elmélete. És ez igen természetes is: a nyomozó perrel a biró rendkívüli hatalmi állást nyert, melylyel szemben a vádlott elvesztette ügyfél jelentőségét és valóságos tárgya lett a pernek. E hatalom ellenében korlátokat keresni elsőrendű czéljának tekintette a tudomány. A scholasticismus, mely a schemák, fajok és alfajok felállításában látta a tudomány legmegfelelőbb munkáját, sietett segítségére lenni a birói hatalom korlátozásának. Megteremtették a teljes, fél stb. bizonyítékok tanát. Tápot adott ennek a titkos irásbeli rendszer, mely mellett nem a nyilvános szóbeli közvetlen tárgyalásból merítette a biró ítéletének anyagát, hanem holt betűkből. A közvetlenség és szóbeliség mellett érzi a biró, hogy a bizonyítékok megkötöttségével mélyen benyúlnak meggyőződésének szentélyébe, de irásbeliség mellett szinte megnyugvást talál, ha a törvény megrendszabályozza meggyőződését.
Ez okok működtek közre, hogy a XIII-ik századtól kezdve korunkig az egész continens a törvényes bizonyitás tanának elveire alapította bizonyítása jogát.
Kezdetben a positiv törvényes bizonyítás rendszere uralkodott, mely szerint a bizonyitásnak a priori törvényesen meghatározott kellékei létezése esetében a biró arra köteles ítéletét alapítani. Még a Josefina (1788), továbbá az 1805-ki porosz és az 1813-ki bajor perrendtartások is a positiv bizonyítás rendszerén nyugodtak. Az 1803-ki osztrák törvény és a legtöbb későbbi particularis német törvény a negativ bizonyítás elméletét követte, azaz: ama rendszert, mely a bizonyíték bizonyos kellékeit úgy határozza meg, hogy azok hiányában a biró marasztaló ítéletet nem mondhat (bizonyíték minimum).
A XVIII. század bölcselő szelleme már nem elégedhetett meg a XIII. század vívmányaival és az inquisitoritis per hagyományaival. A kínvallatás eltörlése óta külömben is a törvényes bizonyítás elmélete által vont korlátok káros volta mindinkább érezhetővé vált, mert a beismerések mindig ritkábbak lévén, a jelenségek szabad mérlegelésének szüksége önként állott elő. Minden kisérlet, mely a jelenségek bizonyító erejét szabályokba kivánta foglalni, sikertelennek bizonyult.
Beccaria és Filangieri is a mesterkélt bizonyítás rendszere ellen emelvén hatalmas szavukat, mindinkább általánosabb lett a vágy a mesterkélt bizonyítás rendszerét természetessel cserélni fel. A bűnvádi per egész reformmozgalma e korban már nagy arányokat öltött és a titkos irásbeli inquisitorius per helyett életre kelt a nyilvánosságon alapuló vegyes eljárás és ezzel együtt diadalmasan vonult be a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszere is.
Francziaország volt az, mely a continensen a törvényes bizonyítás elméletét derékon törte meg. Nem terjeszkedhetünk ki e helyütt bővebben az alkotmányozó gyülés vitáira, csak jelezni akarjuk, hogy a Duport, Prugnon, Robespierre és Thouret által nagy hévvel folytatott eszmecsere után jutott az 1791-ki törvénybe (art. 24. titre VI., loi 16-29. septembre 1791), innen a 3. brumaire negyedik évi code 372. cz.-ébe és végre a „code d’instruction criminelle” 342. cz.-ébe a bizonyítékok szabad mérlegelésének nagy elve. Itt volt kimondva, hogy az esküdtek csak belső meggyőződésüket tartoznak követni... „elle ne leur fait, que cette seule question, qui renferme toute la mesure de leurs devoirs: avez vous une intime conviction”.
Ma már, midőn követeljük, hogy az esküdtek meggyőződése is bizonyos általános érvényű okokon nyugodjék és súlyt helyezünk arra, hogy az esküdteket a törvényre és a jog szabályaira figyelmeztessék, azaz: midőn már a „conviction intime”-t a „conviction raisonnée” szinvonalára kivánjuk emelni: vitatkozhatunk a franczia code hivatkozott intézkedéseinek alakja és tartalma fölött. Egy azonban vitán kívül áll, s ez az, hogy nagyobb erővel nem lehetett volna lerontani a törvényes bizonyítás elméletét, mint azt a franczia törvényhozás tette. Az eddig féltékenyen őrzött korlátokat egy csapással ledöntötte.
Németországban csak lassan tudott utat törni a bizonyítékok szabad mérlegelésének elve. Kezdetben csak a negativ bizonyítás elmélete hasznait tolták előtérbe a positiv fölött. Végre belátták, hogy a jogászok tudós speculatiói e téren az élet követelményeit ki nem elégítik. Minden kisérlet, mely tételek és szabályok közé kivánta szorítani a bizonyítékok eredményének mérlegelését, meghiusultnak bizonyult.
Szászországnak szokták tulajdonítani az érdemet, mely a jó példával elöljárt, 1838. márczius 30-ki törvényét szokták elsőrangú német tudósok, mint pl. Zachariä, és Weiske is úgy felállítani, mint a melynek 10. §-a szüntette volna meg a törvényes bizonyitás elméletét.
Bár ily magyarázat nem zárható ki, mégis Savigny hires emlékiratának és az 1846. julius hó 17-ki porosz törvénynek van úttörő érdeme az uj bizonyítás rendszerének diadalra jutásában. Ennek 19. §-a világosan és határozottan kimondja, hogy a biró szabadon mérlegelheti a bizonyítás eredményét. Az 1848-ki nagy átalakulás után keletkezett törvények, mint a thüringiai braunschweigi, hannoveri, altenburgi, hamburgi és lübecki, az 1850-ki osztrák, a bizonyítékok szabad mérlegelésének elvét érvényesítették, és a legujabb nagyszabású codificatorius alkotások, mint az osztrák 1873-ki és a német birodalmi perrendtartások, úgy a franczia és belga javaslatok hasonló elvnek hódolnak.
Az angol bizonyítás joga a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszerén alapszik. A törvénytudó birák mindig iparkodtak oly szabályokat felállítani, melyek az ötletszerű meggyőződéseken alapuló verdietektől az angol esküdtszéket megóvják. Ama körülmény, hogy leginkább a törvényszéki gyakorlat fejlesztette ki az angol bizonyítás jogát, nagy hasznára szolgált ennek, mert a szabad bizonyítás lényegét megóvta és egyuttal gátat vetett a „conviction intime” túlcsapongásainak. Gondoskodott az angol törvénytudó biró, hogy a bizonyítékok szabad mérlegelésén nyugvó meggyőződést a gondolkodás és a tapasztalat általános törvényei kössék. De nem lehet tagadni, hogy az angol birói gyakorlatot az óvatosság túlbuzgalma csaknem a negativ bizonyítási elmélet felé hajtotta és igy bizonyitó eljárásuk több tekintetben nehézkessé vált. A szokás és néhány „statue law” alapján fejlődött ki a „law of evidence”, mely alatt a bizonyítás szabályainak összfoglalatját kell érteni. Ezen szabályok meghatározzák a bizonyitás eszközeit és megállapítják, minő minimalis követelményekkel kell a bizonyításnak birni. E fölött a biróság határoz, és ha a bizonyítás általában a tényálladék egyik lényeges mozzanata tekintetében ezen követelményeknek nem felel meg: akkor a biró a „charge”-ban utasitja az esküdteket, hogy a „nem bűnöst” mondják ki; ellenkező esetben az esküdteket azokra a jogelvekre figyelmezteti, melyekre a bizonyitás mérlegelésénél ügyelniök kell. Ezeket a jogelveket az esküdtekre nézve kötelezőknek tekintik; a bűnösnek kimondására azonban az angol esküdtek soha sem utasíthatók.
Hazánkban, első királyaink alatt a germán jog befolyására találunk. Egyazon elvek, a melyeket a „Judicia Dei” vagy „Ordalia” intézménye uralt a frank és germán földön, tükröződnek vissza Szent László (I. könyv 28. és II. könyv 4., 5., 6-ik, III. könyv 1. és 17.), Kálmán (I. könyv 22., 52., 53., 76., 83.), Korvin Mátyás (1486:18.), Ulászló (1492:37.) törvényeiben.
Az istenítéletek szokásos fajai közűl törvényeinkben csak háromról van említés téve, tudniillik a tüzes vas, forró viz bizonyitéka (iudicium ferri candentis, et aquae bullientis) és a törvényszéki párbajról (indicium duelli). Már Kálmán megszorította (I. 22.) a tüzes vas és forró viz bizonyitékát. A váradi regestrum tanusága szerint a nemeseknél is alkalmazták e bizonyító eszközt, csakhogy a nemeseket, valamint más osztályokban az aggastyánokat és betegeket mások helyettesítették. A XIII. században a budai zsinat végzése folytán azonban a bizonyitás e módjai megszüntek. Legnépszerűbb volt a törvényszéki párbaj, mely már szent István alatt szokásos volt, és úgy látszik, a magyar nemzet előbbi nézeteivel is teljesen megegyezett. Az istenítéletek többi fajainak megszűntével még akkor is alkalmazták nemeseknél, ha más bizonyítékok voltak. Az egyház folyton idegenkedett a törvényszéki párbajoktól. IV. Orbán pápa 1264-ben a magyarországi templomosokhoz intézett levelében az egyháziakra vonatkozó törvényszéki párbajt hazánkban erélyesen kárhoztatta. VI. Kelemen pápa Nagy Lajoshoz irt levelében ugyanazt tevé.
Tizenötödik századbeli törvényeink csak arra az esetre szorították ugyan a törvényszéki párbajt „in quibus omnis probatio deficeret”, sőt az 1486:18. és 1492:27. tc. a katonai udvari biróság előtt engedték meg; mégis csak a tizenhatodik század végén, leginkább egyházi befolyások folytán szűnt meg. Mindenesetre a törvényszéki párbajnak ily korai megszűnte oly culturtörténeti mozzanat, melyre büszkén hivatkozhatunk, mert hisz Angliában csak 1818-ban törülték el törvényesen, miután ez évben arra, mint bizonyítékra történvén hivatkozás, a birák azt nem tartották megtagadhatónak. Leysinger báró pedig még 1804-ben a német birodalmi gyülést felkérte, hogy a hassiai választófejedelmet szorítsa, miszerint jogtalan igényeit Jesbergre „coram judicio Dei” karddal vívhassa ki ellene.
A párbaj mellett az eskütársak (consacramentores, conpurgatores, conjuratores) intézményét alkalmazták leginkább bizonyítékul. Az Anjouk alatt továbbfejlesztették ugyan ezt az intézményt, de nyomaira, a canonjog befolyása következtében már Szt. László és Kálmán törvényeiben, az Árpádkori okmányokban, a váradi regestrumban találunk. Hogy még a XVII. században divatozott, azt az 1622:XV. tc. világosan mutatja. Megszüntetését Szlemenics az 1729:XXVII. t.-cz-ből származtatja, tényleg azonban valószinű, hogy a XVII. század végén már nem alkalmazták.
A tisztító eskü (juramentum purgatorium), melyet a vádlott bűntelenségének igazolására tett, szintén gyakori bizonyitó eszköz volt és sokáig fenn is állott. Szlemenics (127. §) az 1829:XXVII. tc. intézkedéseinél fogva, szemben Vuchetichcsel azt vitatja, hogy kisebb bűntetteknél és távolibb gyanujelek esetében rovatlan hírű emberekre nézve helye van a tisztító eskünek. Annyi bizonyos, hogy a XVIII. század végeig rendszerint alkalmazták; de midőn a XVIII. század bölcselő szelleme mindinkább kikelt eme lélektani kínzás ellen és kimutatták azt is, hogy e rendszer hamis esküre, az eskü tekintélyének csökkentésére és az erkölcsi elvek megingatására vezet; midőn hazai biráink látták, hogy az ujabb törvényhozások, követve az 1785-iki toscanai büntető törvénykönyvet, ez intézményt megszüntették: nálunk is megszüntette azt a joggyakorlat.
A kínvallatás (tortura), melyet az istenítéletek egyik fajának tartottak, a római jog és az olasz jogászok befolyása következtében nem nemesekre hazánkban is alkalmazást talált (Hk. III. 20., 1597:XLIII.).
Ennek hazánkban szokásos nemeit a „Praxis criminalis” (36-40. cz.) sorolja fel. Mária Terézia előbb korlátozta a torturát, majd 1768-ban végképen eltiltotta, mit az 1791. évi XLII. tc. megerősített. Azt azonban éppen nem állíthatjuk, hogy a tortura tényleg már a mult század végén megszűnt volna. Hisz a mit Zachariä, a német viszonyokról mondott, hogy t. i. a tortura tilalmát a practicusok közől némelyek úgy értelmezték, hogy csak a tortura rendszeresen használt sajátlagos eszközei vannak megszüntetve, de a bot, vessző, bilincs, az étel, ital, ágy megvonása nincs: e jellemzés a mi akkori viszonyainkra is illett.
A bizonyítás szabályai tekintetében hazánk törvényei kimeritő rendelkezést nem tartalmaznak. Mégis mind a törvények némely intézkedései, mind a hazai gyakorlat a bizonyíték teljességéhez bizonyos kellékeket és tulajdonságokat követeltek, minélfogva azt mondhatjuk, hogy hazai joggyakorlatunk a törvényes, de negativ bizonyítás elveinek hódolt. Codificatoricus munkálatainknak (1791-iki, 1827-iki, 1843-iki javaslataink) e részben elfoglalt álláspontjáról, mely a hazai gyakorlatra kétségkívül befolyással volt, már az általános részben volt szó.
A bizonyítékok szabad mérlegelése, melyet mint az ujabb reformmozgalom egyik legüdvösebb eredményét, az európai államok legtöbb büntető perrendje sietett érvényesíteni, hazánkban nem verhetett gyökeret, mert az absolut korszakban nálunk életbeléptetett és az ország nagy részében máig is hatályban lévő 1853-iki osztrák büntető perrendtartás, mely az 1850-iki perrendtarással szemben határozott visszaesést mutat, a negativ bizonyítás elméletének hódolt. Az akkori reactionarius áramlat minden plausibilisnek látszó érvet csatarendbe állított e bizonyítás elmélete mellett. Nemzetiségi és vallási viszonyokból merített okokhoz az 1850-iki perrendtartással tett tapasztalatokhoz fűzték azt is, hogy a monarchia több országában kevésbbé jártas és gyakorlott birák gyakorolják a biráskodást. S itt bizonyára Magyarországra gondoltak, mert hisz köztudomású, hogy Ausztriában 1851. és 1852-ben azt tervezték, hogy a magyarországi birák számára a bűnvádi bizonyítás jogáról részletes utasítást adjanak ki. Ausztria, mint tudjuk, 1873-ban örömmel és legjobbjainak lelkesedése mellett szabadult meg az 1853-iki perrendtől és ennek egy időben Hye, sőt Mittermayer által is magasztalt bizonyítása rendszerétől. Mi azonban ma is kénytelenek vagyunk beérni az ország egy nagy területén a minden tekintetben, de főkép a bizonyítás joga szempontjából elavult osztrák perrendtartással.
Kérdésünkre nézve az országbirói értekezlet sem jelent fordulópontot, mert hisz a magyar büntetőtörvények és törvényes gyakorlat visszaállítását mondván ki, azzal együtt a negativ bizonyítás tanának elvei, melyek az osztrák bűnvádi eljárás következtében külömben az országbirói értekezletet közvetlen megelőző időben is alkalmazva voltak csak törvényes alapjukra lettek visszahelyezve.
Bár az 1867-iki sajtóeljárási rendelet az esküdtszékekre nézve a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszerét emeli érvényre, mégis valóban fordulópontot e kérdés fejlődésében csak az 1872. márczius 6-án, az igazságügyi miniszter által beterjesztett büntető eljárási javaslat jelöl, melynek 6. §-a kimondja, hogy „a bizonyítékok bizonyító erejét a biróság állapítja meg”.
Ez határozott kifejezése annak, hogy a bizonyítékok erejét szabadon mérlegelheti a törvénytudó biróság is, mely azonban vajmi félénken nyúlt e szabadság után.
Francziaországban, úgy Németországban, hol a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszere nem elszigetelten, hanem rendszerint más kérdésekkel, mint például a perorvoslat és az esküdtszék intézménye kérdéseivel kapcsolatosan került tudományos szempont alá, sokat vitatkoztak a fölött is, hogy a törvénytudó biróság rendszerével összeegyeztethető-e a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszere. A vitát és annak fejleményeit, a Fualdes, La Ronciére, Lafarge esetek alkalmából keletkezett irodalmat e helyütt nem követhetjük. Minthogy azonban a jelen javaslat is a bizonyítékok szabad mérlegelését fogadta el rendszeréül: kifejezést kell adni annak, hogy a nagy vitában résztvettek közül azok nézete volt a javaslatra nézve irányadó, kik nemcsak az esküdtszékkel vélik összeegyeztethetőnek a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszerét. Ha jogos alapon nyugszik e rendszer, akkor teljesen közömbös hogy törvénytudó vagy esküdtbiróság ítél-e a tény fölött.
A jogi bizonyosságra vezető módszer nem lehet más az esküdteknél és más a törvénytudó biráknál.
A törvénytudó birónak a ténykérdés megítélésében egyazon feladata van, mint az esküdteknek. A valóság criteriuma nem lehet más az esküdtnél és más a törvénytudó birónál. Sem az egyiknek sem a másiknak nem szabad ötletszerűleg, szeszélyesen, sejtelem, vagy önkény szerint ítélni. Nincs újabbkorú iró, nincs törvényhozó, ki másként gondolna a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszerét, mint hogy a biró, legyen az törvénytudó vagy esküdt a rendszeres gondolkodás logicai szabályaihoz és tapasztalati adatokból merített általános érvényű tételekhez van kötve. Van-e tehát alapja annak, hogy a bizonyítékok szabad mérlegelése csak az esküdtszék kiváltsága?
A modern törvényhozók ritka egyértelműséggel tagadják meg e kiváltságot az esküdtektől és megosztják e jogot a törvénytudó birósággal.
Nem lehet tehát egy pillanatig sem habozni, hogy feltétlenül a bizonyitékok szabad mérlegelése legyen-e a javaslat bizonyítójogának központja, és pedig annál kevésbbé, mert élő joggyakorlatunk is e rendszert fogadta el és immár dicséretre méltó törekvéssel fejleszti.
Igen természetes, hogy a bizonyítás jogának tudományos művelését e rendszer ki nem zárja. A tudományból és birói tapasztalatból merített általános értékű tételek lesznek továbbra is a legjobb tanácsadók. A magyar biró nem fogja magát felszabadítva érezni a tudomány és helyes gyakorlat által megállapított elvek hatása alól, és a magyar tudományos irodalom amaz úttörők nyomain halad, kik a bizonyítás jogelveinek fejlesztését nem látják megsemmisitve a törvényes bizonyítás elmélete rendszerének mellőzésével.
Oly irányú fejlődés azonban, mely a bizonyításnak a tudomány által még annyira helyeseknek és okosaknak elismert szabályait törvénybe foglalni kivánja, mely az angol „Law of evidence” félreértett utánzásából általános utasításokkal kivanná ellátni a birákat a bizonyítékok ereje tekintetében, a mely eszme Németországban oly gyakran felmerült, okvetetlenül a törvényes bizonyítás elméletéhez és ezzel együtt az igazságtalanság forrásához vezetne vissza. Mert nem szabad szem elől téveszteni, hogy a leghelyesebb elv is, mihelyt a bizonyítékok erejének mérlegelésénél a törvényes parancs folytán feltétlenül alkalmazandó volna, igazságtalanságra vezethetne mert esetleg a concret eset körülményei éppen az ellenkező meggyőződést kelthetik a biróban, mint az, melyre az abstract helyes szabály mutat. Tegyük fel, hogy a törvény vagy utasítás kimondaná, hogy az igenleges bizonyíték megelőzi a nemlegest, vagy a különös bizonyíték az általánost, - nem rejtenék-e magukban e külömben általában helyes elvek az igazságtalanság veszedelmét?
A ki őszintén elfogadja a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszerét: az kiküszöből minden ily szabályt, mert „dčs que ces préceptes prennent place dans la loi” - mondja igen helyesen Helie - „ils revčtent un caractčre absolu, ils s’étendent du cas prévu au cas imprévu, ils s’emparent de l’opinion du juge et l’égarent par une direction, qui devient erronée dčs qu’elle devient générale”.
Elfoglalt álláspontjánál fogva a javaslat nem is tartalmaz egyetlen ily természetű szabályt sem. Nincs ebben említés téve a teljes vagy nem teljes, az egyszerű vagy összetett, a közvetlen és közvetett bizonytékról, a terhelő vagy mentő jelenségekről, nem sorolja fel a megelőző, egyidejű vagy utólagos jelenségeket, nem osztályozza erejük szerint, ezeket közeliekre és távoliakra vagy terjedelmük szerint közösekre és különösekre stb.
Mindebből azonban nem az következik, hogy mindezen felosztások értéknélküli chablonok és hogy mindaz a munkásság, mit e téren századok óta kifejtettek, kárbaveszett munka volna. Azért, hogy a törvényből e felosztások kiszorultak, még nem következik, hogy ezek a bizonyítás jogának mai elvei szempontjából értékesíthetők nem volnának.
De ha a javaslat mellőzte is az említett felosztásokat: nem mellőzte bizonyos bizonyítékoknak felsorolását és alkalmazásuk feltételeinek közelebbi megállapítását. A tanuk, a birói szemle, az okiratok, a terhelt kihallgatása, mint bizonyító eszközök, részletesen vannak szabályozva. Ezzel azonban korántsincs minden bizonyító eszköz kimerítve; mert hisz bizonyíték lehet minden, mi a biróban a bizonyosság meggyőződését keltheti, és a javaslat távol is áll attól, hogy csak egyetlen körülményt, vonatkozást vagy gyanujelet, a mi bizonyitékul alkalmas, a birói mérlegelés köréből kizárjon.
A jelen munkálat túllépne feladatának körén, ha a modern bűnvádi per bizonyító jogának minden elvi jelentőségű kérdését részletesen tárgyalná. A javaslat rendszerének felvilágosítása azonban szükségessé teszi a bizonyítás terhe (onus probandi) kérdésének rövid érintését.
A tiszta vádper lényege kétségtelenül az, hogy a vádló a terhelő bizonyitást, a vádlott a mentő bizonyítást teljesítse. Róma bűnvádi pere, mely a magánvádon nyugodott, e rendszert valósította meg. Anglia a „burden of proof” tekintetében a polgári és bűnvádi perrend területén csaknem teljesen közös szabályokat állított fel. Az inquisitorius per ellenben a birónak teszi kötelességévé a terhelő és mentő bizonyítékok összegyűjtését és rendezését. A javaslat, miként az általános részben kifejtve volt, nem valósította meg a tiszta accusatorius pert. Bár mind a franczia perrendet és az ennek nyomán keletkezett perrendtartásokat, mind a német birodalmi perrendtartást is a vádelv szempontjából messze felülhaladja, mégis a bizonyítás terhének megosztása szempontjából nem tette magáévá a tiszta accusatorius per követelményét. És helyesen, mert a meddig a bűnvádi per anyagi igazság után törekszik, és nem elégszik meg a civilis jog alaki igazságával; addig az ügyfelek közreműködését vezető biróság nem kárhoztatható teljesen passiv szerepre. Sőt maga az ügyfélegyenlőség igazán helyes értelmezése követeli, hogy az erős közvád ellenében a rendszerint gyengébb vádlott védelmének hiányait kitöltse a birónak az a nemes hivatása, hogy különösen a mentő bizonyítékoknak hivatalból való összegyűjtése kiváló gondoskodásának tárgyát képezze.
A javaslatról tehát, mely a kir. ügyésznek a perorvoslat használatát a terhelt javára is kötelességévé teszi, mely a bűnvádi perben eljáró minden hivatalos közeget arra kötelez, hogy a terhelő és mentő körülményekre egyenlő gondot fordítson, mely megengedi, hogy a biró és biróság hivatalból idézzen meg tanukat és hallgasson ki szakértőket stb nem állíthatjuk azt, hogy a bizonyítás terhe megosztásának kérdésében a tiszta vádper ösvényén haladna. De ha közjog a büntető jog, ha közérdek a büntető igazságszolgáltatás: akkor a bűnvádi per bizonyító jogának a felperes és alperes bizonyító terhének polgárjogi elvein fölül kell emelkednie. A biró, midőn anyagi igazságra kell törekednie, nem nézheti tétlenül az ügyfelek tévedéseit, együgyűségét és tehetetlenségét. Ha lehet is arra számitani, hogy az ügyfelek iparkodnak bizonyítékaikat összegyűjteni: mégis előfordul, hogy csak jeleznek bizonyos tényeket, melyeket a birónak okvetetlen fel kell világosítani, ha igazságosan akar ítélni. Hogy ezt a javaslat lehetővé teszi, hogy bebizonyítottnak, vagy be nem bizonyítottnak nem a szerint vesz valamit, hogy felperes vagy alperes hozta-e fel a bizonyítékot; hogy a kir. ügyészségben nem az üldözés egyoldalú eszközét teremtette meg, hanem kötelességévé teszi a gyakran magára hagyott vádlott érdekeinek is felkarolását és mindenekfölött az anyagi igazság kiderítésére való közreműködését; hogy a birót nem menti fel a bizonyítás menetében való részvétel kötelezettsége alól: mindezek oly intézkedések, melyeket doctrinalis szempontból kritika tárgyává tenni lehet ugyan, de ha az élet viszonyainak megfelelő positiv jog alkotásáról van szó, még a tiszta vádper doctrinärjei sem mernek mellőzni.
Bár a javaslat a bizonyítás terhének alaki megosztását nem ismeri is, a terhelő és mentő bizonyítás fogalmi külömbségének a bizonyítás jogában mégis nagy szerepkört juttatott.
A terhelő bizonyításnak tárgya minden tény, mely vádlott elítéltetésének feltételeihez tartozik. Kiterjed ennélfogva a büntett minden alanyi és tárgyi ismertetőjelére és a súlyosabb büntetést maguk után vonó terhelő okokra és körülményekre. A mentő bizonyítás pedig ellenbizonyítás a terhelő bizonyítással szemben. Nem kell azonban itt a polgári perjog elleniratára gondolni, mert habár a mentő tények, úgymint a tényálladék hiánya, a bűnvádi eljárás megindítását, a beszámítást kizáró okok, az enyhítő körülmények természetes tárgyai a védelmi bizonyításnak, mégis nem annak az ügyfélnek kell okvetetlenül e bizonyítást teljesíteni, a kinek javára szolgál, hanem, mint fentebb kiemeltük, a kir. ügyésznek, a vizsgáló- és ítélőbirónak is kötelessége a mentő körülményeket a bizonyítás körébe vonni.
Fenmaradnak ugyan mindig bizonyos tények, melyek a mentő bizonyítás köréhez tartoznak, a bizonyítás anyagi terhe mégis a terhelő bizonyításon, a vádlón nyugszik, minek az a következménye, hogy ha a terhelő bizonyítás nem sikerült, ellenbizonyításra szükség nincs és a vádlott felmentendő, továbbá az, hogy nem lehet senkit elítélni, ha a terhelő bizonyításhoz jelentékeny kétség fér. Az in dubio mitius elve nélkül a puszta valószínűség és nem a jogi bizonyosság volna alapja az ítéletnek.
(169-191. §)
Alkotmányos ország büntetőjogi törvényhozásának egyik kiváló feladata az alkotmány által biztosított és legnagyobb részben csak nagy általános elvi kijelentésekben foglalt egyéni szabadságjogokat mennél tökéletesebben megvalósítani. E feladat szolgálatában állt az anyagi büntetőtörvény, midőn a személyes szabadság, a házjog, a levél- és távirat-titok védelméről gondoskodott. De már a büntetőtörvény megalkotásánál, a javaslat indokolásában fel volt hiva a törvényhozás figyelme arra, hogy az anyagi büntetőtörvénynek az egyéni szabadságjogokra vonatkozó rendelkezései csak a bűnvádi perrendtartás megfelelő intézkedéseitől nyerik valódi beltartalmukat. A bűnvádi perrendtartásnak a letartóztatás és vizsgálati fogság területén kívül nincs része, mely e feladat megoldására inkább lenne utalva, mint éppen a jelen fejezet.
De ugyanakkor, midőn e fejezetnek egyik elsőrendű hivatása ama nagy alapjogokat a leghathatósabb védelemben részesíteni, arról is kell gondoskodnia, hogy e védelem a polgárok közbiztonságának és az igazságszolgáltatásnak valódi érdekeivel összeütközésbe ne jöjjön.
Valamint nem nélkülözheti az igazságszolgáltatás azt a jogot, hogy itélethozás előtt előzetes őrizet alá vegye a terheltet, éppúgy kénytelen a lefoglalással a tulajdon és birtok, a házkutatással a házjog, a személymotozással a legszemélyesebb jog körébe nyulni, mert ha a bűntett nyomait és bizonyítékait biztosító jogkörrel nem bir: akkor a legtöbb esetben egyenesen lehetetlenné válnék a bűntett által megzavart jogrend helyreállítása. A társadalom és az állam fennállásának magasabb érdeke követeli tehát, hogy az igazságszolgáltatásnak módja legyen még a legkényesebb alkotmányjogok területén is, az igazságos és önkénykedéstől ment hatalom gyakorlásában. De hogy e nagy jogkör a tévedésektől és túlkapásoktól lehetőleg megóva legyen, a törvényhozások, mióta csak az egyéni szabadság és az ezen sarkaló jogok értéke kellő méltatásban részesülnek, iparkodnak is nemcsak a letartóztatás és vizsgálati fogság, hanem a lefoglalás, házkutatás és személymotozás anyagi és alaki feltételeit tüzetesen meghatározni. De ezzel sem elégszenek meg, hanem szigorú büntetőjogi, fegyelmi és magánjogi felelősséggel veszik körül az e kényes téren működő hivatalos közegnek tevékenységét.
Ha tehát - mint e század törvényhozásainak példája mutatja - az absolutismusból csak imént kibontakozott nemzetek is igyekeznek az e területen keletkezhető visszaélések ellen hathatós biztosítékokat felállítani, akkor Magyarország ezredéves alkotmányának nem felelhet meg más rendszer, mint az, mely legkevésbé teszi koczkára az alkotmányos jogokat.
Bármily gondosan őrködjék is azonban valamely törvényhozás e nagy jogok fölött: itt minden az alkalmazástól függ. Anglia példája mutatja, hogy tapintat, alkotmányos érzék és belátás több biztosítékot nyujtanak minden törvénynél. Ezért, midőn a javaslat a jelen fejezetben tárgyalt eljárási cselekményeknél határozott feltételeket szab is elő és tüzetesen körül is irja az eljárás módját s megmondja, mely hatóságok vagy hatósági közegek vannak hivatva bizonyos esetekben eljárni stb. - a legnagyobb súlyt mégis ama századokról átszálló alkotmányos érzékre helyezni, melyről joggal feltélelezhető, hogy az igazságszolgáltatás hatalmának letéteményeseit megóvja attól, hogy az igazságszogáltatás komoly érdeke nélkül amaz alapjogokat korlátozzák vagy sértsék.
Ez az utalás a nemzet alkotmányos érzületére szolgáljon útmutatásul arra, mily szellemben kell a javaslat rendelkezéseit az alkalmazásukra hivatottaknak felfogniok.
Legyen ez útmutatás arra, hogy „in dubio”, azaz midőn csak megbizhatlan, messzefekvő adatok állanak az igazságszolgáltatás rendelkezésére: akkor inkább érintetlenül kell hagyni a lakás békés szentélyét és a titok leplét, mint feláldozni a polgárok szabadságjogait az előreláthatólag alaptalan üldözés túlbuzgalmának.
De ha az alkotmányjog emelkedettebb szempontjából kivánja is a javaslat tekinteni a jelen fejezetnek rendelkezéseit: ezt korántsem szabad úgy magyarázni, hogy az igazságszolgáltatás az alkotmányjogok hamis tiszteletének czíme alatt tartózkodást tanusítson ott is, hol a bűntett alapos gyanujára kellő adatok vannak, a valóság felderítésének pedig nincs más eszköze, mint a lefoglalás, házkutatás vagy személymotozás.
(169-170. §)
Alig van tárgy, mely a körülményekhez képest alkalmas ne lehetne arra, hogy a birónak valamely tény valóságáról vagy valótlanságáról szerzendő meggyőződésére befolyást gyakoroljon. Ezért a bűnvádi eljárás nem nélkülözheti mindazoknak a tárgyaknak összegyűjtését, melyek az adott esetben bizonyítékul szolgálhatnak.
E feladat betöltésének egyik eszköze a lefoglalás. Ez a perjogi cselekmény feltételezi, hogy az illető tárgyak már meg vannak találva. A lefoglalás tulajdonképen nem egyéb, mint a biztosításnak az az eszköze, melylyel az eljárásra illetékes hatóság a tárgyakat a bűnvádi eljárás czéljára rendelkezése alá veszi és felhasználja. Korántsem egyértelmü tehát a polgári végrehajtás lefoglalásával, mely az ingó dologra zálogot ad. A lefoglalással azt kívánja a bűnvádi perrend elérni, hogy a tárgyak akár a mentő, akár a terhelő bizonyítás czéljára megmásítatlanul, vagy a mennyiben a tárgyak elkobzandók, a végrehajtás eme czéljára, a hatóság kezénél legyenek.
Ez álláspont következménye az, hogy pl. a bizonyító eljárás czéljából lefoglalt tárgy fölött a tulajdonos szabadon tehet oly rendelkezéseket, melyek a bűnvádi eljárásra illetékes biróságnak vagy hatóságnak a lefoglalás által biztosított rendelkező jogkörét sértetlenül hagyják. Mi sem akadályozza tehát a tulajdonost abban, hogy az illető tárgyat, melyet - ha csak elkobzás és megsemmisités alá nem esik - az eljárás befejezte után külömben is visszakap, a lefoglalás alatt eladja stb.
A bűnvádi eljárásban nélkülözhetetlen eme lefoglalás iránti jognak megfelel ama kötelezettség, hogy azokat a tárgyakat, melyek a bűntettből származnak vagy egyéb bizonyítékul szolgálhatnak, a lefoglalásra hatáskörrel biró hatósági közegnek ki kell adni.
A római jog a vádelvhez hiven ama szabályt állította fel, hogy a vádlott nem kényszeríthető az ellene szolgáló okiratok kiadására. Qui accusare volunt - mondja a római jogforrás (L. 4. Cod. II. 1. de edendo) probationes habere debent, cum neque juris neque aequitatis ratio permittat, ut alienorum instrumentorum inspiciendorum potestas fieri debeat. (Hasonló felfogásról tesz tanuságot a L. 2. § 2. Dig. XLIX. 14. de jure fisci is.)
A későbbi nyomozóper természetesen szakított e felfogással, mert logikai rendjébe, mely a terheltet vallomástételre erőszakkal kényszerítette, az illik bele, hogy a bizonyítékul szolgáló tárgyak kiadására is kényszeríthetik a terheltet. A középkori jogokban a canoni jognak néhány külön rendelkezése (ilyen pl. a Clem. I. § 1. de usuris V. b.) szolgált eme felfogás támogatására.
Mindezzel azonban még nem volt megállapítva más harmadik személynek editionalis kötelezettsége. De nem volt nehéz erre is jogalapot találni. A tanuzás általános kötelességének hasonszerűsége szolgált ama tétel igazolására, hogy mindenki köteles a bűnvádi hatóság rendelkezésére bocsátani azokat a tárgyakat, melyek adott esetben bizonyitékul szolgálhatnak.
Mennyi visszaélést követett el az inquisitio e hatalomkörrel, hányszor sértették meg a családi személy jogát és állították pellengérre a legkényesebb titkokat: ezt mindenki tudja, ki előtt nem ismeretlen az inquisitorius per módszere.
A lefoglalásnak legszélesebb és csaknem minden korláttól ment jogkörével ruházta fel a franczia „code d’instruction cirminelle” is a vizsgálóbirót, sőt tettenkapás esetében az államügyészt.
A lefoglalás joga e törvény 35., 37. és 89. czikkeinek rendelkezésein nyugszik. A 35. 37. czikkek a tettenkapás esetében az ügyész által teljesített vizsgálatnál szükséges lefoglalásról szólnak. A lefoglalás tárgya lehet mindaz, mi az igazság felderítésére alkalmas („qui pourra servir ŕ la manifestation de la vérité”). Az e szakaszban foglalt rendelkezések hatályát a 89. cz. a vizsgálóbiró által teljesített lefoglalásra is kiterjeszti. E rendelkezések szerint tehát minden tárgy, a mi akár mentő, akár terhelő bizonyítékul szolgálhat, lefoglalható, és mindenki, még a terhelt is köteles e tárgyakat kiadni. A levelek lefoglalásáról külön nem intézkedik a code, de a gyakorlatban mindig elismerték, hogy a postára feladott levelek is a „papier” fogalmi körébe vonhatók. A lefoglalás alaki szabályai a „flagrant delit” és más esetekben teljesitett lefoglalásnál közösek. Első szabály az (35. cz.), hogy jegyzőkönyvet kell felvenni, második, hogy a terhelt jelen legyen a foglalásnál, és a harmadik, hogy mindent el kell a lefoglalást teljesítő közegnek követni, hogy a lefoglalt tárgy azonosságának felismerése biztosítva legyen.
A franczia javaslatok a „code d’instruction criminelle”-nek a lefoglalásra vonatkozó rendelkezéseit iparkodtak kiegésziteni.
Legnagyobb hiánya volt a „code”-nak az, hogy a levelek és egyéb postai küldemények tekintetében tüzetes rendelkezést nem tartalmazott. Az uj javaslatok a vizsgálóbiró hatásköréhez utasítják a terhelttől származó vagy hozzá czímzett levelek, táviratok és egyéb küldemények lefoglalásának elrendelését (Le Royer javaslat 45. cz. Demőle-javaslat 56. cz.) a Le Royer-javaslat ezt azonban ama feltételhez köti, hogy a terhelt ellen vagy az elővezető parancs, vagy a letartóztatás elrendelve legyen. A lefoglalás elrendelése általában a vizsgálóbirót illeti, de a „délit flagrant” esetében követendő előzetes eljáráshoz (Le Royer-javaslat: 15-178. cz. Demőle javaslat: 177-186. cz.) az ügyészségnek és a „police auxiliaire” tagjainak (békebiró, csendőrtiszt, a maire vagy helyettesei és a rendőrbiztos) is joguk van erre, sőt a Demőle-javaslat (177. cz. harm. bek.) a postára feladott levelek és táviratok lefoglalása jogával is felruházza az ügyészséget és a „police auxilaire”-t.
Belgiumban a „code d’instruction criminelle”-nek a lefoglalásra vonatkozó rendelkezéseit az uj javaslat „Du Transport sur les Lieux et des visites domiciliaires” czíme alatt (kormányjavaslat I. k. II. czím II. fej. 75-89., képviselőház-bizottsági javaslat: 82-97. cz.) és a tettenkapás esetében követendő előzetes eljárásnál (kormányjavaslat: 44-58., 61., 62. cz., képviselőház-bizottsági javaslat 48-62. cz., 65., 66. cz.) egészítik ki. Körülbelül egyazon rendelkezések vannak itt is, mint a franczia javaslatokban, de a levelek lefoglalásának nem feltétele az, hogy a terhelt ellen vagy elővezető parancs, vagy a letartóztatás elrendelve legyen (Kormányjavaslat 86., képviselőház-bizottsági javaslat 93. cz.).
A particularis német törvényhozások általában elismerték, valamint a terhelt, úgy más harmadik személyek editionalis kötelezettségét, és kényszeritő eszközül a házkutatás és személymotozáson fölül még pénz- vagy szabadságvesztés-büntetéseket is alkalmaztak, sőt az úgynevezett kiadási eskü (Editionseid) letételét is előirták.
Igy az 1805-iki porosz büntető rendtartás (305-306. §) rendelte, hogy a biró a kiadási eskü kivételével „nyugtassa meg magát”. Az 1868-iki revideált szász perrendtartás (200. §) azt rendeli, hogy a tárgyak kiadását megtagadó terhelt ellen úgy kell eljárni, mint az ellen, ki a biró kérdéseire a feleletet megtagadja. Harmadik személyek ellen, kik birtokában vannak az iratoknak, a tanuzást megtagadók elleni büntetés alkalmazandó. Oly harmadik személynek, akit csak gyanusítanak azzal, hogy az iratok birtokában van, eskü ítélhető oda, mit ha letenni vonakodik, a tanuk elleni kényszerítő eszközök alkalmazandók ellene. A terhelt hozzátartozói, a gyóntató atya, ügyvéd ellen semminemű kényszerítő eszköz nem alkalmazható. Az 1868. évi württembergi perrendtartás mindenkit kötelez a tárgyak kiadására. Megtagadás, vagy a házkutatás eredménytelensége esetén az eskütételt megtagadó tanuk elleni kényszerítő eszközök alkalmazandók. A tanuzás kötelessége alól mentes személyeknél lehet ugyan foglalást és házkutatást teljesíteni, de kényszerítő eszközök nem alkalmazhatók (166., 167. §). Hasonlóképen rendelkezett az 1864-iki badeni perrendtartás is (127., 128. §).
A német birodalmi perrendtartás (95. §) ama particularis törvények nyomán járt, melyek nem engedik meg, hogy azok, kik a tanukötelesség alól mentességgel birnak, büntetéssel legyenek kényszeríthetők a tárgyak kiadására. De nem engedi meg a német perrendtartás azt sem, hogy a terhelt ellen ily kényszerítő eszköz alkalmazható legyen. Expressis verbis ezt ugyan nem fejezi ki, de nincs commentator, ki másként magyarázná a 95. § értelmét. Valóban oly perrendtartásnál, mely a terheltet nem kényszeríti vallomásra, mely a tanukötelesség alól mentes személyeket kiveszi a kiadás kényszerének büntetése alól: a logicai magyarázat szabályai nem tűrnek oly értelmezést, hogy a terhelt büntetéssel legyen kényszeríthető a maga ellen bizonyítékul használható tárgyaknak kiszolgáltatására. A német joggyakorlat nem is esett ily hibába. Egyébiránt, hogy a törvényhozásnak sem volt czélja a szóban levő kényszerítő eszközt a terheltre kiterjeszteni, mutatja az is, hogy a kormány képviselője a bizottság tárgyalása alkalmával határozottan kijelentette, hogy a 69. §-ra való hivatkozás kizárja, hogy a gyanúsított ellen eme kényszerítő eszköz alkalmazható legyen.
A mi általában a német perrendtartásnak a lefoglalásra vonatkozó rendelkezéseit illeti, a következőket szükséges még kiemelni. A lefoglalás tárgyául minden bizonyíték gyanánt szolgálható, vagy elkobzandó tárgy van megjelölve.
E perrendtartás külömbséget tesz az őrizet alá vétel (Verwahrung) és a lefoglalás (Beschlagnahme) között (94. §). Minden lefoglalásnak következménye ugyan az őrizet alá vétel, de nem minden őrizet alá vételt kell lefoglalásnak megelőzni. Ha önként kiadatnak a tárgyak, akkor nincs szükség lefoglalásra. Az utóbbi, mint kényszerítő eszköz csak akkor alkalmazandó, ha valamely személy a birtokában levő tárgyakat önként nem adja ki.
E megkülömböztetés sok controversiára adott okot, mert nincs következetesen keresztülvive (98. §) s így a lefoglalás technikai jelentőségét elvesztette. A lefoglalás attól kivett tárgyakat már szabatosabban határozza meg (96., 97. §) a perrend. A lefoglalás elrendelését rendszerint birói hatáskörhöz utasítja és csak ha a késedelem veszélylyel jár, hatalmazza fel az ügyészt a ennek segédszemélyzetét a lefoglalás elrendelésére. Szigorúbb biztosítékok vannak felállítva a levelek, táviratok és egyéb küldemények lefoglalása tárgyában, és más mint biró, vagy sürgősség esetében az ügyészség ily lefoglalás elrendelésére nem bir hatáskörrel (100. §).
Az 1873. évi osztrák perrendtartás a lefoglalás tárgyaiul jelöli meg mindazokat a dolgokat, melyekre az eljárásra nézve (itt az „Untersuchung” kifejezést tágabb értelemben kell venni) jelentőséggel birhatnak. A tárgyakat vagy birói őrizet (gerichtliche Verwahrung), vagy birói felügyelet (gerichtliche Obhut) alá kell venni, vagy le kell foglalni (Beschlagnahme). Az utóbbinál utalás történik a 98. §-ra, melynek rendelkezései közelebbről meghatározzák a lefoglalandó tárgyakat és a lefoglalás iránti eljárást. Az általános editionalis kötelezettség határozott kifejezésre jut és a kiadását megtagadók ellen kényszerítő eszközül ötven forint pénzbüntetés, további engedetlenség esetén hat heti elzárás szolgál. De sem a terhelt, nem a tanukötelesség alól mentes személyek ellen a kényszerítő eszközök nem alkalmazhatók (143. §). Az általános intézkedéseken kivül még különös rendelkezések találhatók eme perrendtartásban az iratok, továbbá a levelek, táviratok és egyéb küldemények lefoglalása tárgyában követendő eljárásra nézve, melyeknek czélja az eljárásnak lehető kiméletessé tétele, szemben a családi titkok kényes érdekeivel és különösen a levéltitok szentségével. Ha a lefoglalandó iratok tulajdonosa nem engedi meg az iratok átvizsgálását, akkor ezek őrizet alá veendők, és mindig a felügyelő tanács határozatától függ az átvizsgálás vagy ennek mellőzése. Csak a terhelthez intézett vagy tőle származó leveleket, és táviratokat és egyéb küldeményeket foglalhatja le a vizsgálóbiró és csak ama feltétel alatt, ha a terhelt bűntett vagy vétség miatt le van tartóztatva, ha ellene elővezető vagy elfogató parancs van kiadva.
Az ügyészség megkeresésére is tartozik a posta-, táviróhivatal vagy más szállítóintézet a fentebb megjelölt küldeményeket visszatartani, de ha három nap alatt a vizsgálóbiró határozata meg nem érkezik, a kézbesítés, illetve továbbítás azonnal teljesítendő.
Angliában szintén lefoglalható minden bizonyítékul alkalmas tárgy, és kivéve a gyanusítottat, mindenki köteles a tárgyakat a biróság rendeletére kiadni. A kiadásra való felhivást („order sub poena duces tecum”) a „Queens Bench division” adja ki. E felhivás ellen tanusított engedetlenség, mint „contempt of court” van büntetve. A büntetés pénz- vagy szabadságvesztésbüntetésből állhat, melynek megállapítása, a biróság belátásától függ.
Azok, kik a tanukötelesség alól mentesek, nem kényszeríthetők a tárgyak kiadására. Postára feladott levelek csak valamely miniszter (secretary of state) irásbeli parancsára (warrant) foglalhatók le. Nem feltétele ennek az, hogy a bűnvádi eljárás a gyanusított ellen már folyamatban legyen. A miniszter titkos administrativ uton intézkedik és nem köteles a biróságot értesíteni. Angolország történelme bizonyítja, mily sokszor követtek el visszaélést e nagy joggal az angol kormányférfiak. Pitt egy, 1783. november 11-iki levelében e „gyakran előforduló gyalázatos gyakorlat” miatt (Lord Stanhope’s Life of Pitt 136. lap) panaszkodik. Számos példát hoz fel Erskine May (Constitutional History 3-ik kiadás, III. 45., 46. lap), melyekből látható, minő könnyelműen, puszta magánérdekből vagy kiváncsiságból sértették meg Angolországban e század elejéig a levéltitok szentségét.
A jelen században már csak szükség esetében és veszélyes bűntettek felfedezése czéljából nyult az angol kormány e joghoz, mely Anna királyné uralkodásának kilenczedik évében keletkezett törvényen alapszik. E törvény rendelkezéseit a későbbi postatörvények, sőt az ujabb törvények (7. Vilm. 4. és 1. Vict. c. 36. s. 2. §) változatlanul fentartották. Arról azonban, hogy ily titkos administrativ eljárás Angliában törvényesen fennáll, az angol közönség nem látszott tudomással birni. Ezt bizonyítja ama körülmény, hogy midőn 1844-ben Mazzini három más kérvényezővel panaszt emelt az angol parlament előtt, hogy leveleiket a postán felbontják és a miniszter ezt tagadásba nem tette, a legnagyobb megbotránkozás vihara tört ki. Az esetnek és az erre vonatkozó törvényes jogforrásoknak vizsgálatára parlamenti bizottságot küldtek ki. A bizottság meggyőződött, hogy a koronának ehhez törvényes joga van és mivel e században évenkint átlag csak nyolcz esetben történt ily lefoglalás és igy a jog észszerűen van használva és mivel e jogra okvetlenül szüksége van a kormánynak, a fennálló törvények megváltoztatását nem is ajánlotta, mely felfogáshoz a parlament is hozzájárult. Ennélfogva az angol kormánynak ma is discretionarius hatalmában van a postára feladott levelek titkos administrativ lefoglalása, a nélkül, hogy ezt a biróságnak bejelenteni tartoznék.
Házánkban a bűnvádi eljárás czéljára szolgáló lefoglalás és a tárgyak kiadására vonatkozó (editionalis) kötelezettség évszázadok óta gyakorlatban lévő intézmény.
A lefoglalás iránti eljárásról régi forrásainkban a „perscrutatio domus” és az „inapectio ocularis”-ra vonatkozó szabályok közt találunk néhány rendelkezést.
Szlemenics sem említi fel a lefoglalást „a fenyítő vizsgálás” külön eszközei között. Szerinte (110. §) „a fenyítő vizsgálásnak eszközeiül szolgálnak a szemrevétel, a házkifürkészés, a rab- és tanuvallatás, melyekhez néha az ellenthomlok állítás és szembesítés (confrontatio) is járul.”
Pauler is a birói szemle czíme alatt mondja: „..... mindazok, mik a fenforgó eset kiviláglására szolgálhatnak, birói őrizet, illetőleg felügyelet alá veendők és jegyzékbe foglalandók.” Ezen kívül még a házkutatás czíme alatt szól az iratok, a levelek, távsürgönyök lefoglalásáról.
Az 1843. évi javaslat követve a legtöbb particularis német törvényhozás rendszerét, nem külön czím alatt, hanem a házkutatásra vonatkozó rendelkezések között állította fel a lefoglalásra vonatkozó szabályokat. E szabályok szerint minden tárgy lefoglalható, „mi a bűntett bebizonyítására vagy a vádlott elmarasztalására szolgál” (135. §). Ez ugyan a házkutatás egyik czéljául van megjelölve és nincs expressis verbis kimondva, hogy e tárgyak lefoglalhatók, de a házkutatás czéljából ez önként következik és a 142. § mely „egyéb tárgyak gondviselés alá vételé”-ről szól, szintén ennek ad kifejezést.
A vádlott „papirosai és irományai” csak akkor foglalhatók le, ha a bűntettre vonatkozólag nevezetes eredmények várhatók és ha a vádlott már el van zárva, vagy az elzárás iránti parancs ki van ellene adva. E feltételek mellett foglalhatók le rendszerint a vádlotthoz intézett vagy általa másokhoz írt levelek, melyeknek felbontása körül követendő eljárás részletesen van szabályozva, valamint a lefoglalás amaz esete is, midőn a vádlott elzárására okok ugyan léteznek, de az elzárás iránti parancs vagy még nem, vagy csak összebeszélés félelméből a 197. § értelmében van kiadva. A lefoglalás elrendelésére illetékes hatóságról nem szól a javaslat, mert a lefoglalásról csak mint a házkutatás kiegészítő részéről intézkedik és igy ama feltevés vezette a javaslatot, hogy a ki a házkutatás elrendelésére jogosult, ugyanaz bir hatáskörrel a lefoglalás elrendelésére is.
A legujabb gyakorlat hazánkban az 1872-iki javaslat és az 1853-iki ausztriai perrend rendelkezéseinek alapján áll. Mind a két jogforrás a lefoglalást csak a levelek és egyéb irományok lefoglalása szempontjából teszi intézkedéseinek tárgyává (1872-iki jav. 71-73. § osztrák perrendt. 108-115. §). E hiba a legtöbb particularis német törvényben is előfordul, minek oka kétségtelenül az, hogy még oly nagyszabású elméleti művek is, mint pl. Zachariänak „Handbuch”-ja (II. 171. és köv. lapok), Mittermaiernak „Das deutsche Strafverfahren” czímű műve (I. 428. lap), csak az iratok (papirok) lefoglalásáról és levelek felbontásáról (Beschlagnahme der Papiere, Brieferbrechung) szólnak.
A javaslat a lefoglalást önállóan szabályozza, eltérve ama rendszertől, mely róla csak mellékesen, a házkutatás rendelkezései között intézkedik. A régibb felfogás, abból indulva ki, hogy a házkutatás czélja úgy is bizonyos tárgyak lefoglalására irányul, ezt mint járulékos természetű intézményt vette figyelembe. A tévedés pedig nyilvánvaló, mert egyrészről a házkutatásnak czélja nem kizárólag tárgyak felkutatására, hanem tettesek és részesek feltalálására is irányul, másrészről házkutatás esetén kivül is felmerülhet bizonyos tárgyak lefoglalásának vagy birói őrizet alá vételének szüksége. Mellőzhetetlen tehát a lefoglalásról külön intézkedni, még pedig a logikai sorrend szempontjából helyesebb ama rendszer, mely szerint a lefoglalásra vonatkozó rendelkezések megelőzik a házkutatásra, vonatkozókat. Ezt követi a német birodalmi perrendtartás és a javaslat is. Helyesebb pedig azért, mert a házkutatásnak egyik rendszerinti czélja tárgyak lefoglalása, következéskép a lefoglalás jogalapjának, a kiadás iránti kötelezettségnek stb. megállapítása előbbre való, mint a házkutatásra vonatkozó rendelkezések, melyek, a mennyiben nem a tettes vagy részes kézrekerítéséről van szó, a lefoglalás iránti jogban lelik alapjukat. A világosság kedvéért a javaslat összefoglalja mindenekelőtt a lefoglalásra vonatkozó általános rendelkezéseket (169-170. §) és külön intézkedik a levelek, táviratok és egyéb küldemények lefoglalásáról (171-172. §). Meghatározza az általános editionalis kötelezettséget, de kényszerítő eszközt sem a terhelt, sem a tanukötelesség alól mentes személyek ellen alkalmazni nem enged. A tulajdonképeni lefoglalásnak külön határozattal való elrendelését követeli, azt rendszerint birói ténynek tekinti és elrendelését csak kivételesen engedi meg a kir. ügyészségnek és a rendőri hatóságnak. A lefoglalásnál a terhelt vagy képviselőjének jelenlétét és tanuk alkalmazását kívánja. Iratok lefoglalásánál az átvizsgálást vagy elolvasást a vádtanács határozatától teszi függővé és különös óvatos és kiméleti szabályokat állít fel a levelek, táviratok és egyéb küldemények lefoglalása tárgyában. Nincs joga másnak, mint csak birónak a levelek stb. felbontására, és az érdekelteknek értesítése kellő biztosítékok mellett van szabályozva. Ez körülbelül általános képe a lefoglalásra vonatkozó rendelkezéseknek, melyeknek részletes felvilágosítására a következők szolgálnak.
A 169. § megjelöli általában a lefoglalás tárgyául szolgálható dolgokat. Ama kijelentés, hogy azok a tárgyak foglalhatók le, melyek vagy a bűncselekményből származnak, vagy a bűnvádi eljárásra jelentőséggel birnak, világos kifejezése annak, hogy a lefoglalás jogczíme nem állhat másban, mint valamely tárgynak a büntetendő cselekményhez való viszonyában. Az első kitétel („bűncselekményből származnak”) alatt érti a javaslat ama tárgyakat, melyek a bűncselekmény eredményei (pl. hamis pénz, hamis kötelezvény az ellopott, elrabolt tárgyak stb.) E fogalmi kör továbbá magában foglalja a törvény alapján elkobzandó tárgyakat is. De mivel e tárgyak szintén jelentőséggel birhatnak a bűnvádi eljárásra, nem szenved kétséget, hogy a javaslat e kitétellel: „vagy a bűnvádi eljárásra jelentőséggel birhatnak” nem kíván ellentétet kifejezni a két tárgycsoport között perjogi jelentőségük szempontjából, hanem a súlypontot arra helyezi hogy a büntetendő cselekményből származó tárgyakon kivül lefoglalható minden más tárgy is mely vonatkozásban áll a bűncselekménynyel.
A javaslat a lefoglalás fogalmi meghatározásába nem bocsátkozik. A 169. §-ban általában használja a lefoglalás kifejezést és, éppen nem kivánja azt, hogy a tárgyak őrizet alá vételét mindig bizonyos formalis lefoglaló eljárás előzze meg. Ki akarja kerülni ama viszásságot, hogy a bűncselekmény szinhelyén talált uratlan pisztoly, kés, vagy minden értéknélküli, de az eljárás szempontjából relevans ruhafoszlányok birtokba vételét a lefoglalás formális és rendszerint csakis biró által teljesíthető ténye előzze meg.
Ezért szükségesnek tartotta a javaslat meghatározni, hogy mely esetben kell (169. § 2. bek.) a tárgyak őrizet alá vételét formális lefoglalásnak megelőzni és e rendelkezésekkel kifejezi, hogy egyéb esetekben nem szükséges a lefoglalást irott határozatban elrendelni stb., hanem elég, ha az őrizet alá vett tárgyak egyszerűen jegyzőkönyvbe vannak véve. A kérdés csak az, helyesen van-e megvonva a formális lefoglalás és az egyszerű lefoglalás közötti határvonal.
A német perrendtartás a lefoglaló eljárást csak az esetre tartja szükségesnek, ha valaki a birlalatában levő tárgyakat önként ki nem adja (94. § 2. bek.). A német perrendtartásnak eme megkülömböztetése csaknem egyhangú elítélésben részesül. Eltekintve attól, hogy a „Beschlagnahme” kifejezéshez majd az elrendelés, majd a foganatosítás fogalma van fűzve és igy annak értelme határozattan és homályos, még azért sem utánozható a német perrendtartás, mert a lefoglaló eljárás szükségességére nézve nem lehet irányadó az, hogy önkéntesen adja-e át valaki a tárgyakat vagy erőszakkal kell-e tőle elvenni. A letartóztatás és vizsgálati fogság jellege sem változik a szerint, hogy valaki a felhívásra azonnal követi-e a hatósági közeget, vagy karhatalmat kell ellene alkalmazni. A lefoglalás iránti eljárás szükségessége azon fordul meg, hogy az őrizet alá vétellel a hatóság mások magánjogának körébe vág-e vagy nem. A lefoglalás alakiságait éppen azért irják első a perrendtartások, hogy kellő biztositékokkal legyen körülvéve a tulajdon, birtok, birlalat. Ily ratio mellett tehát teljesen igazolva van, ha az uratlan, senki által, nem igényelt tárgyak birtokba vehetők a nélkül, hogy formalis lefoglaló eljárás előzze meg az őrizet alá vételt. Ha azonban a lefoglalandó tárgy valakinek birtokában vagy birlalatában van, akkor magánjogok forogván koczkán, szükséges a formalis lefoglaló eljárás. A javaslat tehát a nélkül, hogy nehézkessé tenné az eljárást, nagyobb védelemben részesíti a magánjogokat, mint a német perrendtartás.
A 3-ik bekezdés rendelkezését a katonai titok megőrzésének s a katonai szolgálat akadálytalan teljesítésének állami érdeke igazolja.
A 170. § első bekezdésében jut kifejezésre a lefoglalás iránti jog alapjául szolgáló editionalis kötelesség. Valamint az igazságszolgáltatás érdeke nem nélkülözheti a tanuzás kötelességét, éppúgy nélkülözhetetlen az, hogy a polgárok az igazságszolgáltatás rendelkezésére bocsássák a fentebb megjelölt tárgyakat. Ezért eme kötelesség teljesítésének megszegőjét egyazon büntetéssel sujtja a javaslat, mint azt, a ki tanukötelességének nem felel meg, következéskép a tanukötelesség alól mentes személyeket is kiveszi a büntető kényszer alkalmazása alól. Hogy a terheltet sem lehet büntetéssel kényszeríteni arra, hogy a szóban levő tárgyakat kiadja, az logikai következménye a javaslat ama rendszerének, hogy a terhelt maga ellen nem köteles vallani és egyáltalában semmi bizonyitékot sem szolgáltatni. A büntetés kényszerítő eszközeinek mellőzése nem jelenti azt, hogy a terheltnél vagy a tanuzás alól mentes személyeknél a házkutatás kényszerítő eszközét sem lenne szabad igénybe venni. A kiváltság csak az engedetlenség miatti büntetés mellőzésére szorítkozik. Általában a 170. § első és második bekezdésében említett kényszerítő eszköz csak akkor alkalmazható, ha a hatósági közegnek lehetőleg biztos adata van arra, hogy a keresett tárgy az illetőnek birtokában vagy őrizetében van. Ily esetben is előbb mindig kutatást kell eszközöltetni s ha ez eredménytelen maradt, szabad a jelzett feltétel alatt a büntetést alkalmazni.
Az a fontos állami érdek, mely a katonai szolgálat akadálytalan teljesítését kivánja meg, szükségessé tette azt a rendelkezést, hogy ha ily kényszerítő eszközök a fegyveres erőnek vagy a csendőrségnek tényleges szolgálatban álló tagja ellen alkalmazandók, e végből a lefoglalandó tárgy kiadására eredménytelenül felhivott katonának feljebbvalója keresendő meg.
(171-172. §)
A levéltitok sérthetetlensége oly alapjog, melyet ma már minden állam elismer és büntetőjogi védelem alá helyez.
Büntetőtörvényünk is a levél- és távirat-titoknak, valamint a közhivatalnok, úgy magánszemélyek részéről való megsértését a büntetendő cselekmények közé sorolta (B. T. K. 200., 201., 327. §). De azért nincs állam, mely meg ne engedné, hogy az igazságszolgáltatás fontos érdekeiből ne lehessen a már feladott leveleket, táviratokat és egyéb küldeményeket is lefoglalni.
E kiváló érdekekre utalnak a B. T. K. 200., 201. §-ai is, midőn a büntetendő cselekmény keretéből kiveszik a törvényben meghatározott eseteket. Ily kivételes esetek felállítását külömböző igazságszolgáltatási érdekek követelhetik. Mennyiben legyen levelek, táviratok, küldemények lefoglalásának helye a polgári és csődjog területén, annak fejtegetése nem ide tartozik. A bűnvádi perrendtartás keretébe csupán a bűnvádi eljárás czéljából szükséges lefoglalás szabályozása tartozik. De az igazságszolgáltatás bármely érdeke parancsolja is a levelek stb. lefoglalását: mindig kötelessége a törvényhozásnak oly szigorú feltételek megállapításáról gondoskodni, melyek a visszaélés veszélyét lehetőleg kizárják. Hogy e szempontnak hódol a javaslat is: azt a következők vannak hívatva felderíteni.
Mindenekelőtt a javaslat csak bűntett vagy nem csupán pénzbüntetéssel büntetendő vétség miatt folyamatba tett bűnvádi eljárásban engedi meg a lefoglalást. Eltér tehát a német perrendtartástól, mely azt kihágások esetében is megengedi. Csupán bűntettek esetére szorítani a lefoglalást, nem látszott czélszerűnek, mert büntetőtörvényünk sok súlyosabb természetű cselekményt sorol a vétségek közé. De nem elégséges, hogy bűntettek vagy vétségek miatt már folyamatban legyen az eljárás. Szükséges még, hogy a terhelt már a) vagy vizsgálat alatt álljon, b) vagy le legyen tartóztatva, c) vagy ellene elővezető vagy elfogató parancs legyen kibocsátva, d) vagy a főtárgyalás legyen elrendelve. E szigorú feltételek azt jelezik, hogy puszta experimentálásra nem lehet felhasználni a levelek stb. lefoglalásának kényes vizsgálati eszközét, hanem csak oly egyén ellenében van ennek helye, a kit már oly súlyos adatok terhelnek, melyek elégségesek voltak arra, hogy vizsgálat, letartóztatás stb. rendeltessék el. A feltételek sokkal szigorúbbak, mint azok, melyeket a német perrendtartás állít fel, mert e szerint a „Beschuldigter” tág kifejezéséhez van kötve a lefoglalás lehetősége. A német tudományos kritika nincs is megelégedve a 99. § szövegezésével, melynek „Beschuldigter” kifejezését a gyakorlat majd tágabb, majd szűkebb értelemben magyarázta. Czélszerűbb volt tehát mindenesetre a feltételek tüzetes és kétséget kizáró taxatív meghatározása, mely módszert az osztrák perrendtartás (146. §) is követi. E részben a javaslat tüzetesebb, mint az osztrák törvény („Befindet sich der Beschuldigte bereits wegen eines Verbrechens oder Vergehens in Haft, oder ist wegen eines solchen eine Vorführung oder Verhaftsbefehl gegen ihn erlassen”), vagy a Le Royer-féle franczia javaslat volt (45. cz. s’il y a assignation a comparaitre, ou mandat décerné...). A Demőle-féle javaslat (58. cz.) mellőz minden közelebbi feltételt. Hasonló álláspontot foglal el a belga javaslat is (86. cz.), de valamint ez, úgy a franczia javaslatok abból indulnak ki, hogy csak a vizsgálat alatt álló ellen alkalmazható e vizsgálati eszköz.
A javaslat a 171. §-ban külön nem említi fel a lefoglalás alapfeltételét, hogy t. i. a bűnvádi eljárás czéljából jelentékenynek kell lenni a lefoglalandó levélnek stb., mert ez a 169. § rendelkezéséből önként következik. Hisz e helyütt a javaslat csak a különös feltételeket sorolja fel, s ezzel a lefoglalásnak általános feltételeit éppen nem helyezte hatályon kívül, sőt világosan fentartotta. Visszás is volna a garantiákat éppen a lefoglalás e neménél csökkenteni, hol azokra legtöbb szükség van. Ez nem lehetett a javaslat czélzata. Ellenkezőleg, ha valamely lefoglalásnál kötelessége az eljáró hatóságoknak gondosan mérlegelni a lefoglalás szükségszerűségének okait, úgy éppen itt, hol a levéltitok szentségének és a közforgalom szabadságának körét érinti a vizsgálati eszköz, csak akkor szabad ennek alkalmazásához nyulni, ha a levelek, táviratok és küldemények a bűnvádi eljárás czéljából jelentőséggel birhatnak.
A mi a lefoglalás tárgyául szolgálható leveleket, táviratokat és egyéb küldeményeket illeti, a javaslat mindenekelőtt külön kiemeli a terhelthez intézett vagy tőle származó leveleket, táviratokat s egyéb küldeményeket. De nemcsak ezekre szorítja a lefoglalást, hanem megengedi (171. § 2. bekezdése) más harmadik személyek között váltott levelekre, táviratokra és küldeményekre nézve is, de oly szigorú feltételek mellett, hogy eme tágabb körű lefoglalás iránti jog semmi esetre se koczkáztassa a levéltitok szentségét és a közforgalom szabadságát. Igaz ugyan, hogy az osztrák törvény (146. §) és a franczia javaslatok (Le Royer-javaslat 45. cz. Demole-javaslat 58. cz.) nem engednek más levelet lefoglalni, mint azt, mely a terhelttől származik vagy hozzá intézve van, és kétségtelen, hogy a harmadik személyek között váltott levelek stb. lefoglalásának jogával könnyű a visszaélés. Mindazáltal a gyakorlati élet kimutatta, hogy a lefoglalásnak a terhelthez intézett vagy tőle származó levelekre stb. való korlátozása ismét más irányban nyujt visszaélésre alkalmat. A terhelt helyett valamely hozzátartozójához vagy jóbarátjához intézik a leveleket és küldeményeket. A terhelt mással irat, táviratoztat vagy eszközli az illető csomag elküldését, más czímét vagy megjelölést használnak csak ama czélból, hogy a küldemény valódi rendeltetése lepleztessék és a lefoglalás meghiusíttassék. E kijátszások megakadályozásáról szükséges tehát gondoskodni, de az sem mellőzhető, hogy a tágabb körű lefoglalás iránti joggal történhető visszaélések ellen ujabb garantiákat keressünk, Ez okból emeli ki a javaslat e helyütt különösen, hogy a lefoglalás csak akkor teljesíthető, ha a küldeményt nyomatékos adatok teszik gyanussá. Ezzel korántsem azt kívánja kifejezni, mintha a terhelttől származó vagy hozzá intézett levelek lefoglalásánál nem lenne szükség nyomatékos adatokra, hisz ez a lefoglalás általános feltétele, hanem: külön figyelmeztetés kiván ez lenni arra, hogy ha a valószinűségnek valahol meg kell közelíteni a bizonyosság határát, úgy éppen ez a pont az. Ha tehát teljes hitelt érdemlő személy nyilatkozata, vagy a legalaposabb más jelenségek, illetve bizonyítékok mutatnak arra, hogy a levél, távirat vagy küldemény a bűncselekmény vagy a bűnösség bebizonyítására szolgáló adatot, tárgyat, vagy nyilatkozatot tartalmaz; ha ugyanily természetű okok szólnak a mellett, hogy a nevezett tárgyak küldői a terheltnek felbujtói, segédjei, orgazdái vagy bűnpártolói, vagy hogy a hamis czímzés vagy egyéb megjelölés csak a lefoglalás iránti eljárás kijátszása czéljából történt: akkor szabad lefoglalni a más, harmadik személyek között váltott leveleket stb. is, de külömben nem. Magától értetődik, hogy minden lefoglalásnak nélkülözhetetlen feltétele, vagyis az, hogy a megszerzendő tárgy a bűnvádi eljárás czéljára jelentőséggel lehessen, kétszeres erővel követeli jogát itt, hol minden, a közérdek által nem igazolt beavatkozás egy-egy súlyos csapást jelent a legszentebb emberi jogokra. A 171. § szövege ugyan nem hagy fenn kétséget, mégis minden félreértés elkerülése végett nem lesz czéltalan kiemelni, hogy a harmadik személyek között váltott levelek stb. csak akkor foglalhatók le, ha az eljárás tárgyát tevő arra a bűncselekményre vonatkoznak, a mely miatt valamely terhelt vagy vizsgálat alatt áll, vagy le van tartóztatva, vagy ellene elővezető vagy elfogató parancs van kiadva, vagy a főtárgyalás elrendelve. Ezek a feltételek azonban nem szükségesek a részesekkel, orgazdákkal vagy bűnpártolókkal szemben, ha a levelek stb. ezektől származnak. Mindazáltal, ha a késedelem veszélylyel nem jár és elégséges adat van arra, hogy valaki csakugyan részes, bűnpártoló vagy orgazda: akkor módjában áll az eljáró hatóságoknak ezek ellenében is a vizsgálatot stb. elrendelni, és igy ellenük a lefoglalás iránti eljárás már a 171. § első bekezdése alapján történhetik.
Mindebből látszik, hogy a javaslat intentiójának csak az a gyakorlat felelne meg, mely a legritkább esetben és csak akkor élne a 171. §-ban biztosított joggal, ha más bizonyító eszközök utján a kivánt eredmény el nem érhető.
Midőn a javaslat eme szakasza a lefoglalásról intézkedik, mindig csakis a postán, táviróhivatalban, egyéb szállító- vagy fuvarozó-intézetnél teljesített lefoglalásról van szó, következéskép a lefoglalás valamint a feladás, úgy a rendeltetés helye állomásán történhet. Ha tehát a többször említett tárgyak még vagy már nincsenek a posta-, táviróhivatal vagy más szállító- és fuvarozóintézet kezelése alatt: akkor a lefoglalás általános szabályai alkalmazandók.
A javaslat a lefoglalásra vonatkozó megszorító szabályokat nem csupán a posta- és táviróhivatalok, hanem egyéb szállító- vagy fuvarozó-intézetek által közvetített küldemények tekintetében is felállítja. A forgalom szabadságának érdeke eléggé indokolja a megszorítást. Sem a német birodalmi perrendtartás, sem a franczia és belga javaslatok nem terjesztik ki a lefoglalás szigorúbb feltételeit más intézetre, mint a posta- és táviróhivatalra. Az osztrák perrendtartás ellenben más szállító-intézeteket (..... sonstigen Beförderungsanstalten) is egy rovatba állít a posta- és táviróintézetekkel. Az ausztriai judicatura szerint a „sonstige Beförderungsanstalt” oly értelmezést nyert, hogy csak az államilag felállított, vagy legalább az állam által elismert és engedélyezett intézetek azok, melyek a szóban levő kérdés szempontjából egy vonalba állítandók a posta- és táviróhivatallal. A tisztán magántermészetű vállalatokkal szemben, vagy ha egyes harmadik személyekre bízza valaki a levél vagy csomag továbbítását, a lefoglalás általános szabályai alkalmazandók.
A javaslat is csak oly szállító- és fuvarozó-intézeteket ért, melyek a postahivatalokkal általában egy vonalba helyezhetők, minők pl. a vasutak, gőzhajók stb., mert az egyszerű fuvarozó vagy szállító magánvállalatok ellenében az általános szabályok alkalmazandók.
A javaslat 172. §-a szoros összefüggésben áll a 170. § utolsó pontjának ama rendelkezésével, mely szerint a tanuságtétel kötelessége alól mentes egyének ellen rendbüntetés nem alkalmazható, ha a lefoglalt tárgyakat kiadni nem akarják. Ennek az intézkedésnek indoka a tanuzás alóli mentesség tárgyalásakor lett bővebben kifejtve. E helyütt csak azt kell kiemelni, hogy az oly egyének, a kik a tanuságtétel kötelessége alól mentesek, nem tartoznak a büntető eljárásban sem a terhelt javára, sem annak terhére bizonyítékot szolgáltatni, a miből egyuttal az is következik, hogy a kényszer alól nemcsak akkor szabadulnak, ha tanuzásról van szó, hanem mindig, valahányszor tőlök bármily bizonyíték várható.
A nevezett személyek mentessége körét az is sértené, ha a terhelttel vagy egymás közt váltott bizalmas leveleik nálok beleegyezésök nélkül lefoglalhatók volnának, s ezért ezt a javaslat meg sem engedi.
A kimélet érdekét azonban csak akkor lehet az igazságszolgáltatás érdeke fölé helyezni, ha azok, kiknek érzületét a törvény kimélte, teljesen ártatlanok. Ellenben, ha ezeket a részesség, orgazdaság vagy bűnpártolás gyanuja terheli, a kimélet alapja hiányzik és ama perjogi elv alkalmazandó, hogy azok a bizonyítékok, melyek a bűnösök kezei közt vannak, lefoglalhatók. S alkalmazható ez a perjogi elv, még ha az adott esetben nyilvánvaló is, hogy az illető hozzátartozó a fennforgó bűnpártolás miatt nem büntethető (Btk. 378. §).
(173-176. §)
Mióta csak polgáriasultságról és műveltségről lehet szó, a nemzetek mindig kiváló súlyt helyeztek a házjog sérthetetlenségére.
Már a Digestákban olvashatjuk: „lex cornelia dedit actionem, quod quis domus eius vi introita sit”. Vagy hol van lelkesebb védelme a házjog szentségének, mint Ciceronak „Pro domo” beszédjében, midőn igy kiált fel: „Quid est sanctius, quid omni religione munitius quam uniuscujus civium domus? Hoc perfugium est ita sanctum omnibus, ut inde abripi neminem fas sit”.
Amaz önérzetes büszke jelszó, mely ma is él Angliában „my house is my castle” nem új keletű, hanem a régi germán jogban gyökerezik.
A középkor oly nagy súlyt helyezett a lakás sérthetetlenségére, az otthon szentélyére, hogy ennek még a közbiztonság érdekeit is föláldozta, de minél erősebb gyökeret vert a nyomozó per, annál kevésbbé volt tartózkodó a birói gyakorlat a házkutatás iránt, és az olasz practicusok már úgy szólnak a házkutatásról, mint a birói gyakorlatban meghonosodott vizsgálati eszközről.
Később a törvényhozások tüzetes szabályozás tárgyává tették a házkutatást és minél inkább alkotmányos szellemben fejlődtek a nemzetek, annál jobban iparkodtak oly alaki és anyagi feltételeket megállapitani, melyek a házjognak indokolatlan megsértését lehetőleg megakadályozzák.
Francziaországban csaknem minden alkotmánycharta, mely az első forradalom óta kiadva volt, a házjog szentségét és sérthetetlenségét mondta ki, a „code pénal” pedig büntetőjogi védelem alá helyezte (184. cz.). A „code d’instruction criminelle” intézkedései azonban nem kielégitők. A 88. cz.-ben, mely a vizsgálóbiró által teljesítendő házkutatásról rendelkezik, a házkutatás elrendelésének feltételei és az eljárás alakszerűségei nincsenek tüzetesen megjelölve. Részletesebb szabályokat tartalmaz a code az ügyészi hatáskörről szóló czím alatt (36-46. cz.), miből következik, hogy inkább a „police judiciaire” cselekményének kívánta a házkutatást tekinteni. E szabályok szerint bűntett miatt való tettenkapás esetében, vagy ha a ház tulajdonosa hatósági közbenjárást kért, az ügyészségnek joga volt házkutatást tartani. Az 1820. okt. 29-ki törvény (153., 157., 162. cz.), a csendőrséget is feljogosította házkutatásra: ha tettenkapás esete forog fenn, ha a ház tulajdonosa vagy lakója kivánja a házkutatást. Számos kivételes rendelkezés van még Francziaországban, melyek a rendőrség közegeinek minden közelebbi feltétel nélkül megengedik, hogy korcsmákban, kávéházakban s általában a közönségnek nyitva álló helyeken házkutatást tarthassanak. Az új franczia javaslatok (Le Royer-javaslat: 53-55. cz., 177. és következő czikkek) a vizsgálóbiró által és a „délit flagrant” esetében az ügyészség és rendőrség által teljesitendő házkutatásról külön intézkednek.
A Le Royer-javaslat szerint a vizsgálóbiró mindenütt tarthat házkutatást, a hol az az igazság felderitése czéljából hasznosnak látszik. A közvádló és védő jelenléte nélkül is teljesithető a házkutatás, de a ház vagy lakás tulajdonosának jelenléte rendszerint szükséges. Mindazáltal, ha ő távol van, vagy akadályozva van a megjelenésben, akkor is teljesíthető a házkutatás, de valamely családtag, ilyennek hiányában valamely a házban lakó, mindig értesítendő a házkutatásról.
A Demőle-javaslat szerint, ha a terhelt fogva van, a házkutatásnak jelenlétében kell történni. De ha nem tud, vagy nem akar megjelenni: akkor megbizottat rendelhet. Ha nem rendel megbizottat, akkor a házkutatás két tanu jelenlétében történik. A szabadlábon levő terheltnek joga van a házkutatásnál jelen lenni; de ha meg nem jelen: a házkutatás csak két tanu jelenlétében eszközölhető. Ha nem a terheltnek házában, lakásában vagy egyéb helyiségeiben (domicile) történik a házkutatás, az illető ház vagy lakás tulajdonosának jelenléte szükséges, de ha akadályozva van a megjelenésben vagy távollevő: akkor a házkutatásról vagy egyik családtag, ilyennek hiányában valamely házban lakó, ennek hiányában a községi elöljáróság értesítendő. A közvádló és védő mindig jelen lehetnek a házkutatásnál.
Tettenkapás esetében és pedig nemcsak bűntett (crime), hanem vétség (délit) miatt is és természetesen a tettenkapásnak tág fogalmi köre mellett, melyről a XI. fejezet indokolásánál bővebben volt szó, joga van az ügyészségnek és a „police auxiliaire” tagjainak házkutatást elrendelni és teljesíteni.
Ha az államügyészség teljesíti a házkutatást, úgy rendszerint a foganatosítás helye szerint illetékes rendőrbiztosnak vagy a községi elöljáróság egy tagjának, vagy két helybeli polgárnak jelenléte szükséges. A házkutatásról szóló jegyzőkönyv, a lefoglalt tárgyak stb. azonnal átteendők a vizsgálóbiróhoz.
Nem szenved kétséget, hogy az uj franczia javaslatok nagy haladást jelentenek, szemben a „code d’instruction criminelle” álláspontjával, mely csaknem teljesen a rendőri közegek önkényétől tette függővé a házkutatás elrendelését és foganatosítását. A feltételek tüzetesebben vannak megállapítva, az eljárás hathatósabb ellenőrzés alá van helyezve és a házkutatásra illetékes hatósági közegek hatásköre is szabatosabban van meghatározva.
Belgiumban a házjog sérthetetlenségét úgy a régi contumeok, mint az alkotmánylevelek, mindig a legelsőrangú nemzeti szabadságjogok mellé állították, de azért nem tekintették oly absolut jognak, melyet mindenha és minden körülmények között a közbiztonság érdekei fölé kellene helyezni. Mindig élénk tudatával birtak annak, hogy az igazságszolgáltatás érdekében nem lehet mellőzni a házkutatás jogát, de egyuttal köztudattá vált az is, hogy mivel a családok békés nyugalma és legkényesebb érdekei forognak e mellett koczkán, nem szabad azt másként, csak mint kivételes vizsgálati eszközt és csak nélkülözhetetlensége esetében alkalmazni.
Ez alkotmányos köz-szellemnek lehet tulajdonítani, hogy Belgiumban a biróság vagy rendőrség nem élt vissza a „code d’instruction criminelle” rendelkezéseinek nagy latitudejével. Mindazáltal semmi sem természetesebb, mint az, hogy a bűnvádi perrend reformjánál nem elégedtek meg a „code d’instruction criminelle” sovány és önkénykedésnek tág teret nyitó rendelkezéseivel, hanem oda törekedtek, hogy a házkutatás jogának természete és határai tüzetesen és félremagyarázásokat nem tűrő módon legyenek szabályozva.
A „code d’instruction criminelle” ama rendszere, hogy külön szabályozza a házkutatást a délit flagrant esetében, és külön, a vizsgálat czíme alatt van a vizsgálóbiró által teljesíthető házkutatás szabályozva, a belga javaslatban is fenn van tartva. (Kormányjavaslat I. k. II. czím, II. fejezet 50. és köv. czikkek; bizottsági javaslat 54. és köv. czikkek; továbbá a kormányjavaslat 77. és köv. czikkek; bizottsági javaslat 84. és köv. czikkek.)
E javaslat előkészítése alkalmából a parlamenti bizottságban felmerült ugyan a kérdés: nem volna-e czélszerű a házkutatást kizárólag a birói hatáskörnek fentartani; a többség mindazáltal a sürgősség szempontja által vezérelt gyakorlati indokból ama rendszerhez ragaszkodott, hogy tettenkapás esetében (ennek még a „code d’instruction criminelle”-nél is tágabb fogalmi köre mellett) az ügyésznek és a „police auxiliaire” tagjainak is joguk legyen házkutatást tartani. Eme jogkört azonban amaz elengedhetetlen feltételekhez kötötték, hogy bűntett (crime) forogjon fenn, hogy rendkívül nyomatékos adatok szóljanak a bűnösség mellett és házkutatás csakis a terhelt lakásán vagy egyéb helyiségeiben legyen eszközölhető. Ezenkívül még akkor is joguk van a kir. ügyésznek és a „police auxiliaire” tagjainak házkutatást tartani, ha valamely ház bensejében bűntett vagy vétség volt elkövetve és valaki a házbeliek közől ennek constatálása végett megkeresi az ügyészt vagy a békebirót stb.
A házkutatás elrendelésének és foganatosításának joga azonban rendszerint a vizsgálóbirót illeti. A vizsgálóbiró már nincs csupán a bűntettek területére szorítva, hanem ha szükségesnek tartja, vétség esetében is tarthat házkutatást. Szükséges feltétel azonban az, hogy a házkutatás útján megszerezhetni vélt tárgyak, az eljárás czéljából mellőzhetetlenek legyenek. A parlamenti bizottság jelentése egyébiránt teljes bizalmának ad kifejezést a belga birói kar „prudente réserve”-je iránt, mely kellő biztosítékot nyujt a visszaélések ellen. A vizsgálóbiró nemcsak a terhelt házában, lakásában vagy egyéb helyiségében tarthat házkutatást, hanem másoknál is, ha komoly oka van feltenni, hogy ott bizonyítékul szolgálható tárgyakat fog találni. Ez esetben kötelessége a vizsgálóbirónak indokolt irásbeli határozatot hozni és a ház vagy lakás tulajdonosát felhívni, hogy vagy személyesen legyen jelen az eljárásnál, vagy megbizottat rendeljen. Egyébiránt a terheltnél teljesített házkutatásnál is gondoskodik a javaslat arról, hogy ez a terhelt vagy képviselője jelenlétében történjék. Ha más kerületben válik szükségessé a házkutatás: úgy a vizsgálóbirónak mindig az illetékes vizsgálóbirót kell a szükséges adatok közlése mellett megkeresni. A javaslat azt is rendelkezései körébe vonja, hogy a vizsgálóbirónak van-e joga saját kerületében maga helyett a házkutatásra mást kiküldeni? Ez folytonos controversia tárgya volt a „code d’instruction criminelle” uralma alatt. Az 1874. évi április 20-iki törvény véget vetett a vitának. Ennek 24-ik czikke ugyanis kimondta, hogy iratok, okiratok (papiers, titres ou documents) felkutatására csak a békebiró, polgármester és rendőrbiztos küldhetők ki. A kiküldetést mindig indokolt határozatban és csak szükség esetén kell elrendelni. A kiküldöttek másokkal nem helyettesíttethetik magukat (Toute subdélégation est interdite).
A kormányjavaslat 45. czikkével szemben, mely nemcsak az okiratok felkeresése czéljából, hanem minden egyéb okból teljesítendő kutatásra csakis a fennebb említett hivatalnokok kiküldését engedi meg, a parlamenti bizottság az 1874. évi április hó 20-iki törvény 24. czikkét szóról-szóra fentartandónak tartja, mert csakis az iratok, levelezések, okiratok stb. azok, melyeknek kutatására nézve a családi titkok iránt tartozó kiméletből nem lenne helyes megengedni, hogy a vizsgálóbiró a „police judiciaire” bármely közege által helyettesíthesse magát. A vizsgálóbiró rendszerint nem köteles a házkutatás tárgyában előre írott határozatot hozni, de ha hivatalból kíván házkutatást tartani, akkor ezt indokolt határozatban kell elrendelnie, melyet oly felhívással közöl az ügyészséggel, hogy ez az eljáráson képviseltesse magát. Az ügyészségnek elmaradása a vizsgálóbiró eljárását nem gátolja, de kötelessége eljárásának eredményét azonnal közölni.
A közönséges német jog forrásai nem is szólnak a házkutatásról mint vizsgálati eszközről, sőt még a Carolinában sincs erről említés téve. Mindazáltal a birói gyakorlat meghonosította ezt és a nyomozó per korszakában nagy latitude-del alkalmazták a biróságok. A házjog mint politikai jog értékének mindenkor fokozódó becsülésével karöltve járt a házkutatás feltételeinek szigorítása. Már az 1813-iki bajor büntetőtörvény (II. Rész 251-258. §), az 1843-iki württembergi (238-245. §), az 1845-iki badeni perrendtartás (112-120. §) tüzetesen meghatározott anyagi és alaki feltételekhez kötötték a házkutatás alkalmazhatását.
A frankfurti nemzetgyülés alapjogai között (III. czikk 10. §) akként van három pontban a házkutatás szabályozva, hogy ez valamint a szabad alkotmányosság követelményeinek, úgy az erélyes igazságszolgáltatás érdekeinek megfeleljen. Ily történeti előzményeken alapulnak a német birodalmi perrendtartásnak a házkutatásra vonatkozó rendelkezései (102. és - köv. szakaszok).
A német perrendtartás nem használja a házkutatás (Haussuchung), hanem az átkutatás (Durchsuchung) általánosabb kifejezését. Ennek használatára nem szolgált más indokul, mint az, hogy különösen nagyobb városokban nem házakat, hanem rendszerint egyes lakásokat kell kikutatni és hogy ezt egy személy rendelkezése alá tartozó külömböző házakban s egyéb helyiségekben kell gyakran teljesíteni. „Ház” kifejezés helyett a perrendtartás egyszer, a „lakás” és „más helyiség” (102. § és 104. § második bek.), majd csak „helyiségek” (103. §) kifejezést használja, majd lakás, üzleti helyiség és bekerített helyről beszél (104., 105. §), majd végre szolgálati czélra szolgáló épületek lakott helyiségeiről szól (105. § negyedik bek.).
A kutatás nincs minden esetben egyenlő feltételhez kötve. Külömbség van a szerint, a mint a terheltnél vagy más személynél történik a kutatás. A terheltnek, részesnek, bűnpártolónak és orgazdának lakása és más helyiségei, úgy a rajta levő tárgyak átvizsgálhatók, ha vélelmezni lehet, hogy bizonyítékokra lehet találni. Más személyeknél tartandó házkutatásnál már határozott tényeknek kell arra mutatniok, hogy a terhelt ott tartózkodik, vagy hogy bizonyos előre meghatározott tárgyak ott találhatók. E korlátozás nem terjed ki oly helyiségre, a hol a terheltet elfogták, vagy a hová üldözés közben menekült, vagy a hol rendőri felügyelet alatt álló személy lakik vagy tartózkodik.
A házkutatás elrendelése rendszerint birói hatáskörhöz van utasítva. Mindazáltal, ha a késedelem veszélylyel jár, úgy az államügyészség és a közvetlen rendelkezésének alávetett rendőri és közbiztonsági közegek is joggal birnak erre. Ha a házkutatás (Durchsuchung der Wohnung, der Geschäftsräume oder des befriedeten Besitzthums) biró vagy ügyész jelenléte nélkül történt: akkor, hacsak lehetséges, egy községi hivatalnok vagy két községbeli lakos jelenlétében kell azt teljesíteni. A lakás vagy helyiség tulajdonosa a kikutatásnál jelen lehet. Távollétében hacsak lehetséges, gondoskodni kell, hogy képviselője vagy felnőtt hozzátartozója, vagy más házbeli vagy szomszédja legyen jelen az eljárásnál. A házkutatás befejezte után az ez által érdekeltnek kívánatára írásbeli határozat kézbesítendő számára és ebben rendszerint a házkutatás okát és ha a kutatás a terheltnél történt, a bűncselekményt is meg kell jelölni.
Ausztriában az 1803-iki törvény intézkedett (I. Rész, 272. §) ugyan az átkutatásról, mégis tüzetesebb rendelkezéseket csak az 1850-iki perrendtartás tartalmaz (144-149. §).
E törvényben, melynek szabályai csaknem szóról szóra azonosok az 1845-ik évi badeni perrendtartásnak (112-120. §) rendelkezéseivel, külömbség volt téve a közönségnek nyitva álló helyeken, a terhelt házában és más harmadik személyeknél teljesítendő házkutatás között, és e külömbség szerint voltak kevésbbé vagy inkább szigorúak a feltételek is. Az 1853-iki perrendtartás rendelkezéseit nem szükséges felemlíteni. Az alkotmányosság szellemének megfelelő szabályozásban részesült a házjog az 1862. október hó 27-iki törvényben, mely az alaptörvények közé illesztve, az 1873-iki perrendtartás rendelkezéseinek (139-142. §) is irányt szabott. Ez utóbbi a „Hausdurchsuchung” kifejezést megtartotta és annak fogalmát is meghatározta, midőn kimondja, hogy ez alatt a lakóhely és egyéb, a házhoz tartozó helyiségek átkutatása értendő. A házkutatásnak az idézett törvény szerint kettős czélja van. Vagy azért lehet házkutatást tartani, mert alaposan vélelmezhető, hogy a bűntett vagy vétség miatt gyanusított oda elrejtőzött, vagy hogy oly tárgyak lesznek ott feltalálhatók, melyeknek birtoka vagy megszemlélése az eljárás czéljából fontossággal bir. A házkutatást rendszerint annak kihallgatása előzi meg, a kinél az foganatosítandó, és csak annyiban van a házkutatásnak helye, a mennyiben a keresett tárgyak önként kiadva nem lettek, vagy a házkutatás az adott felvilágositás után fölöslegessé nem vált. Az előleges kihallgatás csak rovott előéletű személyekkel szemben és akkor mellőzhető, ha a késedelem veszélylyel jár, vagy ha a házkutatás a közönségnek nyitva álló helyeken történik. A házkutatás rendszerint csak indokolt birói határozatban rendelhető el. A határozatot az érdekeltek számára azonnal vagy huszonnégy óra alatt kézbesíteni kell. Ha a késedelem veszélylyel jár, a birósági hivatalnokok vagy közbiztonsági tisztviselők birói határozat nélkül is elrendelhetik a házkutatást. A foganatosításra kiküldött, irásbeli felhatalmazást tartozik az érdekeltnek felmutatni. A közbiztonsági közegek saját hatáskörükben is foganatosíthatják a házkutatást, ha valaki ellen elővezető vagy elfogató parancs van kiadva, ha tettenkapás esete forog fenn, de mindkét esetben az érdekelt kívánatára az indokolt irásbeli határozat vagy azonnal, vagy huszonnégy óra alatt kézbesítendő. Az, a kié az átvizsgálandó helyiség, mindig felhivandó, hogy a házkutatásnál jelen legyen. Ha akadályozva van a megjelenésben vagy távollevő: akkor e felhivást a család valamelyik felnőtt tagjához, vagy ennek hiányában valamelyik házbelihez vagy szomszédhoz kell intézni. Ezenkívül jegyzőkönyvvezetőt és két birósági tanut is mindig kell alkalmazni. Ha semmi gyanusat nem találtak, erről az érdekelt kívánatára bizonyitvány adandó. E lényeges rendelkezéseken kívül több részletes intézkedést is tartalmaz a törvény és különösen kiemeli a követendő eljárás kiméletességének követelményét. Az osztrák törvény a személymotozásról is rendelkezik, midőn megengedi, hogy oly személyek, kiknél nagy valószinűség szerint az eljárás czéljára bizonyitékul szolgáló tárgyak vannak, vagy a kiket bűntett vagy vétség gyanuja terhel, vagy rovott előéletűek, megmotozhatók.
Köztudattá lőn, hogy Angliában a házjog kiváló tiszteletben részesül. Valóban feltehetjük mi is a kérdést Szalay Lászlónkkal: „Ki ne hallotta volna az idősb Pitt szavait: „Minden angolnak lakóháza erősség; - legyen bár szalmakunyhó, melyet az ég viharai körülzúgnak, a zápor betörhet, de a király be nem törhet.”
Az angol jogviszonyoknak ily természetű általános jellemzésével sok helyütt meg szoktak elégedni. Szinte félnek a continentális jogászok e tárgygyal behatóbban foglalkozni, nehogy az angol „házjog” megszokott, hagyományos idealismusa dicsfényéből veszítsen.
E munkálat nem érheti be a hagyományos általános jellemzéssel. Tárgyilagos források nyomán igyekezni fog az angol jognak a házkutatásra vonatkozó elveit és szabályait a maga valóságában bemutatni. Az angol jog is a terhelt kézrekerítése és a bizonyítékul alkalmas tárgyak feltalálásának czéljából ismeri el a házkutatás szükségét. A terhelt kézrekerítése végett bárkinek, tehát teljesen gyanutlan egyéneknek háza is átkutatható.
A bizonyítékul alkalmas tárgyak megtalálása czéljából való házkutatást eredetileg a common law nem ismerte. A gyakorlat azonban oda fejlődött, hogy a békebiró hatásköréből önként folyónak ismerték el, ha ez irásbeli határozat (search warrant) alapján elrendelte a házkutatást oly személy ellen, kire alapos gyanu volt, hogy „Felony” tettese, részese vagy bűnpártolója. Hasonlóképen a rendőri közegek hatáskörében állónak ismerték el ama jogot, hogy gyanus egyéneket birói határozat nélkül is megmotozhassanak.
A szokásjognak eme szabályait több külön törvény részben megerősítette, részben fejlesztette, sőt harmadik gyanutlan személyek ellenében is megengedte a házkutatást. A legrégibb eme törvények közül az 5. Geo. 4. c. 83. fej. 13. sz., mely a békebirót ama joggal ruházza fel, hogy utazók szállásául szolgáló házak átkutatását elrendelhesse, mihelyt esküvel erősített feljelentésből alaposan vélelmezhető, hogy ott munkakerülők vagy csavargók tartózkodnak. (Az ily egyének egy hónapig terjedő fogsággal büntethetők.)
A Coinage és Forgery act.-ok szerint (24. és 25. Vict. 99. fej 27. sz. 98. fej. 46. sz.) a feljelentőnek eskü helyett tett ünnepélyes biztosítására a békebiró minden helyiség átkutatását elrendelheti, hol alapos gyanu szerint oly tárgyak találhatók, melyek érez- vagy papirpénz vagy kereskedelmi papirok hamisitásával összefüggésben vannak. Hasonlóan rendelkeznek a Larceny and Embezzlement act-ok (24., 25. Vict. 96. fej. 103. sz.) és a Metropolitan Police Act, (2. és 3. Vict. 71. fej.) oly tárgyakra nézve, melyek a tulajdon elleni büntetendő cselekményekkel vannak összefüggésben. Még az sem kivétel, ha csak a „Summary Jurisdiction” eljárásának tárgyát tevő kihágásról van szó. Hasonlóképen a házkutatás elrendelésének jogát biztositják a békebíró számára a Malicious Injuries Person és a Malicious Injuries Property Act (24. és 25. Vict. 100. fej. 65. sz. és 97. fej. 55. sz.) oly tárgyak megtalálása czéljából, melyekkel az említett törvényekben felsorolt számos büntetendő cselekmény volt elkövetve. A házkutatás mindezekben az esetekben oly személyek ellen is elrendelhető, kik tettesekül, részesekül vagy bűnpártolókul nem gyanusíthatók. Nem szükséges e harmadik személyeknél teljesített házkutatásnál sem az, hogy már előre meghatározott bizonyos tárgyakra irányuljon a kutatás, továbbá kivéve a „Malicious lnjuries Act” alapján elrendelt házkutatást, ez szükség esetében éjjel is teljesíthető. Magát a házkutatást rendszerint a békebiró jelenléte nélkül, alsóbb rendű tisztviselők foganatosítják és még tanuk jelenléte sem szükséges.
Még kevesebb megszorításoknak van alávetve az eljárás, ha a kutatást robbanó anyagok megtalálása czéljából teljesítik. Az „Explosives Act” (38. Vict. 17. fej. 55. sz., 73. és 75. sz.) szerint a békebiró, vagy sürgősség esetében valamely magasabb rendőri hivatalnok irásbeli rendeletben utasíthatja az alsóbb közigazgatási hivatalnokokat, hogy házkutatást teljesítsenek annál, a ki ellen alapos gyanu van, hogy jogtalanul robbanó anyagok vannak birtokában. A felügyelőknek és a községi elöljáróság által általában felhatalmazott rendőri hivatalnokoknak minden gyanu nélkül is joguk van éjjel is átkutatni oly gyárakat, raktárakat, közlekedési intézeteket és vállalatokat, melyeket robbanó anyagok készítésével, illetőleg ily anyagok iparszerű szállításával foglalkoznak, és ha úgy találják, hogy törvényellenes czélra akarják azokat felhasználni, a lefoglalást azonnal teljesíthetik. Még messzebbmenő házkutatást biztosít a „Prevention of Crimes act” (1871., 34. és 35. Vict. 112. fej. 16. sz.). E törvény szerint az alsóbb rendőri tisztviselő a felsőbbnek irásbeli parancsa következtében házkutatást tarthat: 1. ha az átkutatandó helyiségeket oly személy birja, ki egyszer csalás vagy becstelenséggel járó bűncselekmény miatt fogságra volt ítélve; 2. ha az átkutatandó helyiségeket az utolsó tizenkét hónap alatt oly személy birta, a ki orgazdaság vagy tolvajok elrejtése miatt elítélve volt. Tisztán a rendőri felügyelet folyománya tehát ez a házkutatás. Nincs attól feltételezve, hogy valóban büntetendő cselekmény lett légyen elkövetve, és nincs határozott tárgyakra szorítva. Elrendeléséhez a törvény világos szavai szerint elég, ha az „ordre”-t kiadó felsőbb rendőri tisztviselőnek általában oka van hinni, hogy az átvizsgálandó helyiségek lopott dolgok rejtekhelyéül szolgálnak.
Ez az ismertetés eléggé mutatja, hogy Angliában a házjog erős oltalma nem egyjelentőségű azzal, hogy az igazságszolgáltatásnak megbénítva erőtlenül kellene visszahátrálni a gonosztevők házának küszöbe előtt. Ellenkezőleg, személy csak a becsületes és gyanutlan polgárok háza, de a hol az igazságszolgáltatás valódi érdeke követeli, ott teljes erélylyel lépik át a házjog sorompóit. Sőt oly széles jogkörrel van a rendőrség felruházva és oly latitude-del bir a békebiró, hogy a visszaélések megakadályozása valóban nem az angol jog irott szabályainak, hanem ama tapintatnak és alkotmányos érzéknek köszönhető, mely a hatalom letéteményeseinél Angliában nyilvánul.
Hazánkban, mint alkotmányos államban mindig tiszteletben tartották a házjog szentségét. Az „invasio domorum nobilium sine iusta causa” a nagyobb hatalmaskodások közé volt sorozva.
Büntetőtörvényeink a házjogot valamint a közhivatalnok, úgy a magánszemélyek jogtalan behatolása ellen hathatós védelemben részesítik (B. T. K. 199. §, 330-332. §). A házkutatásnak, mint vizsgálati eszköznek szükségét azonban a terheltek kézrekerítése vagy bűncselekményre vonatkozó fontos tárgyak feltalálása czéljából már régibb hazai törvényeink is elismerték (1548:50., 1659:16.). E vizsgálati eszközhöz a gyakorlat mindig csak nyomós gyanuokok alapján nyult és rendszerint birói határozat következtében volt helye.
„Használni az oly bűntettekben lehet - mondja Szlemenics (többször id. mű 148. lap) - melyek után valami fenmaradhat, miből a bűntettnek valódiságát, szerzőjét vagy körülményeit fel lehet födözni...”
Kimerítő szabályozást nyert e kérdés az 1843-iki javaslatban (133-140. §), mely egyezőleg a német particularis törvényhozásokkal, külömbséget tett a közönségnek mindig nyitva álló és más magánházak között. Sőt az utóbbiak tekintetében is külömbség van téve a szerint, a mint a vádlott vagy más személy házának stb. átkutatásáról van szó.
A közönség előtt mindig nyitva álló házakban, nevezetesen vendégfogadókban, csapszékekben és csárdákban mindig elrendelhető a házkutatás, ha ok van arra a feltevésre, hogy ott a nyomban üzőbe vett vádlott tartózkodik, vagy hogy az eljárásra nézve jelentékeny nyomokra akadnak.
A vádlott megtalálása czéljából ennek háza vagy lakóhelye akkor kutatható át, ha ellene elzárás, vagy letartóztatás vagy előállítás iránti parancs van kiadva. De a vádlott háza vagy lakóhelye akkor is átkutatható, ha feltehető, hogy a házban oly tárgyakat találhatnak meg, a melyek a fenforgó bűntett bebizonyítására, vagy a vádlott elmarasztalására szolgálnak. Nem zárja ki az 1843-iki javaslat azt sem, hogy mások háza vagy lakóhelye is átkutatható legyen. Ezt azonban több feltételhez köti. Egyik feltétel az, hogy a nyomban űzőbe vett vádlott ott tartózkodik, vagy hogy abban az elkövetett bűntett nyomaira akadni lehet, vagy hogy ama házak tulajdonosai vagy lakosai oly tárgyak birtokában vannak, melyek a tényálladékhoz tartoznak s elég ok van arra a feltevésre, hogy ama személyek e tárgyakat később eltitkolhatnák. Ez esetekben azonban a házkutatás tárgya és okai előlegesen kijelölendők.
A házkutatás elrendelését nem szükséges előre irásba foglalni, hanem az elrendelés okait mindig a jegyzőkönyvbe kell felvenni. A házkutatás elrendelésére a vizsgálóbiró bir hatáskörrel. (Kik teljesíthetnek vizsgálatot, azt a 10. § sorolja fel.) Sőt magát a házkutatás foganatosítását is a vizsgálóbiró személyesen teljesíti.
A kellő ellenőrzés szempontját is tüzetes figyelemben részesíti a javaslat, midőn rendeli, hogy a vádlott, vagy minden más személy, kinél házkutatás történik, ennél jelen lenni tartozik, vagy ha ez nem lehetséges, úgy az illetőket a család egyik tagja, esetleg a szomszéd helyettesíti. Ezeken kivül megyékben a helybeli elöljárók, kerületekben, és városokban a képviselőtestületből maguk mellé vett egy egyén jelenléte szükséges.
Az 1843. évi javaslatban tehát megtaláljuk mindama szabályokat, melyeket a korabeli particularis német törvényhozások, különösen a badeni javaslat tartalmazott.
Jelenlegi joggyakorlatunk, a Királyhágón túli részek és Fiume kivételével, hol az 1853-iki osztrák perrendtartás van hatályban, az 1872-iki javaslat szabályainak alapján áll. Mindkettő sokkal ismeretesebb, hogysem részletes reproductiójuk volna e helyütt szükséges. Általában azonban a jelenleg élő jog illustrálásául annyit kell kiemelni, hogy a házkutatás rendszerint birói hatáskörhöz tartozik és csak ha veszélylyel jár a késedelem, lehet e szabálytól eltérni; továbbá, hogy valamint a terheltnél, úgy más harmadik személynél lehet házkutatást tartani, de mindig ama szigorú feltétel mellett, hogy az átkutatandó helyiségben a terhelt rejtőzik vagy ott az eljárás czéljára fontos tárgyak találhatók.
A javaslat, mint gyakorlatunkban elfogadott műkifejezést, megtartotta, a házkutatás elnevezést, lényeges feltételeire nézve pedig egyezőleg rendelkezik az 1843-iki javaslattal, de minden ujabb perrendtartással is. Külömbséget tesz a terheltnél és másoknál, valamint a közönségnek nyitva álló helyiségekben teljesítendő házkutatás között. A házkutatás elrendelését a javaslat is birói ténynek tekinti és csakis, ha a késedelem veszélyel jár, van e szabály alól kivétel. Általában magát a házkutatás iránti eljárást úgy rendezi be, hogy a bűnvádi eljárás czélja által kívánt szükségen túl a magának sérthetetlensége megzavarva ne legyen. De lássuk e részletes intézkedéseket közelebbről.
A házkutatásnak mindig az első és nélkülözhetetlen feltétele, hogy valamely bűntett vagy nem csupán pénzbüntetéssel büntetendő vétség elkövetve volt. A javaslat szorosan meghatározza a házkutatás czélját, midőn a 173. §-ban kimondja, hogy ennek csak akkor van helye, ha alaposan lehet vélelmezni, hogy az a tettes vagy részesek kézrekerítésére vagy bizonyítékok felfedezésére vezet. De miután a kiemelteken kívül más feltétel nem szükséges, nem szenved kétséget, hogy az eljárás bármely szakában lehet házkutatást tartani, és ez czélszerű is, mert éppen az eljárás kezdetén szükséges a bizonyítékul szolgálható tárgyak elrejtését vagy megváltoztatását, megsemmisítését megakadályozni.
A házkutatás tárgyának megjelöléseül a javaslat a „ház, lakás és más helyiségek” kifejezést használja. Sem a ház, sem a lakás kifejezés nem volna kimeritő, mert istállók, pajták, szertárak, hajók, sátrak, vermek stb. tárgyaiul szolgálhatnak az átkutatásnak, következéskép a tágabb jelentőségű „más helyiségek” kifejezés mellőzhetetlen. De minden félreértés elkerülése végett czélszerű volt azt is határozottan kimondani, hogy nemcsak a ház, lakás és más helyiségek, de minden ott talált tárgy is átkutatható. A már megszokott „házkutatás” kifejezés, ily közelebbi megjelölés mellett, félreértésre nem adhat okot.
Ha a terhelt házának stb. átkutatásánál is azt kívánja a javaslat, hogy a tettesek és részesek kézrekerítésének vagy bizonyítékok felderítésének alapos vélelme nélkül a házkutatás kényszerítő eszközéhez nyulni nem szabad: önként következik, hogy még szigorúbb feltételeket kellett szabni a más személyek házában stb. teljesítendő átkutatásnál. Mindenek előtt szükséges a 173. §-ban használt „alapos vélelem” és a 174. §-ban használt „igen nyomatékos adatok” közötti külömbségre mutatni. Amott elegendő a kevesebb jelentőségű adatokon nyugvó vélelmezés is, itt azonban teljesen megbízható és egyenesen arra mutató adatoknak kell lenniök, hogy bizonyos személy, nyom vagy tárgy más házában stb. felfedezhető. Nem mondja ki a javaslat „expressis verbis” úgy, mint a német perrendtartás (103. §), hogy csakis bizonyos előre meghatározott személy, nyom vagy tárgy felfedezése czéljából lehet másnál, mint a terheltnél házkutatást tartani, mert ily szigorú megszorítást az eljárás érdekével összeegyeztethetőnek nem vélt. Mindazáltal akkor, midőn igen nyomatékos adatokat kíván a javaslat, ez rendszerint hasonló eredményre fog vezetni, mert „igen nyomatékosaknak”, egyes kivételektől eltekintve, nem lehet oly adatokat venni, melyek a keresendő személyre vagy tárgyra nézve közelebbi megjelölést nem tartalmaznak. Ez eseten kívül még négy esetben lehet harmadik személy házában stb. kutatást tartani. Egyik, ha a bűncselekményt ott követik el; másik, ha üldözés közben a terhelt oda menekült; harmadik, ha ott elfogták és a negyedik, ha a ház, lakás, vagy egyéb helyiségek birlalója rendőri felügyelet alatt áll. Az első három esetben indokolt a házkutatás megengedése, mert külömben a tetthelyen rendesen elkerülhetetlen kutatás volna kizárva, továbbá mert a harmadik személy háza valóságos menedékhelye lehetne a gonosztevőknek és rejtekhelye a büntetendő cselekmény útján szerzett tárgyaknak.
Ha pedig valaki rendőri felügyelet alatt áll: eme körülmény kapcsolatban amaz alapos vélelemmel, hogy nála valamely büntetendő cselekmény tettesei vagy részesei rejtőznek, vagy bizonyitékul szolgálható tárgyak elrejtve vannak, eléggé igazolják a házkutatás elrendelését. A „rendőri felügyelet alatt állás” fogalmi köre e helyütt szorosan magyarázandó. A német perrendtartás abbeli intézkedése is, hogy megkönnyíti a rendőri felügyelet alatt állóknál a házkutatás elrendelését (103. § második bek), a gyakorlat és minden commentator részéről oly értelmezésben részesül, hogy itt csak a büntető itélet alapján kimondott rendőri felügyelet alatt állás (német BTK. 38., 39. §) értetendő. A tág magyarázat annál kevésbbé volna helyén, mert hiányoznék a határozott ismertetőjel: mikor tekintendő valaki rendőri felügyelet alatt állónak, mikor nem. A BTK. a rendőri felügyelet alá helyezést mint külön mellékbüntetést nem ismeri, de 50. §-ában külön rendőri szabályok alatt állóknak tekinti a feltételesen szabadságra bocsátottakat. Ezek tehát, valamint a birósági megkeresés következtében rendőri felügyelet alatt állók, olyanok, kiknél a házkutatás elrendelését a javaslat nem kivánta oly szigorú feltételek alá helyezni, mint a más személyeknél teljesítendő házkutatást. De pusztán egyes rendőri közegek önkéntes, habár tartós megfigyelése vagy éppen községi vagy más általános rendészeti felügyelet alatt való állás, e forgalmi kör alá nem tartozik.
Leginkább meg kell könnyíteni a házkutatást oly házakban, melyek a közönség előtt mindig nyitva állanak. E helyek már természetüknél fogva nem igényelhetik a házjog ama kiméletét, mint a magánlakások, következéskép éppen az ily helyeken tanyázó bűntettesek és gyanus egyének kézrekerítése, nyomok és bizonyitékul szolgálható tárgyak felfedezése czéljából mellőzhetetlen a házkutatást kevésbbé szigorú feltételekhez kötni.
A javaslat czélszerűbbnek tartotta e helyeket tüzetesen felemlíteni, mintsem a „közönségnek nyitva álló hely” általános kifejezést használni, melyet kétségtelenül igen tág értelemben lehetne magyarázni, erre pedig alkalmat adni éppen nem volna tanácsos (175. §).
Bármennyire közelről érinti is a személyes szabadság körét az, midőn a közhatóság fel van jogosítva, hogy a személyen levő tárgyakat, tehát az illetőnek ruháit, sőt testét stb. megvizsgálhassa: mindazáltal az igazság felderítése czéljából nem nélkülözhető ez a kényszerítő eszköz sem. De valamint a házkutatás, úgy a személymotozás is minden ujabb perrendtartás szerint a visszaélést megakadályozó feltételekhez van kötve. A német perrendtartás (102. §) a személymotozásra nézve egyazon feltételeket állapítja meg, mint a házkutatásra nézve.
Az osztrák perrendtartás a házkutatást csak akkor engedi meg, ha alapos gyanu (gegründeter Verdacht) van arra nézve, hogy valamely házban... az eljárásra nézve jelentőséggel biró tárgy található, ellenben a személymotozásra elegendő a nagyobb valószínűség (hohe Wahrscheinlichkeit) arra, hogy valakinél ily tárgyak vannak. Ez tehát a személymotozás egyik esete. De megmotozható az a személy is, ki bűntett, vagy vétség gyanuja alatt áll, és végre minden közelebbi megszoritás nélkül a szokásos büntetteskép ismert egyén.
A javaslat három esetben engedi meg a személymotozást. Egyik az, midőn bűntett vagy fogházbüntetéssel büntetendő vétség nyomatékos gyanuja terhel valakit; a másik, ha az illetőt szokásos bűntetteskép ismerik; a harmadik eset pedig az, midőn nagy valószinűség szól a mellett, hogy a megmotozandó egyén valamely bizonyítékul szolgáló tárgyat rejt magánál.
(177-179. §)
Kiindulva abból az álláspontból, hogy mind a személyes szabadságnak, mind a tulajdonnak és birtoknak birói védelem alatt kell állnia: a javaslat a lefoglalás, a házkutatás és a személymotozás elrendelését, melyek mások jogait korlátozzák, birói hatáskörhöz utasitja és csakis kivételesen, ha a késedelem veszélylyel jár, ruházza a lefoglalás elrendelésének és teljesítésének jogkörét a kir. járásbiróságra, a kir. ügyészségre és a rendőri hatóságokra (177. §). A vizsgálati eljárást tartván szem előtt, a vizsgálóbirót nevezi meg a lefoglalás elrendelésére és teljesítésére rendszerint illetékes hatóságul és ezzel szembe állítja a kivételesen erre jogosított hatóságokat (ügyészség, járásbiróság és a rendőri hatóságok).
A levelek, táviratok és egyéb küldemények lefoglalására nézve azonban, a cselekménynek már kiemelt nagy fontosságánál fogva, még jobban megköveteli a javaslat a birói határozat garantiáját. Egyrészt ilyen lefoglalás elrendeléséből egészen kizárja a rendőri hatóságot (177. § 2. bek.), másrészt sürgősség esetében megengedi ugyan a kir. ügyészségnek, de csak ideiglenes, három napra terjedő, inkább letiltó hatálylyal (178. § 3. bek.), mely határidő alatt a birói határozatról az illető szállitó intézetnek értesítve kell lenni.
Hogy mikor jár a késedelem veszélylyel, ezt, minthogy tüzetes fogalommeghatározás e ponton aligha lehetséges, a hatósági közegek belátására kell bizni, kiknek azonban éppen azért, mert csak kivételesen vannak eme joggal felruházva, alaposan meg kell fontolniok, hogy a vizsgálóbiró megjelenhetése valóban oly késedelemmel járna-e, hogy a tárgyak ez idő alatt elvihetők, megváltoztathatók, elrejthetők stb.
A javaslat 177. §-a a lefoglalás, házkutatás és személymotozás alatti kellékein külön határozattal való elrendelését állítja fel és éppen a könnyelmű kényszerítő intézkedések megakadályozása czéljából, továbbá azért, hogy a lefoglalást stb. szenvedő annak okáról azonnal tájékozást szerezhessen és esetleg perorvoslattal élhessen, előirja, hogy a határozat irásba foglalandó.
Szükséges továbbá, hogy a határozat meg is okoltassék (77. §). E nélkül a határozathozásban semmi garantia sem volna; mert éppen a megokolás az, melyben a hatóság a kényszerítő intézkedés jogalapját tartozik feltárni; ez az, a miből a vádtanács s vizsgálóbiró meggyőződést meríthetnek az iránt, hogy a lefoglalás, házkutatás vagy személymotozás törvényes alappal bir-e vagy sem (177. § 3. b.).
Egyetlen egy eset van, midőn irásba foglalt határozat nélkül is elrendelhető a lefoglalás (177. § 1. bek.). Ez az eset akkor forog fenn, midőn oly tárgyak foglalandók le, melyek senkinek sincsenek birtokában vagy birlalatában. Ilyenkor a lefoglalás senki jogát sem érinti, következőleg a lefoglaláshoz nem kellenek azok a biztositékok, melyek egyébként szükségesek. Másrészt az eljárás sikerét veszélyeztetné az, ha ilyenkor is megkivántatnék a határozatnak irásba foglalása. A holttest mellett talált fejszét, lőfegyvert, a felgyujtott ház tövében talált gyutacsot, vagy a gyujtogatásnál használt más eszközt nyomban le kell foglalni, mert ellenkező esetben e tárgyi bizonyitékok könnyen elveszhetnek.
Ha a javaslat minden lefoglalásnak, mely magánjogokat érint, kellékeül állítja fel, hogy irásbeli határozatban legyen elrendelve: nem szorul bővebb indokolásra, ha levelek, táviratok és más küldemények lefoglalására nézve az irásbeli határozatot annak minden kellékével együtt megkívánja. Különösen kiemeli a javaslat itt azt, hogy a lefoglalandó küldemény tüzetesen meg legyen jelölve (178. §). Eme kelléknek nem nehéz eleget tenni a terhelthez nyiltan czímzett küldemények tekintetében. Más kérdés az, hogy miként lehet és kell eme kelléknek megfelelni akkor, midőn a levelek, táviratok és egyéb küldemények nincsenek a terheltre czímezve. Ily esetben is tüzetes megjelölést kivánván a javaslat, nem szabad egész általánosságban rendelkező lefoglaló határozatot hozni. A javaslat e kellékébe ütköznék, ha a lefoglaló határozat úgy szólna: „a budapesti összes postahivataloknál a ma déli tizenkét órakor létező minden levelet és csomagot lefoglalok és továbbitásukat vagy kézbesitésüket megtiltom”.
De ha ily általánosságban nem is, szabad lefoglalást kimondani, szoros individualis megjelölést sem lehet kivánni, mert erre csak akkor lenne képes a lefoglalást elrendelő hatóság, ha már a lefoglalandó küldeményt látta. Már pedig ez csak a lefoglalás után áll módjában következéskép meg kell elégedni oly concret ismertetőjelekkel, melyek alkalmasak arra, hogy a lefoglalandó küldemények másoktól megkülömböztethetők legyenek. Ily ismertetőjelekül szolgálhatnak a feladóhely megjelölése, a czímzésen előforduló irásnak a hatóság által küldött kézirással való összehasonlítása stb. Lehetetlen kimerítő szabályokat felállítani a specialisálás mértékére nézve, elég annak kijelentése, hogy a lefoglalónak minden rendelkezésre álló ismertetőjelet meg kell jelölnie és nem szabad oly határozatlan megjelöléssel élni, melynek vagy nem tud megfelelni a posta- és táviróhivatal, illetve más szállító- és fuvarozó intézet, vagy kénytelen volna csaknem az egész küldemény-anyag továbbítását felfüggeszteni.
Midőn a 171. § azt mondja, hogy a posta-, táviró-hivatal és egyéb szállító- vagy fuvarozó intézetek és vállalatok kötelesek a lefoglalni kivánt leveleket stb. kiadni; midőn a javaslat a lefoglaló határozatot a postahivatalhoz stb. rendeli czímezni és távirati úton is megengedi a lefoglalást (178. §); és végre, midőn a lefoglalt küldemények átvételéről rendelkezik (185. §): ezekkel, ha nem is expressis verbis, de mindenesetre kifejezi, hogy a posta- és taviróhivatal, illetve az említett intézetek kötelesek a kívánt tárgyakat a kiadás eszközölhetése végett szállítmányaik között felkutatni. A postán és táviróhivatalban maga, a biróság rendszerint nem teljesít kutatást. Ezt a posta- és táviróhivatalra kell biznia. Egyáltalában a lefoglalásnak nem szabad megakadályozni a posták, vasutak, gőzhajók stb. rendes menetét. Egyébiránt a postahivatalhoz intézett lefoglaló határozat nem irányul mindig arra, hogy a megjelölt leveleket vagy csomagokat a vizsgálóbirónak adja ki. Lefoglalás az is, midőn a határozat csak a visszatartást rendeli el, vagy ha csak a czímezésen használt irás minősége felőli tájékozás okából egyszerűen a levélnek vagy csomagnak a kiküldendő biró, ügyészség vagy szakértő előtti felmutatását kívánja a megkeresés.
Általában tehát a postán teljesített lefoglalásnak kriteriuma az, hogy a birói megkeresés érinti-e a levéltitok és postai szállítás menetének körét? Ebből önként következik, hogy nem tartozik a lefoglalás keretéhez az, midőn, habár a hivatali, de nem a levéltitok körét érintő felvilágosítást kér a biróság. Ilyen természetű megkeresés volna az, ha bizonyítványt kiván a biróság arról, hogy valamely levelet mikor adtak fel, vagy a postakezelő-könyveket kívánja megtekinteni stb. Az utóbbiak kiadására nézve a 179. § rendelkezései irányadók.
A táviróhivatalokban teljesített lefoglalásnak az tekintendő, midőn a feladóállomáson a sürgönyzést és a rendeltetési állomáson a kézbesítést tiltja el a birói megkeresés. Ha a sürgönyözés már megtörtént: akkor a feladó-állomáson a sürgöny fogalmazványának vagy a rendeltetési hely állomásán a sürgönyt tartalmazó iratnak kiadására nézve a 185. § szabályai alkalmazandók.
A posta- és táviróhivatalnokok vagy egyéb szállító- és fuvarozó intézetek tisztviselői feltétlenül kötelesek a hozzájuk intézett megkeresés értelmében eljárni. Annak vizsgálatába, hogy szükséges-e a lefoglalás, hogy a késedelem veszélye csakugyan igazolja-e az ügyészség fellépését, hogy nem forog-e fenn egyszerű kihágás, az említett hivatalnokok nem bocsátkozhatnak. Mindazáltal teljes joggal tagadhatják meg, sőt kötelességük ezt tenni, ha rendőri hatóság részéről intéztetnék hozzájuk a levelek stb. lefoglalására vonatkozó határozat.
A javaslat a sürgősség követelményeinek eleget téve, megengedi, hogy a lefoglalásra jogosított hatósági közeg személyes megjelenés esetében szóval is elrendelhesse a lefoglalást, de ez esetben is erről azonnal jegyzőkönyvet kell felvenni, melynek egyik példánya - pótolva az irásbeli határozatot - az illető posta-, táviróhivatalnál, szállító vagy fuvarozó-intézetnél marad. Hasonlólag a sürgősség szempontja indokolja azt, hogy a lefoglalás táviratilag is elrendelhető. Minthogy a távirati lefoglaló határozatból rendszerint hiányozni fog a lefoglalás indokolása, de a távirat hitelessége szempontjából is megerősítésre szorul, mellőzhetetlen a rendes tartalmi és alaki kellékekkel biró irásbeli határozatnak nyomban való utánküldése.
A valóság felderitésére szükséges hivatalos tárgyak és okiratok a lehetőségig az eljárás czéljaira mindig kiadandók lévén, az erre vonatkozó megkeresések nem is fognak eredménytelenek maradni. De ha bármely okból mégis megtagadják a hatóságok vagy közegeik a hivatalos okiratoknak vagy őrizetük alatt létező egyéb tárgyaknak kiadását, akkor nem alkalmazható a 170. §-ban említett büntetés, hanem az igazságügyi miniszterhez kell jelentést tenni, ki a szükséges tárgyalásokat eszközli, esetleg az ügyet a minisztertanács elé viszi. A végeldöntés annak alapján történik, hogy az állam érdekeivel ellentétben van-e a tárgyak vagy okiratok kiadása vagy sem. A német perrendtartás (96. §) a lefoglalás alól csak amaz iratokat veszik ki, melyeknek kiadása az illető szolgálati ág legfőbb kormányzati hatóságának nyilatkozata szerint a birodalom vagy valamely szövetséges állam (Bundesstaat) jólétének ártana. A javaslat is ama feltevésből indul ki, hogy a magyar kormány, mely utolsó sorban van hivatva e kérdésben dönteni, bizonyára csakis a magasabb állami érdeket fogja irányadónak tekinteni és jelentéktelen okokat nem fog elegendőknek tartani arra, hogy az igazságszolgáltatástól a szükséges bizonyító eszközöket elvonja.
(180-191. §)
A lefoglalás, a házkutatás és a személymotozás elrendelése tekintetében felállított garantiákkal nem volna kellőleg megvédve a személyes szabadság, a magán és családi titkok szentsége s a házjog sérthetetlensége, ha ezeknek az eljárási cselekményeknek foganatosítása nincs hasonló szempontok szerint szabályozva.
E kellékeknek igyekeznek a javaslatnak 180-191. §-ai megfelelni.
Az első biztosítékot abban keresi a javaslat, hogy a lefoglalást, a házkutatást és a személymotozást rendszerint ugyanazok a hatóságok foganatósitsák, a melyek azokat elrendelték (180. § 1. bekezdés.). E hatóságok a körülmények és az eljárás igényeinek figyelembe vételével vannak kiválasztva, azután minél jobban központosítva vannak egy kézben az intézkedés szálai, annál nagyobb a valószinűség, hogy az eljáró hatóság szem előtt tartja feladatának alapját és czélját és nem fogja a legszemélyesebb jogokat nagyobb terjedelemben korlátozni, mint a hogy azt az előbbiek megkövetelik.
A fennebbi szabály alól azonban kivételt kellett tenni arra az esetre, ha a lefoglalást stb. elrendelt hatóság azt távolság, idő rövidsége, physikai vagy más akadályok miatt maga, illetőleg közege által nem foganatosíthatja. Ez esetben a javaslat megengedi a rendőri hatóságok és közegek igénybevételét.
A házkutatás tekintetében még tovább kellett menni és fel kell jogosítani a rendőri közegeket arra, hogy az alább meghatározott, halasztást nem tűrő esetekben az elrendelésre hivatott hatóságnak határozata nélkül is tartsanak házkutatást. Emez esetek a következők: a) tettenkapás, b) ha korcsmák, csárdák, kéjházak és ama helyiségeknek átkutatása szükséges, hol tiltott szerencsejátékot űznek, vagy a hová a bűntettesek rendszerint elrejtőzni szoktak c) ha a házkutatásra megszökött fogoly kézrekerítése czéljából van szükség, d) ha segélykiáltásra jelennek meg a rendőri közegek, e) ha a házzal vagy helyiséggel rendelkező kívánja, f) ha az utóbbi rendőri felügyelet alatt áll, vagy mint szokásos bűntettes ismeretes, vagy ha elővezetése vagy elfogatása van elrendelve, g) ha a késedelem jelentékeny veszélylyel jár.
Az a) alatti eset nem szorul bővebb indokolásra. Ha tettenkapás esetében bárki jogosítva van valakit letartóztatni: akkor helyes, hogy a rendőri közegek a bizonyítékok és nyomok biztosítása szempontjából szükséges intézkedéseket, melyekhez a házkutatás is tartozik, azonnal megtehessék.
A b) alatt felsorolt helyiségek átkutatásának elrendelését és foganatosítását, hol gyakori „razzia”-k megtartását követeli a közbiztonság érdeke, czéltévesztett volna, a biróság, ügyészség vagy a rendőri hatóság vezetői számára fentartani.
A c) alatt említett esetben a megszökött fogoly halaszthatatlan kézrekerítésének szükségessége eléggé igazolja, hogy e czélból a rendőri közegek házkutatás iránti joggal legyenek felruházva. Nem érthető itt csupán valamely letartóztató intézetből elillant fogoly, hanem értendő az is a kit a rendőrség elfogott és a ki a kiséret alatt megszökött.
A d) alatti esetben valóban észszerűtlen volna a segélykiáltásra megjelent rendőri közegnek meg nem engedni, hogy a házban elrejtőzött tolvaj vagy rabló kézrekerítése vagy az eljárásra nézve relevans tárgyak feltalálása czéljából házkutatást tarthasson.
Az e) alatt említett esetben, midőn a házzal vagy helyiséggel rendelkező maga kívánja a házkutatás teljesítését, nincs semmi szükség a rendőri közeg közreműködése elé gátat vetni.
Az f) alatt említett esetek olyanok, melyekben már vagy biróság, vagy az ügyészség, vagy a fölöttes rendőri hatóságok hatóságok határoztak, vagy ha a házzal vagy helyiséggel rendelkező rovott előéletű egyén és így oly erős alapon áll a gyanu, hogy az alsóbb rendőri közegeknek nyugodtan meg lehet engedni a sürgősség szempontja által követelt házkutatást.
A felsorolt esetek ugyan csaknem általában a sürgősség követelményére vezethetők vissza: mindazáltal nem volt mellőzhető ezt még külön oly feltétel gyanánt megemlíteni, melynek esetében a rendőri közegeknek a házkutatás meg van engedve. Azonban nem elég, hogy az intézkedés sürgős legyen, vagyis, hogy a késedelem veszélylyel járjon, a veszélynek jelentékenynek is kell lenni. Erélyes felügyelet, kellő utasítások és ellenőrzés oly irányban fogják a rendőrség gyakorlatát vezetni, hogy a „jelentékeny veszély” fogalmi köre alatt csak amaz esetet fogják érteni, midőn a házkutatás sikerét a vizsgálóbiró megjelenésének kieszközlésével járó időveszteség teljesen meghiusítaná.
A lefoglalás, a házkutatás és a személymotozás tekintetében elfoglalt álláspontjának megvalósítását, továbbá a foganatosítás részletes szabályozásával kivánja a javaslat biztosítani.
A lefoglalás és a házkutatás teljesítésének egyik elsőrendű alaki kelléke gyanánt előírja a javaslat, hogy annál a lefoglalást vagy házkutatást szenvedő vagy megbizottja és ezen felül két vagy több tanu jelen legyen. A lefoglalást vagy házkutatást szenvedő érdekeinek védelmére szolgál a javaslat ama rendelkezése is, hogy oly esetben, ha távol van és megbizottról nem gondoskodott, az eljáró hivatalos közeg köteles vagy a család teljes korú tagjai, vagy a szomszédok közűl megbizottat rendelni. Szükségesnek tartotta a javaslat eme rendelkezést annak daczára is, hogy a lefoglalásnál a vádló és védő is jelen lehetnek (125. §), mert gyakran megtörténhetik, hogy ezek még is elmaradnak és ily esetekben biztosítva van a hathatós ellenőrzés (181. § 1. 2. 3. p.).
Minthogy a katonai és a polgári hatóságok közti kölcsönös jogsegély szabályozása a bűnvádi perrendtartást életbeléptető törvénynek van fentartva, a lefoglalásnak, házkutatásnak és személymotozásnak katonai szolgálatban álló egyén ellen, vagy katonai czélra használt helyiségben való foganatosítása s ennek módja iránt a 181. §-ba nem volt rendelkezés felvehető.
A lefoglalás, házkutatás és személymotozás azzal veszi kezdetét, hogy az azt elrendelő határozat tartalmát közlik azzal, a ki ellen a cselekmény elrendelve van, emek távollétében megbizottjával. Magáról az eljárásról jegyzőkönyv veendő fel, melynek kellékeire nézve a 121. és 122. §-ok szabályai irányadók. A jegyzőkönyvnek csupán egy kellékét emeli ki a javaslat e helyütt (183. §) s ez az, hogy minden lefoglalt tárgy tüzetesen bejegyzendő. Ama czélból, melyre a lefoglalás szolgál, önként következik, hogy a lehető legnagyobb gonddal és szabatossággal kell a lefoglalt tárgyakat a jegyzőkönyvben leírni. Nem elég azokat egyszerűen megnevezni, hanem a tárgyaknak a lefoglaláskor talált állapotát és ennek a bűncselekménynyel kapcsolatban levő körülményeit meg kell jelölni. Nehogy az azonosság később kétségbevonható legyen, szükség van a 183. §-ban foglalt részletes és a kellő megőrzést biztosító rendelkezésekre, melyeket a franczia „code d’instruction criminelle” 38. cz.-e nyomán csaknem minden perrendtartás előir.
A lefoglalást vagy házkutatást szenvedő, illetve megbizottja az eljárásnál nincs szenvedőleges szerepre kárhoztatva. Az eljárásra nézve megtehetik észrevételeiket, előadhatják, hogy a tárgyak miként kerültek a lefoglalást szenvedőnek birtokába, felvilágosítást adhatnak arra nézve, hogy mily okok idézték elő a lefoglalandó tárgyaknak egy vagy más állapotát stb. Ezen kívül követelhetik, hogy mind a határozatot, mind a jegyzőkönyvnek ama részét, mely a lefoglalt tárgyak jegyzékét foglalja magában, hiteles kiadványban nekik három nap alatt kézbesítsék (182. §). Annak megakadályozása czéljából, hogy magántitkokat tartalmazó iratokat könnyelműen átvizsgálják és elolvassák: a javaslat feljogosítja az iratok tulajdonosát vagy megbizottját, hogy az átvizsgálást és elolvasást ellenezhessék, minek következtében az eljáró közeg csakis őrizet alá veheti az iratokat s mindig a vádtanács határoz arról, hogy átvizsgálandók-e az iratok vagy visszaadandók (184. §).
Ama fontos érdekek, melyeket a lefoglalás koczkáztat és ama megnyugvás, melyet a független biróság eljárása nyujt, tették szükségessé, hogy a postán, táviróhivatalban stb. lefoglalt küldemények átvételére csak a vizsgálóbiró, vagy oly birósági vagy ügyészségi tag legyen jogosultnak kimondva, a kit e czélra a biróság megkeresett (185. §). Az ügyészség tehát, ha jogosítva van is sürgősség esetében a többször említett küldeményeket lefoglalni, ezek átvételére jogkörrel nem bir és fölösleges is volna az ügyészséget ezzel felruházni, mert a küldemény felbontására jogositva nem lévén, külömben is köteles volna az átvett küldeményeket azonnal a vizsgálóbirónak kézbesíteni. Midőn tehát az ügyészség intéz a postahivatalhoz stb. lefoglalói határozatot, ajánlatos erről a vizsgálóbirót azonnal értesíteni, hogy ennek módjában legyen az ügyészség lefoglaló határozatának a postahivatalhoz stb. érkezésétől számított három nap alatt a lefoglaló határozatot ismételni és egyúttal az átvétel tekintetében is intézkedni (178. §). Az átvett tárgyak azonosságának és az átvétellel járó felelősségnek megállapíthatása czéljából mulhatatlanul szükséges az átvett küldeményékről oly jegyzőkönyvet felvenni, melynek tüzetes megjelölései nem hagynak fenn kétséget az átvett tárgyak egyedisége és mennyisége iránt.
A javaslat a lefoglalás által érdekeltek iránt tartozó tekintetből kötelességévé teszi az eljáró hatóságnak, hogy az átvétel megtörténte után mindazokat értesítse, kiket a küldemény lefoglalása érint.
Ez értesítés a körülményekhez képest nem szorítkozik pusztán a lefoglalás következtében foganatosított átvételre, hanem, ha a felbontás rögtön követeli az átvételt, a felbontásra vonatkozó intézkedésre is ki kell terjednie. Egy esetben maradhat el az értesítés: ha az eljárás czélját veszélyeztetné. Mihelyt azonban az értesítés mellőzésének ez az oka megszűnt: az értesítésnek azonnal meg kell történni.
Az „érdekeltek” kifejezés alatt a terhelten, a feladón és a czímzetten kivül azok értendők, kiknek a küldemény vagy értesítés szánva van, vagy a kiknek a küldemény tárgyában vagy következtében intézkedni kell. A czímzett és a feladó, ha ennek neve a boritékon ki van téve, már a felbontás előtt is értesíthetők. Felbontás után pedig a küldemény tartalmából kivehető, hogy a nevezetteken kívül esetleg kiknek érdeke kívánja az értesítést.
A küldemények felbontása a lefoglalása ama mozzanata, mely legérzékenyebben érinti az érdekeltek jogait. Ez okból a felbontásra vonatkozó határozatot és magát a felbontás tényét csakis a függetlenség attributumával felruházott biróságra bizza a javaslat. A biróságról joggal feltehető, hogy rendőri czélokból nem fog a levéltitok szentségéhez nyulni és hogy a lefoglalt tárgyak közűl csak azokat bontja fel, melyekről alaposan feltehető, hogy a bűnvádi eljárás czéljából azok tartalmára mulhatatlanul szükség van. A 186. § a felbontás körüli eljárásra nézve részletes utasítást tartalmaz. Mindenekelőtt világos kifejezést ad annak, hogy a lefoglalásnak nem szükségszerű következménye, hogy a lefoglalt küldemények minden további megfontolás nélkül azonnal fel is bontassanak. Utalni kiván a javaslat arra, hogy ha a küldemény külső állapota, vagy a lefoglalás óta kifejtettek a felbontást fölöslegessé teszik: ezt mellőzni és az elküldés iránt azonnal intézkedni kell. A felbontásnak a pecsétek lehető épségben tartásával eszközlését az ajánlotta, hogy a küldeményeknek addig sértetlen volta utóbb is megállapítható legyen. A további részletes utasítások határozott kifejezést adnak ama kivánalomnak, hogy csakis azok a küldemények vagy azoknak ama részei legyenek visszatartva, melyekre a bűnvádi eljárás czéljából szükség van, de külömben a küldemények azonnal rendeltetésök helyére küldessenek. Ha a levél egészben ki nem adható, úgy másolatban kell annak az eljárásra nézve közönyös tartalmú részét az illetőnek kézbesíteni. Ha a táviratot a rendeltetés helye állomásán foglalták le és adták ki a biróságnak: akkor kötelessége ennek a sürgönyt mindig elküldeni, ha nincs oly ok, mi miatt a czímzett előtt a sürgöny tartalmát titokban kell tartani. Valamint az osztrák, úgy a német judikaturában és irodalomban - minthogy a német és osztrák perrendtartások szerint is csak a biróság bir joggal a felbontásra - coutroversia tárgyává tették azt a kérdést, hogy a felbontott küldemények tartalma közölhető-e az ügyészséggel, vagy tisztán a vizsgálóbirónak van csak joga arról tudomást szerezni és azoknak relevans vagy irrelevans voltáról határozni. Ujabban inkább amaz álláspont került túlsúlyra, hogy az ügyészségnek joga van a lefoglalt küldemények tartalmáról tudomást szerezni. És ez a vádrendszer követelménye is. A vádlónak tudnia kell, tartalmaz-e a lefoglalt küldemény olyant, a mi terhelő adatul szolgálhat, vagy nem. Ha, a vádló indítványa ad irányt az eljárásnak: akkor őt nem lehet megfosztani ama jogtól, hogy a lefoglalt küldemények tartalmáról tájékozást szerezhessen. A javaslat ezt a vádrendszer oly logikai következményeül tekinti, hogy „expressis verbis” nem is tartotta szükségesnek e tárgyban intézkedni.
A lefoglalt tárgyakat csak addig kell birói őrizet alatt tartani, mig ezt a bűnvádi eljárás czélja kivánja. Szükséges volt tehát a visszaadás kérdését szabályozni, mi a javaslat 187. §-ában történt. Ama tárgyakra, melyek törvénynél vagy törvényerejű rendeleteknél fogva elkobzandók és megsemmisítendők, ezen eljárás czéljából még a bűnügy elintézése után is szükség van, azok tehát vissza nem adhatók.
A visszaadásra ok az, ha a lefoglalt tárgy a további eljárásra nem szükséges, vagy nyilvánvaló, hogy a tárgy semmi vonatkozásban sem áll a cselekménynyel, vagy kitűnik, hogy a bizonyitékul külömben alkalmasnak talált tárgy, az ügy további fejleményei szerint, teljesen fölösleges. Ily esetekben nincs ok a további őrizetben tartásra. Ebből önként következik, hogy az eljárás minden szakában vissza lehet adni a lefoglalt tárgyakat és éppen nem szükséges az eljárás befejeztét bevárni. A lefoglalt tárgyat a javaslat szerint mindig annak kell visszaadni, a kinél a foglalás történt. A biróság annak vizsgálatába, hogy a lefoglalást szenvedő tulajdonos, birtokos vagy birlaló-e, rendszerint nem bocsátkozik. Mások jogos igényei azonban figyelembe veendők. Így különösen oly tárgyak, melyek a bűncselekmény következtében jutottak a terhelt birtokába (lopott, rablott, sikkasztott stb. dolgok) mindig a károsítottnak adandók vissza. Ha pedig más valaki jelent be igényt a lefoglalt tárgyra, a büntető biróság jogosítva van ez igény fölött határozni. Ez azonban csak jog és nem kötelesség, mert nem lehet a bűnvádi eljárásnak feladata, hogy formális igénypert jártasson le, és bonyolódott tulajdoni kérdésekről határozzon. A javaslat szerint tehát mindig a polgári birósághoz kell utasítani az igénylőt, ha igénye rövid úton meg nem birálható. A polgári biróság határozatáig azonban a büntető biróság őrizetben tartja az igénylett tárgyat.
A javaslat nem intézkedik arról, hogy minő felelőssége van az államkincstárnak a lefoglalt tárgyak tekintetében, de nem azért, mintha e felelősséget kizárni kivánná, hanem azért, mivel a kártérítés és felelősség általános elvei szerint kétségtelen, hogy a lefoglalást szenvedett (károsított, sértett fél vagy a felmentett terhelt) a lefoglalt tárgynak megrongálása vagy éppen elveszése miatt, kártérítésre igényt tarthat.
Minthogy a felesleges tárgyak esetleg elég gyorsan vissza nem adhatók, vagy visszavételüket az érdekelt elmulaszthatja, intézkedni kellett arról is, hogy ily esetekben a lefoglalt tárgyak elárverezhetők legyenek.
A házkutatásra nézve azt a szabályt állítja fel a javaslat, hogy közönségesen nappal kell történnie (188. §). Ha a házkutatás mindig a polgárok otthonának megzavarásával jár: kétszeres csorbát szenved a polgárok nyugalma és békéje az éjjeli házkutatással. Ezért az újabb perrendtartások ez utóbbit csak kivételesen és lehetőleg szorosan körülirt feltételek mellett engedik meg.
A franczia „code d’instruction criminelle” nem intézkedett erről. Élénk controversia tárgya volt a franczia jogirodalomban és kezdetben a gyakorlatban is, vajjon lehet-e éjjel házkutatást tartani? A VIII. év frimaire 22-iki alkotmány 76. czikke minden franczia területen lakónak házát (lakását) sérthetetlen menedékhelyűl jelenti ki. Senkinek sincs joga - mondja az alkotmánytörvény - éjjel valakinek lakásába lépni, kivéve tűzvész, árvíz eseteit, vagy ha a házbeli kívánja. Nappal azonban, határozottan megjelölt tárgy felkutatása czéljából, illetékes közhatóság parancsa vagy törvény alapján van házkutatásnak helye.
A franczia gyakorlat megállapodott most már abban, hogy ez alkotmánytörvény rendelkezésével szemben a „code d’instrnction criminelle” 36. czikkének „haladéktalan” (de suite) kifejezését nem szabad úgy értelmezni, mintha „délit flagrant” esetében éjjel is szabad lenne a házkutatást megkezdeni. A controversia azonban ma sem szűnt meg ama kérdésre nézve: mely időszak tegye kezdő és végső pontját az éjjeli időtartamnak. A semmítőszék judicaturája nem ragaszkodik a Code pénal 381. cz.-ében meghatározott fogalommeghatározáshoz, mely nappal alatt a nap kelte és nyugta közötti időszakot érti, hanem inkább a helyi szokások szerint ítéli meg a kérdést. De ha a franczia gyakorlat szerint nincs is helye az éjjeli házkutatás megkezdésének, a nappal megkezdett házkutatás éjjel folytatható, továbbá külön törvények megengedik, hogy a közönségnek nyitva álló helyeken és a hol tiltott szerencsejátékot űznek, addig, mig e helyek nyitva vannak, a rendőrség házkutatást tarthat. Az uj javaslatok az eddigi gyakorlaton lényegében nem változtatnak, mindazáltal a terhelt kézrekerítése czéljából a szorosabb értelemben vett tettenkapás esetében meg van engedve az éjjeli házkutatás is, és joguk van a hatósági közegeknek éjjel is foganatosítani az elővezető parancsot.
Belgiumnak Francziaországéhoz hasonló jogi állapota mellett csak az uj javaslat rendelkezéseit szükséges kiemelni. A kormányjavaslat I. k., II. czím, II. fej. 82. czikke nem engedi meg a házkutatás megkezdését éjjel, de a megkezdett házkutatás folytatható. A képviselőház bizottságának egy tagja a belga alkotmányos hagyományokba ütközőnek tartja az éjjeli házkutatásnak még ily szűk keretben való megengedését is. A többség azonban nemcsak e nézetben nem osztozott, hanem a kormányjavaslat rendelkezésén is tágított, a mennyiben a „crime flagrant” esetében megengedendőnek mondta ki az éjjeli házkutatást.
A nappal tüzetes meghatározását a belga, kormányjavaslat is szükségesnek tartotta, mert e téren csak úgy, mint Francziaországban, a legnagyobb controversia volt a belga gyakorlatban is. A kormányjavaslat az évet két részre osztotta és október elsejétől márczius 31-ig reggeli hat órától esti hat óráig és április 1-től szeptember 30-ig reggeli négy órától esti kilencz óráig terjedő időszakot jelentette ki nappalnak.
A képviselőházi bizottság a kettős felosztás helyett egyszerűbbnek tartotta az egész évre meghatározni a nappal fogalmát, melyet reggeli hat órától esti nyolcz óráig terjedő időszakban állapított meg (89. cz.). Kéjházak, csapszékek s oly helyek, hol tiltott szerencsejátékot űznek, nincsenek alávetve a fentebbi megszorításnak, és általában a közönségnek nyitva álló helyeken a záróóráig, vagy ezentúl is, a meddig nyitva vannak, házkutatás tartható.
Ausztriában sem a perrendtartás, sem a házjog védelmére vonatkozó törvény nem intézkedik arra nézve, lehet-e és mikor házkutatást éjjel tartani. A gyakorlat a „Gefahr im Verzuge” kifejezésnek nem tulajdoníthatott más értelmet, mint hogy a törvényhozás halaszthatatlan szükség esetében nem kívánta megakadályozni az éjjeli házkutatást.
A német perrendtartás követve több particularis német, különösen a porosz és thüringiai törvényhozások példáját, kiváló gonddal szabályozza az éjjeli házkutatás eseteit. A 104. § szerint éjjel csak tettenkapás esetében és akkor szabad házkutatást tartani, ha a késedelem veszélylyel jár, vagy elszökött fogoly kézrekerítéséről van szó. E korlátozás nem terjed ki (azaz éjjel is lehet házkutatást tartani) rendőri felügyelet alatt állók lakására, a közönségnek éjjel nyitva álló, továbbá bűntetteseknek és bűncselekményből származó tárgyaknak rejtekhelyéül szolgáló helyiségekre, kéjházakra és oly helyekre, hol tiltott szerencsejátékot űznek.
A német perrendtartás szerint - teljesen egyezőleg az 1850. február hó 12-iki törvény 8. §-ával - az éjjel április 1-étől szeptember 30-ig esti kilencz órától reggeli négy óráig és október 1-étől márczius 31-ig esti kilencz órától reggeli hat óráig van megállapítva.
Angliában házkutatás éjjel rendszerint nem foganatosítható, habár a „Malicious Injuries act” alapján elrendelt házkutatást kivéve, a törvényes jogalap az éjjeli házkutatásra nem hiányzik. Hogy a robbanó anyagok tárgyában minden közelebbi gyanu nélkül is szabad éjjel házkutatást tartani, már említve volt.
A javastat egyezőleg a legtöbb perrendtartással, kivételesen megengedi az éjjeli házkutatást. E kivételes esetek közelebbi megvilágításáról már fennebb volt szó (108. § 2. p.). Ama controversiáknak szintén elejét kivánván venni a javaslat, melyek a „nappal” és „éjjel” fogalmára nézve keletkezhetnek, szükségesnek tartotta tüzetesen megállapítani a nappalnak tekintendő időszakot.
Minthogy az éjjeli meglepetéssel járó zaklatás kikerülése végett van az éjjeli házkutatás rendszerint kizárva: éppen nem lenne indokolva a nappal megkezdett házkutatásnak többé meglepetéssel nem járó folytatását az éj beállta miatt megtiltani, illetve megnehezíteni.
A házkutatásnál és személymotozásnál követendő eljárás egyes módozatai tekintetében nem tartalmaz a javaslat részletes utasításokat, mert ezek nem a perrendtartásról szóló törvény keretébe valók. A kutatással elérendő czél szabja meg az eljárás módozatait. Másként kell a házkutatást intézni, ha a terhelt kézrekerítése, ha bűncselekményre vezető nyomok kifürkészése, vagy bizonyos tárgyak lefoglalása a czél. A legtöbb perrendtartás mellőzi még amaz útmutató szabályt is, hogy a házkutatás és személymotozás a legnagyobb kimélettel teljesítendő. Magától értetendőnek tekintik, hogy minden oly hatósági beavatkozás, melyet a házkutatás czélja nem követel, mint szükségtelenül alkalmazott kényszerítő eszköz a tulajdon és személyes okok körét sérti, következéskép nem kell a perrendtartásnak a kiméletesség szempontját még külön is a hatósági közegek figyelmébe ajánlani. A javaslat több helyütt tartalmazván instructionalis szabályt, nem tartotta fölöslegesnek ezt itt sem, mert a törvényhozás útmutató kijelentése csak fokozni fogja az eljáró közegeknek e kényes területen nem eléggé ajánlható óvatosságát. A helyiségek, készülékek feltörésénél vagy zárak felnyittatásánál követendő részletesebb szabály hasonló czélból van felállítva. Az ellenkező eljárást követő hatósági közeg hatályosabban vonható felelőségre, mint ha a kiméletesség szempontja csak általánosságban volna hangsúlyozva (189. §).
Nőknek megmotoztatásánál férfiakat alkalmazni nem lehet; ez ellen tiltakozik a női szeméremérzet. Szükséges volt tehát emez érzület védelmét hatályossá tenni s kimondani, hogy nőknek megmotoztatására és ez eljárásnál tanuképen való közreműködésre csak nők alkalmazhatók.
A szabadságjogok biztosítékául szolgáló fennebbi szabályokat azzal egészíti ki a javaslat, hogy a házkutatás és a személymotozás megkezdése előtt az, a ki ellen az eljárás intézve van, röviden kihallgatandó. Az eljáró hatósági tag köteles őt felszólítani, hogy hajlandó-e a keresett tárgyat előmutatni, illetőleg a keresett egyén hollétét tudatni és csak akkor, ha ennek a felszólításnak nem engedelmeskedik, foganatosítható a házkutatás vagy a személymotozás.
E szabály azonban mereven keresztülvive, sokszor meghiusítaná az eljárás eredményét, nevezetesen, ha az, a ki ellen az eljárás irányul, szokásos bűntettes, ha a késedelem veszélylyel jár, vagy ha a közönség számára nyitva álló helyiség kutatandó át. Ezekben az esetekben a kimélet érdeke alárendelt szerepet játszik, az előleges kihallgatás pedig időt engedne a keresett tárgy vagy személy eltávolítására, illetőleg elrejtésére, minélfogva fel kellett jogosítani az eljáró hatóságokat arra, hogy ilyenkor az előzetes kihallgatást mellőzzék (189. §).
A javaslatnak ama rendelkezése, hogy valamely hivatalból üldözendő bűncselekményre mutató tárgyat akkor is le kell foglalni, ha ez nem az eljárás tárgyát tevő bűncselekményre vonatkozik és arról a lefoglalásra vonatkozó jegyzőkönyv és a lefoglalt tárgy áttétele mellett a kir. ügyészség értesítendő (190. §), azért szükséges, mert külömben a biróság a vádredszer elveinél fogva indítvány nélkül nem érezné magát feljogosítva a vád tárgyát nem tevő bűncselekménynyel összefüggésben álló tárgyak lefoglalására. Ez intézkedés ellentétben van ugyan a tiszta vádrendszer követelményével, de czélszerűsége a kivételt igazolja. A házkutatásnál eljárt biró és egyéb hatósági közegeket nem lehet az állami és társadalmi rend létérdekeinek koczkáztatása nélkül oly passivitásra kárhoztatni, hogy az eljárásuk közben felfedezett és bűncselekményre mutató tárgyakat le ne foglalhassák. Ily jogkör nélkül hiába értesítenék az ügyészséget, mert ennek beavatkozásáig a tárgyak elrejthetők vagy megváltoztathatók volnának.
Hogy a lefoglalás ténye után a vádló indítványa nélkül a biróság amaz ügyre nézve a további eljárást - kivéve a késedelem veszélyének szempontjai által igazolt biztosítási intézkedéseket - nem folytathatja: ez a vádelv oly elengedhetlen követelménye, mely concessiót nem tűr. S éppen e szempont az, a miért a lefoglalt tárgyat és jegyzőkönyvet azonnal a kir. ügyészséghez kell áttenni, kinek is esetleg a magánvádlóknak további indítványától függ, hogy a lefoglalás megszüntetve, illetve a bűnvádi eljárás folyamatba téve legyen.
Minthogy a házkutatás eredménye az is lehet, hogy semmiféle gyanus egyént vagy tárgyat nem találtak, a házkutatás ténye pedig már mélyen benyúlhat a házkutatást szenvedő, hírnevébe, koczkáztathatja annak hitelét, megbízhatóságát: ennélfogva szükséges volt intézkedni hogy a házkutatás negativ eredménye esetén, az érdekelt kivánságára, bizonyítványt állítson ki a házkutatást teljesített hatósági közeg arról, hogy sem gyanus egyént, sem gyanus tárgyat nem talált. E bizonyítványban tartózkodni kell minden indokolástól, mert ez csak félreértésre vezetne. Röviden, a törvény szavainak használata mellett kell a bizonyítványt szerkeszteni.
A javaslat ismételve megjelölt czélzatainak szolgálatában áll még ama rendelkezése mely a lefoglalás, a házkutatás vagy a személymotozás alkalmával szerzett tudomásnak titokban tartására vonatkozik (191. §).
Az eljáró hatóság tagjainak, vagy közegeinek, valamint a birósági tanúknak az állásukból folyó titoktartás kötelességénél fogva, a bűnvádi perrendtartásban foglalt külön rendelkezés nélkül is tudniok kell, hogy az eljárás alkalmával szerzett tudomásuk csak a bűnvádi eljárás czéljára használható fel. Mégis nem látszott fölöslegesnek, éppen ama fontos tekintetek érdekében, melyek a jogosulatlanok kiváncsisága elől megőrizni parancsolják a hivatalos adatok titkát, e kötelezettség szigorú megtartásának fontosságát külön kiemelni.
(192-224. §)
A biró hivatásának teljesítésében ama csekély kivétellel, midőn önmaga közvetlenül észlelheti a tényeket, mások észleletére van utalva. Ezért minden törvényhozás elsőrangú bizonyítékul ismeri a tanuvallomást. Testimoniorum usus frequens ac necessarius est - mondja a római jogforrás (Arcadius 1., 1. Dig. de Testibus). És valóban, a mult eseményeinek igazolása alig történhetik másként, mint azok elbeszélése folytán, kik az eseményeket közvetlenül észlelték, látták vagy hallották. Az egész történelem nem egyéb, - mondja Hélie, - mint a századokról átszálló tanuságtételek sorozata és az általános tapasztalat mutatja, hogy e tanuságtételek leggyakrabban igazak.
A bűnvádi birónak szintén a történelmi igazság mértékével kell a ténykörülményeket megállapítania és e nehéz feladatban leggyakrabban arra kénytelen ítéletet alapítani, mit valamely tény tanui elmondanak. Ezért nevezi Bentham a tanukat az igazságszolgáltatás füleinek és szemeinek. Ámde a valóság felismerésének e hathatós eszköze is oly árnyékoldalakkal bir, melyek a törvényhozót a legnagyobb óvatosságra intik. Nem is kell e pontnál azonnal arra gondolnunk, hogy a tanu erkölcsileg romlott és szándékosan ferdíti el a tényeket. Az emberi természet elég gyönge arra, hogy önkénytelenül is szenvedélyek, előítéletek, tudatlanság és káprázatok rabja, legyen. A gyűlület, a boszu vagy szeretet más színben tünteti fel a tényt és az ember e gyarlóságokon keresztül akaratlanul is hamis világításban látja az eseményeket. Azután ott van a képzelőtehetség, az emberi elme e legfényesebb adománya, mely a legveszedelmesebb ellensége a tanu igazmondásának. Nyugodt megfigyelésnek tartja sokszor az ember azt, a mi phantasiájának szüleménye. És a lélektan minden nap bizonyítja, hogy a nagyított vagy kicsinyített, a szinezett vagy elhomályosított, sőt egész koholt események is a valóság szinében tünnek fel a tanu előtt. A nagy római történetiró jellemzése: „Fingunt simul creduntque” nagy igazságot rejt magában. A valódi észleletek a képzelet csalóka képeivel összeforrnak és az ép elme előtt is gyakran elmosódik a költött és a valóság közti határvonal. Hány eset igazolja, hogy a tanu az előtte lebegő kép minden vonását, minden árnyalatát, mit a képzelőerő színezett, rideg valóságnak tekinti és teljes meggyőződéssel kész arra hite tenni. Hány igaztalan ítéletre vezetett a képzelet túlsúlya, a megfigyelő tehetség gyarlósága.
E néhány megjegyzés mutatja a czélt, melyet szolgálnia kell minden szabálynak, mit a törvényhozó a tanubizonyítás tárgyában felállít. E czél nem lehet egyéb, mint oly garantiák felállítása, melyek a tanu vallomását a tévedés veszélyétől lehetőleg megóvják. És nem kell azt hinni, hogy a bizonyítási jog modern rendszere feljogosítja a törvényhozót arra, hogy a tanukérdés szabályozását teljesen mellőzze.
A tanukötelesség és az ez alól való mentesség, a tanukihallgatás módja és a tanueskü oly részletei e kérdésnek, melyek helyes szabályozása nem gyengíti a bizonyitékok szabad mérlegelésének rendszerét. Sőt el sem mulasztható kötelesség az oly általános szabályok felállítása, melyek a tanuságtétel becsét fokozni hivatvák és a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszerét meg nem hiusítják. Mindig óvatos gondoskodás tárgya volt a legrégibb időtől fogva napjainkig oly biztosítékok felállítása, melyek a tanuságtétel értékének emelésére szolgálnak. Minthogy a bűnvádi eljárásnak alig van fejezete, melyet a gyakorlati jogélet többször vesz igénybe, mint éppen a „tanukról” szólót: nem lesz fölösleges ez elsőrangú bizonyító eszköz történeti fejlődésének rövid érintése, és pedig annál kevésbbé, mert eme fejlődés szolgáltatja a legerősebb okokat a javaslat által felkarolt szabad bizonyítás rendszerének helyessége mellett.
A római bűnvádi perben a három bizonyító eszköznek (testes, tabulae, questiones) legfontosabbika kétségtelenül a tanubizonyítás volt. A fősúlyt a tanu vallomásának szóbeliségére (Alia est auctoritas praesentium testium, alia testimoniorum, quae recitari solent. (L. 3. 4. Dig. de testib.) és a tanuk kikérdezésének a felek, által gyakorlandó jogára helyezték. A tanuk száma nem volt megállapítva, sőt a törvény egyenesen kifejezte, hogy nem a tanuk száma, hanem a tanu szavahihetősége a döntő: Testibus se, non testimoniis crediturum. Ugy látszik mégis, hogy egy tanunak vallomása alapján marasztaló itéletet nem hoztak. (Constant. 1. 9. § 1. Cod. de Testibus). A tanuk categoriákba foglalásának nyomára akadunk ugyan a forrásokban, de határozott rendszerről e tekintetben nem szólhatunk, mert legtöbbnyire nem általánosságban, hanem egyes büntetendő cselekményekre szólnak a rendelkezések.
A germán jog elvei szerint a tanubizonyításnak igen csekély szerep jutott, mert hisz a „juratores, conjuratores” és az istenítéletek intézménye azt teljesen háttérbe szorította.
A canoni jog a római jogelvekhez csatlakozott s a canoni büntető perjogban a tanubizonyítás volt a bizonyitó eljárás központja. A canoni jog inquisitorius rendszere hozza magával, hogy az ítélőbiró irásbeli tanuvallomások alapján ítélt, a mi okvetlenül a törvényes bizonyítás elméletére, a tanuk osztályozására vezetett.
A glossatorok és az olasz practicusok által kifejtett bizonyítás joga a római és canoni jog elemeiből alakult. Különösen az utóbbi jogrendszernek befolyása alatt az irány oda fejlődött, hogy a biró szabad arbitrálásának lehetőleg csekély tere legyen és oly külső ismertetőjeleket igyekeztek felállítani, melyek szerint még a tanu kihallgatása előtt meghatározható legyen, hogy a tanu vallomása jogilag megállható bizonyíték lesz-e vagy nem. Ez irány csak tápot nyert az irásbeli rendszer mindig nagyobb arányú kifejlődésével és a bűnvádi iratoknak az egyetemnek jogi karaihoz és nagyhirű tudósokhoz szokásos elküldésével.
Ha az irásbelileg nem kívánja is mulhatatlanul a törvényes bizonyítás elméletének érvényesítését; mégis kétségtelen, hogy az legnagyobb ellensége a bizonyítékok szabad mérlegelésének.
A glossatorok és olasz jogászok az irásbeli rendszer kifejlődésével kapcsolatban, egyenesen abban keresték a bizonyítás joga fejlesztésének czélját, hogy minél több a priori osztályzatot és kötelező jogi szabályt állítsanak fel a tanubizonyítás tekintetében. Az olasz jogászok pedig egész Európa büntető törvénykönyveire erős befolyást gyakoroltak, sőt bátran állítható, hogy a tizenhatodik századtól kezdve a tizenkilenczedik századig, midőn a franczia perjog elveihez simult az egész continens, az olasz perjog valóságos receptióban részesült.
A Carolina is az olasz jogászok elveinek alapján áll. Tulajdonképen bizonyíték alatt e büntető törvény nem is értett egyebet, mint két alkalmas gyanutlan tanunak vallomását. Ez alapon a tagadó vádlott is el volt ítélhető. Egy tanunak a vallomása mit sem ért. Ha gyanujelek mutatkoztak: akkor a gyanura vezető tényeket két „jó tanunak” kellett igazolni. És ha a gyanujelek elegendők voltak: akkor következett a kínvallatás és a beismerés kicsikarása.
A Carolina bizonyítási rendszere tehát csak a kínvallatással volt fentartható. A tanubizonyítás tulajdonképen gyakorlati jelentőséget csak a kínvallatás eltörlése után nyert és nem is mulasztották el sem a jogtudomány, sem a törvényhozás a tanuknak mennél több osztályát felállítani és bizonyitásnak mennél több szabályát előirni.
E szabályozás sehol sincs tökéletesebben keresztülvive, mint az 1805-iki porosz büntető perrendtartásban, mely a teljesen képtelen tanuknak nyolcz osztályát (356. §), a csupán tájékozásra alkalmas tanuknak tizenkét osztályát állítja fel és ez utóbbiak között ismét az esküre bocsátás tekintetében további megkülömböztetéseket tesz.
Általában a tizenkilenczedik század kezdetén keletkezett codificatorius művekben a tanubizonyítás joga akként jellemezhető, hogy némely személy tanuzásra teljesen képtelennek van megjelölve, úgy hogy ennek nyilatkozatát számításba venni sem szabad, mások ismét gyanusak vagy aggályosak gyanánt vannak osztályozva (mint péld. az 1813-iki bajor büntető törvénykönyv 280. §-ában és az 1843-iki württembergi perrendtartás 304., 305. §-aiban) vagy ilyeneknek vannak feltüntetve azzal az intézkedéssel, hogy esküre nem bocsáthatók. Ezen utóbbi rendszer jellemzi az osztrák büntető törvénykönyveket.
Ez osztályozási rendszerhez járul az az alapelv, hogy teljes bizonyítékul csakis két teljesen hitelt érdemlő megesketett tanu vallomása (bajor büntető törvény 285. §), vagy ez mint minimalis követelmény van felállítva. Természetesen ily rendszer mellett előtérbe kellett lépni annak a kérdésnek is, minő értéke van egy tanu, vagy a gyanus tanuk vallomásának. Ha a tanubizonyítást nem sikerültnek kellett tartani, midőn két teljes hitelt érdemlő tanu vallomása hiányzott, mert csakis ez alapon lehetett a tagadó vádlottat elítélni: úgy a kínvallatás eltörlése után a vádlottak legnagyobb részét a büntetés, legalább a rendes büntetés utól nem éri.
Ha tehát ezt nem akarták: úgy a teljes bizonyíték arithmetikai formulájának további következményeit is le kellett vonni, és ki kellett mondani, hogy egy teljesen hitelt érdemlő tanu vallomása félbizonyíték, a gyanus tanu vallomása pedig a bizonyítékok valamely töredéke.
A kínvallatás eltörlése után keletkezett törvények követték is ezt a gondolatmenetet.
II. József perrendtartása (128. §) már egy gyanutlan tanu vallomását a fél bizonyíték erejével ruházza fel, és azon az úton még tovább haladtak az 1803-iki és az 1853-iki osztrák perrendtartások.
Csaknem hasonló elveket követ a bajor törvény is, mely két gyanus tanut egy vonalba helyez egy gyanutlan tanuval, továbbá kimondja, hogy teljes lehet a bizonyíték, ha két nem egészen gyanus tanu vallomása egy teljes hitelt érdemlő tanu vallomásával egybehangzik, vagy ha négy nem kifogás nélküli tanu egybehangzó vallomást tesz.
A törvényes bizonyítás elméletének utolsó szakában keletkezett törvényekben már alig találkozunk az említett mesterkélt megállapításokkal.
A badeni törvény (256. §) már a biró belátására bizza, hogy a gyanus tanu vallomását a gyanutlanéval egyenértékűnek tartsa-e; és hasonló irányt követ a württembergi törvény. (314. §.)
A „két teljes tanu” követelményének alapelvét erősen megingatta a károsított fél, továbbá a bűntárs vallomásának mindinkább előtérbe lépő figyelembevétele. Az osztrák (1803-iki 410. és az 1853-iki 270. §), bajor (284. §), württembergi (311. §) törvények érdemelnek e tekintetben említést. Mindazáltal még a negativ bizonyítási elmélet legszélsőbb határáig jutott particularis német törvények sem dicsekedhetnek azzal, hogy e kérdésben ama reformeszméket, melyeknek különösen Filangieri adott kifejezést, teljesen megvalósították volna.
Filangieri a negativ bizonyítási elmélet szellemében teljes bizonyítékhoz két tanuvallomást követel ugyan, de ellenzi, hogy a „priori” categoriákat állítsanak fel a tanuk megbizhatósága tekintetében. Megelégszik azzal, hogy a biró a tanubizonyítás megbizhatóságának feltételeire vonatkozó általános szabályokat alkalmazza az egyes tanuságtételre. Erélyesen követeli azonban Filangieri a bizonyitékok szabad mérlegelhetésének lényeges feltételét, t. i. a tanunak a biróság jelenlétében és a felek közreműködése mellett teljesítendő szóbeli kihallgatását.
Miként már a bizonyítékok általános tanának fejlődésében reámutattunk, a francia perrendtartásnak jutott a dicsőség a bizonyítékok szabad mérlegelésének nagy ujítást jelentő intézményét életre kelteni. Az elv amaz utasításban nyer kifejezést, mely még ma is minden esküdtszéki tárgyalásnál a „cour d’assises” elnöke az esküdteknek felolvas és a mely utasítás a mi sajtóesküdtszéki eljárásunkat szabályozó rendeletünkben is csaknem szóról-szóra olvasható.
De ha Francziaország teljes erővel rontotta is le a tanubizonyítás jogának eddigi alapját t. i. a törvényes bizonyítás elméletét; ebből nem következik, hogy Francziaország teljesen lemondott volna a bizonyítékok felvételének jogi szabályozásáról. A kizáró okok egész sorozatának felállítása, a tanuvallomás erejének az esküvel való szoros kapcsolata, a kihallgatásnak „par voie de declaration” és „pour renseignement” módjai eléggé mutatják, hogy a gyakorlat még a törvény korlátain is túlcsapott.
Angliában a legrégibb időktől fogva fennálló esküdtszéki intézmény - mint már fentebb érintve volt - a bizonyítékok szabad mérlegelésének volt ápolója.
A királyi birák ellenben mindig oda törekedtek, hogy a bizonyítékok szabad mérlegelése mellett is bizonyos általános érvényű jogi szabályokat emeljenek uralomra. A tanuk tekintetében a törvénytudó birák főgondjukat arra irányozták, hogy a jogi szabályok szerint tanuzásra nem bocsátható tanu az esküdtszék elé ne is kerüljön. Az esküdtszék elé bocsátott tanunak bizonyítása fölött azonban az esküdtszék rendszerint szabad belátása szerint határoz „evidence to be left to the jury”. Igen ritkán él ama jogával az angol biró, hogy az esküdteket a „charge”-ban a már esküdtszék elé bocsátott tanu vallomásának figyelmen kívül hagyására utasítsa. A biróság által hagyományosan megállapított szabályok súlypontja amaz okok meghatározásán nyugszik, melyek a tanuságtételt teljesen kizárják. A régibb angol jog nem is ismert mást, mint teljes érvényű tanuságtételt, miért is meg nem esketett tanu vallomása nem birt erővel. E szabály alól kivétellé kezdett válni a bűntárs vallomása, mely elfogadható volt, de a biró ennek aggályosságára rendszerint figyelmeztette az esküdteket.
A mult század végén általános volt a kivánalom, eltérni attól a rendszertől, mely az aggályos tanukat teljesen kizárta. Mind a vád, mind a védelem érdeke követelte ezt, mert gyakran nem lehetett marasztaló ítéletet hozni, midőn a jogi bizonyossághoz kétség alig férhetett és viszont felmentéssel végződhetett volna több bűnügy, ha a tanuk kizárásában nem lett volna az angol jog oly túl szigorú.
Határozottan Bentham érdeme, hogy a mai angol jog már csak kevés tanukizáró okot ismer. Az ő erélyes felszólalása, melyben kimutatja az eddigi hibás rendszer tarthatatlanságát, nem is maradhatott eredmény nélkül.
A tanuk kizárásának okai mellett az angol jog főképen a tanukihallgatás módját szabályozza és a bizonyítás tárgyának körülírásában szigorú elveket állít fel. Igy régtől fogva el van tiltva a vallomásra alapított tanuságtétel, továbbá nem szabad vádlottnak más, mint a vádbeli büntetendő cselekménye után tudakozódni, és különösen óva van a tanu attól, hogy vallomásával magát vádolja. E jogelvek ma is érvénynyel birnak.
Általában azonban az angol jog mai állása azt tanusítja, hogy a Bentham által kezdeményezett irányt igazoltnak tartják, mert a legujabb angol törvények a bizonyitás eredményének megbizhatósága és tisztasága érdekében nem szorítják meg az alkalmazható bizonyítékokat, hanem inkább kiterjesztik.
Régi hazai jogunkban az ordaliák, törvényszéki párbaj, tisztító eskü és az eskütársak intézménye mellett csak úgy, mint a germán jogban igen kevés szerepe jutott a tanubizonyításnak. Ez csakis későbben, főleg a kínvallatás eltörlése után vált elsőrangú bizonyítékká.
A tanuk személyes tulajdonságai, vallomásuk tartalma, módja és a tanubizonyítás ereje tekintetében több intézkedést tartalmaznak jogforrásaink. Már Mátyás király törvényeiben vannak egyes szabályok (Mathias IV. art. XIV. Communis inquisitionis celebrandae modus), mindazáltal a tanuk hitelességi kellékeit (libertas, aetas, modalitas, conditio et juramenti depositio) rendszeresen a Hk. II. 27. foglalja össze.
A „testis inhabilis” és a „testis suspectus”-féle felosztás szintén gyakran előfordul forrásainkban (Hk. II. 27., 37. 1486:71., 1723:2., 3.), a mi természetes következménye a törvényes bizonyítás uralkodó elméletének.
A tanukihallgatást régebben vallató levél kibocsátásával rendelték el.
Az 1351:20. tc. és az 1486:57. tc. valamint Verbőczy Hármaskönyve háromféle vallató leveléről tesznek említést.
E levelek minőségét régebben homály fedte, Kitonich idejében a többes számú vallatólevelek nemcsak nem voltak szokásban, de minőségük is ismeretlen volt (Directio methodica Quaestio XV.); ma azonban alig szenved kétséget, hogy azoknak többféle neme, helyesebben többes száma onnan eredt, hogy bizonyos esetekben két, sőt három oldalról is történvén egyazon ügyben vizsgálat, egy ügyben két, három vallatólevelet is állítottak ki, s igy harczolt egy ügyben egyik fél mellett két nagy három vallatólevél. (V. ö. Frank közigazság törvénye II. kötet 187. lap és l. Perger megjegyzéseit Verbőczy Hármaskönyvének fordításában.)
A tanúbizonyításnak sajátszerű neméről tesz említést Fessler (Geschichte der Ungarn und ihren Landsassen 969. lap), mely akkor nyert alkalmazást, midőn valamely nemes embert rablással és erőszakoskodással vádoltak. Ily esetek Zsigmond király idejében nagyon elszaporodván, az a rendkivüli eljárás volt életbeléptetve, hogy a megyének a főispán által összehivott nemesei hit alatt tettek tanuságot a vádbeli tény felől. Erről bizonyítványt állítottak ki, melyben a tény és körülményeinek részletes leírása mellett a jelen volt nemesek neveit és birtokait egyenkint beírták. Ez a bizonyítvány volt a vádlott ellen megindított eljárás alapja és teljes bizonyítékot is szolgáltatott.
A tanuságtételből feltétlenül ki voltak zárva a nem-nemes szolgák és jobbágyok tulajdon uraikkal szemben és pedig még akkor is, ha nem volt elégséges tanu; továbbá minden nemnemes, a főpapok és főuraknak tisztjein kívűl a nemesekkel szemben, kivévén mindazáltal azt az esetet, ha a valóságot csak a nem-nemeseknek vagy egyedüli vagy legalább a nemesekéhez járult tanuságtételével lehetett kinyomozni (Hk. II. rész 27. és az 1728:26.).
A tanu ellen két irányban lehetett kifogásokat érvényesíteni, t. i. a tudomásszerzés hiányossága és a megbizhatóság okaiból. A tanu korára nézve a Hk. II. 27. § 4. „Ut testis tantae sit aetatis ut rerum gestarum, super quibus examinatur memoriam habeat, atque recordetur” általánosságban szól, de mivel a nem-törvényes korúak nem voltak feleskethetők, hiteles tanuknak sem voltak tekinthetők. A törvényes, de kiskorúak teljes hitelességét Kelemen és Wuchetich a tizenhatodik évtől számítják, Szlemenics pedig e kérdésben igy szól: „Hazánk törvényei Hárm. törv. 1-ső része 130-ik a 2-ik része 37-ik czímének tanusága szerint ezen tekintetből minden személyt, ki életének tizenkettetik évét még be nem tölté, az esküvéstől, következőleg a tanuzástételektől is általánosan kizárnak”.
A magyar jog nem volt oly szigorú, mint az angol jog az aggályos tanuk elfogadhatóságára nézve.
A feladó (denuncians) tanusága tekintetében kimondja az 1715:VII. tc., hogy ennek elfogadása a biró belátásától függ. Szlemenics szintén feljegyzi, hogy „a titokban elkövetett bűntettekben, valamint a súlyosabbakban is, névszerint az 1723-iki törvény 7-ik, ágazatának rendeletéből s felségsértés gonosz tettében, a törvényszék bölcs belátásához képest a feladónak, következőleg más kétséges hitelű tanunak vallomása is tekintetbe vehető”.
A tanubizonyság tartalmára vonatkozik a Hk. II. 27. („Simplici auditui locus dari non solet”), mely kimondja, hogy a tanuzásnak, a tanu saját tapasztalásán, nem pedig hallomáson vagy következtetésen kell alapulnia.
Hogy azonban a „testes de auditu” kihallgatása közvetlen tanuk kitudása végett mindig szokásban volt, ahhoz nem fér kétség.
A tanukihallgatás módjára nézve megkívánták, hogy a tanu teljes szabadsággal, minden kényszer nélkül (1791:42. tc.) a biróság előtt tegye és esküvel megerősítse vallomását (Hk. II. 27. § 9., 10., 28. - 1729:26. tc.).
Régibb törvényeink csaknem kivétel nélkül a tanukról többesszámban szólnak (Hk. előb. 15. II. 27. 1729:26., 41.). Következéskép legalább két teljes hitelt érdemlő tanut kívántak meg a teljes erejű bizonyitékhoz. „Mert egy tanu - mondja Szlemenics - ha éles elméjű, könnyen hazudhat úgy, hogy a biró őtet hazugságán nem foghatja; ellenben, ha többen vannak, lehetetlen, hogy a tettnek minden környülállásaira nézve hazugságaikat úgy összeszerkeszszék, hogy a tisztjéhez értő birónak ügyes kérdéseire, némely feleletekben egymásnak ellen ne mondjanak és igy annak alkalmat ne nyujtanak gonoszságuknak fölfedezésére”.
Látjuk tehát, hogy a continensen általában uralkodó törvényes bizonyítás elvei érvényesültek a tanubizonyítás tekintetében hazánkban is.
Nemcsak törvényszéki gyakorlatunk állapított meg bizonyos szabályokat, hanem törvényeink is szólnak a tanubizonyitékok erejéről.
Ha külömböző tárgyakról vagy külömböző bűntettről szólnak a tanuk: úgy az 1729:27. tc. szerint mindegyik kifogás nélküli tanu félbizonyítást tesz arra a bűntettre nézve melyről tanuságot tett.
Ha pedig egyazon bűntetthez tartozó több külön cselekményekről szólnak a tanuk: az említett törvénynél fogva minden kifogás nélküli tanu vallomása szintén felbizonyíték az általa előadott külön cselekményre nézve. „Sőt mivel ezen esetben - mondja előbb nevezett jogtudósunk - a tanuvallások egymást kölcsönösen segélik, az ilyen több tanuknak vallásaik együttvéve félbizonyításon felülmennek, úgy, hogy ha a bűntett részletéhez s lényegéhez tartozó minden külön tett egy-egy tanu által igazoltatik, teljes bizonyítást is szülnek.”
Régebbi gyakorlatunk által szentesített elv volt az is, hogy ha két egyenlő hitelű tanu egymásnak ellenmond és vallomásaikat semmikép megegyeztetni nem lehet: tanúságaik egymást megsemmisítik. A minden kifogás nélküli tanu vallomását azonban egy gyanus tanunak ellenmondó vallomása meggyöngítheti ugyan valamennyire, de egészen meg nem semmisítheti.
A bűntárs tanuzásának hitele tekintetében törvényeink nem intézkedvén, a gyakorlat volt e tekintetben irányadó. A kik a bizonyítékok szabadabb mérlegelésének voltak hívei, azok bizonyos szigorú feltételek mellett teljes bizonyíték erejéig is felemelték a bűntársak vallomását, a kik azonban a törvényes bizonyítás elveitől eltérni hajlandók nem voltak, teljes bizonyítékul a bűntársnak vallomását soha sem fogadták el. Szlemenics és Wuchetich is ellenkező nézetben vannak e kérdésben.
„Teljes bebizonyítást - mondja az előbbi - a bűntársaknak tanuságaik semmi esetben sem tehetnek, részint mivel a bűntársban két kellék, melyet törvényeink minden tanuban megkivánnak, t. i. a feddhetlen jó hir és az eskü hiányzik, részint mivel az ily tanuságok a bűntett gyanuját magáról másra hárítani törekvő indulatból, vagy bizonyára büntetéslágyítás reményéből származnak és az ily emberek azon veszélyt, melybe tettük által embertársaikat buktatják, szivükre venni nem szokták.”
Wuchetich ezzel szemben arra utal, hogy sok büntetendő cselekmény büntetlenül maradna. ha a titkon elkövetett bűntettekben, valamint másfélékben is, midőn a valóságot máskép kinyomozni nem lehet, a bűntársak tanuságának teljes bizonyító ereje nem lenne.
Régibb gyakorlatunk mindazáltal a törvényes bizonyítás elmélete szabályainak megfelelőleg, teljes bizonyítékul a bűntársak vallomását csak ritka esetben vette.
Arra nézve azonban egyértelműség uralkodott, hogy a bűntárs vallomása figyelembe vehető, mert ez a teljesen képtelen tanuk közé nem tartozott.
Hazai gyakorlatunk csak ujabb tápot nyerve az osztrák büntető perrendtartás törvényes bizonyítási szabályaiban, még a bizonyítékok szabad mérlegelésének mai rendszere mellett is csak nehezen tud kibontakozni a törvényes bizonyítás tanának kötelékeiből, és a tanubizonyítás területén a teljes és félbizonyíték szelleme még folyton kísért.
Még a legközelebbi években is napirenden volt a „bizonyítékok elégtelenségéből” való felmentés, mely alatt igen sokszor az egy „tanu vallomásán”-nak félbizonyítékát értették.
Mindinkább kezd az uj rendszer meghonosulni. És minél szélesebb kört nyer a perrend keretében a szóbeliség és közvetlenség, annál inkább fog gyökeret verni a bizonyítékok szabad mérlegelése, mert alig tagadható, hogy az irásbeliség mindig elősegíti a formalis bizonyítás szabályainak uralmát.
Dicséretére legyen mondva legfőbb biróságunk ujabb judicaturájának, hogy a felebbezésnek a fennálló irásbeli rendszere mellett is határozottan érvényesíti a tanubizonyítás tekintetében a modern bizonyítás elveit és birói meggyőződését nem köti a tanuk számához.
A javaslat hűen a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszeréhez, a tanubizonyítás eredményének mérlegelésébe nem bocsátkozik, de azért nem zárkózott el oly intézkedések elől, melyeket jogosult köz- és magánérdekek a tanubizonyítás tekintetében követelnek.
A javaslat szoros értelemben vett „a priori” kizáró okokat nem ismer ugyan, mégis az, eskürebocsátás kérdését szabályozó intézkedések, melyek szerint taxative vannak felsorolva azok a viszonyok, melyek között a tanu esküre nem bocsátható, némileg a régibb „gyanus” és nem „gyanus” tanuféle felosztásra emlékeztetnek, lényegükben azonban e felosztással nem azonosíthatók, mert a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszere mellett az esküre nem bocsátott tanu vallomása nem veszti el oly mértékben jelentőségét, mint a törvényes bizonyítás rendszere mellett.
(192-203. §)
Az angol law of evidence szerint minden tanuként idézett személy, legyen az közhivatalnok vagy magános, a biró előtt megjelenni és vallomást tenni köteles (11. és 12. Vict. 42. fej. 16. sz. és 43. fej. 7. sz.). Ezt a rendelkezést az angol büntető törvényjavaslatok lényeges módosítás nélkül felvették (1878. évi tvjlat 324-327. szsz., 1879. évi tvjlat 447-452. szsz., 1880. évi tvjlat 167-175., 240. szsz., 1883. évi tvjlat 22-27. szsz.).
A franczia és a belga code d’instruction criminelle 80. czikke ugyanezt az álláspontot foglalja el, melyet a franczia és a belga bűnvádi perrendtartásról szóló ujabb törvényjavaslatok egyike sem talált elhagyandónak (Le Royer tvjlata 55. cz, Dauphin tvjlata 64. cz., Devčs tvjlata 70. cz., Goblet tvjlata 70. cz., Bovier-Lapierre tvjlata 69. cz., Demole tvjlata 70. cz.; a belga tvjlat I. k., II. czím, IV. fej. 100. cz.).
A tanuságtétel iránti általános kötelességet kimondja az 1891. évi genfi (canton) bünvádi perrendtartása is (130. cz.); s ugyanakként rendelkeznek az 1887. évi norvég (171. §), a németalföldi (157. cz.) és a svájczi szövetségi (77. cz.) bűnvádi perrendtartások is.
Az olasz codice de procedura penale 162. Czikke szerint a bíró idézésére külömbség nélkül mindenki megjelenni és tanuvallomást tenni köteles.
Általában véve ugyanez áll a német birodalomban is a bűnvádi perrendtartás 50. §-a szerint.
Az 1873. évi osztrák bűnvádi perrendtartás 150. §-a szintén szabályként állítja fel azt a rendelkezést, hogy a tanu gyanánt való idézésre a biróság előtt mindenki megjelenni és vallomást tenni tartozik.
A tanuzás kötelessége hazánkban is általános s a köztisztviselőkre is minden tekintetben kiterjedő volt (Werbőczy Hkv II. r. 28. cz. 1. §, 1563. évi 81. tc. 3. §).
Az 1853. évtől kezdve a Királyhágón innen nyolcz éven át életben volt, a Királyhágón túl, Fiuméban és kerületében pedig ez idő szerint is életben levő 1853. évi osztrák büntető perrendtartás 114. §-a szintén általános kötelességül állítja fel az idéző biró előtt tanuként való megjelenést s a vallomástevést (119. §).
És bűnvádi eljárásunk 1872. évi ideiglenes szabályai a 74. §-ban minden korlátozás nélkül kijelentik: „Mindenki köteles a vizsgálóbiró idézésére mint tanu megjelenni s azt, a mit a vizsgálat tárgyára vonatkozólag tud, hiven előadni.”
A javaslatnak az a rendelkezése tehát, mely a tanuzás iránti általános kötelességét foglalja magában (192. § 2. bek.), a külföldi törvényhozások álláspontjával is, honi jogunk állapotával is igazolva van.
A tanuvallomás az igazságszolgáltatás mellőzhetetlen kelléke lévén, a tanu idézésére törvény szerint felruházott hatóságnak felhívására mindenki, - hacsak külön jogczímnél fogva felmentve nincs - köteles megjelenni és arról, a mit bizonyos tényekre nézve tapasztalt, igaz tanuságot tenni.
A javaslat rendszere, mely szerint a nyomozás a kir. ügyész kezébe van letéve, követeli, hogy nemcsak a biró, hanem a kir. ügyész és rendőri hatóságok előtti megjelenés is általános kötelesség legyen.
Ha czélszerű az, hogy a kir. ügyész maga gondoskodjék a vádra alkalmas adatok összegyűjtéséről, úgy természetes következménye ennek, hogy a tanukötelesség nem korlátozható pusztán a biró előtti megjelenésre.
Régebben a tanukötelességet tisztán az állampolgári kötelesség forrásából származtatták és még Mittermayer (Strafverfahren I. 67. § 3. jegyzet) is e nézetet hirdette. Pedig e felfogás mellett a külföldi nem volna belföldön tanuságtételre szorítható. Már Zachariä (Handbuch des deutschen Strafprocesses I. 181. lap) figyelmeztette Mittermayert tévedésére, és ma már vitán kívül áll, hogy a birói hatalmi körnek alávetett minden személy, tehát a külföldi is köteles lévén tanuskodni, a tanukötelesség jogalapja nem az állampolgári köteléken, hanem az igazságszolgáltatás általános érdekén nyugszik.
A tanukötelességnek természetes előfeltétele ama valószinűség, hogy valamely bűncselekmény el volt követve. Nem szükséges azonban, hogy már meghatározott személy ellen irányuljon az előkészítő eljárás. A tény tárgyi mozzanatainak megállapításánál a tanu vallomása a legtöbb esetben nem nélkülözhető, következéskép nem szól jogi ok a mellett, hogy az ügy ez állásában, midőn még az eljárás nem irányul bizonyos személy ellen, a tanukötelesség teljesítésének mellőzhetését megengedjük.
Az az irodalmi mozgalom, mely ez engedmény melyett küzdőtérre lépett, igen nemesen abból indult ki, hogy e nélkül a tanukötelesség tulajdonképen a felejelentés (denunciatio) kötelezettségévé alakulna át. Ez azonban ok nélküli aggodalom, mert hisz a denunciatio alatt csakis azt lehet érteni, ha a feljelentés önkéntes és nem felhívásra történt.
Kötelessége a tanunak azon a helyen megjelenni, hová idéztetett, és itt minden tárgyat, helyiséget stb. meg kell jelölnie, a melyekre tanuságtétele vonatkozik.
A tanuk megjelenésre idézéssel kötelezendők, azaz: parancsot ad ki az idézésre törvény szerint feljogosított hatóság, illetve ennek közege arra, hogy a tanu azonnal vagy meghatározott időben megjelenjen. A javaslat szerint az idézésnek rendszerint idézőlevél útján kell történni, melyben mindig figyelmeztetni kell az idézettet elmaradásának következményeire, mert az irásbeli idézés e záradék nélkül kellőleg teljesítettnek nem tekinthető. Az ügy megjelölése, vagy meg nem jelölése tisztán az idéző közeg belátására van bizva, mert némely esetben czélszerű lehet az ügyet elhallgatni, más esetben pedig az ügy megjelölését a tanu kellő tájékoztatása czéljából az igazságszolgáltatás érdeke követelheti.
Nincs semmi esetre sem eltiltva a szóbeli idézés sem. Mindazáltal ennek a legritkább és csupán sürgősség által igazolt kivételnek kell lennie, mert a „kellő megidézés” fogalmához van kötve a kényszereszközök alkalmazása, a szóbeli idézés mellett pedig az, hogy az ok nélküli elmaradás következményeire való figyelmeztetés megtörtént-e, mi a kellő idézés nélkülözhetetlen feltétele, csaknem mindig külön bizonyítás tárgya volna.
A javaslatnak ama külön intézkedései (197. §), melyek a tényleges szolgálatban levő katonák, honvédek, népfölkelők, csendőrség, rendőrök és egyéb hatóságoknál, intézeteknél és vállalatoknál alkalmazottak idézésére vonatkoznak, meg kívánják előzni a tanukötelesség és a köz-, illetve a közérdekű magánszolgálati kötelezettség között támadható összeütközéseket. Az uralkodóház tagjaiban és azokban, kik agg koruk vagy betegségük miatt az idézésre meg nem jelenhetnek, megjelöli a javaslat (201. §) azokat, kik számára a lakásukon való kihallgatás kiváltsága jogosan biztosítva van. Az uralkodó család iránt tartozó hódolatból mindig az illetékes legmagasabb rangú birói közegre van bizva a kihallgatás teljesítése.
A vizsgálat folyama alatt a vizsgálóbiró a törvényszék területén lakó tanukat rendszerint maga elé idézni személyesen hallgatja ki, sőt erre különösen szükség esetében fel van jogosítva oly tanuk tekintetében is, a kik a törvényszék területén kívül laknak (202. §). Ez indézkedés lehetőleg az elővizsgálat vezetésének egysége érdekében czélszerű, mindazáltal a tanukihallgatás megkeresés utján is történhetik, mely eljárás, tekintettel a katonai és egyéb hatóságokra, továbbá Horvát-Szlavonországban vagy a monarchia másik államában létező és más idegen biróságokra, részletes és további indokolásra nem szoruló intézkedéseket tartalmaz. (202., 203. §)
A tanukötelességnek megfelelni vonakodók már régibb törvényeink szerint (Hk II. 28., 1563:LXXXI., 1635:XLIX.) mindannyiszor hatvannégy forintot tevő tizenhat nehéz gira fizetése vagy arányos szabadságvesztésbüntetések által voltak szoríthatók, sőt sürgős esetekben elővezettetésök is elrendelhető volt.
A javaslat a tanukötelesség keretén belül különböztetést tesz a megjelenés és a vallomás, illetve eskütétel kötelességének megsértése között. Az előbbi esetben rendbüntetésül elzárásra átváltoztatható hatszáz koronáig terjedhető pénzbüntetést, továbbá az okozott költségek megtérítését állapítja meg és kimondja, hogy az elmaradt tanu elővezethető. Az utóbbi esetben rendeli, hogy az engedetlen tanu az okozott költségek megfizetésére kötelezendő és ezer koronáig terjedhető elzárásra átváltoztatható pénzbüntetéssel büntetendő, a mennyiben pedig a büntetés kimondása eredménytelen maradt, a tanu letartóztatható és az eljárás befejezéseig, illetőleg mindaddig, mig vallomást tesz, illetőleg vallomását megerősítő, vagy a vallomásnak felesleges volta ki nem derül, fogva tartható. E fogvatartás azonban, a javaslat szerint, ha az eljárás kihágás miatt foly, hat héten túl, bűntett vagy vétség esetében pedig hat hónapon túl semmi esetre sem terjedhet.*
* A franczia perrendtartás 80. §-a igy szól: „Toute personne citée pour ętre entendue en témoignage, sera tenue de comparaitre et de statisfaire ŕ la citation: sinon, elle pourra y ętre contrainte par le juge d’instruction „qui” a cet effet sur la conclusion du procureur impérial (du Roi, de la République), sans autre formalité ni délai, et sans appel prononcera une amende, qui n’excédera pas cent francs, et pourra ordonner, que la personne citée sera contrainte par corps ŕ venir donner son témoignage”. A 304. és 305. §-ok intézkednek a tanuvallomás és az eskü letételének megtagadásáról, de az alkalmazandó kényszeritő eszközök tekintetében a 80. §-ra utalnak. A törvény e határozatlansága miatt kétséges, hogy a franczia jog szerint a vallomását vagy az eskütételt megtagadott tanu ellen alkalmazható-e elzárás-büntetés.
Angliában a tanuvallomás vagy az eskütétel megtagadását a birói tekintély megsértéseként (contempt) fogják fel és a törvényszéknek joguk van a vonakodó tanut addig fogságban tartani, mig kötelességét nem teljesíti. A békebirák azonban úgy az előkészítő eljárásban, mint a sommás főtárgyaláson az említett vonakodás miatt csak két napig tartó elzárást alkalmazhatnak.
A német perrendtartás 50., 69. §-ai szerint a meg nem jelenés esetében háromszáz márkáig terjedő pénzbüntetés, esetleg hat hétig terjedhető elzárás, az okozott költségekben való marasztalás és esetleg elővezetés alkalmazható. A tanuvallomásnak vagy eskütételnek törvényes ok nélkül való megtagadása esetén ugyanannyi büntetés alkalmazható, sőt az elzárás az eljárás befejezéseig, - a mennyiben az kihágás esetében hat hetet, más esetekben hat hónapot meg nem halad, - fentartható.
Az osztrák perrendtartás (159., 160. §-ai) szerint a meg nem jelentés büntetése száz forintig terjedhető pénzbüntetés és esetleges elővezetés, a tanuságtétel, illetve eskü megtagadása száz forintig terjedő pénzbüntetés, esetleg hat hétig terjedő elzárás.
A belga javaslatra vonatkozó képviselőházi bizottsági jelentés kritika tárgyává teszi a „code d’instruction criminelle” 80. cz.-ét, mely a meg nem jelentést és a vallomás, illetve az eskü megtagadását a büntetés szempontjából egy vonalba helyezi: „Cette assimilation - mondja a jelentés - n’est pas rationelle. Le juge d’instruction possčde le moyen de faire amener devant lui le témoin recalcitrant. Il n’en a aucun pour faire parler le témoin, qui refuse de deposer.” Hivatkozik a jelentés ama tapasztalata is, hogy még munkások is inkább lefizették a csekély birságot, hogy sem vallomást tettek volna. A javaslat ennélfogva kellő külömbséget téve a megjelenés elmulasztása és a vallomás, illetve eskütétel megtagadása között az előbbire nézve így (I. k. II. czím IV. fej. 126. cz.) rendelkezik: „Le témoin cité, qui n’aura pas comparu, et qui n’aura pas justifié qu’il en était légitimement empęché, pourra, sur les requisitions du procureur du roi et sans appel, ętre condamné par le juge d’instruction ŕ une amende de vingt six ŕ cent francs. Il sera réassigné ŕ ses frais. S’il ne comparait pas sur la sevonde citation, il pourra ętre condamné ŕ une nouvelle amende de cinquante a deux cent francs et le juge d’instruction decernera contre lui une ordonnance de prise de corps.”
A 128. czikkben pedig a vallomás, illetve eskütétel megtagadásának esetéről intézkedik: „Le témoin, qui refusera de pręter serment ou de faire sa déposition, pourra ętre condamné ŕ un emprisonnement de huit jours ŕ trois mois et ŕ une amende de vingt six francs ŕ mille francs, ou a L’une de ces peines seulement.”
Az olasz perrendtartás (179. sz. az anyagi törvénynyel összeegyeztetve) szintén kellő különbséget tesz a meg nem jelenés és a vallomás, illetve az eskü megtagadása között. Az utóbbit főképen szigorúan bünteti, mert ha a megtagadás correctionalis ügyre vagy kihágásra vonatkozott, egy évig, ha pedig criminalis ügyre vonatkozott, három évig terjedhető szabadságvesztés-büntetéssel büntetendő.
Hollandiában (166. cz.) a vallomást megtagadó tanut a törvényszék addig tarthatja elzárva, mig az igazságszolgáltatás iránt tartozó kötelességét nem teljesíti.
A megjelenés kötelezettségének megsértésére azért van az enyhébb büntetés alkalmazva, mert az elővezetéssel a tanu a bíróság elé állítható és így az igazságszolgáltatás érdeke lényegében nem szenved oly sérelmet, mint akkor, midőn a megjelent tanu törvényes ok nélkül megtagadja vallomását, illetőleg az eskütételt (a vallomás megerősítését).
Mindeme büntetéseket azonban csakis bíró, illetve biróság mondhatja ki, a kir. ügyészség, illetve rendőri hatóság tehát bűnvádi nyomozó ügyben tanuul megidézett egyén ellen az említett rendbüntetéseket nem alkalmazhatja, hanem e czélból köteles a bírósághoz fordulni (98., 196. §)
Nem lehetett ugyan a nyomozó eljárás sikere érdekében a tanukötelesség körét tisztán a biróság előtti megjelenésre szorítani; de közjogunk és alkotmányunk elveivel ellenkeznék, ha ily súlyos büntetéseket a függetlenség attributumával fel nem ruházott közvádló vagy a bűnvádi nyomozás szempontjából ennek alárendelt rendőrség alkalmazhatna. Sőt a javaslat egy XVII. századi törvényünk (1635:XLIX.) „nullis juridicis remediis admissis” elvétől is eltérőleg egyfokú felfolyamodást is megenged a fentebbi módon kiszabott büntetések ellen és annak részben felfüggesztő hatályt tulajdonít (194. § 3. bek.)
Ha a katonai biróság hatáskörének alávetett és tanuul megidézett egyén sérti meg a megjelenés, illetve vallomás vagy eskütétel (megerősítés) kötelezettségét, a javaslat a polgári büntető bíróságot nem ruházza fel a rendbüntetés kiszabásának jogával, mert nem tartotta czélszerűnek rést törni amaz általános hatásköri elven, hogy a katonai bíróság hatósgának alávetett személyek ellen, tényleges szolgálatuk ideje alatt csakis a katonai bíróság van hivatva szabadságvesztést vagy más kényszerítő eszközöket alkalmazni (198. §). A katonai szolgálat igényeiből és a vele járó alárendeltségi rendszerből következik, hogy a katonai feljebbvaló nem alkalmazhatja mindig a javaslat 194. és 195. §-aiban felsorolt kényszerítő eszközöket, hanem azokat, melyeket a külön katonai szabályok megengednek. Ez az oka, hogy a 198. § nem hivatkozik a 194. és 195. §-okra, hanem megfelelő kényszerítő eszközökről szól.
Hasonlóképen külön szabályokat kellett felállítani az országgyűlés és a közös ügyek tárgyalására az osztrák-magyar monarchia másik állama részéről kiküldött bizottság tagjaira nézve is (199. §). Ezek mint tanuk közvetlenül idézhetők ugyan, de a képviselőház 1889. évi 2154. sz. határozata értelmében ellenök a 194. és 195. §-ban meghatározott elővezetés vagy elzárás illetőleg fogvatartás, az országgyülés tanácskozásainak és működésének tartama alatt, csak az illető ház vagy bizottság előleges engedelmével alkalmazható.
Azok irányában pedig, a kik a területenkivüliség kedvezményét élvezik, a nemzetközi jog elvei, illetőleg a fennálló államszerződésekben e részben foglalt szabályok szolgálnak zsinórmértékül (200. §).
Hogy a most felsorolt személyekre vonatkozó kivételes intézkedés mily jogelvekben gyökerezik, az a 30-32. §-ok megokolásánál már ki volt fejtve.
A tanukötelesség mindkét irányú megsértése a fentiek előrebocsátása után még közelebbi felvilágosításokat igényel.
A megjelenés kötelességének megsértése esetén kiszabott büntetés akkor sem szüntethető meg, ha a felek az illető tanuk kihallgatásáról lemondtak vagy a tanuságtétel nélkülözhetőnek bizonyult, mert a büntetés oka a törvény elleni engedetlenségben rejlik. E felfogás mellett pedig a felhozott körülményeknek megszüntető erő nem tulajdonítható.
Nem szenved az sem kétséget, hogy egyazon bűnvádi ügyben a megjelenés kötelessége ellen többször vétő tanu, nemcsak egy ízben, hanem minden alkalommal büntethető, midőn az idézésre törvényes ok nélkül meg nem jelen, mert nincs ok az egyszer engedetlenséget tanusított és megbüntetett tanunak kiváltságot adni arra, hogy az ügy későbbi fejleményében tanusított engedetlenségei büntetlenül maradjanak.
A tanu ki nem mentett elmaradása következtében okozott költségek alatt értendők mindama költségek, melyeket a más határnap kitűzése, illetve a főtárgyalás elhalasztása okozott, továbbá a tanura szabott büntetés végrehajtásának költségei.
Az elmaradásra szabott büntetések nem alkalmazhatók, ha a tanu elmaradását alapos okkal kimentette. A tanu előzőleg vagy utólag is hozhat fel mentő okot. Mindkét esetben szigorúan kell a mentő okot birálni és csakis a lehetetlenség akadályai veendők figyelembe. „Ces excuses - mondja Hélie (5. köt. 548. lap.) - ne peuvent ętre fondues, que sur s’impossibilité de comparaitre.”
A lehetetlenség fogalmát azonban nem pusztán anyagi, hanem erkölcsi értelemben kell felfogni. A lehetetlenség anyagi oka például a súlyos betegség, fogvatartás, elemi akadályok, melyek miatt az út megtehető nem volt; erkölcsi oka pedig a hozzátartozók súlyos betegsége, a teendők nagy vagyoni veszteséggel járó elmulasztása, háború vagy epidemikus betegség idején keletkezett félelem stb.
Az idézést megelőző távollét lehetőleg figyelembe veendő és hacsak lehetséges, a kihallgatás megkeresés útján teljesítendő az idézés utáni távozás azonban, hacsak sürgős okok nem kényszerítették a tanut elutazásra, mentő okul nem szolgálhat. Az sem mentő ok, ha a tanukötelesség alól mentes személyek e kiváltságukkal kívánják meg nem jelenésöket kimenteni, sőt még akkor is követelhető ily tanuk megjelenése, ha előre irásban bejelentik, hogy tanuságot tenni nem hajlandók. Megtörténhetik azonban, hogy az ily kiváltságosak elmaradása tisztán ama téves feltevésen alapszik, mintha erre jogosítva volnának, mely esetben engedetlenségnek az elmaradás nem tekinthető és így a büntetés alkalmazása sem volna helyén.
Általában a dolog természetében rejlik, hogy a megjelenés határnapja előtt kellő időben érvényesített mentő okok birálatában enyhébb felfogást kell tanusítani, mint utólagos mentő okok érvényesítése alkalmából.
Ha a tanu a vallomástételt egészben vagy részben, illetve az eskütevést (a vallomás megerősítését) törvényes ok nélkül megtagadja: akkor mindig kötelessége a birónak a vonakodót a tanukötelesség köre tekintetében alaposan kitanítani és lehetőleg meggyőzni arról, hogy vonakodásának alapja téves és el nem fogadható. Ha a kitanítás eredménytelen maradt, illetve a biró nem volt képes meggyőzni a tanut arról, hogy vonakodásának oka tarthatatlan: akkor alkalmazandó csak ellene a rendbüntetés. Mihelyt azonban a büntetés czélja, t. i. a tanukötelesség megfelelő teljesítése el van érve, a fogvatartás azonnal megszüntetendők (195. § 3. bek.).
A tanunak egyazon bűnvádi ügy több szakában tanusított vonakodása nem vehető ujabb engedetlenségnek: mindazáltal, ha a kiszabott büntetés a maximumot el nem érte, az, e határvonalig szükség esetén felemelhető. A vonakodás következtében okozott költségekre ugyanazok szolgálnak felvilágosításul, melyek a meg nem jelenés által okozott költségekre nézve fennebb előadva voltak.
(204. §)
A modern bizonyítási jog elveivel ellenkezik a képtelen tanuk osztályának „a priori” felállítása. Mindannak daczára, bármennyire őszinte elismeréssel találkozik is a bizonyítékok szabad mérlegelése, csak nehezen tudnak a positiv jogok kibontakozni a római canoni jog hagyományaiból, melyek szerint feltétlen kizáró okok felállításában keresték a tanuvallomás igazságának leghathatósabb biztosítékait.
A „code d’instruction criminelle” (156., 322. cz.) még egész sorát ismeri a kizáró okoknak, melyek főleg az esküdtszék előtti főtárgyaláson érvényesülnek.
Az osztrák perrendtartás már csak egyetlen tulajdonképeni kizáró okot ismer (151. § 3.) „Personen, die zur Zeit, in welcher sie das Zeugniss ablegen sollen, wegen ihrer Leibes- oder Gemüthsbeschaffenheit ausser Stande sind, die Wahrheit anzugeben”.
A német birodalmi perrend pedig kifejezetten senkit sem zár el a tanuságtételtől, úgy hogy erre nemcsak gyermekek, hanem a körülményekhez képest még elmebetegek is bocsáthatók. *
A javaslat, hasonlóan a német perrendtartáshoz, a bizonyítékok szabad mérlegelésének elvéből levonta annak okszerű következményét és nem állított fel praesumtio juris et de jure-t a tanu képtelenségére nézve.
Az osztrák törvény fentebb hivatkozott intézkedését mellőzték a német perrendtartás megalkotása alkalmából és az fölösleges is, mert arra, hogy a vak látottakról, a süket hallottakról nem tanuskodhatik, törvényes intézkedésre nincs szükség. Oly általános formák mellett pedig, hogy tanuságtételre nem bocsátható az a személy, ki testi vagy szellemi fogyatkozása miatt a való észleletére, felismerésére vagy tudomásának előadására képtelen, megtörténhetik, hogy oly bizonyító eszközöktől esik el a biró, melyeknek felhasználhatása mellett a való felismerésére juthatott volna. Helyesebb eljárás a birót felhatalmazni arra, hogy a testi vagy szellemi fogyatkozása miatt aggályos tanut is maga elé idézhesse, vele a kihallgatást megkisérelje és személyesen győződjék meg arról, hogy lehet-e a vallomásnak értéket tulajdonítani vagy nem.
Teljesen elegendő a positiv jog szempontjából, ha intézkedés történik, hogy az oly tanukat, kik megfelelő megfigyelő és emlékező tehetséggel nem birnak, esküre ne bocsássanak.
Németországnak nincs is számbavehető processualistája, ki ne helyeselte volna, hogy a német perrend nem vette fel az osztrák perrendtartás 156. §-ának 3. pontját. *
Maga az osztrák perrendtartási javaslat készítője is ellentétben lévőnek tartja az osztrák perrendtartás 156. § 3. pontjában foglalt rendelkezést a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszerével.
Nem hiszszük tehát, hogy ellenmondásra fog találni a javaslat amaz álláspontja, hogy egyetlen tulajdonképeni kizáró okot nem ismer, mert alig szorul indokolásra, hogy az a három ok, melyek a tanumentesség eseteitől elkülönítve (204. §) vannak megjelölve, csak a lelkészi illetve védői és hivatali titoktartás és az általános tanukötelesség közötti összeütközés elkerülését czélozzák. Nem birnak tehát ez esetek a tulajdonképeni kizáró okok természetével melyeknek a főjellege az, hogy a tanu igazmondását kétségbe vonva előre képtelennek nyilvánítják a tanuságtételre bizonyos tulajdonságokkal biró, vagy bizonyos körülmények között levő személyeket.
E három ok felállítására az államot nem bizalmatlanság vezeti a tanu igazmondó képessége és akarata iránt, hanem az a tekintet, hogy az állam által tiszteletben tartandó fontos egyházi védői és közhivatali kötelességek körén rést ne üssön.
Tulajdonképen tehát ez esetek a mentesség jellegével birnak és ha a javaslat a mentesség eseteitől mégis elkülönítette, ezt csak azért tette, hogy e szétválasztással jelezni kivánja a külömbséget, mely mégis ez és a többi mentő okok között fenforog. A tanuságtétel ugyanis a többi mentő ok tekintetében tisztán a tanu akaratára van bizva, mig a lelkész, a védő és a közhivatalnok, ha vallani akarnának is, sem bocsáthatók tanuságtételre.
Mindhárom ok közelebbi felvilágosítást igényel.
a) A lelkészek tanumentessége kétségkivül a canoni jogból fejlődott ki, mely a papoknak megtiltja (can. 2. Dist. VI. de poenit. Cap. 12. XI. V. 38. de poenit és különösen Cap. 13. X. V. 31. de excess. praelat. Clarus Sent. nat. Lib. V. 5. in Qu. 87. Addit 7.) annak közlését, mi velük gyónásban közölve volt.
„De illis - mondja Szt. Tamás (qu. 70. art. [add. 2.]) - quae homini sunt commissa in secreto per confessionem, nullo modo debet testimonium fieri, quia hujus modi res non scit ut homo, sed tanquam Dei minister, et majus est vinculum sacramenti quolibet hominis praecepto.”
Hogy mennyire a canonjog volt e mentesség alapja, azt leginkább bizonyítja a franczia judicaturának e kérdésben nyilvánított okadatolása.
Francziaországban ugyanis már régibb törvényszéki határozatok (arr. Parl. Paris 13. oct. 1580.) is elismerték a papok e kiváltságát, de a „code d’instruction criminelle” nem intézkedvén e tárgyban „expressis verbis”, a judicatura azzal az érveléssel, hogy a concordatum a katholikus egyházat az állam védelme alá helyezte, és igy az államnak kötelessége mindazt, mi az egyház gyakorlatához tartozik, megóvni és fentartani: elismerendőnek tartotta a papok azt a jogát, hogy a gyónásban velök közlöttekről tanuságot tenniök nem kell (Arr. Cass. 30. nov. 1810: .....„ qu’il résulte du concordat du 26. Messidor au IX. et de la loi du 18. germinal au. X. contenant les articles organiques du régime de l’Église catholique dans ses
rapportes généraux avec les droits et la süreté de l’État, que la réligion catholique est placée sons la protection du gonvernement; que ce qui tient nécessairement ason exercise doit consequemment étre respecté et maintenu; que la confession tient essentiellement au rite de cette réligion stb.).”
Egy lépéssel úgy ezen, mint a későbbi határozatok, különösen az 1841. márczius 31-iki, még tovább mentek és a gyónásban közlöttekkel egy vonalba helyezték, a gyónáson kívül titoktartás kötelezettsége alatt közlötteket.
Angliában, hol a reformatio a gyónás titkát védő hagyományokat megszakította, a gyakorlat e kérdésben nagyon ingadozó és inkább a kiváltság figyelembe nem vétele felé hajlik. Roscoe, Bert, de különösen Greenleaf minden kiváltság ellen nyilatkoznak. Stephen (Digest. art. 117) fennálló jognak mondja azt Angliában, hogy papok és orvosok kényszeríthetők a titok leleplezésére (made to them in professional confidence). Csakis Skócziában van a régi traditio teljes hatályában, a mennyiben itt a lelkész oly tényekről, melyeknek tudomására a lelki vigasztalás alkalmával tett vallomásokból jutott, nem tanuskodhatik (confessions, made to him in the course of religions visits or for the sake of spiritual consolation).
Hazánkban a gyónásra vonatkozó titoktartás kötelességét mindig elismerték, sőt a canonjog intézkedéseit annyira figyelembe vették, hogy, mivel a canonok szerint a tanuzás súlyosabb bűnesetekben szabálytalanságot szük, az 1787. márczius 1-én kelt azt az intézkedést, hogy a papok az állam elleni bűntetteseket (crimini status rei) feljelenteni és bűnügyekben tanuskodni tartoznak, az 1790. április 20-án 13.024. sz. a. kelt helytartótanácsi intézmény megszüntette.
A tanukötelesség alól való teljes mentességet a későbbi joggyakorlat ugyan fenn nem tartotta; de a mentességet nem csupán a gyónás körére szorította, hanem kiterjesztette a lelkészszel titoktartás kötelezettsége alatt gyónáson kívül közölt dolgokra is.
A mint pedig e kiváltság már nem a gyónás körére szorítkozott: a vallási intézmények természetéből foly, hogy az egyszerű titoktartás pecsétje alatt közlöttek minden vallású lelkésznél figyelembe voltak veendők. Igy az osztrák (112. §), bajor (II. 204. §), szász (213. §), württembergi (195. §), hannoveri (65. §), badeni (150. §), thüringiai (176. §), oldenburgi (107. §), frankfurti (80. §), lübecki (87. §) törvényekben már nemcsak a gyónás körére és nemcsak a katholikus lelkészekre volt kiterjesztve a szóban levő kiváltság. A „Geistliche in Beziehung auf dasjenige, was ihnen in der Beichte oder sonst als Seelsorger anvertraut is” vagy „unter geistlicher Amtsverschwiegenheit” szokásos kifejezése e törvényeknek.
Igen természetes, hogy az ujabb particularis német törvények és a német birodalmi perrendtartás sem szorították a mentességet a gyónás körére. Az utóbbi törvény (52. §) feljogosítja a lelkészt a tanuságtétel megtagadására „in Ansehung desjenigen, was ihnen bei Ausübung der Scelsorge anvertraut ist”. Az 1873-iki osztrák törvény igy szól (151. §): „als Zeuge dürfen bei sonstiger Nichtigkeit ihrere Aussage nicht vernommen werden:
1. Geistliche in Ansehung dessen, was ihnen in der Beichte oder sonst unter dem Siegel geistlicher Amtsverschwiegenheit anvertraut wurde”.
Mindkét perrendtartás megegyez tehát abban, hogy az állam által elismert minden vallás lelkészére kiterjeszti a mentességet, de különböznek egymástól annyiban, hogy míg a német birodalmi perrendtartás teljesen a lelkészre bízza azt, kíván-e tanuskodni, addig az ausztriai perrendtartás szerint a lelkész a gyónásban és azon kívül hivatali titok alatt vele közlöttekre nézve határozottan el van tiltva a tanuságtételtől.
A német törvény álláspontját követik a hollandi törvény (63. cz.), az olasz perrendtartás (288. cz.) és a belga javaslat (II. k. 101. cz.) is, mig a franczia javaslat (Le Royer-féle 57. cz.) az osztrák rendszerhez csatlakozik.
Az osztrák törvényben és a franczia javaslatban foglalt felfogás inkább megfelel a traditionalis felfogásnak. „Confessio coram sacerdote - mondja Mascardus - in poenitentia facta non probat in judicio, quia censetur facta coram Deo.”
A javaslat azonban nemcsak a canonjog szellemére való tekintetből csatlakozott az osztrák-franczia felfogáshoz, hanem főként azért is, mert tisztességes lelkész a gyónásban, vagy az egyházi titoktartás kötelezettsége alatt vele közlöttekről vallomást tenni nem fog, a vallomástételre való feljogosítás tehát csak visszaélésre vezetne. Maga a belga javaslatra vonatkozó képviselőházi bizottsági jelentés is elismeri, hogy botrány volna, ha a katholikus pap vallomást tenne arról, mit vele a gyónásban közöltek (Le prętre catholique, qui consentirait ŕ violer le secret de la confession, commetrait un odieux abus de confiance et causerait un grand scandale) - és az esetleges visszaélések ellen csak abban bízik a jelentés .....„ qua la sanction religieuse, la reprobation de l’opinion publique, les sentiments de delicatesses, qui distinguent la grande majorité des membres des professions liberales, constituent une garantie snffisante contre les abus eventuels” (Thonissen I. 257., 258. II.).
A javaslat a szóban lévő mentességet szintén minden, az állam által elismert vallás lelkészére kiterjeszti és ha a lelkész kijelenti, hogy a gyónás útján vagy a titoktartás egyházi kötelessége alatt jutott valaminek tudomására, a javaslat rendelkezése szerint tanuságtételre akkor sem bocsátható, ha erre hajlandó volna is. Annak megítélésére, hogy a titoktartás egyházi kötelessége köti-e az adott esetben a lelkészt vagy nem, mindig annak az egyháznak szabályai irányadók, melyhez a lelkész tartozik.
E rendelkezés szelleméből folyik, hogy a lelkész akkor sem kényszeríthető tanuságtételre, ha a fél őt a titoktartás kötelezettsége alól felmentette.
b) A védőnek feltétlen mentességét elismerte a joggyakorlat, mely az 1874:XXXIV. tc. 49. §-át és az 1872. évi törvényjavaslat 75. §-át mindig zsinórmértékül vette. A biróságok sohasem kötelezték a védőt, hogy vallomást tegyen arról, a mit vele a terhelt mint védőjével tudatott. Sohasem követelték azt, hogy a védő lelkiismeretével s védői kötelességével összeütközésbe jőjjön s vallomást tegyen oly dolgokról, melyek védettje terhére szolgálhatnak, s melyeket ez vele abban a meggyőződésben tudatott, hogy a védő sohasem juthat oly helyzetbe, hogy ő ellene bizonyítékokat szolgáltasson.
Hogy a védő védettje ellen folyamatban levő ügyben tanu gyanánt nem szerepelhet, ezt még oly államokban is elismerték, a hol a törvény erről az esetről expressis verbis nem rendelkezik.. Igy Francziaországban, habár a code d’instruction crim. 322. cz.-e erről a kérdésről nem intézkedik: mégis a legkiválóbb jogi irók, igy Hélie, Trébutien, Duvergier, Legraverend azon a nézeten vannak, hogy a védő védettje elleni ügyben nem tanuskodhatik. A mit az elmélet tanított, ugyanazt elfogadta a gyakorlat is; fényesen bizonyitja ezt a semmitőszék joggyakorlata (V. ö. Rolland de Villarques id. v. m. 279. lap). Hasonlóképen áll a dolog Angliában a hol meg van tiltva a védőnek (indeed they will not be permitted to give) oly tényekről tanuskodni, melyekről ilyen minőségben szerzett tudomást (Archbold Evidence p. 294.)
A Le Royer-féle franczia javaslat nem tesz külömbséget a védő s közhivatalnok közt, hanem egy pont alatt sorolja fel mindazokat a személyeket, kik tanuk gyanánt semmiség terhe alatt nem hallgathatók ki oly tényekre, melyek állásuknál vagy hatalmuknál fogva voltak rájok bizva.
„Ne peuvent ętre entendus comme témoins, á peine de nullité de leur déposition:
2. Les personnes dépositaires de secrets, ŕ raison de leur état, de leur prefession on de leurs fonctions, sur les faits qui leur oat été confiés.” (57. cz.)
Hogy a javaslat „Les personnes dépositaires de secrets” alatt a védőket is akarta érteni, az a fentemlített joggyakorlat után kétségtelen. A Demňle-féle javaslat ezt az intézkedést 72. Czikkébe szintén felvette.
A belga javaslat is felemlíti a védőket, csakhogy máshelyütt, t. i. ott, a hol a tanuságtétel alóli mentességről van szó. Ennek azonban az a magyarázata, hogy a belga javaslat a tanuságtétel akadályait nem ismeri s a lelkészeket - a gyónás titkára vonatkozólag is - a tanuságtétel alól mentesített személyek közt sorolja fel (Thonissen: „Travaux Préparatoires” II. 295. lap.)
Midőn a javaslat kijelenti, hogy a védő arra nézve, a mit a terhelt vele, mint védőjével tudatott, tanu gyanánt nem hallgatható ki, a fentebbiekből kitűnőleg az ujabb irányt juttatta kifejezésre. A kötelességek collisiójába s a lelkiismeret harczába vinné a védőt az a törvény, mely előirná, hogy a védő tartozik megvallani azt is, a mit vele védettje tudatott. Az igazmondás kötelessége összeütközésbe jutna itt a védő tisztével s a védő, ha az előbbi követelménynek engedelmeskednék, visszaélne a beléje helyezett bizalommal s bajba döntené azt, a kinek jogi tanácsosa; ha pedig védettje érdekét tolná előtérbe, hamis vallomást kellene tennie legtöbb esetben. Eme kényszerhelyzetből csak akkép lehet kimenteni a védőt, ha kötelező szabályként állítjuk fel, hogy arra, a mit vele védettje közölt, ki sem hallgatható.
c) A külföldi törvényhozásoknak és honi jogunknak a tanuzás iránti általános kötelességéről szóló, fentebb I. a) pont alatt elősorolt rendelkezései alól a közszolgálatban levő egyének sincsenek kivéve.
Egyedül az angol jog s ez is csupán a birákra nézve állítja fel azt a kivételt, hogy a közérdek szempontjából nem szoríthatók tanuzásra oly körülményeket illetőleg, melyek előttök a biróságnál történtek s melyekbe őt hivatalosan befolytak. Judges, arbitrators, and counsels form a third class of persons, who from motives of public policy, are perhaps not compellable to testify as to certain matters, in which they have been judicially or professionally engaged (Taylor, A treatise on the law of evidence, 1. k. 836. l.)
Ámde ezt a kivételt sem bizonyítja szilárdnak az idézetben előforduló perhaps szó és Stephen kétsége, a ki ezt irja: It is doubtful whether a judge is compellable to testify as to anything which came to his knowledge ins court as such judge. (A digest of the law of evidence, 125. l.)
Skótországban a biróságok tagjai is kötelesek tanuvallomást tenni arról, a mi előttök hivatalos működésök közben történt (Machdonald, A practical treatise on the criminal law of Scotland, 475. l.)
Északamerikában a közhivatalnok csak a hivatalos titokra nézve nem hallgatható ki tanuként. E szabályon látszólag túlterjeszkedő kivétel csak a birák tekintetében van téve, de egyedül arra a tanácskozásukra nézve, mely az ítélet megelőzte. Azonban ez a kivétel is csak látszólagos, mert tulajdonképen szintén hivatalos titokra vonatkozik. Minden egyébről, a mi előttök hivatalos eljárásuk közben végbement, tanuságot tenni a birák is kötelesek (Wharton, A treatise on the law of evidence, 446., 450. II.)
A franczia code d’instruction criminelle még azt a szabályt sem állította fel, hogy a köztisztviselő a hivatalos titok megóvása czéljából megtagadhatja a tanuvallomást. E részben a code pénal 378-ik czikke s a reá vonatkozó judicatura szolgál irányadóul, mely elismeri a közhivatalnok ama jogát, hogy megtagadhassa a vallomást az iránt, a mi vele hivatalos titokként volt közölve.
Le Royer törvényjavaslatának 57-ik czikke vette fel először, hogy a titok letéteményesei nem hallgathatók ki tanukként arra, a mi reájok titok gyanánt bízva van. A bizottság, mely ezt a törvényjavaslatot tárgyalta, az említett czikkhez oly toldalékot fűzött, mely szerint az ily egyének tanukként a titok tárgyára nézve is kihallgathatók, ha a titoktartás alól illetékesen fel vannak mentve.
Az ekként kiegészített czikket azután a többi javaslat is fentartotta (Deves jvlata 72. cz., Goblet jvlata 72. cz., Bovier-Lapierre jvlata 71. cz., Demňle jvlata 72. cz.).
De ha nem hivatalos titokról, hanem oly tényről van szó, melyről a közhivatalnok hivatalos eljárása közben szerzett tudomást, arról tanuvallomást tenni köteles. D’ailleurs - irja a franczia judicatura kijelentésire támaszkodva Garsonnet - aucune profession ne dispens absolument de l’obligation de déposer en justice, et nul ne peut refuser de témoignek d’un fait, par ce seul motif qui’il ne l’a connu que dans l’exercise de sa profession (Traité de procedure civile, 2. k. 507. l.).
Az olasz bűnvádi perrendtartás 288. Czikke kitölti a code d’instruction criminelle jelzett hézagát s második bekezdésében kijelenti, hogy a köztisztviselő nem kötelezhető arra, hogy tanuvallomást tegyen oly körülményről, a mi reá nézve hivatalos titok. Minden egyébről azonban köteles a közhivatalnok tanuskodni, mint bárki már. Molto meno puo invodare - irja az olasz bűnvádi eljárás kiváló magyarázója, Saluto - per esentarsene, una dignitŕ comunque elevata fosse per funzioni o per inportanza. Qualunque rango dell’nomo in societŕ non puň disobbligarlo da un dovere, che dee certamente sentire piů di tutti per la sua elevata posizione in ossequio alla giustizia ed alla veritŕ (Commenti al codice di prcedura penale, 2. k. 349. l.).
Az olasz bűnvádi perrendtartás még a 729. Czikkben intézkedik a közhivatalnokoknak tanuk gyanánt való idézéséről akként, hogy ha székhelyökön kívül eső helyen hallgatandók ki, az idézőlevelet felsőbbségöknek kell küldeni; s ez nyilvánvalólag azt jelenti, hogy ha székhelyén hallgatandó ki a közhivatalnok, idézése közvetlenül történjék. Ez a rendelkezés tehát nem a közhivatalnok személyére való tekintetből, hanem a közszolgálat érdekében van téve, a mi a törvény szövegéből is kiolvasható: acciň dia gli ordini opportuni per la comparizione personale del citato.
Az olasz gyakorlat szerint a közhivatalnok nem tagadhatja meg a tanuzást oly körülményekre nézve sem, melyekről hivatalos irásbeli értesítést adhatna; minthogy ily hivatalos értesítései a nápolyi semmítőszék 1877. évi nov. 19-én s a palermói semmítőszék 1878. évi márczius 15-én kelt határozatai szerint a főtárgyaláson nem is olvashatók fel.
A német birodalmi perrendtartás 49. §-a a tanuzás iránti általános kötelesség alól csak a legfőbb birodalmi tisztviselők tekintetében teszi azt a kivételt, hogy ezek, felsőbbségök engedelme nélkül a székhelyök, illetőleg tartózkodóhelyök szerint nem illetékes biró elé nem idézhetők.
John idevágólag ezt irja: Für das Gericht ist der öffentliche Beamte zunachst nichts weiter als Zeuge. Hieraus folgt, das jeder öffentliche Beamte (insoweit nicht § 49. Ausnahme bedingt) erscheinungspfilichtig ist. Die Erscheinungspflicht ist - abgesehen vom § 49. - von keiner Genehmigung der vorgesetzten Behörde abhangig, und auf den nicht erschienenen öffeutlichen Beamten finden die im § 50. vorgesehenen Strafen und Zwangsmittel genau so Anwendung, wie auf nicht erschienene sonstige Zeugen (Strafprocessordnung für das Deutsche Reich 1. k. 567. l.).
A közhivatalnoknak tanuvallomástevés iránti kötelessége tekintetében pedig az 53. § ekként rendelkezik: Öffentliche Beamte, auch wenn sie nicht mehr im Dienste sind, dürfen über Umstande, auf welche sich ihre Pflicht zur Amtsverschwiegenheit bezieht, als Zeugen nur mit Genehmigung ihrer vorgesetzten Dienstbehörde vernommen werden.
Minden egyébnek tekintetében tehát, a mi nem hivatalos titok, legyen az bár hivatalos eljárásra vonatkozó és hivatalos értesítéssel is bizonyítható, a közhivatalnok tanuvallomást tenni köteles.
Ausztriában az 1873. évi bűnvádi perrendtartás 158-ik §-a a közhivatalnokokra nézve csak azt a kivételes rendelkezést teszi, hogy tanuként való megidézésökkel egyidejűleg, a netalán szükséges helyettesítés czéljából, közvetlen felebbvalójuk értesítendő, a mit különben bármely vasuti pályaőr idézésénél is szem előtt kell tartani.
A 151. § szerint a közhivatalnok csak oly körülményekre nem hallgatható ki, melyek hivatalos titkot érintenek; kihallgatható tehát oly tényekre is, melyekről hivatalos eljárása közben szerzett tudomást s melyekről közokiratot állíthatna ki vagy hivatalos jelentést tehetne. In Verbindung mit dem Amtsgeheimnisse - irja Kaserer - steht die Befreiung der Staatsdiener vom gerichtlichen Ueugnisse über dei im Dieste gemachten Wahrnehmungen. Diese Befreiung ist jedoch keine unbedingte und tritt dann nicht ein, wenn es sich um ein Zeugniss über dienstliche Wahrnehmungen handelt, die eine Geheimhaltung nicht erfordern (Handbuch der österreichischen Justizverwaltunkg, 1. k. 376. l.)
A jelen javaslat az összes külföldi törvényhozások álláspontját annál kevésbbé hagyhatta figyelmen kivül, mert azt a honi büntető gyakorlat megfelelő iránya sem engedte meg, mely mindig az volt, hogy a közhivatalnok tanuként idézhető s tanuságot tenni köteles volt még oly körülményekre is, melyek hivatalos eljárására vonatkoztak s a melyekről irásbeli felvilágosítást is adhatott volna, úgy, hogy tanuként való kihallgatásának egyedüli határa a megőrzendő hivatalos titok volt.
Habár tehát a polgári vagy az e részben hasonló szempont alá eső katonai közszolgálatban álló vagy állott egyén nincs felmentve az általános tanukötelesség alól, mégis az államnak őrködnie kell, hogy a közalkalmazottnak kötelességének másik elsőrendű köre, t. i. a titoktartás épségében fentartva legyen. Fontos állami érdek lenne veszélynek kitéve, ha ezek minden körülményről kötelesek volnának tanuságot tenni. Nincs is ujabb perrendtartás, mely e két kötelesség összeütközésének megakadályozására kellő rendelkezéseket nem tartalmazna. Az angol jog még tovább megy, mint a continentalis perrendek, mert e kérdés felfogásánál nem a hivatali, hanem az állami titokra helyezi a súlypontot és az, hogy közalkalmazottról vagy magánszemélyről van-e szó, az angol biróra nézve teljesen közömbös. A mi reá nézve döntő, ez azon fordul meg: nem veszélyezteti-e a tanu nyilatkozata az állam magasabb érdekeit (Taylor, id. m. 1. k. 838. l. - Stephen, id. m. 126. l.). Alig szorul tehát bővebb indokolásra, ha a javaslat a közalkalmazottak kihallgatására nézve feltételes tilalmat szab, melynek értelmében a biró őket a biró csak akkor hallgathatja ki, ha kiveendő nyilatkozatuk, birói meggyőződése szerint a hivatali titoktartás körét nem érinti és e véleményben az idézett közalkalmazott is osztozik. Mihelyt azonban a tanuul idézett, hivatkozva titoktartási kötelességére, tanuságot tenni vonakodik, vagy ha a birónak ez irányban kétségei vannak, kötelessége a fölöttes hatóságnak határozatát kikérni. E határozat köti a birót; azonban akkor, ha a felszólított fölöttes hatóság közigazgatási tekintetben másnak van alárendelve, fokozatosan a legfelsőbb hatóságig kérhető az elhatározás.
Alig kell kiemelnünk, hogy a javaslat szellemének nem felelne meg, ha túlzott és indokolatlan óvatosságból oly esetben sem mentetnének fel a közalkalmazottak a titoktartás kötelessége alól, midőn az állam büntető érdekei fölülmulják a titoktartással egybekötött érdekeket. Különösen ellentétben állana a javaslat rendszerével, ha a terhelt védelmi eszközeiben ok nélkül lenne megrövidítve, vagy tőlök meg is fosztva.
Az az intézkedés, hogy a miniszterekre, a horvát bánra és a legfőbb számszékek elnökeire a felmentést a király adja meg, nem szorul bővebb indokolásra.
(205-209. §)
Az általános tanukötelesség szabályának kivételt nem ismerő szigorú alkalmazása sok jogos érdeket és benső érzelmet sértene, melyekre ridegen nem nyulhat be az állam a nélkül, hogy ethicai czéljával ellentétbe ne jutna. A család szentélye, bizonyos bizalmi állások bensősége és az önfentartás nagy érdekei parancsolólag követelik, hogy tiszteletben legyenek tartva még akkor is, ha az igazság kikutatásáról van szó. Csak az inquisitio nem törődött e szent érdekekkel; közvetlen czéljának szolgálatába hajtani a legbensőbb családi köteléket és bizalmi viszonyt, az igazságszolgáltatás érdekében teljesített nemes hivatásnak tartotta.
Ezen kívül mindenkor a legujabb törvényhozásig aggódó gondoskodás tárgya volt azoknak a viszonyoknak mérlegelése, melyek között éppen az állam által ápolt erkölcsi érdekek szempontjából szükséges felmenteni a tanut a tanuságtétel kötelessége alól.
A javaslat a már említett két eseten fölül még három irányban ismeri el a tanumentesség jogosultságát.
Egyiket a család köteléke, másikat bizonyos bizalmi állások természete, a harmadikat pedig az a nagy elv szabja meg, hogy senki sem köteles magának ártani.
Egyuttal figyelembe véve azt, hogy ez érdekkörökben tett tanuvallomások akár a terhelt ellen, akár javára voltak téve, bizonyos elfogultság nélkül alig történnek, a hamis tanuzás megelőzése czéljából ezeket akkor sem kell esküvel megerősíteni, ha az illetők vallani hajlandók. Lássuk mindegyiket közelebbről.
Természetes alapon nyugszik e mentesség, mert az ember belvilágának legszentebb érzelmeivel számol le, midőn nem kényszeríti a legbensőbb kötelékben állókat arra, hogy egymást a büntető biró kezébe adják. Nem lesz talán fölösleges akkor, midőn a javaslat kellő határig igyekszik a családiasság követelményeit a tanukötelesség általános szabályával szemben érvényesíteni, röviden szemügyre venni a régi és ujabb jogoknak e kérdésben elfoglalt és éppen nem egyező álláspontját.
A római jog a „Parentes et liberi invicem adversus se nec volentes ad testimonium admittendi sunt” (l. 6. Cod. de testib. 4. 20.) és a „Testis idoneus pater filio aut filius patri, non est” (l. 9. D. de test. 22. 5.) tételeivel a szülő és gyermekei közötti viszonyt oly sérthetetlennek ismerte el, hogy még az önként felajánlott tanuságtételt is visszautasította. Más közeli hozzátartozókra nézve kimondotta, hogy akaratuk ellenére tanuságtételre nem kényszeríthetők. A fő forráshelyeket, melyekben a mentesség e szabályai („ne invito denuncietur”, „ne testimonium dicere cogentur”) a „Lex Julia publicorum judiciorum”-ra és ennek analogiájára vezethetők vissza, a L. 4. és 5. D. XXII. 5. de test. rendelkezéseiben találjuk.
A vádlott házastársa és jegyese itt nincs ugyan felemlítve - de a törvénymagyarázat segítségével ezek is a mentesség élvezetében voltak. Az oldalrokonokat a római jog nem zárja ki, hanem velük szemben csak a gyanunak ad kifejezést „quia rei verae testimonium necessitudo personarum plerumque corrumpit” (Paulus sentent. l. 5. tit. 15. § 3.).
Általában mind a római, mind a canoni jogot e kérdésben a legelsőrangú jogtörténészek, mint Geib, Siegen, Zumpt, Zacharia akként jellemzik, hogy szerintök csakis a fel- és lemenő rokonok nem tanuskodhattak, a többi rokonok gyanus tanukként szerepeltek.
A német közönséges jog nagy liberalitást tanusított a mentesség okainak felállításában. A gyakorlat azonban mindinkább ellenkező irányban fejlődött, minek főoka amaz, alapjában téves és jogforrásokkal nem igazolható tétel „si veritas aliter haberi nequit” meggyökerezése volt. A felmenők és lemenők tanumentességének megszüntetését egyébiránt a spanyol inquisitiónak tulajdonítják. Bárhonnan történt is ez irányban a kezdeményezés, az bizonyos, hogy a spanyol inquisitió szabályának követelését mindenütt az igazság kikutatása érdekében állónak tartották.
A régi franczia jog, ha kezdetben a római jog hagyományain indult is, mindinkább megszorította mentességnek a családi köteléken nyugvó körét és végre a kihallgatást kivétel nélkül megengedvén, a biróra bizta a rokon tanu vallomásának mérlegelését. Az 1791-iki törvényhozás és utána a brumaire IV. 4. törvény megtiltották a legközelebbi hozzátartozók kihallgatását és ehhez csatlakozott a „code d’instruction criminelle” is (322. cz. 1-5.), mely felmenőket, lemenőket, testvéreket, „les alliés aux męmes degrés” és házastársakat említ. Ezek kihallgatását a törvény csak akkor tartja semmisnek, ha ez ellen a felek bármelyike kifogást emelt, különben nem. („Sans néanmoins que l’audition des personnes, cidessus désignées puisse opérer une mullité, lorsque, soit le procureur général, soit la partie civile, soit les accusés, ne se sont pas opposés ŕ ce quelles soient entendues”.)
A vizsgálat tekintetében nem tartalmaz intézkedést a franczia törvény, a gyakorlat tehát az említett tanuk kihallgatásának feltétlenül helyet ad és a főtárgyaláson is rendszerint „a titre de simple renseignement” ezeket a tanukat kihallgattatja.
Az olasz jog álláspontjának vizsgálásánál különösen érdekes a Lipót-féle toscanai büntető törvénykönyvnek (1786. nov. 30-iki patens 28. Czikk) rendelkezése, mely szerint a tanuságtétel el volt tiltva a legközelebbi rokonoknak egymással szemben. A legsúlyosabb és előre eltökélt szándékkal a család valamely tagja ellen elkövetett bűncselekmények tekintetében azonban, ha egyéb bizonyíték nem volt, az uralkodótól engedélyt lehetett kérni a tanuságtételre.
Carmignani nagy dicsérettel emlékszik meg a toscanai büntető törvénykönyvnek e humanus rendelkezéséről (Teoria de sicurezza sociale vol. IV. 152. lap), Carrara pedig azt állítja, hogy a törvényben említett engedelem, bármily súlyos volt is a cselekmény és bármennyire szükség is lett volna a tanukihallgatásra, egyetlen egy esetben sem volt megadva (Lineamenti di pratica legislativa, Turin 1874. 192. lap). 1830-ban már megváltoztatták ezt a rendelkezést és az uralkodónak fentartott engedelem jogát a törvényszékek felügyelő tanácsára bizták.
A jelenleg érvényben lévő olasz jog (286., 287. cz.) határozottan eltiltja a legközelebbi rokonok kihallgatását, ha bűntett van elkövetve a család valamelyik tagja ellen, s másként bizonyíték nem szerezhető, a kihallgatás meg van engedve. A gyakorlat általában - mint Borsani, Casorati, Coceani tanusítják, - oda fejlődött, hogy a legközelebbi rokonokat, ha nem is szoros értelemben vett tanukul, de tájékoztatás végett mégis kihallgatják.
Az angol jog jelentékeny kivételekkel csak a házastársakat zárta el különösen a tanuságtételtől, az ujabb törvényhozás (16. és 17. vict. 83. sect. 2) azonban már nem zárja ki ezeket sem feltétlenül, hanem feljogosítja őket arra, hogy a tanuságtételt megtagadhatják.
A német particularis törvényekben mindinkább utat tört az az irány, hogy nem feltétlenül zárandók el a legközelebbi rokonok a tanuságtételtől, hanem mentesség biztosítandó számukra. A német birodalmi (51. §) és az osztrák perrendtartás (152. § 2.) már határozottan a mentesség álláspontjára helyezkednek és feltétlenül a legközelebbi rokont sem zárják el a tanuságtételtől.
Hazai joggyakorlatunkban már régóta (Hk. I. 52., 1729:20.) elismerésre talált az az elv, hogy a viszony bensőségénél fogva, a vádlott házastársa, fel- és lemenő ágbeli rokonai és sógorai, testvérei és ezek házastársai, nagybátyjai, nagynénjei, unokatestvérei, örökbefogadó vagy nevelő szülei, örökbefogadott vagy nevelt gyermekei, gyámja, gondnoka, illetőleg gyámoltja vagy gondnokoltja a tanuságtétel kötelessége alól felmentendők. Ugyanez a kör van vonva az 1872. évi törvényjavaslat 75. §-ában is.
A rokonok és sógorok iránt határozott törvényeink nincsenek ugyan és az irók az oldalágú rokonokra nézve egyet nem értettek, mert Kelemen, Szlemenics a másod izet, Bodó, Frank a negyediket, Zsoldos a harmadikat említik; mindazáltal a gyakorlat a fentebb megjelölt körben ismerte el a mentességet.
A javaslat egyrészről a bizonyítékok szabad méltatása rendszerének követelményeül, de másrészről okulva azokon a zavarokon is, melyeket a franczia és ennek nyomán járó törvényhozások rendelkezései okoztak: nem a kizárás, hanem a mentesség álláspontjára helyezkedett. A hozzátartozók személyes érzelmeire bizza, hogy kívánnak-e tanuskodni, el nem zár azonban senkit, mert igazságtalan volna a hozzátartozók mentő vallomásaitól megfosztani a vádlottat. A biró fogja mérlegelni, mit érnek a vallomások és nem fogja szem elől téveszteni, hogy egyrészről a terhelő vallomásnak sokszor a legnagyobb családi egyenetlenség, érdekközösségből származó boszú, üldözés a forrása; másrészről figyelmére méltatja, hogy a mentő vallomások forrása gyakrabban fakadnak a sziv érzelmeiből, mint gyökereznek az objectiv megfigyelő tehetségben. Ezért a mentesség nemcsak arra az esetre szól, midőn a tanu a helyzet körülményeinél fogva kénytelen volna hozzátartozója ellen terhelő vallomást tenni, hanem még akkor is megtagadhatja a hozzátartozó a tanúságtételt, ha a viszonyoknál fogva mentő vallomást tehetne. A mentesség kiterjed a terhelt ellen folyamatban lévő mindennemű bűnperre, a pernek minden szakaira, sőt helye van a hozzátartozó terhelt egyéb bűntársaival szemben is, mihelyt a vallomás el nem különíthető (207. §)
A tanu, ha a mentesség jogáról lemondott is, azzal ugyanannak a kihallgatásnak további szakában, sőt későbbi kihallgatása alkalmával ismét élhet és ez esetben vallomása határozottan kifejezett akarata ellenére figyelembe nem jöhet.
Mentesség iránti jogukra az illetők kihallgatásuk előtt, vagy mikor a kérdéses viszony kiderül, mindig figyelmeztetendők. Ha e figyelmeztetés elmaradt vagy a tanu kifejezetten le nem mond e jogáról, továbbá ha a figyelmeztetést és lemondást jegyzőkönyvbe nem vették, a vallomás semmis. A lemondás ennélfogva nem vélelmezhető. Abból, hogy a kiváltságolt maga tette a feljelentést vagy magánvádlói minőségben lép fel, nem szabad a figyelmeztetés mellőzhetésére következtetni. Mind a figyelmeztetésnek, mind a lemondásnak jegyzőkönyvbe foglalása oly imperativ rendelkezése a javaslatnak, melynek megsértése a vallomást semmissé teszi; azaz: ily vallomás figyelembe nem vehető (206. §).
A figyelmeztetésnek és jegyzőkönyvbe foglalásnak minden kihallgatás alkalmával ismétlődnie kell, mert ha a főtárgyaláson ismétli is a tanu szóról-szóra az előleges eljárás során tett vallomását, a figyelmeztetés elmaradása, illetve ennek jegyzőkönyvbe nem foglalása az egész vallomást megfosztja erejétől. A figyelmeztetés, valamint jegyzőkönyvbe vételének kötelezettsége megvédik a tanunak mentesség iránti jogát s egyúttal adatot nyujtanak a vallomás bizonyitó erejének megítélésére.
A mentességre jogosult hozzátartozók körének megvonásánál lehetőleg az az eszme szolgált vezérelvül, hogy mindaz felmentve legyen a tanukötelesség alól, ki a viszony természetes bensőségénél fogva a terhelő vallomástétel által legszentebb erkölcsi érzelmeivel jutna összeütközésbe. A német és osztrák perrendtartás által vont körök egyike sem teljesen kielégítő. Az osztrák perrendtartás kihagyta a jegyeseket, a német pedig az unokatestvéreket, nevelőszülőt, nevelt gyermekeket, gyámot és gyámoltat.
A javaslat a mentességet a terheltnek fel- és lemenő rokonaira, unokatestvéreire és ezeknél közelebb oldalrokonaira, házastársára, jegyesére, fel- vagy lemenő ágbeli sógoraira, a házastárs testvéreire, saját testvérének házastársára, továbbá az örökbefogadó vagy nevelőszülője, örökbefogadott vagy nevelt gyermekeire, gyámjára, gondnokára, gyámoltjára vagy gondnokoltjára terjesztette ki. E viszonyok közől csak néhány szorul közelebbi felvilágosításra.
A rokonszenv és ragaszkodás, mely a jegyeseket egybefűzi, nem csekélyebb, sőt néha erősebb, mint az, mely házastársak között fennáll. Ha ez utóbbiakat nem kényszerítjük arra, hogy egymás ellen terhelő vallomást tegyenek, e mentességre az előbbiek is méltán számíthatnak.
A jegyesi viszony meghatározása Németországban sok controversiára adott okot. A vita a körül forgott, hogy mentességi okul elegendő-e a tényleges jegyesi viszony, hogy szükséges-e ünnepélyes eljegyzés, vagy hogy a biró belátására bizzák-e ennek megitélését. Leghelyesebb a mi viszonyaink között e kérdést a biró belátására bizni és ha úgy látja, hogy házasságkötésre irányzott viszony tényleg fenforog: akkor a mentesség joga megadható.
A házassági viszonynak, hogy mentesség alapjául szolgálhasson, törvényesnek kell lennie. Ha tehát valamely házasságot a biróság érvénytelennek mondott ki: úgy ezt a büntető biró sem tekintheti házasságnak. Az ily házasság alapján keletkezett sógorsági viszony sem tekinthető ilyennek. Ha azonban a házasság válás vagy halál okából szünt meg: úgy a mentesség továbbra is fennáll a házassági, illetve sógorsági viszonyban volt egyénre nézve.
Ezek arra nézve, a minek tudomására a hivatásukkal járó bizalomnál fogva titoktartás kötelességével jutottak, a tanuságtétel kötelessége alól mentesek. Két feltételhez van tehát kötve a mentesség, u. m.:
1. hogy hivatásuk gyakorlatában és 2. titoktartás kötelessége alatt jussanak valaminek tudomására. E feltételek nélkül, melyeket a birónak szigorúan kell megvizsgálni, a tanukötelesség alól nincs mentesség. Mihelyt pedig a fél a titoktartás alól fölmentést adott, akkor a tanuságtétel meg nem tagadható.
A javaslat a tanuzás alól felmenő hivatáskörük megállapításánál nem terjeszkedett ki minden hivatásra, melynek alapja a fél részéről táplált bizalom, csakis a legfontosabb oly bizalmi állásokat tette kiváltságoltaknak, melyekben határozott kötelesség-összeütközést szülne a feltétlen tanukötelesség.
Az ügyvédek tanumentességét már a római jog elismerte: „Mandatis cavetur ut praesides attendant, ne patroni in causa cui patrocinium praestiterunt, testimonium dicant (L. 25. Dig. de testibus) s e tétel igazsága minden időben elismerésre talált.
Kötelessége az államnak arról gondoskodni, hogy ügyét-baját minden polgár őszintén és igazán közölhesse ügyvédjével s még árnyéka se kísértsen annak, hogy az ügyvédi tanács kérése közben tett nyilatkozat miatt felelősségre fogják őt vonni. A kiváltság helyesen nemcsak a védőre, hanem általában az ügyvédre terjed ki és nemcsak arra, a mit a terhelt közöl az ügyvéddel, hanem bárki részéről történt is a bizalmas közlés, mely harmadik személynek árthat. Nem szükséges természetesen az sem, hogy az ügyvéd tényleg a terhelt ügyét vigye. Elég ha a terhelt vagy megbizottjai bizalmas közlést tettek neki e czélból, ő azonban az ügy vitelére nem vállalkozott.
A mentesség semmi esetre sem terjed ki arra a tudomásra, mit az ügyvéd mint bizalmas barát szerez, mert a mentesség csak arra nézve jogosult, miről ügyvédi szakértelmének igénybevétele czéljából tett közlés alkalmával értesült.
E hivatáskörre nézve a mentesség elismerése nem oly átalános, mint az ügyvédség tekintetében. A német perrendtartás alkotása alkalmából azzal az érveléssel, hogy a közjegyzők az állam képviselői és „titokkal” nem foglalkoznak, a mentességet nem ismerték el. („Der Notar sei in seinem amtlichen Beruf - mondta Lasker - Vertreter des Staates, Vertreter der Öffentlichkeit und habe mit Geheimnissen nichts zu thun.”)
Geyer ezt egyenesen „Unterlassungssünde”-nek nevezi.
Francziaországban a régi jog a mentesség szempontjából egy vonalba helyezte a közjegyzőt az ügyvéddel. A későbbi jog ismét ingadozóvá vált, a mennyiben a „code pénal” 378. Czikkét eltérőleg magyarázták.
A semmítőszék 1830. julius 23-iki határozatában a közjegyzők mentessége ellen nyilatkozott, e határozattól azonban elvileg a „Lamarre” ügyben éppen Hélie előadása következtében eltért (1853. junius 10.) s ez idő óta ez az állandó gyakorlat.
Az uj franczia javaslat nem sorol ugyan fel taxative egyetlen bizalmi állást sem, mert ezekről általánosságban szól: „Les personnes dépositaires de secrets, ŕ raison de leur état, de leur profession ou de leurs fonctions sur les faits, qui leur ont été confiés” (57. cz.), de a közjegyzőt az indokolás szerint ebbe a körbe vonja („Aussi un notaire ne pourra valablement déposer sur les secrets confiés par son client”).
A belga javaslat (101. cz.) szintén a bizalmi állások közé veszi fel a közjegyzőt. „Les notaires - mondja Thonnisen jelentése - ne sont pas des officiers ministeriels, simplement chargés de rediger les conventions arrétées entre leurs clients. Ils donnent des conseils aux parties et leur font connaitre le nature et l’étendue de leurs droits, ils deviennent les dépositaires des secrets des familles, et celles ont le droit d’exiges, que ce dépot soit inviolable.” Valóban a mindennapi élet tapasztalatával jő ellentétbe, a ki tagadja, hogy a közjegyző a családok legnagyobb titkainak letéteményese. Nem puszta mechanikai functiót gyakorol a közjegyző, hanem a legkényesebb ügyekben tanácsadója a hozzáforduló közönségnek, mely megnyugvással avatja be a legrejtettebb titokba is a közjegyzőt. Méltányos tehát, hogy a tanumentesség egyazon kiváltságával birjon a közjegyző is, mint az ügyvéd.
A humanitás követelménye, hogy az orvosok a tanumentesség kivátságával felruházva legyenek.
Az élet fentartásának joga ellen vétene a törvényhozás, ha nem állítana fel biztosítékot, hogy az orvossal tett közlés titokban maradhat még akkor is, ha a betegség bűntett elkövetésére vall.
Természetesen az orvos tanumentessége sem feltétlen. Ez csupán azokra a tényekre szorítkozik, melyekről orvosi hivatásának teljesítésében és titoktartás kötelezettsége alatt vett tudomást. Ha nem köti titoktartás kötelezettsége az orvost, vagy a tényekről nem orvosi minőségében értesült: úgy nincs tanumentessége.
A tanumentességnek csak addig van jogosultsága, mig a titok közlése az egyén valamely kétségbevonhatatlan jogát, vagy a család becsületének érdekét sérti. Helyesen mondja Hélie: „la dispense des témoignages ne peut appartenir á aucune profession, elle nait uniquement de la nécessité de soutenir un intęrét ou un droit”.
A javaslat nem is kívánja teljes mentességgel felruházni az orvost a hivatása gyakorlatában észleltekre nézve, hanem ezt csak arra az esetre szorítja, midőn titoktartás köti az orvost.
Ez álláspont teljesen megfelel a franczia judicatura felfogásának is, mely szerint nem elegendő, ha az orvos tanumentessége érdekében arra hivatkozik, hogy hivatása gyakorlatában jutott valaminek tudomására. Szükséges, hogy titoktartás kötelezettsége forogjon fenn. A Perrére által közölt eset, melyben a franczia semmítőszék 1845. julius 26-án határozott, közelebbről felvilágosítja ez álláspontot. Saint Pair orvos párbaj folytán Girardon okozott testi sértést gyógyítván, ennek tárgyában tanuságtételének megtagadását azzal indokolta, hogy hivatásának gyakorlatában észleltekről nem tartozik vallani. Az orvos kifogását a vizsgálóbiró nem ismerte el alaposnak és a tanuságtétel megtagadása miatt megbüntette. A főtárgyaláson ismét megjelent az orvos és eskü alatt állította, hogy titoktartás kötelezettsége mellett hivatott a beteghez „que ce qui s’était passé entre lui et le sieur Girard était confidentiel, ajoutant que ce n’était que secrétement qu’il avait été introduit pres du blessé”. Az esküdtszéki biróság e nyilatkozat folytán felmentette az orvost a tanuságtétel alól. A semmítőszék mindkét birói határozatát helyeselte. A vizsgálóbiróét azért, mert az orvos első kihallgatása alkalmával csakis arra hivatkozott, hogy hivatásának gyakorlatában vett az esetről tudomást, a mi pedig nem elegendő. Az esküdtszéki biróság határozatát azért, mert eskü alatt állította az orvos, hogy titoktartásra volt kötelezve.
Eltérő véleményekre adott okot a német judicaturában az is, hogy az orvos fogalmi köre mily tartalommal bir?
Annak a controversiának felmerülését, mi ugyan Németországban előfordult, hogy a tanumentesség nem terjed-e ki az állatorvosokra is, bátran kizártnak tekinthetjük, mert ha a mentesség ratiója éppen az, hogy az emberek ne aggódjanak a fölött, hogy gyógykezelő orvosuk, mint tanu elárulja leplezni való tettöket, akkor e ratio mellett csak a szőrszálhasogató doctrinarismus, de nem a magyar biró józan felfogása tévelyeghet el odáig, hogy a tanumentesség az állatorvosokra is kiterjeszsze.
Felmerült még az a kérdés is, hogy kiterjed-e a mentesség a fogorvosokra; továbbá nem szorítkozik-e a mentesség csupán a folytonos gyakorlaton levő orvosokra?
Orvos alatt nem lehet mást, mint az állami approbatióval ellátott érvényes orvosi oklevéllel biró egyént értenünk; következéskép az ily kellékkel biró orvost, legyen az specialista (tehát fogorvos is) vagy közönséges gyakorló orvos, legyen tanár, ki talán csak egy esetben foglalkozott gyógykezeléssel, a tanumentesség kiváltsága megilleti. E fogalommeghatározás szerint természetesen a fog-technicusok az orvos fogalmi körébe nem vonhatók.
Ugyanazok az okok, melyek szükségessé tették, hogy az orvosok a tanuságtétel alól való mentesség jogával felruházva legyenek: fenforognak a sebészekre és szülésznőkre is. Ezek a személyek a hivatásukkal járó bizalomnál fogva épp úgy tudomására jutnak bizonyos titkoknak, mint az orvos. S ha a velök ekképen közölt titok a család vagy egyén becsületét érinti, ha ez vagy bármily más érdek azt követeli, hogy az ilyen közlések titokban maradjanak, a következetesség s az eset azonosságának indokából ezekre az egyénekre is ki kell terjeszteni a tanuzás kötelessége alól való mentességet.
Miként az ügyvédre, közjegyzőre, orvosra, sebészre, gyógyszerészre, szülésznőre, úgy ezeknek segédjeire is kiterjeszti a javaslat a mentességet, mert különben sok esetben a főnöknek nyujtott kedvezmény illusoriussá válnék, ha a segédek tanuságtételre kötelezhetők volnának. A „segéd” kifejezés mindenesetre tágkörű és nemcsak az ügyvédjelöltre, közjegyzői helyettesre, illetve segédorvosra terjed ki, hanem a szöveg megengedi, hogy körülményekhez képest a mentesség az ügyvédi és közjegyzői iroda többi tagjaira, valamint azokra is kiterjesztessék, kik az orvosnak sebésznek vagy gyógyszerésznek hivatasá teljesítésében segédkeztek.
Mindazáltal kellő óvatosságot kell tanusítani a tanumentesség kedvezményének megadásában! Különösen ha a biró azt tapasztalja, hogy az ügyvéd, közjegyző, orvos, sebész, gyógyszerész, szülésznő lényeges ok nékül több - habár főnöksége alatt álló - egyénnel közli a titoktartás kötelezettség mellett vele bizalmasan közölt tényt: akkor vonja meg a kedvezményt mert ennek egyik elsőrendű a feltétele, a titoktartás hiányzik.
Ha igazolt a mentesség akkor, midőn a tanunak hozzátartozója büntetendő cselekménynyel van vádolva, úgy kétségen kívül jogosult rendelkezés az is, hogy a tanu ne legyen vallomásra, vagy valamely kérdés tárgyában feleletre kényszeríthető, ha abból reá vagy hozátartozóira jelentékeny kár vagy szégyen hárulna (208. §).
Már a római jogforrás (L. 22. Cod. IV. 21. de fide instr.) elismeri ez elv igazságát: „is, qui habet istrumentum idipsum proferat, si quidem ey illius probatione nihil ipse damni sensurus est” és kisebb-nagyobb eltéréssel elismerésre talál ez a legujabb törvényhozásokban is.
Hogy azonban mily külömböző megitélésekben részesül e kérdés, leginkább mutatja a német és osztrák perrendtartás álláspontja között létező külömbség.
A német perrendtartás (54. §) szerint a tanu csak azokra a kérdésekre tagadhatja meg a feleleteket, melyek őt vagy hozzátartozóját a bűnvádi eljárás veszélyének tennék ki („die Gefahr strafgerichtlicher Verfolgung zuziehen würde”); az osztrák (153. §) ellenben több particularis német, u. m. a szász, hannoveri, badeni, thüringiai stb. törvények rendelkezésének nyomán felmenti a tanut a vallomástól, illetve felelet-adástól, ha ebből reá vagy hozzátartozóira nézve jelentékeny vagyoni kár vagy szégyen hárulna.
Első pillanatra világosnak látszik, hogy az osztrák perrendtartás szélesebb alapra helyezi a mentességet, mint a német. Azzal a rendelkezésével azonban, hogy igen fontos esetekben az ily tanu is vallomásra kötelezhető, nagyobb latitude-öt ad, mint a német.
A német perrendtartás rendelkezése egyáltalában nem, az osztrákoké pedig csak részben fogadható el.
Az osztrák perrendtartás nem számol azzal, hogy a bűnvádi eljárás megindításának veszélyén kívül a tanunak saját és családjának becsülete a tanuvallomás által annyira lehet veszélyeztetve, hogy egész társadalmi lételük alapjában dől meg és jóravaló existentiák egész sorozata semmisülhet meg. A német perrend álláspontja szerint, ha a tanu vagy hozzátartozója által elkövetett cselekvény elévült, a bűnvádi eljárás megindításához szükséges inditványi határidő megszünt, amnestia volt adva, a tettes meghalt, vagy a tanu már kiállotta büntetését, - köteles leleplezni a bűntettet, mert hisz a bűnvádi eljárás megindításának veszélye nem forog fenn. Lehet, hogy a társadalom, a melyben a tanu vagy hozzátartozója él, a cselekményről, az illető magaviseletéről mit sem tud; lehet, hogy már polgártársainak tiszteletét és becsületét vivta ki, és egyszerre megidézték, mint tanut és tanukötelesség czímén önmaga lenne köteles rég elfeledt büntetendő cselekmények felelevenítésével magát vagy családját tönkretenni.
Sokkal helyesebb tehát a mentesség indokait kiterjeszteni és a „kár”, valamint a „szégyen” fogalmi körét olyannak megjelölni, mely a mentesség alapjául szolgálhat.
E fogalmak tagadhatatlan nagy latitude-öt engednek meg, de méltányosabb e kérdésben inkább a szabadabb tér biztosítása, mint a fentebb vázolt inconvenientiákat maga után vonó oly megszorítás, mely a német perrendtartásba foglalva van.
Irányadóul kijelenti a javaslat, hogy jelentékenynek kell lenni a kárnak, illetve szégyennek. Természetes azonban, hogy a tanu azért, hogy a biró megítélhesse, van-e ok mentességre vagy nincs, nem kötelezhető a kár vagy szégyen körülirására, mert hisz éppen az a czél, hogy elhallgathassa azt, a mi jelentékeny kárt vagy szégyent okoz.
Nehogy a tanuságtétel kötelessége alól való mentességgel visszaélés történjék, szükség esetében, vagyis ha az eljáró birónak aggodalmai vannak, megkövetelheti a tanutól, hogy azt az okot, melyre hivatkozott s mely a mentesség jogi alapjául szolgál, valószinűvé tegye (209. §). A valószinűvé tétel eszközeit a javaslat nem sorolja fel; mert ez az eset körülményeihez képest annyiféle lehet, a hány empirikus megismerési forrás létezik. Alkalmazható itt a tanubizonyítás, irott bizonyíték, hivatalos tudomás stb. Sőt czélszerűség indokából, nehogy az eljárás menete megakadjon, vagy hogy a tanu éppen az elhallgatni kivánt tényt felfedezni ne kényszerüljön, a valószinűvé tétel eskü által is történhetik.
(210-216 §)
A tanukihallgatás módjának alaki és tartalmi szabályait akként kell megállapítani, hogy azok lehető hatályos eszközeiül szolgálhassanak a tanuvallomás hitelességének elérésére.
A főtárgyalás és az előkészítő eljárás közvetlen czéljának természetében rejlik, hogy az eljárás e két szakában a kihallgatásra vonatkozó szabályok teljesen egyenlők nem lehetnek.
A mai bűnvádi perjog súlypontja a közvetlen és szóbeli főtárgyalás lévén, igen természetes, hogy a tanukihallgatásra nézve a legfőbb garantia a főtárgyalásra helyezendő. És helyesen, mert a felek közreműködésével az ítélőbiró előtt teljesített tanukihallgatás értékével mi sem ér fel.
Mindazáltal csalódnék, a ki észre nem venné, hogy az előzetes eljárás során teljesített kihallgatás nem mindenben áll a főtárgyaláson teljesített kihallgatás mögött, sőt bizonyos tekintetben e fölött elsőbbséggel is bir.
Nem szabad elfeledni, hogy a tanut az előkészítő eljárás során rendszerint oly időben hallgatják ki, midőn még élénkebben emlékszik a tényre, midőn még annyi befolyásnak, mint később, kitéve nincs és igy gyakran megbízhatóbbá válik az itt, mint a főtárgyaláson tett vallomás.
Nem szenved tehát kétséget, hogy a bűnvádi per mai tagolata mellett is, az előzetes eljárás során teljesített tanukihallgatás kiváló fontossággal bir, következéskép ennek módjára nézve, a mennyiben eltérésre lényeges ok nincs, egyazon szabályok követendők, mint a főtárgyaláson.
A javaslat össze is foglalja a közös szabályokat és az eltéréseket részint itt, részint a főtárgyalásról szóló fejezetben állapítja meg.
Első alaki szabályul állítja fel, hogy a kihallgatás egyenkint és az ugyanabban az ügyben kihallgatandó más tanuk távollétében történjék (210. § 1. bek.). E szabály csak úgy szól az előkészítő eljárásra, mint a főtárgyalásra, mert mindkét szakában a pernek szükséges megelőzni a suggestiókat és illetéktelen befolyásolásokat. E szabályból következik, hogy együttes (collectiv) kihallgatásnak nincs helye. Mindazáltal lehetnek esetek, midőn a helyszinén megjelenve, a biró abból a czélból, hogy a kihallgatandó és az eseménynél együtt jelenlévő tanukat kiválaszsza és a sorrendet megállapítsa, az együttes kihallgatást bizonyos mérvben alig mellőzheti. Ez mindazáltal nem tulajdonképeni tanukihallgatás, és ekkor is úgy kell vezetni az eljárást, hogy a tanu azt, mit mások is mondtak, után ne mondhassa.
E szabályból következik az is, hogy a már kihallgatott tanu, a később kihallgatandó tanu vallomásánál jelen lehet. Az előkészítő eljárás során ez ugyan rendszerint meg nem történik, mégis ha czélszerűnek mutatkozik, a kihallgatott tanuk a többi tanuk kihallgatásánál jelen lehetnek, sőt egymással szembesíthetők is (214. §).
Midőn a javaslat e szembesítést rendszerint a főtárgyalásra tartja fenn és az előkészítő eljárásban csak kivételként engedi meg: úgy itt csakis a szoros értelemben vett szembesítést (confrontatio) érti, azt az esetet ugyanis, ha a terhelt és a tanu vagy a tanuk egymás között eltérőleg vallanak és az ellenmondás másként tisztába nem hozható. A tágabb értelemben vett szembesítés azonban, minő a recognitio (213. §), az előkészítő eljárás során is rendszerint teljesítendő, mert hisz e nélkül előkészítő eljárást sikeresen vezetni nem is volna lehetséges.
Az, hogy a felismerő eljárás tárgyakra is kiterjed és a tanu mind a személyeket, mind a tárgyakat a szembesítés illetve, megmutatás előtt köteles leirni, hogy a szembesítés minden, tehát apróbb eltérések esetében is teljesíthető az előkészítő eljárásban, úgy akkor is, ha alaposan lehet attól tartani, hogy a szembesítés a főtárgyaláson nem történhetik meg: nem szorul bővebb indokolásra.
Nem szenved kétséget, hogy a szembesítés bizonyos faja a psychikai erőpróbának és nem mindig az igazság javára üt ki.
Nem is lehetett megengedni, hogy egyidejűleg több mint két egyén legyen egymással szembesítve, mert valóságos törvényszéki párviadallá fajulhat, ha csoportok csoportokkal szemben szóharczba elegyednek. Azt pedig minden árom meg kell akadályozni, hogy a vakmerő feleselés megfélemlítse az ellenfelet és elhomályosítsa a valóságot. A birónak egyáltalán, de főképen az előkészítő eljárásban, hol a felek rendszerint nincsenek jelen, nagyon óvatosan kell a szembesítést alkalmazni és még árnyalatát is el kell kerülni annak, hogy ez a lelki tortura kinzó eszközévé sülyedjen.
A javaslat egyazon okokból, melyek a tanukötelesség tekintetében a terhelt és hozzátartozói közötti viszony szempontjából mérvadók voltak, ezeknek szembesítését csak akkor engedi meg, ha a terhelt kívánja.
Második alaki kelléke a tanukihallgatásnak az, hogy annak élőszóval kell történni, „Testes, qui non viva voce, sed in seriptis deposuerunt, nihil probant: judex debet testem videre, audire et cum eo loqui” (L. Cod. de testibus és C. 3. Dig. cod. tit.) már a római jogban elismert tétel volt (212. §).
Az igazságszolgáltatás nem fogadhat el oly tanuságtételt, mely a mesterkéltség, a kiszámítás jellegét hordja magán.
A „propria voce” elbeszélés követelménye leginkább képes megakadályozni azt, hogy a tanu külső befolyások eszköze legyen, vagy ha ilyenné vált, e módszer legalkalmasabb a tanuk betanult vallomásának leleplezésére. Nem szabad tehát megengedni, hogy a tanu irásbeli beadványnyal helyettesítse szóbeli tanuságtételét, vagy egyszerűen felolvassa irásba foglalt vallomását. Vannak azonban oly különös esetek, midőn meg lehet engedni a tanunak, hogy jegyzeteket használjon. Számok, számtalan részletkérdések esetén ily jegyzetek használatától nem lehet eltiltani a tanut.
Megtörténhetik, hogy a tanu azonnal a tett után, midőn az még teljes egészében élénk emlékezetében van, feljegyzi észleleteit és e feljegyzését a tanuságtételre magával hozza. Ily esetben megengedheti a biró, hogy e feljegyzést a felelet előtt megtekinthesse. Természetesen a körülményekhez képest meg kell győződnie a birónak, hitelt érdemlő feljegyzések-e ezek, vagy betanított, tollba mondott hazugságok. Azt sohasem szabad megengedni, hogy a tanu irásból mondja tollba vallomásait. Midőn a sértett fél irásbeli beadványban teszi feljelentését: ekkor, a mennyiben a beadvány tartalmához kétség nem fér, megengedhető a feljelentésnek felolvasása a sértett előtt, mely felolvasás arra az esetre, ha a feljelentő kinyilatkoztatja, hogy a feljelentés tartalmához ragaszkodik, tanuvallomásnak tekinthető.
A tanunak szóbeli kérdezése és szóbeli válaszának szabálya alól kivételnek van helye, ha süketek, illetve némák tanuságtételéről van szó. Az előbbi esetben a kérdezés, az utóbbi esetben a válasz történik irásban. Ha ily úton az eredmény nem érhető el, vagy ha a kihallgatást teljesítő bíró, vagy biróság és jegyzőkönyvvezető a tanu nyelvében jártassággal nem birnak, alkalmas tolmács alkalmazandó (140., 216. §)
Ezekhez az alaki kellékekhez járul természetesen az is, hogy biró nem teljesíthet az eljárásban tanukihallgatást jegyzőkönyvvezető nélkül és hogy az ügyfélnyilvánosság rendszerint az előzetes eljárásban teljesített tanukihallgatásnál ki van zárva, melyekről egyébiránt fennebb volt szó.
A kihallgatás tartalma tekintetében csak nagyon kevés szabály állítható fel, mindazáltal ily szabályokul a következőket jelöli meg a javaslat:
a) Figyelmeztetés (210. § 2. bek.)
A kihallgatás megkezdése előtt a tanu figyelmeztetendő, hogy legjobb tudomása és lelkiismerete szerint köteles a tiszta és teljes valóságot vallani, s hogy vallomását esetleg esküvel kell megerősítenie (210. § 2. bek.). Természetesen azokkal szemben, a kik esküre nem kényszeríthetők, a figyelmeztetésnek utóbbi része elmarad.
b) Általános kérdések (210. § 3. bek.)
A kihallgatás tulajdonképeni kezdete a tanu személyiségének és az eljárás czéljából szükséges viszonyainak megállapítása. E czélból megkérdezendő a tanutól neve, kora, szülő- és lakóhelye, családi állapota, vallása, foglalkozása és különösen fontos az eljárás czélja érdekében annak a viszonynak megállapítása, melyben a tanu a terhelthez, sértett félhez, feljelentőhöz van. Az elfogulatlanság szempontjából mulhatatlanul szükséges, hogy a biróság tisztában legyen azzal is: nem szenvedett-e a tanu a büntetendő cselekmény következtében kárt, tehát ez irányban is kérdést kell hozzá intézni. A javaslat a tanu előéletére vonatkozó kérdéstételt kötelezőleg nem irja elő, mert meg akarja akadályozni, hogy a tanuk esetleg önmaguk ellen valljanak. Ez elv tisztaságát a javaslat még abban a szelidebb alakban sem kivánja megzavarni, minőben ez a német * és osztrák * perrendtartásban történt, melyek egyébiránt a tudomány részéről folytonos kritika tárgyai. Természetesen nincs kizárva, hogy a biróság indítványra vagy e nélkül is, ha szükségesnek látja, a tanut megkérdezhesse, volt-e büntetve és miért, de a javaslatnak ama tételénél fogva, hogy a tanu nem köteles oly kérdésre válaszolni, mely reá nézve kárral vagy szégyennel járna, a felelet kötelezővé nem tehető.
A felek és hatóságok kötelessége a tanuk előéletét, a mennyiben erre mulhatatlan szükség van, kinyomozni, de a tanu arra nem kényszeríthető, hogy rég elfeledett bűneit nyilvánosan meggyónja. És valóban helytelen igazságügyi politika is volna az, homályos előéletű tanukat oda kényszeríteni, hogy inkább legjobb tudomásukat is bizonyos bűntettekről elhalgassák, mint sem tanukul jelentkezzenek és magukat döntsék veszélybe.
c) Összefüggő elbeszélés (211. §)
Az általános kérdések után a tanunak alkalmat kell adni, hogy mindazt, mit az ügyről tud, összefüggőleg beszélhesse el (211. §), mi természetesen feltételezi, hogy a kihallgató közeg a tanut a tárgyról, mire nézve tanuságtételre hivták, előbb kellőkép felvilágosítsa, illetve megkérdezze, hogy kihallgatásának okát tudja-e? E módszer arra van alapítva, hogy a tanu nemcsak azt köteles előadni, mit tőle kérdeznek, hanem mindent tartozik elmondani, mit az ügyről tud, mert külömben megtörténhetnék, hogy jelentékeny részletek kérdés tárgyává nem tétetvén, felvilágosítást nem nyernének. E rendelkezés bármennyire természetesnek látszik, mégis nem mindenütt talál elfogadásra. Ismeretes, hogy a római jogban éppen az ellenkező rendszer divott, a mennyiben a tanukhoz formulázott kérdéseket intéztek, melyekre nem is határozottan, hanem óvatosan „arbitror” kifejezéssel kellett válaszolni.
Angliában szintén nincs megengedve az, hogy a tanu spontan elbeszélésekbe bocsátkozzék. A kérdezőnek kötelessége a tanukhoz kérdéseket intézni, melyekre ők válaszolnak.
A mai continentalis perrendek éppen a fentebb említett tétel helyességénél fogva, a tanu összefüggő elbeszélését irják elő a kihallgatás általános módjául, és a kiegészítő kérdések megengedése mellett e rendszer ellen nem is tehető kifogás. Alig lehet kivánni a tanutól, hogy a vallomástétel pillanatában minden relevans körülményről megemlékezzék, hogy ezeket a jelentéktelenebbektől elválasztani tudja. Szükséges tehát a mutatkozó hézagokat egyes kérdések által kiegésziteni, és az egyes körülményeket, melyek a bizonyításra befolyással lehetnek, felvilágosítani. E rendszer szerint tehát a felelősség a tanu tudomásának teljes közléseért nem nyugszik egyedűl a tanu vállain, hanem - igen helyesen mondja John - az elnök, birák, államügyész, terhelt, védő, esküdt (schöffe) a különös kérdéstétel jogánál, illetve kötelezettségénél fogva a tanuvallomások teljességeért a tanuval a felelősséget megosztják (id. mű I. köt. 642. lap).
Ha tehát a tanu elbeszélésében valamely pont homályos, ellenmondásos, vagy ha adatokat kell szerezni a bizonyíték értékének megítélésére nézve: ugy a különös kérdéseket mellőzni nem szabad.
Főképen kötelessége az eljáró közegeknek a tanu tudomásának alapját felvilágosítani: „Testis debet reddere rationem dicti sui per sensum corporalem” - mondja a Glossa ad leg. 18. de Testibus. Közvetlen észlelet eredménye-e a vallomás, vagy csak mások után beszél-e a tanu, a tanuvallomás értékére nézve lényeges körülmény. A régibb jogban nem is ismerték el bizonyítéknak a „testis de auditu” vallomását.
Testis de auditu - mondja Farinacius - non probat etiam si dicat se audivisse ab eo, qui praesens fuit (quest. 6, 9., 200-26.). A bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszere mellett azonban nem férhet ahhoz kétség, hogy a „testis de auditu” is bizonyítékot szolgáltathat, csakhogy ez igen gondos és lelkiismeretes birói mérlegelést kíván. *
A felteendő kérdéseknek rövideknek, kimerítőknek és világosaknak kell lenniök és csak úgy, mint a terhelt kihallgatásánál, nem szabad a tanukhoz fogásos vagy útmutató kérdéseket (questiones captiosae, suggestivae) intézni.
Fogásos kérdés az, mely a kérdezettet oly feleletre birhatja, melyben akarata ellen valamely kétséges körülményt közvetve igaznak elismerni látszik. Ilyen kérdés volna, ha attól a tanutól, a ki a gyujtogatás tettét nem látta, azt kérdeznék, gyertyával vagy fáklyával történt-e a gyujtás, továbbá nem délután hat órakor történt a gyujtás?
Utmutató kérdés az, mely a tanunak csak feleleteivel megállapítandó körülményeket foglal magában. Ilyen kérdés volna: nemde teljesen részeg volt Péter, nemde tettére ingerelték Pált, nemde magas termetű volt a támadó stb.
E kérdések bármennyire kerülentők is - gyakran nem mellőzhetők. Glaser is elismeri, hogy ily kérdéseket feltétlenül eltiltani nem lehet („Das Verbot solcher Fragen kann nicht unbedingt hingestellt werden. Handb. 555. lap.)
Az ügyfélnyilvánosságot - mint a IX-ik fejezet indokolásában ki van emelve - a javaslat oly vizsgálati cselekményekre is kiterjesztette, melyek a főtárgyaláson nem ismertethetők. Következéskép, ha oly tanut vagy szakértőt hallgatnak ki, a ki a főtárgyaláson előreláthatólag nem jelenhet meg (126. § 2. p.): a közreműködésre jogosított feleknek meg kell adni a jogot arra, hogy ha a kihallgatást vezető biró kellőleg nem merítette ki a kérdezést, vagy ha a megvilágítandó tény még homályban maradt, pótkérdések feltevését inditványozhassák. Ez a jog biztosítékot nyujt arra nézve, hogy az ügyfélnyilvánosság nem jelent passivitást, hanem hogy a közreműködésre jogosítottak a bizonyítékok felvételénél tevékeny szerepet töltenek be.
Nehogy a közreműködők a kihallgatást zavarják, vagy jelentéktelen, az ügy lényegére nem tartozó kérdések feltevésével gátolják s nehézkessé tegyék, a kérdezés nekik csak a kihallgatást teljesítő közeg után volt megengedhető és fel kellett az előbbit jogosítani arra, hogy ha úgy találja, hogy a kérdések a törvénybe ütköznek, vagy hogy mind a vád, mind a védelem szempontjából jelentéktelen körülményre vonatkoznak, azoknak feltevését megtagadhassa. (211. § utolsó bek.)
d) A zaklatás kerülése (215. §)
A tanukihallgatást lehetőleg akként kell vezetni, hogy a tanu első kihallgatása alkalmával teljesen kimerítő nyilatkozatot tegyen (215. §), nehogy az az eljáró közeg puszta gondatlansága és könnyelműsége miatt az előzetes eljárás folyamán ismételve kénytelen legyen megjelenni.
Fontos igazságszolgáltatási, pénzügyi és közgazdasági érdek az, hogy az állam polgárai ok nélkül ne kényszerüljenek a biróság előtt megjelenni. Igazságszolgáltatási érdek, mert a polgárok inkább elhallgatják a büntetendő cselekményeket, mintsem hogy gyakran jelentéktelen bűnügyek miatt négyszer, ötször megjelenésre kötelezzék őket. Pénzügyi érdek, mert minden megjelenés fölösleges kiadást okoz; és közgazdasági érdek, mert a productiv munkától elvonni az állampolgárokat nemzetgazdasági kár.
Ha a lelkiismeretes biró le is számol ez érdekek kimélésének reá is háruló kötelességével, a törvényhozó még sem mulaszthatja el sanctióról gondoskodni oly biró ellen, a ki feltünő könnyelműséggel, puszta szeszélyből, ötletszerű kapkodásból többször idézi meg a tanut, kit első kihallgatása alkalmával is körülményesen kikérdezhetett volna.
Az ily birót méltán sujthatja a vádtanács, illetőleg a helytelen eljárást észrevevő ítélőbiróság rendbirsággal és teljesen méltányos, hogy a tanu kivánságára ugyanőt a vádtanács az okozott időveszteség és munkamulasztás miatt kárpótlásra kötelezze.
e) A fölöslegesnek mellőzése (215. §)
A javaslat 192. § első bekezdésében ki van mondva, hogy tanuk gyanánt, a mennyiben kihallgatásuk szükségesnek mutatkozik, hivatalból vagy a felek kérelmére megidézendők mindazok, a kikről fel lehet tenni, hogy a bűncselekményről és a bűnvádi eljárásra nézve fontossággal biró ténykörülményekről közvetlen észleleten alapuló tudomásuk van. Ebből a rendelkezésből következik, hogy lehetőleg kerülendő a fölösleges számú tanuknak, vagy az ügyről tudomással nem biró egyéneknek megidézése. A legnagyobb visszaélést követik el ez irányban a biróságok. „C’est lŕ un abus, - mondja Hélie - que la jurisprudence a toujours voulu represser.”
A római jog és a glossa számtalan forráshelye igazolja, mennyire intették a biróságokat, hogy in „effrenato numero” ne idézzék maguk elé a tanukat.
A panasz azóta majd mindenütt ismétlődik és folytonos „instructiók” daczára ujra szükséges hangsúlyozni Arcadius parancsát .....„ne effrenata potestate ad vexandos homines superflua multitudo testium protrahatur.”
Szabályt természetesen nem lehet felállítani, a birói tapintatra s a felek discretiójára kell bizni, hogy a bizonyítékok felhivásának joga visszaéléssé ne sülyedjen. A biró és kir. ügyészség azonban kétségen kívül súlyos kötelességmulasztást követnek el, ha a tanuk kiválasztásában lelkiismeretességet nem tanusítva, minden helyes ok nélkül a polgárok egész csoportját hívják tanukul, kik közől kettőnek vallomása is elegendő volna. A mennyire megrovandó, ha a tanukat ok nélkül többször vagy fölösleges számban idézik meg, épp oly helytelen volna, ha a „fölösleges” vagy „nem fölösleges” fölötti tépelődés miatt relevans tanukat teljesen mellőznének, vagy a már kihallgatot tanuknak ujabb körülmények folytán szükségessé vált kihallgatása elmaradna. Végre is a valóság kitudása lévén a főczél, az erre vezető eszközöktől elállani nem szabad. Csak az szükséges, hogy az eszköz valóban czélra vezető legyen és a biró vagy királyi ügyész a fölöslegesnek felismert vagy könnyen felismerhető tanukat mellőzni kötelességének tartsa.
A jegyzőkönyvek általános kellékeit a javaslat 120-121. §-ai határozzák meg.
A jegyzőkönyvnek olyannak kell lenni, mint a tiszta tükörnek, mely a kép minden vonását, legcsekélyebb árnyalatát hűen adja vissza. Ki, mit kérdezett és a kérdésre a tanu hogyan felelt; ennek történeti hűséggel kell leirva lenni a jegyzőkönyvben, mert külömben czéljának nem felel meg.
Igen természetesen ennek elsőrendű feltétele, hogy az, a ki a jegyzőkönyvet fölveszi, teljesen elfogulatlan legyen és ne fogjon pártot előre a vádlott mellett vagy ellene.
Külömben sötéten vagy világosan szinez és elég egy hamis árnyalat, hogy a kép mást mutasson, mint a mi történt.
Alig követne el a biró nagyobb tévedést, mint ha abban a hitben, hogy tökéletesebbé teszik a jegyzőkönyvet, a tanu által soha nem hallott, annál kevésbbé használt kifejezésekkel iratná le a tanu vallomását. Gyakran a tanunak egy durván oda vetett szava, egy parlagi kifejezése mögött rejlik az igazság. Ennek szebb alakba foglalása egyúttal a tanuvallomás értelmének meghamisítása lehet. Chacun doit parler son langage - mondja Hélie. - Quand on corrige, on résume, on affaiblit.
A biró ne abban keresse becsvágyának kielégítését, hogy irályát ragyogtassa a jegyzőkönyvek felvételénél, hamem abban, hogy minél inkább a valót örökítsék meg a jegyzőkönyv betüi. Ezért igen ajánlatos, hogy a tanu feleletei első és ne harmadik személyben foglaltassanak jegyzőkönyvbe, azaz: ne azon alak használtassék, hogy „tanu ezt látta, hallotta stb.”, hanem ez: „én láttam, hallottam.”
Mangin nyilatkozatában, melyet Hélie, sőt a belga javaslatra vonatkozó jelentésében Thonnissen is méltónak tartott idézni, sok igazság rejlik: „Raconter ce, que le temoin a dit au lieu de le faire parler lui męme; écrire que le témoin dépose que tel jcur á telle heure il a vu telle chose au lieu de lui faire dire; „tel jour a telle heure j’ai vu”, est un usage barbare, wui nuit, ŕ la précision et ŕ la clarté de la déposition écrite. Comparez deux dépositions dont l’une est redigée ŕ la premiére personne et l’autre ŕ la troisičme, et vous reconnaitrez la justesse de cette observation”. I. 205. lap.
Mindent el kell követni, hogy a jegyzőkönyv, mely végre is holt betük halmazata, valódi életet nyerjen, és ki tagadhatja, hogy a tanu jobban őrködik vallomásának hű felvétele fölött, ha első személyben saját szavaival hallja vallomásának megerősítését, mintha harmadik személyben szól a jegyzőkönyv.
Az utóbbi esetben azt is hiheti a tanu, hogy tisztán a biró feladata arról gondoskodni, hogy a vallomás felvétele hű legyen, s igy csak gépiesen követi vallomásának felolvasását, a nélkül, hogy tüzetesen ellenőrizné annak hű felvételét.
A belga javaslat I. k. 109. Czikkében egyenesen ellenkezőleg irja elő a jegyzőkönyvnek első személyben való felvételét. „Dans la redaction, le juge fera parler le témoin ŕ le premičre personne, en conservant, autant que possible les expressions dont il s’est servi.”
Nem mondja ki ugyan a javaslat kifejezetten a felvételnek ezt az alakját, mert esetleg mégis lehetetlen szóról-szóra feljegyezni minden tanu vallomását. Azt sem mondja ki a javaslat hogy a tanu magaviseletének egyes feltünőbb mozzanatait jegyzőkönyvbe vegyék: mindazáltal a javaslat egyéb intézkedéseinek szelleméből folyik, hogy mindaz, a mi a felvétel hűségét emelni képes, - ezek pedig arra szolgálnak, - a jegyzőkönyv hitelességének érdekében mellőzve ne legyen.
(217-222. §)
A tanuvallomás hitelességének egyik leghathatósabb külső biztosítéka az eskü. Ha vallásos a tanu, úgy nincs eszköz, mi vallomásának mélyebb megfontolására buzdítaná, mint a tudat, hogy Istent kell felhívnia annak bizonyságra, hogy igazat mond.
Ha a tanu keblét nem is hatják át a vallás érzelmei, de lelkülete nem nélkülöz minden erkölcsi alapot, úgy az eskü ünnepélyességének hatása alatt élénken kell éreznie, hogy nem üres fecsegést várnak tőle, hanem szavainak komoly jelentőséget tulajdonítanak.
Ha pedig a tanu keblét sem a hit tanai nem lelkesítik, sem az erkölcsi felelősségérzete nem emeli; akkor az a félelem tartja vissza a hazugságtól, hogy az esküvel megerősített hamis vallomást a büntető törvény szigorúan bünteti.
A római jog csak úgy, mint a canoni jog a tanubizonyíték mellőzhetetlen kellékeül irja elő az esküt.
A régi magyar eljárás hasonló elvnek hódolt, hisz az esküdtársak intézménye, sőt az egész bizonyító eljárás rendszere szerint a bizonyítás súlypontja az esküben volt (Tripartitum II. 27., 28.).
A régi magyar jog még az esküvel sem elégedett meg, hanem mint Kálmán király törvénye (I. 28.) tanusítja, még a tanuk előző gyónását is megkivánták, mit a gyakorlat már régebben megszüntetett.
Az 1729:26. tc. világosan tanusítja, hogy az eskü az eskütársak intézményének megszünte után is a tanubizonyítás lényeges kelléke maradt s e felfogást mindig hűen megőrizte a magyar joggyakorlat.
Bármennyire divattá vált is a bizonyító eljárásban az eskü értékének leszállítását hirdetni: mégis azt tapasztaljuk, hogy a legujabb törvényhozási alkotások is szükségesnek tartották fentartani, és valóban végzetes tévedést követne el minden törvényhozás, mely az esküt a tanubizonyítás keretéből kiküszöbölné addig, míg a mindennapi tapasztalat szerint ez egyik leghathatósabb kényszereszköze a tanu igazmondásának.
A mily egyetértés uralkodik a positiv jogokban az eskü intézményének fentartásában, oly nagy a nézeteltérés azokban a kérdésekben, hogy a kihallgatás előtt vagy után, továbbá a per mely állásban, és egyazon ügyben csak egyszer vagy többszor eskessék e meg a tanut s végre egyenkint vagy együttesen veggék-e ki az esküt?
Mindezek a kérdések közelebbi felvilágosítást igényelnek.
Nemcsak az elmélet férfiai, hanem a positiv törvényhozások is eltérnek arra nézve, vajjon az elő- vagy utóeskü rendszere helyesebb-e. S habár az e kérdés körül kifejlett irodalmi vitában oly férfiak, mint Mittermayer, Zacharia, Abegg, John, Oppenhof, Schütze, Schwarze, Glaser, Majer, Olshausen, Filangeri, Carrara stb. vettek részt; habár a XVIII. német jogászgyülés elvi kijelentést is tett az előeskü rendszere mellett: mégis bizvást elmondhatjuk, hogy e kérdés elméletileg ma még eldöntve nincs, sőt e vitának egész eredménye abban foglalható össze, hogy tisztán gyakorlati szempontok, a szokás és tapasztalati adatok irányadók arra nézve, melyik rendszert tegye valamely törvényhozás magáévá.
Az előeskü hivei egyik főelőnyül azt hozzák fel, hogy a tanu a kihallgatása előtt letett igérő eskü befolyása alatt meggondoltabban nyilatkozik, mintha még azt sem tudja bizonyosan, hogy utólag kell-e majd esküt tennie vagy nem. Ez ellenben az utóeskü hívei arra a tapasztalatra hivatkoznak, hogy a tanuk, kiknek legnagyobb része mégis a kevésbbé művelt osztályokhoz tartozik, a biróság előtti megjelenés alkalmával a cselekmény ünnepélyességének hatása alatt rendszerint izgatottak, nyugtalanok és alig lépnek a biró elé, ez már eskütételre szólítva őket, kérdés: vajjon felfogták-e helyesen az esküminta értelmét, és a feldicsért objectiv állapot helyett nem fokozódott-e inkább nyugtalanságuk és zavaruk? Az eskűre való felhívás és az eskületétel csak néhány pillanat műve, legtöbbnyire el van ez intézve, mielőtt a tanu szükséges nyugodtságát visszanyerte. Schwarze hivatkozik hosszú gyakorlatára, tapasztalt birák és esküdtek véleményére, hogy a tanuk magaviselete őket meggyőzte arról, hogy az ily előeskü kivétele éppen nem volt befolyással a tanu igazságszeretetére. Azután az utóeskü mellett legalább tudja a tanu, mire esküszik és az eskü kivétele előtt ismételve átgondolja tett nyilatkozatait és az esetleg szükséges helyreigazításokkal teszi le az esküt, mig az előeskü mellett jövőben teendő és előtte nem tisztán álló nyilatkozatokra tesz esküt, és a tapasztalat igazolja, hogy csupa álszégyenből eskü alatt tett nyilatkozatainak helyreigazításától az elnökök, államügyészek és védők minden erőlködése daczára már tartózkodik.
Az utóeskü hívei rendszerük mellett még azt az érvet is felhozzák, hogy az előeskü mellett sok fölösleges esküt tesznek le, mig az utóeskü rendszere mellett jobban meg lehet ítélni: szükséges-e és egyáltalában szabad e a tanut esküre bocsátani?
Legtöbbször csak a vallomásból derül ki, hogy tulajdonképen eskükizárás oka forog fenn.
Nem alárendelt érv az sem, hogy az utóeskü rendszere mellett az eskü inkább egyénibb jelleget nyer, mint a pusztán formális természetű előeskü mellett. A kihallgatás után ugyanis a biró jobban megismerkedik a tanu egyéniségével, miért is az esküre és ennek következményeire való figyelmeztetés individualisabb lehet. Másrészről a tanu a kihallgatása közben hozzá szokik a biróhoz, nem tekinti annyira idegennek, mint kihallgatása kezdetén, bizalma inkább fokozódik és igy elfogulatlanabbul nyilatkozik, és elfogulatlan nyilatkozatra tehet esküt.
A kérdés ily elméleti állásában semmi sem természetesebb, mint az, hogy a positiv törvényhozások közől többen az elő-, többen az utóeskü rendszeréhez csatlakoztak. A római jog úgy mint a német közönséges jog az előeskü rendszerét ismerték.
Anglia, Francziaország, Belgium, Hollandia tételes joga szintén az előeskü mellett foglal állást, és nem a franczia, sem a belga uj javaslatok nem térnek el a törvényben elfogadott rendszertől.
Németországban a joggyakorlat az inquisitorius per kifejlődésével az assertorius eskü rendszeréhez tért át. Későbben a német perjog átalakulásával ismét előtérbe lépett az előeskü rendszere. A német törvényhozások között csakis a porosz volt az (az 1805-iki Crim. Ordnung 332., 333. §-ai, az 1867-iki perrendtartás 163. §), mely kizárólag az utóeskü rendszerét fogadta el. A szász perrendtartás (226. §) és a hesseni törvény (146. §) az utóesküt csak arra az esetre irják elő, midőn a tanu kivételesen az elővizsgálat alatt esketendő meg. A thüringiai (189., 237. §) és a lübecki (99. §) perrendtartások a biróra bizzák az elő- vagy utóeskü közötti választást és a württembergi (157. §), valamint a bádeni (115. §) perrendtartások ugyanezt teszik az elővizsgálat idején teljesítendő megesketésnél.
A német birodalmi büntető perrendtartás, különösen a rajnai tartományok, franczia befolyás alatt álló jogászainak buzgólkodása folytán az előeskü rendszeréhez csatlakozott, mely mellett a törvényjavaslat indokolása a következő érvekett sorakoztatja. Az előeskü nyomatékosabban figyelmezteti a tanut felelősségére, továbbá kezdettől fogva a letett eskü befolyása alatt áll a tanu, holott utóeskü mellett a kevésbbé lelkiismeretes tanu könnyen kételkedhetik abban, hogy egyáltalában meg fog-e eskettetni, és ez mindenesetre hátrányos befolyást gyakorolhat vallomására. A főtárgyalás szempontjából azzal a haszonnal bir az előeskü, hogy biró, schöffe, esküdt azonnal látja, hogy eskü alatt vagy a nélkül tétetik-e vallomás és az utóbbi esetben azonnal megfigyelheti, mennyiben lehet az eskü nélkül tett vallomásnak hitelt adni vagy nem. Ehhez járul végre az a haszon, hogy ha egyazon ügyben a tanut többször kell kihallgatni, az első kihallgatás alkalmával tett igérő eskü kihat a későbbi kihallgatásra is, a mennyiben ujabb eskü helyett elég a tett esküre való utalás, míg ez az utalás a letett utóesküre sokkal aggodalmasabbnak látszik.
Alig hat év mulva a német birodalmi törvény életbelépte után már a német birodalmi kormánykörökben nem voltak megelégedve az elsőeskühöz kötött várakozások eredményével és a kormány által beterjesztett javaslat (Nr. 399. Reichstag, 6. Legislatursperiode I. Session 1884/85.) az előbb felsorolt indokok czáfolatába bocsátkozik. Kiemeli különösen, hogy a tapasztalat szerint az előeskü rendszere a műveltségnek, belátásnak, megfontolásnak és lelkiismeretességnek oly fokát igényeli, melyekkel a tanuk általában nem birnak és éppen e tulajdonságoknak gyakran constatált hiányánál fogva a valóság kimutatása annyiban komolyan van veszélyeztetve, a mennyiben a kihallgatás alatti birói figyelmeztetésnek, illetve szembesítésnek jótékony eredményére itt alig lehet számítani. A tapasztalat azt is bizonyítja, hogy a tanu a valónak meg nem felelő, de már esküvel megerősített vallomását csak nagyon nehezen változtatja meg. Kiemeli továbbá az indokolás, hogy legtöbbször csak maga a kihallgatás vagy a további bizonyító eljárás nyujt tájékoztatást arra nézve, hogy a tanu egyáltalában esküre bocsátható-e, vagy nem ..... és végre érvül hozza azt is, hogy a tanu megjelenése első pillanataiban a tárgyalás ujdonsága és ünnepélyessége által meglepetve rendesen nyugtalan, izgatott, mely állapotban alig érti meg a hozzá intézett figyelmeztetés jelentőségét.
Ez indokok alapján indítványozza a kormányjavaslat, hogy a német birodalmi perrendtartás 60. §-ának * helyét a következő váltsa fel:
„Die Beeidigung des Zeugen erfolgt nach dem Abschluss seiner Vernehmung.”
De egyuttal annyira elismeri a kormányjavaslat e kérdésben a szokás erejét, hogy ama területen, hol 1879. október 1-je előtt az előeskü rendszere divott, azt továbbra is fentartja. („In Gebieten jedoch, in denen vor dem 1. Oktober 1879. die Beeidigung der Zeugen vor der Vernehmung zu erfolgen hatte, behalt es hierbei bís zu anderweiter, landesgesetzlicher Bestimmung sein Bewenden, die Beeidigung kann in den aus besonderen Gründen, namentlich. wenn Bedenken gegen ihre Zulassigkeit obwalten, bis nach Abschluss der Vernehmung ausgesetzt werden.”).
Az 1894. évben a szövetségi tanácshoz beterjesztett javaslat az 1885. évi javaslat rendelkezéseit az utóesküre nézve fentartja azzal az eltéréssel, hogy az előesküre vonatkozó particularis jogszabályoknak hatályt nem tulajdonit.
A jelenleg érvényben levő osztrák perrendtartás, eltérve részben az 1853-ikitól, melyben kizárólag az utóeskü rendszere érvényesül, a vegyes rendszert fogadta el. Az elővizsgálat alkalmával kihallgatott tanu megesketése - a mi egyébiránt csak kivételes - a kihallgatás után történik, a főtárgyalásnál pedig az elővizsgálati eljárás során meg nem esketett tanu előesküt tesz, mi csak akkor maradhat el, vagy a kihallgatás befejezte utáni időre csak akkor halasztható el, ha a vádló és vádlott ebben megegyeztek (169., 247. §).
Megfontolva mindazokat az okokat, a melyek az elő- és utóeskü rendszere mellett és ellen felhozhatók, daczára, hogy a régi magyar bűnvádi eljárásban a tanut mindig előzetesen eskették még (1729:26. tc. Frank II. 182. lap. Madarassy IV. 60. lap, Kelemen III. 1489. lap, Pauler II. 378. lap); s daczára, hogy az 1791-iki, 1827-iki, 1843-iki javaslataink mindnyájan az előesküt fogadták el: a javaslat mégis az utóeskü rendszeréhez csatlakozott.
Ez álláspont elfoglalásánál nem lehetett figyelmen kivül hagyni a legközelebbi gyakorlatot, mely négy évtized óta az utóesküt alkalmazza a nélkül, hogy e rendszer megváltoztatását a tapasztalat követelné.
E gyakorlatról bizvást elmondhatjuk, hogy a nép tudatába ment át, és így nem anachronismus, ha e rendszer mellett a szokás élő erejére történik hivatkozás, habár régi jogunk más elvnek hódolt is.
Természetesen ez egymagában nem volna elég ok a rendszer fentartására, ha bizonyos volna, hogy az előeskű rendszere a tanu igazmondásának hathatósabb bizonyítéka az utóeskünél. Ez azonban ama nagy és messzemenő irodalmi megvitatás után is, melyben e kérdés részesült, egy nagy kérdőjel maradt, sőt azokat az érveket, hogy előeskű mellett a tanu csupán azért, nehogy könnyelműnek és lelkiismeretlennek látszassék, rendszerint a valónak meg nem felelő de már eskü alatt tett vallomását nem hajlandó módosítani, hogy az esküt kiveszik olyan tanuktól, kiknek vallomása lényegtelen vagy esküre egyéb okból is alig volt bocsátható, megczáfolva nem látjuk, ezek pedig oly fontos okok, melyeket figyelmen kívül hagyni nem lehetett.
A másik fontos vitakérdés az, hogy a per mely állásában és egyazon ügyben többször is ki kell-e venni az esküt?
Nemcsak az elmélet, hanem a tételes jogok is eltérő rendszert követnek e kérdésben.
Az eltérések körülbelül négy rendszerre vezethetők vissza.
Az első rendszer szerint a tanut az előkészítő eljárásban esketik meg és a főtárgyaláson csak figyelmeztetik letett esküjére.
A második rendszer szerint a tanu mind az előkészítő eljárásban, mind a főtárgyaláson esküt tesz.
A harmadik rendszer szerint a tanu a főtárgyaláson esküszik és csak kivételesen tesz esküt az előkészítő eljárásban.
A negyedik rendszer szerint végre a tanu az előkészítő eljárásban soha sem eskethető meg.
Az első rendszer volt érvényben Poroszországban (1849-iki rendelet, az 1867-iki porosz büntető perrendtartás 131. és 229. §-ai) és Ausztriában (1853-iki perrendtartás 131. §).
E rendszert a javaslat, daczára hogy a legujabb német javaslat is („Die Beeidigung erfolgt bei der ersten gerichtlichen Vernehmung der Zeugen .....”) ezt karolta fel: nem fogadhatja el, mert a szóbeliség és közvetlenség követelményeinek nem felel meg, ha oly fontos mozzanatot, minő a tanu eskükivétele, a főtárgyalás, az ügy fölött döntő biróság elől elvon. A per mai tagolata mellett, midőn oly éles határvonal választja el az előzetes eljárást a főtárgyalástól, midőn a bizonyító eljárás súlypontja a főtárgyalásra van helyezve: akkor a tanuvallomás igazságának egyik hathatósabb külső garantiája, az eskütétel a nyilvános tárgyaláson és nem a legtöbb esetben még az ügyfélnyilvánosság elől is elzárt előzetes eljárásban van helyén. Azután alig tagadható, hogy a főtárgyalás ünnepiessége, a biróság, a közvádló, védő, vádlott, hallgatóság jelenléte nagyobb befolyást képes a tanura gyakorolni, mint a zárt falak közt teljesített vizsgálat. De árnyékoldala még e rendszernek az is, hogy oly tanu is megesketendő, a kinek megesketése a bizonyító eljárás későbbi fejleményei szerint teljesen fölöslegesnek bizonyult, sőt megtörténhetik, hogy egyenesen bűntárs volt.
És végre nem lehet elzárkózni ama tapasztalati adat elől sem, hogy az eskü alatt letett vallomást a tanuk legtöbbször álszégyenből nem igazítják helyre.
A második rendszert az angol és franczia perjog (Code d’instruction crim. art. 75. és 317.) képviselik. Ezek szerint a tanut többször, t. i. mind az előkészítő eljárásban, mind a főtárgyaláson megesketik.
Ugyanezen rendszert követték az 1848-iki bajor (157., 358. §), az 1849-iki württembergi (123. §), az 1848-iki hessen-darmstadti (140. §), az 1849-iki nassaui (138. §), az 1849-iki hannoveri perrendtartások (91. §) és régi hazai gyakorlatunk, mely szerint a tanuknak vizsgálati megesketését követte azoknak törvényszéki eskütétele (hitelesítése), melynél azonban a bűntetlen visszavonásnak mindig helye volt, mit az 1843-iki javaslat (243.) is fentartott.
E rendszerhez szintén nem csatlakozhatott a javaslat, mert semmi sem alkalmasabb az eskü köznapiassá tételére, mintha a nép azt látja, hogy az esküt a birák könnyen veszik s alig néhány hét elmulta után egyazon ügyben a tanut ismét megesketik. Az eskü, ilyszerű használat mellett elveszti azt a bűvkört, mely külömben körülveszi. És nem szabad szem előtt téveszteni, hogy a többszörös eskütétel a tanunak lelkiismereti tépelődést okozhat, sőt magának az igazságnak kiderítésére is káros. A leglelkiismeretesebb tanu jöhet abba a helyzetbe, hogy kénytelen lett vallomásán változtatni, vagy ahhoz valamit hozzáadni. Az az ellentét, mely a tanu vallomásai között igy előfordulhat, bizonyos lehangoló aggodalmaskodás érzetét szüli, mit a felek könnyen oly szinben tüntethetnek fel, hogy a tanu tépelődésének és ingadozásának oka vallomásának hamisságában rejlik.
A legkellemetlenebb helyzetbe kerülhet a tanu, miként ezt egyébiránt a franczia gyakorlat igazolja is, hogy nem egyszer fogták perbe hamis eskü miatt a tépelődő lelkiismeretes tanut. E sajátszerű viszonyok nemcsak Francziaországban, de mindenütt, hol e téren a franczia jogot utánozták, oda terelték a judicaturát, hogy az előzetes eljárás után esküvel megerősített tanuvallomást büntetendő cselekménynek nem tartották és hamis eskü miatt (361-365. §) csak a főtárgyaláson hamis vallomást tett tanut büntették. Egyazon cselekmény tehát a szerint volt büntetendő vagy nem büntetendő, a mint egyik vagy másik hatóság előtt követték el. Igy ítélt 1864. julius 14-én és 1865. október hó 26-án a berlini főtörvényszék, mint semmítőszék is a rajnai porosz tartományokra nézve.
Mindezen viszásságok csak a harmadik rendszer által mellőzhetők, melyet a „code d’instruction crim.” előtti franczia törvények, mint a IV. és brumaire 3-iki törvény és csaknem minden ujabb törvényhozás, mint az osztrák (1850. 39-41. §, 1873:169. §), és szász (224. és 282. §), oldenburgi (114. és 267. §), badeni (115. és 234. §) és lényegében az olasz perrendtartás (186., 300. §) követtek. Ugyanehhez a rendszerhez csatlakozott a német birodalmi perrendtartás is (65. §).
E harmadik rendszer ellen ismét azt szokták felhozni, hogy csakis az esküvel megerősített tanuvallomásban lévén a valóság garantiája, helytelen, ha oly fontos határozatokat, minő a letartóztatás és vizsgálati fogság, a vád alá helyezés és megszüntetés, e rendszer mellett esküvel meg nem erősített vallomások alapján hoznak. Kétségtelen, hogy igen gyakori eset az, midőn az említett határozatok alapjául nem szolgálnak esküvel erősített vallomások. De egyrészről a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszere mellett a vallomás igazságának sem feltétlen követelménye az eskü, másrészről e rendszer nem zárja ki mereven a tanuk megesketését az előzetes eljárásból, hanem számos esetet sorol fel, midőn az eskü az előzetes eljárás során is kivehető. És mivel e kivételek között az is helyet foglal, hogy a tanu megeskethető, ha vádló és vádlott kívánják, továbbá ha a tanu a teljes valónak megvallására csakis az eskü kivétele által birható; úgy éppen nincs kizárva a tanu szavahihetőségéhez férhető kétség esetén az eskü kivétele. A felhozott ellenvetés tehát, melynek ugyan bizonyos benső jogosultságát tagadni nem lehet, oly súlylyal nem bir, hogy miatta az egész rendszer elejtendő és az volna elfogadható, mely szabályul állítja a tanunak az előkészítő eljárásban való megesketését. Mert mi következnék ebből? Vagy soha sem tenne esküt a kihallgatott tanu a főtárgyaláson, mi a per tagolatának mai rendjét zavarná meg, a mennyiben a súlypontot áthelyezné az előkészítő eljárásra, holott a főtárgyalás levén a mai eljárás központja, szükséges, hogy a tanu igazmondásának e fontos kényszerítő eszköze a közvetlen, nyilvános tárgyaláson és az ítélőbiró előtt legyen alkalmazva. Vagy a főtárgyaláson ismételni kellene az esküt, mely esetben ismét azokkal az árnyékoldalakkal találkozunk, melyekre az angol, franczia rendszer tárgyalásánál reá mutattunk.
Helyesebbnek látszott tehát ama rendszert elfogadni, mely a közvetlenség és nyilvánosság követelményének megfelelve, szabályul állítja fel a tanunak a főtárgyaláson leendő megesketését és kivételként engedi meg az előkészítő eljárásban való megesketést.
Az a rendszer, mely mereven tiltja a tanunak megesketését az előkészítő eljárásban - mi Hollandiában áll fenn - hasonlókép nem mutatkozott ajánlatosnak, mert lehetnek oly kivételes esetek, a midőn az igazságszolgáltatás érdekeinek sérelme nélkül az eskü az előkészítő eljárásban nem mellőzhető. E rendszert méltán érheti a fennebb említett vád, mely kimutatja, mennyi kárral jár a tanu megesketésének mellőzése az előkészítő eljárásban. De ha a kivételek úgy vannak megállapítva, hogy az igazságszolgáltatás érdekében mulhatatlanul szükséges megesketés, az előkészítő eljárás folyamán egyetlen esetben sincs kizárva: úgy e rendszer minden más fölött elsőbbséggel bir. Különösen nyer e rendszer értéke, ha az anyagi törvény nemcsak az esküvel megerősített, hanem az e nélkül letett és határozat alapjául szolgáló hamis vallomást is - habár enyhébben - de büntetéssel fogja sujtani, a mint ezt a büntettekről, vétségekről és kihágásokról szóló büntetőtörvénykönyvek módosításáról a képviselőházhoz beterjesztett javaslat tervezi. Az anyagi törvény ily reformja mellett az eskü nélkül tett vallomás mindenesetre nyer erejében és az az ellenvetés, hogy a letartóztatást, vizsgálati fogságot, perbefogást, megszüntetést stb. a legtöbb esetben eskü nélkül kivett és hamisságuk esetén még nem is büntethető vallomások alapján hozzák, többé alig bir súlylyal. A bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszere mellett - midőn az esküvel meg nem erősített vallomás ítélet alapjául szolgálhat, sőt bizonyos esetekben az eskü kivétele a nélkül, hogy az a tanuzás kizárását vonná maga után - egyenesen meg van tiltva; midőn az előkészítő eljárásban a legfontosabb határozatok rendszerint eskü nélkül kivett vallomásokon alapulnak: akkor a büntetőtörvénykönyv álláspontja fenn nem tartható. Az az erőltetett magyarázat, mely úgy a német, mint a magyar büntetőtörvénykönyvnek e hiányán úgy vél segíteni, hogy bűnpártolásnak minősíti az esküvel meg nem erősített hamis vallomást, már csak azért sem pótolja az ürt, mert minden idevonatkozó eset a bűnpártolás fogalmi körébe nem vonható. Ezért utal Schwarze is Phillerrel szemben, kitől a „bűnpártolás” kisegítő eszméje származik, arra, hogy leghelyesebb az előbbi szász büntetőtörvénykönyv álláspontját követni, mely az esküvel meg nem erősített hamis vallomást, mint „delictum sui generis”-t bünteti. (Schwarze: Die Beeidigung der Zeugen im Strafverfahren 19. lap, 17. sz. jegyzet.)
Ha tehát az anyagi büntetőtörvény a jelzett irányban ki lesz egészítve és ha jól lesznek megválasztva a kivételek, a melyekben az eskü az előkészítő eljárás alatt is kivehető: úgy a már fennebb kifejtett okoknál fogva is bátran mellőzhető a német javaslatok által felkarolt az a rendszer, mely a tanunak első kihallgatása, következéskép rendszerint az előkészítő eljárás során való kihallgatását rendeli.
A javaslat a főtárgyaláson való megesketés szabálya alól a kivételeket három pontba foglalja (220. §).
Az első pont szerint az előkészítő eljárás során a tanu megeskethető, ha életveszélylyel járó betegségben szenved.
A második pont szerint ok az eskü kivételére, ha alaposan tartani lehet, hogy a tanu a főtárgyaláson meg nem jelenhet.
A harmadik pont szerint az előzetes eskü kivehetése a vádló és terhelt együttes kivánságára is történhetik. Mindazáltal ekkor is csak nyomós okok alapján rendelheti ezt el a vizsgálóbiró. Majd a tanu személyiségében, majd az előkészítő eljárás tárgyában és czéljából találhatók fel ez okok.
Lehet, hogy egy tanu megesketésétől teszi függővé a vádló, hogy a vádat emeljen, tartóztatást, vizsgálati fogságot vagy megszüntetést indítványozzon-e.
Ha tehát ilyen, az eljárás czéljára nézve fontos okokról van szó és az egyik fél indítványához a másik hozzájárul: az eskü kivétele elrendelhető. A javaslat e ponton annyiban tért el az osztrák perrendtartástól, hogy nem elégszik meg az egyik fél kivánságával, hanem mindkét fél együttes indítványától teszi függővé az eskü kivételének elrendelését, mely eltérés abban leli indokát, hogy az előzetes eljárásban az eskü kivételét inkább megnehezíteni, mint könnyíteni szükséges.
A mi azt a kérdést illeti, hogy az előkészítő eljárás során esküt tett tanu későbbi vallomására egyazon ügyben ujra esküt tegyen-e, vagy azt csak a letett esküre való hivatkozással erősítse-e meg: a javaslat az utóbbi rendszerhez csatlakozott és ezzel kikerülni óhajtotta azt, hogy többszörös formális esküt vegyenek ki a tanutól egyazon ügyben legtöbbször teljesen egyazon vallomásra, mi kétségen kívül alkalmas volna azt a hitet megerősíteni a népben, hogy a törvény az eskü formáival nagyon könnyen bánik, hisz egyazon vallomásra többször is formalis esküt kell tenni.
A német és az osztrák perrendtartások, bár abban megegyeznek, hogy a már letett eskü hatálya a későbbi vallomásra is kiterjeszthető, mégis az eskü pótlására nézve lényegileg eltérnek egymástól. Az osztrák perrendtartás ugyanis az eskü ismétlése helyett azt rendeli, hogy a tanut a letett eskü szentségére figyelmeztessék (247. §); a német perrendtartás szerint pedig a tanunak egyazon előkészítő eljárásban, vagy egyazon főtárgyaláson tett későbbi vallomását saját szavaival a letett esküre való hivatkozással kell megerősíteni.
A módszer tehát külömböző, mert az osztrák perrendtartás szerint elég a birói figyelmeztetés, mig a német perrend magának a tanunak „expressis verbis” nyilatkozatát követeli.
Az utóbbi rendszer jobb, mert magának a tanunak közreműködését igényli.
Mindazáltal, ha a javaslat az eskükiterjesztés formájára követte is a német perrendtartást, attól lényegileg el kellett térnie, mert rendelkezés szerint az előkészítő eljárásban tett eskü nem menti fel a tanut attól, hogy a főtárgyaláson ujólag esküt tegyen és csakis a főtárgyaláson ismételve tett vallomásra nem kell ujra esküt tenni. (66. § Wird der Zeuge, nachdem er eidlich vernommen worden ist, in demselben Vorverfahren oder in demselben Hauptverfahren nochmals vernommen, so kann der Richter statt der nochmaligen Beeidigung den Zeugen die Richtigkeit seiner Aussage unter Berufung auf den früher geleisteten Eid versichern lassen.)
A német perrendtartás szövegezése is igen sok controversiára adott okot. Vita tárgya volt: obligatorius vagy facultativ-e a megerősítésre vonatkozó rendelkezés; továbbá a „Vorverfahren” és „Hauptverfahren” fogalmi köre is vitás volt annyiban, hogy értik-e ezek alatt az elővizsgálat, illetve a főtárgyalás elrendelése utáni stadiumot?
Mindezeket a vitákat a javaslat szövege kizárja, mert világosan mondja, hogy egyazon ügyben csak egyszer lehet esküt tenni. Egyébiránt a német kormányjavaslatok is módosítandóknak tartják a b. perrendtartás 66. §-át és bennök („Wird ein eidlich vernommener Zenge in derselben Strafsache nochmals vernommen, so kann der Richter statt der nochmaligen Beeidigung den Zeugen die Richtigkeit seiner Aussage unter Berufung auf den geleisteten Eid versichern lassen”) már nem találjuk meg az előzetes vagy a főtárgyalásnál letett eskü ismételtetése vagy mellőzése között tett külömbséget.
Minthogy a javaslatnak amaz álláspontja ellen, hogy az előkészítő eljárásban kivételesen letett eskü alatt tett vallomásnak a főtárgyaláson ujabb esküvel való megerősítését mellőzi, arra szoktak az eskü cumulatiójának hivei hivatkozni, hogy nagyon is chablonszerű a megerősítő eljárás: nem lehet eléggé ajánlani, hogy ez az eljárás kellő ünnepélyességgel történjék és megmagyarázzák, hogy ez az eskü hatályával bir.
Nem elvi jelentőségű, de gyakorlati tekintetben elég fontos kérdés, hogy a tanukat együttesen vagy egyenkint eskessék-e meg. Eddigi gyakorlatunk szerint a tanuk tömegesen tették le az esküt és valóban a „chorus”-ban chablonszerűleg utánmondott esküminta mellett alig volt ellenőrizhető, hogy mindenki tényleg utánmondta-e az esküt. Többszöri félbeszakítás, figyelmeztetés az egyes tanukhoz, hogy ne hallgassanak, hanem mondják értelmesen az eskümintát, éppen nem voltak alkalmasak az ünnepélyesség emelésére. A tanuk egy része úgy is gondolkozik, hogyha hamis vallomást tesz is, se baj, mert a tömeges eskükivételnél hallgat, vagy értelmetlen szavakat fog elmorogni, s igy lelkiismerete nyugodt lehet. E botrányok az egyenkinti megesketésnél ki vannak zárva és kétségtelenül csak emeli az eskü fontosságának becsét a nép előtt, ha látják, hogy minden egyes tanunak külön kell esküt tenni. Az a csekély időmulasztás, mivel az egyenkinti eskükivétel bőven van kárpótolva a vele járó hasznokkal. Gyakran tapasztalható volt az is, hogy mivel az eskü letételét a bizonyító eljárás befejeztéig elodázták, a tanuk kénytelenek voltak hosszas ideig várakozni a tömegesen kiveendő eskü végett és így a tanuzással járó teher csak súlyosbbodott.
A franczia (317. cz.), osztrák (162., 247., 248. §), német (60. §) perrendtartások szerint is együtt veszik ki az esküt. Igaz ugyan, hogy a legújabb német javaslat („Der Richter darf eine Mehrzahl von Zeugen Gleichzeitig beeidigen”) facultative meg akarja engedni az eskü együttes kivételét, de ez utánzandónak nem mutatkozott, mert más okot, mint az időkimélés okát a javaslat indokolása sem tudott felhozni, azt az okot pedig, hogy az ünnepélyesség emelésére szolgálna a chorusban elmormogott eskü, a tapasztalat czáfolja meg.
Az eskü lényeges alaki kelléke az, hogy a tanut az eskü fontosságára és a hamis tanuzás következményeire az eskü letétele előtt mindig figyelmeztessék. E figyelmeztetésnek a javaslat szelleméből folyólag szintén egyenkint és nem együttesen kell történnie és a figyelmeztetés módját a tanu egyéniségéhez szabhatja a biró.
Az eskümintának lehetőleg rövidnek és egyszerűnek kell lenni, nehogy egyes kifejezések bizonyos mentalis reversatióra szolgáljanak okul. A tanuk előbbi eskümintáját a törvénytárhoz csatolt toldalék, a zsidók eskümintáját a Hk. III. 36., a jelenleg használt általános eskümintát a birói ügyviteli szabályok 274. §-a tartalmazza.
A javaslat az eskümintát akként állapította meg, hogy minden vallásfelekezetű egyén, kivéve, ha vallása az eskütételt tiltja, az esküt letehesse. Az eskü lényege az Istenre való hivatkozásban lévén, az úgynevezett polgári eskü, melyet a német perrendtartás tárgyalása alkalmával is indítványoztak, de mind a bizottságban, mind a birodalmi gyülésen visszautasítottak, javaslatba hozható nem volt (217. §)
A mintából a „sans haine et sans crainte” fogalmának megfelelő kifejezések, melyek a franczia perrendtartás nyomán annyira elterjedtek, mellőzve vannak, mert a „legjobb tudomás és lelkiismeret szerint”, eléggé kifejezi, hogy az, a ki félelemből, gyűlölségből vagy kedvezésből nem mond igazat, megszegi esküjét.
Az első pillanatra fölöslegesnek látszik a „való” kifejezésnek ismétlése (és csakis a valót), de a valóságnak, mint súlypontnak kétszeres kiemelése csak hathatósabban figyelmezteti a tanut az esküminta értelmére. A „vérité et rien que la vérité” szólamához való ragaszkodás jellemzi a franczia-belga perrendtartásokat és javaslatokat is. A biróságnak őrködni kell, hogy a tanuk az esküt a minta szavai szerint tegyék le, és azokat más szavakkal fel ne cseréljék. A franczia judicatura, melyet Hélie (VIII. köt. 742.) Legraverend (II. 200. lap) idéz, a 317. cz. magyarázatánál a következő tételt állította fel: „La formule du serment préscrit par cet article est sacramentelle; l’omission d’une partie de cette formule opére une nullité radicale de la procédure et des débats”.
Van mégis oly semmítőszéki határozat, mely például a „rien que la vérité” elhagyását nem tekintette semmiségi oknak. A „Lafargue” esetben ismét a „sans haine et sans crainte” elmaradását semmiségi oknak mondta ki a párisi semmítőszék (1847. ápril 22.).
Az eskü további lényeges anyagi kelléke, hogy a tanu - kivéve a némákat és siketnémákat - mindig élőszóval, az előolvasott esküminta utánmondásával és jobb kezét szivén tartva mondja el. Az esküminta utánmondásának rendszere czélszerűbb, mint az a rendszer, midőn a biró felhivásként mondja el az eskümintát a tanu előtt és az egyszerűen csak annyit válaszol: „esküszöm”. „Devant Dieu et devant les hommes - így szól a belga javaslat - vous jurez de parler sans haine et sans crainte, de dire toute la vérité et rien que la vérité. Le témoin ainsi interpellé, répondra en levant la main:” „Je le jure.” E rendszer áll fenn egyébiránt Olaszországban és most már szabály Francziaországban.
A javaslatnak ezzel ellenkező rendszere mellett egyrészről eddigi gyakorlatunk, másrészről az a körülmény szól, hogy jobban hat a tanu igazmondására, ha magának kell egész terjedelmében az esküt elmondani, melylyel felelősséget vállal Isten és emberek előtt. A jobb kéznek szivre tétele mellett szintén az eddigi gyakorlat szól, melynek megváltoztatására semmi indok sem forog fenn. Ilyen kérdéseknél első sorban mindig a szokásnak kell döntő súlylyal birni. Angliában ismét az a szokás, hogy a bibliát az esküminta felolvasása mellett átadják a tanunak, ki azt megcsókolja.
A javaslat egy irányban kivételt tesz az alakszerű eskütétel kötelessége alól. Ama vallásfelekezetűeket, kiknek vallásuk tanai az eskütételt meg nem engedik, felmenti a formális eskütétel alól és ezt az ünnepélyes fogadással helyettesíti. Eme kivétel bővebb felvilágosítást igényel:
A tanuvallomás valóságának egyik elsőrendű biztosítéka ugyan az eskü, mégis ha valaki vallásának tanai szerint az eskütételt üres formaságnak vagy tiltott cselekménynek tartja, úgy nemcsak méltányos, hanem éppen a valóság érdekében szükséges megengedni, hogy az eskütétel formái helyett ünnepélyes polgári fogadalmat tegyen a tanu. Vizsgáljuk mindenekelőtt az egyes törvényhozások álláspontját. A német birodalmi perrendtartás nem bizza a biró megítélésére azt, hogy mely vallásfelekezet hivei birhatnak e kiváltsággal, hanem világosan kimondja, hogy csak arra a vallásfelekezetre vonatkozhatik e jog, a melynek törvény engedi meg az esküt helyettesítő fogadalmi formákat. (64. § „Der Eidesleistung Wird gleichgeachtet, wenn ein Mitglied einer Religionsgesellschaft, welcher das Gesetz den Gebrauch gewisser Betheuerungsformeln an Stelle des Eides gestatten, eine Erklarung unter der Betheuerungsformel dieser Religionsgesellschaft abgiebt”.) Ily joggal birnak például Poroszországban a mennoniták (1827. márczius 11.), a philipponok (1836. nov. 19.); Bajorországban szintén a mennoniták (az 1848. évi büntető perrendtartás 157. §-ának 3-ik bekezdése, 1811. okt. 20. és 1827. márczius 24-iki miniszteri rendeletek) ruháztattak fel e joggal. Württemberg, Baden, Szászország és Hessen is bir hasonló rendszabályokkal, mert lehetetlen, hogy az állam által el nem ismert, esetleg egyenesen az állam czéljaival ellentétes vallásfelekezet tanai csak részben is elismerésre találjanak az állam biróságai előtt.
Ausztriában az 1869-iki eskütörvény fentartotta hatályában az 1816. január 10-iki udvari rendeletet, mely a következő tételt állítja fel:
„Bei Personen, welche vermöge ihrer Religionslehre die Eidesablegung für unerlaubt, hingegen ihre feierliche Versicherung so heilig, als andere Religionsgenossen den Eid erkennen wie z. B. die Mennonisten, ist sich mit ihrer von Gerichte nach vorläufiger Ermahnung, die Wahrheit zu sagen, zu erstattenden und mit einem Handschlage zu bestätigenden Versicherung zu begnügen.”
Francziaországban a gyakorlat a vallásszabadság elveiből és a l. 5. § 1. D. de jure jurando (12. 2.) tételeiből: „quod propria superstitione juratum est etc.” kiindulva, oda fejlődött, hogy minden tanu jogosult ama vallás formái szerint esküt tenni, a melyhez tartozik ..... „Lui imposer une forme - mondja Hélie - que sa conscience repousse, serait d’une part un acte d’opression et d’une autre part lui de mander un gage peu solide de sa foi.”
A franczia semmítőszék még 1838. február 15-én kelt határozatával elismerte a quakkereknek eskümentességi jogát, egyenes hivatkozással a vallásszabadságra és arra a közismeretű tényre, hogy a quakkereknek vallásuk az esküt tiltja.
A belga javaslat előkészítése alkalmával is beható vitának tárgya volt e kérdés. Minden oldalról hangsulyozták, hogy az alkotmány biztosított vallásszabadság követelményeinek megfelelőleg rendeztessék e kérdés.
A bizottság egyik tagja az I. k. 113. Czikke után, mely az eskümintát tartalmazza, indítványozta a következő czikket: „Si la religion a laquelle appartient le témoin, prohibe la prestation du serment, l’affirmation solennelle de dire la vérité, autorisée par cette religion, sera considerée comme l’équivalent du serment.”
A bizottság egy másik tagja, hivatkozással arra, hogy az alkotmány a lelkiismereti szabadságot biztosítván: szükséges az eskümentesség kedvezményében azokat is részesíteni, a kik egy vallásfelekezethez sem tartoznak, a következő szöveget terjesztette elő:
„Si le témoin déclare, par des motifs de conscience ne pouvoir employer la formule de l’article précédent, il sera admis a la remplacer par la promesse solennelle de parler sans haine et sans crainte de dire toute la vérité et rien que la vérité.
Cette promesse sera considérée comme l’equivalent du serment.
Le témoin aura la faculté d’y ajouter la formule religieuse prescrite par le culte auquel il appartient.”
A bizottság többsége elfogadta e szövegezést, melynek értelme szerint, mihelyt valaki kijelenti, hogy lelkiismeretével az eskűt összeegyeztethetőnek nem tartja, az eskü helyett fogadalmat tehet.
A javaslat ezt a kiváltságot ennyire nem terjesztette ugyan ki, de a német törvénynél tágabb keretben mozog. Szövege szerint az úgynevezett felekezetnélküliek vagy szabad gondolkozók kötelesek eskűt tenni, mert a szabály alól csakis abban az esetben enged kivételt, ha valakinek vallásfelekezete tiltja az eskűt.
Ebből természetesen az is következik, hogy oly vallásfelekezetű, kinek vallása az eskűt nem tiltja, bármily egyéni véleményt nyilvánítson is az eskü ellen: az eskütétel kötelezettsége alól fel nem menthető. Másrészről azonban a javaslat nem szorítja e kiváltságot csak az állam által elismert vallásfelekezetek területére, hisz ez esetben a jelenleg elismert vallásfelekezetek tekintetéből és belföldi tanukra vonatkozólag intézkedni se kellene, mert hazánkban nincs elismert vallásfelekezet, mely az esküt tiltaná. Még azt sem kívánja meg a javaslat, a mit a német törvény követel, hogy t. i. csak az a vallásfelekezet birhat e kiváltsággal, melynek külön törvény engedi meg az eskütételnek fogadalommal való helyettesítését. Szerinte elég, ha a biró meggyőződik, hogy valaki tényleg oly vallásfelekezethez tartozik, melynek általánosan elfogadott tanai szerint az eskü tiltva és helyette a fogadalom megengedve van.
A javaslat szerint a tanu esküjét egyébként sem a lelkiismeretre való hivatkozás, sem a letett hivatali esküre való utalás nem pótolhatja.
Az utóbbi tekintetében nem hagyható figyelmen kívül a német birodalomban most életben levő bűnvádi perrendtartás tárgyában a birodalmi gyülés elé terjesztett kormányjavaslat 56. §-ának tárgyalása.
A kormányjavaslat említett §-a így szólt: Legt ein öffentlicher Beamter über Gegenstande, welche sein Amt unmittelbar betreffen, Zeugniss ab, so kann es der Eidesleistung für gleich geachtet werden, wenn der Zeuge die Richtigkeit seiner Aussage unter Berufung auf seinen Diensteid versichert.
A birodalmi gyülés bizottsága ezt a §-t már az első olvasásnál kihagyta s ennek okát jelentésében ekként adta: Abgeschen selbst davon, dass nicht in allen deutschen Landern der Diensteid eines Beamten im Allgemeinen auf seine Anzeigen und Aussagen über Gegenstande, welche sein Amt unmittelbar betreffen, sich mit erstreckt, und daher die Berufung auf den Diensteid einem Zeugeneide nicht gleichgestellt werden kann, so ist es unbestritten, dass eine solche Versicherung des Beamten, nach der allgemeinen Volksansicht, einer wirklichen Vereidung desselben nicht gleichsteht. Mehrseitig ist auch in der Kommission versichert worden, dass in der Praxis mit dieser Beziehung auf den Diensteid Missbrauch getrieben werde, und dass im einzelnen Falle aus den Umstanden sich deutlich ergeben habe, wie bei dem Beamten das Bewusstsein, dass es sich bei der Versicherung auf den Diensteid um eine Eidesleistung handle, nicht erkennbar gewesen. (Hahn: Die gesammten Materialien der Strafprozessordnung, 1524. l.)
Midőn a birodalmi törvényhozás ehhez a felfogáshoz hozzájárult, nyilvánvalólag pálczát tört ama bevett szokás fölött, hogy a közhivatalnok eskü helyett azzal erősítette meg tanuvallomását, hogy letett hivatali esküjére hivatkozott.
A javaslat a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszeréből levonva a helyes következtetést, egyetlen tanut sem nyilvánít „a priori” képtelennek.
Mindennek daczára az alapjában helyes elv a legszélsőbb határig nem volt kiterjeszthető. Nincs perrendtartás vagy ujabb javaslat, mely súlyt helyezve a tanu esküjére, bizonyos előre megállapított korlátokat ne vonna a biró elé.
Nemcsak az osztrák és a német perrendtartások, hanem a franczia és belga javaslatok is ezt az utat követik.
A javaslat a tanu meg nem esketésének eseteit hat pontba foglalja.
1. Az első pont szerint nem eskethető meg a tanu, a kire gyanu van, hogy a büntetendő cselekményt, melyre nézve kihallgatják, maga követte el vagy abban részes, illetőleg bűnpártoló vagy orgazda volt.
Az eset körülményeiből fogja megítélni a biró, hogy alapos-e e részben a gyanu. Minthogy a javaslat szövege szerint elég a „gyanu”: úgy önként következik, hogy az ugyanazon ügyben való elítélés is eskükizáró ok. Ezt külömben mind az osztrák („Welche selbst überwiesen sind”), mind a német perrendtartás (oder bereits verurtheilt sind) „expressis verbis” is kifejezik, mire azonban a fenti egyszerű logikai következtetés mellett éppen nincs szükség.
A belga javaslat nem tartja elegendőnek a „gyanu”-t. „Il exige au moind - mondja a parlamenti bizottság jelentése - une mise en pervention ou en accusation. Permettre au juge de prendre une résolution blessante a l’egard de tous ceux, qui sont devenus l’objet de ses soupcons, ce serait consacrer l’arbitraire” (Thonissen I., 271., 272.)
A belga javaslat nem látszott utánzandónak, mert a nélkül, hogy bizonyos adatok bűnvádi eljárás alapjául szolgálhatnának, alapos gyanut mégis kelthetnek a biróban.
Az osztrák perrendtartás szövege: „oder daran Theil genommen haben” sok vitára adott okot, mert még az sem volt világos, hogy ez alatt csak a részeseket kivánta-e a törvény érteni, vagy az orgazdákat és bűnpártolókat is. A javaslat szövege a német perrendtartás (56. § 3. pont) nyomán indulva, ez irányban minden félreértésnek elejét veszi.
A gyanunak arra a bűncselekményre kell vonatkozni, mely miatt a kihallgatás történik. Megtörténhetik azonban, hogy a tanu által elkövetett más bűncselekmény oly szoros kapcsolatban áll azzal, mely a kihallgatás tárgya, hogy tán felmentése vagy elítéltetése egyenesen összefügg annak az eljárásnak eredményével, melyben a kihallgatás történik. Ily esetben szintén alkalmazandó az eskükizárás e pontja.
A kizárás indokát alig kell bővebben fejtegetni.
Az elítélt vagy gyanu alatt levő rendszerint bűntársa rovására saját sorsát kivánja enyhíteni. Erkölcsi érzülete rendszerint nem oly erős, hogy visszariadjon a hamis tanuságtétel esküvel való megerősítésétől, ha tudja, hogy ezzel magát menti vagy büntetését enyhítheti.
Angliában is, hol a koronatanuk külömben annyi kiváltságban részesülnek, a bűntárs tanuságtétele iránt nagy bizalmatlanságot tanusítanak, és rendszerint figyelmeztetik az esküdteket, hogy pusztán a bűntársak terhelő vallomása alapján el ne ítéljék a vádlottat.
A skót eljárásban, ha a bűntárs terhelő tanuul van meghíva: akkor e ténynyel már megszünt bűnvádi eljárás alatt állani. E helyzetére a biró köteles a tanut figyelmeztetni, minek folytán a tanu teljesen szabadon nyilatkozhatik. Mindannak daczára az ily tanuk vallomását - ha egyéb körülmények nem támogatják - nem szokták elegendő bizonyítéknak tartani.
2. A második pont szerint nem eskethető meg a tanu, ki hamis tanuzás, vagy hamis eskü miatt elítélve volt, habár már büntetését kiállotta.
E két cselekmény elkövetőinél a szavahihetőség iránt méltán rendül meg a bizalom s újabb hamis tanuzás elkerülése végett van szükség a tilalomra.
Ez okból a büntetés kiállása, elévülése vagy kegyelem esetében sem szűnik meg az esküképtelenség. Ha azonban ujrafelvétel folyik a tanut felmentik a hamis tanuzás vagy hamis eskü bűncselekményei alól: akkor előbbi elítéltetése nem ok az eskürebocsátás mellőzésére.
3. A kihallgatáskor 14-ik évét még be nem töltött egyént a harmadik pont zárja el az eskütételtől. Nagyon nehéz meghatározni, hogy a gyermekkor melyik éve az, midőn már a gyermektől várható az erkölcsi felelősségnek az az érzete, melylyel a tanuságtétel kötelessége jár.
A javaslat nem is szab korlátokat arra nézve, hogy mely korú egyén bocsátható tanuzásra. Az élet megmutatta, hogy néha öt-hat éves gyermekek tanuságtétele fontos bizonyítékot nyujtott. A személy azonosságának felismerése ily korú egyének által nem ritka a bűnperek krónikájában. Az eskürebocsátás kérdésében azonban a római jogtól kezdve napjainkig mindig óvatosságot tanusított a törvényhozás. Az élet első éveiben kétségtelenül hiányzik az erkölcsi felelősség érzetének és a felfogás komolyságának az a foka, mi oly fontos tényhez, minő az eskütétel, kivánható. A határvonalat természetesen itt is nehéz megállapítani és mind a régibb, mind az ujabb törvényhozások különösen a faj, fejlődési folyamat és a geographiai helyzet figyelembevétele mellett külömböző éveket jelöltek ki határul.
Hazánk törvényei (Hk. I. 13. és II. 37. czímek) szerint minden személy, ki életének tizenkettedik évét még be nem tölté, az esküvéstől ki volt zárva.
Az osztrák (172. § 4. p.) és olasz (285. cz.) perrendtartások a betöltött 14-ik évet, a német perrendtartás (56. § 1. pontja) a 16-ik évet jelölte meg határul.
A franczia code d’instruction criminelle (79. cz.) a 15-ik éven alóli gyermekeket csak „par forme de déclaration” eskü nélkül engedi kihallgattatni. A franczia javaslat (Le Royer 58. cz.) ugyanezen évet tartja fenn; a belga javaslat pedig a betöltött 16-ik évet jelöli meg. Az angol jog nem határozza meg az évet, de csakis akkor hallgatható ki a gyermek, ha ez az eskü fontosságát és szentségét felfogni képes.
A javaslat, eltérőleg régebbi jogforrásainktól czélszerűbbnek tartotta a 14-ik évet jelölni meg határul. Ily korban lévő már kellőleg felismeri az eskü fontosságát. Ennél ifjabb korban lévőt nem tanácsos esküre bocsátani. Nagyobb kort, pl. a 16-ik évet venni fel határul, ismét fölösleges aggodalmaskodás volna, mert esetleg igen sok fontos bizonyíték vesztene erejéből, ha a 14-16 éves korig nem lenne esküre bocsátható a tanu.
A javaslat csakis azt kívánja, hogy a tanu a kihallgatás idején tizennégy éves legyen, következéskép, ha a tanusítandó tény történtekor nem is volt tizennégy éves, de a biró meggyőződik, hogy kellő felismerő képességgel birt, akkor az eskü kiveendő.
Ha a tanut többször hallgatják ki valamely ügyben és első kihallgatása alkalmával még nem, de későbbi kihallgatása alkalmával már betöltötte a tizennegyedik évet, ugy utóbbi kihallgatása alkalmával megeskethető.
4. A negyedik pont szerint nem lehet esküre bocsátani azt, a ki testi vagy elmebeli fogyatkozásánál fogva a valót meg nem tudhatta, vagy közölni nem tudja.
A javaslat - miként az a 204. § tartalmának indokolásánál kiemelve volt - „a priori” senkit, még az elmebetegeket sem zárja ki feltétlenül a tanuságtételből. Ki tagadhatná, hogy bizonyos elmebetegségben szenvedők bizonyos körülményekről a tiszta valót képesek elmondani. A rögeszmékben és hallucinatiókban szenvedők oly tárgyakról, melyek rögeszméik és hallucinatióik körén kivül esnek, logikailag tudnak gondolkodni és gondolataikat közölni.
Midőn bizonyos, hogy világos időköze volt a tanunak a tanusítandó tény történtekor és hasonló állapotban van a kihallgatáskor is, valóban indokolatlan volna a tanuságtételből való feltétlen kizárás, továbbá az úgynevezett partialis őrültség eseteiben is.
Lord Campbell e kérdésnek egy főtörvényszéki tárgyalás alkalmával történt megvitatása alkalmával - mint ezt Glaser irja - arra utalt, hogy végzetes volna tanukat feltétlenül kizárni csak azért, mert egyes agyrémekben szenvednek, mert hisz az emberi nem legnagyobb és legbölcsebb alakjai sem voltak mentek ily agyrémektől. Példa rá: Sokrates és dämona.
Másfelől azonban soha sem szabad szem elől téveszteni, hogy a lehető legnehezebb megállapítani azt, hogy kellő megfigyelő tehetséggel birt-e az elmebeteg tanu a tény történtekor és hogy betegsége mennyire zavarta meg emlékező tehetségét. Szakértők előzetes meghallgatása nélkül a biró még tanuságtételre se bocsássa az elmebetegeket. Esküre csak olyanokat bocsásson, kiknek a tény történtekor és a kihallgatásakor, megbizható szakértők véleménye szerint oly világos időközük volt, hogy az eskü fontosságát is teljesen átérteni képesek és kiknek vallomása egyéb bizonyítékok eredményével teljesen egyező. Narkotizált egyéneknél, alvajáróknál és magneticus álomban levőknél nem tudható, mi a való és mi a káprázat; következéskép valamint ezek, úgy a fentebb vázolt kedvezőbb állapotban nem lévő elmebetegek, a javaslatnak annál a tételénél fogva: „a ki testi vagy elmebeli fogyatkozásánál fogva a valót meg nem tudhatta vagy közölni nem tudja”, - esküre nem bocsátható.
Ugyane tétel alatt kell érteni azt az esetet is, midőn a tanu azzal az érzékkel, mely a megfigyelésre elkerülhetetlenül szükséges, nem bir. Helyesen történik e ponton a doctrinában utalás arra is, hogy egyik érzék hiánya a másik érzék által tett megfigyelés erejét is gyöngítheti, mert az érzékek kölcsönös ellenőrzése hiányzik. A vak talán - mondja Glaser - oly jól vagy talán jobban hall, mint mások, mindazáltal arra a kérdésre, hogy ki mondta az általa reproducált szavakat csak a hallás alapján válaszolhat, mert ő nem látta azt, a ki szólt. Épp úgy a süket tévesen foghat fel valamely cselekményt, mert az azt kisérő szavakat nem értette. Lehet, hogy az egész cselekmény tréfa volt, mit a süket komolynak tartott.
Az ily bajokban, továbbá a süketnémaságban szenvedőknél is, kiknek jelképes beszédéhez gyakran kétség is férhet, indokolt az óvatosság és esküre csak akkor bocsáthatók, ha megfigyelő és emlékező tehetségük tisztaságához kétség nem fér.
E helyen kellett intézkedni arról az esetről is, midőn a tanunak az eskü lényegéről és fontosságáról nincs kellő fogalma. Az ilyen tanu szintén nem bocsátható esküre. Az eskü csak akkor bir perjogi biztosíték jellegével, ha annak valódi jelentőségét és fontosságát képes felfogni az, a kinek vallomását esküvel kell megerősíteni. E nélkül az eskünek nincs sem erkölcsi becse, sem a vele egybekötött büntetőjogi sanctiónak nincs semmi jelentősége. Nehogy tehát az eskü üres formalitássá törpüljön: nem kell azt kivenni azoktól, a kik annak fontosságát felfogni nem képesek.
5. Az ötödik pont szerint nem eskethető meg az a tanu, a kire nézve kitűnik, hogy a terhelttel oly ellenségeskedésben áll, mely ezt a terhelő vallomásának valódiságát kétségessé teszi.
Hogy mit kell érteni ellenségeskedés alatt, annak fogalmát meghatározni lehetetlen. Oly külömböző alakban léphet az fel, hogy annak mérlegelését a biró belátására kell bízni.
A javaslat által elfogadott utóeskü rendszere mellett a biró, a tanu vallomásából könynyebben megítélheti, mennyire vezette a tanut a szenvedély, rosszakarat és boszú, mint az előeskü rendszere mellett, midőn a biró még azt sem tudja, miként fog a tanu vallani.
A terheltnek az a semmivel sem indokolható állítása, hogy a tanu ellenséges érzelemmel viseltetik ellene, tekintetbe nem vehető. Az ellenségeskedést nem szabad vélelmezni, annak bizonyítottnak kell lennie és a bizonyításról gondoskodni nemcsak a vádlottnak, hanem a kir. ügyészségnek és a biróságnak is kötelessége. Különösen meg kell figyelmi a tanu egyéniségét. Ha a biró azt tapasztalja, hogy a tanu természete boszuálló, ártani vágyó és másrészről nem jelentéktelen az a kár vagy büntetés, melyet vallomása által okozni kiván: akkor ezek erős adatok az ellenségeskedés fenforgása mellett. Az ausztriai semmitőszék kimondta (1851. julius 2-án), hogy közönséges családi czivakodások és surlódások („gewöhnliche Familienzwistigkeiten und Reibungen) az itt feltételezett ellenségeskedésnek nem tekinthetők. Hasonlóképen több alkalommal kimondta ez a biróság, hogy az elkeseredés, melyet a sértett fél rendszerint az ellen táplál. ki jogaiban megsértette, ily ellenségeskedésnek nem tekinthető (1851. junius 30.).
Ebből önként következik, hogy az ellenségeskedés okát az eljárás tárgyául szolgáló büntetendő cselekmény körén kívül álló körülményeknek kell képeznie. Ha ez nem úgy volna, úgy minden sértett fél, károsított és ezek rokonai ki volnának zárva az eskütételből.
Egész sora van azoknak az ausztriai semmítőszéki határozatoknak (1852. julius 29., 1852. szept. 30., 1854. május 17.) is, melyek kimondták, hogy az a körülmény, mely szerint a tanu a terhelttel perben áll, egymagában ellenségeskedésnek nem tekinthető.
Az, hogy hosszú, vagy rövid ideig tart-e az ellenségeskedés: irrelevans körülmény, de fontos, hogy a külső cselekményekben nyilvánuljon.
6. A hatodik pont szerint nem lehet esküre bocsátani azt, a kinek vallomása valamely lényeges körülményre nézve valótlannak bizonyult és nem mutatható ki, hogy ez tévedésből származott.
Hogy mi a „lényeges” vagy „nem lényeges” körülmény, azt általános jogszabályba foglalni nem lehet. A terhelt ruházatának leirása egyszer nagyon jelentéktelen, máskor, midőn gyanujelek összetalálkozásáról van szó, fontos mozzanat lehet.
Mindig csak az eset körülményeiből lehet ezt megítélni. Hogy a kizáró ok érvényesüljön, szükséges, hogy a vallomás valótlansága bebizonyítva legyen, következéskép az az ok, hogy nem látszott tanu a szavahihetőnek, nem lehet elegendő. Különösen óvakodni kell attól, hogy a tanu kizárassék az eskütételből oly esetben, midőn láthatólag érett és higgadt megfontolás után változtatja meg vallomását.
Megtörténhetik, hogy éppen nem szándékosan, hanem csakis emberi gyöngeségből tévedt a tanu. A tévedés természetét szintén gondosan kell a birónak vizsgálni, mert ha feltűnő könnyelműség jellemzi a tévedést, akkor valóban nem kérdéses szinben tűnik fel a tanu szavahihetősége.
Ha kétséges, hogy a tanu vallomása vétlen tévedésen vagy szándékosságon alapszik-e, akkor nem a szándékosság, hanem a tévedés vélelmének van helye és a tanu megesketendő. Helyesen utal a doctrina e ponton annak megfontolására, hogy a modern bűnvádi per még a vádlott terhére sem enged meg ily vélelmeket, annál kevésbbé lehet ennek helye a tanura nézve. Bizonyítsák be a tanu ellen, hogy szándékosan vallott hamisan, de addig jóhiszeműségét kétségbe ne vonják.
Mig a javaslat a 221. §-ban azokat az eseteket jelöli meg, melyekben kötelezőleg van tiltva a tanunak esküre bocsátása, addig a 222. §-ban azokról az esetekről szól, midőn a biróság belátásától függ az eskürebocsátás, vagy ennek mellőzése.
Négy irányú rendelkezést tartalmaz e szakasz:
1. A 205. § rendelkezése szerint a terhelt hozzátartozóinak tetszésére van bízva: kívánnak-e vallomást tenni és azt esküvel megerősíteni. Minthogy a fennebb kifejtett okoknál fogva a hozzátartozó vallomása akár mentő, akár terhelő legyen, könnyen lehet elfogult: szükséges volt intézkedni az iránt, hogy az esküt letenni hajlandó hozzátartozó is elzárható legyen az eskütől, ha a vallomás a biró előtt aggályosnak látszik. A törvényes bizonyítás elméletének hódoló perrendek még ki is zárták a tanuságtételből a hozzátartozókat, mely rendelkezés a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszere mellett nem állhat ugyan meg, de éppen a hamis tanuzás megakadályozása czéljából teljesen indokolt, ha nincs kötelezve a biró esküre bocsátani minden vallomást és esküt letenni hajlandó hozzátartozót. helyesen mondja Thoissen: „Un legislateur pénétré de la sainteté du serment ne doit pas placer les citoyens dans l’alternative do se perjurer ou de blesser leurs intérets”.
A mily helytelen volna ily rendszer, épp úgy nem követendő a belga javaslat álláspontja sem, mely szerint a hozzátartozók megesketése feltétlenül ki van zárva. Helyesebb a német törvény rendelkezése (157. §): „Steken Personen zu dem Beschuldigten in einem Verhältnisse, welches si nach § 51. zur Verweigerung des Zeugnisses berechtigt, so hängt es von dem richterlichen Ermessen ab, ob sie unbeeidigt zu vernehmen, oder zu beeidigen sind”, mely nem zárkózik el ama tapasztalat elől, hogy a birónak az eset körülményeiből módja van megítélni: igaz vallomást tett-e a hozzátartozó vagy nem. Ha pedig a vallomás igaz és az esküvel megerősített vallomásnak a bizonyítékok szabad mérlegelése mellett is nagyobb értéket szokás tulajdonítani, mint az eskü nélküli bizonyításnak: akkor helyesebb az az álláspont, mely feltétlenül nem tiltja el a hozzátartozókat az eskütételtől. De ha a hozzátartozó esküt hajlandó is tenni és a biróság is alkalmasnak találja az esküre: az eskütétel előtt mindig figyelmeztetni kell a tanut, hogy erre nem kényszeríthető.
2. Megtörténhetik, hogy valamely tanu vallomása, miután lényeges körülményre nézve valótlannak nem bizonyult, a 221. § 6. pontjának rendelkezése alá nem vonható, de mégis több lényeges körülményre nézve oly fokú ingadozást tanusít, hogy az esküre bocsátás feltétlen kötelezettségét ily vallomásokra is előírni, az eskü profanálásának veszélyeztetése nélkül alig volna lehetséges (222. § 2. p.).
E baj megelőzése czéljából szükségesnek látszott a biró arbitriumára bízni azt az esetet, ha a tanu bizonytalan és kétséges módon tesz vallomást, ha ellentmondásos, változatokban, lényeges hozzáadásokkal és elhagyásokkal beszéli el egyazon lényeges körülményeket. A mennyire szükséges, hogy módja legyen a birónak az eskütételtől elzárni azt a tanut, a ki feltűnő ingadozást árult el: épp úgy óvakodni kell attól, hogy e jogot túlságos szigorúan gyakorolja és jelentéktelen eltéréseket „lényeges körülmény” szinében feltüntetve, a megesketés általános kötelezettségének szabálya alól a kivételeket ok nélkül szaporítsa.
3. A harmadik pont egyrészről a bizalmatlanságban, mely a nyerészkedő szándékból eredő súlyosabb cselekmények elkövetőinek erkölcsi érzülete ellen nyilvánul, másrészről a fogva lévő szabadságának megfosztásából származó alárendeltség viszonyában leli indokát. Az utóbbi okot az osztrák perrendtartás megalkotásakor oly fontosnak tartották, hogy az eskü kizárását kiterjesztették mindazokra, a kik bűntett miatt vizsgálati fogságban, vagy szabadságvesztésbüntetésben vannak (170. § 2. pont. * )
A javaslat lényegesen szűkebb határokat vont, mert nem annyira az alárendeltség és függőség viszonyára, mint inkább arra helyezi a súlypontot, hogy a tanuságtétel előtt rövid idővel aljas vagyoni rugókból elkövetett cselekmény miatt vizsgálat vagy vád alatt álló vagy büntetésben lévő egyéneknek szavahihetősége iránt teljesen indokolt a bizalmatlanság.
4. A javaslat itt is ragaszkodva ahhoz az elvhez, hogy „a priori” senkit sem zár el a tanuságtételtől, a sértettet is alkalmas tanuul ismeri el, sőt megengedi, hogy őtet az eset körülményeihez képest a biró esküre is bocsáthassa. Az a polgári perjogi elv, hogy senki maga ügyében nem tanuskodhatik, a bűnvádi perrendtartásban fenn nem tartható. Számos büntetendő cselekmény büntetlenűl maradna, ha a sértett feltétlenül ki lenne zárva a tanuságtételből, mert hisz legtöbbször mások jelen nem voltak a cselekménynél. Egyébiránt a doctrina a bűnvádi perjognak a polgáritól eltérő ez álláspontját megfelelő elméleti alapra igyekszik visszavezetni. A büntetendő cselekmény ugyanis az államot és jogrendet sérti, következéskép nem magán-, hanem általános állami érdek követeli a cselekmény megbüntetését. Minthogy pedig a sértett magánérdekeit e nagy általános érdek felemészti: az nem saját, hanem az állam és társadalom közös ügye érdekében jár el, ha a büntetendő cselekmény körülményeit mint tanu felderíteni segíti. Ha ez alaptétel igaz: akkor a sértett perbeli állása sem lehet akadálya a tanuságtételnek, mert akár principalis, akár subsidiarius vagy mellékvádló minőségben működik is közre a sértett, ezzel a joggal nem magánérdeke kielégítése végett ruháztatott fel, hanem magánvádlói minőségben tulajdonképen közvádat képvisel ..... „Der Beschädigte - mondja Glaser - mag nun als Privatbetheiligter sich dem Strafverfahren nur angeschlossen haben, oder als Subsidiarankläger dem Angeklagten thatsachlich allein gegenüberstehen, ..... rechtlich bleibt die Anklage eine öffentliche.”
Az elv helyessége, hogy a magánvádlói minőség nem akadály a tanuságtételben, Anglia ujabb törvényeiben (14. és 15. Vict. c. 99. l. Archbold Evidence 291. l.) is el van ismerve.
Az osztrák perrendtartás szerint a sértett, ha magánvádlói minőségben jár is el, szintén alkalmas tanunak tekintendő. (172. §: „Der durch ein Verbrechen oder Vergehen in seinem Rechte Verletzte ist bei seiner Vernehmung als Zeuge insbesondere darüber zu befragen, ob es sich dem Strafverfahren anschlisse.
Auch in diesem Falle und wenn er als Anklager auftritt, finden alle über die Zeugenvernehmung ertheilten Vorschriften auch auf ihn Anwendung”.)
A mi már most a principalis magánvádlóra nézve áll: annak a helyes törvénymagyarázat szabályai szerint igen természetesen állani kellene a mellékvádlóra is, mert a német perrendtartás 437. §-a: „Der Nebenklager hat nach erfolgtem Anschlusse die Rechte des Privatklägers” csakis erre enged következtetni. A német birodalmi törvényszék (Reichsgericht) fontolóra vévén azokat a nagy visszásságokat, melyekkel a német perrend az összeférhetetlenségnek rendszere jár, a mennyiben a magánvádra jogosított vagy a magánvádlói közreműködésről, vagy saját tanuságtételének esetleg igen fontos bizonyítékáról kénytelen lemondani: egyesített tanácsülésében kimondta (R. G. E. 1880. október 25. R. s. p. r. II. 388. lap), hogy a mellékvádlónak tanuként kihallgatása a perrendtartás szabályaiba nem ütközik és ezt a fentjelzett visszásságokon kívül csakis azzal indokolja, hogy az összeférhetetlenség kifejezetten a perrendtartásban nincs kimondva.
A franczia jog a károsítottat, kinek panasza a bűnvádi eljárás megindítására okul szolgált (plaignant), feltétlenül tanuságtételre bocsátja.
Ama magánfél irányában azonban, a ki kártérítési keresetével a bűnvádi perhez csatlakozott, nem ily bőkezű. A code d’instruction criminelle 156., 317., 322. cz.-ei alapján a „partie civile”-t semmiség terhe mellett zárta el a franczia iudicatura a tanuságtételtől.
Ujabban azonban maga a gyakorlat külömböző módon tör rést ezen rendszeren. Egyik mód az, hogy a károsított rendszerint akkor csatlakozik, mint „partie civile” a bűnvádi perhez, midőn mint tanut már kihallgatták. Ekkor csak az esküdtek figyelmeztetése szükséges arra, hogy a kihallgatás eskü nélkül történt. A másik mód az, hogy mivel a feljelentő (denunciateur) a franczia jog szerint soha sem zárható el a tanuságtételtől, a „partie civile”-t egész önkényesen egy categoriába helyezik a feljelentővel, ki eskü nélkül kihallgatható.
De még esküre is bocsátják a „partie civile”-t és ezt arra alapítják, hogy semmiségi eset csak akkor forog fenn, ha valamelyik fél az eskü alatti kihallgatás ellen kifogást tesz.
Ebből az összehasonlításból látjuk, hogy ott is, a hol a sértettnek vagy magánvádlónak a tanuságtételtől való elzárása vagy ezen jognak megszorítása positiv alapon nyugszik: maga a iudicatura törekszik a korlátokat lerontani. Nyilvánvaló tehát, hogy az élet követelménye az, hogy a sértett, legyen az magánvádló vagy nem, a tanuságtételtől elzárva ne legyen.
A javaslat ennélfogva okulva a német és franczia tapasztalatokon, habozás nélkül csatlakozott az angol-osztrák rendszerhez.
A mennyire helyes azonban a sértettet, illetve a magánvádlót a tanuságtételre bocsátani, épp oly helyetelen volna megesketésöket feltétlenül előirni. Nem szabad elfeledni, hogy a sértett vallomása gyakran nagyon aggályos lehet. Talán egyedüli terhelő tanu maga a vádló. Megtörténhetik, hogy az egész vád koholt. Lehet, hogy puszta önző magánérdekek kielégítése képezi a vádló czélját. Feltétlenül szükséges tehát, hogy a törvény a biróra bizza annak mérlegelését, hogy esküre bocsátható-e a per által kétségen kivül érdekelt sértett fél, illetve magánvádló. Nagy lelkiismeretességgel kell a birónak mérlegelni az említett feleknek vallomását. Különösen a hamis eskü, hamis tanuzás, okirathamisítás, kölcsönös testi sértések, rágalmazások és becsületsértések és végre a szemérem elleni bűntettek miatt folyamatba tett bűnvádi perekben vegye fontolóra a biró, esküre bocsáthatja-e az érdekelt felet vagy sem.
„A sértett ellen - mondja Carrara programmjában - bizonyos esetekben gyanu támadhat a vádlott gazdagsága miatt. A vádlott gazdagsága arra ösztönözheti a sértettet, hogy elfeledje a kártalanítás czímén szerzendő zsiros nyereség reményében a tán szegény valódi sértő elleni bosszuját. Ez a remény rendes oka az erőszakos nemi közösülések miatt kezdett pereknek, melyeket a gyakorlatban szerzett tapasztalásom szerint soha sem indítanak szegények ellen.”
Valóban végzetesebb tévedést sohasem követhet el a biró, mintha a bizonyítékok szabad mérlegelése rendszerének önkényes értelmezése mellett könnyedén bocsátja esküre a sértettet. Ha csak nincs objectiv alapon meggyőződve az említett fél igazmondásáról: akkor mellőző az esküt, mert nem az a szellem vezérli a javaslatot, hogy a vádló minden áron tanu legyen, hanem maga akarja akadályozni, hogy a sértett esetleg teljesen hitelt érdemlő tanuságtételei megfelelő bizonyítékul ne szolgálhassanak.
A mi főképpen Francziaországban sokat vitatott ama kérdéseket illeti, hogy a se nem károsított, se nem sértett jutalomra igényt tartó vagy nem tartó feljelentő (denuncians) bocsátható-e tanuságtételre, illetve esküre: ezek a javaslatok szerint vita tárgya nem lehetnek, mert a feljelentő a tanuságtétel általános kötelezettsége alól kivéve nem lévén, feltétlenül tanuzásra bocsátandó, az eskütől pedig, hacsak a törvényben tüzetesen megjelent valamely ok ellene fenn nem forog, szintén nem zárható el.
(223-224. §)
Annál az alapelvnél fogva, hogy az igazságszolgáltatás iránt tartozó általános kötelezettség parancsolja a tanuságtételt: a javaslat nem állapít meg általános tanudíjat, mely szegényt, gazdagot egyaránt illetne. Ez elv azonban mereven keresztül nem vihető a nélkül, hogy jogos és méltányos érdekek csorbát ne szenvedjenek. Lehetetlen azt kivánni, hogy a tanunak költséget vagy jelentékeny kárt okozzon a tanukötelesség teljesítése. Már magában véve is - különösen többszöri idézés mellett - terhessé válhat a tanukötelesség teljesítése, nem szabad azt még tetézni azzal, hogy még költségeket is okozzon.
E szempontból kiindulva, a javaslat megfelelő kivételeket állapított meg.
Méltányos mindenekelőtt, hogy a tanu szükséges utiköltségei megtérítve legyenek. Önként következik, hogy ennek megállapításánál szorosan a szükségesre kell szorítkozni és nem a tanu kész kiadását, hanem a rendes és a tanu személyes viszonyainak megfelelő oda- és visszautazási költségét szabad csak megállapítani.
Méltányos továbbá, hogy a napi vagy heti bérből élők, az utazáshoz és kihallgatáshoz kivánt időnek és rendes kerestüknek megfelelő kárpótlást kapjanak. Nem lehet azt kivánni, hogy e többnyire szegényebb sorsú polgárokat a tanukötelesség teljesítése mindennapi kenyérkeresetöktől foszsza meg.
Méltányos végre az is, hogy más tanuk is, ha őket lakóhelyüktől távolabb, egy mértföldre, vagyis nyolcz kilométerre eső helyen hallgatják ki, állásukhoz mért ellátási díjat követelhessenek. Ha a tanu étkezésre, esetleg éjjeli nyugalomra haza nem mehet, akkor állásához mért napi ellátásra joggal tarthat igényt.
Mindezen intézkedések egyébiránt jelentéktelen eltéréssel a Királyhágón túl ma is érvényes 1853-iki osztrák perrendtartásba (334. §) befoglalva vannak és az 1873-iki törvény is átvette ezeket. Rendeleti útra vannak fentartva a tanudíj tárgyában teendő részletes intézkedések.
A franczia javaslat (Art. 72: „Tout témoin qui demande une indemnité est taxé par le juge d’instruction a moins qu’il ne recoive un traitement quelconque a raison d’un service public”) és a belga (111. cz.: „Chaque témoin qui demandera une indemnité sera taxé par le juge d’instruction” Ö követve az 1808-iki Code 82. cz.-ét, minden tanunak, a ki kéri, kivétel nélkül biztosítják a kártalanítás jogát.
Helyesebbnek mutatkozott oly tüzetesen meghatározni a méltányosság eseteit és ragaszkodni ahhoz az alapelvhez, mit egyébiránt a belga parliamenti bizottság jelentése is kiemel: „Tout citoyen doit son témoignage a la justice”.
A jelen javaslat szerint a tanudíjat nem hivatalból kell megállapítani, hanem ezt vagy a kihallgatáskor vagy ettől számítandó két nap alatt kell a tanunak kérni, mert különben igénye megszűnik és igazolással sem élhet. Kötelessége azonban a kihallgatást teljesítő hatóságnak e rendelkezésekre a tanut kihallgatásakor figyelmeztetni. Az a kivételes intézkedés, hogy a magánvádló részére tanudíj vagy utiköltség nem állapítható meg, más sértett pedig csak akkor bír az említett igénynyel, ha mint tanut idézte meg, abban leli indokolását, hogy az állam csak a bűnvádi eljárás szükséges költségeit viseli, de a magánérdekek érvényesítésének költségeivel nem terhelhető.
(225-253. §)
(225-239. §)
A javaslat „a birói szemle” kifejezéshez nem annak tágabb értelmét köti, mely tulajdonképen a biró minden érzéki megfigyelésére illik, hanem ama szűkebb, technikai jelentőségét, mely a birónak arra a tevékenységére vonatkozik midőn előirt alaki szabályok megtartása mellett, a bűnvádi ügyre nézve fontos ténykörülményeket, saját közvetlen tapasztalata alapján, állapít meg és foglal jegyzőkönyvbe.
Éppen e közvetlen megfigyelésnél fogva a birói szemle egyike a leghathatósabb bizonyító eszközöknek, melyeket a tételes jog az igazságszolgáltatás rendelkezésére bocsáthat.
Az elkövetés helyének megszemlélése, a nyomok felvétele, melyeket a bűntett maga után hagyott, az eszközöknek megtekintése, melyekkel a bűntettet elkövették, a valóságról szerezhető meggyőződés legbiztosabb eszközei. E bizonyító eszköznél nincs a biró mások szavahihetőségének kiszolgáltatva; itt csakis saját érzékeinek tisztaságától és felfogásának tárgyilagosságától függ a tényekben rejlő valóság felismerése.
A german jogban fejlett ki, de különösen a nyomozó perben vált leggyakrabban használt bizonyító eszközzé a birói szemle. A corpus delicti megállapítása csaknem rendszerint birói szemle utján történt, sőt a „delicta facti permanentis” esetében az kötelező volt.
A mai bűnvádi per és így a javaslat sem irja elő kötelezőleg azt, mikor van helye birói szemlének. Ez a biró belátására van bizva, ki akkor rendeli el a birói szemlét, ha relevans körülmények felderítése követeli. Nem is volna tanácsos megkötni a biró kezét, hisz a birói szemle tárgyai rendkívül külömbözők lehetnek.
Egyszer a helyszinének birói megtekintése válik szükségessé, másszor bizonyos ingó vagyon vagy ingatlan dolgok, sőt személyek képezhetik a szemle tárgyát.
E bizonyíték használatára vonatkozó kötelező szabályoknak felállítása nemcsak a bizonyítékok szabad mérlegelésének elvébe ütköznék; de egyrészről sok esetben egyenesen a valóság megállapításának utját zárná el, másrészről pedig a concret eset körülményeihez képest gyakran fölösleges idő- és munkaveszteséget okozna.
Tagadhatatlan, hogy a vizsgálóbirák a helyszinén teljesítendő birói szemle elrendelésének jogával gyakran visszaélnek, és különös panasz tárgya volt ez Francziaországban és Belgiumban. Mindkét helyen komoly fontolóra is vették, nem lehetne-e módot találni, mely megakadályozná a visszaélést.
Amott egymást érő miniszteri rendeletekben igyekeztek korlátokat szabni; emitt az ellenőrzés különféle módjait contemplálták. Francziaország administrativ szabályai, melyek egyebek között a bűntett súlyos és kevésbbé súlyos volta közötti külömbséget és figyelmébe ajánlották a vizsgálóbiráknak (1826. szeptember 30., 1829. augusztus 16., 1845. deczember 26.), éles kritika tárgyai voltak. Különösen Hélia szigorúan elitéli e rendeleteket (V. 451. lap.).
Belgiumban az 1860-ik évtől az 1880-ikig körülbelül 326,000 frankkal emelkedvén a bűnvádi eljárás költsége, ezt leginkább a „transport sur le lieu” pazar igénybevételének tulajdonították.
Többen ajánlották, hogy a helyszinén való megjelenés költségeit csak akkor utalványozzák, ha a főügyész, elnök és egy e czélra kirendelt biró a szemlét szükségesnek tartották.
Thonissen jelentésében (I. 210. lap) kiemeli, hogy az ellenőrzés e módját a parlamenti bizottság elfogadhatónak nem tartotta, mert ez habozóvá tenné a vizsgálóbirót és attól a veszélytől félve, hogy magának kell fedezni a szemével járó költségeket akkor is mellőzné azt, midőn fontos igazságszolgáltatási érdekek követelik megtartását.
Egyuttal a jelentés óva inti a törvényhozást, hogy pénzügyi tekinteteknek az igazságszolgáltatás valódi érdekeit fel ne áldozza, a tagadhatatlanul előfordulható visszaélések ellen pedig a felügyeleti jog erélyes gyakorlásában keressen biztosítékot.
Kétségtelen, hogy nálunk is tapasztalható a hajlam a birói szemlék szükségtelen elrendelésére.
Ennek megakadályozására azonban nem e törvény keretében kell intézkedni, hanem azt az e. f. kir. biróságok ügyvitelének a kir. táblák által való hathatós ellenőrzésétől és a főügyészeknek az ügyészségek egész vádlói tevékenységére kiható és részletes felügyeletétől kell várni.
A javaslat nem tartotta czélszerűnek egyéb korlátot szabni, mint annak általános kiemelését, hogy a ténykörülménynek fontosnak és személyes megfigyelésre alkalmasnak kell lennie.
Bizonyos alaki kellékek nélkül a biró személyes megfigyelése sem bir a „birói szemle” erejével és tekintélyével.
Birói szemlének ugyanis semmi esetre sem tekinthető az, ha a biró hivatalos eljáráson kívül, vagy szemle teljesítésére irányzott tevékenységen kívül véletlenül mellékesen észlel. A birói szemlének rendszerint irásba foglalt határozatban kell elrendelve lenni és az észlelteknek jegyzőkönyvbe vételére kell irányozva lenni. „Es handelt sich - mondja Glaser (H. B. 657. lap) - niemals blos um die Wahrnehmung, sondern auch um die gleichzeitige oder doch möglichst gleichzeitige Beurkundung desselben.”
Birói szemle tulajdonképen csak az, a mit biró teljesít. Erre a javaslat feljogosítja az előzetes eljárás során a járásbirót és a vizsgálóbirót (98. 117. §), a per későbbi szakában még a kiküldött birót is, továbbá magát az ítélőbiróságot (306. 403. §).
Sürgős esetekben megengedi ugyan a javaslat, hogy a kir. ügyész és a rendőri hatóság is teljesítsenek szemlét (98. §): mindazáltal ez tulajdonképen nem birói szemle. Párhuzamba helyezhető a biróságon kívüli tanuságtétellel. Mindkettőnek az erejét szabadon mérlegelheti a biró, belátása szerint tulajdoníthat nekik nagyobb vagy csekélyebb bizonyító erőt. Ha a szemle a valóságnak megfelelő, megbizható adatokat tartalmaz és a felek egyike sem tesz az ellen kifogást, sőt maguk a felek is aláirásukkal bizonyítják a felvétel hűségét: ugy semmi ok nincs arra, hogy a biró a kir. űgyészség, vagy rendőri közeg által jegyzőkönyvbe vett szemlét ne tekintse bizonyító eszköznek.
De mivel a birói szemlének rendszerint nagyobb bizonyító erőt lehet tulajdonítani és mivel a bizonyító eszközök közül főleg a birói szemle az, mely már az előkészítő eljárás során használandó, a legtöbb esetben végleges és nem ismételhető: a kir. ügyészségnek és rendőri hatóságnak a szemle felvételétől lehetőleg tartózkodni és törekvését oda kell irányozni, hogy addig is, mig a biró megjelenhet, a talált állapot változatlan maradjon.
További alaki kelléke a birói szemlének, hogy mindig két vagy több tanu jelenlétében kell történnie (227. § 1. bek.). A javaslat lehetőleg megkívánja az érdekelt felek jelenlétét is, mi a birói szemle bizonyító erejének egyik elsőrangú biztosítéka. De ezen kívül pártatlan tanuk jelenlétét sem vélte mellőzhetőnek, mert ezek különösen akkor emelik a birói szemle hitelének erejét, ha a felek a birói szemlénél nincsenek jelen.
Minthogy a szemle rendszerint az előkészítő eljárás során teljesítendő és annak eredményét az ítélőbiró van hivatva mérlegelni: mindent el kell követni a szemlét teljesitő birónak és jegyzőkönyvvezetőnek, hogy az ítélőbiró a jegyzőkönyvből és ha szükséges, rajzokból, méretekből stb. a felvétel alkalmával létezett állapotot hűen felismerhesse. Mindig szem előtt kell tartani a jegyzőkönyv felvételénél azt, hogy a szemle rendszerint nem ismételhető és hogy a jegyzőkönyvnek czélja: az ítélőbiróság részére pótolni a közvetlen megfigyelést.
A birói szemle és az erről felvett jegyzőkönyv bizonyító ereje tekintetében a javaslat nem állapított meg általános szabályt, mert ez is a bizonyíték szabad mérlegelésének elvébe ütköznék. A törvényes bizonyítás elméletének hódoló törvények, mint az 1803 iki osztrák (232. és 405. §), a bajos (II. 261. §), a porosz (134., 179., 194. §) perrendtartások kimondták, hogy a birói szemléről felvett jegyzőkönyvnek teljes bizonyító ereje van.
A javaslat rendszere mellett a biró a szemléről felvett jegyzőkönyvnek, mint bizonyítéknak erejét csak úgy, mint bármely más biró cselekményről felvett jegyzőkönyvet szabadon mérlegelheti.
A birói szemle, bár kétségen kívül elsőrendű bizonyíték, mégis, - kivéve amaz egyetlen és ritkán előforduló esetet, midőn az ítélőbiróság önmaga tart szemlét, - nem egyéb, mint irásba foglalt hivatalos tanuságtétel. Nem tagadható ugyan, hogy a közönséges tanuságtétel fölött kimagasló elsőbbséggel bir, de ismét tévedne, ki azt hinné, hogy a birói szemle mellett a tanuságtétel minden irányban háttérbe szorul.
Először is figyelembe kell venni, hogy a birói szemle felvétele nagy ügyességet, óvatosságot és gyakorlatot igényel és így az e tulajdonságokat nélkülöző közegek akaratlanul is hibás felvételeket tehetnek. Azután bármily gyorsan tartsák is a szemlét, oly személyek, kiknek érdekükben van az állapotokon változtatni, rendesen előbb jelennek meg a helyszinén, mint a biróság tagjai és gondoskodnak az érdekükben szükséges változtatásokról. A biróság már változott helyzetet talál és ezt örökíti meg a jegyzőkönyvben, mely tulajdonképen éppen ellentéte lehet a valóságnak. Hányszor történik meg, hogy a szemle felvételénél a tárgy azonosságára nézve tévedésben volt a biró.
Gyakran előfordulhat, hogy két-három classicus tanu vallomása a szemléről felvett jegyzőkönyv tartalmával ellenkezik.
Ez árnyékoldalak mellett azonban figyelembe kell venni a birói szemle, mint bizonyító eszköznek fényoldalait is. Már maga ama körülmény, hogy pártatlan hivatalos közegek, felelősségük érzetében veszik fel a jegyzőkönyvet, kiknek működését rendszerint a felek, de legkevesebb két tanu mindig ellenőrzik, rendkívül alkalmas a szemle bizonyító erejét emelni.
A birói szemle alkalmával minden tárgy és körülmény higgadtan megfigyelhető, a tanuk és felek figyelmeztethetik a birót esetleges tévedésére, sőt az észlelteket vitás eredményeit is különösen kritika tárgyává tehetik.
Nagy elsőbbsége a birói szemlének, mint bizonyító eszköznek, a rögtöni jegyzőkönyvbevétel. Nem mosódik el a megfigyelés eredménye, mi az egyszerű tanuságtételnek oly kirivó hibájává lehet. A jegyzőkönyv a benyomásokat és észleleteket úgyszólván keletkezésük pillanatában örökíti meg.
Mindezeket nem szabad szem elől téveszteni az ítélőbirónak akkor, midőn a birói szemle értéke fölött kell megállapodnia. Különösen meg kell győződnie az alaki szabályok megtartásáról, továbbá arról, hogy tényleg a helyszinén, vagy csak utólagosan vették-e föl a jegyzőkönyvet és mily időpontban? A mi pedig a jegyzőkönyv tartalmát illeti: ezt épp úgy kell mérlegelnie, mint a tanuságtételt. Ha ellenmondó vagy hézagos: úgy hitelessége nagyon kérdésessé válik. Különösen meg kell figyelni az eljárás módszerét, melyet a birói szemlét teljesítő közegek a szemlélt tárgy azonosságának megállapítása és bizonyítása tekintetében követtek. Mihelyt gyanu fér az azonossághoz, vagy az egyik tárgyra vonatkozó megfigyelés eredménye egy másik tárgyon tett észlelet eredményeül van feltüntetve; ha a biró arról győződik meg, hogy a megfigyelés vagy annak leirása hiányos; ha ott, hol szabatos meghatározás szükséges, terjengős, kétértelműségekbe vész el az észlelet eredménye; ha a tárgyak megőrzése mulhatatlanul szükséges lett volna, és e helyett csak leirás található; ha kiderül, hogy a próbák, kisérletek egyenesen czélellenesen történtek, vagy a vizsgálóbirót előre feltett czélzatosság vezette; ha nem alkalmazott szakértőket ott, hol az mulhatatlanul szükséges lett volna, vagy ha egyes ténykörülmények a valóságnak meg nem felelően vétettek fel: akkor a birói szemle hitelességéhez mindig alapos kétség férhet, sőt a szemle eredménye a körülményekhez képest birói figyelembe sem vehető.
Az ellenbizonyítás tehát a birói szemléről felvett és a jelzett hiányokban szenvedő jegyzőkönyv ellen éppen nincs kizárva, és a hol lehet, ott ismételni kell a birói szemlét; a hol pedig ez nem lehetséges, a bizonyítás egyéb forrásához kell fordulni.
Alig kételkedhetik a fentiek után valaki, hogy végzetes tévedést követne el a törvényhozás, ha a birói szemléről felvett jegyzőkönyvet a feltétlen hitelesség jellegével ruházná fel.
Ha a birónak hivatásszerű és általános ismeretei a bűnvádi ügyre nézve fontos tények és jelenségek észleléséhez, vagy a megfigyelés eredményének megitéléséhez nem elegendők: szakértők alkalmazásának van helye (225. § 2. bek.). Szakértőkül a legkülömbözőbb hivatás-körökhöz tartozók alkalmazhatók, úgy, hogy ez nem csupán a tudományos és művészeti foglalkozásnak kiváltsága; szakértővé mindennemű ismeret, empiricus tapasztalat és ügyesség képesíthet.
A büntetendő cselekmények és körülményeiknek számtalan változata, külömböző irányban teszi szükségessé a szakértők működését. Sok esetben fordulhat a biró a szakértőkhöz, a nélkül, hogy ezt bizonyításra hivná fel. Gyakran a biró által teljesített szemle megkönnyítése czéljából szükséges a szakértő, ki ekkor nem tesz egyebet, mint hogy a biró észleleteit felvilágosítja vagy esetleg a talált állapotot rajzokkal, fényképekkel megörökíti. Néha szükséges, hogy egy fegyver hordását kell kipróbálni, vagy meg kell határozni, hogy lóháton sebes vágtatva, mily távolságban van egyik hely a másiktól, vagy a lakatosnak kell megmutatnia, miként lehet valamely eszközzel a lakatott kinyitni stb. Mindez esetek tulajdonképpen nem a szakértők által eszközölt bizonyítás esetei. Szakértők bizonyításáról csak akkor lehet szó, ha a biróság bizonyos szakismerettel vagy ügyességgel biró személyeket szakértői megfigyelésre, leletre, vagy a maguk, illetve mások által tett tapasztalatok fölött adandó véleményre hiv fel. Leggyakrabban a lelet is, a vélemény is a szakértő feladata, de sokszor vagy az egyikre, vagy a másikra nincs is szükség.
Az ujabbkori perrendek nemcsak elismerik a szakértők által való bizonyítás szükségét, hanem arról a természettudományok, a psychologia és az orvosi tudományok haladásával lépést tartva, mind szabatosabb rendelkezéseket tartalmaznak. De ez nem volt mindenkor így.
Róma büntető jogának forrásai között hiába keresnénk szabályt a szakértők által való bizonyításról.
A régi germán jogokban azonban, - melyek a corpus delicti-re oly nagy súlyt helyeztek - már a halott-szemlére nézve csaknem egyazon rendelkezéseket találjuk, melyek Angliában még ma is szokásosak.
A középkori jogokról általában azt mondhatjuk, hogy csak azoknak a sértéseknek szakértők által való megvizsgálását rendelték, melyek halált okoztak. A canoni jog (Cap. 18. V. 12. de homicid.) határozottan rendeli, hogy ily esetekben „peritorum medicorum judicium” döntsön, és az olasz practicusok szintén szakértők leletét és véleményét követelik ölési cselekmények esetében a „corpus delicti” megállapításához.
A Carolina szintén nem tartalmaz még általános intézkedést, hanem csak az emberi élet elleni bűntettnél rendeli a szakértők alkalmazását. A német közönséges jog és az ennek alapján keletkezett particularis német törvények már részletesebb rendelkezéseket tartalmaznak.
Ilyen már az 1803-iki osztrák büntető törvény (II. rész 240. §) és a porosz Criminalordnung (138., 140., 328., 333. §). A bajor büntető törvénykönyvnek 245. §-a a későbbi törvényhozásoknak sokáig mintául szolgált, de a későbbi thüringiai, osztrák és szász törvények az 1843-iki württembergi törvény 91. §-át tökéletesebbnek találták, ezt vették át szóról-szóra. Ugyancsak a württembergi törvényből vették át a későbbi perrendek a halál okának meghatározására vonatkozó és most is helyesnek tartott rendelkezést.
E jogtörténeti előzményeken, de főleg az 1803-iki és az 1853-iki osztrák, valamint a württembergi törvényeken nyugszik a német birodalmi perrendtartás hetedik, illetve az 1873-iki osztrák törvény tizenegyedik fejezete.
A franczia positiv jog igen mostohán bánt el a szakértők kérdésével. A „code d’instruction criminelle” csupán két czikkben (43., 44. Czikk) tesz említést a szakértőkről és pedig ama fejezetben, mely a kir. ügyésznek tettenkapás esetében (flagrant délit) való rendkívüli hatásköréről rendelkezik.
A 43. Czikk felhatalmazza a kir. ügyészt, hogy egy vagy két személyt magával hozhat „présumées par leur art ou profession capables d’apprecier la nature et les circonstances du crime ou délit”. A 44. czikk pedig kimondja, hogy ha erőszakos halál gyanuja forog fenn „se fera assister d’un ou de deux officiers de santé, qui feront leur rapport sur le causes de la mort et sur l’état du cadavre”.
Ez az egész, mit a franczia tételes jog a szakértőkről tartalmaz. A gyakorlat úgy segített magán, hogy a „code” 61. Czikkét, mely szerint a vizsgálóbirónak kötelessége mindent megtenni, a mi az igazság felderítésére szükséges, úgy magyarázta, hogy a szakértői szemlét is minden birósági közeg és az eljárás minden szakában teljesíthet. Az uj franczia Le Royer-féle javaslat már önálló fejezetben „Du constat et de l’expertise” (48-54. Czikk) intézkedik, de nem oly kimerítően, mint szükséges volnak, és mind a senatus, mind a képviselőház bizottsága módosítandónak is tartotta azokat az intézkedéseket.
A belga javaslat előkészítése alkalmával a franczia törvénynek érintett fogyatékosságát felismerték s szintén bővebb rendelkezéseket vettek fel a szakértőkre nézve (I. k. 90-96. cz.). Valamint a franczia, úgy a belga gyakorlat szerint a szakértők tevékenysége önálló. A biró kiadja az „ordonance”-t, melyben a szakértői szemlét elrendeli, kinevezi a szakértőket és felteszi a hozzájuk intézendő kérdéseket. Jogában áll a birónak a szakértők működésénél jelen lenni, a jelentést (rapport) azonban mindig maguk a szakértők szerkesztik. A biróság, esküdtszéki esetekben az elnök, „pour éclairer sa conscience” hivatalból vagy indítványra belátása szerint elrendelheti az „expertise”-t. A terhelt jelenléte nemcsak a vizsgálatban, hanem még a főtárgyalás alkalmával elrendelt szakértői szemlénél is ki van zárva, kivéve, ha az utóbb esetben a szakértők működése az ülésben történik. A szakértői szemlének, mint bizonyítéknak erejét szabadon mérlegelheti a biró.
Az angol jogban a hullaszemlére nézve maig is fennáll az ősrégi „Coroners Jury” intézménye, mely azonban tisztán rendőri természetű. Kötelessége e jurynak azonnal a helyszinén nyomozni, de e nyomozás eredménye a biróság előtti bizonyítás szempontjából nem bir jelentőséggel. Ama tényeket, melyeket a „Coroners Jury” előtti tárgyalás hoz felszinre, a főtárgyaláson figyelmen kívül kell hagyni, ha azokat ott önállóan és közvetlenül elő nem hozzák. Régente a „Coroners Jury” kijelentései egyenértékűek voltak a vád alá helyezéssel, most azonban még a békebiró vagy rendőri biró által vezetett vizsgálatot sem helyettesítheti, mert a főtárgyaláson teljesen figyelmen kívül kell hagyni. Ujabban a „Coroners Jury” tagjaivá rendszerint orvosokat neveznek ki s ha egyik orvos a főtárgyaláson a halottszemlére nézve nyilatkozik, akkor ezt mint tanuságtételt figyelembe veszik. Általában az angol jognak jellemvonása, hogy a szakértő bizonyítékát csak úgy tekinti, mint szakértő tanunak vallomását, kinek kiválasztása és megidézése a felek teendője.
Hazánkban régibb törvényeiben a szakértőkről külön említés nincs téve, de alkalmazásának nyomaira az „Ars notarialis”-ban találunk (I. Lajos király idejéből), melynek névtelen szerzője a férfi tehetetlensége vagy a nő nemző képtelenségének megvizsgálására nézve mondja: quod ambae partes per modicam horam detinerentur et masculus per masculos, mulier vero per mulieres, ut pote patronos et matronas probatae vitae homines christicolas in membris suis viderentur, et sine fraude comprobarentur (Kovachich: formulae solennes 82. lap).
A Hármaskönyv (I. 127.), az 1745:XIV. tc., az 1807:XXI. tc., az 1836:XV. tc. stb., a polgári perben használandó szakértőkről szólnak.
Az 1751:XLI. tc. azonban határozottan a bűnügyekben alkalmazandó szakértőkről intézkedik. „Sed quandoque factum ita est comparatum - mondja Wuchetich (Inst. jur. crim. 360. lap) - ut ad eius indolem rite determinandam scientifica cognitione opus sit, uti est homicidium, vulneratio, expositio infantis, si mors sit secuta, cusio falsae monetae, confectio falsorum instrumentorum, chartarum publicarum etc. hoc in casu Iudes artis peritos sensu 1751:XLI. in Consilium axhibere debet”.
Kétségtelen tehát, hogy régibb hazai joggyakorlatunk már nemcsak az ölésnél, hanem egyéb bűntetteknél is szükségesnek tartotta szakértők („medici, chirurgi, obstetrices aut etiam alii”) alkalmazását.
Rendszerint két szakértőt alkalmaztak. Csekélyebb esetekben, vagy ha a késedelem veszélylyel járt, elég volt egy szakértő is. Az az elv, hogy a kik tanuzásra alkalmatlanok, szakértőknek sem alkalmazhatók, általánosan elismerésre talált (L. Wuchetich, Szlemenics műveit.).
Az 1843-iki javaslat az akkori német particularis törvények, de főleg a württembergi javaslat mintája után szabatosan tárgyalja a szakértői szemlét (104-132. §); az osztrák perrendtartás hatálya alatt ennek kimerítő szabályai (77-101. §) voltak irányadók, jelenleg pedig az 1872-iki javaslat (55-67. §) és a gyakorlatban megállapított elvek érvényesülnek.
A javaslat az eddigi hazai gyakorlatunkban helyeseknek ismert szabályok fentartása mellett a szakértői szemlére nézve legtökéletesebb törvények, t. i. az osztrák és német perrentartások nyomán halad és nemcsak általános rendelkezéseket tartalmaz, hanem egyes büntetendő cselekményekre nézve részletes utasítást is ad.
Az elméletben sokat vitatott ama kérdésre, hogy a szakértői szemle mint bizonyíték, minő természetű, azaz önálló bizonyíték-e, vagy a szakértő csak szakértelemmel biró tanunak vagy a birói hatáskör részesének tekintendő-e, - e helyütt alig szükséges bővebben kiterjeszkedni, mert e controversia, a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszere mellett alig bir jelentőséggel. Leghelyesebbnek látszik az az álláspont, mely szerint a szakértő se tanunak, se a birói hatáskör részesének nem tekintendő, hanem a bizonyítás eszközei közt önálló helyet foglal el.
Hogy a tanu és a szakértő között külömbség van: azt kénytelenek még azok is elismerni, kik a szakértőt teljesen egy vonalba állítják a tanuval. Hisz a szakértőnek tudománya, művészete vagy különös ügyessége alapján előadott véleménye nem lehet egyenlő természetű a csupán tényekre vonatkozó tanuvallomással. A birói hatáskör részesének szintén nem tekinthető a szakértő, higy véleménye valamely észleletről vagy ennek eredményéről éppen nem köti a birót, hanem úgy, mint minden más bizonyító eszköz szabad mérlegelésének tárgya.
A javaslat tehát eltérve a német törvényjavaslat indokolásában kifejezett és a legtöbb processualista által megtámadott elvi állásponttól: „Die Sachverständigen sind Gehilfen des Richters” és eltérve az angol jog felfogásától, mely a szakértőt egyszerűen tanunak tekinti: önálló szerepet biztosít a „szakértő”-nek a bizonyítékok között. Ez azonban éppen nem akar tagadása lenni annak, hogy sok rokonvonás köti össze a tanut a szakértővel, hisz mindkettő az ügy helyes eldöntésének alapjául szolgáló tényre nézve nyilatkozik, a nyilatkozat hitelességének feltételei pedig nagyobbára közösek. Ama körülmény azonban, hogy a szakértő perbeli állása több tekintetben analog a tanuval: nem ok arra, hogy a tanu fogalmi körébe szorítsunk oly bizonyító eszközt, mely lényegében mégis egészen külömbözik a tanuságtételtől.
A javaslat (225. §) csak általában határozza meg, mikor szükséges szakértőket alkalmazni. Az egyes esetben azt a biró belátására bizza. De helytelen volna ez általános intézkedésből azt következtetni, hogy a biró mindig tetszése szerint mellőzheti a szakértőket, mert hisz a részleges intézkedések (halottszemle, mérgezés stb.) bizonyos feltételek esetében egyenesen kötelességévé teszik a szakértők igénybevételét. Általánosságban tehát csak az mondható, hogy a birónak joga van az eljárás minden szakában hivatalból szakértőket alkalmazni, de nincs joga azokat minden esetben mellőzni. Ez, első pillanatra a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszerébe látszik ütközni, de valóban csak látszik, mert ha a biró belátása szerint rendeli el azt, hogy mire nézve és mily irányban szükséges a szakértői szemle, továbbá a szemle eredményét szabadon mérlegelheti: úgy elég van téve a szabad bizonyítás tana követelményének. Azt azonban, hogy fontos orvostani és technikai kérdésekre nézve a biró mellőzze a szakértőket és saját észleletével helyettesítse azok véleményét: ez már csak azért is helytelen volna - mondja Löwe, a német perrendtartás egyik commentatora - mert ha az illető birák képeseknek tartják is magukat a technikai kérdések megítélésére, meg kell gondolniok, hogy az ügy fölött még más birák is dönthetnek (352. lap, 2. jegyzet).
A biró a szakértők kinevezésénél főgondját arra fordítsa, hogy az ügyfelek a szakértők pártatlanságában és szakértelmében megbizzanak. A biró mindig adjon módot a megjelent feleknek esetleges kifogásaik érvényesíthetésére, a felek megidézését pedig csak akkor mellőzze, ha az ezzel járó késedelem a szemle eredményét valóban veszélyeztetné, mert semmi sem emeli úgy a szakértői szemle iránt a bizalmat, mint ha az a felek jelenlétében történik. (126., 235. §)
A biróság jogát szakértők választására nézve a javaslat 227. §-a annyiban korlátolja, hogy első sorban a biróság rendes szakértőinek alkalmazását rendeli. Rendeleti uton lesz meghatározva, miként történjék az összeállítás. Helyes mindenesetre a szakértőknek előző összeirása, mert az összeállításnál gondosan figyelembe fogják venni, hogy a kellő ügyességgel, szakértelemmel, tapasztalattal és jellemmel biró egyének jussanak a biróság rendes szakértői közé, kik közől az egyes esetben a biró nyugodtan választhat. Lehetetlen azonban a biróságot csupán e körre szorítani, mert ha a rendes szakértő ellen aggodalom merül fel, ha éppen nincs otthon, vagy súlyos beteg, ha a késedelem veszélylyel jár, vagy oly eset merül fel, melyre alkalmas szakértő a rendesek között nincs: úgy szabadságában kell állnia a birónak, hogy más szakértőt alkalmazzon.
De nemcsak a rendes szakértők helyett, hanem a rendes szakértőkön fölül is alkalmazhat a biró más, nevezetesen oly szakértőket, a kik a kívánt külön szakértelemmel birnak. Megtörténhetik ugyanis, hogy a bizonyító eljárás folyamán egy bizonyos körülményt oly irányban kell megvilágítani, mely a legszakszerűbb ismereteket tételezi fel. Ma mindegyik ismeretágnak oly nagy az anyaga, oly tág a területe, hogy annak mívelője ritkán bir minden irányban egyenlően alapos készültséggel. Gondoljunk csak például az orvosi tudományra, annak számos szakmájára és a mindegyik szakmában szereplő specialistákra. Hasonló a megoszoltság más tudományok és ismeretek körében is.
Nem volt tehát mellőzhető oly rendelkezés, mely e viszonyokat számba véve, az illető esetben legképesebb szakértőnek alkalmazását megengedi. (227. § 4. bek.)
Nem szorul indokolásra, hogy a biróság rendes szakértői véleményének pusztán azért, mert „rendes szakértők” adták, nem szabad nagyobb fontosságot tulajdonítani, mint azokénak, a kik e körön kívül állanak (227. § 3. bek.).
Az alkalmazandó szakértők számát a javaslat - követve a legtöbb törvényhozást - rendszerint kettőben állapítja meg. Megengedi azonban, hogy az ügy fontosságához képest több szakértő legyen alkalmazható, viszont csekélyebb fontosságú körülmények megállapítására, vagy ha több szakértő nehezen volna található, egynek alkalmazása is elegendő. (227. § 2. bek.)
Az „ügy fontossága” és a „csekélyebb fontosságú körülmény” fölött a biró van hivatva határozni. Határozata nagy óvatosságot igényel. Nagyon sok szakértő alkalmazása épp oly végzetes lehet, mint nagyon kevésé. A sok szakértő teljesen összezavarhatja az ügyet. Egy trieszti esküdtszéki tárgyaláson öt orvost hallgattak ki, kiknek véleményeit hallva, az egyik esküdt felkiáltott: „Nem kétségeket és ismeretlen tekintélyekre való hivatkozásokat, hanem határozott felvilágosítást kérünk.”
A „csekélyebb fontosságú körülmény”-t nem kell úgy magyarázni, mintha itt a büntetendő cselekmény súlyosságának nagyobb vagy kisebb foka volna értendő. Lehet, hogy a szakértői szemlétől függ annak meghatározása: vétség vagy bűntett-e valamely cselekmény, lehet, hogy a büntetés tartamára volna irányadó a szakértői vélemény. Ily esetek csekélyebb fontosságúaknak nem tekinthetők.
Nem lehet eléggé kiemelni, hogy fontos esetekben, midőn a késedelemmel járó veszély miatt csak egy szakértőt alkalmazott a biró: iparkodjék ennek véleményét egy másik szakértővel felülbiráltatni.
A most tárgyalt (227.) szakasz végpontja csak általánosságban mondja ki, hogy a szakértőknek díjazás jár. A vonatkozó részletes határozatok, mint azt a jelenleg fennálló rendeletek is igazolják, terjedelmes, esetleg gyors módosítást igénylő utasítást tételeznek fel. Ennélfogva czélszerűnek mutatkozott a díjazás részleteinek megállapítását miniszteri szabályrendeletnek tartani fenn.
A javaslat 228. §-a, a német perrendtartás (193. §), a franczia tervezetek (Le Royer-javaslat 49. cz., Demole-javaslat 62. cz.) és a belga képviselőházi bizottság javaslata (102. cz.) nyomán egy, eddigi jogunkban ismeretlen intézményt, az úgynevezett ellenőrző szakértőt kivánja meghonosítani. Már maga az intézmény ujdonsága követeli, hogy e kérdés legislativ állását kissé bővebben fejtse ki e javaslat indokolása.
A német birodalmi büntető perrendtartás tervezetének bizottsági tárgyalása alkalmával beható vita tárgya volt ez a kérdés. A tervezet első olvasása alkalmával az 54. ülésben dr. Wolffson a következő uj szakasz (159. a) elfogadását ajánlotta: „Findet die Einnahme eines Augenscheines unter Hinzuziehung von Sachverständigen statt, so kann der Beschuldigte beantragen, dass die von ihm für die Hauptverhandlung in Vorschlag zu bringenden Sachverstandigen zu dem Termin geladen werden und falls der Richter den Antrag ablehnt, sie selbst laden lassen.
Den von dem Beschuldigten benannten Sachverständigen ist die Theilnahme am Augenschein und die Vornahme der zur Vorbereitung der Hauptverhandlung erforderlichen Untersuchungen insoweit zu gestatten, als dadurach die Thätigkeit der vom Richter bestellten Sachverständigen nicht behindert wird.”
E szakasz indokolásául Wolffson kiemelte, hogy a terheltnek ama joga, mely szerint a főtárgyalásra szakértőket idézhet, csak akkor ér valamit, ha meg van adva arra is a lehetőség, hogy a szakértők a szemlénél jelen lehetnek és tájékozhatják magukat.
Az indítvány mellett Grimm, Zinn, Bahr, Becher, Klotz és Schwartze, ellene Hanauer, Thilo, Reichensperger és Hauch szóltak.
Az indítvány mellett a tárgyalás során különösen felhozták, hogy a terheltnek szakértő által teljesített védelme gyakran fontosabb, mint a jogi védelem. Ama védelem pedig lehetetlenné válik, ha az előzetes eljárásban teljesített szemlétől a terhelt szakértője el van zárva. Kétségen kívül illusoriussá válik a terheltnek az a joga, hogy a főtárgyalásra szakértőt idéztethet meg, ha e joggal az elővizsgálat alatt nem bir. Az orvos például, ki a halottbonczolásnál jelen nem volt, a halottszemléről és bonczolásról felvett jegyzőkönyvet könnyen megtámadhatja és éppen a főtárgyaláson fognak kellemetlen viták keletkezni, melyeket az indítvány elfogadásával meg lehet előzni.
Az indítványt, habár a javaslat első olvasása alkalmával elvetették, a második olvasás alkalmával mégis elfogadták, és miként a gyakorlat igazolja, a tárgyalás során felhozott aggodalmak, mintha a terhelt szakértőjének subjectiv, kizárólag a védelmi szempontnak hódoló szereplése megzavarná a birói szakértők működését, éppen nem bizonyultak olyanoknak, melyek miatt a terhelttől ily ellenőrző szakértő kirendelését megvonni kellene, sőt ellenkezőleg ez intézmény ma már czélszerűségénél fogva általános elismerésre talál.
A Le Royer franczia igazságügyi miniszter által a senatus elé terjesztett javaslat 49. Czikke * szerint nemcsak a terhelt, hanem az ügyészség és a magánfél is fel lett volna jogosítva egy szakértő választására.
A senatus bizottsága a kormány javaslatát annyiban találta módosítandónak, hogy csakis a terheltnek engedi meg ily ellenőrző szakértő választását. A bizottság - úgymond a jelentés * - azt gondolja, hogy itt csak kért érdek, tudniillik a vád és védelem érdeke jöhet tekintetbe. A biró által kirendelet szakértő eléggé képviseli az ügyész és magánfél érdekeit. Az ajánlott mód csak szaporítaná a költségeket és zavarná a szakértők működését.
A senatus által megállapított javaslat 57., illetve a későbbi módosítások folytán (no. 314. session 1882. Annexe au procés verbal de la séance du 27. Juin. 1882.) 62. Czikkében a kormányjavaslat föntebb idézett 49. Czikkének „Le ministčre public, la partie civile” kifejezéseit kihagyták, egyebekben a kormányjavaslatot elfogadták.
Devčs igazsságügyi miniszter * a senatus által módosított javaslatot a képviselőháznak benyujtván, ez a 62. §-on mitsem változtatott, következőleg a Demňle igazságügyi miniszter * által a képviselőháznak ismét benyujtott javaslat is ugyanebben a szerkezetben tartalmazza e szakaszt.
Francziaországban tehát már a senatus teljesen, a képviselőház pedig első olvasásban elfogadta annak az elvnek helyességét, hogy a terhelt ellenőrző szakértő kirendelésére feljogosítva legyen.
A belga javaslat előkészítése alkalmából szintén fontolóra vették e kérdést. A kormányjavaslat nem intézkedett e tárgyban. A képviselőházi bizottság azonban szükségesnek tartotta a hiány pótlását. Thonissen melegen szólal fel ez intézmény mellett jelentésében (I. 241. l.) Különösen kiemeli, hogy méltányos, ha a terhelt, kinek becsülete, szabadsága, élete forog koczkán, joggal birjon arra, hogy a szakértői szemlénél magát szakértő által képviseltesse. E jogot megadja a német perrend, megkívánják adni Francziaországban. Nem maradhat el Belgium sem, mert ezzel csak nyer az igazság. A szakértői leletek tökéletesebbek, gondosabbak és jobban indokoltak lesznek.
Ily indokolás után ajánlja a bizottság az I. k. 94. Czikke folytatásául:
„L’inculpé pourra de son cňté, choisir un expert, qui aura le droit d’assister a toutes les opérations, d’adresser toutes reguisitions aux experts designés par le juge d’instruction, et qui sera tenn de consigner ses operations ŕ la suite du rapport ou dans un rapport séparé.
S’il y a plusieurs inculpés, ils doivent se concerter pour faire cette désignation.”
Ily előzmények állottak a javaslat előtt.
Minthogy az által, hogy a szakértők müködését a terhelt szakértője ellenőrizheti, azokat az esetleges hiányokra vagy mulasztásokra figyelmeztetheti és észrevételeit az egész eljárásra nézve közölheti, csak a szemle lesz tökéletesebb és gondosabb;
minthogy az a félelem, hogy ez megzavarná és hátráltatná a szakértők működését, a Németországban szerzett tapasztalatok szerint is teljesen alaptalannak bizonyult, de a vizsgálóbiró az indokolatlan hátráltatásokat és késleltetéseket megakadályozhatja;
minthogy czélszerűbb, ha a terhelt a szemle felvételére küldheti szakértőjét, ki minden hiányra figyelmeztethet, mint ha a főtárgyaláson teszi romboló kritika tárgyává az ellenőrzése és jelenléte nélkül eljárt szakértők mulasztásait és tévedéseit:
mindezeknél fogva czélszerűnek mutatkozott a szóban levő intézkedést a javaslatba illeszteni.
Nem utánozta a javaslat a franczia első kormány-javaslatot, mely az ügyészre és magánfélre is ki akarta e kedvezményt terjeszteni, melyet azonban sem a senatus, sem a képviselőház nem fogadott el, mert valóban csakis a védelem érdeke az, melynek esetleg szüksége lehet a biróság által kirendelt szakértők működését ellenőrizni. A vádló megnyugodhatik teljesen a biróság által kirendelt pártatlan szakértőkben. Sőt akkor, midőn a javaslat az ellenőrző szakértő költségeinek fedezését nem az államkincstár kötelességévé teszi, egyenesen abból az elvből indult ki, hogy a terhelt is teljes megnyugvással veheti ama szakértőket, kiket a biróság nevez ki, hisz gondoskodva van arról, hogy csak teljesen érdektelen és rendszerint két, vagy még több szakértő legyen alkalmazva, és hogy minden nyomatékos kifogásra a szakértőt mellőzni kell. (230. §)
Ha tehát a szakértők kirendelésében a biróság lelkiismeretesen jár el, akkor a legtöbb esetben meg is fognak nyugodni a terheltek a biróság szakértőiben. Mindazáltal nem volna helyén mereven elzárni az utat ily ellenőrző szakértő igénybevételétől ott, hol a terhelt még áldozatra is kész és lehet, hogy esetleg oly szaktekintélyt képes az igazsságszolgáltatás rendelkezésére bocsátani, a kinek közreműködése a tervezett intézkedés elhagyása esetében nem volna megnyerhető.
Az az intézkedés, hogy több terhelt csak egy szakértőt választhat, abban leli indokát, hogy egyrészről közös érdekű terheltek megnyugodhatnak egy szakértőben, másrészről az ellenőrző szakértők nagyobb száma csakugyan alkalmas lehet arra, hogy a birósági szakértők működését megzavarja, vagy éppen megakadályozza.
Oly szakértőket, a kik mint tanuk ki nem hallgathatók, vagy meg nem eskethetők, kik a terhelttel vagy a sértettel a javaslat 205. §-ának 1. pontjában meghatározott viszonyban állanak, a kik ellen a bűncselekményt elkövették vagy megkisérlették, a kikre nézve a 208. §-ban meghatározott eset forog fenn, végre, a kik a szakértőileg megítélendő körülményről a 205. § második pontjában meghatározott módon szereztek tudomást, a javaslat általában, illetőleg a vonatkozó ügyre nézve kizárja a szakértői működésből.
Ha e kizáró okok a szemle megkezdése után akár kifogásra, akár e nélkül tűnnek ki, a megkezdett szemlét félbe kell szakítani és más szakértőt alkalmazni. (230. § 2., 3. bek.)
E kizáró okok meghatározásánál ama szempont volt irányadó, hogy csakis elfogulatlan egyének legyenek szakértőkül alkalmazhatók, mely okból még azok is ki vannak zárva a szakértők közől, a kik a tanuságtétel megtagadására feljogosítva vannak. Az utóbbiakat az osztrák perrendtartás tervezetének bizottsági tárgyalása alkalmával Glaser nem akarata kizárni a szakértők közől. A többség azonban oda nyilatkozott, hogy tanuságtételre is csak abból az okból bocsátották a kérdésben levő egyéneket, mert más az eseményről esetleg felvilágosítást nyujtani nem is tudna, ez az ok azonban itt nem áll, mert szakértőűl más személy is választható.
A mi a 204., 208., 221. §-okban és a 205. § második pontjában meghatározott eseteket és a 205. § 1. pontjában foglalt viszonyokat, mint kizáró okokat illeti, ezeknek indokolása az előbbi fejezetnél volt előterjesztve.
Egy észrevétel azonban, tekintettel arra, hogy a 229. § szerint kizárandó szakértők alkalmazása a lelet és vélemény semmisségét vonja maga után, szükségesnek látszik. Megtörténhetik, ugyanis, hogy valamely bűnvádi ügyben alkalmazott két szakértő közől csak egyik esik a kizáró okok alá és mindenik egymással tartalmilag össze nem függő mozzanatra adott leletet, illetve véleményt. Ily esetben az aggálytalan szakértő véleménye semmisnek nem tekinthető. Ha azonban mindkét szakértő véleménye egyazon mozzanatra vonatkozik: úgy az aggálytalan szakértő véleménye is semmis, mert nem állapítható meg, mennyire állott ez a másiknak befolyása alatt.
A semmiség hatása annyiból áll, hogy a teljesített előkészítő eljárás során a szakértői szemléről felvett jegyzőkönyvet a főtárgyaláson felolvasni nem szabad, de az nincs megtiltva, hogy az aggálytalan szakértőt a főtárgyaláson kihallgassák és a biróság előtt tett nyilatkozatának értékét szabadon mérlegelhessék.
A kizáró okok nem meríthetik ki mindazokat a körülményeket, melyeknél fogva valamely szakértőtől általában, vagy egy bizonyos ügyben elfogulatlan eljárás vagy alapos vélemény nem várható.
Ez okból és a végett is, hogy az érdekeltek a kizáró okokat érvényesíthessék, intézkedik a javaslat arról, hogy a szakértők nevei a felekkel vagy képviselőjökkel a szemle előtt közlendők és hogy ezek kifogásaikat előterjeszthetik (230. §).
Az eljárás gyors menete érdekében külömbséget kellett tenni a kizáró- és egyéb okok érvényesítésére nézve. Az előbbiek, melyek a javaslat szerint annyira lényegesek, hogy a lelet és a vélemény semmiségét okozzák, szükségkép mindig érvényesíthetők és az eljáró hatóságot a szakértő mellőzésére kötelezik. Ellenben a többi okok tekintetében, melyek jelentéktelenek vagy látszólagosak is lehetnek, az érvényesítés korlátozása mellőzhetetlennek mutatkozott. E miatt mondja ki a javaslat, hogy az utóbbi aggályossági okok csak akkor vehetők figyelembe, ha a szemle megkezdése előtt voltak előterjesztve s hogy ezek alapján a kifogásolt szakértő csak az esetben mellőzhető, ha a kifogás nyomatékos és ha a késedelem veszélylyel nem jár.
Ama kérdésre nézve, hogy a szakértői közreműködés általános polgári kötelesség-e vagy nem, valamint az elmélet férfiainak, úgy a positiv jogoknak álláspontjai külömbözők. Mig Zacaria, Mittermayer, Hélie, Planck nem tekintik általános kötelességnek, addig Kittka, Pratobevera csak oly természetűnek tekintik, mint a tanukötelességet.
Mig az osztrák törvényhozások (1853-iki 79. § és az 1873-ki 119. § második bekezdése) az általános polgári kötelesség szempontjából ítélik meg a kérdést: addig a szász perrendtartás (175. § Der Gewählte kann die Annahme der Wahl ablehnen) egyenesen a szakértő tetszésére bizta a közreműködésre való vállalkozást, a hannoveri perrendtartás (104. §: „Nur die sind zur Abgabe eines Gutachtens verpflichtet, welche zur Ausübung der Wiessenschaft, Kunst oder des Gewerbes, deren Kenntniss bei dem Gutachten vorausgesetzt wird, öffentlich angestellt oder ermachtigt sind, oder jene öffentlich zum Erwerbe ausüben”) pedig, mely a német birodalmi perrendtartásnak * mintájául szolgált, a középutat követve, az általános polgári kötelességnél szűkebb körre szorítja.
Francziaországban a positiv jog hallgat e kérdésről. Mindazáltal a „code d’instruction criminelle” 80. Czikkére, továbbá a „code pénal” 475. Czikkének 12. pontjára hivatkozással szokott a biróság a kötelességét nem teljesítő szakértő ellen büntetéseket alkalmazni, mely határozatokat azonban szigorúan birálja meg Hélie (V. 658. és köv. lapokon). Az ujabb gyakorlat általános polgári kötelességnek tekinti a szakértői közreműködés kötelességét és a vonakodók ellen a tanukra vonatkozó büntetéseket alkalmazza.
Olaszországban (154. cz.). a közreműködés kötelességére nézve a szakértők és tanuk között hasonlókép nem tesznek külömbséget.
Az osztrák, franczia és olasz törvényhozások álláspontja nem helyeselhető. A valóság felderítése nem függ annyira a szakértőtől, mint a tanutól, kinek vallomása pótolhatatlan.
Azután egészen más követelménynyel lép fel az igazságszolgáltatás a tanuval, mint a szakértővel szemben. Amaz elmondja, a mit véletlenül észlelt; ettől időt, fáradságot, gyakran önfeláldozást igénylő tevékenységet követelnek. Mindazáltal lehetnek esetek, midőn a szakértő pótolhatlanná válik, mert kellő időben más nem áll rendelkezésre. Figyelembe veendő még az is, hogy az igazságszolgáltatást lehetetlen kitenni ama veszélynek, hogy a szakértők tetszésétől függjön a bűnvádi ügy megítéléséhez nélkülözhetetlen szakértői szemle foganatosíthatása.
Legigazságosabbnak látszik tehát a hannoveri és német birodalmi perrendtartás felfogása, mely bizonyos feltételek mellett teszi kötelességgé a szakértői közreműködést.
A javaslat e perrendtartások irányát követve, nem mondja, hogy általában minden ember, ki valamely szakmához ért, köteles szakértőként közreműködni. A ki pusztán kedvtelésből foglalkozik valami szakmával, vagy a ki már nem gyakorolja azt, az nem kötelezhető szakértői közreműködésre. A javaslat két csoportot állít fel, a melyhez tartozó személyek a szakértői közreműködést meg nem tagadhatják.
Az első csoportba tartoznak azok, a kik a biróság rendes szakértői közé vannak felvéve, a második csoportba tartoznak azok, a kik a szakmát keresetképen gyakorolják és tanuvallomásra kötelezhetők.
Az első kategoriához tartozók kötelessége nem szorul bővebb indokolásra, mert az, a kit a biróság a rendes szakértők közé iktat és ki e feladatra vállalkozik, joggal kényszeríthető a szakértői közreműködésre.
A második csoport kötelessége szintén indokolt, mert attól, ki keresetképen gyakorol bizonyos tudományos, művészeti vagy iparos foglalkozást, elvárhatja az állam, hogy szolgálatait az igazságszolgáltatásnak is rendelkezésére bocsássa.
A javaslat szövege kizárja ama vitákat, melyek a német perrendtartás szövegében használt „Gewerbe”, „öffentlich bestellt” kifejezések körül kifejlődtek.
A „kereset” kriteriuma az, hogy valaki tudományával, művészetével, iparával, vagy egyéb tehetségeivel a közönség szolgálatára készen áll, de azért nincs mentessége annak sem, a ki megválogatja, kinek álljon rendelkezésére. A festő vagy zenetanító például, ki nem mindenkinek felszólítására vállalkozik festésre vagy tanításra, a szakértői közreműködést meg nem tagadhatja, mert a közönség egy részének mégis szolgálatára áll.
Mindkét kategoriához tartozó személyek azonban megtagadhatják a közreműködést, ha a tanukötelesség alól mentesek. A mentesség okát szükség esetén be kell bizonyitaniok.
Kivételesen felmenthető a kirendeléstől a szakértő, ha az illető vizsgálat teljesítésére vagy véleményadására magát kellően képesnek nem érzi vagy ha más nyomós okot hoz fel. Az előbbi esetben nem lehet a szakértőt a vizsgálat teljesítésére kényszeríteni, mert határozottan az igazságszolgáltatás hátrányára szolgálna oly szakértőtől véleményt követelni, a ki nem érzi magát jártasnak abban a dologban, melyre nézve véleményét kivánják, az ilyen egyén véleménye esetleg nem volna alkalmas a biró informálására, sőt meggyőződését téves útra terelhetné. Éppen azért az olyan szakértőt, a ki magát a vizsgálat teljesítésére vagy vélemény adására képesnek nem érzi, ha sürgős eljárás szüksége nem forog fen: kirendeléstől felmenthetőnek kellett nyilvánítani.
Hangsúlyozni kívánja a javaslat azt, hogy a szakértő csak akkor menthető fel, ha „sürgős eljárás szüksége nem forog fenn”; mert ha a szakértői vizsgálat el nem halásztható, akkor véleményt kell adni a szakértőnek abban az esetben is, ha magát nem érzi „kellően képesnek”. Oly szakértő is, a ki tehetségében nem bizik, eredményesen működhetik és közbenjárása mellett kétségtelenűl több siker várható mint ha a biró szakértő nélkül foganatosítja a szemlét. A kellő képességgel nem biró szakértő is még jobban, szakszerűbben tudja megvizsgálni s leirni a kérdéses tárgyat, mint a hatóságnak eljáró tagja. S ha némileg fogyatékos is az ilyen vizsgálat s a reá alapított vélemény, az kellő képességgel biró szakértőkkel fölülvizsgáltatható, s a fölülvizsgálatnak mégis van olyan alapja, mely némi szakszerű támaszpontot nyujt.
Kivételesen felmenthető a szakértő más „nyomós okból is”. A nyomós ok meríthető az eljárás anyagából. tehát lehet az közérdekű, de gyökerezhetik magánérdekben is. Habár az állam a szakértői vélemény nyilvánitást állampolgári kötelességnek tekinti, mégsem hunyhat szemet a szakértő egyéni érdekei előtt sem. Ha tehát a kirendelt szakértő kötelességének, az eset körülményeihez képest, csak nagy áldozatok árán felelhetne meg, vagy ha a szakértőt betegség, halálozás a családban stb. akadályozza, s igénybevétele nem halaszthatatlanúl sürgős, akkor a biró a kirendeléstől kivételesen felmentheti.
A felmentés mindig csak facultativ. Az eljáró biró köteles a szakértő részéről felhozott mentség tárgyában belátása szerint határozni és ha azt igen nyomósnak nem találja vagy éppen a szakértői kötelesség kijátszására irányulónak tartja, a felmentést megtagadni.
Az eljárás igényéből következik, hogy a szakértő mentsége tárgyában, külön nyomozás vagy vizsgálat nem tartható. Az eljáró biró tudomása és a bemutatott adatok alapján határoz. Ugyancsak az eljárás fennakadásának elkerülése véget zárja ki a javaslat a perorvoslatot az említett határozat ellenében.
Hogy közhivatalnok nem alkalmazható szakértőül, ha azt a fölöttes hatóság ellenzi: annak indoka a közszolgálat érdekeinek megóvása.
Gondoskodni kellett arról is, hogy a szakértői közreműködés megtagadása kellő büntetéssel legyen sujtható. E megtagadás több alakban fordulhat elő. Megtörténhetik ugyanis, hogy a szakértő sem meg nem jelen az idézésre, sem be nem küldi véleményét; vagy megjelen ugyan, de véleményt adni vagy leletet teljesíteni vonakodik, vagy végre az esküt nem akarja letenni.
Mindezekben az esetekben a szakértő az okozott költségekben és 200 koronáig, ismétlés esetében 600 koronáig terjedhető pénzbüntetésben marasztalandó el. Első sorban pénzbüntetés van meghatározva, mert túlzott szigor volna a szakértőt, ki nem oly pótolhatatlan, mint a tanu, azonnal szabadságvesztés-büntetéssel sujtani. De ha a pénzbüntetés be nem hajtható, indokolt ennek átváltoztatása elzárásra, mert külömben vagyontalan szakértőre nézve a büntetésnek nem volna hatálya. Mellőzte a javaslat a szakértő elővezetését, mert eltekintve a szakértő helyettesíthetésétől az ily kényszer folytán eljáró szakértő működésétől nem sok eredmény várható.
A katonai biróság hatáskörének alávetett egyénekre nézve e helyen is a kényszerítő eszközök alkalmazása, katonai feljebbvalóiknak volt fentartandó. A megfelelő büntetés alatt a javaslat, ugy mint a 198. §-ban, a katonai szabályok szerint alkalmazható büntetést érti.
A büntetés elengedése és a felfolyamodás tárgyában a 194. §-ra vonatkozó indokolás nyujt felvilágosítást.
A szakértő esküje, mint a lelet és vélemény hitelességének főbiztosítéka, ezeknek egyúttal mellőzhetlen kelléke. A szakértő tehát - kivéve azt az esetet, midőn állandóan van alkalmazva és ily minőségben már esküt tett - mindig köteles esküt tenni arra, hogy észleleteit hiven és véleményét részrehajlatlanul legjobb tudomása és lelkiismerete szerint fogja előadni.
A kivételként emlitett esetben elegendő, ha a biró a szakértőt ily minőségében már tett esküjére figyelmezteti. A figyelmeztetés alakja a biró belátásától függ, de tanácsos, hogy ne csak a biró, hanem maga a szakértő fejezze ki a letett esküre való hivatkozást.
Bár a javaslat akkor, midőn a kivételt megállapította, abból indult ki, hogy az eskü halmozottságát kikerülje, mégis ha a biró véletlenül a már letett hivatalos eskü daczára ujra esküt vesz ki a szakértőtől, ez a szakértő működését nem fogja érvénytelenné tenni.
Kérdés az, hogy eskü helyett lehet-e ünnepélyes fogadást tenni (219. §)?
Ez irányban nem tartotta a javaslat szükségesnek az „expressis verbis” való intézkedést, mert ha a szakértő vallásának tanai szerint az eskütől el van tiltva, meg kell elégedni a hitelesség lehető biztosítékával, vagyis a javaslatban az esküvel egyenlő hatályúnak elismert ünnepélyes fogadással. Mindazáltal czélszerűen jár el a biró, ha oly esetben, midőn a szakértő könnyen helyettesíthető, az eskü megtagadása miatt tett kifogásra a szakértőt mellőzi.
Nagy controversia tárgya az elméletben, s a külföldi judicaturában a tanu és szakértői eskünek egymáshoz való viszonya. Minthogy a két bizonyító eszköz egymástól külömbözik: természetesen az eskü tartalma is eltérő. Már most az a kérdés, hogy ha a tanu egyuttal szakértőnek is tekintendő-e, vagy ha a szakértő egyuttal tanu szerepet is ölt: melyik eskü vagy mindkettő teendő-e le?
A német perrendtartás (85. §) az első positiv jog, mely a szakértő tanu forgalmát felállította. *
Az indokolásban elő van adva, hogy sok vitának lesz eleje véve, ha ki van mondva, hogy az a tanu, ki a multban tényekről vagy állapotokról szakértelmet igénylő tanuságot tesz, valóságos tanunak tekintendő. A szakértő és szakértő-tanu között a belső külömbség az indokolás szerint az, hogy a szakértők, mint birói segédek (als Gehülfen des Richters) mindig tényekből következtetéseket vonnak, a szakértő-tanu pedig saját tapasztalatait mondja el. Szembetűnő e megkülömböztetés hiányossága, mert egyrészről szakértőnek sem kell mindig következtetést vonni a tényekből, másrészről a szakértő is saját tapasztalatát és észleletét mondja el.
A szakértő-tanu fogalmának a német perrendben foglalt megállapítása és indokolása arra a controversiára nem derít világot, midőn a szakértő és tanu szerepkörei egymást szelik.
A fölött senki sem kételkedik, hogy a szakértelem a tanuzásnál is fontos szerepet játszhatik, a nélkül, hogy a tanu jellegét elvesztené. Ha A. csak annyit lát, hogy kép függött a falon, B. pedig meg tudja mondani, hogy a kép sixtini Madonna utánzata volt, ugy B. mindenesetre szakértelménél fogva többet tud mondani, mint A., de azért e szakértelemmel tett tanusága nem fosztja őt meg tanujellegétől.
A mi kétséges, ez az: mily ismertetőjelek szükségesek ahhoz, hogy a szakértő tanu egyuttal szakértőnek és viszont a szakértő, tanunak is legyen tekinthető.
A német Reichsgericht judicaturájából (III. büntetőtanács 1880. május 8., Entsch. II. 154., 156. lap, továbbá II. büntetőtanács 1880. október 26. Rechts. II. 393. lap) azt az elvet lehet levonni, hogy azt, a mit a szakértő a bűnvádi per tartama alatt szakértői minőségben észlelt, szakértő és nem tanuzási esküvel kell megerősíteni.
De hogy ezzel a kérdés nincs megoldva: John utal az első büntetőtanácsnak 1880. deczember hó 22-én (Rechts. II. 665. lap) hozott eltérő határozatára. Az érdekes eset a következő:
A sértett az őt kezelő és egyuttal szakértőként eljáró orvossal közölte, miként bánt el vele a terhelt. E tényekről a sértett nem tehetett tanuságot, mert a terhelt bánásmódja következtében megőrült. A tények maguk, az elbánás módja olyanok voltak, mikről mindenki szakértelem nélkül is tehetett volna tanuságot. Az orvos a vele közlötteket a biróság előtt elmondotta, következéskép mint „testis de auditu” szerepelt és igy a Reichsgericht azt határozta, hogy az orvost mind tanu, mind szakértő minőségben meg kell eskettetni.
A szóban levő kérdés megvilágítására érdekes példákat hoz fel John.
Vádlott alibijének igazolása czéljából hivatkozik arra, hogy beteg volt. A betegség igazolására nem okvetlenül szükséges orvosi bizonyítvány, következéskép a vádlott is két nem orvos tanura, A-ra és B-re hivatkozik. Nem szenvedhet kétséget, hogy A. és B. mint tanuk hallgatandók ki és esketendők meg. De ha azt kellene bizonyítani, hogy a beteg hagymázban feküdt, úgy ez már szakértővel, illetve szakértő-tanuval volna bizonyítható. Hivatkozik tehát a vádlott K orvosra, ki őt betegségében gyógyította, ki ennek folytán kijelenti, hogy a beteg hagymázban volt. Az orvos most is nem mint szakértő, hanem mint szakértő-tanu a tanu-esküt fogja letenni. Már most ha azt kérdezik az orvostól, hogy a vádlott azon a napon oly helyzetben volt-e, hogy a szobát elhagyhatta, úgy az orvos az erre adott kérdésre már mint szakértő válaszol, mivel a saját szakértői tanusága által létrehozott bizonyító anyag erejét az alibi tekintetéből itéli meg. Ily esetben. X. orvosnak úgy a tanu, mint a szakértői esküt is le kellene tenni (698-699. lapok).
Glaser e vitás kérdésben a következő szabályt állítja fel. Ha a szakértő oly tényekről nyilatkozik, melyeket nem a hivatalos vizsgálat alkalmával észlelt: úgy nemcsak a tanu-, hanem a szakértői eskü is kiveendő tőle, viszont a szakértő-tanunak le kell tenni a szakértői esküt, midőn a leletet pótló nyilatkozatnál többet, azaz: még szorosan vett szakértői véleményt is kívánnak tőle.
Emez ellentétek mellett általános kimerítő formula alig található, miért is a javaslat ilyennek felállítását meg sem kísérlette. A szakértői vagy tanueskünek, esetleg mindkettőnek alkalmazása tárgyában csak az eset körülményei szerint lehet dönteni, de a Reichsgericht gyakorlatából levont s a Glaser által felállított szabály tájékozásul szolgálhatnak.
A mi az eskü időpontját illeti: ezt, habár a bűnvádi eljárás súlypontja a főtárgyaláson nyugszik, mégis az előkészítő eljárás szakára kellett tenni, mert a szakértői szemle rendszerint az előkészítő eljárás során teljesítendő és nem ismételhető, szükséges tehát, hogy e fontos bizonyíték felvételénél a letett eskü hatálya alatt járjon el a szakértő. Úgy a code d’instruction criminelle (44. cz.), mint az olasz (154. cz.) és az osztrák (121. §) perrendtartások az előzetes eljárásban a szemle megkezdése előtt rendelik az eskü letevését.
Helyesebb álláspont ez, mint a német perrendé, mely a vélemény megadása előtt („vor Erstattung des Gutachtens”) rendeli az eskü kivételét. Ezt úgy magyarázta a gyakorlat, hogy ha a lelet és vélemény elválhatlan szoros kapcsolatban vannak egymással: úgy az esketés már a lelet előtt veendő ki, ha azonban a vélemény megadása a főtárgyalásig elhalasztható, akkor az eskünek a főtárgyaláson van helye. Természetesen a kivétel lett szabálylyá, mert az esetek legnagyobb részében azzal az érveléssel, hogy a lelet a véleménynyel szorosan összefügg, az előkészítő eljárás során veszik ki az esküt, és általában elhibázottnak tartják a német perrendnek azt az intézkedését, hogy nem a szemle megkezdése előtt rendeli az eskü kivételét, és teljes joggal, mert a leleten alapszik a vélemény, és így már a lelet elég fontos arra, hogy felvételénél is az eskü hatálya alatt működjék a szakértő.
Az eskü letételének módjára nézve azok a szabályok alkalmazandók, melyek a tanukról szóló fejezetben foglaltatnak, mindazáltal az eskü fontosságára való figyelmeztetés nem oly lényeges kellék, mint a tanuknál, sőt a szakértők értelmi szinvonala ezt legtöbb esetben fölöslegessé is teszi.
A szakértők megesketését, vagy a már letett esküre való hivatkozást, e kellék fontosságánál fogva, a jegyzőkönyvben mindig fel kell tüntetni.
Ha a kirendelt szakértők az esküt letették, úgy véleményük megállapítása czéljából kérhetnek az ügy irataiból felvilágosítást, kérhetik az ügy iratainak közlését, kérhetik ujabb tanuknak, sőt a terheltnek kihallgatását és a szakértők ezekhez a kihallgatáson közvetlenűl kérdéseket intézhetnek.
Az idézett szakaszban foglalt rendelkezésnek a német birodalmi perrendtartás 80. §-a szolgált mintául. Az erre vonatkozó javaslatnak bizottsági tárgyalása alkalmával (42. ülés) mivel a kormányjavaslat ily intézkedést nem tartalmazott, Schwarcze és Zinn indítványozták a szakértők jogának körülirását. A vitában még azok is, kik az indítványt ellenezték, okul azt hozták fel, hogy a szakértők szóban levő joga magától értetődik.
Hogy a szakértő kimerítő véleményt adhasson, biztosítani kell neki azt a jogot, hogy az egész peranyagot áttanulmányozhassa, de meg kell engedni még azt is, hogy ujabb tanuk, esetleg a terhelt kihallgatását is indítványozhassa, mert a szakértőnek bizonyos hézagok kiegészítése végett e pótlásokra mulhatatlan szüksége lehet. A kérdezés jogát pedig szintén biztosítani kell, mert hisz sok esetben, pl. elmebetegség vagy ennek szinlelése esetében, kérdezés nélkül nem is mondhatna a szakértő véleményt.
Az osztrák perrendtartás 123. §-a lényegében szintén hasonló intézkedést tartalmaz - csakhogy ez a szakértők közvetlen kérdezés-jogát „expressis verbis” nem biztosítja. A gyakorlat azonban Ausztriában is oda fejlődött, hogy legalább a főtárgyaláson az elnök discretionarius hatáskörénél fogva megengedi a szakértők közvetlen kérdezés-jogát.
Minthogy szabály az, hogy a terhelt kihallgatásának a tanuk távollétében kell történnie, és megtörténhetik, hogy a szakértő egyuttal tanu is: ily esetben meg kell engedni, hogy a szakértő a vádlott kihallgatásánál jelen lehessen. Ily határozott a lipcsei birodalmi törvényszék is (1881. szept. 12. Rechts. pr. III. 496. lap).
Nem lehet teljesen elzárkózni amaz aggodalom elől, hogy a szakértő az iratokból esetleg előre elfogult véleményt alkot magának, hogy az irásokból merített mellékes részletek befolyásolhatják ítélőtehetségét, sőt hogy észleleteinek hiányait egyes vallomások tartalmából igyekszik pótolni. Ezért a javaslat a biróság belátására bizza, mikor tartja szükségesnek az iratok közlését és mily terjedelemben.
Leghelyesebb, ha megkivánja a biróság a szakértőktől, hogy jelentsék ki az okot, a miért az iratokat megtekinteni óhajtják, mert így módjában áll a biróságnak az iratok megtekintésének szüksége felett határozni. Nem volna azonban a javaslat szellemével összeegyeztethető, ha túlzott és alaptalan aggodalmoskodás miatt a biróság a szakértők alapos működését az iratok elvonásával megakadályozná.
Midőn a javaslat a szakértői szemle vezetését a biróra bizza (235. §), azzal nem azt akarja kifejezni, hogy a szakértők technikai módszerét is a biró jelölje meg. Kivéve azokat az eseteket, midőn maga a törvény vagy rendeletek intézkednek a technikai módszer tekintetében: a szakértő nincs jogi szabályokhoz kötve, hanem tudományos és művészetének tanait szabadon követheti. Csakis így lehet felelős véleményeért, - míg ha a biró a szakértői feladat szorosabb körébe is beavatkozik, megoszlik a felelősség, sőt tudákos utasítások helyrehozhatlan hátrányt is okozhatnának. A biró a vezetés feladatát akkor tölti be helyesen, ha megjelöli a megvizsgálás tárgyait, gondoskodik a tárgy azonosságának megállapításáról, meghatározza a czélt, melyre törekszik, őrködik az előirt alaki szabályok megtartása felett, de tartózkodik attól, hogy magára a szakértői tevékenységre befolyást gyakoroljon. Ajánlatos továbbá, ha a biró formulázott és határozott kérdéseket intéz a szakértőkhöz, kik akár irásban, akár szóval felelhetnek. A kérdések feltevése előtt a vizsgálóbiró tanácskozhatik a szakértőkkel, meghallgathatja a vádlót, terheltet, illetve védőt és különös figyelemben köteles részesíteni a felek által indítványozott kérdéseket, nehogy ezeknek alapos okuk legyen panaszkodni a miatt, hogy relevans körülményekre nézve nem kérdezték meg a szakértőket.
Általános szabályul állítja fel a javaslat, hogy a szemle tárgyai rendszerint a vizsgálóbíró jelenlétében vizsgálandók meg (236. §). A „rendszerint” kifejezés arra mutat, hogy a szabály nem zár ki minden kivételt. Két ily kivételt, mint a leggyakrabban előfordulót, fel is említ a javaslat, de azzal nincs kimerítve minden eset, melyben a vizsgálóbiró távol maradhat a szemlétől.
Ily eset az, midőn a vizsgálóbiró félrevonulását a szeméremérzet kimélése követeli, Ennek megvilágítására csak egy eset legyen itt felhozva, pl. nőszemélynek oly orvosi megvizsgálása, midőn csakis szakértői véleményről van szó. Ekkor a tisztesség érzete követeli, hogy mind a biró, mind a jegyzőkönyvvezető és a tanuk távolmaradjanak. Az osztrák perrendtartás is kifejezést ad annak ..... „aus Rücksichten des fAnstandes für angemessen erachten, sich zu entfernen .....” (122. §).
A német perrendtartás első javaslatában (69. § második bekezdés) szintén volt rendelkezés „Die sachverständige Untersuchung wird ohne Beisein des Richters vorgenommen, wenn der Anwesenheit desselben Rücksichten des Anstandes entgegenstehen”, de ezt csak azért törölte a német szövetségi tanács, mert a biró józan esze is elegendő biztosíték arra, hogy a tisztesség követelményeit nem lépi túl. Sőt e szakasznak második részét: „oder wenn die Thätigkeit der Sachverständigen fortgesetzte Beobachtungen oder längere Zeit dauernde Versuche erheischt” szintén abból az okból hagyták ki, mert a biró rendelkezés nélkül is tudja, hogy technikai vizsgálatoknál jelenléte teljesen fölösleges.
Ama tapasztalatnál fogva, hogy a biróságok a hosszabb észleletet vagy kísérletet igénylő oly tárgyakból, melyek a szakértői vizsgálat által megsemmisülnek vagy megváltoznak, semmit sem tartanak vissza, és így az ujabb vizsgálatot lehetetlenné teszik: nem volt mellőzhető az átadás szabályainak és a jegyzőkönyv kellékeinek tüzetes megállapítása.
A tényálladéknak szakértők segélyével való megállapításánál - mint már fennebb is említve volt - külömbséget kell tenni a lelet és a vélemény között. A lelet, azaz a szakértők észlelete, azonnal jegyzőkönyvbe veendő. A működés e részét a biró, a jegyzőkönyvvezeteő, a tanuk többnyire ellen is őrizhetik, mert erre nem kívántatik mindig szakértelem, hanem elegendők az ép érzékek. A vélemény (visum perertum) már tisztán a szakértők ténye. Ezt is rendszerint azonnal jegyzőkönyvbe kell adni a szakértőknek, mindazáltal joguk van kívánni, hogy azt megfelelő határidő alatt, irásban nyujthassák be.
A javaslat kiemeli, hogy a vélemény indokaival együtt adandó jegyzőkönyvre (236. § hatodik bekezdés). Az indokolás oly fontos része a véleménynek, mint a büntető ítéletnek. Valamint ezt, úgy amazt is az indokolás világosítja fel, miért is meg kell kivánni, hogy a szakértő alaposan, tudományos elvek alapján fejtse ki véleményének indokait.
A birónak kötelessége a felett őrködni, hogy mennél tökéletesebb szakértői szemle és vélemény álljon rendelkezésre, mert minél szabatosabb az; irányító erejének annál nagyobb az értéke. És nem csupán az itélőbiró van hivatva annak mérlegelésére, hogy hiányos-e a szemle vagy nem. Már a vizsgálóbiró is, kinek kötelessége a pert helyesen előkészíteni, elrendelheti bizonyos feltételek mellett a szemle hiányainak pótlását, esetleg uj szemle megtartását.
A hiány két irányban fordulhat elő. Vagy a ténybeli megállapításokban, vagy a véleményben.
Ha a biró azt tapasztalja, hogy a ténybeli megállapítás eltérő. határozatlan, homályos, önmagával vagy bizonyított körülményekkel ellentétes: akkor meghallgatja a szakértőket és ez uton kísérli meg a kétségek eloszlatását, mert lehet, hogy egyszerű nyilatkozat elegendő a tévedés felvilágosítására. De ha a szakértők kihallgatása czélra nem vezet: akkor két út között választhat. Vagy ugyanazokat a szakértőket utasítja uj szemlére, vagy, a mennyiben meggyőződik, hogy személyes okok idézték elő a hibás felvételt: más szakértőket rendel ki (237. §).
Ugyanez az eljárás követendő akkor is, ha a vélemény ellenmondásos, ha benne helytelen következtetések és egyéb lényeges hiányok észlelhetők, vagy ha a vélemény helyességéhez nyomatékos kétség fér (238. § első bekezdés).
Mindazáltal a vizsgálóbiró oly esetben, midőn orvostani vagy vegyészi véleményben mutatkozik ellenmondás, helytelen következtetés vagy hiány, és ezt a véleményadó szakértők kihallgatása el nem oszlatta, egyenesen nem fordulhat az igazságügyi orvosi tanácshoz, vagy az országos birósági vegyészhez, mert erre a megkeresésre csak a vádtanács bir hatáskörrel.
Ez intézkedés okát abban leli, mert könnyen megtörténhetik, hogy a vádtanács nem fogja a vizsgálóbiró véleménye szerint fenforgó hézagokat és hiányokat olyanoknak találni, melyek fölülvéleményezést igényelnének, s így elkerülhető a fölösleges munka és az ügynek czél nélküli elodázása.
Az 1890:XI. tc. 7. §-a alapján kibocsátott 25.926/i. m. 90. sz. igazságügyi miniszteri rendelet 3-ik pontja feljogosítja a kir. ügyészeket arra, hogy a vádnak helyes képviselete érdekében a főügyészség útján a biróság kikerülésével, az igazságügyi orvosi tanácstól eszközölhessenek ki felülvéleményt. Ezt az intézkedést a javaslat is átvette (238. § negyedik bekezdés). Igaz ugyan, hogy a biróságok rendszerint nem utasítják el a kir. ügyészeknek azt az indítványát, hogy az igazsságügyi orvosi tanács fölülvéleménye beszerezhető legyen: mindazáltal szükségesnek mutatkozott a mostani törvényes állapot fentartása, mert mégis megtörténhetik, hogy a biróság a kir. ügyésznek ily tartalmú megkeresését nem teljesíti s így a kir. ügyész vagy kénytelen volna a vádat elejteni, vagy oly anyag alapján volna köteles vádat emelni, mely meggyőződése szerint elégtelen. Szükséges volt tehát a kir. ügyésznek megadni a jogot ahhoz, hogy a tényállást saját meggyőződése szerint deríthesse fel, s ne legyen kénytelen a vádelejtésnél, vagy vádemelésnél a biróság meggyőződését zsinórmértékül elfogadni. Hasonló okok tették szükségessé azt is, hogy az ügyész necsak az igazságügyi orvosi tanácsnak, hanem az országos birósági vegyésznek fölülvéleményét is kieszközölhesse.
De nemcsak a vád helyes képviselete, hanem a „sürgősség” is követelheti azt, hogy a kir. ügyésznek az említett fölülvélemények kieszközlésére vonatkozó joga legyen. Minthogy a nyomozás vezetése a kir. ügyészségek kezében van összpontosítva s minthogy a javaslat rendszere szerint a főtárgyalás alapját a legtöbb esetben a nyomozás anyaga fogja szolgáltatni, meg kell adni a kir. ügyészségnek a lehetőséget ahhoz is, hogy a tényállást, az eljárás sürgőssége érdekében, a nyomozás folyamán kellőleg tisztázhassa, s ne kelljen a főtárgyalást a szakértői vélemény fölülbírálata végett elhalasztani.
A sürgősség azonban nemcsak a nyomozás során merülhet fel, hanem az eljárás más szakában is. Az eljáró kir. ügyész kötelessége lesz az eset körülményeit tűzetesen megvizsgálni és a fölülvélemény közvetlen beszerzése iránt csak akkor intézkedni, ha ez lényeges időnyerést biztosít, vagy ha a fölülvéleményezés eredménye annak gyors teljesítésétől függ.
E szempontoknak biztosítására szolgál a kir. főügyész ellenőrzése és közvetítése.
A 237., 238. §-ban ki van mondva, hogy a szakértők minden irányban szabatos és teljes felvilágosítást nyujtó véleményt kötelesek adni; ha pedig véleményök a jelzett feltételeknek nem felel meg; tartoznak véleményök fogyatékosságát felvilágosítani. Ugyanez a szabály áll az igazságügyi orvosi tanácsra is (239. §).
Minthogy az igazságügyi orvosi tanács véleménye épp oly kevéssé köti meg a biróság kezét, mint a többi szakértők véleménye, s minthogy a felek a főtárgyalásra oly szakértőket is idéztethetnek be (288. §), a kik kihallgatva nem voltak, az intézmény tekintélye és sikeres működése érdekében módot kellett arra nyujtani, hogy az igazságügyi orvosi tanács, ha biróság előtt fekvő véleményét megtámadják, ezzel szemben észrevételeit megtehesse. Meg kellett továbbá azt is engedni, hogy az orvosi tanács felülvéleményének bővebb kifejtése vagy előterjesztése végett magát a törvényszék vagy a kir. ítélőtábla főtárgyalásán egy vagy több tagja által képviseltethesse.
Mindkét felhatalmazásra azonban csak kivételesen lehet szükség és éppen nem kivánatos, hogy az ország legfőbb orvosszakértői hatósága, véleménye felett gyakran discossióba bocsátkozzék. E tekintetek nyertek kifejezést a 239. § utolsó bekezdésében.
(240-246. §)
A halottszemlének, mint bizonyító eszköznek fontosságát már régen elismerték.
A tételes jogok kezdetben egyéb szakértői szemlét, mint a halottszemlét nem is ismertek. Hazánkban is - mint fentebb jelezve volt - innen indult ki a szakértői szemlének, mint bizonyító eszköznek általános fejlődése. A halottszemle fontosságát a már idézett forrásainkon kívül még különösen kiemeli a helytartótanács által 1829. január 20-án 1628. sz. a. kiadott terjedelmes utasítás, melyben helyesen jegyezi meg: „Medicus forensis in pronunciando indicis cautissime procedet ..... et oportebit eum, ne conscientiam suam gravet, prae oculis constanter habere: quod hic plurimum de puniendo crimine, deque vita aut morte horrinis agatur.”
A javaslatnak ama rendelkezése, hogy halottszemle és bonczolás csak akkor teljesítendő ha gyanú van, hogy valakinek halálát bűntett vagy vétség által okozták, világosan kifejezi ennek czélját is, mely nem egyéb, mint a büntető törvényekbe ütköző ölés tényálladékának és ama mozzanatoknak megállapítása, melyek a büntethetőség megítélésére, tekintettel a cselekmény és ennek eredménye közötti okbeli összefüggésre, jogilag figyelembe vehetők.
A javaslat az érintett gyanu esetén nem elégszik meg a halottszemlével, hanem mindig bonczolás teljesítését is kívánja.
A régi jogok nem ismerték a halottszemlével járó bonczolást. A german jogok, a kanon jog, az olasz practicusok megelégedtek az egyszerű halottszemlével. Néha ugyan a halál oka felől a bonczolás nélkül is biztos tájékozás szerezhető, sőt bonczolás esetleg nem is teljesíthető. Egy nagy vasuti szerencsétlenség, épület összeomlás következtében meghalt, vagy gyujtogatás következtében elégett, vagy darabokra vagdalt egyénnel a halál oka nem kétséges. Mindazáltal a szabálytól, hacsak a holttestbonczolás lehetősége nincs kizárva, annál kevésbbé szabad eltérni, mert nem egyszer fordult elő, hogy a tanuk látni vélték, hogy valaki agyonlőtt egy harmadik személyt és csak a bonczolás derítette fel, hogy az a lövés idején már nem volt életben. Egyébiránt az nem szenved kétséget, hogy a holttestbonczolás nem kizárólagos bizonyító eszköze az ölésnek. Más bizonyító eszköz utján is juthat a biró ama meggyőződésre, hogy valaki mást jogellenesen életétől megfosztott, de ennek a megállapításnak rendes és legbiztosabb módja a holttestbonczolás, melyet tehát ok nélkül elmulasztani, de még elodázni sem szabad, mert értéke legnagyobb részben a gyors teljesítéstől függ.
Megtörténhetik, hogy a gyanú már csak a holttest eltemetése után irányul büntetendő cselekményre, vagy hogy ujabb mozzanatok felderítése czéljából válik szükségessé a halottszemle: ilyenkor meg kell engedni, hogy a már eltemetett holttest kiásható és bonczolás alá vehető legyen. Mindazáltal ezt a javaslat feltételhez köti. Eme feltétel az, hogy az adott körülmények között eredmény legyen a szemlétől, illetve bonczolástól várható (240. §). Figyelembe kell venni az eltemetés óta eltelt időt, az időjárást, az elhalt testi állapotát stb. és leghelyesebb, ha e tekintetben is szakértőket hallgat meg a biró. De ha a szakértők határozott tagadó választ nem adnak, akkor nem kell mellőzni a holttest kiásatását és bonczolását.
A halottszemle a biró jelenlétében, lehetőleg a helyszinén és a holttest helyzetének megváltoztatása előtt teljesítendő és a talált állapot minden mellékkörülményeivel együtt jegyzőkönyvbe veendő. A bonczolás megkezdése előtt azonban a holttest azonossága megállapítandó és e czélból azok az egyének, a kik az elhunytat életében ismerték, esetleg a terhelt megkérdezendők (240. § 3. bekezdés).
A halottszemlére és bonczolásra éppen a kölcsönös szakértői ellenőrzés szempontjából a javaslat - úgy mint csaknem minden perrendtartás és eddigi joggyakorlatunk is - két orvos alkalmazását kívánja meg.
A régibb időben sokat vitatott kérdést, hogy az elhunytat a halála előtt megelőzött betegségben gyógykezelő orvos lehet-e szakértő, a javaslat a fenforgó érdekeltségi viszony miatt tagadólag oldotta meg. Mindazáltal intézkedik a javaslat, hogy az ily orvos is mint tanu kihallgatható legyen és ha egyéb törvényes akadály nem forog fenn, az ily orvos is esküre bocsátható. A kezelő orvosnak a bonczolás előtt való kihallgatása azért kívánatos, hogy vallomásában a bonczolás eredményét fel ne használhassa. Ki kell emelni, hogy a szakértő orvosoknak egymáshoz való rokonsági köteléke kizáró okot ugyan nem képez, de közel rokonságban álló szakértők együttes alkalmazása, netáni kifogások elkerülése végett, mégis lehetőleg mellőzendő (241. § 2. bekezdés).
A halottszemle és bonczolás műtani részére nem terjeszkedik ki a javaslat. Néhány utasítás azonban, különösen a biró által felteendő kérdések megkönnyítése és a vélemények szabatossága szempontjából gyakorlati haszonnal jár. Az 1843. évi württembergi perrendtartás óta egész a legujabb osztrák törvényhozásik súlyt helyeztek az ily tartalmú intézkedésnek a perrendtartásba foglalására.
A halottszemle és bonczolás arra szolgál, hogy a halál oka meghatározható legyen, következéskép a kérdést úgy kell feltenni, hogy a vélemény mindig határozott választ adjon arra, hogy mi volt a halálnak közvetlen oka, és ez okból kell a távolabbi okokig feljutni úgy, hogy az okbeli összefüggés a halál és az ezt okozó mozzanat között helyreállítható legyen. Először tehát meg kell állapítani ama physiologiai vagy pathologiai okot, mely a halált előidézte, pl. szivszélhüdés, elvérzés stb., azután pedig az organismus ama megzavarását, pl. akasztás, lövés stb., melyből a halál physiologiai vagy pathologiai oka következett.
A kérdések egymásutánja egyébiránt a dolog természetéből folyik. Az első kérdés az, vannak-e a holttesten sérülések és ha vannak, ezek olyanok-e, melyeket más idézett elő avagy nem. Ha más idézte elő a sérüléseket: akkor kutatni kell, hogy ezek a sérülések mily eszközzel, mily módon és a halál bekövetkeztét mennyivel megelőzött időben voltak elkövetve? Meg kell határozni, hogy a sérülés, vagy ha ilyen több van, ezek közől melyek voltak vagy melyeknek összhatása volt oka a halálnak.
Már most, ha meg van állapítva a halált okozó sérülés: úgy kutatni kell a sértés minőségét. Ez külömböző eredményre vezethet. Megtörténhet ugyanis, hogy a sértett oly jellegű, mely normális körülmények között minden emberre nézve egyazon eredményt okozta volna. Ha valakinek fejét levágták, ha sziven szúrták: úgy bizonyos, hogy a sértés általános természete okozta a halált. Megtörténhet továbbá, hogy a sérült subjectiv körülményei (pl. chronikus betegsége, helyi baja, individualitása) folytán állott be a halál, mi normalis körülmények között elmaradt volna. Megtörténhet, hogy a sértés csak esetleg vált halálossá, hogy a sértőtől teljesen független körülmények, az éghajlat, időjárás működtek közre a halál előidézésére. Megtörténhet, hogy a sértéshez véletlenül hozzájárulnak oly körülmények, melyek a halált előidézik, pl. ha a sértett sebfertőzést szenvedett, vagy ha a sérülés folytán előállott betegségben nem tartja meg az orvosi rendeleteket s ennek folytán halálossá változik betegsége. Ezeken fölül a szakértőknek még azt is meg kell állapítaniok, hogy mindezekben az esetekben nem lehetett volna-e kellő időben érkező czélszerű segélylyel a halált elhárítani. Lehet, hogy a halál csak azért következett be, mert a sértett nem fordult orvosi segélyhez, vagy azt egyenesen visszautasította, vagy azok, kiknek kötelessége lett volna az ápolásról gondoskodni, semmit sem tettek, vagy nagyon későn teljesítették kötelességüket, vagy hogy a kezelés hibás volt.
A beszámítás szempontjából fontos lévén még ama kérdés is, hogy a sértés nélkül nem következett volna-e be más idegen okból is a halál, és hogy a sértés mennyi idő alatt gyógyult volna meg, ezeknek figyelembevételét is előirja a javaslat. De ez utasításokkal még nem látja a javaslat kimerítve ama rendelkezéseket, melyek a halottszemle és bonczolás alapján adandó orvosi véleményre nézve törvénybe foglalhatók.
Szükségesnek tartotta még a gyermekölés esetében is a beszámításra nézve lényeges három mozzanatot a szakértők figyelmébe ajánlani, t. i. azt, hogy a gyermekujszülött élve született, érett és életképes volt-e?
Az osztrák törvény (130. §) csak azt emeli ki, hogy a gyermek élve született-e? A javaslat azonban a német törvény 90. §-ának nyomán még az ujszülöttség, érettség és életképesség mozzanatait is kiemeli, melyek úgy a beszámítás, mint a büntetés kimérésénél mindenesetre lényegesek.
A legnehezebb szakértői feladatok egyike a mérgezés tényálladékának megállapítása, akár okozott a mérgezés halált, akár nem. A javaslat ezért a vegyészi vizsgálat teljesítését rendszerint az országos művegyészre bizza, kinél a megbizhatóság teljes garantiája megvan.
Eddigi gyakorlatunk szerint is a vegyvizsgálatokat leginkább az országos birósági vegyész teljesítette, sőt az 1872. jun. 20 án 15.933. sz. a. kelt igazságügyi miniszteri rendeletben ez kötelezőleg volt előirva. Túlhalmozottság esetén az igazságügyi kormány eddig is gondoskodott és ezentúl is fog gondoskodni arról, hogy esetleg az országos birósági vegyészek száma szaporíttassék. Hogy a vegyészi vizsgálat rendkívüli esetekben, pl. ha a birósági vegyész súlyosan beteg, vagy állása betöltetlen, ha a vegyészi vagy górcsői vizsgálat rendkívül sürgős, vagy ha lényegtelenebb tárgyakra vagy nyomokra vonatkozik stb., más vegyészek által is teljesíthető, ehhez a 244. § első bekezdésében használt „rendszerint” szó mellett kétség nem férhet.
Minthogy a vegyészileg megvizsgálandó tárgyak többnyire hosszabb időre lesznek a vegyészeknek átengedve és e működésnél a biró jelen nincs: szükséges volt a vizsgálati tárgyak azonosságának biztosítása érdekében intézkedni (244. § 2. bekezdés).
A javaslat (245. §) a testi sértések esetében általában egyazon szabályokra utal, melyek a halottszemlére és bonczolásra vonatkoznak (241., 242. §-ok), következéskép az ott felhozott indokok megfelelően a testi sértésekre is állanak. Ki kellett azonban e helyütt emelni, hogy a sérülésnek életveszélyes volta a megfelelő minősítés és a hatóságnak gyors eljárásra való figyelmeztetése végett megemlítendő, továbbá, hogy a gyógyulás ideje a véleményben mindig meghatározandó, mert a testi sértés minősítése az időtartamon fordul meg, mely alatt a sértettnek egészsége helyreáll. Czélszerű, hogy az orvos ne legyen a szemle után azonnal véleményadásra kényszerítve, mert esetleg csak a gyógyulás fejlődése alatt mondhatja meg a valószinű eredményt, sőt mivel ekkor is csalatkozhatik, helyes a szakértőnek megadni még ama jogot is, hogy véleményét az eredménynek megfelelőleg módosíthassa. Ez sok visszásságnak veszi elejét.
A 245. § második bekezdésében foglalt rendelkezés indokát abban leli, hogy testi sértéseknél a szakértői lelet sikere rendesen annak gyors felvételétől függ és hogy hazánkban a birói eljárás alapját képező testi sértéseknek nagy számánál fogva, mindegyiknek birói szemle utján való megállapítása alig eszközölhető. Meg kellett tehát a lelet felvételét könnyíteni és az esetben, ha senki kifogást nem tesz, s igy aggodalomra sincs ok, az egy hivatalos szakértő (törvényszéki, törvényhatósági, államrendőri [1881:XXI. tc. 41. § a) pont] járási, községi vagy körorvos) véleményét is, birói szemle nélkül, önálló bizonyító eszköznek kellett kijelenteni. Természetes, hogy annak úgy, mint minden más bizonyító eszköznek értéke fölött a biróság dönt, és ha a vélemény az eljárás eredményével meg nem egyez, vagy másként alapos kifogás alá esik, a véleményt birói figyelmen kívül hagyja.
Ezen kivételként megjelölt eseteken kívül mindig két orvos közbejöttével foganatosítandó a szemle (245. § 3. bekezdés).
Ámbár a bizonyítékok szabad mérlegelésének helyesen értelmezett rendszeréből világosan következik, hogy a testi sértés, csak úgy mint az ölések, nemcsak orvosi leletekkel bizonyíthatók: mégis nem fölösleges ezt kiemelni, mivel a Btk. életbeléptének első idejében biróságaink a törvényes bizonyítás elméletének áramlatától menekülni nem tudván, az ellenkező felfogás fel hajoltak. Ama szabályok melyeket a javaslat a leletfelvétel tekintetében előir, nem akarnak visszaesést jelenteni a legalis bizonyítékok tanához. E szabályok pusztán arra valók, hogy figyelmeztessék az eljáró közegeket, minő eljárást tart a törvény leghelyesebbnek és annyira fontosnak, hogy könnyelmű elmulasztásáért az eljáró közegek felelősségre is vonhatók, de távol áll attól, hogy a kérdéses esetekben pusztán a szakértői szemlét állítsa fel kizárólagos bizonyítékul, vagy hogy azt feltétlenül megfossza minden bizonyító erőtől, ha esetleg nem felel meg mindenben az előirt kellékeknek. Egyébiránt curiánk már több alkalommal, igy 6.811/883., 11.749/883. (Dtár VII. 42., 43.), 9.168/883. (Dtár V. 117. sz.) alatt is kimondotta, és az ma már állandó gyakorlatnak tekintendő, hogy a testi sértések nemcsak orvosi látlelet, hanem egyéb hiteles adatok alapján is bizonyíthatók és minősíthetők.
Ha a biróságban kétség merül fel arra nézve, hogy a terhelt nem szenved-e a beszámíthatóságot kizáró elmezavarban vagy öntudatlanságban: úgy feltétlenül két orvos alkalmazandó, kiknek kötelességévé kell tenni annak megfigyelését, hogy valóban elmebeteg-e a terhelt, vagy csak szinleli-e a betegséget, és ha beteg, úgy az elmebetegség minő fajában szenved, és a véleményben az orvosoknak nyilatkozniok kell arra nézve is, hogy a cselekmény elkövetésekor ép elmével birt-e a terhelt vagy nem, és ha nem, úgy nyilatkozatot kell kívánni arra nézve is, hogy a betegség minő befolyással van a beszámíthatóságra. Lehetnek oly lelki állapotok, melyek a beszámíthatóságot ugyan feltétlenül ki nem zárják, de lényegesen csökkentik, ily eseteket is mindig gondos szakértői megfigyelés tárgyává kell a birónak tennie.
Minthogy az e tárgyú szakértői vizsgálatok gyakran csak akkor lehetnek alaposak, ha hosszabb megfigyelésen alapulnak, és erre legtöbbször a rendes fogházi helyiségek nem alkalmasak, de a nem specialista orvosoktól rendesen nem is várható teljesen megnyugtató vélemény: intézkedni kellett, hogy bármelyik megfigyelő orvos vagy a felek bármelyikének inditványára a terhelt további és alaposabb megfigyelés végett az e czélra rendelt állami intézetbe szállíttassék. Minden visszaélés vagy elhamarkodott intézkedés lehető megelőzése végett a javaslat e tekintetben több biztosítékot állít fel. Egyik az, hogy a vádló és a védő feltétlenül meghallgatandók, sőt, ha védő nem volna, úgy azt nyomban ki kell rendelni. A másik biztosíték az, hogy a vizsgálóbiró nincs hivatva az e czélra rendelt állami intézetbe való szállítást elrendelni, hanem, ha ennek szüksége a vizsgálati eljárás során áll elő, úgy köteles a vádtanács határozatát kikérni, és a vádtanácson kívül még csak az itélőbiróság bir az említett hatáskörrel. A harmadik garantia ismét az, hogy minden ily természetű elsőfokú határozat ellen felfüggesztő hatálylyal meg van engedve a felfolyamodás. A negyedik korlátozó intézkedés végre az, hogy a terheltnek intézetben való megfigyelése rendszerint két hónapnál tovább nem tarthat. Mindazáltal, ha alapos okokat hoznak fel a szakértők annak támogatására, hogy a megfigyelésre még hosszabb időtartam szükséges: úgy azt a vádtanács, illetve biróság (de soha sem a vizsgálóbiró) engedélyezheti. Hogy a biróság a szakértők véleményét szabadon birálja fölül, azt alig szükséges az ez irányban több izben kifejtettek után kiemelni. Nem annyira önként értetődő s ennélfogva külön felemlítendő, hogy akkor, midőn nem a terheltnek, de a feljelentőnek, tanuknak stb. elmebeli állapotát kell megvizsgálni, az eljárásra nézve ugyancsak az imént kifejtett szabályok követendők.
(247-249. §)
E büntetendő cselekményeket is olyanoknak tekinti a javaslat, melyekre nézve a szakértői működés még részletesebb szabályozást igényel.
Az erre vonatkozó szabályok a Btk. második részének XI. és XXXIV. fejezetére tekintettel, több irányban intézkednek. Rendelkezés van a) a belföldi érczpénz, papirpénz, vagy bélyeg; b) a külföldi ércz- vagy papirpénz és ezzel egyenlőnek tekintett hitelpapirok, valamint a külföldi bélyegek s postajegyek; c) az osztrák-magyar bank pénzjegyei és közhitelpapirjai; d) a Btk. 210. és 211. §-ai alá eső és nem magánosok által kiadott hitelpapirok, és végre e) a magánosok által kibocsátott s a Btk. 210. §-a alá eső hamisítványok tárgyában.
Az a) alatt említett hamisítványok a hamisítás megállapítása végett ama pénzverő hivatalhoz küldendők, mely a valódi ércz- vagy papirpénzt kibocsátotta, mert kétségen kívül ez legilletékesebb annak kimondására, hogy forog-e fenn hamisítás.
A b) alatt említett hamisítványok tekintetében azt rendeli a javaslat, hogy ezek a vélemény beszerzése végett az igazságügyi miniszterhez terjesztendők fel, mely intézkedés czélja az, hogy az igazságügyi miniszterium, a mennyire csak lehetséges, a külföldi hatóság, illetve társulat véleményét szerezze meg és csak nagyon kivételes esetekben elégedjék meg a belföldi hatóságok, illetve társulatok véleményével. A német törvény (92. §) megengedi, hogy belföldi hatóságtól is kérhessen a biróság külföldi ércz- vagy papirpénz hamisítása tekintetében véleményt. A javaslat szerint a biróságnak erre nincs joga, hanem éppen a fentemlített ama czél érdekében, hogy a legilletékesebb testületnek legyen alkalma a hamisítás tekintetében nyilatkozni, mindig az igazságügyi miniszterhez teendő jelentés.
A c) alatt említettekre vonatkozó rendelkezés azon az indokon nyugszik, hogy a kibocsátó testület legilletékesebb a leletre és véleményadásra.
A d) alatt említett és nem magánosok által kiadott hitelpapirok a következők: a bemutatóra szóló nyomtatott kötelezvények, bankjegyek, részvények, ezeket pótló ideiglenes részvényjegyek, utalványok, nyugták, ezen papirokhoz tartozó kamat- vagy osztalékszelvények és szelvényi utalványok (couponok és talon) (Btk. 210. §), továbbá ama névre szóló kötelezvények és azoknak kamatszelvényei és szelvény-utalványai, melyeket a magyar kormány vagy valamely magyar közpénztár bocsátott közre, ha azok a tőzsdei forgalom tárgyai (Btk. 211. §). Ezekre nézve is egyazon indokból, mint a fennebb említett esetekben, mindig ama hatóság, társulat, illetőleg szövetkezet keresendő meg, mely a valódi értékpapirokat kibocsátotta.
Az e) alatt említett esetekben, azaz: ha a bemutatóra szóló nyomtatott kötelezvényt, bankjegyet, részvényt, ezeket pótló ideiglenes részvényjegyet, utalványt, nyugtát, úgyszintén ezen papirokhoz tartozó kamat- vagy osztalék-szelvényt, szelvényi utalványt magános, tehát sem valamely államkormány, sem ily papirok kiadására feljogosított közpénztár, sem község, társulat, szövetkezet, testület nem bocsátotta ki: akkor a szakértői szemle és vélemény tekintetében az általános szabályok követendők.
Nehogy az ércz- vagy papir-pénzre, továbbá az osztrák-magyar bank pénzjegyeire és közhitelpapirjaira vonatkozó hamisítványok szakértői megállapítás végett intézett megkeresvények, illetve erre adott válaszok mellől a hamisítványok készítésére használt és lefoglalt eszközök visszamaradjanak: a 249. § első bekezdése mind azoknak el-, mind visszaküldéséről intézkedik. Szükséges elküldeni az eszközöket, mert esetleg a szakértők megállapíthatják, hogy nem a lefoglalt eszközökkel készítették a kérdéses hamisítványt. Egyáltalában a biróságnak ügyelnie kell arra, hogy mindig fölvilágosítást nyujtson a szakértői vélemény az eszközökre nézve, melyekkel a hamisítvány készítve volt, mert a sokszorosítás kérdése éppen a hamisítványoknak mily mérvű forgalomba hozása szempontjából fontos körülményt képez. Egyúttal a leletben arra is ki kell mindig terjeszkedni, hogy ugyanannak a hamisításnak példányai nem fordultak-e elő másutt is.
Hogy a bűnvádi eljárás befejezte után a hamisítványokat és eszközöket a pénzverő hivatalhoz, az osztrák-magyar bankhoz, illetve a Btk. 210. és 211. §-ai alá eső és nem magánosok által kiadott hitelpapirokra nézve a kibocsátó hatósághoz, társulathoz vagy szövetkezethez vissza kell küldeni: az abban leli indokát, hogy ezeknek a birtokukban levő példányokkal és eszközökkel módjukban van a hamisítvány egyéb, később forgalomba hozott példányait ellenőrizni s a hatóságokat azonnal nyomra vezetni.
(250. §)
A legnehezebb feladatok egyike az irás azonosságát biztosan megállapítani. Már maga az a körülmény, hogy az ember irása nemcsak külömböző időszakokban, de egyazon időszakban is a testi és lelki állapotokhoz képest változó lehet, az azonosságnak összehasonlítás alapján való megállapítását igen csalékonynyá teszi. Ha még figyelembe vesszük, hogy az irás könnyen elferdíthető, mások irása a tökéletességig utánozható, továbbá, hogy e czélra legnehezebb megbizható szakértőt nyerni: akkor valóban nem leket csodálkozni ama bizalmatlanságon, melylyel a jogász a „comparatio litterarum” bizonyítás eszköze irányában viseltetik. Angliában a gyakorlat oly nagy idegenkedést tanusított az irás azonosságának szakértők által való megállapítása ellen, hogy törvénynyel kellett a birákat szakértők alkalmazására kényszeríteni. (Polgári ügyben 17., 18. Vict. c. 12., bűnvádi ügyben a 28. Vict. c. 18.), és ma is többre becsüli az angol biró minden szakértőnél ama tanu vallomását, ki az illető irását hosszú időn keresztül olvasta és kinek emlékezetébe vésődött az irás typusa. Az ily tanu vallomásához azonban még több kétség férhet, mint a lelkiismeretes szakértők véleményéhez. A felhozott nehézségek és aggodalmak miatt a szakértők megválasztásában a legnagyobb óvatossággal kell eljárni. Angliában leginkább vésnököket (graveur) alkalmaznak, nálunk rendszerint a szépirászatot tanítók köréből veszik a szakértőket, mitől eltérni addig, mig e czélra kellő számú speczialisták nem állanak rendelkezésre, a mi a legkívánatosabb volna, alig lehet. Legfeljebb tapasztalt levéltárnokok tehetnek még e téren jó szolgálatot.
De a szakértők legnagyobb jártassága és szakismerete mellett is nem lehet eléggé ajánlani, hogy a biró, mielőtt véleményöket terhelő bizonyítékul használja, a leglelkiismeretesebben ujra és ujra gondolja meg ama számos esetlegességet, mely a vélemény alapját megingathatja.
A javaslat az irást egybehasonlító szemlének sikere érdekében kettős intézkedést tesz. Egyik, hogy a birónak kötelessége arról meggyőződni, hogy az összehasonlításra használt iratot tényleg ama személy irta, kire gyanu van, hogy a kétségbe vont iratot kiállította. A másik, hogy lehetőleg egyenlő időből valók legyenek az összehasonlitandó iratok. Ha nincs összahasonlításra alkalmas irat, vagy ha ezen fölül még szükségesnek tartja a biróság, akkor a terhelttől próbairást vesznek. De az már amaz elvnél fogva, hogy senki maga ellen bizonyítékot szolgáltatni nem köteles, minden kényszer kizárásával eszközlendő. Külömben sem járna sok haszonnal a kényszerítés, mert az rendesen az irás szándékos elferdítésének eredményére vezet.
(251. §)
Ha a jelen javaslat czélszerűnek találta a szakértői lelet és vélemény szempontjából egyes büntetendő cselekmények tekintetében részletesebb utasitást adni: úgy valóban indokolt, hogy a csalárd és vétkes bukást is ama cselekmények közé vette fel.
Egyrészről a büntetendő cselekmény fogalmának tág, heterogén elemekből álló tartalma, másrészről ama gyakorlat, hogy a csalárd és vétkes bukások tárgyában a birói eljárás eddig rendszerint azzal vette kezdetét, hogy a kereskedelmi könyveket, mérleget stb. minden közelebbi utasítás nélkül egyszerűen kiadták a szakértőknek, ezek pedig nem is annyira szakértőkül, mint valóságos nyomozó közegekül szerepeltek: valóban elkerülhetlenül szükségessé teszi néhány általános útmutatásnak a javaslatba való foglalását.
Mindenekelőtt kiemeli a 251. §, hogy rendszerint a vád alapjául felhozott körülmények és a biróság részéről adandó utasítás szabják meg a szakértői működés körét. Nem kell tehát a szakértőknek kiterjeszkedni oly tények vizsgálatára, melyek nem a vád tárgyai s lehetőleg csak azokra a kérdésekre kell szorítkozniok, melyeknek megoldását a biróság kijelölte. Ez nem zárja ki, hogy szembetűnő és a vád által mellőzött relevans körülményekre a biróság figyelmét fel ne hívják. Csak azt nem szabad megengedni, hogy a szakértők a vizsgálóbiró szerepét vegyék át.
Ama részletesebb útmutatásnál, melyet a javaslat a kereskedő csalárd vagy vétkes bukása esetére szükséges szakértői lelet és vélemény tekintetében ad, ama szempont volt irányadó, hogy a Btk. szerint nyomatékos és csaknem minden esetben rendszerint megvizsgálandó körülmények csoportosítva legyenek. Korántsem akarja tehát a javaslat az 1-5. pontokban a szakértői szemle és lelet tárgyainak kimerítő felsorolását nyujtani, hanem csakis a rendszerint megvizsgálandó tárgyakra és főleg a kereskedelmi könyvek, mérleg és leltár csaknem minden esetben felderítendő mozzanataira helyezi a súlyt.
A szakasz második része arra az esetre ad útmutatást, ha gyanu merül fel, hogy a közadós kereskedelmi könyveit hamisan vezette, vagy bűnös módon megváltoztatta. Itt is a Btk. szerint relevans körülmények szempontjából csak az eljárás irányát kivánta a javaslat megjelölni és nem minden szükséges intézkedésre kimerítő utasítást adni.
(252-253. §)
A 252. és 253. §-ban, különös tekintettel az anyagi törvényben megállapított fontos mozzanatokra, vannak részletezve ama körülmények, melyek mindenesetre figyelembe veendők a szakértői szemlénél. A gyujtogatásnál a javaslatban kiemelteken fölül, főleg ama mellékkörülmények is megállapítandók, melyekből következtetni lehet arra, hogy véletlenség, vétkesség vagy szándékosság okozta-e a tűzvészt, és a mennyiben biztosított tárgyak égtek el, figyelmet kell fordítani arra, hogy nem csalás czéljából történt-e a gyujtás. Lehetőleg mindig meg kell állapítani a felgyujtott tárgy ama pontját, a hol a tűz kiütött, és különösen figyelembe kell venni, hogy egy vagy több helyen ütött-e ki a tűz. Szakértőkül leginkább építő-, ács- és asztalos-mesterek alkalmazandók; ott azonban, hol a gyujtó-anyag mennyiségének és minőségének és gyujtó erejének megállapításáról van szó: vegyészek, physocusok, vagy más tudományos szakértők közreműködése is igénybe vehető.
A 253. § nem sorolja fel mindama büntetendő cselekményeket, melyek a részletesen említetteken fölül még kárt okozhatnak. A legrészletesebb utasításokba kellene a törvénynek bocsátkozni, ha minden e körbe tartozó cselekmény esetében teljesítendő szemlénél figyelembe veendő mozzanatra ki akarna terjeszkedni. Mennyi részletes utasítást igényelne pl. a hivatali bűntettek esetében követendő eljárás. Itt csupán a leglényegesebb mozzanatokra történik utalás, minő a használt eszköz és mód, az okozott vagy okozni szándékolt kár, az elveszett haszon, és az ember életére vagy egészségére bekövetkezett vagy bekövetkezhetett veszélynek nagysága. Az anyagi büntetőtörvényben megállapított ismertetőjelek szabják meg egyébiránt mindig a különféle cselekmények tárgyában teljesítendő szemle irányát. Az ezen §-ban foglalt intézkedést, mely az osztrák törvény 138. §-ában foglalt rendelkezés után indul, az ötödik osztrák javaslatból azzal az indokolással, hogy az elővizsgálatra vonatkozó általános intézkedések ezt fölöslegessé teszik, ki is hagyták. Később azonban ismét felvették és annyiban helyesen, mert ezzel eleje van véve ama felfogásnak, mintha a megelőző részletes rendelkezésekben kiemelt egyes büntetendő cselekményekre nézve egészen kivételes eljárást kivánna a javaslat megállapítani, holott az ölések és testi sértések, a pénz-, bélyeg- és közhitelpapir-hamisítás, a csalárd, vétkes bukás és a gyujtogatás eseteiben csupán ama mozzanatok vannak kiemelve, melyek a cselekményeknél különösen és első sorban figyelembe veendők.
Nem fölösleges tehát a többi, kártokozó büntetendő cselekményeknél is általában a főbb mozzanatokra utalni, mert ezzel határozottan kifejezi a javaslat a fentebb említett czélt, melyet a szemlére vonatkozó részletes intézkedésekkel maga elé tűzött.
A vagyoni kár megállapítására vonatkozó intézkedésből következik, hogy a biró, a menynyiben a károsított fél megbizhatósága és becsüje alapos kifogás alá nem esik, a károsított becsüjével elégedjék meg és csak kivételesen alkalmazzon egyéb biztosító eszközöket és különösen a tanuk vallomását vagy szakértők becsüjét csak akkor vegye igénybe, ha más megbízható mód rendelkezésre nem áll. A károsított vallomása és becsüje, főleg akkor lesz aggodalmas, ha túlzottan becsüli fel a kárt, vagy ha a károsított távolléte, fiatal kora, értelmi gyöngesége vagy nyereségvágya miatt felszámításához alapos kétség fér.
A lehető legmegbizhatóbb adatok szükségesek különösen akkor, ha a kár nagysága a cselekmény minősítésére (bűntett, vétség vagy kihágás) és a büntetés fokára gyakorol befolyást.
(254-280. §)
A bűnvádi perjog egyik legszebb intézménye az, mely a polgári szabadság biztosítékául az előzetes eljárás és a főtárgyalás közé illesztve, annak megakadályozására van hivatva, hogy az állampolgár ok nélkül a nyilvános főtárgyalással járó zaklatásoknak, erkölcsi és anyagi hátrányoknak kitéve ne legyen.
Ezért a legrégibb időktől fogva, de különösen a bűnvádi perjog nagy reformja óta, a törvényhozásoknak és a tudományos törekvéseknek egyik elsőrendű gondja a vád alá helyezés intézményének oly irányú tökéletesítése, hogy ez a per útjában mint határvonal álljon, melyen az alaptalan gyanunak személyes szabadságot, becsületet, vagyont veszélyeztető üldözése át ne léphessen.
Minden rendszernek alapgondolata az az eszme, hogy az előzetes eljárás befejezése után az összegyüjtött adatoknak gondos mérlegelése kivánatos és szükséges, hogy ezek eredménye legyen döntő abban a kérdésben, vajjon lehet és szabad-e a bűnvádi ügyet főtárgyalásra bocsátani.
A mennyire közös azonban a vezérelv, oly lényegesen eltérők a törvényhozások ama módszerre nézve, melyben a czél biztosítékait feltalálni vélik.
De mármily eltérők legyenek is a tételes jogok erre vonatkozó rendelkezései, mégis minden árnyalat két főrendszere vezethető vissza.
Az egyik rendszer a biztosíték lényegét abban találja, hogy birósági határozat nélkül az ügy főtárgyalás elé soha, még akkor sem kerülhet, ha a terhelt maga megnyugszik a vádban és maga kívánja, hogy ügyét főtárgyalás elé vigyék; a másik ellenben csak akkor tartja szükségesnek a birói határozatot, ha a terhelt a vád ellen kifogást tesz.
Az előbbi a kötelező, az utóbbi a facultativ birói vádhatározati rendszer.
A kérdés fontossága, de főleg a javaslatnak a hagyományos kötelező birói vádhatározati rendszertől eltérő álláspontja szükségessé teszik mindenekelőtt az összehasonlító jog eredményeire hívni fel a figyelmet.
Angliában bűntettek miatt, ítélőbiróság elé mint vádlott csak az állítható, a kire nézve a nagy esküdtszék a vádnak helyt adott. Még a XII. században a régi községi kötelékből fejlődött ki ez az intézmény és kezdetben nem annyira a polgári szabadság biztosítéka, mint a kormányhatalom eszköze volt. A községnek kötelessége volt ugyanis ott, a hol magánvádló nem lépett fel, a sheriff vagy az utazó kir. birák által tartott gyülésen az elkövetett büntetendő cselekményeket feljelenteni - és a szomszéd község lakosai közől választott esküdtek e gyülésen a gyanusítottakat vádolták (indictare).
Ma a nagy jury 12-23 esküdtből alakul, kik az ítélő juryvel, egyidejűleg ülnek össze. A vádra vonatkozó minden irat közölve lesz a nagy esküdtszékkel. A vádirat (bill of indictment) a törvény és gyakorlat által meghatározott alakiságokhoz van kötve. Meg kell benne jelölni a vádlott személyes viszonyait, a büntetendő cselekményt, ismérveinek tüzetes meghatározásával és a törvényben vagy törvényszéki gyakorlatban elfogadott elnevezés szerint és végre az elkövetés helyét és idejét.
Az elnöklő biró mindenekelőtt megesketi az esküdteket és hivatkozva a vád tárgyára, őket kötelességükre figyelmezteti, esetleg a szükséges kitanításokkal látja el. Ekkor az esküdtek visszavonulnak és a biró jelenléte nélkül a nyilvánosság kizárásával kezdetét veszi a tárgyalás. A jury kihallgatja a vádlót és az ez által megjelölt tanukat, ez utóbbiakat eskü alatt. Nem hallgatják ki azonban sem a vádlottat, sem az általa esetleg meghivott mentő tanukat. A tárgyalás eredményéhez képest a jury vagy elfogadja a vádat, vagy visszautasítja. Az első esetben a vádiratra jegyezve lesz: „true bill”; a második esetben pedig: „no true bill”, „not found”, vagy „ignoramus”. A bill érvényességéhez 12 esküdt szavazata szükséges. Ha a vádnak helyt ad a nagy jury, akkor a terheltet vádlottnak (indicted) tekintik és azonnal az együtt ülő kis esküdtszék (petty jury) elé állítják. A vádló itt jelentékeny birság terhe mellett köteles a vádat úgy fentartani, miként azt az esküdtszék helybenhagyta. E szabály természetesen nem köti a vádlót, ha a biróság az „indictment”-et megsemmisítette, vagy alakilag megváltoztatta.
Ha pedig a nagy jury a vádat alaptalannak mondja ki, akkor a terheltet azonnal felmentik és szabadlábra helyezik. A biróság ily felmentés esetében is, ha a vádat alaposnak találja, továbbra is letartóztathatja a terheltet és elrendelheti, hogy a vád uj esküdtszék elé kerüljön.
Nyilvánosságra jutott büntetendő cselekmények esetében a nagy jury vádló nélkül is tehet feljelentést (presentment), melyet a clerk „indictment” alakjába önt.
Anglia a nagy jury intézményében a szabadság egyik elsőrangú biztosítékát látja. Emelkedett büszkeséggel mondja Blackstone: Angliában senkit sem lehet súlyos bűntettért elítélni, hacsak 24 polgártárs (12 a vád, 12 az ítélő juryn) arra egyhangúlag nem szavaz.
Bármily haszonnal jár is ez az intézmény, árnyékoldalaival mégis magában Angliában is tüzetesen foglalkoztak. Nem zárkóznak el az elől, hogy a nagy jury rendszerint fölületesen veszi mérlegelés alá a vád anyagát s gyakran alap nélkül ád helyt a vádnak. Nagy hiányául róvják fel ez intézménynek azt is, hogy csakis a vádló- és a terhelő tanukat hallgatja ki s hogy az ülés nem nyilvános. Különösen élesen tárta fel ez intézmény hiányait Anglia egyik legkiválóbb jogásza, lord Brougham. A panasz oly általános volt a negyvenes években ez intézmény ellen, hogy a kormány 1849. április havában annak megszüntetését czélzó javaslatot terjesztett elő az alsóházban és a nagy jury feladatát a vizsgálatot teljesítő biróra kívánta ruházni. A parlament ugyan nem tárgyalta e javaslatot, de a bizottság, melyben Anglia legkiválóbb jogászai vettek részt, csaknem egyhangúlag a nagy jury megszüntetése mellett nyilatkozott, mely ellenszenvnek oka főként az volt, hogy a nagy jury a vádaknak körülbelül 6%/-át utasította vissza, mig az ítélő jury a vádlottaknak 30%-át mentette fel.
Az angol közvélemény mindannak daczára szivósan ragaszkodik a „nagy jury” intézményéhez és Blackstone (commentárjában) csakis Londonban tartja nélkülözhetőnek a „nagy jury”-t, a hol a kitünő rendőri birák „commitment”-jei kellő kezességet nyujtanak, de másutt nem. Politikai bűntettekre nézve pedig nélkülözhetetlennek jelenti ki ez intézményt.
Ujabb időkben az állandó vádközeg intézményének felkarolása mellett már alig hallható hang, mely a vád-jury megszüntetését óhajtaná, mert a hivatalos vádlóval szemben a nagy jury-ben látják a legtöbb garantiát, hanem minden törekvés oda irányul, hogy ez intézmény megszabaduljon árnyékoldalaitól, és különösen a terhelt jelenlétét, a mentő tanuk kihallgatását és azt ajánlják, hogy commitment nélkül a vádló ne mehessen a nagy jury elé.
Észak-Amerikában a polgári szabadság egyik legfőbb biztosítékának tartják a nagy esküdtszéket.
Maga az alkotmány mondja ki, hogy senkit sem szabad felelősségre vonni „capital or otherwise infamous crime” miatt, kivéve „on a presentment or indictment of a grand jury”. És Észak-Amerikában inkább nyujt is biztosítékot a nagy jury az alaptalan vádak ellen, mint Angliában, mert akként birálja fölül a vádat, mintha csak ítélő jury volna. Vezérelv az, hogy vádnak csak akkor szabad helyt adni, ha a bizonyítékok az esküdtek véleménye szerint az itélő jury által leendő elitéltetést igazolják. De az államok legnagyobb részt magát az intézményt is tökéletesítették. A terhelt a legtöbb államban a nagy jury tagjai ellenében is bir visszavetési joggal, a gyanusított a terhelő tanukhoz kérdéseket intézhet, mentő tanuk hallgathatók ki, szóval gondoskodva van, hogy a contradictorius eljáráson keresztülvezetett biztosabb anyag álljon a nagy jury rendelkezésére, mint ennek ős hazájában, Angliában.
A skót jog a nagy jury intézményét csak felségsértési esetekre nézve ismeri, egyébként e nélkül kerülnek a bűnügyek az ítélő esküdtek elé. Skócziában a vádemelés joga rendszerint az államügyészeket (Lord advocate és helyettesei) illeti. Az előzetes eljárást, a „Fiscalprocurator” mint vádközeg indítja meg és a sheriff segélyével összegyüjti a bizonyító anyagot. Ha az előzetes eljárás be van fejezve: az ügyiratokat a Lord Advocatehoz, de legtöbbnyire az illetékes esküdtszéki biróságok mellett működő ügyészekhez küldik, kik, ha a vádra elég alapot látnak, szigorú alakiságokhoz kötött vádiratukat, melyben minden bizonyítéknak felsorolva kell lenni, a terhelttel, legalább tizenöt nappal a főtárgyalás előtt, közölni tartoznak. A terhelt ama biróság előtt, mely az esküdtszéki tárgyalásra illetékes, kifogást emelhet a vádirat ellen; de akár él a terhelt kifogással, akár nem, a biróság köteles mindig az esküdtszéki tárgyalást megelőzőleg a vádiratot alaki kellékei szempontjából megvizsgálni, a tartalom tekintetében pedig csak azt kell és szabad szemügyre venni, hogy az előadott tényállás, ha bebizonyítva lenne, igazolná-e a vádlott elitéltetését? Csak ily „interlocut of relevancy” után - mely ellen jogorvoslatnak nincs helye - veheti kezdetét az esküdtszéki tárgyalás.
A vád alá helyezés súlypontja tehát Skócziában az executivához tartozó államügyészek kezébe van letéve, mert a biróság közreműködése tisztán alaki keretben mozog, és a rendszer kifogásra nem talál. A skót igazságügyi statisztikai adatok fényesen bizonyítják, hogy az államügyészség a legnagyobb lelkiismeretességgel és e nagy jogával, és nem egyszer hozzák fel az itteni eredményeket az angol vagy jury rovására, mely oly könnyen ad helyet a vádnak. A skót államügyészség csak úgy óvakodik alaptalan vádakat emelni, mint alaposakat elejteni. Az első visszaélés ellen hathatós biztosítékot nyújt a minden izében nyilvános tárgyalás, melyen az egész ország színe előtt meg volna bélyegezve a lelketlen vádközeg, de külömben is a „Lord Advocate” politikai felelősséggel tartozván a parlamentnek, mindig módjában áll a kamaráknak őt kérdőre vonni.
A második visszaélés ellen pedig egyik főbiztosítékot nyújt a magánvád rendszere. A sértett fél ugyanis a skót eljárás szerint a legfelsőbb biróságnál a Lord Adcocate ellen panaszt tehet a miatt, hogy valamely büntetendő cselekményt nem akar üldözni. A legfelsőbb biróságnak joga van felszólítani a Lord Advocate-et okainak előadására és a mennyiben a prima facie alaptalannak nem bizonyúl a vád, bizonyos feltételek mellett (óvadék-eskü) felhatalmazza a magánvádlót a vádirat benyújtására. Mindenesetre már csak erkölcsi felelősségének érzetében is óvakodik az államügyészség attól, hogy indokolatlan tartózkodását kötelességének erélyes teljesítésétől a magánvádló derítse fel a nagy közönség előtt.
Francziaországban a forradalom előtti időből csak az 1670-iki ordonnance (XV. czím 1. Czikk) bir a fenforgó kérdésre nézve érdekkel. E királyi rendelet meghagyja, hogy annak eldöntése végett „si l’accusation mérite d’ętre instruite” az iratokat három biróból álló tanácshoz küldjék. E tanács hatásköre nem volt oly tág, mint a későbbi vádtanácsé, mert csak annak vizsgálatára szorítkozott, nem forog-e fenn az eddig követett eljárásban alaki hiába vagy illetéktelenség. Mégis tulajdonképen ez a későbbi felügyelő és vádtanács első kezdeményének tekinthető.
A franczia törvényhozás a mult század végén angol nyomokon indulván, 1791. szeptember 20-iki törvényében meghonosította a vád-jury intézményét. Ez az esküdtszék sorshuzás útján nyolcz tagból alakult, kik egy biró (directeur du jury) elnöklete alatt a károsított és a terhelő tanuk kihallgatása után szótöbbséggel határoztak az eléjök terjesztett vádirat fölött. Ha helyt adtak a vádnak, úgy a vádiratra jegyeztették: „oui, iln’y a lieu”, ha pedig alaptalannak találták a vádat: a „non, il n’y a pas lieu” feljegyzéssel utasították vissza a vádat; ha végre más büntetendő cselekménynyel vélték a vádlottat terhelhetőnek, úgy ez az „il n’y a pas lieu ŕ la présente accusation” mondatban nyert kifejezést.
A IV. év Brumaire harmadiki code (art 216-264., 491-501.) és a VIII. év Frimaire 22-iki alkotmány szintén fentartották a vád-jury intézményét.
A IX. év Pluviose 7-iki törvény (1800) annyiban változtatta meg ez intézményt, hogy tanukat a vád-jury előtt többé kihallgatni nem volt szabad, hanem határozatukat tisztán a „derecteur du jury” által közlendő vizsgálati iratokra kellett alapítaniok. Az életben ez az intézmény nem vált be. A legtöbb biróság a vád-jury megszüntetése mellett nyilatkozott és a vádhatározat hozatalát jogászbirák kezébe kivánta letenni. A vád-jury ellen felhozták, hogy az esküdtek a gyanuokok és bizonyítékok között kellő külömbséget tenni nem akarnak, mert ha valóságos bizonyítékot nem találnak, a vádnak helyt nem adnak. Kifogásolták a vád-jury tiszta irásbeli eljárását, a közvetlenséget és szóbeliséget pedig a túlságos költségek miatt megvalósíthatónak nem tartották. Kiemelték még a vád-jury ellenesi azt is, hogy a kettős esküdtszéki intézmény nemcsak az államnak okoz sok költséget, de rendkívül terhes a polgárokra nézve is, úgy, hogy a túlságos megterheltetés mellett csak az esküdtszéki szolgálatra való buzgóságuk hül le.
Ezek az okok működtek közre, hogy Napoleonnak 1808-iki bűnvádi perrendtartásában már a vád-jury helyét szakbirák váltják fel, és habár az 1831-iki revisio alkalmával többen politikai okokból visszaállítani kivánták is a vádesküdtszéket, 1848-ban pedig a legélénkebb mozgalom indult meg mellette: mégis, mint a legujabb javaslatok is mutatják, a vád jury intézménye franczia földön többé uj életre kelni nem tudott.
A „code d’instruction criminelle” (126-136. és 217-240. cz.) szerint az eljárás a következő:
A vizsgálóbiró, ha a vizsgálatot befejezettnek tekinti, az ügyész előzetes értesítése után az iratokat a correctionalis biróság felügyelő tanácsához (chambre du conseil) terjeszti és ott az ügyet előadja. E tanács kivüle még két biróból áll. Az eljárásnál az ügyész jelen nem lehet és a tanács a vizsgálati iratok és az ügyész irásbeli indítványa alapján határoz. Ha a felügyelő tanács úgy van meggyőződve, hogy a cselekmény sem büntettet, vétséget, kihágást nem képez, sem elegendő gyanúokok fenn nem forognak: úgy a további eljárást megszünteti (ordonnace de non lieu) és az esetleg fogva levő terheltet azonnal szabadlábra helyezi. Ily határozat ellen az ügyész felfüggesztő hatálylyal huszonnégy óra alatt kifogást (opposition) tehet, mely fölött a főtörvényszék vádtanácsa határoz.
Ha a felügyelő tanács úgy látja, hogy vétség vagy kihágás a cselekmény, úgy az első esetben az ügyet a correctionalis birósághoz, az utóbbi esetben pedig a rendőri birósághoz utasítja (ordonnance de renvoi vagy mise en prévention). A terhelt ily határozat ellen a semmitőszék által elfogadott gyakorlat szerint a vádtanácshoz panaszszal csak a felügyelő tanács illetéktelensége okából fordulhatott.
Ha végre a felügyelő tanács vagy csak egy tagja is úgy látja, hogy a cselekmény bűntett és elegendő gyanúokok forognak fenn, úgy az ügyet a főtörvényszék vádtanácsához utasítja, mely az elnökkel együtt legkevesebb öt tagból áll. A vádtanács nem nyilvános ülésben jár el. A tárgyalás a főügyész jelenlétében megy végbe. A vizsgálati iratokat esetleg a terhelt vagy magánfél (partie civile) irásbeli beadványait (memoire) felolvassák és ezután a főügyész szóbeli előterjesztése következik, mire a főügyészség képviselőjének távollétében a vádtanács vizsgálati iratok alapján hoz határozatot.
Ha a cselekmény büntett és elegendő gyanúokok forognak fenn: akkor a vádtanács az ügyet az esküdtszék elé utasítja (arrét de renvoi, vagy mise en accusation) és a terhelt letartóztatása tárgyában intézkedik (ordonnance de prise de corps). E határozatban minden összefüggő büntetendő cselekményre ki kell terjeszkedni, melyekre vonatkozólag az iratok a vádtanács előtt vannak. A főügyész e határozat alapján köteles vádiratát (acte d’accusation) elkészíteni. A vádtanács határozata ellen csak a törvényben (299. cz.) határozottan megjelölt három esetben lehet semmiségi panaszszal élni.
Ha a vádtanács nem lát büntetendő cselekményt vagy elegendő gyanuokot felforogni: akkor az eljárás megszüntetését rendeli el (arrét de non lieu) és a letartóztatott terheltet azonnal szabadlábra helyezi, vétség vagy kihágás fenforgása esetében pedig az ügyet az illetékes correctionalis vagy rendőri birósághoz utasítja. Jogában áll még a vádtanácsnak a vizsgálat kiegészítését, sőt oly büntetendő cselekményekre nézve, melyek a fenforgó tényekkel összefüggésben állanak, az üldözés alá vételt hivatalból is elrendelni.
A „code d’instruction criminelle” ez eljárásában legkirivóbb hiánynak tartották a kettős vád alá helyezés ama rendszerét, mely a felügyelő és vádtanács hatáskörének szervezete mellett bűntettek tekintetében tényleg fennállott.
„Rouage inutile” lett az egykor dicsőített „chambre du conseil” neve, mely semmi egyebet nem eredményezett, mint az eljárás lassítását és az előzetes letartóztatás meghosszabbítását. Tagjai gépiesen fogadják el a vizsgálóbiró nézetét, ki az ügyet legjobban ismeri és minden tartalom nélküli üres formasággá sülyed egész eljárásuk.
Ez és ehhez hasonló indokok készítették elő az 1856. julius 17-iki törvényt, mely a felügyelő tanács intézményét megszüntette és a vizsgálóbiróra bizta annak hatáskörét.
A franczia „code” vád alá helyező rendszere, mely pedig csaknem a legujabb időkig mintájául szolgált a continentalis perrendeknek, az említett reform után is sok árnyékoldallal bir.
A védelem nagyon háttérbe szorul a vád mellett. A vádtanács ülésében sem a fél, sem a képviselője jelen nem lehet. A főügyészség indítványait előzőleg a terhelttel nem közlik és így ama joga, hogy memoiret adhat be, nagyon precarius, mert a vádló indítványait nem bonczolhatja. A vádtanács továbbá nem mint biróság jár el, hanem valóságos vádközeggé válik. Hiába ejti el a főügyész a vádat: a vádtanács, ha úgy van meggyőződve, hogy a vád alá helyezés kimondható, ezt elrendeli. E határozathoz kötve van a vádló és ennek alapján köteles vádiratát benyujtani. Valóságos összezavarása a hatalmi köröknek és egyenes megtámadása a vádelv elsőrangú követelményének, a nélkül, hogy haszna volna belőle az igazságszolgáltatásnak. A terhelt érdeke sem nyer semmit, ha a biróság tárgyilagos szinvonaláról féllé sülyesztetik le, felelősségről pedig ott, hol független birói testület gyakorol vádfunctiókat, szólni sem lehet.
De még az 1856. julius 17-iki törvény sem bizonyult gyakorlatinak, mert a vizsgálat fölötti felügyelet igényei nem nyertek kellő kielégítést. A hol a vizsgálat alatt felmerülő vitás kérdéseket gyorsan kellett volna eldönteni, ott a vizsgálóbiró határozatai ellen a főtörvényszék kebelében alakult vádtanácshoz kellett fordulni, a mi késedelmessé tette az igazságszolgáltatás menetét.
A Le Royer-javaslat vissza is állítja a „chambre du conseil” intézményét, de szorosan a vizsgálat fölötti felügyelet körére szorítva, úgy, hogy éppen nem azonos a régi „chambre du conseil” intézményével, melyről maga a javaslat indokolása mondja, hogy joggal nevezték annak eltörlését haladásnak, mert az az intézmény a hozzá kötött várakozásoknak éppen nem felelt meg (47. lap). A „chambre du conseil” ily keretben való visszaállítását elfogadta a franczia senatus, sőt a képviselőház is, első olvasásban.
A Le Royer-javaslatnak legfigyelemre méltóbb ujítása azonban az, hogy az elméletnek csaknem egyhangú követelményét kielégítve, már contradictorius alapon tervezi a vád alá helyező eljárást. A terhelt védőjének csak úgy, mint az államügyészségnek, joga van a tárgyaláson megjelenni, sőt a terhelt részére, ha ügyvédről nem gondoskodott, a vádtanács elnöke hivatalból rendel védőt, kiknek joguk van felszólalni. Mind a vádló, mind a védő ezen kívül irásba is foglalhatják indítványaikat. Ez a nevezetes ujítás mind a senatus, mind a képviselőház helyeslésével találkozott. Ettől eltekintve a franczia javaslat külömben szorosan a „code d’instruction eriminelle” nyomán halad. A vádtanács hatáskörét továbbra is a főtörvényszéknek egyik tanácsára kívánja bizni és csekély módosítással fentartja az „acte d’accusation” intézményét, mely szerint a főügyész igazi vádiratát csak a vádhatározat után terjeszti elő (Le Royer-javaslat 203. cz.; Demňle-javaslat 206. cz.).
Olaszországban (Regolamento di proced. pen. art. 246-267., 422-452.) a franczia code nyomán, habár némi eltérésekkel, szabályozták a vád alá helyező eljárást, Belgiumban pedig a franczia code határozatai érvényesek, miért is ez országok törvényei, ismétlések elkerülése végett, e helyütt mellőzhetők. Ellenben az uj belga javaslat több tekintetben igyekszik a fennálló jogon javítani, ennek főbb rendelkezései tehát figyelembe veendők.
Ama nagy ujítást, melyet a franczia javaslat kezdeményezett, t. i. a contradictorius eljárás meghonosítását a vád alá helyező eljárásban, a belga javaslat is felöleli, sőt annyiban, hogy a terhelt jelenlétét is megengedi, még tökéletesíti is. (Kormányjavaslat I. k., 214-243. cz.) A „chambre du conseil” intézményét, eltérőleg a franczia javaslatoktól, a „renvoi” hatáskörével tartja fenn és következetlenséggel vádolja a képviselőház bizottságának jelentése a franczia javaslatot, mely a vádtanács vagy correctionalis biróság elé utalás tényénél sokkal csekélyebb fontosságú intézkedések tekintetében a vizsgálóbirót a felügyelő tanács alá helyezi, amazokra nézve pedig önálló hatáskörrel ruházza fel. Thonissen folytonos hivatkozással Hélie magasztalásaira, teljes hévvel ajánlja a „chambre du conseil” intézményének fentartását, mint az egyéni szabadságnak, az állami rendnek és birói hatalom perstige-ének egyik elsőrangú biztosítékát. Nevezetes ujítása a belga bizottsági javaslatnak az „acte d’accusation” megszüntetése is. A franczia „code d’instruction criminelle” ugyanis az angol „bill of indictment” félreértett utánzásából a vádhatározat meghozatala után még a főügyészségnek kötelességévé teszi a vádirat szerkesztését és benyujtását. A belga kormányjavaslat magát az intézményt fentartandónak véli és azon a kifogáson, hogy e vádiratok rendszerint nem tárgyilagosak, hanem a vád érdekében ki vannak szinezve, elfogultak, szenvedélyesek és igy az esküdtszéket csak a vádlott hátrányára befolyásolhatják, úgy vélt segíteni, hogy a főügyészt csupán „exposé” előterjesztésére kívánja szorítani. (I. k. 216. cz.). A bizottsági jelentés helyesen utal ez ellenében arra, hogy gyakran a legjobb akarat mellett is, a meggyőződés heve elragadja a vádlót és a tényállás egyszerű elbeszélése helyett előterjesztése a vádhatározat valóságos „plaidoyer”-jévé válik. De külömben is a bizottság ez „exposé”-t fölöslegesnek tartja, midőn a vádhatározatban úgy is el van mondva a tényállás, meg van jelölve a büntetendő cselekmény és ez közöltetvén a terhelttel, ez utóbbi kellő tájékozással birhat a terhére rótt vádról. Ha e határozatot felolvassák az esküdtszék előtt, ha az elnök az angol birák módjára a relevans körülményekre még külön is felhívja az esküdtek figyelmét: úgy az államügyész „exposé”-jára nincs semmi szükség. Ha tehát az igazságosság és logika ellen véteni nem akarunk - mondja a bizottsági jelentés - úgy vagy meg kell ez intézményt szüntetni, vagy meg kell engedni a védőnek is, hogy a vádirat felolvasása után az ő irásbeli beadványát is olvassák fel. Ez utóbbi módszer azonban alaposan megingatná a szóbeliség elvét, sok időt venne igénybe és két egészen külömböző előadása a bűnügyeknek csak megzavarná az esküdtek felfogását; következéskép leghelyesebb a gyökeres javítás, azaz az „acte d’ccusation” fölösleges intézményének megszüntetése.
Németországban a vád alá helyező eljárás tekintetében a franczia „code d’instruction criminelle” rendszere szolgált mintául. A külömbség csak az volt, hogy némely állam, mint pl. Poroszország, Bajorország, Hannover a „chambre du conseil” és a „chambre des mises en d’accusation” teljes utánzásával két birói testületre bizta annak elhatározását, hogy a vizsgálat befejezése után mi történjék a bűnvádi ügygyel; addig más államok, pl. Baden, a szász királyság, Nassau, Hessen megelégedtek egy birósággal. Az utóbbiak ismét arra nézve külömböztek, hogy a felsőbb vagy alsó biróságra bizassék-e e hatáskör. Badenben, Hessenben, Nassauban a főtörvényszékre, a szász királyságban az elsőfolyamodású törvényszékre ruházták e jogot.
Csaknem teljes egyértelműség uralkodik a német particularis törvényekben arra nézve, hogy az államügyész mindig a vádhatározat után terjeszti elő formalis vádiratát és hogy a vádtanács az ügyész meghallgatása után határoz a vizsgálat alapján, a nélkül, hogy a terheltet vagy mentő tanukat kihallgatná. A szász perrendtartás az esküdtszéki hatáskörhöz tartozó ügyekre nézve megengedte, hogy a terhelt védője a vádtanács ülésén jelen legyen és felszólalhasson.
A német birodalmi perrendtartás ily előzmények után szintén azt a rendszert fogadta el, hogy az előzetes eljárás befejezése után, akár történt vizsgálat, akár nem, a biróság fölülvizsgálata kötelező.
Ha vizsgálat történt, úgy az államügyészség akkor is, ha nézete szerint az eljárás megszüntetendő, indítványát a törvényszék (Landgericht) büntető tanácsához, illetve a birodalmi törvényszék számára fentartott ügyekben ennek első tanácsához intézi. Ha pedig az ügyet főtárgyalás elé kívánja vinni, akkor vádiratot terjeszt elő.
Ha vizsgálat nem történt, akkor az államügyész a vádiratot a schöffen-biróság hatásköréhez utasított ügyekben a járásbiróhoz (Amtsrichter), egyéb esetekben a törvényszék büntető tanácsához intézi. A vádirat a főtárgyalást elrendelő határozat alapja.
A biróság elnöke köteles a terhelttel a vádiratot közölni és őt felhívni, hogy záros határidő alatt nyilatkozzék az iránt, hogy nem kivánja-e a vizsgálat vagy bizonyos nyomozó cselekmények elrendelését és egyáltalában nincs-e kifogása a főtárgyalás elrendelése ellen. Ha a határidő elmulik a nélkül, hogy a terhelt bármely irányban előterjesztéssel élt volna, az ügyben a biróság határoz. Ha a terhelt akár irásban, akár jegyzőkönyvre adva indítványokat tett, akkor a biróság köteles határozathozatal előtt az ügyészségnek nyilatkozatra alkalmat adni. A biróság, meggyőződése szerint, vagy elrendeli a bizonyító eljárás kiegészítését, vagy felfüggeszti az eljárást, vagy kimondja, hogy főtárgyalás elrendelésének helye nincs, vagy elrendeli a főtárgyalást. Az utóbbit akkor is megteheti, ha az ügyész az eljárás megszüntetését indítványozta; ilyenkor köteles az ügyész a főtárgyalást elrendelő határozatnak megfelelő vádiratot benyujtani.
A német perrend szerint tehát a főtárgyalást elrendelő határozat csak névleg külömbözik a vádhatározattól, lényegileg azonban ezzel egyenértékű, a legutóbb kiemelt intézkedés pedig egyenes megtagadása a vádelv körülményének, mert hisz a biró veszi át a vádló szerepét és ezt meggyőződése ellenére vádlásra kényszeríti. Az ujabb reformeszmék nem tudtak érvényesülni a német birodalmi perrendtartás alkalmával. Bár a biztonsági tárgyaláson némelyek melegen karolták fel a contradictorius eljárás rendszerét, többséget ez még sem nyert. A facultativ rendszernek is voltak szószólói, de a hagyományos kötelező birói vádhatározati rendszernek nemzedékről-nemzedékre szálló dicsőitése oly mély gyökeret vert Németországban, hogy Ausztria kezdeményezését, mint túlmerész ujítást, nem merték elfogadni.
Ausztriában szintén a franczia minta nyomán indult az 1850-iki perrend, mely a kötelező birói vádhatározat rendszerén alapult. De eltért a franczia jogtól annyiban, hogy a felügyelő tanács és vádtanács kettős felülvizsgálatát nem fogadta el, hanem a középfokú cselekményekre nézve a kerületi törvényszék (Bezirkscollegialgericht) és az esküdtszéki ügyekben a főtörvényszék vádtanácsa határozott a vád alá helyezés kérdésében. A terheltnek csak annyi joga volt, hogy irásbeli védiratot nyujthatott be, a nélkül azonban, hogy vele az ügyészség indítványait közölték volna. Az ügyész, illetve főügyész a tárgyaláson jelen lehetett és fel is szólalhatott. Az 1853-iki perrendtartás szerint minden bűntett és vétségre nézve az a törvényszék (Landesgericht, Kreisgericht) határozott a vád alá helyezés kérdésében, mely a főtárgyalásra volt hivatva; de az eljárás igen hosszadalmas volt, mert minden határozat ellen egyazon perorvoslatokkal lehetett élni, mint az ítélet ellen.
Első fokban az ügyállást az ügy előadója terjeszti elő, ki a vizsgálóbiró is lehetett. A biróság semmi tekintetben sem volt kötve az ügyészség indítványához.
Ausztria e vád alá helyező rendszere az időközben mindinkább hangosabban előretörő reform-követelményektől nagyon távol állott és az uj javaslat előkészítése alkalmával az ennek alapjául szolgáló és az 1853-iki perrendnél minden tekintetben tökéletesebb 1850-iki perrend intézkedéseit sem találták kielégítőknek.
Glaser volt az első, ki az eddigi vád alá helyező rendszer gyökeres megváltoztatásának szükségét 1861-iki emlékiratában hangsúlyozta. Ebben már határozott kifejezésre jut a fakultativ vádhatározati rendszer, mely szerint a birónak csak akkor kell a vád alá helyezés szempontjából a bűnügygyel foglalkozni, ha a terhelt a vádirat ellen kifogással él. Ez egyszerű alapgondolaton épült fel az 1873-iki törvény vád alá helyező rendszere.
Hogy ez a hagyományos felfogástól eltérő és minden izében eredeti eszme minő phazisokon ment keresztül mig a tizedik javaslat alapján törvénynyé lőn: kétségen kívül érdekes bizonyítékát szolgáltatja annak, miként képes az életerős, egészséges gondolat megtörni a hagyomány erejét és diadalt aratni.
Azonban bármily érdekes volna is ez alapgondolat fejlődését tüzetesebben vázolni, e helyütt elég annak kiemelése, hogy az 1863-iki bizottsági tárgyalások alkalmával már mély gyökeret vert Glaser rendszere és a IX. és X. javaslat nagyban és egészben visszatérés az 1863-iki javaslathoz. Az 1873-iki törvény e javaslatok rendszerét magává tevén, az eljárás a következő:
A vádirat, ha vizsgálat volt, a vizsgálóbirónál, külömben a felügyelő tanács elnökénél nyujtandó be. A vizsgálóbiró (felügyelő tanács elnöke) a vádiratot oly felhívással közli a terhelttel, hogy szabadságában áll a vádirat ellen (fogva lévőnek 24 óra alatt, szabadlábon levőnek 8 nap alatt) kifogással élni és a főtörvényszék határozatát kikérni.
Ha a terhelt kifogással nem élt, vagy arról kifejezetten lemondott, akkor az iratokat amaz elsőfolyamodású törvényszék elé terjesztik, mely a főtárgyalásra hivatva van, ellenkező esetben pedig a főtörvényszékhez küldik, mely a főügyész meghallgatása után nem nyilvános ülésben határoz és vagy kiegészítő intézkedést tesz, vagy nem ád helyt a vádnak és ekkor az eljárást megszünteti; vagy helyt ád a vádnak és ekkor további eljárás végett az iratokat az illetékes birósághoz küldi. A kifogás tárgyában hozott határozat ellen csak semmiségi panasznak van helye.
E rendszer szerint tehát annak elhatározására, hogy bizonyos büntetendő cselekmény miatt vád emelendő-e vagy nem: tisztán az államügyészség, illetve a magánvádló van hivatva, az pedig, hogy a vád alá helyezés kérdésében biróság határozzon-e, a terhelt kívánságára van bizva.
Hazai jogunk. Régi gyakorlatunk nagy súlyt helyezett a perbe fogás tényére, sőt az angol nagy jury-hez hasonló intézményre is találunk. Gyakorlatunkban ugyanis az a jogszokás fejlődött ki, hogy a táblai pörökön és azokon az eseteken kivül, midőn a nemes ember, nem-nemes ellen folyamatban lévő perben bűntárs gyanánt szerepelt, nemes embert büntető perbe fogni csak a megye közgyülésének határozata folytán lehetett.
E rendszerrel azonban éppen nem voltak megelégedve, mert a közgyűlésen nem annyira az igazságszolgáltatás szempontja, mint inkább a politikai és egyéb mellékérdekek voltak a határozathozásra befolyással. Számos követjelentés teszi is ezt a szokást méltó panasz tárgyává. Nyáry Pálnak a megyei bűnvádi eljárás lehető javítása iránt tett nevezetes indítványa szintén elítéli ezt a rendszert.
Később, habár a külön perbefogó határozat feltétlenül törvényes szüksége mellett nemcsak a nemesekre nézve fennállott gyakorlat, de az id. törv. szabályok (II. 3. §) és kir. szabályrendelet (1863. évi január 20-iki 21.103. sz. rendelet) szólnak, a gyakorlat annak csak az irásbeli pernél adott helyt. E szerint a vizsgálati eljárás befejezése után a terhelt perbefogása vagy az eljárás megszüntetése iránt mindig a törvényszék határozott. Több megyében a perbefogó vagy megszüntető határozatot a terhelt és a tanuk vallomásainak törvényszéki hitelesítése előzte meg, és a szükséghez képest a vizsgálat kiegészítése is el volt rendelhető. A vád alá helyezés (inoctionatio) után a tiszti ügyész a birósághoz intézett folyamodás alakjában, benyujtotta vádlevelét, melyben röviden kifejtve a bűntett tényálladékát, hivatkozással a törvényekre, vádlottat személyes megjelenésre idézni, a törvényes büntetés a kár és költségek megtérítésében és ezeknek végrehajtásában elmarasztalni kérte. E vádlevél másolatát közölték a terhelttel, kit egyúttal rövid határnapra megidéztek. A kitűzött napon a tiszti ügyész a törvényszék előtt a vádlevél és idézőlevél bemutatása mellett a pert felvette (levata), mire a terhelt személyesen vagy képviselőjével megjelenvén, azt a perbe igtatta és netaláni kifogásait (exceptio fori declinatoria, contra iudicatum) előterjeszté, melyek fölött a biróság határozott. Csak e határozat után következett az érdemleges eljárás.
Az 1843-iki javaslat is kimerítően rendelkezett a perbefogásról. Két perbefogó széket javasolt. Felségsértés, hűtlenség, pénzhamisítás és a király személye ellen sértő kifejezések eseteiben a kir. udvari főtörvényszék (kir. Curia) ülnökeiből félévről-félévre a kinevezés rendsora szerint kiküldendő 13 tagból állott volna a perbefogó szék. Más bűntettek esetében a perbefogást az illető törvényhatóság perbefogó széke határozza el, mely az elnökkel együtt 13 tagból állott volna, végzés hozására azonban hét tag is elégséges.
Mily gondot fordítottak a tervezet készítői arra, hogy a perbefogó szék tagjai az ítélethozásban részt ne vegyenek: mutatja a javaslat 51. §-a, mely ezt kötelezőleg elrendeli.
Az eljárás akként volt javasolva, hogy a közvádló a vizsgálati iratok vétele után hat nap mulva köteles a vádlottnak perbefogása vagy felmentése iránti véleményét a perbefogó szék elnökénél beadni, a perbefogó szék pedig a legközelebbbi ülésben a vizsgálati iratok nyomán nem nyilvános ülésben, vagy a vádlottnak perbefogását vagy felmentését rendeli el, vagy az ügyet, ha nem a törvényszék hatásköréhez tartozik, az illetékes hatósághoz utasítja. A perbefogó szék végzése ellen felebbvitelnek nincs helye. A perbefogást elrendelő végzés után köteles a közvádló a vádlevelet legfeljebb három nap alatt az ítélőszék elnökénél benyujtani. A vádlevél egyik példányát az idézéssel egyidejűleg kézbesítik a terheltnek.
E tervezet is tehát a kötelező birói vádhatározati rendszerre volt alapítva és tisztán irásbeli lett volna a perbefogó eljárás.
Már az általános részben megvolt említve, hogy a Karok és Rendek az 1840:VII. tc. alapján működött választmány kisebbségének véleményéhez járultak és így a munkálatnak a büntető eljárásról szóló II. része ujra átdolgozott törvényjavaslat alakját nyerte (216. sz. Irás).
E javaslat a vádbiróság szervezete (V. fejezet) és az eljárás tekintetében (XII. fejezet) lényegesen eltér az 1843-iki javaslattól. Megegyez abban, hogy a vád alá helyezés kötelező, de nem utasítja az eljárást szakbiróság elé, hanem angol mintára minden törvényhatóságban laikus elemekből álló vádesküdtszék felállítását rendeli, mely az I. rész I-LVI. fejezeteiben körülirt minden bűntettnél (tehát a javaslat kettős felosztási rendszere mellett csak a kihágasok voltak kivéve) a perbefogás kérdésében határoz.
A vádesküdtszék tizenhárom tagból alakul, és végzés hozására valamennyinek jelenléte szükséges. Részletesen, habár nem kimerítően van szabályozva az esküdtszék átalakítása (39-49. §) és kimondja a javaslat, hogy a vádesküdtszék tagja abban az évben egyszersmind az ítélő esküdtszéknek tagja nem lehet.
Üléseit a vádesküdtszék minden hónap első, nem ünnep napján kezdi meg. A közvádló köteles mindazon személyekről, kik ellen a vizsgálati irományok a hónap elsejét megelőzőleg öt nappal hozzá érkeztek, egy jegyzéket készíteni s azt minden irománynyal és a vád iránti véleményével együtt a hónap elseje előtt két nappal a törvényszék elnökének beadni. A mely irományok öt napnál később érkeztek, ezekre az ülések tartama alatt a közvádló a vétel napjától számított négy naponkint köteles a fentieket megtenni.
A vádlott vagy védője joggal bir védelmét az elnöknél benyujtani, ki azt az iratokhoz csatolja. Az elnök a közvádlótól kapott jegyzéket, vizsgálati irományokat és véleményt, a vádlott részéről beadott védelmet átadja az esküdteknek. Ekkor a vádesküdtszék visszavonul saját szobájába, hol elüljáróját s felolvasóját megválasztván, munkálkodását megkezdi. A vádesküdtszék ülése nem nyilvános. Bemenni ülés alatt senkinek sem szabad, kivévén azokat, kiket a vádesküdtszék, mint tanukat hiv be és kivévén a közvádlót, ha tőle valamely kérdésben felvilágosítást kívánnak, de tanácskozás alatt és végzés hozásakor az esküdteken kívül senkinek sem szabad jelen lenni.
A vádesküdtszék tagjai titoktartásra vannak kötelezve.
Az iratok felolvasása, esetleg tanuk és szakértők kihallgatása után az előljáró e két kérdést teszi fel az esküdteknek: 1. „Meg vannak-e győződve, hogy a közvádló véleményében körülirt bűntett elkövettetett? 2. Meg vannak-e győződve, hogy az előterjesztett bizonyságoknál fogva a vádlott azon bün miatt vád alá igazságosan vettethetik?”
Mindenik kérdést külön kell megvitatni és elhatározni. A szavazás az esküdt-tagok között nyilvános, de mihelyt csak egy tag kívánja, titkosan kell történnie. Csak ha hét tag mind a két kérdésre igennel felel, a vádnak akkor van helye. Jegyzőkönyvet az ülésről nem vesznek fel, hanem az elüljáró a határozathoz képest az illető közvádlói véleményre saját kezével vagy ezt irja és nevét mint előljáró aláirja: „Meggyőződésünk szerint N. N. ellen, ezen s ezen bűn miatt a vád alá vételnek helye van” - vagy ezt: „Meggyőződésünk szerint N. N. ellen s ezen bűn miatt a vád alá vételnek nincs helye.” A vádesküdtszéknek joga van egyazon alkalommal, midőn a vád iránt nyilatkozik, a vádlott kérelmére, de csak a közvádló kihallgatása után, a kezességre bocsátást elhatározni, ha azt a törvényszék nem engedte meg s a biztosítéki összeget alább szállítani. Az erre vonatkozó elhatározásokat is a közvádló véleményére jegyzi meg az elüljáró.
Ha a vádnak helyét nem találták, a törvényszék, de mindig csak a közvádló meghallgatása után, tartozik a vádlottat, ha fogva volt, azonnal szabadon ereszteni, vagy ha kezességen volt, a biztosítéki összeget neki visszaadni.
Ha a vádnak helyét nem találták, az ellen a közvádló a főigazítószékre nem folyamodhatik.
Ha a vádnak helyét találták, a vádesküdtszék határozatától a folyamodás a főigazgatószékre mind a közvádlónak, mind a vádlottnak meg van engedve, de ez csak az esküdtbiróság elmarasztaló itélete után terjeszthető fel. Jogorvoslattal tehát az eljárásnak ebben a stadiumában sem a vádlott, sem a közvádló nem élhet.
A közvádló a vád alá helyező végzésnek az esküdt-elöljáró által nyilvános ülésben tett kijelentése után, legfölebb három nap alatt tartozik vádlevelét a törvényszék elnökének benyujtani.
Igy tervezte az 1844-iki javaslat a vádaláhelyező eljárást. Az angol nagy jury és az 1791. szeptemberi franczia bűnvádi eljárás „jury d’accusation”-jának utánzásában és a kötelező vádaláhelyező eljárásban keresték a biztosítékokat. Mily hiányokban szenved a mintául szolgált angol és régibb franczia rendszer, erről fennebb bővebben volt szó.
Hazai jogéletünkben később az osztrák 1853-iki perrendtartás rendelkezései nyertek alkalmazást, és ugyanezen alapon áll az 1872-iki javaslat is, mely tiszta irásbeliséggel a kötelező birói vádhatározati rendszert valósítja meg, de ezen mégis hatalmas rést üt a javaslat IX-ik fejezetében foglalt közvetlen idézés, melyet gyakorlatunk teljes készséggel karolt fel, sőt nem egyszer még az említett javaslat korlátain túl is alkalmazott.
Ezek a művelt világ legelső törvényhozásainak és a hazai jogunknak felfogása a vádaláhelyező rendszerről.
Mindenütt biztosítékot keresnek az ellen, hogy az állampolgárt ok nélkül hurczolják a vádlottak padjára, és e biztosítékot vagy a jury, vagy a független szakbiróság vádhatározatának intézményében találják fel.
Nem kivétel ez alól a facultativ vádhatározat rendszere sem, mert ez is teljes erejében tartja fenn a birói vádhatározat biztosítékát. E rendszer is megakadályozza, hogy az állampolgárt akarata ellenére pusztán a vádközeg kivánságára a vádlottak padjára idézzék. A facultativ vádrendszernek nem is az az alapgondolata, hogy a birói vádhatározat intézménye, mint garantia lerombolandó, hanem az, hogy akkor mellőzendő, ha megszünt garantia lenni. Ezért mindazok az okok, melyeket a facultativ vádrendszer ellen abból a szempontból szoktak sorakoztatni, hogy az állampolgároknak főtárgyalásra idézését a vádló tetszésének és önkényének teszik ki, hogy nem független birói testület áll utjában az alaptalan vádaknak, - tárgyilagosságra igényt nem tarthatnak. A ki igazságosan tud és akar ítélni e rendszer értékéről, az kénytelen elismerni, hogy a mi biztosíték van a kötelező birói vádhatározatban, az a biztosíték sértetlenül fennáll itt is; a mi pedig teher s az eljárás menetének akadálya a kötelező birói vádhatározatban, az itt mellőzve van.
A ki meggondolja, minő fölöslegessé válik a kötelező birói vádhatározat beismerések esetében és akkor, midőn a terhelt önmaga alaposnak ismeri el a vádirat tartalmát s nincs más kívánsága, mint hogy ügyét az ítélőbiró döntse el, e körülményekben magukban is elegendő okot találhat arra, hogy a kötelező birói vádhatározatot rendszerét el ne fogadja. Pedig ez még minden elsőbbsége a facultativ rendszernek a kötelező fölött. A facultativ rendszer a terheltnek szabadságára hagyja, megnyugszik-e a vádiratban vagy nem, következéskép a terhelt megjelenhet itélőbírája előtt a nélkül, hogy birói határozatba legyen foglalva ellene a vád, holott a kötelező birói vádhatározat mellett ott lebeg feje fölött folyton a birói vádhatározat praejudiciuma.
„Egészen más az, - mondja Olaszország egyik legnagyobb processualistája, Casorati, - ha a terhelt az ítélőbiró előtt a köz- vagy magánvádló által emelt egyszerű vád folytán és más, ha birói határozattal megerősített vád súlya alatt jelenik meg. Az első esetben a terhelt helyzetét semmiféle sérelmes elővélemény nem súlyosbbítja s e felmentő ítélet folytán minden őt terhelő gyanu eloszlik. A másik esetben ellenben azt a tényt, hogy egy birói határozat már elegendő gyanujeleket talált a bűnösségre, nem semmisíti meg egészen a későbbi felmentő ítélet ténye, mindig marad a gyanunak némi árnyéka, mint az első határozat utóhangja s a felmentő ítéletet könnyen inkább az ügyes védelem, mintsem az ártatlanság valódi igazolása eredményének fogják tekinteni.” (II processo penale e le riforme 1881. Milano.)
Ezért éppen nem esik a facultativ vádrendszer tulzó magasztalásába az, a ki a terhelt érdekeinek és polgári szabadságának szempontjából magasabbra helyezi ezt a rendszert, a kötelező birói vádhatározat rendszerénél. Mert talán mégis csak a terhelt érdekei és polgári szabadságának tiszteletben tartása az, ha módot nyujt a törvény, hogy még a legsúlyosabb bűncselekmény esetében is megjelenhet a terhelt ítélőbirája előtt a nélkül, hogy a birói testület tekintélye súlyosbbitsa a vád terhét.
De nem csekély sérelmet okozhat az egyéni szabadságnak a kötelező birói vádhatározat még azzal is, hogy a közbeneső eljárás menetének lassításával a letartóztatás és a vizsgálati fogság tartama is hosszabbodik. Minő igazságtalanság lehet ez a beismerő tettesre, kinek egyedüli vágya tudni, mennyi büntetéssel lesz sujtva, mert hogy a bűnös, azt régen bevallotta.
De sok fölösleges munkaszaporítással is jár a kötelező birói vádhatározat rendszere. A hol az ügyészség feladatának szinvonalán áll, ott alig számbavehető az a néhány eset, melyben a biróság az ügyészség indítványától a vádhatározatban eltér. A statistika mutatja, hogy az ügyészi vádindítványokat rendszerint elfogadják, sőt az is előfordul, hogy az ügyészi indítványok már előre határozat alakjába szerkesztve, birói határozatokká válnak, és igy alig számbavehető kivétellel fölöslegessé vált egy előadónak és még két birónak foglalkoztatása. Egy most alkotandó perrendtartásnál a kötelező birói vádhatározat rendszere még több munkaszaporítással és az eljárás menetének nagyobb lassításával járna, mert a perjog mai állása mellett a törvényhozás a tisztán irásbeli vádaláhelyezést nem tarthatná fenn, hanem annak az igazságos követelménynek, hogy a vádló és terhelt szóbeli meghallgatást nyerjenek a vádaláhelyezés kimondása előtt, eleget kellene tenni, a mint a jelen javaslatot megelőző három tervezet is ez alapon kívánta a vádaláhelyezést szabályozni. Nem kell bővebben indokolni, hogy ily kötelező contradictorius eljárás, különösen akkor, ha még a felebbvitel is meg volna engedve, miként azt az említett tervezetek két elseje tette, ok nélkül lassítaná az eljárás menetét. Valóban igaza van Glassernek, midőn a kötelező birói vádhatározat munkaszaporítására megjegyezte: „Es besteht also ein unverkennbares Missverhältniss zwischen der zu lösenden Aufgabe und den dafür aufgewandten Mitteln.”
Minthogy tehát a facultativ vádrendszer az eljárást lényegesen gyorsítja és a birói vádhatározat biztosítékát a terhelt számára teljes hatályában fentartja, a javaslat e rendszert tette vádaláhelyező eljárásának alapjává. E rendszer nem experimentálás, nem puszta elméleti abstractio, hanem Austriában husz év óta fennálló és általánosan kielégítő gyakorlat. Azok az aggodalmak, melyekkel a kötelező birói vádhatározat hagyományaihoz szokott férfiak e rendszer irányában viseltettek, mindinkább elenyésznek és a tudomány legelőkelőbb művelői magasztalással dicsőitik. Nem idézhetők e helyütt mindazok a dicséretek, melyekkel az osztrák rendszert oly tekintélyek, mint Cesarini, Borsani, Casorati elhalmozzák, elég legyen arra utalnunk, a mit a szabadelvűség tekintetében senki mögött nem álló classicus jogász, Carrara, „Invio al giudizio in Austria ed in Italia” czímű művében (Opuscoli 6. kötet 425. lap) mondott: „..... mindig a leghőbb vágygyal kivántam lelkemből, hogy hagyjanak fel a kötelező rendszerrel és tegyék valahára teljessé a védelem szabadságát azzal, hogy facultativvá teszik a terheltre nézve a vádlevél alapján a per elfogadását ..... És midőn láttam, hogy ez óhajom megvalósítva és szentesítve lett az uj osztrák bűnvádi eljárás 210. Czikkében, hasonló haladásra számítok nálunk is, remény, mely nő annak láttára, hogy az osztrák reformot Európa külömböző államainak legtudósabb jogászai helyeslik.”
A facultativ rendszert a mi irányadó szakköreink is kiemelik a kötelező birói vádhatározat fölött. A szaktanácskozmányok - eltérve a megelőző két tervezet kötelező birói vádhatározatától - csaknem egyhangúlag ajánlották a kormánynak a facultativ rendszer behozását. Az irodalomban és szakgyülekezeteken is a legkiválóbb férfiak nyilatkoztak e rendszer mellett és valóban indokolatlan volna e gyakorlati intézményt mellőzni akkor, midőn a kötelező birói vádhatározat minden hasznát egyesíti annak rossz oldalai nélkül.
A vádelv hive a franczia-német kötelező birói vádhatározati rendszer egyik főárnyékoldalát abban látja, hogy ez a biróságot is vádlóvá teheti, midőn feljogosítja, hogy a vád elejtése esetén is vádhatározatot hozhassanak, illetve vádemelésre utasíthassa a közvádlót. Ez az intézmény sarktételében tagadja meg a vádelvet, összezavarja a hatalmi köröket, megfosztja a birót pártatlanságától, nem teszi a vitázó felek közötti döntő tényezővé; hanem valóságos féllé sülyeszti le.
Nem logikai következménye ugyan ez inquisitorius elv megvalósítása a kötelező birói vádhatározati rendszernek, de a franczia-német jog bizonyítja, hogy azzal szoros kapcsolatba hozták, sőt egyik jó tulajdonságául emlegették, mi eme rendszert ajánlatosabbá éppen nem teszi.
A vádelven alapuló perrend keretébe leginkább a facultativ vádaláhelyezés rendszere illik, mely a vádlóra bizza azt, hogy emeljen-e vádat és minőt, s a biró beavatkozását csak akkor tartja indokoltnak, ha a felek között vitássá vált a vád kérdése. Egy okkal több, hogy a javaslat, mely a vádelv sarkalatos tételein alapszik, az osztrák törvényt kövesse, melyre, hogy Carrara „sarkcsillag gyanánt” mutatott az olaszok előtt és melyet, hogy ugyancsak ő „legszabadelvűbbnek és legokszerűbbnek, következőleg legjobbnak itélt a jelen század bűnvádi eljárásai között”, éppen a vádelv helyes megvalósításának és a facultativ vádrendszernek tulajdonítható.
Igaz ugyan, hogy e rendszer csak ott számíthat sikerre, a hol az ügyészség eljárása komoly és tárgyilagos. A hol az ügyészséget az üldözés vad fanatismusa ragadja el: ott megrendül a bizalom az ügyészség iránt és minden vádirat ellen orvoslást keres az üldözött állampolgár a birónál. Egy kötelességeiről megfeledkezett ügyészi kar mellett sem a munkakimélés, sem az időnyerés szempontja nem érvényesülhet, mert tulajdonképen a gyakorlat változtatja át a facultativ rendszert kötelezővé. De vajjon lehet-e ettől nálunk tartani? Nem mutatja e a magyar kir. ügyészség rövid, de fényes traditiókban gazdag multja azt, hogy egyrészről a liberalismus és valódi humanismus elveihez hűen ragaszkodik, másrészről az állam és a társadalom érdekeinek erélyes védelmét soha sem mulasztja el ott, a hol szükséges. Alig van ujabb keletű intézményünk, mely éppen a helyes irány megválasztásával oly hamar mély gyökeret vert volna a nemzet életében, mint a kir. ügyészség intézménye. És teljes joggal lehet arra számítani, hogy a bizalom csak fokozódni fog, ha a kerületi főügyészségeknek módjukban lesz nemcsak administrativ, de a vádfunctiók tekintetében is kellő felügyeletet és ellenőrzést gyakorolni.
Az ügyészi kar értelmi szinvonalának folyton emelkedése és a kötelességek pontos teljesítésének mindinkább élénkebben nyilvánulása, biztos garantiát nyujt arra nézve, hogy miként Ausztriában a kifogások száma a minimumra zsugorodik össze: épp úgy a mi ügyészségünk is vádiratait egyedül a törvény parancsa és a tudomány elvei alapján fogja szerkeszteni és kifogások tételére alapos okot nem fog adni.
Az eddigi tapasztalatok szerint nem kell attól tartani, hogy népünk a kifogás jogával visszaéljen. A gyakorlat emberei igazolhatják, hogy a legtöbb fogva lévő terheltnek csak egy kivánsága van, minél előbb az itélőbiró elé jutni, hogy a bizonytalanság kétségbeejtő helyzetétől szabaduljon. Azután a tapasztalat azt is bizonyítja, hogy a vádhatározatokat, melyek ismét rendszerint csak másolatai az ügyészi indítványoknak, felebbezéssel csak ritkán támadják meg. És végre a közvetlen idézés intézményével tett eddigi tapasztalatok is arról győznek meg, hogy a terheltek nem panaszkodnak érdekeik sérelméről a miatt, hogy hosszú formalis vizsgálat és vádaláhelyezés nem előzték meg a főtárgyalásra idézést. Általában el lehet mondani, hogy népünk, - különösen a szegényebb osztály, mely a bűntettesek legnagyobb számát nyujtja, - az előzetes eljárás elhúzását soha sem tartja érdekében állónak, és így ok nélkül kifogásokkal nem fogja megakasztani az eljárás menetét. Ha tehát az ügyészség feladatának magaslatára emelkedik, ha a javaslat szellemének megfelelőleg a védelem szempontja csak úgy lebeg, mint a vád érdeke: akkor bizvást feltehető, hogy a vádirat ellen a kifogások nagy számban előfordulni nem fognak és nálunk sem lesz az eredmény rosszabb, mint Ausztriában.
De feltéve, hogy a kifogások nagyobb számban fordulnának elő, még ez nem rontaná le a facultiv vádrendszer hasznát, mert mindenesetre igen sok esetben fog a terhelt a vádiratban megnyugodni, mikor kötelező birói vádhatározati rendszer mellett, daczára e megnyugvásnak, még szükséges volna a vádtanács előtti tárgyalás.
Ha a javaslat az alapelv tekintetében csatlakozott is az osztrák facultativ rendszerhez: az eljárásra és a vádtanács szervezetére nézve attól lényegesen eltér. Az osztrák rendszer a terhelt érdekeire nem helyez kellő súlyt, mert a vádtanács csakis a főügyészséget hallgatja meg, továbbá pusztán iratok alapján határoz. Ez eljárást a büntető perjogi tudomány mai állása mellett, midőn az ügyfél-nyilvánosság követelménye már az előzetes eljárásban is csaknem általános, a haladás elől elzárkózni nem kivánó törvényjavaslat nem követheti.
A mi az angol vádjury legnagyobb hiánya, a mit Francziaorszag és Belgium javaslatai feltétlenül elitélnek, a mit a tudomány egyhangulag kárhoztat: azt a magyar bűnvádi perrendtartás javaslata sem ölelheti fel.
Hogy a terhelt az angol vádjury előtt meg nem jelenhet, hogy a „chambre des mises en accusation”-ból a terhelt ki van zárva s legfeljebb mémoireokban kesereghet sorsa fölött: ez a folytonos és csaknem egyhangú kifogás tárgya. És méltán, ha nem lehet kétségbevonni azt, a mit Hélie mond a birói vádhatározatról: „..... un permičre châtiment avant qu’il soit certain qu’il męrite un châtiment”; ha igaz, hogy a birói vádhatározat már mélyen benyul az állampolgár jó hirnevébe, erkölcsi és vagyoni érdekeibe: akkor az állampolgárnak rendelkezésére kell adni minden eszközt, melylyel a vád ellen a biró előtt tisztázhassa magát.
A vád és védelem egyenlőségének teljes megsértése az, midőn a közvádló befolyását jelenlétével és szóbeli előadásával biztosíthatják, vagy éppen, mint Francziaországban és Belgiumban van, az ügyet egyenesen a közvádló adja elő, a terhelt pedig irásbeli folyamodáson kívül egyéb eszközzel védelme érdekében nem rendelkezik.
„Non debet actori licere quod rei non permittitur”. E tétel igazságához kíván a javaslat ragaszkodni, midőn lehetőleg minden eszközt meg kíván adni a terheltnek is, melyet a kifogások érvényesítésére czélszerűen használhat. Legyen módja a terheltnek kimutatni az egész előzetes eljárás hiányait, a vádirat túlkapásait vagy éppen a törvénytelenségét; legyen módja meggyőzni a birákat arról, hogy ártatlanul kívánják a vádlottak padjára hurczolni. És ezt ne csak holt betük segélyével tehesse, hanem hasonló fegyverrel küzdhessen, mint a vádló. Jelenhessen meg a terhelt is védőjével a birák előtt és a vádló élőszava ellenében, élőszóval védhesse magát a vád minden pontja ellen.
A biróság ily eljárás mellett gondosabban mérlegeli az adatokat és felszabadul a vádló befolyása alól, mert hisz a jelenlegi eljárás mellett Francziaországban és Belgiumban is az a panasz, hogy a vádtanács csak azt teszi, a mit a közvádló akar. Ha a javaslat biztosította az állampolgároknak azt a jogát, hogy az alaptalan, szenvedélyes, pártérdekek vagy egyéb mellékkörülmények által emelt vád ellen a független biróságnál kereshessen orvoslást: akkor kötelessége arról is gondoskodni, hogy a birói határozat ne legyen üres formaság, hanem valódi biztosíték. Biztosítékot pedig csak akkor nyujt, ha a birói határozatot contradictorius eljárás előzi meg. A javaslat bizonyos irányban még tovább ment, mint a franczia javaslat, mely mint fentebb mondva volt, csak a terhelt védőjének engedi meg a jelenlételt, de kizárja a terheltet. A javaslat a belga javaslat készitőinek véleményéhez csatlakozott, mert gyakran éppen a terhelt elbeszélése, felvilágosításai fordíthanak az ügyön, de méltányos is, hogy alkalma legyen a terheltnek magának is felfogásához és tehetségéhez képest a védelmére szükségesnek talált körülményeket előadni.
A javaslat kötelezőleg irja elő a fogva lévő terheltnek a vádtanács elé állítását, mi az eljárás menetét éppen nem akadályozza, mert nem a főtörvényszék kebelében alakul a vádtanács, hanem a kir. törvényszéknél, melynek fogházában a fogoly letartóztatva van. A vádtanács e szervezete gyakorlatibb, mint ha a vádtanács a főtörvényszék kebelében van alakítva. Már maga az az egy körülmény is nagyon ajánlja, hogy a fogva levő terhelt minden nehézség és költség nélkül állítható a vádtanács elé. De egyéb haszna is van. A terheltek legnagyobb része már az előzetes eljárás alatt választ a törvényszék székhelyén lakó ügyvédek közől védőt, ki a helyben lévő vádtanács ülésein könnyebben jelenhet meg, mint a rendesen távolabb eső kir. tábla előtt. Ezen kívül is mindenesetre kevesebb költséggel van biztosítva a terheltnek ügyvéd általi képviselete a törvényszék, mint a kir. tábla előtt.
Ehhez járul, hogy a szabadlábon levő terheltek is, kik rendszerint közelebb laknak a törvényszék, mint a kir. tábla székhelyéhez, szivesebben jelennek meg a törvényszék, mint a kir. tábla ülésein és így inkább meg van könnyitve a személyes védelem lehetősége, mint ha csak több időt és költséget okozó utazás mellett lehet az elérni. De figyelemre méltó még az a körülmény is, hogy az eljárás gyorsabb így, mint a másik rendszer mellett, és mivel a vádtanács egyúttal a felügyelő tanács hatáskörével is bir, és legtöbbnyire az ügygyel már a vád alá helyezést megelőzőleg is foglalkozott, gyorsabban tájékozhatja magát az ügy állásáról, mint a kir. ítélő tábla vádtanácsa, mely, minthogy három vagy öt kir. táblai biró és egy főügyészségi tag közreműködését igényelné, meglehetős erőpazarlással is járna, mitől viszonyaink között lehetőleg tartózkodni kell.
Ezek a gyakorlati hasznok szolgáltak indokául annak, hogy a javaslat eltérve az osztrák-franczia belga felsőbb birósági vádtanácsi rendszertől, egyezőleg a szaktanácskozmányok nagy többségének nézetével, az elsőfolyamodású biróság kebelében vélte a vádtanácsot megalakítandónak. Azt pedig, hogy külön felügyelő tanács és külön vádtanács alakíttassék az elsőfolyamodású törvényszéknél, eltekintve ama hatásköri zavaroktól, melyekkel e kettős testület felállítása járna, főként azért nem lehetett elfogadni, mert el nem érhető birói létszámot igényelne. Egyébként a vád- és felügyelő tanács hatásköre nem is oly összeegyezhetetlen, hogy az igazságszolgáltatás érdeke azok különválasztását mulhatatlanul megkövetelné. A mit az igazságszolgáltatás érdeke mulhatatlanul megkíván, annak igyekszik a javaslat megfelelni, midőn a vádtanács tagjait részben kizárja az ítélőtanács tagjai közül. (65. § 2. bek.)
A nyilvánosság kérdésére nézve egyezően a continesen fennálló minden vádaláhelyező eljárással és a franczia és belga javaslatok álláspontjával is, a javaslat a nyilvánosság kizárásmellett foglalt állást. A mily indokolt a per e szakában az ügyfél-nyilvánosság követelményének eleget tenni, oly elhibázott volna a nagy közönség és a sajtó tudomására hozni e tárgyalásokat. A pernek e szakában több oldalról garantia gyanánt követelt nyilvánosság csak annyi kárt okozhat a terheltnek, mint maga a főtárgyalás. Hisz e közbeneső eljárásnak legfőbb czélja éppen az, hogy a polgárok ok nélkül ne hurczoltassanak meg a nyilvánosság előtt, így pedig előre eredményezné azt, a minek elkerülésére rendelve volt.
Ha a vádtanács elutasítja a vádat, akkor a terhelt ügye ok nélkül került nyilvánosságra, és éppen mivel nem teljes bizonyító eljárás alapján történt a felmentés, a gyanú némi árnyékával veszi körül a közönség a felmentett terheltet. Ha pedig vád alá helyezi, akkor ennek elővélelmet alkotó hatását a nyilvánosság, a közbeszéd és a sajtó közleményei csak fokozzák.
A terhelt érdekei szempontjából tehát valóban nem kivánatos a vádaláhelyező eljárás nyilvánossága, az általános igazsságszolgáltatás érdekét pedig az ügyfél-nyilvánosság teljesen biztosítja.
Minthogy a javaslat szerint nem minden törvényszéki hatáskörhöz tartozó bűncselekmény miatt kell vizsgálatot tartani, hanem a nyomozás, sőt az egyszerű feljelentés is alkalmas lehet vádirat beadására, ennélfogva e fejezet első rendelkezése (254. §) arra vonatkozik, hol kell az egyik és hol a másik esetben a vádiratot benyujtani. Ha még a vizsgálóbiró az ügygyel nem foglalkozott, úgy teljesen fölösleges volna a vádiratot ennél benyujtani, hanem czélszerűen az csak a vádtanács elnökéhez intézhető. Ha azonban az ügyben vizsgálatot tartottak, akkor a kir. ügyészség vádiratát a vizsgálóbiróhoz nyujtja be, kinél az ügyiratok már úgy is vannak. Önként értetődik, hogy a kir. ügyészség az eljárás kiegészítésére, esetleg megszüntetésére is tehet indítványt, vagy bejelentheti, hogy a vádtól egyszerűen eláll. A javaslat a vizsgálat befejezését közlő értesítéstől számított 15 napi határidőt ir elő, mely alatt a fennebbi indítványok valamelyike megteendő. Ha azonban az ügyészség ez idő alatt indítványt nem tesz: ennek az ügyre nézve nincs semmi következménye; az indítvány előterjesztésére a vizsgálóbiró nem utasíthatja az ügyészséget. E határidő lehető megtartása az ügyészség kötelessége, de felelősséggel azért, hogy az indítványt elő nem terjesztette, csak fölöttes hatóságának tartozik.
Ha a közvádló a vizsgálat kiegészítését indítványozta és ezt a vádtanács elutasította, akkor természetes, hogy az említett határidő többé nem számítható a vizsgálat befejezését közlő értesítéstől, hanem a vádtanács végzésének kézbesítésétől.
Ha a vádiratnak nagy jelentősége van a kötelező birói vádhatározati rendszer mellett, úgy kétszeresen fontos ez a facultativ rendszernél, mint itt az a czél, hogy a vádirat lehetőleg oly alapon álljon, melyben a helyzetét tárgyilagosan fölismerni tudó terhelt megnyugodhasson. Szükséges tehát a törvénynek tüzetesen foglalkozni a vádirat kellékeivel, mert az a főtárgyalás alapja, és feladata megismertetni a terhelttel azt az anyagot, melylyel a vádló vádját támogatja.
A kellékeket a 255. § sorolja fel.
Első kellék az, hogy a terhelt neve meg legyen jelölve és hogy fogva vagy szabadlábon létéről említés legyen téve. A terhelt ugyanazonosságának megállapítása elsőrangú követelmény lévén, a névnek világosan és határozottan kell megjelölve lenni. Ha a vádló a személyes viszonyok felől kor, állapot stb. tájékozva van, úgy ezek is felsorolandók. A személyes viszonyok megjelölését kötelezőleg előirni nem lehetett, mert megtörténhetik, hogy a terheltet még ki sem hallgatták, de azért a vádirat beadható ellene.
Különösen ügyelni kell, hogy hasonnevűeknél valami megkülömböztető körülményt hozzon fel a vádirat.
Második kellék az, hogy a vád tárgyát tevő bűncselekmény vagy cselekmények a törvényben megállapított és a tényállásból vett ismertetőjelek szerint tüzetesen megjelölve legyenek. E kellék szerint szükséges tehát az eset individualitásának megjelölése, melyet még az anyagi büntető törvényben a jogfogalom megjelölésére használt szavakkal is körül kell irni, azaz idézve a megsértett törvényt meg kell nevezni a törvény terminologiájával magát a bűncselekményt.
E rendelkezésből következik, hogy a vádformulának olyannak kell lenni, melyhez sem a tett individualitása, sem jogi jellege, azaz, a tényálladék és a bűnösség ismertetőjelei tekintetében kétség nem férhet.
Rablás esetében, például a vádnak következőleg kell szólni: A ..... kir. ügyészség vádat emel A. ellen, 1886. évi junius 23-án este 6-7 óra között ..... város ..... utcza ..... számú ház előtt B. kárára 300 frt készpénzt tartalmazó pénztárczának erőszakkal elvétele által elkövetett a Btk. 344. §-ába ütköző és 348. §-a szerint büntetendő rablás bűntette miatt.
A vádnak ily tüzetes formulázása főleg azért szükséges, hogy a terhelt könnyen tájékozhassa magát a vád tartalma tekintetében.
Harmadik kelléke a vádiratnak, hogy benne a tényállást a rendelkezésre álló adatok alapján tömören és a bizonyitékok kiemelése mellett kell elbeszélni.
Semmi sem oly állandó kifogás tárgya, mint az ügyészek vádiratainak rendszerint szenvedélyes, szinezett, gyakran romanticus hangja. Francziaországban a „cour de cassation” nem egyszer semmisnek nyilvánította az ügyész vádiratát, a miatt, mert a legnagyobb elfogultsággal igyekezett a vádlott bűnösségét, mint teljesen megállapitott tényt feltüntetni. („L’accusation ne fait, que présumer; ellen ne voit encore de coupable; elle ne voit qu’un accusé.”) Láttuk a franczia javaslatok ismertetésénél, minő gonddal igyekeznek azok megakadályozni, hogy az ügyész vádirata a pártatlanság keretét átlépje. A belga javaslat pedig egyenesen megszüntetendőnek tartja az „acte d’accusation” intézményét, mi a vádhatározat meghozása után már teljesen fölösleges is.
Az ügyésznek oly dolgokat, melyeknek forrása csak a „hallomás” és nem az előzetes eljárásban okiratszerűleg megállapított adat, nem szabad felhozni. Kerülje a terhelt előéletére vonatkozó és a tettel összefüggésben nem álló hírek és mende-mondák elbeszélését. Legyen pártatlan és tárgyilagos. Azt a czélt azonban soha se téveszsze szeme elől, hogy nem szabad egyetlen lényeges mozzanatot elhallgatnia, mi a terhelt helyzetének felismerésére szükséges. Általános szabályt a vádirat ténybeli elbeszélésének módjára nézve nehéz felállítani. Mindenesetre ajánlatos, mert áttekinthetőbb, az adatoknak időrend szerinti elősorolása és annak elmondása, hogy ki, mikor és mit követett el.
Hosszú jogi érvelésbe nem kell bocsátkozni és különösen nem kell előre azzal foglalkozni, minő kifogást emelhet a terhelt.
A vádirat ne legyen „plaidoyer”, hanem „exposé”, de kimerítő. Ne hozzon fel semmi mellékest, de ne hallgasson el egy terhelő adatot sem. A terheltnek védelme szempontjából okvetlen tudnia kell, hogy mi miatt s mely adatok alapján vádolják.
A felsorolt kellékeknek legjobban felel meg, ha a tényállás egyszerű elbeszélése után a bizonyítékokat, melyek a tényállást megerősítik, röviden elősorolja.
A negyedik nélkülözhetetlen kellék a főtárgyalásra hivatott biróság megnevezése. Nemcsak arra van joga a terheltnek, hogy megismerje a vád anyagát, hanem tudnia kell azt is, melyik biróság fogja őt felelősségre vonni, hogy még idejekorán kifogást tehessen az illetőség ellen, mert ha ezt a vádirat elleni kifogásban elmulasztja, később már meg nem teheti és az illetékesség leszállításának a per későbbi szakában már nincs helye (274. §).
Ugyancsak lényeges kelléke a vádiratnak, hogy ahhoz a megidézendő tanuk, szakértők vagy a főtárgyalásra beszerzendő egyéb bizonyítékok jegyzéke mellékelve legyen.
Mindig kötelessége a vádlónak a vádiratban az előzetes letartóztatás vagy vizsgálati fogság tekintetében is nyilatkozni - és mind a fentartás és megszüntetés, mind az elfogatás okait is előadni, hogy a vizsgálóbirónak, illetve a vádtanács elnökének, esetleg a vádtanácsnak alkalma legyen a terhelt szabadlábra helyezése vagy elfogatása, illetve további fogvatartása tárgyában határozni.
Az az alaki kellék, hogy a vádirat annyi példányban adandó be, hogy mindegyik terheltnek egy példány jusson, ezen kívül pedig egy az iratoknál maradjon, a dolog természetéből következik, mert külömben a terhelteknek nem volna módjukban megismerkedni előzetesen a vád tartalmával, illetve a biróság ügyiratai hézagosak maradnának. A vádlónak kötelessége tehát a kellő számú példányokról gondoskodni és kivonatos példányoknak nincs helye. A biróságnak jogában áll ugyan az esetleg kevesebb számban beadott példányokról a szükséges másolatokat a biróság irodájában elkészíttetni, de arra vádlót is kötelezheti.
A vizsgálóbiró, illetve a vádtanács elnöke, kikhez a vádiratot intézik, csak annyiban vannak feljogosítva a vádirat törvényszerűségének vizsgálatába bocsátkozni, a mennyiben az előzetes letartóztatás, illetve vizsgálati fogság tekintetében kell határozniok (256. §).
A vádtanács elnöke még az illetékesség kérdésébe sem bocsátkozhatik; mert határozata elővélelmet alkotna a kifogásra, illetve az ennek alapján hozandó végzésre nézve. Mindazáltal a vizsgálóbiró, a ki úgy találja, hogy nem ő, de egy más törvényszék vizsgálóbirája foglalkozott előzőleg az ügygyel: illetéktelenségét kimondhatja és a vádiratot az illetékes birósághoz teheti át. A vizsgálóbiró, illetve a vádtanács elnöke, ha aggodalmuk van, ennek eloszlatását nem kérhetik a vádtanácstól, hanem annak daczára kézbesíttetniök kell a vádiratot.
A vádirat kézbesítésére vonatkozó eljárás akként van megállapítva, hogy egyrészről elég ideje legyen a terheltnek a vádirat tartalmát tanulmányozni, vagy a védő által tanulmányoztatni, másrészről, hogy kelletén túl ne húzódjék az ügynek főtárgyalás elé jutása. A hivatkozott szakasz e szempontból két esetet külömböztet meg.
Az első eset az, midőn a terhelt fogva van, vagy őt a vádirat alapján fogják el. Itt lehető gyors eljárás kivánatos, miért is 24 óra alatt kell a vádiratot közölni és a mennyiben a vádirat folytán rendelték el az elfogatást, az utóbbira vonatkozó határozattal egyidejűleg közlendő a vádirat. A fogva levő terhelttel szóval is közölheti a biró a vádiratot és a mennyiben ez abban megnyugszik, akkor egyenesen a főtárgyalás kitűzése iránt lehet intézkedni. Ha a szóbeli közlés alkalmával a vádirat egyik példányát esetleg abból az okból, hogy az ügy sürgősségénél fogva az ügyész csak egy példányban adta be, a vádiratot nem kézbesítheti a biró, akkor kötelessége arra is figyelmeztetni a terheltet, hogy kívánatára irásban fogják vele vagy védőjével a vádiratot közölni.
A szabadlábon levő terhelt ellen beadott vádirat közlése idejét a javaslat nem határozza ugyan meg, de ennek az eljárás czéljából folyólag szintén mennél gyorsabban kell történni.
Mindkét esetben a terhelt érdekeinek szempontjából mellőzhetetlen a terheltnek kitanítása ama jogára, hogy a vádirat minden pontja ellen kifogást tehet a vádtanács előtt, és hogy a kifogást, valamint indokolását mily határidőben tartozik előterjeszteni. Továbbá, hogy a kifogástétel módjára nézve is tájékozást szerezzen a terhelt: szükséges őt az értesítésben arra is figyelmeztetni, hogy a kifogást és indokolását, a közlést elrendelő birónál (vizsgálóbiró vagy a vádtanács elnöke) jegyzőkönyvre is adhatja, de irásban is benyujthatja.
A kifogás indokolásának határidejére (8 nap) nézve a szabadlábon vagy fogvalevő terhelt tekintetében nincs külömbség téve, mert a fogvalevőnek is módot kell arra adni, hogy védőt választhasson és ezzel tanulmányoztassa az ügyiratokat, a kifogástétel határidejére nézve azonban, tekintettel arra, hogy a fogvalevő a helyszinén van, a meggondolásra huszonnégy óra elégnek látszott.
A szakasz utolsó bekezdése, mely szerint a terhelt kívánatára a vádirat védőjének kézbesítendő és ekkor a határidő a védő részére eszközölt kézbesítéstől számítandó, nem hagy fenn kétséget arra nézve, hogy e rendelkezés úgy a szabadlábon-, mint a fogvalevő terheltre is vonatkozik. Az osztrák törvény 209. §-ának harmadik bekezdésében „wird auf sein Verlangen” kifejezés vonatkozása szerint a szabadlábon levőre nem terjed ki ez az intézkedés, mi a doctrinában általános kifogásra is talált, mert éppen a szabadlábon levőnél nem forognak fenn különös sürgősségi okok és így fölösleges a védelem előkészítését szűkebb korlátok közé szoritani, mint a fogvalevőnél.
E szakaszban (2. bekezdés) az elkülönített felfolyamodással járó késedelem elkerülése végett szükséges volt még kimondani, hogy arra az esetre, ha a vádirat folytán volt az előzetes letartóztatás vagy vizsgálati fogság elrendelve: akkor az ellen csak kifogás útján kereshető orvoslás. Előfordulhat, hogy a vádiratban megnyugszik a terhelt és csak a letartóztatás, illetőleg a vizsgálati fogság ellen emel kifogást. Ily esetben is joga van a vádtanácsnak a vádiratot megvizsgálni, mert kifogás csakugyan volt téve és mert a letartóztatás és vizsgálati fogság kérdésében alig lehet határozni a nélkül, hogy a bűncselekmény körülményei figyelembe ne vétessenek.
A javaslat az előzetes letartóztatás, illetőleg vizsgálati fogság ellen csakis arra az esetre irja elő a kifogás kivételes útját, ha azok a vádirat folytán voltak elrendelve. Ha már előbb voltak elrendelve, hatályukat a vádirat benyujtása nem érinti s így a vizsgálóbirónak vagy a vádtanács elnökének nem kell fentartásuk tárgyában határoznia. Ily határozat hiányában nincs is alkalom perorvoslatra.
Abban az esetben, ha a vádló a vádiratban szabadlábra helyezést indítványoz és ezt a vizsgálóbiró vagy vádtanács elnöke elrendeli, a terhelt pedig a vádirat ellen más tekintetben és kifogással, a vádtanácsnak joga van a szabadlábra helyezést megváltoztatni és a letartoztatást, illetve vizsgálati fogságot ismét elrendelni.
A 257. § általánosságban kifejezi, hogy a vádirat minden pontja kifogásolható. Ezen a kifogásoknak a terhelt jogköre felvilágosítása czéljából történt exemplificativ felsorolása nem változtat.
A kifogásnak hármas főczélja lehet. Vagy az a czél, hogy az ügy más birósághoz utasíttassék, mint a mely a vádiratban kijelölve volt, vagy az, hogy az eljárás kiegészítése szükséges, vagy végre az, hogy a további eljárás megszüntetése mondassék ki.
E czélok szerint csoportosította a javaslat a példákként elősorolt eseteket, melyek közelebbi felvilágosítást nem igényelnek itt, mivel rólok alább a vádtanács határozatainál lesz szó.
A 258. § az eljárás ama két módját határozza meg, midőn a terhelt kifogásokat nem adott be, és midőn ilyennel élt.
Ha kifogás beadva nem volt, vagy a terhelt arról kifejezetten lemondott, akkor a vádaláhelyezés jogerőre emelkedett és az íratok azonnal ama törvényszékhez küldendők, melyet a vádirat illetékes biróságul megjelölt. Kifogás esetében az iratok az indokolásra kitűzött határidő lejártával azonnal a vádtanács elé terjesztendők.
A 259. és 260. §-ok vádtanács előtti tárgyalásnak előkészítésére vonatkozó szabályokat tartalmazzák, melyeknek megállapításánál irányadó volt az, hogy lehetőleg gyorsan legyen a tárgyalás megtartható és hogy a terhelt az idéző végzésekben jogairól és elmaradása következményeiről kellőleg kitanítva legyen.
A 261. § a kifogások tárgyalása módját szabályozza. Hogy az ülés miért nem nyilvános, ennek indokolása már a jelen fejezet általános részében elő volt adva. Hogy az ügyet a vádtanács egyik tagja adja elő, az a pártatlan előadás leghelyesebb biztosítéka. A franczia „code d’instruction criminelle” és ennek nyomán járó perrendtartások szerint a közvádló tulajdonképen az ügy előadója. Mint a franczia, mind a belga javaslatok egyhangúlag ítélik el e rendszert és a pártatlan előadó kijelölését lényeges garantiául ismerik el. Hogy a felek szóbeli előterjesztéssel élhetnek, ennek indoka szintén a jelen fejezet általános részében volt előadva. A mi a felszólalások sorrendjét illeti, azt a per e szakában nem kívánatos formalismus elkerülése végett, a javaslat a vádtanács belátására bizta. Rendszerint ajánlatosnak fog mutatkozni, ha a kifogást tevő kezdi meg az előterjesztést, mert az egész tárgyalásnak a kifogások képezik okát, - és ha azután a vádló fejti ki a kifogásokkal szemben álláspontját. Mindazáltal a terhelt irányában jogosnak elismert kedvezésnél fogva meg kell engedni, hogy a terhelté legyen az utolsó szó.
Az ügyfél-nyilvánosság tovább, mint a tárgyalás befejeztéig, nem volt kiterjeszthető, mert e határig jó szolgálatokat tehet, ezentúl pedig zavarólag hathat, sőt egyenes ártalmára lehet az igazságszolgáltatásnak, következéskép indokolt, hogy a határozathozatalnál már a feleknek ne legyen joguk jelen lenni. (116. §) Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a biróság halk tanácskozás utján megállapodhatik a határozatra nézve, és ekkor mellőzhető a visszavonulás, vagy az ügyfelek eltávolítása. Bárminő végzést hozzon is a vádtanács, azt indokaival együtt mindig ki kell hirdetni. Ismét csak az eljárás gyorsítása szempontjából irja elő a javaslat, hogy a végzés három nap alatt közlendő a meg nem jelent érdekelt felekkel.
A 262-267. §-ok a vádtanács által hozandó külömböző határozatokat tárgyazzák.
a) A vádtanácsnak - ha a vádirat ellen tett kifogás következtében az ügyiratok eléje terjesztettek - kötelessége szemügyre venni, hogy az összegyüjtött anyag alkalmas-e a főtárgyalás megtartására és ha hiányosnak tartja, úgy akár volt e miatt kifogás, akár nem, a kiegészítés iránt intézkedhetik. Lehet, hogy fontos tanuk ki nem voltak hallgatva, szakértői szemle nem, vagy hiányosan volt megtartva, lefoglalás, házkutatás mellőzve stb. - mindezeken a hiányokon, a mennyire lehet, a vádtanács van hivatva segíteni. Általában minden pótolható és lényeges alaki mulasztás helyrehozása tárgyában is intézkedni kell a vádtanácsnak.
Akár tett a terhelt kifogást, akár nem a vizsgálat mellőzése miatt: a vádtanácsnak különösen meg kell vizsgálni, hogy a nyomozás adatai alkalmasak-e a vádaláhelyezésre és ha úgy találja a vádtanács, hogy a vizsgálat kötelező, vagy hogy formalis vizsgálat nélkül határozni nem lehet, úgy el kell rendelnie a vizsgálatot. Mindazáltal a vádtanácsnak nem szabad szem elől téveszteni, hogy az eljárás súlypontja a főtárgyaláson nyugszik és igy nemcsak fölösleges, de káros is minden kevésbbé lényeges adatot is vizsgálati iratokba foglaltatni. Mindenesetre több előrelátást kíván annak elhatározása, hogy mire és mennyire van szükség a főtárgyaláson: mint minden, még oly jelentéktelen adatnak megválogatás nélkül való összehalmozása. De ha komoly követelmény a nyilvánosság, szóbeliség és közvetlenség megvalósítása, akkor a vádtanács a főtárgyalás valódi feladatának követelményei elől ki nem térhet. Csak akkor fogja az eljárás mulasztásainak pótlását elrendelni, ha arra az eset megbirálásához szüksége van, vagy ha a kiegészítés a főtárgyaláson megfelelően nem eszközölhető; s csak az esetben fogja a vizsgálatot elrendelni, a hol arra valóban szükség van. Ezért a vizsgálat mellőzése miatt tett kifogásokat különös gonddal mérlegelje és ha a védelem szempontjából múlhatatlanul szükséges a vizsgálat elrendelése, akkor rendelje el, de a minden adat nélkül előadott kifogásokat utasítsa vissza.
b) A vádtanácsnak joga van a főtárgyalásra hivatott biróság illetékességét hivatalból megvizsgálni, ha az iratok egyéb kifogás folytán is voltak eléje terjesztve. Az osztrák törvényt e kérdésben eltérőleg magyarázzák. Némelyek (mint pl. Mayer, Commentar II. rész, 57. lap) csakis az illetéktelenség miatt tett kifogás alapján vélik megengedni az illetékesség vizsgálatát, mert hivatalból minden biróság csak a saját illetékességét tartozik vizsgálni, de nem a másikét, mig mások (különösen Rosenblatt, Crim. Blatt 1876 46/7) ellenkező nézetben vannak. A javaslat szövege (263. §) nem hagy fenn kétséget arra nézve, hogy a vádtanácsnak kifogás nélkül is kötelessége az illetékesség vizsgálata. Lehet, hogy a cselekmény járásbiróság vagy közigazgatási hatóság hatásköréhez, vagy más törvényszék illetőségéhez tartozik, ilyenkor helyes, ha az állampolgárnak ama joga fölött, hogy illetékes birájától el ne vonják, a védtanács őrködik. Annál is inkább czélszerű ez, mert a vádaláhelyezés szakát túl többé illetőségi kifogás nem tehető.
c) A 264. § taxative sorolja fel azokat az eseteket, midőn a vád elutasítása mellett az eljárást meg kell szüntetni.
Ennek első esete az, ha a vádbeli cselekmény nem is ütközik a büntető törvényekbe, ha bizonyos ismertetőjelei a bűntettnek, vétségnek vagy kihágásnak hiányoznak. Ezt is hivatalból tartozik a vádtanács vizsgálni, mert ha már kifogás folytán foglalkozik az ügygyel, akkor kötelessége megakadályozni, hogy valakit ártatlanul vigyenek a vádlottak padjára.
A megszüntetés második esete az, midőn a terhelt halála királyi kegyelem, vagy elévülés következtében eljárásnak nincs helye. A megszüntetésnek emez esetei teljesen összevágnak a bűntetőtörvénykönyv 105. §-ában meghatározott esetekkel. Mindazáltal az elévülés czímén a vádtanács csak akkor szüntetheti meg az eljárást, ha az az elévülési idő is letelt, mely a törvény szerint a bűncselekményre alkalmazható legsúlyosabb bűntetés esetében szükséges és ha az elévülésnek félbeszakítatlan volta kétségtelen (264. § 2. bek.) Ebben a szabályban két elv van kifejezve. Az első az, hogy a vádtanács a vádbeli cselekményt nem individualisálhatja, nem veheti figyelembe a rendkivüli enyhítő körülményeket, a mi természetes is, mert ez a jog szóbeliség és közvetlenség alapján ítélő biróságnak hatáskörébe tartozik. A correctionalisatió feltételezi az ügynek legalaposabb ismeretét, az egyéni sajátosságoknak teljes kidomborítását.
Ez a művelet csak a közvetlenség szövétneke mellett végezhető el lelkiismeretesen s az igazságnak megfelelőleg. Éppen azért az irásbeli anyag alapján határozó vádtanácsot csak arra lehetett feljogosítani, hogy elévülés indokából akkor szüntesse meg az eljárást, ha az in thesi s nem in concreto alkalmazásra jutó büntetésre megállapított elévülési idő már letelt.
Ez egyébként is perjogilag meg nem támadható tétel; mert a vádtanács csak a bűnösség valószinűségével foglalkozik, de a büntetés minőségével s mennyiségével nem.
Másik korlát a vádtanács megszüntetési jogára nézve az a szabály, mely szerint az elévülést csak akkor veheti figyelembe, ha annak félbeszakítatlan volta kétségtelen. A vádtanács az eljárást csak teljesen megbizható adatok alapján szüntetheti meg; mert ebben az esetben ügydöntő határozatot hoz. Ha ellenben kétségei vannak, az ügyet főtárgyalásra köteles utasítani. E szabály alkalmazandó elévülés esetében is, ha a vádtanács az irásbeli anyag alapján nem tudta aggodalmait eloszlatni, kétségtelenül igazolt a főtárgyalás megtartása.
A megszüntetés harmadik esetéül a bűntetőtörvénykönyv I. rész VII. fejezetében megállapított, beszámítást kizáró okok közől csak kettő van olyannak kijelentve, mely miatt már a vádtanács megszüntető végzést hozhat. Míg ugyanis az öntudatlanság, ellenállhatlan erő, fenyegetés, jogos védelem, végszükség, ignorantia facti és belátás hiánya csak sok és szövevényes és ténybeli mozzanat elbirálása mellett állapítható meg s azért eme beszámítást kizáró okok tárgyában az ítélőbiró van hivatva dönteni; addig a gyógyíthatlan elmezavar és a serdületlen kor oly biztosan constatálhatók, hogy fölösleges volna a gyógyíthatlan őrültet, vagy a minden kétséget kizárólag 12 éven alul levő gyermeket főtárgyalásra idézni, azért, hogy itt mondják ki ellenük egyazon szakértői véleményt, illetve egyazon anyakönyvi kivonat alapján az eljárás megszüntetését, melyek már a vádtanács előtt feküdtek.
A javaslat e pont kiegészítéséül még szükségesnek tartotta a felfüggesztés esetéről is intézkedni (265. § 3. pont). Ugyanis vagy a tett elkövetésekor már elmebeteg volt a terhelt, vagy azután válhatik azzá. Ha tehát a terhelt még rendszeresen szakértők által megvizsgálva éppen nem volt, vagy a megszüntetésre alkalmas megbizható vélemény nem áll a vádtanács rendelkezésére, akkor az eljárást felfüggeszti és a javaslatban előirt módon (246. §) intézkedik.
Mihelyt azonban megállapítható, hogy a terhelt állapota a beszámítást kizárja, vagy hogy a terhelt a tett elkövetése után esett gyógyíthatlan elmezavarba: akkor a felfüggesztett eljárás megszüntetésének van helye, mert ekkor már biztos, hogy a terhelt el nem ítélhető. Ha mindazáltal a gyógyíthatatlannak kimondott elmebeteg meggyógyul és a szakértői vélemény szerint a tett elkövetésekor beszámítható állapotban volt: akkor a bűnvádi felelősségre vonhatást igazoló uj bizonyítékok alapján az eljárás ujra felvétele nincs kizárva.
Hogy a negyedik pontban foglalt esetekben az eljárás megszüntetendő, az a felhatalmazásra, kívánatra vagy magánindítványra üldözendő cselekmények természetében rejlik.
Az ötödik pont az, mely a javaslatot a franczia-német inquisitorius hagyományokból kiragadva, a hamisítatlan vádelvnek ad kifejezést. A javaslat nem engedi összezavartatni a hatásköröket, a mint e ponton összezavarja a franczia per és a német birodalmi törvény. Az az elv, hogy a vádló a bűnvádi eljárás megindítástól a biróságnak ítélethozatal czéljából való visszavonulásáig visszaléphet és a biróság ekkor a további eljárást megszünteti, vagy felmentő ítéletet hoz, oly sarktétele a valódi vádpernek, mely nélkül esetleg vádalakkal felruházható valamely eljárási törvény, de a vádper lényegével az birni nem fog. A fő az, hogy a biróság teljes pártatlansága biztosítva legyen és hogy a vádaláhelyezés szabályai föltött ne kísértsen az inquisitoriu rendszer árnyéka, mely garantia képében igyekszik feltüntetni a biróságnak azt a jogát, hogy az elejtett vád fentartója lehet.
A közvádló esetleges visszaéléseinek hatalmas correctivuma ott van a pótmagánvádban, a szigorú fegyelemben és legfőbb fokon a miniszteri felelősségben. Administrativ úton az ügyészség kötelességévé tehető, hogy minden oly esetet, melyben a vádtól visszalép, eljárásának igazolása mellett a főügyész tudomására hozzon. Ebben megnyugodhatni inkább, mintha a biróra, kinek elfogulatlan pártatlansága az első követelmény, a közvádló szerepét tolják.
Hasonlókép kötelessége a vádtanácsnak - és ez a megszüntetés hatodik esete - megvizsgálni azt, hogy a terhelt valóban alaposan gyanusítható-e, és ha úgy találja, hogy a terhelő anyag nagyon is feltevéseken és ingadozó gyanujeleken alapszik, melyek elítéltetést soha sem fognának maguk után vonni: akkor a vád elutasítandó, de ha bővebb felvilágosítással kétségét eloszlathatja, akkor nem megszüntetésnek, hanem a nyomozás, illetve vizsgálat kiegészítésének van helye.
Végül a tárgyalt 264-ik § utolsó bekezdésében foglalt rendelkezés annak az anomaliának megakadályozására szolgál, hogy teljesen hasonló viszonyok között létező, de kifogást nem tett terhelt-társ vád alá helyezhető legyen akkor, midőn nem vád alá helyezésnek, hanem megszüntetésnek van helye.
d) Fennebb említve volt, hogy a vádtanács felfüggeszti az eljárást, ha a terheltre nézve a beszámíthatóságot kizáró vagy korlátozó elmezavar látszik fenforogni és a vádtanács a terheltnek további szakértői megfigyelését tartja szükségesnek (264. § 3. p.).
A vádtanács ezenkívül még két esetben függesztheti fel a bűnvádi eljárás tovább folytatását (265. §).
Az egyik eset az, midőn valamely házasság érvényessége vagy a bűnvádi ügynek eldöntésére nézve lényeges más magánjogi jogviszony tekintetében a polgári biróság határozatát kell bevárni. Ez a szoros értelemben vett praejudicialis kérdés esete.
A 7. § első pontja felállítja ugyan azt a szabályt, hogy a bűncselekménynyel összefüggő köz- vagy magánjogi kérdések tekintetében is a büntető biróság határoz, mindazáltal czélszerűségi s jogi indokokból fel kellett jogosítani a büntető biróságot arra, hogy az érdekeltek egyikét, záros határidő kitűzése mellett, polgári per indítására utasíthassa.
Ha az előleges kérdést nem a büntető biróság oldja meg, rendszerint be kell várnia, mig azt a polgári biróság dönti el. A praejudicialis határozat ugyanis sokszor a cselekmény büntetendőségének feltételét tisztázza, más esetben pedig azt a kérdést oldja meg, hogy a jogsérelem a büntető vagy a polgári jog keretéhez tartozik-e. Ha tehát az ilyen jellegű kérdés megoldását a büntető biró az illetékes hatóság elé utasítja, ennek természetes következménye az, hogy az előzetes kérdés eldöntéséig a bűnvádi eljárás tovább folytatását felfüggeszti s a polgári biróság határozatát bevárja.
A felfüggesztés második esete az, midőn a terheltet mentelmi jog illeti. Minthogy a mentelmi joggal birók ellen a büntető eljárás ugyan megindítható, de mentelmi joguk felfüggesztése előtt csak addig folytatható, mig terheltkép való megidéztetésök vagy elővezettetésök nem szükséges (32. §), kétségtelen, hogy ellenök mentelmi joguk felfüggesztése előtt a főtárgyalásra való idézéssel járó vád alá helyezés sem mondható ki. A vádtanács határozatában korlátozva lévén, egyáltalában nem bocsátkozhatik a vádirat s a kifogások birálatába. Czélszerű tehát, hogy a további eljárást abbanhagyja, de csak ideiglenesen, mert a mentelmi jog nem zárja ki a bűnvádi eljárást, hanem csak akadályozza egyes intézkedéseit, a miből egyúttal az is következik, hogy az akadály megszünte, azaz a mentelmi jognak felfüggesztése után, a megindított bűnvádi eljárás ismét folytatható.
Az eljárás függőben létének időtartamát a javaslat 265. §-ának ötödik és hatodik bekezdése szabályozza. Az intézkedés kiinduló pontja az, hogy a felfüggesztett eljárás folytatandó, ha a felfüggesztés oka megszünt. Minthogy ez utóbbi körülménynek magyarázata, nevezetesen az előleges kérdés és az elmebetegség tekintetében vitakérdésekre adhatna alkalmat, czélszerűnek látszott a felfüggesztés végpontját minden egyes esetre nézve tüzetesen meghatározni.
e) a 266. § a vádaláhelyező végzésről rendelkezik és mindenekelőtt meghatározza, mikor van ennek helye.
Rövid utalás történik a 262-265. §-okra, mi annyit jelent, hogy ha a vádtanács a kifogások következtében sem kiegészítő intézkedést nem tesz (262. §), sem más birósághoz nem utasítja az ügyészt (263. §), sem megszüntető (264. §) vagy felfüggesztő (265. §) végzést nem hoz: akkor vádaláhelyező végzésnek van helye. De ily végzést természetesen csak akkor szabad hozni, ha a terhelt ellen felhozott bizonyítékok elegendők arra, hogy a bűnösségre nézve alapos gyanut keltsenek. Nem kell ugyan annyira készen állni az anyagnak, mint az itélethozásnál, mert hisz a főtárgyalás a per döntő szaka; de éppen annál a praejudiciumnál fogva, mely kétségen kívül a vádhatározathoz tapad, gondosan kell mérlegelni az adatokat, melyek alapján a vádtanács vádaláhelyező határozatot hoz. A vádtanács a vádló minősítéséhez nincs kötve. Enyhébben és súlyosabban is minősítheti a cselekményt, de más tett miatt, mint a melyre a vád szól, vagy más személy ellen, mint a ki vádolva volt, vádhatározat nem hozható. Ennek megengedése egy jelentőségű volna a vádelv egyenes megtagadásával és a lehető legnagyobb sérelmével járna a terheltnek, mert a vád alá helyeznék oly tett miatt, melyért nem is vádolták. Más egészen a minősítés területe. Itt nem volna helyes megkötni a biró kezét. Ha a tettet előadja a vádló, akkor a terhelt tudja, minő ténynyel vádolják és a szabad minősítés mellett nem a vád tárgyául szolgáló tett változik, hanem csupán a subsumtio.
A tett azonosságának kérdéséről a főtárgyalásnál bővebben leend szó. De már most is ki kell emelni, hogy a ténykörülmény nem minden változása szünteti meg a tett azonosságát. Az a körülmény, hogy nem január 1-én - mint a vádló állította - de január 2-án reggel hajnalban történt a rablás, vagy hogy nem baltával, hanem doronggal történt az agyonütés, a tett azonosságát nem változtatja meg. E novumok alkalmasak a bizonyítás irányának megváltoztatására, de a tett azonosságának körét nem érintik.
Megtörténhetik, hogy a kifogás tárgyalása alkalmával súlyosbbítja a vádló vádját. Lehet, hogy a vádiratban szándékos emberölés miatt emelt vádat és a tárgyalás után gyilkosságnak minősíti a tettet, de lehet az is, hogy maga a vádtanács minősíti a szándékos emberölés miatt emelt vádat gyilkosságnak. Ez esetekben a javaslat nem állította fel a per e szakaszában egyazon cautelákat, mint a főtárgyalásnál. És ez a határozat jelentőségével van kapcsolatban. A főtárgyalásnál itélethozásról van szó, itt pedig csak egy perfolytató végzés meghozásáról, melynek a minősítésre vonatkozó megállapitásaitól és indokolásától teljesen független az ítélőbiró. A mily indokolt ott a védelem érdekeinek szempontjából a terheltet a változott helyzetre figyelmessé tenni, esetleg a tárgyalást elnapolni, oly fölösleges volna az eljárás menetét megakasztani itt, hol a főtárgyalás bizonyító eljárása lesz hivatva világot vetni a tett jogi oldalára is. Általában nem járna el helyesen a vádtanács, ha a vádirat hézagos anyaga alapján oly esetekben, midőn a minősítés hatásköri változást nem von maga után, subtilis jogi viták kedvéért megváltoztatná a vádirati minősítést, mert esetleg akár lopásnak, akár sikkasztásnak minősitik a cselekményt, mindig a törvényszék lesz hivatva a főtárgyalásra; és lehet, hogy a nyilvánosság szóbeliség és közvetlenség elveit megvalósító főtárgyalás ismét egy harmadik minősítésre fog alapot szolgáltatni.
A főczél, mely a vádtanács előtt lebegjen, az: van-e büntetendő cselekmény, mely miatt főtárgyalás tartandó és az biróság lesz-e hivatva a főtárgyalásra, melyet a vádirat kijelöl. Ez azonban ki nem zárja, hogy ott, hol a vádló világosan helytelenül minősít, a vádtanács a helyreigazítást eszközölje.
A mi a vádaláhelyező végzés kellékeit illeti, ezeknek csaknem azonosaknak kell lenniök a vádirat kellékeivel, mert a vádhatározat a vádirat helyébe lép. A vádaláhelyezés formulája azzal a külömbséggel, hogy itt a vádemelés helyett vádaláhelyezés történik, ugyanaz, mint a vádiratnál, csakhogy a végzésben már a személyes viszonyok tüzetesen megjelölendők. Az eset individualizálását a vádaláhelyezés formulájában a javaslat nem irja elő, hanem csakis annyit kíván, hogy a vádaláhelyezés alapjául szolgáló cselekmény minősítését kell tartalmaznia, hivatkozással a büntető törvények megfelelő szakaszaira. Minthogy a vádirat külömben is a terhelt kezében van és őt eléggé tájékozza a vádról: nem szükséges a különben is indokolt vádaláhelyező végzés formulájában a tett individualizálása. Mindazáltal, ha a tett körülményei, természetesen a nélkül, hogy a tett azonossága megszűnik, változnának: akkor igen czélszerű a tett individualizálását is a vádhatározat formulájában felvenni.
Több terhelt és több cselekmény esetében mindenikre nézve tüzetes rendelkezés teendő; és ha részben el lesz a vád utasítva, úgy erre vonatkozólag is a rendelkező részben kell intézkedni.
A végzésben mindig ki kell tenni a tárgyalásban részt vett birák neveit is, hogy a terheltnek módjában legyen oda hatni, hogy a főtárgyalásnál e birák mellőzve legyenek.
Az indokolásnak a végzés minden részére ki kell terjeszkednie és minden jelentős körülményt fel kell derítenie, a nélkül azonban, hogy az itélet indokolásának hangján szólna. Nem elég akkor sem a vádiratra egyszerűen hivatkozni, ha a vádtanács mindenben elfogadja a vádiratot, mert a főtárgyalásnál nem a vádirat, hanem a vádhatározat olvasandó fel.
Akár volt a tanuk vagy szakértők megidézésére vonatkozó indítványok tárgyában kifogás téve, akár nem, a végzésben erre vonatkozólag mindig kell intézkedni és ki kell jelölni a megidézendő tanukat és szakértőket. Ha a vádaláhelyező tárgyalás alkalmával ujabb tanuk és szakértők kihallgatásának szüksége merült fel: úgy ezeknek megidézése a főtárgyalásra is elrendelendő. Kétségtelenül jogában áll a vádtanácsnak bizonyos tanuk vagy szakértők mellőzését is kimondani. A vádtanács a 18-21. § indokolásául felhozottak szerint az ügyek egyesítése és megszüntetése tárgyában is köteles intézkedni.
Ha a vádirat ellen kifogás volt téve: úgy jogában áll a vádtanácsnak a fogvalévő terhelt további fogvatartása vagy szabadlábra helyezése tárgyában határozni, sőt ha szükségesnek találja a vádtanács, a szabadlábon lévő terheltnek letartóztatását, illetőleg vizsgálati fogságba helyezését is elrendelheti (267. §). A vádtanácsnak különös kötelessége őrködni, hogy a vizsgálat befejezése után a terhelt indokolatlanul fogva nem maradjon. E jogkör a vádtanácsot, minthogy a javaslat szerint külön felügyelő tanács nincs, a felügyeleti jognál fogva is megilleti. Ha e mellett a 267. § a letartóztatás és vizsgálati fogság tárgyában még külön is intézkedik: ennek czélzata az, hogy a vádtanácsnak az egyéni szabadság oltalmazására irányuló kötelme külön kiemelve legyen. Másrészt köteles a vádtanács arról is gondoskodni, hogy a könnyelmű, indokolatlan szabadlábra helyezéseket megakadályozza.
A javaslat a vádtanácsot a vádaláhelyezés alkalmával még kivételes joggal ruházza fel az előzetes letartóztatás, illetve vizsgálati fogság megszüntetése tárgyában. Megengedi ugyanis, hogy a vádtanács a fogva tartott terheltet, ki állandó keresetforrással és lakóhelylyel bir és kit két évi fogháznál súlyosabb főbüntetés nem fenyeget, minden megszorítás nélkül szabadlábra helyezhesse (267. § végbek.). Ez annyit jelent, hogy az érintett esetben a fogságot melynek elrendelésénél fenforgott ok még el nem esett, belátása szerint megszüntetheti. Jogot nyert tehát, hogy a szabadságot visszaadhassa oly egyéneknek, kik arra ha nem is jogi, de méltányossági okok alapján igényt tarthatnak. Ez az érdekeltre sok esetben nagy jótétemény lehet és az eljárás czélját rendesen nem fogja veszélyeztetni, mert a tényállás már meg van állapítva és a vád kisebb súlya mellett a szökés valószinűsége csekély. Ha azonban a terhelt szökésétől tartani kellene, akkor a vádtanács a javaslat szóban levő rendelkezését nem fogja alkalmazni, mert az csak az eljárás czéljának szem előtt tartása mellett gyakorlandó jogot és nem kötelező parancsot foglal magában.
Hogy a vádhatározatban elrendelt, illetve fentartott előzetes letartóztatás (vizsgálati fogság) hatálya a főtárgyaláson hozandó érdemleges határozatig érvényes: ebben meg lehet nyugodni ama garantiák mellett, melyek a vádtanács határozatát körülveszik.
Egyrészről a határozatot contradictorius eljárás előzi meg, hol módjában van a félnek minden, védelmére szolgáló adatot érvényesíteni; másrészről a terhelt a kir. ítélőtáblánál is orvoslást kereshet e határozat ellen (269. §).
Ha tehát a vádtanács és a kir. tábla szükségesnek tartják a letartóztatás vagy vizsgálati fogság elrendelését: akkor feltehető, hogy ez kellő alappal bir, és így ennek hatályát is ki lehet terjeszteni addig, mig az ítélőbiró szava dönt a kérdésben.
Minthogy a javaslat a contradictorius eljárás alapján szervezi a birói vádaláhelyező eljárást, mely a legnagyobb garantiája az ügy helyes elintézésének: a jogorvoslatok használatát megszoríthatta, de ezt csak oly módon tette, hogy a jogosult igények e ponton is kielégítést nyerjenek.
Az eljárásnak egészben vagy részben megszüntetése a felmentéssel egy jelentőségű és így e végzés végleges ügydöntő jelleggel bir. Nem lehet tehát elzárni a közvádlót, és a sértettet attól, hogy a mennyiben vádjának alaptalanságáról az első fokban eljárt biróság végzésének indokai meg nem győzték, a fölöttes biróságnál keressen orvoslást.
E perorvoslatban kifejtheti a biróság által nézete szerint elkövetett ténybeli vagy jogi tévedéseket.
A vádaláhelyezés ténye éppen nem bir ügydöntő jelleggel, hanem csakis a per további folytatását megengedő határozat, mely az ítélőbiróságot semmi tekintetben sem köti. Ennélfogva éppen nem volna indokolt az ügy érdemleges elintézésének késleltetésével a vádaláhelyező határozat ellen a terheltnek további jogorvoslatot adni. A hol a vádtanács contradictorius eljárás utján megvizsgálja az előzetes eljárás során összegyüjtött anyagot és azt a vádaláhelyezésre elégségesnek találja: ebben elég biztosíték van az ellen, hogy a terheltet ok nélkül idézzék a főtárgyalásra. A terheltnek módjában van a főtárgyaláson védelmének érdekében mindent megtenni, s a mennyiben hiányosnak vagy törvénytelennek tartja vádaláhelyezését, mindezekre felhívhatja ítélőbiráinak figyelmét.
A perorvoslatok megszorítása a vádaláhelyező határozat ellen, általános jellege a modern perrendtartásoknak. A franczia és az osztrák jog mind a vádlónak, mind a terheltnek nagyon szűk körre szorított semmiségi panaszt ad perorvoslatul; a német perrendtartás a főtárgyalást elrendelő határozat ellen a terheltnek egyáltalában nem ad jogorvoslatot. Hazai jogunkban a gyakorlat oda fejlődött, hogy a perbefogó határozat ellen mind a vádló, mind a terhelt a kir. Curiáig felebbezéssel élhettek, az 1880:XXXVII. tc. 45. §-a e gyakorlatot annyiban változtatta meg, hogy ha a törvényszéknek vádaláhelyezést elrendelő határozatát a kir. tábla helybenhagyja, további felebbvitelnek helye nincs. Ha a javaslat a törvény eddigi álláspontjától eltérőleg sem a terheltnek, sem a vádlónak nem ád felebbezésre jogot a vádaláhelyezés ellen, ez - tekintettel arra a nagy haszonra, melylyel a contradictorius rendszer a mai irásbeli és a felek meghallgatását megelőző eljárás fölött bir - jogmegszorításnak valóban nem tekinthető.
Egy ponton azonban szükséges volt a terhelt számára a felfolyamodás jogát biztosítani. A vádaláhelyezés ténye könnyen jóvátehető a főtárgyaláson, de ha valakit egyéni szabadságától megfosztanak, úgy az ekként szenvedett sérelem még felmentés esetén is helyrehozhatatlan. Ha tehát a vádaláhelyező határozatban a terheltnek előzetes letartóztatása, illetve vizsgálati fogsága van elrendelve vagy fentartva, úgy meg kell engedni, hogy az ellen a királyi ítélőtáblára lehessen felfolyamodással élnie. E felfolyamodás azonban nem függeszti fel a további eljárást, hanem a főtárgyalás határnapja kitűzhető és a főtárgyalás a kir. ítélőtábla végzésének leérkezte előtt is megtartható. A javaslat tehát a nélkül, hogy az eljárás menetét megakasztaná, gondoskodott az egyéni szabadság mennél hathatósabb védelméről.
A kir. ítélőtábla a javaslat szerint a kifogásokra hozott végzést csak két esetben vizsgálhatja fölül. Vagy akkor, ha a vádló az egészben vagy részben megszüntető végzés ellen él felfolyamodással, vagy akkor, ha a terhelt a vádhatározatnak a letartóztatás vagy vizsgálati fogságra vonatkozó része ellen él jogorvoslattal. Az eljárás a kir. itélőtábla előtt nem contradictorius. A javaslat abból az okból, hogy a közbeneső eljárást túlságos sok ünnepélyes tárgyalás meg nem akassza és a főtárgyalás jelentőségét el ne homályosítsa, az eljárás e szakában a contradictorius tárgyalást a mellőzhetetlen szükség esetére szorította, mely a vádirat ellen tett kifogásoknál mindenesetre létezik, de a felfolyamodás elbirálása tekintetében nem lenne igazolható.
Hogy mely esetekben kell a kir. ítélőtáblának a felfolyamodást visszautasítani, azt a javaslat (271. §) taxative sorolja fel. A 268., 269. § által megjelölt kört tehát szorosan kell magyarázni és óvakodni kell a judicaturának attól, hogy tágabb felfogással a felfolyamodás okait szaporítsa.
Ha a felfolyamodás vissza nem utasítható: úgy a javaslat a felfolyamodás fölülvizsgálatát rendeli el és szabályul állítja fel, hogy a felülvizsgálás a felfolyamodás tárgyára szorítkozzék (380., 387. §) Mindazáltal a 379. §-ban foglalt általános rendelkezésnél fogva három esetben lehet a felfolyamodás tartalmától eltekintve az ügyet hivatalból megvizsgálni. Egyik a törvényszék hatáskörének hiánya, a másik a területkívüliség esete, a harmadik a mentelmi jog megsértése.
Ha tehát a kir. ítélőtábla úgy látja, hogy a kifogásokat nem az eljárt, hanem például felségsértés, pénzhamisítás stb. esetén a nagyobb hatáskörrel felruházott törvényszék előtt kellett volna tárgyalni: akkor a végzést megsemmisíti.
Az illetékesség kérdésébe azonban a kir. tábla hivatalból nem avatkozik, és helyesen, mert ha a felek megnyugodtak abban, hogy a külömben nem is illetékes biróság döntsön ügyükben, úgy fölösleges a további gyámkodás. De hogy hatáskörrel fel nem ruházott biróság járjon el valamely ügyben, ez már a birósági szervezet rendjét sérti, melyet megakadályozni minden hatóságnak feladata.
Úgyszintén a területkívüliség és a mentelmi jog oly fontos nemzetközi és közjogi érdekek követelménye, melyeknek megsértését helyreigazítatlanul a felsőbb biróság nem hagyhatja.
Ezekből folyólag, ha a terhelt csupán a letartóztatás, illetve vizsgálati fogság kérdésében él a végzés ellen felfolyamodással: a törvényszék hatáskörének hiányát, valamint a területkívüliséget és a mentelmi jogot hivatalból is megvizsgálhatja a kir. ítélőtábla és megsemmisítheti a végzést. Minden egyéb tekintetben azonban a felülvizsgálás körére vonatkozó általános szabályhoz képest tartózkodnia kell a táblának a vádaláhelyezés keretének érintésétől és igy még arra az esetre sincs joga a vádaláhelyező végzést megváltoztatni, ha meggyőződése szerint büntetendő cselekmény nem forog is fenn. Ha azt az elvet, hogy a terhelt a vádaláhelyező végzés ellen perorvoslattal ne élhessen, következetesen fentartani kivánjuk: akkor nem lehet megengedni, hogy a letartóztatás, illetve vizsgálati fogság tárgyában a terhelt részéről használt felfolyamodás folytán az egész vádaláhelyezés felülvizsgálható legyen. Mihelyt akár ezt megengednők, vagy akár azt is, hogy a kir. tábla az előzetes letartóztatás, vagy vizsgálati fogság tárgyában használt felfolyamodás esetében hivatalból vizsgálhatja meg azt, vajjon forog-e fenn büntetendő cselekmény vagy sem: akkor ez a gyakorlati jelentőség szempontjából csaknem egyértelmű volna a vádaláhelyezés felebbviteltőségével. Minthogy pedig éppen az a czél, hogy a közbenső eljárás lényeges ok nélkül ne legyen hátráltatható: a terheltnek felfolyamodás iránti jogát nem volt szabad kerülő úton magára a vádaláhelyezésre kiterjeszteni. És éppen hogy minden controversiának eleje legyen véve, kimondta e javaslat már fentebb (270. §), hogy a terhelt felfolyamodása esetén elég a letartóztatás, illetve vizsgálati fogság kérdésének eldöntéséhez szükséges iratok, vagy ezek hiteles másolatainak felterjesztése, mi világosan kívánja jelezni, hogy magát a vádaláhelyezés tényét érinteni nem szabad és erre nézve más kivétel, mint a mit a javaslat taxative felsorol, nem létezhetik.
A vádló felfolyamodása esetében a kir. itélőtábla mindama végzéseket hozhatja, melyekre a vádtanács hivatva van. Vagy helybenhagyja a kir. ítélőtábla a végzést, vagy egészben, illetve részben megváltoztatja, vagy a hatáskör hiánya és a területkívüliség okából, valamint a 268. §-ban megjelölt semmiségi okok valamelyike folytán megsemmisíti azt.
A javaslat gyakorlatinak tartotta egy szakaszba (273. §) foglalni ama teendőket is, melyek határozathozatal után a kir. ítélőtáblára, illetve a biróságokra hárulnak és ezek elvi jelentőségű intézkedést nem tartalmazván, közelebbi indokolást nem is igényelnek.
Ha a kifogások tárgyában hozott végzés ellen használható felebbvitelnek csak a nélkülözhetetlen esetekre szorítása az eljárás gyorsabb menetének érdekében szükséges: úgy ennek logikai következménye, hogy a kir. ítélőtábla végzése ellen már további perorvoslat semmi esetre sem engedhető (274. §).
Minthogy a per menetének ok nélkül való megakasztását vonná maga után, ha az illetékesség kérdését akár maga a biróság, akár mások a per közbenső szakán túl is ujra felvethetnék: feltétlenül szükséges volt kimondani, hogy a vádaláhelyezés jogerőre emelkedése után a törvényszék illetéktelensége miatt sem az ügy nem tehető át más hatósághoz, sem e miatt az eljárás meg nem semmisíthető, sem végre többé figyelembe venni azt nem lehet, ha a vádtanács nem volt illetékes, vagy törvényellenesen volt alakítva. Mindezeket a kérdéseket szabadságában volt felvetni a terheltnek és ha ezt elmulasztotta: úgy nem panaszkothatik többé önkényről, ha esetleg más biróság mond is fölötte itéletet, mint a mely tulajdonképen illetékes volna.
A vádaláhelyezés alatt a javaslat nem csupán a vádtanács, illetve kir. ítélőtábla vádaláhelyező végzését érti, hanem ugyanezen forgalmi körbe vonja azokat az eseteket is, midőn a vádirat ellen kifogással nem élt a terhelt, vagy midőn közvetlen főtárgyalásra idézik. Az utóbbi esetekben is alapos gyanu terheli a vádlottat, mely nyomozás, illetve vizsgálat útján már el nem oszlatható és a vádnak főtárgyaláson való megvizsgálását teszi szükségessé. Mind alapra, mind hatályra nézve tehát az eredmény csak az, mint a vádaláhelyező végzésnél és a javaslat csak ennek ad formulázott kifejezést, midőn a terheltet az előbbi esetekben is vád alá helyezettnek nyílvánítja.
A 275. § gyakorlati utasítást tartalmaz a kir. ügyész elállási jogának gyakorlásáról a vádaláhelyezés szakában. Az ez esetben követendő eljárás indokolásául a 42. §-nál előadottak szolgálnak.
Az úgynevezett „közbenső eljárás”-nak, mely a bünvádi pernek előkészítő szakát követi, a főtárgyalást pedig közvetlenül megelőzi, kétségtelen rendeltetése az, hogy megakadályozza a kellő alap nélkül emelt vádaknak a főtárgyalásra vitelét s útját vágja annak, hogy ártatlanul terheltek ki legyenek téve a nyilvános főtárgyaláson való meghurczoltatásnak.
A facultativ vádaláhelyezés rendszere, melyet a javaslat mindazokban az esetekben, melyekben a vádat a kir. ügyészség képviseli, elfogadott, a biztosítékot az alaptalan perbeidézés ellen, a vádirat ellen beadható kifogásokban (257. §) keresi.
A terhelt, ha ártatlannak érzi magát, a vádirat minden pontja ellen megtehető kifogással kivánhatja, hogy a biróság az e végből tartandó szóbeli tárgyaláson vizsgálja meg az ügyét, hallgassa meg előterjesztését és határozzon a felett, hogy a vád a főtárgyalásra bocsátható-e, vagy már az eljárásnak e szakában elutasítandó-e.
Nem lehet tagadni, hogy a facultativ vádaláhelyezés rendszerének ez az alapgondolata főleg csak ama terheltek számára nyujt teljes biztosítékot, a kik vagy kellő intelligentiával birnak vagy elégséges vagyonnal rendelkeznek arra, hogy magukat védő által képviseltethessék.
Ennek daczára azokban az esetekben, melyekben a kir. ügyészség képviseli a vádat, facultativ vádaláhelyezés rendszere nem jár sérelemmel a terhelt érdekeire, mert a szoros ellenőrzés mellett s felelősségének tudatában eljáró közvádlónak, a kik éppen úgy közhatóság, mint a biróság, hivatalos kötelessége, hogy mellőzze az alaptalan vádaknak főtárgyalásra vitelét, s az állandó tapasztalat mutatja, hogy ez irányban helytelen eljárás ritkán fordul elő.
Teljesen megváltozik azonban a helyzet, ha a vád képviseletében magánegyén jár el.
A vád érvényesítője ekkor nem áll közhatósági felügyelet és ellenőrzés alatt, nincsenek hivatali kötelességei, sőt - minthogy a bűncselekmény éppen az ő jogait sértette, illetőleg veszélyeztette - a vádló itt rendszerint elfogult, túlozza a szenvedett vagy szenvedni vélt jogsérelmet, bűncselekményt lát ott is, a hol az nem állapítható meg.
Könnyen érthető tehát, hogy a magánvádlókép eljáró sértett sokszor törvényes alap nélkül is vádat fog emelni és a főtárgyalás megtartását indítványozni és hogy - a mennyiben a biróság az ilyen indítványoknak hivatalból gátat nem vethet, - a főtárgyalásoknak kellő alap nélkül való megtartása nemcsak sok fölösleges munkát, hanem az ártatlanul terhelteknek érzékeny sérelmet is okozna.
Ezek az okai annak, hogy a javaslat a vádirat ellen beadható kifogások tárgyában kétfélekép rendelkezik. Azokra az esetekre nézve, a melyekben a kir. ügyészség képviseli a vádat a facultativ vádaláhelyezés rendszerét viszi keresztül; ellenben a mennyiben a magánvádló jár el, a kötelező vádhatározat rendszerét alkalmazza.
A XV. fejezet rendelkezéseinek e kettőosztását és különösen a magánvádló fellépte esetében a kötelező birói határozatnak megkívánását a fennebb már felhozottakon fölül főleg az a szempont tette szükségessé, hogy míg a kir. ügyészségről fel lehet tenni, hogy csak akkor emel vádat, midőn ez kellőleg támogatva van s így az az oltalom, melyet a javaslat a vádirat ellen beadható kifogásokban a terheltnek nyujt, teljesen elegendő: addig pótmagánvád esetében az a körülmény, hogy a kir. ügyészség - esetleg a főügyész is - megtagadta a vád képviseletét, már önmagában véve azt a vélelmet kelti, hogy a vádnak nincs elegendő alapja.
Mindezek arra utalnak, hogy a pótmagánváddal elkövethető visszaélések ellen a bűnvádi eljárásnak vádaláhelyező szakában is garantiák szükségesek.
Igazolt tehát a javaslat álláspontja, hogy a magánvádlókép eljáró sértett részéről emelt váddal szemben több biztosítékot állít fel, mint a közhivatali felelősséggel terhelt és hatósági ellenőrzés alatt álló kir. ügyészség vádemelése ellen.
A keresett garantiát, mint már érintve volt, csak a biróság ellenőrzése nyujthatja. Egyedül a biróságnak ama joga és kötelessége, hogy a magánvádló részéről emelt vádat minden esetben előleges vizsgálat alá vegye és törvényellenesség vagy alaptalanság esetében elutasítsa, fogja a kellőleg nem védekezett terheltet is a magánvádló túlkapásai ellen biztosítani.
A 276-280. §-ok rendelkezéseinek alapul szolgáló vezéreszmék feltüntetése után áttérhetünk a rendelkezések részleteire.
A vizsgálat befejezését követő perszakban a sértettnek kettős szerepkör juthat.
A mennyiben már a vizsgálat alatt képviselte a vádat, a 276. § első bekezdése ugyanazt a kötelességet rója rá, a mely a közvádlókép eljáró kir. ügyészséget terheli 254. § második bek.), t. i.: vagy a vádiratot kell a vizsgálóbirónál benyujtania, vagy a vád elejtését bejelentenie, vagy végre a vizsgálat kiegészítését indítványoznia. Ha az utóbbit tette és ez indítványát elutasították (129. §), a 276. § utolsó bekezdése értelmében a vádtanács végzésének kézbesítésétől fogva a határidő újra foly.
A 276. §-nak most részletezett rendelkezései csak annyiban térnek el a 254. §-nak megfelelő szabályaitól, hogy az utóbbiakban a kir. ügyészség részére előirt tizenöt napi határidőt a 276. § a magánvádló számára nyolcz napban szabja meg, továbbá, hogy a határidő elmulasztásához oly sanctiót köt, melyet a kir. ügyészséggel szemben nem alkalmaz. Az előbbeni eltérés az eljárás menetét gyorsítja a nélkül, hogy a rendszerint csak egy ügyben működő magánvádlóra túlságos terhet róna, a második pedig a 49. § ama rendelkezéséből foly, hogy a magánvádló mulasztása a vádelejtés hatályával bir.
Más szerepköre van a magánvádlónak, ha a vizsgálat alatt a kir. ügyészség járt el a vád képviseletében, sőt vádiratot is nyujtott be, de később, mielőtt e fölött a biróság ügydöntő határozatot hozott volna, a vádat elejtette. Ekkor a javaslat 276. §-ának második bekezdése szerint az űgyben a biróságnál jelentkezett sértettek felhívandók, hogy a vádat az eljárás megszüntetésének terhe mellett nyolcz napi záros határidő alatt vegyék át.
Az indokolás a 42. § ötödik bekezdésénél fejtette ki azokat az okokat, a melyek igazolják, hogy a kir. ügyészség vádelejtése esetében nem a magánvád emelésére jogosított összes sértettek, hanem csak azok, a kik feljelentést, illetőleg magánindítványt tettek, vagy magánjogi igényök érvényesítése végett a bűnvádi eljáráshoz csatlakoztak, szólítandók fel a vád képviseletének átvételére. Az eljárás befejezése szerfelett elhuzódnék, ha a biróságnak az összes sértetteket fel kellene kutatnia és a felhivásra vonatkozó nyilatkozatukat bevárnia. Nem is volna igazolt, hogy a biróság hivatalból nyomozzon ama sértettek után, kik az eljárás iránt semmi érdeklődést sem tanusítottak.
Minthogy a főmagánvádló soha sem, a pótmagánvádló pedig csak a 282. § második bekezdése esetében indítványozhatja a közvetlen idézés elrendelését: a pótmagánvádlóul jelentkező sértett rendszerint háromféle nyilatkozatot tehet. Vagy vizsgálat elrendelését, vagy, ha ez már volt teljesítve, kiegészítést indítványozhatja, vagy kijelentheti, hogy átveszi a vádat. Az utóbbi nyilatkozatában arra is ki kell terjeszkednie, hogy magáévá teszi-e a kir. ügyészség vádiratát (278. § első bekezdés.), vagy módosítást kiván-e rajta tenni, a mire, minthogy a kir. ügyészség jogaiban lép (43. §), a 38. § szerint kétségtelenül fel van jogosítva.
A 276. § első és második bekezdésében körülirt nyolcz napi határidő praeclusiv és jelentősége az, hogy ha a magánvádló illetőleg a sértett e határidő alatt nem teszi meg az előirt nyilatkozatot, t. i. az első bekezdés esetében nem nyujtja be a vádiratot, vagy nem indítványozza a vizsgálat kiegészítését, a második bekezdés esetében pedig nem jelenti ki a vád átvételét: akkor - a vádelv alaptételénél fogva - vád hiányában, a biróság megszünteti az eljárást (277. § második bek.). E végből a vizsgálóbiró köteles a nyolcz napnak eredmény nélkül való leteltével az iratokat a vádtanács elé terjeszteni.
Minthogy a javaslat a köz- és a magánvádlónak perjogi hatásköre közt - a nyomozást, a közvetlen idézést, a perorvoslatokat és az ujrafelvételt kivéve - nem tesz külömbséget: semmi ok sem volt arra, hogy a magánvádló vádirata tekintetében más kellékeket követeljen, mint a melyeket a 255. §-ban a közvádló vádiratára nézve felállított (277. § első bekezdés.).
Magának a 255. §-nak szövegéből világosan kitünik azonban, hogy e §-nak csak 1-4. pontjai és két utolsó bekezdése terjednek ki a magánvádló vádiratára. A 255. § második bekezdése kifejezetten csak a kir, ügyészséget kötelezi. Ennek oka az, hogy a 157. § első bekezdése értelmében, mihelyt a kir. ügyészség a vádat elejtette, a terhelt azonnal szabadlábra helyezendő, s erre nézve a magánvádló indítványa nem szolgál akadályul (160. § utolsó bekezdés.). A javaslatnak e kérdésben elfoglalt kiindulópontjánál fogva nem volna értelme annak, hogy a magánvádló is mindig tartoznék nyilatkozni az előzetes letartóztatás vagy vizsgálati fogság elrendelése, fentartása vagy megszüntetése tárgyában.
A 255. § második bekezdése azonban korántsem érthető úgy, hogy a magánvádló, a részéről benyujtott vádiratban nem indítványozhatná a terheltnek előzetes letartóztatását vagy vizsgálati fogságba helyezését. Ellenkezőleg ez határozottan szabadságában áll, csupán nem köteles e tárgyban kifejezetten nyilatkozni.
A javaslat szerint a magánvádló vádirata felett is, első sorban a kifogásoló eljárásnak volna helye (278. §) és csak akkor áll elő a vádirat hivatalból való megvizsgálásának szüksége (279. §), ha a terhelt nem adott be kifogásokat.
Az előbbi esetben az eljárás csak néhány apróbb részleteiben tér el attól az eljárástól, mely a kir. ügyészség vádirata alapján teljesítendő.
Mindenekelőtt a magánvádló, illetőleg a kir. ügyészség részéről benyujtott vádirat a 256. § harmadik bekezdésében körülirt értesítéssel kézbesítendő a terheltnek. Ezt két hatóság teheti. A mennyiben az ügyben vizsgálat volt tartva, az értesítésre az a vizsgálóbiró köteles, kinél a vádirat benyujtva volt. Ha ellenben a kir. ügyészség részéről képviselt vád esetében az eljárás vizsgálat teljesítése nélkül volt lefolytatva (254. § első bekezdés) s a kir. ügyészség a vádiratot a vádtanács elnökénél nyujtotta be, de azután a vádat elejtette, a pótmagánvádló által magáévá tett vagy esetleg módosított vádiratot a vádtanács elnökének kell kézbesíttetnie.
A 278. § első bekezdése akkép értendő, hogy a mennyiben a vádirat előzetes letartóztatásra vagy vizsgálati fogságra vonatkozó indítványt tartalmaz, e felett a vizsgálóbirónak, illetőleg a vádtanács elnökének ez esetben is még a vádirat kézbesítése előtt kell határozni.
Magától értendő, hogy a mennyiben összefüggés alapján kivételesen a magánvádló is indítványozhatja a közvetlen idézést és tesz is ilyen indítványt (282. § 2. bek.), a vádirat nem kézbesítendő a terheltnek, hanem határozat hozása végett a törvényszékhez vagy az esküdtbirósághoz terjesztendő be.
A terhelt a kifogásokat vagy irásban adhatja be, vagy jegyzőkönyvbe mondhatja, és pedig annál a hatóságnál, mely neki a vádiratot kézbesítette, tehát vagy a vizsgálóbirónál, vagy a vádtanács elnökénél. Ezek utasítják vissza az elkésett vagy nem a terhelt, illetőleg védője részéről beadott kifogásokat.
Ha a terhelt vagy védője kellő időben kifogásokat adtak be, a vádtanács éppen oly módon tűz ki és tart tárgyalást (259-261. §), mintha a vádat a kir. ügyészség képviselné (278. § második bek.).
Az egyedüli eltérés csak az, hogy a magánvádlónak a tárgyalásról való ki nem mentett elmaradása, illetőleg képviseltetésének elmulasztása a vád elejtésének tekintendő és hogy erre a magánvádlót az idézőlevélben figyelmeztetni kell (278. § harmadik bekezdés.). E rendelkezés is, mint a 276. §-ban kitűzött határidő scantiója, összefügg a magánvádlói jogok megszüntetének általános szabályával (49. §) és arra szolgál, hogy a magánvádló igazolatlan elmaradásával ne akadályozhassa az ügynek befejezését.
Egyébiránt e szabályból nem származhatik jogsérelem a magánvádlóra, mert maga helyett nemcsak képviselőt küldhet, hanem érdekeit már azzal is megóvhatja, ha meg nem jelentésének elegendő okát a tárgyalás megkezdése előtt valószinűvé teszi, mely esetben a vádtanács elnapolhatja a tárgyalást (278. § utolsó bekezdés).
A magánvádlónak jelenléte a tárgyaláson mindig kötelező, ellenben a terheltnek elmaradása vagy képviseletének elmulasztása nem akadályozza a tárgyalás megtartását és a határozat hozását (260. §).
Az előbbi azért szükséges, mert magánvád esetében a vád elejtése igen gyakori és igy kivánatos, hogy a vádtanács, mielőtt a tárgyalást megtartja vagy határozatot hoz, a jelenlevő magánvádlót vagy képviselőjét a vád fentartása iránt megkérdezhesse.
Lényegesen eltérő az eljárás akkor, ha a terhelt a törvényes határidőben nem adott be kifogásokat vagy azokról kifejezetten lemondott. A vádtanács, a fennebb részletezett okoknál fogva ez esetben is köteles ugyan az ügyet vizsgálat alá venni, de e vizsgálat ekkor nem történik szóbeli tárgyaláson, hanem zárt ülésben (279. §).
E külömbséget az eljárás gyorsitásának és egyszerűbbé tételének szempontja ajánlotta. A terhelt lemondott a kifogások beadásáról, s igy nincs ok arra, hogy szóbeli előterjesztés jogával legyen felruházva, a magánvádló pedig a vádiratban fejtette ki álláspontját s igy nincs szükséges arra, hogy még a vádtanács előtt is felszólalhasson.
A zárt ülés menetét a javaslat nem szabályozza ugyan, de már a 116. §-ból kétségtelen, hogy azon csak a vádtanács tagjai lehetnek jelen, tehát a 279. § esetében az ülésről a kir. ügyészség is ki van zárva. Az ülésen első sorban az előadó előterjeszti az ügy állását, azután a vádtanács tagjai az előadóhoz kérdéseket intézhetnek s egyes iratok felolvasását kivánhatják; ezek után pedig a vádtanács nyomban végzést hoz, mely a felekkel kézbesités (79. §) útján közlendő.
A vádtanács a zárt ülésben mindazokat a határozatokat hozhatja, mint a szóbeli tárgyalás alapján. Abból a czélból, hogy a biróság a magánvádló vádiratát minden irányban vizsgálat alá vehesse és az alaptalan vádat elutasíthassa: a 279. § teljesen szabad tért nyit a birói cognitiónak. Nevezetesen a vádtanács elrendelheti: a nyomozás, illetőleg a vizsgálat kiegészítését, a mennyiben pedig vizsgálat nem volt tartva, vizsgálat teljesítését, továbbá egyes vizsgálati cselekmények helyesbbítését, ismétlését vagy uj bizonyítékok felvételét vagy megszerzését (262. §); továbbá, ha hatáskörének vagy illetékességének hiányát állapítja meg, az ügyet az illetékes hatósághoz utasíthatja (263. §). A vádtanács továbbá elutasíthatja a vádiratot és megszüntetheti az eljárást, megfelelő esetben felfüggesztheti az eljárás továbbfolytatását, és ha a most említett esetek egyike sem forog fenn, vádhatározatot hozhat.
A zárt ülésen hozott végzésben a vádtanácsnak a 267. § rendelkezései szerint. - hivatalból is - kell határozni a terhelt szabad lábon hagyása, illetőleg fogvatartása vagy fogságba helyezése fölött is.
A perorvoslat tekintetében analog a javaslat intézkedése a vád alá helyező eljárás mindkét nemére nézve. Magánvád esetében következő a perorvoslat rendszere.
A mennyiben a vádtanács részben vagy egészben megszüntette az eljárást (264. §) vagy felfüggesztette annak továbbfolytatását (265. §), e végzése ellen csak a magánvádló és a csatlakozók élhetnek felfolyamodással. Az eljárás gyorsítása és egyszerűsítése végett nem minden sértett, hanem csak azokat ruházza fel a javaslat a felfolyamodás jogával, a kik az eljáráshoz való csatlakozással a vád iránt érdeklődést tanúsítottak.
Ha a magánvádló felfolyamodott, a csatlakozónak perorvoslata éppen úgy nem vehető figyelembe (280. § első bek.), mint a sértetté a kir. ügyészség felfolyamodása mellett (268. §). Ez a vád egységesítésének, illetőleg a concurrens vád kizárásának szempontjából okszerűleg következik.
Ha a vádtanács az ügynek bővebb felvilágosítását rendelte el (262. §), vagy az ügyet más illetékes birósághoz vagy hatósághoz utasította, határozata végérvényes (280. § 2. bekezdés).
A vádhatározat ellen csak a terhelt és a helyette perorvoslatra jogosultak és egyedül az abban elrendelt vagy fentartott előzetes letartóztatásra vagy vizsgálati fogságra nézve élhetnek felfolyamodással (269. §).
A mennyiben a vádtanács végzése ellen felfolyamodás volt használva, a további eljárás teljesen a 270-274. §-ok értelmében folytatandó le. Ehhez képest a felfolyamodás a 270. §-nak megfelelően terjesztendő fel, azt a kir. itélőtábla a 271. és 272. §-ok szerint intézi el, s a másodfokú biróság határozata után a 273. § szabályai értelmében kell eljárni.
(281-284. §)
A javaslat lehetőleg kerüli a garantia szinével felruházott, de tényleg annak értékével nem biró és csak a bűnvádi pernek főtárgyalásra jutását ok nélkül elodázó intézményeket. Ez intézményeknek puszta megszokása vissza nem tarthat szigorú kritikájuktól.
A kötelező alaki birói vizsgálatot és a kötelező birói vádhatározatot is sokan tisztelték és tisztelik még ma is, mint az egyéni szabadság hathatós biztosítékait. A tudománynak tapasztalat által vezetett kritikai szelleme azonban rámutatott, hogy számos esetben mind a vizsgálat, mind a birói vádhatározat fölösleges és ilyenkor nemcsak hogy biztosítékot nem nyujt, hanem valóságos terhe az eljárás menetének. Valóban nem szolgál dicsőségére sem a jogtudománynak, sem az igazságügyi politikának az oly rendszer, mely beismerés esetében s oly cselekményeknél, hol minden bizonyíték már a feljelentésben meg van nevezve, vagy legalább is a főtárgyalás megtarthatása már a rendőrségi iratokból nyilvánvaló, az ügyet még ráadásul a birói vizsgálat hosszú utjára s innen még a vádaláhelyező eljárásra tereli. Végre, midőn itéletre kerül a sor, a társadalom már mit sem tud a bűntettről s csak egy érzetnek, a szánalom érzetének befogadására képes. Ilyenkor éppen nem indokolatlan idegenkedéssel telik el a társadalom a jogszolgáltatás iránt, mely késik és tapogatózik és már csak akkor sujt le, midőn a társadalom csaknem kiengesztelődött.
A javaslat távol áll tehát attól, hogy az eljárás menetét kötelező vizsgálattal zsibbassza meg ott, a hol ez tartalom nélküli formasággá válik és nem kényszeríti a biró vádhatározatát a terheltre ott, a hol ez maga sem kivánja.
De még ezzel sem lehet megelégedni. A gyorsaság a büntető igazságszolgáltatásban nem oly követelmény, melyet csak puszta formaságból, az „alaposság” után a jó eljárás hasznai között szokás tankönyvekben felemlíteni. A törvényhozás, mely a társadalom jogérzetének szava elől el nem zárkózhatik, a gyorsaság követelményét csakúgy köteles felkarolni, mint az alaposság igényeit. Meg kell fontolnia, hogy a társadalom bizalma rendül meg a jogtudomány és igazságszolgáltatás iránt, ha azt látja, hogy évek kellenek a legegyszerűbb ügy végleges befejezéséhez. És nincs tévesebb felfogás, mint a mely az eljásár nehézkességében és lassúságában látja az alaposság biztosítékát. A gyors, életerős mozgás nem egyértelmű a felületességgel és elhamarkodással.
Szükséges tehát, hogy a javaslat facultativ vizsgálati és vádaláhelyezési rendszerét még oly intézménynyel egészítse ki, mely megengedi, hogy a középfokú cselekményekre nézve oly esetekben, midőn a főtárgyalás megtartásának szüksége és lehetősége nyilvánvaló, a főtárgyalás a vádirat következtében azonnal megtartható legyen. E rendszer nem uj hazánkban. A közvetlen idézést az 1872-iki javaslat alapján a gyakorlat már meghonosította és pedig a legjobb eredménynyel. Jelenleg érvényben lévő kötelező vizsgálati és birói vádhatározati rendszerünk bajait egyedül a közvetlen idézés intézménye ellensúlyozza, mely lehetővé teszi, hogy egyszerű és világos ügyeknél a hosszú vizsgálat és vádaláhelyező eljárás mellőzhető legyen. Eddig hazánkban senki sem tett kifogást ez intézmény ellen, sőt általában elismerték annak hasznait, melyek nemcsak a büntetés erkölcsi hatását fokozzák, időt, munkát és költséget kimélnek, hanem magát a terheltet, sőt a tanukat is valódi jótéteményben részesítik, a mennyiben lehetővé teszik, hogy ezek csak egyszer jelenjenek meg a hatóságok előtt és hogy a terhelt a perben állással járó bizonytalanság gyötrelmei alól a lehető legrövidebb idő alatt felszabaduljon.
Nincs tehát egyetlen indok sem a közvetlen idézés intézményének mellőzésére, sőt ha a javaslat ez intézményt fenn nem tartaná: úgy daczára facultativ vizsgálati és vádaláhelyező rendszerének, az eljárás a jelenleg közvetlen idézéssel elintézhető esetekben hosszadalmasabb volna a mainál, ha a vádirat ellen kifogással él a terhelt. A facultativ vizsgálati és vádaláhelyező rendszer csak félrendszabály, ha azt a közvetlen idézés intézménye ki nem egészíti, mert csak így van lehetővé téve, hogy megbízható feltételek mellett a vádirat ellen tehető külön kifogás mellőzésével azonnal az ítélőbiró elé kerül az ügy.
Maga az intézmény franczia eredetű.
A „code d’instruction criminelle” szerint, a „tribunal correctionnel” hatásköréhez tartozó ügyek, tehát az öt évi fogházzal sujtható vétségek tárgyában, az ügyész és a magánfél két út között választhatnak. Vagy a vizsgálati elrendelését indítványozhatják, vagy a közvetlen idézést. A magánfél rendszerint, mert megbizható adatokkal nem rendelkezik, „plainte”-jében a vizsgálat elrendelését kéri. Az ügyész, ha a feljelentés vagy a rendőri nyomozás adatait, vagy a maga által megszerzett bizonyítékokat elegendőknek találja, a „tribunal correctionnel” elnökét a terhelt és tanuk nevének közlése mellett megkeresi a tárgyalás határnapjának kitűzése végett, a vonatkozó iratokat pedig egyidejűleg a törvényszék irodájába küldi. Az elnök az ügyész beadványára reáirja a tárgyalás napját s azt az ügyésznek visszaküldi, ki a végrehajtót az idézés teljesítésével megbízza. Az idézésben mindig meg kell jelölni ama tényeket is, melyekkel a terheltet gyanusítják. Az idézés valószinű vétele és a tárgyalás határnapja között a védelem előkészíthetése czéljából három napi időköznek kell lenni. A törvényszerűen teljesített idézés ama joghatálylyal bir, hogy a terhelt ellen, ha a tárgyalás határnapján személyesen meg nem jelen vagy - a mennyiben a vétség nem szabadságvesztéssel van sujtva - ügyvéd által nem képviselteti magát: a biróság makacssági itéletet hoz (par défaut). E határozat hatálya megszüntethető, ha a terhelt ennek kézbesítésétől számított öt nap alatt az ellen kifogással (opposition) és és a legközelebbi tárgyalás napján megjelen. E feltételek teljesítése nélkül a makacssági határozat már csak a „cour d’appel”-hez nyitva álló felebbezés útján orvosolható.
Ha a terhelt megjelen: akkor a tárgyalást megtartják.
Francziaországban a „citation directe” intézményét általánosan helyesnek tartják és számos miniszteri rendelet utasítja az ügyészeket, hogy a hol csak lehetséges, mellőzzék a vizsgálat indítványozását. Az eljárás gyorsaságát, főleg csekélyebb fontosságú ügyekben, valamint az elmélet, úgy a gyakorlat férfiai Francziaországban nem tekintik az igazságszolgáltatás könnyen ignorálható másodrendű érdekének. Egyrészről a büntetés gyors alkalmazása által pótolva látják némileg azt, a mi a büntetés intensivitásából hiányzik, másrészről nem megy veszendőbe a büntetés erkölcsi hatása.
De ennek hasznait még a terhelt érdekében is kiemelik, kinek nem kell annyiszor a hatóságok előtt megjelenni, mert egy ténynyel be van fejezve az egész ügy, és a terheltnek a bűnvádi per kevesebb költségébe is kerül, mert a tanuk is csak egyszer jelennek meg. A gyors eljárás iránt érzett szükség oly intensiv Francziaországban, hogy még a „citation directe” intézményét is kiegészítendőnek tartották a „délit flagrant” esetében követendő külön eljárással.
Hosszadalmasnak találták a „code d’instruction criminelle” rendszerét tettenkapás esetében. Mert szerinte mi történik? Elfogadja a rendőr a terheltet, elvezeti a rendőri hivatalba, itt rövid nyomozást tartanak, megállapítják a terhelt azonosságát. Ennek megtörténte után elkisérik a terheltet az államügyészséghez. Az ügyész vagy közvetlenül biró elé idézteti a terheltet, de ekkor is három napi időköznek kell lenni, vagy a vizsgálatot indítványozza, mely hosszadalmas, legtöbbször fölösleges és rendszerint vizsgálati fogsággal jár. Pedig tettenkapás esetében rendszerint együtt vannak a tanuk, és a terhelt alig tagadhatja tettét, tehát nem áll mi sem annak útjában, hogy az ügyet azonnal elintézzék.
E czél szolgálatában áll az 1863. május 20-iki törvény („Loi sur l’instruction des flagrants délits devant les tribunaix correctionnels”), mely angol minta nyomán meghonosította a „juridiction subite” vagy a „procedure accélérée” intézményét. E törvény indokolása (Journal du Palais, lois et decréts 1863. 120. lap), egyenesen az angol „Court of police”-re hivatkozik.
Londonban és néhány más nagyobb városban kerületenkint egy biró, ki mellett jegyzőkönyvvezető működik, mindennap - kivéve az ünnepeket - reggel 10 órától délután 5 óráig a vétségeken tettenkapott terheltek fölött ítél. A rendőr a tettenkapott terheltet eléje vezeti és egyuttal a sértett felet és tanukat is magával viszi, kiknek kötelességük a rendőrt követni. A biró a megjelenteket kihallgatja és ha a bizonyítékok elegendők: azonnal ítéletet hoz. Ha a nyomozás kiegészítését tartja szükségesnek, a „court” mellé rendelt rendőri biztost kiküldi a szükséges adatok megszerzésére és a körülményekhez képest a terheltet biztosíték mellett vagy a nélkül szabadlábra helyezi, vagy a letartóztatást elrendeli. Éppen igy jár el a biró akkor is, ha az ügy idő rövidsége miatt az nap el nem intézhető és a tárgyalást kénytelen másnapra halasztani. Ha a cselekmény túlhaladja hatáskörét: akkor az ügyet a vád-jury elé utasítja. A „court of police” már egy század óta (az első biróságot 1792-ben állították fel) működik és Angliában a legnagyobb rokonszenvre talál.
Az idézett franczia törvény ezt az intézményt tartotta szem előtt, melytől lényegileg nem is tér el. A franczia törvény szerint a tettenkapott terhelt közvetlenül az ügyészséghez vezetendő, ki azt kihallgatja és ha büntethető cselekmény forog fenn, letartóztatását elrendelheti és azonnal a törvényszék tanácsülése elé vezetteti.
Ha nincs ülés az elfogatás napján: akkor másnapra idézi az ügyész a biró elé a terheltet és tanukat. Az utóbbiak szóval is idézhetők. A biróság szükség esetén köteles rendkívüli tanácsülést tartani. A terhelt kívánságára a védelem előkészíthetése czéljából a törvényszék három napi halasztást ad. Ha a törvényszék az összegyüjtött anyagot ítélethozásra alkalmasnak nem találja: akkor ujabb tárgyalást tart. A franczia judicatura szerint nem szabad az előnyomozás kiegészítésével az ügyészt vagy más közeget megbízni, hanem maga a törvényszék köteles ujabb tárgyalással tisztázni az ügyet.
Eme „procédure accélérée” tárgyai természetesen csak közönséges vétségek lehetnek. Következéskép mind a politikai és sajtóvétségek, mind a külön törvényekben megállapított vétségek ki vannak véve.
Az 1863. május 20-iki törvény szóról-szóra be van iktatva a Le Royer-féle javaslatba (Le Royer: 179-185. cz.). A senatus által módosított javaslat is fentartotta a törvény lényegét tevő két első szakaszt, de technikai okokból kihagyta a „De la procédure speciale au délit flagrant” fejezetből a többi rendelkezést, mert azokat más fejezetbe valóknak tartotta. A Demole által benyujtott 1886-iki javaslat tehát már csak két szakaszban (187. és 188. cz.) foglalkozik eme külön eljárással, de ezek szóról-szóra egyeznek az 1863. május 20-iki törvény két első szakaszával.
Az 1863. május 20-iki törvénynek a senatus és a képviselőház részéről egyaránt helyeselt felvétele az uj javaslatokba, fényes bizonysága annak, mily gondoskodással igyekszik Francziaország törvényhozása megfelelni a bűnvádi igazságszolgáltatás gyorsasága iránt joggal nyilvánvaló kívánságoknak. Még a „citation directe” intézményét is szükségesnek tartotta sommásabb eljárással kiegészíteni és a tapasztalat megmutatta, hogy az egyéni szabadságra féltékeny franczia nemzet nem lát eme gyors eljárásokban sérelmet, hanem valóságos jótéteménynek tartja. A „La Justice criminelle en France de 1820 ŕ 1880” czímű kitünő hivatalos kiadvány is csak az elismerés hangján szól erről az ujításról, melyet a legszerencsésebbnek tart nemcsak azért, mert megrövidíti az előzetes letartóztatás tartamát és csökkenti az eljárás költségeit, de azért is, mert igen sok fölösleges munkától menti meg a vizsgálóbirót.
Belgium, mely a franczia „code” nyomán szintén ismeri a közvetlen idézés rendszerét, uj javaslatában is fentartja ezt és a parlamenti bizottság, helyeselve a franczia 1863-iki törvényt, még a „délit flagrant” esetében követendő külön eljárással (142-148. cz.) egészíti ki a „procedure correctionelle” fejezetét.
Elmondja Thonissen jelentésében a jog rideg álláspontjából felhozható ellenvetéseket, de végre is eme meggyőződésre jut: „miért ne lehetne ama szabályok alól kivételt tenni, ha az igazságszolgáltatás érdeke követeli. Az észszerűség és méltányosság határai között - úgymond - kötelessége a törvénynek a társadalom szükségleteit kielégíteni.”
A német és osztrák törvények nem ismerik a franczia közvetlen idézés rendszerét. Amaz a facultativ elővizsgálattal, emez valamint ezzel, úgy a facultativ vádaláhelyező rendszerrel eleget vél tenni a modern irány ama követelményének, mely a fölösleges formaságok kritikájára és kérlelhetlen mellőzésére utal.
Volt idő, midőn Németországban a franczia formák szerinti közvetlen idézés sem volt népszerűtlen. Midőn Bajorországban ama törvényjavaslatot tárgyalták, melylyel a Rajnán inneni tartományokban a franczia bűnvádi perrendtartást kívánták életbeléptetni, az igazságügyi miniszter (Dr. Heintz) a franczia perrend intézményei között a legjótékonyabbnak nevezte a közvetlen idézés rendszerét. „A közvetlen idézés - úgymond - a legczélszerűbb és legjobb, mit ő a franczia jogban ismer, mert nemcsak ama hatalmas haszna van, hogy gyorssá teszi az igazságszolgáltatást, hanem a minimumra szorítja az eljárás költségeit.” Maurer képviselő, ki a Pfalzban ügyészi minőségben hosszabb ideig működött, megjegyezte: „Mindenben aláirom azt, a mit az államminiszter mondott. Közvetlen idézés nélkül az egész eljárásban nem adok semmit” (1849. Gerichtssaal I. köt.). Ugyancsak a rajnai Pfalzban működött egyik kiváló államügyész (Schmitt: Die Staatsanwaltschaft im franz. Strafprozess. Gerichtssaal 1849. I.) azt állítja, „hogy a gyakorlatban mindenki elismeri a közvetlen idézés intézményének hasznosságát és czélszerűségét, mert mind Francziaországban, mind a bajor rajnai Pfalzban, a rajnai Poroszországban és Hessenben a följelentések kétharmadát a vizsgálóbiró közbejötte nélkül az államügyész intézi el.” Mégis az, a mit a későbbi német particularis törvények, sőt még a szász perrendtartás is, melynek közvetlen idézési rendszere leginkább közeledett a franczia jog felfogásához, az „Unmittelbare Ladung” fogalmához kötöttek, tulajdonképen nem volt egyéb, mint facultativ elővizsgálat. A franczia közvetlen idézés intézményének ugyanis két lényeges eleme van. Egyrészről a vizsgálatnak, másrészről az előzetes birói határozatnak mellőzése. A német particularis törvények az előbbit feltétlenül elfogadták, de az utóbbit kisebb-nagyobb fentartásokkal mellőzhetőnek nem vélték.
E felfogás uralkodott a német birodalmi perrendtartás alkotása alkalmával is, és mig a legmesszebb menő indítványok kerültek felszinre a facultativ vizsgálat kiterjesztése érdekében: a tulajdonképeni franczia „citation directe” második lényeges eleme, az előzetes birói cognitio mellőzése, pártolásra nem talált.
Az osztrák törvény is megengedi minden vádirat ellen a kifogást, következéskép a középfokú cselekményekre nézve tettenkapás és beismerés esetében is szabadságában áll a terheltnek a vádirat ellenében a biróságnál keresni orvoslást.
Hogy a közvetlen idézés rendszerét oly értelemben, hogy tettenkapás és beismerés esetében a vádirat ellen ne lehessen kifogással élni, az osztrák törvényhozás nem karolta fel: azt alig lehet auctoritativ érvül felhozni a jelen javaslat rendszere ellen.
Nem szabad szem elől téveszteni, hogy a facultativ vádaláhelyezés rendszere oly nagy ujítást jelent az osztrák törvényben és a megszokottság kötelékeiből szabadulni nem tudó körök oly idegenkedéssel voltak ellene, hogy sikere érdekében nem volt tanácsos az előzetes eljárásnak még a facultativ vizsgálati rendszert is meghaladó gyökeres átalakítását ajánlani. Hogy azonban ama férfiú, kinek neve leginkább fűződik az osztrák törvényhez mennyire becsülte a közvetlen idézés rendszerét, azt eléggé tanusítja ama jeles értekezés, melyben a franczia közvetlen idézés rendszerét magasztalta (all. öst. Zeitung 1856. 130., 131.) és melyet méltónak tartott gyüjteményes munkájába is felvenni. Ha a törvényjavaslat indokolásában mégis a közvetlen idézés árnyékoldalaira is reámutat, az összefüggés mindenkit meggyőz arról, hogy ez a facultativ vádrendszer intézményének minél tetszetősebb szinben feltüntetése érdekében történt, mert fenn kellett tartani az elvet, hogy a vádirat ellen mindig joga van kérni a félnek a biró határozatát. De nagyon tévedne az, ki azt hinné, hogy az osztrák törvény alapján a gyakorlat nem ismeri a közvetlen idézés rendszerét. A facultativ vádaláhelyezés rendszere azokban az esetekben, midőn a vádirat a scutinialis eljárás alapján volt beadva és a terhelt kifogással nem él: tulajdonképen tiszta közvetlen idézés.
Habár joggal lehet számítani arra, hogy a javaslat facultativ vádaláhelyező rendszere a gyakorlatban sokszor lesz közvetlen idézés: mégis már csak a határidők megrövidítése érdekében, de főleg mivel a feltételek, melyek között a közvetlen idézésnek helye van, olyanok, hogy a kifogás jogának megadása a terheltre minden haszon nélküli volna, az igazságszolgáltatás menetére pedig káros halogatással járna: szükségesnek látszott a facultativ vadhatározat rendszerét kiegészíteni oly rendszerrel, mely tettenkapás és biróság előtti beismerés esetében a közvádlóra és a biróra bizza annak megitélését, hogy készen áll-e az ügy a főtárgyalásra. Nem a franczia „citation directe” intézményének egyszerű átvétele ez, sőt szoros értelemben nem is közvetlen idézés, mert a független biróság előzetes cognitióját feltételezi. Nem függ pusztán az ügyésztől, hogy valamely ügy főtárgyalásra kerüljön. A javaslat rendszere szerint nemcsak a határnap kitűzése végett keresi meg az ügyész a birót, mint Francziaországban, hanem köteles a 255. §-ban megállapított kellékek szerint szerkesztett vádiratát az összes adatokkal együtt a törvényszék elé terjeszteni, melynek jogában áll a közvetlen idézés elrendelése vagy mellőzése tárgyában határozni. Sőt a törvényszék az előzetes eljárás kiegészítését, esetleg a vizsgálatot rendelheti el, az ügyet más illetékes hatósághoz teheti át, vagy megszüntető határozatot is hozhat. A javaslat tehát a valódi biztosítékokat itt sem áldozza fel az eljárás gyorsaságának. Vagy kifogást enged meg a vádirat ellen, vagy a független biróságnak hivatalból teszi kötelességévé megvizsgálni a vádiratot, de az ügyész tetszésétől éppen nem függ, hogy az ügy főtárgyalásra kerüljön vagy sem.
Ily értelemben, mely tulajdonképen a ma élő jognak elveivel teljes összhangban áll, nyugodtan illeszthető a javaslatba a közvetlen idézés rendszere.
Nem hiányzik ugyan a közvetlen főtárgyalás rendszere az 1882-iki és 1886-iki tervezetekből sem, csakhogy itt a tettenkapás esetére van szorítva és oly feltételek vannak felállítva, melyek az eljárás gyorsaságát éppen nem biztosítják, sőt eme különleges eljárásnak alkalmazhatóságát csaknem kizárják.
E tervezetek szerint ugyanis az öt évi szabadságvesztésnél nem súlyosabban büntetendő cselekmények esetében a tettenkapásról vett értesítés után köteles a kir. ügyészség a vizsgálóbirót vagy akadályoztatása esetén a járásbiróság egyik birói tagját tudósítani és ezzel haladéktalanul arra a helyre menni, a hol a tettenkapottat letartóztatták. Itt közösen, de a vizsgálóbiró vezetése mellett megteszik mindama nyomozó és vizsgálati cselekményeket, melyek arra nézve szükségesek, hogy a közvetlen főtárgyalás félbeszakítás nélkül megtartatható legyen. A nyomozás befejezése után legfeljebb öt nap alatt a törvényszéknél az ügyészség köteles a vádiratot benyujtani, mely a vádaláhelyező határozat hatályával bir. Három nap alatt a vádirat közlendő a vádlottal.
Minthogy az említett tervezetek a tettenkapás esetében alkalmazható közvetlen idézést szigorúan eme feltételekhez kötik: ennélfogva, ha a kir. ügyészség a vizsgálóbiróval meg nem jelenhet a helyszinén, és együttes nyomozást nem tarthat, hanem vagy maga a vizsgálóbiró, vagy maga az ügyész, illetve rendőri közegek teljesítik a nyomozást: ugy eme fejezet kedvezménye, tudniillik a vádhatározat mellőzése már elesik. Igy tehát csaknem lehetetlenné van téve ez eljárás gyakorlati keresztülvitele. A tettenkapás - különösen e fogalom tágabb kiterjesztése mellett - nem ritka eset. Megtörténhetik, hogy a törvényszék kerületében tiz, husz helyről egyszerre történik értesítés tettenkapásról. Teljes lehetetlen tehát annak a kivánalomnak megfelelni, hogy a kir. ügyész minden esetben a helyszinére menjen nyomozni. De legtöbb esetben arra szükség sincs. Elvégezte a nyomozást a rendőri közeg, a tettenkapott bekisérésével egyszerre megjelennek a tanuk, de maga a tettenkapott is beismeri tettét. Ha tehát még itt szükséges a helyszinére menni, sőt ezen fölül a vizsgálóbiró közreműködését is igénybe kell venni, akkor ez már valóban nem az opportumitási okok által igényelt expeditiv, hanem valóságos kötelező birói vizsgálattal megterhelt eljárás.
Eme „tettenkapás esetében követendő eljárás” csak nevére egyez a franczia 1863. május 20-iki törvénynyel, vagy a belga javaslat I. k. 142-148. Czikkeiben foglalt eljárással, de azt a célt, melyet ezek betölteni kivánnak, hogy tudniillik a „délit flagrant” esetében még a „citation directe”-nél is gyorsabb eljárás létesittessék, meg sem közelíti. A kérdés ily állásában az említett tervezetekben nem volt feltalálható a közvetlen főtárgyalás rendszerének követendő mintája, sőt mivel még a közvetlen idézés eddigi jogunknak megfelelően még a beismerésre is kiterjesztendőnek mutatkozott, az egész fejezet mellőzendő volt.
Kérdés tárgya lehet, hogy nem volna-e czélszerű a franczia törvény és belga javaslat mintájára a tettenkapás esetében követendő eljárást még sommásabbá tenni, mint a minő az a közvetlen idézésnek a javaslatban felállított rendszere mellett leend. Ez két okból nem volna czélszerű. Egyik ok az, hogy az egyéni szabadság érdekében szigorúan kell ragaszkodni ahhoz az elvhez, hogy a vádló önkényétől ne függjön a terheltnek törvényszéki főtárgyalásra idézése. Vagy szükséges a terheltnek a vádirat ellen megadni a kifogás jogát, vagy hivatalból kell a biróság előzetes cognitióját biztosítani. E garantiák nélkül nem volna alaptalan a vád az ügyészi mindenhatóság miatt. Minthogy pedig e garantiák fentartásával sommásabbá tenni nem lehet az eljárást, azokról pedig lemondva, a terhelt eléggé súlyos cselekmények esetében is a közvádló idéző jogának ki volna szolgáltatva: nem volt ajánlható sem a „citation directe” franczia formáinak, sem a „prodédure accélérée” intézményének meghonosítása.
De a másik és pedig lényeges ok az, hogy a „tribunal correctionnel” határköre a legnagyobb részben kiterjed ama cselekményekre is, a melyek nálunk a járásbiróság hatásköréhez tartoznak, mert a „tribunal de police” csak 15 franc pénzbüntetéssel és öt napig terjedő elzárással büntethető cselekmények (erdei kihágások stb.) tárgyában itél. Következéskép nálunk is ama cselekményekre nézve, melyek Francziaországban a „procédure accélérée” legnagyobb contingenség szolgáltatják, tudniillik az apróbb lopások, sikkasztások, kisebb testi sértések tárgyában stb. a járásbiróságnál rögtön megtartható tárgyalás által (531. §) a legsommásabb eljárás van biztosítva.
De ha a „tettenkapás esetében követendő külön eljárás” hiányzik is a javaslatból, felmerülhet a kérdés, hogy mivel a „tettenkapás” egyik feltétele a közvetlen idézésnek: nem szükséges-e külön szabályokat felállítani a tettenkapás esetében teljesítendő nyomozás tekintetében, miként ezt a franczia „code d’instruction criminelle” (42-47. cz.) az ujabb javaslatok (Le Royer: 159-170. Demňle: 177-186. cz.), a belga javaslat (I. k. 45-58. cz.) és a jelen javaslatot megelőző két első hazai tervezet is teszi.
Hogy mind Francziaországban, mind Belgiumban külön van ez eljárás szabályozva, az igen természetes, mert a „code d’instruction criminelle” szerint nincs joga a kir. ügyészségnek szükség esetén sem vizsgálati cselekményeket teljesíteni, következőleg mivel tettenkapás esetében a sürgősség szempontja ezt követeli: mellőzhetetlen volt külön törvényes rendelkezésben feljogosítani a kir. ügyészt vizsgálati cselekmények teljesítésére. A javaslat rendszere szerint azonban, midőn a kir. ügyészségnek és rendőri hatóságoknak sürgős szükség esetében általában joguk van vizsgálati cselekményeket is foganatosítani, egészen fölösleges volna a tettenkapás esetében teljesítendő nyomozásról külön intézkedni, mert itt is - mint a sürgősség más eseteiben - egyazon hatáskörrel birnak a kir. ügyészség és a rendőri hatóságok, mint más sürgősen teljesítendő nyomozás alkalmával.
Miután az előadottakban meg volt jelölve a „közvetlen idézés”-hez a javaslatban fűzött fogalmi kör, mely a vádirat elleni kifogás és tárgyalásának kizárását jelenti; miután meg voltak határozva a feltételek, melyek között annak helye lehet és utalás történt az összehasonlító jog eredményeire is: a javaslat részletes rendelkezései lesznek közelebbről felvilágosítandók.
Eddigi szokásjogunkhoz ragaszkodva, a javaslat az öt évi szabadságvesztés-büntetést jelöli meg határul, melyen túl közvetlen idézésnek nincs helye.
Nincs törvényhozás, mely az ennél súlyosabb cselekmények tekintetében a közvetlen idézés rendszerét elfogadta volna.
Annak lehetőségét pedig, hogy még az öt évi szabadságvesztésnél súlyosabb, de határozott tartamú szabadságvesztéssel sujtott cselekmények esetében se legyen feltétlenül formális birói vizsgálat, biztosítja a javaslat IX. fejezete. Eddigi szokásjogunktól lényegileg nem tért el a javaslat a közvetlen idézés egyéb feltételei tekintetében sem. Az 1872-iki javaslat (kilenczedig fejezet 87-90. §) két lényeges feltételt állapít meg.
Az első feltétel az, hogy „előnyomozás” utján kell a tényálladéknak megállapítva lenni. A gyakorlatban azonban a már teljesített vizsgálat, ha külömben a közvetlen idézés többi feltételei fenforogtak, nem szolgált okul a közvetlen idézés mellőzésére. És csakugyan kár is volna az öt évig terjedhető szabadságvesztés-büntetéssel sujtott cselekmények tárgyában a vizsgálat folyamán tett beismerés esetében a gyorsabb menetű közvetlen idézés rendszerét pusztán abból az alaki okból mellőzni, mert vizsgálat volt tartva.
Mindazáltal azt alig szükséges kiemelni, hogy a közvetlen idézés valódi szellemének az felel meg, midőn a közvetlen idézést rendszerint nem formális vizsgálat, hanem egyszerű scrutiniális eljárás alapján rendelik el, mert külömben az a czél, hogy a vizsgálóbiró csak a vizsgálatot valóban igénylő nagyobb ügyekkel foglalkozhassék és eljárása ne legyen fölösleges recapitulatiója az ügyész vagy rendőri hatóság által vezetett nyomozásnak, éppen nem lenne elérve.
Ha tehát a javaslat elvileg nem is zárja ki a formalis birói vizsgálat esetében a közvetlen idézésnek nevezett eljárást, mindenesetre ama feltevésből indul ki, hogy a kir. ügyészség a közvetlen idézés eseteiben vizsgálatot csak akkor fog indítványozni, midőn erre mulhatatlanul szüksége van és a fölöttes hatóságoknak lesz kötelességök őrködni a fölött, hogy a kivételként contempált vizsgálat a közvetlen idézés esetében csakugyan a kivétel keretében is maradjon.
A második feltétel az, hogy tettenkapás vagy beismerés esete forogjon fenn és ezt szintén fentartja a javaslat.
A tettenkapás fogalmi körére nézve azonban lényegesen eltér. Míg az 1872-iki javaslat a tettenkapás alatt csakis szorosan a „bűntett elkövetésén rajtakapás”-t érti: addig a javaslat, a 142. §-nál előadottak alapján, annak tágabb fogalmi kört tulajdonít.
Ellenben a beismerésre nézve eddigi szokásjogunknál szigorúbb rendelkezést tesz, mert nem minden rendőri hatóság előtt tett beismerés lehet a közvetlen idézés alapja, hanem csak az a beismerés, melyet a terhelt biróság előtt tett. A rendőri hatóságok előtt tett beismerések még a legujabb idők tapasztalatai szerint is néha tiltott kényszerítő eszközök eredményei voltak; nem egy főtárgyalás derítette fel, hogy a közvetlenül idézett beismerésének csak egy alapja volt, a hivatali hatalommal való visszaélés.
E visszaélések örvendetesen gyérülnek. De azért a rendőri hatóságoktól az állásukkal járó elfogultságnál fogva, a beismerésnek hű constatálása mindig nem várható.
Éppen az a nem eléggé ajánlható lelkiismeretesség és alaposság, melylyel a beismerés bizonyítékának értékét a bűnvádi eljárásban mérlegelni kell, követeli, hogy csakis a biróság előtt tett beismerés lehessen alapja a közvetlen idézésnek. Ha tehát nem biróság előtt tesz beismerést a terhelt: úgy gondoskodni kell, hogy a beismerést a legközelebbi járásbiróságnál vagy vizsgálóbiróságnál ismételje, mert külömben közvetlen idézésnek nincs helye.
De magával az egyszerű beismeréssel nem lehetett beérni, mert a mindennapi tapasztalat bizonyítja, hogy néha más kedvéért önfeláldozásból vagy haszonlesésből vagy a hatóságok és különösen a rendőri hatóságok félrevezetése czéljából beismerések történnek minden realis alap nélkül. Hogy a főtárgyalás megtartásának kellő alapul szolgálhasson a beismerés: szükséges ennek az előzetes eljárás adataival teljes összhangban állani. Következéskép soha sem szabad a kir. ügyészségnek a beismerést tény oly kinyomozása nélkül, mely kétségtelenné teszi a beismerés valóságát, közvetlen főtárgyalást indítványozni.
A javaslat tehát csakis oly feltételek mellett engedi meg a közvetlen idézést, midőn a főtárgyalás akadálytalan megtartása alaposan remélhető.
A ki beismeri tettét, vagy a kit tetten kaptak és tagadása esetén is szavahihető tanuk bizonyítják a tett elkövetését: ott az ügy oly világos és egyszerű, hogy valóban fölösleges volna a vizsgálat és vádaláhelyezés hosszú útja. De jogsérelemről sem panaszkodhatik a beismerő vagy tettenkapott, mert hiában élne a kifogás jogával: ezzel csak ok nélkül hátráltatná ügye elbirálását.
E feltételek tekintetében is eltért a javaslat a franczia-belga „citation directe” intézményétől, mert e szerint közvetlen idézésnek minden correctionalis ügyben helye van, ha a nyomozás adatait az ügyész a főtárgyalás megtartására elegendőknek találja (..... qu’il n’y aura aucune incertitude soit sur l’existence ou le caractčre du délit, soit sur la désignation des prévenus et des témoins - mondja az 1812. szept. 23-iki miniszteri rendelet).
Magától értetődik ugyan, de mégis minden tévedés elkerülése végett kimondja a javaslat, hogy összefüggés esetében csak akkor van helye a közvetlen idézésnek, ha mindegyik bűncselekményre nézve fenforognak a közvetlen idézés feltételei, azaz: egy cselekménynek sem szabad olyannak lenni, melyre a büntető törvények öt évi szabadságvesztést meghaladó büntetést szabnak, továbbá minden egyes cselekményre nézve beismerésnek vagy tettenkapásnak kell fenforogni. Ha eme cselekmények közől csak egy is nem felel meg a kivánt feltételeknek: akkor a többi cselekményekre nézve sincs a közvetlen idézés kivételes eljárásának helye, kivéve, ha a szétválasztás czélszerűnek mutatkozik: mert ekkor ama cselekményekre nézve, melyek a feltételeknek megfelelnek, a közvetlen idézés utja választható, de ez ritka kivétel lesz, mert az összbüntetés kiszabása végett helyesebb az ügyek együttes elintézése.
Hogy a főtárgyalásra idézés a jogerős vádaláhelyezés hatályával bir, arra már a 274-ik § indokolásánál történt utalás s ahhoz még csak annyit kell hozzátenni, hogy ebből önként következik, miszerint a közvetlen idézés ellen külön perorvoslatnak helye nincs.
Ha a javaslat a vizsgálatot kötelezővé teszi, midőn egyedül magánvádló lép fel: akkor ennek a szoros logikai következménye az, hogy a közvetlen idézés indítványozására se jogosítsa fel rendesen a sértettet. Francziaországban és Belgiumban a sértettnek is joga van közvetlen idézés indítványozására és azokat az ellenvetéseket, mintha e jogot zsarolás és magánbosszú kielégítésére zsákmányolnák ki, éppen nem tartják elégséges okoknak a sértett eme jogának megszüntetésére. A belga javaslat előkészítése alkalmával is komoly fontolóra vették ezeket az ellenvetéseket és az eredmény mégis az volt, hogy a parlamenti bizottság fentartotta a sértett jogát a közvetlen idézésre s még az olasz perrendtartást (372. cz.) sem tartotta utánzandónak, mely a törvényszék egy birói tagjának előzetes arbitriumára bizza a sértettnek közvetlen idézésre szóló indítványát. A hamis vád és rágalom büntetését elég ellensúlynak tartják Francziaországban és Belgiumban a sértett visszaélésével szemben.
A javaslat rendszere mellett, mely mindig a biró előzetes cognitiójára bizza annak megítélését, van-e helye közvetlen idézésnek vagy nem, még kevesebb jelentősége volna a magánbosszúra és zsarolásra alapított okadatolásnak, mert hisz mindig módjában van a biróságnak megakadályozni a közvetlen főtárgyalás elrendelését. A javaslat csak azért nem ruházza fel a sértettet minden esetben a közvetlen idézés jogával, mert ezt gyakorlati okok a javaslat vádrendszere szerint éppen nem követelik. A törvényszék hatásköréhez tartozó cselekmények tárgyában ugyanis a bűnvádi eljárás a kir. ügyészség előzetes felhivása nélkül nem tehető folyamatba. Ama cselekmények, melyek miatt ily előzetes felhivás nélkül is a sértett indítványára tehető folyamatba az eljárás: azaz a principalis magánvád esetei, csaknem kivétel nélkül a járásbiróság hatásköréhez tartoznak, hol a sértett feljelentésére a közvetlen főtárgyalás rendszere érvényesül. Ha tehát - a principalis magánvád eseteit kivéve - a sértett feljelentése mindig az ügyészséghez teendő át és ennek büntethető cselekmény esetében kötelessége eljárni: akkor a kir. ügyészség nem fogja elmulasztani a közvetlen idézés indítványozását, ha ennek feltételei fenforognak.
Ha pedig a kir. ügyészség nem lát büntetendő cselekményt a feljelentésben vagy a feljelentés folytán tett nyomozás adataiban és megtagadja a közreműködést: akkor igazságos ugyan, hogy a sértett átvehesse a vádló szerepét - a mint ezt a javaslat a legliberalisabb módon biztosítja is - de nem volna méltányos megengedni, hogy a vizsgálat utján összegyüjtött ujabb adatok nélkül a terhelt közvetlenül a nyilvános főtárgyalásra legyen idézhető.
Francziaországban és Belgiumban, hol a subsidiarius magánvád intézménye felállítva nincs: a károsított közvetlen idézés iránti jogában az ügyészi monopolium ellensúlyát látják, de a javaslat rendszere mellett, melynél tágabb körrel egyetlen continentalis perrend sem ruházta fel a sértettet, másként és sokkal hathatósabban van ellensúlyozva az ügyész hatalmi köre, mint a sértett közvetlen idézés iránti jogával, mely tulajdonképen Francziaországban és Belgiumban is az esetek legtöbbjében vizsgálatra vezet. Sőt - mint az már fentett is ki volt emelve - a sértett „plainte”-jében egyenesen a vizsgálat elrendelését kéri.
A kérdés ily állásában a javaslat a közvetlen idézés indítványozásának jogát rendszerint a kir. ügyészre bizza.
A fennebb kifejtett szempontok azonban nem terjednek ki a pótmagánvád eseteire, ha a kir. ügyészség csak részben ejti ki a vádat. A pótmagánvád oly bűncselekményekre nézve is érvényesül, melyeknek elbirálása törvényszékre tartozik és összefüggés esetében visszás volna a közvetlen idézést csak a kir. ügyész által képviselt vád tekintetében megengedni és a magánvádló vádjának ily rövid úton való együttes elintézését kizárni.
Minthogy e szerint az a gyakorlati szempont, mely miatt a javaslat általában nem engedi meg, hogy a magánvádló közvetlen idézést indítványozhasson, a kiemelt esetekben nem forog fenn, más nyomatékos gyakorlati tekintet pedig eltérő intézkedés mellett szól: kivétel megállapítása elkerülhetetlennek látszott.
Ez az oka, hogy a javaslat pótmagánvád és összefüggés esetében kivételesen a magánvádlót is feljogosítja a közvetlen idézés indítványozására, ha a kir. ügyészség is olyan indítványt tett (282. § 2. bek.).
Francziaországban kezdetben a büntetendő cselekmény egyszerű megnevezésével, a concret eset körülményeinek elhagyásával szerkesztették az ügyészek indítványukat a közvetlen idézésre, mely eljárást az irodalom, különösen Morin szigorú kritika tárgyává tette. Méltányos is, hogy a terhelt, kit közvetlenül idéznek a főtárgyalásra, tudomást szerezhessen az ellene emelt vád egész tartalmáról. Ma már az ügyészek rendszeres vádiratban teszik meg indítványukat.
A javaslat nemcsak a terhelt tájékoztatása érdekében, de még a végből is kiván rendszeres vádiratot, hogy a biróság határozatának a közvetlen idézés elrendelése vagy mellőzése tárgyában biztosabb alapja legyen, mely czélból szükséges még a feljelentést és a nyomozás, illetőleg a vizsgálat iratait is csatolni. De kötelessége a vádlónak még az is, hogy a mennyiben a terhelt letartóztatására vagy a további fogvatartásra törvényes okot lát fenforogni, a törvényszék határozatát kérje ki (282. §).
Az 1872-ki javaslat ama rendelkezését, hogy a vizsgálóbiróhoz intézendő a közvetlen idézés iránti indítvány, mellőzte a javaslat, mert ez teljesen fölösleges, minthogy a vizsgálóbirónak e kérdésben semmi egyéb teendője nem lehet, mint az iratokat a törvényszékhez küldeni.
A törvényszéket, hogy ellenőrzése kellő hatással birhasson, több irányban kellett határozati jogkörrel felruházni.
Ha a törvényszék azt találja, hogy a főtárgyalás akadálytalanul megtartható: akkor a közvetlen idézést egyszerűen elrendeli és lehető rövid határnapot tűz ki, melyre a kir. ügyészséget és a terheltet, vagy ha többen vannak, mindegyikét, a vádirat egy példányának és a végzésnek kézbesíttetése mellett megidézi.
Ha a törvényszék úgy látja, hogy a közvetlen idézés feltételei (281. §) hiányoznak és sem az ügy áttételének, sem az eljárás megszüntetésének helye nincs: akkor a XV. fejezetben szabályzott eljárást rendeli el.
Ha a törvényszék azt látja, hogy a közvetlen idézés feltételei ugyan fenforognak, de a főtárgyalás az előzetes eljárás kiegészítése nélkül alig volna megtartható: akkor a kir. ügyészséget felhivja a nyomozás kiegészítésére, esetleg a vizsgálatot rendeli el.
A már fennebb érintettek után alig kell kiemelni, hogy a közvetlen idézés rendszere szellemének inkább megfelelő kiegészítő eljárás az, midőn a biróság a kir. ügyészséget a szükségesnek talált pót-nyomozásra hivja fel, mint ha fontos ok nélkül vizsgálatot rendel el.
Az ügyészség a pótnyomozást elrendelő határozathoz annyiban van kötve, hogy közvetlen idézést a kivánt kiegészítések nélkül ujra nem indítványozhat.
Ha a törvényszék úgy tapasztalja, hogy nem bir az ügyre illetékességgel: akkor az ügyre vonatkozó iratokat az illetékes birósághoz vagy közigazgatási hatósághoz teszi át. Végre a közvetlen idézés iránti indítványt megvizsgáló törvényszék joggal bir arra is, hogy a 264. § 1-5. pontjaiban felsorolt okok alapján megszüntető végzést is hozhasson, mert ily jogkör nélkül nem nyujtand az előzetes birói cognitio kellő biztosítékot az ellen, hogy teljesen alaptalan vádak főtárgyalásra kerüljenek.
Alig kell kiemelni, hogy ha a kir. ügyészség feladatának szinvonalán áll: akkor a közvetlen idézés iránti indítvány rendszerint a közvetlen idézés elrendelésével nyer elintézést. Eddigi gyakorlatunkban is a minimumra zsugorodik azoknak az eseteknek száma, midőn a biróság a közvetlen idézést mellőzni kénytelen. Különösen feltehető, hogy alig fog előfordulni oly eset, midőn a beismerő vagy tettenkapott tettesre nézve kénytelen lenne a törvényszék azért mellőzni az indítványt, mert megszüntető végzés van helyén.
A törvényszéknek kötelessége mindig a letartóztatás tárgyában tett indítványról is határozni és mihelyt a közvetlen idézést oly okokból mellőzi, melyek az eljárás megszüntetését vonják maguk után vagy csak kihágást lát fenforogni a biróság, a szabadlábra helyezést azonnal elrendeli és foganatosíttatja, de magától értetődik, hogy más esetekben is meg kell szüntetni a letartóztatást, ha ennek fentartására törvényes ok fenn nem forog. Midőn a törvényszék a letartóztatást rendeli el, vagy fentartja: úgy e határozatnak hatálya kiterjed az ügynek az ítélőbiróság által leendő eldöntéseig s általában a közvetlen idézés iránti indítvány következtében hozott határozatok ellen - kivéve azt az alig előforduló esetet, midőn a bűnvádi eljárás megszüntetése volt kimondva - csak a főtárgyalás alkalmával, illetőleg az ítélet ellen használható felebbezéssel lehet orvoslást keresni.
A felfolyamodásnak e korlátozása nélkül a közvetlen idézés nem felelne meg annak a czélnak, hogy a tettenkapott vagy beismerő tettes mennél előbb az ítélőbiró elé kerüljön.
Minthogy a javaslat szerint akkor, ha a vádat egyedül magánvádló képviseli, a főtárgyalás vizsgálat és vádaláhelyezés mellőzésével nem rendelhető el (103. § 3. b. p., 282. §), ennek megfelelőleg intézkedni kellett arról az esetről is, midőn a kir. ítélőtábla a megszüntető végzést a sértett felfolyamodása következtében megváltoztatta. Ilyen esetekben a sértett az eljárás folytatását csak a vizsgálatnak, vagy ha már volt vizsgálat, a vádaláhelyezésnek indítványozásával kérheti (283. § 3. bekezdés).
Ez természetesen az egész eljárás megszüntetése esetéről áll, mert ha a kir. ügyészség a vádat részben fentartotta, a magánvádló a 282. § második bekezdése alapján a közvetlen idézést is indítványozhatja.
Mint az eljárásnak kivételes, és a terhelt jogait részben korlátozó neme, a közvetlen idézés csakis a megállapított körben engedhető meg. Ennek kiterjesztése a javaslat rendszerébe ütköznék és lehetőleg megakadályozandó. Minthogy ez külön perorvoslat megengedésével biztosítható nem volt, megengedi a javaslat, hogy a vádlott kifogásait a közvetlen idézés ellen, a főtárgyaláson előterjeszthesse, és hogy a törvényszék a közvetlen idézéstől eltérhessen, azaz a vizsgálatot vagy a vádaláhelyező eljárást rendelhesse el (283. § 4., 5. bek.). Ha azonban a vádlott nem tesz kifogást és az ügy ítéletre érett, túlzott formalismus volna, a közvetlen idézést valamely kellékének hiánya miatt hatályon kivül helyezni. Ez esetben tehát meg kellett engedni az ítélethozást (283. § utolsó bekezdés).
A közvetlen idézés kivételes természetét csak a főtárgyalás elrendeléseig tartja meg, azon túl tehát ismét az általános szabályok lépnek hatályba. Minden controversia elkerülése végett ezt a javaslat külön fel is említi, kimondván, hogy a további eljárás, azaz a főtárgyalás előkészítése, a főtárgyalás, a perorvoslatok stb. tekintetében a következő fejezetek rendelkezései alkalmazandók (284. § 2. bek.).
(285-292. §)
Minden perrendtartás, - mely e században keletkezett, - bár külömböző felosztással és czímek alatt, kellő gondot fordít a vádaláhelyezés és a főtárgyalás közötti teendők szabályozására.
A pernek e szaka nem szorítkozik pusztán a főtárgyalás mechanicus előkészítésére, hanem szerves része az eljárásnak, mely nélkül a vád és védelem joga csorbát szenvedne, a terhelő vagy mentő bizonyítás anyaga hézagos maradna, sőt a vád alá helyezés után megváltozott ténybeli relevans körülmények felderítése is lehetetlenné válnék.
E fejezet czéljára való utalás mutatja, hogy a vád alá helyező eljárás és a főtárgyalás közötti időközben nemcsak a birónak, hanem a feleknek is vannak kötelességeik, melyeknek meg kell felelniök, ha azt kivánják, hogy a főtárgyalás ok nélküli halasztásokat és elnapolásokat ne szenvedjen.
Arra a kérdésre természetesen, hogy mely teendők valók a pernek e közbenső szakára, a válasz külömböző a szerint, a mint külömböző az álláspont, melyet valamely tételes jog a vádrendszerrel szemben elfoglal. Más tartalommal bir a közbenső eljárás az inquisitorius, mint a accusatorius perben, és ismét másként kell ezt szabályozni a facultativ mint a kötelező vádhatározat rendszere mellett, és nem lényegtelen külömbségre vezet az is, ha a vádirat a vádhatározatot megelőzi, vagy ha az „acte d’accusation” a vádhatározat után nyujtandó be.
Igen természetes tehát, hogy külömböző tartalommal bir e fejezet a tételes jogokban, sőt van perrendtartás, mint pl. a franczia, mely nem is önálló fejezetben, hanem néhány szétszórt szakaszban tárgyalja a főtárgyalásra előkészítő intézkedéseket. Mindazáltal arra nézve egyértelműség uralkodik, hogy a közbeneső eljárás helyesen csak akkor van szabályozva, ha megadja a lehetőséget arra, hogy a felek még a per ez időszakában is gondoskodhassanak hiányzó biztosítékaik összegyüjtéséről, hogy a vádlott előkészülhessen a védelemre, hogy mind a vádló, mind a vádlott tudják, mely bizonyítékkal kell szemben állniok a főtárgyaláson.
Csakis akkor lesz a főtárgyalás előkészítéséről valóban gondoskodva, ha az érdekek kielégítése biztosítva van.
A javaslat tehát ez elsőrendű érdekek kielégítését teszi a fejezet központjává, melynek szolgálatában áll a többi intézkedés.
Összefoglalva a főtárgyalás előkészítésére szűkséges cselekményeket, ezek a következők:
1. Az iratoknak a főtárgyalás elnökéhez juttatása (285. §).
2. A fogvalévő vádlottnak a törvényszék fogházába szállítása (285. §).
3. A vádlottnak kihallgatása az elnök által, különös tekintettel a megszerzendő bizonyítékokra és a védelemre (285. §).
4. A főtárgyalás határnapjának kitűzése és az érdekeltek értesítése (286. §).
5. A felek által indítványozott bizonyítékok tárgyában határozathozatal és az elnöknek új tanuk és szakértők idézésére vonatkozó joga (288. §).
6. A vádaláhelyezés után teljesített vizsgálati cselekmények befolyása a vádiratra illetőleg a már hozott vádhatározatra (289. §).
7. A főtárgyalás elhalasztása (290. §).
8. A főtárgyalásnak a törvényszék székhelyén kivül eső helyre való kitűzése (291. §).
Ez intézkedések - a felsorolt egyes pontok alatt - a következőkben nyernek közelebbi felvilágosítást.
A javaslat a vádaláhelyezés megtörténtét jelöli ki amaz időpont gyanánt, midőn a bűnügyre vonatkozó iratokat át kell adni a főtárgyalás elnökének.
A vádaláhelyezés fogalmi köréről és jogerőssé váltának feltételeiről már fentebb volt szó. Itt csak annyit kell kiemelni, hogy mihelyt a vádaláhelyezés jogerős: haladék nélkül gondoskodni kell az iratoknak áttételéről, a főtárgyalás vezetésére hivatott birónak pedig lehetőleg azonnal tájékoznia kell magát az ügy állásáról, mert külömben a terhelt kihallgatása üres alakisággá törpülhet.
A fogva levő vádlottnak ama törvényszék székhelyére való szállítása, a hol a főtárgyalás fog megtartatni, szükséges egyrészről az elnök által teljesítendő kihallgatás, másrészről a védelem kellő előkészíthetése czéljából, mert legnagyobb részben a törvényszék székhelyén lakó ügyvédek közől választja a vádlott védőjét, az ügyére vonatkozó iratok is ott vannak, és mivel a vádaláhelyezés után már szabadon érintkezik a vádlott védőjével, nem lehet őt távoltartásával e jogában korlátozni. Ez intézkedést a franczia „code d’instruction criminelle” (292. cz.) nyomán majd minden perrendtartásba felvették. Francziaországban többször semmiségi okul érvényesítették azt, hogy a vádlottat kellő időben nem szállították a főtárgyalásra hivatott biróság székhelyére. A „cour de cassation” azonban következetesen kimondta, hogy ez pusztán administrativ természetű rendelkezés, melynek megsértése semmiségi okul nem érvényesíthető. Semmiségi oknak nem tartják ezt sem Belgiumban, sem Ausztriában és természetesen a javaslat nem kivánja e rendelkezés megszegését semmiségi okul tekinteni, de az nem szenved kétséget, hogy kötelességmulasztást követ el a biró, ha a vádaláhelyezés megtörténte után azonnal nem szállíttatja a vádlottat a főtárgyalásra hivatott biróság székhelyére, sőt ha mulasztása esetleg az ok nélküli letartóztatás meghosszabbítását vonta maga után, úgy még a felelősség a büntető törvények szerint sincs kizárva.
Egy esetben nem szükséges a fogvalevő vádlottat a törvényszék székhelyére kisértetni, ha t. i. a főtárgyalás valamely járásbiróság székhelyén fog megtartatni, de külömben még akkor is eleget kell tenni e rendelkezésnek, ha a vádlott nem amaz ügy miatt van letartóztatva, melyre a vádaláhelyezés szól.
A főtárgyalás elnöke által a per eme közbeneső szakában teljesítendő kihallgatás intézménye szintén franczia eredetű.
A „code d’instr. crim.” 293. Czikke egyezőleg az 1791. és brumaire IV. 3-iki törvénynyel rendeli, hogy az esküdtszék elnöke vagy az általa kirendelt biró, a vádlottat az esküdtszéki biróság fogházába történt szállítása után huszonnégy óra alatt köteles kihallgatni. E kihallgatásnak hármas czélja van. Első czél, hogy a vádlott felvilágosítást nyerjen a vádhatározat ellen használható jogorvoslatokról; második, hogy a védő választására hivassék fel és végre harmadik czél az, hogy magára a bűnvádi ügyre nézve nyilatkozhasson és előterjeszthesse, ha eddigi vallomását kiegészíteni vagy uj bizonyítékok felvételének elrendelését kívánja.
A régibb franczia judicatura a kihallgatást nem tekintette oly lényegesnek, hogy ennek elmulasztását semmiségi okul jelölte volna meg. De 1844. óta állandó gyakorlata a „cour de cassation”-nak, hogy a kihallgatás elmulasztása semmiségi ok („formalité substantielle dont l’accomplissement est indispensable ŕ la manifestation de la verité”). Sőt egy, 1844. junius 26-iki határozat semmiségi oknak mondta ki azt is, hogy az elnök a kihallgatásáról felvett jegyzőkönyv szerint nagyon általános kérdéseket tett és a terhelt feleletei a jegyzőkönyvben felemtítve nem voltak. (Morin: Journal du droi criminel 1844. 237. lap.)
Legujabban azonban ismét többször hallható panasz a miatt, hogy az elnökök rendszerint delegatio utján teljesítik a kihallgatást és puszta alakisággá válik ez az intézmény.
Belgiumban ugyanez a rendszer állott fenn és az uj javaslat (I. k. 225. cz.) is fentartja az elnöki kihallgatást (l’interrogatoire préliminaire du président), és az elővizsgálat kiegészítésére vonatkozó széles hatáskörrel ruházza fel az elnököt (236-240. §).
A parlamenti bizottság az elnöki kihallgatást oly lényeges alakiságnak tekinti, hogy elmulasztása az ezt követő eljárásnak megsemmisítését vonja maga után („une formalité substantielle au premier chef, dont l’absence entacherait les opérations ultérieures d’une nullité absolue” (Tonissen többször id. műve első kötet 484. lap.).
Okulva Belgium képviselőházának bizottsága az eddigi tapasztalatokon, hogy a főtárgyalás elnöke rendszerint más birót delegál a kihallgatás teljesítésére, a delegálás jogát a legszűkebb határok közé szorította. *
Olaszországban szintén a kihallgatásnak franczia rendszere áll fenn és itt is oly szükséges alakiságnak tekintik ezt, melynek meg nem tartása semmiségi ok.
Németországban a particularis törvények kisebb-nagyobb eltéréssel a franczia rendszert utánozták.
Általában leginkább a védő kirendelése czéljából tartották az intézményt utánzandónak, úgy, hogy több törvény, mint az 1855-iki szász (268.) és az 1850-iki, 1859-iki hannoveri (181., 175.) tisztán az elnök tetszésére bizták, hogy kívánnak-e egyéb kérdést is a védő választásán kívül a vádlotthoz intézni („Er [az elnök] kann auch, falls er für angemessen erachtet, den Angeklagten über andere Punkte vernehmen”).
Más törvények, mint pl. az 1813-iki bajor (117., 118. §), az 1843-iki württembergi (48. §), az 1858-iki braunschweigi (101. §) tüzetesebben irták elő a kihallgatás tartalmát, mindazáltal a német particularis judicatura soha sem vette ezt oly szigorúan, mint a franczia vagy a belga, mert a hiányos kihallgatást semmiségi okul soha sem tekintették.
A német birodalmi perrendtartás nem tartotta utánzandónak a franczia rendszert. A bizottsági tárgyalás alkalmával mind a Schwartze-Grimm, mind a Puttkammer-féle javaslatokat elvetették. Az előbbi a „Strafkammer” is az esküdtszék hatásköréhez tartozó cselekményekre, az utóbbi pedig csak az esküdtszéki ügyekre nézve indítványozta, hogy a vádlottat a főtárgyalás elnöke vagy a helyette kirendelt biró hallgassa ki. Különösen Herz hangsúlyozta, hogy a kihallgatást az irnokok vagy fogházfelügyelő is teljesíthetik és általában a többség abból indult ki, hogy fölösleges az elnököt terhelni e kihallgatással, sőt nem is czélszerű előre elfogulttá tenni. (57. ülés. Hahn gyüjtemény III. kötet 820. lap). A vita eredménye az lett, hogy a német birodalmi perrendtartás 215. §-a (..... Die Ladung des nicht auf freiem Fusse befindlichen Angeklagten erfolgt durch Bekanntmachung des Termins zur Hauptverhandlung in Gemässheit des § 35. Dabei ist der Angeklagte zu befragen, ob und welche Antrage er in Bezug auf seine Vertheidigung für die Hauptverhandlung zu stellen habe.) szerint teljesen elegendő, ha a kihallgatás a jegyző (Gerichtsschreiber) teljesíti. Nincs ugyan kizárva a birói kihallgatás, de semmi esetre sem kötelesség, következéskép az esküdtszéki ügyekben is rendszerint a jegyző teljesíti a kihallgatást és vesz fel erről jegyzőkönyvet.
Ausztriában az 1850-iki perrendtartás (254., 255. §) a franczia code nyomán szabályozta az elnöki kihallgatást, következéskép csakis esküdtszéki ügyekben volt ennek helye. Vagy az esküdtbiróság elnöke, illetve helyettese vagy a törvényszék elnöke volt köteles a fogva levőnek kihallgatását teljesíteni. A szabad lábon lévőt vagy az esküdtbiróság elnöke vagy a kerületi törvényszék, illetve járásbiróság hallgatja ki.
Az 1853-iki perrendtartás (216. §) szintén fentartotta az elnöki kihallgatást, melynek főczélját abban látja, hogy a vádlottnak alkalma legyen a vizsgálati eljárásban tett vallomásait kiegészíteni.
Az 1873-iki osztrák perrendtartás 220. §-a csaknem szóról-szóra megegyez az 1850-iki perrend rendelkezéseivel, melyek szerint a kihallgatás csak esküdtszéki ügyekre kötelező és annak kettős czélja van, t. i. annak kiderítése: nem kíván-e vádlott a vizsgálat alatt tett vallomásához valamit hozzáadni vagy azon változtatni; továbbá gondoskodni kell a védő kirendeléséről, ha a vádlottnak még védője nincs.
Hazai joggyakorlatunk szerint - kivéve ama területet, hol az ausztriai perrendtartás van hatályban - e közbeneső időszakban a főtárgyalás elnökének nem kötelessége kihallgatni a vádlottat, azt azonban nem szabad elmulasztania, hogy a vádlottat figyelmeztesse arra a jogára, hogy védőt választhat és szükség esetén hivatalból rendeljen védőt. De mivel a védelem jogára való figyelmeztetés élő szóval is történhetik: több helyütt kifejlődött az a gyakorlat, hogy az elnök arra nézve is kihallgatta a vádlottat, nem kiván-e ujabb bizonyítékokkal élni.
A javaslat a főtárgyalás előtti elnöki kihallgatást fentartandónak tartja, és ez elé, az elnök általános tájékozásán fölül, kettős czélt tűz. Egyik, hogy kitudja az elnök, nem kíván-e a vádlott az előkészítő eljárás során nem érvényesített uj bizonyítékokkal vagy mentséggel élni; másik, hogy a védőválasztás jogára figyelmeztesse a vádlottat, esetleg hogy hivatalból rendeljen ki védőt.
A javaslat a kihallgatás alakjára nézve nem tartalmaz intézkedést, de a megjelölt czél mutatja, hogy valóságos uj pótvizsgálat tartása éppen nem kivánatos de - mégis kerülni kell ez intézménynek puszta formalitássá sülyesztését. Valóságos előkészítéséről a főtárgyalásnak nem lehet szólni, ha az elnök mélyebben nem foglalkozik az ügygyel, mert e nélkül valóban nem ítélheti meg, mennyire indokoltak a vádlott indítványai, következéskép nem meríti ki az elnök feladatát a kihallgatás alkalmával, ha nem ismerve az ügyet, a törvény betűjéhez ragaszkodik, és csak azt kérdezi, „nem kíván-e vádlott uj bizonyítékokat felhozni stb.” Azt az üdvös hatást, melyet a kihallgatástól várni lehet, teljesen ellensúlyozná az elnöknek fölületes, chablonszerű eljárása. A feladatát helyesen felfogó elnök iparkodni fog a kihallgatás alkalmából tiszta képet szerezni arról, nem fogja-e a terhelt a főtárgyalás elnapolását joggal kívánhatni azért, mert az előkészítő eljárás során védelmi eszközeitől meg volt fosztva, és általában közelebbről megismerkedni a vádlottal, hogy magát a terheltnek a főtárgyaláson leendő magatartásáról is tájékozhassa.
Az elnöki kihallgatásnak másik lényeges czélja az, hogy a vádlott védelméről legyen kellőleg gondoskodva. Értésére kell adni a vádlottnak, hogy ha eddig nem választott védőt, erre feltétlen joga van, és hogy vele minden ellenőrzés nélkül értekezhetik. Ha pedig oly eset forog fenn, midőn hivatalból rendelendő védő: akkor fel kell világosítani a vádlottat, hogy maga is választhat védőt, sőt akarata ellenére is ki fognak védőt rendelni.
Minthogy Francziaországban, Belgiumban és Olaszországban az elnöki kihallgatás puszta formaszerűséggé sülyedését leginkábbb az idézte elő, hogy nem az elnök által teljesítendő kihallgatás volt kötelezőleg előirva, hanem tág tere volt a delegálásnak: ennélfogva a javaslat kizárólag a főtárgyalásra hivatott birónak vagy elnöknek teszi kötelességévé a fogvalévő vádlott kihallgatását. A kihallgatás idejét nem határozza meg a javaslat, de annak mindenesetre lehető gyorsan kell megtörténni. Mindazáltal igen kívánatos - mit ismételve ki kell emelni, - hogy az elnök a bűnügygyel legalább főbb vonásokban a kihallgatás előtt ismerkedjék meg; de ez ok miatt két napnál tovább nem volna indokolt a kihallgatás elhalasztása.
A kihallgatásról mindig jegyzőkönyvet kell felvenni.
Ha az elnöki kihallgatás egyszer valamely ügyben megtörtént, akkor azt többé ismételni nem kell. Ha tehát kiegészítő intézkedések történtek ezek befejezése után nem kötelessége az elnöknek a vádlottat ismét kihallgatni.
A kötelező kihallgatás csakis a fogvalevő vádlottra van kimondva, mert ennek kevésbbé van módjában a védelem eszközeiről oly hathatósan gondoskodni, mint a szabadlábon levőnek. De nem lehetett figyelmen kivül hagyni azt sem, hogy a szabadlábon lévő kötelező kihallgatása éppen az idézéssel, esetleg meg nem jelenéssel járó időveszteség miatt több kárral, mint haszonnal járna, és mivel a vádlottnak módjában áll az eljárás eme szakában is uj bizonyítékainak érvényesítéséről gondoskodni, jogsérelemről nem lehet szólni. Mindazáltal fordulhatnak elő körülmények, midőn a szabadlábon lévőnek kihallgatása is szükségesnek mutatkozik, következéskép a facultativ kihallgatás jogát, esetleg a vádlotthoz legközelebb lévő birósághoz intézett megkeresés útján, biztosítani czélszerűnek látszott.
A franczia-belga-osztrák felfogástól eltérőleg nem csupán a súlyos cselekményekkel, melyek ott az esküdtbiróság elé tartoznak, hanem minden, az esküdtbiróság vagy törvényszék eljárásának tárgyául szolgáló bűntett és vétséggel vádlott fogvalévőnek elnöki kihallgatását irja elő kötelezőleg a javaslat, mert egyrészről, a mennyire csak lehetséges, nem czélszerű az egyazon biróság itélkezése alá tartozó vádlottak jogai tekintetében eltérő intézkedéseket tenni, másrészről éppen az öt éven aluli szabadságvesztéssel büntetendő cselekményeknél, hol vizsgálatot sokszor nem fognak tartani, sőt közvetlen idézés forog fenn: a vádlott az elnöki kihallgatás alkalmával kérheti eddig nem érvényesített uj bizonyítékainak megszerzését.
A főtárgyalás határnapjának kitűzését a javaslat (286. §) a főtárgyalás elnökére bizza, mert ez van csak abban a helyzetben, hogy a főtárgyalásra utasított ügyekről áttekintést szerezzen s ahhoz képest a rendelkezésre álló időt beoszsza.
A határidő kitűzésénél elsőrendű szempont az, hogy a vádlottnak, illetve védőjének elég ideje legyen a bűnügy tanulmányozására. Ez okból minden perrendtartás megállapítja a vádlottnak szóló idézőlevél kézbesítése és a főtárgyalás határnapja közötti időköznek bizonyos minimumát. A javaslat ez időköz minimumát nyolcz napban állapítja meg. Mindazáltal rövidebb is lehet ez időköz, ha abba a vádlott beleegyez, mi akkor, midőn a vádlott már a vádiratban is megnyugodott és érdekében áll a főtárgyalás mennél előbbi megtartása, rendszerint elő is a fog fordulni. Halasztás okául tehát csak akkor szolgálhat az említett időköz meg nem tartása, ha a vádlott bele nem egyezett vagy kifogását e miatt a főtárgyaláson a vádirat, illetve vádhatározat felolvasásáig előterjeszti. Ennek megtörténte után tett kifogásra a főtárgyalást már nem kell elhalasztani. A vádlottnak, ha már egyszer a rövidebb időközbe beleegyezett, az osztrák és német judicatura a visszavonásra jogot nem ad mi ok nélküli halogatások megakadályozása czéljából helyes is.
A javaslat taxative sorolja fel a főtárgyalásra megidézendőket (vádlott, védő, vádló, sértett, ezeknek képviselői, tanuk és szakértők).
A vádlottnak, tanuknak és szakértőknek szóló idézőlevél alaki és tartalmi kellékeiről már fennebb volt szó. Meg kell itt jegyezni, hogy a vádlott, ha külömben megjelenésének egyéb akadálya nem volt, meg nem jelenését azzal nem mentheti ki, hogy a főtárgyalás határnapja és az idézőlevél kézbesítése között nyolcz napnál rövidebb időköz maradt.
A védő ügyvéd, és a vádló mindig irásban és lehetőleg jókor idézendők a főtárgyalásra, mi azonban a kir. ügyészségnek a 78. § szerint való idézését ki nem zárja. A magánvádlót pedig tekintettel arra, hogy jogai fölött kellőleg őrködni tartozik, figyelmeztetni kell az idézőlevélben, hogy a mennyiben sem ő, sem ügyvédje meg nem jelen, a vádtól elállottnak lesz tekintendő (49. §)
Rendszerint csak azok a tanuk és szakértők idézendők, kik a vádirathoz mellékelt jegyzékben vagy a vádhatározatban megnevezve vannak. A főtárgyalásnak alapja ugyanis a vádirat, illetve vádhatározat, következéskép, ha a vádirat ellen kifogás beadva nem volt, vagy a vádaláhelyezés másként jogerőssé vált, a vádlónak joga van ahhoz, hogy a bizonyítékul felhívott tanuk és szakértők mindnyáját megidézzék. E jogot a javaslat annyira elismeri, hogy a vádiratban, illetve vádhatározatban megjelölt tanuk vagy szakértők közől a főtárgyalás elnöke egyet sem mellőzhet.
Ha azonban úgy van meggyőződve, hogy egy vagy több mellőzhető közölök, a vádtanács határozatát kéri ki, melynek jogában áll a mellőzést kimondani. Úgyszintén, ha a vádlott elnöki kihallgatása alkalmával azt kéri, hogy a vádiratban (vádhatározatban) megnevezett egyik vagy másik tanu, illetve szakértő megidézése mellőzve legyen: ekkor kötelessége a főtárgyalás elnökének a kérelemről felvett jegyzőkönyvet az összes iratokkal együtt azonnal a vádtanács elé terjeszteni.
A sértettnek a főtárgyaláson személyes megjelenésre kötelezése csak akkor indokolt, ha kihallgatása valamely lényeges körülmény kiderítésére szükséges. Következéskép annak megakadályozása czéljából, hogy a sértettek, kik néha, pl. egy vasuti büncselekmény esetében a legtávolabb fekvő helyeken lakhatnak, ok nélkül ne legyenek terhelve a főtárgyalásra való megjelenéssel, szükséges volt e tárgyban határozottan intézkedni. Mindazáltal egyrészt a pótmagánvád érdekében, másrészt az eljárás gyorsabb befejezhetése végett ajánlatosnak látszott a sértettet és a csatlakozót minden esetben figyelmeztetni, hogy a főtárgyalásról való elmaradásuk a magánvád átvételéről való lemondás hatályával bir.
Lehetőleg a közbeneső eljárás egész szakában, tehát a főtárgyalás elrendelése után is, biztosítani kell a feleknek ama jogot, hogy a valóság felderitése érdekében az eddigi bizonyítékok kiegészíthetők, vagy ujabb bizonyítékok megszerezhetők legyenek. Megtörténhet, hogy a már teljesített szakértői szemle, házkutatás, uj körülmények közbenjötte folytán feltétlenül kiegészítésre szorul. Lehet, hogy oly uj tanukról nyernek a felek tudomást, kikről az előkészítő eljárás során mit sem tudtak, vagy kik távollétök, esetleg más ok miatt kihallgathatók nem voltak. Előfordulhat, hogy bizonyos szakértőknek kihallgatását az előkészítő eljárás során értéknélkülinek tartották, mire a változott helyzethez képest most kiváló súlyt kell helyezni. Mindenesetre fel kell szabadítani az igazság kiderítését az üres alakiságoktól és annak, hogy jogerős vádhatározat hozatott, nem szabad a szükséges adatok összegyüjtését megakadályozni. E czélt pedig sikeresen csak úgy lehet elérni, ha nemcsak uj tanuknak és szakértőknek a főtárgyalásra idézését lehet a per e szakában kieszközölni, hanem a szükséges kiegészítő vizsgálati cselekmények (tanukihallgatás, birói és szakértői szemle, lefoglalás, házkutatás) is teljesíthetők. A javaslat mindkettőt megengedi, midőn jogot ad a feleknek, hogy a vádiratban, illetve vádhatározatban megjelölt bizonyítékok kiegészítését vagy ujabb bizonyítékok beszerzését kivánják (288. §).
A tételes jogok nagyon eltérők ama befolyás meghatározásában, melylyel a feleket a tanuknak és szakértőknek főtárgyalásra idézésére nézve felruházzák. A szorosabb értelemben vett vádper lényege azt követelné, hogy tisztán a felek gondoskodjanak a szükséges tanuk és szakértők előállításáról. Angliában és Skótiában a vádló állítja elő a terhelő és a vádlott a mentő tanukat, és maggánidézésre is kötelesek a tanuk megjelenni, ha a szükséges költségeket a felek előlegezik.
A felek kölcsönös értesitésének kötelezettsége is az angol jog szerint (ellentétben a skóttal) nagyon korlátolt, a mennyiben csakis a vádló köteles a megidézendő tanuk neveit a vádiratra feljegyezni. A felek egyenlősége az angol jogban csakis látszólagos, mert a vádlónak ki most már nem is magánszemély, rendelkezésére áll az egész rendőri apparatus és a kincstár, a vádlott pedig csak saját vagyonára és a jótékonyságra van utalva.
Francziaországban az államügyészség, magánfél és a terhelt fel vannak jogosítva tanukat és szakértőket a végrehajtó útján korlátlan számban idéztetni a főtárgyalásra. Az idézésről annak kell gondoskodni és a költségeket is az viseli, a kinek érdekében áll a tanu kihallgatása. A tanuk jegyzékének közlése a kihallgatást megelőző huszonnégy óra alatt kölcsönös kötelezettség. A vádlott azonban tartozik vádlott-társával és a magánféllel, ez utóbbi pedig az államügyészszel közölni a tanuk jegyzékét.
Ama vádlott előtt, a ki szegénysége miatt az idézéssel járó költségeket fedezni nem tudja, két út áll nyitva. Vagy a főügyészhez fordul ama kérelemmel, hogy az általa javaslatba hozott tanukat az ügyész vegye fel jegyzékébe (321. cz.), vagy az „assistance judiciaire” (szegényjog) alapján az elnökhöz fordul tanuinak megidéztetéseért. Ha a szegénység igazolva van és az elnök úgy van meggyőződve, hogy a tanunak kihallgatása az igazság felderítésére szükséges, akkor a kérelmet teljesíti. Hasonlóképen a főügyész is elutasíthatja a kérelmet, ha a tanu kihallgatását fölöslegesnek találja. Oly szakértők idézésére, kiknek kihallgatását pusztán véleményük nyilvánítása czéljából tartják szükségesnek, szintén oly feltétel alatt történik, mint a tanuk idézése. Szakértői szemlét (Expertise) azonban csakis az elnök vagy a törvényszék rendelhet el. Azonban nemcsak a feleknek, hanem a főtárgyalás elnökének is az őt illető „pouvoir discretionnaire”-nél fogva joga van tanukat és szakértőket hivatalból megidézni. A megidézés még nem jelenti azt, hogy a megidézettet mindenesetre ki is kell hallgatni az esküdtszék előtt, sőt a franczia semmítőszék állandó judicaturája szerint az, hogy minden megidézett tanut ki nem hallgattak, nem semmiségi ok („elle peut écarter ceux dont elle juge les despositions n’ętre propres, qu’ŕ prolonger les débats sans utilité pour la manifestation de la vérité. Cass. 19. avril 1821., 23. février 1843. 20. mart. 1818.” L. Rolland de Villargues a 315. Czikknél 41. szám).
A franczia jog szerint tehát a feleknek általában korlátlan joguk van a tanuk és szakértők megidézésére nézve; mégis a szegényebb osztályhoz tartozó vádlottak e jogát az államügyészi, illetve elnöki határozat korlátozza.
A német birodalmi perrendtartás szerint (213. §) a főtárgyalás czéljából szükséges minden idézést az államügyészség eszközöl. Ha a közbeneső eljárás szakában a vádlott uj tanuk és szakértők megidézését kívánja a főtárgyalásra: akkor ama tények megjelölésével, melyeket bizonyítani kíván, a főtárgyalás elnökénél teszi meg idézés iránti indítványát, ki erről határoz és ha az indítványnak helyt ad, ezt az államügyészséggel közli. De ha az elnök az indítványt elutasítja: akkor - sőt minden indítvány nélkül is - joga van a vádlottnak közvetlenül a végrehajtó útján megidéztetni a tanut, a ki azonban csak akkor köteles megjelenni, ha utiköltsége és időmulasztása fejében megfelelő pénzbeli kárpótlást kap, vagy az összeget letétbe helyezik. A főtárgyalás elnökének hivatalból is van joga tanukat és szakértőket idézni a főtárgyalásra.
A német birodalmi perrendtartás szerint tehát a terhelt korlátlan számban és közvetlenül idézheti a tanukat és szakértőket a főtárgyalásra.
Az ausztriai perrendtartás abból az elvből indul ki, hogy a feleknek nem helyes korlátlan befolyást adni a tanuk és szakértők megidézésére. Az 1850-iki perrendtartás e kérdést nyitva hagyván, a tapasztalat sok visszaélést tárt fel, mely a korlátlan idézés jogából származott, következéskép az uj törvény birói határozattól teszi függővé az uj tanuk és szakértők megidézését. A feleknek kötelességök megjelölni a tényeket, melyekre a kihallgatást kérik és ha a főtárgyalás elnöke, kinél az indítvány teendő, ezt teljesíthetőnek nem tartja, köteles a felügyelő tanács határozatát kikérni.
A javaslat szintén abból indul ki, hogy egyrészről a feleknek idézés iránti joga sok fölösleges tanunak és szakértőnek megidézését vonná maga után és így ez sok fölösleges kiadást is okozna: másrészről amaz intézkedés, hogy a kérelmet saját hatáskörében az elnök meg nem tagadhatja és a feleknek az a joga, hogy a főtárgyaláson is előterjeszthetik az uj tanunak és szakértőnek megidézése iránt kérelmüket, elég garantiát nyujtanak a netán előforduló visszaélések ellen. Ennélfogva megköveteli, hogy a felek indokolt indítványban terjeszszék elő idézés iránti kérelmüket és ha ezt az elnök teljesíthetőnek nem találja, akkor a vádtanács határozatát kéri ki (288. §).
A javaslat egyezőleg majd minden perrendtartással, szükségesnek találta meghatározni, hogy a pernek e közbeneső szakában mely időpontig lehet indítványt tenni uj tanuk és szakértők megidézésére nézve, mert annak elejét kivánta venni, hogy az ellenfél a főtárgyalás előtt a felhívott uj bizonyítékokról értesítést ne nyerhessen és kellőleg ne tájékozhassa magát. E czél elérésére szükségesnek mutatkozott, hogy az indítványt legalább négy nappal a főtárgyalás előtt, akár szóval, akár irásban, terjeszszék elő a főtárgyalás elnökénél, mert csak így lehetséges, hogy legalább két nappal a főtárgyalás előtt az ellenfél értesüljön az uj tanuk és szakértők megidézéséről. Következéskép az elnöknek nem szabad elmulasztania az ellenfélnek az uj idézésekről kellő időben való értesítését.
Az ellenfél értesítésének elmaradása, vagy nem kellő időben teljesítése a vádelv következményeként maga után vonná azt, hogy az ellenfél kifogása esetében a tanu vagy szakértő nem volna kihallgatható. Minthogy azonban a főtárgyalás elnöke és a biróság a főtárgyaláson hivatalból is elrendelhetik uj tanuknak vagy szakértőknek kihallgatását, módjukban áll, ha szükségét látják a fentebb említettek miatt kifogásolt tanut vagy szakértőt is kihallgatni. Ez okból az értesítés elmaradásának vagy nem kellő időben teljesítésének említett következménye, úgy, mint az osztrák törvényben (222. § 2. bek.), expressis verbis kimondva nincs is és ez annál is inkább mellőzhetőnek látszott, mert a javaslat szelleme, mely szerint a feleknek az általok használandó bizonyítékokról előzetesen kell kölcsönösen értesülve lenniök, más következtetést meg sem is enged, mint azt, hogy a kellőleg nem értesített ellenfél kifogására a tanu vagy szakértő kihallgatása mellőzendő, ha fontos okok nem ajánlják teljesítését.
A javaslat, eltérve az osztrák törvénytől, de egyezőleg a franczia-német jog felfogásával, a főtárgyalás elnökét felruházza ama discretionalis joggal, hogy a mennyiben az előtte fekvő iratok szerint ujabb tanuknak vagy szakértőknek a főtárgyaláson leendő kihallgatását mellőzhetetlennek tartja, ezeket hivatalból idézhesse meg. Bizvást feltehető, hogy a főtárgyalás elnöke jogával csak az ügy érdekében fog élni. Ha éppen a bizonyítékok összegyüjtése tekintetében minden continentalis perrendtartás eltér a tiszta vádelv követelményeitől és a javaslat is az eljáró közegeket a vád és védelem szempontjainak egyenlő figyelemben részesítésére kötelezi; akkor valóban nem volna indokolt a főtárgyalás elnökét megfosztani attól a jogtól, hogy az ítélethozásra szükségesnek látszó anyag kiegészítéséről gondoskodhassék. A lehető legczélszerűtlenebb intézkedés volna, ha a főtárgyalás elnökének ki kellene tűzni a főtárgyalást akkor, midőn meggyőződése szerint éppen bizonyos tanuk vagy szakértők meg nem idézése miatt halasztásnak volna helye.
A mennyire helytelen a per tagolatának értékét túlbecsülve csak azért, mert a vádaláhelyezés jogerőssé vált, a bizonyító anyagnak a főtárgyalás czéljából nélkülözhetetlennek mutatkozó kiegészítését kizárni: éppen oly visszás volna megengedni, hogy valóságos uj vizsgálati eljárás kövesse a vádaláhelyezést s így ellensúlyozza a tulajdonképeni előkészítő eljárást. Ezért csak az a perrendtartás fogja fel jól az „instruction intermediaire” feladatát, mely azt az említett két szélsőségtől megóvja és csak ama határig engedi meg a vizsgálati cselekmények teljesítését, meddig azokat szorosan a főtárgyalás előkészítése teszi szükségesekké. És bár a czél oly egyszerűnek és világosnak látszik, a törvényhozások mégis e kérdésben is eltérnek egymástól, csakúgy, mint a tanuk és szakértők idézésére nézve.
Francziaországban az a perjogi elv irányadó, hogy a biróságnak nemcsak a vizsgálat szakában, hanem a főtárgyaláson is kötelessége a való felderítéséről hivatalból gondoskodni, következéskép a per e közbeneső szakában is a tényállás felvilágosítására szolgáló minden eszközt meg kell szereznie. Másrészről a vádlott tulajdonképen csak a vádhatározat után ismeri teljesen az ellene emelt vádat, most érintkezhetik csak szabadon védőjével s következéskép csak ekkor ítélheti meg: nem lenne-e érdekében szükséges az előkészítő eljárásnak kiegészítése, vagy nem kell-e bizonyos tanukat, kiknek a főtárgyaláson meg nem jelenhetésétől alaposan tarthat, már most kihallgatni.
Ez alapon áll a franczia „instruction intermediaire et complementaire”, mely ugyan folytatása a vizsgálatnak, de soha sem ölthet oly mértéket, hogy a közbeneső eljárást vezető biró tetszése szerint felforgassa az előkészítő eljárást s annak minden mozzanatát ismételje vagy pótolja.
A franczia jog (303. §) szerint tehát a főtárgyalás elnöke vagy az általa kiküldött biró nemcsak a felek indítványára, hanem hivatalból is elrendelheti és foganatosíthatja uj tanuknak kihallgatását, megbizhatja a szakértőket a kereskedő könyvek átvizsgálásával, elrendelheti a holttest felásatását és szemléjét stb.
A német birodalmi perrendtartás szerint a főtárgyalás elnöke nem bir ama jogkörrel, mint a franczia jog szerint, azaz: vizsgálati cselekményeket nem rendelhet el és nem teljesíthet. Tanukat és szakértőket megidézhet ugyan a főtárgyalásra, de a közbeneső eljárásban tanukat vagy szakértőket ki nem hallgathat, szakértői szemlét el nem rendelhet stb., sőt ama czélból, hogy a tanu megidézésére indokolt leend-e, sem hallgathatja ki a tanut.
E kérdésben a német birodalmi perrendtartás álláspontja semmi esetre sem elég tiszta és határozott s igen alkalmas controversiák előidézésére. A gyakorlatban úgy segítettek a hiányon - és ez a törvény szellemének meg is felel - hogy a főtárgyalás előkészítése czéljából mulhatatlanul szükséges vizsgálati cselekmények elrendelését czélzó indítványok tárgyában csak úgy, mint a 222. § esetében, az ítélőbiróság határoz.
Az ausztriai perrendtartás szerint a pernek e szakában a főtárgyalás elnökének nincs jogában hivatalból vizsgálati cselekmények teljesítését elrendelni. A felek indítványára azonban ezt teheti és csakis akkor tartozik a felügyelő tanács határozatát kikérni, ha az indítványt elutasítandónak tartja (224., 225. §).
E három perrendtartás rendelkezéseinek kiemelése után a javaslat álláspontja a következőkben nyer felvilágosítást.
A javaslat nem kívánja elzárni annak útját, hogy a főtárgyalás előkészítése czéljából szükséges vizsgálati cselekmények (tehát nem egész ujabb vizsgálat) is teljesíthetők legyenek, szükségesnek tartotta megengedni, hogy a felek e czélból indítványokat terjeszthessenek elő és egyezőleg az osztrák törvénynyel, a főtárgyalás elnökét ruházza fel az elrendelés jogával, a megtagadást pedig a vádtanácsra bizza. Fölösleges időveszteséggel és munkapazarlással járna, ha az elrendelés joga közvetlenül a vádtanácsra bizatnék. Teljesen elegendő biztosíték az, ha az elnöknek nincs hatalmában elutasító határozatot hozni, mert az indítvány elfogadása miatt jogsérelem alig érhet valakit.
Az accusatorius rendszer követelményeinek, hacsak a czélszerűség fontos okai az attól való eltérést nem követelik, a javaslat az eljárás egész vonalán igyekszik megfelelni. Ezért a franczia jognak azt a rendelkezését, mely szerint a főtárgyalás elnöke hivatalból is elrendelhet a per e szakában vizsgálati cselekményeket, általában mellőzi (288. §), mert csakugyan nem alap nélküli az az aggodalom, hogy ily jogkör mellett valóságos uj vizsgálati stadiumba kerül alap nélküli az az aggodalom, hogy ily jogkör mellett valóságos uj vizsgálati stadiumba kerül a vádaláhelyezéssel befejezett ügy. És nem szabad azt sem szem elől téveszteni, hogy az ítélőbiróság vezetőjét lehetőleg meg kell óvni attól az elfogultságtól, melytől menten aligha maradna, ha a főtárgyalás előtt hivatalból lenne kénytelen vizsgálóbírói hatáskört gyakorolni.
Az általános szabály azonban nem volt kivétel nélkül hagyható. A kivétel mellőzhetetlen volt abban az esetben, ha a főtárgyalásra bejelentett bizonyíték meghiusultától kell tartani. Ekkor a főtárgyalás előkészítésével megbizott elnöknek közbelépése, a főtárgyalásra valószinűleg meg nem jelenhető tanunak vagy szakértőnek kihallgatása nemcsak indokolt, hanem szükséges is (287. § 2. bek.).
Az intézkedés kivételes, természete és tüzetes föltételekhez kötött volna kizárja egyúttal azt az aggodalmat, hogy a főtárgyalás elnökének adott felhatalmazást kiterjesztőleg értelmezni és közbenső vizsgálati eljárás meghonosítására felhasználni lehetne.
A javaslat tehát, az érintett kivétellel, a pernek e szakában pusztán a felek indítványától teszi függővé a vizsgálati cselekményeknek elrendelhetését. Az indítvány előterjesztésének idejére és az ellenfél értesítésére vonatkozó rendelkezés azonos a tanuknak és a szakértőknek a főtárgyalásra idézése tárgyában tett intézkedéssel és így elég lesz az ott érintett indokokra utalni.
Az indítvány tartalma természetes külömböző lehet. A vádiratban megjelölt bizonyítéknak bármi kiegészítése és bármely uj bizonyítéknak előkészítése, tárgya lehet az indítványnak. Ama controversiát, mely Francziaországban ma sincs eldöntve, hogy a már kihallgatott tanut szabad-e a per e szakában előbbi vallomása tárgyáról ujra kihallgatni, a javaslat kizárja, mert ha a tanuvallomás bizonyítéka kiegészíthető az uj kihallgatás által, akkor annak mindenesetre helye van. Megengedi ezt az 1850-iki osztrák perrendtartás is, és hasonló állásponton áll az 1873-iki osztrák törvény.
Az indítvány tüzetes indokolása ajánlatos, hogy módjában legyen az elnöknek megítélni: valóban szükséges-e a kívánt kiegészítés.
De ha kimerítően nem is volna indokolva az indítvány, az elnök azonban meg van győződve annak helyességéről, az indokolás hiánya nem fogja a vizsgálati cselekmény elrendelését gátolni.
Az indítvány megítélésében a főtárgyalás elnökét mindig ama szempont vezérelje, hogy a főtárgyalás előkészítése czéljából mellőzhetetlen-e a kívánt vizsgálati cselekmény; ha ilyennek találja, akkor azt haladék nélkül el kell rendelnie és akár maga teljesítheti a szükségesnek talált vizsgálati cselekményt, akár megkeresés útján intézkedhetik foganatosítása iránt. Az utóbbi alatt nemcsak amaz eset értendő, midőn a birói cselekményt a főtárgyalásra hivatott biróság székhelyén kívül kell teljesíteni, hanem az az eset is, midőn a székhelyen teljesítendő; mert éppen nem kívánatos, hogy esetleg nagyobb kiterjedésű vizsgálati cselekményeket az ítélőbiróság vezetője teljesítsen.
E czélból azonban nem az ügynek vizsgálóbirája keresendő meg, mert nemcsak ennek hiányos eljárása miatt szükséges legtöbbször a kiegészítés, hanem még látszatát is el kell annak kerülni, mintha az lenne a czél, hogy az ügy vádaláhelyezés után ismét a vizsgálat stadiumába lépjen vissza.
Külömben a per e szakában elrendelt vizsgálati cselekmények teljesítésénél egyazon szabályok szerint köteles a főtárgyalás elnöke, illetve helyettese eljárni, melyek a vizsgálóbiró eljárását szabályozzák.
Ha az elnök úgy van meggyőződve, hogy az indítványnak helyt nem adhat, akkor minden határozathozataltól tartózkodva a vádtanács határozatát kéri ki, a mi Ausztriában úgy történik, hogy maga az elnök adja elő ilyenkor az ügyet s ez mindenesetre a legczélszerűbb is, mert sok időveszteséggel járna, ha az ügyet előadás végett a vádtanács valamelyik tagjának osztanák ki. A rendelkezésre álló idő rövidsége miatt ez legtöbbször lehetetlen volna. A vádtanács semmi tekintetben sincs kötve az elnök véleményéhez, hanem függetlenül, belátása szerint határoz. Magától értetődik, hogy az eljárás ugyanaz, ha uj tanuk és szakértők megidézéséről szóló indítványt tart az elnök elutasítandónak.
Az említett indítványok, habár a vádtanács el is utasította azokat, a főtárgyaláson ismételhetők és az ítélőbiróság az előző határozatoktól teljesen függetlenül jár el. Az ítélőbirót lehetetlen kitenni annak, hogy bármely előzetes birói határozat elzárja oly bizonyítékok megszerzésétől, melyeket az itélet hozására szükségesnek tart. De kötelessége is az ítélőbiróságnak ujra fontolóra venni a kiegészítés iránt tett azokat az indítványokat, melyeket a vádtanács is elutasított, de a főtárgyaláson ismételtek, mert a vádtanács határozata óta is jelentékenyen változhattak a körülmények és mindig hibás eljárás volna az, ha a kiegészítést czélzó indítványt oly indokolással utasítanák vissza, hogy az indítványt már a vádtanács is elutasította.
A pernek e szakában teljesített vizsgálati cselekmények rendszerint nem fogják a vádirat, illetve vádhatározat megváltoztatását vagy visszavonását eredményezni.
Erre nincs is szükség, mert gondoskodva van arról, hogy a főtárgyalásra idézett vádlott mindig előre tudja a cselekményt, melylyel terhelik és a vádiratban vagy vádhatározatban megjelöltnél súlyosabb cselekmény miatt védelemre felhívás nélkül soha el nem ítélhető, érdekeit tehát az utólag kipuhatolt adatok nem veszélyeztethetik.
Ebből azonban nem következik, hogy a vádiratnak vagy vádhatározatnak mindig érintetlenül kell maradnia, és pedig már csak azért sem, mert egyreszről megtörténhetik, hogy a pótlólag teljesített vizsgálati cselekmények következtében hatásköri változás áll elő, vagy éppen kiderül, hogy büntethető cselekmény sem forog fenn. Ilyenkor a vádirat vagy vádhatározat fentartása teljességgel nem volna indokolható.
De azért sem indokolt a vádirat vagy vádhatározat megváltoztatását kizárni, mert ha a vádló a pótlólag teljesített vizsgálati cselekmények folytán meg van győződve, hogy a vádiratban (vádhatározatban) foglaltnál súlyosabb vádat lesz kénytelen a főtárgyaláson emelni és a terhelt védelmének előkészítése minden valószinűség szerint a főtárgyalás elnapolását vonná maga után, ekkor több költséggel, munkapazarlással és időveszteséggel járna az eljárás, mintha a vádló uj vádiratot nyujt be, melyből a vádlott előre tájékozhatja magát a vád megváltozásáról.
A javaslat tehát, tekintettel arra, hogy taxative alig lehetne felsorolni azokat az eseteket, melyekben uj vádirat benyujtása mulhatatlanul szükséges, a vádlónak facultativ jogot ad arra nézve, hogy csak a főtárgyaláson lépjen-e fel a megváltozott váddal, vagy a vádirat visszavonásával egyidejűleg ujabb vádiratot nyujtson-e be.
A vádrendszernek az a sarkalatos tétele, hogy a vádlott elítéltetése előtt ismerje a büntetendő cselekményt, melylyel terhelik, a vádló által használható eljárás mindkét módja mellett biztosítva van nemcsak, hanem a czélszerűség szempontja követelményének is elég van téve, mert uj vádirat benyujtása nem kötelező ott, a hol azt az eset körülményei szerint teljesen mellőzni lehet.
A mi ama kérdést illeti, vajjon mely esetek volnának mégis azok, midőn czélszerű a vádiratot visszavonni és a helyett ujabbat benyujtani: erre nézve irányadóul lehet venni, hogy mihelyt a per e szakában teljesített vizsgálati cselekmények folytán a tett azonossága megváltozott, vagy kiderül, hogy az ügy a törvényszék hatásköréhez nem tartozik, vagy a terhelt által elkövetett ujabban felderített bűncselekmények miatt is vádat kell emelni, - és ezeknek elkülönítése nem czélszerű, - akkor a vádirat visszavonása és uj indítványnak előterjesztése indokolva van.
Körülbelül ezek az esetek azok, melyekben a közvádló az ausztriai gyakorlat szerint is szükségesnek tartja vádiratának visszavonását.
Ha uj vádirat volt benyujtva és a vádló nem viszi az ügyet járásbiróság vagy közigazgatási hatóság elé: akkor a javaslat rendelkezése szerint a XV. fejezetben foglalt eljárást kell alkalmazni, mert csak igy érhető el az a czél, hogy a terhelt előre állást foglalhasson a megváltozott váddal szemben és ha szükségesnek látja, kifogásait is érvényesíthesse.
A javaslat megkülömbözteti a főtárgyalás elhalasztását, félbeszakítását és elnapolását. E két utóbbiról, melyek már a megkezdett főtárgyalás után fordulhatnak elő, a főtárgyalás fejezetének indokolásában lesz szó. Az előbbi azonban e fejezet keretébe tartozik, mert a még meg nem kezdett főtárgyalás határnapjának megváltoztatásával jár.
Az elhalasztás okainak taxativ felsorolása lehetetlen és így meg kell elégedni azzal, hogy a javaslat csupán az ok fontosságát emeli ki. Az exemplificativ felsorolással sem jár haszon, mert az ausztriai perrendtartás (226. §), mely kiemeli a vádlott betegségét és a megjelenés elháríthatatlan akadályait, kénytelen az „aus erheblichen Gründen” salvificatoria clausulával kiegészíteni a például felsorolt eseteket. Eltért a javaslat az osztrák perrendtartástól annyiban is, hogy a főtárgyalás elnökére bizza az elhalasztást, míg amannak rendelkezése szerint ez a felügyelő tanács hatáskörébe van utalva. Ha az elnök fel van jogosítva a határnap kitűzésére, ha hivatalból uj tanukat és szakértőket idézhet meg és indítványra vagy mellőzhetetlen szükség esetében vizsgálati cselekményeket is elrendelhet: akkor semmi ok sincs arra, hogy ő a határnap elhalasztásának jogától megfosztva legyen, hisz sokszor az elhalasztás éppen a miatt szükséges, mert az általa elrendelt vizsgálati cselekmények teljesítése még nincs befejezve. Természetes, hogy lelkiismeretesen kell mérlegelni az elhalasztás okait és súlyos felelősség terheli az elnököt, ha könnyelműségből vagy önkénykedésből halasztja el a főtárgyalás határnapját.
Nemcsak a főtárgyalás határnapja előtt, hanem még magán e napon is joga van az elnöknek fontos okból (pl. a vádlott vagy főtanuk elmaradása stb.) a főtárgyalást elhalasztani. De ha a főtárgyalás már kezdetét vette: akkor már csak félbeszakítsának van helye, melyet az elnök huszonnégy órára rendelhet el, míg hosszabb időre való félbeszakítás vagy elnapolás már a biróság hatásköréhez tartozik.
Nehogy a védő meg nem jelenését is oly okul tekintsék, mely miatt a főtárgyalás elhalasztandó, szükséges volt kimondani, hogy ezt csak akkor lehet halasztás okául elfogadni, ha az idő rövidsége miatt más védő már nem rendelhető.
A 291. § második bekezdésében foglalt rendelkezést a javaslat egészen kivételes természetűnek kívánja tekintetni, melyet csakis akkor hozzon a törvényszék javaslatba, ha ezt akár jelentékeny költségkímélés, akár a bizonyító eljárás lényeges megkönnyítése követelné. Ha például nagyszámú tanut kellene kihallgatni, kik a főtárgyalásra kiszemelt helyhez nagyon közel laknak, ha mulhatatlanul szükséges az ítélőbiróság személyes helyszini szemléje stb., akkor haszonnal járhat e kivételes rendelkezés alkalmazása, melyet ha az elnök vagy a kir. ügyészség szükségesnek tart, mindig tartoznak véleményüket a törvényszék elé terjeszteni, mely véleményes előterjesztését az igazságügyi miniszter elé juttatja.
A javaslat szerint a főtárgyalás nemcsak valamely járásbiróság székhelyén, hanem a törvényszék kerületében, vagy azon kívül fekvő bármely községben is megtartható. Attól nem kell tartani, hogy a birói teendők teljesítésére teljesen alkalmatlan helyiségekben végezné a biróság az eljárás legfontosabb és legünnepélyesebb részét, a főtárgyalást és ítélethozást, mert az elhatározás joga a kérdés administrativ természeténél fogva az igazságügyi minisztert illetvén, a hely megjelölésénél az említett szempontok is kellő figyelemben fognak részesülni.
A külön perorvoslat megszorítása az előkészítő intézkedésekre és határozatokra nézve indokolt, mert a főtárgyaláson külömben is minden hiba, tévedés vagy éppen törvénytelenség feltárható és orvosolható, a mi a per e szakában előfordulhat (292. §).
(293-336. §)
A meddig a tételes jog távol áll ama reformeszméktől, melyek a bűnvádi per szakokra osztásának jogosultságát el nem ismerve azt hirdetik, hogy a vizsgáló- és ítélőbiró hatáskörét szétválasztani nem szabad, hanem a nyilvánosság, szóbeliség és közvetlenség követelményeinek megvalósítása mellett az itélőbirónak kell az eljárás megindításától kezdve egész az ítélethozásig az ügygyel foglalkoznia: addig a főtárgyaláson fog mindig a bűnvádi per súlypontja nyugodni.
Eme terület az, a melyet századunk nagy reform-mozgalma leginkább át- és átjárt. Itt érvényesülnek csak igazán azok az alapeszmék, melyeket mind a szaktudomány és tapasztalat, mind a felvilágosodott állambölcsesség az igazság felderítésének legbiztosabb és a mai társadalmi és politikai műveltség szinvonalához legméltóbban illő eszközeiül ismert fel. Itt nyernek igazi megvalósulást a közvetlenség, szóbeliség és nyilvánosság elvei, itt emelkedik az eljárás leginkább a vádrendszer magaslatára, itt érvényesül a leghatályosabban a felek harczának egyenlősége.
Ez nem azt jelenti, mintha a modern bűnvádi per előkészítő eljárása még teljesen elzárkóznék a haladás követelményei elől, mert hisz a főtárgyalás területén sikert aratott modern elvek jótékony befolyása érezhető az előkészítő eljárás körében is.
Ama szólam, mely a főtárgyalás és előkészítő eljárás közti viszonyra vonatkozólag a harmadik német jogászgyülésen hangzott világgá: „In den anstrossenden Gemächern sind Fenster und Thüren weit offen, Licht und Luft dringt von dorther überall, auch in die Voruntersuchung herein”, mindinkább valósággá lesz.
A főtárgyalásnak kiemelt jellemzése mindazáltal ama tagadhatlan ténynek ad kifejezést, hogy ha tételes jog alkotásáról van szó: akkor az irodalomban és tanszéken merészebb újításokat képviselő férfiak is némi aggodalommal tekintenek a vizsgálat területén a nyilvánosság és a contradictorius eljárás követelményeinek megvalósítása felé. Ellenben a fölött már senki sem kételkedik, hogy a főtárgyalás csak akkor áll feladata magaslatán, ha mennél kevesebb korlát áll a nyilvánosság, közvetlenség és a szóbeli contradictorius eljárás utjában.
Ez is hosszú vajudás és nagy küzdelmek eredménye.
Még e század közepén nagynevű büntető jogászok az irásbeliséget a közvetlenség fölé helyezték. Még 1843-ban oly előrehaladt német állam kormánya, mint a szász királyságé, törvényjavaslatot terjesztett elő, melyben a főtárgyalás irásbeli rendszerre volt alapítva. Ma már feltétlen elismerésre talál, hogy az igazságos itélethozásnak legfőbb biztosítéka a közvetlenségben van.
Minden más eszköze az igazság földerítésének csak másodrendű a közvetlenség mellett. És ez igen természetes, mert ha a bizonyítékokat az ítélőbiró előtt veszik fel, ha ez hallja a tanuk, szakértők és a vádlott nyilatkozatait, a vádat és a védelmet: úgy a legbiztosabb tájékozást szerzi az ügy állásáról, mert a bűnügy összefüggő eleven képét nyeri. Minő ellentét a közvetlenség élete és az iratcsomó holt anyaga között!
Mégis mily nehezen tudta hazai gyakorlatunk az irásbeliséghez tapadt végtárgyalást a közvetlenség alapján álló főtárgyalássá alakítani!
Régi hazai gyakorlatunk szerint, mint ezt már fentebb láttuk, a nemesek minden és a nem-nemesek nagyobb bűntetteinél rendes irásbeli pernek volt helye, melyben legnagyobb részben a polgári per szabályai szolgáltak irányadóul. Az irásbeliségben találták fel az alaposság biztosítékát, mert hisz még az ideiglenes törvénykezési szabályok is, melyek rendszerint a sommás eljárást rendelék alkalmazandónak, e szabály alól kivették ama bűnvádi kereseteket, melyek vagy főbenjáró büntetésre vannak intézve, vagy több bűntett és többek bűnrészessége miatt bonyolultabbak, vagy melyekre nézve a vádlott az irásbeli tárgyalást kívánja. Eme kivételekhez tartoztak a kifejtett gyakorlat szerint a táblai perek.
Egyébiránt az ugynevezett sommás eljárás se volt tulajdonképeni közvetlenség. A kitűzött tárgyalás napján megjelentek a vádlott és a tanuk. A tiszti ügyész a vizsgálati iratok nyomán előterjeszté a bűntett tényálladékát, mire felolvasták a tanuk névsorát. Ha az illetőség vagy a vizsgálat ellen kifogás emelve nem volt: következett a bizonyító eljárás, mely tulajdonképen abból állott, hogy a vádlottnak és a tanuknak a vizsgálatban tett vallomásait hitelesítették. Ennek megtörténtével a tiszti ügyész előadta a bűnösség és a büntetés kiszabása iránti indítványát, mire a vádlott vagy védője nyomban előadta védelmét és ezt követte az ítélethozás. A legtöbb vármegyében azonban az a gyakorlat fejlődött ki, hogy a hitelesítő eljárás után a megyei tiszti ügyész véleménye alapján minden további tárgyalás nélkül hoztak ítéletet.
A negyvenes évek nagy büntetőjogi reformmozgalmai, követve az akkori európai áramlatot, előtérbe állították a közvetlenség elvének nélkülözhetetlenségét.
A mely kor oly lelkesültséggel küzdött a nyilvánosság és a bizonyítékok szabad mérlegelésének elve mellett, annak csak elítélni lehetett az irásbeli eljárást. Nemcsak az irodalomban és az országos választmány körében karolták fel a közvetlenség eszméjét, hanem a vármegyék reformjavaslatai is kérlelhetetlenül feltárták az irásbeli eljárás hiányait. Nyáry Pál Pest megye közgyűlésén tett híres 1841-iki javaslatának indokolásában a többi között igy szól: „Törvényhozóink meghatározták ugyan, kik legyenek a birák; e részben tehát czélszerű javítást ismét csak törvényhozás tehet; de az eljárási mód iránt nem rendelkeztek, valószinűleg azért, mivel mind egyébként Róma hű majmairól, közvetlenség nélkül fel sem tehették rólunk: hogy, a midőn ifjaink virágkorának legnagyobb részét Demosthenes és Cicero szónoklati mesterműveik ismertetésével foglaltuk el; feledtük volna nekik megmondani: hogy azok az észnek nem négy fal közti kínos vajudások közt halva született törpe magzati, ugynevezetett irott Replicák; hanem a szónoki tehetségnek a vádlott védelmére s jelenlétében, szabad nép hallatára, közhelyen élőszóval tett nyilatkozásai volnának; nem tehették fel - mondom - rólunk: hogy ezen eszme, mely lelkeinkben ily korán ébreszteték fel, intézkedéseinkben büntető igazságszolgáltatási eljárás körében kellő irányt ne adjon.” (Indítvány a megyei bűnvádi eljárás lehető javítása iránt. Pesten, 1841. Trattner és Károlyi betűivel: 9. lap.) Szalay László 1846. február 12-én ezt irja a „Pesti Hirlap”-ban: „..... józanul kétségbe sem vonhatni, miszerint valamit oly mediumok segédével nézni, mely mediumok szükségképen tetemes sugártörést idéznek elő, s melyek ennélfogva a tárgyat is módosítják, mindenesetre más eredményre vezet, mint ha kellő világítás mellett, kellő távolságban helyeztetik az egészséges szem elébe a tárgy. Már pedig amannak akkor van helye, ha a vádlottat, a vád tárgyát csak a pör irományaiból, a jegyző fogalmazásából vagy éppen csak ezen irományok, ezen fogalmazások előadói kivonatából ismeri az ítélőbiróság - a józanabb biztosabbnak mutatkozó alternativának a szóbeliség felelvén meg.”
Még számos nyilatkozatot lehetne idézni e kor történetéből, melyek élénk bizonyságot tehetnének ama buzgalomról, melylyel a közvetlenség elvét felkarolták. Magára a joggyakorlatra azonban sem ezeknek, sem az 1843. és 1844-iki javaslatoknak befolyásuk nem volt. Maradt minden a régiben. Az osztrák perrendtartás korszaka sem volt kedvező a közvetlenség elvének megvalósítására. Határozottan nem foglal állást az 1853-iki osztrák törvény egyik rendszer mellett sem. A gyakorlatban azonban mindinkább a vizsgálat vált az eljárás súlypontjává, és a végtárgyalás nem volt egyéb, mint egyszerű reproductiója a vizsgálatnak. Nemcsak hogy nem fejlődött a közvetlenség felé a gyakorlat, hanem mindinkább a vallomások felolvasása és elismertetése lett uralkodóvá. Hogy a magyar joggyakorlatnak az országbirói értekezlet által történt visszaállítása e téren haladást jelentett volna, azt senki sem állíthatja, mert hisz az irásbeli per volt a fontos perek útja, és a sommás se volt egyéb, mint a vizsgálat reproductiója.
Az 1872-iki javaslat ugyan a „végtárgyalás” és „vizsgálat” kifejezéseit használja és igy külsőleg nem ad kifejezést ama reformgondolatnak, hogy az egész eljárás súlypontja a főtárgyaláson van, mégis annak egyes rendelkezései, de főképen annak kevésbbé ismert indokolása * nem hagynak fenn kétséget arra nézve, hogy az elsőfokú főtárgyalást a közvetlenség követelményeinek kielégítésével kívánta szabályozni.
A gyakorlat kezdetben nem akarta e szabályokat a közvetlenség szellemében magyarázni. A vádlottnak és a tanuknak uj kihallgatást fölösleges idő- és munkapazarlásnak tekintették. Sok helyütt a vizsgálóbiró, sőt a kir. ügyészség képviselője adta elő az ügyet és a tanuk vallomásait egyszerűen hitelesítették. Többször előfordult, hogy a vizsgálóbiró vezette a végtárgyalás jegyzőkönyvét. Mindinkább kirívóbbá váltak a végtárgyalás hiányai, úgy, hogy legfelsőbb biróságunk teljes erélyére és következetes gyakorlatára volt szükség, hogy törvényszékeink végtárgyalása mindinkább megfeleljen a közvetlenség valódi követelményeinek.
A kir. Curia számos végtárgyalást semmisített meg azért, mert a megjelent feleket és tanukat a törvényszék ki nem hallgatta, vagy mert a jegyzőkönyveket a vizsgálóbiró vezette stb.
A kir. Curia álláspontja kedvező támogatást nyert az igazságügyi kormány és a főügyészség buzgólkodásában, úgy, hogy a mai végtárgyalások, nagyon csekély kivétellel, a közvetlenség követelményeinek szinvonalán állanak.
És a mily nehezen tudott utat törni a közvetlenség elve, olyannyira elismeri ma már mindenki annak kimagasló hasznait.
A tapasztalat bizonyítékai naponta fényesen derítik fel, hogy nemcsak a terhelt jogos érdekeinek érvényesülését biztosítja a közvetlenség, hanem az anyagi igazság kiderítésének is ez a leghatalmasabb eszköze.
A javaslat igyekszik is a főtárgyalást akként szabályozni, hogy a közvetlenség minden lényeges követelménye teljesüljön.
Gondoskodva van arról, hogy a főtárgyalás az ítélethozásra hivatott személyek folytonos jelenléte mellett menjen végbe, hogy a főtárgyalás fölösleges félbeszakításai meg ne zavarják a biró megfigyelésének közvetlenségét, sőt ha a félbeszakítás nyolcz napnál tovább tart, a főtárgyalást - mivel ilyenkor a közvetlenül megfigyeltek alig vannak már tiszta emlékezetben - rendszerint ujra kell kezdeni; hogy mindaz, min az itélet alapszik, csak élőszó útján juthat az ítélőbiró elé, mely szabály alól csak ott van kivétel, hol az iratok felolvasását mellőzni nem lehet. Gondoskodva van, hogy a főtárgyalás jegyzőkönyve és az itélet gyorsan a közvetlen benyomás élénk befolyása alatt készüljenek el és az ítéletet lehetőleg azonnal kihirdessék. Sőt magával az elnevezéssel „főtárgyalás” is jelezni kívánja a javaslat, hogy itt nem a nyomozás vagy vizsgálat reproductiójáról van szó, mely fogalom a nyomozó eljárásnak „végtárgyalás” szavához tapad, hanem az ítélethozás kizárólagos alapjául szolgáló tárgyalást kell tartani, melyhez úgy viszonylik az előkészítő eljárás, mint a puszta eszköz a czélhoz. Ezért nem szabad tovább folytatni a nyomozást vagy vizsgálatot, mint csak addig, míg az anyag elegendő adatokat nyujt a főtárgyalás megtartására.
Ha nem is fogalmilag, de a jogtörténet tanusága szerint az irásbeli inquisitorius perrel az eljárás titkossága, a közvetlenség elvén nyugvó eljárással pedig a nyilvánosság jár együtt. Minél inkább közeledik a continentalis vádper az angol eljárás felé, annál tágabb körben érvényesül a nyilvánosság elve. Mindazáltal az előkészítő eljárásnak teljes nyilvánossá tétele még az elméletben is komoly aggodalmakra ad okot, sőt a belga javaslat álláspontja eléggé mutatja, hogy a legszabadabb nemzetek egyike még a nagyon is szűk korlátok közé ékelt nyilvánosságot, az úgynevezett ügyfél-nyilvánosságot sem meri a vizsgálat szakában teljesen megvalósítani.
A miben, eltekintve a legszélsőbb reactio túlzott felfogásától, a nyilvánosság értékére nézve megegyeznek, ez az, hogy ennek mellőzése a főtárgyaláson az igazságszolgáltatás jelentékeny hasznának koczkáztatása nélkül lehetetlen.
Nemcsak a pontos, lelkiismeretes és törvényeknek megfelelő eljárás ellenőrzését eredményezi az, ha nagy közönség jelenlétében történik a tárgyalás, hanem a nyilvánosság még a bizonyítékok kiegészítésére is vezethet, mert a közönségből bárki is megismerkedvén a tárgyalás mozzanataival, jelentkezhetik tanuvallomásra.
Ama csekély kár, hogy a nyilvános tárgyalás esetleg a bűntettekre hajló embereket ezek elkövetésére buzdítja, vagy hogy a vádlott reputatiója szenved a nyilvánosság által, nem teszi értéktelenekké ama hasznokat, melyekkel a nyilvános főtárgyalás rendszere jár. A nyilvánosság ellen irányuló ez okoskodás, mely rendszerint a perrendtartások reactionarius megváltoztatása alkalmával kerül felszinre, meg is fordítható, mert egyrészről lehetnek, kiket éppen a tárgyalás nyilvánossága tart vissza a bűntettől, és másrészről a felmentett ártatlannak a főtárgyalás nyilvánossága nyujtja a legbiztosabb „famae restitutiót”, az elítéltnek pedig, ki ellen bebizonyult a büntetendő cselekmény, nincs joga az államtól titoktartást követelni.
Daczára annak, hogy a nyilvánosság fonala az egész magyar alkotmányon átszövődik, a magyar birói gyakorlat mégis a titkos eljárást honosította meg.
A negyvenes évek reformtörekvései karolták csak fel a nyilvánosság elvét. Szalay László bőven tárgyalta e kérdést politikai és jogi szempontból egyaránt. („Pesti Hirlap”: 1846. január 2., 13., 30-iki számai.) Az országos választmány a badeni törvényjavaslat mintájára adott tért a nyilvánosság elvének. Kivételnek csak szemérmet sértő esetekben, a közvádlónak indítványára adott helyet, de ilyenkor is „jelen lehet a védőn és a sértett félen kívül, az eljáró hatóságnál bejegyzett s gyakorló minden ügyvéd és ezeken kívül a vádlott több atyafia vagy barátja, az elnök által megengedett számmal, mely szám azonban háromnál kevesebbre nem szorítható”.
Ha Szalay László 1846-ban azt irhatta, hogy a nyilvánosság üdvös voltáról s a titkolódzás gyászos eredményeiről már nem kell bővebben és erélyesen szólni („vannak tárgyak, melyekről csak a lelkefogyott szólhat hidegen”), mert ez is, mint annyi egyéb, most már fölöslegessé vált Magyarországban; ha nem hiszi, hogy találkozhatnék valaki, ki a nyilvánosságnak elvét megtámadni merészelné: akkor nem szükséges ma a magyar bűnvádi perrendtartás javaslatának indokolásában még bővebben szólni arról, miért tartja az szükségesnek a lehető legtávolabb határokig megvalósítani a nyilvánosság elvét a főtárgyaláson.
Az eljárás harmadik nagy alapelve - a vádelv és ennek nélkülözhetetlen kelléke a contradictorius szóbeli eljárás, - szintén leghatalmasabban érvényesül a főtárgyaláson.
Habár a javaslat a ma hatályban lévő continentalis perrendtartások mindegyikénél erélyesebben érvényesíti is az előkészítő eljárásban a vádelv követelményeit, sőt bizonyos tekintetben még az angol jog álláspontján is túlmegy, mert a javaslat szerint a contradictorius szóbeli eljárás útján lehet a vádirat ellen kifogással élni, míg ennek az angol jog szerint helye nincs: mégis a javaslatban is a főtárgyalás az a terület, hol a per accusatorius jellege a legerőteljesebben domborodik ki.
A főtárgyalásnak a javaslatban felállított rendszere a biróságot nem kárhoztatja ugyan passivitásra és az eljárás nem egy és azonos a polgári jog tárgyaló elvének megvalósításával, de bizonyára a vád és a védelem tevékenységének szabadsága úgy van biztosítva, hogy a felek valóságos tényezői a pernek, kik activ befolyást gyakorolhatnak az ügyek menetére, és kik perjogi feladatuk betöltésében egyenlő szabályok alatt állanak. Biztosítva van a felek joga a kérdezéshez, sőt a római, illetve angol jog egyik legszebb alkotása, a keresztkérdezés is lehetővé van téve. Gondoskodva van arról, hogy a felek jelenlétében folyjon le az egész tárgyalás, hogy ennek minden mozzanatára megtehessék észrevételeiket és indítványaikat és ne legyenek elzárva attól, hogy a közbenső határozatokkal esetleg megsértett jogkörük miatt orvoslást kereshessenek.
Sérthetetlenül érvényesül a vádelv amaz elsőrangú követelménye, hogy a vádlottat más tettért, mint a melylyel vádolták, vagy a vádnál súlyosabb cselekményért elítélni, a védelem jogának gyakorolhatása nélkül nem szabad. A hol tehát a vádelv követelményei ily alkalmazást nyernek a főtárgyaláson: ott már nem puszta jelszó az accusatorius elv, hanem az igazságszolgáltatás valóban élő intézménye.
Habár a modern bűnvádi per főtárgyalásában ez alapelvek azok a közös oszlopok, melyeken a tárgyalás szerkezete nyugszik; mégis a rájok épített főeljárás az egyes nemzetek positiv jogában nagyon eltérő alakot nyert.
Alig kell kiemelni, hogy lényeges külömbséget szül a biróság szervezetének minősége is. Más alakot nyer a főtárgyalás esküdtszéki szervezettel, mint anélkül. A czél közössége ugyan sok tekintetben közös tartalommal ruházza fel a főtárgyalást, akár esküdtszék, akár szakbiróság előtt történjék az; mégis már maga az esküdtszék alakulása, a kérdések feltevése, az esküdtszék határozatának hozása stb., lényegesen eltérő alakot kölcsönöz az esküdtszéki főtárgyalásnak.
Lényeges külömbségre vezet ama felfogás is, melylyel az egyes tételes jogok a közvetlenség, vádelv és nyilvánosság által megjelölt fogalmi kört töltik ki. Egyik nagyobb, másik kisebb tartalommal ruházza fel ez alapelveket és ez szembetűnő eltéréseket szül.
Legnagyobb külömbséget idézi elő amaz álláspont, melyet valamely perrend a főtárgyalást vezető biróság perjogi feladatára nézve elfoglal. Az angol és skót jog szerint lehető passivitás a biró feladata. Az angol vagy skót esküdtszéket vezető biró nem hallgatja ki a vádlottat és a tanukat; csupán szemlélője az előtte lefolyó bizonyításnak, a felek indítványainak keretében mozog és inkább ellenőrző felügyelő szerepet tölt be. Igazi activitása az esküdtek jogi kitanításában áll. Ellenben a franczia, olasz, belga, német, osztrák stb. főtárgyaláson a biró tevékenyen benyul a tárgyalás menetébe, sőt egyenesen a biróság elnöke a tárgyalás intézője, kinek működését a felek tevékenysége csak kiegészíti. Az elnök vagy biróság széles discretionarius hatalmi köréből folyólag az anyagi igazság kiderítése czéljából valóságos vizsgáló jogkört gyakorol, bizonyítékokat szerez be hivatalból stb. E néhány pont kiemelése is eléggé mutatja: mennyire eltérő szerkezetet nyerhet a positiv jogokban a külömben közös alapokon nyugvó főtárgyalás.
Mindazáltal, daczára a részbeli eltéréseknek, a közvetlenségen és szóbeli contradictorius eljárás alapján álló főtárgyalásoknak három alaptypusát lehet megkülömböztetni.
Az egyik a római jog szóbeli főtárgyalása, a másik az angol és a harmadik a franczia főtárgyalás rendszere.
A római jog szerint a főtárgyalás a vád- és védőbeszédekkel vette kezdetét, melyeket a bizonyító eljárás és ítélethozás követett. Igy volt ez a „questiones perpetuae” korában. Később az úgynevezett „Comperendinatio” intézményét hozták be, midőn az egész per két főrészre oszlott (actio prima - actio secunda), mely rendszer mellett az „actio secunda” szakában ismét bővebben ki lehetett fejteni a vádat és a védelmet.
Angolországban az esküdtszéki eljárásra tartozó bűncselekmények tekintetében a főtárgyalás első mozzanata az „arraignement”. Ez abból áll, hogy a clerk a vádlevelet felolvassa és megkérdezi a vádlottól, hogy a vád tekintetében bűnösnek vagy nem bűnösnek - guilty or not guilty - vallja-e magát.
A vádlott e kérdésre vagy hallgat, vagy bűnösnek vagy nem bűnösnek vallja magát. Ha a vádlott hallgat, a biró elrendeli, hogy a clerk mondja helyette, hogy „nem bűnös”. Ha a vádlott bűnösnek vallja magát (answer of guilty): a biró meghallgatja a vád képviselőjét és kimondja az ítéletet (awards judgement). Ha a vádlott azt feleli, hogy „nem bűnös”, a clerk intézkedik, hogy az ítélő esküdtszék (petty jury) megalakíttassék.
A jury előtt való tárgyalás a vádlevél felolvasásával veszi kezdetét, mit a bizonyító eljárás (hearing) követ. Mindenekelőtt a vádló, tanuinak megnevezése mellett kifejti, hogy mit kíván a tanukkal igazolni (opens his case). Emez előterjesztés után a tanukat megesketik és a „cross examination” alább (III. 4. p.) bővebben kifejtett módszere szerint történik a kikérdezés. A vádló a bizonyítékok felvétel után összegezi a bizonyító eljárás eredményét (st. 28. Vict. c. 18.). A további eljárás külömböző, a szerint, a mint a védelemnek önálló bizonyítékai (külön tanui) vannak-e vagy nem. Az utóbbi esetben a védő a vádló után azonnal előterjeszti védbeszédét, melyben a bizonyítás eredményét kritika alá veszi és erre nincs joga a vádlónak válaszolni. Az előbbi esetben, azaz ha a védelemnek külön tanui vannak, arra a védő (terhelt) előadja, hogy mit kíván a tanukkal igazolni és ezt követi a mentő bizonyítás, minek végeztével a védő az eljárás eredményét összegezi. Ez esetben már joga van a vádlónak a védelemre válaszolni.
A bizonyító eljárásnak az előadott módon történt befejezése után következik az elnöklő birónak beszéde (charge), melynek befejeztével az esküdtszék a verdict meghozása végett szobájukba vonulnak.
E vázlatos ismertetéséből látható, hogy az angol főtárgyalás typusát a felek activ szereplése jellemzi. Nincs ugyan kizárva, hogy az esküdtek élén álló biró kérdéseket intézhessen a tanuhoz, sőt e joggal a birák a legtöbb esetben élnek is, de tényleg inkább csak kiegészítő szerep az, melyet a biró az angol főtárgyalás bizonyító eljárásában betölt. Valódi activitása a birónak tényleg a záróbeszédben érvényesül.
Egészen más a franczia főtárgyalás rendszere. Itt a bizonyító eljárás intézése mind az esküdtszéki, mind a correctionalis eljárásban az elnök kezében van összpontosítva. A felek közreműködése itt inkább csak kiegészítő. Külső alakjára nézve is eltér a franczia főtárgyalás az angoltól. A franczia főtárgyaláson először a terheltet hallgatják ki személyes viszonyaira nézve. Ezt követik a vádlevélnek és vádhatározatnak a közvetlen idézés eseteiben a correctio nalis biróság előtt az idézőlevélnek felolvasása, a tanuk (esetleg szakértők) jelenlétének megállapítása, a terheltnek részletes kikérdezése, a tanuk és szakértők kihallgatása. A bizonyító eljárás befejeztével a vád és védelem részéről történnek meg az előterjesztések. Ezt követi az esküdtszéki eljárásban az elnöki „résumé” és a kérdések feltevése; a correctionalis biróság előtti eljárásban pedig az ügyfelek előterjesztése után az ítélethozás.
A franczia jogban a főtárgyalás rendszere az, hogy a continentalis perrendeknek e században mintául szolgált s csak legujabban iparkodnak, különösen az esküdtszéki főtárgyalást, az angol eljáráshoz közelebb vinni. A német birodalmi perrendtartás alkotása alkalmából főleg Gneibest buzgólkodása folytán már sikerült is több tekintetben az angol jog vívmányainak tért nyitni.
A javaslat a franczia „code d’instruction criminelle” főtárgyalása rendszeréhez, - eltekintve a vádelv követelményeivel összhangban nem álló rendelkezéseitől, - már csak azért sem ragaszkodott szorosan, mert az esküdtszék nélküli, azaz a correctionalis biróság előtti tárgyalás annak egyik leghiányosabb része (179-198. §), melyet csakis a „cour d’assies” előtti eljárásból vont analogia tesz alkalmazhatóvá.
Mindazáltal a javaslat már csak a biróság perjogi feladata tekintetében elfoglalt álláspontjánál fogva is távolabb áll az angol, mint a franczia főtárgyalás typusától, de azért éppen nem zárkózott el az angol jog értékesíthető vívmányai elől, sőt lehető gonddal igyekezett javára fordítani mindama javításokat, melyekkel akár a közvetlenség, akár a vádelv követelményei szempontjából a franczia főtárgyalás rendszere hiányait, mind a német particularis törvények és a német birodalmi perrendtartás, mind az 1850-iki és az annak elveihez ragaszkodó 1873-iki osztrák törvények, továbbá a tapasztalat és a tudományos törekvések kitölteni iparkodtak.
Maga a főtárgyalás fejezete oly sok és külömböző tárgyakat érint, hogy a könnyebb áttekinthetőség szempontjából czélszerűnek látszott azt lehetőleg a tárgyalás menetének és logikai rendjének szemmel tartása mellett hét czímre osztani, miért is a még felmerülő nagyobb jelentőségű elvi kérdések felfejtése is helyesebben tárgyalható az illető szakaszoknál, mint általánosságban.
(293-300. §)
A főtárgyalás nyilvánossága oly szabály, melytől eltérni csak a javaslatban taxative felsorolt esetekben lehet.
Nyilvánosság alatt a javaslat azt érti, hogy szabad és biztosított bemenete legyen a nagy közönségnek a főtárgyalás termébe. Az éppen nem szükséges a nyilvánosság fogalmához, hogy a közönség közől valaki tényleg jelen legyen a tárgyaláson. Nyilvános a főtárgyalás, ha a terem ajtai bezárva nincsenek és a bemenet meg van engedve.
A mi azt a kérdést illeti, hogy a nyilvánosság fogalma feltétlenül megkívánja-e mindenkinek kivétel nélküli szabad bemenetét: a javaslat nem követi a volt frankfurti, hessendarmstadti, würtembergi törvényeket, melyek e tekintetben semmi megszorítást nem tartalmaztak; hanem tekintettel arra, hogy a fel nem nőtt személyre nézve káros lehet a főtárgyalások hallgatása, oly személyek pedig, kik nem a hely méltóságának megfelelően jelennek meg, vagy fegyverrel és bottal kívánnak bemenni, az eljárás komolyságát és rendjét könnyen zavarhatnák, szükségesnek tartotta e személyek feltétlen kizárását kimondani. E kivételek alá tartozó egyéneknek a teremőr is megtilthatja a bemenetet, de tilalma ellen az elnöknél orvoslást kereshetnek.
A „felnőtt” alatt nem szabad nagykorút érteni, a czél csak az, hogy gyermekek ne jelenhessenek meg a főtárgyaláson.
A „hely méltóságának meg nem felelő megjelenés” fogalma szorosabban nem volt körülirható, mert a részegség esetétől egész a botrányt okozó öltözetig, a legkülönbözőbb változatai lehetnek a hely méltóságát sértő megjelenésnek.
A „fegyver” fogalmi körét lehetőleg tágan fogja fel a javaslat, s alatta nemcsak a lőfegyvert, hanem kardot, szuronyt, nagy kést, dorongot, vasvillát, szóval minden oly eszközt ért, mely mások tettleges bántalmazására alkalmas. A fegyverrel való megjelenés bizonyos hivatali vagy szolgálati állókra nézve kötelesség lévén, ezekre a kizárás nem alkalmazható.
A tér természetes korlátja a közönség szabad megjelenhetésének. Hol a hely szűke ezt meg nem engedi: ott a nyilvánosság megsértése miatt nem panaszkodhatik senki a be nem bocsátás miatt. Az igazságügyi igazgatásnak kötelessége gondoskodni arról, hogy a nyilvánosság a megjelenhetésre éppen nem alkalmas tárgyaló helyiségek igénybevételével illusoriussá ne váljék.
A javaslat ama rendelkezéséből, hogy az elnök egyes személyeknek különösen megengedheti a jelenlétet, következik, hogy bemeneti jegyekkel is lehet korlátozni a mindenkinek biztosított szabad megjelenést. Gyakran puszta érdeklődésből és kiváncsiságból egész tömegek kívánnak bebocsátást a főtárgyalás termébe. Az ezzel járó rendetlenség megelőzése czéljából czélszerű a bemeneti jegyek előzetes kiosztása, sőt néha alapos aggodalom lehet arra nézve is, hogy a vádlottakkal érdekközösségben álló közönség botrányt okoz a tárgyaláson, mely esetben valóban indokolatlan volna az ily természetű elővigyázati intézkedést lehetetlenné tenni. Mindazáltal az elnöknek e joga csak kivételes természetű és csakis különös körülmények között indokolható annak alkalmazása, mert a szabály mindig az marad, hogy a bemenet mindenkinek, kit a törvény feltétlenül ki nem zár, válogatás nélkül megengedhető.
Bármennyire fontos kelléke legyen is a nyilvánosság a modern főtárgyalás rendszerének, mégis vannak körülmények, melyek között az több kárral, mint haszonnal járna, miért is minden continentalis törvényhozás vagy joggyakorlat gondoskodott arról, hogy magasabb ethikai szempontból korlátozható legyen a tárgyalás nyilvánossága.
Francziaországban az 1789. október 9-iki decrét mondta ki a nyilvánosság elvét és az 1814-iki charte (64. cz.) már szükségesnek tartotta a biróságokat felhatalmazni arra, hogy a rend és közerkölcsiség veszélyeztetése miatt a nyilvánosságot kizárhassék. Ugyanez a rendelkezés ment át az 1830-iki „charte”-ba és az 1848. november 4-iki, valamint az 1852. január 14-iki alkotmányba. A franczia joggyakorlat nagyon kivételesen ugyan, de a hol a közerkölcsiséget és közrendet veszélyeztetve látja, kizárja a nyilvánosságot.
A német törvényhozás a nyilvánosság elvének elismerésével egyidejűleg gondoskodott annak korlátozásáról is. Az 1848. deczember 27-iki alapjogok (IX. Czikk, 45. §) az erkölcsiség érdekéből korlátozandónak mondják ki a nyilvánosságot, és a parlamentaris törvényhozások ez értelemben rendelkeztek is, és majd kötelező, majd facultativ módon van a nyilvánosság korlátozása előirva, sőt voltak törvényhozások, melyek a bűncselekményeket is megjelölték, melyek tárgyalásánál a nyilvánosság kizárandó. Az 1852-iki porosz törvény pl. a pénzhamisítás bűntetteire nézve kizárja a nyilvánosságot.
A német birodalmi törvényhozás a birói szervezetről szóló törvényben (170-176. §) intézkedik a tárgyalás nyilvánosságáról és igy annak korlátozásáról is. A közrend és erkölcsiség veszélyeztetése („Gefährdung der öffentlichen Ordnung oder der Sittlichkeit”) van itt a korlátozás okaiul megjelölve. Az 1888. évi ápril 5-iki törvény az állam biztosságának veszélyeztetése miatt is megengedi a nyilvánosság kizárását, sőt ez esetben az ítélet indokait sem hirdetik ki nyilvánosan, a vádirat, itélet és tárgyalás közzététele tilos, a tárgyalásnál csak tüzetesen megjelölt hivatalos személyek lehetnek jelen és ezek is 1.000 márka pénzbüntetés, vagy hat havi fogház terhe mellett titoktartásra kötelezhetők.
Az osztrák törvényhozás szintén gondoskodott a nyilvánosság korlátozhatásáról. Míg az 1850-iki perrendtartás csak a közerkölcsiség veszélyeztetését jelöli meg a korlátozás okául, addig az 1873-iki törvény (229. §) ezt már megtoldja a közrend veszélyeztetésének okával.
Az olasz perrendtartás ugyanez okokból tartja korlátozhatónak a nyilvánosságot (268. §: „si la publicitŕ puo essere pericolosa per la morale, o pel buon ordine, a cagione della natura de fatti”).
Nincs ok, a miért az európai törvényhozások felfogásától eltérve, akár több, akár kevesebb korlátot állítson a javaslat a főtárgyalás nyilvánossága elé. A közrend és erkölcsiség szempontjait látja tehát olyanoknak, melyek a nyilvánosság szabálya alól jogos kivételt követelnek.
Hogy mikor van a közrend és közerkölcsiség veszélyeztetve: annak megítélését a javaslat a biróság belátására bizza. Igen természetes, hogy a „közrend veszélyeztetése” alatt nemcsak azt lehet érteni, ha tényleg csoportos fellépés történt vagy ilyentől tartani lehet, hanem tágabb magyarázatnak van helye. Az osztrák semmítőszéki judicatura szerint például a közrend veszélyeztetésének czíme alatt ki lehet zárni a nyilvánosságot felségsértési perekben, a pénzhamisítás bűntettei esetén. Semmi esetre sem szabad és nem is fogja a magyar biróság a közrend veszélyeztetését oly tágan magyarázni, hogy eo ipso minden politikai természetű perben e czím alatt kizárja a nyilvánosságot. Ha az állam biztonságát veszélyezteti a politikai pör nyilvános tárgyalása: úgy helyén van a nyilvánosság kizárása, de csak az, hogy politikai háttere van valamely bűncselekménynek, éppen nem igazolja a nyilvánosság szabályától való eltérést.
A közerkölcsiség érdeke leginkább a szemérem elleni bűntettek esetében, vagy a hol különösen nőszemélynek nemi dolgok tekintetében kell felvilágosítástokat adni stb., követeli a nyilvánosság kizárását.
A javaslat az ítélőbiróságra bizza annak megítélését, hogy a nyilvánosság kizárásának oka fenforog-e vagy nem, következéskép az elnöknek joga van ugyan arra, hogy bemeneti jegyek mellett engedi meg a megjelenést, vagy hogy a 295. §-ban felsorolt esetekben eltilthatja az illetők megjelenését: de a nyilvánosság kizárása hatásköréhez nem tartozik. Az ítélőbiróság indítványra vagy e nélkül is mind a főtárgyalás elején, mind annak bármely szakában az egész főtárgyalásra, vagy annak egyes részére nézve, de mindig csak a felek meghallgatása után rendelheti el a nyilvánosság kizárását.
A javaslat tehát - mint az elrendelheti kifejezés mutatja - csak facultative irja elő a nyilvánosság kizárását, következéskép a biróságra hárítja az erkölcsi felelősséget, melylyel e jog gyakorlásának elmulasztása jár. Kötelezőleg előirni már csak azért sem lehet a nyilvánosság kizárását, mert végre is annak megítélése, hogy az eset a közrendet vagy közerkölcsiséget sérti-e, a biró belátásától függ, és így a kötelező szabály is csak arra az eredményre vezetne, mind a facultativ rendelkezés.
A facultativ rendelkezésnek még ama gyakorlati következménye is van, hogy soha se szolgálhat semmiségi okul, ha a főtárgyalás nyilvános volt. A kir. ügyésznek minden esetre első sorban kötelessége őrködni a fölött, hogy a közrend és erkölcsiség érdekeit a tárgyalás nyilvánossága ne veszélyeztesse, és így főleg ő reá hárul az indítványozás kötelessége. Minthogy néha csak egy vádpont, vagy egy tanuvallomás, vagy szakértői vélemény felolvasása vagy előadása igényli a nyilvánosság kizárását: óvakodni kell attól, hogy az ily részleges kizárás esetében az ügy további folytatására tévedésből kiterjesztessék a kizárás.
Magától értedődik, hogy a kizárás okai feletti tárgyalás, mely a felek meghallgatásából áll, csak zárt ülésben történhetik. Következéskép, ha a nyilvánosság kizárását akár a biróság óhajtja elhatározni, akár a felek bármelyike indítványozza: a biróság a felekkel (vádlott, védője, kir. ügyész és magánvádlók) együtt azonnal vagy visszavonul, vagy a termet kiürítteti. A nyilvánosság kizárására vonatkozó indítványt a főtárgyalást megelőzőleg tenni nem szabad és a biróságnak nincs joga a főtárgyalás megtartása előtt elhatározni, hogy a tárgyalás nyilvánossága ki lesz zárva. Csakis a főtárgyalás megnyitása (a vádlott személyes viszonyainak kikérdezése, a megidézettek megjelenésének megállapítása) után nem idő előtti a nyilvánosság kizárásának indítványozása. Ez időponttól kezdve azonban a főtárgyalás egész folyamán helye van mind az indítványozásnak, mind a határozathozásnak. A biróságot előbbi határozata éppen nem köti, mert a kifejlendő körülményekhez képest ismét elrendelheti a nyilvánosságot, vagy kizárhatja.
A nyilvánosság kizárása nem azt jelenti a javaslatban, mintha az érdekelteken kívül más senki sem lehetne jelen a tárgyaláson. A teljesen titkos eljárás helyett a javaslat a legtöbb perrendtartással egyezőleg csak a teljes és korlátolt nyilvánosságot ismeri, a mennyiben a közönség kizárása esetében is bizonyos személyeknek hivatali állásuknál fogva, másoknak ismét mint az érdeklettek bizalmi férfiainak helyük van a főtárgyaláson.
A 294. §-ban felsorolt hivatalos személyeket, továbbá az ügyvédeket és ügyvédjelölteket éppen a szaktudomány szempontjából, a bizalmi személyeket pedig az érdeklettek nagyobb megnyugtatása czéljából helyes a nyilvánosság kizárása esetében is a főtárgyalásra bocsátani. A javaslat nem kívánja, hogy a nyilvánosság kizárása esetén bizonyos személyek, mint a tárgyalás tanui legyenek jelen. A bizalmi személy kiválasztásában szabad kezök van az érdekletteknek és csakis azokat utasíthatja vissza a biróság, kik a 295. § szerint hallgatókul sem jelenhetnek meg. A főtárgyalás alatt a 294. §-ban felsorolt egyének a hallgatóságra vonatkozó rendelkezések hatálya alatt állanak. Ha valamely bizalmi személy kivezettetése válik szükségessé, czélszerű ugyan ujabb bizalmi személy megjelölésére hivni fel az illető érdeklettet, de e miatt sem a főtárgyalás félbeszakításának helye nincs, sem a figyelmeztetés elmaradása következményekkel nem jár. Más személyeket, mint a 294. §-ban megjelölteket, a közönség kizárása esetében az elnöknek sincs joga a főtárgyalásra hallgatókul bebocsátani.
A javaslat megköveteli, hogy a főtárgyaláson hozott minden birói határozat kihirdetése nyilvános legyen, következéskép nemcsak az ítélet, hanem a közbeneső határozatok, - nevezetesen a nyilvánosság kizárását elrendelők vagy megtagadók is - nyilvánosan hirdetendők ki. A német (Gerichtsverfg. 174. §) és osztrák (231. §) törvények csak az ítélet kihirdetésének nyilvánosságát követelik, ellenben a franczia joggyakorlat szerint a közbeneső határozatok kihirdetése is nyilvános. Sőt az elnöki resumét is rendszerint nyilvános ülésben adják elő a „cour s’assises” elnökei, joga van azonban a legujabb judicatura szerint az elnöknek a resumé előadására is a közönséget kizárni. A nyilvánosság kizárásának törvényes határa tehát a javaslat szerint a birói határozat. A társadalomnak joga van ellenőrizni, miként ítélt zárt ajtók mögött a biróság. Külömben is az, a mit a biró határoz, nem sértheti az erkölcsiséget. Az erkölcsiség emelésére van hivatva az igazságos birói határozat, és fel lehet tenni, hogy a biró határozatait oly alakba önti, mely nem ütközik a közszemérem érzetébe. A mi az itt felmerülő ama kérdést illeti, hogy az indokolásnak is nyilvános ülésben kell-e előadatni: erre nézve a javaslat, egyezőleg a legtöbb európai perrendtartással, az indokolás nyilvános kihirdetését követeli. Az elnök belátásától függ, mily terjedelemben és mily alakban kívánja ezt tenni. A közerkölcsiség veszélyeztetése miatt nem nyilvános tárgyaláson hozott ítélet indokait lehető tömören és a részleteket kerülve kell előadni (329. §).
A már többször említett legujabb német törvény kötelezőleg csakis az ítélet rendelkező részét kívánja nyilvánosan kihirdettetni („Die Verkündung der Urtheilsformel erfolgt in jedem Falle öffentlich”).
E rendelkezésre a megelőző nagyobb politikai perek szolgáltak alkalmi okul, és kétségtelenül túlzott aggodalom sugalja a nyilvánosság korlátozásának e kiterjesztését és helyesebb ama felfogás, mely a birósági szervezetről szóló törvény alkotásánál vezette a német birodalom törvényhozását, mely a szabadság fontos érdekét látta abban, hogy a biró kötelezve legyen nyilvánosságra hozni a zárt ajtók mögött hozott határozatainak indokait. Az indokolás kihirdetésének eltiltása oly visszaesés, mi a titkos irásbeli inquisitorius, de nem a mai perrend keretébe illik. Élénk támadások tárgya is a német irodalomban e rendelkezés, és a magyar törvényhozás elé terjesztett javaslatnak valószinűleg nem fogja senki hibájául felróni, ha a nyilvánosságnak, mint az eljárás biztosítékának felfogásában nem a német novella szellemét tekinti irányadónak.
A nyilvánosság ok nélküli kiterjesztése volna azonban az, ha a tanácskozás és szavazás a közönség vagy a felek jelenlétében történnék, mi egyesek folyton megujuló kívánsága.
Maga az az egy körülmény, hogy az elfogulatlan, higgadt tanácskozás, az egyszer kimondott véleménytől való eltérés és kölcsönös meggyőzés inkább lehetővé válik nyilvánosság nélkül, mint ha ez a közönség hallatára történik, elég ok, hogy a nyilvánosság elől megóva maradjon a birói tanácskozás. Itt valóban már nem biztosítéka a nyilvánosság a jó és helyes igazsságszolgáltatásnak, hanem valóságos megrontójává válhat. Ha a nyilvánosság a tanácskozásra és szavazásra is kiterjesztetnék: egygyel több adat lenne ama tétel igazsága mellett, hogy az alapjában helyes elv túlfeszítve áldás helyett átokká válhat.
A főtárgyalás vezetését a javaslat az elnök kezébe teszi le. A „vezetés” fogalma külömbözőleg értelmezhető. Mást jelent a főtárgyalás vezetése az angol vagy skót perbe, és ismét mást a franczia és ennek nyomán járó perrendekben. Arra nézve azonban minden perrendtartás, sőt maga az angol joggyakorlat is, mely oly kiváló súlyt helyez az elnök passiv magatartására, megegyeznek, hogy a főtárgyalás vezetője kellő hatalmi eszköz nélkül perjogi feladatát be nem töltheti. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egyedül ő legyen a per cselekvő személye. A modern bűnvádi per már nem abban látja az elnöki hatáskör rendezésének tökélyét, midőn ez teljesen hatalmának igájába hajtja a feleket és minden tevékenységöket megbénítja.
A modern perrend előtt oly elnöki vezetés lebeg, mely mellett a vádló és a vádlott (védő) is valóságos activ tényezői maradnak a pernek; midőn az elnök elfogulatlanságát nem áldozza fel az üldözés szenvedélyének; midőn minden ténye egy-egy bizonyság a mellett, hogy a vád és védelem érdekeit egyenlő figyelemben részesíti; midőn gondosan őrködik a törvény minden parancsának megtartása fölött, és megakadályoz mindent, mi a tárgyalás menetét zavarja, összebonyolítja, vagy ok nélkül hátráltatja; midőn erélyesen szerez meg minden bizonyítékot, mit az igazság felderítése igényel.
A kötelesség ily nagy körének betöltése nagy jogokat is kíván. Semmi sem nehezebb, mint ezt törvényben tüzetesen körülirni, sőt úgy, hogy az elnöknek bizonyos discretionarius jogkör ne jusson, lehetetlen is.
Meghatározza ugyan a javaslat amaz eszközöket, melyeket a tárgyalás rendjének fentartása érdekében az elnök használhat; kimondja, hogy a főtárgyalást az elnök nyitja meg, a vádlottat mindig, a tanukat és szakértőket rendszerint ő hallgatja ki, a bizonyítékok elővételének sorrendjét ő állapítja meg, egyes bizonyítékok megszerzését elrendelheti, a vádlottat valamely tanu vagy vádlott-társ kihallgatásánál eltávolíthatja, a szükségesnek tartott szembesítéseket eszközölheti, a bizonyító eljárást befejezettnek nyilváníthatja, a főtárgyalást félbeszakíthatja huszonnégy órára stb., mégis alig állítható, hogy e concret rendelkezések teljesen kimerítenék a vezetés fogalmát.
Bármennyire törekedett is tehát a javaslat a főtárgyalás vezetésének fogalmait egyes részletes szabályokkal körülirni, mégis hézagos volna a javaslat, ha még általánosságban is ki nem mondaná, hogy a vezetés az elnököt illeti, ki minden indítvány tekintetében hivatva van határozni, mely a törvényszék hatásköréhez nincs utasítva. Midőn a javaslat ez általános szabályban az elnöki hatáskörnek megadja discretionarius jellegét: akkor ez alatt nem a puszta arbitriumot érti, mely bölcsességének souverainitásán kívül más szabályt nem ismer, és távol áll Laurier véleményének követésétől, ki a főtárgyalás elnökei hatalmi jogkörének korlátlansága érdekében hivatkozik arra, hogy a bölcs emberek szabadságát össze lehet hasonlítani a költők és művészek szabadságával, kik a költészet vagy művészet czéljaiért túltehetik magukat az általános szabályokon.
Ellenkezőleg e discretionarius jogkör megadásánál csak oly szabadságra lehetett gondolni, melyet az elnök a törvény parancsoló vagy tiltó szabályainak szellemében használ fel. És méltán terhelheti is súlyos felelősség a főtárgyalás vezetőjét, ha a törvény egyes rendelkezéseit vagy a nagy alapelveknek és nagy perjogi biztosítékoknak irányát figyelmen kívül hagyva, önkénykedésre használja fel discretionarius jogkörét.
Minthogy az eljárás időrendjében sorolja fel a javaslat az elnöki vezetés fogalmához kötött e rendelkezéseket: nem összefoglalva, hanem a maguk helyén leend az egyes rendelkezésekről szó.
A javaslat az elnökre bizza a rendnek és a tárgyalás méltóságának fentartását és e czélból kellő hatalmi eszközöket ad rendelkezésére. A franczia jognak az úgynevezett „police de l’audience”-ra vonatkozó rendelkezéseit és a joggyakorlat megállapítását lényegileg csaknem minden ujabb törvényhozás magáévá tette. A rend ama megzavarásától, midőn ez az általános büntető törvénykönyvbe ütközik, alább leend szó. E helyütt a javaslat a hallgatóság, tanuk, szakértők és felek rendzavarásai miatt alkalmazható rendbüntetésekről intézkedik.
A főtárgyalás vezetésének sikere és az elnöki tekintély emelése érdekében a rendbüntetés alkalmazásának joga az elnököt illeti, és csakis az ügyfél képviseletében megjelent ügyvéd és a katonai biróságnak alávetett egyén az, a ki ellen nem ő, hanem a törvényszék, illetőleg a katonai hatóság alkalmazhat rendbüntetést, és a vádlottat is csak a törvényszék vezettetheti ki. Nagyobb hatalmi kört ad tehát a javaslat az elnöknek, mint a német törvény, mely a büntetések alkalmazását a biróságra bizza, de e nagyobb hatalmi kör inkább emeli is az elnök felelősségi érzetét, melynek tudata, továbbá a nyilvánosságnak, államügyészségnek s birótársainak ellenőrzése elég biztosíték a visszaélések ellen. Az pedig tagadhatatlan, hogy az elnöki tekintélyt meglehetősen csorbítaná, ha elkövetett rendetlenség esetén visszavonulásra szólítva a törvényszéket, esetleg kénytelen lenne kihirdetni, hogy a miben ő rendzavarást látott és a miért már többször megintette a rendzavarót, azt a törvényszék nem tartja megtorlandónak.
A mi azt a kérdést illeti, hogy mely időpontig és mily területre nézve gyakorolható a tárgyalás rendjének fentartására szolgáló jogkör: a javaslat a tárgyalásra helyezvén a súlypontot, világos, hogy ennek tartamára és a tárgyaláshoz szükséges helyiségekben elkövetett rendetlenségekre szorítja a rendbüntetés alkalmazhatását.
A javaslat külömbözőleg intézkedik a rendzavarók minőségéhez képest.
Ha a hallgatóság zavarja meg a rendet, tetszést vagy nem tetszést nyilvánít, zajong stb., akkor először is rendre kell utasítani vagy az egész hallgatóságot, vagy az egyes rendetlenkedőket. Csakis ha a rendreutasítás eredménytelen maradt, rendelheti el az elnök a rendetlenkedőknek eltávolítását, s a mennyiben meggyőződött, hogy a hallgatóság legnagyobb része részt vett a rendetlenkedésben és hogy a rend máskép fenn nem tartható, az egész hallgatóságot eltávolíthatja. Ily esetben nem szükséges azonnal a nyilvánosságot is kizárni, hanem megengedheti az elnök, hogy mások a terembe jőjjenek. De ha a közrend érdekében szükséges a közönség kizárása: akkor a törvényszék ezt is elrendelheti.
Ha valaki a kiutasító rendeletnek nem engedelmeskedik, vagy az elnöki figyelmeztetés után ismételve vagy súlyosabban megzavarja a rendet: az elnök nyolcz napig terjedhető elzárásra ítélheti őt és ezt a büntetést azonnal foganatosíttathatja. Nem szükséges e határozatot ítélet alakjában hozni. Elég, ha ez a külön felveendő jegyzőkönyvben meg van említve.
Igen természetes, hogy e rendbüntetés csak nagyobb rendetlenség esetén alkalmazza az elnök.
A mennyiben a hallgatóság között megjelent katonai személyek követnek el rendetlenséget vagy tanusítanak helytelen magaviseletet. ezeket is rendre utasíthatja, eltávolíthatja az elnök, de az elzárás-büntetést nem alkalmazhatja, mert nem volna czélszerű a katonai birói hatáskörön rést ütni, külömben is az illetékes katonai hatóság a biróság megkeresésére megfelelő büntetést alkalmazand (298. §).
Hézagos volna a javaslatnak a rend fentartására vonatkozó rendelkezése, ha a perben érdeklett személyek esetleges rendzavarásainak megtorlásáról nem intézkednék.
Lehet, hogy a vádlott, a magánvádló, a tanuk, a szakértők, a sértett fél tanusítanak durva magaviseletet, vagy használnak a tárgyaláshoz nem tartozó becsületsértő kifejezéseket.
Lehet, hogy az ügyfél képviseletében megjelent ügyvéd vagy a kir. ügyészség képviselője követ el súlyosabb rendzavarást. Mindezeknek megtorlásáról külön intézkedik a javaslat.
A perben érdekelt személyeket a szenvedély, az elkeseredettség többször ragadhatja oly magaviseletre vagy kifejezésekre, melyek mindenesetre sértik a tárgyalás komolyságát, de azért igazságtalan volna azonnal megtorlást alkalmazni. Az elnök tapintatától függ annak megítélése: a tárgyalás méltóságának és rendjének érdekében valóban szükséges-e e személyek ellen rendbüntetést kiszabni. Mindenesetre a többszörös rendreutasítás kimerítése után fog a tapintatos elnök a büntetés eszközéhez nyulni. A javaslat szándékkal használja a „durva magaviselet” kifejezést, mert ezzel jelezni kívánja, hogy apróbb illemsértések és rendetlenkedések nem érdemelnek büntetést. Igen természetes, hogy az elnök a tárgyalás rendjének és méltóságának fentartására vonatkozó jogánál fogva a tanukat, a szakértőket, a sértettet, ha ezek magaviseletökkel a büntetés kiszabása után is zavarják a rendet, kivezettetheti a teremből (297. §).
A vádlott kivezettetését (297. § 3. bek.) csak a törvényszék rendelheti el és annak ismételt durva magaviselete esetében és csak akkor szabad megtörténni, ha minden egyéb eszköz sikertelen volt, mert attól az alapelvtől, hogy minden bizonyíték a vádlott jelenlétében veendő elő és neki alkalma legyen azonnal megjegyzéseket tenni, csak a legvégső esetben szabad eltérni. E kivételes rendelkezés jogosultságát azonban csaknem minden törvényhozás elismeri.
Az 1835-ik szeptember 9-iki franczia törvény megengedi, hogy a vádlott a tárgyalás egész tartamára kivezettessék és őrizet alá helyeztessék. E törvény szolgált mintául a német particularis törvényeknek, sőt az 1850-iki osztrák perrendtartásnak is, melynek rendelkezését követi az 1873-iki osztrák törvény (234. §) is.
A javaslat annyiban eltért az osztrák törvénytől, hogy míg e szerint az ítéletkihirdetésre sem szükséges a kiutasított vádlottat a biróság elé vezetni, hanem e czélra a törvényszék egy tagját és a jegyzőt küldik ki: a javaslat éppen a contradictorius elv épségben tartása érdekében elrendeli, hogy a bizonyító eljárás befejezte előtt a vádlott a terembe hivandó és semmiség terhe alatt értesítendő arról, a mi történt s a mit a távollétében kihallgatott személyek vallottak. Minthogy e rendelkezésnek az a czélja, hogy a vádlott minden terhelő és mentő bizonyítékról ítélethozás előtt kellő tudomással birjon, és a mennyiben szükséges, védhesse magát: az értesítésnek nem szabad hézagosnak, fölületesnek lenni.
Ehhez hasonló rendelkezést tartalmaz a német birodalmi bűnvádi perrendtartás (246. §) is, csakhogy a javaslat megszabja határozottan a vádlott behívásának időpontját is.
A vádlott kivezetésére vonatkozó rendelkezésekből önként következik, hogy nem zárja ki a rendbüntetés alkalmazását és hogy bármely durva magaviselet esetében sem kötelessége a biróságnak a kivezettetés elrendelése, sőt ha úgy van meggyőződve a biróság, hogy a vádlott durva magaviselete daczára és a biróság tekintélyének sérelme nélkül a tárgyalás a vádlott jelenlétében befejezhető: akkor helyesebb a vádlottat el nem távolítani. A biróság hatásköréhez azért van utalva a vádlott kivezettetése fölötti határozathozás, mert midőn a közvetlenség és contradictorius eljárás elveinek ily elsőrangú követelményétől kell eltérni: legilletékesebb ennek megítélésére maga a tárgyaló biróság.
Nemcsak a fölött kell őrködni a főtárgyalás elnökének, illetve a biróságnak, hogy durva magaviselettel meg ne sértsék a tárgyalás rendjét, hanem meg kell akadályozni azt is, hogy a felek egymás, vagy mások ellen becsületsértő kifejezéseket használjanak. Itt nem arról van szó, midőn maga a bűnvádi ügy körűlményei vagy az ügy felvilágosítása illetlen, szemérmet vagy becsületet sértő tények elbeszélését követeli; hanem arról, midőn a felek minden igazolható ok nélkül egymás ellen, vagy éppen a perben nem is érdekelt személyek sérelmére használnak becsületsértő kifejezéseket.
A Btk. 266. §-a szerint bűnvádi eljárásnak nincs ugyan helye, ha a tény vagy a gyalázó kifejezés a hatóság előtt folyamatban lévő ügyben, erre az ügyre és az ügyfelekre vonatkozólag tárgyalás alkalmával állíttatik: de ez nem zárja ki e becsületsértő kifejezéseknek, mint a főtárgyalás rendjébe és méltóságában ütközőknek, rendbüntetéssel való sujtatását. Sőt más harmadik személy ellen elkövetett becsületsértés esetében is bűnvádi eljárást csak a sértett fél indítványára lehet megindítani, de ez nem ok arra, hogy a becsületsértés, mint rendellenesség, büntetés alá vonassék. Éppen nincs kizárva ez által, hogy a sértett fél becsületsértés miatt a bűnvádi eljárást is megindíthassa. Lehet, hogy a becsületsértés vagy rágalmazás egyenesen a tárgyaló biróság ellen volt elkövetve, ily esetben, a mennyiben az általános büntető törvénykönyvbe ütköző cselekmény forog fenn, joga van a biróságnak a 333. §-ban megállapított eljárást követni. Ekkor az érdekeltség kizáró oka nem érvényesíthető a biróság ellen.
Egyébiránt a „becsületsértő kifejezések” alatt a javaslat e helyütt nem szorosan meggyalázó kifejezéseket, hanem minden sértő, illetlen kifejezést is ért, mert a czél az, hogy meg legyen akadályozva a tárgyalás méltóságának oda nem illő sértegetésekkel való aláásása.
Mig a javaslat a vádlottat, a magánvádlót, a tanukat a szakértőt vagy a sértettet egyenlő rendbüntetés (200 koronáig terjedhető, elzárásra átváltoztatható pénzbüntetés) alá helyezi és csakis a fogvalevő vádlott ellen állapít meg, közelebbi felvilágosításra alig szoruló indokból fegyelmi büntetést; addig az ügyfél képviseletében megjelent ügyvéd és a kir. ügyészség rendzavarásai ellenében más természetű rendelkezést tartott szükségesnek.
Alig tehető fel, hogy az ügyvéd és a kir. ügyész, kiknek állásukból folyó kötelességök a törvény és jog tisztelete fölött őrködni, súlyos rendzavarást kövessenek el; mégis ha megfeledkezve hivatásuk komolyságáról, esetleg ily térre lépnek: szükséges ennek megtorlásáról is intézkedni. A javaslat czélja mindenesetre az, hogy a biróság csak a legvégsőbb esetben alkalmazza a megtorló intézkedéseket és különös tiszteletben tartsa a vád és védelem szabadságát. Ezért csakis a „súlyosabb rendzavarás”-t jelöli meg olyannak, midőn a megtorló intézkedés alkalmazható, és ennek megállapításában is mind az ügyvédi, mind az ügyészi hívatással járó tekinteteknek igyekszik megfelelni. Az ügyvéd ellen csak kétszáz koronáig terjedhető birság a rendbüntetés, melyet elzárásra átváltoztatni nem szabad. Ha az ügyvéd a büntetés kiszabása után továbbra is tűrhetetlen magaviseletet tanusít, mely mindenesetre sértő kifejezésből is állhat, ugy helyette más ügyvéd rendelhető ki. De ha ez nem teljesíthető: akkor indokolt az, hogy a főtárgyalás, védő választhatása vagy kirendelése végett a vétkes ügyvéd költségére félbeszakítva vagy elnapolva legyen; mert ha az ügyben a védelem kötelező, úgy eo ipso nem lehetne a főtárgyalást folytatni, ha pedig nem kötelező, akkor sem engedhető meg, hogy a vádlott az ügyvédi képviselet jogától, ügyvédjének hibája miatt essék el.
A kir. ügyészséggel, mint hatósággal szemben, a hatáskörök összezavarása és a kir. ügyészség függetlenségének megsértése nélkül a biróság rendbüntetés kiszabása iránti jogkörrel fel nem ruházható. Ellenben arra sem kötelezhető a biróság, hogy a kir. ügyészség képviselőjének durva magaviseletét, esetleg a biróság ellen elkövetett sértéseit tűrje, hanem módot kellett adni, hogy a biróság, ha az elnök figyelmeztetései eredménytelenek maradtak, az ülést azonnal félbeszakíthassa és a közvádló közvetlen fölöttes hatóságát, a rendzavarás körülményeinek közlése mellett, megkeresse és más közvádló kirendelését szorgalmazza.
Ha maga a kir. ügyész követte el a rendetlenséget, de hajlandó a tárgyalásra maga helyett alügyészt küldeni: akkor a tárgyalás folytatható és a fölöttes hatósághoz intézendő átirat már nem terjed ki más közvádló kiküldésére.
A főtárgyalás elnökének amaz állásából, hogy ő a főtárgyalás vezetője és ő van hívatva a tárgyalás rendjét és méltóságát fentartani, világosan következik, hogy nemcsak a királyi ügyészség képviselőjét és a védőt, de esetleg a törvényszék birói tagjait is figyelmeztetheti, sőt rendre is utasíthatja, ha ezek a rendet megzavarják.
Mindenesetre óvakodni kell minden túlkapástól, mert ily collisiók ok nélküli felidézése éppen a tárgyalás méltóságát és a biróság tekintélyét sértené.
A javaslat szükségesnek találta határozottan körülirni, hogy mely esetek azok, midőn a rend fentartására vonatkozó elnöki intézkedések ellen perorvoslat nem használható vagy ilyennek helye van.
Azokban az esetekben, melyek szorosan a tárgyalás vezetésére tartoznak, s melyekben az elnök működése csak teljes függetlenség mellett lehet sikeres, kizárja a külön perorvoslatot (295. §., 296. §. 3-6. bek.; 297., 298., 301., 302., 303., 306., 307., 308. és 309. §). A 296. § első és második bekezdése esetében megengedi, hogy az elnök intézkedése tárgyában a törvényszék határozata kikérhető legyen.
Hogy a törvényszéknek a 293. § negyedik, a 297. § harmadik bekezdése és a 299., 301., 306., 308. §-ok alapján hozott határozatai ellen külön perorvoslat nem használható: az indokát egyrészről abban leli, hogy a mennyiben a határozatok rendbüntetésre vonatkoznak, a társas biróság elég biztosítékot nyujt az eljárás helyessége mellett, a többi határozatok pedig, úgymint a főtárgyalás elnapolására vagy folytatására, a bizonyítékok megszerzésére és a keresztkérdezésre vonatkozók ellen csak úgy, mint a többi tisztán közbenső természetű határozatok ellen, külön perorvoslatot megengedni lehetetlen. Semmi esetre sincs elzárva annak útja, hogy az ítélet ellen használt felebbezés folytán oly közbenső határozatok, melyek semmiségi okot foglalnak magukban, orvosolhatók legyenek.
Nehogy a tanura vagy a szakértőre kimondott büntetés ellen a 194., 195. és 232. §-ok szerint használható felfolyamodás következtében az összes bűnvádi iratokat fel kelljen terjeszteni, czélszerűnek látszott a bűnvádi ügygyel szoros kapcsolatban nem álló e rendbüntetés iránti ügyek külön kezelését kimondani (300. § 4. bek.), miből következik, hogy az ezekre vonatkozó határozatok nem a főtárgyalásról szóló, hanem külön jegyzőkönyvbe veendők.
(301-305. §)
E fejezetnek 301. §-ában foglalt rendelkezéssel veszi kezdetét az eljárás menetének szabályozása.
A főtárgyalás megnyitása a vezetés fogalmából folyólag az elnököt illeti. A megnyitás a javaslat szerint az ügynek rövid megjelöléséből áll, melyhez a hallgatóságnak szóló figyelmeztetés kapcsolandó. E rendelkezés egyrészt útmutatás kíván lenni arra nézve, hogy ne beszélje el az elnök az egész tényállást, hanem egyszerűen nevezze meg a vádlót, a vádlottat és a bűncselekményt, másrészt a tárgyalás méltóságának biztosítására szolgál.
Hogy a vádlott bilincs nélkül jelenjen meg, az oly intézkedés, melyet a franczia „code d’instruction criminelle”-ből (310. cz.) csaknem minden perrendtartás átvett. Méltányos, hogy a külömben is egyéni szabadságától megfosztott vádlott ne hordozza a rabság jelvényét, mely tagjainak szabad használását korlátozza. Nem következik azonban e rendelkezésből, hogy bilincset soha sem volna szabad alkalmazni. Lehet, hogy rakonczátlanul viseli magát a vádlott, sőt a felek, a biróság tagjai ellen tettlegességre is vetemedhetik, miért is az elnöknek joga van fegyelmi büntetésül (297. §) a bilincs alkalmazását elrendelni. De ennek ritka kivételnek kell lennie. A franczia és a német joggyakorlat - mert egyik törvény sem intézkedik e tárgyban expressis verbis - szintén megengedi a bilincs alkalmazását, ha tettlegességtől és nagyobb rendzavarástól tartani lehet.
Hogy a fogvalevő, őr kiséretében jelen meg, és hogy esetleg a szabad lábon lévő vádlott is fegyveres őrizet alá vehető, az a biztonság követelménye. Az azonban éppen nem következik ez intézkedésből, hogy a fegyveres őr a tárgyalás folyamán a vádlott mellett foglaljon helyet, ellenkezőleg ez csak akkor indokolt, ha a vádlott magaviselete erre okot szolgáltat. Lehetőleg külsőleg is kifejezést kell nyerni annak az elvnek, hogy a vádlott alanya és nem tárgya a pernek.
Mihelyt az elnök a tárgyalást megnyitotta, azonnal, főleg az azonosság megállapítása czéljából, kikérdezi a vádlottat személyes viszonyaira nézve. A 133. § első bekezdésében megjelölt kérdéseken kívül mást nem szabad a vádlotthoz intézni. Arra nézve, hogy állva kell-e a vádlottnak a hozzá intézett kérdésekre válaszolni: a javaslat 296. §-ának negyedik bekezdésében foglalt általános szabály intézkedik. Órákig tartó kihallgatásnál igen fárasztó lehet az állás, mely lelki kimerülést is okoz, miért is az elnöknek jogában van megengedni azt is, hogy ülve maradhasson a vádlott.
A vádlott azonosságának megállapítása után az összes megidézett tanukat és szakértőket a terembe kell hívni, hogy megállapítható legyen, nem fog-e fennakadást szenvedni a főtárgyalás. A jelenlét megállapítását a javaslat az elnökre bizza, ki leginkább tudja megítélni, hogy mely tanuk elmaradása teszi esetleg szükségessé a tárgyalás elnapolását. Az elmaradás miatt szükséges indítványok megtevése és azok fölötti határozatok hozása leginkább itt vannak helyükön, de azok a tárgyalás későbbi folyamában is megtehetők.
Mihelyt egy vagy több megidézett nem jelent meg, kötelessége az elnöknek a feleket felhívni, hogy indítványt terjeszszenek elő az iránt, vajjon a főtárgyalást a meg nem jelentek nélkül megtarthatónak tartják-e vagy nem; erre a törvényszék határoz. Ha esetleg időközben, vagy a főtárgyalás folyamán a vádlott meghalt: indokolt, hogy a további eljárás végzéssel legyen megszüntethető. Mert e nélkül, minthogy a főtárgyalás befejezése rendszerint az ítélethozás (323. §), ily esetben ítéletet hozna a biróság, az ítélet pedig csak felmentő vagy bűnösséget megállapító (324. §) lehet.
A megjelenés megállapítása után az elnök a tanukat és szakértőket a terem elhagyására oly felhivással utasítja, hogy a részökre kijelölt helyiséget el ne hagyják, sőt joga van az elnöknek a vádlott, a tanuk vagy a szakértők eltávozását vagy összebeszélését megakadályozó intézkedéseket is tenni. E rendelkezésből nem következik, mintha az elnök meg nem engedhetné a tanuknak és különösen a szakértőknek a teremben való jelenlétet.
A német perrendtartás tilalma pl. nem is vonatkozik a szakértőkre (242. §). Néha egyenesen szükséges a tanuknak vagy szakértőknek jelenléte, mit a javaslat éppen nem zár ki. A franczia, a német és az osztrák gyakorlatban nem tekintik semmiségi oknak, ha a tanuk benmaradnak a tárgyalás termében.
Hasonlóképen az sem semmiségi ok, ha a tanu vagy szakértő a kijelölt helyet elhagyja. Mindazáltal ez nem menti fel az elnököt ama kötelesség alól, hogy a szabályt lehetőleg megtartsa.
Minthogy a magánvádló és a sértett gyakran tanukként is kihallgatandók és ennélfogva az igazság felderítése érdekében szükséges lehet, hogy ezen ne hallják a vádlott vagy a többi tanuk vallomását, ezek is a terem elhagyására kötelezhetők; de mivel közvetlenül érdekelve vannak a bűnvádi ügy által, sőt részben egyenesen perfelek: jogos és méltányos, hogy a képviseltetés iránti jogukra figyelmeztetve legyenek.
A contradictorius eljárás és a közvetlenség elvének szigorú követelménye, hogy a vádlott jelenléte nélkül főtárgyalás tartható ne legyen. A javaslatnak 297., 310. §-ai élénk bizonyítékai ama felfogásnak, mily fontosságot tulajdonít a javaslat a vádlott jelenlétének.
Mindazáltal e szabály alól két kivételt kellett tenni. Egyik az, midőn a vád tárgya kihágás vagy egyedül pénzbüntetéssel büntetendő vétség; a másik pedig az, midőn az eljárásnak csak az a czélja, hogy a lefoglalt tárgyak elkobzása vagy megsemmisítése kimondassék (1878:V. törvénycikk 62. §).
Az első eset nem más, mint a javaslat 540. §-ában szabályozott makacssági eljárás. Ha a járásbiróság feljogosítható arra, hogy csekélyebb súlyú vétség vagy kihágás miatt folyamatba tett ügyben a vádlott távollétében is ítélhessen, annál inkább fel lehet erre jogosítani a törvényszéket, mint három tagból álló biróságot.
Ez az eljárás a törvényszékek előtt csak nagy ritkán s csupán összefüggés esetén, t. i. akkor lesz alkalmazva, ha a vádlott kihágással vagy oly vétséggel van vádolva, mely pénzbüntetéssel büntetendő. Mindazáltal ezekben az esetekben is jogában áll a biróságnak a vádlottat személyes megjelenés kötelességével idézni, ha kihallgatását nem találta mellőzhetőnek.
Habár a vádlott jelenléte csak a legcsekélyebb súlyú cselekmények fenforgása esetében mellőzhető, még e mellett is biztosítékot állít fel a javaslat az iránt, hogy a védelem érdeke a makacsság miatt való eljárás által csorbát ne szenvedjen. Ezt a biztosítékot a javaslat abban találta fel, hogy nem engedi meg, hogy a biróság súlyosabb büntetést állapítson meg, mint a mely a vádhatározatban, illetőleg ha ez nem volt hozva, a vádiratban foglalt minősítés szerint alkalmazható.
A vádelvre alapított pernek logikai következménye, hogy a közvád képviseletére hívatott kir. ügyészségnek jelenléte nem mellőzhető, de fölösleges volna a jelenlétet a principalis magánvád eseteire kiterjeszteni, midőn külömben is a kir. ügyészség előzetes felhívása nélkül jár el a biróság. Mily felesleges időveszteség volna péld. sajtó útján elkövetett magán becsületsértések miatt folyamatban lévő tárgyaláson az ügyészség tisztán időrabló passiv jelenléte. A 41. §-ban felsorolt cselekmények legnagyobb része egyébiránt jelenleg sem tartozik és ezután sem fog törvényszéki hatáskörhöz tartozni.
A védelem képviselete az 56. § eseteiben kötelező; következéskép, ha más ügyvéd azonnal nem rendelhető, a főtárgyalást védő nélkül megtartani vagy folytatni nem lehet, mert hisz éppen a contradictorius szóbeli eljárást kívánja az 56. § biztosítani.
Minthogy a biróságnak a rendbüntetés iránti jogköre a kir. ügyészségre nem terjedhet ki, az ügyvédi hívatás függetlenségét pedig, szemben a birósággal, szintén az igazságszolgáltatás komoly érdekei követelik: a javaslat az ügyvéd, illetve kir. ügyészség mulasztása miatt ezek fölöttes hatóságának értesítését irja elő.
Erélyesebb eszközöket ad a javaslat az elnök rendelkezésére a meg nem jelent vádlott, tanu vagy szakértő ellenében, kiknek elővezetését engedi meg, ha a gyors előállítás remélhető (303. §). Az elővezetés természetesen szabályszerűleg meg nem idézettnek ellen el nem lehet rendelni, miért is, ha az idézés nincs rendben, úgy e kényszerítőeszköz nem alkalmazható. A rendbüntetés alkalmazását nem zárja ki az, ha az elővezetés sikeres volt és annak következtében a főtárgyalást nem kellett elnapolni, mert a megjelenés kötelességének megsértése a rendbüntetések tárgya. A rendbüntetés alkalmazását ez elvnél fogva az sem zárja ki, ha a megidézett tanura vagy szakértőre szükség sem volt a főtárgyaláson.
A mennyiben a főtárgyalás elhalasztását a védő ki nem mentett mulasztása okozta: akkor indokolt, hogy ez a mulasztásával járó költségeket fedezze (302. § utolsóelőtti bek.).
Czélszerűnek mutatkozott a német birodalmi perrendtartás mintájára kimondani, hogy egyazon ügyben a kir. ügyészséget annak több tagja is képviselheti. Már csak a paritás elvénél fogva is, a mennyiben nemcsak minden vádlott külön, de egyazon vádlott is több védőt használhat: indokolt hasonló jogot biztosítani a vádhatóság részére is. Gyakran az ügy bonyolult volta, nagy bűnhalmazati esetek, rendkívül hosszantartó tárgyalások szükségessé teszik a munkamegosztást. Igaz ugyan, hogy az államügyészség egységénél fogva a tárgyalás bármely szakában felválthatók az ügyészség tagjai: mégis rendkívüli esetekben kár volna az ügyészség több tagjának együttműködését megakadályozni. Sérelem csak akkor származnék ebből a vádlottra, ha a perbeszédek száma is szaporodnék. Ezt azonban határozottan tiltja a javaslat (302. § 5. bek.). Következéskép a munkamegosztás vagy akként történhetik, hogy egyik a vádbeszédet tartja, a másik a replikát teljesíti, nagy bűnhalmazat esetében mindenik más-más bűncselekményre teszi meg előterjesztését. A vádhatóság többes képviseletét azonban csak rendkívüli esetek igazolják, és nincs is ok attól tartani, hogy e kivétellel visszaélés történjék, mert az ügyészség legtöbb tagjának becsvágya nem fogja megengedni, hogy jelentéktelen ügyekben segédlettel jelenjen meg. De viszont jogos követelmény, hogy a többes és talán az ország első jogászi tekintélyei által képviselt védelemmel szemben a vád is nagyobb erőt fejthessen ki.
Ha az idézettek jelenléte meg van állapítva és nincs ok a főtárgyalás félbeszakítására vagy elnapolására: akkor, mihelyt a tanuk és szakértők elhagyták a tárgyalás termét, következik a vádirat, vagy ha vádhatározat volt hozva, ennek felolvasása. A tanuknak és szakértőknek nem szükséges a vádiratot vagy vádhatározatot ismerniök, sőt elfogulatlanságuk érdekében czélszerű, ha nem ismerik.
Az 1850-iki osztrák perrendtartás szerint a tanuk és szakértők jelenlétének megállapítását megelőzte a vádhatározatnak és vádiratnak, illetve a vádnak szóbeli előterjesztése, mely eljárás azonban még azért sem czélszerű, mert sokszor, midőn az idézettek némelyikének meg nem jelenése miatt a főtárgyalás meg sem tartható, teljesen fölöslegessé vált a nem ritkán nagy terjedelmű vád előterjesztése.
Az 1873-iki osztrák törvény, a legtöbb német particularis törvényt követve, el is tért az 1850-iki perrendtartástól és csak az idézettek jelenlétének megállapítása után és mind a tanuk, mind a szakértők távollétében történik a vádirat, illetve a határozat felolvasása.
A javaslat facultativ vádhatározati rendszere mellett birói vádhatározat csak kifogás folytán lévén hozható, rendszerint a vádirat lesz felolvasandó. Ha azonban volt vádhatározat hozva, ez foglalja el a vádirat helyét.
A vádirat, illetve vádhatározat felolvasását a javaslat semmiség terhe mellett irja elő, mert tulajdonképen az egész főtárgyalásnak alapja a vádirat, illetve a vádhatározat.
Ismeretes ama küzdelem, melyet a vádiratok felolvasása ellen az elmélet legkiválóbb férfiai folytatnak. Egyoldalú kiváltságolását látják ebben a vádnak. A küzdelem éle azonban főleg a franczia minták után induló vádiratok túlszinezése és a vádnak a főtárgyalás elején élőszóval való előterjesztése ellen irányul.
A belga javaslat előterjesztése alkalmával a legbehatóbb vitatkozások tárgyává tették e kérdést és mivel az „acte d’accusation” intézményét megszüntették, nem tartották mellőzhetőnek a közvádló szóbeli előterjesztését, de a visszaélések megakadályozása czéljából ezt „expressis verbis” szűk korlátok közé szorították. („Le procureur général exposera le sujet de l’accusation, sans entrer dans la discussion de charges”).
Az ujabb perrendek, mint a német és osztrák törvények is, a vádlónak szóbeli előterjesztését, mely Francziaországban a vádhatározat felolvasása mellett is szokásos, mellőzik. Continentalis perrendtartás azonban egy sincs, mely a vádiratnak vagy vádhatározatnak a főtárgyalás elején való felolvasását is nélkülözhetőnek tartaná, sőt valamennyi oly fontos perjogi mozzanatnak tekinti, melynek elmulasztása semmiséget von maga után. És nem csupán a felolvasás elmulasztás, hanem a felolvasás időpontjának meg nem tartása is semmiségi ok, következéskép ha a bizonyító eljárás közben olvassák fel a vádiratot, fenforog a semmiség még akkor is, ha ez ellen egyik fél sem tesz kifogást. Ha tehát véletlenül mégis megtörténnék, hogy a vádirat vagy vádhatározat felolvasása elmaradt és a mulasztást a főtárgyalás folyamán veszik észre, akkor elülről kell kezdeni a tárgyalást, mert külömben a semmiségi ok el nem enyészik.
Amaz okok, melyeket a vádiratnak vagy vádhatározatnak felolvasása ellen a vád és védelem egyensúlyának a védelem terhére való megzavarása miatt rendszerint sorakoztatni szoktak, alig birhatnak súlylyal a javaslattal szemben, mely kifejezetten előirja, hogy a vádiratból, illetőleg a vádhatározatból csakis az úgynevezett rendelkező rész olvasandó fel.
Ezzel biztosítva van a felolvasásnak kétségtelenül helyes czélja, hogy a vádlott megismerje a vádat, ha erre még alkalma nem volt; de el van kerülve az, mi a legtöbb támadásra adott alkalmat, hogy t. i. a vádnak jusson az első szó s hogy a biróságot a tárgyalás eredménye irányában elfogulttá tehesse.
Sokat vitatott kérdés az is, hogy a vádlottat helyes-e a főtárgyaláson kihallgatni és nem kellene-e inkább az Angliában és Észak-Amerika legtöbb államában fennálló rendszert meghonosítani, mely a vádlott kihallgatását mellőzi. A vádlott kihallgatása ellen különösen felhozzák, hogy a vádlottat a kihallgatással beismerésre kényszerítik, ellenmondásokba keverik, melyeket a vádló a vádlott bűnössége mellett bizonyítékul érvényesíthet, holott a vádeljárás szabályai szerint a vádlónak kell minden bizonyítékról gondoskodni. Felhozzák még, hogy a vádlott kihallgatása mellett az elnök többé-kevésbbé az előkészítő eljárás minden mozzanatát és eredményét a vádlott elé állítja, mi a közvetlenség rovására esik; és több helyen olvasható amaz ellenvetés is, hogy az igazság felderítése érdekében sem szükséges a vádlott kihallgatása, mert vagy be van bizonyítva bűnössége és ekkor fölösleges a kihallgatás, vagy ártatlan a vádlott és ekkor a meg nem érdemlett elítélés félelme legtöbbször megfosztja a vádlottat intellectualis erejének szabad használásától. És végre is - igy szólnak a kihallgatás ellenzői - a vádlott kihallgatása megsérti a jog és humanitás nagy elvét: „Nemo tenetur prodere se ipsum”.
Ez okokkal szemben a kihallgatás pártolói főleg arra utalnak, hogy nemcsak nem veszélyes a kihallgatás a vádlottra nézve, hanem hathatós biztosítéka annak, hogy mindent, mit csak igazolására alkalmasnak tart, előadhat, előbbi vallomását kiegészítheti, módosíthatja, úgy, hogy valóban minden vádlottnak, ki ártatlanságáról meg van győződve, csak kiváló érdekében áll, ha a kihallgatás által alkalmat nyer ártatlanságának nyilvános tárgyaláson kifejezést adni. A mi azt az ellenvetést illeti, hogy a vádlott kihallgatása az előzetes eljárás adatainak bevonását eredményezi és így a közvetlenség elvén lesz sérelem ejtve: döntő súlylyal nem birhat, mert hisz maga a vádirat is az előkészítő eljárás adatain nyugszik.
A javaslat rendelkezésének indokolása előtt szükséges a kihallgatás mellőzésére mintául idézett angol jog álláspontjára irányozni a figyelmet. Angliában a vádlotthoz, mihelyt a főtárgyaláson ama kérdésre, hogy bűnös-e, tagadólag válaszol, további kérdést intézni nem szabad. Sőt ha beszélni akarna is a vádlott, a biró siet ebben megakadályozni, ha védője van, és különösen gondoskodik arról, hogy védőjének egyes fenforgó kérdésekre vonatkozó nyilatkozata előtt ne szóljon. Ez az eljárás az ó-german perből fenmaradt ama régi hagyományos elven nyugszik, mely szerint a vádlottnak joga van ugyan, de nem kötelessége ártatlanságát bebizonyítani és kötelesek őt felmenteni, ha közreműködése nélkül nem tudnak elég bizonyítékot ellene összegyüjteni. Mindinkább általánosabb lesz Angliában is az óhajtás úgy reformálni a bűnvádi pert, hogy a vádlott elbeszélhesse a tényállást (statement). A perrendtartás javaslata (section 523.) megengedi a vádlottnak és házastársának azt, hogy mint mentő tanuk a főtárgyaláson felléphessenek és némi megszorítással még keresztkérdések is tehetők hozzájok.
Angliában a polgári peres eljárás igen élénk visszahatást gyakorol a bűnvádi perre és mivel a felek kihallgatásának intézménye itt már évek óta jó eredményeket szült, bizonyára ekként fogják szabályozni a bűnvádi perrendtartást is. Egyébiránt már Bentham óta napjainkig folytonos kritika tárgya magában Angliában is a vádlottnak teljes passiv szerepre kárhoztatása.
Hogy a continentalis perrend reform-törekvéseiben az angol jognak a vádlottat teljes passivitásra itélő felfogása többek részéről pártolásra talált: annak megvan a maga természetes oka. Egyrészről a multból a tortura borzalmai, másrészről a kihallgatásnak amaz inquisitorius módszere, mely Francziaországból Európa minden törvénykezés tárgyaló termébe behatolva, a vádlottat pusztán a per tárgyának tekinti és a szellemi tortura minden kigondolható nemével gyötri, erélyes visszahatás nélkül nem maradhatott s hogy az ellentét mennél szembetünőbb legyen, reámutattak Angliára.
Mindazáltal a legujabb perrendtartások egyike sem utánozta a magában Angliában sem kielégítőnek talált passivitás rendszerét. Nem mulasztotta el azonban a modern törvényhozás úgy rendezni a kihallgatást, hogy a vádlott teljes szólásszabadsággal birjon ártatlanságának bebizonyítására, de még árnya se kísértsen az emberi szellem ama nagy tévedésének, mely az igazság érdekében erőszakos önvallomásokat kicsikarni, helyes perjogi intézménynek tartotta. A „nemo tenetur prodere se ipsum” elve csak úgy meg van őrizve a német, osztrák, hollandi törvényekben és a belga javaslatban, mint magában Angliában, mert a vádlott, ha jónak látja, az egész tárgyaláson hallgathat.
Ez ujabb continentalis perrendek álláspontján áll a javaslat is (304., 305. §). Sem a vádlott, sem a jogrend érdekének szempontjából nem tartja helyesnek a kötelező passivitás rendszerét. A vádlott érdekéből azért nem, mert ez a védelem szabadságának korlátozását jelenti; a jogrend érdekéből pedig azért nem, mert az igazság felderítésének egyik leghathatósabb eszközét, a beismerést, lehetetlenné teszi. De ha a vádper e merev, egyoldalú felfogását nem is teszi magáévá: levonja annak túlzásokban nem aberrált következményeit és minden rendelkezése ama czél szolgálatában áll, hogy a terhelt kihallgatása az igazság felderítésének eszköze legyen ugyan, úgy azonban, hogy a vádlott védve legyen a szellemi tortura minden neme ellen.
Az egyes rendelkezések a következőkben nyernek felvilágosítást:
A vádlottat a javaslat szerint a főtárgyalás elnöke hallgatja ki és más nem intézhet hozzá sem közvetlenül, sem az elnök közvetítésével kérdéseket (304. § 1. és 6. bek.). Csak az elnöktől várható az a pártatlan higgadtság, melyet a javaslat a vádlott kihallgatásánál megkövetel. Ha a vádló, a vádlott-társak, a szavazó birák is joggal birnak a vádlotthoz kérdéseket intézni, ennek kihallgatása valódi rendeltetését nem tarthatná meg és csakhamar faggató vallatássá fajulna.
A vádlott kihallgatásának időpontját a javaslat a vádirat, illetőleg a vádhatározat felolvasása utánra teszi. Az elnök a kihallgatást későbbre nem halaszthatja és a vádlott követelheti, hogy a bizonyítékok felvétele előtt hallgassák ki. Igaz ugyan, hogy az elnöknek jogában áll a bizonyítékok elővételének sorát megállapítani és sajátképen a vádlott kihallgatása is tágabb értelemben a bizonyító eljáráshoz tartozik: mégis éppen azért tette a javaslat a vádlott kihallgatását önálló perbeli ténynyé, hogy az elnöknek a bizonyítékok sorrendjének megállapítására vonatkozó jogát senki se magyarázza akként, hogy a vádlott kihallgatását elhalaszthatja vagy éppen el is hagyhatja.
A kihallgatás tartalmára nézve első szabály az, hogy az elnöknek meggyőződést kell szereznie arról, hogy megértette-e a vádlott a vádat és ha nem, akkor azt a vádlott felfogásához mérten meg kell magyarázni. A második kérdésnek annak kell lenni, hogy elismeri-e magát a vádlott bűnösnek. Ha a vádlott elismeri bűnösségét, akkor feltéve, hogy a felek a főtárgyalásra előállított egyéb bizonyítékok mellőzésébe beleegyeznek, nem szükséges valamennyi bizonyítékot elővenni. A beismerés azonban csak akkor fogadható el az ítélet alapjául, ha egyéb bizonyíték a beismerés valóságát és komolyságát kétségen kívül helyezi.
Ha a vádlott nem ismeri el bűnösségét: akkor figyelmeztetni kell őt, hogy a váddal szemben a tényállást elbeszélheti. Egyúttal értésére kell adni a vádlottnak, hogy az egyes tanuknak, szakértőknek kihallgatása után minden bizonyítékra észrevételeket tehet (305. § 3. bek.), továbbá fel kell világosítani arról, hogy minden mellőzött indítványát, mit az előkészítő eljárásban a bizonyítás czéljából tett, ismételheti, sőt jogában áll uj bizonyítékok megszerzését is indítványozni. Teljes szabadságára hagyandó a vádlottnak, kíván-e nyilatkozatot tenni vagy nem, és ha kíván, akkor nem szabad őt elbeszélésében ok nélkül félbeszakítani. A kihallgatásnak az a czélja, hogy a biróság összehasonlíthassa a vádló által előadott tényállást a vádlott elbeszélésével és róla összefüggő képet nyerjen. Ha a vádlott elbeszélése után az elnök észreveszi, hogy a vádlott a bizonyító anyag egy részét teljesen figyelmen kívül hagyta, vagy arról kétértelműen nyilatkozott, akkor ezekre vonatkozólag azonnal kérdéseket intézhet hozzá. Igen természetes, hogy a kérdések feltevésénél soha sem szabad az elnöknek pártatlanságáról megfeledkezni. Egyes részletekre nézve azonban leghelyesebb nem a vádlott elbeszélése után, hanem az egyes bizonyítékok elővételénél a megfelelő kérdéseket a vádlotthoz intézni.
A javaslat megengedi, hogy ha a vádlottnak a főtárgyaláson és megelőzőleg tett vallomás a lényegesen eltérő, erre az elnök őt figyelmeztethesse, sőt az előbbi vallomásról felvett jegyzőkönyvet egészben vagy részben felolvashassa vagy felolvastathassa. A felolvasást megelőzőleg megkérdezendő a vádlottól az eltérés oka. Válaszra azonban nem kényszeríthető. Minthogy ez a szabály a közvetlenség elvétől eltérést jelent, kötelessége az elnöknek arra ügyelni, hogy e kivételes joggal csak akkor éljen, ha valóban lényeges a vallomások között az eltérés. Az magától értetődik, hogy nemcsak a vizsgálóbiró, hanem a kir. ügyészség vagy rendőri közegek előtt tett vallomást tartalmazó jegyzőkönyv is felolvasható. Továbbá ugyancsak felolvasandó az előbbi vallomásról felvett jegyzőkönyv akkor is, ha a vádlott éppen nem, vagy bizonyos pontokra nem kíván nyilatkozni.
A javaslat megengedi, hogy a vádlott a főtárgyalás alatt értekezhessék védőjével, ha megtiltja, hogy a hozzá intézett kérdések után a feleletre nézve tanácsot kérjen. E rendelkezésre a franczia jogból ment át a német particularis törvényekbe és az 1873-iki osztrák perrendtartásba is (245. § ut. bek.). Ellene, mint a védelem iránt tanusított bizalmatlanság jele ellen, erős támadást intéztek. Pedig, ha eredeti czélja ily bizalmatlanságra vezethető is vissza: tényleg csakis ama gyakorlati okból van fentartva, hogy a főtárgyalás menetét az egyes kérdések után a vádlott és védő magánbeszélgetései nem zavarják. Egyéb tekintetben a tilalom csakugyan nem bir jelentőséggel, minthogy a vádlottnak a kérdésre adandó válasz megtagadása után módjában áll védőjével értekezni és nem tiltható el attól, hogy később nyilatkozatot tegyen az előbb hozzá intézett kérdésre.
A német birodalmi perrendtartás nem intézkedik e tárgyban „expressis verbis”, s ez külömböző magyarázatra adott alkalmat.
Ily eltérő magyarázat megelőzése czéljából mindenesetre czélszerűbb volt a határozott rendelkezés e tárgyban, mely ugyan nem akadályozza meg, hogy egyáltalában ne beszélhessen a vádlott védőjével a hozzá intézett kérdésekre nézve, de mégis kizárja, hogy ez közvetlenül a kérdezés után történjék, és hogy ily czélból a főtárgyalás félbeszakítható legyen.
Minthogy a vádlott kihallgatása tisztán személyes természetű, magától értetődik, hogy a védő ügyvédnek nincs joga a vádlotthoz intézett kérdésekre helyette felelni, vagy arról tenni nyilatkozatot, hogy a vádlott hallgatni vagy válaszolni kiván-e.
A mi a kihallgatás egyéb részleteit illeti, ezekre nézve a javaslat a X. fejezet rendelkezéseinek értelemszerű követésére utal (304. §, 5. bek.). A javaslat a terhelt kihallgatására vonatkozólag is követte azt a rendszert, hogy a közös szabályokat, melyek mind az előzetes eljárás, mind a főtárgyalás szakában a terhelt kihallgatására nézve követendők, egy fejezetbe foglalta és a főtárgyalás szempontjából szükséges eltéréseket e fejezetben tüntette fel.
Általában a kihallgatásnál követendő szabályokra nézve az elnöknek nem szabad szem elől téveszteni a czél különféleségét, mely felé az előkészítő eljárás és a főtárgyalás tart. Nem szabad egyetlen kérdés feltevésénél sem arról megfeledkezni, hogy nemcsak inquirense az ügynek, de pártatlan ítélőbirája is. Nem szabad oly látvány szinhelyévé tenni a tárgyaló termet, hogy az elnök, mint ellenfél álljon szemben a vádlottal, kit órákig tartó kihallgatásokkal a szellemi tortura minden kigondolható eszközével gyötör. Az elnök visszaélést követne el, ha a javaslat határozott rendelkezései után is még mindig az inquisitorius per hagyományainak szellemében fogná fel feladatának betöltését.
A mi a X. fejezet rendelkezéseinek értelemszerű alkalmazását illeti, ez a következőkből áll:
A vádlott kihallgatása a főtárgyaláson is csak úgy, mint az előzetes eljárásban, rendszerint egyenkint történik (132. §, 1-ső bek.). Birósági tanúk alkalmazásának (132. §, 2. bek.) azonban nincs helye. A tárgyalás nyilvánossága és a nemnyilvános tárgyalásnál is közbenjáró személyek nagy száma mellett, a birósági tanuk alkalmazásának indoka elesik.
A kihallgatásnak a főtárgyalás alapelvei szerint mindig szóbelinek kell lennie (132. §, 1. bek.). Ebből a tételből következik, hogy a terhelt a főtárgyaláson irásbeli feleletet csak akkor adhat, ha másnemű nyilatkozatra képtelen, ha pl. néma (140. §). Egyébként bonyolult kérdésekre és különösen számadatok tekintetében feljegyzést használhat, de csakis emlékező tehetségének segítségéül. A 133. § első és második bekezdése helyett intézkedik a 301. § negyedik bekezdése és a 304. § második, harmadik, negyedik bekezdése. A 133. § harmadik bekezdésében foglalt rendelkezés értelmezéséről a vádlott elbeszélése után teendő kérdések megvitatásánál volt fentebb szó. Általában a kérdések feltevésénél a 133. § harmadik bekezdésében foglalt szabály követendő.
A 133. § utolsóelőtti bekezdésének és a 134., 135., 136., 137. §-oknak rendelkezései a főtárgyalásra is kiterjednek.
A 138. és 139. §-ok tisztán az előkészítő eljárás körét érintik, ellenben a 140. § utolsóelőtti bekezdésében foglalt rendelkezés a főtárgyaláson teljesített kihallgatásnál is hatálylyal bir.
Azzal, hogy minden tanu és szakértő kihallgatása és minden okirat és jegyzőkönyv felolvasása után a vádlottat figyelmeztetni kell arra, hogy észrevételeit megteheti, a javaslat biztosítani kivánja a terhelt védelmi jogát. A figyelmeztetés elmaradása ugyan nem semmiségi ok, de ha az elnök az észrevételezést ok nélkül megtagadja a vádlottól: ez semmiségi okul érvényesíthető (324. §, 9. pont).
(306-313. §)
Minthogy a közvetlenség követelményeinek megfelelő bűnvádi perben az ítélőbiró csak a főtárgyaláson fenforgott bizonyítékokat veheti az ítélethozásnál figyelembe (324. §, 1. bek.): a javaslat is a tulajdonképeni bizonyító eljárást a főtárgyalás számára tartja fenn. Mindaz tehát, mi a bizonyítékok felvételére nézve az előkészítő eljárás során történik, legnagyobb részben előkészület a főtárgyalás bizonyító eljárására.
A javaslat a főtárgyalás eme szakát a vádlott kihallgatása és a felek perbeszédei közé helyezi. De ezzel korántsem akar annak kifejezést adni, mintha a vádlott kihallgatásának eredménye soha sem lenne bizonyíték. A legujabb perrendtartások is, mint az osztrák és német törvények, melyek pedig a „systema” követelményeit lehetőleg kielégíteni igyekeznek, a tulajdonképeni bizonyitó eljárás keretéhez a vádlott kihallgatását nem számítják (osztrák 246., német 243. §), a nélkül, hogy vallomásától a bizonyíték erejét megtagadnák.
A „bizonyító eljárás” szaka tehát a tanuk és szakértők kihallgatását, a szembesítést, az okiratok és jegyzőkönyvek megengedett felolvasását, a „corpus delicti” előmutatását, az indítványozott vagy hivatalból szükségesnek tartott uj bizonyítékok megszerzését, szakértői szemle teljesítését, vagy a kiküldött tagnak erre vonatkozó jelentéstételét foglalja magában.
A bizonyító eljárás vezetése az elnök kezébe van ugyan letéve, de e hatalmi kör nem korlátlan, mert részint a vezetés jogának egy része a biróság hatásköréhez van utasítva és a felek az elnöknek intézkedései ellenében rendszerint a biróság határozatait kérhetik ki, részint a felek az önálló kérdezés és indítványozás jogát gyakorolhatják, és így a bizonyító eljárás intézésének nemcsak az elnök felett a biróság, hanem az elnök mellett a felek is valódi részesei.
A bizonyító eljárás menetének rendjére nézve a javaslat első szabálya az, hogy a felek jelenlétében kell minden bizonyítékot felvenni (306. §, 1. bek.). E rendelkezés a közvetlenség és szóbeli contradictorius eljárás lényeges követelménye és vádlottnak személyes jelenléte azért van megkívánva, mert éppen ez szolgál a bizonyítékok próbakövéül.
Az egyes bizonyítékok felvételének sorrendjét általában meghatározni lehetetlen lévén, a javaslat, követve az 1843-iki javaslat 314. és 329. §-aiban kifejtett elvet, csupán útmutatásul annyit mond ki, hogy a vád bizonyítékai a védelem bizonyítékait rendszerint megelőzik. E szabály a vádper lényegéből foly, melynek értelmében a vádlónak kell mindenekelőtt a bűnösség mellett szóló bizonyítékot előllítani.
Mindazáltal lehetnek esetek, midőn a sorrendre vonatkozó e szabálytól czélszerű, sőt szükséges eltérni. Lehet, hogy néhány mentő tanu kihallgatásával az egész eljárás véget érhet, pl., ha azok az „alibi”-t hitelt érdemlőleg bebizonyítják. Ezért a javaslat csakis általános útmutatásul jelöli meg az említett szabályokat. Egyébként az elnök discretiójára bizza a bizonyító eszközök sorrendjének megállapítását. Az elnök előre tanulmányozván a pert, leginkább tudja, mily sorrend a legczélszerűbb. Ok nélkül azonban a feleknek a sorrendre vonatkozó indítványait figyelmen kívül ne hagyja, mert a sorrend gyakran döntő súlylyal birhat a per kimenetelére.
A javaslat ama kijelentése, hogy a főtárgyalásra megidézett és megjelent tanuknak és szakértőknek kihallgatása, valamint a főtárgyalásra beszerzett egyéb bizonyítéknak felvétele rendszerint csak a felek beleegyezésével mellőzhetők, a vádper egyik sarkalatos tételét megvalósító elvi jelentőségű rendelkezés. Ennek jelentősége ugyanis az, hogy a vádiratban vagy vádhatározatban, továbbá a főtárgyalás előkészítésének szakában és a főtárgyaláson tett indítványra idézett és megjelent tanuk vagy szakértők a felek közös bizonyítékaivá válnak, melyekre csupán lényeges közérdeknek alárendelhető jogot szereztek. A bizonyítékoknak e közössége a vádper természetéből foly, mely szerint első sorban a felek feladata az ítélet alapjául szolgáló bizonyító anyagot szolgáltatni.
A német birodalmi perrendtartásról szóló javaslat ezzel éppen ellenkező rendszert követett, mely szerint a bizonyítékok felvételének terjedelme fölött kizárólag a biróság lett volna hivatva határozni. („Den Umfang der Beweisaufnahme bestimmt das Gericht, ohne hierbei durch Anträge, Verzichte oder frühere Beschlüsse gebunden zu sein.”) A birodalmi gyűlés bizottsága azonban beható vita után, melyben különösen a vád és védelem jogának indokolatlan megszorítását emelték ki, elvetette a javaslat álláspontját és a német birodalmi törvény a felekre ruházza az egyes bizonyítékok mellőzését. (244. § „Die Beweisaufnahme ist auf die sämmtlichen vorgeladenen Zeugen und Sachverständigen, sowie auf die anderen berbeigeschafften Beweismittel zu erstrecken. Von der Erhebung einzelner Beweise kann abgesehen werden, wenn die Staatsanwaltschaft und der Angeklägte hiermit einverstanden sind.”)
Az osztrák perrendtartás (246. § második bek.: „Der Anklager und der Angeklagte können im Laufe der Hauptverhandlung Beweismittel fallen lassen, jedoch nur, wenn der Gegner zustimmt”, a vádper természetéhez hűen, a feleknek a főtárgyalásra előállított bizonyítékokra nyert közös jogát szintén elismeri.
A franczia joggyakorlat szerint mindenik fél lemondhat az általa kért bizonyíték felvételéről, a lemondásnak azonban formalisnak kell lenni.
A javaslat lényegében a német és osztrák törvényhozás felfogásához csatlakozva, sem egyedül a biróságra, sem egyedül a félre nem bizta a bizonyíték mellőzését, hanem rend szerint a vádló és a vádlott beleegyezését kívánja. De a mellett, világos visszaélés és a tárgyalás ok nélküli elhuzásának megakadályozása végett feljogosítja a biróságot, hogy mellőzze annak a bizonyítéknak felvételét, melyet egészen fölöslegesnek tart.
Ezek ama bizonyítékokról állanak, melyekre a felek a fentebbiek szerint már közös jogot nyertek. Minden félreértés kikerülése végett meg kell tehát jegyezni, hogy a felek által a főtárgyalásra magukkal hozott, - tehát meg nem idézett - továbbá az elnök vagy a biróság által hivatalból előállított tanuk és szakértők kihallgatása vagy mellőzése, korlátlanul és kizárólag a biróságtól függ. Ha az elnöknek és a biróságnak, - eltérve a vádper merev követelményeitől - a valóság felderítése érdekében jogot ad a javaslat arra, hogy hivatalból uj bizonyítékokat szerezhetnek meg: akkor az ily bizonyítékok felvétele vagy mellőzése tekintetében sem lehetett a feleknek túlnyomó befolyást engedni.
Alig szorul ugyan magyarázatra, - de tán még sem fölösleges kiemelni - hogy a bizonyíték felvétele, tehát a tanu vagy szakértő kihallgatása, illetve az okiratok felolvasása után a felek által kijelentett mellőzésnek nincs hatálya. A bizonyíték felvétele után, a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszeréhez képest már csakis a biróság van hívatva annak elhatározására, hogy veheti-e a bizonyítékot ítélete alapjául vagy sem.
Az indokolás során többször volt kiemelve, hogy a vádelv követelményeit a javaslat a legvégsőbb következetességgel nem valósította meg. Ott, hol az igazságszolgáltatás gyakorlati czélja a systema merev igényeibe látszottak ütközni, nem tartotta a javaslat hibának az elvi következetességet ama czéloknak feláldozni. Alig van pontja a bűnvádi pernek, mely az elméletben a vádelv szempontjából erősebb támadásoknak lett volna kitéve, mint a főtárgyalás elnökének és a biróságnak ama discretionarius joga, melynél fogva az igazság felderítése érdekében hivatalból szerezhetnek be bizonyítékokat. A vádrendszer kétségen kívül azt követeli, hogy a bizonyítékok megszerzésének feladatát a perrend a felekre bizza. Mindazáltal az ujabb bűnvádi perrendtartások, melyek pedig több-kevesebb buzgalommal iparkodtak a vádrendszer követelményeinek megfelelni, a bizonyítékok megszerzésének kérdésében nem merték az elnököt és biróságot merev passiv magatartásra szorítani.
Az osztrák törvény, mely hívebben valósította meg a vádelv követelményeit, mint bármely más érvényben levő continentalis perrendtartás, az elnök discretionarius jogkörét a bizonyító eljárás területén is igen nagy terjedelemben tartja fenn (254. §).
A német törvény (243. §) a legeltérőbb magyarázatokat maga után vont szövegezéssel ugyan, de szintén fentartja a biróság hatáskörét a bizonyító eljárás kiegészítésére nézve, s csak annyiban külömbözik az osztrák törvénytől, hogy amaz a jogkör legnagyobb részét a biróságra bizza.
Oly messze egyik sem megy, mint a franczia jog, mely az elnök discretionarius hatalmi körének nem szab más határt, mint a mit becsülete és lelkiismerete ir elő. A főtárgyalás elnöke (és nemcsak a „cour d’assises”, hanem a correctionalis törvényszék elnöke is) azonkívül hogy minden bizonyíték megszerzéséről hivatalból intézkedhetik, a franczia semmitőszék judicaturája szerint még oly tanukat is megidézhet, kiknek kihallgatását a törvény tiltja (322. §), sőt még azt sem veszi legujabban a semmítőszék semmiségi okul, az ily tanukat az elnök megesketteti.
Ily széles mérvű discretionarius jogkör minden esetre veszélyes lehet, mert majdnem a törvény fölé helyezi az elnököt. De ha e jogkör szabatosan körülirt korlátok közé van szorítva, akkor csak hasznára lehet az igazságszolgáltatásnak, ha az elnök és biróság a felek indítványai nélkül is eleget tehet a főtárgyaláson esetleg teljesen megváltozott helyzet ama követelményének, hogy uj bizonyítékokat kell megszerezni. Vajjon czélszerű volna-e, ha a vádper merev formái miatt a valóság kiderítésére szolgáló bizonyíték megszerzéséről le kellene mondani?
A javaslat tehát az elnöknek és a törvényszéknek párhuzamos jogot ad arra, hogy akár indítványra, akár e nélkül is uj bizonyítékok megszerzését elrendelhessék. Annyiban sem hódol tehát a javaslat a franczia jog felfogásának, hogy e discretionarius hatáskört nem tartja tisztán az elnök személyes jogköréhez tartozandónak („ce magistrat ne peut le déléguer ŕ la cour”), hanem megosztja e jogkört az elnök és a biróság között, sőt csakis az utóbbinak van joga az indítványt elutasító, valamint oly bizonyíték megszerzését elrendelő határozatot hozni, mely miatt a főtárgyalást 24 órán túl félbe kellene szakítani. Továbbá, ha a törvényszék a bizonyítékok megszerzését czélzó indítványt elvetette, az elnöknek nincs joga e bizonyítékot a törvényszék határozata ellenére megszerezni.
Abból, hogy a felek által indítványozott bizonyítékot az elnök megszerzi: senkire jogsérelem nem háramlik, de mindenesetre nagy sérelemmel járhat, ha ily indítványt végleg elutasíthatna. Következéskép indokolt e ponton a törvényszék ellenőrzését biztosítani, valamint a hosszabb időre való, esetleg ok nélküli elhalasztás megakadályozása czéljából szintén szükséges volt a törvényszékre bizni a határozathozatalt a huszonnégy óra alatt meg nem szerezhető bizonyíték szükséges, vagy fölösleges volta tárgyában.
A javaslat a „bizonyíték” kifejezés alatt mindazt érti, mi csak bizonyítékul szolgálhat, következéskép mind az elnök, mind a törvényszék jogosítva vannak uj tanukat és szakértőket megidézni és kihallgatni szakértői szemlét elrendelni, okiratokat, polgári vagy bűnvádi periratokat és egyáltalában minden uj bizonyítékul szolgáló tárgyat megszerezni.
Az „uj bizonyíték” fogalma alatt nem azt érti a javaslat, mintha annak a felek előtt teljesen ismeretlennek kellene lenni, sőt ellenkezőleg a főtárgyalásra nem idézett vagy meg nem jelent, de az előkészítő eljárás során kihallgatott tanu vagy szakértő is ilyennek tekintendő.
Minden tévedés elkerülése végett szükséges volt kimondani, hogy az elnök vagy a törvényszék által elrendelt szemlét maga a törvényszék vagy ennek egyik kiküldött tagja is teljesítheti, ki a szemle befejezése után azonnal jelentést tesz a törvényszéknél. Ez ugyan a legritkább esetek közé fog tartozni, de semmi esetre sem volna indokolt, ha annak lehetősége, hogy maga az itélőbiróság teljesíthessen szemlét, „a priori” ki volna zárva.
A német birodalmi perrendtartás erre nézve „expressis verbis” nem nyilatkozik; de azért senki sem állítja, hogy a hallgatás azt jelentené, mintha a törvény nem is kívánná az itélőbiróságot e jogkörrel felruházni.
A franczia perrendtartás szintén nem nyilatkozik e kérdésben, de a gyakorlat szerint nemcsak a correctionalis biróság, hanem a „cour d’assises” is jogosítva van szemlét teljesíteni. Igen fontosnak tartja azonban a franczia judicatura a vádlott jelenlétét a szemlénél.
Az osztrák perrendtartás kifejezetten intézkedik e tárgyban (254. §, ut. bek.) és a gyakorlatban ritkán ugyan, de mégis előfordul, hogy a biróság az esküdtekkel együtt teljesíti a szemlét. Legnevezetesebb ily eset volt a Tourville ügyben teljesített szemle, melynél a bíróság ama hibát követte el, hogy a vádlott személyes jelenlétét nem tartván szükségesnek, csakis ennek védője vett részt a szemlénél. Az e miatt érvényesített semmiségi panaszt a semmitőszék abból az okból, hogy a vádlott jelenlétére vonatkozó indítvány a főtárgyalás jegyzőkönyve szerint nem volt véve, elvetette, mindazáltal helyes eljárásnak csak az tartható, ha a vádlott is személyesen jelen van, mert eme szemle tulajdonképen a főtárgyalás folytatása, és a vádlott jelenléte nem mellőzhető. Igy fogja fel ezt a franczia és belga judicatura is (a Pelczer Armand és Leo által Bernays ügyvéden Brüsselben elkövetett gyilkossági ügyben a „Rue de la Loi” utczában az esküdtszék által teljesített szemlénél is jelen volt mindenik vádlott L. Mayer Commentárját), és jelen javaslat szellemének is, és abbeli rendelkezésének, hogy a felek a szemle idejéről semmiség terhe mellett értesítendők, csak az az eljárás felel meg, midőn a vádlott a szemle teljesítésénél, mely a főtárgyalás keretéhez tartozik, jelen van és pedig e tekintetben nem kell külömbséget tenni, akár az egész törvényszék, akár csak egyik kiküldöttje teljesíti a szemlét, mert a per eme szakában az ügyfél-nyilvánosság követelményének szigorú megtartása joggal kívánható. Egyébként egyazon szabályok követendők, melyeket a javaslat a szakértői szemlére nézve általában meghatározott. Ha azonban a törvényszék, a vádlónak és a vádlottnak jelenlétében tartja a szemlét, ugy a fennebb előadottakból önként következik, hogy a tanuk a szakértői szemlénél mellőzhetők, mert a biróság jelenléte és az ügyfél-nyilvánosság elég biztosítékot nyujtanak minden visszaélés ellen.
Nehogy valamely uj bizonyíték megszerzését czélzó indítvány elkésés okából visszautasítva legyen, a 306. § utolsó bekezdése a német perrendtartás mintájára (245. §) e részben kifejezetten intézkedik. Ha a birónak kötelességévé teszi a perrend az anyagi igazság felderítését: ugy az uj bizonyítékok megszerzését czélzó indítványnak a tárgyalás folyamában praeclusiv határidőt szabni nem lehet. Mindazáltal az ítélet kihirdetésének megkezdése után már visszautasítható az indítvány.
Amaz elvi felfogás külömbsége szerint, vajjon tisztán a felek feladata-e a bizonyítás anyagát előállítani, vagy a biróságnak is kötelessége-e az igazság felderítésére hivatalból közreműködni: külömböző a tanuk és szakértők kihallgatásának módszere is. A javaslat amaz álláspontjából, melyet a főtárgyalás elnöke és a biróság perjogi feladatának betöltésére nézve elfoglal, önként következik, hogy a kihallgatás szabályszerű módja nem lehet más, mint hogy a tanukat és szakértőket ama szabályok szerint, melyeket a javaslat a XIII. és XIV. fejezetekben meghatároz, és melyeknek indokolása e fejezeteknél van előadva, az elnök hallgatja ki, és kívüle ugy a birák és a kir. ügyészség, mint a vádló, vádlott, károsított, sértett fél, illetve ezeknek képviselői is intézhetnek a tanuhoz és szakértőkhöz kérdéseket.
Mindezeknek tehát a javaslat szerint joguk van a kérdezéshez, mely nem függ az elnök engedelmétől; de az elnöknek pervezetői hivatásából következik, hogy e jogukat csak akkor gyakorolhatják, ha az elnök a szót nekik átengedi. Rendszerint az elnök által teljesített kihallgatás után teszik meg az említett jogosítottak kérdéseiket, de az elnök saját kérdezése közben is megengedheti a jogosítottaknak a kérdezés jogának gyakorlását; viszont az említett jogosítottak kérdezése közben átveheti ismét az elnök a kérdezést és ennek befejezése után ismét átadhatja a szót. A kérdezés - kivéve a tolmácsolás esetét - mindig közvetlenül történik. A kérdezésnek a franczia code „par organe du président” módszerével ideje már szakítani.
Bármennyire tág tere is van a kérdezés jogának, - és ezt ok nélkül korlátozni nem szabad, - mégis bizonyos határokat kijelölni szükségesnek tartotta a javaslat. Az elnöknek kötelessége őrködni, hogy a kérdezés jogával visszaélést ne kövessenek el; megtilthatja a kérdés-tevést, illetve a feleletadást, ha a kérdés az ügygyel semmi összefüggésben sem áll, vagy annak feltevését a törvény tiltja, ha szembetünő a részrehajló feleletre való felhívás, ha a kérdés és felelet által másnak becsülete lenne megsértve, a nélkül, hogy eme kérdés, illetve felelet az ügyre nézve relevans körülmény felderítését czélozná. Becsületsértő kifejezések esetén a kérdezés megvonása nem zárja ki a rendbüntetés alkalmazhatását.
Ama reformtörekvéseket, melyek az angol kérdezés rendszerének meghonosítását czélozzák, és a melyek különösen Gneist buzgólkodása és a német jogász-gyülés kijelentései óta mindinkább nagyobb arányokat öltenek, a jelen javaslat készítésénél is fontolóra kellett venni. Angliában ugyanis a biró, ha nem is oly absolut passiv magatartást követ, mint az némely német túlbuzgó doctrinárnek tanításában feltüntetve van, de mindenesetre az egész eljárás szelleme tartózkodó magatartásra utalja a tanuk kihallgatásával szemben. A terhelő és mentő bizonyitékok, minthogy ezek előállításáról a felek gondoskodnak, élesen el vannak különítve és a polgári per mintájára mindenik fél az ítélőbiró elé állítja bizonyítékait. E rendszer következménye, hogy a vádló a terhelő, a vádlott a mentő tanukat hallgatja ki (examination in chief). Minden tanunak ekként teljesített kikérdezése után az ellenfélnek van joga kérdéseket tenni, azaz: a vád tanuját a vádlott (védő), a védelem tanuját a vádló hallgatja ki (cross-exemination). Erre ismét joga van mindenik félnek saját tanujához kérdéseket intézni (reexamination). Az elnöknek inkább csak felügyelő, ellenőrző és kiegészítő hatásköre van.
Valamint a belga javaslat, úgy a német birodalmi perrendtartás előkészítése alkalmával fontolóra vették az angol rendszer adoptálásának vagy mellőzésének kérdését.
A belga parlamenti bizottság jelentése csak az elméletben tartja szép rendszernek az angol kihallgatás módszerét (Thonissen II. kötet 41. és követk. lap.). A gyakorlatban - ugy mond - más alakot ölt ez. Az angol ügyédek valóságos művészetet sajátítottak el a tendentiosus, rossz akaratú, fogásos kérdések feltevésében. Befolyást gyakorolnak a tanu gondolkozására a nélkül, hogy ez észrevenné. Felizgatják, zavarba hozzák, kínozzák, ellenmondásba keverik, ugy, a hogy képviseltjük érdeke éppen kivánja. A tanu e routinirozott férfiaknak kiszolgáltatva, valóságos vértanuságot szenved. Egy kiröppenő szó, egy phrasis, melynek fontosságot tanu maga sem tulajdonít, elég eszköz e gyakorlott strategák kezében, hogy megzavarják a tanut és az esküdteket is. A kihallgatás vég nélkül elhuzódik és gyakran visszatartja a polgárokat a tanuságtételtől, kik a valóság kiderítése érdekében fontos vallomásokat tehetnének. Eme rendszer hibái - folytatja a jelentés - annál nagyobbak, mert a felek szabadsága a kérdezésben csaknem korlátlan. Kikérdezik a tanunak egész magánéletét, és oly feleleteket csikarnak ki, melyek kétséget ébresztenek a tanu ítélőképessége, intelligentiája, emlékező tehetsége és erkölcse iránt. A belga tanu, ki már mostani szerepétől is irtózik, csak alig tudna ez uj rendszerhez simulni. A felvilágosodott és pártatlan birónak nyugodt és komoly kikérdezése többet ér. Ha a kihallgatás nem teljes, ha az elnök az ügy egyik-másik részletét fel nem derítette, ha emlékező tehetsége pillanatnyira cserben hagyta: úgy minden félnek van joga a hiányokat pótolni.
Ez kivonatosan a belga parlamenti bizottság véleményének tartalma. Alig kell megjegyezni, hogy ez ítélet éppen nem tárgyilagos, sőt egyenesen az árnyékoldalak túlszinezése. A visszaélések és pedig oly visszaélések felsorolása ez, melyek könnyen meggátolhatók és az angol biró, - mint ez a tárgyalások mindennap igazolják, - komolyan őrködik is a felett, hogy a tanu oly vértanuságot ne szenvedjen, milyenről a belga bizottsági jelentés panaszkodik. A visszaélések szempontjából egyébiránt egyetlen intézmény értékéről sem lehet helyes ítéletet alkotni. Éppen a belga bizottsági jelentés mondja néhány lappal előbb (27. lap) oly szépen: „Ha kénytelenek volnánk minden intézményt mellőzni, mely magában jó, de visszaélésekre ad okot: akkor valóban zavarban volnánk ama határra nézve, a meddig a rombolás e munkájában mennünk kellene”.
A belga képviselőházi bizottság a felhozott okokat bizonyára csak azért tartotta elegendőknek, mert tudta, hogy az angol rendszerrel homlokegyenest ellenkező franczia rendszer hagyományaihoz sokkal szivósabban ragaszkodik a belga törvényhozás, hogy sem szükséges volna annak fentartását, szemben az angol rendszerrel, behatóbban indokolni. Hisz a belga kormányjavaslat (II. R. 41. cz.) csakis a „par organe du président” kihallgatás módszerét ismeri és a képviselőházi bizottság jelentése azt is nagy vivmánynak tekinti, hogy az elnök engedelmével ezentúl közvetlen kérdezésre lesz joguk a feleknek. (A 41. cz. kiegészítéseül indítványozza a bizottság: „Ils pourront aussi avec l’autorisation du président l’interroger directement”).
Németországban nem zárkóztak el annyira az angol rendszer hatása elől, mint Belgiumban, mert hisz nemcsak az elmélet férfiai szállnak síkra e rendszer mellett, hanem ennek befolyása a törvényhozásokban is észrevehető.
Poroszországban már az 1852. május 3-iki törvény megengedte, hogy az ügyészség és a védő közös indítványára az elnök a tanuk kihallgatását a felekre bizhassa, mely esetben a kihallgatás az angol módszer szerint történt.
Még tovább ment ennél a württembergi (309. §) és a badeni perrendtartás (238. §), a mennyiben ezek szerint tisztán az ügyészség és a védő beleegyezésétől függött a keresztkérdezés alkalmazhatása.
A német birodalmi perrendtartás javaslata hasonló rendelkezést tartalmazván, ez beható tanácskozásra adott okot a birodalmi gyülés igazságügyi bizottságában.
Gneist a kormány-javaslattal szemben azt indítványozta, hogy a keresztkérdezés kötelező legyen mindig, ha jogász védője van a vádlottnak. A keresztkérdezés ez általános behozása mellett annak kiváló hasznaira hivatkozott. Kiemelte: hogy e módszer szerint határozottabb és behatóbb leend a kihallgatás, mert mindenik fél az előtte ismert döntő pontra irányozza kérdéseit. A kihallgatásnak e präcis modora egészen más benyomást fog gyakorolni az esküdtekre. Az elnök állása lényegesen könnyebbé válik, kellő tárgyilagosság és nyugodtsága nem lesz megzavarva és teljes erélylyel a kérdések feltevésének ellenőrzése és egyéb incidensek elintézésére fordítja figyelmét. Ez nem volna experimentálás, - folytatja Gneist, - mert az indítványozott eljárás már fennállott a középkorban és fennáll Észak-Amerikában és Angliában. A kihallgatás jelenlegi módja pedig franczia minta után alakult. Alaptalannak mondja azt az aggodalmat, mintha a védők e tekintetben nem tudnának hívatásuknak megfelelni. Egyébiránt - végzi - nem ritka eset, hogy laicusok is a legnagyobb sikerrel élnek a keresztkérdezés jogával, mi éppen abban leli magyarázatát, hogy mindenik fél legjobban tudja, mi leend a tanu vallomásában reá nézve fontos.
Gneist indítványa ellen mindenekelőtt Schwarze foglalt állást. Különösen kiemelte, hogy a keresztkérdezés csak úgy bir jelentőséggel, ha a vádlottnak oly védője van, a ki e feladatnak meg is tud felelni. Ilyen pedig a legtöbb esetben hiányzik. Főleg azonban arra utal, hogy a kötelező keresztkérdezés nem illik a javaslat rendszerébe. Míg az egész eljárás más elveken nem nyugszik: addig kötelezőleg a keresztkérdezés intézményét nézete szerint behozni nem lehet. A vitában még részt vettek Marquardsen, Herz, Völk, Wolffson, Klotz, Hanauer, Reichensperger, Bähr, Böcher, Miquel (a bizottság elnöke) és az eredmény az lett, hogy Gneist inditványát 17 szavazattal 9 ellenében elvetették (Hahn gyüjteményes munkája 837. s következő lapok).
A mily erős visszahatást keltett a bizottságban a keresztkérdezés intézményének kötelező behozása; olyannyira felkarolta a többség a keresztkérdésnek a kormányjavaslat által czélzott facultativ behozását, melyet a törvénybe fel is vett. A német birodalmi perrendtartás 238. §-a szerint az államügyészség és a védő egybehangzó kívánságára az általuk megnevezett tanuknak és szakértőknek kihallgatását az elnök ezeknek átengedni tartozik, és pedig úgy, hogy mindenik fél az általa megnevezett tanukat és szakértőket hallgatja ki első sorban. Az elnöknek az ügy további felvilágosítása czéljából a kérdezés után is joga van kérdéseket tenni.
Éppen nem lehet állítani, hogy a keresztkérdezés intézményét Németországban sürűen vennék igénybe. Poroszországban - maga az igazságügyi bizottság jelentése elismeri, - soha sem alkalmazták az 1852-iki májusi törvény facultativ keresztkérdezését. Ennek oka azonban a német practicus jogászok véleménye szerint abban rejlik, hogy a keresztkérdezés alkalmazhatása az államügyész és védő beleegyezésétől lévén függővé téve, az államügyész csak a legritkább esetben járul a főtárgyalást vezető elnök irányában bizalmatlansági szavazat szinével biró keresztkérdezés iránti indítványhoz.
Fontolóra vevén a keresztkérdezés mellett és ellen felhozható okokat és levonva az összehasonlító jogból meríthető tapasztalatokat, a javaslat a kötelező keresztkérdezés rendszerét nem tette magáévá, mert e rendszernek (védő jelenléte hiányában) kivétel nélküli alkalmazása mellett sok esetben éppen a vádlott érdeke szenvedne. Az ügyvédek legnagyobb része, különösen a vidéki városokban, nem foglalkozik annyira a büntetőjoggal és gyakorlattal, hogy a keresztkérdezésnél egyenlő fegyverrel küzdhetne a közvádlóval. Ha pedig az elnöknek a keresztkérdezés befejezte után a hiányok pótlása végett még csaknem egészen uj kihallgatást kellen tartani: úgy minden gyakorlati haszon nélkül igen elhuzódnék a tárgyalás. Főleg áll azonban az, a minek Schwarze adott kifejezést, hogy a keresztkérdezés kötelező behozása csak oly perrendtartás keretébe illik, mely a tiszta vádrendszerre van alapítva. De ha el van fogadva, hogy a bizonyítékok megszerzése fölötti gondoskodás ne legyen kizárólag a felekre bizva és a kir. ügyészségnek nemcsak a terhelő, de a mentő körülményekre nézve is egyenlő figyelmet kell fordítania; ha az anyagi igazság felderítése érdekében szükségesnek mutatkozott, hogy a biróság active folyjon be a bizonyítékok előállításába: akkor az eljárás legfontosabb részében, a bizonyító eljárásban a kérdezésintézést kötelezőleg a felekre bizni következetlenség nélkül nem lehet.
De mivel bizonyos esetekben a keresztkérdezés módszere haszonnal jár, sőt a társadalmat izgatottságban tartó nagyobb hullámokat vert bűnügyekben gyakran e módszer kelt igazi bizalmat és megnyugvást az eljárás irányában: nem volna czélszerű pusztán az elkövethető visszaélésektől való félelem miatt egyszerűen kizárni a keresztkérdezést, melyet kötelező alakban is kétségtelenül mind Angliában, mind Észak-Amerikában, mind Svájcznak némely államában nagy sikerrel alkalmaznak.
A javaslat tehát facultativ alakban ölelte fel a keresztkérdezést lényegében akként, a hogy ezt a porosz és német törvények tették.
Ehhez képest a keresztkérdezésnek két esetét külömbözteti meg. Egyik eset az, midőn a vádlottnak védője van, a másik pedig az, midőn személyesen védekezik. Ha a vádlottnak védője van, s ha ez a keresztkérdezést indítványozza, a vádló pedig nem ellenzi, a tanukat és szakértőket közvetlenül a felek képviselői hallgatják ki. Ha a vádlott személyesen védekezik, a felek által való kihallgatást ezeknek egyetértő kivánságára a törvényszék megengedheti, de csak akkor, ha a vádlottat értelmisége vagy külön szakképzettsége a kihallgatás teljesítésére alkalmasnak tünteti fel.
Az előbbi esetben tehát nem függ a keresztkérdezés a biróság engedelmétől.
Ha a védő jár le, az elővélemény a mellett szól, hogy a védő a keresztkérdezésben képes lesz a vádlott érdekeit megóvni, illetőleg érvényesíteni. Ebben az esetben tehát, a felek egyértelmű kérelmének garantiája mellett, siker várható a keresztkérdezéstől.
Ha azonban a vádlottnak nincs védője, attól kell tartani, hogy nem képes a vádló intelligentiájával, gyakorlottságával, szakképzettségével hasonló fegyvereket szembe állítani. Ekkor tehát csak az esetben engedhető meg a felek által való kihallgatás, ha a vádló szakképzettségének túlsúlya nem veszélyezteti a vádlott érdekeit, ezt pedig, a vádlott egyéni körülményei és a magatartásából merített tudomása alapján, csak a biróság döntheti el.
Nemcsak az egész bizonyító eljárásra, hanem egyes tanu vagy szakértő kikérdezésére nézve is helye van a keresztkérdezésnek.
Maga az eljárás, lényegére nézve megegyez az angol kérdezés rendszerével, mivel a vád tanuihoz a vádló, a védelem tanuihoz a vádlott, illetve képviselőik intézik a kérdéseket (examination in chief) és valamint a kérdezés bevégeztével, úgy minden kérdésre adott felelet után a kérdező ellenfelének is joga van kérdéseket tenni (cross examination). Az elnök megengedheti, hogy a fél erre ismét a maga tanujához is intézhessen kérdést (reexamination).
A javaslat mind az elnököt, mind a biróság tagjait felhatalmazza, hogy a felek kérdezése után, sőt az egyes kérdésekre adott felelet után is annyi kérdést tehessenek, mennyit szükségesnek tartanak. Ha az igazság felderítésére a biróságnak hivatalból is közre kell működnie: úgy perjogi állásának mellőzhetetlen következménye e jogkör megadása.
Ha a törvényszék a felek által teljesítendő kihallgatást megengedte: akkor ezt ok nélkül vissza nem vonhatja, de mindenesetre lehetnek okok, melyek szükségessé teszik e kérdezés módszerének megszüntetését. A javaslat két okot jelöl meg. Egyik, ha a biróság meggyőződik, hogy a kérdező a kérdések tevésére kellő tehetséggel nem bir. Mindazáltal nem ok a keresztkérdezés megszüntetésére, ha maga a magánvádló, vagy maga a vádlott nem képes a kérdezésre, képviselőik azonban erre alkalmasak. Másik ok a megszüntetésre az, ha a magánvádló vagy a vádlott, illetőleg képviselőik ismételt elnöki figyelmeztetés után is tiltott kérdéseket (308. §) tesznek. E rendelkezésből következik, hogy legalább kétszeri figyelmeztetésnek kell a kérdezés e módszerének megvonását megelőzni. Magától értetődik, hogy a keresztkérdezés megszüntetése után az elnöki kihallgatás mellett a feleknek a 307. § második bekezdésében biztosított joguk épségben fennáll.
Ha valamely fél az egész bizonyító eljárásra kéri a felek kérdezés iránti jogának megengedését, úgy ez indítványt a bizonyító eljárás kezdetén kell megtenni; de ha az elnök már megkezdte is a kihallgatást, egyes tanukra és szakértőkre nézve a keresztkérdezés megengedése indítványozható. Legczélszerűbb azonban a most említett esetben is a bizonyító eljárás kezdetén tenni meg az indítványt, hogy az elnök a kihallgatás tervére nézve szükséges tájékozással birhasson.
A bizonyító eljárás vezetésének lényegéből folynak ama rendelkezések, melyek az elnöknek éppen a tanuk és szakértők befolyásolásának megakadályozása czéljából kötelességévé teszik arról gondoskodni, hogy a ki nem hallgatott tanu a bizonyító eljárásnál és a ki nem hallgatott szakértő a másik szakértő kihallgatásánál jelen ne legyen. De viszont előfordulhat, hogy az eljárás érdeke kívánja, hogy a szakértő az egész bizonyító eljáráson jelen legyen, sőt megengedheti az elnök a szakértőknek, kiknek külömben önálló joguk a kérdezésre nincs, azt is, hogy a tanuhoz kérdéseket intézhessenek (309. §).
Hogy a kihallgatott tanuk és szakértők a főtárgyalás terméből csak az elnök rendeletére vagy engedélyével távozhatnak: indokát leli egyrészről abban, hogy a később kihallgatandó tanukkal és szakértőkkel vallomásaikat ne közölhessék, másrészről abban, hogy esetleg ujra kihallgathatók legyenek.
A bizonyító eljárás sikere érdekében szükségessé válhat, hogy az egyes kihallgatott tanu a teremben ne maradjon, mert őt a később kihallgatandó tanuval esetleg szembesíteni kell. Következéskép szükséges volt az elnököt ama jogkörrel is felruházni, hogy a tanut a terem ideiglenes elhagyására kötelezhesse és őt akár egyedül, akár más tanuk jelenlétében ismét kihallgathassák.
Az eljárás attól az alapelvétől, mely szerint minden bizonyíték felvételénél a vádlottnak jelen kell lenni, lényeges eltérést tartalmaz a javaslat ama rendelkezése, mely az elnököt a vallomástétel szabadsága érdekében felhatalmazza, hogy a vádlottat valamely tanu vagy vádlott-társ kihallgatása alatt a teremből eltávolíthassa (310. §). Ily rendelkezés szükségét minden perrendtartás elismeri, mert lehetnek esetek, midőn a tanu vagy vádlottárs a vádlott jelenlétében nem mer vallomást tenni, vagy a szégyenérzet, különösen nőket szemérem elleni bűntetteknél, visszatartja a vallomástól. Nem volna tehát czélszerű az igazság felderítésének érdekét pusztán a merev elvi következetességnek feláldozni. A javaslat ama perjogi állásánál fogva, melylyel az elnököt a főtárgyalás vezetésével felruházta, e fontos kivételes eljárás alkalmazását is csak úgy, mint a franczia joggyakorlat és az osztrák perrendtartás (250. §) reá bizta. A német perrendtartás szerint (246. §) eme jog a biróságra van ruházva. Az elnök az előzetes eljárásra vonatkozó iratokból inkább ismeri a körülményeket, mint a biróság és így ő kiválóan alkalmas annak megítélésére, hogy szükséges-e a vádlottat eltávolítani. Természetes, hogy erre vonatkozólag a felek indítványokat is tehetnek, de ezek tárgyában is az elnök van hívatva első sorban határozni, csak a meghozandó határozat után lehet a törvényszék határozatát kikérni. Nem kötelessége az elnöknek a vádlottat e rendelkezés előtt meghallgatni, mindazáltal helyesen jár el, ha ezt megteszi.
Más okból, mint a melyet a javaslat kiemel, t. i. a vallomástétel szabadsága érdekében és máskor mint tanu vagy vádlott-társ kihallgatásánál, e kivételes intézkedés nem alkalmazható. A vádlott-társnak jelenléte akkor is mellőzhetetlen, ha a vádnak oly pontjait tárgyalják, melyek nem vonatkoznak reá. De ha több bűncselekmény miatt együttesen foly a tárgyalás és valamely vádlott éppen nincs érdekelve valamely bűncselekményben: úgy ennek tárgyalásánál jelenléte nem szükséges. Az elnök azt is elrendelheti, hogy a tanu kihallgatásának egy része alatt távolítsák el a vádlottat.
Az eltávolításnál a vádlottra háruló kárnak lehető ellensúlyozása czéljából a javaslat azt rendeli, hogy a vádlottat haladék nélkül, legkésőbb a bizonyító eljárás befejeztéig semmiség terhe mellett értesíteni kell a kihallgatás eredményéről. Nem kívánja meg tehát a javaslat azt, a mit az 1852-iki porosz törvény (28. §) követelt, t. i. a tanunak újra kihallgatását a vádlott jelenlétében, mert hisz éppen azért volt a vádlott eltávolítva, hogy a tanu ne álljon a vádlott jelenlétének hatása alatt. De ha maga a tanu bátorságot nyerve, a vádlott jelenlétében is kész elmondani vallomását, úgy nem helyes őt abban megakadályozni. A vádlott azonban soha sem követelheti a tanunak jelenlétében leendő ismételt kihallgatását.
A kihallgatás eredményének közlésére nézve közelebbi rendelkezést nem tesz a javaslat, mert nyilvánvaló, hogy annak olyannak kell lenni, mikép a vádlott magának kellő tájékozást szerezzen a távollétében történtekről. Ha akár a vádló, akár a védő elégtelennek vagy helytelennek találja a közlést: a törvényszék határoz a vitássá vált kérdésben. A kihallgatás eredményének közlése oly fontos mozzanat, hogy elmulasztását semmiségi oknak kellett nyilvánítani. Még akkor sem mellőzhető e közlés, ha arról a vádlott kifejezetten lemond. A franczia judicatura is semmiségi okot lát a közlés elmulasztásában („substantielle ŕ la défense et ŕ la publicité du débat”), úgyszintén az osztrák törvény is. Ez utóbbinak mintájára a javaslat meghatározza azt is, hogy a bizonyító eljárás befejeztéig a közlésnek mindenesetre meg kell történni, miből következik, hogy a közlésnek rendszerint azonnal a vádlott behivása után kell eszközöltetni és csakis, ha fontos körülmények kívánják, lehet azt a bizonyító eljárás későbbi szakára halasztani. A vádlott észrevételeit a távollétében elővett bizonyítékokra megteheti, sőt kérdéseket is intézhet a tanukhoz és szakértőkhöz. Minthogy a közlés ténye semmiség terhe mellett van előirva: ennélfogva a főtárgyalás jegyzőkönyvében mindig külön meg kell említeni, hogy a közlés megtörtént.
A bizonyító eljárás vezetésének fogalmából foly, hogy akár az elnök nézete, akár a törvényszék határozata szerint szükséges szembesítéseket az elnök eszközölje és ő mutassa fel az azonosítandó tárgyakat. A szembesítésnél és felmutatásnál s általában a bizonyítékok elővételénél ama szabályok irányadók, melyeket a javaslat az egyes bizonyítékokról szóló külön fejezetekben meghatározott s melyeknek indokairól ott volt szó (310. §, 3. bek.).
E helyütt a javaslat még ama rendelkezést tartotta szükségesnek, hogy a tanuk megesketése tárgyában kihallgatásuk után a felek meghallgatandók és nem az elnök, hanem a törvényszék külön határoz arról, hogy a tanu esküre bocsáttassék-e vagy nem (311. §). E rendelkezésből folyik, hogy a tanu kihallgatása után rendszerint azonnal elő kell terjeszteni az indítványokat és határozni kell a megesketés tárgyában, és csak akkor halasztandó ez későbbre, ha még nem bizonyos, hogy a tanut esküre lehet-e bocsátani. A törvényszék egyébiránt csak akkor mellőzheti az esküt, ha a mellőzésre a XIII. fejezetben taxative felsorolt valamelyik eset fenforog, és ha oly tanuról van szó, kit az előkészítő eljárásban még ki nem hallgattak. Az utóbbira nézve szükséges a biróságnak latitude-öt adni, mert az esetleg rögtön előállított tanu szavahihetősége felől kellő tájékozást sem a felek, sem a biróság nem szerezhetnek. A szabály azonban az előzetes eljárás során ki nem hallgatott tanukra nézve is az, hogy megesketendők, sőt, ha fontos vallomásokat tesznek, a törvényszéknek inkább kötelessége a megbizhatóságra nézve szükséges felvilágosításokat megszerezni, vagy a feleknek erre időt engedni, mintsem alapos ok nélkül mellőzni az eskütételt. A javaslat szerint tehát a főtárgyalásra hivatalból megidézett tanuk és szakértők is - ha törvényes ok ezt nem akadályozza - megesketendők, mert nem lehet ezeket más természetű bizonyítékoknak tekinteni, mint a felek által indítványozottakat. A franczia joggyakorlat, hogy az elnök által hivatalból megidézett tanuk vallomása csak „tájékoztató bizonyítékul” szolgál („ne seront considerées que comme renseignements”) és így ama tanuk esküre nem bocsátandók, teljes joggal hívja ki a kritikát, sőt az ujabb franczia gyakorlat is ellene fordul e jogszokásnak, mert nem egyszer maguk a felek indítványozzák az elnök által hivatalból megidézett tanu megesketését és a semmítőszék ebben nem lát semmiségi okot.
Leghelyesebb az osztrák törvény (254. §) által is követett rendszer, mely az ily tanuk megesketését sem kötelezőleg meg nem hagyja, sem el nem tiltja, hanem a törvényszék belátására bizza.
Az előbb ki nem hallgatott tanukra és szakértőkre nézve még azt a szabályt állítja fel a javaslat, hogy elmaradásuk esetében, ha későbbi megjelenésük nem várható, kiküldött vagy megkeresett biró által, a felek közbenjöttével, eskü alatt kihallgathatók (312., 287. §). Az előleges eljárás alatt kihallgatott tanuk vallomása, elmaradásuk esetében, a bizonyító eljárás részére a kihallgatás jegyzőkönyvének felolvasásával értékesíthető. Az előbb ki nem hallgatott s a tárgyalásra meg nem jelenhető tanuk vagy szakértők vallomásában foglalt bizonyíték azonban csak mellékes kihallgatásukkal szerezhető meg. A közvetlenség némi pótlékával rendeli a javaslat, hogy az ilyen tanuk vagy szakértők kihallgatására a felek meghivandók és ott kérdéseket tehetnek (125. §), továbbá, hogy a kihallgatottak, ha nincs törvényes akadály, megesketendők.
Minél komolyabban törekszik valamely perrend a közvetlenség és szóbeliség elvét megvalósítani: annál szűkebb körre van szorítva az okiratoknak és jegyzőkönyveknek a főtárgyaláson való felolvasása. Mindazáltal, a meddig a bűnvádi per az előkészítő eljárás és főtárgyalás szakait ismeri, lehetetlen az előkészítő eljárás során felvett jegyzőkönyveket feltétlenül és teljesen mellőzni. Még Angliában is, a hol pedig általános perjogi elvül el van ismerve, hogy a főtárgyaláson meg nem jelent tanuk vallomásairól az előkészítő eljárásban felvett jegyzőkönyvek fel nem olvashatók, a birói gyakorlat oda fejlődött, hogy az időközben meghalt vagy a megjelenésben betegség miatt akadályozott tanunak vallomásáról felvett jegyzőkönyv felolvasható.
A franczia „Code d’instruction criminelle” (317., 318. cz.) szintén eltért a IV. év brumaire harmadiki törvény rendelkezéseitől (365., 366., 380., 382. cz.), melyek feltétlenül, még akkor is, ha időközben a tanu meghalt, vagy a megjelenés teljes lehetetlenné vált, eltiltották az előzetes eljárás során felvett jegyzőkönyveknek felolvasását, mert megengedi oly tanuk vallomásait tartalmazó jegyzőkönyvek felolvasását, kik lényeges pontban a főtárgyaláson eltérő vallomást tesznek. Sőt a franczia semmítőszék állandó judicaturája szerint (Rolland de Villargue számos esetet közöl) az elnök discretionarius hatalmánál fogva az időközben meghalt vagy legyőzhetlen akadályok miatt meg nem jelent tanunak vallomásairól szóló jegyzőkönyveket felolvastathatja. A franczia semmítőszék számos határozatában még tovább ment, mert nem látott semmiségi okot abban sem, ha a főtárgyalásra meg nem idézett tanunak vallomásáról felvett jegyzőkönyvet felolvasták. Ez utóbbi felfogás ugyan szigorú kritika tárgya volt és különösen Hélie figyelmeztet ama sérelemre, mely a vádlottra hárul, ha a tanu vallomását nem hallhatja és nem ellenőrizheti.
A német particularis törvények egy része (pl. az 1849-iki nassaui) szorosan a code rendelkezéseit követte, más része, (pl. az 1848-iki bajor) azonban a felolvasás eseteit szaporította.
A német birodalmi bűnvádi perrendtartás (248-254. §) kimerítően rendezi e kérdést és szűkebb korlátok közé szorítja a felolvasás lehetőségét, mint az osztrák (252. §).
Mindkét törvény külömbséget tesz a felolvasandó és a felolvasható okiratok között.
Kétségtelenül vannak bizonyos okiratok, mint a vádlott előbbi büntetéséről szóló ítéletek, anyakönyvi kivonatok, levelek, hamis okiratok, melyeknek felolvasását nem lehet mellőzni. Ezeknek felolvasása a legtávolabbról sem sérti a közvetlenség elvét, sőt a bizonyító eljárás teljességéhez mulhatatlanul megkivántatik.
A javaslat tehát szintén a 313. § első bekezdésében tüzetesen felsorolja az okiratokat és jegyzőkönyveket, melyek feltétlenül felolvasandók. Ilyenek először is maguk a büntetendő cselekményre vonatkozó okiratok. Az okiratok fogalma természetesen itt a legtágabb értelemben veendő. A „corpus delicti”-t képező okirattól, a bűncselekménynyel távolabb összefüggésben álló egyszerű feljegyzésig külömbözők lehetnek ez okiratok.
Másodszor az előkészítő eljárás során teljesített birói szemléről, házkutatásról, lefoglalásról, személymotozásról felvett jegyzőkönyvek, oly iratok, melyeknek felolvasása nélkül a bizonyító eljárás nem volna teljes.
Harmadszor felolvasandók a vádlott előbbi büntetéséről szóló ítéletek. E rendelkezés feltétele, hogy a vádlott előéletére vonatkozó adatokat hivatalból kell megszerezni. E rendelkezésből folyik, hogy felmentő ítéletek vagy megszüntető határozatok, - kivéve, ha ezek a bűnvádi ügygyel összefüggő bizonyítékul szerepelnek, - hivatalból fel nem olvasandók. Továbbá rendbüntetéseket tartalmazó határozatokra szintén nem értendő ez az intézkedés. Az azonban, hogy a közigazgatási hatóság vagy biróság hozta-e az ítéletet: irrelevans körülmény. A javaslat csak jogerős ítéleteket említ, miért is fölülvizsgálat alatt álló ítéletnek hivatalból való felolvasása nincs helyén. Az ítélet felolvasását az, hogy nem eredetben, hanem csak hiteles másolatban van csatolva, nem akadályozhatja.
Ezek tehát azok az okiratok és jegyzőkönyvek, melyeknek felolvasása kötelező.
A javaslat 313. § első bekezdésében fel van még említve a vádlott előéletéről vagy erkölcsiségéről kiállított bizonyítvány, melyet, ha kedvezőtlen, csak akkor szabad felolvasni, ha abban a vádlottnak korábban elkövetett valamely bűncselekménye tüzetesen meg van jelölve. Ez az intézkedés meg akarja előzni a vádlottnak nyilvános főtárgyaláson való alaptalan megbélyegzését. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy a községi előljáróságok által kiállított bizonyítványok gyakran kedvezőtlenül nyilatkoznak arról, a kinek előéletére vonatkoznak, a nélkül, hogy a nyilatkozatot tényekkel támogatnák. „Rovott multú”, „erkölcstelen”, „közveszélyes egyén”, kifejezések gyakran előfordulnak ily bizonyítványokban, azonban rendszerint csak egyéni benyomás folyományai.
Nem volt megengedhető, hogy ilyen bizonyító erővel nem biró, de a vádlott ellen mégis elfogultságot kelthető irat, a főtárgyaláson a bizonyító eljárásban szereplő iratok közt felolvasható legyen.
Ez az intézkedés annál inkább jogosult, mert az erkölcsi bizonyítvány rendszerint csak annak felderítésére szolgál, hogy a vádlott tágabb vagy szorosabb értelemben visszaeső-e, vagy sem. A bűncselekményt megelőző vagy kisérő más tényekből meríthető enyhítő vagy súlyosító körülmények fenforgásáról az ítélőbiróságnak nem az erkölcsi bizonyítványból, hanem a bizonyító eljárás anyagából kell meggyőződést szerezni.
Minthogy a szakértői vélemény csak informativ jelleggel bir, s annak bizonyító erejét a biróság meggyőződéséhez képest határozza meg, arra kell törekedni, hogy a szakértő lehetőleg szóbelileg informálja az ítélőbiróságot. E czélból a javaslat szükségesnek tartotta taxative felsorolni azokat az eseteket, a melyekben a megelőző eljárás alatt adott szakértői vélemény e szabálytól eltérőleg felolvasható (313. § 1-3. pontja).
A kivételek megállapításánál egyrészt a vélemény tárgyának kisebb jelentősége és könynyebb megállapítása, másrészt a véleményt adott szakértők nagyobb megbizhatósága és a főtárgyaláson való megjelenésök nehézségei voltak irányadók.
A javaslat a tanuknál és bűntársaknál is lehetőleg érvényesíteni kívánván a közvetlenség követelményeit, csakis ott engedi meg a vallomásaikról felvett jegyzőkönyvek felolvasását, a hol ez elkerülhetetlen, külömben sértetlenül kivánja fentartani azt a szabályt, hogy minden tanu vagy bűntárs az ítélőbiró előtt. élőszóval tegyen vallomást (313. § 3-5. bek.).
Minthogy a loyalitás okaiból az uralkodóház tagjai a büntető biróság elé nem is idézhetők, igen természetes, hogy a tanuvallomásukat tartalmazó jegyzőkönyv felolvasandó.
További ok a felolvasásra, ha a tanu vagy bűntárs aggkor vagy betegség miatt az idézésre meg nem jelenhet. Az aggkor határát megjelölni nem lehet, de mindenesetre humanus rendelkezés, ha teljesen elaggott emberek a főtárgyalás izgalmának nem tétetnek ki. Mindazáltal, ha megjelent a főtárgyalásra az ily aggkorban lévő egyén és képes vallomást tenni: akkor a vallomás felolvasása nincs helyén. A biróság akkor, ha tudomása van arról, hogy valamely tanu vagy bűntárs aggkor vagy betegség miatt meg nem jelenhet, az idézést nem is köteles teljesíteni.
Felolvasható a vallomásról felvett jegyzőkönyv, ha a tanu a tanuságtételt a főtárgyaláson törvényes jogosultság nélkül a kényszerítő eszközök alkalmazása daczára megtagadta. Továbbá a tanunak vagy a bűntársnak vallomásáról felvett jegyzőkönyvek akkor is felolvashatók, ha a tanu vagy bűntárs meghalt, vagy beszámíthatatlan állapotba jutott és ki van zárva, hogy már korábbi kihallgatásakor is beszámíthatatlan állapotban volt. A felolvasás megengedése itt jogosult, mert a felolvasás tilalmának czélja csak az, hogy a vallomások az ítélő biróság előtt legyenek téve, de nem az, hogy a mennyiben a kihallgatás már nem lehetséges, a vizsgálat folyamán szerzett fontos bizonyíték mellőzve legyen.
További ok, ha a tanu vagy bűntárs tartózkodó helye ismeretlen. Ily esetben lehetetlen a tanut vagy bűntársat a biróság elé állítani, következéskép meg kell engedni tett vallomásaik felolvasását. Mindenesetre megbizható okokon kell nyugodni ama körülmény megállapításának, hogy a tartózkodóhely ismeretlen.
Ha a megjelenés nagy nehézséggel vagy aránytalan költséggel járna: ez szintén ok lehet arra, hogy a tanut vagy bűntársat ne idézzék, hanem tett vallomását felolvassák. A „nagy nehézség” fogalmi köre alatt oly külömböző akadályokat lehet érteni, melyek taxative fel nem sorolhatók. Mindenesetre ide tartozik, ha legyőzhetetlen természeti akadályok, vizáradás, epidemia stb. miatt a megjelenés lehetetlen, vagy nagy veszélylyel járna.
Végre hogy a letartóztató intézetekből ne legyen szükséges a már elítélt bűntársat mindig a főtárgyalás székhelyére szállítani: meg kellett engedni, hogy ennek vallomása is felolvasható legyen. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a közvetlenség rovására mindig mellőzendő volna az elítélt bűntársnak a főtárgyalás elé állítása.
A 313. § utolsó bekezdésében foglalt rendelkezés a tanukról szóló fejezetben előadottak után e helyütt bővebb indokolásra nem szorul.
A most tárgyalt rendelkezések igazolják, hogy a javaslat e kérdésben következetesebben igyekezett a közvetlenség elvének folyományait levonni, mint az osztrák perrendtartás, mely még akkor is megengedi az előkészítő eljárás során felvett jegyzőkönyvek felolvasását, ha a tanu vallomásai lényegesen eltérők, és ha a vádló és vádlott a felolvasásba beleegyeznek. Méltán rójja meg a kritika az osztrák perrendtartásnak e rendelkezéseit, melyek teljesen alkalmasak arra, hogy a főtárgyalás az előkészítő eljárás egyszerű reproductiójává váljon. Annak meghatározása, mikor lényeges az eltérés a tanu vallomásai között, tisztán az elnök, illetve a biróság belátására van bizva s így a legjelentéktelenebb eltérés is okául szolgálhat az előkészítő eljárás során tett vallomás felolvasásának. Hogy pedig a felek egyezsége folytán mellőzhető legyen a szóbeli kihallgatás, ez oly rendelkezés, mely az eljárás szóbeliségét és közvetlenségét a felek tetszésétől teszi függővé.
(314-320. §)
Nincs continentalis perrend, mely elfogadta volna az angol perjognak azt az intézményét, hogy mindenik fél és pedig először a vádló, utána a védő, a saját bizonyítékainak elővételét megelőzőleg fejti ki indítványát. És helyesen, mert ez csak oly eljárás keretébe illik, hol a vád és védelem bizonyítékai élesen el vannak különítve, hol mindenik fél biztosan tudja, mit fognak tanui vallani, a hol a bizonyító eljárás intézése teljesen a felek kezébe van letéve és a hol a vád szigorú alakiságokhoz kötött formulája szabja meg az egész eljárás tartalmát.
A hol azonban a bizonyító eljárás egész menetét rendszerint az elnök vagy a biróság intézi, a hol az előkészítő eljárás során nem ismert bizonyítékot is vesznek fel a főtárgyaláson, a hol mind az elnök, mind a biróság hivatalból szerezhet meg uj bizonyítékokat, a hol a vád megváltoztatható: ott lehetetlen más rendszert követni, mint azt, hogy a felek akkor terjeszszék elő perbeszédeiket, midőn minden bizonyítékot ismernek és mérlegelhetnek.
A javaslat ama rendszere tehát, hogy a bizonyító eljárás befejezte után van helye a perbeszédeknek, nem szorul bővebb indokolásra.
Valamint a bizonyító eljárás kezdetét, úgy annak befejezését is szóval kell az elnöknek kinyilvánítani. Az elnök csak akkor nyilváníthatja befejezettnek a bizonyító eljárást, ha minden bizonyíték fel van véve, és minden uj bizonyíték beszerzését czélzó indítványról határozat volt hozva. Nehogy a feleknek alkalmok legyen a bizonyító eljárás idő előtti befejezése miatt panaszkodni, czélszerű, ha az elnök, mielőtt a bizonyító eljárást befejezettnek nyilvánítja, megkérdezi a feleket, nem kívánnak-e a bizonyító eljárás kiegészítése iránt indítványt előterjeszteni.
A bizonyító eljárás befejezése rendszerint azt jelenti ugyan, hogy többé uj bizonyítékok fel nem vehetők; de ha mellőzhetetlen szükség követeli, hogy a bizonyító eljárás esetleg a perbeszédek után kiegészítve legyen, ezt nem akadályozhatja meg az a kijelentés, hogy a bizonyító eljárás be van fejezve. Megtörténhetik, hogy éppen a perbeszédek győzik meg a biróságot arról, miszerint szükségessé válik bizonyos bizonyítottnak vagy nem bizonyítottnak állított ténykörülmény közelebbi felvilágosítása. Sőt e meggyőződésre az ítélet hozása végett tartott tanácskozás alkalmával is juthat (322. §). Valóban nem volna indokolt a puszta formalismusnak feláldozni a való kiderítését, vagy éppen elnapolni a főtárgyalást oly bizonyíték megszerzése végett, mely azonnal előállítható. Nem szenved kétséget, hogy komoly és ügybuzgó vezetés mellett ritka kivétel lesz, a midőn a bizonyító eljárás befejezte után ez ujra megindult.
A vádper nélkülözhetetlen kelléke, hogy a vádló, mint a kin a bizonyítás főterhe nyugszik, tegye meg először indítványát, mely nemcsak a védelemnek, de az ítéletnek is alapjául szolgál.
Ha a vádló befejezte felszólalását, akkor az elnök a vádlottat hívja fel védelmének előterjesztésére. Ha a vádlottnak védője van, akkor ezt illeti első sorban a szó, de ekkor is előterjesztésére. Ha a vádlottnak védője van, akkor ezt illeti első sorban a szó, de ekkor is mindig figyelmeztetni kell a vádlottat, hogy joga van védelmére szót emelni. A contradictorius eljárás sikere érdekében mulhatatlanul szükséges megengedni, hogy a vádló a vádlott, illetve védője részéről felhozottakra válaszolhasson és viszont a vádlott érdekeinek szempontja követeli, hogy az utolsó szót az ítélőbirósághoz a védő, és ha szükségesnek tartja, maga a vádlott intézhesse.
Nem mondja ki a javaslat, hogy két-két felszólalásnál több nem illeti a feleket és így esetleg megengedheti az elnök, hogy többször is felszólalhassanak, de mindig meg kell tartani azt a szabályt, hogy a védőé, illetve vádlotté az utolsó szó. Mindazáltal, ha két-két felszólalásnál többet az elnök nem enged, a vád vagy védelem szabadságának megsértése miatt alaposan nem lehet panaszkodni, mert a relevans körülmények két felszólalásban rendszerint tüzetesen kifejthetők.
Az elnöki vezetés fogalmából következik, hogy abban az esetben, ha több a vádlott, az elnök határozza meg az előterjesztések sorrendjét, Erre nézve közelebbi szabályt nem tartalmaz a javaslat, mert a concret eset körülményei között leginkább az elnök van hivatva meghatározni, mily sorrendet kíván a tárgyalás menete. Igen természetes pl., hogy a részesek között a tettestárs vagy felbujtó védelme megelőzi a segédek, ezeké az orgazdák és pártolók védelmét.
A vád és védelem szabadságának biztosítása érdekében szükséges volt taxatíve felsorolni azokat az eseteket, midőn a perbeszédeket az elnök félbeszakíthatja (319. §). Más okokból, mint ha a közrendet vagy erkölcsiséget sérti a beszéd; ha bűncselekményt foglal magában; ha a fél a 307. §-ban említett becsületsértő kifejezéseket használt vagy oly körülményt hoz fel, melynek bizonyítását a törvény kizárja: a vád-, illetve vádbeszéd félbe nem szakítható. Ily félbeszakítás esetén is meg kell engedni a beszéd folytatását. Ha azonban ismételten visszaélést követ el a védő, vagy a vádló: akkor az elnöki vezetés jogköréből foly, hogy a szót elvonhatja az elnök és a 299. § értelmében intézkedik. A visszaélést megállapító szavakat mindig jegyzőkönyvbe kell venni. Különösen óvakodni kell attól, hogy a perbeszédek kifejtésében a felek ok nélkül legyenek korlátok közé szorítva. A vád és védelem a legkiterjedtebb szólásszabadság nélkül nem töltheti be feladatát. Oly jog ez, melyet a legreactionariusabb absolutismus sem mer megcsorbítani és nemcsak e javaslatnak, de a magyar alkotmánynak szellemét sértené meg az oly elnök, ki minden erőteljesebb kifejezésben, a köz- és társadalmi viszonyoknak az ügygyel összefüggő szigorú kritikájában, a szólásszabadság visszaélését látná. A hazai magistratura helyes tapintata és alkotmányos felfogása minden irott szabálynál hatalmasabb biztosítéka a törvénykezés szólásszabadságának.
Az elnöki vezetés discretionarius jogköre felhatalmazza az elnököt (296. § 2. bek.), hogy ama felet, ki az ügygyel éppen semmi összefüggésben nem álló terjedelmes előadásokba bocsátkozik, figyelmeztesse, hogy lehetőleg a tárgyalás alatt lévő ügygyel foglalkozzék.
Minthogy a vádlott csekélyebb műveltsége vagy a tárgyalás nyelvében való járatlansága miatt esetleg nem érti meg a perbeszédek tartalmát: hogy azokat rövid kivonatban, esetleg tolmács segélyével megmagyarázza (320. §), mellőzhetlen volt az elnöknek kötelességévé tenni, már csak azért is, hogy az esetleg védelmére még szükséges előterjesztéseket megtehesse.
A kir. ügyészség képviselőjének soha sem szabad megfeledkezni arról, mit Mittermayer oly találóan fejezett ki, „hogy ő nem ügyvédje a vádnak, melyet minden áron fenn kell tartani”. A társadalom érdeke nem azt követeli, hogy a törvény őre alaptalan vádak fentartásában buzgólkodjék, hanem hogy a valóban megsértett törvénynek elégtételt szerezzen. Ha tehát a bizonyító eljárás eredményéből meggyőződik, hogy vádja alaptalan vagy kellő adatokkal nincs támogatva, felmentő itéletet, vagy az eljárás kiegészítését indítványozni épp oly kötelessége, mint elitélést kívánni, ha vádját bizonyítékok támogatják.
Tulajdonképeni vádbeszédet tehát csak akkor szabad a vádlónak előterjeszteni, ha valamely bűncselekményt bebizonyítottnak tart.
Ez esetben kötelessége a tényállást világosan és határozottan, minden lényeges mozzanat kiemelésével előadni. Kötelessége továbbá megjelölni a vádlott ellen bebizonyított bűncselekményt, felemlítve annak ismertetőjeleit és minden bizonyítékot, melylyel a vádlottnak a cselekményben való bűnösségét megállapítottnak tartja. Ezek alapján hivatkozással a büntető törvény ama szakaszaira, melyek a bűncselekményről és bűntetéséről szólnak, és megjelölve a büntetés kiszabásánál irányadó enyhítő (rendkívüli enyhítő) és súlyosító körülményeket megállapító adatokat, az elítéltetést indítványozza. Határozott indítványt kíván tehát a javaslat. A javaslat szerint a vádló nem tehet oly indítványt, minő a franczia gyakorlatban, sőt Németországban is gyakori, hogy a biró bölcs belátására bizza az ügy megítélését („Je me rapporte á la sagesse des juges”), s ha mégis esetleg ily indítványt terjesztene elő és a biróság felhívására sem nyilatkoznék arra nézve, mely bűncselekményben kívánja a vádlott elitélését és melyik törvényszakasz szerint kívánja a büntetés kiszabását, alig tehet egyebet a biróság, mint határozott vád hiányában és vádra jogosított más egyén nem létében a vádlottat felmenteni.
A javaslat különösen kiemeli, hogy a kiszabandó büntetés mennyiségét nem szabad az ügyésznek indítványába foglalnia. A közvádló eleget tesz kötelességének, ha reámutat a törvényre, melyet a cselekmény megsértett és ama büntetési tételre, melyet a törvény a concret eset körülményeihez képest a minimum és maximum korlátai között alkalmazni rendel. A kiszabandó büntetés mennyiségének indítványozása csak oly perrendtartás mellett indokolt, mely a biróságot az ügyész által indítványozott büntetéshez köti. Oly perrendben azonban, mely a büntetés kiszabását függetlenül a vádló indítványától a biróság belátására bizza: teljesen fölösleges a kiszabandó büntetés mennyiségének indítványozását kötelezőleg előirni.
Arról, hogy a vádelv megköveteli-e, hogy a biróság a vádló indítványozta büntetésen túl ne léphessen, alább a vád és ítélet közti viszonyra vonatkozó rendelkezések indokolásánál lesz szó. Ide csak annak határozott kiemelése tartozik, hogy a javaslatnak e nagy elvi kérdésben elfoglalt álláspontjához képest teljesen fölösleges volna a vádlót a kiszabandó büntetés mennyisége iránt indítványra kötelezni, sőt ily rendelkezés arra vezethetne, hogy - miként ezt a budapesti főügyésznek e tárgyban kiadott rendelete is kiemelte - „a kir. ügyész pusztán külszerű következetességből csak azért felebbez, mert a biróság indítványának számtani mértékétől, néha tán csak jelentéktelen mérvben, eltért”.
Az osztrák perrendtartás hasonló elvi álláspontból, hasonló következtetést vont le (255. §). A német birodalmi perrendtartásnak bizottsági tárgyalása alkalmával Thilo ajánlotta, hogy a vádindítvány a kiszabandó büntetés mértékére ki ne terjedjen s azt Schwarze, különösen hivatkozással a szász királyságban fennálló gyakorlatra, támogatta. A bizottság azonban az indítványt, tekintettel arra, hogy a vádnak végczélja a büntetés, nem fogadta el, és fentartotta a javaslat szövegét, mely a vádindítvány tartalmáról nem intézkedik. Ennek daczára mind a bizottságban, mind a joggyakorlatban el volt ismerve, hogy a vádlónak tetszésétől függ: kíván-e a büntetés mennyisége iránt indítványt tenni vagy nem; és ezzel elismeri a német joggyakorlat is, hogy nem valóságos perjogi feladat ez indítvány megtétele oly rendszernél, hol a biróság a büntetés maximuma tekintetében nincs a vádló indítványához kötve.
Az is figyelmet érdemel, hogy nem igen szolgál a büntető hatalmat gyakorló állami közegek tekintélyének emelésére, ha a közvádló és a biróság által megfelelőnek talált büntetés között szembetünő külömbség van, különösen, ha lényegileg súlyosabb büntetést szab ki a biróság, mint a milyet a közvádló kívánt.
A javaslat ama szabályaiban, melyeket útmutatásul a vádbeszéd tartalmára nézve felállítt koránt sincs megjelölve mindaz, mire a kir. ügyészségnek, különösen magatartása tekintetében ügyelnie kell. Az erre vonatkozó egyéb rendelkezések nem a perrendtartás, hanem az ügyészi utasítás keretébe valók; ott kell az ügyészséget figyelmeztetni, hogy állásához mért komolyság, higgadtság jellemezze előterjesztését, melyet soha se alapítson másra, mint a főtárgyaláson felvett bizonyítékokra, és mindig megóvni törekedjék valódi álláspontját, mely megköveteli, hogy eljárásában őt csak az igazság érdeke vezesse.
A védőbeszéd tartalmára nézve nem intézkedik a javaslat és ezzel kifejezést ad annak, hogy teljesen a védő kötelességérzetére és tapintatára bizza nemes hivatásának teljesítését. A legrészletesebb szabályok sem merítik ki e tárgyat. A védőnek mindenesetre elsőrendű kötelessége az, hogy kiemelje mindazokat a ténybeli és jogi mozzanatokat, melyek védettjére nézve kedvezőek. Semmi esetre sem feladata azonban a vádló mulasztásait pótolni és a bűnösség bebizonyítása érdekében közreműködni. Éppen nem hiba, ha oly tényekről hallgat, melyek csak ártanának védettjének. De ismét a legtévesztettebb irány az, midőn a védő határozottan bebizonyított tényeket tagad, vagy éppen fogásos módon törekszik megakadályozni a való kiderítését. Hogy a védő jól töltse be feladatát, erre - mint Carrara szépen mondja - szükséges az alapos ténybeli és jogi ismeret, szükséges, hogy részvétet érezzen védettje iránt, legyen bátor, őrizze meg a titkokat, ne legyen haszonleső és minden lépését a törvényesség jellemezze.
Ha a főtárgyalás az eljárás súlypontját és az ezt megelőző eljárás csak előkészület a főtárgyalásra: úgy semmi sem természetesebb, mint hogy a teljesen kimerített tényállás alapján a vádló esetleg egészen más világításban láthatja a tettet, mint ezt az előkészítő eljárás töredékes adatai mutatták. Lehet, hogy el kell teljesen ejtenie a vádat, lehet, hogy meg kell változtatnia.
Hogy mi a következménye annak, ha a vádló elejti a vádat, azt e javaslatnak a vádelv kérdésében elfoglalt és többször kifejtett álláspontja után nem kell bővebben indokolni. A hol nincs vádló, ott nincs biró, következéskép a jogosult vádlók elállása után, miről még alább is lesz szó, megszüntető végzésnek van helye (323. §).
Felmerül azonban ama kérdés, hogy szabad-e a vádlónak a vádlottat más büncselekménynyel, vagy más tettel vádolni a főtárgyaláson, mint a melyre a vádirat vagy vádhatározat irányult? E nagyfontosságú kérdés szabályozásával foglalkoznak a javaslat 316., 317., 318. §-ai, és azt akként igyekeznek megoldani, hogy a vádelv minden lényeges követelményének megfelelve legyen.
Valóságos categoricus imperativusa a vádelvnek az, hogy a vádlott ítélethozás előtt ismerje, tudja, mi ama tett, és mely ama bűncselekmény, mely miatt bűnvádi felelősségre vonják, mert e nélkül legszentebb jogától, a védelem gyakorlásától volna megfosztva. Ha tehát a vádlottnak a megváltozott váddal szemben módja és alkalma van védelmét ítélőbirája előtt kifejteni, ha a törvény gondoskodik arról, hogy a megváltozott váddal szemben nemcsak a védelem formalis jogával birjon a vádlott, hanem, ha szükséges, valóban időt is nyerjen a védelem előkészíthetésére: akkor a megváltozott váddal szemben meglepetésről, a védelem jogának csorbításáról, következéskép a vádelv követelményeinek megsértéséről joggal senki sem szólhat.
A lehető legnagyobb anomalia volna, ha a vádirat vagy vádhatározat merev formalismusa megkötné a vádlót és jobb meggyőződése ellenére és daczára a főtárgyalás világos és határozott eredményének, arra kényszerítené, hogy a vádiratnak vagy vádhatározatnak az előkészítő eljárás hézagos adatain nyugvó minősítéséhez ragaszkodjék.
Ily rendszer valóban megdöbbentő eredménynyel van szoros összefüggésben, mely nem lehet más, mint az, hogy mihelyt a főtárgyalás adatai szerint más minősítést lát a biróság fenforogni, mint a mely a vádiratban vagy vádhatározatban foglalva van, fel kellene mentenie a vádlottat. Mert a mire szól a vádirat vagy vádhatározat, olyan bűncselekmény nem forog fenn, más vádat pedig a vádló a főtárgyaláson elő nem terjeszthet. „Nem sikkasztás, hanem lopás vagy csalás forog fenn: következéskép a vádlott felmentendő”; ez az eredménye oly rendszernek, mely a vádlónak meg nem engedi, hogy a vádirattól vagy a vádhatározattól eltérhessen.
A régi angol jognak e merev formalismusát már magában Angliában is elítélték és ez igen természetes, mert az ily felmentés éppen nem védi meg a vádlottat a további üldözéstől, a mennyiben a vádlónak joga van a bűnvádi eljárást egyazon tettért más czímen ismét megindítani. Az angol gyakorlatban legtöbbször maga a vádlott hozzájárul a vád módosításához, mert így egyrészről megmenekül a további üldöztetéstől, másrészről nem kell egy uj eljárás és főtárgyalás költségeit viselni. Egyébiránt Anglia több törvényes (3., 4. Vilm. IV. C. 42. sect. 11. és 12. Victoria c. 46. § 4.) világosan mutatja, hogy Angliában is arra van a fősúly helyezve, hogy a védelem jogában meg ne rövidítsék a vádlottat. Ha e jog csorbát nem szenved, akkor a vád megváltoztatása meg van engedve.
A javaslat (316. §) tehát, levonva a főtárgyalás jelentőségéből a helyes következtetést, egyezőleg az osztrák (263. §) és német perrendtartások (264., 265. §) álláspontjával, a vádlónak megengedi a vád megváltoztatását és pedig akként, hogy a főtárgyalás adatai szerint bebizonyított egész tényállás vád alapjául szolgálhat. A hány bűncselekmény a vádlott ellen a főtárgyaláson bebizonyult, mindannyi a vád tárgyává tehető. Nemcsak egyazon tett minősítése változtatható meg, hanem ha a vádlott más tettet is követett el, mint a melyről a vádirat vagy vádhatározat szól és e tettre nézve a bizonyító eljárás elegendő adatott nyujtott; a törvényszék pedig tárgyában hatáskörrel bir: úgy erre nézve is azonnal vád emelhető.
De feljogosítja a javaslat a vádlót arra is, hogy a megfelelő vád emelése czéljából a főtárgyalás félbeszakítását, illetve elnapolását indítványozza, mely indítvány tárgyában a biróság mindig a vádlott meghallgatása után határoz.
Az esküdtbiróság külön hatásköre specialis szabályokra adott alkalmat az esetben, ha a kir. ügyészség a változott tényállás alapján, az esküdtbiróság elé tartozó bűncselekmény tárgyában kíván vádat emelni (316. § 2. bek., 318. § 4-6. bek.).
Mihelyt a vád a vádirat vagy a vádhatározat tartalmától eltért, a védelem jogának hathatós gyakorlása érdekében kötelessége az elnöknek az eltérést világosan megmagyarázni és meg kell győződnie, hogy megértette-e a vádlott a helyzet megváltozását és az ezzel járó következményeket? (317. §) E rendelkezés a vád megváltoztatásának minden eseteire kiterjed. Akár enyhült, akár súlyosbodott a vádlott helyzete, mindig értésére kell adni e változást, mert ha enyhébben minősítik is a cselekményt, ez nem zárja ki, hogy a védelem irányát teljesen meg kell változtatni. Lehet, hogy szándékos cselekmény miatt emelt vád ellenében készült a vádlott, illetve védője a védelemre és a vád culposus cselekményre irányul.
És nemcsak a kellő felvilágosításnak kell megtörténni, hanem meg kell kérdezni a vádlottat, hogy nem kívánja-e a vád megváltoztatása miatt védelmének előkészítése czéljából a főtárgyalás félbeszakítását vagy elnapolását; és ez oly fontos perjogi mozzanat, hogy e kérdés tevését és ennek, valamint az erre adott feleletnek jegyzőkönyvbe foglalását a javaslat semmiség terhe mellett irja elő.
E rendelkezések is világosan arra vallanak, hogy a javaslat teljes erélylyel kívánja a védelem érdekeit a megváltozott váddal szemben biztosítani, sőt még tovább megy, mert taxative meghatározza azt az esetet, midőn a félbeszakítás vagy az elnapolás iránti indítvány meg nem tagadható. Azzal, hogy a javaslat az indítványt csak az esetben nyilvánítja megtagadhatónak, ha ez a védelem érdekébe nem ütközik, a vádlottnak a vád megváltoztatásával szemben lehető igénye teljesen ki van elégítve.
E szabályból az is következik, hogy a főtárgyalás félbeszakítása vagy elnapolása iránt tett indítványnak mindig helyt kell adni, ha a vádló uj bűncselekmény miatt emelt vádat. Első pillanatra tehát fölöslegesnek látszik a 318. § második bekezdésében foglalt rendelkezés, mert ha uj cselekmény jarul a vádirathoz vagy vádhatározatban megjelölthöz: akkor világos, hogy a védelem előkészítése végett kivánatos a főtárgyalás félbeszakítása vagy elnapolása. De még sem mellőzte azt a javaslat, mert ha a vádnak ujabb tárgya nagyon csekély, vagy egyszerű, az ellenkező felfogás is érvényre emelkedhetnék, a javaslat pedig az uj váddal szemben a védelem szabad mozgását minden körülmények közt biztosítani kívánja. Továbbá az idézett rendelkezéssel az is kifejezést nyer, hogy mihelyt más bűncselekmény is terheli a vádlottat, mint a mely a vádiratban vagy a vádhatározatban megjelölve van, a vádló félbeszakítás vagy elnapolás iránti indítványa ugyan nem kötelező a biróságra nézve, de ha a vádlott is indítványozza az elnapolást (félbeszakítást), akkor vagy helyt kell annak adni, vagy az uj önálló tett tekintetében az eljárásnak különválasztását elrendelni.
Ha a törvényszék az indítványozott elnapolás, félbeszakítás megadására törvényes okot fenforogni nem lát, vagy ha az elnapolás után ujabb tárgyalást tartott: akkor a változott vád tárgyában ítéletet hoz, feltéve, hogy hatásköre ezt megengedi és az ügyet ítéletre érettnek találja. Nincs tehát kötve a vádirat vagy vádhatározat tartalmához, hanem feltétlen határozati joga kiterjed a vádló által a főtárgyaláson emelt vád egész területére. A XV. fejezetben szabályozott eljárásra ez esetben nincs szükség, mert ez csak ok nélkül hátráltatná az ügy befejezését, minthogy a vádlottnak amúgy is módja és alkalma van a megváltozott váddal szemben kifogásait és általában védelmét az ítélőbiró előtt érvényesíteni.
De ha a biróság úgy találja, hogy az ügy nem tartozik hatásköréhez (pl. esküdtbirósági ügy, vagy ha a törvényszék nincs felségsértés stb. tárgyában külön hatáskörrel felruházva és ilyen irányban változott meg a vád), akkor az ügyet átteszi az illetékes birósághoz. Ha pedig a biróság a főtárgyalás bizonyító eljárásával a megváltozott vád körülményeit felderítve nem látja: akkor a tárgyalás félbeszakítása vagy elnapolása mellett a szükséges vizsgálatot is elrendelheti; ily esetben azonban a vizsgálat befejezése után már uj vádirat előterjesztésével a XV. fejezetben foglalt eljárás nem mellőzhető, mert a vádlottnak előre ismernie kell, hogy a vizsgálat adatai alapján minő álláspontra helyezkedik a vádló.
E rendelkezések szerint tehát, összevonva azoknak lényegét, a vádlónak joga van a vád megváltoztatására és biztosítva van a védelem joga; meg van őrizve továbbá az az elv, hogy a biróság más tettet, mint a mit a vád felölelt, ítéletének tárgyává nem tehet. Az utóbbi, azaz az ítéletnek a vádhoz való viszonya alább lesz részletesen tárgyalva.
(321-330. §)
Ha a perbeszédek be vannak fejezve és a tárgyalás kiegészítését sem az elnök, sem a biróság, sem a felek nem kívánják, következik a főtárgyalás utolsó része, az ítélethozás. Hogy a főtárgyalás e része miért nem nyilvános: ennek okára már fennebb történt utalás. A javaslat ama rendelkezéséből, hogy a biróság az ítélethozás czéljából vagy visszavonul, vagy a körülményekhez képest a termet kiürítteti, világosan következik, hogy a közönség jelenlétében ítélethozás czéljából a halk hangú tanácskozás sincs megengedve. Míg egyes csekélyebb jelentőségű közbenső határozatok ily módon is hozhatók: addig a javaslat az ítélethozás nagy fontosságát szem előtt tartva, szükségesnek tartja, hogy higgadt, beható tanácskozás előzze meg az ítélethozást, mi sugdosva a közönség jelenlétében alig érhető el és könnyen adhat arra a feltevésre is okot, hogy csak fölületesen és elhamarkodva ítél a biróság.
A franczia magistratura termeiben különösen divattá vált a „juger sur le champ” módszere, és midőn ezt szigorú kritika tárgyává tették, ennél még rosszabb szokás fejlődött ki. A franczia correctionalis biróságoknál ugyanis elterjedt ama gyakorlat, hogy öt-hat külömböző ügy letárgyalása után vonul csak vissza a biróság és egyszerre hirdet ki öt-hat ítéletet. E rossz szokás egyébiránt még a lipcsei Reichsgericht gyakorlatában is előfordul. Ama csekély időnyerés, mit a practicusok ily eljárás előnyeül felhoznak, drágán van megfizetve azzal a fölületességgel, melylyel az ily ügyekről ítélnek, mert lehetetlen annyi külömböző ügyet jól emlékezetben tartani. A közvetlenség szellemének csak amaz eljárás felel meg, ha minden ügyben a tárgyalás befejezte után a biróság vagy visszavonul, vagy a termet kiürítteti és az ügyet azonnal tanácskozás tárgyává teszi.
A tanácskozás és szavazás kérdését mint nem a bűnvádi perrend keretébe tartozót, a javaslat e helyütt mellőzte.
Hogy a fogva levő vádlottat az ítélet hozásáig a főtárgyalás terméből mindig ki kell vezetni, az a humanismus követelménye; mert ha a vádlott jelenlétére az eljárás e szakában semmi szükség nincs, akkor fölösleges a közönség kiváncsiságának kitenni a lelki gyötrelmek terhével küzdő vádlottat, kinek sorsáról táplált aggodalma éppen az ítélethozatal van alatt leginkább felcsigázva.
A közvetlenség elengedhetetlen követelménye, hogy a főtárgyalás egész folyamán egyazon biráknak kell működniök, s magától értetődik, hogy a főtárgyalás tulajdonképeni czéljának megvalósításánál, t. i. az ítélethozásnál is, a mi nem egyéb, mint a főtárgyalás utolsó része, csak ama birák vehetnek részt, kik a főtárgyalásnak az ítélethozást megelőző szakában is közreműködtek. A 321. § utolsó bekezdésének szövegezése nem hagy fenn kétséget arra nézve, hogy ez a rendelkezés a tanács póttagjára is vonatkozik. De valamint a jegyző személyében, ugy a kir. ügyészség képviseletében előforduló változás irrelevans körülmény. Az előbbi annyiban, mert mindenik jegyző a jelenlétében folytatott tárgyalást hűen veheti jegyzőkönyvbe, a kir. ügyészség pedig egységes lévén, lényegtelen, hogy ki képviseli azt, csak a kir. ügyészség folytonos képviselete a lényeges.
Ama perjogi állásból, melyet a főtárgyalás elfoglal, és a közvetlenség elvéből logikailag következik, hogy a biróság az ítélethozásnál csak ama bizonyítékokat veheti figyelembe, a melyek a főtárgyaláson fenforogtak (324. §) A közvetlenség lévén a valóság felismerésének leghathatósabb eszköze, iratok is csak annyiban fogadhatók el bizonyítékul, a mennyiben azok a 313. § szabályainak megtartásával felolvasva voltak.
Hogy a javaslat a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszerét tette magáévá, melynek értelmében a biróság a bizonyítékok eredményéről szabad meggyőződése szerint határoz: ezt a bizonyítékokról szóló fejezeteket megelőzőleg bővebben fejtette ki a javaslat indokolása. E helyütt csak azt kell kiemelni, hogy ha a 324. § különösen kifejezi a bizonyítékok gondos és észszerű mérlegelését: ezzel kifejezést kíván adni annak, hogy nem az önkénykedő szabadosság, hanem a gondolkozás és tapasztalati törvények uralma alatt álló szabadság az, mivel a biróságot a binyítékok mérlegelésénél felruházni kívánja. A szakasz utolsó bekezdésében foglalt rendelkezés ugyan magától értetődő logikai következménye a bizonyítékok szabad mérlegelhetésének, de mivel, mint az eddigi gyakorlat is mutatja, a törvényes bizonyítás tanának megszokott hagyományaihoz való ragaszkodás a biróságot nem egyszer a bizonyítékok elégtelensége vagy meg nem állapíthatása miatt való felmentésre vezette: minden félreértés megelőzése végett nem lesz czélszerűtlen „expressis verbis” véget vetni az ily okokon nyugvó felmentéseknek.
A javaslat szerint az ítéletben vagy fel kell menteni a vádlottat vagy bűnösnek kell nyilvánítani. E rendelkezésből következik, hogy az itéletben sem az eljárás megszüntetése, sem az, hogy a bűnvádi eljárásnak helye nincs stb., ki nem mondható. Az ítéletnek consummálni kell a vád tárgyát képező tettet, mi csak felmentéssel vagy elítéléssel lehetséges. Ezt mind a vádló, mind a vádlott érdeke követeli. A javaslat ez álláspontja teljesen megegyez az angol, franczia, valamint az osztrák jog álláspontjával. A német birodalmi perrendtartás szerint az ítélet az elítélésen vagy felmentésen kívül még megszüntetésre is szólhat, ha indítványra üldözhető cselekmény esetében a sértett fél nem terjesztette elő vagy visszavonta indítványát. Egyébiránt a német perrendtartás ama rendelkezéssel (259. §), hogy az ítélet vagy felmentésre, vagy elítélésre, vagy megszüntetésre szólhat, nem kívánta az ítélet formulájának szövegét tüzetesen megállapítani, mert az indokolásban is kifejezi, hogy az ítélet úgy is szólhat, hogy a bűnvádi eljárásnak helye nincs („Unzulässigkeit der Strafverfolgung”).
A javaslat ellenben valóságos alaki formulát állít fel, a mennyiben, ha ítéletet hoz a biróság: akkor az ítélet nem szólhat másként, mint csak felmentésre vagy bűnösnek nyilvánításra (324. §).
Ha már a nyomozó perben is csak arról a tettről határozott a biróság, mely az itélethozatalt megellőző eljárásnak tárgya volt, ugy a vádelven nyugvó perrendtartás szerint teljességgel nem ítélhet a biróság másról, mint arról a tettről, mely a vád tárgya volt. Ez az úgynevezett tettazonosság követelménye.
A legnehezebb kérdések egyike kétségen kívül az: mikor szűnik meg a tett azonossága. Hol van ama pont, midőn az ítélet tárgya többé már nem azonos a vád tárgyával? E kérdésre eddig, habár az elmélet elsőrangú férfiai kisétlették meg a problema megoldását, kielégítő általános formulában még válaszolniok nem sikerült. Egyike ez ama nagy kérdéseknek, melyek elméleti szabályban éppen az esetek számos változata és árnyalatai miatt kellő megoldást alig találnak. A jogélet azonban nem várhat addig, míg a tudós speculatio abstract szabályig tud emelkedni. A fogalom életerejét nem semmisítheti meg az, hogy eddig nem sikerült a fogalom ismertetőjeleit tüzetes és minden esetre alkalmas általános tételbe illeszteni. E fogalom él, mióta bűnvádi ítéletet hoznak, mert hisz a tettazonosság kérdésén fordul meg az ítélethozás.
A „res iudicata” területét csakis a tettazonosság fogalmán keresztül láthatni tisztán. Ha a franczia és belga judicatura nem is tudott megmenekülni ama tévedéstől, hogy egyazon tett miatt itélethozatal után is külömböző vádakat engedett emelni, ma már csak kevesen tagadják ama tétel igazságát, hogy a birói ítélet kimeríti azt a tettet, mely a vádnak tárgya volt. A tettanozosság kérdésén fordul meg tehát annak eldöntése: res iudicata-e a vád tárgya, melylyel többé egyéb elnevezések alatt az állampolgárt zaklatni nem szabad, vagy uj-e a tett, melyet az ítélet ki nem merített. Az igazság követeli, hogy a vádra hozott felmentés védje a vádlottat egyazon tett miatt indított minden üldözés ellen. Továbbá, ha axioma az, hogy más tettről nem ítélhet a biró, mint arról, mely a vád tárgya: akkor minden a főtárgyaláson előforduló, de vád tárgyává nem tett ténybeli változásnál is kötelessége a birónak mérlegelni, hogy eme változások nem szüntették-e meg a tett azonosságát?
A legvitálisabb pontokon van tehát szüksége a gyakorlati jogéletnek a tettazonosság felismerésére. És a gyakorlat igazolja, hogy a biró a concret esetek legnagyobb részében, leküzdve a feladat nehézségét, kielégítőleg ítél a tettazonosság kérdésében. A birónak ez eljárásában mindig azt kell szem előtt tartani, hogy a főtárgyalás adatai szerint megváltozott-e a vádlottnak a vád tárgyává tett concret magatartása? Ha e concret magatartást másnak találja, mint a mi vád tárgyává volt téve, azaz más akaratelhatározással, a vád tárgyává tett concret ténytől helyre és időre külömböző tettel áll szemben a biró: akkor már a tett nem azonos, következőleg azt vád nélkül ítélete tárgyává nem teheti.
Tévedés volna a tett minden változásából a tettazonosság megszüntére következtetni. Nem szünik meg a tett azonossága pl. azért, mert a vádló a tett idejét és helyét, a sértett felet vagy a bűncselekmény tárgyát helytelenül jelölte meg. Az sem szünteti meg a tettazonosságot, ha kitünik, hogy az elkövetés módja más volt, pl. az ölés mérgezéssel és nem vizbefulasztással történt. Egyazon tettnek legkülömbözőbb minősítése, mint pusztán jogi eltérés, soha sem szünteti meg a tett azonosságát. Hasonlóképen az, ha a biró tettesnek látja azt, a kit a vád felbujtónak vagy segédnek minősített, nem szünteti meg a tett azonosságát. A mennyire kötelessége tehát a birónak gonddal őrködni a fölött, hogy a vádban nem érintett uj tett tárgyában itéljen, épp oly elhibázott eljárás volna, ha a tett jelentéktelen változásaiban a tettazonosság megszüntét látná.
A javaslat egyazon okokból, melyek a birót a vád tárgyának alapjául szolgáló tett keretére szorítják; a további helyes következtetéseket is levonta.
Ha ugyanis az az oka a tettazonosság követelményének, hogy a vádlott védelem nélkül ne legyen elítélhető oly tett miatt, mely nem volt a vád tárgya, akkor komoly kötelesség fontolóra venni: vajjon az ítélethozásnál, a tettazonosság követelményének épségben tartása mellett is, nem szenvedhet-e érzékeny sérelmet a vádlott védelmi érdeke?
Ha a vádlottat a biróság szándékos emberölésben mondhatja ki bűnösnek ama tett miatt, melyben a vád csak halált okozó testi sértést látott, és más, mint a halált okozó testi sértés ellenében a vádlott nem is védekezett: úgy kétségtelenűl súlyos csorba van a védelmi jogkörön ejtve, pedig a tett, a vádlottnak bizonyos térben és időben meghatározott magatartása, nem lett mássá. A biróságnak a tettazonosságra való szorítása tehát semmi esetre sem óvja meg a vádlott védelmi érdekeit.
A kérdés már most az: miként lehetséges a vádnak az ítélethez való viszonyában a vádlott védelmi jogának követelményeit úgy kielégíteni, hogy ez által az igazságszolgáltatás általános érdekei se szenvedjenek csorbát?
Vannak és pedig kiváló tekintélyek, kik a vádelv elengedhetlen követelményének megsértése nélkül e kérdést csak úgy tartják megoldhatónak, ha a vádlott a vádló által indítványozottnál súlyosabb büntetéssel nem sujtható. Ez elvet tette magáévá az 1882-ki tervezet is (472. §): „súlyosabb büntetés azonban, mint a mely a kir. ügyész által a főtárgyaláson indítványoztatott, még az esetben sem állapítható meg: ha a cselekményre, melyben vádlott bűnösnek ítéltetett, a büntető törvényekben súlyosabb büntetés lenne rendelve”.
E kérdéssel az 1882-ki magyar jogászgyűlés is behatóan foglalkozott és a vita eredménye az volt, hogy a nagy többség a tervezetben kifejezésre jutott elvi álláspontot elfogadhatónak nem találta.
A szaktanácskozmány, mely a tervezet alapelveinek megvitatására egybe volt híva, csaknem egyhangúlag mondta ki, hogy az alkotandó bűnvádi perrendtartásban a 472. § elve ne érvényesüljön.
A curia judicaturája azonban ez elvet felkarolta. Számos ítéletben mondta ki a curia, hogy ámbár a vádlott súlyosabb büntetést érdemelne, de mivel a kir. ügyész által indítványozott büntetésen túl a biróság nem mehet, ennél súlyosabb büntetés nem volt kiszabható.
E felfogás hívei abból indulnak ki, hogy a vádlottra nézve nem a minősítés, hanem a büntetés mennyisége bir gyakorlati értékkel. A vádrendszer mulhatatlanul követeli, hogy a vád részéről kívánt büntetés maximumát is ismerje a vádlott. A minősítés inkább theoreticus érdekű, a vádlottra nézve a fő az, hogy tiszta és a büntetés tekintetében a biró által nem fokozható büntetési tétellel állhasson szemben, miután csak így lehet teljes védelemről szó. Eme felfogás támogatásául még arra is szoktak hivatkozni, hogy rendszerök szerint a tettazonosság bonyolult kérdése csekélyebb kárral jár, mert többé nem kell a birónak az azonosság vagy a tett megváltozásának gyakran subtilis árnyalatai fölött tépelődni, hanem az indítványozott büntetés nemének és mennyiségének korlátai között szabadon teszi ítéletének tárgyává a tettet.
Ama vitán kívül álló tételt tehát, hogy a vádlottnak joga van azt követelni, hogy ama tettért legyen csak elítélbelő, mely a vád tárgya, felcserélhetni vélték ama tétellel, hogy a vádló által indítványozott büntetési tétel maximuma a vádlott jogává válván, azt a biró túllépéssel meg nem sértheti. Ámde elfeledték, hogy ez oly construálása a vádlott jogának, mely részben annak természetes határán túlmegy, részben pedig azt érzékenyen megszorítja.
Túlmegy a vádlott jogának természetes határán, mert ha teljesen egyazon tettről ítél is a biró, mely a vád tárgyát képezte, a vádlott jogot nyert arra, hogy nem a törvényben meghatározott minimum és maximum képezze a büntetés szabályát, hanem a vádló véleménye. Ha a vád valamely cselekményt a törvényre hivatkozással minősít és ez ellenében a vádlott védheti magát, ugyan honnan nyerhet vádlott már arra is jogot, hogy a törvényben megállapított büntetés maximumát ne a biró, hanem a vádló szabja meg? Ha a biróság szabadon ítélheti meg azt, hogy a vád tárgyául szolgáló tett a bűntető törvénynek mely rendelkezését sérti és azt a tételt fentartani kívánja a büntetés azonosságát követelő rendszer is, akkor feledik, hogy egyazon indok, mely a minősítésre vonatkozó szabad ítélést birói hatáskörhöz utasítja, szól a mellett is, hogy a minősítéssel elvállhatatlan okbeli összefüggésben álló büntetés minősége és mennyisége fölött is a biróság döntsön. Eme felfogás hívei, s ebben igaza van Glasernek, oly jogot erőszakolnak a vádlottra, mivel ez nem birhat. Teljes joga van a vádlottnak arra, hogy más tettért el ne ítéljék, mint a mi miatt vádolva volt. Szükséges az is, mert méltányos, hogy védelmi jogának megóvása szempontjából a biróság a vádtól eltérő súlyosabb minősítésre figyelmeztesse a vádlottat, de azt, hogy a vádló által kimondott büntetési maximum kösse a tett fölött ítélő birót, sem a védelem joga, sem a vádrendszer nem követelik, mert sem a minősítéssel, sem a büntetéssel a vád, illetve a tettazonosság körén túl az ítélet nem lép.
A vád keretét a tett s nem a czím és nem is a vádló puszta véleményeként indítványozott büntetés szabja meg. A vádlott couret és a büntetőtörvénynyel összeütközésbe jött magatartása a vád tartalma. E magatartás fölött a birónak szabad belátása szerint kell határoznia, mert külömben a vádló megbolygatva a hatáskörök egyensúlyát, valóságos ítélőbirájává válik a tettnek és pedig a legkényesebb ponton, ott, a hol legkevésbbé lehet megállapítani, mi az igazság?
De e rendszer akaratlanul a vádlottnak a tettazonosságra való jogát is veszélyeztetheti, mert éppen a javára előtérbe állított ama tételnél fogva, hogy a birónak nem kell a tettazonosság határai fölött tépelődni, könnyebben fordulhat elő, hogy az indítványozott büntetési tétel takarója alatt ítélet tárgyává lesz oly tett is, mely a vádnak nem tárgya.
Valóban, ha elméletileg igazabb alapon állana is e rendszer, mint a minőn áll, már csak a gyakorlatban ezzel járó tarthatlan visszás állapotok miatt sem lehetne azt elfogadni.
Először is a birói arbitrium egyik legnehezebb pontján a megérdemlett büntetés mennyiségének és minőségének kérdésében, a talán kezdő vádközegnek véleményét a legfőbb biróság fölé helyezi. Továbbá, nem-e a legnagyobb visszahatást idézi elő, ha a biróság elméleti kijelentést tesz és tudtul adja a vádlottnak és a nagy közönségnek, hogy súlyosabb büntetést kellene ugyan megállapítania, de mivel a kir. ügyészség képviselőjének ferde felfogásától és véleményétől nem szabad eltérni, nem is volt szabad az indítványozottnál nagyobb büntetést kiszabni. E viszásság egymagában elegendő ok, hogy a szóban levő rendszert, ha nagyobb hasznokkal birna is, mint a melyekre hívei utalni tudnak, a jelen javaslat magáévá ne tegye.
De van még sok egyéb hibája is. Súlyos veszélylyel fenyegeti a judicatura egyöntetűségét is, mert megtörténhetik, hogy egyazon biróság egyazon napon több hasonló ügyben nem a körülményekben rejlő külömbség okából, hanem pusztán azért szab ki egyszer fegyházat, máskor fogházat, mert a kir. ügyész indítványa a büntetés határára nézve categoricus imperativus.
Helyesen utalnak e rendszer ellenei arra is, hogy nemcsak a biróság lesz az ügyészségnek alárendelve, hanem feszélyezve van az ügyészség is eljárásában. Gyakran, ismerve a biróság felfogását, bizonyos elvi kérdésben, inkább ezzel egyezőleg szigorúbb minősítésre tesz indítványt, mintsem, hogy saját enyhébb felfogásának adjon kifejezést, mert megtörténhetik, hogy a törvény és tudomány elvein nyugvó enyhébb felfogását, mint tudatlanságot vagy rosszakaratot fogják bélyegezni és esetleg még a fegyelmi eljárás kellemetlenségeit sem kerüli ki.
Az eddigi gyakorlat igazolja, hányszor irt át a kir. curia az igazságügyi miniszterhez a miatt, hogy az ügyész indítványával a szigorúság szempontjából nem volt megelégedve.
Alig lehet tehát csodálkozni, hogy ezt a rendszert, mely kétségen kívül erkölcsi inconfenientiákat szül és kölcsönös lekötöttségben tartja a vádlót és a birót, daczára ama nagy apparatussal és lelkesültséggel kifejtett védelemnek, melylyel hívei támogatták, mind a magyar jogászgyülés, mind a szaktanácskozmány is visszautasították. Nincs is a continensen törvényhozás, mely e rendszert magáévá tenné.
Egyedül az 1850-iki osztrák törvény * karolta fel ez elvet, de ez is csak három évig volt hatályban és midőn 1873-ban az osztrák törvényhozás reformjához fogtak, - pedig ha valahol, úgy itt a vádrendszer komoly megvalósítására törekedtek, - nem tartották az 1850-ki perrend 292. §-ában kifejezésre jutott elvet utánzandónak, sőt Glaser a vádrendszerrel nem is hozza szoros kapcsolatba ama tételt, hogy az indítványozott büntetés maximumához kötve legyen a biró. A vádrendszer - felfogása szerint - csak azt követeli, hogy a vád által felkarolt tett keretén túl ne lépjen a biró, de az, hogy a vádló indítványa a biróságnak a tett jogi megítélésében és a büntetés kiszabásában korlátokat szabjon, nem folyománya a vádrendszernek.
A mi a modern vádeljárásban mulhatatlanul szükséges, ez az, hogy a vádlott minden súlyosbbításra, mit a biróság a váddal szemben szükségesnek tart, eleve figyelmeztetve legyen, nehogy őt oly cselekménynyel és büntetéssel sujtsa az ítélet, melyekről a tárgyalás folyamán szó sem volt.
E kivánalomnak meg is felel az 1873-iki osztrák törvény 262. §-a, mely szerint, ha a biróság úgy látja, hogy a vád alapjául szolgáló tényállás önmagában vagy a főtárgyaláson kitünt körülmények hozzájárulásával más és nem esküdtszéki eljárás alá tartozó bűncselekmény, mint a mire a vád irányult, akkor a feleknek meghallgatása és esetleg elnapolás iránti indítványuk fölötti határozathozás után, ítéletet hoz a nélkül, hogy a tettnek a vádiratban foglalt minősítéséhez kötve volna.
A német birodalmi perrendtartás szintén a tettazonosság követelményét állítja fel, a mennyiben a 263. §-ában kimondja, hogy az ítélethozás tárgya csak a vádban megjelölt és a tárgyalás eredménye szerint alakult tett lehet és a biróság nincs kötve a tettnek a főtárgyalást elrendelő határozatban (Beschluss über die Eröffnung des Hauptverfahrens) foglalt megítéléséhez. Továbbá szintén eleget kívánván tenni a védelem követelményeinek, 264. §-ában kimondja, hogy elítélés előtt, ha más törvényt kíván alkalmazni a biróság, mint a mire a főtárgyalást elrendelő határozatban utalás történik, a jogi szempont megváltoztatására figyelmeztetnie kell a vádlottat és védelmének előterjesztésére is alkalmat kell neki adnia. Hasonló eljárást kell követni akkor is, ha a főtárgyalás során merülnek fel oly körülmények, melyek a büntethetőséget súlyosbbítják. Egyuttal gondoskodik e törvényszakasz arról is, hogy a vád vagy védelem előkészítése czéljából a tárgyalás elnapolva legyen.
A franczia törvényhozás, a vádnak az ítélethez való viszonyára nézve igen röviden és elégtelenül intézkedik. A „code d’instruction” 192. és 193. Czikkei rendelik, hogy ha a correctionalis biróság, a vád tárgyául szolgáló tettet esküdtszéki hatáskörhöz tartozónak tartja, a vizsgálóbiróhoz teszi át az ügyet, ha pedig a tettben kihágást lát fenforogni és a vádló nem kívánja az ügyet rendőri birósághoz utasítani, az ügyben azonnal ítél. A 361. §, tekintettel az esküdtszéki eljárásra, akként intézkedik, hogy ha a vádlottat a főtárgyalás eredménye szerint más tett is terheli, mint a mely a vád tárgya volt, az elnök az államügyész szóbeli előterjesztésére elrendelheti, hogy a vádlott ellen az uj tett miatt is megindítva legyen a bűnvádi eljárás. A törvény maga tehát a legnehezebb kérdéseket megoldatlanul hagyja. A birói gyakorlat azonban, mint ezt a semmitőszék számos határozata tanusítja, akként fejlődött, hogy a biróság csak az egészen uj tettet nem vonja ítélete körébe és még akkor sem hoz ítéletet, ha a bűntett a főtárgyaláson kifejlett körülményekhez képest egészen másnemű bűntetté alakul.
Az olasz bűnvádi perrendtartás (494., 516., 518., 519. cz. cz.) némi eltéréssel, úgy, mint a belga perrendtartás is a franczia code-dal egyező intézkedéseket tartalmaznak.
A javaslat a vádrendszer követelményeinek e fontos kérdésben is megfelelni igyekezvén, oly rendelkezéseket vett fel, melyek a teljes védelem jogát biztosítják a nélkül, hogy a vád vagy az ítélet szabadságát lerontanák. Sem a cselekmény minősítése, sem a büntetés tekintetében nincs a biróság a vádló indítványához kötve (325. § 2. bek.), mi azt jelenti, hogy ama tettet, melyről a vád szól, a biróság jogi szempontból szabadon mérlegelheti. A meddig a biróság enyhébb megítélésben részesíti a tettet a vádnál: a védelem érdeke rendszerint nem követeli a felek meghallgatását, de ha a biróság súlyosabb minősítésre lát alapot, mint a melyre a vád irányult, vagy ha oly minősítést kíván alkalmazni, a melyre sem a vád sem a vádlott védekezése nem terjed ki, akkor valóban elutasíthatatlan perjogi feladat arról gondoskodni, hogy a vádlott oly minősítés és büntetés miatt melyről szó se volt az eddigi tárgyaláson, védelmi jogának érvényesítése nélkül ne legyen elítélhető.
Mindazok a támadások, melyeket az inqusitorius per ellenében a vádrendszer hivei a biróság hatalmi körébe rejtőzött láthatatlan és titkos vádlás és a vádlottnak szerzett kegyetlen meglepetések miatt emelni szoktak, méltán illenek oly rendelkezésre, mely feljogosítaná a biróságot a felek meghallgatása nélkül a vádnál súlyosabb ítélet hozására. A perjog mai haladása, a vád és védelem egyenjogúságának mindig előbbre törő igazsága mellett, már a lehetetlenségek közé tartozik ily intézkedés felvétele. Bármily eltérők is e kérdés megoldásánál egyes árnyalatokra nézve a vélemények, és ily külömbözők voltak a magyar jogászgyülésen előterjesztett indítványok is, de oly felfogásnak, hogy a vádlott védelmi jogának a vádat súlyosbbító ítélethozás előtt nem lenne szükséges tért nyujtani, a magyar közéletben és irodalomban nem akadt képviselője.
Hogy a javaslat mennyire óhajtja a védelem jogának hathatós érvényesülhetését, bizonyítja ama rendelkezése, hogy a vádlottnak a súlyosabb vagy a védelemben nem tárgyalt birói felfogás esetén nemcsak mindig tudomására kell hozni, hogy a védelem czéljából elnapolás iránt indítványt tehet, hanem az elnapolás kötelezővé van téve mindig, ha a biróság halálbüntetést vagy életfogytig tartó fegyházat vél alkalmazhatónak, a vád pedig csak oly törvényszegésre szól, melyre határozott tartamú szabadságvesztés-büntetést állapít meg a törvény. És bizonyára a biróság, ha e javaslat szellemének kiván megfelelni, mindig el fogja napolni a főtárgyalást, ha a védelem előkészítése ezt a concret eset körülményeihez képest valóban igényli és a puszta halogatási czélzat nem nyilvánvaló.
A javaslat nem kötelezi a vádlót arra, hogy a biróság felfogásához képest emeljen vádat, mi a vád szabadságának megsértését és különösen a kir. ügyészségnek a biróságtól függővé tételét jelentené. A vádlónak szabadságára van bizva: kíván-e előterjesztett vádján a birói felfogáshoz képest változtatni, vagy továbbra is megmarad-e álláspontja mellett, melyet esetleg ujabb okkal is támogathat.
Minden félreértés elkerülése végett ki kell emelni, hogy nem kötelező a felek meghallgatása akkor, midőn a vádló a vádirat vagy a vádhatározat álláspontjától eltérő vád van emelve a főtárgyaláson és a biróság a vádirat vagy a vádhatározat álláspontját tartja alkalmazandónak. Mindazáltal ily esetben is, a mennyiben a védelem alternative nem terjeszkedett ki a vádiratban vagy a vádhatározatban foglalt felfogásra is, a felek meghallgatása nem mellőzhető, de az elnapolás mindig megtagadható, mert hisz a vádlott tulajdonképen a vádirat vagy vádhatározat ellen készült védelemre és így reá nézve nem meglepetés, ha a birói ítélet a vádirat vagy vádhatározat álláspontján áll.
Ama nagyfontosságú kérdésnek, melyet a vád és az ítélet közti viszony alatt szoktak érteni, nincs tökéletes megoldása, de a javaslat megoldás-módja kétségtelenül helyesebb az angol jog merev formalismusánál vagy ama rendszernél, mely a vádló által indítványozott büntetési tétel maximumához köti a birót. A javaslat rendszere a védelem érdekei szempontjából alig kifogásolható, mert teljes hatályában érvényesíti amaz elvet, hogy a vádlottnak ítélethozás előtt alkalma legyen a vádnál szigorúbb, illetőleg védekezés tárgyává nem tett birói felfogás ellen okait sorakoztatni.
E rendszer ellen leginkább azt szokták felhozni, hogy a biró akkor, midőn a feleket figyelmezteti, már tulajdonképen birói meggyőződését, ítéletét mondja ki és így a vádlott már nem a váddal, hanem az ítélettel áll szemben. Tévesztett eljárás volna ez állítás ellenében a rendszer tökéletességét vitatni. Mindazáltal vagy külömbség van abban, ha a biró valóban ítéletet mond, vagy csak eshetőséget emel ki, mely ellen a vád és védelem egész apparatusa mozgásba hozható. S bizonyára joggal feltehető, hogy a biró, ha a felek ujabb contradictorius közreműködése után meggyőződik véleményének helytelenségéről, hívatása szózatát nem az egyszer kimondott nézethez való makacs ragaszkodásban, hanem a tényállásnak az összes felhozott okok figyelembevételével higgadt és pártatlan megítélésében fogja felismerni.
Másik ellenvetés az, hogy a tettazonosság sokszor rendkívül nehéz problémájának nagy szerep jut e rendszerben és így esetleg megtörténhetik, hogy a biró a tettazonosság tág magyarázata mellett, oly uj tetteket is cognítiója körébe von, melyek nem tárgyai a vádnak. Sarkalatos tétele a vád és ítélet viszonyát szabályozó minden rendszernek és így annak is, mely a büntetés maximumához kívánja a birót kötni, hogy más tett, mint a mely a vád alapjául volt véve, az ítélet tárgya nem lehet. Következéskép a tettazonosság nagy és nehéz kérdés sem megoldva, sem kiküszöbölve nincs még ama tétel elfogadásával, hogy a biró a büntetési tétel maximumán túl nem léphet, mert eme rendszernek is csak a tettazonosság a kiinduló pontja.
Ezt az alapvető tételt, ha még az inquisitorius pernél is veszedelmesebb álláspontra nem kíván e rendszer helyezkedni, teljes tiszteletben kell tartania, és még e rendszer túlbuzgó hívei sem magyarázzák ezt úgy, hogy a vádló által indítványozott büntetési tétel korlátai között egészen uj, a vádiratban és főtárgyaláson elő nem forduló tetteket is ítélete tárgyává tehessen a biró.
Ámde rendszerök elsőbbségét abban keresik, hogy éppen mivel nehéz az elmosódó határvonalakat tisztán látni és gyakran megtörténik, hogy a nehézség mellett a tettazonosság czíme alatt tulajdonképen lényegében megváltozott tettről ítél a biró: nem szenved a vádlott oly sérelmet, ha legalább a vádban indítványozott tételnél súlyosabban nem büntethető. Abban nincs kétség, hogy bárminő szabályozást nyerjen is a vádnak az ítélethez való viszonya, éppen ama nehézségnél fogva, melylyel annak meghatározása jár, vajjon nem változott-e meg bizonyos ujonnan észlelt körülmények következtében maga a tett, előfordulhat, hogy a biró akkor is ítélete körébe vonja a tettet, midőn ez, felfogása szerint ugyan nem, de tényleg megszünt a vád tettével azonos lenni. El kell ismerni ez eshetőséget a javaslat rendszere mellett is. De nem lehet elismerni azt, hogy ily esetben kevesebb garantiát nyujtana a vádlott érdekeinek eme rendszer a másiknál. Míg a javaslat rendszere szerint a tettben előforduló minden változás, mely a vád felfogásánál szigorúbb, illetőleg uj megitélést von maga után, a feleknek tudomására hozandó, és ezeknek módjuk van védelmükről gondoskodni, addig a másik rendszer szerint a vádlott elítélhető oly uj tett miatt vagy egyazon tett oly minősítésében, miről sem a vádiratban, sem a főtárgyaláson említés nem volt téve. A tettazonosság problemájának szempontjából tehát a javaslat rendszere nem áll hátrább a másik rendszernél, sőt mivel a védelem joga mindig érvényesíthető a vádlott terhére biróilag felismert helyzettel szemben, e rendszer, tekintettel arra, hogy a védelem irányát és tartalmát nem a büntetés mennyiségének ingadozó tételei, hanem a büntetésnek alapját tevő minősítés kérdése szabják meg, még hatályosabb a másiknál.
A főérv tehát, mit a javaslat rendszere ellen szoktak felhozni, abban összpontosul, hogy a biróság figyelmeztetése vádlóvá teszi a birót, mi a vádrendszeren alapuló perrend keretébe nem illik. Kétségtelen, hogy a tiszta vádrendszer szigorú követelményének e rendszer nem felel meg. Tételes jogban azonban csak addig szabad a magában a helyes elv következményeit is levonni, a meddig azok az igazságszolgáltatás életbevágó érdekeit nem veszélyeztetik. Ezért nincs oly tételes jog, mely az eszményi tiszta vádeljárást a legvégsőbb következetességgel megvalósította volna.
Az ausztriai perrendtartás, mely bár a vádelv követelményeit a legnagyobb terjedelemben törekedett megvalósítani, még sem tartotta merényletnek rendszere ellen azt, hogy a birónak kötelességé teszi a felek figyelmeztetését a vádnál szigorúbb jogi felfogására, sőt okulva az 1850-iki perrend tapasztalatain, a vádrendszer corollariumaként ajánlott ama tételt, mely a birót a vádlott bűntetési tételének maximumához köti, elfogadhatatlannak tartotta, sőt nagyobb kárt látott a hatáskörök oly összezavarodásában, mely a vádlót teszi biróvá, mintha a védelem jogának érvényesíthetése érdekében a biró figyelmezteti a feleket a szigorúbb felfogásra.
Átgondolva e két rendszernek érintett hasznait és kárait, a jelen munkálat nem csatlakozhatott az 1882-iki tervezet álláspontjához, melynek káros következményeitől a legilletékesebb hazai jogászkörök visszariadtak, sőt melyhez - mint a curia legujabb judicaturája tanusítja - legfőbb biróságunk sem ragaszkodik már következetesen.
Lehet, hogy a javaslat megoldás-módja a vádrendszer merev követelményeinek nem felel meg egészen, de mivel teljesen biztosítja a védelem jogát és megmenti a vádló és a biró jogi meggyőződését, mindenetre jobb annál a rendszernél, mely a hatáskörök összezavarásának legveszedelmesebb lejtőjére lép, midőn a vádlót teszi biróvá és mind a vád, mind az ítélet szabadságát lerontja.
A javaslat taxative négy pontban sorolja fel amaz eseteket, midőn felmentő ítélet hozandó. Ez eseteken kívül az ítélet soha sem szólhat felmentésre.
Az első pont az, ha a vád tárgyául szolgáló tett a büntetőtörvények szerint nem bűncselekmény. Az eddig kifejtettek után nem szenved kétséget, hogy a vád tárgyául szolgáló concret tettről és nem a minősítésről van szó. A tettet jogi szempontból szabadon ítéli meg a biró s ha úgy találja, hogy a tett sem nem bűntett, sem vétség, sem kihágás: akkor a vádlottat felmenti. E rendelkezésből világosan következik, hogy a birónak oly esetben, midőn egyazon tett miatt a vádtól eltérő minősítés czímén ítéli el a vádlottat, nem szabad azt kimondani, hogy a vádlottat a vád minősítése, pl. lopás alól. felmenti, de sikkasztásban bűnösnek mondja ki. Nem a minősítésről, hanem a vád alapjául szolgáló tettről ítél a biró, következéskép, ha a tett a bűntetőtörvények szerint, bár a vádtól eltérő minősítés czímén büntetendő, annak semmi értelme sem volna, ha egyazon tett miatt részben felmentenek, részben elítélnék a vádlottat.
A 326. § első pontjának rendelkezéséből következik, hogy akkor is felmentésre szól az ítélet formulája, ha a vádlott külföldön elkövetett, de a hazai törvények szerint nem büntetendő cselekmény miatt áll az ítélőbiró előtt. A német perrendtartás javaslatának fentebb már érintett indokolása szerint ily esetben az ítélet formulája úgy is szólhat, hogy a bűnvádi eljárásnak helye nincs. Ezt tartja helyesnek Löwe is (Commentar, 631. lap), de ez inkább formakérdés, mert az ítélet indokolása nem hagy kétséget arra nézve, minő fontosságot lehet az ily felmentő ítéletnek tulajdonítani.
A második pont arról az esetről intézkedik, mikor akár az, hogy a vád alapjául vett bűncselekmény elkövetve lett, akár az, hogy a vádlott terhére róható a cselekmény, bebizonyítva nincs. A bizonyítékok erejét szabadon mérlegeli ugyan a biró, de mindig világosan és határozottan ki kell fejtenie, hogy mily okok következtében jutott arra a meggyőződésre, hogy a vád tárgyává tett bűncselekmény nincs bebizonyítva, vagy hogy a vádlott a bebizonyított cselekménynek sem tettese, sem részese.
A harmadik pont három csoportba foglalja a további okokat, melyek alapján felmentő ítélet hozandó.
Az első csoportba az anyagi törvények I. Rész IX. fejezetében foglalt azok az okok tartoznak, melyek a bűnvádi eljárást kizárják. Hogy a vádlottnak halála esetében nem felmentő ítélet, hanem megszüntető végzés hozandó, annak a javaslat már a 301. és 323. §-okban adott kifejezést.
A bűnvádi eljárás megindítását kizáró okok közől tehát csakis a Btk. 105. §-ának 2. és 3. pontjában megjelölt királyi kegyelem és elévülés azok, melyek alapján felmentő ítélet hozandó.
A második csoportot alkotják az anyagi büntetőtörvény I. Rész VII. fejezetébe foglalt okok, melyek a beszámítást zárják ki. Ha tehát a biró meggyőződött, hogy öntudatlanság, elmezavar, ellenállhatlan erő, közvetlen fenyegetés, jogos védelem, végszükség, vagy serdületlen kor miatt a cselekmény a vádlottnak be nem számítható, akkor ítélete felmentésre szól.
A harmadik csoport a büntethetőséget megszüntető okokat foglalja magában. Melyek ezen okok, erről már a XV. fejezet indokolásánál bövebben volt szó.
A javaslat szerint tehát abban az esetben, ha a főtárgyaláson derül ki, hogy egyazon tettért a vádlott már jogerejűleg el volt ítélve, felmentő ítélet hozandó. A német perrendtartás, legalább indokolása és Löwenek Commentárja (631. lap) szerint nem zárja ki, hogy ily esetben csak azt mondja ki a biróság, hogy a további eljárásnak nincs helye. Ez ismét csak formakérdés, mely miatt amaz elvi jelentőségű szabálytól, hogy az ítélet vagy felmentésre vagy bűnösnek nyilvánításra szóljon, fölösleges volna eltérni. Senki sem kételkedik abban, hogy a „non bis in idem” esetében nem az előbbi jogerejű ítélet, hanem csak az ismételten emelt vád alól menti fel a biróság a vádlottat.
A negyedik pont azokkal a büntetendő cselekményekkel foglalkozik, melyek miatt az anyagi büntetőtörvény szerint egyedül a sértett fél indítványára, felhatalmazására vagy kívánatra indítható meg a bűnvádi eljárás.
Ha az anyagi törvény bizonyos cselekmények tekintetében feltétlenül tűzi ki, hogy a bűnvádi eljárás a sértett fél indítványa, felhatalmazása vagy kívánat nélkül meg nem indítható, vagy akarata ellen nem folytatható: akkor mihelyt az ítélőbiró meggyőződik, hogy pl. a jogosított megfelelő indítványt nem tett, vagy ezt az anyagi törvényben biztosított jogánál fogva törvényesen visszavonta, mi sem áll útjában annak, hogy felmentő ítélettel fejezze be az eljárást. Az ítélet formulájára nézve a német perrendtartás, mint már fentebb is történt utalás kimondja, hogy ily esetben az ítélet megszüntetésére szól. E megkülömböztetés, melyet az osztrák perrendtartás sem tartott szükségesnek, bátran mellőzhető, mert a megszüntetésre és a felmentésre szóló ítélet ereje között nincs külömbség.
Itt említendő fel a javaslat 323. §-a, mely szerint az eljárás végzéssel szüntetendő meg, ha a vádra jogosultak a biróságnak ítélethozatal czéljából való visszavonulásáig a vádtól mindannyian elállottak; illetve a vád képviseletét nem vették át.
A vádrendszernek alkuvást nem tűző elengedhetlen követelménye, hogy a vádló legyen a „dominus litis” a per ama szakáig, míg a biróság ítélethozás czéljából vissza nem vonul. A mint az előkészítő eljárásban a jogosult vádlók elállása az eljárás megszüntetését vonja maga után: épp úgy a főtárgyaláson kijelentett elállásnak következménye sem lehet más. A hol nincs vádló, ott nem lehet biró. Azt az általános elvet, hogy a vádlónak meddig van joga a vádtól elállani, a 38. §, ennek következményeit a 42. § 5-ik bekezdése és végre a vádra jogosítottaknak értesítését a 42. § első és második bekezdése mondja ki, miért is ezekre nézve általánosságban a már kifejtett indokolás nyujt felvilágosítást.
A javaslat egy szakaszba (327. §) foglalja az ítélet általános kellékeit, melyekkel az ítéletnek, legyen az felmentő vagy bűnösre szóló, birnia kell és ama különös kellékeket, melyek a bűnösre szóló ítélet alkotó részei.
Mindenekelőtt ki kell jelenteni, hogy az ítélet ő Felsége a király nevében van hozva; azután meg kell nevezni az eljáró törvényszéket, mert külömben a hatáskör és illetékesség kérdése nem válna azonnal felismerhetővé; továbbá, hogy azonnal szembetünő legyen a biróságnak a büntető hatáskörben való eljárása, ki kell tenni, hogy a törvényszék mint büntető biróság jár el (első és második pont).
A tárgyalás és ítélet azonosságának megállapíthatása, a „res judicata” és a „non bis in idem” elveihez fűzött következtetések megítélésének lehetősége mulhatlanul szükségesekké teszik mind a tárgyalás, mind az ítélethozás helyének és napjának felemlítését. A nap tüzetesen csak akkor van kitéve, ha az év és hó is meg van jelölve.
Annál a fontosságnál fogva, melyet a javaslat a főtárgyalás nyilvánosságának és a vád és a védelem kifejtésének tulajdonít, mindig meg kell jelölni, hogy a tárgyalás nyilvános volt-e vagy sem és hogy a vád és a védelem meg voltak hallgatva.
A harmadik pont előirja, hogy az ítéletben ki kell tenni a főtárgyalásban és ítélethozásban résztvett biráknak, a jegyzőkönyvvezetőnek, a kir. ügyészség képviselőinek, a magánvádlóknak, esetleg képviselőiknek és a védőnek nevét. Ha a tanácsban póttag foglal helyet, de ez az ítélethozásban részt nem vett, akkor nem szükséges nevét az ítéletben kitenni. Ha a kir. ügyészséget több tag képviseli, vagy egyik a másikat felváltotta: úgy az ügyben eljárt minden vádközegnek neve kiteendő. A magánvádlók közől sem szabad egynek nevét sem elhagyni.
A negyedik és ötödik pont szerint ki kell tenni a vádlottnak, vagy ha több van, mindeniknek nevét, korát, vallását, szülő- és lakóhelyét, honosságát, foglalkozását, családi állapotát, vagyoni és katonai szolgálati viszonyait és hogy volt-e már bűnvádi eljárás alatt, illetőleg hogy volt-e büntetve s ha igen, hol, mikor és mi miatt? E viszonyoknak megjelölésére részben a személyazonosság megállapíthatása érdekében, részben azért van szükség, mert miként ez a X. fejezet indokolásában ki volt emelve, a beszámítás, a visszaesés stb. kérdéseinek megítélésénél a kor, az előélet stb. relevans körülmények.
A hatodik pont szerint mindig meg kell nevezni a bűncselekményt, melyre a vádirat, illetve vádhatározat szól. Éppen ama következmények, melyek az ítéletnek a vádhoz való viszonyához füződnek, szükségessé teszik, hogy a vád minősítése kitüntetve legyen.
Mivel a javaslat az ügynek rendszerint menetét vette e pontnál figyelembe, csak a vádirat, illetve vádhatározatban megjelölt bűncselekményről szól. A legtöbb esetben nem is változik a vád álláspontja a főtárgyaláson, de ha változik, akkor a vádiratban, illetve vádhatározatban foglalt vádban megjelölt bűncselekmény megnevezése nem elegendő, hanem a főtárgyaláson megváltozott vád álláspontját is meg kell jelölni, mert tulajdonképen már ez a vád és e nélkül valóban nem ítélhető meg helyesen az ítéletnek a vádhoz való viszonya.
Hogy az ítéletnek lényeges kelléke az, hogy vagy bűnösnek nyilvánításra vagy felmentésre szóljon, ezt már a 324. § kimondja. E szakaszban az irásba foglalt ítélet tartalmának összefüggő kellékeiről átnézetet óhajtván nyújtani, a javaslat csak ismétli a hetedik pontban az ítéleti formulára vonatkozó fentebbi rendelkezést.
A nyolczadik pont szerint mindig rendelkezni fog az ítéletben a költségre nézve is. Hogy a költségek alatt mit kell érteni és hogy a felelősség, elítélés és felmentés esetében miként állapítható meg, azt a XXVI. fejezet szabályozza.
Végre a kilenczedik pont szerint minden ítéletet indokolni kell.
A bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszere nem azt jelenti, hogy a biró puszta sejtelem és belső érzelmek, hanem komoly tárgyilagos okok szerint „secundum probata” itéljen. Ily fogva fel a bizonyítás alapelvét, a javaslat ama tulzók álláspontjától távol marad, kik szakbirói rendszer mellett is, pusztán azért, mert a meggyőződés keletkezésének indokait mindig határozottan és egységesen megjelölni nem lehet, indokolás helyett a tény egyszerű kijelentésével beérik. Azt nem lehet tagadni, hogy ama gondolatmenetet, miként hatott a birói tanács tagjainak belső meggyőződésére a tanunak vallomása, vagy a vádlottnak nyilatkozata, minden esetben egységesen megjelölni nem lehet, mert nincs kizárva, hogy mindenik biró más úton jutott egyazon meggyőződésre. De ha ily részletes és elemző megjelölés nem is lehetséges: ebből nem szabad azt a következtetést levonni, hogy a birói meggyőződés indokolása fölösleges. Nem szabad pedig e következtetésre jutni azért, mert ama ténykörülményekre, melyekre a biró ítéletét alapította, határozottan reá lehet mutatni.
A vádlott beismerését például egy ténykörülményre nézve valótlannak, a másikra nézve valónak ismeri fel a biróság. Megtörténhetik, hogy a biróság mindenik tagja más okból tartja a beismerést valónak, de az eredményre nézve teljes egyértelműség uralkodik és így mindenesetre megállapítható, hogy a biróság a beismerést vette bizonyító okul. De legtöbbször közelebbről megjelölhetők az ez eredményre vezető belső okok is. A javaslat tehát szükségesnek tartja az ítélet alapjául elfogadott tényállás indokolását, mert ez nyújt csak garantiát a birói önkény ellen. Indokolás mellett számot kell vetni a birónak magával és gyakran éppen az indokolás átgondolásánál veszi észre, hogy puszta sejtelem és benyomás vezetik meggyőződését, mely a szigorúbb indokolás kritikáját ki nem állja.
Ha a biróság nem jelöli meg az okokat, a melyek miatt valamely tényt bebizonyítottnak vagy be nem bizonyítottnak tart, a ténybeli tévedések ily ítélet után alig hozhatók helyre. Ha az elítéltetés után bebizonyul, hogy az egyik tanu hamis vallomást tett, az okirat hamisítva volt, mit használna ez, ha alig lehet bebizonyítani, hogy a tanu vallomása vagy ez okmány volt főoka a biróság meggyőződésének? Az ítélet indokolásában tehát nem szabad csak a tények kijelentésére szorítkozni, hanem meg kell jelölni lehető tüzetességgel ama bizonyító okokat, melyek az ítélet alapjául szolgáló tényállás megállapítására vezették a biróságot. Ezt a 327. § határozottan ki is fejezi.
A tényállás indokolása magában nem volna elegendő. Szükséges a jogi indokolás, azaz azoknak az okoknak megjelölése, melyek a biróságot a jogi kérdés megítélésénél vezették. Ennek szükségét még azok is elismerik, kik a ténykérdés indokolását mellőzhetőnek vélik. Különösen reá kell mutatni azokra a concret tényekre, melyekben a bűncselekmény ismertetőjeleit látja megállapítottnak vagy meg nem állapítottnak a biróság. Czélszerűnek tartotta a javaslat kiemelni azt is, hogy a tárgyalás során a felek által felhozott jogi szempontok mellőzésének okai is felvilágosítást nyerjenek, hogy ezzel az esetleg ok nélkül felebbezésnek eleje legyen véve. Mindazáltal nem éppen szükséges a tárgyalás során felhozott minden lehetetlen jogi szempontra kiterjeszkedni. Ott azonban, a hol controvers természetű kérdéstől, vagy subtilis határvonalaktól függ a cselekmény minősítése, mulasztást követne el a biróság, ha a mellőzött jogi felfogás okait ki nem fejtené. A javaslat 328. §-ának rendelkezéséből, mely először a ténybeli és másodszor a jogi indokolásra vonatkozólag ad általános útmutatást, nem következik az, hogy az indokolás talán három elkülönített részre volna osztandó, azaz a tényállás megállapítására, ennek és ismét a jogi felfogásnak indokolására.
A logikai sorrendre nézve nem kíván a javaslat kötelező szabályt felállítani. Ezt a biróság belátására bizza, mely az eset concret körülményeihez képest megtalálja a helyes külső beosztást. A javaslat e rendelkezésekkel csak útmutató szabályokat kívánt felállítani, azaz szükségesnek tartja a tény- és jogi kérdés indokolását. Ez általános szabályon kívül úgy a bűnösre, mint felmentésre szóló ítélet indokolásának tartalmára nézve még csak annyit emel ki a javaslat, hogy az első esetben meg kell jelölni a súlyosbító és egyhítő körülményeket és különösen azokat, melyek a B. T. K. 92. §-ának alkalmazására vezettek; a felmentő ítéletben pedig mindig ki kell tenni, hogy a 326. § melyik pontja alapján történt a felmentés. A súlyosító, enyhítő és a rendkívüli egyhítő körülményeknek megjelölése elítélés esetében szükséges, mert csak ezek adnak a büntetés kiszabásának helyessége tekintetében felvilágosítást. Különösen nem elég, egyszerűen a 92. §-ra hivatkozni, hanem ki kell mutatni azt is, mily okok azok, a melyek a rendkívüli enyhítést igazolják.
Indokolt, hogy a felmentés okát is közelebbről kell megjelölni, mert tudniok kell a feleknek, esetleg a felsőbb biróságnak, hogy ténybeli vagy jogi ok és a felmentés sok törvényes oka közől melyik volt a felmentés alapja? Másrészről az ítélőbiróság eljárását is ellenőrzi e rendelkezés, mert a biróság csak akkor hozhat felmentő ítéletet, ha az esetet a felmentésnek valamely taxative megállapított oka alá tudja vonni.
Ezek a javaslat ama rendelkezései, melyek általában az itélet kellékeiről és az indokolás tartalmáról szólnak.
A felsorolt kilencz pontban foglalt kellékek egyaránt szükséges részei az ítéletnek. Nem kívánta a javaslat e kellékeket lényegesekre és lényegtelenekre, szükségesekre és esetlegesekre osztályozni. Kötelességmulasztást követ el tehát mindig a biróság, ha az ítéletet a felsorolt kellékek valamelyikének meg nem felelőleg szerkeszti. Mindazáltal egyes kellékek olyanok, melyeknek hiánya az ítélet jogi fennállását koczkáztatja és ezért semmiségi oknak volt kijelentendő.
A javaslat 327. §-ának második bekezdése meghatározza ama lényeges kellékeket, melyekkel az ítéletnek a vádlott elítélése esetében birnia kell. Ily kellékül hatot jelöl meg.
A vád tárgyául szolgáló tény lévén az ítélet alapja: szükséges, hogy a tett a megkülömböztetésre szolgáló körülmények kiemelésével legyen megjelölve. Fontos ez a „non bis in idem” szempontjából és annak megítélésére nézve, nem ment-e túl az ítélet a vád tárgyán, vagy kimeríti-e az ítélet a vád tárgyát? A javaslat megkülömbözteti az ítélet rendelkező részét az indokolástól, következőleg itt az ítélet rendelkező részének kellékeiről lévén szó, nem volna elegendő, ha a tett csak az indokolásban volna kifejtve. Az osztrák törvény és judicatura álláspontja is ugyanez. A bécsi semmítőszék (1876. április 5., 56. sz. alatt) abból az okból, mert az ítélet rendelkező részében nem volt a concret tett megjelölve, hanem csakis a „kincstár kárára elkövetett csalás”-nak volt nevezve a cselekmény, megsemmisítette az ítéletet. A fontos érdekek szempontjából, melyek szükségessé teszik, hogy az ítélet rendelkező része kellő tájékozást nyujtson az ítélet tárgyául szolgáló tettről, helyes előirni a tett megjelölésének követelményét.
A második kellék a tettnek minősítése, azaz: annak a törvény terminologiája szerint határozott kijelentése, hogy a tett mely törvényszakaszban megállapított bűncselekménynek tényálladékát foglalja magában. Különösen, ha kísérlet vagy halmazat forog fenn, mindig ki kell jelenteni, hogy mely bűncselekmények kísérlete, illetve halmazata volt megállapítva. Részesség esetében mindig tüzetesen meg kell jelölni, hogy felbujtó, segéd vagy tettes volt-e a közreműködő. De ha részesség viszonya nem forog fenn és csakis egy tettesről van szó, akkor nem kell kimondani, hogy az illető pl. a lopásban, mint tettes bűnös. Ez teljesen fölösleges volna, csak úgy, mint az, ha a biró azt is kijelentené, hogy a tettest a lopás bevégzett bűntettében mondja ki bűnösnek.
A harmadik kellék a büntetés kiszabása. Mindig hivatkozni kell a törvényszakaszra, melynek alapján a büntetés az anyagi törvénynek megfelelőleg kiszabandó. A büntetés nemét, tartalmát, határozottan meg kell jelölni, nehogy a büntetés végrehajtása kétségekre adjon okot.
A negyedik kellék, hogy pénzbüntetés megállapítása esetében intézkedést kell tartalmazni az ítéletnek az iránt, hogy a pénzbüntetés, ha be nem hajtható, mily nemű és tartalmú szabadságvesztés-büntetésre változtatandó át. Ez az intézkedés szerves összefüggésben áll az 1878:V. törvénycikk 53. §-ával.
A Btk. 94. §-a szerint a vizsgálati fogságnak a vádlott hibáján kívül hosszú tartama a szabadságvesztésbe vagy pénzbüntetésbe beszámítandó s az ítéletben mindenkor kiteendő: hogy ez által a büntetésből mennyi van kitöltöttnek véve. E helyütt tehát, hol az elítélésre szóló ítélet különös kellékeit sorolja fel a javaslat, szükséges volt e tárgyban is intézkedni. Eltérés a jelen javaslatnak ide vonatkozó és a Btk. 94. §-ának rendelkezése között annyiban van, hogy egyrészről nemcsak a vizsgálati fogságnak, hanem mivel a javaslatnak facultativ vizsgálati rendszere mellett, az előzetes letartóztatás is hosszabb tartamú lehet, ennek beszámítása iránt is kellett intézkedni. Másrészről, mivel a Btk. 94. §-ának ama kitétele „a büntetésből mennyi vétetett kitöltötnek” némi félreértésekre adott okot, ez is másként volt szövegezendő. Ugyanis ha a vádlott pl. három évi fegyházra volt ítélve, de vizsgálati fogsága czímén egy év kitöltöttnek van véve, a fegyházban abból az okból nem helyezték magánzárkába, mert a Btk. 30. §-a, de az elfogadott ir rendszer szerint is a fegyenczet büntetésének megkezdésekor kell magánzárkába helyezni, a vádlott pedig a büntetés első részét a birói ítélet szerint már kitöltötte és az idő is elmult, a meddig magánzárkában tartani lehetett volna. Hasonló anomaliák megelőzése czéljából a birói ítéletben helyesebb csak annyit kimondani, hogy az előzetes letartóztatás vagy vizsgálati fogság mily tartamban van beszámítva.
A Btk. 61. §-a ama tárgyak elkobzásáról, illetve megsemmisítéséről rendelkezik, melyeket bűntett vagy vétség hoztak létre, úgyszintén azok, melyek a bűntett vagy vétség elkövetésére szolgáltak. Szükséges volt tehát e helyütt intézkedni, hogy az elkobzás és megsemmisítés is csak ítéletben mondassék ki. Lefoglalni természetesen e tárgyakat ítélethozatal előtt is lehet, sőt rendszerint az előkészítő eljárás során ennek meg is kell történni, a tulajdonképeni elkobzás és megsemmisítés azonban csakis a bűnösséget és büntetést megállapító ítélettel egyidejűleg mondható ki.
Végre a bűnösre szóló ítélet különös kelléke az is, hogy a magánjogi elégtétel és a bűnügyi költségek tárgyában is intézkedés történjék. Mikor ítéli meg a büntető biróság a magánjogi igényt és mikor utasítja polgári biróság elé, arról az I. fejezetben volt szó. E helyütt elég annak kiemelése, hogy arra az esetre, ha a fél magánjogi elégtételt nem kért, vagy róla lemondott: akkor a biróság a magánjogi igény tárgyában, még az ügyészség indítványára sincs hivatva határozni, mert ez már magánjogok gyakorlásába való beavatkozás volna.
A javaslat a bűnösítő ítélet kellékei közől is kiemeli azokat, melyeknek megsértését semmiségi oknak tekinti.
Egyszersmind szükségesnek tartotta tájékoztatásul és a semmiségi okok alaptalan érvényesítésének megakadályozása czéljából kijelenteni, hogy név, szám és más efféle nyilvánvaló hibák megsemmisítésre alapul nem szolgálhatnak. Az ily hibák egyszerűen kijavítás újtán hozhatók helyre, miről a 443. § intézkedik.
A közvetlenség követelménye, hogy a biróság a tárgyalás befejezte után, midőn még annak minden árnyalata élénk emlékezetében van, az ítéletet azonnal meghozza és kihirdesse.
E szabály alól csak fontos és bonyolódott esetben van kivétel, a mikor az ítélethozatal és kihirdetése nyolcz napra elhalasztható (329. §). Alig kell kiemelni, hogy e kivétel legszigorúbban magyarázandó, azaz: a főtárgyalás után nyomban meghozott ítélet kihirdetését nem szabad elhalasztani.
Az osztrák törvény is a közvetlenség követelményének tartja, hogy az ítélet kihirdetése azonnal az ítélethozás után megtörténjék. A német perrendtartás (269. §) szerint az ítélet kihirdetése hét napra elhalasztható. De mivel az ítélet kihirdetése is a főtárgyalás keretéhez tartozik, mulhatatlanul szükséges, hogy az ítélethozásban résztvett birák jelenlétében történjék az ítélet kihirdetése. Ha egyik biró időközben meghalt, az egész tárgyalást ujra kell kezdeni. Hasonlóképen, ha két nap alatt az ítélet kihirdetése meg nem történt, szintén uj főtárgyalásnak van helye (Löwe: Commentar, 650. lap).
Hogy a javaslat szerint az ítélet kihirdetésénél az ítélethozásban résztvett biráknak kell jelen lenniök: az nem szenvedhet kétséget, mert hisz tágabb értelemben az ítéletkihirdetés is a főtárgyalás keretéhez tartozik.
Ha az ítélet indokolása még irásba foglalva nincs, ennek lényegét az elnök szóval adja elő.
Igen egyszerű ügyekben megtörténhetik, hogy az ítélet rendelkező része és az indokolás is azonnal irásba foglalhatók és ilyenkor azok egész terjedelmökben felolvasandók. Legtöbbször azonban az ítélet kidolgozására hosszabb idő szükséges s így a javaslat csak az ítélet rendelkező részének és az indokolás lényeges részének kihirdetését rendeli. Hogy mi az indokolás lényeges része, azt az elnök határozza meg belátása szerint. Erre nézve a felek kifogást nem tehetnek.
A 329. § hatodik bekezdése azt a kivételes rendelkezést tartalmazza, hogy az ítélet kihirdetésekor annak egyhangú hozatala is megemlítendő, ha oly vétségre vonatkozik, mely a törvény szerint legfeljebb pénzbüntetéssel, vagy e mellett vagy önállóan, egy évet meg nem haladó fogházzal vagy államfogházzal büntetendő.
E rendelkezés egybe függ a javaslat 382. §-ának 2-ik pontjával, mely szerint az említett enyhe büntetés alá eső vétség tárgyában hozott törvényszéki ítélet nem felebbezhető, ha egyhangúlag volt hozva. Hogy az érdekeltek a felebbezés jogáról tájékozva legyenek, nem volt mellőzhető az ítélet egyhangú hozatalának, mint a felebbezést kizáró körülménynek, a megfelelő esetben velök való közlése.
Minthogy a kihirdetett ítélet maradandó jelleget csak az irásba foglalással nyer, a javaslat az ítéletnek teljes irásba foglalását rendeli el és erre a közvetlenség elvének megfelelőleg rövid, három napi határidőt tűz ki. Fontos és bonyolódott esetben pedig, midőn az ítélethozás elhalasztva lett, rendeli, hogy a kihirdetésig már teljesen irásba kell foglalni az ítéletet, mi alatt természetesen az indokolás is értendő. A határidők megtartása a közvetlenség érdekéből fontos, mert hosszabb idő mulva elmosódnak a főtárgyalás egyes árnyalatai, mi mindenesetre csak a tényállás hű felvételének rovására esik.
A javaslat általános szabályul állítja fel, hogy az ítélet kihirdetésének a vádlott jelenlétében kell megtörténni; következéskép erre a szabadlábon lévő vádlott mindig megidézendő, a letartóztatott pedig elővezetendő. Ha azonban a vádlott meg nem jelent, az elnök három irányban intézkedhetik. Vagy elővezetteti a vádlottat, vagy kiküldött biró által hirdetteti ki az ítéletet, vagy az ítélet kézbesítését rendeli el.
Az első módot csak súlyos büntetendő cselekmények esetében és főleg akkor válaszsza az elnök, ha a vádlottat az ítélet kihirdetése után azonnal le is kell tartóztatni, vagy ha kitűnik, hogy a vádlott pusztán a biróság ellen tüntetésből, a biróság tekintélyének sérelmével maradt el.
A második mód különösen akkor követendő, ha szükségesnek látszik, hogy a vádlott az ítélet tartama és a használható perorvoslat tárgyában felvilágosítva legyen. Kiküldöttül rendszerint a főtárgyaláson résztvett biró alkalmazható, de nincs kizárva, hogy más birói tag is teljesíthesse a kihirdetést. Bár a javaslat e helyütt nem emeli ki: mégis alig férhet ahhoz kétség, hogy a kiküldött biró működésénél, minthogy erről jegyzőkönyv veendő fel, jegyzőkönyvvezetőt is kell alkalmazni.
A közlés harmadik módjának (kézbesítés) csak felmentő, vagy olyan ítéletre nézve, mely a főtárgyalásról elmaradt vádlott ellen (302. §) van hozva, továbbá a biróság határozata alapján más csekélyebb súlyú vád tárgyában hozott itéletre nézve van helye.
A javaslat kötelességévé teszi az elnöknek, hogy az ítélet kihirdetése után a felektől megkérdezze: kívánnak-e perorvoslattal élni. (330. §)
Főleg a vádlott érdekéből nem fogadhatta el a javaslat a német perrendtartás álláspontját, mely mind a vádlottnak kitanítását a rendelkezésére álló perorvoslat tárgyában, mind az említett kérdést mellőzhetőnek tartotta.
Az osztrák perrendtartás (268. §) a vádlottnak kitanítását előirja.
A javaslat szerint rendesen elégséges, ha a felekhez e tárgyban egyszerű kérdést intéz az elnök. Ha azonban a vádlottnak nincs védője, valamint akkor is, ha az ítéletet kézbesítés útján közlik, tehát feltehető, hogy a vádlott a perorvoslat szüksége iránt nehezebben szerezhet szakavatott tanácsot, a hivatalból való felvilágosítást szükségesnek látszott.
Hogy az elnöknek tartózkodnia kell mindentől, mi akár a perorvoslat használására, akár mellőzésére erkölcsi kényszer jellegével birna: azt alig szükséges kiemelni. A kérdés feltevését illetőleg a felvilágosítást nem szabad az elnöknek elmulasztani. Mindazáltal, ha elmulasztaná, ez semmiségi okot nem állapít meg. Az 1873-diki osztrák törvény is eltért az 1850-iki perrendtartástól, mely a kitanítás kötelezettségét semmiség terhe mellett irta elő.
Az ítélet kihirdetésével és a felebbezésre vonatkozó nyilatkozatok előterjesztésével még nincsenek teljesen kimerítve a főtárgyalás feladatai. Hátra van ugyanis még az intézkedés arra nézve, hogy a vádlott szabadlábon vagy fogságban várja-e be a felsőbiróság határozatát, vagy hogy jogerős elítéltetése esetében büntetését megkezdje-e vagy sem. E helyen csak az előbbiről lehet szó; az utóbbi eset a büntetés végrehajtásának körébe (XXVIII. fejezet) tartozik.
Az ítélet meghozása után a vádlott fogvatartásának kérdése uj szempontból ítélendő meg. A collusionális fogság már teljesen ki van zárva és a szökés gyanuja miatt elrendelt fogság is részbeli felmentés vagy enyhébb minősítés következtében fölöslegessé válhatik. Másrészt a vádlottnak körülményei változhattak s e miatt vagy a kimondott súlyos büntetés miatt valószinívé válhatik szökése, melytől az előző eljárásban nem kellett tartani.
Mindezek s azonfölül még a felmentés esetében elrendelendő szabadlábra helyezés kérdése megegyezőleg mutatják, hogy a biróságnak az ítélet kihirdetése után még a vádlott további fogvatartása vagy szabadlábra, illetőleg fogságba helyezése iránt is kell határozni.
A javaslatnak ide vonatkozó rendelkezései (330. § 3., 4. bekezdés) szabad kezet engednek a biróságnak az elítélt vádlott fogvatartásának elrendelése, illetőleg meghosszabbítása tekintetében; a mi azonban csak annyit jelent, hogy belátása szerint állapítja meg a biróság a szökés veszélyét; de ha ez meg van állapítva, nemcsak elrendelheti, hanem köteles elrendelni a vádlott további fogvatartását, illetőleg fogságba helyezését.
A felmentett vádlott szabadlábra helyezése és fogságának fentarthatása már a 158. §-nál volt tárgyalva.
Az ítélet után elrendelet vagy fentartott vizsgálati fogság, illetőleg, ha nem volt vizsgálat: előzetes letartóztatás, (a javaslat nem akarván a fogvatartás nemeit szaporítani, megtartja az előleges fogvatartás terminoligiáját) a javaslat szerint az ügynek jogerős befejezéseig tarthat. Kétségtelen azonban, hogy azt az ítélő biróság, melytől elrendelése függ, előbb is megszüntetheti, ha a szökés veszélye megszünt.
Minthogy az ítéletben kimondott jogkövetkezmények a közvetlen érdekelteken kívül még másoknak, nevezetesen hatóságoknak intézkedését is szükségessé teheti, a bűnvádi perrendtartásnak gondoskodni kell arról, hogy az illetők az említett intézkedések megtehetése végett a jogerős ítéletről tudomást nyerjenek.
Erről az értesítésről a javaslat is intézkedik.
A 108. §-ban kimondja, hogy köz- vagy felekezeti szolgálatban álló, az egyházi rendhez tartozó, vasuti, gőzhajózási vagy bánya-vállalatnál alkalmazott egyénekre, továbbá ügyvédekre és közjegyzőkre nézve a bűnvádi eljárást jogérvényesen elintéző határozatról a feljebbvaló, illetőleg fegyelmi hatóság értesítendő. A közlés czélja itt az, hogy az illető hatóság a bűnvádi eljárás tényeiről, melyek fegyelmi vétséget is deríthettek ki, vagy a terhelt megbizhatóságát kedvezőtlen szinben tüntethették fel, tudomást nyerjen s ennek alapján, valamint szükség esetében az elítélt helyettesítése tárgyában intézkedhessék.
A 330. § 5-7. bekezdéseiben pedig a javaslat azt rendeli, hogy a jogérvényes ítéletről az elítéltnek helyi hatósága, hivatalvesztésnek vagy politikai jogok gyakorlata felfüggesztésének kimondása esetében az elítéltnek törvényhatósága, a védtörvénybe ütköző bűncselekmény esetében a katonai hatóság, javító intézetbe utasítás esetében pedig az elítéltnek törvényes képviselője értesítendő.
Az első két esetben az itélet közlése annak indokából történik, hogy alapjául szolgáljon annak az intézménynek, melyet a bűnvádi perrendtartást életbeléptető törvény a franczia „casiers judiciaires”, az olasz „casellerio giudiziale”, vagy a német birodalmi „Strafregister” hasonlatosságára, a polgárok előéletének a visszaesés szempontjából igen fontos nyilvántartása czéljából az eddigi, kevésbbé megbizható erkölcsi bizonyítványok helyébe fog felállítani, - s hogy a politikai hatóság a hivatalvesztésnek és a politikai jogok korlátozásának a közéletben jelentőséggel biró eseteit ellenőrizhesse.
A katonai hatóságnak a védtörvénybe ütköző cselekményekről való értesítése azért szükséges, mert ezek rendszerint a katonai szolgálat feltételeire és tartamára is kihatnak.
Végre a javító intézetbe utasítottnak törvényes képviselőjét azért kell külön értesíteni, a mennyiben az ítéletről kihirdetésekor tudomást nem nyert, hogy gondviseltjének az intézetből való átvétele vagy abban leendő további meghagyása iránt intézkedhessék.
(331-332. §)
A közvetlenség és szóbeliség nem egyértelmű azzal, hogy az irásbeli feljegyzések egyáltalában mellőzhetők. Bármennyire megvalósítja is valamely perrend ez elveket, mégis a fölülvizsgálat és az ujrafelvétel szempontjából, de azért is, hogy maradandó jellegű tanuságtétel maradjon fenn a biróság előtt lefolytatott ügyről, szükséges a tárgyalások irásba foglalása. E czélok követelik a modern perben is a főtárgyalásról szóló jegyzőkönyv felvételét. Ennek tartalmára nézve első sorban az a döntő, mikép van megoldva a perorvoslat kérdése. Ha valamely perrend csak semmiségi panaszt vagy revisiót ismer, a felebbezést pedig a ténykérdésben kizárja: úgy sokkal szűkebb körre szorítható a főtárgyalás jegyzőkönyvének tartalma, mint oly perrendben, mely nem tiltja meg, hogy a jegyzőkönyv anyaga a felebbviteli biróság érdemleges ítéletének lehessen alapja.
A javaslat, bár a felebbviteli biróságtól nem vonja meg a való felismerésére szolgáló leghathatósabb eszközt, a közvetlenséget, mégis némi kivétellel megengedi, hogy a felebbviteli biróság akkor, ha a bizonyító anyagot megbizhatónak tartja, az iratok alapján ítélhessen.
A javaslatban tehát mindenesetre nagy szerep jutott a főtárgyalás jegyzőkönyvének, s ezért felvételének elmulasztása egyenesen semmiségi esetnek van nyilvánítva. Önként következik, hogy nemcsak a felvétel szükséges, hanem hogy a jegyzőkönyvnek hűnek, pontosnak, szóval olyannak kell lenni, mely a biró elé a főtárgyalás egész folyamatát a legélénkebb képben tárja fel. Nem szorítkozhatik tehát a főtárgyalás jegyzőkönyve pusztán az eljárás külső menetének rövid elmondására és a perrendtartás szerint megkívánt alakiságok megtartásának megjelölésére: hanem a főtárgyaláson előforduló minden mozzanat materialis tartalmának, a vádlott, tanuk, szakértők vallomásának ki kell tűnni a jegyzőkönyvből. A „quo modo actum est” követelménye nem mellőzhető oly jegyzőkönyvben, mely hivatva van ítélethozás anyagául szolgálni.
Egyébiránt a tapasztalat igazolja, hogy ott is, a hol a ténykérdésben való felebbezés ki van zárva, nem bizonyult czélszerűnek ama rendelkezés, hogy a vádlott, a tanuk, a szakértők vallomásait nem kell a főtárgyalás jegyzőkönyvébe venni. A német birodalmi perrendtartás 273. §-a, mely szerint csakis a schöffenbiróság előtt tartott tárgyalásról vezetett jegyzőkönyvbe kell a vallomások tartalmát felvenni, a gyakorlatban legtöbbnyire oly magyarázatot nyer, hogy a Landgericht büntetőtanácsa előtti tárgyalásról szóló jegyzőkönyv felvételénél sem elégszenek meg a vádlott, tanuk, vagy szakértők kihallgatásának egyszerű constatálásával. Magát az ujrafelvétel szempontját elegendőnek tartja a német birósági gyakorlat, hogy a vallomások jegyzőkönyvbe vételét ne mellőzze.
A javaslat tehát szintén mellőzhetetlennek tartja, hogy a vádlott, a tanuk vagy a szakértők vallomásának lényeges tartalma a jegyzőkönyvbe véve legyen. Csak így van módja a felebbviteli biróságnak megítélni: megbízható e a bizonyító anyag, mely az elsőfokú biróság ítélethozásának alapjául szolgált. Nem követte a vallomások felvételi módjára nézve a javaslat az osztrák perrendtartást (271. §) sem, mely szerint a vádlott, a tanuk vagy a szakértők vallomásának tartalma csak akkor iktatandó jegyzőkönyvbe, ha az előzetes eljárás során felvett jegyzőkönyvben foglalt vallomásoktól, illetve véleményöktől eltérő nyilatkozatot tesznek („wenn sie Abweichungen, Veränderungen oder Zusätze der in den Acten niedergelegten Angaben enthalten”), vagy ha a tanut vagy szakértőt az előkészítő eljárás során nem hallgatták ki.
E rendszert nem tartotta követendőnek a javaslat, mert ez világosan a nyomozó rendszer maradványa, a mennyiben a főtárgyaláson teljesített kihallgatást alig tekinti egyébnek, mint puszta reproductiónak és ama vélelemből indul ki, hogy a tanuk, szakértők, vádlott stb. nem vallanak másként, mint az előkészítő eljáráson. Ha a főtárgyaláson nyugszik a mai bűnvádi eljárás súlypontja; ha az ítélet hozásánál csak a főtárgyaláson felvett bizonyítékok szolgálhatnak az itélet alapjául: akkor ez eszmének kifejezésre kell jutni a főtárgyalás jegyzőkönyvében is. Nem állhat ez puszta utalásokból az előkészítő eljárás során tett vallomásokra és külömben is helytelen volna már csak azért is megelégedni a már tett vallomásokra való egyszerű hivatkozással, mert ez szigorúan a valóságnak sem felel meg, minthogy egyes árnyalatokban csaknem rendszerint eltérnek a külömböző időben tett vallomások. Ehhez járul, hogy az eltérések, hozzáadások stb. megállapítása szintén nagy nehézséggel jár és az áttekinthetőség kárára van. Az elnöknek a főtárgyaláson folytonosan összes kellene hasonlítani a vallomásokat az előbbiekkel és az eltérést constatálni, mi ismét ujabb vitára adhat okot és a főtárgyalás menetének ok nélküli megakasztására vezet. Egyedül czélszerűnek tehát azt tartotta a javaslat, hogy a vallomások lényeges tartalma kivétel nélkül felvétessék a főtárgyalás jegyzőkönyvébe, mely eljárás mellett az ítélet alapjául szolgáló anyag összefüggő egészben van előállítva. Hogy mi képezi a vallomás lényeges tartalmát, ez az elnök és jegyzőkönyvvezető belátására van bízva, de a feleknek befolyása is bizotosítva van, a mennyiben, ha valamit lényegesnek tartanak, joguk van annak jegyzőkönyvbe vételét indítványozni.
E kelléken kívül, mely a főtárgyalás jegyzőkönyve jellegének megítélhetése szempontjából e helyütt első sorban volt figyelembe veendő, a javaslat részletesen, habár nem is taxative, felsorolja a további kellékeket is. Mindenekelőtt szükséges, hogy a jegyzőkönyv tartalmazza a tárgyalás helyét, napját (természetesen az év és hó megjelölésével) a közreműködő személyeknek (elnöknek, biráknak, jegyzőkönyvvezetőnek, vádlóknak, vádlottaknak és ezek képviselőinek) neveit, a vád tárgyává tett bűncselekmény megnevezését és tekintettel a nyilvánosság elvi fontosságára, annak megemlítését, hogy a tárgyalás nyilvános vagy zárt volt-e.
További kelléke a főtárgyalás jegyzőkönyvének az, hogy a tárgyalás menetét időrendi, történeti sorban hűen irja le és minden lényeges alakiságot szabatosan tüntessen fel. A jegyzőkönyv e feladatának közelebbi felvilágosítására szolgál az az exemplificativ felsorolás, hogy különösen annak felemlítése szükséges: mely vádlottak, tanuk és szakértők voltak kihallgatva, mily szembesítések történtek, mely okiratokat olvastak fel és hogy a tanuk vagy szakértők esküt tettek-e, vagy a megesketés mely okból maradt el, mely indítványok voltak téve és ezekre minő határozatok hozva? Mindezzel nincs kimerítve annak felsorolása, a mit a történeti hűség érdekében szükséges feljegyezni, de ezzel mindenesetre jelezve van, hogy a főtárgyalás jegyzőkönyvének a legnagyobb szabatossággal kell megörökíteni mindent, mi a főtárgyaláson történt és nem szabad egyetlen lényeges alakiság megtörténtét felemlítetlenül hagyni.
Lényeges alakiságnak kell tekinteni minden oly perbeli tényt, mely a felek jogait és a bizonyítás hitelességét biztosítja, nevezetesen pedig azokat, melyeknek figyelmen kívül hagyása semmiséget von maga után.
Az alakiságok megemlítésénél különös figyelmet kell arra fordítani, hogy egyetlen oly alaki mozzanat feljegyzése se maradjon ki a jegyzőkönyvből, mely a feleknek perorvoslat érvényesítésére adhat alkalmat.
A javaslat megengedi, hogy akár a félnek kellő időben előadott kérelmére, akár igen fontos esetekben hivatalból is az elnök a főtárgyalás gyorsirói fölvételét rendelhesse el. A fél két feltételnek tartozik megfelelni. Először szükséges, hogy oly időben terjeszsze elő kérelmét, midőn még gyorsiróról a főtárgyalás elhalasztása nélkül gondoskodni lehet, a második feltétel pedig az, hogy a gyorsirói felvételével járó költségeket letétbe helyezze. A gyorsirót mindig meg kell esketni, mert mind feljegyzése, mind ennek közönséges irásba foglalása a jegyzőkönyvnek kiegészítő része lesz. Ha a törvényszéki jegyző egyúttal gyorsiró is: akkor külön gyorsiróra nincs szükség.
Jegyzőkönyvet gyorsirói feljegyzés mellett is mindig fel kell venni a tárgyalásról. Ilyenkor azonban vázlatosabb lehet a jegyzőkönyv s nem szükséges, hogy a vallomásokat tartalmazza. Habár rendszerint a főtárgyaláson tett összes vallomások és előterjesztések tekintetében kell a gyorsirói felvételt elrendelni, mégis mi sem áll annak útjában, hogy az elnök, illetve biróság, egyes tanuk, szakértők vagy előterjesztések tárgyában is megengedhesse a gyorsirói felvételt.
Ezekre nézve a javaslat a 329. §-ban foglalt rendelkezésekre utal. Szükséges azonban itt is néhány észrevétel. Minthogy a jegyzőkönyv ritkán lesz kész az ítélet kihirdetésekor, elkészítésére az ítélet irásba foglalásának rendes három napi, esetleg nyolcz napi határideje szól.
A jegyzőkönyv felvétele a jegyzőkönyvvezető feladata. Az elkészített jegyzőkönyvet az elnök átvizsgálja és a szükséges módosításokat megteheti. Mindazáltal, ha a jegyzőkönyvvezető ama meggyőződésben van, hogy felvétele a valónak megfelelőbb, mint az elnök által kivánt szerkezet, akkor az ítélőbiróságnak kell dönteni.
Az eddig előadottakból önként következik, hogy a jegyzőkönyvvezető aláirása egyenlően fontos az elnök aláirásával. Ha tehát csak egyiknek aláirása hiányzik is: a főtárgyalás jegyzőkönyve nem hiteles közokirat. Mindazáltal, mivel a javaslat a főtárgyalás jegyzőkönyvének aláirására nézve határidőt nem szab, oly esetekben, midőn a jegyzőkönyv az aláirásban hiányos, ez a hiány még a perorvoslat igénybevétele után is pótolható. A jegyzőkönyvben az aláirások megtörténte után is lehet az elnöknek és a jegyzőkönyvvezetőnek módosításokat tenni. Ehhez azonban mindkettőnek beleegyezése szükséges. A jegyzőkönyv aláirása után az elnök és a jegyzőkönyvvezető által kiadott külön bizonyítványok és előterjesztések már nem tekinthetők a jegyzőkönyv részének. Mindazáltal nincs kizárva, hogy ezeknek tartalma a jegyzőkönyvével szemben valódinak elismerve legyen.
A jegyzőkönyv oly közokirat, mely tanuságot tesz arról, a mi a főtárgyaláson történt. E közokiratnak hitelt kell tulajdonítani, mig ellenkezője bebizonyítva nincs és hacsak igen alapos kétség nem merül fel, a jegyzőkönyv tartalmának a felek által kétségbe vont hitelességére nézve, nem lehet az ellenbizonyításnak helyt adni. (332. §).
A legtöbb törvényhozás még most is, a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszere mellett teljes bizonyító erőt tulajdonít a jegyzőkönyvnek, úgy, hogy az alakiságok megtartására nézve az ellenbizonyítást meg sem engedi. Az ily rendszer mellett, ha meg is történt bizonyos alakiság a főtárgyaláson, de erről nincs említés téve a jegyzőkönyvben, a kérdéses alakiság pedig semmiségi ok terhe mellett van előirva: nincs megengedve annak bizonyítása, hogy a hiányolt alakiság tényleg megtörtént. A franczia judicaturában elismerték azt a tételt, hogy ha a törvényben előírt alakiságról a jegyzőkönyv nem tesz említést, az alakiság elmulasztottnak tekintendő és ez ellen bizonyításnak nincs helye. Még közjegyzői okirat sem fogadható el ellenbizonyitékul. Ha tehát a tényleg megtörtént alakiság semmiség terhe mellett van a törvényben előirva, de erről a jegyzőkönyv említést nem tesz: úgy készen van az alap a megsemmisítésre. („Le procés verbal des debats fait foi jusquŕ l’inscription de faux de ce, qu’il constate”.)
A német birodalmi perrendtartás (274. §) a főtárgyalás jegyzőkönyvének az alakiságokra vonatkozó tartalma ellen a bizonyítást, - kivéve a hamisítás esetét, - szintén nem engedi meg. Löwe (Commentar. 660. l.) kimutatja, hogy az „alakiság” („örmlichkeiten”) kifejezés helytelen, mert nem pusztán alakiságot ért itt a törvény, hanem ide tartoznak pl. a feleknek a főtárgyaláson tett indítványai is. A német perrendtartás rendelkezésének valódi értelme az, hogy a felsőbb biróságnak akként kell venni a főtárgyalás menetét, miként azt a jegyzőkönyv leirja és hogy ez utóbbi az egyedüli bizonyíték, midőn arról van szó, hogy a tárgyaláson minő mozzanatok (Verhandlungsacte) és miként történtek. A mi nincs a jegyzőkönyvben bizonyítva, azt úgy kell venni, mint ha meg sem történt volna. Ha tehát a jegyzőkönyv valamely tanu megesketéséről hallgat: szükségképen azt kell elfogadni, hogy őt nem is eskették meg. A német törvény szerint semmi ellenbizonyítást sem szabad megengedni, még a résztvett birói tagoknak kihallgatását sem. Sőt ha az ítélet és a jegyzőkönyv között eltérés van: még az ítélet sem alkalmas arra, hogy a jegyzőkönyv tartalmát kiegészíthesse vagy megczáfolhassa. Még az sem ingatja meg a főtárgyalás jegyzőkönyvének hitelességét, ha a jegyzőkönyv helytelenségét és tökéletlenségét az államügyész és vádlott egyaránt elismerik.
A német perrendtartásnak ez az álláspontja, mely kétségkivül a légyeget feláldozza a formának, Németország legelsőrangú processualistáinak kritikáját méltán hívta ki.
Az osztrák perrendtartás „expressis verbis” nem oldja meg a főtárgyalás jegyzőkönyve bizonyító erejének kérdését. Mindazáltal a törvény elsőrangú kommentatorai úgy magyarázzák a törvény szellemét, hogy bizonyos körülmények között hiba volna a formát a lényeg fölé helyezni és eltiltani az ellenbizonyítást. Az ausztriai semmitőszék is oly értelemben fogja fel e kérdésben hatáskörét, hogy discretionarius jogkörénél fogva szabadságában áll a főtárgyalás jegyzőkönyvének megállapításaira nézve további bizonyítást engedni.
A javaslat szükségesnek tartotta e tárgyban kifejezetten intézkedni. A bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszeréből önként következik, hogy bizonyos körülmények között a főtárgyalás jegyzőkönyvével szemben az ellenbizonyítás feltétlenül ki nem zárható. Ama rendszert nem kívánja a javaslat magáévá tenni, mely csalhatatlansággal ruházza föl a főtárgyalás jegyzőkönyvét. A tévedésektől nem ment bármely biztosítékok mellett felvett közokirat sem, és ha tényleg valótlan a közokirat tartalma, ha tényleg megeskették a tanuk, kinek megesketéséről szó sincs, ha tényleg megtörtént a tanumentességre való figyelmeztetés, melyről említést a jegyzőkönyv nem tesz, ha a vádlottal a teremből kivezettetése alatt történteket a bizonyító eljárás befejezte előtt tényleg nem közölték és a jegyzőkönyv ennek megtörténtét tünteti fel: valóban hol van az ok, mely miatt szükséges a valónak meg nem felelő tényeket igaznak elismerni? Az az aggodalom, hogy a halogatás czéljából ki fogják zsákmányolni az ellenbizonyítás jogát, nem elégséges arra, hogy a hamis tény a feltétlen valóság jellegével legyen felruházva. A leghelytelenebb módszer az, hogy az esetleges visszaéléseknek egy másik és tán nagyobb visszaéléssel kívánja elejét venni.
A javaslat mindezeknél fogva nem zárja ki a főtárgyalás jegyzőkönyve ellen való bizonyítást, de azt visszaélés elkerülése végett a felsőbb biróság engedelmétől teszi függővé. Ennek módjában áll az ellenbizonyítást csak ott megengedni, hol adatokkal van támogatva a főtárgyalás jegyzőkönyve ellen tett kifogás és puszta állításra nem rendeli el feltétlenül az ellenbizonyítást.
Valamint az egész főtárgyaláson biztosítva van a felek közreműködésének joga: épp úgy szükséges, hogy a jegyzőkönyv felvételére is befolyásuk legyen. Azt a rendszert, - melyet pl. az 1855-iki szász perrendtartás (310., 311. §) is követett, hogy tudniillik a főtárgyalás jegyzőkönyvét a felek is hitelesítsék, a javaslat egyezőleg a legtöbb ujabb perrendtartással, nem tette magáévá. Egyrészről a nyilvánosság, az elnök és jegyzőkönyvezető kötelességérzete és felelőssége elég biztosítékot nyujtanak a jegyzőkönyvileg hitelessége mellett; másrészről, mivel rendszerint a jegyzőkönyv csak a főtárgyalás után készül, ujra ülést kellene tartani, melyre meg kellene idézni a feleket. Ez pedig kétségen kívül minden nagyobb haszon nélkül csak hátráltatná az ügymenetet, mert ha a felek megnyugosznak a jegyzőkönyv felvételében: akkor felesleges a hitelesítő ülés, ha pedig oly kifogásokat tesznek, melyeket alaposaknak a biróság el nem ismer: akkor megjegyzéseik ugyan jegyzőkönyvbe lesznek véve, de ez nem nyom többet, mint ha a perorvoslatban mondják el kifogásaikat.
A javaslat azonban feljogosítja a feleket arra, hogy az előkészített jegyzőkönyvet elolvassák, abból kivonatokat vehessenek és az elnökkel észrevételeiket közölhessék (331. § utolsó bek.) és ezzel eléggé biztosítva van a felek ellenőrző joga, sőt az elnök ily természetű közlés alapján a jegyzőkönyv tartalmát inkább hajlandó módosítani, mint ha ünnepélyes ülésben támadják meg az elnök és jegyzőkönyvvezető által már helyesen fölvettnek tartott jegyzőkönyvet. Egyébiránt a javaslat arra is feljogosítja a feleket, hogy már a főtárgyalás folyamata alatt kívánhassák, miszerint jogaik megóvása végett egyes körülmények vagy nyilatkozatok jegyzőkönyvbe véve legyenek.
A javaslatnak ama kitétele „jogaik megóvása végett” a legszélesebb értelemben veendő. Nemcsak a perorvoslat szempontja döntő e kérdésben, hanem lehet, hogy magánjogi elégtétel vagy a miatt kéri a fél bizonyos körülménynek vagy a vádlottnak, tanunak, szakértő nyilatkozatának jegyzőkönyvbe foglalását, hogy az ujabb bűnvádi eljárás tárgyává tegye. Az elnöknek, illetve biróságnak kötelessége lehetőleg helyt adni az ily indítványoknak, mindazáltal az indítvány teljesítése nem kötelező. Ha nyilvánvaló, hogy valamely körülmény indítványozott megállapítását a legszélesebb értelemben vett jogmegóvás sem kívánja vagy az éppen semmi összefüggésben nincs a főtárgyalás tárgyával: akkor igen természetes, hogy az indítvány megtagadandó.
Nemcsak a vádló, a vádlott, a tanuk, a szakértők, a védők, hanem az elnök és a biróság többi tagjai által tett nyilatkozatokra is kiterjed a feleknek ama joga, hogy azoknak jegyzőkönyvbe vételét kívánhassák. Nem szenved kétséget, hogy az elnöknek vagy biróságnak joga van hivatalból is bizonyos nyilatkozatoknak szó szerint való felvételét elrendelni. Annak, hogy melyik fél indítványára történt a felvétel, mindig ki kell tűnni a jegyzőkönyvből és ha az indítványnak helyt nem adtak, ezt is mindig ki kell tüntetni a jegyzőkönyvben.
(333-336. §)
Ha a biróság tekintélyének érdeke mulhatatlanul megköveteli, hogy a tárgyaláson elkövetett rendetlenességek is azonnal büntetéssel legyenek sujthatók, mennyire inkább szükséges, hogy a főtárgyalás folyamában elkövetett bűncselekményeket nyomban kövesse a megtorlás. Midőn valaki, mintegy gúnyt űzve a hely méltóságával, az igazságszolgáltatás színe előtt sem borzad vissza bűncselekmény elkövetésétől: akkor szükséges, hogy a biróság méltóságának és a jogrendnek ily eclatans megsértése miatt gyorsan érje őt utól az igazságszolgáltatás sujtó keze. Helyesen mondja Treilhard, - az 1808-ki code 181. §-ának indokairól szólva, - hogy az igazságszolgáltatás iránt köteles tisztelet parancsolja, hogy a bűncselekmény tanui egyuttal tanui legyenek a megtorlásnak is.
Ezért a franczia „code d’instruction criminelle” (504-508. czcz.) nyomán csaknem minden ujabb perrendtartás megengedi, hogy a főtárgyaláson elkövetett bűncselekmény miatt rövid, sommás eljárás útján azonnal főtárgyalás legyen tartható és ítélet hozható. De ha a modern perrendek szükségesnek tartják is eme gyors eljárást: mégis gondoskodnak arról, hogy a vádlott jogos érdekei itt is kielégítve legyenek. Nem szenved ez eljárás a statarialis rendszer ama hibájában, hogy a rendes büntetések helyett rendkívüliek alkalmazhatók, nem fosztja meg a vádlottat a főtárgyalás és ítélethozás rendszerinti biztosítékaitól, mert hisz a vádlottat szintén ki kell hallgatni, a bizonyító eljárást akként kell vezetni, mint más főtárgyalás esetében, sőt a javaslat a vádrendszer követelményének is eleget téve, nem engedi meg, hogy a biróság hivatalból fogjon az eljáráshoz, hanem megkívánja, hogy e tárgyban a jogosult vádló, magánindítványra üldözendő bűncselekmény esetében a jogosult tegyen indítványt.
Joga van egyébiránt a biróságnak a rögtöni eljárás helyett rendes eljárásra is utasítani az esetet, azaz: a cselekményről felvett jegyzőkönyvet további indítvány végett az ügyészséghez, vagy a mennyiben az ügyészség vizsgálatot indítványozott, azonnal a vizsgálóbiróhoz áttenni. Ha pedig a cselekmény járásbiróság vagy közigazgatási hatóság hatásköréhez tartozik: úgy az ügy az illetékes hatósághoz utasítható.
A főtárgyalás azonnali megtartása nem volna minden esetben indokolt. Lehet, hogy a vádlott személyazonosságához fér kétség, lehet, hogy a tanuk már elhagyták a főtárgyalás termét s azonnal meg nem idézhetők, lehet, hogy a vádlott előéletére vonatkozó adatokat okvetlenül szükséges összegyüjteni. Ily esetekben, valamint igen súlyos bűncselekmények elkövetésekor éppen a védelmi szempontokra tekintettel czélszerűen jár el a biróság, ha a rögtön tartható főtárgyalást mellőzi. Általában, ha a cselekmény körülményeiről azt látja a biróság, hogy „in continenti” az ítéletet meg nem hozhatja: helyes az ügynek rendes eljárásra utasítása.
Ama feltételek, melyek alatt a javaslat szerint rögtön főtárgyalásnak van helye, közelebbi felvilágosítást igényelnek. Mindenekelőtt az elkövetés idejéről és helyéről intézkedik a javaslat, midőn az előbbire nézve a főtárgyalás folyamát, az utóbbira nézve pedig a tárgyalás termét jelöli meg. E szabály szerint tehát az ítélet kihirdetése után, valamint a termen kívül elkövetett bűncselekmény azonnal főtárgyalás tárgyává nem tehető.
Hogy a 333. §-ban foglalt eljárás mely személyekre terjed ki, az a javaslat szerint nem kétséges, mert minden a főtárgyaláson jelenlevő személy ellen, a mennyiben nem illeti személyes mentesség vagy területenkívüliség, vagy nem tartozik külön biróság hatásköre alá, minő a fegyveres erőnek vagy a csendőrségnek tényleges szolgálatban álló tagja, mihelyt bűncselekmény elkövetésén érték, azaz: tetten kapták, alkalmazható ez az eljárás. Ugy a vádlott, a védő, a magánvádló, a tanuk, a szakértők, a sértett, mint a hallgatósághoz tartozók követhetnek el bűncselekményt a főtárgyaláson, következéskép bármelyike ellen tartható azonnal főtárgyalás. Alig tehető fel, hogy a biróság tagjai vagy a kir. ügyészség képviselője kövessenek el a főtárgyaláson bűncselekményeket, mégis, ha ez előfordulna: az ügy mindig rendes eljárásra vagy az illetékes birósághoz volna utasítandó, mert hisz az itélőbiróság nem volna teljes számú, póttag pedig be nem hivható, miután ez nem volt jelen a cselekmény elkövetésénél. A közvádló ellen szintén nem volna czélszerű a rögtönös eljárást elrendelni, mert valóban erkölcsi inconvenientiákkal járna, ha a jogrend őreként működő közeg néhány perczczel utóbb, mint vádlott állana a biróság előtt. Ily esetben, sőt a védő által elkövetett bűncselekmény eseteiben is legczélszerűbb az ügyet rendes eljárásra utasítani, illetve az illetékes birósághoz áttenni.
A tettenkapás fogalmát e szakaszban szűkebb értelemben kell magyarázni. Itt csakis azok az esetek értendők, midőn a tettest vagy részest bűncselekményen rajta érték, vagy ha valakit a főtárgyalás termében elkövetett bűncselekményénél jelen volt szemtanu, vagy ilyentől figyelmeztetve más egyén azonnal a cselekmény elkövetése után elfogott és a főtárgyalás termébe kísért.
A cselekmény, mely miatt rögtönös főtárgyalásnak helye van, a javaslat szerint csak olyan lehet, mely a büntető törvények szerint büntetendő. Ha ugyanaz a cselekmény egyuttal rendbüntetéssel is sujtandó volna: akkor az utóbbi a büntetőtörvény alkalmazása mellett mellőzendő. De ha valaki több önálló cselekménynyel részben rendellenességet, részben bűncselekményt követett el: akkor mindkétnemű büntetésnek helye van.
A bűncselekmény nemére és minőségére tekintet nélkül megtartható a főtárgyalás. Szükséges azonban, hogy arra a törvényszék hatáskörrel birjon. Ha tehát kivételes hatáskörrel felruházott törvényszék illetőségéhez tartozó cselekményt követtek el a rendes hatáskörrel felruházott törvényszék által tartott főtárgyaláson: akkor e törvényszék ama cselekmény tárgyában főtárgyalást nem tarthat. Külömben a legsúlyosabb cselekmény tárgyában is, joga van a törvényszéknek azonnal tárgyalást tartani és ítéletet hozni.
Egy ponton merülhet csak fel kétség. A 334. § ugyanis külön intézkedik arról az esetről, midőn nyomós adatok mutatnak arra, hogy valamely tanu a főtárgyaláson hamis tanuzást követett el. Ily esetben az elnök, indítványra vagy e nélkül, a tanut letartóztathatja és a vallomásról felvett jegyzőkönyvet a kir. ügyészséggel közli. Ugyanezt a rendelkezést teszi az ausztriai perrendtartás (277. §), és éppen az osztrák judicaturában merült fel ama kérdés, hogy a főtárgyaláson elkövetett hamis tanuzást szabad-e szemben a 278. §-ban foglalt rendelkezéssel azonnal főtárgyalás tárgyává tenni. A semmitőszék judicaturája (1852. márczius 6. 14.078/81. számú Gyüjtemény V. kötet 432. sz.) szerint az osztrák törvényt nem lehet másként értelmezni, mint hogy a főtárgyaláson elkövetett hamis tanuzás tárgyában szintén azonnal tárgyalás tartható és ítélet hozható. Ez értelmezés mellett szól az, hogy a 278. § nem tesz külömbséget az egyes bűncselekmények neve és fajai közt, és e tettenkapás ennek következtében csak úgy vonatkozik a hamis tanuzásra, mint más bűncselekményre, a 277. § pedig csakis az elnök discretionarius hatáskörét szabályozza arra az esetre, ha valószinűnek tartható, hogy valaki hamis tanuzást követett el.
Az ausztriai semmítőszék ez értelmezését vette a javaslat is kiinduló pontul, midőn a 334. §-ban arról az esetről intézkedik, ha nyomós adatok mutatnak a főtárgyaláson elkövetett hamis tanuzásra. Ez nem azt jelenti, mintha a biróságnak nem volna joga hamis tanuzás esetében a tettenkapott fölött ítélőszéket tartani. Eme jog kétségtelen, de mindenesetre a legnagyobb óvatosság ajánlatos, mert nemcsak a tanunak előzetes elítélése magára a főtárgyalás alatt lévő ügyre rendkívüli befolyást gyakorolna, de legtöbbször magán a főtárgyaláson teljes bizonyossággal alig állapítható meg a hamis tanuzás.
Még a 334. §-ban követendő eljárásnál is, midőn csak előkészítő intézkedések történnek a hamis tanuzással terhelhető tanu ellen, a lehető leggondosabban és lelkiismeretesebben kell az elnöknek a körülményeket mérlegelni, mielőtt a nyilvánosság előtt vallomást tett tanut a hamis tanuzás gyanujával terheli. Különösen aggódó gondossággal kell megfigyelnie ama körülményeket, melyekből következteti, hogy valóban tudva, akarva tett a tanu hamis vallomást. Ha a hamis tanuzás minden ismérvére határozott, biztos adatok nincsenek: akkor ne éljen e jogával az elnök, mert nem méltó hozzá, hogy ő emeljen alaptalan vádakat. Mindig czélszerűen jár el az elnök, ha e fontos ügyben birótársainak véleményét is meghallgatja, mert gyakran egy megjegyzés elég arra, hogy más szinben lássa az elnök a tényállást. Megadja ugyan a javaslat az elnöknek azt a jogot is, hogy a tanut, ha ellene a hamis tanuzásra nyomós adatok merülnek fel, letartóztathatja; mégis, ha megszökéstől tartani nem lehet: akkor a letartóztatást mellőzze.
A javaslat e kivételes eljárásnak nem csupán feltételeit jelöli meg, hanem meghatározza, hogy a főtárgyaláson elkövetett bűncselekményre vonatkozó főtárgyalást mikor kell megtartani. Ama nagy érdeknél fogva, mely a főtárgyaláson elkövetett bűncselekménynek rögtönös megtorlását kívánja, kivételt tesz a javaslat a főtárgyaláson folytonosságának elve alól is és megengedi, hogy az elintézés alatt lévő ügy félbeszakításával azonnal az uj cselekmény legyen tárgyalható. A javaslat szövege nem hagy fenn kétséget arra nézve, hogy vagy azonnal a tett elkövetése után kell a főtárgyalást megtartani - és így a folyamatban lévő főtárgyalás csak ekkor és nem tetszés szerint választott későbbi szakában szakítható félbe, - vagy az elintézés alatt lévő ügyet teljesen be kell fejezni és ezután kell az uj cselekmény főtárgyalásához fogni. Ha már kivételt tesz a javaslat a continuitás elve alól csak azért, hogy nyomban érje a büntetés azt az egyént, a ki a főtárgyaláson bűncselekményt követett el, és a biróság nem tartotta czélszerűnek az ügy fölötti eljárást és határozathozást az elintézés alatt lévő ügy befejezéseig elhalasztani: akkor jogos követelmény, hogy azonnal a tett elkövetése után tárgyalja le az ügyet, és ne engedje meg, hogy még öt vagy hat tanu kihallgatása után vegye kezdetét a rögtönös tárgyalás. Ha pedig a tárgyalás alatt lévő ügy befejezte utánra halasztja a biróság az uj cselekmény miatti főtárgyalást: akkor is közvetlenül ez az ügy veendő elő és semmi esetre sem szabad esetleg még egy más ügyet letárgyalni, és csak azután fogni a főtárgyaláson elkövetett bűncselekmény tárgyalásához.
Arra nézve azonban teljes szabadsága van a biróságnak, hogy az elintézés alatt lévő ügynek félbeszakításával vagy befejezése után kívánja-e a főtárgyalást megtartani. Ha azt látja, hogy az elintézés alatt lévő ügyben a continuitás megszakítása zavarólag hatna: akkor czélszerűen cselekszik, ha ennek befejezte után tárgyalja az ügyet. Nem szenved kétséget, hogy addig is, míg e tárgyalásra kerül a sor, az elnöknek jogában van a szükséges elővigyázati intézkedéseket megtenni.
A mi az eljárás menetét illeti, erre nézve általános szabály az, hogy a főtárgyalás rendelkezései követendők, a mennyiben e rögtönös eljárás természetével nem ellenkeznek. Véderőről szabadságában áll a félnek gondoskodni, de az, hogy a védelemre kellőleg elő nem készülhetett, nem ok a főtárgyalás megtartásának mellőzésére. A védelemköteles ügyekben igen kívánatos, hogy az elnök védőt rendeljen s ha éppen nem lehetne azonnal ilyent rendelni, akkor czélszerűbb a rendes eljárásra utasítani az ügyet. A súlyosabb esetekre nézve pedig, ha az elkövetett cselekmény öt évig terjedhető szabadságvesztésnél súlyosabb büntetés alá esik, itt sem engedi meg a javaslat a védő mellőzését.
A közbeszóló határozat ellen nincs külön perorvoslat.
A javaslat megkülömbözteti a főtárgyalás elhalasztását, elnapolását és félbeszakítását. Elhalasztásról csak a főtárgyalás megkezdése előtt (290. §) lehet szó. Ellenben elnapolás és félbeszakítás csakis a főtárgyalás megkezdése után történik. A közvetlenség elve követeli, hogy a főtárgyalás nagyobb félbeszakítás nélkül menjen végbe, nehogy a főtárgyaláson nyert benyomások elmosódjanak. Hogy a közreműködő személyeknek pihenés czéljából félbeszakításra van szükségök, ezt nem kifogásolja senki. Fontosabb ama kérdés, hogy hosszabb időre terjedő félbeszakítás esetén mennyi idő legyen a minimum, melyen túl már a főtárgyalás ujra kezdésének van helye.
A német particularis törvények, mint a hannoveri és szász perrendtartások három napi időközt jelöltek meg minuimumul, az osztrák perrendtartás pedig, követve a braunschweigi törvényt (153. §), ily külső, pusztán időközhöz kötött külömböztetést nem tesz. Mindazáltal a félbeszakítás és elnapolás között e perrendtartás szerint is van külömbség.
Az osztrák perrendtartás (273. §) csak annyiban engedi meg a főtárgyalás félbeszakítását (Die Hauptverhandlung darf ..... nur soweit unterbrochen werden), ha erre pihenés, vagy bizonyító eszközök rögtönös beszerzése szempontjából van szükség. Egyéb okokból (274., 275., 276. §) úgy mint a védő elmaradása vagy mellőzése, a vádlottnak a főtárgyaláson megbetegedése és le nem küzdhető akadályok miatt, továbbá uj bizonyítékok megszerzése és végre a vizsgálatot kiegészítő cselekmények teljesítése szempontjából elnapolásnak (Vertagung) van helye. E külömbségtételnek nagy jelentősége van.
Az osztrák perrendtartás nem mondja ki, hogy hány napi elnapolás vonja maga után a főtárgyalás ujra kezdését. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az osztrák perrendtartás szerint az elnapolt főtárgyalást soha sem kell ujra kezdeni. Ellenkezőleg ez a perrendtartás egyik alapelvének, a szóbeliség és közvetlenségnek folyományaként mindig megkívánja a főtárgyalás reproductióját, valahányszor a megkezdett főtárgyalásnak későbbre halasztása a 273. §-ban meghatározott igen rövid ideig tartó félbeszakítás jellegével nem bir.
A német birodalmi perrendtartás (227. §) szintén külömbséget tesz az elnapolás (Aussetzung der Hauptverhandlung) és a rövidebb időre terjedő félbeszakítás (Unterbrechung) között, a mennyiben az utóbbinak csak pihenés szempontjából és akkor van helye, ha több napig tartó tárgyalásnál egy napról másikra folytatják a tárgyalást. E megkülönböztetésnek jelentősége csak annyiban van, hogy a rövidebb félbeszakítást az elnök rendeli el, míg az elnapolás fölött a törvényszék határoz. Általában azonban az „elnapolás” és „félbeszakítás” kifejezései egymással szemben nem emelkednek technikai jelentőségre, a mennyiben minden elnapolás egyuttal félbeszakítás is, és ama kérdésben, hogy a megszakított tárgyalást ujra kell-e kezdeni vagy folytatható-e, a 228. § szerint nem az a döntő „rövidebb félbeszakítás” (Unterbrechung), vagy „elnapolás” (Aussetzung) volt-e a czél, hanem az, hogy a félbeszakítástól számított negyedik napon folytatják-e a főtárgyalást vagy nem, mert ha nem folytatják, akkor ujra kell kezdeni a főtárgyalást.
A javaslat az elnapolás és félbeszakítás kifejezést technikai jelentőséggel ruházza fel.
Az előbbi alatt a főtárgyalásnak bizonytalan időre való abbanhagyását érti, azaz: ha nem lehet még meghatározni, hogy mely napon lesz a főtárgyalás megtartható. Rendszerint tehát ily körülmények között hosszabb időre marad abban a tárgyalás.
A félbeszakítás meghatározott időre történik. Midőn tehát a biróság ama helyzetben van, hogy előre meghatározhatja a napot, a mikor az elintézés alatt levő ügyben főtárgyalás tartható: úgy tekintet nélkül a közbeneső időköz tartamára, az abbanhagyásnak félbeszakítás a neve.
Ama kérdésre nézve, hogy az abbanhagyott főtárgyalás ujra kezdendő-e vagy folytatandó, a félbeszakítás és elnapolás elvesztik technikai jelentőségöket, mert akár félbeszakítással, akár elnapolással hagyták abban a főtárgyalást: mindig az az időköz döntő, mely a főtárgyalás abbanhagyásától az uj főtárgyalás határnapjáig eltelt. Nyolcz napon belül a törvényszék egyazon tanácsa előtt, mely az abbanhagyott főtárgyaláson működött, a főtárgyalás ismétlés nélkül folytatandó. Hogy elnapolás esetében csak igen ritka kivétel lehet az, hogy a tárgyalás folytatható: azt alig szükséges kiemelni, mert a bizonytalan időre abbanhagyott főtárgyalás után az ügynek elintézésére rendszerint 8 napnál hosszabb idő mulva kerül a sor. Ezért emeli ki a javaslat, hogy elnapolás esetében a főtárgyalás rendszerint a bizonyítás ismétlésével, ujra kezdendő meg.
A szabály tehát az, hogy nyolcz napnál tovább nem tartott abbanhagyás után a tárgyalás ismétlés nélkül folytatandó.
Az időköznek nyolcz napban való megállapításánál a javaslat ama feltevésből indult ki, hogy nyolcz napon belül a főtárgyalás mozzanatai rendszerint még élénk emlékezetben vannak és legtöbbször bizonyára teljesen fölösleges a már kihallgatott tanuknak és szakértőknek ismételt idézése és kihallgatása. Amaz ellenvetés, hogy a főtárgyalás ekként töredékekre oszlik és rendszerint az utóbbi töredék benyomása lesz döntő az ítélethozásra, nem birhat kellő nyomatékkal. A czélszerűség szempontja mindenesetre ellene volna oly rendszernek, mely - kivéve a pihenésre szükséges időt - minden egyéb elnapolás esetén teljesen ujra kívánná a főtárgyalás megkezdését. Lehet, hogy harmincz tanut kihallgattak és a harminczadik tanu kihallgatása tette szükségessé bizonyos iratok megszerzését. Az iratok megszerzése öt-hat napot vesz igénybe. Czélszerű volna-e ily esetben a távol lakó tanukat ujra megidézni és kihallgatni, vagy öt-hat napig rendes hivatásuktól elvonva, a bűnvádi eljárás költségeinek terhére a törvényszék székhelyén visszatartani? Időveszteséggel járna ez a biróságra és a polgárokra egyaránt. És nagyon kérdéses, vajjon az eljárás ünnepélyességének emelésére szolgál-e az: midőn puszta formalitásból ujra elmondatják a tanukkal azt, mit négy-öt nap előtt egyazon biróság előtt világosan és határozottan elmondottak.
Kiindulva abból az álláspontból, hogy főtárgyalás ujra kezdése akkor jogosult, ha már a biróság valóban nem emlékezik az előbbi tárgyalás mozzanataira és eredményére: a javaslat szerint a főtárgyalás folytatható arra az esetre is, ha az abbanhagyott főtárgyalás óta több, mint egy hó el nem mult és ha azon a biróság tagjai mindnyájan birói minőségben jelen voltak és ha a tárgyalás ismétlését egyikök sem kivánja.
A feleknek joguk lévén a főtárgyalás jegyzőkönyvét megtekinteni, a részökre netán szükséges tájékozást megszerezhetik. De az sincs kizárva, hogy idejekorán tett indítványukra, melyben az ismétlés elrendelését kérik, a törvényszék azt elrendelje. Az uj főtárgyalás megkezdése után tett ily indítvány már figyelembe alig vehető.
Midőn a javaslat a főtárgyalás folytatását ily nagy időköz után is megengedi, főleg az egyszerű és csekélyebb fontosságú ügyeket tartotta szem előtt. Bonyolódott és nagyfontosságú ügyekben mindig helyesen jár el a biróság, ha a főtárgyalás ismétlését rendeli el és különösen nem volna helyes a felek indítványa ellenére fontos ügyekben, az inkább egyszerű esetekre szánt kivételes rendelkezéshez pusztán fiscalis érdekből ragaszkodni.
Az elnapolás és félbeszakítás kifejezés közötti technikai külömbség kifejezést nyer a javaslatban annyiban is, hogy elnapolást csak a biróság mondhat ki. A félbeszakításnál ellenben ismét az időköz dönt, a mennyiben huszonnégy órán túl terjedő félbeszakítást szintén csak a biróság mondhat ki, de ennél kevesebb időre terjedő félbeszakítást az elnök is kimondhat.
A javaslat taxative sorolja fel amaz okokat, melyek miatt az elnök, illetőleg a biróság a főtárgyalást félbeszakíthatja, illetőleg elnapolhatja. Mindenekelőtt utal a jelen fejezetben foglalt okokra. Hogy ez okok miatt miért szükséges a félbeszakítás, illetőleg elnapolás: ez az illető szakaszok (301., 302., 303., 316., 318., 325., 333., 334. §) indokolásánál felvilágosítást nyert.
Ezeken kívül még hét pontban vannak a félbeszakítás, illetve elnapolás okai foglalva.
Az első ok az, ha a vádlott a főtárgyalás alatt, a bizonyító eljárás befejezte előtt vagy ha kijelentette, hogy maga kíván védelmére felszólalni, a védőbeszéd elmondása előtt súlyosan megbetegszik és ellene bűnösséget megállapító ítélet hozandó. A vádlott jelenléte egyik elsőrendű kelléke lévén a közvetlen szóbeli főtárgyalásnak: mindenesetre abban kell hagyni a tárgyalást, mihelyt a vádlott súlyos betegsége miatt kénytelen a tárgyaló teremből távozni. De mivel a bizonyító eljárás befejezte után már a vádlott tevékenysége nem annyira szükséges, sőt ha nem helyez a vádlott súlyt személyes szóbeli védelmének előterjesztésére, további szerepe egészen passiv, minthogy továbbá felmentő ítélet a vádlott érdekét nem sérti: már csak azért is czélszerű megengedni az eljárás befejeztét, mert legtöbbször éppen maga a vádlott kívánja, hogy ügye mennél előbb elintézve legyen. Mindazáltal, ha a vádlott védő nélkül jelent meg és kijelenti, hogy védelmét szóval kívánta volna előterjeszteni: akkor a biróság mindig helyesen jár el, ha a főtárgyalást félbeszakítja, mert egyik sarkalatos joga a vádlottnak, hogy védelmét előterjeszthesse.
Midőn a javaslat súlyos betegséget jelöl meg feltétlenül: akkor kifejezést kíván adni annak, hogy gyöngélkedés nem lehet oka a főtárgyalás elnapolásának. Irányadó a betegség megállapításánál az, hogy a vádlottnak okvetlenül távoznia kell e a főtárgyalás terméből. A mennyiben nem nyilvánvaló a vádlott betegsége: ekkor a törvényszéki vagy más orvossal kell megvizsgáltatni, hogy valóban beteg-e vádlott, vagy oly súlyosan beteg-e, hogy e miatt a főtárgyalás további folyamában részt nem vehet.
A második ok az, hogy kötelező védelmet feltételező ügyben (56. §) a védő a tárgyalás alatt betegszik, vagy egyéb okból a termet elhagyja és más védőt azonnal nem lehet rendelni. A félbeszakításnak, illetve elnapolásnak tehát nem oka az, ha oly ügy tárgyalásánál, melyben a védelem nem kötelező, betegszik meg a védő. De ily esetben is megengedheti a biróság, hogy, a mennyiben azonnal lehetséges, a vádlott más védőt választhasson. A biróságnak egyik legnemesebb feladata, ha a védelem jogának gyakorlása előtt a tért nyitva hagyja.
Előfordulhat, hogy a védő az ítélet kihirdetése előtt ott hagyja a tárgyaló termet, és így a vádlott önhibáján kívül elesnék a szükséges védelemtől. A védőnek szakadatlan folytonos jelenléte nem okvetetlenül szükséges, nem a néhány perczre való távozás, hanem a teremnek állandó elhagyása teszi kötelességévé a biróságnak a helyettesről gondoskodást, esetleg a tárgyalás félbeszakítását. Mig a vádlottnak távozása a bizonyító eljárás befejezte után már nem vonja maga után a főtárgyalás félbeszakítását: addig a védőnek az ítélet kihirdetéseig való jelenléte kötelező védelem esetében feltétlenül szükséges: következéskép, ha a perbeszédek után távozik is a védő: kötelessége a biróságnak helyettesről gondoskodni, esetleg a főtárgyalást félbeszakítani. Különösen ha az itélethozás czéljából való visszavonulás után a biróság a bizonyító eljárást ujra felveszi, nem szabad védő nélkül a tárgyalást folytatni. A vádlottnak ama kijelentése, hogy a védő eltávozása daczára az eljárás befejezését kéri, figyelembe nem vehető, mert a közérdekből szükséges védelemről a vádlottnak nincs joga lemondani.
A személyes viszonyokban rejlő akadályokhoz sorakozik még a harmadik pontban foglalt ok is. Lehetséges, hogy a legfontosabb tanu vagy szakértő betegség miatt nem képes nyilatkozatot tenni, vagy eltávozik és fel nem található. Ily esetben, ha a biróság úgy van meggyőződve, hogy a személyes kihallgatás nélkül ítélet nem hozható, (306. § második bek.) akkor a főtárgyalást félbe kell szakítani, illetőleg el kell napolni. Különösen ha első kihallgatásról van szó: akkor mellőzhetetlen lévén a fontos tanunak vagy nélkülözhetetlen szakértőnek kihallgatása, a főtárgyalás félbeszakítandó.
A negyedik pontban foglalt okok már nem a perben szereplő személyekre, hanem a tényállás körülményeiben rejlenek.
Minthogy a javaslat az ítélőbiróságot nem kárhoztatja szenvedőleges szerepre, hanem a vád tárgyává tett körülménynek kipuhatolását az anyagi igazság érdekében a biróság feladatául tűzi ki: ha a biróság uj bizonyítékok megszerzésének szükségét látja, akkor a bizonyíték megszerzésének módjához képest a főtárgyalást vagy el kell napolni vagy félbe szakítani. Uj bizonyítékok alatt a javaslat oly bizonyítékokat ért, a melyek a főtárgyaláson nem voltak előhozva.
Az ezen pontban foglalt második ok a félbeszakításra vagy elnapolásra az, ha a biróság a védelem bővebb előkészítésének szükségét látja. Minden oly eset, midőn a főtárgyaláson emelt vád, szemben a vádirat vagy vádhatározat tartalmával lényegesen megváltozott, vagy a birói felfogás súlyosabb a vád álláspontjánál, továbbá ha a védő személyében a jelen fejezetben meghatározott okok valamelyike miatt változás áll be, szükségessé teheti a védelemre való bővebb előkészülést. Mindenesetre a legnagyobb hiba volna a félbeszakítást mellőzni ott, a hol a védelem előkészítése időt igényel, mert így legfontosabb jogában volna a vádlott érdekköre megcsorbítva.
Az ötödik pontban foglalt ok az, ha a főtárgyaláson a kir. ügyészség elejti a vádat és a vádtól elállottnak nem tekinthető távollevő sértettnek értesítése válik szükségessé. Minthogy a nyilatkozat megtételére a felhívás kézbesítésétől számított nyolcz napi határidő áll nyitva, és nem tudható, hogy kinek mikor lesz kézbesíthető a felhivás: ennélfogva ez esetben elnapolásnak van helye. Ha a vádra jogosítottak közül egy vagy több jelen van: akkor a hozzájuk intézett figyelmezetetés után félbe kell szakítani rövid időre a főtárgyalást, hogy kellőleg meggondolhassák, hozzájárulnak-e az ügyészi indítványhoz vagy fentartják-e a vádat. Ha bármelyik is a jelenlévő vádra jogosítottak közől fentartja a vádat: az eljárás fogytatandó. Abból az okból, hogy a vádra jogosított előkészülhessen a vádra: rövid ideig tartó félbeszakítás engedhető ugyan, de a vádlott érdekében semmi esetre sem volna helyes több napra félbeszakítani vagy éppen elnapolni a főtárgyalást
A hatodik pontban foglalt ok, t. i. a pihenés szempontja, soha sem elnapolást, hanem csak félbeszakítást von maga után. Bármennyire szükséges is a per mai tagolata mellett a főtárgyalás folytonosságának elvéhez ragaszkodni: mégis a természet törvényei követelik, hogy a perben szereplő személyek kimerülésének megakadályozása végett a tárgyalás rövid időre, főleg étkezés és az éji nyugalom szempontjából félbeszakítható legyen. Nincs is perrendtartás, mely ezt a félbeszakítás alapos okául el nem ismerné. Nemcsak a birák, hanem a többi szereplők (vádlott, védő, tanuk, szakértők stb.) érdekében is félbe kell rövid időre szakítani a tárgyalást, ha pihenésre valóban szükségök van. Jogában áll tehát az elnöknek a főtárgyalás bármely szakában, sőt még a perbeszédek közben is a félbeszakítást elrendelni. Mindazáltal óvakodni kell, hogy a vádló vagy védő beszédjeink ok nélküli félbeszakítása a vád- vagy védbeszéd egységének rovására essék, és a méltányosság mindenesetre követeli, hogy e ponton első sorban a vádló vagy védő kívánságát vegye figyelembe a biróság.
A hetedik pontban a leküzdhetetlen akadályok vannak a félbeszakítás, illetve elnapolás okaiul megjelölve. Ezek oly külömbözők lehetnek, hogy taxativ felsorolásuk lehetetlen. Majd elemi csapások (tűzvész, vizár stb.), majd a biróság vagy vádlott személyes biztonságának fenyegető veszélyeztetése, majd a biróság egy vagy több tagjának rögtönös megbetegedése vagy éppen halála, majd a vádlottnak eltávozása lehetnek a leküzdhetetlen akadályok, melyek miatt a főtárgyalás nem folytatható. Az akadály természete irányadó mindig arra nézve, hogy félbeszakításnak és mily időtartamra, vagy elnapolásnak legyen e helye.
(337-377. §)
Az esküdtszék intézményének éltető elemei a nyilvánosság, a szóbeliség és a közvetlenség; kiegészítő tagjai ezek, összeforrva, összenőve vele úgy, hogy ha e tagok egyike vagy másika rövidséget szenved, csonka lesz az egész test.
Az esküdtszék működésének tere a főtárgyalás, mely a szóban levő elemek közt nagyjában ama szabályok szerint mozognak, melyek a törvényszékek előtt lefolyó főtárgyalásra nézve a XVII. és XVIII. fejezetekben előirvák.
De mivel az esküdtbiróság eljárásának alapeszméje az, hogy a büntető birói hatalomban rejlő jogokat és kötelességeket két önálló, részint együttesen, részint egymás mellett működő tényező gyakorolja, az esküdtszék és a melléje rendelve levő biróság; s mivel a megelőző fejezetek rendelkezései ennek az alapeszmének megvalósítására nem elégségesek: külön intézkedésekre is van szükség, melyek a megelőző fejezetbelieknek kiegészítéseül szolgáljanak.
(337-341. §)
Az esküdtbiróságok előtt lefolyó eljárás tehát általában véve abban a mederben halad, mely a javaslat XVII. és XVIII. fejezeteiben kijelölve van. E fejezetek rendelkezéseinek az esküdtbiróságok előtt tartandó főtárgyalásra való kiterjesztése következéskép előljárójában kimondandó volt (337. §).
Ebből önként foly, hogy a javaslat nem találta Angliát abban követendőnek, hogy a büntettel vádolt egyén mulhatatlanul letartóztatandó, mihelyt ügye esküdtbiróság elé van utasítva. A javaslat szerint a főtárgyalásnak nem kiegészítője a vizsgálati fogoly, még akkor sem, ha esküdtbiróság jár el. A vádlott tehát, ha a törvényhozás esküdtbiróságunk hatáskörét a rendes eljárásra kiterjeszti is, a javaslat szerint nem lesz letartóztatható csupán abból az okból, mert esküdtbiróság ítél fölötte, s csupán abból a czélból, hogy a főtárgyaláson való jelenléte minden körülmények közt biztosítva legyen. A vádlott az esküdtbiróság elé is csak abban az esetben vezethető fogságból elő, ha abban a rendes szabályok szerint, a javaslat 141. és 148. §-ai alapján jutott.
Az elnök vezetésétől függ bármely főtárgyalás sikere. Fokozott mértékben áll ez az esküdtbiróság előtt lefolyó főtárgyalásra nézve, hol az elnök figyelmének a többnyire tapasztalatlan esküdtszék oktatására is ki kell terjednie, de a hol a kötelességtudó elnök gondossága mégis mintaszerű főtárgyalást teremthet. Az esküdtbiróság elnökének az iránti külön kötelessége hangsúlylyal volt megállapítandó (337. §).
A javaslat 338. §-ában felemlítve levő rendes és rendkívüli ülésszakra, valamint a szervezet többi kérdéseire vonatkozó intézkedéseket külön törvény fogja megtenni. Arról azonban gondoskodik a javaslat, hogy a berendelt esküdtek száma abban az esetben is megfelelő legyen, ha az érvényesített gátló vagy elhárító okok miatt leapad. E czélból az idézendő esküdtek számát, valamint a rendes, úgy a rendkivüli ülésszakokra nézve harminzra tette, hogy a berendeltek elmaradása vagy az időközben még előfordulható további felmentések miatt a szolgálati lajstrom kiegészítésének ismétlése szükséges ne legyen.
Ennél mindazáltal tekintettel volt arra, hogy az esküdtszéki szolgálat terhei jelentékenyek s a tapasztalás ama adatára, hogy a berendelendő esküdtek megállapított száma a német birodalomban elégségesnek bizonyult (birói szervezetről szóló törvény 91., 93. §)
A kézbesítésre szabott 8 napi határidő elégségesnek mutatkozik arra, hogy az esküdtek magánügyeiket rendben hagyhassák.
Szabályul volt felállítandó, hogy az esküdtbiróság letárgyalja mindazokat az ügyeket, melyek ülésszakának megnyilásakor a főtárgyalásra megérve voltak. E szabály alól két irányban volt kivétel teendő. Meg kellett engedni, hogy a felek kívánságára oly ügyek is kerülhessenek főtárgyalásra, melyeknél a szabály alapfeltétele az ülésszak elején még nem forgott fenn (339. §); és viszont nem lehetett megtiltani, hogy a szabály szerint letárgyalandó valamely ügy ugyancsak a felek kérelmére más ülésszakra elhalasztható legyen (340. §).
A javaslat a berendelt esküdtek névjegyzékének a vádlottal való közlését a végből rendeli (341. §), hogy elégséges ideje legyen előkészülni arra, hogy az esküdtszék megalakításánál gyakorolható visszautasítás jogát kellően érvényesíthesse. A javaslat a három napi határidőt a fogva levő vádlottra nézve megfelelőnek, s tekintettel a névjegyzéken történhető változásokra s a 341. § utolsó pontjában előirva levő intézkedésre czélszerűnek is tartja, s elégségesnek azt a rendelkezést, hogy a szabadlábon levő vádlott a névjegyzéket a törvényszék kiadóhivatalában megtekinthesse.
(342-350. §)
Angliában az esküdtszék határozatát a bizonyítás eszközének tekintették: következéskép a vádlott beismerésének épp annyi ereje volt és van, mint az esküdtszék „guilty”-re szóló határozatának. Ugyanakként rendelkezik az 1881. évi new-yorki perrendtartás 332. §-a és az 1882. évi indiai perrendtartás 271. §-a. Elmarad tehát a bűnösség kérdésében ítélni hivatva levő esküdtszéknek (petty jury) megalakítása, ha a vádlott beismeri bűnösségét (plea of guilty). A biró kimondja itéletét a bizonyító eljárás teljes mellőzésével, még ha a beismerés hihetetlen szinben tűnik is fel. Valószinű, hogy Angliában ezt az eljárást nem ejtik el, mert az 1880. évi törvényjavaslat 331. §-a előirja (Plea of guilty equivalent to conviction).
Tagadhatatlan, hogy ez az eljárás jelentékenyen könnyít az esküdtek terhén. De noha idő-, munka- és költségkímélés szempontjából is hasznosnak tűnik fel, a javaslat még sem tartja elfogadhatónak; mert az esküdtek határozata a biró ítéletének lényeges része, melyet beismerés, a bizonyításnak ez a gyenge eszköze, a miatt sem helyettesíthet, mert nem bizonyítéka a bűnösségnek, hanem csupán a vádlott az iránti hitének, mely téves lehet. Ebből az okból a tettnek a büntetőtörvény alá vonása a vádlottra megnyugvással nem is bizható. Az elfogadott büntetés sem egy és ugyanaz a megérdemlett büntetéssel. A volenti non fit injuria tételnek a büntető-jogban nincs tere.
A continens némely törvényhozása az angol eljárást abban az enyhébb alakban fogadta el, hogy a beismerésben levő vádlott ügyét a rendes biróság elé utasítja. A javaslat ezt a módosítást sem vélte elfogadhatónak, mivel a beismerést a törvényes hatáskörtől való eltérésre elégséges oknak annál kevésbbé tartja, mert a bizonyítékok mérlegelését s a tényállásnak a törvény alá vonását az esküdtek hatáskörébe utasítja.
Angolországban, Skótországban és Északamerika némely államában az esküdteket a sheriff választja ki saját belátása és tetszése szerint.
A javaslat ezt az eljárást sem találta utánozandónak; mert bár a sheriff nem alkalmazottja a kormánynak, mint a minő az esküdtek lajstromát egybeállító franczia prefet, mégis a sheriffeknek a Tudorok korában tapasztalt működésére figyelemmel nem tagadható, hogy ebben az eljárásban az esküdtek függetlensége és elfogulatlansága rövidséget szenved.
Az esküdtszéket nyilvános ülésben kell megalakítani (342. §). Azokat az okokat, hogy némely túlérzékeny esküdt a nyilvános mellőzés miatt sértve érzi magát, s hogy a kisorsolás oly mechanikus munka, melynek nincs igénye a nyilvánosságra, az osztrák törvényhozást arra indították, hogy a bűnvádi perrendtartás 304. §-ába azt a rendelkezést vegye fel, hogy az esküdtszék nem nyilvános ülésben alakítandó meg. A javaslat az említett okokat nem vélte eléggé fontosaknak arra, hogy a nyilvánosságot mindjárt a főtárgyalás elején kizárja.
Megjegyzendő, hogy a helyettes esküdtek a kik közől a nem elégséges számban megjelent esküdtek kiegészítendők, a javaslat intentiói szerint megidézhetésök könnyűsége és biztossága (közellakás, helyhez kötött foglalkozás stb.) szempontjából volnának kiválasztva és lajstromba foglalva.
Minden egyes ügyre nézve külön esküdtszéket csak „rendszerint” kell alakítani: mert ha ugyanarra a napra több ügy tárgyalása van kitűzve, a javaslat 347. §-a szerint az első ügy tárgyalására alakított esküdtszék megalakulva maradhat a következő ügyek főtárgyalására is.
Minthogy az esküdtek lajstromainak egybeállításakor oly egyének juthattak az esküdtek közé, a kiket a törvény onnan kizár; s mert a lajstromok egybeállítása óta is merülhetnek fel egyesekre nézve oly kizáró-okok; hogy esküdtek gyanánt ne működhessenek azok, a kik testi vagy szellemi fogyatkozásban szenvednek, csődbe, gondnokság vagy bűnvád alá kerültek; s hogy e miatt az esküdtszék határozatának semmisége (427. § 3. p.) elkerülhető legyen: a javaslat megadja a lehetőséget arra, hogy az olyan egyének előtt az esküdtszékbe való belépés útja elzárva legyen. A javaslat rendeli, hogy az elnök ez iránt, valamint az ügyből kifolyó relativ kizáró-okok iránt is köteles a felekhez és az esküdtekhez kérdést intézni. A relativ kizáró-okok természete igényli ugyan, hogy a fenforgásukat az esküdt épúgy mint a biró, kérdés és a felek észrevételeinek bevárása nélkül önként bejelentse; ámde az esküdt kevésbbé ismeri ezt a kötelességét, mint a hivatásos biró. A javaslat rendelkezését ez a megfontolás is igazolja.
A 343. § 3-ik bekezdése a kizárás körül követendő eljárást szabályozza. Az osztrák bűnvádi perrendtartás nem mondja ki, hogy az esküdtbiróság e részben végérvényesen határoz (306. §). A törvényjavaslat megfelelőbbnek tartja a német bir. bűnvádi perrendtartás 279. §-ának ellenkező intézkedését és rendeli, hogy az esküdtbiróság határozata végérvényes legyen. Teszi ezt abból az okból, mert a perorvoslat, ha az eljárást felfüggesztő erővel nem bir, nyilvánvalólag hiú volna; ellenkező esetben a befejezés elodázására vezetne, ha a főtárgyalás elhalasztását vonná maga után. Az ítélet ellen mindazáltal felhozható lesz, hogy a biróság a kizárás iránti kérelemnek helyt nem adott, vagyis, hogy a határozatban oly esküdt vett részt, a ki az esküdtszékből kizárandó lett volna.
A szóban levő szakasz utolsó bekezdésébe foglalva levő amaz intézkedésnek, hogy a kizáró-okok következtében huszonnégynél kevesebbre apadt esküdtek száma a mennyiben a visszautasításra jogosult felek az esküdtszék alakításába bele nem egyeznek, a szolgálati lajstrom sorrendje szerint 24-re kiegészítendő, czélja az, hogy az ügy tárgyalásának elhalasztása kikerülhető, elhúzása megakadályozható legyen.
A javaslat rendeli, hogy az elnök kijelentse a feleknek, hogy külön-külön hány esküdtet utasíthatnak vissza; hogy akként ne értelmezzék a törvényt, hogy a felek egyikének joga, ha kimerítve nincs, átháramlik a másik félre, vagy hogy ennek átengedhető.
A javaslat ebben eltér az ez idő szerint fennálló sajtóügyi eljárásunkat szabályozó rendelet 36. §-a (erdélyi 44. §-a) rendelkezésétől, mely az átengedés jogával a közvádlót látja el; s az eltérés oka az, hogy az ily egyoldalú kiváltság a feleknek a törvény előtti egyenlősége elvébe is ütközik s e mellett még visszaélésekre is vezethet.
A visszautasítás jogának munkaerőt és időt pazarló elkalandozásától óvakodik a javaslat, s nemcsak az angol eljárás ama sajátságát tartja mellőzendőnek, mely szerint a sheriff részrehajtásának gyanuja miatt az egész lajstrom visszavethető (hasonlóan rendelkezik az 1881. évi new-yorki perrendtartás 359. §-a is), vagy hogy a külföldi vádlott a treason fenforgása esetének kivételével követelhesse, hogy a szolgálatot tevő esküdtek fele külföldi legyen, vagy hogy a belföldi vádlott az 1882. évi indiai perrendtartás 275. §-a alapján kivánhassa, hogy az esküdtek többsége belföldi legyen; hanem az esküdtszék megalakítását már 24 esküdt jelenléte esetében is előirja szabály gyanánt, mert a visszautasítás joga elég tágas téren mozog akkor, mikor a felek minden második esküdtet mellőzhetnek s visszautasíthatnak ugyanannyit, a mennyi szolgálatot lesz teendő.
A 344. § a vádlott méltányos érdekeit tartja szem előtt, midőn rendeli, hogy a vádlott egygyel több esküdtet utasíthat vissza abban az esetben, ha a visszautasítható esküdtek száma páratlan.
Több vádlott jelenléte a visszautasítás jogának érvényesítésére nézve rendszerint nem okozhat nehézséget. A vádlottak a védők egyikét választhatják közös képviselőjöknek. De ha megállapodásra jutni nem tudnának, leghelyesebbnek mutatkozik, hogy jogukat váltakozva gyakorolják, mindenik esküdtre nézve csak egyikük; mert ezzel lehetségessé van téve, hogy egyenlő számú visszautasítás álljon rendelkezésökre.
Ámbár feltehető, hogy a védőnek védettje jelenlétében tett nyilatkozatai utóbbinak akaratával történnek: fölöslegesnek még sem tűnik fel, ha a törvény minden kétség eloszlatása végett kimondja, hogy a vádlott védőjét, a magánvádló pedig képviselőjét bizhatja meg azzal, hogy helyettök a visszautasítás jogát gyakorolhassák.
A váltakozás sorát az a sorrend határozza meg, melyben nevök a vádiratban előfordul. A javaslat ezt a módot abból az okból ajánlja, mert egyszerűbb, rövidebb, mint a sorshuzás, s mégis valamint a vádlók, ugy a vádlottak érdekeinek is inkább megfelel, a mennyiben a vádlókra nézve közmegegyezés eredményének tekinthető, a vádlottakra nézve pedig akaratuktól független eshetőség, mely azonban érdeköket jobban óvja, mint a sorhuzás, mert a vádirat sorrendje legtöbbnyire a bűnösség fokának sorrendjével azonos, s ennélfogva a súlyosabb vád alatt álló vádlottak esetleg egygyel több esküdtet utasíthatnak vissza.
A javaslat 345. §-a a franczia joggal ellentétben, szintén a vádlott érdekében rendeli azt, hogy a visszautasítás iránt előbb a vádló nyilatkozzék; mert vádlottnak további visszautasításra marad fenn joga, ha a neki nem tetsző esküdtet a vádló utasította vissza.
A genfi canton perrendtartása a külföldön czélszerűeknek bizonyult mindezeket az intézkedéseket, a legutóbb említettnek kivételével, mellőzi, midőn 253. Czikkében akként rendelkezik, hogy az esküdtek szolgálati lajstromából előbb a vádló, azután a vádlott nyolcz-nyolcz nevet kitörölhessenek, a fenmaradt esküdtek nevei erre urnába helyezendők, melyből az elnök tizenkettőt kisorsol.
Az esküdtek számát a javaslat tizenkettőben állapítja meg, nemcsak a miatt, mert ezt a számot sajtóügyi esküdtszékünk meghonosította; hanem a miatt is, mert az esküdtek nagyobb száma a verdict helyességének garantiája, túlságos nagy száma ellenben, mint pl. a skót esküdtszéké 15, az olasz esküdtszéké 14, a szolgálatot elégséges ok nélkül teszi súlyossá. Ebből a szempontból indultak ki a törvényhozások. Ezt jelentették ki helyesnek az angol legfőbb ítélőszék birái is 1873. évben, midőn az a kérdés volt eléjöl terjesztve, vajjon nem volna-e tanácsos az esküdtek számának leszállítása. A 15 biró közől 11 a leszállítás ellen nyilatkozott. A legilletékesebb birák törtek ekként pálczát pl. az 1841. évi portugal perrendtartás 517. Czikkének ama rendelkezése fölött is, hogy 9 esküdtnek működése elégséges, s a szerb perrendtartás fölött, mely szerint az esküdtek száma négy.
A 346. § az elnök hatáskörébe utalja az a fölötti határozatot, vajjon szükséges-e egyáltalában, s ha igen, hány pótesküdtnek kisorsolása. A kisorsolásnál a felek a visszautasítás jogát csak úgy gyakorolhatják, a mennyiben azt a 344. § 2. bekezdése értelmében még ki nem merítették. Abban az esetben pedig, ha csak egy pótesküdt sorsolandó ki, a most idézett § 3. bekezdéséhez képest vádló a visszautasítás jogával nem élhet.
Az osztrák perrendtartás 310. §-a, nemkülönben a genfi canton perrendtartásának 257. Czikke az 1867. évi május 17-iki sajtóügyi rendelet 38. §-ával (1871. évi május 14-iki rendelet 46. §-ával) egyezően, legfeljebb két pótesküdt kirendelését engedik meg. Ámde terjedelmes ügyek tárgyalásánál néha a két pótesküdt kevésnek bizonyult. Hogy ily esetben az elnök keze megkötve, a tárgyalás befejezése pedig veszélyeztetve ne legyen, a javaslat megengedi, hogy az elnök szükség esetén kettőnél több pótesküdtet alkalmazhasson.
Az esküdtszék rendszerint egy ügy tárgyalására alakul ugyan meg, a javaslat 347. §-a mindazáltal az ügymenet gyorsítása czéljából, idő- és munkamegtakarítás szempontjából megengedi, hogy az ugyanazon napon főtárgyalásra kerülő ügyekben ugyanazok az esküdtek működjenek, ha a visszautasításra jogosult felek ebbe beleegyeznek. Ennél azonban a javaslat tovább nem mehetett, mert közel fekvő okokból nem tanácsos előre megállapítani azt, hogy a napokkal későbbre kitűzött ügyeknél az esküdtek határozatában kik fognak részt venni; s ebből a szempontból az is el volt rendelendő, hogy az esküdtszék ujra alakuljon, ha az első napra kitűzve volt ügyek egyikének vagy másikának tárgyalása, a sorrend szerint elővett ügyek tárgyalásának elhuzódása miatt csak a negyedik napon vagy még később kerül sorra. Ez az intézkedés annak a szempontnak is megfelel, hogy az esküdtek rendes foglalkozásukban hosszabb időn át akadályozva ne legyenek.
Az esküdtszék megalakítása tehát némely ügyek tárgyalása kezdetén elmarad; az esküdtek megesketésének azonban minden egyes ügy tárgyalása elején meg kell történnie, még abban az esetben is, ha a felek a megesketést nem kívánják, mert ez lényege az esküdtszéknek, mely nélkül megszünnék esküdtszék lenni abban az ügyben, a melyben külön eskütevés nélkül járna el.
Nemcsak a miatt ajánlja ezt a javaslat, mert az angol és a franczia esküdtszéki eljárással s az osztrák perrendtartással megegyez; hanem abból az okból is, mert az esküdtek kötelességérzetét folyton ébren tartja s a közönségnek éppúgy, mint a vádlottnak bizalmát erősíti.
Ezekkel az érdekekkel szemben alig nyomhat valamit a latban az az ellenvetés, hogy az eskü méltóságát alászállítja gyakori ismétlése.
A javaslat 348. §-ának rendelkezései az ügymenet akadálytalan folyásának biztosítására szolgálnak. Szükséges, hogy azokat a törvény mondja ki s állítsa az esküdtek szeme elé.
A javaslat az eskü szövege és letevésének módja tekintetében is eltér a sajtóügyi szabályrendelet intézkedésétől (37. § 1871. évi május 14-iki rendelet 45. §-a), s a 349. §-ban oly esküt állapít meg, mely kiváló súlyt helyez arra, hogy az esküdtek híven teljesítsék kötelességöket, a törvényt megtartsák, a közvetlenség adta benyomás hatását tilos értekezéssel ne veszélyeztessék, a vádlott mellett és ellene a főtárgyaláson felhozott bizonyítékokat minden szenvedély nélkül, komolyan, nyugodtan megvizsgálják, higgadtan, lelkiismeretesen megfontolják, azután feltegyék maguknak a kérdést, hogy a vádlott ellen szóló adatok és a védelem okai minő összbenyomást gyakoroltak rájuk, s vádlottnak bűnösségét vagy nem bűnösségét megállapító határozatukat egyedül a bizonyítékoknak ilyetén megfontolásából merített meggyőződésük szerint a törvénynek megfelelően mondják ki, tekintet nélkül arra, hogy mi lesz határozatuk törvényes következménye, melynek megállapítását a törvény kizárólag a biróság hatáskörébe utalja.
A megesketés módja tekintetében azt ajánlja a javaslat, hogy az elnök az eskümintát felhívás alakjában intézze az esküdtekhez, a kik azután jobb kezüket szivökre téve, ellenőrizhető nyilvánossággal egyenként teszik megfelelő nyilatkozatukat, mely rövid, de ünnepies. Az eskünek ily módon való letevése az esküdtekre is nagyobb hatással lesz, mint a szövegnek együttesen való elmormogása.
Az esküt törvényesen helyettesítő fogadásnak mintája a tanuk ily fogadásának mintájával (219. §) egyenlő.
(350-369. §)
Az esküdtek eskütevése után következik az ügy tárgyalása. Ez a 301. §-hoz képest a vádlott kihallgatásával kezdődik, melyhez a bizonyító eljárás csatlakozik a XVIII. fejezet általános rendelkezései szerint.
Ha azután a bizonyító eljárás nyilvánvalóvá teszi, hogy elévülés, királyi kegyelem, korhiány vagy ítélet dolog forog fenn, avagy ha a vádlott meghalt, ha vádló elejtette a vádat, vagy ha az emelt vád nem törvényes: akkor idő- és munkaerőpazarlás volna, de mert az említett okok a bűnösség büntetőjogi jelentőségével fogalmilag mi közösségben sincsenek, ok nélküli is volna megszavaztatni az esküdteket. A javaslat felhatalmazza a biróságot, hogy ily esetekben a kérdésfeltevést se engedje meg (352. §).
Az esküdtbirósági eljárás legfontosabb része a kérdésfeltevés; mert a kérdéseknek a vád és a tárgyalás anyagából mindazokat a ténykörülményeket fel kell venniök, melyek a fenforgó tett és a vonatkozó törvény teljes lényegét kimerítik s ehhez képest a hozandó ítéletnek hibátlan tervezetét szolgáltatják.
Nehéz feladat; pedig az esküdtbirósági eljárásnak nem szükségképen való követelménye.
Az angol eljárás a kérdés-feltevést nem ismeri; ott az esküdtek közvetlenül a vádiratra szavaznak.
A continens esküdtbiróságai a franczia minta után fejlődtek, mely az esküdtek határozatát a tiszta ténykérdésre szorítani, a tettnek törvény szerinti minősítését s a büntetés iránti ítéletet pedig a jogtudós biráknak fentartani kivánta. Ily körülmények közt nem volt a kérdés-feltevés mellőzhető.
De bár Európa szárazföldi törvényhozásai eltértek is a franczia felfogástól, s az esküdtek hatáskörébe utalták a bűnösség kérdését is; s noha ezzel a kérdésfeltevésnek szükséges volta megszünt: a kutatórendszer hagyományai miatt, melyeket a vádelv elnyomni nem birt, a kérdésfeltevés megtartotta elfoglalt állását.
A javaslat a tény- és a jogkérdés elválasztását nem tartja sem szükségesnek, sem czélszerűnek; a javaslat a vádelvet juttatja érvényre, melyből a kérdésfeltevés nem igazolható. De nem kerülhette ki figyelmét az angol eljárás tökéletlensége, melyet már csak a megkövesedett szokás tarthat fenn s mely miatt gyakran szabadul a bűnös a megérdemlett büntetéstől s nem ritkán szenved az ártatlan igazságtalan büntetést, a vádirat hibája s egyes szempontoknak nem vágása miatt; nem kerülhette ki figyelmét, hogy az angol biró, valamint az 1881. évi new-yorki perrendtartás 293. §-a szerint az amerikai biró is lehet a vádiratban az esküdtek verdictje előtt lényeges változtatásokat, ha szabad ugy nevezni, affirmativ alakú kérdéseket; s mivel fel kellett ismernie, hogy a kérdések feltevése jelentékenyen megkönnyíti az esküdtek feladatát: a javaslat arra az eredményre jutott, hogy fentartsa a kérdésfeltevést, mely az elbirálás alá eső pontokat megjelöli, a leglényegesebb mozzanatokat kiemeli s ezzel a szabályok helyes kezelése mellett a szövevényes, bonyolódott ügyekben is vezérfonalat nyujt és sajtóügyi esküdtszékünknél már egynegyed század óta alkalmazásban van.
A franczia code d’instruction criminelle 335. és 336. Czikkei szerint a kérdésfeltevés a felek előterjesztései és az elnök resuméje után következik. Ezt a rendszert, melyet a sajtóügyi eljárásunkat szabályozó 1867. évi május 17-iki rendelet elfogadott (59. §, az 1871. évi május 14-iki rendelet 71. §-a), a javaslat nem tette magáévá, hanem az osztrák bűnvádi perrendtartással (316. §) és a német birodalmi b. perrendtartással (290. §) egyezőleg a kérdés-feltevés idejét a bizonyító eljárás és a felek előterjesztései közé helyezi s ezzel azt a czélt kívánja elérni, hogy a feltett kérdések a perbeszédeknek irányadásul és keretül, az elnök zárószavának pedig a jogtudomány szövétnekével megvilágítandó objectumul szolgáljanak. Az elnök fejtegetése után való kérdésfeltevés a mellett, hogy nyilvánvalólag nélkülözné a most érintett hasznokat, azzal a kárral is járna egyszersmind, hogy a kérdések feltevése fölött támadó vita zavarná az összbenyomást és közvetlen hatást, melyet a bizonyító eljárás az esküdtekre gyakorolt. Ez okból az olasz perrendtartás is az elnök fejtegetése elé teszi a kérdésfeltevés idejét, melyet mindazonáltal a felek előterjesztései megelőznek (493-498. cz.).
A felteendő kérdések alapja a vád, mely az ítéletnek is határt tűz; következéskép ezeknek a kérdéseknek fogalmazására legilletékesebb a vádló, a ki saját akaratának kell, hogy leghívebb kifejezője is legyen. S bár nem téveszthető szem elől, hogy a bizonyító eljárás is szolgáltat a felteendő kérdésekre anyagot s hogy ennélfogva a bizonyító eljárás vezetője, az elnök, a kérdések fogalmazására épp úgy hivatottnak s csakúgy jogosultnak jelentkezik, mint a vádló: a javaslat a 353. §-ában mégis inkább a vádló propositiója mellett foglal állást, mert a feltett kérdések ellen kifogásoknak van helye, mely kifogások fölött nem fogna az elfogultság erős gyanuja nélkül dönteni az a biró, a ki a kérdéseket fogalmazta.
Az a tény, hogy a kérdéseket a vádló hozta javaslatba, menti a birót az elfogultság gyanujától s a birói határozat tekintélyét gyarapítja a nélkül, hogy a birót megfosztaná a kérdések megállapításánál gyakorolható döntő befolyástól, még abban az esetben is, ha kifogást a kérdések ellen senki sem tett (353. § 5. bek.).
A javaslatba hozott eljárás, mely alakjára nézve eltér a törvényhozások álláspontjától, tulajdonképen nem jelent annál egyebet, minthogy a felteendő kérdéseket a vádló proponálja és a biróság megállapítja. Határozott lépés az a vádrendszer felé, a nélkül, hogy elhagyná az összes törvényhozások elfogadta ama szempontot, hogy az esküdtekhez intézendő kérdéseket a biró tegye fel; a nélkül, hogy lényegileg más jelentősége volna annál, hogy a biró feltette kérdések megváltoztatását a vádló indítványba hozhatja. A lényeg tehát tulajdonképen ugyanaz, csak az eljáró functionáriusok közreműködésének sorrendje van hasznosan megfordítva.
A feltett kérdések megvizsgálása, valamint a kifogás alá esők megváltoztatása iránti indítvány előkészítése időt igényel. A javaslatnak az a rendelkezése tehát, hogy e czélból a főtárgyalás a vádlottnak, védőjének, vagy az esküdtek valamelyikének indítványára félbeszakítandó, eléggé igazolva van.
Minthogy a feltett kérdések nyujtják a keretet, a melyen belül az esküdteknek működniök kell: szükséges, hogy ennek a keretnek megszabásához az esküdtek is hozzászólhassanak. Ezt tehát a javaslatnak elő kellett irnia (353. § 4. bek.).
A javaslat 354. §-a azt jelzi, hogy a kérdések egyszerűen, világosan legyenek szerkesztve a végből, hogy az esküdtek minden nehézség nélkül megérthessék. Ugyanezt a czélt szolgálják azok a további rendelkezések is, hogy ha több vádlott van, vagy több delictum forog fenn, a kérdéseket a vádlottak és delictumok mindegyikére nézve külön csoportban kell feltenni, s hogy ha valamely következő kérdésre csak abban az esetben adandó felelet, ha a megelőző kérdés igennel vagy nemmel már el van döntve, ezt ama következő kérdésnél külön meg kell jegyezni akként, hogy ezt a kérdést e szókkal kell kezdeni: „Ha igen, stb.” vagy „Ha nem stb.”
A főkérdés a vádlottnak a vádbeli büntetendő cselekményben való bűnösségére van irányozva, az annak törvényes fogalommeghatározásába foglalva levő összes alkotó elemeket a vádba felvett tettre vonatkoztatja.
E részben a törvény csak általános útmutatást adhat, mely az esetek különfélesége miatt szükséges tágas kört engedjen ugyan, de másrészről oly határozottan szóljon, hogy az a czél, miszerint a specialis eset a többi hasonlótól megkülömböztetve legyen, nyomatékos kifejezést nyerjen. Ezt tartotta szem előtt a javaslat is (355. §).
S bár a javaslat is előírja, hogy a főkérdésbe a törvényes alkotó elemek felveendők, irányában az az ellenvetés mégis alig tehető, hogy a tett concret körülményeinek megállapításáról elégséges módon nem gondoskodik.
A javaslatnak az a kifejezetten tett rendelkezése, hogy a főkérdésnek a vád alapjául szolgáló tettet, megkülömböztető ténykörülményeket is tüzetesen meg kell jelölnie, nyilvánvalólag annyit jelent, hogy a főkérdés a vádba foglalva levő s a főtárgyaláson felmerült azoknak a körülményeknek és tényeknek gondos kiemelésére van rendelve, melyek a bűnösség kérdésénél irányadók.
A tüzetesebb részletekbe a törvény nem bocsátkozhatik; mert ez a concrét eset természetétől s a vád tartalmától függ. Például fontos az, hogy a főkérdés positiv alakban teendő fel, mert a nemleges kérdésre adott nemleges válasz igenlőnek is értelmezhető, a mint ezt a tapasztalat bizonyítja; következéskép nincs annak a lehetősége kizárva, hogy a nemleges kérdés kétségessé teszi az esküdtek határozatát. S az is bir nyomatékkal, hogy a főkérdés alternativ szövegezésben csak ott teendő fel, a hol a „vagy” szó inkább összeköt, mint elválaszt, a hol tudniillik a törvényes fogalommeghatározás is vagylagos, mint az 1878. évi V. tc. 284. §-a esetében: „szülés alatt vagy közvetlenül a szülés után.” A törvénybe mindazáltal az ily esetlegességek fel nem vehetők.
A javaslat szövegében kifejezésre jut az, hogy az esküdtek feladata a ténykérdésen túl a bűnösség kérdésének megoldására is kiterjed. E czélból az esküdteknek meg kell állapodniok az iránt, hogy mely tény tekinthető bebizonyítottnak; azután össze kell hasonlítaniok az inconcreto bebizonyult tényt a büntető törvényben in abstracto büntetendőnek megjelölttel; végre meg kell állapítaniok, hogy oly tény forog fenn, mely vádlottnak büntetőjogilag beszámítandó, más szóval, hogy a vádlott bűnösségét kizáró körülmény nem merült fel.
E végből a főkérdésbe a tett elkövetésének ideje, helye, tárgya, módja s azok a körülmények is felveendők, melyek a tettazonosságot minden kétségen fölül helyezik s melyeket a delictum egyszerű megnevezése nem pótolhat. Másrészről óvakodni kell törvényszakaszok idézésétől, a mi az esküdtektől jogi ismereteket tételezne fel s kizárná annak ellenőrzését, hogy a törvényt helyesen értelmezték. Óvakodni kell a túlságos specializálástól, mert ez a kérdést nehézkessé, homályossá teheti, s a kérdésbe felvett nem is lényeges körülmények egyikének-másikának be nem bizonyulása esetében az esküdteket a „nem bűnös” kimondására vezetheti. Ennek a specializálásnak körét a biróság meg fogja határozni; a továbbiakra nézve pedig az esküdteknek az elnök jogi fejtegetése nyujt segédkezet.
A főkérdésnek és a vádnak egymást nemcsak a tett, hanem a cselekmény minősítésének azonossága tekintetében is teljesen födniök kell akként, hogy a főkérdés felöleljen mindazt, a mi a vádba foglalva van.
Ez a 325. § 2. bekezdésében kimondott elv korlátozásának látszik ugyan, de a vádtól nem lehet elvonni azt a jogot, hogy előadása az esküdtek határozata alá bocsátva legyen. Ezt a látszólagos korlátozást külömben is teljesen kiegyenlíti az, hogy a más véleményben levő biróság a megfelelő kérdést a mellett is felteheti (354. § 3. bek., 357. § 2. bek.) s hogy az elnök fejtegetése ennek jogi fontosságát kiemelheti.
Egy és ugyanarra a tettre vonatkozólag oly két tényálladékot sem lehet a főkérdésbe egybefoglalni, melyek egymást kizárják, pl. a rablást és a zsarolást, vagy a gyilkosságot és a szándékos emberölést; mert az ilyen kérdésre az esküdtek nem felelhetnek igennel vagy nemmel. A javaslat 354. §-ának 3-ik bekezdése tehát rendeli, hogy ha a bizonyító eljárás következtében a tényállás megváltozottnak jelentkezik, úgy, hogy a vádlott más cselekményben mutatkozik bűnösnek, mint a mely a vádhatározat, illetőleg a vádirat szerint terhéül róva van, akkor erre irányzott külön kérdés teendő fel.
Csak ez az eljárás biztosítja azt, hogy az esküdtek a concret tettet a törvény alá vonják; s csak úgy keletkezik oly esküdtszéki határozat, a melyre a biróság a törvényt tétovázás nélkül alkalmazhatja. A főkérdés feltevésének minden más módja szükségessé tenné a biróságnak az iránti latolgatását, hogy a megállapítva levő tény a törvényes alkotó elemeket magában foglalja-e; ez pedig a hatáskörök összezavarására vezetne.
Az esküdtek a bűnösség kérdésének megoldására hivatvák, melynél nemcsak a ténykérdést kell szem előtt tartaniok, hanem a jogkérdésre is figyelemmel lenniök; következéskép nemcsak azt kell vizsgálniok, hogy mely tények tekinthetők bebizonyítottaknak, hanem a bebizonyitott tényeket össze is kell hasonlítaniok a törvényben büntetendőknek nyilvánítottakkal, más szóval, a bebizonyított tényeket a büntető cselekmény fogalma alá kell vonniok.
A tényállás és a bűnösség kérdésének a főkérdésbe való foglalása azzal a haszonnal is jár, hogy az esküdtek az egész kérdésre felelnek nemmel akkor is, ha a bizonyítást meggyőzőnek csak a tényállásra nézve vagy csupán a bűnösségre nézve nem látják, s ezzel el lesz kerülve az a visszásság, mely a fennálló sajtóügyi szabályrendelet 60. §-ának (1871. évi május 14-iki rendelet 72. §-ának) rendelkezése folytán többször előfordult és megbotránkozást keltett, hogy az esküdtek igennel feleljenek arra a kérdésre, vajjon a vádlott követte-e el a vádbeli cselekményt és egy másik kérdésben azt jelentsék ki, hogy a vádlott nem bűnös.
Ebből önként foly, hogy a főkérdésnek a vádbeli tett alkotó elemeit a törvény kifejezéseivel kell megjelölnie s az egyszerű tényállást teljesen kimerítenie.
Ezeket az alkotó elemeket a javaslat 355. §-ának második bekezdése szerint több kérdésbe felosztani nem szabad, mert az ily felosztás valótlan és ellenmondó válaszokat idézhet fel s megtörténhetnék, hogy az esküdtek többsége a vádlottat nem-bűnösnek tartja, de az elválasztva feltett kérdések egybeállításából valamennyi törvényes alkotó elem fenforgása s ezzel az elítélés következik.
Külön kérdés rendszerint abban az esetben sem teendő fel, ha valamely alkotóelem értelmezése a felek között vitássá vált, hanem lehetőleg a főkérdésbe kell szőni azt a ténykörülményt, mely a vita eldöntésére alkalmas.
A főkérdés fogalmából foly az is, hogy egyenesen a bűnösség kérdésének megoldására kell irányozva lennie e szavakkal: „Bűnös-e vádlott stb.”
A javaslat 355. §-a a főkérdés említett feltételeinek megfelel.
Vannak azonban alkotóelemek, melyek nem általánosan ismert, vagy tán kétségbe is vont jogi fogalmakat tartalmaznak s a melyeknek az egyes eseteknél való teljes méltatása nagyobb jogi ismereteket igényel. Ha az ilyenek tekintetében a felek eltérő indítványokkal léptek fel, ha a jogi fogalom kétséges, a 355. § 4-ik bekezdéséhez képset a főkérdésbe a vitás kérdés megoldására alkalmas ténykörülmény is felveendő.
Nincs olyan esküdt, a ki nem tudná, hogy mi a fenyegetés; s mégis az ily közértelmű fogalmaknál legkönnyebb a tévedés. A fenyegetés pl. mást jelent a közönséges nyelvhasználatban, mást a hatóság elleni erőszaknál, mást az erőszakos nemi közösülésnél és ismét mást a rablásnál. A kérdésnek a fenyegetés jogi fogalmát a törvény kifejezéseivel kell feloldania s ha ez a főkérdésbe nem fér, külön kérdést kell az iránt tenni. Igy a hatóság elleni erőszak miatt emelt vád esetében az iránt, vajjon a fenyegetés „valamely bűntett vagy vétség elkövetésére irányult-e oly módon, hogy a fenyegetett személyében a veszély közvetlen bekövetkezése iránt alapos félelmet gerjesztett?” (Btk. 167. §). Az erőszakos nemi közösülés miatt emelt vádnál az iránt, hogy a fenyegetés „alkalmas volt-e arra, hogy a fenyegetettben saját vagy jelenlevő hozzátartozójának életét vagy testi épségét veszélyeztető súlyos sértés közvetlen bekövetkezése iránt alapos félelmet gerjeszszen?” (Btk. 234. §) A rablás miatt emelt vád esetében pedig az iránt, vajjon a vádlott alkalmazta fenyegetés „a fenyegetettnek vagy valamely jelenlevőnek életét, testi épségét vagy vagyonát súlyos veszélynek tette ki?” (Btk. 347. §).
A jogi fogalmaknak ily felfejtését a jogbiztonság érdekei is követelik. Nélküle könnyen megtörténhetnék, hogy az esküdtek a törvényes alkotóelemet a vád alapjául szolgáló tényekkel födöttnek vehetnék jogi tévedésből s elítélhetnék vádlottat a nélkül, hogy ez sikeresen védekezhetnék.
A jogi fogalmak ily felfejtése nem egyazon az esküdtek határozatának megokolásával s következéskép nem is ütközik abba az elvbe, hogy az esküdtek nem kötelesek megokolni határozatukat.
Több vádlott vagy több büntetendő cselekmény fenforgása több főkérdés feltevését teszi szükségessé; mert külömben nem keletkezhetnék teljes határozat mindenik vádlottra és minden egyes büntetendő cselekményre nézve. Azt a körülményt, hogy a vádlott a cselekményt társaságba követte el, minden egyes vádlottra vonatkozó főkérdésbe fel kell venni.
Folytatólagos büntetendő cselekményre és az alaki halmazatra nézve elégséges egy főkérdés; de ha az ismétlés anyagi halmazatot állapít meg, annyi főkérdés teendő fel, a mennyi a külön cselekmény.
Hasonló az eset, ha a vádbeli tényálladék nem bizonyult minden részében valónak, hanem akként változott meg, hogy a vádlott más cselekményben mutatkozik bűnösnek. Például ha a vád a Btk. 422. §-ában meghatározott gyujtogatás-bűntettre irányult, a bizonyító eljárás azonban akként alakította a tényállást át, hogy a Btk. 382. §-ában körülirt csalás bűntettének alkotóelemei forognak fenn.
A vádbeli minősítésnek megfelelő főkérdést mindazáltal fel kell tenni; de arra az esetre, ha a főkérdésre az esküdtek nemmel válaszolnak, u. n. kisegítő kérdést (melyet a német jog a Hülfsfrage, az osztrák jog az Eventualfrage alatt ért) kell feltenni a csalás iránt. A kisegítő kérdés a főkérdés jellegével bir, következéskép akként s oly tartalommal teendő fel, mintha önálló főkérdés volna.
Ugyanez áll, ha a főtárgyaláson a tényállás akként változott meg, hogy a bevégzett bűntettel vagy vétséggel vádolt egyén csak kísérletben, a tettességgel terhelt vádlott csak részességben látszik bűnösnek (356. §).
A kérdésfeltevés sorrendje tekintetében a példában felhozva levő kisegítő kérdés a vádnak megfelelő főkérdés után teendő, mert a csalás minősége enyhébb a gyujtogatásénál.
Ha ellenben a vádlott terhére rótt cselekményt a bizonyító eljárás súlyosabb minőségűvé változtatta, pl. ha a vád a Btk. 382. §-ában meghatározva levő csalás-büntettre irányult, a főtárgyaláson pedig a tényállás akként alakult át, hogy a vádlott a Btk. 422. §-ában meghatározva levő gyujtogatás bűntettében jelentkezik bűnösnek: szintén külön kérdés teendő fel, de ez a vádnak megfelelő főkérdés elé helyezendő abból az okból, mert a gyujtogatás minősége súlyosabb a csalásénál (a javaslat 357. § 2. bek.). Úgy, hogy a gyujtogatás iránt tett kérdés lesz a főkérdés, a vádnak megfelelő csalás iránti főkérdés pedig kisegítő kérdéssé válik, melyre az esküdtek abban az esetben felelnek, ha a főkérdésre nemmel válaszoltak.
Ebben az utóbb említett esetben, valamint akkor is, ha a vádlott terhére a vádban megjelölt cselekményen fölül még más anyagilag különálló cselekmény tényálladéka merült fel: a megfelelő főkérdés csak a vádlott beleegyezésével tehető fel a végből, hogy ha a vádlott a súlyosabb cselekménynyel szemben védelmét kellően kifejtettnek nem látná, további előkészítésére és kiegészítésére alkalmas és ideje legyen. Ha tehát a vádlott megtagadta beleegyezését, vagy ha a biróság a tárgyalás alaposságának szempontjából szükségesnek találja, a főtárgyalást el kell napolni, esetleg a különálló uj büntetendő cselekmény későbbi külön eljárás tárgyává teendő (357. § 3. bek.).
Az itt felmerülő fontos kérdés, vajjon megegyeztethető-e a helyes perjogi elvekkel az, hogy az ítélet más cselekményről szól, mint a mely a vád tárgya volt? Fentebb a XVIII. fejezet V. czímének 2. pontja alatt tüzetes méltatásban részesült s a javaslat nem lát arra okot, hogy ama fejtegetések helyes eredményétől az esküdtbiróságok előtti eljárásnál eltérjen.
Az öntudatlan állapot, az ellenállhatatlan erő, a jogos védelem, a végszükség, a tévedés, szóval a beszámítást kizáró okok szintén a bűnösség kérdését illetik, következéskép a rendszer szerint a főkérdésbe foglalandók (358. § 1. bek.). A javaslat eltér ebben a külföldi perrendtartásoktól (franczia és belga 339. cz., olasz 495. cz., genfi cant. 305. cz., osztrák 319. §, német bir. 295. §, belga jlat II. k. 1. czím 69. cz.) melyek a külön kérdés feltevését kötelezőleg irják elő, a mi nyilvánvalólag fölösleges is, ha a főkérdésbe való belefoglalás könnyen lehetséges.
Minthogy azonban ezeknek az okoknak a főkérdésbe való foglalása a főkérdést bonyolódottá, nehezen megérthetővé teheti, a javaslat megengedi, hogy a szóban levő okok iránt külön kérdést lehessen feltenni (358. § 2. bek.).
Ha az esküdtek erre a kérdésre nemmel felelnek, miután a főkérdésre igennel válaszoltak: határozotukban az ellenmondás csak látszólagos; mert a főkérdés a vádbeli cselekmény büntetendőségét tartja szem előtt, a beszámítást kizáró ok iránti kérdés pedig a büntethetőséggel foglalkozik. Mielőtt a kérdésekre válaszolnak, mind a két kérdés előttök fekszik egyidejűleg; az első kérdésnél tehát arra felelnek, vajjon bűnös-e vádlott, eltekintve a pótlókérdés tárgyát tevő kizáró októl. Válaszuknak és határozatuknak tehát csak ily értelem adható.
Minthogy tehát erre a két kérdésre adott felletükben ellenmondás okszerűen nem állapítható meg: a javaslat nem tartja elfogadhatónak a würtembergi bűnvádi perrendtartás 363. §-ának kérdésfeltevését, mely ama látszólagos ellenmondás elkerülésére volt rendelve, s mely szerint a főkérdés akként szövegezendő, hogy „elkövette-e a vádlott” a vád tárgyává tett cselekményt; a mire, ha az esküdtek igennel feleltek, egy másik kérdés következnék az iránt, vajjon „fenforog-e” a beszámítást kizáró ok; s az erre adott nemleges válasz esetére az a harmadik kérdés teendő, hogy „bűnös-e ennélfogva vádlott” a vádbeli cselekményben.
Az olasz bűnvádi perrendtartás 495. Czikke elfogadta ezt a kérdésfeltevést azzal az eltéréssel, hogy a harmadik kérdést elhagyta. Ezzel azonban nyilvánvalólag azt az eredményt érte el, hogy a bűnösséget ily esetben nem az esküdtek, hanem a birák mondják ki, az esküdtek feleleteiből vont következtetés útján.
A javaslat tehát e miatt az olasz perrendtartás kérdésfeltevését sem találta elfogadhatónak, s rendeli, hogy abban az esetben, ha a beszámítást kizáró ok a főkérdésbe fel nem vehető, a főkérdést szabályszerűen fel kell tenni, s az esetre, ha az esküdtek arra igennel válaszoltak, a beszámítást kizáró-ok iránt u. n. pótlókérdést (német jog szerint Nebenfrage, osztrák jog szerint Zusatzfrage) kell az esküdtekhez másodsorban intézni. A pótlókérdésnek nincs önálló jellege, önálló tényálladékot nem tartalmaz, hanem a főkérdéstől függ, melyre csupán viszonylik, oly egyes körülményeket emelve ki, melyek a törvény alkalmazásának szempontjából fontossággal birnak. A kisegítő kérdéstől abban is különbözik, hogy arra az esetre van feltéve, ha az esküdtek a főkérdésre igennel feleltek.
A Btk. 90., 91. és 92. §-a szerinti általános súlyosító és enyhítő körülmények kizárólag a büntetés kiszabására vonatkoznak, következéskép mérlegelésök kizárólag a büntetést megállapító biróság hatáskörébe esik. Francziaországban az 1832. évi április 28-iki törvény a circonstances atténuantes fenforgása iránti határozatot s ezzel a biróság feladatát is az esküdtekre ruházta. Ennek utánozásában Európa törvényhozásait nem követi a javaslat. Anglia méltán illeti a pia perjuria elnevezéssel a franczia esküdtek ide vágó határozatait, mert az önkény erős szinében állanak.
Azokat az okokat ellenben, melyek a törvény speciális rendelkezése szerint a büntethetőséget megszüntetik, vagy súlyosabb, illetőleg enyhébb büntetésnemnek vagy büntetéstételnek alkalmazását vonják maguk után, minők pl. egyrészről a Btk. 67. §, 79. § 3. bek., 135., 136., 137., 151., 159., 224., 225., 240., 266., 275., 297., 300., 313., 378., 427., 474. §-okban, másrészről a 235., 281., 282., 307., 336., 337. §-okban stb. körülirva levő okok, melyek nehezebben megállapítható vagy maga a biró által megfigyelendő ténybeli körülményekből állanak, a javaslat az esküdtek határozata alá terjesztendőknek tekinti, mert ily ténykedések tisztába hozásánál és megoldásánál az esküdtek közreműködése nem mellőzhető, s irántok külön pótlókérdés feltevését tartja szükségesnek a végből is, hogy balmagyarázásoknak elejét vegye. Pl. ha a vád betöréssel elkövetett lopásra irányul, melyre a törvény a fegyház súlyosabb büntetésnemét állapítja meg: a főkérdésbe a lopás fogalommeghatározása, a pótlókérdésbe pedig a betörésnek, mint a súlyosabb büntetésnemet megállapító oknak törvényes fogalommeghatározása veendő fel; mert a kettőnek egy kérdésbe foglalása esetén az esküdtek úgy magyarázhatnák a kérdést, hogy igenlő feleletet csak a beléje felvéve levő összes körülmények megállapítása esetében adhatnak, s a nem-bűnöst mondhatnák ki abban az esetben, ha a betörést bebizonyítva nem látnák, noha a vádlottnak a lopásban való bűnösségéről meg vannak győződve mindnyájan.
Ellenben a Btk. 338. §-ában, a 349. §-a 1. pontjában, a 357. és 371. §-aiban megállapított ok, mely a tett elkövetésének büntetőjogi fogalmával mi közösségben sincs s megállapítása is csak tárgyilagos adatok alapján történhetik, - a javaslat szerint mindig az iratok adatai alapján constatálandó, iránta tehát az esküdtekhez kérdés nem intézhető (359. §).
A javaslat 360. §-a a beszámítást kizáró, a Btk. 84. és 88. §-aiban körülirt amaz ok iránt intézkedik, hogy vádlottnak az elkövetés idejében a cselekmény bűnösségének felismerésére szükséges belátása nem volt; és rendeli, hogy ha a vádlott még nem töltötte be életkorának 16-ik évét, ama kizáró ok iránt minden esetben, tekintet nélkül a felek ez iránti indítványaira, külön kérdést kell az esküdtekhez intézni. Ennek a rendelkezésnek oka az, hogy a Btk. 84. §-ának 2-ik bekezdésébe foglalva levő az az intézkedés, hogy a kiskorú vádlott javító-intézetbe való elhelyezésre ítélhető, alkalmazásra juthasson; s ez csak úgy lehetséges ha bizonyos, hogy az esküdtek nem-bűnösre szóló határozata a szükséges belátás hiányára van alapítva; ez a bizonyosság pedig nyilvánvalólag csak azzal érhető el, ha az ez iránti kérdés külön kérdésbe van foglalva; mert ha a szükséges belátás fenforgása iránti kérdés a főkérdésbe van felvéve, az esküdteknek erre adott nemleges válasza annyit is jelenthetne, hogy az esküdtek a vádbeli cselekmény alkotóelemeinek egyikét vagy másikát nem látták fenforgónak, s e miatt a törvény szóban forgó rendelkezésének eleget tenni egy esetben sem lehetne.
Ez a külön kérdés nem függ attól, hogy a főkérdés bizonyos irányban már eldöntve van, s e miatt ezt külön megjegyezni nem is szabad (354. § 3. bek.) hanem mindenesetre fel kell tenni, akár nemlegesen, akár igenlegesen döntik el az esküdtek a főkérdést.
A siketnéma vádlottra nézve a szükséges belátás hiánya iránt külön kérdést feltenni a miatt nem kell, mert az ily vádlottra vonatkozólag az anyagi törvény a 84. § 2. bekezdéséhez hasonló rendelkezést nem tesz.
A kisegítő és a pótlókérdések anyagát legnagyobbrészt a felek állításai szolgáltatják. A felek amaz állításainak megvizsgálásába a biróság a rájuk vonatkozó kérdések feltevésénél foly be. Ennek a vizsgálásnak azonban a jogi szempontok körében kilépnie nem szabad. Ha a biróság azt is vizsgálná, vajjon a kérdésfeltevés alá bocsátott állítások tényleg eléggé alaposak-e, a főtárgyalás eredménye azokat eléggé támogatja-e: akkor az esküdtek hatáskörébe nyulna, s ha a kérdésfeltevést az ily vizsgálódásból merített okból mellőzné, kizárná az esküdtek határozatát; ellenben, ha feltenni engedné a kérdést, azzal kimondaná, hogy a kérdés tényleg jogosult.
A javaslatnak tehát fel kellett vennie azt a rendelkezést, hogy a biróság a kisegítő és pótlókérdések feltevése iránt előterjesztett indítványt csak a törvényből merített okok alapján utasíthatja el (361. §).
Ez a rendelkezés megóvja az eljárást az imént említett visszásságoktól, de útját állja annak is, hogy például erőszakos nemi közösülés vádja esetében a jogos védelem fenforgása iránt lehessen az esküdtekhez kérdést intézni, vagy például fel lehessen tenni az olyan kérdést is, hogy a vádlott a szándékos emberölést a saját vagy hozzátartozói vagyonának véletlenül származott, más módon el nem hárítható közvetlen veszélyből való megmentése végett végszükségből követte el; mert az ily kérdések a Btk. 79. és 80. §-ai szerint teljesen irrelevansak.
A javaslat 362. §-a megszorítja a 315. § rendelkezését, a mennyiben a feleknek előterjesztéseiből a vádlott ellen megállapítandó büntetés és a magánjogi igény iránti tekinteteket és fejtegetéseket kizárja. Egyébként abból indult ki a javaslat, hogy a 314. § általános intézkedései az esküdtbiróság előtti eljárásban is alkalmazandók.
Az elnök a megállapított kérdéseket aláirni és semmiség terhe alatt felolvastatni tartozik (363. §). Ez a rendelkezés a javaslat 367. §-a negyedik bekezdésének amaz intézkedésével van correlatióban, hogy az esküdtek főnöke a szavazás eredményét mindenik kérdés mellé irni és aláirni köteles. Oka pedig e rendelkezéseknek az, mert külömben, a kérdésnek és a válasznak ily okiratszerű feljegyzése nélkül, kétség volna támasztható az iránt, vajjon az esküdtek valóban a feltett kérdésre adták-e válaszukat s hogy határozatuk a feltett kérdésekre vonatkozik.
Nem fölösleges az esküdteknek adandó útmutatás feladatukról és működésök köréről, még azután az útbaigazítás és figyelmeztetés után sem, a melyben a javaslat 337. §-ához képest részesülnek; mert elejét kell annak venni, hogy az esküdtek a lelkiismeretes meggyőződést ösztönszerű hajlandóságnak, önkényes elhatározásnak értelmezzék s oly szabadalomnak tekintsék, mely őket a törvény megtartásától felmentené abban az esetben, ha egyéni, legtöbbnyire téves jogi nézetök szerint a törvény már túlhaladott álláspontot foglal el, vagy alkalmazhatatlanul hiányos. Elejét kell annak venni, hogy az esküdteknek e részben való téves felfogása a közbiztonság érdekeit sérthesse.
Az angol resumé (summing up of judge, charge to jury) az ügyet szétszedi részeire, a biró kifejti a fontos ténybeli és jogi momentumokat, megjelöli a figyelmet érdemlő mellékes körülményeket is, megmagyarázza a bizonyítás szabályait, kimutatja az esküdtek határozatának törvényes következményeit is s mindezeknél arra ügyel, hogy subjectiv véleményét el ne árulja, hogy se ne helyeseljen, se nem rosszaljon, se ne védjen, se ne vádoljon. A feladat rendkívüli nehézségei annyira nagyok, hogy legyőzésökre csak rendkívüli emberek lehetnek hivatva.
Az 1881. évi new-yorki (420. §) és az 1882. évi indiai (297. §) perrendtartások, valamint az 1882. évi japán javaslat is fentartják a resumét. Az 1880. évi angol törvényjavaslat szintén kívánja ugyan fentartását (354. §), de nem kötelezőleg, mint a mostani eljárásban, hanem csak szükség esetére (where necessary); következéskép az angol törvényhozás a resumét körülmények közt mellőzhetőnek tartja.
A franczia és a belga jog szerint a resumé ténybeli része az esküdtek emlékező-tehetségének istápolására volt rendelve. Ez a resumé nyilvánvalólag a közvetlenség elvébe ütközött, s kifogástalanul pártatlan teljesítésére sem termett sok biró. A resumét tehát eltörölték Belgiumban 1831. évben, Francziaországban 1881. évben, az 1891. évi genfi perrendtartás is mellőzi s a belga javaslat sem ajánlja.
A többi európai törvény szerint az elnök összegezésének feladata az, hogy a főtárgyalás ténybeli eredményeit tömören összefoglalja s az esküdteket jogi kitanításban részesítse.
Ámde a ténybeli eredmények előadásánál az elnöknek teljes objectivitással kellene eljárnia, holott az elnök is ember; értelmes ember létére kell, hogy megállapodott saját véleménye legyen, s alig lehetséges, hogy subjectiv nézetét, akaratlanul bár, legalább gyanítani ne engedje; következtetést von önkéntelenül ott, a hol csak elbeszélnie kellene; úgy hogy összegezése gyakran részrehajló és ritkán pártatlan.
S mert a ténybeli adatoknak leglelkiismeretesebb és legaggódóbb puszta elősorolása is sokkal inkább beleütközik a közvetlenség elvébe, mint segítséget nyujt az esküdtek emlékezőtehetségének: a javaslat nem tartja megengedhetőnek, hogy az elnök zárószava a ténybeli adatokra kiterjeszkedjék.
Ámde ha nem követi is a javaslat a német és az olasz törvényhozásokat, fentartja mégis az elnök befejező szavát, mely az esküdtek és a biróság működésének egybehangzását mozdítja elő; de a jogi térre szorítja, a hol az esküdteket vezető nélkül magukra hagyni nem szabad, a hol az esküdtek ismeretlen utakon, bizonytalan lépésekkel könnyen eltévedhetnek, s eljárásuk, működésük megbizható nem lehetne.
Az elnök fejtegetésének fentartása ily korlátok közt szükséges; mert az esküdteknek híven kell követniök a törvényt, a mit csak úgy tehetnek, ha helyesen felfogták. Szükséges, hogy az elnök a törvény jogi kifejezéseit, a jogi fogalmakat az esküdtek egyéniségéhez mért előadással megmagyarázza s ezzel biztosítsa azt, hogy az esküdtek kifogástalanul oldják meg feladatukat s tétovázó nehézség nélkül alkalmazzák a törvényt a concret tettre.
A sajtóügyi eljárásunkról szóló rendelet 63. §-ának (az 1871. évi május 14-iki rendelet 75. §-ának) az elnök zárószavát szabályozó rendelkezését azonban a javaslat nem tartja átveendőnek; mert czélszerűbbnek látja az elnökre bizni azoknak a mozzanatoknak és annak a módnak tapintatos megválasztását, melyek a fenforgó esetben legalkalmasabbaknak mutatkoznak arra, hogy az esküdteket kötelességhű, törvényes és lelkiismeretes eljárásra indítsa.
Általában véve e fejtegetésnél az elnök, a ki egyedül felelős érte, a tudományra és a gyakorlatra fog támaszkodni; ott, a hol a törvény magyarázása vitás, elégséges lesz, ha az esküdteket arra figyelmezteti, hogy az értelmezés vitás s az eltérő nézeteket kifejti.
A javaslat kötelezővé teszi az elnök jogi fejtegetését, mert habár fordulhatnak elő egyszerű esetek, melyeknél a jogi kérdés alig szorul fejtegetésre, mindazáltal ez még azokban az egyszerű esetekben sem bizonyos mindenik esküdtre nézve. Az elnök nem is tudhatja, hogy az esküdtek egyike-másika nélkülözheti-e a felvilágosítást, s megtörténhetnék, hogy az elnök a jogi fejtegetést éppen a kétséges és nehezebb esetekben mellőzné. Egyszerűbb eseteknél egyszerűbb és rövidebb lehet a fejtegetés, de el nem maradhat.
A javaslat ide vágó intézkedéseiből önként foly, hogy az elnök jogi fejtegetése az esküdtekre nézve irányadó, jobb tudomás hiányában kötelező. Az esküdteknek el kell ismerniök az alkalmazásra jutó jogi tételeket, melyekhez kötve vannak; s csak elvétve foglalhat az esküdtek közt az elnöknél derekabb jogász helyet, s ha van ilyen, s ha ennek meggyőződése szerint az elnök jogi fejtegetése téves, őt az elnök fejtegetése lelkiismeretes meggyőződésének követésében akadályozni nem fogja. Ámde azok az esküdtek, a kiknek mi okuk sincs arra, hogy magukat kiválóbb jogászoknak higyjék, azok tartsák lelkiismeretes kötelességöknek a törvényt úgy fogni fel, a hogy azt nekik a gyakorlott elnök megmagyarázta.
Ez az esküdtszék lényegét korántsem másítja meg; bizonyság erre az esküdtszékek mintája, az angol, a hol az elnöklő biró felvilágosításai az esküdtekre nézve kötelezők, melyektől esküszegés terhe nélkül csak úgy térhetnek el, ha special verdictet hoznak, vagyis ha hozzá sem szólnak. A new-yorki perrendtartás 410. §-a ezt a kötelességét nyiltan kijelenti: they must follow the advice.
Ennek azután elutasíthatatlan folyománya az a rendelkezés, hogy az elnök fejtegetését a felek bármelyikének kivánságára jegyzőkönyvbe vegyék; mert ha tévedés csúszott bele s ez az esküdtek határozatára befolyt: akkor az igazság nevében tért kell engedni annak, hogy az ily határozat baját orvosolni lehessen (427. § 5. p.); a mi viszont alig volna okszerűen lehetséges, ha az esküdtek az elnök jogi felvilágosítását figyelmen kívül hagyhatnák.
Azt a rendelkezést, hogy az elnök fejtegetésének a jogi kérdésekre vonatkozó része az esküdtekre nézve lelkiismeretökben kötelező, a javaslat nem találja a perrendtartásba felveendőnek, mert ily rendelkezés megfelelő sanctio hiányában törvénybe nem iktatható, s mert mellőzése elzárja az útját annak, hogy a befolyásával visszaélő elnök az esküdteket tévútra vezethesse.
Az elnök fejtegetése netáni hiányosságának pótlása a javaslat 366. §-ának alkalmazásával minden nehézség nélkül megtörténhetik.
Az elnök fejtegetésének felszólalás tárgyává való tevését meg kellett a javaslatnak tiltania a végből, hogy az esküdtekre zavarólag ne hasson.
A javaslat 364. §-a azt az intézkedést tartalmazza, hogy az esküdtek tanácskozótermébe a feltett kérdéseken fölül beadandók a tett eszközei, szerei, azok a lefoglalva levő dolgok, melyeken a tettes a büntetendő cselekményt elkövette, vagy a melyeken az elkövetés nyomai láthatók, szóval mindaz, a mi a főtárgyaláson tárgyi bizonyítékul felhasználva, felmutatva volt; továbbá a tárgyalás közben felolvasott okiratok; mert az igazságos határozat mondását csak előmozdíthatja az, ha az esküdtek a bizonyítás amaz eszközeit tüzetesebben megvizsgálják, s nem ritkán okozhat kárt az angol eljárás ama szabálya, hogy az esküdteknek iratokat beadni tilos.
A javaslat a büntető törvények szövegét nem tartja az esküdtek tanácskozótermébe beadhatónak, mert az laikusok értelmezése alá bocsátani nem véli tanácsosnak.
Az esküdtek kisorsolásának sorrendjét feltüntető jegyzéknek átadása a javaslat 367. §-ának amaz intézkedésével áll összefüggésben, mely szerint az esküdtek szavazása abban a sorrendben történik, a melyben nevök az urnából kikerült.
Az esküdtek tanácskozótermökbe való visszavonulásával egyidejűleg a vádlott is eltávolítandó az ülésteremből, hogy a közönség kiváncsiságának kitéve ne legyen, hogy az esküdtek határozatának kinyilvánításánál se legyen jelen, s ne legyen tanuja a helyesbbítő eljárás netáni elrendelésének (370. §) s az esküdtek határozatába vetett bizalmát el ne veszítse.
Érdekeinek távolléte alatt való megóvásáról jelenlevő védője gondoskodik.
Az esküdteknek a külső világtól való elszigetelése a közvetlenség elvének követelménye, s tanácskozótermökbe való visszavonulásuktól kezdve addig tart, mig határozatukat a főnök alá nem irta. Ez alatt az idő alatt tanácskozótermökbe az esküdtbiróság elnökének sem szabad belépnie; arról azonban gondoskodni kell, hogy az esküdtek a szükséges személyes szolgálatokat ne nélkülözzék. E czélból az esküdteknek a kilépésre, a nem esküdteknek a belépésre engedelmet adhat, melynek irásbelinek kell lennie, hogy a ki- és belépés szabályszerű voltát az esküdtek főnöke és az ajtónálló ellenőrizhessék.
Az e tilalom megszegése eseteire a javaslat megfelelő rendbüntetést állapít meg, mely nemcsak az esküdteket, hanem a közvetlenséget sértő más személyeket is sujtja, s utóbbiakat a szigorúbb elzárással abból a czélból, hogy az eljárás zavartalan lefolyása lehetőleg biztosítva legyen. Ennek az elzárásnak maximumát a javaslat egyezőleg a franczia, a belga (343. cz.) és az osztrák (327. §) perrendtartásokkal 24 órában állapítja meg, mely mérték túlszigorúnak nem mondható, ha figyelembe vesszük, hogy a genfi kanton 1891. évi perrendtartása szerint (324. cz.) az 8 napi tartamban szabható ki.
Az esküdtek érintkezésének megakadályozására szükséges intézkedések minőségét a javaslat nem szabja meg (364. §), hanem az elnök belátására bizza. A javaslat tehát eltér az 1867. évi május 17-iki rendelet 65. §-ának (az 1871. évi május 14-iki rendelet 77. §-ának) rendelkezésétől, mely őr alkalmazását irja elő, mert ez nem szükséges mindig, s ha felmerül szüksége, az elnök bármikor elrendelheti.
Kell, hogy az esküdtek egyike a tanácskozást és a szavazást vezesse; e végből szükséges a főnök választása (365. §).
A javaslat nem irja elő, hogy erről a választásról jegyzőkönyvet kell szerkeszteni; mert ennek elrendelése az esküdtek terhét szaporítaná a nélkül, hogy ezt a főnök ephemer működése igazolhatná.
Az 1882. évi indiai perrendtartás 280. §-a azt irja elő, hogy a főnökválasztás az esküdtek megesketése előtt, a genfi kanton 1891. évi perrendtartása pedig azt rendeli (267. cz.), hogy közvetlenül az esküdtek esküvetése után történjék, nyilván a miatt, mert a főnök megválasztása nélkül az esküdtszéket nem veszik megalakítottnak. Ez a felfogás azonban mivel sem igazolható, mert az esküdteknek tanácskozótermökbe való visszavonulásáig a főnöknek a szóban forgó perrendtartások szerint sincs külön teendője, addig tehát a főnök is csak olyan esküdt, mint a többi. E szerint a főtárgyaláson, az ülés idejének rovására végbemenő főnökválasztás czél és ok nélkül szűkölködik. A főnök szerepe csak az esküdtek visszavonulása után kezdődik. E miatt helyesebb a javaslat álláspontja.
Az elnök jog fejtegetése után is juthatnak az esküdtek oly helyzetbe, hogy akár a jogi kérdés miatt, akár fenforgó kétség miatt, mely az eljárás mikéntje, a feltett kérdések értelme vagy a válasz szerkesztése iránt merülhet fel, teljes biztossággal határozni nem tudnak. Az esküdtek jogi kétségei esetében az angol jury u. n. special verdictet mond, melylyel a jogi kérdést átengedi a birónak. Ámde nem helyeselhető, hogy az esküdtek kötelességök egy részét maguktól elháríthassák. Ha kétségök támad a feltett kérdések értelme felől, kérjenek bövebb felvilágosítást, mely joguk felmenti őket egyszersmind attól is, hogy a feltett kérdésekre szorítva legyenek.
A franczia gyakorlat és az osztrák bűnv. perrendtartás (327. §), nemkülömben az olasz bűnvádi perrendtartás is (499. §) azt irják elő, hogy az elnök az esküdteknek a bővebb felvilágosítást tanácskozótermökben adja meg. Ettől a rendelkezéstől eltér a javaslat s e részben az angol eljárás (a new-yorki perrendtartás 427. §-a) és a német birodalmi bűnv. perrendtartás álláspontját (306. §) tartja helyesebbnek nemcsak abból az okból, mert ama rendelkezés a felek érdekeit nem részesíti kellő figyelemben; nemcsak abból az okból, mert ez a bővebb felvilágosítás nem egyéb, mint kiegészítése az elnök jogi fejtegetésének, mely mindig nyilvános ülésben teljesítendő; s nemcsak abból az okból, mert a biróságra az esküdtek illetéktelen befolyásolásának gyanuját hárítja: hanem abból az okból is, mert a nyilvánosság elvének az esküdtszék eljárása minden izében, mely a szavazáson és az ezt megelőző magántanácskozáson kívül esik, teljes mértékben érvényesülnie kell.
A bővebb felvilágosításnak a tanácskozóteremben való adása iránti rendelkezés nyilván az esküdtek irányában való kiméletességből ered, hogy ne legyenek kénytelenek nyilvánosan megvallani, hogy felvilágosításra szorulnak. Nem ritkán jár kellemetlenséggel a kötelességek teljesítése; ezt azonban, fontos érdekek rovására, emberi gyengeségeknek feláldozni nem tanácsos.
Különbenis alig volna az ülés megnyitása ily esetekben is kikerülhető; mert az esküdtek kétségei legtöbbnyire a kérdések megváltoztatásának, kiegészítésének vagy uj kérdések feltevésének szükséges voltára vezetnek, s ekkor a nyilvánosság úgy sem zárható ki. A külömböző eljárásra tehát elégséges ok sem forog fenn.
Ha az esküdtek a vádlottat pl. enyhébb büntetendő cselekményben látják bűnösnek, mint a minővel a vádban terhelve van: a javaslat szerint nem lesznek kényszerülve kimondani a „nem bűnöst”, nem lesznek kénytelenek büntetlenül hagyni a bűnöst; hanem megfelelő kérdés feltevését fogják kötelességszerűleg indítványba hozni. Ehhez pedig a felek hozzászólhatnak (366. §); az tehát nem történhetik meg a felek távollétében.
A javaslat 367. §-ának az az intézkedése, hogy a szavazás csak „igen” vagy „nem” szóval történik, a 354. § rendelkezésével áll kapcsolatban.
A szavazásnak ez a módja kizárja a skót „not proven” szavazatot, mely abban az esetben foghat Skótországban helyt, ha az esküdtek a felhozott bizonyítékokat elégségeseknek nem találják a bűnösség kimondására, de mégis eléggé jelentékenyeknek arra, hogy a „nem bűnöst” ki ne mondják. A határozat e módjának, melyet Sir Walter Scott korcshajtásnak nevezett, az a haszna megvan ugyan, hogy fölötte kedvez az emberi elme ama természetes indolentiájának, hogy a kétséges esetek eldöntésének szükséges voltához alkalmazkodnia ne kelljen; megvan az a haszna is, hogy az ekként felmentett vádlottnak tettét az esküdtszék nem helyesli s következéskép az ily felmentés nem buzdít azonos tetteknek elkövetésére: de nyilvánvaló mégis, hogy a „not proven” az ab instantia felmentésnél nem egyéb; s tény az is, hogy ha némely felmentésnél alkalmazása elmarad, joggal lehet mondani, hogy az esküdtszék helyesli a vádbeli cselekményt, hogy azt bárki is büntetlenül elkövetheti, s igazolná azt az állítást, hogy a bűntettek aggasztó szaporodását az esküdtszék mozdítja elő.
Czélszerűbb tehát az egyszerű nemmel való felmentés, mely minden esetben megengedi azt az értelmezést, hogy az esküdtszék a tettet nem helyesli, csakhogy a fenforgó bizonyítékokat nem találta elégségesnek arra, hogy a bűnöst kimondja.
A javaslat rendeli, hogy a szavazás szóval történjék; nem fogadja tehát el a franczia (345. cz.) és az olasz (502. cz.) perrendtartások, valamint a japán javaslat (497. cz.) rendelkezését, mely szerint az esküdtek szavazása titkos, s a többi törvényhozások álláspontját helyesnek elismerve (angol eljárás, belga 345. cz., osztrák 328. §, német bir. 305. §, genfi kanton 312. cz. perrendtartások), mellőzi az 1867. évi május 17-iki rendelet 68. §-ának (az 1871. évi május 14-iki rendelet 80. §-ának) azt az intézkedését is, hogy a szavazás az esküdtek bármelyikének kívánságára titkossá változzék át; mert a szóbeli szavazás egyszerűbb, az esküdtszék jellegének megfelelőbb, a felmerülhető tévedések ellen több kezességet nyujt: s mert az olyan gyenge meggyőződés, mely még a zárt tanácskozóteremben is óvakodik nyiltabban fellépni, az ítéletnek csak ingatag alapot szolgáltathat.
Az esküdtek szavazásánál a javaslat szerint azok az egyének sem lehetnek jelen, a kiknek az elnök a tanácskozóterembe való belépését megengedte. Erre az esküdtek főnökének kell ügyelnie.
A főkérdésben több lehet felvéve annál, a mi a büntetendő cselekmény egyszerű tényálladékát kitölti. Ha ily esetben az esküdtek az egyszerű tényálladékot fenforgónak látják ugyan, de ama többletet, tán külön kérdésbe tartozó, de ilyenbe fel nem vett minősítő okot nem: akkor kényszerülve lennének felmenteni a bűnöst, ha nem volna joguk arra, hogy a kérdésre részben igennel, részben nemmel feleljenek. Eltekintve tehát attól, hogy az ily kettős válasz némileg a megokolást is helyettesíti, már a felhozott okból is szükséges, hogy a törvény az esküdteket a részben igennel, részben nemmel való válaszra felhatalmazza.
A szavazásnak minden más rendkívüli módja azonban tilos, s fenforgása esetében meg nem történtnek tekintendő.
A főnök köteles a szavazatok számát mindenik kérdés mellé irni; leghelyesebben ekként: „igen, 9 szavazattal 3 ellenében”, vagy: „nem, 6 szavazattal 6 ellenében”. E feljegyzés a határozat fölülvizsgálását teszi lehetségessé (427. § 6. p.)
A feltett kérdések az esküdtek határozatának szorosan elhatároló keretül szolgálnak; a mi a kérdésekbe foglalva nincs, arra az esküdtek határozata nem terjeszkedhetik ki; mert külömben megengednők az önkényt és a tarthatatlan fogalmak érvényesülését.
Ha a főkérdés kizárólag rablásról, bevégzésről, tettességről szól: az esküdtek határozatának nem szabad lopást, kísérletet, részességet megállapítania; ha a főkérdésben a beszámítást kizáró ok felvéve nincs s ez iránt külön kérdés sincs feltéve: az esküdteknek ily kizáró ok fenforgását constatálniok nem szabad. De ellenben az esküdtek felmenteni sem kénytelenek a vádlottat, hanem kötelességök a felfogásuknak megfelelő kisegítő, illetőleg pótlókérdés feltevése iránt indítványt tenni (366. §). Ha azután a biróság a kérdés feltevését megtagadta, ebből megértik az esküdtek, hogy felfogásuk a törvény szerint helytelen (361. §), melyhez tovább nem ragaszkodhatnak.
Minthogy a javaslat szerint a büntetést enyhítő körülmények (Btk. 91., 92. §) iránt kérdés nem tehető fel, az esküdtek határozatának az ily körülmények fenforgását megállapító toldaléka minden jogi hatás nélkül szűkölködik s olybá veendő, mintha ott sem volna.
A szavazatok döntő számát, illetőleg vizsgálat tárgyává tette a javaslat az angol eljárás igényelte egyhangúságnak és az egyszerű szótöbbségnek feltételeit és szemügyre vette ezek hasznos és káros oldalait.
Angliában és Északamerikában az esküdtek határozatához az egyhangúság követelménye van felállítva.
Abból a szempontból, hogy a nemmel szavazó esküdtek nagyobb vagy kisebb számából lehet vádlott ártatlanságának nagyobb vagy kisebb valószinűségére következtetni, az egyhangúság követelménye megokolható ugyan; de ha az esküdteket kényszerítenők az egyhangú határozatra s tán elzárva is tartanók, mint Angliában és Északamerikában, hosszú ideig, vagy addig, mig egyhangúságra nem jutnak: nyilvánvalólag kiszolgáltatnók az esküdtek többségének benső meggyőződését a makacs kisebbségnek, s a verdictben csak külső egybehangzást lehetne látnunk. Ha lehetséges, hogy egyetlen egy makacs esküdt tizenegy társával szemben, bár hosszabb idő alatt, egyhangúságot erőltet ki, akkor ezt az egyhangúságot az esküdtek meggyőződése kifolyásának nem tarthatnók.
Ellenben a skót eljárás szerint, valamint a franczia és a belga (347. cz.), az indiai (306. §), az olasz (505. cz.) és a genfi kant. (320. cz.) perrendtartások szerint elégséges egyszerű szótöbbségnél a nemmel szavazók alig kisebb száma kétséget kelt a határozat helyessége iránt.
Az egyszerű szótöbbségnek ezt a hibáját nem igazítja ki az 1882. évi indiai perrendtartás 305., 306. §-ainak, valamint a belga törvényjavaslatnak az a rendelkezése (II. k., 1. czím, 89. cz.), hogy abban az esetben, ha az esküdtek a bűnöst az egyszerű többség legkisebb számával mondották ki, az esküdtszéki biróság döntsön a bűnösség kérdése fölött; mert ez a rendelkezés elvi ellenmondásokba téved akkor is, ha a biróság határozatát önállónak tekintjük, s akkor is, ha az esküdtek határozata kiegészítésének tartjuk; mert a biróság mind a két esetben behatol az esküdtek hatáskörébe.
A legczélszerűbbnek mutatkozik az a rendelkezés, hogy az összes szavazatok kétharmada szükséges az esküdtek oly határozatához, mely a vádlottat bűnösnek mondja ki, vagy minősítő, illetőleg súlyosító okok fenforgását állapítja meg (368., 369. §); mert egyrészről az esküdtek határozatában lelkiismeretes meggyőződésök jut minden kényszer nélkül kifejezésre; másrészről pedig kisebb annak a valószinűsége, hogy ártatlan az, a kit a határozat bűnösnek nyilvánít.
A döntő szavazatoknak ezt az arányát fogadta el az osztrák perrendtartás (329. §) és a német bir. perrendtartás is (307. §).
Minden más esetben elégséges az egyszerű szótöbbség. Ha pedig a szavazatok egyenlően oszlanak meg, méltányos, hogy az in dubio pro reo elv jusson alkalmazásra.
Az állandó birákra nézve előirva levő amaz ügyviteli szabály, hogy az egyik kérdésre nézve meghozott határozat a többiek fölötti tanácskozásnak alapjául veendő s ezt a határozatot további szavazásuknál azok az ítélőbirák is tartoznak elfogadni, a kik hozzá nem járultak: nem mutatkozik kiterjeszthetőnek a magukra hagyott nem jogászok szavazására; mert az esküdtek legtöbbje lelkiismeretes meggyőződésével ellenkezőnek tartaná azt, hogy a szavazásban részt vegyen akkor, midőn a főkérdésre már nemmel szavazott.
A vádlott érdekét megrövidítés nélkül méltatja a javaslat azzal, hogy a szavazástól tartózkodó esküdtek szavazatai azokhoz számítandók, melyek a vádlottra nézve kedvezőbbek (368. §).
A javaslat az esküdtek határozatának kinyilvánításánál használandó mintául lényegében azt véli elfogadhatónak, mely sajtóügyi esküdtszéki eljárásunkban eddig is alkalmazásban volt s mely ellen felszólalás nem történt (369. §).
Ama rendelkezésnek, hogy a főnök a kérdéseket a rájok adott válaszokkal együtt, valamennyi esküdt jelenlétében olvassa fel, egyedüli oka az, hogy a határozat kijelentésénél jelen legyenek mindazok, a kik meghozásában részt vettek, s jelenlétökkel a főnök nyilatkozatának súlyt adjanak. A javaslat tehát nem helyezkedik az osztrák b. perrendtartás álláspontjára (330. § 4. bek.), mely az esküdtek jelenlétét a végből irja elő, hogy a főnök nyilatkozatába félreértésből netán becsúszott téves adatot észrevehessék s az iránti tanácskozás végett visszavonulhassanak; mert a javaslat abból indul ki, hogy a főnök nyilatkozatának minden részét az esküdteknek meg kell állapítaniok, mielőtt az ülésterembe visszatérnének. A osztrák perrendtartás említett rendelkezését a német bir. b. perrendtartás sem találta előirandónak (308. §).
Ha a főnök kijelentésében történt tévedés, az a javaslat 370. §-ának második bekezdése szerint igazítandó helyre.
Az esküdtek határozata társas jellegű; ezt a jellegét csorbítja a szavazatoknak részletes kinyilvánítása, mert a mellett, hogy gyakran elárulja a szavazás menetét, a mi a javaslat szerint tilos (367. § ut. bek.), az ily kinyilvánítás a verdictet egyesek, bár többségben levő egyesek határozatának tünteti fel; s mivel másrészről a szavazataránynak teljes mellőzése a szavazatok feljegyzésénél becsúszott tévedést eltakarja s következéskép nem nyujt biztosságot az iránt, hogy a többség megállapításánál nem fordult-e hiba elő: leghelyesebbnek mutatkozik a kinyilvánításnak az a módja, mely a törvényes szótöbbség legkisebb számát fenforgónak jelenti ki, s mely mód az imént említett más kettőnek hibájától ment.
Francziaország törvényhozása is ily értelemben módosította az 1853. évi junius hó 9-iki törvénynyel a perrendtartás 347. Czikkét. Ekként rendelkezik a német bir. perrendtartás is (307. §).
A javaslat rendeli, hogy a főnök felolvasta határozat eredeti példányát az esküdtbiróság elnöke és jegyzője aláirják (369. §). Ennek a rendelkezésnek oka az, hogy ez a példány az ítéletnek kiegészítő része (375. §).
(370-377. §)
A vádlott bűnössége iránti határozat az esküdtek hatáskörébe esik kétségtelenül; s az esküdtek határozata meg nem dönthető, meg sem támadható.
E szabály alól kivételt tesz a javaslat 370. §-a az igazság érdekében.
Az esküdtek határozatának sérthetetlensége nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a biróság a hibás határozat helyesbítéséről gondoskodjék. Mert az esküdtek a vád fölött csak akkor döntenek törvényesen, ha a feltett kérdésekre világos és kimerítő választ adnak; abban az esetben tehát, ha a határozat nem ilyen, a biróság köteles kívánni, hogy az esküdtek a homályosságot oszlassák el, a hézagot pótolják ki. Kell, hogy ezt a törvény a biróságnak kötelességévé tegye, mert külömben az esküdtek kényesebb ügyekben könnyen kivonhatnák magukat saját kötelességök teljesítése alól oly homályosan tartott kijelentéssel, melyre a biróság sem elitélést, sem felmentést nem alapíthat.
Ha a határozat értelme, melyet neki az esküdtek adni akartak, tisztán fel nem ismerhető, pl. a határozat erre a kérdésre: „bűnös-e a vádlott abban, hogy stb. szolgáját szándékosan megölte?” úgy szól, hogy „igen, de nem azzal a szándékkal, hogy őt megölje, - vagy ha a kérdés igennel, vagy nemmel határozottan megoldva nincs, pl. részben való igenlés esetében az igenelt résznek megjelölése hiányos, - vagy ha a határozat szövegezése kétséget hagy fenn az iránt, vajjon az esküdtek a kérdést jól megértették-e, pl. ha az esküdtek arra a kérdésre: „bűnös-e vádlott abban, hogy nejének megölését külső cselekménynyel megkezdette?” azt válaszolják, hogy „igen, de nem külső cselekménynyel, mert benn voltak a szobában”, - szóval ha a határozat homályos; ha a határozat a feltett kérdések anyagát nem meríti ki, pl. a kérdések egyikére válasz adva nincs, - ha a szavazatok aránya nem látszik törvényesen megjelöltnek, - ha a részben való igenlés esetében a részben való tagadás kimondva nincs, vagy viszont, - szóval, ha a határozat hézagos; ha a határozat logikai ellenmondást tartalmaz, pl. ha két egymást kizáró kérdésre igenlő szavazat forog fenn, - vagy ha az esküdtek a kérdésnek egymással szükségkép egybefüggésben álló részei egyikére igennel, másikára nemmel szavaztak, - szóval, ha a határozat önmagának ellenmondó: a biróság az ítélet helyes és igazságos voltának érdekében köteles a helyesbbítő eljárást megindítani, vagyis az esküdteket a határozat helyesbítésére felhívni; s az esküdtek kötelesek ennek a felhívásnak eleget tenni, mert az ekként visszautasított határozat olybá veendő, mintha nem is volna kimondva; s ebből az a tény foly, hogy az esküdtek még nem feleltek meg kötelességöknek.
A helyesbítő eljárás mindaddig elrendelhető, míg a biróság ítéletet nem hozott, mert a hibát leginkább az ítélet fölötti tanácskozásnál veszi észre; s ennek az eljárásnak elrendelésére nem az esküdtbiróság elnöke, hanem a felek meghallgatása után az a biróság van hivatva, mely a határozatra a törvényt alkalmazni köteles; s ha ezt elmulasztotta, eljárása ellen a javaslat semmiségi panasznak ad helyt (427. § 6. p.).
Ha az esküdtek határozata csak alakjára nézve volt szabálytalan; pl. hiányzott a főnök megjegyzése, melyben a beszúrásokat saját igazításainak elismeri, nyilvánvaló, hogy ez a szabálytalanság a határozat érdemleges részét nem érinti, s nem szükséges, hogy az esküdtek ujra tanácskozzanak fölötte. De ha az alaki hiba az említettnél nagyobb is, még akkor sem szabad az esküdteknek a határozat érdemleges részét uj tanácskozás tárgyává tenniök, mert az a merő formahiba nem tette kérdésessé s a határozat anyagától való eltérés sértené a vádlottnak a már kihirdetett határozathoz való jogát.
Ellenben, ha a határozat anyaga hibás, ha homályos, hézagos vagy önmagának ellenmondó; mivel a hiba terjedelmét tüzetesen meghatározni alig lehet; az esküdteknek szabad kezet kell engedni abban, hogy korábbi határozatuktól egészen eltérhessenek.
Az a határozat, melyet az esküdtek ily ismételt tanácskozás után mondottak, akként irandó a kérdések mellé, hogy az előbbi határozat is olvasható legyen (370. §); mert külömben a határozat feljegyzése elveszítené okiratszerű jelentőségét (375. § 2. bek.).
Az esküdtbirósági eljárás általánosan elfogadott elve szerint az esküdtek felmentő határozata a biróságra nézve kötelező. Ezt az elvet az a tény is támogatja, hogy a bűnösnek felmentése a jogi rendet nem ingatja meg annyira, mint az ártatlannak elítélése. A vádlott javára történt tévedés esetében tehát az esküdtek határozatának felfüggesztését a javaslat nem engedi meg. A new-yorki perrendtartás ezt világosan ki is jelenti: when there is a verdict of acquittal, the court cannot require the jury to reconsider it (447. §).
De ha az esküdtek verdictje kimondja a vádlott bűnösségét, Angliában, az elnöklő biró felfüggeszti az itéletet, ha az esküdtek határozatát tévesnek tartja. A javaslat szerint a biróság az ügyet hivatalból más esküdtszék elé utasítja abban az esetben, ha az esküdtek a vádlott sérelmére tévedtek (371. §).
A javaslat a biróságnak ebbeli intézkedését nem teszi a felek indítványától függővé, mert a biróság meggyőződését a felek kívánságának alárendelni nem akarja, legkevésbbé akkor, mikor ezt nyilvánvalólag az igazság érdeke ellen tenné. Ha a biróság ily tévedést fenforgónak nem lát, a felek részéről erre vonatkozólag netán tett indítványokat figyelmen kívül és határozat nélkül hagyja.
Időpontul, melyen túl a más esküdtszék elé utasító határozat nem hozható, a javaslat a lehető legvégső pontot állapítja meg; mert azon túl már beleütköznék a felek ama jogába, melyet a kihirdetett ítéletben nyernek.
A más esküdtszék elé való utasítás egyik feltétele az, hogy a tévedés az ügy lényegére, vagyis a vádbeli büntetendő cselekmény tényálladékához tartozó bármely mozzanatra vonatkozzék, pl. akkor is, ha az esküdtek a 358. § szerint nekik feltett potlókérdésre adtak oly téves választ, mely a vádlottra nézve sérelmes. Másik feltétele pedig a biróság birói tagjainak egybehangzó nézete; mert csak ez szólhat oly erősen a tévedés fenforgása mellett, hogy a miatt meg kelljen engedni, hogy a biróság az esküdtek ügykörébe belenyúlhasson. Ha a biróság tagjainak szótöbbségével megelégednénk, akkor a biróság legalább annyi joggal határozna a bűnösség kérdése fölött, mint maguk az esküdtek.
Az ujabb elbirálás teljes elfogulatlanságát biztosítja az az intézkedés, hogy az ügy uj tárgyalásában azoknak az esküdteknek és biráknak egy tagja se vehessen részt, a kik az ügy korábbi tárgyalásánál közreműködtek. Ellenkező esetben az eljárás semmis (371. § 4. bek., 427. § 4. p.).
Egyfelől az ügy többszörös tárgyalásának kikerülése czéljából, másrészről a végből, hogy az ügynek más esküdtszék elé való utasítása vég nélkül ne történhessék, elő volt az irandó, hogy az uj esküdtszék elé csak az a cselekmény vagy vádlott utasítható, a melyre nézve, vagy a kinek sérelmére az esküdtszék tévedett; s hogy a biróságnak az uj esküdtszék határozata alapján ki kell az ítéletet mondania (371. §).
Ha az esküdtek határozata az imént tárgyalt hiányoktól ment, azt a vádlott előtt ki kell hirdetni (372. §). Ez a kihirdetés lényegesen külömbözik az esküdtszék határozatának kinyilvánitásától (369. §), melynél a vádlott nincs jelen, melyet az esküdtek főnöke teljesít, s a melynél az esküdtek határozatával együtt a kérdések is felolvasandók; míg a kihirdetésnél a kérdések felolvasása elmarad, a vádlottnak jelen kell lennie, s az esküdtek határozatát a jegyző olvassa fel.
A bűnösséget meg nem állapító esküdtszéki határozat esetében a franczia eljárás szerint a vádlottat az esküdtszék elnöke rendelettel menti fel. Az angol eljárás pedig az ügyet a verdicttel végkép befejezettnek tekinti.
A javaslat eltérve az 1867. évi május 17-iki rendelet 74-ik §-ának (az 1871. évi május 14-iki rendelet 86. §-ának) a franczia eljárással egyező intézkedésétől, a biróság ítéletével való felmentést irja elő (373. §); mert ez a biróság és az esküdtek közti viszonynak, kölcsönös közreműködésnek inkább megfelel.
A bűnösséget megállapító határozat kihirdetése után az angol és az amerikai eljárásban nem következik contradictorius eljárás, a felek nem tesznek indítványt. A javaslat a jogi kérdésnek ezt a részét is megvitató s ebből az okból czélszerűbb ellenkező eljárást fogadta el (374. §), melyet a német bir. bűnvádi perrendtartás (314. §) és az osztrák bűnvádi perrendtartás (335. §) is követnek.
A javaslat szerint mindazáltal a felek előterjesztései a büntetés kérdésének keretén túl nem terjeszkedhetnek, nem foglalkozhatnak a bűnösség kérdésével, annál kevésbbé az esküdtek határozatának birálásával (374. §).
A vádlottnak elítélése az esküdtek és a birák egybehangzó jogi nézetének kifolyása. Ez leginkább a biróságnak abbeli jogosultságában jut kifejezésre, hogy felmentő ítéletet mondhat akkor, mikor az esküdtek a vádlottat oly cselekményben nyilvánították ki bűnösnek, melyre a törvény nem állapít meg büntetést, vagy a melynél a pótkérdésre adott válasz szerint pl. jogos védelem forgott fenn. Az előbbi esetben a new-yorki biró meghallgatás nélkül elbocsátja az esküdteket (perrendtartás 402. §), a minek az a hatása van, mintha felmentő ítéletet mondott volna (408. §).
Az angol eljárásban a biró sikertelen demurrer esetében az iratok alapján ítél.
A biróságnak tehát éppen a miatt, mert az ítélet az ő jog nézetéről is tesz tanuságot, minden esetben meg kell azt vizsgálnia, vajjon a tettnek az esküdtek határozatában megállapítva levő alkotórészei kitöltik-e ama büntetendő cselekmény tényálladékát, melyben a vádlott bűnösnek kijelentve van. S ha a biróság erre a kérdésre nemmel felel, nincs arra kényszerítve, hogy az ellenmondást magában foglaló verdict alapján, ha azt már nem utasíthatja vissza (371. § ut. bek.), a vádlottat a miatt a büntetendő cselekmény miatt ítélje el, melynek teljes tényálladéka nem forog fenn; de másrészről teljesen fel sem mentheti őt, mert az igazságnak csupán az felel meg, hogy vádlottat a biróság csak addig a határig mentse föl, a meddig a verdict ellenmondása ér; azontúl pedig ítélje el a vádlottat abban az esetben is, ha az esküdtek határozatából megállapítható tényállás szerint a vádlottnak tette oly büntetendő cselekménynyé minősítendő, mely az esküdtszék hatáskörébe nem tartozik (374. § 3. bek.)
Az esküdtbiróság birói tagjai a törvény alkalmazásánál az enyhítő és a súlyosító körülményeknek hivatalból való figyelembevételével és szorgos mérlegelésével állapítják meg a büntetést. Az ítélet indokolásánál pedig ezeket a körülményeket is elősorolják a mellett, hogy a bűnösség megállapítása tekintetében az esküdtek határozatára utalnak (375. §).
A biróságnak az ítéletet az eljárás folytonosságának megszakítása nélkül kell meghoznia és nyomban ki is kell hirdetnie. Az ellenkező rendelkezésre, mely a közvetlenség elvétől való eltérést foglal magában, az esküdtbirósági eljárásban, a lényeges kérdéseknek az esküdtek részéről való eldöntése után nincs szükség, s azért a javaslat nem engedi meg, hogy az ítélet kihirdetését a biróság elhalaszsza (374. § ut. bek.)
A javaslat 376. §-ának intézkedése, mely szerint az esküdtek az elnök engedelmével lakásukra távozhatnak, abban az esetben is, ha a főtárgyalás 24 óránál rövidebb időre van elnapolva vagy félbeszakítva, a közvetlenség hatásának veszélyeztetése nélkül kíván az esküdtek terhén könnyíteni. Hogy ez a rendelkezés az esküdtszék intézményének természetével nem ellenkezik, arról az 1880. évi angol javaslat tesz bizonyságot, melynek 344. szakasza hasonló intézkedést tartalmaz.
A főtárgyalás jegyzőkönyvének szerkesztésére vonatkozó 377. § rendelkezéseit az a lényeges eltérés igazolja, mely az esküdtszék közreműködésével tartott főtárgyalásnál felmerül s mely a 331. § intézkedéseinek megfelelő pótlását teszi szükségessé.
(378-443. §)
A bűncselekmények kipuhatolásának és elbirálásának szabályozásával a törvényhozás a bűnvádi eljárásra vonatkozó feladatát még korántsem fejezte be. Bármily megfelelők és kimerítők legyenek is a szabályok, melyeket a bűncselekmények elkövetésének és a megítélésökre befolyással biró körülményeknek megállapítására, valamint az utóbbiak mérlegelésére nézve felállít, ezek még nem biztosítják teljesen a büntető törvények helyes alkalmazását. A tévedés, a mulasztás, a helytelen értelmezés a törvény czélzatait gyakran meghiusíthatják.
Ha tehát az állam a büntető igazságszolgáltatás követelményeinek komolyan megfelelni kíván, nem térhet ki annak szüksége elől, hogy a megvalósításukat veszélyeztető, fennebb érintett tényezők ellensúlyozására törekedjék.
Ez a perorvoslatoknak, vagyis az igazságszolgáltatás terén működő közegek és hatóságok hibái ellen megengedett lépéseknek alapja.
Hogy a perorvoslatok feltételei és módozatai nagyon változók és hogy azokat a törvényhozások nagyon eltérőleg határozzák meg, egyrészt az eljárásban felmerülhető hibák sokféleségéből és helyrehozhatásuknak eltérő módjaiból, másrészt abból következik, hogy e kérdésekben nem annyira jogelvek, mint a czélszerűség szempontjai határoznak.
Az érdekökben sértett egyéneknek más az igénye s az máskép elégíthető ki, ha hiba a tényállás kipuhatolása, a bizonyítékok mérlegelése vagy a törvény alkalmazása körül volt elkövetve, illetőleg ha miatta az érdekelt egyén az előnyomozás, a vizsgálat, a vádaláhelyezés, vagy az érdemleges eljárás szakában, vagy végre ennek befejezése után keres orvoslást. A hiba helyrehozásának jogossága mellett pedig nagyon figyelembe veendő az arány, melyben a sértett érdek fontossága ahhoz a kárhoz áll, melyet kielégítése esetleg az eljárás késleltetésével vagy főczéljának meghiusításával okoz.
Ezek eléggé feltüntetik a perorvoslatok mellőzhetetlen szükségét, de másrészt ama nehézségeket is, melyek czélszerű és rendszeres szabályozásuknak útjában állanak.
Nincs törvényhozás, mely perorvoslatokról nem gondoskodnék, de alig van kettő, mely a perorvoslatok nemére és módozataira nézve egymással megegyezne.
A bűnvádi eljárásban szereplő egyéneknek, nevezetesen a vádlottnak és a gyors- és hathatós igazságszolgáltatásnak egymással gyakran szemben álló érdekei igen könnyen felbillentik az egyensúlyt, s az egyik vagy másik irányba terelik a törvényhozó intézkedését.
Ez az oka, hogy a javaslat, mely az említett érdekek lehető kiegyenlítésére törekszik, egész teljességében egyik külföldi törvényhozás rendszeréhez sem csatlakozott.
Annyiban mindazáltal követte az ujabb törvényhozások példáját, hogy az eljárás mindegyik szakának igényeihez alkalmazkodó külön perorvoslatokról gondoskodott és hogy a tágabb és a szorosabb értelemben vett perorvoslatokat megkülömbözteti.
Nevezetesen a javaslat a kir. ügyészség intézkedései ellen megengedi a folyamodást a kir. főügyészhez és az igazságügyi ministerhez. (42., 510. §).
A vizsgálóbiró eljárása ellen a vádtanácsnál emelhető panasz jogát adja az érdekelteknek (113. §).
Az idézésre meg nem jelent s a miatt pénzbüntetésre ítélt tanunak és szakértőnek az elmaradás kimentése által nyujt módot a büntetés elhárítására (194., 232. §).
Biróság végzése ellen a felfolyamodásnak (378. §), ítélete ellen pedig felebbezésnek (381. §), illetve semmiségi panasznak (426. §) ad helyet.
A határidő vagy határnap elmulasztásából eredő káros következmények megszüntetésére alkalmat szolgáltat az igazolás (463. §) által.
Jogerős ítéletek és határozatok ellen megengedi az ujrafelvételt (444. §).
A határozatok szerkesztésénél vagy kiadványozásánál közbejött nyilvánvaló hibákra nézve a kijavitást (443. §) állítja fel óvóintézkedésül.
Végre a járásbiróságok előtti eljárásban, a büntető parancs ellen a kifogás (533. §) védő lépését hagyja fenn.
Mindezek perorvoslatok tágabb értelemben. Szorosabb értelemben e névvel csak a per folyamán használható legfontosabbakat jelöli meg a javaslat, nevezetesen a felfolyamodást, a fellebbezést, a semmiségi panaszt és a perorvoslatot a jogegység érdekében, melyekről a czímben idézett fejezete intézkedik, míg a többiekre vonatkozó rendelkezések részint az eljárás menetéről szóló szabályokhoz vannak fűzve, részint, mint az ujrafelvétel és az igazolás körét meghatározók, specialis természetök folytán külön fejezetekbe vannak foglalva (XXI, XXII.).
(378-380. §)
A javaslat a felfolyamodást állítja fel perorvoslatul a végzések ellen, vagyis az ügyfelek jogait érintő s velök szemben hozott mindama birói határozatok ellen, melyek nem itéletek.
Áttekinthetőség és a szerkesztés oeconomiája szempontjából ajánlatosnak mutatkozott ezt a perorvoslatot az itélet ellen használható perorvoslatoktól külön megnevezés által megkülömbözteti, másrészt a kezelésre vonatkozó határozatokat, a mennyiben általánosíthatók, az előbbiekről intézkedőkkel egybefoglalni.
Az egybefoglalás nincs kiterjesztve annak meghatározására, hogy mely végzések ellen van helye felfolyamodásnak. Ennek megjelölése a mindenik végzésről szóló részletes intézkedésnek maradt fenn, amaz egyszerűsítéssel, hogy a javaslat csak a felfolyamodás kizárását említi meg, és hogy ily megjegyzés hiánya a felfolyamodás használhatását jelenti (278. § 1. bek.). Mindazoknak a végzéseknek egy helyen való felsorolása, melyek ellen felfolyamodás nem használható, a sok tekintetben szükséges részletezés mellett bonyolódott, nehezen áttekinthető intézkedést eredményezne. Ellenkezőleg a felfolyamodás használhatásának az érintett módon, az egyes végzések tekintetében való külön jelzése nemcsak azért hasznos, mert a felfolyamodás tárgyában felvilágosítást keresőnek azt egyszerre, egy helyen adja, hanem főleg azért is, mert a felfolyamodás kizárása vagy megengedése mindenik végzésre nézve legczélszerűbben akkor dönthető el, midőn az illető végzésre vonatkozó többi intézkedések is megállapítva lesznek és a per illető szakával való tüzetes foglalkozás az áttekintést és a kérdés helyes megoldását könnyebbé teszi.
Abból kiindulva, hogy egy végzésnél sincs a biró tévedése kizárva és hogy az ellen az érdekeltek egyaránt tarthatnak igényt az orvoslás lehetőségére, a végzések között elvi tekintetben felebbvihetőségökre nézve külömbség nem található. Mindazáltal a felfolyamodás ily korlátlan megengedése az eljárást annyira lassítaná és a felebbviteli biróságok teendőit oly mértékben szaporítaná, hogy azt még egy törvényhozás sem tette magáévá.
Hazánkban a Királyhágón innen, az országbirói értekezlet óta a felfolyamodás, az eljárás nemét megállapító határozat kivételével, korlátozva nem volt.
Kedvezőbb állapottal találkozunk a kolozsvári és a marosvásárhelyi kir. ítélőtáblák területén és Fiuméban.
Az 1853. évi osztrák b. perrendtartás 64. §-a szerint a vizsgálóbiró és a kir. ügyészség között vizsgálati teendőkre nézve felmerülő nézeteltérés és a vizsgálóbiró elleni panasz esetében a törvényszék határoz. A 65. § szerint a törvényszéknek a vizsgálat alatt hozott végzései, a mennyiben nem vonatkoznak kizárólag bizonyítékok megszerzésére, külön, esetleg kétfokú felfolyamodással voltak megtámadhatók. Ezt az 1858. évi május 3-iki szabályrendelet a vizsgálati fogságot elrendelő végzésekre szorította meg, megengedvén, hogy egyéb sérelmek a vádhatározat vagy a megszüntető végzés elleni felfolyamodásban kifejthetők, az egyes vizsgálati cselekményekb tárgyában tett indítványok pedig a végtárgyaláson ismételhetők legyenek. Az idézett perrendtartás 202. §-a továbbá még a vádhatározat és a megszüntető végzés ellen is megengedi a kétfokú felfolyamodást az eltérő határozatok esetében, mint az 1858. évi május 3-iki szabályrendelet annyiban módosított, hogy a végtárgyalásra való közvetlen idézést hozta be, mely ellen felfolyamodás nem használható.
A felfolyamodásnak engedett tág tér káros hatása kivált a Királyhágón inneni részekben mindinkább elviselhetetlenné vált.
Már a bűnvádi eljárás egyöntetűsége tárgyában előterjesztett 1872. évi törvényjavaslat lényegesen megszorította a végzések elleni perorvoslatot, a mennyiben 115. §-a szerint azt csak a külön megjelölt esetekben és a harmadfokú birósághoz csak kivételesen engedte meg.
A felebbezéssel megtámadható végzések voltak: a letartóztatás, a vizsgálati fogság és vádaláhelyezés, illetve az eljárás megszüntetése tárgyában hozottak. Mindazáltal a törvényjavaslat ebbeli határozatai általános gyakorlattá nem váltak, mivel azokhoz a kir. Curia nem alkalmazkodott.
Nem oly nagy mértékű megszorítást állapított meg a BTK-eket életbeléptető 1880:XXXVII. tc. 45. §-a, mely a kir. törvényszék által a vizsgálat megindítása vagy folytatása tárgyában hozott határozatot és a00 kir. tábla által helybenhagyott vádhatározatot nyilvánította inappellabilisoknak.
Üdvös hatást gyakorolt már ennyi is az eljárás gyorsítására és a felsőbb biróságok teendőinek apasztására, de korántsem eleget.
Az 1892. év végével elintézetlenül maradt bűnvádi ügyek száma még mindig 3014-et tett a kir. curiánál és 4924-et a kir. ítélőtábláknál; a perorvoslattal megtámadott végzések végelintézése gyakran egy évet és többet vesz igénybe; a törvényszéknél egy évet meghaladó idő óta folyamatban lévő és ítélettel el nem intézett ügyek száma még igen nagy.
A javaslat, e nehézségek megszüntetése végett, két irányban kíván az eddigi gyakorlattól eltérni.
Előbb is a kétfokú felfolyamodást csak igen kivételesen engedi meg, továbbá csak ama végzések ellen ad önálló perorvoslatot, melyek a vádló vagy a terhelt lényeges érdekeit érintik és melyek ellen a végzést hozó biróság eljárása közben, vagy eljárását befejező határozatának fölülvizsgálata alkalmával orvoslás nem nyerhető.
A kétfokú fölülvizsgálatot a jog ujabb fejlődése szerint mindinkább mellőzik. Eltekintve költséges és az eljárást lassító hatásától, nincs is jogosultsága. Ha egy és ugyanabban az ügyben már két biróság döntött, nevezetesen, ha az ügyfeleknek alkalmuk volt az elsőfokú biróság határozatában esetleg előfordult hibákat és tévedéseket felderíteni, a fölülvizsgáló biróság határozata véglegesnek teljes megnyugvással elfogadható. Legfeljebb akkor igazolható, hogy az ügygyel még egy harmadik, egybeállításánál fogva kiváló garantiákat szolgáltató biróság foglalkozzék, ha ezt az igazságszolgáltatás fontos érdekei vagy jelentékeny magánérdekek követelik.
A kifejtett általános tekintetekhez a végzésekre nézve még az is járul, hogy ezek csak abban az esetben ügydöntők, midőn a terhelt javára az eljárás megszüntetése tárgyában vannak hozva, egyébként pedig csupán a végeldöntés előkészítésére szolgálnak; a hozásuknál netán közbejött tévedés tehát csekélyebb jelentőségű.
Oly fontos érdekekül, melyek a kétfokú felfolyamodás kivételes megengedését indokolják, a honpolgárok személyes szabadságának oltalmát, továbbá a jogszolgáltatás ama követelményét fogadta el a javaslat, hogy a bűnvádi ügy végelintézése, ha ítélet nélkül történik is, az alaposság lehető nagy biztosítékaival legyen ellátva (378. § 2. bek.). Az előbbi vezetett arra az elhatározásra, hogy a vizsgálati fogság tárgyában a vádtanács végzése, ha megegyez is a vizsgálóbiró végzésével, végleges ne legyen; az utóbbi pedig annak kimondására, hogy a vádtanácsnak a bűnvádi eljárás folyamatba tételét megtagadó végzése ellen, a vádló a kir. ítélőtáblánál kereshessen orvoslást.
A felfolyamodás kizárásánál irányadó szempontok már fennebb vannak jelezve.
A felek jogait kevésbé érintő végzések, minők a magánjogi igények érvényesítését polgári perútra utasító (5. §), az illetékességi összeütközést megoldó (28. §), a biró kizárása vagy mellőzése tárgyában hozott (69. §), a vizsgálóbiró elleni panaszokat elintéző (114. §), a tárgyalásokon a rend fentartását czélzó (116., 300. §), a szakértő felmentése iránti kérelme tárgyában hozott (231. §), a járásbiróságnál letartóztatott vádlottat szabadlábra helyező (538. §), járásbiróság által kimondott büntetést elhalasztó (559. §) végzések aggodalom nélkül nyilváníthatók véglegeseknek. A vonatkozó magánérdekek, melyek csak felfüggesztő hatályú felfolyamodással volnának biztosíthatók, figyelembe nem vehetők ama nagy kárral szemben, melyet az igazságszolgáltatásnak ily sokféle megakasztása okozna.
Nincs továbbá szükség perorvoslatra oly végzések ellen, melyek egyedül a bizonyíték összegyüjtésére és az ítélet előkészítésére vonatkoznak, minők: a vádtanács által járásbiróságnak a vizsgálattal megbizása (110. §), a vizsgálat folytatása tárgyában hozott (129., 262., 268. §), a vád alá helyező (268., 269., 274. §), a főtárgyalásra közvetlen idéző (283. §), a főtárgyalást előkészítő (292., 393., 398., 408. §), az esküdtbirósági főtárgyalást utólag kitüző vagy elhalasztó (339., 340. §), az esküdtek határozatát felfüggesztő (371. §), a fő-, illetve felebbviteli tárgyaláson bizonyíték megszerzése, közbeszóló indítványok és a tárgyalás félbeszakítása, illetve elnapolása tárgyában hozott (300., 418. §), ujrafelvételt megengedő (455., 459. §), az igazolásnak helytadó (467. §), járásbirósági eljárásban tárgyalást kitűző (528. §) végzések. A biróság, mely szabad meggyőződése szerint ítél, az annak alapjául szolgáló adatok megszerzésében nem korlátozható. A feleknek elégséges alkalmuk van bizonyítékaik érvényesítésére (257., 288., 305., 393. §). Azonfölül az elsőfokú biróságnak a bizonyításra, a tárgyalás és ítélet előkészítésére vonatkozó intézkedései befolyással vannak az itélet helyességére, ez utóbbinak fölülvizsgálata alkalmával tehát hasonlóképen birálat alá kerülnek.
A felfolyamodás kizárásának felsorolt indokaihoz, még a magánvádló különszerű állásából következők is járulnak. A javaslat a kir. ügyészség működésének ellenőrzése és kiegészítése végett elfogadta ugyan a magánvád intézményét, de igyekezett az eljárás gyorsaságára és a terhelt helyzetére nézve abból eredhető bajoknak elejét venni. A vonatkozó intézkedések közé tartozik a magánvádló felfolyamodásának kizárása ama végzések ellen, melyeket a vádtanács az eljárás megszüntetésén kívül hoz (43. §), melylyel a biróság a nyomozás folyamában a magánvádló jelentkezése iránt határoz (52. §) s melylyel a járásbiróság az eljárást a magánvádló elmaradása miatt megszünteti (539. §).
Az okok, melyeknél fogva a javaslat a büntető parancsra nézve a perorvoslatot kizárta (535. §), e határozat természetével és rendeltetésével szoros kapcsolatban vannak és a XXIX. fejezet indokolásában lesznek kifejtve.
Annak könnyebb megbirálására, hogy mennyiben sikerült a javaslatnak czélzatait megvalósítani, szolgáljon a nevezetesebb külföldi törvényhozások idevágó rendelkezéseinek egybeállítása.
Angliában a bűnvádi eljárás sajátszerű alakzatánál fogva a perorvoslatoknak egyáltalában nem nyílik igen tág tér. Igy van ez a főtárgyalást megelőző eljárásban is, mely egyebütt a felfolyamodásra legtöbb alkalmat szolgáltat. Emez eljárásnak csak a rendes esküdtszék (assize) elé tartozó bűntettek és vétségek (treason, felony, indictable misdemeanor) tárgyában van helye. Az elővizsgálatot vezető béke- vagy rendőri biró intézkedései és végzései ellen általános perorvoslat nem létezik. Csak egyes meghatározott esetekben van tüzetesen körülirt panasznak helye. Nevezetesen ha a vizsgálóbiró valamely intézkedést elmulaszt, vagy helytelenül foganatosít, lehet a londoni főtörvényszék queensbench osztályához fordulni (writ of mandamus és of prohibition), mely a vizsgálóbirót nyilatkozatra kötelezi és azután a panasz tárgyává tett intézkedést elrendeli, illetve megtiltja. A vizsgálati fogságra nézve pedig a londoni főtörvényszéknél (writ of habeas corpus), vagy az ítélőbiróságnál lehet orvoslást keresni. Egyébként a vizsgálóbiró szabálytalan eljárása ellen az elvben nem kötelező, de a gyakorlatban majdnem soha ki nem zárt nyilvánosság nyujtja a főbiztosítékot. A writ of certiorari sajátszerű perorvoslata, melynek folytán a queensbench főtörvényszéki osztály bármely más angol biróság előtt folyamatban lévő és az esküdtek által még el nem döntött bűnvádi ügyet maga elé vonhat, az elővizsgálat folyamában is használható ugyan, de ritkán veszik igénybe és tulajdonképen nem orvoslásra, hanem a biró személye elleni kifogás érvényesítésére nyujt alkalmat.
A nagy (grand) esküdtszék vád alá helyező végzése ellen a vádlott egyedül a már említett writ of certiorari perorvoslatával élhet. A nagy esküdtszéknek a vádat elutasító végzése ellenében az ítélőtörvényszék, a vádlottnak további fogvatartását és ujabb vádlevél (bill of indictment) beadását rendelheti el. Azon kívül is joga van a vádlónak elvetett vádlevelét az esküdtszék következő ülésszakában ujra benyujtani.
Egyéb a felfolyamodással párhuzamba hozható perorvoslatot az angol bűnvádi eljárás nem ismer.
A franczia b. perrendtartás a vizsgálóbirónak az elővizsgálat folyamában hozott végzései közől csak az illetékessége tárgyában tett kifogást elvető ellenében nyujt perorvoslatot, felfolyamodás esetleg semmiségi panasz útján (416., 539. cz.). A perorvoslatnak ily mértékű korlátozása kétségtelenül gyorsítja az eljárást és ennyiben az 1856. évi julius 17-én kelt törvény, mely a vizsgálóbirót ellenőrző felügyelő tanács (chambre de conseil) intézményét megszüntette, kedvező hatást gyakorolt. De másrészt oly hatalmat ad egy ember kezébe, milyet szabad államban senki sem gyakorolhat és majdnem egészen confiscálja a terhelt személyes és védekező szabadságát. Azért az államok közől, melyeknek törvényhozása a napoleoni code d’instruction criminelle nyomain haladt, a felügyelő tanács megszüntetése tekintetében egyik sem követte az absolut franczia császárság példáját. Sőt, mint említve volt, a franczia b. perrendtartás módosítását czélzó törvényjavaslatok (Le Royer jav. 136-143. cz., Demole jav. 144-150. cz.) már is ajánlják a felügyelő tanács visszaállítását.
A vizsgálóbirónak a befejezett vizsgálat fölött hozott határozatai a franczia b. perrendtartás 135. Czikke szerint kifogással (opposition) támadhatók meg. A kir. ügyész bármely határozat ellen élhet kifogással, a vádlott csak az esetben, ha fogva van, vagy ha illetékesség elleni kifogását elvetették. A magánfél (partie civile) csak az eljárás megszüntetése, a terheltnek rendőri biróság elé utasítása és biztosíték mellett szabadlábra helyezése, továbbá az illetékesség tárgyában tehet kifogást. Másod fokban a feltörvényszék vádtanácsa határoz, melynek végzése ellen az illetékesség kérdésében a semmítőszékhez lehet folyamodni (416. cz.).
Bűntett miatt folyamatba tett ügyben a feltörvényszék vádtanácsának vádhatározata ellen semmiségi panasznak van helye illetéktelenség, büntetendő cselekmény hiánya, az államügyészség meg nem hallgatása és a vádtanács szabályellenes egybeállítása miatt (299. cz.).
Minden egyéb az előző eljárás folyamán felmerült sérelem tárgyában, csak a véghatározat vagy ítélet elleni felebbvitel alkalmával kereshető orvoslás (416. §).
Az 1873. évi osztrák b. perrendtartás ama nem könnyen áttekinthető rendszert követi, hogy az eljárás minden egyes szakára nézve megjelöli az abban használható perorvoslatot és azon földi még külön felemlíti az eseteket, melyekben a perorvoslatoknak helye nincs.
A nyomozásra és elővizsgálatra nézve kimondja, hogy a vizsgálóbirónak intézkedései és mulasztásai miatt felfolyamodás (Beschwerde) intézhető a felügyelő tanácshoz (Rathskammer, 113. §), és hogy ennek vonatkozó végzése ellen felfolyamodhatni a feltörvényszékhez, ha az bűnhalmazathoz tartozó valamely esetnek különválasztására, fogság elrendelésére vagy megszüntetésére, a szabadlábra helyezéskor adandó biztosíték megállapítására, vagy a vád elutasítására, illetve az eljárás megszüntetésére vonatkozik (114. §).
Az ujrafelvétel iránti indítvány tárgyában hozott végzés ellen megengedi a felfolyamodást a főtörvényszékhez (357. §).
Hasonló módon intézkedik az eljárási költségek (392. §), a képviselők díjai (395. §), a nyomtatványok lefoglalása (487., 494. §), annak helyben nem hagyása (489. §), a nyomtatvány lefoglalásából eredő kár (491. §), a nyomtatvány terjesztésének megtiltása (493. §) tárgyában hozott végzésekre nézve is.
A kihágások fölötti eljárásra vonatkozólag szabályul felállítja (481. §), hogy a járásbirák határozatai ellen, a mennyiben felebbezésnek nem tárgyai, felfolyamodásnak van helye a törvényszékhez.
Kizárja a perorvoslatot oly végzés ellen, mely illetékességi összeütközés kérdésében dönt (64. §), a biró ellen tett kifogást elveti (74. §), a főtárgyalás előkészítésére vonatkozik (225. §), a főtárgyalás rendjét megzavarók ellen volt hozva (237. §), a főtárgyaláson tett közbeszóló indítványra nézve határoz (238. §), elitélt tanunak vagy szakértőnek kifogását elveti (243. §), igazolás iránti kérvényt elutasít (364. §), a vádlottnál lefoglalt gyanus tárgyakról intézkedik (378. §), szabadságvesztés-büntetés elhalasztását megtagadja (401. §), az ítélet jogereje után felmerült enyhítő körülményeket érvényesítő folyamodást elutasítja (410. §), kegyelmi kérvényt visszautasít (411. §).
A német birodalmi b. perrendtartás szerint meg van engedve a felfolyamodás a törvényszékek végzései, az elnök, a vizsgálóbiró, a járásbiró, a megkeresett vagy kiküldött biró intézkedései ellen, a mennyiben azt a törvény határozottan ki nem zárja (346. §).
A felfolyamodás kétféle: egyszerű és azonnali. Az egyszerű (Beschwerde) nincs határidőhöz kötve és alapján a biró megtámadott végzését vagy intézkedését maga megváltoztathatja (348. §). Az azonnali felfolyamodás (sofortige Beschwerde), melynek eseteit a törvény külön megjelöli (28., 46., 81., 122., 180., 181., 199., 209., 270., 363., 412., 463., 494., 501. §), a határozat közlésétől számított egy hét alatt jelentendő be és annak következtében a biró megtámadott határozatától el nem térhet (353. §).
A felfolyamodás rendszerint csak egyfokú, kivéve a törvényszékeknek (Landgerichte) mint felebbviteli biróságoknak a fogság kérdésében hozott határozatait, melyek ellen még további felfolyamodásnak van helye (352. §).
Felfolyamodás nem használható a feltörvényszékek (Oberlandesgericht) és a birodalmi törvényszék (Reichsgericht) végzései és intézkedései ellen (346. §), továbbá az ítélőbiróságoknak az ítélethozást megelőző határozatai ellen, a mennyiben ez utóbbiak fogságba helyezésre, lefoglalásra, büntetés kimondására, vagy harmadik személyek jogaira nem vonatkoznak (347. §).
Azonfölül kizár az idézett perrendtartás minden perorvoslatot oly végzés ellen, melylyel biró ellen tett kifogásnak helyt adtak (28. §), valamely mulasztást igazoltnak kimondtak (46. §), a vádirat benyujtása után elővizsgálatot vagy egyes bizonyítás felvételét elrendelték (200. §), a főeljárást (tárgyalást) megindították (209. §); kizárja továbbá a felfolyamodást a törvényszék végzése ellen, melylyel az elővizsgálatot a terhelt kihallgatása után elrendeli (179. §), vagy melylyel a vizsgálóbirónak elővizsgálatot rendelő határozata ellen tett kifogást (180. §), illetve a vádirat elleni kifogást (199. §) elveti, kivéve ha az illetéktelenséget nem érvényesít.
A javaslat nem követhette az angol eljárás példáját, mert az egyuttal a vizsgálat nyilvánosságának és a vádesküdtszék intézményének behozását feltételezte volna. Nem fogadta el a franczia b. perrendtartásnak illiberalis és saját hazájában is elítélt irányát. Felhasználta azonban a jogtudomány és gyakorlat fejlődésének eredményeit, melyek az 1873. évi osztrák és 1877. évi németországi b. perrendtartásokban érvényesülek. Magáévá tett mindkettőnek közös irányelvét, hogy a peres feleknek birói tévedés és önkény elleni biztosítása épp oly gondos figyelmet érdemel, mint ama nagy hátramaradás, melylyel a perorvoslat túlságos alkalmazása az eljárás eredményét fenyegeti.
A határozat technikája tekintetében eltér mindkettőtől, mert az ausztriai büntető perrendtartás módszere, mely a birói végzések és intézkedések ki nem meríthető változatosságának részletes szabályokkal megfelelni igyekezett, a hézagosság kifogása alá esik; mig a németországi a felfolyamodás feltételeinek általános megállapításával azt elkerülte ugyan, hogy egyes birói végzésekre nézve a felebbvihetőség kétséges legyen, de másrészt vita-kérdésekre ad alkalmat azzal, hogy a főosztály alól általános, kevésbbé általános és egészen részletes kivételeket állapít meg, melyek részben ismét megszorítás alá esnek.
Áttérünk a részletes intézkedésekre.
A felfolyamodással a javaslat nemcsak alaki, hanem a vitás kérdés ténybeli alapjára kiterjedő felülvizsgálatot kívánt kieszközölhetővé tenni. A felebbviteli biróság nincs annak a birónak ténybeli megállapításaihoz kötve, a ki a végzést hozta; az elébe terjesztett kérdést nemcsak jogszerűség, hanem helyesség tekintetében is vizsgálat alá veszi. Ezért nem szorítkozik a törvényellenes végzés megsemmisítésére, ha az elsőfokú biróság a törvény szerint semmis intézkedést tett, hanem mindannyiszor az érdemben határoz. Ha az alsóbb fokú biró intézkedését megfelelőnek találja, a felfolyamodást elutasítja, ellenkező esetben az intézkedést megváltoztatja, illetve megsemmisíti és maga hozza ama végzést, melyet a törvénynek és ténybeli előfeltételeinek helyes értelmezéséből következőnek vél (379. § 5. bek.).
Szükséges tehát, hogy a felebbviteli biróság a tényállást tisztába hozhassa és erre szolgál a vádtanácsnak a felek meghallgatására, a kir. táblának pedig felvilágosító jelentés követelésére vonatkozó joga (379. § 2., 3. bek.).
Az ügyállás felvilágosítását előmozdítja az is, hogy a vádtanács határozatát a kir. ügyészség és a vizsgálóbiró nyilatkozata előzi meg. A nyilatkozat a vádtanács belátása szerint, szóbeli vagy irott lehet. Hasonló rendelkezést a kir. ítélő tábla és curia határozatára nézve, gyakorlati nehézségek akadályoztak meg. Ezekhez még az is járult, hogy tárgyalás tartása és a terheltnek a kir. ítélő tábla vagy curia elé idézése, illetve szállítása igazolható nem volna, a szóbeli előterjesztés kedvezménye tehát, mely a terhelttől el van vonva, méltán a vád közegét sem illeti meg.
E részben a javaslat eltért a franczia büntető perrendtartásnak (133., 135., 218. czcz.) a legtöbb continentalis büntető perrendtartásba átment intézkedésétől és talán joggal.
A főügyésznek, illetve a koronaügyésznek előterjesztése a felsőbb biróságok előtt aligha nyujthat bővebb informatiót, mert a nevezett vádközegek is csak az ügyiratokból merítik tudomásukat, mint az előadó biró. De tekintély és tehetség által támogadtva igen is nagy súlyt vethetnek a mérlegbe a vád álláspontja mellett, melyet a vádlott ellen nem súlyozhat.
A vád és védelem egyenlő állásának elve követeli, hogy a közvádló se szólalhasson fel ott, hol az a terheltnek vagy védőjének lehetetlen.
E helyütt még fel kell említeni a felfolyamodás fogalmára vonatkozó ama külömbséget, mely ezt a perorvoslatot a 113. §-ban említett panasztól elválasztja. A felfolyamodás csak végzés ellen használható, a panasz a vizsgálóbiró minden intézkedése és mulasztása miatt, a felfolyamodás határidőhöz van kötve, a panasz e megszorítás alá nem esik. A panasz tehát a kevésbbé formalis eszköz, mely a felek érdekeit, a vizsgálóbiró hibái vagy mulasztásai ellen biztosítja, nem is eredményez közvetlenül az ügyre kiható határozatot, hanem csak a vizsgálóbirónak szóló figyelmeztetést vagy utasítást. Ezeknél fogva ajánlatosnak mutatkozott, hogy a formaszerű perorvoslatoktól elválasztva, mint a vizsgálat külön intézménye, azzal egyetemben nyerjen szabályozást.
A felfolyamodás elintézésére hivatott biróságok fokozatát illetőleg (378. § 3. bek.) megjegyzendő, hogy itt a vizsgálóbiró alatt nemcsak a törvényszék vizsgálóbirája, hanem egyáltalában minden biró értendő, ki vizsgálati cselekményt teljesít, tehát a megkeresett vagy kiküldött járásbiró is.
A vádtanács fölülvizsgálati joga kiterjed mindazokra a birákra, kik felügyeletének külömben is alárendelvék (113. §). Ezért nem volt szükség felebbviteli illetékességének részletesebb megjelölésére.
A megkeresett biró végzését tehát a fölötte való, nem pedig a megkereső biró, illetve biróság vádtanácsa vizsgálja fölül. Ez a gyors elintézés érdekében szükséges és folyománya annak, hogy a vádtanács a felfolyamodás által érdekelt felek kihallgatására jogosítva van.
Kivételt állapít meg a kir. ítélőtábla részéről kiküldött biróra, illetőleg járásbiróságra (402. § 3. pont) vonatkozó rendelkezés. De ze nem volt elkerülhető, a mennyiben a kir. ítélő tábla részéről kiküldött biró, illetőleg biróság a kir. ítélő tábla meghagyását teljesíti, eljárásának helyességét tehát legjobban ez ítélheti meg, minélfogva jelentését is közvetlenül ehhez terjeszti be (406. §).
A felfolyamodás bejelentésének határideje a kifejlett gyakorlat szerint kihirdetés útján közölt végzéseknél 24 óra, kézbesítetteknél pedig 8 nap. Ott, a hol az 1853. évi ausztriai büntető perrendtartás van életben, ennek 203. §-a szerint a felfolyamodást 24 óra alatt kell bejelenteni, indokolása pedig nyolcz nap alatt nyujtható be.
Fölötte eltérőleg intézkednek e részben a külföldi törvényhozások. A franczia büntetőperrendtartás szerint a felfolyamodás 24 óra alatt (135. cz.), a semmiségi panasz pedig öt nap alatt (296. cz.) jelentendő be. A németalföldi büntető perrendtartás a kir. ügyésznek két napi, a terheltnek nyolcz napi határidőt szab (130. cz.). Az olasz büntető perrendtartás (215., 261., 457. cz.) határozatai a franczia büntető perrendtartáséval azonosak. Az 1873. évi osztrák büntető perrendtartás egyébként három napban (114., 217., 357., 480., 481. §), a sajtóeljárásra nézve (491. §) nyolcz napban állapítja meg a bejelentés határidejét. Végre a német büntetőperrendtartás (353. §), mint már fent említve volt, az azonnali felfolyamodást egy heti határidőhöz köti.
Ismét a középutat tartotta meg a javaslat; a 24 óra az irott felfolyamodás szerkesztésére, esetleg a postán való elküldésre, nagyon rövidnek látszott. Ellenben a nyolcz napi határidő a feleknek az ügymenet rovására túlságos kedvezményt nyujt. Mindkét véglettől távol marad a három nap (378. § 6. bek.), mely a felfolyamodás körüli teendőkre már azért is elég, mert a végzések legnagyobb része hirdetés újtán közlendő. A mi pedig ez utóbbit illeti, a kihirdetést teljesítő biró felvilágosító útbaigazítása mellett az érdekelt személy a kihirdetéskor könnyen megállapodásra juthat a felfolyamodás czélszerűsége iránt, mig másrészt a végzés meg- vagy meg nem támadott voltának mielőbbi megállapíthatása az ügymenet szempontjából nagyon kívánatos.
Vita tárgya, hogy az elkésett, a törvény által meg nem engedett vagy a felfolyamodás tárgyát meg nem jelölő („határozatlan”) felfolyamodás visszautasítására az elsőfokú vagy a felebbviteli biróság legyen-e feljogosítva. Azok, kik az utóbbit ajánlják, felhozzák, hogy az elsőfokú biró, kinek végzése meg van támadva, a felfolyamodás megengedhetőségének eldöntésére nem bir kellő elfogulatlansággal, és hogy a megengedhetőség kérdésének a felebbviteli biróság elé utasitása esetében, ez utóbbi, ha szükséges, azonnal az érdemben is határozhat. Az ellenkező nézet szószólói pedig ellenvetik, hogy a felfolyamodás megengedhetősége, mint az elbirálásnak ujból felmerült tárgya, első sorban az elsőfolyamodású biróság elé tartozik és hogy ennek előzetes határozata a felebbviteli biróságot sok munkától kíméli meg.
Hazánkban a Királyhágón innen, általánossá vált gyakorlat szerint az elsőfokú törvényszék csak az elkésett, az 1853. évi ausztriai büntető perrendtartás 203. §-a szerint pedig még azonfölül a lemondás által kizárt felfolyamodás visszautasítására van jogosítva. A járásbiróságok előtti bünvádi eljárás tárgyában 1880. évi augusztus 15-én kelt igazságügyi miniszteri szabályrendelet 87. §-a, a meg nem engedett perorvoslat visszautasítását is a járásbirónak tartja fenn. E szerint részben a fennálló jogra támaszkodik a javaslat, midőn a felfolyamodás megengedett volta tárgyában az elhatározást az elsőfokú biróra ruházza. A már kifejtett vonatkozó érvek mellett még irányadó volt, hogy túlterhelt és a javaslat szerint szükségkép még ujabb mellőzhetetlen teendőkkel terhelendő felebbviteli biróságaink munkahalmazának lehető apasztása kiváló figyelmet érdemel, továbbá, hogy a felfolyamodást visszautasító végzés a 378. § nyolczadik bekezdése szerint ujabb felfolyamodással megtámadható lévén, az elsőfokú biróság esetleges elfogultsága kellő ellensúlyra talál. A mi pedig azt illeti, hogy a javaslat a fennálló jog határozatain részleg túlmenve, nemcsak az elkésett, hanem a nem jogosult egyén által használt, a törvény által kizárt vagy határozatlan felfolyamodást is az elsőfokú biró által visszautasíthatónak nyilvánította, ezt a perorvoslat használhatóságát esetről-esetre tüzetesen meghatározó, továbbá a határozatlan felfolyamodás esetében a biróságot figyelmeztetésre kötelező (380., 390., 391. §) rendelkezései mellett aggodalom nélkül tehette.
A felfolyamodással megtámadható végzések legnagyobbrészt a főtárgyalást megelőző eljárás szakába esnek, hol foganatosításuk felfüggesztése lényeges kárt eredményezhet. Ezért a felfolyamodásnak általában felfüggesztő hatály tulajdonítható nem volt. Hogy azonban az érdekelt személyek jogai, melyek némely esetben a birói végzés peremtorius foganatosítása által helyrepótolhatlan csorbát szenvedhetnek, ott, hol azt az eljárás czélja megengedi, figyelemben részesülhessenek, a javaslat egyes esetekben (164., 167., 187., 194., 232., 246. §) a felfolyamodást felfüggesztő hatálylyal látta el s azon fölül megengedte, hogy az a biróság, mely a felfolyamodással megtámadott végzést hozta, a foganatosítást fontos okokból felfüggeszthesse (380. § 2. bek.). Ebből a jogból a fentebbi tágabb értelemben vett vizsgálóbirót azért zárta ki, mert annak intézkedését a haladék rendszerint meghiusítja és mert végzése ellen a vádtanácsnál úgy is gyors orvoslás található.
Közös rendeltetésüknél fogva a felfolyamodás és a felebbezés sok tekintetben azonos rendelkezést tételeznek fel. Ismétlés elkerülése végett azokat a javaslat csak a felebbezésnél, mint a nagyobb jelentőségűnél részletezte és a felfolyamodásra kiterjedő hatályukat idézéssel jelezte (380. § 3. bek.). Bővebb indokolásuk ugyancsak a felebbezésre vonatkozó részbe van foglalva és e helyen csak a főszempontok kiemelése szükséges.
A felfolyamodás használására a javaslat szerint joggal birnak azok a személyek, kik az ítélet ellen felebbezéssel élhetnek (383. §), azaz a terhelt, annak házastársa, védője és törvényes képviselője, továbbá a vádló és a sértett Azon fölül, mert a végzések jogkorlátozó hatálya még más személyekre, mint például a mulasztás miatt elítélt tanukra vagy szakértőkre, lefoglalás által érintett, másért biztosítékot adott személyekre stb. is kiterjed, a felfolyamodás ezeknek is fenn volt hagyandó. Természetes azonban, hogy e perorvoslat nem állhat megszorítás nélkül bárkinek rendelkezésére. A javaslat annak használatára csak azokat kívánta jogosítani, kikre nézve a végzés intézkedett s ennek a 378. § 4-ik bekezdésében „kikre vonatkozik” szavakkal adott kifejezést.
A terhelt kedvezőtlen állását enyhíteni kivánó intézkedések, melyek a felebbezésre nézve téve vannak, a felfolyamodásnál egyenlő jogosultsággal birnak (386., 387. §). Ha a terhelt javát czélzó törvényrendelkezés vagy a terhelt javára bejelentett felebbezés az ítélet fölülvizsgálata alkalmával a terhelt kárára nem szolgálhat, ennek következetesen a felfolyamodás tárgyában hozandó határozatnál is kell állani.
Végzéseknél is a fölülvizsgálat rendszerint a perorvoslattal megtámadott intézkedésre szorítkozik (387., 390., 391. §). Ki vannak véve a birói hatáskör, a területkívüliség és a mentelmi jog szabályainak megsértései, melyek hivatalból veendők figyelembe (379. § 6. bek.); további kivételek ama határozatok, hogy a vádló felfolyamodására a megtámadott intézkedés a terhelt javára is megváltoztatható és hogy az egyik vádlott-társ felfolyamodásának hatása a többire is kiterjed (387. § 2., 4. bekezdés).
Felfolyamodásnál is helye van a külön indokolás (378. § 5. bek.) benyujtásának, továbbá a 394. §-ban meghatározott feltételek mellett a felfolyamodás visszavonásának és ujra bejelentésének. A felfolyamodó ellenfele adhat be ellenészrevételeket (378. § 10. bek.), de ezek czéljából a felfolyamodást nem közlik vele.
(381-425. §)
Aligha van még intézménye a bűnvádi eljárásnak, mely annyi vitára adott volna alkalmat, mint a felebbezés, értve alatta a perorvoslatot, mely az alsófokú biróság ítéletét, teljes, tehát a ténybeli alapra is kiterjedő fölülvizsgálati joggal, a fölöttes biró elé viszi. A kérdés, hogy legyen-e felebbezés vagy sem, fölötte nagy fontosságú, mert eldöntéséhez képest nemcsak az eljárás, hanem a biróságok szervezete is változik. Nem mellőzhető tehát azoknak az okoknak felsorolása és birálat alá vétele, melyeket a felebbezés ellen és mellett felhoztak.
A felebbezés elleneinek főoka az, hogy eme perorvoslat a szóbeliségnek annyira üdvös elvébe ütközik. Kifejtik, hogy az irásbeli eljárásban az első- és másodfokú biró ugyanabból a forrásból, a vizsgálati iratokból meríti az ügy állására vonatkozó tudomását. Ellenben szóbeli eljárás mellett az elsőfokú biró meggyőződésének alapja teljesen és változatlanul a felebbviteli biró elé nem terjeszthető. Iratok és jegyzőkönyvek, a tanuk, szakértők és felek nyilatkozatairól igen megbízhatlan képet nyujtanak, sőt még gyorsirói felvétel mellett is hallgatnak a biró meggyőződésére oly gyakran befolyást gyakorló mozzanatokról, mint a nyilatkozat hangjáról, a taglejtésben, arczkifejezésben nyilvánvaló lelki állapotokról. Sőt még az egyedül ajánlatosnak mutatkozó módszer, a főtárgyalásnak ismétlése a felebbviteli biró előtt sem biztosítja a kitűzött czél elérését, el is tekintve költség szempontjából alig kivihető voltától. A tanuk és szakértők két izben tett vallomásai rendesen eltérők, részint az emlékezet elhomályosodása, részint már, néha tiltott tényezők befolyása miatt. A bizonyíték a felebbviteli tárgyalásig gyakran megsemmisül, vagy elő nem állítható, a meglévő pedig az ujdonsággal és intactsággal értékéből sokat veszít. E szerint a felebbviteli birónak kevésbbé állana módjában a valót felismerni és mégis az ő itélete válnék véglegessé, mely az alap változása miatt nem is volna fölülvizsgáló másodfokú, hanem egy ujabb elsőfokú ítélet. Hozzájárul még, hogy a felebbezés a szóbeliséget magát is aláássa, a mennyiben a felebbviteli biróság feloldó vagy megváltoztató határozata miatti aggodalom, a vizsgáló és ítélő birót sok mellőzhető adat kipuhatolására s a jegyzőkönyvek körülményes szerkesztésére ösztönzi és ily módon az ügy súlypontját a főtárgyalásból a vizsgálatba helyezi át, a mennyiben továbbá a felebbviteli biróság a dolog szükségképen való fejlődése szerint, nagyobbára mégis csak az ügyiratok alapján fog itélni.
Másik elméleti oka a felebbezés elleneinek, hogy a felebbezés a bizonyitékok szabad mérlegelésének elvével össze nem fér. A felebbviteli biró, ugy mondják, ama számos, néha öntudatlanul ható, ritkán körülirható tényezők befolyása alatt nem áll, sőt azokat fel sem ismerheti, melyek az első fokban ítélt biró meggyőződésének fejlődésénél és megállapításánál közreműködtek. Gyakran ez okból fogja az elsőfokú birónak igazságos itéletét megváltoztatni. Ez ismét arra vezet, hogy az elsőfokú biró meggyőződésének alapjait lehetőleg részletesen kifejezni és indokolni, egyes mozzanatokat, melyeknek hatását érzi, de melyekről egész tüzetességgel számot adni nem tud, figyelmen kívül hagy, és oly ítéletet hoz, mely meggyőződésével már teljesen összhangban nem áll. Másrészt el nem kerülhető, hogy a felebbviteli biróságnak a bizonyítékok mérlegelésére vonatkozó állandó gyakorlata az alsóbb fokú biróság ítélkezésére befolyás nélkül maradjon. E gyakorlat fogja bizonyítás ama szabályait megalkotni, melyeket a törvényhozás káros befolyásuk miatt mellőzött.
Ily körülmények között a bizonyítékok szabad mérlegeléséről többé szó sem lehet.
A felebbezés ellen felhozzák továbbá, hogy az igazságszolgáltatásra káros befolyást gyakorol, hogy a biróságok szervezetének és működésének költségeit lényegesen szaporítja és hogy a felebbviteli biróság eljárásának félig-meddig megfelelő szabályozása rendkívüli nehézségekbe ütközik.
Előadják, hogy a fölülvizsgálat lehetősége megszünteti az elsőfokú biróban a felelősség érzetét, a gondosságot, melyre a határozat megtámadhatatlansága készt. Hogy a felebbviteli birót tudomásának hiányos alapja aggodalomba ejti, az elsőfokú biró ítéletének megváltoztatásától visszatartja és formalis, fölületes fölülvizsgálatra vezet. Hogy az első- és másodfokú biróságok ítéletei között felmerülő ellentétek a közönség jogérzetét megzavarják és az igazságszolgáltatáshoz való bizalmát megingatják. Hogy a felebbezés megengedése az elsőfokú biró képességére és kötelességérzetére nézve bizalmatlanságot fejez ki és önérzetét, s ezzel ügybuzgóságát annál érzékenyebben sérti, mert az ítélete ellen szükségesnek tartott ellenőrzés az esküdtek határozatánál mellőzve van.
A felebbezés költséges voltát azzal indokolják, hogy a perorvoslat a másodfokú biróságok szaporítását teszi szükségessé, hogy a tanuknak és szakértőknek a másodfokú biróság előtt, tehát rendesen lakóhelyöktől távolabb eső helyen való ujabb kihallgatása az államkincstárt tetemes kiadással terheli, és maguknak a tanuknak, szakértőknek és magánfeleknek is sok kiadást és veszteséget okoz.
A felebbviteli biróság sikeres működését gátló nehézségeket abban találják, hogy a főtárgyalásnak eme biróság előtt minden ügyben való ismétlése a rendkívül nagy költség miatt lehetetlen, de nem is szükséges; hogy tehát a felebbviteli biróságnak kell az ismétlés és annak teljes vagy részleges elrendelése fölött dönteni, mi a szóbeliség elvének és a felek érdekeinek megsértésével, csak az ügyiratok alapján történhetik. A nem teljes ismétlés esetében az ügyállásnak referenc által való előadása nem mellőzhető. Az előadó nem korlátozható abban, hogy tudomását mely adatokból meríti s könnyen előfordulhat, hogy meggyőződését, melynek befolyása elől az ítélőtanács többi tagjai sem zárkózhatnak el, a nyomozás vagy vizsgálat folyamán felmerült oly bizonyítékokra alapítja, melyeket az elsőfokú biróság előtti főtárgyaláson fel nem vettek, vagy az ítélet hozásánál más okból mellőzendők voltak. Külömben is az előadás csak nagyon halvány képét nyujtja az ügyállásnak, melyet egyes tanuk vagy szakértők kihallgatása élénkebbé, megbizhatóbbá nem tesz, sőt a többi bizonyíték kapcsolatából és összhatásából kiragadva, néha el is torzít. Minden ügynek előzetes és aztán érdemleges elintézése az eljárást felettébb lassítja. A felebbviteli biróságoknak oly szervezése, hogy a főtárgyalás ismétlését könnyítse, kivihetetlennek mutatkozott. Az az ajánlat, hogy a felebbviteli biróság az elsőfokú biróság főtárgyalásán jelen legyen, komoly discussio tárgya nem lehet. Tarthatatlannak bizonyult a Francziaországban, Belgiumban és az osztrák-magyar monarchia másik államában szerzett tapasztalatok szerint ama modalitás is, hogy az elsőfokú törvényszékek büntető tanácsának ítéleteit ugyanannak vagy más törvényszéknek felebbviteli tanácsa vizsgálja fölül. Számos kisebb főtörvényszéknek szervezése, eltekintve a költség nagyságától, a székhelyek megfelelő kiszemelésének nehézségétől és a kisebb személyzettel járó működés akadályaitól, az igazságszolgáltatás egységét és a főtörvényszékek tekintélyét komolyan veszélyezteti.
De - igy folytatják a felebbezés ellenei, - mind e nehézségekkel nem is érdemes küzködni, mert a bűnvádi ügyek igazságos elintézésére a felebbezés sem nyujt teljesen megbizható garantiát, nevezetesen nem olyat, mely más módon elérhető nem volna. A felebbviteli biróság tagjai, mint már érintve volt, a tényállás helyes és biztos felismerése tekintetében az elsőfokú birósággal egybehasonlítva hátrább állanak. Azonfölül ők is tévedhetnek és ha rendszerint nagyobb tapasztalatra és szakképzettségre hivatkoznak is, nem ritkán az elaggottság és kimerülés terhét is sínlik. Nagyobb számuk csak egyhangúság esetében bir nyomatékkal, mely kellékül fel nem állítható; mig az egyszerű szótöbbséggel hozott határozatnál, ha az elsőfokú biróság egyhangúlag ítélt, néha az ügy fölött szavazott birák kisebbségének véleménye válik végérvényessé. Az érdekelteknek végleges megnyugtatása, a közönség bizalmának az igazságszolgáltatás irányában való teljes megnyerése, a felebbezés megengedése által sem érhető el. Köztapasztalati dolog, hogy a bűnvádi ügyben érdekeltek sérelmeiket lehetőleg az utolsó instantiáig viszik és a további felebbvitel lehetetlenségét egyenlő nehezen viselik, akár az első-, akár a másodfokú biróság ítélete után áll az be. Az első- és másod-fokú biróságok eltérő ítélkezése a közönség jogtudatát megzavarja és éppen nem alkalmas a másodfokú biróság iránti bizalmat növelni az a tapasztalat, hogy hiányosabb alapon ítél, mint az elsőfokú. Annyi és még több biztosítékot, mint a felebbezés, nyujt a vizsgálatnak megfelelő szabályozása, a védelemnek könnyítése és hathatóssá tétele, az intézkedés, hogy a vádlottat a vád egész terjedelméről és annak támogatására használt minden bizonyítékról védelmének előkészíthetése végett idejekorán értesitsék, az ítélőbiróság tagjainak szaporítása és a legképesebb birák közől való kiválasztása, végre a bűnösség kimondására szükséges szavazatok számának felemelése. Ha mindezek mellett az elsőfokú biróság ítélete ellen még további garantiára van szükség, azt a helyesen szabályozott semmiségi panasz és ujrafelvétel teljes mértékben szolgáltatják. A bűnvádi ügyek nagyobb része amúgy is nem a ténykérdésen, hanem a törvénynek a constatált tényállásra való alkalmazásán fordul meg s az elsőfokú biróságnak az utóbbi tekintetben téves határozata ellen, a legfelsőbb birósághoz folyamodó semmiségi panasz igéri a leghatályosabb és legmegbizhatóbb orvoslást. A mennyiben pedig esetleg mégis a tényállás hiányos vagy téves kiderítése a sérelem, a kellőleg szabályozott és nem túlságosan megszorító feltételekhez kötött ujrafelvétel bizonyára megakadályozza, hogy bárki ártatlanul büntetést szenvedjen.
Teljes meghallgatásban részesítettük a felebbezés elleneit, méltó, hogy pártolói irányában is hasonló módon járjunk el.
Főokuk az, hogy az első fokban ítélő egyes-biró vagy kisebb számú tagból álló biróság ítéletét, éppen a főfontosságú ténykérdésben véglegessé tenni nem szabad. Felszólal ez ellen a józan ész, mert a nevezett birák figyelmetlenségből vagy elfogultságból tévedhetnek, mert a helyi érdekek és befolyások nyomásának engedhetnek és mert a szenvedélyek az előszeretet és az ellenszenv behatása alatt, különösen élénk politikai mozgalommal biró országban, néha, öntudatlanuk is állhatnak. Felszólal ellene a jogérzet is, mert a jogszolgáltatás alapelveibe ütközik oly hatalomnak egyes hivatalnok vagy hatóság kezébe adása, melylyel a honpolgárok élete, szabadsága és becsülete fölött ellenőrzés nélkül, a tévedés vagy rosszakarat ellen használható védelem kizárásával rendelkezik; melylyel az ártatlanra a bűntettes bélyegét sütheti, annak jólétét, egész jövendőjét megsemmisítheti a nélkül, hogy ez az ítélet téves vagy helytelen voltát kimutathassa és e végett más, igazságosabb határozat kezességét nyujtó birósághoz folyamodhassék.
Emberi tapasztalat csak a megfigyelésnek lehetőleg más-más személyek által való ismétlése útján közelítheti meg a valót. A bűnvádi ügyek ténybeli alapjának ujabb megvizsgálása a felebbviteli biróság által, már ez okból garantiája a végítélet igazságos voltának, mely amaz általános jogmeggyőződésben nyilvánul meg, hogy két biróságnak egybehangzó ítélete több bizalmat kelt mint egyé. De itt nem csak ujabb megvizsgálással, hanem fölülvizsgálattal van dolgunk. A másodfokú biró nem ott kezdi, hol az elsőfokú kezdette, melynek előmunkálatait a tényállás tisztába hozása és a bizonyíték megválogatása körül felhasználja, s melynek ítélete a kritikát könnyítő kiinduló pontul szolgál. Az itéletet neheztelő félnek, kit a vád és tárgyalás eredménye gyakran meglep s ezzel védelmében megakadályoztat, ki néha csak az itéletből nyer arról tudomást, hogy ügyének mi a sarkpontja, s hogy mire fekteti a biróság a legtöbb súlyt: időközben alkalma volt a meggondolásra, védelme hézagainak betöltésére, az elsőfoku biróság tévedéseinek, okai gyöngeségének kimutatására. Mindezek a másodfokú biró szemeit a tények helyes felfogására élesítik, eljárását könnyítik, ítéletét megbizhatóbbá teszik. Hozzátéve, hogy a felebbviteli biróság több tagból alakított tanácsban ítél, hogy tagjai a legképesebb és legtapasztaltabb birák közől választhatók, hogy ezek az elsőfokú biróra netán befolyást gyakorolt helyi érdekek és szenvedélyek légkörén kívül állanak: - a felebbezés az igazságos jogszolgáltatás egyik fő és meltőzhetetlen garantiájának tekintendő. Ezt a tapasztalat is megerősíti. Majdnem mindenütt hatályban volt, ott a hol még be nem hozták vagy megszüntették, a közvélemény mellette erélyesen felszólalt, sőt még ama törvényhozások is, melyek jogosultságát kétségbe vonták, ritkán merték teljesen megszüntetni és megszorítását más garantiákkal igyekeztek ellensúlyozni, melyek részben a kizárni kívánt felebbezés elpalástolt becsempészését eredményezik.
Ezt az okadatolást a felebbezés pártolói annál meggyőzőbbnek találják, mert ellenfeleik fejtegetéseinek és kifogásainak helyességét kétségbe vonják.
Nevezetesen a mi a szóbeliség elvét illeti, azt fölötte fontosnak és üdvösnek nyilvánítják, de megjegyzik, hogy nincs az eljárásnak oly elve, melyért az itélkezés igazságos voltát, az ártatlannak jogsérelem elleni oltalmát feláldozni szabadna. Ha az elsőfokú itélet alapjául szolgált bizonyító anyag nem is terjeszthető teljes azonosságában a felebbviteli biróság elé, ez még nem elégséges ok arra, hogy az egész perorvoslatot elvessük. Teljes tökéletesség emberi dolgokban el nem érhető, és fölötte visszás volna a jót azért megvetni, mert a jobbra szert nem tehetünk. Egyébként a változás a reprodukált bizonyító anyagban rendesen nem is oly lényeges. Gyakran csak mellékes körülményekre, jelentéktelenebb vallomásokra vonatkozik. A lelkiismeretes és hű emlékezettel biró s ezért legmegbizhatóbb szakértők vagy tanuk vallomásában nem lesz változás, és ez nagyon kívánatos próbakövül szolgál a vallomások hitelességének megbirálásánál. Elvégre is a változásnak eredménye az, hogy a felebbviteli biróság nem ad teljes hitelt egyik vagy másik tanunak vagy szakértőnek, kit az elsőfokú biróság kifogástalannak talált; s hogy ha ezzel a bizonyítás kétségessé válnék, a vádlott javára szolgáló felfogás szerint ítél. Minden esetre kisebb baj az, mint ha az ártatlanul elítélt vádlott sorsán egyáltalában nem lehet segíteni.
A bizonyítékok szabad mérlegelését a felebbezés pártolói e perorvoslat által veszélyeztetve nem látják. A hasonlóképen szabad meggyőződése szerint ítélő másodfokú biró az ügy helyes eldöntésére csak ugy, sőt jobban képes, mint az első fokban eljáró. Éppen mert csak szabad meggyőződése szerint határoz, a bizonyításra vonatkozó szabályokat az alsóbb foku biróra nem erőszakolhat és nem is kell attól tartani, hogy a felebbviteli biróság gyakorlata bármely birót törvény által biztosított jogának feladására birhasson. Ha a fölülvizsgálat lehetősége az elsőfokú birót a tényállás gondos kiderítésére és ítéletének alaposabb indokolására serkenti, ez az ügy érdekében csak kívánatos. De be nem látható, hogy miért volna ezzel az eljárás súlypontja a vizsgálatba helyezve, midőn az ítélőbiró működését főleg a főtárgyalás terén fejti ki és ugyanott nyilik neki a legkedvezőbb és legbiztosabb alkalom a való kiderítésére és meggyőződésének megállapítására.
A felebbezés terhére rótt káros következményeket részint tagadják, részint túlzottaknak jelentik ki.
Szerintök az, hogy a felebbezés elsőfokú biróban a felelősség érzetét csökkentené, nem igen fér össze az imént tárgyalt fejtegetésekkel, melyek szerint az elsőfokú birót éppen gondosabb és kimerítőbb eljárásra ösztönzi. Ellenkezőleg a felebbezés kizárása esetében lehetne attól tartani, hogy az elsőfokú biró a ténykérdés megoldása tekintetében nyert souverain hatalmával visszaél. A reproductio eredményének gondos és aggódó birálat alá vétele a másodfokú itélet értékét aligha csökkenti. És ha a másodfokú biró kétség esetében megváltoztató ítélethozásától tartózkodik, csak az áll be, mit a felebbezés ellenei általában kívánatosnak tartanak: az elsőfokú biróság ténybeli megállapításainak véglegesítése. Az első- és másodfokú biróság ítéletei közti eltérés éppen a fölülvizsgálat gondosságáról és a felhozott jogsérelmek figyelembevételéről tesz tanuságot, tehát annál kevésbbé fogja a közönség jogi meggyőződését zavarni, mert ez az egyedüli út az elsőfokú biróságok judicaturájában fejlődött ellentétek kiegyenlítésére. Mindenesetre jobban bántja az általános jogérzetet, ha világosan igazságtalan ítéletnek megváltoztatása egyáltalában nem, vagy csak bizonytalan sikert igérő mellékutakon érhető el. Nem áll az, hogy a felebbezés a birák önérzetét sértené, mert csak a tévedés, mint általános emberi gyöngeség ellen akar óvszert nyujtani. A semmiségi panasz, melyet a felebbezés ellenei megtartani kívánnak s melynek alapja éppen az, hogy a biró a törvényt nem tudta, vagy kellőleg meg nem értette, tulajdonképen sokkal sértőbb tartalommal bir. Egyébként a helyes igazságszolgáltatás főérdekeivel szemben a birói kar érzékenysége nem jöhet figyelembe.
Nem szerencsés a hivatkozás az esküdtszékre. Ez tagjainak nagy számánál és teljes függetlenségénél, a felek érdekeit biztosító visszavetés jogánál, a vizsgálat kötelező voltánál, az egész eljárás körülményesebb, a vád és védelem előkészítését könnyítő természeténél fogva az állami biróságokkal párhuzamba nem helyezhető. A mellett az esküdtek határozatának megtámadhatatlansága nincs is általában elfogadva, nevezetesen a biróságnak felfüggesztés iránti joga tévedés esetében, lényegesen korlátozza azt, és a felebbezésnek kizárása az esküdtszéki eljárásban nem elvi szükség.
Áttérve a költség kérdésére, a felebbezés szószólói arra hivatkoznak, hogy a felebbezés az eljárási költséget növeli ugyan, és a másodfokú biróságoknak, illetve személyzetöknek szaporítását teszi szükségessé, de hogy ezt nagyon is ellensúlyozza az elsőfokú birák szaporítása, melyet a felebbezés mellőzése az ítélet garantiáinak emelése végett követel, nemkülömben a semmítőszéknek, mint egyedüli felebbviteli biróságnak nagyobb ügyforgalmával járó személyzetszaporítás. A magánfelekre nézve pedig kétségtelenül kedvezőbb, ha a közel fekvő másodfokú biróságnál gyors orvoslást találnak, mint ha panaszukat az ország fővárosában székelő és a nagy munkahalmaz miatt lassan működő semmítőszék elé kénytelenek vinni.
A felebbezés körüli eljárás czélszerű szabályozásának nehézségei - így folytatják a felebbezés pártolói - kétségtelenül nagyok, de nem nagyobbak, mint sok más jogintézménynél és nem is legyőzhetetlenek. Hogy a bizonyítás ismétlése és mely mértékben ismétlése fölött a főtörvényszék tárgyalás nélkül határoz, mint előkészítő és nem is végleges intézkedés a szóbeliség elvét nem sérti. A felebbezés tárgyalásakor a felek a bizonyítás tágabb körű ismétlését indítványozhatják és megokolhatják, a biróság pedig elrendelheti. El van tehát érve, hogy a felek a bizonyítás ismétlése tárgyában szükség esetén nyilatkozhatnak és hogy, ha ily szükség fenn nem forog, mi az esetek túlnyomó többsége, az időveszteséggel járó előzetes tárgyalás mellőzhető legyen. A felek érdekeinek további biztosítása czéljából még oly intézkedés is felvehető, mely a reproductiót bizonyos feltételek mellett kötelezővé teszi. Veszélyes volna az ügy másodfokú eldöntését egyedül a referens előadására alapítani, de ezt a felebbezés szószólói sem kívánják. Az előadó után szót engednek a feleknek, kik az előadás hézagaira figyelmeztethetnek, egyes iratok felolvasását, bizonyítékok felvételét indítványozhatják. Kétség esetében a bizonyítást ismétlik, ha a részleges ismétlés az elsőfokú biró megállapításaitól eltérő képet nyujt, az óvatos és lelkiismeretes felebbviteli biró nem fog nyomban megváltoztató ítéletet hozni, hanem az ellentét megoldására törekszik, esetleg teljes reproductiót rendel el. Mindez időveszteséggel jár, azonban a tapasztalat adatai szerint a felebbviteli ügyek csekély százalékánál szükséges, a tények már rendesen meg vannak állapítva, csak helyes combinatiójuk körül forog a vita. Annyi felebbviteli biróságnak szervezése, hogy mindegyiknek hatásköre 3-4 elsőfolyamodású törvényszéknek kerületére kiterjedjen, komoly nehézségekbe nem ütközik. Ily szervezet az ügy kívánalmainak is megfelel, az államkincstárt és az ügyleteket túlságos költséggel nem terheli. A jogegység megőrzése pedig nem eszközölhető a ténykérdés megoldásának, hanem csak a törvény alkalmazásának fölülvizsgálatánál és ez amúgy is a legfelsőbb biróság feladata.
A felebbezés czélszerűségét megtámadó okokra azt válaszolják e perorvoslat pártolói, hogy nagyobb számú és qualificatiójú tagokból alakított biróságnál sincs a tévedés kizárva, de mindenesetre ritkább. A kisebbség nézetének érvényesülését feltüntető példa gyéren előforduló kivétel, mely az összefoglalt szavazatok nem egyenlő súlya miatt nem találó és nem is annyira a felebbezés, mint egyáltalában a szavazás útján való döntés ellen irányul. Hogy az érdekelt felek teljes megnyugtatása el nem érhető, ez a perorvoslati rendszer igazságos és czélszerű szabályozásának útjában nem állhat. A közönség jogi meggyőződésének fejlődésére és nyilvánulására vonatkozó tapasztalatok nem igen megbizhatók, nagyrészt azonban mégis csak az ítéletek felebb nem vihetősége ellen szólnak.
Végre a felebbezés helyett nyujtandó garantiákra megjegyzik, hogy az eljárásnak a tényállás alapos kiderítését és a vádlott védelmét biztosító szabályozása általános és nemcsak a felebbezés mellőzése esetében teljesítendő követelmény. Ezt meghaladó túlzás az eljárást nehézkessé, bonyolulttá tenné. A semmiségi panasz a felebbezést a ténykérdés fölülvizsgálata tekintetében nem pótolhatja. A semmítőszék egyedül az iratok alapján a reproductio teljes kizárásával kénytelen határozni, a mi éppen nem kívánatos megoldása a nehézségnek. Ugyszintén az ujrafelvétel sem fogadható el megfelelő surrogatumnak, mert ha megszorító feltételekhez van kötve, csak kivételképen nyujt orvoslást a téves ítélet ellen, ha pedig nagyon megkönnyítik, az ítéletek jogerőre emelkedésének késleltetésével a jogbiztonságon ejt csorbát. Ez utóbbi esetben az ujrafelvétel nem egyéb, mint a felebbezés elpalástolt alakban és elkésett alkalmazásban, melynek megengedhetősége fölött rendesen az előbb eljárt, tehát elfogult biró, ismét nem tárgyalás, hanem csak az iratok alapján határoz.
Ha a kifejtett ellentétes okokat súlyra és jelentőségre nézve egybehasonlító birálat alá veszszük, el kell ismernünk, hogy a felebbezés elleneinek argumentatiója elméleti tekintetben erősebb. Ennek tulajdonítható, hogy azt a tudomány emberei, különösen Németországban nagyobbára magukévá tették. Másrészt tagathatlan, hogy a felebbezés mellett felhozott okok kiváló gyakorlati jelentőséggel és a jogérzetre meggyőző hatással birnak. Minden elvi kifogások daczára érezzük, és ezt az intézmény ellenei sem képesek egészen tagadni, hogy a felebbezés a helyes igazságszolgáltatásnak hathatós és más által nem pótolható garantiája.
A controversia ily állásában annak megoldására csak a történelmi fejlődés és a törvényhozás talajául szolgáló államnak társadalmi és törvénykezési viszonyai nyujthatnak támogatást.
A felebbezés régi intézmény. Feltaláljuk azt már a rómaiaknál, hol a magistratusok ítéletét a comitiákhoz, később a császári hivatalnokok ítéletét a princepshez és consistoriumához felebbvinni lehetett. A középkorban a ténykérdést istenítélettel vagy esküvel oldották meg s ezért a felebbezésnek a dolog természeténél fogva szűk tér jutott. Azonban a római és canoni joggal, habár nagyobbrészt csak a vádlott javára és változó alakban, mindinkább elterjedt.
Kivételek Németország és Anglia. Az előbbi országban a régi gyakorlat az uj eszméknek szivósan ellentállott. V. Károly b. perrendtartása (Peinliche Halsgerichts-Ordnung) hallgatással mellőzte, az 1530. évi törvény (Reichsabschied) a birodalmi törvényszékhez intézését megtiltotta, s így fejlődött ama túlnyomó gyakorlat, mely büntető ügyekben a fellebbezést kizártal. Helyette megengedték a vádlottnak a határidőhöz nem kötött és többször is igénybe vehető további védelmet (remedium ulterioris defensionis).
Angolországban a római és canoni jog befolyása alig észlelhető, a jogrendszer egészen nemzeti alapon fejlődött. Ez okozta, hogy a középkorban annyira elterjedt, de a római és canoni jog érvényre jutásával mindinkább megszünt népbiráskodás Angolhonban megmaradt és a mai esküdtszéki intézménynyé fejlődött. Részint ez intézmény természetének, részint a felebbvitelt kizáró középkori traditiüknak tulajdonítható, hogy az angol bűnvádi eljárás a ténykérdés fölülvizsgálatára vezető perorvoslatot nem ismer.
A felebbezés ujabbkori alakzatának kútforrását a franczia bűnvádi perrendtartásban kereshetjük. Már az 1791-iki code des délits et des peines szabályozta s rajta az 1808. évi code d’instruction criminelle és az 1856. évi junius 13-iki törvény csak alaki változtatásokat tettek. Az 1808-iki törvénykönyvnek jelenleg is érvényes határozatai szerint a felebbezésnek helye van a rendőri és correctionalis biróságokhoz tartozó (172., 199. cz.), vagyis azokban a kihágásokat és vétségeket tárgyazó ügyekben, melyekben állandóan alkalmazott birák és nem esküdtek ítélnek. Felebbezés tárgyává nemcsak az ítélet ténybeli alapja, hanem rendelkezéseinek, valamint a megelőző eljárásnak törvényellenessége is tehető. A rendőri birák ítéleteit a correctionalis törvényszéknek, ezeknek első fokban hozott ítéleteit a feltörvényszékek (cours d’appel) vizsgálják fölül. Mindkét esetben tárgyalás van a felebbviteli biróság előtt, melyen a már vallomást tett, sőt még uj tanuk is kihallgathatók (175., 211. cz.). Ily alakban és ily korlátok között nyert érvényt a felebbezés az I. Napoleon által meghódított országokban, melyek közől Belgium és Olaszország ez intézményt mai napig is megőrizték. A code d’instruction criminelle hatását azokban az országokban is észlelheti, melyekre formális érvénye ki nem terjedt, a mennyiben a jelen század elején létrejött bűnvádi eljárási törvények a felebbezést általában elfogadták. A 40-es években megindult reformmozgalmaknál nagyobbára ugyancsak a code d’instruction szolgált mintául és ott, hol az esküdtszékeket behozták, a felebbezés az állandóan alkalmazott birák elé tartozó ügyekre érvényben maradt.
Érdekesek a törvényhozás áramlatainak változásai Németországban.
Az 1805. évi porosz törvény a felebbezést csak a vádlottnak engedte meg. A berlini főtörvényszék területén szóbeli eljárást életbeléptető 1846. évi julius 17-iki törvény a felebbezést a franczia rendszerhez képest szabályozta. Korlátozó rendelkezéseket tartalmaz az 1849. évi január 3-iki rendelet és az 1852. évi május 3-iki törvény, melyek a felebbezést csak a járásbiróságokhoz és a törvényszékekhez tartozó ügyekben és csak uj bizonyítékok, illetve a bizonyításnak a főtörvényszék előtt történt ismétlése alapján engedték meg. Az ujabb tartományok részére 1867. évben kibocsátott perrendtartás ezt a rendszert megtartotta, azonban a bizonyítékok felvétele tárgyában részletesebben intézkedett.
A franczia rendszert követték az ujabb időkig a thüringiai herczegségek, Hessen és Bajorország.
Braunschweigban az 1832. évi törvény szerint csak a vádlott élhetett felebbezéssel. Az 1849-iki törvény a felebbezést eltörülte és az összes biróságok ítéletei ellen csak a semmiségi panasz perorvoslatát engedte meg. Hasonértelmű rendelkezést tartalmaz az 1858-iki perrendtartás.
Szászországban az 1855-iki perrendtartás a kormány javaslata ellen a felebbezést törvényszéki és járásbirósági ügyekben fentartotta. Ellenben az 1868. évi törvény azt már csak a büntetés kiszabása tekintetében engedte meg.
Az 1845. évi badeni bpts., mely szerint kizárólag állandóan alkalmazott birák működtek, a felebbezést Recurs név alatt az ügyek súlyosságától eltekintve fenhagyta. Az esküdtszékek életbeléptetésével (1851.) a felebbezést a járásbiróságok és törvényszékek által elintézendő ügyekre szorították. További megszorítását a járásbiróságok elé tartozó ügyekre az 1864. évi perrendtartás eredményezte.
Württembergben az 1843-ik évi perrendtartás szerint hasonlókép kizárólag állandóan alkalmazott birák működtek, kiknek ítéletei ellen „Recurs” nevet viselő felebbezéssel lehetett orvoslást keresni. Az 1849. évi törvény, mely az esküdtszékeket felállította, eme biróságokhoz tartozó ügyekben már csak a semmiségi panasz perorvoslatát rendszeresítette. Az 1868. évi perrendtartás ezt a megszorítást az összes bűnvádi ügyekre kiterjesztette.
Az utóbb megnevezett államok példáját követve, a felebbezést még Oldenburg, Waldeck, Hamburg és Altenburg is eltörülték.
Eme eltérő törvénykezési szabályokba a birói szervezésről szóló 1877. évi törvény és a birodalmi perrendtartás hoztak egyöntetűséget. Ezeknek a szövetségi tanács által elfogadott tervezete szerint a kisebb és közép jelentőségű bűnvádi ügyeket „Schöffen” biróságok, a legsúlyosabbakat az esküdtszékek intézték volna el és ítéleteik ellen felebbezésnek nem lett volna helye. A birodalmi tanács módosításokat tett; csak a járásbiróságokra (Amstgerichte) nézve fogadta el a „Schöff”-ök közreműködését, ellenben a törvényszékeket (Landgerichte) egyedül állandóan alkalmazott birákból alakította és csak az utóbbiak, valamint az esküdtszékek ítéleteire nézve kivánta a felebbezést kizárni. Ily értelemben létesültek azután a törvények (b. szerv. törv. 25., 58. § bpts. 354., 374. §).
Németalföld törvényhozása a franczia code d’instruction criminelle átdolgozása alkalmával az esküdtszékeket megszüntette. Ennek daczára az esküdtszékek elé tartozott ügyekben a felebbezést kizárta. Ezen az anomalián már csak az 1874. évi törvény segített, mely óta a járásbiróságok és törvényszékek hatásköréhez tartozó bármely bűnvádi ügyben lehet felebbezéssel élni.
Monarchiánk másik felében az 1803. évi büntetőtörvény csak a vádlottat ruházta fel a felebbezés (Recurs) jogával, a mellett azonban számos esetét állapítja meg a hivatalból való fölülvizsgálatnak. Az 1850-iki perrendtartás a franczia rendszert követte, az egyes biróságok (Bezirksgerichte) és a társas biróságok (Bezirks Collegialgerichte) ítéleteire nézve megengedte a felebbezést, az esküdtszékek ítéletei ellen azonban kizárta. Gyökeres rendszerváltoztást jelez az 1853. évi perrendtartás, mely kizárólag állandóan alkalmazott birákat ismer, kiknek tételeit egyfokú, eltérés esetén kétfokú felebbezéssel teszi megtámadhatókká. Az 1850-iki perrendtartás felhasználásával szerkesztendő ujabb törvénynek 1861-ben kezdődött előmunkálatait a felebbezés szabályozása tárgyában felmerült nézeteltérés lényegesen késleltette. Még az 1867-iki javaslat nagyjában megmaradt a felebbezésnek 1850-iki törvényszerinti rendszere mellett, melylyel utóbb az 1869. és 1872-iki javaslatok szakítottak. Az 1873-ban létrejött törvény megszoritás nélkül fentartja a felebbezést a járásbiróságok ítéletei ellen (463. §), de a törvényszékekhez és esküdtbiróságokhoz tartozó ügyekben lényegesen korlátozza (283., 345. §). Nevezetesen kimondja, hogy annak egyedül a büntetés kiszabására és a magánjogi igényekre nézve van helye s hogy azzal az előbbi tekintetben a vádlott terhére csupán a büntetés rendkívüli enyhítése esetében, a vádlott javára pedig ily rendkívüli enyhítésnek mellőzése esetében lehet élni. Továbbá a semmiségi esetek közé (281. § 5. bek.) olyat is felvett, mely a semmítőszéknek is befolyást enged a ténykérdés megoldására. Végül a semmítőszéket az ujrafelvétel tekintetében korlátlan joggal ruházza fel (362. §) s ekként a semmiségi panasznak sok tekintetben a felebbezés hatályát tulajdonítja.
Hazánkban a felebbezésnek, az általános részben vázolt történelmi adatok szerint, igen régi traditiói vannak. A XVI. századig használata csak kevés megszorítás alá esett, a későbbi gyakorlat, valószinűleg a Németországban uralkodó áramlat után indulva, korlátozása felé hajlott. A Hk. III. r. 11. cz. 7. §-ának egyedül a városi polgárok emberölés miatt folyamatba tett ügyeire, továbbá az 1563:XLI. törvénycikknek hasonlóképen csak ily ügyekre vonatkozó, tehát kivételes intézkedéseinek nem éppen helyes értelmezése mellett, Kittonich (Dir. meth. VIII. fej. 4. kérd. 3. §) a XVII. század elején már azt állítja, hogy a felebbezést büntető ügyekben egyedül világosan jogtalanul halálra ítéltek érdekében lehet használni. Mindazáltal eme megszorítás csupán a nemesekre nézve nyert általános hatályt, mig a nemesek büntető ügyeiket folyton a hétszemélyes tábláig vitték. Erre mutat az 1791:XLIII. tc., mely a nemesek felebbezés iránti jogát fennállónak elfogadván, abban a halálra, vagy ennek megfelelő 3 évi rabságra, illetve 100 botra ítélt nemnemeseket is részesíti. Vuchetich szerint (152. §) a gyakorlat városi polgároknak még polgári jogok elvesztésére szóló ítélet ellen is megengedte a felebbezést a hétszemélyes tábláig, királyi engedelem mellett pedig a felebbezéssel egyébként kizárt esetekben is lehetett élni. További kibővítést nyert a nemnemesek felebbezés iránti joga az 1836:XVII. tc. 1. §-ában azokra az ügyekre, melyekben hivatalvesztést mondtak ki, vagy a nemesi előjogokkal biró bűntárs felebbezett, illetve a tiszti ügyész felebbezni tartozott volna, úgyszintén az 1844:VI. tc. 28. §-ának e) pontjában és az 1844:VII. tc. 5. §-ának 9-ik bekezdésében a váltóhamisítás és büntetendő bukás eseteire.
Ily állapotban találta a felebbezés ügyét az absolut korszak törvényhozása, melyről már a monarchia másik államára vonatkozó adatok között történt említés. A hazai törvényeknek és gyakorlatnak visszaállítása után (1861.) az országbirói értekezlet elve (Id. tk. sz. II. 2. §), hogy a nemnemesek a nemesek állapotához felemelve legyenek, következetes alkalmazást nyert s azóta a kétfokú felebbezés a Királyhágón innen, Fiume kivételével, tekintet nélkül a vádlott állására és az ügy minőségére, volt igénybe vehető. Az 1872-iki törvényjavaslat alapján fejlődött gyakorlat ezen csak annyiban változtatott, hogy a károsított félnek egyedül magánjogi igényei tárgyában adott felebbezés iránti jogot, de ezt is kizárta, ha amaz igények polgári per utjára utasítva voltak.
Legujabb idevágó törvényeink (1880:XXXVII. tc. 43. §, 1883:VI. tc.) a felebbezés keretét egyedül a fokra nézve szorították meg, kimondván, hogy a kir. járásbiróságok hatásköréhez tartozó ügyekben a másodfokú biróság ítélete ellen csak kivételesen van helye felebbezésnek.
Mint bűnvádi eljárásnak sajátszerűségét fel kell említenünk a hivatalból való felebbezést és fölülvizsgálatot. A mult század végén kibocsátott és a jelen század folyamában ismételt helytartó-tanácsi és udvari cancelláriai rendeletek kötelességévé tették a közvádlóknak, hogy nagyobb fontosságú, nevezetesen főbenjáró ügyekben a felmentő, vagy enyhe büntetést megállapító ítéletek ellen fellebbezzenek. Hivatalból leendő felebbvitelt rendeltek továbbá az 1844:VI., VII. törvénycikkek váltóhamisítás és csalárd, illetve vétkes bukás esetében. Minthogy az 1871:XXXIII. törvénycikk 17. §-ának a) pontja a hivatalból való felebbezés tárgyában nem intézkedett, annak kötelező volta fölött kétségek merültek fel, mindazáltal a kir. curia a törvény eme kijelentésével, „hogy a kir. ügyész köteles a büntető igazságszolgáltatás érdekében perorvoslattal élni”, az eddigi gyakorlat érvényét megszüntetve nem látta. Következetesen abból indult ki, hogy főbenjáró, azaz törvény vagy gyakorlat szerint halálbüntetés alá eső cselekményeket tárgyazó bűnvádi ügyekben a kir. ügyész köteles a legfelsőbb biróságig felebbezni és ha ezt elmulasztotta, az ügyet akkor is oly módon vizsgálta fölül, mintha mindkét fél felebbezett volna. A büntető törvénykönyv életbeléptetésével a halálbüntetés esetei nagyon megszoríttatván, ujabb megállapodásra volt szükség. Ez a kir. curiának, mint legfőbb ítélőszéknek 1881. évi márczius 5-én tartott teljes ülésében olyképen jött létre, hogy az emberhalált eredményezett szándékos cselekmények lesznek a hivatalból való fölülvizsgálat tárgyai, mint azóta a kir. curiának 11-ik döntvénye is megerősített. A kolozsvári és marosvásárhelyi kir. ítélő táblák területén és Fiuméban a felebbezési járásbirósági ügyekben az 1883:VI. tc., a kir. törvényszékek hatásköréhez tartozó ügyekben pedig az 1853. évi ausztriai büntető perrendtartás szabályozzák. Az utóbbi szerint egyfokú felebbezéssel minden esetben (259. §), másodfokúval pedig csak akkor lehet élni, ha a főtörvényszék az elsőfokú határozatot megváltoztatta. A vádlott felebbezés iránti joga még ama további megszorítás alá esik, hogy a főtörvényszéknek az ő javára módosítást kimondó ítélete ellen nem felebbezhet.
A külföldi és a hazai jogfejlődésnek imént vázolt adataiból az a tanulság merithető, hogy a felebbezés és az állandóan alkalmazott birák intézménye szoros kapcsolatban állanak. Válságos időkben, a bűntettek elszaporodása esetében az igazságszolgáltatás gyorsítása,. elrettentő hatásának növelése végett megszorították a felebbezést. De csakhamar utat tört az ismét és jelenleg az európai államok többségében fennáll. Ott is, hol elméleti okoknak engedve, kizárni akarták, mint a monarchia másik államában és Németországban, az egész általánosságban kivihető nem volt. Mindkét országban megmaradt a felebbezésnek némi residuuma; nem fog-e növekedni, terjedni, az a jövő kérdése. Németországban már is figyelemre méltó mozgalom mutatkozik a mellett, hogy a felebbezést a törvényszékekhez tartozó ügyekben is megengedjék. A szakirodalomnak számos terméke ily értelemben nyilatkozik. Két igen tekintélyes jogásztestület, az ügyvédek egylete (1881. és 1884. évi közgyülésein) és a jogászgyülés (1884. évben) határozatilag kimondták, hogy a törvényszékek ítéletei elleni felebbezésnek behozatala sürgősen szükséges. A törvényhozás sem zárkózhatott el az áramlat elől. Munkel és Reichensperger képviselők még 1883., illetve 1884. években terjesztettek be a felebbezés visszaállítására vonatkozó két önálló törvényjavaslatot a birodalmi gyüléshez, melyek azonban az utóbbinak bezárása miatt nem kerültek tárgyalásra. A birodalmi kanczellár 1885. évi márczius 8-án a szövetségi tanácsnak egy törvényjavaslatot mutatott be, mely egyebek között a felebbezésnek kiterjesztését törvényszéki ügyekre is indítványozta. Minthogy a szövetségi tanács a javaslatnak a felebbezésre vonatkozó részét el nem fogadta, a birodalmi gyülés maga vette át a kezdeményezést. Reichensperger javaslatát, mely szerint a törvényszékek háromtagú tanácsban ítélnének és ítéleteiket öttagú felebbviteli tanácsuk vizsgálná fölül, ujabban bemutatta és a birodalmi gyülés 1886. évi márczius 15-én harmadik olvasásban elfogadta.
A szövetségi tanács azonban 1887. évi márczius 17-én a birodalmi gyülés határozatát el nem fogadhatónak nyilvánította.
E kedvezőtlen eredmény daczára Reichensperger és Munkel indítványaikat 1887. év november 25-én megujították, de 1888. évi február 29-én visszavonták a miatt, mert az ülésszak végéig elintézésére már kilátás nem volt. Hasonló sorsban részesült Reichenspergernek 1890. évi deczember 3-án benyujtott ujabb indítványa.
A szakadatlanul ismételt indítványok, ugy látszik, végre a szövetségi tanácsban is engedékenyebb hangulatot idéztek elő, mire különösen az mutat, hogy a felebbezésnek Reichensperger indítványa értelmében való szerzését mult 1892. év őszén tárgyalás alá vette.
A birodalmi kormány 1894. évben a birói szervezetről és a bűnvádi perrendtartásról szóló törvények némely intézkedéseinek módosítása és kiegészítése iránt benyujtott törvényjavaslatába a felebbezésnek a törvényszékekhez tartozó ügyekre való kiterjesztését is felvette (II. Czikk, 354. §).
Az osztrák-magyar monarchia másik államában nincs ily élénk mozgalom a felebbezés visszaállítására. Ennek oka valószinűleg az, hogy e perorvoslatot, bár nagyon korlátozva és lényegéből kivetkőztetve törvényszéki ügyekben is fentartották, továbbá, hogy a semmítőszéket érdemleges fölülvizsgálati joggal is ruházták fel. Valószinű azonban, hogy ez országban is az őszinte, valóságos felebbezést visszakívánják.
Ha a jogtörténelemnek döntő adatai után még kétség maradna arra nézve, hogy hazánkban nélkülözhető-e a felebbezés, ezt igazságszolgáltatásunk és társadalmunk vonatkozó viszonyainak szemügyre vétele eloszlatja.
E perorvoslatnak kisebb-nagyobb megszorítással évszázadokra terjedő gyakorlata, két fokú használhatása, az utolsó évtizedekben majdnem korlátlanná válta, rögtönös mellőzését veszélyes kisérletnek, a törvényhozás folytonossága igazolatlan megszakításának tünteti fel. Biztosan várható, hogy közönségünk, mely a büntető ügyeknek két izben való fölülvizsgálata után is alig tud a legfelsőbb biróság határozatában megnyugodni, tiltakozni fog az ellen, hogy az elsőfokú biróság a bűnösség és igen gyakran a büntetés kérdésében is véglegesen döntsön.
Erre már abból is lehet következtetni, hogy nálunk sokkal nagyobb mértékben veszik igénybe a perorvoslatokat, mint más országokban. Évtizedek óta alig változó számok szerint az első fokon elintézett büntetőügyekhez arányosítva a perorvoslatok hányada:
| Francziaországban | 4 7/10% | |
| Belgiumban | 5% | |
| Németországban | 5% | |
| Az osztrák-magyar monarchia másik államában | 5 2/10% | |
| Hazánkban pedig | 20 7/10% |
Nevezetesen törvényszékhez tartozó büntető ügy
| Évben | elintézve | felebbezve | |
| 1887 | 62.191 | 21.761 | |
| 1888 | 64.178 | 23.844 | |
| 1889 | 60.090 | 23.338 | |
| 1890 | 60.221 | 23.283 | |
| 1891 | 54.800 | 22.203 | |
| összesen | 301.480 | 114.429 |
vagyis a felebbezett ügyek száma kitette az elintézetteknek 37 9/10 százalékát.
Járásbirósághoz tartozó ügy
| évben | elintézve | felebbezve | |
| 1887 | 200.951 | 30.283 | |
| 1888 | 199.810 | 30.939 | |
| 1889 | 197.956 | 31.047 | |
| 1890 | 195.663 | 29.916 | |
| 1891 | 183.603 | 28.577 | |
| összesen | 977.983 | 150.762 |
vagyis a felebbezett ügyek száma kitette az elintézetteknek 15 4/10 százalékát.
A törvényszéki és járásbirósági számokat összesítve, a magyar biróságok 1887-1891. években elintéztek 1,279.463 ügyet, ezekből felebbezve 265.191, vagyis mint fentebb említve volt, az elintézettek 20 7/10 százaléka.
A külföldi adatokkal egybehasonlítva, kedvezőtlenebb továbbá az arány a másodfokú biróság részéről helybenhagyott és megváltoztatott elsőfokú ítéletek közt.
Ugyanis a felebbezett első fokú ítéleteik közől a másodfokú biróság megváltoztatott
| Francziaországban | 27%-ot, | |
| Belgiumban | 40%-ot, | |
| az osztrák-magyar monarchia másik államában | 27%-ot, | |
| hazánkban | 47 4/10%-ot. |
Az utóbbi a következő számokból vehető ki:
A magyar kir. ítélőtáblák ítéletei közül volt:
| évben | helybenhagyó | megváltoztató | |
| 1887 | 8.425 | 9.808 | |
| 1888 | 12.165 | 10.825 | |
| 1889 | 12.457 | 11.022 | |
| 1890 | 12.443 | 9.476 | |
| összesen | 45.490 | 41.131 |
s e szerint száz itélet közől 47 4/10 volt megváltoztató.
A törvényszékek másodfokú tevékenységéről csak 1891. évből állanak az adatok rendelkezésre, melyek szerint a magyar törvényszékek 9.587 helybenhagyó és 2.914 megváltoztató határozatot hoztak s e szerint 100 határozat közől 23 3/10 volt megváltoztató.
Elsőfokú biróságaink személyzete az 1848. óta ismételve végbement rendszerváltoztatás és ujjászervezés miatt nem tudott úgy consolidálódni s nem bir a szakadatlan fejlődés és tapasztalat hagyományaival, mint Angliában, Francziaországban, Némethonban, vagy a monarchia másik államában. Bármennyire el kell is ismerni ügybuzgóságát és józan birói tapintatát, a közbizalmat még sem tudta még oly mértékben kivívni, mint az imént említett országokban. Számba veendő még az is, hogy hazánkban az élénk, néha szenvedélyes politikai mozgalmak a nemzetiségek és ujabban a felekezetek között fennálló, helyenkint gyűlöletté fajuló ellentétek, a rendi fokozatok korszakának hagyományaként egyes személyiségek és családok részére megmaradt nagy tekintély és befolyás, a helyi érdekek küzdő terén működő elsőfokú biró állhatatosságát és kötelességérzetét sokkal erősebb próbára teszik, mint bárhol másutt.
Ezek azok az okok, melyek a felebbezésnek a javaslat perorvoslatai közé való felvételére nézve irányadók voltak.
A mellett a kérdés pénzügyi oldala sem maradt figyelmen kívül.
A felebbezéseknek a kir. ítélőtábláknál való tárgyalásai miatt esetleg szükséges személyzetszaporítást és nagyobb eljárási költséget ellensúlyozza a kir. curiánál a teendők csökkenése miatt valószinűleg eszközölhető megtakarítás; ellensúlyozza továbbá az is, hogy a felebbezés eltörlése esetében az elsőfokú törvényszékek biráit szaporítani kellett volna. Vita tárgya sem lehet, hogy a felebbezés pótlásául az elsőfokú biróságoknál a helyes ítélkezés garantiáit növelni kell s hogy nevezetesen a három biróból álló ítélőtanácsokkal beérni nem lehet. A fennálló 65 törvényszék személyzetének 2-3 biróval szaporítása oly jelentékeny kiadás-többlet, mely a kir. táblák költségeinek várható növekedését esetleg még meghaladja.
(381-397. §)
A felebbezés szabályozásánál követendő irányelvek körül nagy lehet a nézeteltérés, azonban arra nézve, hogy a felebbezésnek nálunk jelenleg hatályban lévő rendszerén változtatni kell, alig várható ellenmondás.
Teljes irásbeliség a felebbviteli biróságoknál, az elsőfokú biróságok eljárásának lényegileg szóbeli voltával szemben, tarthatatlan állapot.
A felebbviteli biró a legkinosabb dilemmába kerül. Kötelessége a ténykérdést is fölülvizsgálni, és nincs módja, hogy magának a tényállásról biztos meggyőződést szerezzen. Ez még az ügy előadójáról is áll, mert az iratok és jegyzőkönyvek a felek és bizonyító személyek nyilatkozatait legjobb esetben csak kivonatilag tartalmazzák. Mennyivel inkább áll a szavazó birákról, pedig ezek alkotják a többséget. Csak azt hallják, hogy az ügyiratok tartalma mily benyomást tett az előadóra. Egyes iratoknak felolvasása ritkán szolgál tájékozásul, sőt az összefüggésből kiszakított irat vagy jegyzőkönyv tartalma, melyet a kihallgatott később visszavonhatott, vagy más bizonyíték megczáfoltatott, gyakran téves felfogásra adhat alkalmat. Az összes ügyiratok felolvasásáról az ítélőtanács előtt idő hiánya miatt szó sem lehet és ha mégis megtörténnék, a szavazó birák figyelmét annyira kimeríti és az adatoknak csak az iratok tanulmányozása mellett eszközölhető egybefoglalása és összeegyeztetése nélkül oly csekély és hiányos informatiót nyujt, hogy még tanácsosabb a referens előadásában megbizni.
Elég talán ennyi is annak okadatolására, hogy a kizárólagos irásbeliség a felebbviteli biróságok eljárásában fenn nem tartható. Nehezebb ama kérdés megoldása, hogy a szóbeliségnek a felebbezés elintézése körül mennyi tér jusson s annál nehezebb, mert e részben nem lehet egyedül az elmélet szabályait követni, hanem nagyon is figyelembe kell venni a kérdés pénzügyi oldalát és törvénykezésünk fentebb érintett viszonyait.
Legkivánatosabb volna, ha az elsőfokú biróság ténybeli megállapításait megtámadó felebbvitel esetében, a főtárgyalásnak a felebbviteli biró előtt leendő teljes ismétlését kötelezővé tenni lehetne. Ez azonban az igen nagy költség miatt nem sikerülhet. A kir. törvényszékeknek egymás irányában, vagy minden törvényszék külön tanácsának felebbviteli biróság jogaival való felruházása nálunk, a helyi érdekeknek már említett rendkívüli érvényesülése miatt, még kevésbbé igér sikert, mint másutt. Annyi kir. ítélőtáblának szervezését pedig, hogy az ügyfeleket, tanukat és szakértőket a gyakran előforduló nagyobb utazás túlságosan ne terhelje és hogy a megidézettek gyakoribb elmaradása a főtárgyalások megtartását, és ezek kötelező volta következtében egyuttal a táblák működését is meg ne akaszsza, pénzügyi helyzetünk meg nem engedi.
A főtárgyalás ismétlésének korlátozása tehát el nem kerülhető.
Meddig terjedjen ez a korlátozás, mikor legyen helye a bizonyítékok teljes, mikor csak részleges reproductiójának, az kimerítő általános szabályokba nem foglalható. Az irányelv az, hogy a felebbviteli biróság előtt a bizonyítékot mindenkor ujból vegyék fel, valahányszor ez a ténykérdés alapos eldöntésére szükséges. De hogy ez a szükség az egyes ügyekre nézve beállott-e vagy sem, az az esetek változatossága és a bizonyíték alakulásának sokfélesége mellett, csakis egyéni meggyőződés útján állapítható meg. A személyek közől, kiknek meggyőződése e részben irányadóvá tehető volna, az elsőfokú biróságnál hiányzik az elfogulatlanság, az ügyfeleknél pedig a részrehajlatlanság és az állam pénzügyi érdekeinek kellő méltatása. Az elhatározást tehát másra, mint a felebbviteli biróra, bizni nem lehet.
Kétségtelen, hogy, mint már fentebb említve volt, a másodfokú biróság emez előzetes eljárásának kielégítő szabályozása nagy nehézségekbe ütközik. A felekkel a bizonyítás ismétlése kérdésében külön tárgyalást tartani, az amúgy is nagy költség ujabb növekedése és az eljárás tetemes lassítása miatt nem ajánlatos. Másrészt az előkérdésnek kizárólag az iratok alapján való eldöntése mindama kifogások alá esik, melyek a merő irásbeliség ellen egyáltalában fenforognak. Mindazáltal a kiemelt nehézségeket le kell küzdeni és a két módszernek egybeolvasztásától kedvező eredmény is várható. Ne legyen előzetes tárgyalás, de legyen alkalma a feleknek a nyilatkozásra a bizonyítás ismétlése kérdésében, és mondassék ki, hogy a reproductió kötelező legyen azokban az esetekben, melyekre nézve szüksége nyilvánvaló.
Ily értelemben intézkedik a javaslat.
A fölött, hogy a szóbeliségnek és a közvetlenségnek a felebbviteli eljárásban mily rész jusson, azaz hogy az ügy tanácsülésben vagy főtárgyaláson nyerjen-e elintézést, és hogy a főtárgyalást bizonyítás felvételével vagy a nélkül tartsák-e meg, a kir. ítélőtábla határoz (400. § 6. pont, 402, 405. §). Időkimélés és az ügy kétszeri előadásának elkerülése végett az előadó és a tanácselnök a tanácsülésre bejelentéssel, illetőleg az ülésen kívüli intézkedéssel (398. §) némi tekintetben anticipálják az ítélő tanács intézkedését, a mennyiben az előadó a tanácsülésben való elintézést kezdeményezi és a főügyész és a tanácselnök beleegyezésével a felebbviteli főtárgyalásra utólag tanukat idézhet (415. §), azokat az ügyeket pedig, melyeket a vádlott kihallgatása és bizonyítás-felvétele nélkül elbirálhatóknak tart, a tanácselnök hozzájárulásával főtárgyalásra utasíthatja (408. §). De ez csak a tanács jóváhagyásának reményében történik és az utóbbit semmi tekintetben sem köti, és nem is akadályozza abban, hogy a tanácsülésre bejelentett ügyet főtárgyalásra utasítsa (405. §), vagy hogy a főtárgyalásnak bizonyítás-felvételével való megtartását utólag határozza el (400. § 6. pont, 422. §).
Utmutatásul arra nézve, hogy mikor legyen bizonyítás a felebbviteli főtárgyaláson, a 402., 403., továbbá a 413. és 414. §-ok szolgálnak.
Az első helyen említett § figyelmezteti a biróságot, hogy bizonyítást rendeljen el, ha az addigi bizonyítást hiányosnak tartja, vagy ha kétségei vannak a törvényszék ténybeli megállapításainak helyessége iránt. A 403. § azt az utasítást tartalmazza, hogy a szükségesnek talált bizonyítást a felebbviteli főtárgyaláson vegyék fel, ha az nehézség nélkül teljesíthető. A 413. § és 414. §-nak 2-ik pontja pedig kiemelik, hogy mely esetekben kiválóan fontos az első fokon történt bizonyítás ellenőrzése, midőn elrendelik, hogy a felmentő és tíz évi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetést kimondó ítéletnek érdemleges fölülvizsgálása alkalmából a vádlottat meg kell a másodfokú főtárgyalásra idézni, illetőleg hogy ez jelenléte nélkül meg nem tartható.
Előre látható, hogy a kir. ítélőtáblák mindazokban az esetekben, a melyekben uj bizonyításnak, vagy bizonyítás ismétlésének szüksége felmerül, ezt nem fogják mindig a felebbviteli főtárgyaláson felvehetni. Szemlének foganatosítására, sok távollakó tanunak kihallgatása fizikai nehézségekbe ütközik, melyekhez még az a tényező fog járulni, hogy a kir. ítélőtáblák idő hiánya miatt sem fogják a bizonyítást mindig közvetlenül foganatosíthatni. A megbizás vagy kiküldés útján való foganatosítás tehát elkerülhetetlen lesz. A javaslat azonban intézkedett, hogy a bizonyítás e módja is a lehető garantiákkal körülvéve legyen s ily módon a felebbviteli főtárgyaláson való felvételt pótolja.
Nevezetesen elrendeli, hogy a bizonyítást mindig kiküldött biró vagy járásbiróság vegye fel (403. §); hogy a felvétel a felek a közbenjárásával a főtárgyalás módozatai szerint történjék és hogy a kiküldött a tanukat és szakértőket, a mennyiben törvényes akadály nincs, meg is eskesse (406. §).
A vádlott folytonos ellenőrzése (305. §), az esetleg alkalmazható keresztkérdezés (308. §), végre az eskü kivétele a legtöbb esetben oly hitelességet fognak a bizonyításnak tulajdonítani, hogy a kir. ítélőtábla arra ítéletét megnyugvással alapíthatja.
A felek a bizonyítás kiegészítésére és ismétlésére vonatkozó kívánságukat a felebbezésben, annak indokolásában, az ellenészrevételekben, vagy később is benyujtható kérvényben (393. §) terjeszthetik elő. Lényegesen támogatni fogja ebbeli jogos törekvésöket, hogy tanuikat előzetesen kihallgathatják, és a jegyzőkönyvnek hiteles másolatát bemutathatják (393. § 4. bek.). Sőt még a felebbviteli főtárgyaláson is kifejthetik a reproductio szükségét és indítványozhatják uj bizonyítékok felvételét, melyet a kir. ítélőtábla még akkor is elrendelhet (422. §).
Az irásbeliségen fölül még más két irányban mellőzhetetlen felebbviteli rendszerünk megváltoztatása, nevezetesen a felebbezésnek két fokon használhatása és a hivatalból eszközölt fölülvizsgálat tekintetében.
Az okok, melyek a felfolyamodásnál (I.) a második felebbviteli forum ellen felhozva voltak, t. i. hogy az nagy költséget okoz, az eljárást lassítja, de fölösleges is és már majdnem mindenütt eltörölve van, a felebbezésre nézve is egyenlő erővel birnak. Azokhoz még csatlakozik, hogy a felebbezés folytán rendszerint tárgyalást tartanak és hogy ezen a feleknek ujabb alkalom nyilik okaik szóbeli előterjesztésére, az első fokon tartott főtárgyalás hiányainak pótlására, előterjesztéseik hézagainak betöltésére. Ha továbbá még figyelembe vesszük, hogy a felebbviteli biróság rendszerint mindazon garantiákkal bir, melyeket a felebbezés pótlékául elegendőknek tartanak, hogy másrészt amaz aggodalmak fölött áll, melyek az elsőfokú biró ítéletének véglegesítésétől visszatartottak, akkor a felebbvitelnek egy fokra való megszorítása teljes megnyugvással kimondható.
Ezekből kiindulva, csupán az elsőfokú ítéletek ellen engedi meg a javaslat a felebbezést, a mennyiben az ítéletet törvényszék vagy járásbiróság hozta (381., 547. §). A kir. ítélőtáblának mint elsőfokú biróságnak ítélete ellen (333., 418. §) használható perorvoslatról később lesz szó.
A felebbezésnek a törvényszékek és kir. ítélőtáblák másod fokban hozott ítéletei ellen történt kizárása azzal a jelentőséggel bir, hogy az említett ítéletek a ténykérdésben véglegesen határoznak, de koránt sem azzal, hogy perorvoslatnak ellenük már helye nincs. Ellenkezőleg semmiségi panaszszal ezek az ítéletek is rendszerint megtámadhatók. Ez az egyfokú felebbvitel mellett felhozott okokba nem ütközik, mert a semmiségi panasz egyedül törvénysértések ellen irányul, melyek már a biróság eljárásában merülnek fel s azért a másodfokú biróság előtt nem szükségkép fölülvizsgálat tárgyai. Ha a felebbviteli biróság nem az elsőfokú határozatban, hanem más birói intézkedésben vagy mulasztásban talál semmiséget, erre nézve első fokban és nem fölülvizsgálva határoz. Ha pedig a semmiséget a másodfokú biróság követte el, az a semmiségi panasz nélkül egészen felülvizsgálatlanul maradna. Egyébként a semmiségi panasz a ténykérdésre nézve jogerős ítélet ellen mindenütt meg van engedve azokban az államokban is, melyek a felebbezést elfogadták s azokban is, melyek kizárták. Ennek oka az imént kifejtetteken fölül még abban is kereshető, hogy az eljárás szabályainak megtartása fölött őrködő és a jogegységet közvetítő legfelsőbb biróság szükségét mindenütt érezték. Az egyfokú felebbvitel szabálya szempontjából még netán fenmaradó aggodalmakat a javaslat azzal kívánta megszüntetni, hogy egybehangzó ítéletek esetében, midőn a felebbviteli biróság az elsőfokú biróság eljárásában semmiséget nem talált s e fölött hallgatólag már is határozott, a semmiségi panaszt csak a másodfokú biróság eljárására nézve hagyta fenn (426. §).
A törvényszékek és a járásbiróságok ítéletei elleni felebbvitel rendszere a javaslat szerint röviden összefoglalva és az alább tárgyalandó kivételeket mellőzve a következő.
A járásbiróság ítélete ellen felebbezés a törvényszékhez, ez utóbbinak ítélete ellen semmiségi panasz a kir. curiához.
A törvényszék ítélete ellen felebbezés a kir. ítélőtáblához és ennek ítélete ellen hasonlókép semmiségi panasz a kir. curiához. Az esküdtbiróságnak ítélete, a törvényszéknek nem felebbezhető ítélete és a kir. ítélőtáblának első fokban hozott ítélete ellen csak semmiségi panasz a kir. curiához. A kir. curia már csak mint semmitőszék fogna működni, mi azonban tekintettel a semmiségi eseteknek az anyagi törvény megsértését is felkaroló voltára és a kir. curiának jogában álló érdemleges határozathozatalra, eme legfelsőbb biróságnak a jogegység fentartása tekintetében még elég befolyást biztosít.
Áttérünk a hivatalból történő fölülvizsgálatra. Ez még a mult század maradványa bűnvádi eljárásunkban, mely ennek a vádrendszer felé fejlődésével egyáltalában össze nem egyeztethető. Az az elv, hogy az ítélőbiró a nyomozás és vádolás teendői alól, tulajdonképen való birói hivatásának elfogulatlan gyakorolhatása végett, lehetőleg felmentve legyen, egyaránt helyes és igaz az első fokban, mint a másod- vagy harmad fokban ítélő biróra nézve. Nálunk pedig fennáll az az anomalia, hogy mig az elsőfokú biró a mindinkább megszilárduló gyakorlat szerint vád nélkül egyáltalában el nem járhat, addig a kir. ítélőtábla és a kir. curia egyes súlyosabb esetekben, a nélkül, hogy a felek a vádat elibe terjesztették, azaz felebbeztek volna, a fölülvizsgálatba bocsátkozhatik. És ha ez még kizárólag a vádlott javára, állásának könnyítése végett igazolt kivételként történnék, de nagyobbára éppen ellenkező irányban gyakorolják. Mindazon kifogások, melyek a nyomozó eljárás ellen általában felhozhatók, fokozott mértékben sujtják a hivatalból való fölülvizsgálatot. A korlátlan initiativával felruházott elsőfokú biró legalább az ügyállás beható ismeretére hivatkozhatik, mig a felsőfokúnak ez sem áll rendelkezésére. A felebbviteli biró előtt, az ennek nézete szerint fenforgó uj vagy változott vád ellen pedig, különösen irásbeli eljárásunkban a vádlott még nem is nyilatkozhatik, annál kevésbbé védekezhetik. Ideje, hogy kiküszöböljük ezt az elavult intézményt, mely a felebbviteli biróra, tekintélyének csorbításával a kérlelhetetlen üldözés látszatát hárítja.
A javaslat mellőzte a hivatalból való fölülvizsgálatot. Nem kötelezi a közvádlót, hogy bizonyos esetekben felebbezzen, nem az elsőfokú birót, hogy az ügyiratokat hivatalból felterjeszsze, nem engedte meg azt sem, hogy a felebbviteli biró bármely bűnvádi ügyben a felek indítványa nélkül ítélhessen (387. § 1. bek., 394. § 7. bek.). Egyes esetekben felhatalmazta ugyan a felebbviteli biróságot, hogy a felek indítványán túl mehessen, mint a 379. § végbek., 384. és 385. §-ban felsorolt, hivatalból figyelembe veendő semmiségi eseteknél és a 387. és 423. §-ban megjelölt kivételeknél, mindazáltal ez csak a törvény helyes alkalmazásának ellenőrzése és a vádlott érdekének megvédése végett történik. Az előbbi tekintetben a felső biró felügyeleti jogát gyakorolja, az utóbbiban a vádlottnak kedvezőtlen helyzetén igyekszik segíteni, oly feladatok, melyeknek jogosultsága általánosan el van ismerve.
Meg volt már fennebb említve, hogy a javaslat az ítélet ellen használható perorvoslatokra nézve egyes megszorításokat és kivételeket állapít meg.
Nevezetesen kizárja a felebbezést törvényszék ítélete ellen, mely rendszerint járásbiróság vagy közigazgatási hatóság elé tartozó vagy egy évi fogháznál, illetőleg államfogháznál súlyosabban nem büntethető cselekményre vonatkozik s az utóbbi esetben egyhangúlag volt hozva (382. §). Kizárja továbbá a felebbezést esküdtbiróságnak és első fokban ítélő kir. ítélőtáblának itélete ellen (381. § végbek., 426. § 3. pont.). Kizárja a felebbezést és a semmiségi panaszt másodfokban ítélő törvényszéknek ítélete ellen, ha a vád és ítélet tárgya csak kihágás, vagy csupán pénzbüntetéssel büntethető vétség (556. § 2. bek.).
Korlátozza a felebbezést járásbiróság ítéletének büntetést megállapító része ellen (547. §). Korlátozza a felebbezést és a semmiségi panaszt a főtárgyalás előtt felmerült (381. § 3. bek.), illetőleg már a felebbezéssel érvényesíthetett (428. § utolsó előtti bek.) semmiségi okokra nézve. Korlátozza végre a semmiségi panaszt a törvényszéknek és kir. ítélőtáblának másod fokban hozott ítélete ellen (556., 428. §).
Eme megszorítások közös oka az, hogy a felebbviteli biróságok teendőinek túlságos elszaporodása ellen gátat kell vetni, hogy az igazságszolgáltatás hathatóssá tevése czéljából az ítéletek jogerőre emelkedése lehetőleg siettetendő és hogy a vonatkozó intézkedésekre legtöbb tér csekélyebb jelentőségű ügyekben és a felek érdekeit kevésbé érintő esetekben jut.
A felebbezések apasztásának szüksége hazánkban a már kifejtett okokból huzamosb idő óta nyilvánul és törvényes intézkedésekre (1880:XXXVII. tc. 43. §, 1883:VI. tc.) is vezetett, melyek hasonlóképen ama szempontból indultak ki, hogy a felebbvitel megszorítása legkönnyebb viselhető el csekélyebb jelentőségű (kihágási, illetve járásbiróság elé tartozó) ügyekben. A szóban lévő intézkedések tehát tényleges szükségnek felelnek meg. Jogosultságuk mellett a külföldi törvényhozások példája is szól.
A franczia pdts. (172. cz.) kizárja a felebbezést oly rendőri birói ítélet ellen, mely öt frankot meg nem haladó pénzbüntetést szab ki, az olasz prts. pedig oly járásbirósági ítélet ellen, mely csak pénzbüntetést mond ki (353. cz. 1. pont), továbbá oly törvényszéki ítélet ellen, mely szabadságvesztést nem alkalmaz, de pénzbüntetésben és elkobzás által a vádlottat 600 liránál nem nagyobb összeggel terheli (399. cz.).
Az ausztriai 1873. évi prts. törvényszékek és főtörvényszékek másodfokú ítéletei ellen a rendes perorvoslatot egyáltalában kizárja és csak a jogegység fentartását czélzó semmiségi panaszt engedi meg (295., 479. §).
A németországi prts. a törvényszékek másodfokú ítéletei ellen csak akkor ád helyet a semmiségi panasznak, ha az ügyben határozott főtörvényszék jogi felfogását irányadóul nem vették, vagy egyedül a vádlott javára közbevetett felebbezés esetében a vádlott büntetését súlyosbbították (380. §).
A javaslat érintett korlátozó intézkedéseinek alapja a már említett általános tekintetekben fölül a következő.
Midőn a törvényszék az ügyek összefüggése miatt vagy a tényállás változása folytán oly büntetendő cselekmény tárgyában ítél, melyre nézve az ítélkezés az általános hatásköri szabályok szerint járásbiróságot vagy közigazgatási hatóságot illetett volna, ítélete a ténykérdésre nézve véglegessé tehető, mert ha ilynemű ügyet járásbiróság intéz el, a ténykérdés utolsó foruma ugyancsak a törvényszék.
A felebbezésnek ez ügyekre vonatkozó korlátozása azonban a kitűzött czél elérését, a kir. ítélőtáblák teendőinek apasztásat csak kis mértékben mozdítaná elő. Az alább közölt kimutatás szerint évenkint csak 5-600 olyan törvényszéki ügyet felebbeznek a kir. ítélőtáblákhoz, mely egyedül közigazgatási hatóság vagy járásbiróság elé tartozó bűncselekményre vonatkozik.
Kimutatás
a hatvanöt királyi törvényszéknél az 1891. és 1892. években elintézett csekélyebb súlyú bűnügyek számáról, s az azokban megállapított büntetésekről és használt felebbezésekről
| Olyan ügyekben, melyek egyébként járásbiróság vagy | A törvényszékek hatáskörébe tartozó olyan vétségek miatt indított ügyekben, melyekre a törvény egy évi vagy ennél rövidebb tartamú fogház- vagy államfogház-büntetést állapít meg legsúlyosabb büntetésül, valamennyi törvényszéknél | ||||||||||
| Év- szám | közigazgatási hatóság hatáskörébe vannak utalva, valamennyi kir. törvényszéknél | szám szerint | a törvényszékek hány ügyben állapítottak meg | hány ügyben felebbezték | Megjegyzés | ||||||
| szám szerint hány ítélet volt hozva | felebbe- zés volt használva | hány ítélet volt hozva? | csak pénzbün- tetést | 1 naptól 1 hóig | 1-3 hóig | 3-6 hóig | 6 havin fölül | a tör- vényszék ítéletét | |||
| fogház- vagy államfogház büntetést | |||||||||||
| 1891 | 1426 | 546 | 2803 | 397 | 1161 | 629 | 285 | 95 | 1058 | Az összes ügyeknek 91.6, illetőleg 1892-ben 93.2%-ában | |
| 38.3% | 15.47% | 45.23% | 24.50% | 11.10% | 3.70% | 37.7% | bűnösség volt megállapítva. Az ítéleteknek 8.4, illetőleg 6.8%-a a felmentésre szólt. | ||||
| 1892 | 1426 | 590 | 2941 | 428 | 1329 | 623 | 253 | 109 | 1134 | ||
| 41.4% | 15.61% | 48.47% | 22.72% | 9.23% | 3.97% | 38.6% | |||||
Tekintettel arra, hogy - mint fennebb érintve volt és mint alább a kir. ítélőtáblák eljárásában meghonosítandó szóbeliség és közvetlenség tárgyalásánál tüzetesebben kimutatva lesz - a kir. ítélőtáblák már jelenleg is túl vannak terhelve és teendőiknek szaporítása mellőzhetetlen, ennek ellensúlyozása tehát okvetlenül szükséges: a felebbezésnek most érintett korlátozása teljesen elégtelen.
Kénytelen volt tehát a javaslat egy lépéssel tovább menni és a törvényszékek hatáskörébe tartozó kisebb súlyú vétségek tekintetében is a felebbezést kizárni (382. §, 2. pont). A kisebb súlyú vétségek körét az egy évet meg nem haladó fogház- vagy államfogház-büntetési maximumával irta körül, ez alatt azt a legsúlyosabb büntetést értvén, melyet a törvény az illető bűncselekmény tettesére mint rendes büntetést, tehát a bűntettekről és vétségekről szóló büntetőtörvénykönyv 92., illetőleg 85. §-ának esetén kívül megállapít. Fennebbi rendelkezését ahhoz a feltételhez kötötte még a javaslat, hogy az ítélet, mely ily kisebb súlyú vétségre vonatkozik, egyhangúlag legyen hozva. A garantia, melyet az ítélőtanács tagjainak egyező véleménye nyujt, pótolni fogja az ítélet ténybeli oldala ellen nem használható perorvoslatot.
A felebbezés kizárásának utóbbi esete is körülbelől 6-800 ügygyel fogja apasztani a kir. ítélőtáblák teendőit, minthogy a fent közölt kimutatás szerint a vonatkozó vétségek tárgyában használt felebbezések évenkint 1000-1200-ra rugnak és azoknak szótöbbséggel hozott ítélet ellen irányuló része fejében megfelelő levonás teendő.
A javaslat 382. § 1. és 2. pontjában foglalt megszorítások együttvéve már lényeges könnyebbséget fognak a kir. ítélőtáblák részére biztosítani, mely ha elégtelennek mutatkoznék a megszorításnak még más bűncselekményekre való kiterjesztésével, esetleg az ítélet egyhangú hozatala kellékének elejtésével könnyen nagyobbítható, illetőleg ha túlságosnak mutatkoznék, az idézett § egyik vagy másik pontjának törlésével vagy módosításával épp oly könynyen korlátolható lesz.
Szóban levő intézkedésével a javaslat ugyan tovább megy, mint a franczia és azzal rokon perrendtartások, de korántsem oly messze, mint a német, mely a felebbezést törvényszék ítélete ellen teljesen kizárja, vagy az 1873. évi osztrák, mely azt csak a büntetés rendkívüli enyhítése vagy súlyosbbítása miatt és még a magánjogi igény tárgyában engedi meg. Ily módon sikerült talán az ügymenet igényeit azokkal a körülményekkel egyhangba hozni, melyek a felebbezés perorvoslatának fentartása és szabályozása tekintetében irányadók voltak. Nevezetesen attól, hogy a perorvoslatnak szőnyegen forgó megszorítása túlságos volna, aligha kell tartani ama körülmények mellett, hogy a többször idézett kimutatás szerint a kir. törvényszékek az egyévi büntetési maximum esetében is rendesen csak 1-3 havi fogházat, illetőleg államfogházat szoktak kiszabni és hogy a 382. § 2. pontja nem alkalmazható bűnhalmazat esetében, mely mindig egy évnél magasabb büntetési maximum alá esik.
Áttérünk a perorvoslatok kizárásának, illetőleg korlátozásának felsorolt többi eseteire.
A külföldi törvényhozások igen nagy többségének példáját követi a javaslat, midőn az esküdtbiróság ítélete ellen a felebbezés kizárásával csak a semmiségi panaszt engedi meg. Hatályban levő esküdtbirósági eljárás szerint is így van ez és a közvélemény nem szólalt fel ellene. Ennélfogva és minthogy az esküdtek közreműködése és az elnök, illetőleg a biróság ellenőrzése a ténykérdés helyes megoldása iránt kellő biztosítékot nyujt, nem látszott ajánlatosnak a felebbezés körét oly irányban kiterjeszteni, melyben arra sem jogi szempontokból, sem hazánk külön viszonyainál fogva nincs szükség.
A kir. ítélőtáblának tárgyalásán elkövetett büntetendő cselekmény fölött első fokban hozott ítélet ellen a felebbezés a kir. curiához, a reproductio nagy nehézségei miatt nem volt rendszeresíthető. Mellőzése annál kevésbbé aggodalmas, mert az említett büntetendő cselekmények ritkán fordulnak elő, és mert a kir. ítélőtábla által saját észlelete alapján hozott ítélet a lehető legnagyobb garantiát nyujtja.
Hasonlóképen mellőzhető a perorvoslat kisebb jelentőségű bűnesetre nézve, melyet járásbiróság és törvényszék, még pedig mindkettő szóbeli tárgyalás alapján birált el. Ily bűnesetek tekintetében, az okozható sérelem jelentéktelen volta mellett, a büntetés kiszabására nézve is korlátozható volt a felebbezés.
A felebbezés korlátozása a főtárgyalást megelőző semmiségi esetek tekintetében a feleket alaki sérelmeik jókori érvényesítésére serkenti, a nélkül, hogy jogaikat csorbítaná. A főtárgyaláson a megelőző eljárás hiányai tárgyában minden kifogást, minden kívánságot előterjeszthetnek. Ha az ítélő biró azokat jogellenesen mellőzi, vagy ítéletét érvénytelen alapra fekteti, maga követ el semmiséget, mi ellen a perorvoslat fenmarad.
A semmiségi panasznak korlátozása másodfokú ítélettel szemben, az egyfokú felebbvitel szabályáról fentebb kifejtetteken fölül még azért is igazoltnak mutatkozik, mert két biróság egybehangzó ítélete a tévedést vagy helytelen elbirálást valószinűtlenné teszi.
Ezek szerint a javaslat a perorvoslatok megszorítását kellő figyelemre méltatta, de óvakodott a végletektől. Tette ezt főleg azért, hogy az átmenet eddig majdnem korlátlan kétfokú felebbviteli rendszerünktől rögtönösségéből veszítsen, tette továbbá még azért is, mivel járásbiróságaink más országok hasonfokú biróságainál tágabb hatáskörrel birnak, ítéleteik tehát a felebbezés ellensúlyát kevésbbé nélkülözhetik.
Ezzel a felebbezésre vonatkozó fő irányelvek fejtegetését befejeztük és már most a javaslat fent kitett czímének részletes határozataival foglalkozhatunk.
A 381. § 2. bekezdése kimondja, hogy a felebbezéssel a semmiségi esetek miatt is kereshető orvoslás, vagyis hogy a biróság ítélete ellen a felebbezés mellett semmiségi panasznak helye nincs.
A franczia perrendtartásnak vonatkozó intézkedését megtámadták az alapon, hogy a felebbezésnek és semmiségi panasznak eme egybekapcsolása a semmiségi eseteknek az eljárás sarktételeit kijelölő és biztosító hatását megszünteti, hogy a semmitőszék befolyását az alaki jog egységének megőrzése tekintetében csökkenti, megengedett közbelépését pedig későre halasztja. A javaslat az első ellenvetésnek elejét vette, midőn a semmiségi eseteket a felebbezés mellett is szabályozta. Azon egyenlők az összes felebbviteli biróságok részére és be nem látható, hogy azokat a törvényszék vagy kir. ítélő tábla miért ismerhetné fel rosszabban és kötelező erejök előtt miért hajolna meg kevésbbé, mint a kir. curia.
A kir. curia jogőrző hivatásának a másodfokú ítéletek fölülvizsgálata alkalmával elég tér nyilik. Befolyását pedig nem az biztosítja, hogy nézetének, minden alaki kifogással megtámadott ítélet ellenében érvényt szerezhet, hanem biztosítja döntvényei meggyőző alapossága és végérvényes volta. Ha pedig a semmítő biráskodás központosítása haszonnal is jár a főfelügyelet gyakorlása és gyors hatályossága szempontjából, viszont káros is, a mennyiben az eljárást bonyolodottá és nehézkessé teszi. Tegyük fel, hogy az elsőfokú ítélet úgy a bűnösség kérdésének téves megoldása, mint alaki hiányok miatt van megtámadva. A semmiségi panasz elintézésének a kir. curia részére való fentartása esetében az eljárás kétféleképen történhetnék. Előbb megvizsgálhatná a kir. curia az ügyet a semmiségi panasz tekintetéből és visszaküldhetné a kir. ítélőtáblára a felebbezés elintézése végett, vagy a kir. curia azonnal a semmiségi panasz mellett a felebbezés tárgyában is határozhatna. Az előbbi esetben egy talán egészen világos szabálytalanság constatálása végett az ügyiratok a távol fekvő legfőbb törvényszékhez mennek, mig a sor reájuk kerül és a tárgyalást megtartják, esetleg a szükséges felvilágosító jelentés megérkezik, sok idő vész el, a bizonyíték elmosódik. A kir. curia végre megsemmisíti az ítélet és most az ügy ott van, hol már hónapok előtt állhatott volna, ha a semmiségi panasz fölötti határozathozatal a kir. ítélőtáblát illeti. Ha pedig a kir. curia a semmiségi panaszt elveti, az időveszteség még érzékenyebb, mert a kir. ítélőtábla nemcsak régen elintézhette volna a semmiségi panaszt, hanem egyuttal az érdemben is ítélhetett volna, minek előkészítéséhez csak most foghat. Nem kedvezőbb az eredmény a másik módszer szerint sem, mert itt az időveszteséghez és nagy költséghez még a közvetlenség elvének megsértése is járul. Ugyanis a majdnem leküzdhetetlen nehézségek miatt felebbezés iránti tárgyalást, teljes vagy részleges reproductióval, nem lehet a legfőbb törvényszék előtt tartani és kénytelen volna eme biróság minden orvoslást kizáró ítéletét az iratok alapján hozni. Figyelmet igényel még az is, hogy az alaki kérdések néha a ténykérdéssel szoros kapcsolatban állanak és együttes megoldásuk a legczélszerűbb; hogy ellenkező eljárás mellett a kir. curia határozata az ügy érdemleges elintézésének praejudicál; és hogy a kir. ítélőtábla itéletének végleges hatályt kellene tulajdonítani vagy megengedni, hogy a kir. curia egy és ugyanabban az ügyben kétszer határozzon, második határozata alkalmával pedig az elsőtől, bár e felebbezés iránti tárgyalás tévességét kiderítette, el ne térhessen.
Mint látjuk, az okok többsége és nagyobb súlya a javaslat rendszere mellett szól.
A felebbezésre jogosultak (383. §) közé a vádlott házastársa, törvényes képviselője és védője is fel van véve, és pedig törvényes képviselője és védője oly kiváltságos jogkörrel, mely őket a vádlott elhatározásától függetlenekké teszi. A vádlott kedélyére és akaratára a bűnvizsgálat, a vizsgálati fogság, a nyilvános fogság, a nyilvános főtárgyalás és ítélet, különösen a mindig enyhébb beszámítás alá eső első bűnhődés alkalmával, fölötte zsibbasztólag szoktak hatni. Egyes esetekben a szokatlan kínos helyzet a vádlottat annyira kétségbe ejti, hogy a büntetést, bár igazságtalannak tartja, elfogadja, csakhogy az elviselhetlen bizonytalanságból meneküljön. Az államnak ez éppen nem áll érdekében, sőt az igazságtalan ítélet egyenesen sérti érdekeit, melyeket a jogszolgáltatásba helyez. Jogos és czélszerű tehát, hogy a vádlott mulasztását, az ügy esélyeit megítélni képes védő és a vádlott viszonyait ismerő és vele szorosabb társadalmi kapcsolatban élő közel hozzátartozói pótolhassák és ezt a helyette intézkedni jogosult képviselői akarata ellenére is tehessék.
A kir. ügyészségnek a javaslat a vádlottnak terhére is, javára is megengedi a felebbezést. Mindkét tekintetben élénk vita folyt és még mai napig sincs véglegesen befejezve. Azok, kik a közvádlótól a felebbezést megvonni kívánják, felhozzák, hogy az állam kizárólag ezzel foglalkozó közegei által a nyomozás, vizsgálat és főtárgyalás alkalmával minden adatot megszerezhet, minden perbeli lépést megtehet, mely a vádlott elítélésére és megfelelő büntetéssel való sujtására vezethet. Méltó tehát, hogy saját biróságának ítéletén megnyugodjék és a bűntettes elleni harcz folytatásával a kérlelhetetlen üldözés látszatát magára ne hárítsa. Egyuttal arra is hivatkoznak, hogy még a nyomozó rendszer sem ismerte a perorvoslatot a vádlott terhére. Ez a nézet amaz áramlatnak kifolyása, mely a nyomozó rendszer visszahatásának engedve, a vádlottat az előbb majdnem egészen megvolt jogokkal nagyon is bőkezűen törekedett felruházni. Magasztos és áldásos czélzat, mely addig, mig a vádközeg túlkapásait megakadályozza és a vádlott védelmének szabad kifejtését és hathatós okadatolását elősegíti, teljes jogosultsággal is bir. De ha odáig terjed, hogy nemcsak a vádnak hatályát szünteti meg, hanem a vádközeg sikeres működését is megbénítja és előle a bűnvádi ügyek igazságos ellátása végett felállított jogintézmények igénybevételét is elzárja: a jogos czélon és határon messze túlmegy. A kínvallatás és nyomozó rendszer áldozatai iránti szánalom érthetővé teszi a túlzást az ellenkező irányban. De most, midőn a vádrendszer már teljes győzelmet aratott és a megelőző harcz izgalmai lecsillapodtak, ideje, hogy a vádlónak és a vádlottnak egymás irányában való állása higgadt és méltányos pártatlansággal legyen meghatározva. Ideje, hogy a vádlott érdeke mellett az állam érdeke is figyelembe részesüljön és a bűnvádi eljárás necsak a vádlott menekülését, hanem saját létokát, a bűnösnek megbüntetését is biztosítsa. A hivatkozás a nyomozó rendszer példájára, e rendszer ellenei részéről meglepő, de nem is helyes. A nyomozó rendszer a közvádló intézményét nagyobbára kizárta, nem volt tehát, a kit a perorvoslattal a vádlott terhére megbizzon, de nem is volt arra szükség, midőn az ítélőbiró úgy is inkább a vádló szerepét játszotta, rendszerint a vádlottra nézve legkedvezőtlenebb felfogást követte és mikor a fölülvizsgálatkor a felsőbb fokú biróságok is így jártak el. Elvégre a közvádlót nem egyéni érdek, hanem hivatalos kötelessége vezérli, mely tőle csak az igazság előmozdítását követeli és nem elkeseredett üldözést. A felebbezéssel pedig csak igazságos ítéletet kíván kieszközölni s ennél a vádlottnak sem szabad mást követelni.
A kir. ügyészség hivatalos állásának természete adja meg az irányeszmét a második vitás kérdés megoldásához is. Ha a királyi ügyészség nemcsak egyedül vádló, hanem a helyes igazságszolgáltatás előmozdítására hivatott közeg, akkor a vádlott érdekeinek méltatása, esetleg megóvása nincs ellenmondásban hivatalos állásával, hanem egyenesen következik belőle.
A kir. ügyészség felebbezhető jogára vonatkozó határozatokat, a javaslat nemcsak az elsőfokú biróság előtt eljáró kir. ügyészre vagy alügyészre, hanem a kir. ügyészségre, mint a közvád képviselete czéljából felállított szervezetre érti. Midőn tehát 383. §-ának I. pontjában kimondja, hogy a kir. ügyészséget mind a vádlott terhére, mind javára a felebbezés joga illeti, ezzel nemcsak a kir. törvényszékek mellett működő kir. ügyészségeknek, hanem a főügyészeknek felebbezési jogáról is kívánt disponálni. A koronaügyészt azonban, ki administrativ tekintetben a kir. ügyészség szervezetében külön állást foglal el és nincs abban a helyzetben, hogy az elsőfokú biróságok ítélkezése ellen közvetlenül fellépjen, nem szándékozik a felebbezés jogával felruházni.
A főügyész ellenben nem nélkülözheti e jogot. Néha maga jár el az elsőfokú biróság előtt s ez esetben kétségtelenül legcompetensebb annak megítélésére, hogy czélszerű, illetőleg szükséges-e az elsőfokú ítéletnek felebbezése. Ha pedig nem jár el személyesen, illetőleg helyettese által az elsőfokú biróság előtt, mint a kir. ügyészek és alügyészek működésének irányzója és ellenőrzője, szüksége van oly eszközökre, melylyel az utóbbiak mulasztását a felebbezés használata körül helyreütheti. A felebbezésnek rendes határidejében, a kir. ügyésztől vett jelentés és annak adott utasítás segítségével idejekorán aligha sikerülne az elsőfokú ítéletnek jogerőre emelkedését megakadályoztatnia.
Ha tehát a főügyészek ellenőrző és helyreigazító hatásköréről, a vád érdekeit nem eléggé méltató ujabb törvényhozások példájára a felebbezés tekintetében nem kíván lemondani, szükségkép önálló felebbezést kellett a javaslatnak a főügyészek részére biztosítani, mely a kir. ügyész felebbezésének helyébe lép (383. § végbek.).
Ily értelemben intézkedik a franczia (205. cz.), a belga (205. cz.) és az olasz (399. cz. 2. pont) bptás. Az előbbiek azonban a főügyész perorvoslata érdekében nagyon is hosszú időre függesztik fel az elsőfokú ítéletnek jogerőre emelkedését (2, illetőleg 1 hónapra). Ezért a javaslat inkább az olasz törvényhez csatlakozott (401. cz. szerint 5 nap) és a főügyész felebbezésének bejelentésére és megokolására (383. § végbek.) az elsőfokú ítélet kihirdetésétől számított 8 napot tűzött ki (388. § végbek.).
A fontosabb ügyeket úgy is figyelemmel tartozik a főügyész kisérni. Előleges tájékozottságánál fogva az eljáró kir. ügyész jelentése alapján tehát könnyen dönthet a perorvoslat szüksége fölött. Maga a felebbezés és megokolása a legszükségesebbekre szorítkozhatik, minthogy azokat a főügyész a felebbviteli főtárgyaláson bővebben kifejtheti. A 8 napi határidő tehát elégséges lesz a főügyész részére, a nélkül, hogy az ítélet jogerőre emelkedését túlságosan elodázná.
Az intézkedés alapja arra utal, hogy a főügyész részére csak akkor szükséges a külön felebbezés, ha a törvényszék előtt nem maga képviseli a vádat. Az utóbbi esetben tehát a főügyész is nem 8 nap alatt, hanem mint a kir. ügyész (388. § 2. bek.) 24 óra alatt tartozik felebbezését bejelenteni.
A sértett perjogi állása tekintetében a magánvád szabályozásánál elfogadott szempontokat, a javaslat a felebbezésre jogosultak körének meghatározásánál is követte. Csak annyiban engedi meg a sértettnek a felebbezést az ügy érdemére nézve, a mennyiben a vád álláspontjára érvényesítése másrészről biztosítva nincs. Egyébként csak magánjogi igénye tárgyában ruházza fel a felebbezés jogával és ekkor is csak oly mértékben, hogy az ügy végleges befejezését ne késleltethesse. Az utóbbi keretben az érdekek és jogok egyenlőségénél fogva a sértett örökösét is feljogosítja a felebbezésre.
Hasonló tekintet alá tartozik a vádlott örököse. Ennek érdeke nem oly fontos, hogy miatta az ítélet jogerőssé váltát késleltetni szabadna. Mindazáltal az őt közvetlenül érintő vagyoni következmények tekintetében nem volt a perorvoslattól elzárható. Mindez csak arról az örökösről áll, ki nem egyúttal házastársa vagy törvényes képviselője a vádlottnak. Ez utóbbiak a javaslat önálló felebbezés jogával ruházta fel, mely tőlük, az örökösi minőség hozzájárulta miatt, nem volt megvonható.
A felebbezés és a semmiségi panasz egybeolvasztásának tárgyalásánál érintve volt a javaslat által felállított semmiségi okok rendeltetése. Az ott mondottak még kiegészítésre szorulnak.
Minthogy a javaslat a felebbezésnek az ítélet és a főtárgyalás egész tartalmát felkaroló kört nyitott, a semmiségi okok felsorolása első tekintetre fölöslegesnek látszik. Mégis hasznos, sőt mellőzhetetlen ez a rendelkezés. Figyelmezteti a birót arra, hogy a törvény mely jogszabályokat tekint oly fontosaknak, hogy azok megtartását minden körülmények között kívánja, továbbá biztosítja az egyöntetűséget a kir. curia és a felebbezések elintézésével megbizott biróságok eljárása tekintetében. Az összes felebbviteli biróságoknak egyaránt utmutatásul szolgáló felsorolás nélkül könnyen előfordulhatna, hogy a törvényszékek vagy a királyi ítélőtáblák egyes szabálytalanságokban az ítélet és eljárás megsemmisítésére elégséges alapot nem látnának, mig a kir. curia ellenkező nézetből indulván ki, a megsemmisítést már az ügynek első fokon történt fölülvizsgálata után mondaná ki, midőn az rendesen nagy időveszteséget és költséget okoz.
A javaslat kétféle semmiségi okokat külömböztet meg, a szerint, a mint azok az alaki vagy az anyagi büntető törvény megsértéséből erednek (384., 385. §). Ez technikai czélokból történt, a mennyiben az eljárásra vonatkozó szabálytalanságok különálló rendelkezést igényelnek, melyet csoportosításuk megkönnyít.
Az alaki semmiségi okok biztosítják a biróságok ítélő tanácsainak törvényszerű egybeállítását (384. § 1-3. pont) és a biróságok hatáskörét megállapító szabályok megtartását (384. § 4. pont). Megadják a sanctiót az eljárás leglényegesebb formaságai megsértése tekintetében (384. § 5., 6., 9., 10. pont). Kiemelik és megerősítik a vádrendszer, a szóbeliség és nyilvánosság elveit (384. § 7., 8., 11. pont). Hatályosságuk fokozása végett kimondja a javaslat (384. § végbekezdés), hogy a leglényegesebbeket a biróság, ha egyáltalában a fölülvizsgálatba bocsátkozik (400. § 1., 3., 4. pont), hivatalból tartozik figyelembe venni és intézkedés tárgyáva tenni. Ily kivételes intézkedés már csak az eljárás sarktételeinek megsértése esetében igazolt, melyek közé a javaslatban megjelölt esetek, úgy mint az ítélőbiróság tagjainak számára, hivatali minősítésére, a tárgyalás egész tartama alatt szakadatlan közbenjárására, a biróságok hatáskörére, a főtárgyaláson nélkülözhetetlen személyekre és a vádra, mint a büntető ítélet mellőzhetetlen előfeltételére vonatkozó szabályok megsértése kétségtelenül tartozik. A többi alaki semmiségi okok csak akkor vehetők figyelembe, ha miattuk a felek panaszt tesznek. Sőt, hogy a biróságok ítéleteinek megsemmisítése, mely mindig költséggel és időveszteséggel jár, a valóságos szükség korlátai között maradjon, a javaslat még további megszorítást alkalmazott.
Egyes alaki sérelmeknek, melyek az itélet helyességét nem minden körülmények között veszélyeztetik (381. §, 384. § 5., 8., 9. pontok), csak akkor tulajdonít hatályt, ha az ítélet hozására befolyással voltak. Másoknak érvényesítését pedig, mert a vonatkozó sérelem inkább egyik vagy másik fél érdekét, mint az egész eljárás sikerét veszélyezteti, a főtárgyaláson való felszólaláshoz, illetőleg a perorvoslat azonnali bejelentéséhez köti (281. §, 384. § 8., 9. pontja.).
Végre a vád hiányát csak marasztaló ítélet ellenében nyilváníthatja érvényesíthetőnek. (384. § 11. pont.).
Az anyagi semmiségi okok (385. §) útba igazítják a birót a helyes ítélkezés alapfeltételeire nézve és egyúttal körülirják a kir. curia hatáskörét az anyagi jogkérdések megoldása tekintetében.
Itt is intézkedik a javaslat a hivatalból figyelembe veendő semmiségi esetekről. Az anyagi törvény megsértéseinek mindenkor hivatalból való figyelembevételét meg nem engedi amaz általánosan elfogadott elv, hogy a vádlott állapota csak a vádló felebbezése folytán tehető súlyosabbá. Ellenben mi sem akadályozta annak kimondását, hogy a felebbviteli biróság a vádlott terhére történt törvénysértéseket mindig orvosolja. Ha a vádlottat ama lehetőség miatt, hogy állapotát esetleg súlyosbbítja, a perorvoslattól nem szabad visszariasztani, akkor a javára hajló elővélemény igazságtalan elítélésének hivatalból való megváltoztatását is igazolja.
Az egyes semmiségi okok tartalma és következményei főleg a semmiségi panasznál nyernek irányadó fontosságot, részletes tárgyalásuk tehát eme perorvoslat indokolásának van fentartva (III. 4.). Ugyanott fognak a szempontok is szóba kerülni, melyek miatt a semmiségi okoknak érvényesíthetése a kir. curia előtt némi korlátozást szenvedett.
A 386. és 387. §-ok részletesebben szabályozzák a fölülvizsgálatnál követendő és nagyobbára a vádlott érdekét biztosító irányelveket. Kiinduló pontul szolgál, hogy a fölülvizsgálat rendszerint az ítéletnek felebbezéssel megtámadott intézkedésére szorítkozik (387. § 1. bek., 390. §, 400. § 4. pont), és hogy ettől eltérésnek csak a törvény megjelölte kivételek esetében van helye. A kivételeket a hivatalból figyelembe veendő semmiségi esetek és amaz intézkedés állapítja meg, hogy a vádló felebbezése a vádlott javára is szolgál, és hogy az egyik bűntárs által kivívott kedvezményben a többi is részesül. A fölülvizsgálatnak a neheztelt pontokra való szorítása, rendkívül könnyíti teljesítését és minthogy a felsorolt kivételek a vádlottat lényeges teher ellen biztosítják, a felebbviteli biróságok teendőinek apasztására szolgáló megszorítás aggodalomba nem ütközik.
Kettős irányban oltalmazzák az idézett §-ok a vádlottat a felebbvitel esetleges sérelmei ellen. Előbb is kizárják azt, hogy a mit a törvény a vádlott javára rendel, terhére felhasználták (386. §), és hogy a vádlott saját felebbezése az ítélet szigorítására vezethessen (387. § 3. bek.). Továbbá intézkednek, hogy, a mennyiben a vádlott ügye fölülvizsgálat alá kerül, az itélet bizonyos tekintetekben kérelme nélkül is javára megváltoztatható legyen. Nem korlátlan ez a hivatalból történő fölülvizsgálat, mert azzal a felebbezés körülirásától (387. § 1. bek.) várható haszon veszendőbe menne. A vádló felebbezése, eltekintve a hivatalból figyelembe veendő semmiségi esetektől, egyedül az ítéletnek megtámadott részeire nézve teszi lehetővé a vádlott javára való változtatást. A bűntárs felebbezése pedig csak úgy és annyiban viszi a többi bűntársnak ügyét a fölöttes biró elé, a mennyiben saját magára nézve az ítéletnek téves vagy jogellenes voltát kimutatni tudta.
A vádlottnak a felebbvitel tekintetében engedett kedvezményt ama már ismételve érintett czélzaton kívül, hogy a vád túlsúlyát kiegyenlítse, még az is igazolja, hogy a vádlott helyzete a felebbezés szakában még rosszabbra fordul. Az előleges eljárásban és a főtárgyaláson személyes utánjárással és felszólalással, fellépésének meggyőző benyomásával még volt kilátása a higgadtan előkészített s úgy a bizonyítás anyaga, mint a jogi készültség fegyvereivel rendelkező vádlónak támadása ellen sikert aratni. De a felebbviteli biróság előtt nem fog mindig személyesen megjelenhetni, mig a kir. ügyészség ott kivétel nélkül, a magánvádló pedig rendesen képviselve lesznek. Védőt sem képes a vádlott minden esetben igénybe venni, s igy a vádló, jogismereteinek és gyakorlati tapasztaltságának túlsúlyát éppen akkor érvényesíti legjobban, midőn azoknak már az eljárás természete is nagyobb sikert biztosít.
A 387. § első bekezdésének szabálya alól tett kivételekre nézve még az a tekintet is volt irányadó, hogy a fölöttes biróság a fölülvizsgálat alkalmával szerzett meggyőződésének érvényesítésében túlságosan korlátozva ne legyen. Ha már a vádló vagy vádlott-társ felebbezésére az ügyet megvizsgálja ha tehát a felebbvitel megszorításától várt nyereség amúgy is elesik, nincs többé ok arra, hogy a biró keze megkötve maradjon és hogy a meggyőződése szerint igazságtalanul elítélt, de felebbezéssel tudatlanság, elcsüggedtség vagy mulasztás miatt nem élt vádlotton, illetve vádlott-társon ne segíthessen.
A felebbezés alakiságai közől (388. §) legfontosabb a határidő. A javaslat azt, ha az ítélet kihirdetés utján volt közölve, 24 órában, ha pedig kézbesítés utján közölték, vagy ha arról a jogosultak, mint a főügyész és a vádlott örököse, más uton értesültek, 8 napban állapítja meg. A 24 órát időponttól-időpontig és nem a 11. § szerint az első nap számításon kívül hagyásával érti, mit „az ezt követő” szavak fejeznek ki. Hatályban lévő szokásjogunk szerint a szóval kihirdetett ítélet ellen legkésőbben 24 óra alatt, a kézbesítés útján közölt ellen 8 nap alatt kell a felebbezést bejelenteni. Az 1853. évi osztrák perrendtartás szerint (302. §) a felebbezés bejelentésének határideje 24 óra.
A franczia bpts. (203. cz.) 10 napban, az olasz (401. cz.) 5 napban, az 1873. évi osztrák (294. §) 3 napban, a német (355. §) egy hétben szabja meg a felebbezés bejelentésének határidejét.
Tekintettel közlekedési viszonyainkra, az ítélet kézbesítése esetében a 8 napi határidő látszott megfelelőnek. A szóval történt kihirdetéskor a felebbezés bejelentésének nehézségei elesnek, a meggondolásra pedig a 24 óra elég.
A Királyhágón innen hatályban levő gyakorlat mellett, melynek határidejét a javaslat átvette, nehézségek nem merültek fel.
A javaslat szerint a felebbezés kiegészítése, módosítása a bejelentésre kitűzött határidő alatt eszközlendő. A megokolásra 8 nap van engedve. Bonyolódottabb eseteknél és terjedelmes ítélet ellen a felebbezés az ítélet szövege nélkül csak hiányosan indokolható. Ezért engedi meg a javaslat, hogy a vádlott vagy védője, de csakis ezek, a felebbezés indokolásának az ítélet kézbesítése után leendő beadhatását kérelmezzék, mely kérelem meg nem tagadható, mi a jelen gyakorlatnak is megfelel.
A felebbezés bejelentése mind a felek, mind az ügymenet érdekében legczélszerűbben annál a biróságnál történik, mely az ítéletet hozta.
Ugyanannak megbizása az elkésett, a felebbvitel tárgyát meg nem jelölő, nem jogosított egyéntől származó, vagy a törvény által kizárt felebbezés visszautasításával (389. §, 1. I. 3. e) alatt), a felebbviteli biróságot sok oly teendőtől kiméli meg, mely inkább a kezeléshez tartozik. Hogy abból esetleg a perorvoslattól való elzárás ne fejlődjék, azt amaz intézkedések gátolják, hogy az elsőfokú biróság a határozatlan felebbezés tárgyában a felebbezőt felvilágosító nyilatkozatra köteles felhívni és ez esetben a visszautasítás jogával csak a kitűzött, illetve, ha ez előbb járna le, a felebbezés határidejének letelte után élhet; továbbá, hogy határozatlan, arra nem jogosult részéről bejelentett, vagy törvény által meg nem engedett volta miatt csak a felebbezés utasítható vissza, és a visszautasítás ellen idejekorán benyujtott felfolyamodás, a fölöttes birósághoz minden esetre felterjesztendő. Törvény által kizárt felebbezés alatt a javaslat nemcsak a 382. §-ban megjelölt eseteket, hanem azokat is érti, melyekben mint a másodfokú ítéletek vagy a curia határozatai ellen, a javaslat perorvoslati rendszere szerint felebbezésnek, illetve perorvoslatnak egyáltalában nincs helye.
Méltányos és czélszerű, hogy a fellebbező ellenfele, azaz a vádlott, illetve a kir. ügyész vagy az annak jogaiba lépett magánvádló a felebbezés tartalmát ismerjék, mit a javaslat a felebbezésről való értesítéssel és megtekintésének lehetővé tételével biztosít. Ez a felebbviteli tárgyalásra való előkészülést, adatok vagy bizonyítékok megszerzését teszi lehetővé és gyakran megelőzi a felebbviteli tárgyalásnak e végett való elhalasztását. A felebbezésre az értesített ellenfél ellenészrevételeket (392. §) tehet. Ezek ellenkező irányban fejtegetvén a vitás kérdéseket, a tényállás tisztázását és a felebbviteli biróság tájékoztatását mozdítják elő. Sok esetben pedig, midőn az illető fél a felebbviteli tárgyalásra meg nem jelenhet, szóbeli nyilatkozatát pótolják és a felebbezéssel szemben igen kívánatos ellensúlyul szolgálnak.
Előterjesztésük tehát hasznos, de nem mellőzhetetlen, azért nem is teszi kötelezővé a javaslat és nem is utasítja az elsőfokú biróságot annak bevárására. Lényeges időveszteséggel és a kezelés megnehezítésével járna, ha az elsőfokú biróság a felebbezés kézbesítését, az ellenészrevételekre kitűzött határidő lejártát és az ellenészrevételek benyujtását ellenőrizni s addig az ügynek a felebbviteli birósághoz való felterjesztését felfüggeszteni tartoznék. Czélszerűbbnek mutatkozott, hogy a felterjesztés azonnal a felebbezés határidejének lejárta után történjék (396. §, 1. bek.) és hogy az ellenészrevételek határidőhöz nem kötve, utólag is benyujthatók legyenek. A benyujtás az elsőfokú és a felebbviteli biróságnál is eszközölhető. Ha az ellenészrevételek a felterjesztés után érkeznek az elsőfokú birósághoz, ez azokat utólag terjeszti fel a fölöttes birósághoz.
Minthogy az ellenészrevételek természetöknél fogva nagyobbára csak fejtegetéseket tartalmaznak, melyekre a felebbezőnek elkészülve kell lenni, minthogy továbbá főleg a biró felvilágosítását czélozzák, a felebbezővel való közlésök, mely néha az ügyiratoknak kéznél nem léte, vagy a szükséges példányok hiánya miatt nehézségbe ütközik és mindig a felebbvitel körüli teendők szaporításával jár, mellőzhető volt.
A javaslat megengedi, hogy a felek és a sértett a felebbviteli biró előtt uj bizonyitékokat is érvényesíthessenek (393. §). Eme határozatnál figyelembe vette az ellenkező nézet mellett felhozott okokat, hogy t. i. az ujabb bizonyítás megengedése, a fölöttes biró eljárását a fölülvizsgálat jellegétől megfosztja, és határozatának az ujabb elsőfokú ítélet természetét tulajdonítja, hogy továbbá az ujrafelvétel körébe vág.
Mindazáltal a felhozott okok nem meggyőzők. A felebbviteli biróságnak a tiszta fölülvizsgálatra való szorításáról, szemben az elsőfokú biróságok előtti főeljárás szóbeliségével és a reproductio nehézségeivel, amúgy is le kellett mondani. A mi pedig az ujrafelvétel határainak megsértését illeti, azok nem oly megközelíthetetlenek, hogy az eljárás czélszerű szabályozásában akadályul szolgálhatnának. Különben lényegére nézve is eltér a felebbezéssel kapcsolatos ujabb bizonyítás az ujrafelvételtől. Az utóbbi az ítélethozatalkor rendelkezésre nem állott, utólag felmerült bizonyítékokat érvényesíti, még pedig a res judicata által megszorított szűkebb körben. A felebbviteli eljárásban pedig rendesen a főtárgyaláskor is megvolt, de csak mulasztás vagy előrelátás hiánya miatt elmaradt bizonyítékok hozvák fel, a biróságot pedig azoknak felvételétől az ügynek megelőző végelintézése nem tartja vissza.
A felsorolt inkább formalis bajokat lényegesen meghaladják a hasznok, melyek a javaslatnak szóban lévő intézkedésétől várhatók. A felebbezést az uj bizonyítékok teszik valóban hatályossá. Ez utóbbiak derítik fel néha a vád valódi tényállást. Közvetlen az elsőfokú ítélet után lehetővé tett érvényesítésök megelőzi azt, hogy elvesszenek vagy elmosódjanak. Alkalmazásuk gyakran fölöslegessé teszi az ujrafelvételt s így az eljárás gyorsítása és egyszerűsítése tekintetében nyereséget biztosít. És a mi a leglényegesebb, az ujabb bizonyítás szabad kezet enged a felebbviteli biróságnak a valódi tényállás kiderítésében. Felmenti őt ama kényszer alól, hogy meglevő és meggyőződésére befolyással biró bizonyítékokat mellőzni és az ujrafelvételre fenhagyni köteles legyen; függetlenné teszi továbbá a bizonyítás kiegészítése tekintetében az elsőfokú birónak nem mindig eléggé elfogulatlan és gyors közreműködésétől.
A külföldi törvényhozások, melyek a felebbezést elfogadták, nagyobbára megengedik az uj bizonyítékok felvételét a felebbviteli biró előtt (franczia pdts. 175., 211. cz., német 364. §, osztrák 467. § 1. bek., németalföldi 238. cz.). Kivétel az olasz pdts. (362., 416. cz.), de ez a reproductiót is kizárja.
Minthogy a javaslat annak elhatározását, hogy történjék-e és mily kiterjedésben bizonyíték felvétele a felebbviteli biróság előtt, magára e biróságra bizza (400. § 6. pont, 402. §), a 306. §-nak rendelkezései átvehetők nem voltak. Helyüket pótolja a 393. §, melynek a tanuk előzetes kihallgatására, a lényegtelen, határozatlan, nehezen eszközölhető vagy gyanus bizonyítás kizárására vonatkozó intézkedése az uj tanuk megnevezésével történhető visszaélés megakadályozását és a megidézés fölötti határozat könnyítését czélozza.
Ama szabály, hogy csak okiratolt bizonyíték szolgálhat további bizonyító eljárás elrendelésének alapjául, az ítélőbirót nem köti és csak a kir. ítélőtábla előtti főtárgyalást megelőző eljárásra vonatkozik. Továbbá abból, hogy csak okiratolt bizonyíték szolgálhat az említett intézkedések alapjául, nem következik, hogy a nem okiratolt bizonyíték egészen mellőzendő volna. Ellenkezőleg, ha ily bizonyítékot az ügynek más adatai is támogatnak, tehát nem azok az intézkedés egyedüli oka, akkor a bizonyító eljárás már a tanácsülésben elrendelhető.
Az új bizonyíték felvételét a felebbviteli biró a főtárgyalást elrendelő (402., 415. §) vagy az ügynek tanácsülési elintézése alkalmával hozott más végzésben (400. § 6. pont), ha később jelentették be, külön végzésben (393. § 2. bek.) mondja ki, és arról a bizonyító ellenfelét értesíti (415. § 5. bek.).
Az uj bizonyítékok megszerzésével függ rendesen össze a kitűzött tárgyalás elhalasztásának kérelmezése. Részint ez okból, részint mert a feleknek személyes jelenléte a felebbviteli tárgyaláson nem mindig kötelező, a védelemről pedig hivatalból van gondoskodva, maradt el a felebbviteli eljárásban a 290. § rendelkezése.
Felvilágosító fejtegetést igényelnek a javaslatnak a felebbezés visszavonását tárgyazó intézkedései (394. §).
A visszavonás végső időpontjául a másodfokú ítélet hozása végett tartott zárt ülés kezdete azért van kijelölve, mert addig a feleknek szándékuk megfontolására elég idő marad, mert a biróság az eredménytelen ítélethozatal esélyének ki nem tehető és annak még látszatja is elkerülendő, hogy a felebbezés visszavonása a felek összebeszélésének eredménye lehetne.
Megeshetik, hogy a vádlott csak azért nem felebbez, mert érdekében a védő hozzátartozója, vagy a kir. ügyész felebbeztek. Ezeknek felebbezését tehát a vádlott mintegy magáévá teszi és sérelem történik rajta, ha az beleegyezés nélkül visszavonható volna. Másrészt a házastárs e felebbezésére nézve a vádlottnak mint közvetlen érdekeltnek meg kellett adni a visszavonás jogát, mely azonban nem volt kiterjeszthető a védő és a törvényes képviselő felebbezésére, mely éppen a vádlott érdekében van akaratától egészen függetlenné téve (383. § II. a) és b) pont).
A kir. ügyészségre nézve a más feleket felebbezésök visszavonására indítható okok fenn nem forognak. Hivatalos állása követeli, hogy a meggondolatlan felebbvitel vagy annak helyes ok nélkül való visszavonása lehetőleg megakadályozva legyenek.
Ezt biztosítja a főügyészségnek fentartott visszavonás joga és a javaslatnak az az intézkedése, hogy ama bűnűgyek, melyekben egyedül a kir. ügyész felebbezett és pedig a vádlott terhére, fölülvizsgálat előtt a felebbezés visszavonhatása végett a főügyészhez kerüljenek (394. § negyedik és utolsó bek., 396. § második bek.).
A visszavont felebbezésnek a felebbezés határideje alatt való ujabb bejelenthetése senkinek érdekét nem sérti és a jogerősség elvébe sem ütközik. A fél, kinek jogában áll a felebbezés bejelentését a határidő utolsó perczére halasztani, annak ugyanaddig való megujításától el nem zárható.
A felebbezésnek, mint az ügyet egész terjedelmében a másodfokú biró elé terjesztő perorvoslatnak természetéből felfüggesztő hatálya önként következik (395. §).
A felfüggesztő hatály alatt értendő, hogy az ítéletnek mindazok az intézkedései, melyek felebbezéssel meg vannak támadva, vagy melyek ily intézkedésekkel elválaszthatatlanul összefüggnek, végre nem hajthatók. E tételből a folyományok könnyen levonhatók.
Egyik az, hogy sem a marasztaló, sem a felmentő ítélet, ha érdeme meg van támadva, a vádlott jogi helyzetén nem változtat s hogy az lényegében ugyanaz marad, mint az ítélet előtt.
A másik pedig az, hogy, a mennyiben a különválasztás lehetséges, az ítéletnek nem felebbezett rendelkezései végrehajtandók. Lényeges jelentőséggel bir ez, ha több vádlott-társ közől csak egyesek javára vagy terhére van felebbezés bejelentve, vagy ha az ítéletnek nem érdemleges, például a magánjogi igényre vonatkozó részét támadták meg felebbezéssel.
Egész következetességgel azonban nem voltak az érintett elvek keresztülvihetők. A túlnyomó czélszerűség szempontja itt is több tekintetben érvényesült.
Nevezetesen kivételeket állapítanak meg a javaslatnak 158. §-a és 506. §-ának második bekezdése.
Az első helyen idézett § kimondja, hogy a felmentő ítélet felebbezés esetében is bizonyos hatálylyal van a felmentettre nézve, a mennyiben rendesen véget vet előzetes letartóztatásának vagy vizsgálati fogságának. A vádlott fogvatartása a bűnösség gyanuján alapszik. Ezt a felmentő ítéletet rendesen olyannyira megingatja, hogy a vádlott szabadságának további korlátozása többé igazoltnak nem tekinthető.
Eddigi gyakorlatunk az 1872. évi törvényjavaslat 117. §-a alapján akként fejlődött, hogy a felmentett vádlottat rendszerint szabadlábra helyezik. Az 1853. évi osztrák bpts. hatályossága területén e törvény 316. §-a szerint a felmentő ítélet csak jogerőre emelkedése után foganatosítható. A külföldi törvényhozások az angol és franczia eljárás példáját követve, előbb érintett szokásjogunk értelmében intézkednek (franczia 206. cz., német 123. §).
A javaslat hazánknak sajátszerű társadalmi és területi viszonyait vette figyelembe, midőn a fogva lévő vádlott szabadlábra helyezését felmentésének szükségképi következményeül el nem fogadta. Hazánkban gyér lakossága, a rendőrség egyes közegei felügyeletére bizott területek nagysága, sok vidéknek minden közlekedéstől távol eső, sőt járhatatlan volta, lakosságunknak a rendőrség tevékenységét inkább akadályoztató, mint tettleg támogató hajlamai, a bűntettesek kipuhatolását rendkívül nehezítik. Kevéssé kivánatos tehát, hogy az egyszer kézrekerült gyanus egyén, kire nézve a javaslat által méltányosan megállapított ideiglenes szabadlábra helyezés feltételei hiányoznak, a végítélet előtt kiszabaduljon. Tanácsosnak mutatkozott e részben a hasonló, bár kedvezőbb viszonyokkal számolt 1873. évi osztrák pdts. nyomában járni, melynek 284. §-a felmentett vádlottnak szabadlábra helyezését a kir. ügyészség által nyomban bejelentett semmiségi panasz esetében kizárja. Ennél azonban még enyhébb a javaslat rendelkezése, mely a szabadlábra helyezés felfüggesztését még a kir. ügyészség felebbezése mellett is ama részletesen ki nem jelölhető kivételes esetekre szorítja, midőn a bűntett nagy súlya, a vád mellett harczolt bizonyítékok nyomatékossága és a vádlott megszökésének valószinűsége a végítéletig való fogvatartást ajánlják.
Az 506. § 2. bekezdése megengedi, hogy a vádlott büntetését még jogerős megállapítása előtt megkezdhesse. Minthogy azonban ezt csak oly feltételek mellett engedi meg, melyek valószinűkké teszik,hogy a vádlott büntetésre ítélve marad, minthogy továbbá a büntetésnek a jogerő előtti végrehajtása inkább a vádlottnak, mint az államnak érdekét érinti, az előbbi pedig a vádlottnak hagyott választás szerint a büntetés mielőbbi megkezdését kívánja, nem volt ok, melynél fogva azt meg kellene tagadni.
A javaslat czélzata azt, hogy az elsőfokú biróság a fölülvizsgálást lehetőleg előkészítse és a kezelésnek részéről végezhető teendőitől a másodfokú biróságot felmentse. E czélzatnak felel meg a 396. § szabálya, mely szerint a törvényszék az érdekeltek felebbviteli nyilatkozatatit összegyűjti és az iratokat csak ennek megtörténte után terjeszti fel, mely szerint továbbá a törvényszék az iratokból nem meríthető felvilágosításokat a felterjesztő jelentésben megadni tartozik.
Az iratok felterjesztésére vonatkozó emez inkább technikus természetű szabályokhoz még a tárgyra tartozó elvi kijelentést is csatol az idézett szakasz. Ezzel a felebbezés és igazolás találkozása esetében felmerülhető kétséget kívánja eloszlatni. Az általános szabály szerint, ha felebbezve van az ítélet, fel kell azt a másodfokú birósághoz terjeszteni. Az az eset, midőn a főtárgyalásról elmaradt vádlott a felebbezett ítélet ellen igazolást kér, az alól nem látszik kivételt megállapítani, mert az igazolás kérésének a 468. § szerint nincs felfüggesztő hatása. És mégis visszás helyzet fejlődik ki, ha az elsőfokú biróság az igazolás iránti kérelem daczára az iratokat fölülvizsgálat alá terjeszti. Az iratok nélkül maga az igazolás tárgyában el nem járhat. Ha pedig a másodfokú elintézést bevárja, könnyen megtörténhetik, hogy a felebbviteli biróság helybenhagy oly ítéletet, melyet utóbb igazolás utján hatályon kívül kell helyezni. Mind e nehézségeket megszünteti a javaslatnak idézett rendelkezése, mely szerint ily találkozás esetében előbb az igazolásra nézve kell határozni.
(397-424. §)
A felebbezés intézményének sikere első sorban a fölülvizsgáló biróság eljárásának helyes szabályozásától függ. A javaslat vonatkozó része jelentőségének és a feladat nagy nehézségeinek teljes tudatában készült. Főtárgya volt az előző tanácskozásoknak és véleményezésnek Szövege ismételt módosítást és átdolgozást szenvedett. Minden igényt kielégítő munkálat az elvi és gyakorlati követelmények nagy ellentéte mellett, nem volt előállítható, de talán sikerült a fölülvizsgálatnak oly módozatait ajánlani, melyek az igazságos döntést biztosítják és sem a biróságokra, sem az államra elviselhetetlen terhet nem rónak.
A főnehézség, mely az elvi helyes megoldásnak útjában áll az, hogy kir. ítélőtábláink munkával túlterhelve vannak és hogy teendőiket okvetlenül még szaporítani kell. Minden további fejtegetés nélkül világos, hogy a szóbeliségnek és közvetlenségnek a felebbviteli eljárásban, bár csak részleges behozása, ez eljárást lassítani fogja. Az ügyállás előterjesztése, a tanácskozás és a határozat hozása, melyekből az eddigi eljárás áll, ennek bármily módosítása mellett sem maradhatnak el. Ha ezekhez még a felek szóbeli előterjesztései és bizonyítékoknak közvetlen felvétele járulnak, kétségtelen, hogy a felebbezett ügyek elintézése az eddiginél több időt fog igényelni.
Hogy mennyivel fognak a kir. ítélőtáblák teendői növekedni, az egész határozottsággal ki nem számítható, mindazáltal némi tájékozásul szolgál a következő kimutatás.
Kimutatás
a kir. ítélőtáblák 1892. évi működéséről, törvényszékektől felérkezett bűnvádi ügyekben.
| Az elintézett ügyek száma | 4 óráig tartott tanács ülésben átlag hány ügyet intézett el | A tábla elnöke egy 4 órai tanácsülésben hány ügyet tart elintézhetőnek | ||||||||
| A kir. ítélőtábla megnevezése | A tartott tanácsülések száma | ítélettel | végzéssel vagy rendel- vénynyel | összesen | ítélettel | végzéssel vagy rendel- vénynyel | perbeszé- dek mellett | bizonyitás felvétele mellett | ||
| Budapest | 326 | 2.081 | 2.192 | 13 | 7 | 6 | 3 | 1 1/2 | ||
| Debreczen | 191 | 1.157 | 1.127 | 12 | 6 | 6 | 3 | 1 1/2 | ||
| Győr | 109 | 709 | 545 | 12 | 7 | 5 | 4 1/2 | 3 | ||
| Kassa | 122 | 1.003 | 779 | 14 | 8 | 6 | 5 | 3 | ||
| Kolozsvár | 105 | 707 | 504 | 12 | 7 | 5 | 4 | 2 | ||
| Maros-Vásárhely | 115 | 469 | 455 | 8 | 4 | 4 | 3 | 2 | ||
| Nagyvárad | 101 | 915 | 656 | 15 | 9 | 6 | 5 | 3 | ||
| Pécs | 89 | 695 | 395 | 12 | 8 | 4 | 4 1/2 | 1 1/2 | ||
| Pozsony | 65 | 390 | 475 | 13 | 6 | 7 | 3 | 2 | ||
| Szeged | 102 | 1.176 | 917 | 20 | 11 | 9 | 6 | 2 | ||
| Temesvár | 131 | 1.446 | 798 | 17 | 11 | 6 | 3 | 2 | ||
| Összesen | 1.456 | 10.748 | 8.843 | 148 | 84 | 64 | 44 | 2 31/2 | ||
| Átlag | - | - | - | 13 | 7 | 6 | 4 | 2 | ||
| Jegyzet. Járásbiróságoktól felérkezett ügyeknek elintézésére a 11 kir. ítélőtábla 1892. évben tanácsülést tartott | 830 | - | - | - | - | - | - | - | ||
E kimutatás szerint a kir. ítélőtáblák bűnügyi forgalmának mintegy 2/3 részét (63 7/10 százalékát) teszi a törvényszékek határozatainak fölülvizsgálata, a mennyiben az 1892. év folyamán tartott 2.286 bűnügyi tanácsülés közől ezekre 1.456 esett. A törvényszéki ügyeknek ismét körülbelül fele (54 8/10 százalék) volt ítélettel elintézve, vonatkozott tehát törvényszéki itéletek fölülvizsgálására. Ez utóbbi ügyek azok, melyekre a szóbeliség és közvetlenség behozása befolyást gyakorol, mert a végzéssel vagy rendelvénynyel elintézett, tehát túlnyomó részökben felfolyamodással megtámadott törvényszéki végzésekre vonatkozó ügyek másodfokú elintézésén, a javaslat nem kíván lényegesen változtatni.
Az említett ítéletes ügyekből a kir. ítélőtáblák 1892. év folyamán egy-egy négy órát tartott tanácsülésben, átmetszetileg 13-at intéztek el. Ellenben a táblai elnököknek véleménye szerint ez ügyekből, hasonló tartamú tanácsülésben, ha az eddigi elintézés módozataihoz a felek perbeszédei járulnak, csak négyet, ha pedig bizonyításfelvétel is történik, csak kettőt lehetne elintézni. A táblai elnökök véleményét megerősíti az az adat, hogy a magyarországi törvényszékeknél 1892. évben tartott összes főtárgyalások számát és tartamát egybevetve, egy főtárgyalásra közel 2 óra (1 óra 57 percz) esett.
Ha a fennebbi számokból a valószinű eredményre következtetünk, a kir. ítélőtábláknál az ítélettel befejezett törvényszéki ügyek ellátására, a felek perbeszédei mellett háromszor és 1/4-szer, bizonyítás felvétele mellett pedig hatszor és 1/2-szer több idő, illetőleg munkaerő volna szükséges. Minthogy pedig ez ügyek a kir. ítélőtáblák büntető ügyforgalmának körülbelül 1/3-át teszik, a táblák emez egész ügyforgalmának mintegy a kétszeresre, illetőleg a háromszorosra való emelkedését lehetne várni.
A teendők szaporodásával ugyan szemben áll annak más irányban valószinű csökkenése. Nevezetesen várható, hogy a facultativ vádhatározat rendszere, a fölfolyamodás korlátozása és felfüggesztő hatályának megszorítása a táblák által felülvizsgáló törvényszéki végzések számát tetemesen leszállítani, a járásbirósági büntető ügyek fölülvizsgálásának a törvényszékekhez és a kir. curiához való utasítása pedig a kir. ítélőtáblák büntető ügyforgalmát körülbelül 1/3-dal apasztani fogja. A várható apadás azonban a büntető ügyforgalom felénél aligha fog többet kitenni s igy a valószinű szaporodás még az említett ügyforgalom felénél, illetőleg másfélszeresénél túlsúlyban maradna. Vagyis ez annyit jelent, hogy a kir. ítélőtáblák büntetőügyekkel foglalkozó tanácselnökei és birái számát (12, illetőleg 70) felével kellene szaporítani, ha a kir. ítélőtáblák előtt minden felebbezett törvényszéki ügyben perbeszédeknek volna helye és a másfélszeresre felemelni, ha ez ügyek rendesen bizonyítás felvételével volnának elintézendők.
Oly lényeges szaporítása volna ez igazságszolgáltatási költségeinknek, melyet pénzügyi helyzetünk aligha enged meg, s melyet a felebbezésnek már fennebb tárgyalt megszorítása nem fog egészen megelőzni.
Ennélfogva kénytelen volt a javaslat a felebbezett törvényszéki ügyek legmegnyugtatóbb és legegyszerűbb, de egyuttal legköltségesebb elintézési rendszeréről: a „bizonyításnak a kir. ítélőtábla előtt minden esetben való ismétléséről lemondani, kénytelen volt továbbá a közvetlenségnek és szóbeliségnek a felebbviteli eljárásban csak annyi tért engedni, mennyi a helyes elbiráláshoz okvetetlenül szükséges, kénytelen volt végre az eljárás módozatainak megállapításánál az idő- és munka-kímélésre a legnagyobb súlyt fektetni.
Hogy ez az irányelveknek világos és következetes keresztülvitelét nagyon megnehezítette, hogy a czélszerűség szempontjainak szükségkép engedett befolyás számos megszorító és részletező intézkedésre vezetett s ezzel magát az eljárást complicálta, az tagadhatatlan, de az adott körülmények között nem volt elkerülhető.
A felebbviteli biróság eljárása tekintetében a következő módozatok között lehetett választani.
A) A felebbviteli tanács a felek és a közönség kizárása mellett meghallgatja az előadó előterjesztését, esetleg bővebb informatiót szerez magának az ügyiratokból és nyomban határoz (zárt ülés).
B) A tanács az előbbi pont szerint jár el, csakhogy az ügy előadásánál a felek és ha nincs ok a nyilvánosság kizárására, a közönség is jelen lehetnek (tanácsülés).
C) Az ügynek nyilvános előadása után a felebbező és ellenfele szóbeli előterjesztést tehetnek és azután a tanács zárt ülésben határoz.
D) A felebbviteli tanács a törvényszéki főtárgyalás szabályai szerint meghallgatja a feleket és érdekelteket, kihallgatja a tanukat és szakértőket s felvesz esetleg még más bizonyítékot s mindezek alapján zárt ülésben határoz.
A zárt ülésben való elintézés, melyet a javaslat nem érdemleges határozatok fölülvizsgálásánál alkalmazott (379. §), a felebbezett ügyek másodfokú érdemleges elbirálásánál tekintetbe nem jöhetett, minthogy mostani eljárásunk szerint is ez ügyek előadása nyilvános.
Maradt tehát a többi három elintézési mód. Ezek közől a tanácsülésben való ellátás (B) a leggyorsabb, több időt igényel a tárgyalás a felek perbeszédeivel (C), még többet a tárgyalás bizonyítás-felvétellel (D). Ezek az elintézési módok, mint fentebb ki volt mutatva, az ellátás eredménye tekintetében, ugy viszonyulnak egymáshoz, mint 13 a 4-hez, illetőleg 2-höz.
Az erővel és idővel való gazdálkodás szüksége arra utalta a javaslatot, hogy a tanácsülési elintézést lehető tág körben alkalmazza s hogy a tárgyalás (C., D), vagyis a „felebbviteli főtárgyalás” (397., 408. §) elintézési módja csak az egyes ügyek igényeihez mért arányban nyerjen alkalmazást.
Ezekhez járul még a jelen gyakorlatunkból átvett ülésen kívüli ellátás, (398. §), vagyis az előadónak a tanácselnök jóváhagyásával való intézkedése. Ez utóbbi azonban a fölebbezett ügy érdemét nem intézi el, hanem csak előkészíti az érdemleges elintézést. Ennek daczára lényeges munkamegtakarítást és időnyereséget biztosít, mert a tanácsülésben működő öt biró helyett csak kettőnek tevékenységét veszi igénybe és gyorsabban eszközölhető, míg a tanácsülés bevárása vagy egybehívása mindig némi időhaladékkal jár.
Hogy a felsorolt elintézési módok mely esetekben jőjjenek alkalmazásba, azt a javaslat akként határozta meg, hogy az ülésen kívül és a tanácsülésben tehető intézkedéseket egyenkint felsorolja (398., 400. §) és mindazokat az ügyeket, melyekben már intézkedés szükséges, főtárgyalásra utasítja (407. §). Azonfölül még szabályokat állít fel arra nézve, hogy mikor idézendő meg a vádlott a felebbviteli főtárgyalásra (413., 414. §) és mikor tartandó e főtárgyalás bizonyítás felvételével (402., 403. §).
Önként következik, hogy e szabályok a kir. ítélőtáblákhoz érkező felebbezett ügyeknek előleges megvizsgálását és az egyes elintézési módokra tartozó ügyeknek kiszemelését feltételezik. Tulajdonképpen magának az ítélőtáblának, illetőleg ítélő tanácsának kellene e kiszemelést teljesíteni, vagyis minden ügyet előlegesen fölülvizsgálni s meghatározni, hogy ülésen kívül, tanácsülésben vagy főtárgyaláson való elintézésének van-e helye. Igy rendelkezett az 1873. évi osztrák bptartás 286. §-a a semmiségi panaszra nézve. De az ügyeknek e mellett a legtöbb esetben szükségessé váló kétszeres fölülvizsgálása nehézkesnek és időrablónak mutatkozott. Ennek következtében már az 1877. évi deczember 31-én kelt törvény kimondta, hogy a semmítőszékhez érkező ügyeket csak akkor kell előleges tanácsülésbe vinni, ha a koronaügyész vagy az előadó ily tanácsülésben tehető intézkedés (visszautasítás, alaki hiányok, vagy világos alaptalanság miatt, helytadás világos semmiség alapján), szükségét látja s hogy külömben az ügyek mindjárt nyilvános tárgyalásra utasítandók.
A javaslat felhasználta e tanuságot és igyekezett a kétszeres fölülvizsgálatot elkerülni. Az előadó belátására bizta, hogy a felebbezett ügyet tanácsülésbe vigye, ha ott elintézhetőnek tartja (398. § végső bek.). Az előadót és a tanácselnököt felhatalmazta arra, hogy a főtárgyalás kitűzése iránt intézkedjenek, ha azt a vádlott kihallgatása, illetőleg bizonyítás felvétele nélkül megtarthatónak vélik (398., 408. §). Csakis abban az esetben hagyta meg a kir. ítélő tábla, illetőleg ennek tanácsa részéről való előleges felülvizsgálatot, midőn az előadó a vádlott megidézését vagy a bizonyítás felvételét szükségesnek tartja, vagy ezeknek mellőzhetésére nézve a tanácselnök eltérő nézetben van (400. § 6. pont. 398. § végbek.). Ez azonban oly fontos kérdés, mely collegialis döntést kíván, különösen már azért is, mert annak elhatározása, hogy reproductió esetében milyen legyen ennek a köre, a megelőző fejtegetések szerint (II. A. 1.) csak az itélő biróságot illetheti.
A kir. ítélőtáblák felebbiviteli eljárásának általános körvonalozása után nem lesz talán fölösleges annak egyes módozataival külön foglalkozni.
Az ülésen kívüli elintézés (398. §) abból áll, hogy az előadó a véleménye szerint hozandó határozat fogalmazványát a tanácselnöknek bemutatja s hogy ennek hozzájárulásával az előadó javaslata határozottá válik, mely egyenlő hatályú a kir. ítélőtáblának ülésben hozott határozatával. Ülésen kívül a javaslat szerint kizárólag az érdemleges elbirálást előkészítő intézkedések tartoznak, mint az iratok kiegészítése a főügyészhez való áttétele a kir. ügyész felebbezése felett való nyilatkozás végett, a főlterjesztő törvényszéknek felvilágosító jelentésre felhívása, tanunak vagy szakértőnek a már elrendelt főtárgyalásra való idézése és a főtárgyalásnak a vádlott megidézése nélkül való elrendelése. Az utóbbi eset magában foglalja a bizonyítás felvétele nélkül tartandó főtárgyalás elrendelését is, mert ha a felebbviteli főtárgyaláson bizonyítás felvétel történik, arra a vádlott mindig megidézendő. (414. § 1. pont, 420. §).
Az ügy érdemét nem érintő és a kir. ítélőtábla tanácsa által még mindig módosítható fennebbi intézkedésekre nézve perorvoslat szüksége fenn nem forog és a külön felfolyamodás megengedése csak rosszhiszemű huzavonára nyujtana alkalmat. A javaslat tehát a felfolyamodást is úgy, mint a törvényszéki főtárgyalás előkészítése tekintetében (292. §) kizárta.
A tanácsülés (399. §) a biróságok tárgyalásainál általában megengedhető nyilvánossággal, de a felek activ közreműködése nélkül megy végbe. Minthogy a felszólalás a vádlottnak és a sértettnek nem engedtetett meg, azt a felfolyamodásnál kifejtett okokból (I. 3. a.) a főügyésztől is meg kellett tagadni.
A tanácsülés, melyen csak a biróság működik s mely előleges kitűzés és idézés nélkül tartható meg, a collegialis elintézésnek leggyorsabb módozata. A bevezetésben jelzett kényszerhelyzetnek engedett a javaslat, midőn a tanácsülés intézkedő körét annyira kiterjesztette, a mennyire ezt a felek érdekének és az elbirálás alaposságának veszélyeztetése nélkül tehette.
Szerinte e körbe tartoznék a már fennebb érintett döntés az eljárás módja iránt (400. § 6. pont, 402., 405., 408. §), továbbá az ügyeknek olynemű elintézése, mely az addigi eljárás hiányainak pótlása körül forog, tehát mindkét fél előnyére szolgál (400. § 2., 6. pont), mely az eljárás szabályainak magukból az ügyiratokból megállapítható megsértésére vonatkozik (400. § 1., 3., 4., 7. pontjai); vagy mely az ítéleti döntésnek kevésbbé lényeges és az iratok alapján hasonlókép elbirálható tárgya (400. § 5. pont). Minden érdemleges, anyagi jogkérdést érintő elintézés a főtárgyalásnak marad fentartva.
Lehetséges, bár nem valószinű, hogy a tanácsülés köre szűknek bizonyul, s hogy a kir. ítélőtáblák a felebbviteli főtárgyalások nagy számának nem képesek megfelelni. Ez esetben még azokat a felebbezett ügyeket is tanácsülésbe lehetne utasítani, melyekben csak a büntetés kiszabása van megtámadva. Egyelőre azonban a mellőzhetetlen szükség bebizonyulta előtt a javaslat kifejtett irányeszméjétől nem vélt annyira eltérhetni, hogy az érintett, már nagyon érdemleges fölülvizsgálatot is egyedül az ügyiratok alapján eszközölhetőnek nyilvánítsa.
A mi a tanácsülésben való eljárást magát illeti, annak az ügyiratok alapján való döntés adja meg a jelleget. Az ügyállásról az előadó előterjesztése értesíti a tanácsot. Ennek kiegészítéséül szolgál az elsőfokú ítéletnek és mindazoknak az iratoknak felolvasása, melyekről a tanács tudomást szerezni kíván (399. §).
A határozat minőségét már tárgya is előszabja, azonfölül a javaslat is részletesen körülirja (401-404. §).
Legfeljebb a bizonyítás kiegészítésére, illetőleg ismétlésére (402., 403., 406. §), továbbá a megsemmisítésre vonatkozó intézkedések igényelnek némi felvilágosítást.
Azok a szempontok, melyeket a javaslat az első fokon eszközölt bizonyítás kiegészítése és ismétlése tekintetében elfogadott, már fennebb, a másodfokú biróság előtti bizonyítás kérdésének tárgyalása alkalmával (II. A. 1.) ki voltak fejtve. Magára a bizonyítás ismétlése, illetőleg kiegészítése módjára nézve eltér a javaslat az eddigi eljárástól, illetőleg az 1853. évi osztrák pdts. 303. §-ától. Ezek szerint, eltekintve a másodfokú biróság előtti bizonyítás-felvételtől, melyet egészen kizárnak, a bizonyító eljárás hiányai csak az elsőfokú biróság útján és rendszerint csak a felebbezett ítélet feloldása mellett pótolhatók.
Lényegesen rövidíti az eljárást és fokozza ennek eredményét, ha a felebbviteli biróság a szükséges pótlásokat saját birája, vagy közvetlenül kiküldött törvényszéki biró, illetőleg járásbiróság által foganatosíttatja. A közvetlen megbízás és érintkezés (406. §) emeli a felelősség érzetét és gyorsabban juttatja a kir. ítélőtábla elé a kívánt adatokat. A mellett sok esetben el van kerülve az elsőfokú biróság ítéletének hatályon kívül helyezése, az ujabb ítélethozás, felebbezés, felterjesztés és ezekkel járó intézkedés szüksége. Az ellen, hogy a kir. ítélőtábla a változott tényállás alapján mintegy első fokban ítél, nem tehető kifogás, ha a felebbezéssel uj bizonyíték felhasználása meg van engedve (393. §). Külömben gondoskodott a javaslat arról, hogy a feleknek alkalma legyen a változott tényállásra nézve nyilatkozni, a mennyiben elrendeli, hogy a kiküldött biró előtt a bizonyítás a főtárgyalás módjára menjen végbe (406. § 3. bek.) és hogy ily eljárás teljesítése esetében a kir. ítélőtábla az ügyet csak főtárgyaláson intézheti el (406. § végső bekezdés).
A közvetlen kiküldés haszna főleg bizonyítékok felvételénél érvényesül és bir jelentőséggel. Ezért megengedi a javaslat, hogy más csekélyebb jelentőségű kiegészítés az elsőfokú törvényszék útján is eszközölhető legyen (403. § végbek.).
A megsemmisítésre áttérve, már ennek fogalmából következik az intézkedés lényege. A semmis cselekmény nem létezőnek tekintendő s ennélfogva lehetőleg pótlandó és a későbbi eljárás, a mennyire reá a semmis cselekmény kihatott, ismétlendő. Kétségtelen azonban, hogy ezeknek az elveknek rideg alkalmazása az eljárást lényegesen késleltetheti és gyakran az elkövetett szabálytalansággal semmi arányban sem levő nehézségeket okozhat. Ezeknek elkerülése végett a javaslat, úgy mint a semmiségi okok meghatározásánál (381. § 2. bekezdés, 384. §), hatályuknak meghatározásánál is figyelembe vette a czélszerűség igényeit.
Vonatkozó határozataiban (404. §) az a czélzat nyilvánul, hogy a közbejött semmiség miatt ne kelljen mindig az egész eljárást, hanem annak csak a semmis cselekmény vagy határozat folytán megbizhatóságából vesztett részét ismételni, illetőleg pótolni. Nevezetesen, ha a semmiség ítéletben, az érdemleges döntést nem érintő formaság megsértésével van elkövetve, nem kívánja a főtárgyalás ismétlését, hanem csak uj ítélet hozását.
Továbbá felhatalmazza a javaslat a kir. ítélőtáblát, hogy csekélyebb jelentőségű semmiségi oknak fenforgása mellett, ha ez a tényállás helyes megítélését nem akadályozza, a semmiség kimondásának mellőzésével az érdemben ítéljen (404. § 2. bek.).
Végre az ítéletnek részben való megsemmisítését is megengedi a javaslat. Mindazáltal ezt ama feltételhez köti, hogy az illető itélet egymásra ki nem ható részekre elválasztható legyen, és a semmiség csak egy vagy több, de nem mindannyi részre terjedjen ki. Ily például, ha több vádlott társ közől csak az egyiknek védelmi jogát sértették meg (317. §, 384. § 6. pont), a többi vádlott-társra nézve az ítélet érvényben hagyható, ellenben, ha ugyan csak egy vádlott-társnak indítványát mellőzték (384. § 9. pont), de azzal az egész ügy eldöntésére befolyással biró hiánynak pótlása volt elmulasztva, az egész ítélet lesz megsemmisítendő. Hasonlóképen helye van az ítélet részbeli megsemmisítésének, ha valamely vádlottat a vád alapjául szolgált cselekmények egy részére nézve a vád alól felmentett és a semmiség csak az ellene megállapított cselekményekre vonatkozólag volt elkövetve; ellenben nem alkalmazható, ha a semmiség az ítéletnek felmentő részét érinti, mert ilyenkor az összbüntetés kiszabásának szüksége az elkülönítést kizárja.
A semmis eljárásnak ki által pótlása tekintetében a javaslat szabad kezet enged a felebbviteli biróságnak. Azzal az első fokban ítélt biróságot, vagy ha ezt nem tartaná eléggé elfogulatlannak, illetve, ha más biróság eljárásától nagyobb, vagy gyorsabb eredményt várna, ez utóbbit bizhatja meg. Az esetek változó alakzata mellett, a részletes szabályozás legyőzhetetlen nehézségekbe ütközik, az elhatározást tehát a felebbviteli biróság belátására kell bizni. A semmis ítélet kiegészítésére vagy pótlására azonban csak az a törvényszék volt kötelezhető, mely az ítéletet hozta.
A tanácsülésben hozható határozatokhoz még azok is járulnak, melyek az előadóra bizott előleges intézkedés ellenőrzéséül szolgálnak. Az előadó az ügyiratok kiegészítése és hasonló előkészítő lépések, továbbá az ügynek tanácsülésbe tartozása iránt nem dönt véglegesen, hanem csak anticipálja a tanács határozatát. Meg kellett tehát engedni, hogy a tanács, ha többsége nincs az előadó nézetén, az utóbbinak intézkedését megváltoztassa, illetőleg pótolja, azaz az előadó által fölöslegesnek tartott kiegészítő vagy előkészítő lépéseket elrendelje (400. § 2. pont) és az ügyet, melyet az előadó tanácsülésben elintézhetőnek tartott, főtárgyalásra utasítsa (405. §).
A javaslat a tanácsülésben hozott határozatokat az eljárás gyorsítása és a perorvoslatok szükséges korlátozása végett, inappellabilisokká kívánja tenni (405. § 2. bek.). E részben is követi ismételve kifejtett irányeszméit. A tanácsülésben hozható határozatok nem érintik az ügy érdemét, részben csak az elsőfokú biróság intézkedését pótolják és csupán mellékes kérdésekben hoznak ítéleti döntést. Reájok nézve tehát a perorvoslat kizárását a kérdésben forgó érdek csekélyebb volta s azonfölül az egyfokú felebbvitel elve is igazolja.
A főtárgyalás (407-423. §) a javaslat szerint a felebbezett ügyek érdemleges fölülvizsgálatának módja. Ezért és mert rajta sarkal felebbviteli eljárásunk reformja és helyes szabályozásától függ az utóbbinak eredménye, kiváló fontossággal birnak a javaslat vonatkozó rendelkezései.
A javaslat felebbviteli főtárgyalása abban tér el a tanácsüléstől s egyuttal a jelenlegi eljárástól, hogy alkalmat nyujt az érdekeltek, illetőleg képviselőik személyes felszólalására és a bizonyításnak a kir. ítélőtábla előtti felvételére.
a) A bizonyítás felvétele s utóbbinak kiterjedése (402. §)
Leglényegesebb mozzanata a bizonyítás felvétele és az utóbbinak kiterjedése, minthogy tőle függ nemcsak a tárgyalásnak gyorsabb vagy lassúbb menete, hanem lényeges alakiságainak meghatározása is.
A javaslat abból indul ki, hogy a bizonyítás ismétlése, illetőleg uj bizonyítékok felvétele a kir. ítélő tábla előtt a felebbezett ügyeknek csak kisebb részénél szükséges. A tapasztalat szerint igen nagy ama büntető ügyek száma, melyekben a tényállás a vádlott beismerésével vagy más bizonyítékokkal teljesen tisztába van hozva és csak a törvénynek miként való alkalmazása vitás. Ezekben az esetekben a bizonyítás ismétlése vagy kiegészítése mellőzhető, mert a vitás jogi kérdések eldöntésére az ügynek előadása és a feleknek kiegészítő szóbeli előterjesztései a biróságnak kellő tájékozást nyujtanak.
A kir. ítélőtáblák ügymenetéről egybegyüjtött statisztikai adatok is mutatják, hogy az esetek, a melyekben a kir. ítélő táblák az elsőfokú biróságok előtt történt bizonyítást megbizhatatlannak vagy hiányosnak találták, az összes felebbezett ügyeknek nem igen jelentékeny részét tették ki. Nevezetesen a kir. ítélő táblák
| 1887. évben | 18.233 ítéletet és | 3.236 feloldó végzést | |
| 1888. évben | 22.990 ítéletet és | 2.397 feloldó végzést | |
| 1889. évben | 23.479 ítéletet és | 2.192 feloldó végzést | |
| 1890. évben | 21.919 ítéletet és | 2.084 feloldó végzést | |
| összesen | 86.621 ítéletet és | 9.909 feloldó végzést |
hoztak büntető ügyekben s 6gy, minthogy a feloldások egy része végzéssel ellátott ügyekre is vonatkozik, a fölülvizsgált ítéleteknek mintegy egytized részét oldották fel.
Az eseteket a melyekben a bizonyítás ismétlésének vagy kiegészítésének helye van, a most hatályos eljárási szabályok és a javaslat szerint ugyanazok.
A javaslat szerint (402. §) ismételt vagy ujabb bizonyításnak van helye, ha a másodfokú biróság a bizonyítást hiányosnak vagy az elsőfokú ítélet ténybeli megállapításait meg nem bizhatóknak találja. Ily értelemben járnak el jelenleg is a kir. ítélő táblák, illetőleg így értelmezik az 1853. évi osztrák perrendtartásnak 303. §-át. Valószinű tehát, hogy a javaslatnak törvénynyé válta esetében is a felebbviteli főtárgyalásoknak mintegy egytizedrésze lesz bizonyítás-felvétellel megtartva, sőt talán még kevesebb, ha számba vesszük, hogy a bizonyítás hiányai kiküldés útján is orvosolhatók.
E szerint az érdemleges fölülvizsgálatnak rendes módja a javaslat értelmében a bizonyítás felvétele nélkül tartott főtárgyalás volna. Ez az oka, hogy a javaslat a főtárgyalás e nemére vonatkozó rendelkezéseket előrebocsátja és csak azután határozza meg, hogy azok bizonyítás felvétele, illetőleg a vádlott kihallgatása esetében miként módosulnak.
b) A felebbviteli főtárgyalás bizonyítás felvétele nélkül (408., 409., 412., 418., 421., 422., 423. §) Közvédői intézmény (410., 411. §). A tárgyalás menete (413-421. §)
A felebbviteli eljárás e nemének jellemző mozzanata az érdekelteknek közbenjárása és szóbeli nyilatkozatra jogosultsága. Első sorban tehát az a kérdés tárgyalandó, hogy kötelező legyen-e a felek, illetőleg képviselőik jelenléte.
Kétségtelenül kívánatos volna a kérdésnek igenlő eldöntése, mert a vádlott és a sértett személyes fellépése és nyilatkozata a felebbviteli biró meggyőződésének támogatására szolgálhat és mert mindenik fél érdekeinek külön jogképzett képviselő által való érvényesítése az ügyállás tisztába hozását előmozdítja. Mindazáltal a foganatosítás komoly nehézségekbe ütközik. A felek idézése és a foganatosítás ellenőrzése a felebbviteli biróságoknak amúgy is halmozott teendőit lényegesen szaporítaná. Az utazás a felebbviteli biróság székhelyére, az ügyvédnek kötelező alkalmazása a magánfelekre gyakran nyomasztó és az ügy tárgyával semmi arányban nem álló kiadást róna. És a mi ezeknél még sokkal nagyobb jelentőségű: a tárgyalás megtartását az idézések elkésett vagy helytelen foganatosítása és az idézetteknek előreláthatólag igen gyakran előforduló elmaradása, a megjelentek ujabb terhelésével és a biróság munkahalmazának szaporításával sokszor meghiusítaná. Ezek oly nehézségek, melyek a felebbviteli biróságok sikeres működését nagyon kérdésessé tennék.
A felsorolt nehézségekkel szemben a vádlott és a sértett közbenjárása annál kevésbbé volt kötelezővé tehető, mert a fentebb érintett haszon a tárgyalásra tartozó ügyeknek csak jogi szempontból szükséges fölülvizsgálása mellett, annyira latba nem esik.
De a javaslat a kérdéses nehézségek elől csak az elkerülhetetlen szükség határáig tér ki és compensatiókról is gondoskodik. Nevezetesen a kir. ügyészség közbenjárását, mely minden nehézség nélkül biztosítható, a tisztán magánvádra folytatott ügyek kivételével, nélkülözhetetlennek nyilvánítja (412. § 1. bek.). A vádlottat ugyan nem állíttatja a felebbviteli biróság elé (412. § 3. és 4. bek.), de intézkedik, hogy annak ott képviselője legyen (410. §). A magánvádlónak és a magánfélnek pedig megengedi, hogy személyesen, ügyvéd által, vagy annak kiséretében jelenhessenek meg (412. § 3. bek.).
Kétféleképen rendelkezik a javaslat a vádlott képviseltetésére nézve.
Ha a vádlott maga rendel vagy hoz védőt, mi a kellő értesítés és közvetlen érdekeltség tekintetéből legkívánatosabb, ez fogja őt kizárólag képviselni (57. § 3. bek., 411. §).
Ha a vádlott képviseltetéséről nem gondoskodik, a közvádló jár el érdekében. A mellett a kir. ítélőtábla, valahányszor szükségesnek tartja, hivatalból is rendelhet külön védőt (412. § 5. bek.).
A közvádló intézményre nem volna szükség, ha mindenik vádlott részére külön védőt lehetne hivatalból rendelni. Ez azonban a vidéki kir. ítélőtáblák székhelyén, vagy annak közelében lakó ügyvédek kisebb száma és túlságos megterhelése miatt nem sikerülhet.
Az intézmény rendeltetéséből következik, hogy a közvédő, kivéve azt az esetet, ha a kir. ítélőtábla ügyforgalmánál, vagy más okoknál fogva, több közvédő van kirendelve (410. §), - az egy héten valamely kir. tábla tanácsa előtt tárgyalással elintézendő ügyekben érdekelt összes vádlottak képviseletére van hivatva (412. §). Továbbá az is következik, hogy a közvédőnek, a fentebbi kiviteltől ismét eltekintve, a vonatkozó héten az illető tanács előtt tartandó összes nyilvános bűnvádi ülésre meg kell jelenni és csak amaz ügyek elintézése alatt távozhatik, melyeknél közbenjárására a fentebbiek szerint szükség nincs (412. § 2. bek.).
Terhes és felelősségteljes a közvédő hivatása, de nem annyira, hogy az ügyvédi kar ügybuzgó és kötelességhű tagjaitól megfelelő gyakorlását várni nem lehetne. Legnagyobb nehézséggel jár a kellő értesítésnek több ügyben együttes megszerzése. Minthogy azonban az ügyiratok a tárgyalás előtt közel két hétig tanulmányozhatók (417. §), minthogy továbbá az ügynek az ülésben előzetesen történő előadása is tájékozást nyujt és az ügyiratokból merített tudomást feleveníti, ez a nehézség sem lesz legyőzhetetlen.
Fáradozásaiért megfelelő jutalomra számíthat a közvédő, mely a felosztás nehézsége és a képviseltek tudta nélkül való működése miatt az egyes vádlottakra nem róható, hanem az államkincstár által lesz viselendő.
Oly czélból, hogy a vádlott képviseltetése minden eshetőségek ellen biztosítva legyen, intézkedett a javaslat a közvédő helyettesítése (410-411. § 2. bek., 412. § végb.) tárgyában.
A magánvádló és a magánfél képviseltetésére azok magánérdeke elégséges rúgóul szolgál, a hivatalból való intézkedés tehát e részben annál inkább volt mellőzhető, mivel azt az igazságszolgáltatás fontosabb tekintetei nem sürgetik.
Külön idézvényt a főügyészség, a közvádló és a külön védő kapnak (409. § 1. bek.). A többi érdekelteket a tárgyalás kitűzéséről a határozatnak (jegyzéknek) közhelyen való kifüggesztésével értesítik (409. § 2. bek.). Ily módon el vannak kerülve a nehézségek, melyek a feleknek kézbesítés útján való idézéséből erednek. A kifüggesztés útján való értesítés felsőbiróságainknál eddig is gyakorlatban volt és a czélnak egészben véve megfelelt. Mint eddig, úgy jövőre is várható, hogy a hírlapok a kitűzött ügyek jegyzékét közölni fogják, szükség esetében a közlésre hivatalos befolyás is gyakorolható. A kir. ítélőtáblák székhelyeinek közelebb fekvése, továbbá a kifüggesztés és tárgyalás közti nagyobb időköz lényegesen elő fogják mozdítani, hogy az érdekeltek a tárgyalás kitűzéséről az eddiginél biztosabban értesüljenek.
A főtárgyalás kitűzésével a javaslat a törvényszékek előtti eljárás hasonlatára, az ítélőtábla büntető tanácsának elnökét s ha többen volnának, ezeknek mindegyikét bizza meg (408. § 2. bek.). A kitűzést az idő- és tárgybeosztás végett czélszerűen csak a tanács vezetője eszközölheti, a ki a szükséges segédszemélyzettel is rendelkezik.
Egészen annyi joggal, milyet a törvényszéki főtárgyalás elnöke a főtárgyalás előkészítése tekintetében gyakorol, nem volt a kir. ítélőtábla tanácselnökének felruházható. Kizárta ezt az elintézés neme és a bizonyítás terjedelme fölött a tanács részére fentartott elhatározás joga, kizárta továbbá az is, hogy a kir. ítélőtábla előtti tárgyalás nagyobb előkészületekkel, az érdekeltek által teendő nagyobb utazással jár. Ezeknél az okoknál fogva nem ruházta fel a javaslat a tanácselnököt a főtárgyalás elhalasztásának jogával (290. §), hanem ezt a tanácsnak tartotta fenn.
A tárgyalás menetére vonatkozó (418-421. §) rendelkezések közől leglényegesebbek az előadó működését meghatározók. Az előadás terjedelme és módja tekintetében egyedül az ügy lényegének helyes felfogása és a gyakorlati tapintat szolgálhatnak útmutatókul. Ez okból csakis a főszempontok megjelölésére kellett a javaslatnak szorítkozni.
Felemlíti, hogy az előadás a felebbezés vonta keretben, azaz csupán a fölülvizsgálat alapjául szolgáló ténybeli és eljárási mozzanatok előterjesztésével történjék. Kötelességévé teszi az előadónak az elsőfokú ítélet felolvasását, illetve felolvastatását és a vitás kérdések kiemelését, vagyis a felebbezésekben és az ellenészrevételekben kifejtett ellentétes nézetek és indítványok körvonalozását. Ha az előadó szükségesnek találja az ítéleten kívül, figyelemmel a 313. § intentióira, még más iratot is felolvashat, illetve felolvastathat.
Lényegesen fogja növelni az előadás informativ hatását, hogy a biróságon fölül még a főügyészség képviselője és a többi felek is kérhetik egyes pontok felderítését és iratok felolvasását. Hogy a vonatkozó indítványok az előadás elleni polemiává ne fajulhassanak, arra nézve a 418. § 5. bekezdése intézkedik.
Második igen lényeges intézkedése a javaslatnak az, mely a felek előterjesztéseire vonatkozik.
A feleknek, ideértve a főügyészséget is, joguk van, mint már említve volt, előbb az előadás kiegészítéseül felvilágosításokat és iratok felolvasását kérni. Kivánságuk teljesítése, illetve a vonatkozó tagadó határozatok hozása után következnek a felebbezés kifejtésére és okadatolására, illetve megczáfolásárára vonatkozó fejtegetéseik. Azokban kiterjeszkedhetnek az eljárás hiányaira s az ajánlott ujabb bizonyítékokra és e részben úgy, mint az érdemben, megfelelő indítványokat tehetnek.
Az előterjesztéseket a felebbező kezdi meg; ha több fél felebbezett, azok közől legelőbb a vádló emel szót. Ezzel a vádlottnak alkalma nyílik a terhére felhozott okokat és állításokat megczáfolni. A főügyésznek a vita alapossága érdekében a felszólalás joga még akkor is meg volt adandó, ha sem a kir. ügyészség, sem a vádlott nem felebbezett.
Rendszerint mindenik felet csak egyszeri felszólalás illeti, ha azonban a vádlott fejtegetéseire valamely nem felebbezett fél válaszolt, a védő még egy végelőterjesztést tehet (421. § 3. bek.).
Mindezek úgy értendők, hogy az említett előterjesztésekre a felek, nevezetesen a főügyészség és a közvédő is, csak joggal birnak, de nincsenek kötelezve, mire az ügy egyszerűsége, vagy az előadásnak a vád és védelem okait kimerítő volta mellett néha nincs is szükség. Ha azonban a felek egyike vagy másika nem kíván felszólalni, vagy ha a vádlott, a magánvádló, a sértett a tárgyalásra meg nem jelentek, ez a jelenlevő és felszólalni kivánó felek előterjesztéseit nem akadályozza.
Ha szükségesnek mutatkozik, a felek előterjesztései után is elrendelheti a tanács egyes felvilágosítások adását, vagy iratok felolvasását.
A tárgyalást az elnök nyitja meg és vezeti. E tekintetben, valamint a rend fentartására nézve ugyanazokkal a jogokkal bir, mint az elsőfokú biróságnál a főtárgyalás elnöke, a mennyiben azokat részletes intézkedések, vagy az eljárás természete nem módosítják, mit a 418. § 1. bekezdésének végszavai „megfelelően alkalmazandók” kifejeznek. Nevezetesen az előadás kiegészítésére vonatkozó indítványok tárgyában a határozat hozása, fontosságánál fogva a tanácsnak van fentartva, (418. § végb.).
A tárgyalás nyilvánossága ugyanazok alá a szabályok és megszorítások alá esik, mint az elsőfokú főtárgyalásnál. Egyáltalában a „megfelelő” fennebb érintett megszorításával, a kir. törvényszékek előtti főtárgyalásra vonatkozó határozatok a kir. ítélőtábla előtti tárgyalás menetére és rendjére is irányadók.
A határozat. Érdemleges határozatát a felebbviteli biróság tanácsa titkos tanácskozás mellett, tehát a feleknek és képviselőiknek, valamint a hallgatóságnak távollétében hozza. A felek közbenszóló indítványa fölött azonban (418. § 5. bek.), a nyilvános ülés félbeszakítása nélkül, halk hangon folytatott tanácskozás után is határozhat.
Határozata azzal a kivétellel, hogy a bizonyító anyag megbizhatatlansága és a 413., 414. §-ok esetében bizonyítás-felvételt, illetőleg a vádlott megidézését köteles elrendelni, a felebbezett ügynek törvényben szabályozott bármelynemű elintézésére terjedhet ki. A felebbezett ügynek törvényben szabályozott bármelynemű elintézésére terjedhet ki. A felebbezést visszautasíthatja, pótló-eljárást rendelhet el, az elsőfokú ítéletet alaki szabálytalanságok miatt megsemmisítheti (422. §). Az érdemben is ítélhet, az ítéletnek felebbezett, vagy hivatalból felülvizsgálható minden intézkedését megváltoztathatja. E részben az anyagi törvény megsértésén alapuló semmiségi esetek csak formális, a törvénysértés jelentékenyebb voltából folyó eltérést állapítanak meg, a mennyiben a hivatalból eszközölhető érdemleges fölülvizsgálat határait megjelölik és a felebbviteli birót az elsőfokú ítélet semmis voltának kimondására kötelezik. Egyébként tulajdonképen itt is csak megváltoztatás a határozat tartalma.
Külön intézkedést igényelt az az eset, midőn a vádlott az elsőfokú biróság itélete és a fölülvizsgálat közti időközben meghalt. A vádlott halála a Btk. 105., 106., 117. §-ai szerint kizárja a bűnvádi eljárás megindítását és a büntetés végrehajtását, de szükségképen nem teszi hatálytalanná a már hozott egész ítéletet. Másrészt lényeges érdekek követelik, hogy a büntető biróság ama kérdések tárgyában, melyek rendes ítélkezése alá tartoznak s melyeknek eldöntésére a legmegbizhatóbb bizonyító anyaggal és módszerrel rendelkezik, a vádlott elhalálozása esetében is határozzon. A vádlott bűnösségét más biróság oly megbizható módon ki nem mondhatja, pedig ez harmadik személyeket érdeklő számos jogkérdés eldöntésének sarkpontja. Továbbá az is figyelmet érdemel, hogy a büntető biró az elsőfokú ítélettel eljárásának lényeges részét már befejezte s hogy azt ítéletének hatálytalanítása esetében a polgári biróság, a siker sokkal csekélyebb valószinűségével ujra kezdeni kényszerülne.
Ezek a javaslat amaz intézkedésének indokai, hogy a felebbviteli biró az elsőfokú ítéletnek az elhalt vádlottra vonatkozó részét rendszerint hivatalból hatályon kívül helyezi, de a magánjogi elégtétel kérdésében ítélhet, ha az elsőfokú biróság a vádlottat bűnösnek nyilvánította és ítélete e tekintetben nem volt felebbezve (423. § 6., 7. bek.).
c) A felebbviteli főtárgyalás bizonyítás-felvétellel (415., 419-423. §)
A bizonyításnak legbiztosabb ellenőrzője és correctivuma a felek közbenjárásában és észrevételeiknek előterjeszthetésében keresendő. Ezért a javaslat a bizonyításfelvétellel tartott főtárgyalásnál nem érhette be már az érdekeltek nagyobb részének hirdetmény útján való idézésével, hanem azt idéző-levelek kibocsátásával és kézbesíttetésével helyettesítette (415. §). Kiváló súlyt helyez arra, hogy az ilyen főtárgyaláson a vádlott személyesen jelen legyen (414. §, 1. pont, 415. § 4. bek.) és hogy érdekeit külön védő és nem csupán a közvédő képviselje (412. § 5. bek.). Szükséges folyománya ez a javaslat részéről elfogadott amaz elveknek, hogy a vádlott minden ellene felhozott bizonyítékról nyilatkozhassék (305. §) és a változott ügyállásról védelmének előkészíthetése végett értesítést nyerjen (317., 325. §), továbbá annak a szempontnak, hogy az esetben, ha a felebbviteli biróság az elsőfokú ítéletet a ténykérdésre nézve fölülvizsgálja, a vádlottnak szakképzett és ügyével behatóan foglalkozó tanácsadóra és képviselőre kiváló szüksége van.
Ezen kívül a javaslat a vádlottnak személyes jelenlétével és kihallgatásával módot akar nyujtani, hogy a felebbviteli biróság a vádlott személyiségét és fellépését közvetlen megfigyelhesse, a mi különösen bonyolódottabb ügyben, a biró meggyőződésének igen kívánatos támaszául szolgálhat.
A felsorolt tekintetek nyilvánulnak a javaslat ama rendelkezéseiben, melyek a vádlottnak a másodfokú biróság elé idézésére, illetőleg állítására vonatkoznak.
A kir. ítélőtábla mindig maga elé idézheti vagy vezettetheti a vádlottat, ha ezt az ügyállás kiderítésére szükségesnek tartja (413. §). Kötelező az idézés, illetőleg elővezetés, ha a főtárgyaláson bizonyítás fölvétele foganatosítandó, ha a vádlott tiz évi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetésre van itélve, vagy ha elsőfokú felmentésének megváltoztatására irányul a felebbezés (413., 414. §).
Minthogy a vádlott kihallgatása esetében a felebbviteli biró már nem egyedül az iratok alapján ítél, a további eljárásra nézve a bizonyítás-felvétellel tartott főtárgyalás módja alkalmazandó.
A bizonyítás-felvételt, mint már fennebb előadva volt, rendszerint a tanácsülés határozza el s egyúttal kijelöli annak körét, melyről kellő tájékozás végett a felek az idéző-levélben nyernek értesítést (415. §, 5. bek.). E szabály még az utólagos intézkedések tekintetében kiegészítésre szorul.
Sürgős esetekben a bizonyításnak tanácsülésben való elrendelése nehézségeket okozhat. Ennélfogva felhatalmazza a javaslat a tanácselnököt, hogy az esetben, ha a főtárgyalás bizonyításfelvétellel el van rendelve, arra utólag tanukat vagy szakértőket idézhessen meg (415. §, utolsóelőtti bek.). Hogy azonban akkor is a tanácsülései határozat garantiái legalább részben pótolva legyenek, az intézkedést az előadó és a főügyész hozzájárulásától teszi függővé.
Továbbá nem lehet helye az előleges tanácsülési határozatnak, ha az ügy már az ítélőtanács előtt van. A főtárgyalás megkezdése után mind az érdemben, mind az érdemleges határozat előkészítése tárgyában már csak az ítélőtanács határozhat. A további bizonyításra nézve határozni kell az ítélőbiróságnak, ha valamelyik fél a főtárgyaláson indítványozza valamely bizonyíték felvételét, vagy ha a biróság indítvány nélkül győzödik meg annak szükségéről. Mindkét esetben gondoskodik a javaslat 422. §-ának első bekezdése, mely az ítélőtanácsot mindazokra az intézkedésekre felhatalmazza, melyek külömben tanácsülésbe tartoznak. Ezen fölül azt is megengedi a javaslat, hogy az uj tanu vagy szakértő, kit a fél előleges bejelentés nélkül a felebbviteli főtárgyalásra elhozott, azonnal kihallgatható legyen (420. §). A vádlott jogaira való tekintetnél fogva azonban az érintett rövidleges határozatot ahhoz kellett kötni, hogy az uj tanut vagy szakértőt csak a vádlott jelenlétében hallgassák ki.
A főtárgyalás még akkor is, ha bizonyítás-felvétellel van elrendelve, rendszerint a kir. ítélőtábla székhelyén volna tartandó (416. §). Rendes körülmények közt a nehézségek és költségek, melyek a kir. ítélőtábla tanácsának és a főügyészség képviselőjének a székhelyén kívül való eljárásával kapcsolatosak, aránytalanul nagyobbak, mint azok, melyeket az érdekelteknek és a tanuknak, illetőleg szakértőknek a kir. ítélőtábla előtt való megjelenése okoz. Lehetnek azonban kivételes esetek, a melyekben a kihallgatandó személyek nagy száma az arányt megfordítja, vagy a melyekben a felebbviteli biróság csak a helyszinén nyerheti a meggyőződése szerint szükséges felvilágosítást. Meg kellett tehát engedni, hogy a kir. ítélőtáblának eljáró tanácsa ily kivételes esetekben a főtárgyalást a tábla székhelyén kívül is tarthassa. Az intézkedés szükségének ritka voltánál és ama számos körülményeknél fogva, melyek a tábla tanácsait a székhelyen kívüli tárgyalástól vissza fogják tartani, fölöslegesnek tüntették fel, hogy ez, mint a törvényszéki eljárásban (291. §), a miniszter engedélyétől függjön.
Az eljárás menete tekintetében a 418. § első bekezdésének szabálya inkább érvényesül a bizonyításfelvétellel, mint a nélküle tartott felebbviteli főtárgyalásnál. A bizonyításnak közös érintkező pontja nagyobbá teszi a hasonlatosságot a felebbviteli eljárásnak e neme és a törvényszéki főtárgyalás között. Mindamellett fenmaradnak még lényeges eltérések. Egyik az, hogy a felebbviteli biró előtt ritkán lesz felvéve az egész bizonyítás. A másik, mely még lényegesebb, pedig az, hogy a másodfokú biróság fölülvizsgálatot teljesít, tevékenysége tehát nemcsak a tényállásnak, hanem az elsőfokú bíróság megállapításainak birálatára is kiterjed. Mindkét feladatot szem előtt tartotta a javaslat a szóban levő eljárás szabályozásánál.
A bizonyításfelvétellel, illetőleg a vádlott kihallgatásával tartandó felebbviteli főtárgyalás azzal kezdődik, hogy a tanács elnöke constatálja, hogy megjelentek-e a megidézett személyek vagy sem (419. § 1. bek.). Ha meg nem jelentek, vagy ha egyesek elmaradtak, a tanács a megjelent vádló és vádlott, valamint képviselőik meghallgatása után határoz annak tárgyában, hogy a megidézettek elmaradása daczára megtartható-e a főtárgyalás. A határozat rendszerint az lesz, hogy a főtárgyalás elhalasztandó és a meg nem jelent egyének elővezetendők, mert fel nem tehető, hogy a tanácsülésben vagy a megelőző főtárgyaláson másoknak megidézését határozta volna el az eljáró tanács, mint a kiknek jelenléte, illetőleg kihallgatása szükséges. Mindazáltal az előző határozat nem kötheti a főtárgyaláson működő tanácsot, minthogy a felek időközben uj bizonyítékokat mutathattak be, vagy hozhattak a főtárgyalásra és a megidézettek megjelenését el nem hárítható körülmények is akadályozhatták.
Ha a megidézettek mind megjelentek, vagy a tanács az ellenkező esetben a főtárgyalást mégis megtarthatónak nyilvánította, legelőbb a törvényszék ítélete és esetleg a felebbezések és ellenészrevételek olvasandók fel. Ily módon kívánja a javaslat a főtárgyalásnak fölülvizsgáló jellegét megóvni. A biróság legelőbb az alsófokú biró határozatáról nyer tudomást és a felveendő bizonyítékok és meghallgatandó fejtegetések segítségével szerez magának meggyőződést az előbbeniek helyes vagy helytelen voltáról. Ezt a felebbezések és ellenészrevételek felolvasása előmozdítja, mely azonban elmaradhat, ha mind a felebbező, mind ellenfele jelen vannak és szóbeli előterjesztést tehetnek.
Ezután következik rendszerint az ügy előadása a referens által. Ha ugyanis a kir. ítélőtábla nem rendelte el az egész bizonyítás ismétlését, a mi ritkán lesz szükséges, akkor az egyes felvett bizonyítékok nem tájékoztatnák eléggé a kir. ítélőtábla tanácsát. Pótlásra és kiegészítésre lesz tehát szükség, melyet csak az ügyet ismerő előadónak előterjesztése nyujthat. Az előadást kiegészíti a felebbviteli főtárgyalásra meg nem idézett vádlott-társak, tanuk vagy szakértők vallomásainak felolvasása. Az utóbbit az ítéletre gyakorolható befolyásnál fogva és az irásbeliség lehető korlátozása végett (313. §), a javaslat a tanács határozatától tette függővé.
Ha azonban a bizonyítás teljes ismétlése van elrendelve, e hézagpótló intézkedésekre nincs szükség, hanem az elsőfokú ítélet, továbbá a felebbezések és ellenészrevételek felolvasását a vádlott kihallgatása és a bizonyítás felvétele követi. Részleges reproductio esetében ez az ügy előadása után teljesítendő.
A bizonyítás felvételét követő szakban nincs már többé külömbség a főtárgyalás két módozata között s rólok a javaslat már együttesen intézkedhetett (421-422. §). A vonatkozó határozatok fennebb voltak megbeszélés tárgya.
Csak a 423. § negyedik bekezdésére nézve, mely a vádlott kihallgatásával tartandó főtárgyalásnak egyik esetével foglalkozik, kell még néhány megjegyzést tenni.
A javaslat 413. §-a elrendeli, hogy a vádlott a kir. ítélőtábla elé állítandó, ha ez a törvényszéknek felmentő ítéletét a vádló felebbezésére vizsgálja fölül. Ennek az a czélzata, hogy a másodfokú biróság a törvényszék ítéletét csak a vádlott kihallgatásából nyerhető felvilágosítás és a védelem álláspontjának kimerítő előterjesztése után (412. § 5. bekezdése) változtathassa meg. Nincs tehát szükség a vádlott kihallgatására, ha a kir. ítélőtábla a felmentő ítéletet helybenhagyandónak találja. Kapcsolatosan a 419. § első bekezdésével kimondja tehát a 423. § negyedik bekezdése, hogy az esetben, ha a kir. ítélőtábla felmentő itéletet vizsgál fölül és a megidézett vádlott nem jelent meg, de a tanács a felmentés helybenhagyásának valószinűsége miatt a főtárgyalást mégis megtartotta, a vádlottat ne ítélhesse el. Ha a feltevés, melyből a tanács a főtárgyalás megkezdésekor kiindult, tévesnek bizonyult és a vádlott a főtárgyalás eredménye alapján elítélendő volna, a vádlottak meghallgatása már nem mellőzhető s a végett a főtárgyalás elnapolandó. Ellenkezőleg meg volt engedendő, hogy a tábla, tanács a törvényszék felmentő ítéletét helybenhagyja, vagy annak mellékes rendelkezését illetőleg indokolását a vádlott javára változtassa meg.
Hatályban levő eljárásunk szerint a kir. ítélőtábla a határozat meghozása után ezt az ügy irataival együtt haladék nélkül megküldi az elsőfokú biróságnak. Ettől el kellett a javaslatnak kérni, minthogy az eljárás megrövidítése végett úgy intézkedett, hogy a felebbviteli főtárgyaláson jelen volt vagy képviselt felek semmiségi panaszukat közvetlenül a kir. ítélőtáblánál jelentsék be (431. §). Egyrészt el kellett tehát halasztani az iratok leküldését a semmiségi panasz bejelentésére és indokolására nyitva álló határidőnek lejártáig (425. § első bekezdése), másrészt mellőzhető volt azoknak a feleknek a másodfokú határozatról való értesítése, kiknek az már a kir. ítélőtáblán kihirdetve volt, illetőleg a kik arról a kihirdetéskor tudomást szerezhettek (425. § 2. bek.).
(426-440. §)
A semmiségi panasz csiráját a római jog ama határozatában kell keresnünk, hogy mindaz, a mi törvény ellen történik, semmis, és hogy a törvénynek lényeges megsértése az eljárás semmiségét közbevetett perorvoslat nélkül is eredményezi. Önálló perorvoslattá azonban a semmiségi panasz a római jog uralma alatt nem fejlődött, mert erre a felebbezés mellett tér nem nyílt, mintegy általában tapasztalható, hogy a felebbezés és a semmiségi panasz egymás mellett meg nem férnek és ott, hol az egyik túlsúlyra jut, a másik kiszorul. Csak midőn a nyomozó rendszer a felebbezés korlátozását eredményezte, nyert a bűnvádi semmiségi panasz önálló alakot. Kifejlődött azzá, mi jelenleg is lényegét képezi, a perorvoslattá a törvény megsértése ellen, mely a biró eljárását és ítéletét nem azért támadja meg, mivel a bűnösség és a beszámítás mértékét igazságtalanul állapította meg, hanem azért, mivel az eljárás folyamán ennek szabályait megsértette, vagy az anyagi törvényt a bűnesetre helytelenül alkalmazta.
A semmiségi panasz későbbi fejlődésére századunk continentalis törvényhozásaiban, a franczia bpts. döntő befolyást gyakorolt. Nem lesz tehát tanulság nélküli, ha annak vonatkozó rendelkezéseivel behatóbban foglalkozunk.
Midőn az 1791-iki bpts. szerkesztői az angol bűnvádi eljárás meghonosítása körül fáradoztak, annak perorvoslataira a receptiót, a sokkal rendszeresebb franczia intézmények eltörlésével kiterjeszthetőnek nem vélték. Akkor is, mint jelenleg, az angol bűnvádi eljárás nem ismert a per lényeges feladataival belső kapcsolatban lévő és annak egyes szakaszai szerint tagolt perorvoslatokat. Azok nagyobbára a jogszolgáltatásra hivatott testületek előjogaiból, vagy gyakorlatából erednek és a történelmi alakulás jeleit félreismerhetlenül magukon viselik. Részben szó volt már rólok a felfolyamodásnál, itt csak még az ítélet ellen használhatók legyenek felemlítve.
Ha az angol esküdtszéki eljárásban, vagy az esküdtek kimondásában szabálytalanság vagy tévedés jött közbe, helye van az ítélet felfüggesztésének (arrest of judgment). Ezt az elítélt vádlott az esküdtszéken elnöklő biró ítéletének hirdetése előtt kérheti, de maga a biró hivatalból is kimondhatja. Az arrest od judgment a megelőző eljárást megsemmisíti és az elsőfokú biróság, az ítélethozás mellőzésével, a vádlottat szabad lábra helyezheti.
Motion for a new trial, uj tárgyalás kérése, a perorvoslat, melylyel azonban csak csekélyebb bűnesetekben (misdemeanors), lehet a bűnösnek kimondó esküdtszéki ítéletet, az eljárás szabálytalansága vagy uj bizonyítékok alapján megdönteni és az ügynek ujabb tárgyalását kieszközölni.
Hasonlóképen esküdtszéki ítéletek megdöntésére szolgál a writ of error, tévedés miatti panasz. Ez eljárás szabálytalanságára, vagy az anyagi törvény helytelen alkalmazására alapítható, de csak a kir. főügyész beleegyezésével használható és az ügyet a főtörvényszék felebbviteli osztálya (court of appeal), illetve az országgyülés felső háza elé viszi, mely az ítéletet megsemmisíti vagy a panaszt elveti.
Eme hézagos és következetlen perorvoslatok helyett a franczia törvényhozás, részben hazai intézmények felhasználásával, a semmiségi panaszt (demande vagy recours en cassation) hozta be. Megfelelőleg a semmítőszék (cour de cassation) törvényt óvó és az eljárás szabályossága fölött őrködő hivatásának, a bűnvádi semmiségi panaszt arra rendelték, hogy az eljárás bármely szakában felmerült szabálytalanság vagy törvénysértés miatt lehessen a nevezett legfelső törvényszéknél orvoslást keresni.
Azzal rendesen a végítélet, vagyis felebbezéssel többé meg nem támadható ítélet után lehet élni (code d’instr. crim. 407., 416. cz.). Kivétel az illetékesség elleni kifogás, mely miatt a semmiségi panasz bármikor nyitva áll, továbbá a semmiségi panasz a vádhatározat ellen (299. cz.). Egyedüli perorvoslatul szolgál a semmiségi panasz a törvényszékek (tribunaux correctionels) és a főtörvényszékek (cours d’appel) által másodfokban hozott ítéletek (413. cz.), továbbá a rendőri biráknak felebbezéssel meg nem támadható (172., 407. cz.) és végre az esküdtszékek ítéletei ellen (408. cz.).
A semmiségi panasz alapitható: 1. oly szabálytalanságra, melyet a törvény kifejezetten semmiségi terhe mellett tilt (408. cz. 1. bek.), 2. a biróság illetéktelenségére vagy hatáskörének túllépésére (408. cz. 2. bek.), 3. arra, hogy a biróság a felek törvényes indítványa tárgyában határozatot nem hozott, vagy a határozathozást megtagadta (408. cz. 2. bek.), 4. törvényellenes büntetésnek alkalmazására (410. cz. 1. bek.), 5. fennálló törvény nem alkalmazása folytán történt felmentésre (410. cz. 2. bek.).
Semmiségi panaszszal élhetnek a vádlott, a kir. ügyészség és a magánfél (partie civile). Felmentő ítélet ellen az ügyészség csak az 5. alatti esetben használhat rendes semmiségi panaszt, egyébként egyedül a vádlottra ki nem ható semmiségi panasz a törvény érdekében áll rendelkezésére.
A semmítőszék egyedül a fölött határoz, hogy alapos-e a semmiségi panasz vagy sem. Az előbbi esetben a megtámadott határozatot és eljárást a legrégibb semmis intézkedéstől kezdve megsemmisiti és az eljárt, vagy a helyett más, esetleg az illetékes biróságot ujabb eljárásra utasítja, az utóbbi esetben pedig a panaszt elveti (429-434. cz.). Az ügy érdemében a semmitőszék még akkor sem határoz, ha törvényellenes büntetés volt alkalmazva vagy az anyagi törvény helytelenül értelmezve. (410. cz.).
A semmítőszék jogi nézete az alsóbb fokú biróságokat csak akkor köti, ha egy és ugyanabban az ügyben másod izben volt nyilvánítva (440. cz. 1837. évi április hó 1-én kelt törvény).
A franczia bpts. idézett határozatai lényeges változtatás nélkül feltalálhatók a belga és olasz bpts.-okban.
Nagyobb önállóságot tanusítottak a német törvényhozások, melyek ugyan szintén átvették a franczia semmiségi panaszt, de részben oly módosításokkal, melyek már Francziaországban is tudományos megvitatás tárgyai voltak, sőt a semmítőszék gyakorlatában kifejezésre találtak.
Előbb is általában mellőzték a külön semmítőszéknek felállítását s annak teendőit a legfőbb itélőszékre, vagy annak egyik osztályára ruházták. Több államban (Braunschweig 1858, Szászország 1868, Baden 1864, Württemberg 1868, Oldenburg 1868, Waldeck 1850, Hamburg 1869, Altenburg 1854) nemcsak az esküdtszékek, hanem az állandóan alkalmazott tagokból álló biróságok ítéletei ellen is a semmiségi panaszt tették a rendes perorvoslattá.
Egyes államokban kibővítették a semmiség eseteit, illetve részletes megjelölés vagy felsorolás nélkül a lényeges törvénysértéseket ruházták fel megsemmisítő hatálylyal (Poroszország 1852, 1867, Bajorország 1848, Szászország 1868. Brema 1870, Braunschweig 1858, Waldeck 1850, Hasszia 1865, baden 1864).
Nagyobbára megengedték, hogy a semmitő biróság az anyagi törvény megsértése esetében az érdemben is ítéljen.
Az 1877. évi német birodalmi bpts. annak jelzése végett, hogy a semmiségi panaszt uj alapon kívánja szabályozni, annak a „revisio” nevet adta. Szerinte a revisio a rendes perorvoslat a törvényszékek (Landgerichte) és az esküdtbiróságok ítéletei és az azokra befolyást gyakorolt eljárási szabálytalanságok ellen (374., 375. §). Az eljárás előző szakában a semmiségi panaszt a felfolyamodás (Beschwerde) pótolja. A semmiségi eseteket a törvény taxative meg nem határozza, csak általában kimondja, hogy a törvény jogszabályának mellőzése vagy helytelen alkalmazása semmiséget állapít meg (376., 377. §). A leglényegesebb szabálytalanságokat, melyek mindig semmiségi okok, példa gyanánt felsorolja (377. §). Ha az ítélet az anyagi törvény megsértése miatt volt megsemmisíte és a vádlott felmentendő vagy a törvényben végleg meghatározott, illetve az államügyészség hozzájárulásával a törvény szerint legenyhébb büntetésre ítélendő: megengedi, hogy a semmítő biróság az érdemben is határozzon, ellenkező esetben alsóbb fokú biróságot biz meg ujabb eljárással (394. §). Ez utóbbi köteles a semmítő biróság jogi megállapításához alkalmazkodni (398. §).
Az 1873. évi osztrák bpts. és az 1877. évi decz. 31-én kelt törvény szerint csak a törvényszékek (280. §) és esküdtszékek (343. §) ítéletei ellen használható ez a perorvoslat. A semmiségi okokat részletesen felsorolja (216., 281., 344. §). Az anyagi törvény megsértése esetében a semmítőszéknek érdemleges ítélkezési jogot ad (288. § 3. pont, 350. § 1. bek.). A semmítőszék részéről további eljárásra utasított elsőfokú biróságot a semmítőszék jogi megállapításainak követésére kötelezi (293., 351. §).
Hazánkban a legfelsőbb biróságig nyitva álló felebbezés mellett a semmiségi panasznak létoka hiányzott. 1848 előtt csak mint a felebbezés, illetve felségfolyamodás egyik faja volt alkalmazásban. Az országbirói értekezlet (Id. tk. sz. II. 7. §) a felebbezéssel azonos tekintetek alá helyezte és így maradt ez mai napig is, minthogy az 1872-iki törvényjavaslat e részben tüzetes intézkedését nem tartalmazott.
Esküdtszéki eljárásunkban a semmiségi panasznak csak a végítélet ellen van helye, és a kir. curia mint semmitőszék egyedül alapossága vagy alaptalansága fölött, minden érdemleges döntés mellőzésével határoz (1867. május 17-iki rendelet 91-94. §).
Az 1853. évi ausztriai bpts. önálló semmiségi panaszt nem ismer és a törvénysértések miatti panaszt a felfolyamodásba (208. §) illetve a felebbezésbe (298. §) foglaltatja.
Annak elhatározásánál, hogy a javaslat a semmiségi panasz tekintetében mily rendszert kövessen, főfontosságú mozzanat az, hogy a felfolyamodás és felebbezés az elsőfokú biróságok végzései, illetve itéletei ellen rendes perorvoslatokul elfogadta. Ezek a vonatkozó határozatok és a megelőző eljárás ellenében úgy a szabálytalanság, mint az anyagi helytelenség kifogásának érvényesítésére bőséges alkalmat nyujtván, az egyidejű semmiségi panaszt fölöslegessé teszik. Sőt, mint már fentebb (II. A. 5.) kifejtve volt, csak zavart és időveszteséget eredményezne a semmiségi panasznak a felebbezés mellett elkülönített használhatása.
Kevésbbé egyszerű ama kérdésnek megoldása, hogy legyen-e helye semmiségi panasznak akkor, ha az illető birói eljárás vagy határozat felfolyamodással, illetve felebbezéssel többé meg nem támadható. A végzésekre nézve a javaslat álláspontja a felfolyamodásnál (I. 1., 2.) már elő volt adva. Az ítéletek tekintetében kétségtelen ugyan, hogy a felebbezés és annak rendszerint tárgyalással történő elintézése, a másodfokú ítélet helyességét nagy mértékben biztosítja, de ezért annak végérvényessé tevése, különösen nálunk, ajánlatosnak nem mutatkozik. Éppen mert a ténykérdésben csak egyfokú felebbezés volt rendszeresíthető, és egyes esetekben még az is ki volt zárva, annál fontosabb a végitéletet hozott biróság eljárásának szabályossága és törvényszerűsége, valamint annak fölöttes biróság részéről való ellenőrzése. Ezekhez járul, hogy hazánkban a másodfokú felebbezés eltörlése és egészen uj eljárási rendszernek behozása alkalmával alig nélkülözhető az egész országra kiterjedő hatáskörrel felruházott legfelsőbb biróságnak közreműködése, mely az átmenet nehézségeit kiegyengetni segíti és az uj törvény helyes és egyenlő alkalmazására felügyel. Ha ily körülmények között a semmiségi panaszra és legfelsőbb semmítő biróságra szükségünk is van, másrészt figyelmen kívül nem hagyható, hogy a felebbezés garantiái mellett a semmiségi panasz feladata módosul. Nevezetesen mellőzhetővé válik több intézkedés, mely eme perorvoslat természetének meg nem felel és melyet más törvényhozások csak a felebbezés pótlékául fogadtak el.
Eme két szempontból folynak a javaslatnak ama tételei: hogy a semmiségi panaszt csak ítélet vagy a kir. ítélőtáblának első fokban hozott perdöntő végzése ellen és csak akkor engedi meg, ha felebbezésnek helye nincs (426., 556. §), hogy a főtárgyalás előtt felmerült semmiségi eseteknek az ítéletre kiható befolyást nem tulajdonított (381. § 3. bek.) és hogy a semmiségi okok közé nem vett fel olyat, mely a semmítő biróságnak a ténykérdés fölülvizsgálását megengedné (437. § 1. bek.).
A semmiségi panasz eseteinek (426. §) vagyis annak megállapítására, hogy mikor lehessen semmiségi panaszszal élni, két tekintet gyakorolt befolyást: eme perorvoslatnak lényege és feladata különösen a felebbezés mellett, továbbá a hazai jogszolgáltatásunknak sajátszerű viszonyai, melyek a felebbezés megszorításánál is figyelembe jöttek.
A semmiségi panasznak rendeltetéséből, hogy törvénysértések orvoslására szolgáljon: az következnék, hogy a törvények bármi lényegtelen figyelmen kívül hagyása vagy helytelen alkalmazása is feljogosítana a nevezett perorvoslat használására. Ez azonban gyakorlatilag kivihetetlen, mert teljes hibátlanságot semmi emberi dologtól s így a biróságok eljárásától sem lehet várni, és a semmiségi panasznak jelzett tág alkalmazhatása majdnem minden ítélet megsemmisítését eredményezné. Meg is egyeznek e részben a törvényhozások, hogy nem minden, hanem csak lényeges törvénysértések miatt van helye semmiségi panasznak, mindazáltal ennek eltérő módon adnak kifejezést. Egy részük taxative felsorolja a külön panaszszal érvényesíthető semmiségi eseteket (franczia, osztrák pdts.), mások általánosságban mondják ki, hogy lényeges szabálytalanság semmiséget eredményez (Braunschweig 1858, Hasszia 1865, Baden 1864), mások ismét (német 1877) példák felhozásával fogadják el az érintett elvet, melyekben a törvénysértés mindig semmiséget állapít meg. A taxativ felsorolás korlátozza ugyan a semmítő birót annak megítélésében, hogy a panaszolt semmiségi eset valóban megbizhatatlanná teszi-e az alsóbb fokú biróság eljárását, illetve határozatát, de viszont sokat visszatart az alaptalan semmiségi panasztól és megakadályozza, hogy a semmiséget csekély jelentőségű szabálytalanság miatt is kimondják. Nagyon is latba eső haszon ez oly országban, hol, mint nálunk, a felebbviteli hajlam igen nagy és a biróságoknak a törvény czélzatai felismerésénél sem a törvényhozás következetes fejlődése, sem hosszabb gyakorlat kalauzul nem szolgálnak. Hozzávéve még azt, mi már ismételve érintve volt, t. i. hogy a felebbezésnek rendes perorvoslatul elfogadása esetében a semmiségi panasz jelentőségéből veszít és szűkebb körre szorítható, igazoltnak tünik fel, hogy a javaslat a semmiségi panaszt csak tüzetesen megjelölt törvénysértések esetében engedi meg és még más tekintetben is korlátozza.
Eme korlátozások közé sorolandó, hogy a javaslat a semmiségi okok érvényesíthetését lényegesen megszorítja egybehangzó ítéletek esetében (428. § 2. bek.). Ekkor csak az alaki semmiségi okok figyelembevételét kívánja és egyedül a kir. ítélőtábla eljárására nézve.
A másodfokú ítélet mellett, mely lényegesen azonos tartalmú elsőfokú ítéletre támaszkodik, a helyesség elővéleménye oly mértékben harczol, hogy nemcsak a ténykérdés megoldására, hanem a törvény alkalmazására nézve is felruházható a véglegesség hatályával. Ellenőrzés és garantia csak abban az irányban szükséges, hogy a másodfokú eljárás szabályszerűsége biztosítva legyen, miről a javaslat idézett intézkedése gondoskodik. Az intézkedés alapjából következik, hogy a szóban lévő megszorítás csak lényegileg egybehangzó ítéletek mellett alkalmazható, a mi minden egyes vádlottra és mindenik büntetendő cselekményre nézve önállóan ítélendő meg. Másrészt nincs ok reá, hogy csekélyebb, az ügy lényegét nem érintő eltérések, további fölülvizsgálatra alkalmat szolgáltassanak. Ama lényeges pontok, melyekben az ítéletnek a javaslat szerint egyezni kell: a bűnösség, a minősítés és a főbüntetés, melyek közől az elsőnek külön felemlítése fölösleges volt, mivel csak egyező megállapítása esetében lehet az utóbbiakra vonatkozó határozat egybehangzó.
Ha a kir. ítélőtábla az elsőfokú biróság ítéletét a minősítésre vagy a főbüntetésre nézve megváltoztatta, a kir. ítélőtábla másodfokú ítélete ellen a semmiségi okok a 385. § 3-ik pontjában egyedül nem felebbezhető ítéletekre nézve felállítottnak kivételével, mindannyian vehetők a semmiségi panasz alapjául.
Eme korlátozó intézkedésnek kiegészítéseül szolgálnak még a 428. § utolsóelőtti bekezdésében és a 429. §-ban foglalt szabályok.
Az a szabály, hogy a felebbezésben fel nem hozott alaki semmiségi ok, a semmiségi panaszszal már nem érvényesíthető, a feleket alaki sérelmeiknek kellő időben való előterjesztésére kötelezi. E szabály nélkül lehetséges volna, hogy valamely fél a törvényszék eljárásában felmerült szabálytalanságot a felebbezésben czélzatosan elhallgassa, hogy azt a másodfokú ítélet ellen felhasználhassa s ezzel az eljárás befejezését elodázza.
Ama rendelkezés, hogy a kir. ítélőtábla által elvetett semmiségi ok többé figyelembe nem vehető, a javaslatnak egyfokú felebbviteli rendszerén alapszik. Oly sérelem miatt, mely már egy felebbviteli biróság előtt panasz tárgya volt, csak kivételesen, a személyes szabadság érdekében és az ügy végelintézésekor ad a javaslat perorvoslatot (378. § 2. bek.). Ezek az okok az elsőfokú biróság eljárásában felmerült semmiségi esetekre nézve fenn nem forognak, mert ezeknek egyike sem vonatkozik a vádlottnak személyes szabadságát korlátozó vagy az eljárást befejező határozatra. Csak következetesen járt el a javaslat, midőn a 405. §-ában az egyedül alaki semmiségi ok miatt használt felebbezés elutasítása ellen a perorvoslatot kizárta. Okszerűen ez a perorvoslat a semmiségi panasz útján sem volt megadható.
A javaslat 428. §-ában foglalt határozatok a semmiségi panasz korlátozását a kitűzött mértékben nem eredményeznék, ha a semmiségi okoknak hivatalból figyelembe vehetősége (384., 385. §) érintetlenül maradna. Szükséges volt tehát kimondani, hogy a kir. curia a semmiségi okokat csak annyiban veheti hivatalból figyelembe, a mennyiben azok semmiségi panasz tárgyává tehetők voltak (429. §).
Továbbá még a járásbiróságokhoz tartozó bűnvádi ügyekben is megszorítja a javaslat a semmiségi panaszt, a midőn az esetben, ha a vád és az ítélet csak kihágásról vagy kizárólag pénzbüntetéssel büntethető vétségről szól, a másodfokú ítélet ellen a semmiségi panaszt kizárja és más esetekben is lényegesen korlátozza (556. §). Nevezetesen szabadságvesztéssel büntethető cselekmények miatt emelt vád esetében is a vádlott érdekében csak bűncselekmény hiánya vagy a büntethetőség megszünte miatt, a vádlónak pedig csak akkor engedi meg a semmiségi panaszt, ha a másodfokú biróság bűntettet helytelenül vétséggé vagy kihágássá minősített.
Kisebb jelentőségű ügyekben a tényállás rendszerint egyszerű és a szőnyegen forgó érdekek a megvédésökre mozgásba hozandó másodfokú fölülvizsgálat nagy apparátusával és az eljárás tetemes költségeivel arányban nem állanak. Azért szokott emez ügyekben a perorvoslatok korlátozására a legkedvezőbb tér nyílni. Minthogy vonatkozó eddigi törvényeink (1880:XXXVII. tc. 43. §, 1883:VI. tc.) kedvezőtlen hatást nem gyakoroltak, a javaslatnak hasonló irányú intézkedései sem adnak okot aggodalomra.
Ama kapcsolatnál fogva, melybe a javaslat a semmiségi panaszt a felebbezéssel hozta, az előbbit érintő több intézkedéssel már a felebbezésnél találkoztunk. Ezek közé tartoznak a semmiségi okok is, melyeknek rendeltetése, a megsértett alaki vagy anyagi törvény szerinti osztályozása. hivatalból vagy csak indítványra figyelembe veendő volta és egyes esetekre nézve megállapított érvényesítési feltételei már fentebb [II. A) 7., II. B] tárgyalva voltak. Minthogy azonban a semmiségi esetek a felebbezésnél csak figyelmeztető, ellenben a semmiségi panasznál elhatároló jelentőséggel birnak, mellőzhetetlen az előbbi fejtegetéseknek még e helyen való kiegészítése.
A 384. §-ban felsorolt semmiségi okokra nézve általában megjegyzendő, hogy azok a már említett megszorításokkal, megváltoztató másodfokú ítélet esetében (428. § b) pont), mindkét alsóbb biróság eljárására, helybenhagyó másodfokú ítélet esetében (428. § a) pont) csak a felebbviteli biróság eljárására, végre elsőfokú ítéletnek semmiségi panaszszal megtámadása esetében (426. § 1., 2., 3. pont) természetesen egyedül az elsőfokú biróság eljárására vonatkoznak.
Eme megkülömböztetések szerint lesz az idézett 384. § 1. pontjának rendelkezése a törvényszékre és a kir. táblára, illetve a járásbiróságra és a törvényszékre vagy azoknak csak egyikére, illetőleg az esküdtbiróságra értendő. Más szóval egybehangzó ítéletek esetében az elsőfokú biróság szabályellenes alakítása nem állapít meg semmiséget, de igen is eltérő, vagy csak is elsőfokú ítélet fölülvizsgálata alkalmával.
„Alakítás” szóval a javaslat a biróság működéséhez törvény szerint szükséges személyeknek alkalmazását kívánta kifejezni, tehát úgy ezen személyeknek megkívántató hivatali állását, mint számát.
A 284. § 3. pontja a közvetlenség elvének folyománya. A birótól, ki a főtárgyaláson nyert benyomások alapján ítél, meg kell követelni, hogy a főtárgyalás egész folyama alatt, vagy ha többet tartottak, mindannyin jelen legyen. Mivel pedig a felebbviteli biróságok eljárására nézve a közvetlenség nem volt egészen megvalósítható, legalább arra kellett súlyt fektetni, hogy mindaz, mi a tényállás tudomását közvetíti, az ítélőbiróság összes tagjainak jelenlétében menjen végbe. Lehetnek esetek, melyekben a tárgyalást félbeszakítják, vagy elhalasztják és az eljárt biróság egy vagy több tagja a tárgyalás folytatásában vagy az ujabb tárgyalásban részt nem vehet. Ekkor a tárgyalás ismétlésével kell a fentebbi szabályoknak érvényt szerezni.
Az idézett § 4. pontja egyedül a birói hatáskört meghatározó szabályok megsértésére, de nem az illetékességi kérdés helytelen megoldására vonatkozik. Attól, hogy oly szervezetű és fokú biróság ítéljen, milyet az illető ügy elintézésére a törvény hivatottnak és alkalmasnak nyilvánított, eltérés meg nem engedhető (379. § végbek.). Hogy több ily minőségű biróság közől melyik jár el, már nem bir oly fontossággal.
Az 5. ponthoz. Hogy a semmiségi esetek figyelmeztető és útbaigazító hatálya egyes igen lényeges eljárási szabályok részére kiválóan felhasználható legyen, a javaslat azoknál az eltérő eljárás semmis voltát külön kiemelte (204., 206., 229., 304., 317., 327., 331., 343., 349., 353., 367., 542. §).
Eme szabálytalanságoknak az alaki semmiségi eseteket meghatározó 384. §-ban ujabb felemlítése áttekinthetőség kedveért történt. Magától értetődik, hogy ez által a 381. § 3-ik bekezdésének rendelkezése változást nem szenved.
A 6-ik pontban említett személyek alatt a törvényszék főtárgyalására nézve a kir. ügyészséget, a vádlottat és a hivatalból kinevezett védőt a 302. §-ban foglalt megszorításokkal kell érteni. A járásbiróság tárgyalásánál nélkülözhetetlen személyeket az 529., 539., 540. §-ok jelölik meg. Ezek: a kir. ügyészségi megbizott, illetve a kir. ügyészség tagja, kivéve, ha egyedül magánvádló jár el (41., 42. §) és a terhelt, a mennyiben fogházzal büntethető vétség miatt volt idézve. Hogy a felebbviteli biróságok tárgyalásán, illetve főtárgyalásán a szóban lévő személyek közől kiknek kell jelen lenni, az a 412., 414., 415., 552. §-okból tünik ki.
A 7-ik ponttal a javaslat azt a nagy fontosságot kívánta jelezni, melyet az eljárás nyilvánosságának tulajdonít.
A 8-ik pont alatt ismét a szóbeliség egyik garantiájával találkozunk. A javaslat annak figyelembevételével, hogy mely esetben pótolhatja a bizonyító személyek szóbeli előterjesztését előzetesen irásba foglalt nyilatkozatuknak ismertetése, meghatározta amaz iratokat, melyek az ítélet alapjául szolgáló tárgyaláson felolvashatók. Az általános szabályt a 313. § tartalmazza, némi módosítását a 418. § utolsó bekezdése, a 419. § 5-ik bekezdése és az 553. §. Ugyanis a felebbviteli eljárásnak megszorított szóbelisége mellett, a teljes szóbeliséggel tárgyaló elsőfokú biróság részére felállított szabályok a másodfokú biróságra nézve kötelezőkké nem tehetők.
A javaslat ezért a biróságra bízta, hogy a felebbviteli tárgyaláson mely iratok olvasandók fel, de a szőnyegen levő semmiségi ponttal figyelmezteti, hogy oly irat, melyet az elsőfokú biróság tárgyalásán nem volt szabad felolvasni, a felebbviteli biróság előtt nem olvasható fel. Kivételt csak az érdekelt félnek kifejezett, vagy hallgatag beleegyezése állapít meg, ki legjobban ítélheti meg, hogy az okmány hátrányos-e reá nézve, illetve valót tartalmaz-e vagy sem.
A 9-ik pont biztosítja a biróságok szabályszerű eljárását a főtárgyaláson, illetve a felebbviteli tárgyaláson. Ama jogosult törekvés mellett, hogy a semmiségi panasz a valódi szükség eseteire legyen szorítva, a tárgyalások tekintetében, melyek az egész eljárás sarkpontjai, a feleknek a perorvoslat használatára, a semmítő biróságnak pedig annak megítélésére nézve, szabadabb kezet kellett engedni. Míg a többi semmiségi eseteknél a vonatkozó szabálytalanságok szorosan körül vannak irva, e helyen a javaslat a fölülvizsgáló biróság belátására hagyta, hogy az alsóbb fokú biróság mely határozatát, illetve mely határozatra vonatkozó mulasztását tekinti a vád vagy védelem szempontjából az eljárás lényeges rendelkezése vagy elve megsértésének.
A 11-ik pont a vádelvnek megerősítése, egyuttal pedig figyelmeztetés arra, hogy a biróságok az eléjük terjesztett ügynek egész tartalmát kimerítsék.
Áttérünk a 385. §-ban felemlített semmiségi okokra. Czéljuk röviden egybefoglalva, a bűneseteknek a büntető törvény alá való helyes subsumtióját és a büntetés kiszabásánál a törvényben vont határok megtartását biztositani. A feladat, melyet a semmítő biróságra rónak, főleg jogi kérdések eldöntéséből áll, tehát a bizonyítás ismétlése nélkül, az ügyiratok és a felek nyilatkozatai alapján helyesen megoldható. A befolyás pedig, melyet a legfelsőbb biróságnak az alsóbb fokú biróságok ítélkezésére engednek, elégséges arra, hogy a büntető törvények alapelveinek általános alkalmazását szabályozza, a nélkül, hogy az alsóbb fokú biróságokat jogi meggyőződésök érvényesítésében túlságosan korlátozná.
Az 1. a) és b) pontok a semmitő biróság fölülvizsgálati jogát állapítják meg arra nézve, hogy a vádban megjelölt tett esik-e és melyik büntető törvény alá. Helytelen minősítés esetében a kir. curia itélete a büntetés kiszabására is kiterjed, mindazáltal csak az alsóbb fokú biróságok részéről megállapított enyhítő és súlyosbító körülményekre alapítható (437. §)
Az 1. c) pont amaz okoknak megbirálását biztosítja, melyek a büntethetőséget a törvénynek általános vagy különös rendelkezéseinél fogva kizárják, illetve megszüntetik (Btk. 76-83., 88., 225., 263., 313., 378. §; 67., 105., 117., 137., 151., 159., 174., 183., 189., 240., 297., 300., 427. §).
További eseteket, melyek a semmítő biróságnak a büntetés kimérésére is befolyást engednek, a 2. és 3. pontok állapítanak meg.
A 2-ik pont magában foglalja a túlmentést a büntetési tételnek, vagyis a törvényben a biró elhatározására hagyott büntetési mennyiségeknek törvény szerint legnagyobb mértékén, továbbá a büntetési tétel legkisebb mértékén alul való leszállást a Btk. 92. §-ának, illetve 85. §-ának és a k. b. t. k. 21. §-ának esetein kívül, valamint az utóbb idézett §-ok alkalmazása esetében a büntetés kimérésére és átváltoztatására nézve megállapított fokozattól való eltérést.
A 3-ik pont pedig a biróságok kivételes enyhítő jogának helytelen alkalmazására vagy nemalkalmazására vonatkozik. Ily keretben a semmítő biróságnak ítélkezése a ténykérdés fölülvizsgálása nélkül is eszközölhető. Nagyobb hatáskörrel a büntetés kimérése tekintetében, az iratok alapján ítélő semmítő biróság épp oly kevéssé ruházható fel, mint a bűnösség kérdésének megoldásával.
Különben megjegyzendő, hogy a javaslat a 385. § 3) pontjának alkalmazását csak a nem felebbezhető elsőfokú ítélet elleni semmiségi panasz esetében engedi meg (426. §, 1., 2., 3. pontok, 427. §, 428. § 1. bek.). E nélkül az említett ítéletek a büntetés kimérésére nézve, kivéve, ha a kimérés határait megsértik, véglegesek volnának, a mi a felebbezésnél kifejtett elvekkel alig volna összeegyeztethető. Másrészt azokban az esetekben, a melyekben a kir. ítlőtáblánál a büntetés kimérése tárgyában orvoslás kereshető volt, az egyfokú felebbvitel elvénél fogva az idézett § 3-ik pontjának alkalmazását nem lehetne igazolni.
A hivatalból figyelembe veendő semmiségi okokra nézve is van még hozzáadni való a II. A) 7. alatt előadottakhoz.
A franczia (407. cz.), az olasz (638. cz.), a németországi (392. §) bpts. hivatalból figyelembe vehető semmiségi okokat nem állapítanak meg és a semmítőszék eljárása tárgyává csak az ügyészség, vagy a magánfelek által előterjesztett panaszokat teszik.
A németalföldi bpts. (369. cz.) felhatalmazza a legfőbb ítélőszéket, hogy a felek által nem érvényesített semmiségi okot is figyelembe vegyen.
Az 1873. évi osztrák bpts. (290. §) az alaki semmiségi okokra nézve egyik vádlott panaszát a többi vádlott-társ érdekében is közbevetettnek tekinti, az anyagi törvénynek megsértése esetében pedig a vádlott javára hivatalból való intézkedést megengedi.
Ez utóbbinak példáját követi nagyobbára a javaslat, mire a hasonló törvényhozási viszonyok, a mennyiben a monarchia másik felének b. v. eljárási törvényei is lényeges rendszerváltoztatást kezdeményeztek, elégséges indokul szolgálnak. Ha az osztrák pdts. határozatain túlmenve még a leglényegesebb alaki szabálytalanságokat (384., 427. §, végbekezdés) is hivatalból orvoslandóknak nyilvánítja, ezt csak a miatt teszi, hogy hazánk több mint 32 évi interregnum után most várja az első ujabb rendszerű bűnvádi perrendtartást, és hogy az alsóbb biróságok az uj törvény alkalmazásánál a kir. curiának útbaigazító vezénylésére nagyon is reá fognak szorúlni.
Eddig még nem tárgyalt semmiségi okokat állít fel a javaslat 427. §-a. Ezek mind az esküdtbirósági eljárásra vonatkoznak és a 384. § pontjait kiegészítik. Minthogy az esküdtbirósági ítélet ellen a javaslat nem engedi meg a felebbezést, az utóbbi perorvoslatról szóló szakaszokba nem voltak felvehetők, hanem csak a semmiségi panasznál, mint amaz ítéletek ellen használható perorvoslatnál, szolgálhattak intézkedés tárgyául. Feladatuk a jogképzett birákra nézve követelt garantiáknak az esküdtekre való kiterjesztése és az esküdtbirósági eljárás főbb alakiságai megtartásának biztosítása.
A 427. § 1-3. pontjai az esküdtszék helyes alakítására szorítják a biróságot, a mennyiben az alakítás szabályainak megsértésére sanctiót állapítanak meg.
A 4-6. pontok az esküdtbirósági eljárás alapköveit, a kérdések szabályszerű feltevését, az elnök jogi fejtegetéseinek helyességét és az esküdtek határozatának szabatosságát erősítik meg.
Az idézett § végső bekezdései a 384. § második (a 11. pont utáni) és negyedik bekezdésében foglalt rendelkezések hasonlatára elejét akarják venni annak, hogy a semmiségi okok, tiszta formalismusból, akkor is érvényesíthetők legyenek, ha a felek érdekeit nem sértették, vagy ha a vádló a főtárgyaláson a szabálytalanságot hallgatással mellőzte.
Arra nézve, hogy kik élhetnek semmiségi panaszszal, a javaslat a felebbezés tekintetében felállított szabályokat fogadta el irányadókul (430., 383. §) oly eltéréssel, hogy csak a kir. ítélőtábla ítélete előtt eljárt magánvádlót jogosítja semmiségi panaszra, és hogy a sértettnek és örökösének, ha nem egyuttal magánvádlók, továbbá a vádlott örökösének, ha nem egyuttal közel hozzátartozó, a semmiségi panasz jogát nem adta. A vádlottra és annak nevében felebbvitellel élni jogosultakra vonatkozó rendelkezések nem szorulnak igazolásra, mert ha egyáltalában van perorvoslat, annak a vádlott érdekében nyitva kell állani. Kérdéses lehet, hogy megkapják-e a semmiségi panasz jogát a vádlott ellenfelei. E részben az okok, melyek a vádlott terhére való felebbezés ellen fel voltak hozva [II. A) b)] fokozott hatálylyal érvényesíthetők, mivel a semmiségi panasz rendszerint másodfokú ítéletek ellen irányul. A külföldi törvényhozások egy része meg is szorítja az ügyészséget a semmiségi panasz használásában (franczia 409., 410. cz., 2. bek., német 379. §). Mindazáltal ennek daczára elég nyomatékosaknak látszottak a fennebb kifejtett ellenokok, hogy a javaslat az egyenjogúságot a vádló és a vádlott között a semmiségi panasz használhatása tárgyában is fentartsa.
A vádlott helyzete még így is kedvező marad. A terhére, vagy bűntársa által bejelentett semmiségi panasz az ő érdekében kövbevetettnek tekintendő (430., 387. §). A terhére szolgált lényeges törvénysértések hivatalból is orvoslandók, semmiségi panasza reá nézve káros eredménynyel nem járhat (430., 386., 387. §). Ezekkel szemben semmi jogtalan sérelmet nem szenved, ha a megelőző szabálytalan eljárást megsemmisítik, illetőleg cselekményét a törvény megfelelő intézkedése szerint minősítik és büntetését annak értelmében szabják ki, vagy ha a büntetésnek a törvény világos megsértésével történt kiszabását helyesbbítik.
A sértett, valamint ennek és a vádlottnak örökösei, mint ilyenek, csak magánjogilag vannak érdekelve (383. §, II. c), III., 2., 3. pontok). Ezek az érdekek a javaslat alapelvei szerint az eljárás főczéljai mellett csak másodsorban jönnek tekintetbe. Nem volt tehát megengedhető, hogy miattok másodfokú fölülvizsgálat történjék, illetőleg az eljárás végbefejezése elodázható legyen. Ez okból egyúttal meg kellett szorítani az 52. § második bekezdésének szabályát és a semmiségi panaszra csak azt a magánvádlót jogosítani, ki már a kir. ítélőtábla ítélete előtt közbenjárt.
Egyes törvényhozások a semmiségi panaszszal jogos alap nélkül élők ellen pénzbüntetést állapítanak meg (franczia 419-420. cz., 1873. évi osztrák 288. § 1. bek., 1877. deczember 31-iki törvény 9. §-a). A javaslat nem vett felily határozatot. Ha a perorvoslat korlátozásának szüksége fenforog, az a bűnvádi ügyek természetéből vagy a fölülvizsgálat igényeiből kifolyó megkülömböztetések szerint történjék. De a perorvoslatnak általános megnehezítése, mely a gazdagra nézve nem hatásos és csak a szegényt zárná el jogainak érvényesítésétől, mely továbbá a bűnöst és az ártatlant egyaránt ijesztené vissza a felebbviteltől, sem nem igazságos, sem nem czélszerű.
A semmiségi panasz alakiságai azonosak a felebbezésre nézve megállapítottakkal (430. §). Némely törvényhozások a semmiségi panasz bejelentésére rövidebb határidőt szabnak. Igy a franczia (373. cz.), az olasz (649. cz.), a németalföldi (356. cz.), az 1873. évi osztrák (284., 346. §) három napot tűznek ki a semmiségi panasz bejelentésére.
Ellenben a németországi (381. §) a felebbezés és semmiségi panasz határidejét egyaránt állapítja meg. Igy intézkedik a javaslat is. Nincs arra ok, hogy az érdekeltek a semmiségi panasznál a közbevetés tekintetében magukat gyorsabban határozhatnák el, és hogy a bejelentést gyorsabban eszközölhetnék, mint a felebbezésnél. Mindkét perorvoslat egyaránt fontos érdekek megvédésére szolgál és több esetben a semmiségi panasz is elsőfokú ítélet ellen irányul. A mi pedig a perorvoslat megnehezítését illeti, e tekintetben a pénzbüntetésre nézve a megelőző pont alatt felhozottak megadják a feleletet.
A javaslat szerint a semmiségi panasz is szóval vagy irásban jelenthető be, a bejelentés határidejének lejártáig oly módon kiegészíthető, megujítható és kivéve a kir. ítélőtábláknál, a hol az indokolás jegyzőkönyvbe vétele nehézségeket okozna (431. § 4. bek.), indokolható is, (430. §). A vádlott vagy védője kérelme folytán a semmiségi panasz indokolására a sérelmesnek nyilvánított ítélet kézbesítésétől számítandó nyolcz napi határidő adandó. A semmiségi panasz bejelentésénél is tüzetesen megjelölendő annak tárgya. Ez a semmiségi panasznál kiváló jelentőséggel bir, miért is azt a javaslat (430. § 4. bek.) szigorúbb sanctióval biztosítja, mint a felebbezésnél. Az ellenészrevételek úgy történnek, mint a felebbezésnél. Uj bizonyítékok, felhozása azonban a semmítő eljárás természeténél fogva ki van zárva. Az, a ki a semmiségi panaszszal élt, ezt esetleg a vádlott beleegyezésével a semmítő biróság tanácskozásának megkezdéséig visszavonhatja. A semmiségi panasz is felfüggesztő hatálylyal bir, azonban a biróság a felmentett vádlottat a kir. ügyészség semmiségi panasza esetében is szabadlábra helyezheti.
Némileg eltérő szabályozást igényelt annak meghatározása, hogy a semmiségi panasz hol jelentendő be s azt mely biróság s miként intézi el (431., 432. §). Az eltérés azonban csak alaki s onnan ered, hogy az ügygyel megelőzőleg rendesen már két biróság foglalkozott. A felebbezésnél fejtegetett alapeszmék, hogy a bejelentés az elsőfokú biróságnál eszközlendő és hogy első sorban az határoz a perorvoslat elfogadhatósága fölött, annyiban változást szenvedtek, hogy az iratok küldözgetésének elkerülése végett a kir. ítélőtábla felebbviteli főtárgyalásán a jelen volt vagy képviselt jogosultak semmiségi panaszukat e másodfokú biróságnál tartoznak bejelenteni és az esetleg közvetlenül terjeszti fel az iratokat a kir. curiához.
Ugy, mint a felebbezésnél, a semmiségi panaszra nézve is az elbirálás külömböző módozatait állapítja meg a javaslat. Lehetővé teszi ezzel, hogy az egyszerűbb és kevésbbé érdemleges elintézést igénylő ügyek gyorsabb és lehető kevés formalitással járó ellátásában részesüljenek és ily módon a kir. curia működése egészben véve könnyebbé és gyorsabbá váljék. Itt is találkozunk az ülésen kívül a tanácsülésben és a tárgyaláson való elintézéssel, mig a bizonyítással tartandó főtárgyalás már annálfogva is ki volt zárva, mivel a kir. curia a ténykérdéssel többé nem foglalkozik, tehát a bizonyítékok mérlegelése, illetve ismétlése sem tartozhatik teendői közé.
Ülésen kívül (433. §) csak előkészítő intézkedések tehetők.
A tanácsülésben (434. §) a tanács tagjai vesznek részt, a hallgatóság azonban nincs kizárva. Az ügyállást, a mennyiben annak ismerete a határozat hozására szükséges, az előadó terjeszti elő, felolvassa a semmiségi panaszt és az annak megállapitására szükséges iratokat, illetve azoknak vonatkozó helyeit, minek alapján a tanács határoz.
A felek közreműködésével nyilvánosan tartandó tárgyalásra (433., 435., 436. §) a koronaügyész megidézendő. A vádlott és a magánvádló csak az esetben kapnak idézést, ha Budapesten lakó megbizottat jelentettek be. Különben az ügyek jegyzékének kifüggesztésével értesítendők.
Személyesen is megjelenhetnek, de fel nem szólalhatnak, hanem indítványaikat s azoknak indokait csak ügyvédeik által terjeszthetik elő (435. §). A koronaügyésznek vagy helyettesének jelenléte mellőzhetetlen, a többi feleknek meg nem idézése vagy elmaradása az eljárást meg nem akasztja. A vádlott részére hivatalból rendelhető védő, de csak, ha ez érdekei megvédésére szükséges. A tárgyalás az ügy előadásával kezdődik (433., 418. §), melyet az első- és esetleg másodfokú ítéletnek és a tanács által meghatározott egyéb iratoknak felolvasása egészít ki. Azután következnek a koronaügyésznek és a felek ügyvédeinek előterjesztései oly sorban, hogy előbb a semmiségi panaszszal élt felek, ezek közől pedig legelőbb a koronaügyészség tagja nyilatkozik. Eme nyilatkozatok után is helye van még egyes irat felolvasásának vagy felvilágosítások adásának (418. §), mire az elnök a tárgyalást bezárja és a birói tanácskozás kezdődik (421. §).
A tárgyalást a tanácselnök a törvényszéki főtárgyalásra vonatkozó szabályok szerint (439. §) vezeti s intézkedik, hogy a rendet és az eljárás ünnepélyességét meg ne zavarják. A netán szükséges közbenszóló határozatokat a tanács hozza. Az egész eljárásról jegyzőkönyv vezetendő (439. §).
Az elintézés e módozatai közől az előbbi, a tanácsülés, csak előzetes vagy az ügy érdemét nem érintő s ezért a felek felvilágosító közreműködésére nem is szoruló határozatok hozására alkalmas. Szem előtt tartotta ezt a javaslat, midőn egyedül a felterjesztő biróságnak felvilágosító jelentésre kötelezését (434. §, 400. § 2. pont) és a semmiségi panasznak jogosultság hiánya, már fölülvizsgált volta vagy alaki szabálytalanság miatti visszautasítását (434. §, 400. § 3., 4. pont) tűzte ki a kir. curia tanácsülésének feladatául. Nevezetesen a határozathozást az alaki semmiségi okok tárgyában, mely a felebbezésnél tanácsülésbe tartozik (400. § 7. pont), ezen semmiségi okoknak a kir. curia eljárásában egészen változott jelentőségénél fogva, a tárgyalásnak tartotta fenn. Ha a felebbezési biróság az alaki semmiséget kimondja, az eljárás nem sokkal az elsőfokú ítélet kelte után folytatható, ha pedig kimondását megtagadja, a panaszló javára való döntés az ügynek érdemleges felülvizsgálása alkalmával nincs kizárva. Ellenben akkor, midőn a bűnvádi ügy a kir. curiához érkezik, azt rendesen már két biróság tárgyalta és intézte el, ezeknek fáradozása, a sok eljárási költség el van veszve, ha a kir. curia uj eljárást rendel, mely azonfölül a tett elkövetése óta leforgott hosszabb idő miatt kevesebb sikert is igér. Hozzájárul még, hogy a kir. curiának az alaki semmiségi okokra vonatkozó határozatával a ténykérdés eldöntése végérvényessé válik. Kétségtelen tehát, hogy a kir. curiának határozata az alaki semmiségi okok tárgyában sokkal nagyobb jelentőségű és a felek érdekeit sokkal közvetlenebbül érinti, mint a felebbezési biróságé és hogy mindazon garantiákra tarthat igényt, melyekkel a legfelsőbb biróság ítélkezése egyáltalában ellátható.
A tárgyalás a semmiségi panasz rendes elintézési módja, mely mindenkor alkalmazásba jön, ha a tanácsülésnek feltételei hiányoznak.
Mindenekelőtt az a kérdés merül fel, hogy a tárgyalás, úgy mint azt a javaslat szabályozta, biztosítja-e a helyes és alapos felülvizsgálást, nevezetesen, hogy nem volna-e ajánlatos a felek közbenjárását és a vádlottnak védő általi képviseltetését kötelezővé tenni?
A semmítő biróság előtt már csak jogkérdések forognak szőnyegen, melyek ritkán igényelnek bővebb kifejtést s melyeknek rövid jelzése is már rendesen elég arra, hogy a semmítő biróságnak sokszor állandó gyakorlata által előírt határozatát provokálja. Az ügyfelek és a semmítő biróság fölösleges terheltetésével járna tehát, ha a vádlott és a magánvádló, illetve képviselőik jelenléte a tárgyaláson kötelező volna.
Amaz esetekről pedig, melyekben a semmiségi panasz az irásbeli indokolás és ellenészrevételek mellett még bővebb kifejtést, illetve czáfolatot igényel, eléggé van gondoskodva az érdekelteknek a semmítő biróság tárgyalására való idézésével és az ügyvédeiknek adott felszólalás jogával. Hogy ettől a felszólalástól mind a fél érdeke, mind a tárgyalás menete és rendje tekintetében több eredmény várható, ha azt nem maga a fél, hanem jogképzett megbizottja teszi, aligha szorul okadatolásra. A mi pedig azt az aggodalmat illeti, hogy a magánfél esetleg nem lesz képes ügyvédet alkalmazni, azt eloszlatja a szegényvédő kérelmezésének lehetősége.
Eltérő szempont alá esik a koronaügyészség közbenjárásának kötelezővé tevése. Az minden nehézség nélkül keresztülvihető, de nem is mellőzhető, mivel a vádlott ügyvéde a tárgyalás megkezdése után is megjelenhet és előterjesztése válasz nélkül nem hagyható. Továbbá még azt is tekintetbe kell venni, hogy a felvetett jogkérdések helyes megoldását nem csekély mértékben mozdítja elő, ha azokhoz az ország legkiválóbb kriminalistáinak egyike, kik közől a koronaügyész és helyettesei kétségtelenül választatni fognak, hozzászól, mig a vádlott, kinek az ellennyilatkozat nyitva állott s ki azt elmulasztotta, a vád egyoldalú érvényesítése miatt panaszt nem emelhet.
Ugyanazok az okok, melyek a magánfelek közbenjárásának facultativvá tételére vezettek, befolyást gyakoroltak a javaslatnak a kir. curia előtti tárgyalást szabályozó többi rendelkezéseire is.
A bűnösség és beszámítás kérdésének fölülvizsgálhatatlan volta megszünteti annak szükségét, hogy a semmítő-biróság a bizonyíték mérlegelésébe bocsátkozzék s azoknak megbízhatóságáról közvetlen meggyőződését is szerezhessen. A semmiséget eredményező alaki szabálytalanságok az iratok vagy a biróságok felvilágosító jelentései alapján állapíthatók meg, az anyagi törvény megsértése pedig magából az alsóbb fokú biróság ítéletéből kiderül. Nincs tehát szükség a bizonyítás részbeli vagy teljes ismétlésére és a határozathozás az ügyiratok alapján a felebbezésnél méltatott ellenvetésekkel meg nem támadható. Midőn a javaslat intézkedett, hogy az ügyiratok ismeretét a semmítő-biróság tanácsa részére az előadó közvetítése, hogy ez utóbbit az ügyben már eljárt tanácselnök ellenőrizze, hogy a vitás kérdések felfejtésénél a koronaügyészség közreműködjék és a vádlottnak és magánvádlónak is alkalom nyíljon álláspontjuk igazolására, hogy végre a tárgyalás ünnepélyességét és alaposságát annak nyilvánossága is emelje (433., 439. §), megadta mindazokat a garantiákat, melyeket a semmítő-biróság érdemleges eljárása igényel, illetve eltűr és e részben a külföldi törvényhozások egybehangzó példájára hivatkozhatik.
Annak eldöntését, hogy az egyes ügyek tanácsülésben vagy tárgyaláson nyerjenek-e elintézést, a javaslat az ítélőtanácsnak tartotta fenn (434. § végbek.). Mindazáltal, minthogy e kérdés rendszerint eléggé világos és feltehető, hogy az előadó, a ki az ügyet áttanulmányozta, helyesen fogják megoldani, mint a felebbezénél, úgy itt is, ezekre bízta, hogy az elintézés módozatai között előzetesen válaszszanak. El van ezzel kerülve, hogy a tanács azokban az esetekben, melyekben az ügy világosan nyilvános ülésbe tartozik, ennek elhatározásával is foglalkozzék s e miatt egy és ugyanazt az ügyet kétszer tárgyalja.
A kir. curiának tanácsülésben hozott határozataira nézve maga a tárgy megadja az irányt.
A törvény által kizárt, jogosulatlanul, illetve szabályellenesen, vagy a semmítő biróság részéről már eldöntött kérdésben használt semmiségi panasznak visszautasítandó volta, nem kétséges (434. § 3. bekezdés). A viszsautasítás ez esetei közől az elkésés, továbbá a törvény által kizártság indokából történő, már az elsőfokú biróság intézkedése körébe esik (432. § 1. bekezdés). Hogy azonban az iratok visszaküldésével, az elsőfokú biróság határozatával s az ellen esetleg használható felfolyamodással járó idő- és munkaveszteség elkerülve legyen, az elsőfokú biróság által elmulasztott visszautasítás pótlását a javaslat a kir. curiának teszi kötelességévé. A hiányos vagy felvilágosítást igénylő felterjesztés esetében csak a kiegészítés lehet a határozat tartalma. A javaslat megengedi, hogy a kir. curia a kiegészítést az első- vagy másodfokú biróságnak hagyja meg, sőt hogy időnyerés végett az előbbihez közvetlenül rendelvényt intézzen (433. § 2. bek., 434. § 2. bek.).
Már nem annyira magától értetődő a tárgyalásra tartozó ügyek elbirálása.
Nevezetesen a fölülvizsgálat kiinduló pontja, kiterjedése és egyes modalitásai adhatnak kétségre alkalmat.
Az első tekintetben a javaslat 437. §-ának első bekezdése nyujtja a vezéreszmét, melyet külömben már több helyen anticipálni kellett. Annak kijelentésével, hogy a kir. curia határozatát az alsóbb fokú biróságok ténybeli megállapításaira tartozik alapítani, el van döntve, hogy a királyi curia a ténykérdésben nem ítél. Természetszerű folyománya ez az egyfokú felebbezés elfogadásának (II. A) 2.). Hasonlóképen logikai következtetés eredménye, hogy a királyi curia akkor, ha az ügyben már két biróság ítélt, a felebbviteli, tehát a nagyobb tekintélylyel felruházott biróság ténybeli megállapításait köteles kiinduló pontul elfogadni.
Előfordulhat azonban az az eset, hogy az alsóbb fokú biróságok egyes tényeket, melyek az anyagi törvény alkalmazására lényeges befolyást gyakorolnak, nem állapították meg, vagy fenforgásuk tárgyában nem határoztak. Ilyenkor nem volna igazolt a semmítő biróság kezét a törvény helyes alkalmazása tekintetében megkötni, de másrészt az se volna megengedhető, hogy a kérdéses tényeket a kir. curia maga állapítsa meg. A nehézséget a javaslat 437. §-ának 5-ik bekezdése akként oldja meg, hogy a kir. curiát az alsóbb fokú biróságok ítéleteinek megsemmisítésére és a hiányzó megállapítás pótlására jogosítja fel.
A fölülvizsgálat keretét a javaslat 427. és 428. §-ai határozzák meg, midőn kimondják, hogy a semmiségi panasznak csak a fölülvizsgálat esetei szerint külömbözőleg meghatározott, de mindig tüzetesen megjelölt törvénysértések miatt van helye. Más alaki szabálytalanságok miatt, mint a melyek a 384. és 427. §-okban felsorolva, illetőleg megjelölve vannak, a kir. curia az alsóbb fokú ítéleteket meg nem semmisítheti, ugyszintén az anyagi törvény mellőzésére, vagy helytelen alkalmazása miatt is csak a 385. és 556. §-ok által megjelölt esetekben hozhat megsemmisítő ítéletét. Ezenfölül még azt is köteles figyelembe venni, hogy a fölülvizsgált ügyben a 427. és 428. §-ok szabályai szerint a semmiségi okok közől melyek és melyik biróság eljárása tekintetében érvényesíthetők.
Utbaigazításul magára az ügyek elintézésére szolgálnak a 437., 438. §-ok.
Ha a semmiségi panasz alaptalan és hivatalból való intézkedésre ok nincs, a kir. curia a panaszt elutasítja. Egyébként lényegileg azt az eljárást követi, mely a semmiségi esetek tekintetében a kir. ítélőtábla részére van megállapítva (404., 422. §), szem előtt tartva azonban, hogy a fent kifejtettek a megelőző bizonyítás ismétlését, valamint uj bizonyítékok felvételét kizárják.
Ennek folyománya, hogy a kir. curia alaki semmiségi okok esetében a 404. § rendelkezéseinek nem szó szerinti értelme, hanem csak „megfelelő alkalmazása” mellett jár el (437. § 2. bek.). Következéskép, ha semmiséget megállapító alaki szabálytalanság forog fenn, az alsóbb fokú biróság, illetve biróságok ítéletét vagy annak részét mindig megsemmisíti és a szabálytalanság pótlását, ahhoz képest, hogy az mely biróság eljárásában merült fel, a kir. ítélőtáblának vagy törvényszéknek hagyja meg. Nevezetesen, minthogy az érdemben nem ítélhet, a 404. § 2-ik bekezdése szerint sem járhat el.
A 404. § többi intézkedései azon fölül, hogy a kir. curia határozata a 428. és 556. §-ok megkülömböztetése szerint ugy a másod-, mint az elsőfokú biróság ítéletére terjedhet ki, bővebb értelmezésre nem szorúlnak.
Egybehangzásban a 420. § második bekezdésével kimondja a javaslat 437. §-ának harmadik bekezdése, hogy anyagi semmiségi ok miatt az ítélet, illetve ítéletek részben vagy egészben megsemmisítendők és hogy a királyi curia azokat a törvénynek megfelelő határozattal pótolja.
Az utóbbi tétel tekintetében a külföldi törvényhozások, mint már említve volt, eltérőleg intézkednek. A franczia (429. cz. 6. bek., 434. cz.) perrendtartás és a többi azt recipiált törvényhozások egyáltalán tiltják, hogy a semmítőszék az érdemben is ítéljen. Ellenben a németországi perrendtartások ezt megengedték. Indokul szolgált, hogy a legfelsőbb biróság, mely már az anyagi törvénynek miként való alkalmazását fölülvizsgálja, félszeg helyzetbe jön, ha jogi meggyőződésének érvényt nem szerezhet. Azon fölül kétségtelen, hogy ettől a biróságtól várható a jogkérdésnek leghelyesebb megoldása. Ha kénytelen ezt az alsóbb fokú biróságra hagyni, de utasítása ez utóbbit kötelezi, egészen fölösleges acta küldözgetés és munkaszaporítás az eredmény. Ha pedig az alsóbb fokú biróság ujabb ítéletét szabad meggyőződése szerint hozza, a semmítőszéknek befolyása az anyagi törvény egyöntetű helyes alkalmazására meg van bénítva. Ezt az okadatolást elfogadta az 1873. évi osztrák (288. § 3. pont, 350. §) és az 1877. évi német birodalmi perrendtartás (394. §), melyekhez a javaslat is csatlakozott.
A 438. § két irányeszmét tartalmaz a megsemmisítés utáni teendőkre nézve.
Az első arra vonatkozik, hogy a vádlott sorsát a saját panasza folytán, vagy hivatalból történt megsemmisítés ne súlyosítsa. Megfelelő intézkedés a felebbezésnél is előfordult (387. § 3. bek.) és ugyanott indokolva volt (II. A) 8.). A már kifejtett indokokhoz csak még azt kell hozzátenni, hogy a hivatalból figyelembe veendő semmiségi okok főleg a vádlott javára rendelvék és méltatlan volna, ha ez a czélzat éppen az ellenkező eredményt szülné.
Az idézett § második szabálya arra kötelezi a további eljárásra hivatott alsófokú biróságot, hogy a mennyiben a tényállás nem változott, a kir. curia határozatában foglalt megállapításokat kövesse. Ily rendelkezés hiányában előfordulhatna, hogy az alsóbb fokú biróság azt az intézkedést, illetve határozatot ismételné, mely már is az eljárás megsemmisítésére vezetett s így az ügymenet megakasztásával a semmítősbiróságot uj meg uj megsemmisítésre kényszerítené.
Ha az imént és a fentebb (III. 4. 385. §-hoz) taglalt szabályokat összefoglaljuk, a kir. curiának érdemleges ítélkezése következőleg körvonalozható.
A vádló semmiségi panasza folytán a kir. curia nem felebbezhető elsőfokú ítélet, vagy a kir. ítélőtáblának másodfokban hozott megváltoztató ítélete esetében (426. § 1., 2., 3., 4. pont, 427. §, 428. § 1., 2. bek.) a törvény helytelen magyarázata mellett (385. § 1. a), c) pontjai) felmentett vádlottat elítélheti. Továbbá a vádlott terhére megváltoztathatja a minősítési és abból folyólag a büntetést (385. § b) pont.). Ha a minősítés helyes, vagy a semmiségi panasz csak büntetés ellen irányult, a büntetést egyedül a törvényes korlátokon túlmenés esetében, illetőleg nem felebbezhető ítélet ellenében még a Btk. 92. §-nak helytelen alkalmazása miatt is emelheti fel (385. § 2., 3. pont). A megjelölt feltételek mellett a semmiségi panaszszal megtámadott ítéleti intézkedéseket a vádlott javára is megváltoztathatja (430., 387. §).
A vádlott által vagy annak érdekében használt semmiségi panasz alapján a kir. curia, két egybehangzó ítélet esetén kívül, mindig felmentheti a törvény helytelen alkalmazása mellett elítélt vádlottat (427., 428. és 385. § 1. a), c) pontjai). Továbbá a vádlott javára megváltoztathatja a minősítést és azzal kapcsolatban a büntetést (385. § 1. b) pont).
Nem felebbezhető elsőfokú ítéletnek, vagy a kir. ítélőtábla megváltoztató másodfokú ítéletének fölülvizsgálatában pedig a kir. curia ezeken fölül a minősítés meghagyása mellett leszállíthatja a törvényes mértéken túl, az első esetben pedig a Btk. 92. §-ának helytelen mellőzésével kiszabott büntetést is (385. § 2., 3. pont).
Hivatalból, azaz ha más miatt volt a semmiségi panasz bejelentve (430. §, 394. §), a vádlott javára megtehetők mindazok az intézkedések, melyekre a vádlott semmiségi panasza feljogosít (385. § végbekezd.).
Még csak a határozat alakiságai vannak hátra. A kir. curia az anyagi törvény megsértése miatt kimondott megsemmisítés esetében ítéletet, egyébként végzést hoz (439., 424. §). Mindkettőnek a törvényszéki ítélet illetőleg végzés tekintetében felállított külső és belső kellékekkel kell birni (439. §). Ezt már a legfelsőbb biróság határozatának tekintélye is megkívánja. A hozott határozat az ujra megnyitott tárgyaláson kihirdetendő, s azzal az utóbbi be van fejezve.
Az elintézett ügy iratait a kir. curia az elsőfokú biróságnak küldi meg (440. §). Ezzel a javaslat egyszerűsíti a jelenlegi ügykezelést, mely szerint a visszaküldés a másodfokú biróság útján történik, s e kezelés teendője két biróságnak okoz munkát.
(441., 442. §)
Hanyagság, téves felfogás, tompa kétségbeesés eredményezhetik, hogy a törvényellenes birói intézkedést perorvoslattal senki sem támadja meg. Ez a jogrendet megzavarja, a törvény és a biróságok iránti bizalmat megingatja.
Érthető és helyeslendő a franczia bpts. szerzőinek törekvése, hogy a büntető jogszolgáltatás terén előfordult és a felek részéről perorvoslat tárgyává nem tett vagy nem tehetett törvénysértések ellen is a törvény érdekében közbevetett semmiségi panaszszal (annullation dans l’interet de la loi 441., 442. cz.) kívántak óvószert nyujtani. Ez a perorvoslat a franczia bpts. szerint inkább közigazgatási jelentőségű, a mennyiben kizárólag a koronaügyész használhatja és a mennyiben a semmis intézkedés hatályon kívül helyezését ipso jure nem eredményezi, hanem csak a biróságok figyelmeztetéseül, esetleg a hibát elkövetett közeg fegyelmi megbüntetésének feltételéül szolgál és közvetve a törvény egyöntetű alkalmazását mozdítja elő. A gyakorlat azonban oda fejlődött, hogy akkor, ha a koronaügyész az igazságügyi miniszter meghagyásából szorgalmazta a megsemmisítést (441. cz.), a megsemmisített ítélet a vádlott ellen végre nem hajtják.
Eredeti alakjában, kihatás nélkül a magánfelekre, fogadta el a törvény érdekében használható semmiségi panaszt a belga törvényhozás (441., 442. cz.). Az olasz perrendtartás (684. cz.) a nevezett perorvoslat következtében történt megsemmisítésnek, ha ez a büntetés helytelen kiszabása, vagy lényeges alaki szabálytalanság miatt történt, hasonlókép nem tulajdonít közvetlenül jogváltoztató hatályt, de megengedi, hogy annak alapján az elítélt ujrafelvételt kérjen (685., 686. §). Ha azonban a megsemmisítés büntetendő cselekmény hiányán alapszik, a büntetés végrehajtása abban marad.
Az 1873. évi osztrák bpts. a törvény érdekében használható semmiségi panaszra az igazságügyi miniszter meghagyása alapján vagy a nélkül (Nichtigkeitsbeschwerde zur Wahrung des Gesetzes) a koronaügyész minden törvényellenes ítélet, határozat vagy birói intézkedés tárgyában jogosítja fel (33. §). A semmítőszék pedig felhatalmazza, hogy a semmiség megállapítása esetében az elítélt vádlottat felmentse, büntetését leszállítsa, vagy ügyében az eljárás ismétlését rendelje el (292. §).
A németalföldi és a német birodalmi bpts.-ok a szóban lévő perorvoslatot nem rendszeresítették.
Egyazon tekintetek, melyek a felebbezés, továbbá a hivatalból figyelembe veendő semmiségi okok megtartását ajánlatossá tették (II. bevezetés, III. 4.), szólnak a mellett, hogy a törvény érdekében használható semmiségi panaszt hazánkban meghonosítsuk, mindazáltal nem az eredeti (franczia), hanem a gyakorlat és a tudomány igényeihez képest módosított alakban.
Annak kifejezése végett, hogy a perorvoslat első sorban az igazságszolgáltatás emelésére van rendelve, minek a „törvény érdekében” szavak nem eléggé tüzetes kifejezést adnak, a javaslat a „jogegység érdekében” elnevezést használja (441. §).
Továbbá amaz ellenmondás elkerülése végett, hogy a perorvoslatot hivatalból, az állam képviselője gyakran a kormány rendeletéből használja és az annak folytán hozott megsemmisítő határozat az állam közegeire nézve kötelező erővel nem birjon, sőt azokat a semmisnek felismert határozat végrehajtásától se tartsa vissza, a javaslat a semmítő biróságnak jogot ád, hogy a megsemmisített intézkedést, a mennyiben a vádlott terhére szolgált, de csakis akkor, hatályon kívül helyezze és enyhébb ítéletet hozzon, vagy ha az eljárt biróság hatáskörrel nem birt, az ügyet ahhoz a hatósághoz utasitsa, melynek hatáskörébe tartozik (442. § 7. bek.). Ennél az érdemleges intézkedő körnél fogva egyuttal nem a semmiségi panasz, hanem „perorvoslat” megjelölést alkalmazza a javaslat. Az irányban is gondoskodott a javaslat, hogy a kir. curia önmagával ellentétbe nem jőjjön, s ezért kizárta a szóban lévő perorvoslatot oly ügyben, melyet a kir. curia már fölülvizsgált, mi alatt a tárgyaláson történt elintézés értendő (435-437. §).
A perorvoslatra a jogegység érdekében csak a koronaügyész van feljogosítva, kitől a kívánatos általános tájékozottság és higgadt függetlenség elvárható (441. §). A koronaügyész saját tudomása, a kir. ügyészség, vagy más hatóságok jelentései, vagy az igazságügyi miniszter meghagyása alapján jár el.
A javaslat rendszerénél és a perorvoslat czélzatánál fogva csakis a kir. curia volt a jogegység érdekében használt perorvoslat elbirálásával megbízható. A tárgyalás nyilvánossága emeli az eljárás hatályát. A vádlott és sértett megidézése, kiknek érdekeit a határozat nem sértheti, fölöslegesnek mutatkozott. Az eljárás többi részletei a semmiségi panasz elintézésének rendes módjával megegyeznek s a mennyiben eltérnek, az intézmény rendeltetéséből következnek.
Még csak a javaslat ama rendelkezése igényel némi felvilágosítást, hogy a kir. curia felmentő és enyhítő ítéletet hozhat, de ezeknek hozhatása végett uj eljárást nem rendelhet (437. § 5. bek.). A most tárgyalt perorvoslat ugyis kivétel az eljárás rendes menete alól. Nem látszott ajánlatosnak odáig kiterjeszteni, mint az osztr. bptr. 292. §-a, mely szerint belőle az ujrafelvételnek kivételes alakzata fejlődnék. A hatáskör hiányának orvoslása más szempont alá tartozik. Itt a megsemmisítés és ujabb eljárás nem az eljárás hézagos volta, hanem alapfeltételének, a hatáskörnek hiánya miatt történik, melyet a legfelsőbb biróság, ha az ügygyel foglalkozik, soha sem ignorálhat.
(443. §)
Néha megesik, hogy a biróság határozatának kiadmánya meg nem felel a valódi határozatnak. Ez onnan eredhet, hogy a biróság által elfogadott irányelvek a kiadmány szerkesztésekor kellő kifejezést nem nyertek, hogy a szerkesztő szám- vagy tollhibát követett el, vagy hogy a kiadmányt hiányosan másolták le. Mindezekben az esetekben nincs szükség perorvoslatra, melynek czélja csak a biróság valódi határozatának fölülvizsgálata lehet, hanem hibaigazításra.
A javaslat ezeknek a kívánalmaknak megfelelőleg megengedi, hogy a határozatok kijavítását az a biróság eszközölje, mely azokat hozta, tehát a hiba megállapítására első sorban hivatva van. Hogy azonban a kijavítás a perorvoslat rendszerét megzavaró változtatássá ne fajuljon, meghatározza, hogy csak a nevekben, számokban, számításban stb. előforduló világos, azaz magából a határozatból megállapítható kétségtelen hibák javíthatók ki. Ott, a hol a határozat maga hibás, azaz téves alapból indult ki, vagy a helyes alapból téves következtetést vont, meg nem engedhető a kijavítás, mely tulajdonképen a határozatnak az eljárt biróság általi fölülvizsgálása volna.
A biróság, mely a határozatot hozta, legjobban tudja megítélni, hogy megfelel-e annak a kiadmány. Tagadó végzése ellen tehát a perorvoslatnak nem volna értelme.
(444-462. §)
Fontos tekintetek harczolnak a mellett, hogy a büntetőbiróságoknak felfolyamodással, felebbezéssel vagy semmiségi panaszszal már meg nem támadható ügydöntő határozatai többé megváltoztathatók ne legyenek, azaz hogy a jogerősség tekintélye a bűnvádi perjogban is elismerésre jusson.
Az állam és a honpolgárok érdeke a jogbiztonság tekintetében azonos és egyaránt követeli, hogy a törvénysértés által megzavart jogállapot minél előbb helyreállítva és ujabb megzavarás ellen lehetőleg biztosítva legyen. A vádlott pedig joggal kivánhatja, hogy nyomasztó helyzete, az ügyének alapos elbirálására rendelt eszközök és lépések kimerítése után véget érjen és sorsának további bizonytalansága büntetését ne súlyosbbítsa, illetve ha felmentették, őt mint ártatlant, érzékeny lélektani büntetéssel ne sújtsa.
Másrészt az igazságérzet felzúdul az ellen, hogy birói határozat, bár jogerőre emelkedett, ha utólag merőben tévesnek, valótlan megállapításokból kiindulónak, vagy még tán bűnös úton is létrejöttnek bizonyul, czélszerűség indokából eredő alaki jogszabály miatt megdönthető ne legyen.
Az anyagi igazság követelménye oly meggyőző, hogy a jogerősség elvén mindenütt rést szakított és kivívta, hogy a jogbiztonságot hathatósan oltalmazó államokban is módot nyujtanak a rendes perorvoslatokkal többé helyre nem hozható birói tévedések orvoslására. Ezt a módot rendszerint az ügynek ujabb birói tárgyalásában és eldöntésében, vagyis a külömböző nevek alatt (restitutio, Revision, Wiederaufnahme des Verfahrens, der Untersuchung) jelentkező ujrafelvételben találták fel.
Az ujrafelvételnek kifejtett alapjaiból kettő következik: ha csak akkor van helye, ha az ítélkezés hibája a rendes perorvoslatokkal ki nem javítható és hogy a jogerősség elvével szemben mindig csak kivétel lehet.
Nem volna igazolható, hogy a törvényhozás, mely a perorvoslati rendszert a helyes és megbízható igazságszolgáltatás szempontjából szabályozta, saját rendszerét meghazudtolja és a rendes perorvoslatok mellett felváltva az ujrafelvételt is megengedné. Ezért általános érvényű az a tétel, hogy az ujrafelvétel ne csapjon át a rendes perorvoslatok terére, azaz ne foglalkozzék az előbbi ítéletek alapjául szolgált tényállásnak, valamint törvény alá vonásának fölülvizsgálásával, hanem csak arra az esetre szoritkozzék, midőn az előbbi ítélethozás utólag felmerült s ezért még cognitio tárgyául nem szolgált tények vagy bizonyítékok miatt válik megbízhatatlanná.
Az ujrafelvétel kivételes természete abban nyert kifejezést, hogy míg a perorvoslatok az illető jogosultnak további folyamodás vagy feleselés nélkül állanak nyitva, addig az ujrafelvétel csak egyes, tüzetesen meghatározott esetekben és azoknak előzetes megállapítása után szokott megengedve lenni. Emez esetek kijelölésénél s így az ujrafelvétel körének szabályozásánál még az is befolyással volt, hogy az ujrafelvétel czélszerű kivihetőség tekintetében is aggodalomra ad alkalmat és megszorító intézkedést ajánl. Annak megállapításához hogy az utólag felmerült tények vagy bizonyítékok mennyiben erőtlenítik meg az ítéletet, az utóbbi alapján tüzetes ismerete szükséges, mely az eljárás szóbelisége és a bizonyítékok mérlegelésének szabadsága mellett nehezen szerezhető meg. Irásbeli eljárásban a vizsgálati jegyzőkönyvek megőriznek mindent, mi a biró meggyőződésének alakulására befolyást gyakorolt, a bizonyítás szabályai pedig megbízható útmutatóul szolgálnak annak kiderítésénél, hogy a biró mit vett bizonyítottnak. Ellenben ha szóbeli az eljárás, a főtárgyalás jegyzőkönyvéből a bizonyítás eredményéről és annak a birói meggyőződésre hatással lehetett minden mozzanatáról tüzetes tudomás nem szerezhető, a bizonyítékot szabadon mérlegelő biró pedig meggyőződésének alapjáról nem fog és néha nem is tud az ítélet indokaiban részletesen számot adni. Figyelmet érdemel az is, hogy az ügynek első elintézése óta néha hosszabb idő mult el, hogy a bizonyíték időközben elmosódik, sőt megsemmisülhet és a felmentett vádlottat esetleg oly uj bizonyíték alapján vádolják, a melyet az első tárgyalás alkalmával még rendelkezésre állott ellenbizonyíték megerőtlenített volna.
Mindezek a tekintetek arra vezettek, hogy az ujrafelvétel mindenütt többé-kevésbé megszorító feltételekhez van kötve.
A rómaiak a res judicata hatályát a bűnvádi ügyekre is kiterjesztették és pedig nemcsak a vádlott javára, a mennyiben a jogerős ítélettel elintézett vádnak megujítását kizárták. (Dig. XLIII. 20. l. 3. § 13. IV. 9. l. 6. § 4.), hanem a vádlott terhére is, a mennyiben bűntetlenségének, vagy csekélyebb bűnösségének igazolását jogerős ítélet ellenében csak császári kegyelmi tény gyanánt engedték meg (Dig. XLII. 1. l. 45. § 1. XLVIII. 19. l. 27. pr.).
A római joggal az ujrafelvétel fejedelmi engedélyhez kötött voltának felfogása is elterjedt. Ez azonban a nyomozó rendszer fejlődésével mindinkább háttérbe szorult. A való kiderítésére teljhatalommal felruházott, hivatalból eljáró birónak állása a jogerős ítélet megdönthetetlenségével össze nem fért. A gyakorlat uj meg uj eseteket fogadott el, melyekben a már befejezett bűnvádi eljárás ujabban folytatható volt, sőt Németország egyes részeiben oda fejlődött, hogy a büntető ítéletek jogerejét majdnem teljesen kizárta. Az ebből eredt elviselhetetlen jogi bizonytalanság ellen, úgy mint a nyomozó rendszer számos más kinövése ellen a franczia törvényhozás intézte az első támadást, az 1791. szeptemberi constitutióban kimondván, hogy a kit a törvényes esküdtszék felmentett, ugyanama tett miatt nem vádolható s nem is üldözhető.
Mint minden visszahatás, úgy az is túlment a kellő mértékben, mely a franczia törvényhozó testületben az ujrafelvétel ellen megindult. Ha előbb nagyon is kevésbe vették a res judicata jelentőségét, most ismét túlbecsülték, és a római elvet: „res judicata pro veritate habetur” kibővítették oly irányban, hogy „l’autorité de la chose jugée est plus forte que la verité nęme”. Ez a felfogás kifejezést talált a „code des délitst et des peines”-ben, mely az alkotmánynak fent idézett elvét átvette, továbbá a „code d’instruction criminelle”-ben, mely ezt az elvet minden felmentő ítéletre kiterjesztette (360. cz.) és az elítélt vádlott által igénybe vehető ujrafelvételt is nagyon szűk korlátok közé szorította. Az utóbbi ujrafelvétel eseteiül (443-445. cz.) csak azokat fogadta el, ha ugyanama bűntett miatt, melyet csak egy követhetett el, több egyént mondtak ki bűnösnek; ha az ítélet emberölés tárgyában volt hozva és utólag a megöltnek vélt egyén életben létére nézve elégséges adatok merültek fel; vagy ha az egy vagy több tanu által a vádlott terhére tett vallomás hamisnak bizonyult. Továbbá kimondja, hogy az ujrafelvételt csak a koronaügyész az igazságügyi miniszter rendelete folytán indítványozhatja.
Az idézett határozatok nemcsak azért esnek kifogás alá, mert a felmentő ítéleteknek megközelíthetetlen hatályt tulajdonítanak, mert általános szabály helyett casuisticus intézkedést tartalmaznak és az igazságügyi miniszter jóváhagyását feltételezik, hanem főleg az ujrafelvétel eseteinek önkényes megszorítása miatt. Be nem látható, hogy miért szolgáljon a vádbeli cselekmény lehetetlensége éppen csak az emberölésnél ujrafelvételi okul, hogy miért legyen a bizonyíték hamisságának igazolása a tanuvallomásokra szorítva és hogy miért volt mellőzve a vádlott bűnösségének lehetetlensége és az ítélőbiróság bűnös kötelességszegése. Eme hiányok nem kerülték el a franczia jogászközönség figyelmét és indokul szolgáltak a semmítőszék ama gyakorlatára, hogy a „nęme fait” alatt, mely miatt a vád felmentés esetében meg nem ujítható, nem a tettet, hanem annak a vádiratban foglalt minősítését érti s ebből folyólag ugyanama tett miatt, annak eltérő minősítése mellett, ujabb vád emelését megengedi. Annál feltünőbb, hogy a törvényhozás, mely az ujrafelvétel kérdésével legutóbb 1867-ben foglalkozott és a code d’instr. er. idézett szakaszait megváltoztatta, ezt csak a vétségekre kiterjesztőleg és szövegezés tekintetében eszközölte, de a kiemelt hiányokat nem orvosolta, sőt még azzal tetézte, hogy az ellentétes ítéletek és hamis tanuzás miatt kért ujrafelvétel iránti folyamodásra két évi határidőt szabott.
Épp oly feltünő és csak a code d’instruction nagy tekintélyének tulajdonítható, hogy e törvénykönyvnek hézagos határozatait több más törvényhozás is elfogadta és mai napig érvényben hagyta.
Legujabban a képviselőház kezdeményezésére a senatus 1894. évi junius 21-én a code d’instruction criminelle idézett czikkei módosításáról szóló törvényjavaslatot fogadott el, melyet a képviselőháznak ujabb tárgyalás végett megküldött. E javaslat szerint ujrafelvételnek az elítélés után felmerült uj tény alapján is lehet helye (443. cz. 4. pont); az ujrafelvétel iránt ily alapon előterjeszthető kérelem joga azonban kizárólag az igazságügyi minisztert illeti (444. cz.). E javaslathoz a képviselőház bizottsága hozzájárult.
Belgiumban a code d’instruct. 360. Czikkét a párisi semmítőszék gyakorlata értelmében „úgy, a hogy az (a vádbeli tett) minősítve volt” szavakkal toldották meg (1850. évi április hó 21-iki törvény), de a vádlott által igénybe vehető ujrafelvétel esetein nem változtattak. Csak az 1877. évi törvényjavaslat (IX. czím 1. Czikk) csatolt a code d’instr. három esetéhez egy negyedik általánosabbat, mely szerint akkor is van helye az ujrafelvételnek, ha az elítélt ártatlanságát kimutatja. A képviselőház bizottsága pedig az esetet még az enyhébb büntetési tétel igazolására is kiterjesztette (1884. évi május 8-iki ülés).
Olaszországban az ujrafelvételt a franczia code d’instr. 443-5. Czikkei eredeti szerkezetének megfelelő határozatok (688-690.) szabályozzák.
A németalföldi prts 375. §-a is, némi szerkezeti javítással a régi 3. franczia ujrafelvételi esetet tartalmazza.
Hasonló módon intézkedtek az 1848. évi bajor prts. (264. cz.), az 1849. évi würtembergi esküdtszéki rendtartás (257-259. cz.), az 1848. évi hesszeni esküdtszéki rendtartás (294-296. cz.) és az 1849. évi nasszaui esküdtszéki rendtartás (280-284. cz.).
A németországi jogtudósok fáradozásainak és az ezeket felhasznált ujabb német particularis törvényeknek köszönhető, hogy az ujrafelvétel kérdése tisztázva és a nyomozó rendszer, valamint a franczia perrendtartás túlzásaitól egyaránt tartózkodó módon lett megoldva.
A német birodalmi perrendtartás (399., 402. §), már a jelzett középutat követi és a vádlottnak mind terhére, mind javára megengedi az ujrafelvételt. Javára akkor: 1. ha ellene a főtárgyaláson hamis okiratot használtak fel; 2. ha ellene eskü alatt vallott, illetve nyilatkozott tanu vagy szakértő a hamis tanuzás bűntettét, illetve vétségét követte el; 3. ha az ítélethozásban részt vett biró, esküdt vagy schöff az ügyre vonatkozólag büntetendő kötelességszegést követett el; 4. ha a polgári biróság ítéletét, melyen a büntető ítélet alapszik, egy más jogerős ítélet hatályon kívül helyezte; 5. ha oly uj tények vagy bizonyítékok merülnek fel, melyek magukban, vagy kapcsolatban az előbb felvett bizonyítékokkal alkalmasak arra, hogy az elítéltet felmentsék, vagy enyhébb büntetőtörvény szerint, csekélyebb büntetésre ítéljék. A vádlott terhére szolgáló ujrafelvételnek 1-3. esetei, a javára felhasználhatónak 1-3. eseteivel egyeznek, oly eltéréssel, hogy a hamis okirat felhasználásának és a hamis tanuvallomásnak, illetve szakértői nyilatkozatnak a vádlott hasznára kellett történni. Azokhoz járul még mint 4. eset: ha a felmentett bűnösségéről biróság előtt vagy azon kívül hiteles önvallomást tesz. Mindazáltal a büntetésnek ugyanazon törvény büntetési tétele keretében való megváltoztatása végett (403. §) sem a vádlott javára, sem terhére nincs helye az ujrafelvételnek.
Az 1873. évi osztrák prts. (353. §) a jogérvényesen elítélt javára használható ujrafelvétel eseteit következőleg jelöli meg: 1. ha bebizonyul, hogy a vádlott elítéltetését okirathamisítás, hamis vallomás, megvesztegetés, vagy harmadik személynek más büntetendő cselekménye okozta; 2. ha a vádlott tényeket vagy bizonyítékokat mutat be, melyek magukban vagy kapcsolatban az előbb felvett bizonyítékokkal alkalmasak arra, hogy felmentésének alapjául szolgáljanak; ha ugyanama tett miatt külömböző ítéletekkel két vagy több egyént ítéltek el és az ítéleteknek, valamint az alapjokul szolgált tényeknek egybehasonlításából ez egyének közől egynek vagy többnek ártatlansága szükségkép következik. Az ujrafelvételt a vádlott terhére pedig az esetben engedi meg (365. §): 1. ha az ítéletre okirathamisítás, hamis vallomás, megvesztegetés, vagy harmadik személynek más bűncselekménye szolgáltatott okot; 2. ha a vádlott később biróság előtt vagy azon kívül a terhére rótt cselekményt beismerte, vagy oly uj tények vagy bizonyítékok merültek fel, melyek magukban vagy kapcsolatban az előbb felvett bizonyítékokkal a vádlott bűnösségének megállapítására alkalmasaknak mutatkoznak. E feltételek mellett is az ujrafelvételnek a büntetés szigorítása végett csak akkor ad helyt (356. §): 1. ha a törvény az elkövetett cselekményre halál- vagy életfogytig tartó börtönbüntetést állapít meg, mig az ítélet alapjául vett törvény szerint csak meghatározott ideig tartó börtönbüntetés volt alkalmazható; 2. ha legalább 20 évi börtönbüntetést kellene kimondani és a büntetés 5 évig terjedhető büntetési tétel szerint volt kiszabva; 3. ha a tett bűntettnek bizonyul, a vádlott pedig csak vétségben, vagy járásbíróság itélkezése alá tartozó büntetendő cselekményben volt bűnösnek kimondva.
A büntetés enyhítése nem ujrafelvétel, hanem folyamodás útján eszközölhető ki. (410. §)
Az angol jognak az ujrafelvételre vonatkozó határozatai, mint fölötte hézagosak s azért kevéssé tanulságosak, e helyütt mellőzhetők.
Hazánkban az ujrafelvétel (novum judicium) intézményét a törvényhozás kevés figyelemre méltatta. Az egész corpus jurisban csak két helyen történik róla említés, a Hk. II. r. 75. cz. 6., 12., 13. §-aiban és az 1563:41. törvénycikkben. Az előbbi helyen mellesleg említi Verbőczy, hogy hűtlenségi ügyekben a fél hibáját vagy mulasztását a király által engedélyezett ujrafelvétel útján hozhatja helyre, az utóbbi törvény pedig kimondja, hogy emberölés miatt elítéltek az ujrafelvételt királyi kegyelem nélkül is igénybe vehetik. Mindkét intézkedés arra mutat, hogy a novum judicium bűnvádi ügyekben rendszerint kieszközölhető volt, külömben arra ily mellékes és fennálltát feltételező hivatkozás nem történik. A részletes határozatok valószinűleg azért maradtak el, mert a polgári perujításról a Hk. II. r. 77. czímében foglalt szabályokat az eljárásra nézve nem igen eltérő irásbeli bűnvádi perre is kiterjedőknek tartották.
Az utóbbi értelemben a perujításnak ugy közvetlen a per befejezése után, mint a végrehajtás alatt királyi kegyelem alapján volt helye, melyet azonban nem szoktak megtagadni.
Tény az, hogy 1848 előtt a bűnvádi perujítás általános gyakorlatban volt (Szlemenics 136. §, Pauler 668. §) s hogy 1861. évben ujabb hatályt nyert. Az 1872. évi törvényjavaslat hallgat az ujrafelvételről s ezért a törvényszékek illetékességéhez tartozó bűnvádi ügyekben az ujrafelvételre nézve a birói gyakorlat az irányadó. Ellenben a járásbiróságok előtti bűnvádi eljárást szabályozó 1880. évi aug. 15-iki igazságügyi miniszteri rendelet 100-105. §-ai az ujrafelvételről is intézkednek.
Ezek szerint úgy a vádlott, mint terhére a kir. ügyészség (a sértett nem) kérhetnek ujrafelvételt a bizonyíték hamis vagy koholt volta és uj bizonyítékok alapján.
Lényegében ezek az elvek szerint fejlődött a fentebb említett törvényszéki gyakorlat is.
Az 1853. évi osztrák bpts. 365-369. §-ai uj bizonyítékok alapján az ujrafelvételt, valamint megszüntető végzések, ugy ítéletek ellen, továbbá valamint a vádlott javára, úgy terhére is megengedik. A büntetés súlyosbítása ugyanazokhoz a feltételekhez van kötve, melyekkel az 1873. évi bpts.-nál találkoztunk, azzal az eltéréssel, hogy 5 évig terjedhető börtönnek alkalmazása esetében 10 évet meghaladó börtönbüntetést megállapító körülmény igazolása is már ujrafelvételi ok. Az enyhítő körülményeket megállapító uj bizonyítékok érvényesítése a bpts. szerint is a folyamodás útjára tartozik (370. §).
A javaslat igyekezett az eddigi tapasztalatokat haszonra fordítani. Folyton szem előtt tartotta az ujrafelvételnek rendkívüli perorvoslati természetét és a jogbiztonság, valamint az igazságos törvénykezés érdekeinek lehető összeegyeztetését.
Eme czélzatoknak felel meg a megkülömböztetés, melyet a megszüntető végzések és az ítéletek elleni ujrafelvétel között tesz.
Az előbbi határozatok is valótlan adatokon nyugvóknak bizonyulhatnak, az ujrafelvétel alapja tehát reájuk nézve is ugyanaz, mint az ítéletekre nézve. Igazolt ennélfogva, hogy mindkettejük ellenében az utólag kiderült helytelenség analog módon legyen érvényesíthető, azaz hogy erre egy közös perjogi intézmény szolgáljon. Ha tehát az ujrafelvételnek megszüntető végzésekre és itéletekre való együttes szabályozása jogosultsággal is bir, mi egyuttal a perujitás helyett a mindkettőre illő ujrafelvétel elnevezésének választását indokolja, - azért a nevezett határozatok eltérő természete mégis külömböző intézkedést igényel.
A megszüntető végzés, melyet gyakran a czélszerűség okából vagy formális okokból a jogkérdés eldöntése nélkül hoznak, hatályra és jogi jelentőségre nézve a főtárgyalás alapján kelt és a felebbviteli biróság által is contradictorius eljárás mellett fölülvizsgált ítélettel párhuzamba nem helyezhető. Annyi jogot, mint az ítélet, nem ad sem a vádlottnak, sem az államnak, sértetlen érvényben tartása tehát nem is bir ily fontossággal. Ebből következik, hogy a megszüntető végzéssel befejezett bűnvádi eljárásnak ujrafelvétele kevésbbé megszorító feltételekhez köthető.
Legkevesebb aggodalomra ad alkalmat a bűnvádi eljárásnak ujabb folyamatba tétele, ha azt csak időleges hatályú végzés szakította félbe, azaz ha csak az eljárás felfüggesztése és nem megszüntetése volt kimondva. Ilyenkor a biróság az eljárás jogi alapja tárgyában nem határoz, tehát res judicata fenn sem forog, hanem csak annak kimondása, hogy az eljárás egyelőre akadályokba ütközik. Az akadály megszüntével okszerűleg az eljárás felfüggesztése is véget ér és az eljárás, mindazáltal a vádrendszer alapelvéhez képest csak a vádló indítványára folytatható. Ezek az esetek, ugymint: az eljárás felfüggesztése, előkérdés (7. §), a terhelt mentelmi joga vagy elmebetegsége (265. §) miatt nem is tartoznak az ujrafelvétel körébe.
Hasonló természetűek az eljárás megszüntetésének esetei a sértett fél indítványának, illetőleg az eljárás megindításához szükséges felhatalmazásnak vagy kívánatnak hiánya, a bizonyíték megszerzésének rendkívüli nehézsége és a bűncselekmény elkövetőjének ki nem puhatolhatása vagy elő nem állíthatása miatt. A határozat ugyan nem időleges, mert ha az eljárás a magánindítványra jogosultnak fellépése nélkül volt megindítva, s ez az eljáráshoz utólag sem csatlakozott, indítványozás iránti jogát a rövid elévülési idő alatt már ritkán fogja érvényesíthetni. Épp oly kevéssé valószinű, hogy a bűncselekmény elkövetője később legyen kipuhatolható vagy előállítható, ha ez közvetlenül a tett elkövetése után nem sikerült. Mindazáltal itt sincs alkalma a biróságnak a tett bűnös volta és a belőle folyó felelősség tárgyában határozni, a megszüntető végzés tehát hasonlókép nélkülözi a res judicata alapját. Ez az oka, hogy a javaslat a megszüntetés imént érintett eseteire sem terjesztette ki az ujrafelvételt, hanem kimondta, hogy a büntetendő cselekmény elkövetőjének kipuhatolása vagy kézrekerülte, a bizonyíték megszerzése nehézségének megszünte, vagy a sértett fél indítványának, illetőleg a felhatalmazásnak vagy kívánatnak joghatályos előterjesztése esetében az eljárás a vádló indítványára egyszerűen folytatandó, s erre külön határozat sem szükséges (444. §).
Eltérő természetű a megszüntetés, ha az eljárás már meghatározott személy ellen volt folyamatban, de abban hagyták, mert kiderült, hogy a vádbeli tett nem esik büntető törvény alá, hogy a beszámítást kizáró vagy megszüntető körülmény forog fenn, hogy nincs vádló, vagy hogy a terhelő adatok a vádaláhelyezésre elégtelenek. Ezekben az esetekben a terhelt joggal igényelheti, hogy az eljárás befejezése végleges legyen, s hogy ugyanama vád miatt egykönnyen ujból kérdőre ne vonják. A végzés már érdemleges, kijelentvén, hogy a terhelt nem bűnös, vagy bűnössége meg nem állapítható, a mi azonos hatályú. Legfeljebb arra az esetre merülhet fel kétség, midőn az eljárást vád hiánya vagy a vádra jogosultak elállása miatt szüntették meg (42., 264., 323. §). Azonban ekkor is a büntetendő cselekmény vagy a bizonyíték hiánya a megszüntetés alapja, csakhogy a vádrendszer ezt a vádra jogosultak hallgatása, vagy a vádtól elállása esetében praesumtióul fogadja el.
A bűnvádi eljárás megszüntetésének utóbb említett esetei már közelebb állanak a felmentő ítélethez s azért a javaslat ezekre kiterjesztette az ujrafelvételt (445. §). E részben ugyan nem igen hivatkozhatik a külföldi törvényhozások példájára, a mennyiben csak az osztrák bpts. tartalmaz hasonló intézkedést (352. §), mig a németországi (208., 210. §), az olaszországi (266., 445. cz.), a franczia (246. cz.) és a németalföldi (136. §) a megszüntetett eljárás megujításáról külön és nem az ujrafelvételnél rendelkeznek. Ennek daczára az ujrafelvételnek végzésekre és ítéletekre nézve együttes szabályozása a fentebb kifejtett okoknál fogva és áttekinthetőség szempontjából is ajánlatosnak mutatkozott.
Eme határozatok külömböző jelentőségét vette számba a javaslat, midőn a megszüntető végzés elleni ujrafelvételt csakis uj terhelő bizonyítékok felmerüléséhez kötötte és az ujrafelvételi eljárást lehetőleg egyszerűsítette (445. §). Az által, hogy a megengedhetőség előfeltételéül „uj terhelő bizonyíték” közelebb megjelölés nélkül van felállítva, a biróság elhatározásának tág tér nyilik. De erre szükség is van, mert az ujrafelvétel, hogy sikeres legyen, gyors és nem sok alakisághoz kötött eljárást igényel, mely előzetes formalis bizonyítást előfeltételül annál kevésbbé tűr meg, minthogy sok esetben éppen a bizonyíték megszerzése lesz az ujabb eljárás feladata. Viszont az „uj bizonyíték” kelléke mégis biztosítja a terheltet az ellen, hogy a már jogerős birói határozat tárgyául szolgált tényállás és bizonyíték alapján ismételt kérdőre vonásnak kitéve legyen. A biróság kötelessége az ujrafelvétel megengedésénél mindkét tekintetet egyenlő figyelemre méltatni. Szabadon mérlegelve a vádló által felhozott adatokat, belátása szerint fogja eldönteni, hogy tekinthetők-e azok uj, azaz a megelőző eljárás folyamán nem használt bizonyítéknak, mely ujrafelvétel „alapjául” szolgálhat, vagyis a megszüntetés okait részben vagy egészben megerőtleníti és az eljárás folytatásának sikerét valószinűvé teszi. Másrészt szem előtt fogja tartani, hogy lényegtelen, a megszüntető végzés alapját nem érintő adatok vagy gyanúokok miatt, nem szabad a jogérvényesen befejezett eljárást ismét folyamatba tenni és a terheltet ok nélkül zaklatni.
Az eljárás csak annyiból áll, hogy az illetékes biróság az ujrafelvétel iránti indítványt megvizsgálja s ha a bemutatott adatokat elégségeseknek találja, az ujrafelvételt a felek előzetes meghallgatása nélkül elrendeli, ellenkező esetben pedig az indítványt elutasítja. A menynyiben a biróság az indítvány adatait meggyőzőknek nem találja, de azok mégis olyanok, hogy megállapításuk esetében az ujrafelvételnek helye volna, a szükséges tanu-kihallgatás, szemle stb. foganatosítására vizsgálóbirót (ki a 110. § szerint járásbiró is lehet) küld ki és az indítvány fölött csak a nyomozás befejezte után határoz. Határozata ellen a 378. § szerint egyfokú felfolyamodásnak van helye.
Felvilágosítást igényel, hogy a javaslat a megszüntető végzés elleni ujrafelvétel elrendelését miért bizta az ügyben illetékes elsőfokú biróságra. E biróság hozta rendszerint a megszüntető végzést, tehát már ismeri az ügyet, legjobban tudja megítélni, hogy az uj adatok elégségesek-e az eljárás sikeres folytatására. A tetthely és a felek lakásának közelségénél, a kir. ügyészszel való közvetlen érintkezés lehetőségénél és a vizsgálóbirákkal rendelkezésénél fogva gyors és hatályos intézkedés tőle legelőbb várható. A mi pedig azt az aggodalmat illeti, hogy a biróság saját végzésével szemben nem fog elég elfogulatlansággal birni, az nem nyomatékos. Az ujrafelvétel iránti indítvány nem abból indul ki, hogy a biróság hibázott az eljárás megszüntetésekor, mi úgy mint minden felebbvitel, más biróság döntését igényelné, hanem azt, hogy a biróság a bizonyíték hiányosságánál fogva a tényállást helyesen meg nem ítélhette, - s e szerint a biróságnak sem öntudatát, sem tekintélyét nem sérti. Nincs tehát semmi szükség arra, még akkor sem, ha a megszüntetést kir. ítélőtábla vagy a kir. curia mondta ki, hogy az ujrafelvétel tárgyában fölöttes biróság határozzon, mely sem oly gyorsan, sem oly sikeresen nem képes eljárni, mint az elsőfokú biróság. Egyébként az említett külföldi törvényhozások is mind az elsőfokú biróságra bizzák a megszüntetett eljárásnak ujabb folyamatba tevését. A javaslat szerint a vádtanács (128., 264. §) és (128. §) a vizsgálóbiró is hoznak megszüntető végzést és az imént kifejtetteknél fogva az ujrafelvétel elrendelésére is felhatalmazhatók volnának. Minthogy azonban az ujrafelvétel már a jogerő elvénél fogva is nagyobb garantiát igénylő intézkedés, mint a megszüntető végzés, minthogy továbbá a vizsgálóbiróval és a vádtanácscsal szemben a fennebb megjelölt haszon feláldozása nélkül elkerülhető, hogy a megszüntető végzést hozott hatóság határozzon az ujrafelvétel tárgyában: a javaslat kivétel nélkül az elsőfokú itélőbiróságra bizza a végzéssel megszüntetett eljárás ujrafelvételének elhatározását.
A fent (1. végén) érintett alapelveket követte a javaslat ama kérdésnek megoldásánál is, hogy ki birjon joggal az ujrafelvétel indítványozására. Bűnösítő ítélet ellen e jogot az elítéltnek, házastársának fel- és lemenő rokonainak, törvényes képviselőjének, a védőnek és a kir. ügyészségnek (447., 449. §), megszüntető végzés és felmentő ítélet ellen csak a kir. ügyészségnek és a főmagánvádlónak adja meg (445., 449. §).
Arra nézve, hogy az ujrafelvételnek bűnösséget kimondó ítélet ellen, az elítélt részére nyitva kell állani, a bűnvádi eljárás alapirányánál fogva, - mely a vádlott részére a többi felekkel szemben nemcsak egyenjogosságát, hanem kétségben kedvezményt követel, - kétség nem lehet. Sőt abban is általános a megállapodás (franczia prts. 444. cz., belga 447. cz., olasz 693. cz., németalföldi 379. §, osztrák 354. §, németbirodalmi 401. §), hogy az elítélt halála után is helye van a javára szolgáló ujrafelvételnek s hogy ezt akkor hozzátartozói szorgalmazhatják (447. § 2. 3. pont). Nem ily mértékben támogatja a communis opinio a javaslat abbeli rendelkezését, hogy az elítélt házastársának, törvényes képviselőjének és védőjének az előbbi életében is ad indítványozásra jogot (447. § 2. pont). Mindazáltal az okok, melyeknél fogva ezek a vádlott mellett felebbezésre jogot nyertek (XX. fejezet II. A. b.), az ujrafelvételre is kiterjednek. Következetlenség lett volna, ha ez utóbbira nézve a javaslat az elítélt hozzátartozói és védője irányában kevesebb liberalítást tanúsít, különösen mivel itt is, ott is a czélzat egy, a való kiderítése és az igazságos döntés.
Hasonlóképen nem általánosan elfogadott a javaslatnak amaz intézkedése, hogy az elhalt vádlott részére az ujrafelvétel indítványozása végett esetleg hivatalból nevezendő ki védő, a mennyiben hasonló határozatot csak a belga (447. cz.), az olasz (692. cz.) és a németalföldi (379. §) prts.-ok tartalmaznak. Minthogy azonban az igazságszolgáltatás tekintélyét ártatlan egyének megbüntetése leginkább ingatja meg, az ez ellen tett óvóintézkedés e helyen is igazolva lesz. Minden esetre jobban biztosítja az eredményt, ha az ujrafelvétel okának bejelentése a hatóságok kötelességévé van téve és érvényesítésével hivatalból kinevezett védő megbizva, mint ha a vonatkozó teendők a kir. ügyészséget illetik (német prts. 338. §, osztrák 354. §), melytől nem várható, hogy a rendes ügykörén kívül eső eljárásra annyi figyelmet és fáradságot fordítson, mint a védő.
Megszüntető végzés vagy felmentő ítélet ellen a javaslat sem a terheltnek, illetve vádlottnak, sem hozzátartozóinak, sem a védőnek nem engedi meg az ujrafelvételt. A megszüntetés vagy felmentés indokai elleni védekezés, illetve a törekvés azoknak megváltoztatására nem annyira jogosult érdek, mint túlzott érzékenység kifolyása. Ezzel szemben a res judicata jelentősége és a biróságoknak mellőzhető teendőktől való megkímélése, minden esetre több figyelmet érdemelnek.
A most tárgyalt kérdéseknél sokkal nagyobb jelentőséggel bir az, hogy legyen-e a vádlónak is joga ujrafelvétel indítványozására vagy sem, azaz hogy legyen-e helye ujrafelvételnek a vádlott terhére? Az okokon kívül, melyeket a vádlott bizonytalan sorsának elviselhetetlenségéből és az ujrafelvétel alapjául szolgáló bizonyítéknak nem mindig megbizható voltából az ujrafelvétel ellen egyáltalában meríteni szoktak (l. fent bevezetést), még a következőket is hozzák fel a vádlott terhére szolgáló ujrafelvétel ellen.
Hogy a vádlónak s különösen a kir. ügyészségnek bőséges módjuk és alkalmuk volt az elbirált ügynek folyamában bizonyítékaik egybegyüjtésére és előterjesztésére s hogy ha e részben kellő buzgóságot és ügyességet ki nem fejtettek, az a vádlott kárára nem szolgálhat. Hogy a vádlott az ujrafelvételt szorgalmazó vádlóval szemben háttérbe kerül, mert míg az kutat és nyomoz, a bizonyíték kiegészítéséről és megőrzéséről gondoskodik, addig a vádlott a végzés, illetve ítélet jogerejében bizván, a mentő vagy ellenbizonyítékra többé gondot nem fordít s így a vádlónak ujabb váratlan támadása őt védtelenül találja. Hogy az ujrafelvétel a vádlott terhére az elévülést félbeszakítja s ezzel az elévülés idejét éppen annak ellenében hosszabbítja meg, ki már az előző eljárás alatt szenvedett és bűntetlenségét igazolta. Hogy az ujrafelvétel gyakran a rosszakarat és gyülölet eszközévé válhatik.
Ezeknek az okoknak közös forrása a vádlottnak kedvezőtlen helyzete a bűnvádi eljárás folyamában, s azokkal nagyobbára már a vádlott terhére való felebbezés indokolásánál találkoztunk. Mint ott és az eljárás egyéb szakában, csak figyelmet, elnézést, gondoskodást igazolhat eme helyzet, de soha sem az igazságszolgáltatás megbénítását vagy meghiúsítását. A humanizmus, mely a bűntettesnek büntetlenséget biztosít, a társadalom és annak békés tagjai ellen válnék nemcsak inhumanitássá, hanem igazságtalansággá.
A felhozott okok tehát nem elégségesek arra, hogy a vádlott elleni ujrafelvételt kizárják, még pedig annál kevésbbé, mivel nem egyaránt alaposak és nem is irányulnak közvetlenül az ujrafelvétel ellen. A vádló nagyobb készültsége a bűnvádi eljárás egész folyamában érvényesült. Ha a védelmi adatok az idő megsemmisítő hatálya alatt szenvednek, a terhelő bizonyítékok sem mentesek attól. Hogy pedig valamely intézménynyel visszaélni lehet, az, ezen lehetőség általános voltánál fogva, magának az intézménynek mellőzésére indokul nem szolgálhat.
Annyi súlylyal azonban kétségtelenül bir az érintett fejtegetés, hogy a vádlott részére egyébként is jogosnak talált kedvezést az ujrafelvétel tekintetében igazoltnak tüntesse fel.
A kifejtett szempontoknak megfelelőleg elfogadta a javaslat az ujrafelvételt a vádlott terhére, de szűkebb térre szorította, mint a vádlott javára szolgálót. Nevezetesen csak igen lényeges törvényellenesség esetében és az elévülés idején belül engedi meg, továbbá indítványozására csak a kir. ügyészséget és a főmagánvádlót jogosítja fel. Az előbbi megszorításokról az ujrafelvétel eseteinél lesz szó, ellenben a vádló részére fentartott indítványi monopolium tárgyalása a jelen fejtegetés feladataihoz tartozik.
A vádlott terhére való ujrafelvétel kérdésének eldöntése után, nem lehet kétséges, hogy e perujítást a kir. ügyészség, mint a vád leghivatottabb képviselője, indítványozhassa. Egyenlő igénye van ehhez a főmagánvádlónak, ki a 41. § eseteiben a vádat első sorban képviseli. Ezeken az eseteken kívül a sértett vagy örököse, túlnyomó egyéni érdekeltségénél fogva nem volt az indítványozás jogával felruházható.
Az épp oly fontos mint nehéz kérdés, hogy mikor legyen helye az ujrafelvételnek, csak az intézmény alapján és czéljának, valamint a jogfejlődés eredményeinek figyelembevételével oldható meg. Az ujrafelvételnek kivételes természete arra utal, hogy jogerős határozatok csak a valódi szükség, azaz jelentékeny jogsérelem esetében legyenek megdönthetők. Eme jogsérelem megállapításának feltétele pedig az, hogy uj és lényeges adatok mutassanak a határozat helytelenségére.
Az ujrafelvételi adatok ujdonságának kelléke az ujrafelvétel rendeltetéséből következik, mely, mint már fentebb kimutattuk, nem lehet azonos a felebbvitel czéljával, vagyis nem irányulhat a már elbírált ügynek a régi alapon való ujabb fölülvizsgálására, hanem abból indul ki, hogy az ügynek megelőző elintézésénél oly körülmények jöttek közbe, melyek a helyes határozathozást kizárták, következőleg maguk még nem voltak birói cognitio tárgyai. Ezek határozzák meg egyuttal az „ujdonság” jelentőségét. Az uj adatoknak nem kell oly értelemben ujaknak lenni, hogy az első határozat hozásakor még nem is léteztek, vagy hogy az indítványozó fél előtt is ismeretlenek voltak. A döntő csak az, hogy volt-e a biróságnak róluk tudomása vagy sem. Továbbá az sem szükséges, hogy az ujrafelvétellel érvényesíteni kívánt tények a megelőző tárgyaláson szóba ne kerültek légyen. Elégséges, ha a tárgyaláson már felhozott tényre nézve oly bizonyítékot mutatnak be, melyet a biróság nem ismert, vagy érvényesíthetőnek nem tartott, mert ez által is akadályozva volt a helyes ítélkezésben.
Ugyancsak az ujrafelvétel fogalma vezet a kieszközléséhez felhasználandó adat lényegességének kellékére. Mellékes tény vagy bizonyíték, mely a birói határozatra befolyást nem gyakorolhatott, annak megdöntésére sem alkalmas. Ez az eredmény csak oly adattól várható, mely a birót, ha ismeri, a hozottól eltérő határozatra birta volna.
És itt ismét találkozunk a már fentebb említett nehézséggel, melybe a határozat tulajdonképen való alapjának és indokainak felismerése ütközik. Szóbeli eljárás és a bizonyíték szabad mérlegelése mellett a nehézség soha sem lesz egészen leküzdhető. Kétségtelenül csökkenti azt a javaslatnak abbali intézkedése, hogy a főtárgyalás jegyzőkönyve a tárgyalásnak hű képét nyujtsa (331. §) és hogy az ítélet indokaiban nemcsak a bizonyítottnak vett tény, hanem az ennek alapjául szolgált okok is kifejtendők (328. §). Ha még a mellett is kétséges maradna, hogy mi volt a biróság meggyőződésének alapja az ujrafelvételi adat lényegességének megitélésénél, annak viszonya a ténykérdés sarktételeihez fog tájékozást nyujtani. Lényeges oly tény vagy bizonyíték, mely a vádbeli cselekménynek és a vádlott bűnösségének lehetősége ellen irányul, mely a felhozott bizonyítékot megingatja és mely a biró megbízhatóságára nézve kétséget támaszt.
Czélszerű lesz részletesen megvizsgálni, hogy a javaslat az ujrafelvétel eseteinek megállapításánál mennyiben kerülte el a más törvényhozásoknál (1.) észlelt hiányokat és mennyiben követte az imént felsorolt irányeszméket.
A javaslat a jogerős ítélet elleni ujrafelvételt - mert már csak ezzel van jelenleg dolgunk - úgy a vádlott javára (446. §), mint annak terhére (449. §) megengedi. A határozathozást közvetlenül a biróságra bízza és nem köti kegyelem gyanánt a miniszter, vagy a koronaügyész beleegyezéséhez. Az ujrafelvétel eseteit nem egyenes büntetendő cselekmények vagy bizonyítékok szerint részletezve, hanem az ujdonság és lényegesség kellékeit kifejező általános szabályokban állapítja meg.
a) Első esetül (446. és 449. §) megjelöli azt, midőn az ítélettel befejezett eljárásban hamis bizonyítékot használtak fel. Ha az terhelő bizonyítékul szolgált, az elítélt, ha pedig mentőül használták fel, a vádló indítványozhatja az ujrafelvételt. Ennek elrendelésére nem elég, hogy az okirathamisítás, hamis tanuzás vagy véleményadás csak valószinűvé legyen téve, hanem teljes bizonyíték és rendszerint ezt kimondó jogerős ítélet szükséges (451. §). Veszélyes lett volna az ujrafelvételt az előbbi bizonyíték ellen felhozott bármely gyanuok vagy ellenbizonyíték alapján kieszközölhetővé tenni. Ez a büntető ítéletek stabilitását nagyon megingatná és rosszhiszemű fondorkodásra könnyen felhasználható alkalmat nyujtana. A bizonyítás hamisságára nézve tehát oly erős bizonyítékot kellett követelni, milyen büntető ítélet hozására szükséges, a mellett el van érve az a biztosíték is, melyet a határozott vád emelésének feltétele és a hamis vádaskodás büntetése, az ujrafelvétel emez esetének könnyelmű igénybevétele ellen nyujt.
Előfordulhat azonban, hogy a hamis bizonyítás tárgyában, a büntethetőség kizárt vagy megszünt volta miatt, büntető ítélet nem hozható. Ezért a hamis bizonyítékon nyugvó ítéletnek megdöntését nem lehetett kizárni. A javaslat ily körülmények között megengedi, hogy az okirathamisítás stb. más bizonyítékkal is mint ítélettel kimutatható legyen, illetve, hogy a bizonyítás az ujrafelvétel iránti eljárás közben történjék. Az ok azonban, melynél fogva a javaslat rendes bizonyítékul ítéletet követel, nem szünik meg és figyelmeztetni fogja a birót, hogy ekkor is oly bizonyítékot fogadjon el, milyen büntető ítélet hozására szükséges. Kivételes szempont alá tartozik amaz eset, ha a biróság bizonyíték hiánya miatt tagadta meg a hamis bizonyításra vonatkozó bűnvádi eljárásnak megindítását vagy folytatását. Ily határozat erős elővéleményt kelt arra nézve, hogy az ujrafelvétel alapjául felhozott okirathamisítás stb. nem lesz bebizonyítható. Ez okból, és hogy az ítélettel való bizonyítás kelléke mellékuton elkerülhető ne legyen, kizárja a javaslat a megjelölt esetben az ujrafelvételt. Ha az érdekelt fél az állítólagos okirathamisítást stb. tárgyában hozott elvető vagy megszüntető végzés kelte után jut ujabb bizonyíték tudomására, azt az említett végzések ellen még mindig érvényesítheti, s ha annak folytán ítéletet nyert, ez utóbbi alapján ujrafelvételért is folyamodhatik.
Az ujdonság kelléke az ujrafelvételnek szóban levő eseténél már abban található fel, hogy az ítélőbirónak utólag kellett a valódiként elfogadott bizonyíték hamis voltáról tudomást nyerni, mert ha arról már előbb tudott, akkor a bizonyítékot figyelembe nem vehette, illetve annak az ítéletre nézve lényegtelennek kellett lenni.
Kapcsolatban van ezzel a lényegesség kelléke is. Azért, mert az eljárás folyamában a vádlott javára vagy terhére hamis bizonyítékot használtak, az ítéletnek még nem kell tévesnek lenni. A javaslat ennélfogva csak oly hamis bizonyítást fogadott el ujrafelvételi okul, melynek „az ítéletre befolyása lehetett”. Kiemelendő, hogy a javaslat a befolyás lehetőségével beéri. A bizonyíték szabad mérlegelése mellett mathematikai biztosággal meg nem állapítható, hogy mely bizonyíték és mennyiben hatott a biró meggyőződésére. Azután a bizonyítás egész, vagy részbeni hamissága az ítélet alapján oly rést szakíthat, mely azt teljesen megbizhatatlanná teszi. Ha tehát nem is igazolható e körülményeknek oly túlságos méltatása, hogy a hamis bizonyítás, tekintet nélkül lényeges vagy lényegtelen voltára, mindig ujrafelvétel okául szolgáljon, másrészt az említett körülményeknek egyszerű mellőzése és ama kelléknek felállítása sem helyeselhető, „hogy a hamis bizonyítás befolyása az ítéletre kétségtelen legyen” (1873. évi osztrák büntetőperrendtartás 353., 355. § 1. pont). Mindkét szélsőséget elkerülte a javaslat, midőn a birót feljogosította az ujrafelvétel megtagadására, ha az indokul felhozott hamis bizonyítás meggyőződése szerint a neheztelt itéletre befolyást nem gyakorolt, de az ujrafelvétel elrendelésére kötelezte, ha a hamis bizonyítás lényeges vagy lényegtelen voltára nézve kétségei támadtak.
Az imént kifejtett czélzatok, úgy mint a javaslat szövege kétségtelenné teszik, hogy a viszony, melyben a vádló vagy a vádlott a hamis bizonyításhoz áll, az ujrafelvétel megengedhetőségére nézve befolyást nem gyakorol. Nem is volna okszerű a hamis bizonyítás figyelembevételét ahhoz kötni, hogy az ujrafelvétel inditványozónak ellenfele mint felbujtó, vagy segéd részt vett-e a hamis bizonyításban vagy sem. Az ítélet, mely hamis bizonyítékon nyugszik, fenn nem tartható, bárki és bármi is volt a hamis bizonyítás előidézője.
b) Az ujrafelvétel második esete a javaslat szerint a vizsgálóbiró vagy az ítélőbiróság, illetőleg az esküdtszék valamely tagjának bűnös kötelességszegése. E kötelességszegésnek, mint önként értetődik, az ítélettel befejezett ügyben elkövetve és nagyobb beszámításúnak kell lenni. Csekélyebb szabálytalanság, vagy fegyelmi vétség az ítélet hitelességét és megbízhatóságát még nem szüneti meg. Ezt kívánta a javaslat kifejezni, midőn „büntető törvények alá eső” kötelességszegést említ és czélzatának még tüzetesebb megjelölése végett a legsúlyosabb hivatali bűntettet, a megvesztegetést hozza fel példa gyanánt.
A vizsgálóbiró az ítélethozásban ugyan nem vesz részt (65. §), de a befolyás, melyet a bizonyíték egybegyüjtésére és így annak elhomályosítására is gyakorolhat, az ítélet alapjának lerakását kezébe adják. Ha e részben kötelességeit rosszhiszeműleg megsérti, ez a bizonyítás anyagának megcsonkítását s annak következtében téves ítélet hozását eredményezheti. Ez ellen is mellőzhetlen tehát az orvoslás lehetősége.
Mint a bűnvádi eljárásnál közreműködő személyek, a közvádló és a védő is követhetnek el bűnös kötelességszegést a vádlottnak mind terhére, mind javára. Minthogy azonban a közvádlónak eljárása és indítványa a biróságot nem köti és kötelességmulasztása nagyobbrészt csak a vádlott javára szolgálhat: minthogy továbbá az állam, mely képviselőjében csalódott, tévedését a vádlott rovására, helyre nem hozhatja: a közvádlónak hivatali bűntette vagy vétsége az ujrafelvétel elégséges okának nem tekinthető. Ugyszintén a védő kötelességellenes eljárása sem hat ki oly mértékben az ítéletre, hogy ezt azért meg kellene dönteni. A védő, kit képviselője folyton ellenőriz, csak felvilágosíthatja, figyelmeztetheti, a biróságot, de éppen nincs kizárva, hogy a biróság a nélkül is megtegyen mindent a tényállás felderítésére és figyelembe vegyen a vádlott mellett harczoló minden mozzanatot, különösen miután ezt, úgy mint a való kiderítését a javaslat kötelességévé teszi (9. §).
Az okok, melyeknél fogva a birák kötelességszegésének érvényesítése is előző büntető ítélettől van függővé téve (451. §), ugyanazok, mint a hamis bizonyításnál.
Az ujrafelvétel megelőző pontjánál az ujdonság is a lényegesség kellékeiről, továbbá a vádlónak vagy vádlottnak a bűncselekményekhez való viszonyáról mondottak is kiterjednek a birák kötelességmulasztásaira.
Habár az utóbbiak még inkább érintik az ítélet megbizhatóságát, mint a hamis bizonyítékok, mégis fordulhatnak elő esetek, melyekben kétségtelen, hogy a megvesztegetés vagy hivatalos hatalommal való visszaélés az ítélet helyességét semmi tekintetben nem csorbította. Itt is fölösleges volna az ujrafelvételi eljárás és ezért czélszerű, hogy elrendelése az ítéletre gyakorolt befolyás lehetőségéhez van kötve.
Ritka ugyan az eset, hogy az, a ki a birót a kötelességszegésre reá vette, az itéletet ez alapon kívánná megtámadni. De mégis lehetséges, hogy a vádlott tévedett és oly tettet vagy mulasztást eszközölt ki, mely világos terhére szolgált. Kétségtelen, hogy cselekménye büntetést érdemel, hanem csak azt, melyet a törvény arra rendesen megállapít és a biró megfelelőnek talál. Ha mellékbüntetésül még az ujrafelvételtől is elesnék: ez igazolatlan és sokszor aránytalan szigorítás volna.
c) A javaslat harmadik esete, - az uj tények vagy bizonyítékok felhozása, - az, mely az ujrafelvétel casuisticus szabályozásának kifogását megszünteti és az eljárásra nézve általános vezéreszmét nyujt. Magában véve ez az egy pont is elég volna az ujrafelvétel keretének meghatározására és a többiek inkább csak útbaigazításul és a rendelkezések könnyebb részletezésére szolgálnak.
Ebből folyó fontosságánál fogva alkotó elemei beható fejtegetést igényelnek.
Az ujrafelvétel alapjául szolgálható bizonyítékoknak vagy tényeknek ujaknak kell lenni. A már előre bocsátott meghatározás szerint ez annyit jelent, hogy azokról nem szabadott tudomással, illetve helyes tudomással birni, annak a biróságnak, mely az ítéletet hozta. A javaslat rendszere mellett, mely uj bizonyítékok érvényesítését a felebbvitel útján is megengedi, a tudomás hiánya mind az első-, mind a másodfokú biróságra értendő és az a tény vagy bizonyíték, melyről az elsőfokú biróság ugyan nem tudott, de a mely a másodfokú elé terjesztve volt, többé ujnak nem tekinthető.
Még más tekintetben is jelentőséggel bir a felebbviteli biróság előtti további bizonyítás megengedése, a mennyiben az ujrafelvétel korlátozására vezethetne. Igy például a német büntetőperrendtartás (399. § végbekezdés) rendeli, hogy oly tény vagy bizonyíték, melyet a vádlott felebbezés útján érvényesíthetett volna, ujrafelvétel okául el nem fogadható. Eme rendelkezést, túlzott szigoránál fogva, a javaslat fel nem vette. Ha a vádlottnak joga van lényeges sérelmek miatt ujrafelvételt kérni, e jogától ama csekély beszámítású mulasztása miatt, hogy mentő adatait jókor felhozni elmulasztotta, méltán meg nem fosztható. A mulasztás a legritkább esetben szándékos, mert a dolog természete szerint minden vádlott igyekezni fog összes bizonyítékát már a felebbezés és nem a büntetést fel nem függesztő ujrafelvétel útján érvényesíteni. És ha szándékos is volna az ügy halogatására irányzott czélzat, nem igazolhat oly szigorú büntetést, milyet az ujrafelvétel megtagadása gyakran magában foglal. Emez aggodalmak igen nyomatékosak már akkor is, ha a kérdéses megszorítás, mint a német büntetőperrendtartásban, kisebb jelentőségű (schöffen-birósághoz tartozó) ügyekre vonatkozik. Döntő természetűek azonban, ha a fellebbezés általános alkalmazása mellett a legsúlyosabb bűncselekményekre vonatkozó ügyek is ily megszorítás alá esnek és súlyos büntetést kellene azért végrehajtani, mert a vádlott a bűntetlenségét megállapító adatot a felebbezéskor elhallgatta.
Az uj tényeknek vagy bizonyítékoknak továbbá lényegeseknek kell lenni, azaz olyanoknak, hogy változtatnak és pedig tetemesen változtatnak azon a tényálláson, mely az ítélet alapjául szolgált. A javaslat itt az ujrafelvétel kivételes természetével számol, midőn a tényállás meghatározásánál közbejött csekélyebb tévedések miatt a jogerős ítélet hatályát nem engedi megtámadni. Ez az ujrafelvételnek megelőző eseteinél nem volt kimondható, mert ott az egész ítélethozás megbízhatósága jött kérdésbe és a hamisításon vagy kötelességszegésen alapuló ítéletet hatályon kívül kellett helyezni, meg sem vizsgálva, hogy az anyagi tekintetben is lényeges jogsérelmet foglal-e magában vagy sem. Eltérőleg a jelen esetben. Az uj ténynek vagy bizonyítéknak felhozása még nem támadja meg a biróság integritását vagy az egész bizonyítás hitelességét, hanem csak annak kimutatását czélozza, hogy a biró egy vagy több ténynek megállapításánál tévedett. Következéskép az uj adat csak anyagi tartalmának megfelelő méltánylást igényel és ha az az ítéletet csak kisebb jelentőségű tekintetben érinti, ez utóbbinak érvényben hagyása a közérdek szempontjából igazolt.
A határt, melyen az utólag bizonyítandó sérelemnek túl kell menni, a javaslat a bűnösség megállapításánál és a tett minősítésénél vonta. Az uj tényeknek vagy bizonyítékoknak arra kell mutatni, hogy a vádlott nem bűnös, vonatkozólag bűnös, vagy hogy a biróság a vádlott tettét nem arra illő és pedig vagy nagyon szigorú, vagy nagyon enyhe törvény alá subsumálta. Ha csak az derűl ki, hogy a minősítés ugyan téves volt, de a vádlott a valódi tényállás szerint sem követett el a törvény értelmében enyhébbnek, illetve súlyosabbnak tekintendő cselekményt, mint a melyben bűnösnek kimondva volt: az ujrafelvételnek nincs helye. Hasonlóképpen nincs helye az ujrafelvételnek általános enyhitő vagy súlyosító körülmények érvényesítése végett. Ellenben ha a törvény által egyes bűncselekményre nézve külön megállapított és enyhébb büntetési tétel alkalmazására vezető körülményt hoztak fel, mivel ennek folytán a cselekmény „a törvény enyhébb intézkedése alá esik”, az ujrafelvétel nem tagadható meg.
Elágazó e részben a javaslatnak intézkedése (450. §) a vádlott terhére indítványozott ujrafelvételre nézve. Jogosult kedvezményben részesíti az elítéltet és szigorúbb feltételekhez köti a helyzetének súlyosbbítására irányuló ujrafelvételt. E mellett abból indul ki, hogy a helytelenül felmentett bűntettesnek megbüntetését a jogrend mellőzhetetlenül követeli, ellenben érdekét a büntetés mértéke kevésbbé érinti. Ha tehát a kir. ügyészség felmentett vádlott ellen indítványoz ujrafelvételt, ennek feltételei egybevágnak az elítélt vádlott által felmentése végett igénybevehető ujrafelvétel kellékeivel. Ellenben ha az indítvány a büntetés súlyosbbítása végett van téve, az ujrafelvétel további feltételét az ítélet rendkívüli sérelmessége állapítja meg. A biróságnak a minősítésben annyira kellett tévedni, hogy a bűncselekmény nemét állapította meg hibásan, vagy kelleténél sokkal enyhébb büntetési tételt alkalmazott. A cselekmények között, melyekre a BTK.-ek halálbüntetést vagy életfogytig tartó fegyházat és határozott tartamú szabadságvesztést, illetve öt éven kezdődő és öt évig terjedhető szabadságvesztést állapítanak meg, súlyosság tekintetében oly lényeges a külömbség, hogy a miatt az ujrafelvétel az ismételve érintett elvi tekintetek mellett is igazoltnak mutatkozik.
Amaz okok, melyek az ujrafelvételnek megelőző eseteinél a megengedhetőség feltételéül teljes bizonyíték követelését ajánlották, a jelenleg tárgyalt esetnél fenn nem forognak, ellenkezőleg ily kellék felállítása az uj bizonyítékokra vagy tényekre alapított ujrafelvételt a legtöbb esetben meghiusítaná. A javaslat ennélfogva csak azt határozza, hogy a felhozott tényeknek vagy bizonyítékoknak, - akár magukban, akár kapcsolatban a már előbb felvett bizonyítékokkal, - az ítéletnek kifejtett helytelenségét valószinűvé kell tenni. Ez azonban természetesen csak az ujrafelvétel elrendelésére vonatkozik, az ujabb ítélet hozásánál a bizonyíték egészen más, alább megvilágosítandó megbirálás alá esik.
Egyes törvényhozások a vádlott terhére felhasználható uj bizonyítékot tüzetesen megjelölik. Igy nevezetesen a német bpts. (402. § 4. pont) egyedül a vádlott utólagos beismerését fogadja el oly bizonyítéknak, melynek alapján ellene az ujrafelvétel elrendelhető, az 1873. évi osztrák bpts. (355. § 2. pont) pedig a beismerést mint az ujrafelvétel alapját példa gyanánt említi fel. A javaslat tartózkodott ily rendelkezéstől, mert a beismerésnek más bizonyíték fölé emelése jogosultsággal nem bir és a bizonyítékok szabad mérlegelésével sem fér össze, továbbá, mert a vádlott terhére szolgáló ujrafelvétel megnehezítését az intézmény lényegéből folyó és nem a vak esettől függő mozzanatok szerint kívánta szabályozni.
d) Negyedik esetet a javaslat csak az elítélt javára való ujrafelvételnél állapít meg. Tulajdonképen ez is a 3-ik eset alá tartozik. Nehogy azonban ama kérdés, vajjon két vagy több ítéletnek össze nem egyeztethetése uj bizonyítéknak tekintendő-e vagy sem, vita tárgya lehessen, az esetnek tüzetes megjelölése volt ajánlatos. Ezzel az ujrafelvétel kieszközlése meg van könnyítve, mire azonban csak a vádlott tarthat igényt. Ez okból és mert kétszeri elítélés, vagy több egyénnek ugyanama bűncselekmény miatti elítélése ugyan az egyik vagy másik elítélt bűntetlenségére, illetve csekélyebb bűnösségére enged következtetni, de a felmentett vádlott bűnösségére vagy az elítéltnek nagyobb bűnösségére nézve megbízható adatot nem szolgáltat, maradt el a szőnyegen levő eset a vádlott terhére való ujrafelvételnél.
Mint további eltérést az ujrafelvétel két neme között fel kell még említeni azt, hogy a vádló az elévülés beállta előtt köteles az ujrafelvételt indítványozni (445., 449. §), míg az elítélt, illetve az érdekében fellépők indítványa időhöz kötve nincs. Hogy az elévülés, mely a bűnvádi eljárást egyáltalában kizárja (Btk. 105. §), a vádlott terhére való ujrafelvételnek is útjában áll, bővebb okadatolásra nem szorul.
Kétséges legfeljebb az lehet, hogy az elévülés ideje a bűncselekménynek ama minősítése szerint számítandó-e, melyet az ítélet állapított meg, vagy melyet a vádló az ujrafelvétel alapjául vesz. Minthogy a bűnvádi eljárásban az objectiv való a vezérfonál, minthogy az az ujrafelvétellel jogerős ítélet ellen is érvényesíthető, minthogy végre minden vádnál az abban megjelölt cselekmény szerint kell az elévülés kérdését eldönteni, és e részben a vádnak ujrafelvételi indítványba foglalása elvi külömbséget nem tesz: a javaslat a vádló által érvényesíteni kívánt minősítés szerint találta az elévülés kérdését eldöntendőnek.
Az ujrafelvétel a vádlott javára, ha már meghalt, büntetését kiállotta vagy büntethetősége elévült, nem annyira bűnvádi eljárás, mint a helytelenül elítéltnek, illetve emlékének adott elégtétel. Az állam érdeke ilyenkor az ítéletnek érvényben tartását nem kívánja, ellenkezőleg azt ajánlja, hogy az ujrafelvétel, mely nagyobbára csak moralis eredményt nyujt s melyet ezért valószinűleg csak az ártatlanság tudatában kérnek, lehetőleg megkönnyítve legyen és határidőtől ne függjön.
Ugyanazok az okok, melyek a megszüntető végzés elleni ujrafelvételnél kifejtve vannak, voltak irányadók az ítélet elleni ujrafelvétel elrendelésére illetékes biróság meghatározásánál (452. §). Az első fokban eljárt biróságnak a határozathozással való megbizása ellen felhozzák a külföldi törvényhozások példáját és azt a kifogást, hogy az elsőfokú biróság ily módon felsőbb törvényszék ítéletének felülvizsgálására nyer hatalmat.
Igaz ugyan, hogy a continentalis törvényhozások e részben is a coda d„instruction intézkedéset (444. cz.) utánozva az ujrafelvétel elrendelését többnyire a semmitőszéknek tartották fenn. Még a német bpts. is azt határozza (407. §), hogy az ujrafelvétel megengedése rendszerint a megtámadott ítéletet hozott biróságot és hivatali kötelességszegés esetében a semmítő biróságot is illeti.
Mindazáltal ez a rendszer az eljárás nehézségénél és lassúságánál fogva sok panaszra adott alkalmat.
A mi pedig a második kifogást illeti, az nem alapos, mert mint már fentebb láttuk, az ujrafelvétel nem fölülvizsgálat, hanem a változott tényállás első megvizsgálása, mely ez okból is az elsőfokú biróság hatáskörébe tartozik. Ha azon fölül tekintetbe vesszük, hogy a felebbviteli biróságoknak az ujrafelvétel teendőivel való terhelése munkahalmazukat mennyire növelné, hogy a lassúb eljárás az ajánlott uj bizonyítékot mennyire veszélyeztetné és az ártatlanul elítéltek szenvedését mennyivel hosszabbítaná meg, akkor amaz inkább formális kifogás, hogy az alsóbb fokú biró a fölötte valónak ítéletét hatályon kívül nem helyezheti, minden jelentőség nélkülivé válik.
Ezeknél fogva hagyta meg a javaslat az ítélet elleni ujrafelvétel elrendelését is, - a tanács alakítására vonatkozó némi megszorítással (461. § 4. bek.), - az elsőfokú biróságnál és pedig annyival inkább, mert ez fennálló hazai jogunk és az 1853. évi bpts. (373. §) szerint is így van. Megjegyzendő azonban, hogy az esetben, ha az előző ítéletet esküdtbiróság hozta, az ujrafelvétel tárgyában a biróságnak csak birói tagjai, illetőleg a törvényszék határoz (337. § 3. bek.). Ellenben az uj főtárgyalás ismét esküdtek közreműködésével lesz tartandó. Szükségkép következik ez a javaslatnak ama rendelkezéseiből, mely szerint az esküdtbirósági eljárás csak a főtárgyalás tekintetében tér el a törvényszékek előtti eljárástól (XIX. fej.) s mely szerint az ítéleten kívül minden határozatot a biróság esküdtek közreműködése nélkül hoz.
A javaslat az általános szabály alól kiveszi azt az esetet, ha az ujrafelvétel alapja az, hogy bűntett fölött járásbiróság vagy közigazgatási hatóság ítélt. - Az ítélet világos semmisége, a hatáskör teljes hiánya és az ennek ignorálásában nyilvánuló megbízhatatlanság ajánlatossá teszik, hogy ez esetben az eljárt elsőfokú hatóság az ügyben többé ne intézkedjék. Hozzájárul az is, hogy az ujrafelvétel igazolt volta esetében az ügyet ugyis további eljárás végett törvényszékhez kellene áttenni és hogy ez utóbbi az ujrafelvétel tárgyában csak oly gyorsan és hatályosan intézkedhetik, mint a járásbiróság vagy közigazgatási hatóság.
Az ujrafelvételre vonatkozó birói intézkedések két szakra oszolnak, az első odáig terjed, mig az ujrafelvétel nincs megengedve, a második az ügy ujabb tárgyalását és ítélettel eldöntését foglalja magában.
Az első szakban az ujrafelvétel iránt tett indítványt a biróság előzetes, azután érdemleges vizsgálat alá veszi.
Sok esetben első tekintetre világos az indítvány helytelensége. Ekkor minden további nyomozás vagy tárgyalás fölösleges és a biróság csak az indítvány elutasítását mondhatja ki. Ebből áll a javaslat szerint az előzetes elintézés, mely zárt ülésben, a kir. ügyészség meghallgatása, azaz irásbeli vagy szóbeli indítványának előterjesztése után történik (454. §).
A javaslat ily rövidleges elintézést akkor enged meg, ha magából az ujrafelvétel iránt tett indítványból azonnal kivehető, hogy az ujrafelvételt a 446., 449., 450., 451. §-ban megjelölt feltételek hiánya kizárja. A feltételek nagyobb számánál fogva a rövidleges elutasítás esetei mind nem voltak elősorolhatók és a javaslat csak példa gyanánt említi fel a lényegesebbeket. Azok közől különálló intézkedést igényelt az az eset, ha az indítványozó által ajánlott bizonyítás teljesen meghiusult (455. § 4. bek.) Lehetséges ugyanis, hogy az ujrafelvétel iránt tett indítvány magában véve nem elvetendő s hogy azzal ugyan bizonyíték nem volt bemutatva, de mégis oly bizonyítékra történik hivatkozás, mely ujrafelvételre okot állapítana meg. Minthogy a fél sok esetben csak a biróság segélyével szerezheti meg a bizonyítékot, az indítványnyal egyidejű bemutatásának elmulasztása még elutasításra sem ad okot. Ha tehát a bizonyíték nem irrelevans, vagy kijelölése nem világosan rosszhiszemű, az utóbbival be kell érni. A biróság ekkor a bizonyíték megszerzéséről maga, vizsgálóbirónak kirendelésével, vagy más úton gondoskodik (455. § 1. bek.) Emez intézkedések teljesen eredmény nélkül maradhatnak, mely esetben az eljárás folytatása érdemmel nem birnak. Ez okból rendeli a javaslat, hogy a biróság a bizonyítás eredményét a kir. ügyész meghallgatása után ujabb vizsgálat alá vegye s ha a bizonyítás teljesen meghiusult, az ujrafelvétel iránt tett indítványt elutasítsa. A javaslat czélzata szerint az ujrafelvétel iránti indítvány előzetes elintézésénél a bizonyíték csak a 446., 449. §-ok 3-ik pontjának szempontjából, vagyis a tekintetben veendő birálat alá, hogy volt-e egyáltalában bizonyíték ajánlva, hogy uj és lényeges-e az vagy sem, mig a bizonyíték mérlegelése tulajdonképen az érdemleges eljárás részére volna fentartva. Következetesen az ujrafelvétel iránti indítványban ajánlott bizonyítás fölött is, ha ilyen csakugyan történt, csak az érdemleges elintézésnél hozható a határozat és a rövidleges elutasítást csak arra az esetre kellett szorítani, midőn a bizonyítás meghiusult, például, ha a tanu vagy szakértő nem volt kihallgatható, vagy nem erősítette meg az indítvány állításait stb. Mivel az ujrafelvételi eljárásban a közvetlenség keresztül nem vihető, ajánlatosnak mutatkozott a vizsgálóbiró által kihallgatott tanukat megesketni, hogy a határozat alapja legalább ez által nyerjen megbízhatóságban.
Az ujrafelvételi indítvány érdemleges elintézése a javaslat szerint nyilvános tárgyalás mellett megy végbe, melyre az indítványozó és annak ellenfele idéztetnek meg (455. § 4., 5. bek.). E részben a javaslat eltér a continentalis törvényhozásoktól, melyek az ujrafelvétel fölötti határozatot tárgyalás nélkül hozhatják meg (franczia bpts. 445. cz., olasz 688., 689., 699. cz., belga 443., 444., 445. cz., németalföldi 376., 377., 378. cz., németországi 407. §, 1873. évi osztrák 357. §). A javaslat által czélbavett ujítás haladásnak tekintendő. Az ujrafelvételi indítvány iránt a felek kétségtelenül meghallgatandók, mi szóbeli contradictorius módon legrövidebben és leghatályosabban történik. Nem is lényeges a nehézség a feleknek a biróság elé állitása tárgyában, minthogy a javaslat szerint az elsőfoku biróság jár el. Továbbá figyelembe veendő, hogy az ujrafelvétel megengedése, vagy megtagadása a vádlottra nézve életkérdés lehet, melynek eldöntése, mint minden fontos határozat hozatala előtt, a vádlott birája elé állítását és védelmének nyilvános és szóbeli előterjesztését joggal követelheti. E jogot a felebbvitelre nézve a törvényhozások általában elismerték, nincs semmi ok, melynél fogva az az ujrafelvétel tekintetében, mely legalább is oly fontos érdekek védelmére szolgál, mint a felebbvitel, - megtagadandó volna. Mindez okokkal szemben legfeljebb a tárgyalás előkészítésével és megtartásával járó időveszteség hozható fel, melynek azonban, különösen a végítélet meghozása után, a helyesség és igazság tekinteteivel felérő súly tulajdonítható nem volt.
Első sorban tehát a vádlott nyilatkozhatása végett szükséges a tárgyalás, minélfogva a javaslat beérte a felek, azaz a vádlott és a kir. ügyészség, esetleg az utóbbinak jogait gyakorolt magánvádló megidézésével a nélkül, hogy azokat a kir. ügyészség kivételével megjelenésre kötelezné. A megjelenés, mint már említve volt, nehézséggel nem jár, ha az idézett fél ennek daczára meg nem jelen, a következményeket is köteles viselni. Igy van ez nagyobbrészt a felebbviteli főtárgyalásnál is. Ez utóbbinak hasonlatára van kötelezővé téve a kir. ügyészség közbenjárása, mely azonfölül még a felmentő vagy enyhébb büntetést megállapító ítélet hozhatása (457. § 2., 3. bek.) végett is szükséges.
A tárgyalás menetét a javaslat 456. § kimerítően szabályozza. Még csak az előadás és határozathozás tárgyában van az ott mondottakhoz hozzáadni való.
Eme kifejezés „az ujrafelvétel keretéhez mért” előadás a birót a külömbségre figyelmezteti, mely az ítélethozást megelőző és az ujrafelvétel iránti határozatot előkészítő előterjesztés között szükségkép teendő. Az előbbi esetben a felek indítványai és azoknak alapjául szolgáló tényállás fogja az előadás anyagát szolgáltatni, míg az ujrafelvételnél az előadás nem csak az ujrafelvétel iránt tett indítványra, annak ténybeli állításaira és bizonyítékaira, hanem magának a megelőző bűnvádi ügynek és a benne kiderített tényállásnak ismertetésére, valamint a hozott ítéletek felolvasására is kiterjed.
A határozathozás alkalmával ujabb megvizsgálás tárgyai lesznek előszőr az indítványozott ujrafelvétel feltételei. Az előzetes elintézéskor azoknak hiánya a biróság figyelmét elkerülhette, vagy fenforgásuk tárgyában kétségei lehettek, a tárgyalás a kétségeket eloszlathatta, vagy ujakat kelthetett, szükséges tehát, hogy az indítvány még ekkor is alaki hiányok miatt elutasítható legyen, nehogy a törvény által kizárt ujrafelvételt az előzetes elintézés mulasztásai miatt meg kelljen engedni.
Főfeladata lesz a határozathozásnak az, hogy a bemutatott bizonyíték megfelelő volta fölött vagyis annak tárgyában döntsön, vajjon megvan e az ítélet alapja ingatva vagy sem. Ide tartozik annak megállapítása, hogy történt-e hamis tanuzás vagy hivatali kötelességszegés, ha e részben ítélet hozható nem volt (451. §), hogy ezeknek a bűncselekményeknek lehetett-e befolyása az ítéletre, hogy az uj bizonyítékok valószinűvé teszik-e a jogerős ítélet lényeges megállapításainak helytelenségét, végre hogy az összeütköző ítéletekből nyilvánvaló-e egy vagy más vádlottnak ártatlansága, illetve csekélyebb fokú bűnössége.
A határozat rendszerint megtagadja vagy elrendeli az ujrafelvételt. Két esetben megengedi a javaslat (457. §), hogy a határozat még tovább terjeszkedjék és a megtámadott ítélet érvényben tartását vagy megváltoztatását már az ujrafelvételi tárgyalás és az addig megszerzett bizonyíték alapján mondja ki. Ezek az esetek akkor állanak elő, ha a vádlott meghalt, vagy felmentése, illetve büntetésének leszállítása teljesen igazolt. Az előbbi esetben valódi főtárgyalás nem is tartható és az ítélet érvényben maradása vagy megváltoztatása főbb jelentőségét elvesztette. Az utóbbi esetben, nevezetesen ha a kir. ügyészség a vádlott javára szolgáló ujrafelvételt jogosultnak találja és a vádlott is ügyének rövidleges elintézését kívánja, a főtárgyalástól sok eredmény nem várható. Mindkét esetben tehát mellőzhető a főtárgyalás a nélkül, hogy ez alatt a határozat alapossága szenvedne, mi az eljárás egyszerűsítése és az igazságtalanul elítéltnek nyujtható orvoslás gyorsasága szempontjából, nyereségnek tekintendő. A biróság ilyenkor ítéletet hoz és azt a főtárgyalással járó nagyobb nyilvánosság pótlásául közzé is tétetheti.
Elvi jelentőségű az, hogy mily hatálylyal birjon az ujrafelvétel tárgyában hozott határozat a felebbvihetőség és a megelőző ítélet érvénybe tekintetében.
Perorvoslattal megtámadhatóságra nézve a javaslat a 378. § általános szabálya alól kivételt állapít meg (459. §), a mennyiben az ujrafelvétel elrendelése elleni perorvoslatot korlátozza. A vádlott javára elrendelt ujrafelvételnél a végelintézés siettetése a sorsának bizonytalanságát nehezen tűrő elítéltnek érdekében fölötte kívánatos. Az államot pedig ama dilemmából, hogy hitelességében megingatott ítéletet hajtat végre, csak a főtárgyalás és az ujabb ítélet szabadítja ki. A felfolyamodás tehát ez esetben az elítéltnek sérelmet okozna és kielégítő megoldást még sem hozhatna, minél fogva a javaslat azt mellőzte.
Más szempont alá tartoznak az ujrafelvétel kérdésében tárgyalás nélkül hozott ítéletek (457. §). Itt is az elítélt javára történt a döntés, de már nem az előkészitő eljárás megindítása, hanem az érdem tárgyában s így a felebbezés, illetve semmiségi panasz, mint rendes perorvoslat (381., 547. §, 426. § 1., 2., 3. pont), ki nem zárható.
Hasonlókép más szempont alá tartozik az ujrafelvételnek megtagadása, vagy a vádlott terhére való elrendelése is. Az előbbi esetben nincs semmi ok, hogy a végzés elleni rendes perorvoslat az indítványozótól megvonassék. Az utóbbi esetben pedig a vádlottnak az ujrafelvételi végzés megváltoztatása teljes orvoslást nyujt és joggal követelheti, hogy a végzés, melylyel jogerejű ítélet daczára ujabban a vádlottak padjára viszik, fölülvizsgálható legyen.
Ama kérdés, hogy az ujrafelvétel elrendelésével hatályon kívül helyezendő-e az előző ítélet vagy sem, még a vitások közé tartozik. A franczia prts. (445. §), az olasz (668., 689., 690. cz.), a belga (443., 444., 445. cz.), a németalföldi (376., 377., 378.), az 1873. évi osztrák (358., 359. §) az előbbit fogadták el, mig a németországi (413. §) az előző ítéletnek érvényben hagyását vagy hatályon kívül helyezését az uj főtárgyaláson hozandó ítéletnek tartotta fenn.
Annak indokául, hogy az ujrafelvétel elrendelésével az előző ítélet hatályon kívül helyeztessék, felhozzák, hogy az eljárásnak az ujra felvett ügyben egészen ujnak és függetlennek kell lenni, mivel a biróság nem vizsgálja fölül az előző ítéletet, mint a felebbezésnél, hanem a régi és az uj bizonyítékok együttes figyelembevételével új ítéletet hoz.
A javaslat által elfoglalt ellenkező álláspontot igazolja, hogy a teljes függetlenség az előző és az ujabb ítélet között fenn nem tartható, mit az osztrák prts. (358. §) is kénytelen volt elismerni, midőn kimondta, hogy az előző ítéletnek törvényes következményei egyelőre érvényben maradnak.
Továbbá nincs is semmi szükség arra, hogy az előző ítélet mindig egészen hatályon kívül helyeztessék. Igy például fölösleges volna a bűnösség kérdését ujabban eldönteni, ha a vádlott bűnösségének megállapítása ellen kifogást nem emel, hanem csak büntetésének leszállítását szorgalmazza. Már ez is szükségessé fogja tenni a két ítéletnek egymáshoz való viszonyítását, melyre azonfölül a régi és az uj bizonyítékoknak gyakran mellőzhetetlen egybevetése is vezet. De mindezeknél sokkal fontosabb és a kérdést eldöntő tekintet az, hogy a szóbeli főtárgyalás alapján hozott, esetleg fölöttes biróság által helybenhagyott ítéletnek az ujrafelvétel iránti előzetes eljárás hiányos bizonyító anyaga alapján, a közvetlenség kizárásával való hatályon kívül helyezése, a legkomolyabb aggodalomra ad okot. Ezek még csekélyebbek a franczia és azzal rokon bpts-oknak tüzetesen meghatározott és nagyobbára az ügyiratok alapján megállapító 3. ujrafelvételi esete mellett, azonban legyőzhetetlenek akkor, ha mint az osztrák bpts. szerint az ujrafelvétel uj bizonyítékok alapján is indítványozható. Mily visszás a helyzet, ha az ítéletet az ujrafelvétel elrendelésekor megsemmisítik és azután a főtárgyaláson kiderül, hogy az uj bizonyítékok a tényálláson nem változtatnak, hogy az újrafelvételnek nem is lett volna helye és hogy a hatályon kívül tett ítélet ujra meghozandó.
Ezeket elkerülni kívánván, a javaslat az ujrafelvétel elrendelésének a megtámadott ítélet érvényét megdöntő hatályt nem tulajdonított (453. §). Hogy azonban az újrafelvétel eclatans igazoltságának esetéről is gondoskodva legyen, megengedi a javaslat, hogy a biróság, akár közvetlenül az ujrafelvételi indítvány előterjesztése után, akár az ujrafelvétel elrendelésekor a megelőző ítélet végrehajtását felfüggessze, vagy félbeszakítsa, esetleg a vádlottat, kinek terhére az ujrafelvételt elrendeli, előzetes letartóztatásba vagy vizsgálati fogságba helyezhesse. (458. §) Néha már az ujrafelvétel iránt tett indítványnyal oly meggyőző bizonyíték van bemutatva az elítélt ártatlanságáról, vagy kisebb fokú bűnösségéről, hogy az ítélettel megállapított büntetés végrehajtása, illetve végrehajtásának folytatása, a legnagyobb méltatlanság volna. Meg kell tehát engedni, hogy az ártatlannak vagy kevésbbé terheltnek mutatkozó vádlottat a biróság szabadlábra tegye, illetve ha még bűntettel vagy vétséggel terhelve maradna, szükség és törvényes előfeltétel fenforgása esetében vizsgálati fogságba helyezze. Ugyszintén arra is felhatalmazást kell adni, hogy a felmentett vagy szabadlábon lévő vádlottat, kinek bűnössége, illetve súlyosabb bűncselekménynyel terhelt volta ki van mutatva, az ujrafelvételt elrendelő végzés alapján, mely legalább is annyi súlylyal bir, mint a vádhatározat, letartóztatásba, illetve vizsgálati fogságba helyezzék. Magától értetődik, hogy az előzetes letartóztatásra és vizsgálati fogságra vonatkozó általános határozatok (XI. fejezet) ekkor is megtartandók. A javaslat a szóban levő előzetes intézkedéseket az ujrafelvétel tárgyában illetékes biróság belátására bizta. A körülmények sokfélesége miatt az esetek, melyekben az ítélet végrehajtásának felfüggesztése kötelező legyen, előre meg nem állapíthatók. A biróság, mely az ujrafelvétel fölött határoz, leginkább van arra hivatva, hogy az ítélet felfüggesztésének szüksége tárgyában döntsön. Helyes tapintat és a körülmények méltányos mérlegelése sokkal biztosabb útmutatók lesznek a jogerősség és az evidens igazságtalanság ellentéteinek kiegyenlítésénél, mint a chablonszerű szabályok.
A mennyiben az ujrafelvételi tárgyaláskor ítélet hozható nem volt, a biróság főtárgyalást tűz ki (457., 460. §), melynek feladata lesz a régi és az uj bizonyítékok együttes figyelembevételével az előző ítélet érvényben tartásának, vagy hatályon kívül helyezésének szükségét megállapítani. Ez a főtárgyalás az elsőfokú biróság előtt, tehát ha megelőzőleg első fokban esküdtbiróság vagy kir. ítélőtábla ítélt (418., 333. §) ez előtt tartandó. Előkészítése és megtartása a rendes főtárgyalásra vonatkozó szabályok szerint megy végbe (460. §), a mennyiben az eljárás rendeltetése eltérésre okot nem szolgáltat.
Ily eltérés először az, hogy a főtárgyalásra megidézendő személyek közől (286. §) az elhalálozott sértett helyett annak örökösei idézendők meg. A megelőző és az ujabb főtárgyalás közt gyakran közbeeső vagy időköz mellett emez intézkedés szükséges. De a sértett örökösei már nem közvetlen tudomásuk előterjesztése, vagy az indítványozás jogának érvényesítése czéljából, hanem csak vagyoni igényeik megvédhetése végett kapnak idézést. Ha tehát a megelőző ítélet szerint őket vagy jogelődjüket ily igény nem illeti, a javaslat megidézésöket mellőzhetni vélte.
További eltérés van a főtárgyalásra megidézendő tanuk és szakértők, valamint a főtárgyaláson felveendő bizonyíték tekintetében.
Az előbbieket itt is a biróság, a főtárgyalást elrendelő végzésben jelöli meg (266. § 4. bek.), csakhogy e mellett más irányelvek szerint kell eljárni mint az első főtárgyalásnál. Már meg volt említve, hogy az előző ítélet alapjául szolgált egész bizonyítás ismétlése nem bir értelemmel, midőn nem az ítéletnek megbízhatóságát (446. § 2. pont), hanem csak egy vagy több intézkedésének jogalaposságát támadták meg. Ez okból rendeli a javaslat, hogy csak az ítélet neheztelt részének alapjául szolgáló, továbbá az ujrafelvételi indítványt támogató bizonyítékok veendők fel az uj főtárgyaláson (461. §). A javaslat intentióit kellőleg megértő biróságnak nem lesz nehéz a középutat a bizonyítás túlságos kiterjesztése és korlátozása között megtalálni. Kétségben inkább több tanut vagy szakértőt fog megidéztetni, mint kevesebbet, mert a főczél a biróság kellő tájékozása. De meg nem fogja másrészt engedni, hogy nemvitás kérdéseket ujabb bizonyítás és eldöntés tárgyává tegyenek. Szükség esetében a felek még a főtárgyalás kitűzése után is indítványozhatják tanuk vagy szakértők megidézését, illetve kihallgatását (288. §), minek tárgyában a főtárgyalás elnöke, esetleg az eljárás szakának megfelelőleg, már nem a vádtanács, hanem az ítélő biróság határoz.
Minthogy az első főtárgyaláson kihallgatott tanuk vagy szakértők közől is egyeseknek ujabb kihallgatása halál, távollét stb. miatt lehetetlenné válhat, a hézag betöltése végett rendeli a javaslat, hogy e tanuknak vallomása, ha a fentebb kifejtettek szerint arra szükség van, felolvastassék. A 313. § szerint megengedett felolvasás tehát az uj főtárgyaláson esetleg kötelezővé válhatik.
Még a részben is eltér a javaslat a főtárgyalásra vonatkozó általános szabályoktól, hogy a neheztelt ítélet hozásában részt vett birákat az ujabb főtárgyalásból és ítélethozatalból lehetőleg kizárja (461. § 4. bek.) Kívánatos, hogy az ügy ujabb elbirálásában csak teljesen elfogulatlan és az előbbi ítélet fentartására megállapodott vélemény vagy önérzet által sem ösztönzött birák vegyenek részt. Ez azonban tekintettel arra, hogy a vizsgabiró és a vádtanács előadója amugy is ki vannak zárva, a vádtanács tagjai pedig lehetőleg mellőzendők (65. §), sok biróságnál kivihetlen volna. Kénytelen volt tehát a javaslat az előbbi ítélőtanács tagjainak mellőzését csak feltételesen, azaz legyőzhetetlen akadály hiányában kötelezővé tenni.
Az uj ítéletet a biróság a főtárgyalás eredményéből merített szabad meggyőződése alapján hozza (462. §), de azért az első ítélet által figyelembe vett bizonyítékok mérlegelését és egybevetését, mint már említve volt, teljesen nem mellőzheti. Nevezetesen, ha valamely okirat, tanuvallomás vagy szakértői vélemény hamisnak bizonyult, kénytelen lesz megvizsgálni, hogy a fenmaradt vagy az ujrafelvett eljárásban pótolt bizonyíték igazolja-e az első ítélet rendelkezéseinek fentartását, vagy ujabb intézkedést tesz-e szükségessé. Ha hivatalos kötelesség megszegésén alapszik az ujrafelvétel, el nem kerülheti annak birálat alá vételét, hogy a kérdéses hivatali bűntett vagy vétség befolyással volt-e az előző ítéletre. Ha pedig uj bizonyítékot hoztak fel, köteles lesz magának arról meggyőződést szerezni, hogy azok magukban, vagy az előbbi bizonyítékkal egybekapcsolva megingatják-e az előbbi ítélet alapját vagy sem. Ezek részben már az ujrafelvétel elrendelése alkalmával is elbirálás tárgyai voltak, csakhogy akkor csupán lehetőségről és valószinűségről volt szó, míg az uj ítélet csak bizonyosságra alapítható. A kérdéses egybehasonlítás és combinálás kétségtelenül megnehezíti az ujabb ítélethozással feladatát, mely azonban jogképzett biráknak nem fog legyőzhetetlen nehézséget okozni. Az esküdtbirósági eljárásban a régi és az uj bizonyító anyag kimerítő felvételével teljes főtárgyalást kell tartani.
Az uj ítélet hozásánál a megelőző ítélet bizonyító alapján fölül még tartalma is befolyást gyakorol. Ez az ujrafelvétel perorvoslati természetéből ered, mely azt különösen a vádlottnak engedett kedvezményekre nézve a felebbezéssel azonos tekintetek alá helyezni.
Igy nevezetesen, ha igazságos, hogy a vádlott javára használt felebbezés alapján súlyosító ítélet nem hozható, épp oly igazságos e megszorítás az ujrafelvételnél. Itt is helye van ama gondoskodásnak, hogy a vádlottat a kedvezőtlen eredmény lehetősége a perorvoslat használásától vissza ne tartsa és hogy a perorvoslat, melyet az ő javára esetleg tudta és beleegyezése nélkül használnak, sorsára kedvezőtlen befolyást ne gyakorolhasson. Továbbá egyaránt méltányos a felebbvitelnél és az ujrafelvételnél, hogy a vádlott terhére közbevetett perorvoslat a biróságot a vádlottnak kedvező intézkedésre is feljogosítsa.
A felsorolt okokra vallanak a javaslatnak (462. §) a vádlott érdekében tett intézkedései, melyek szerint az elítélt javára elrendelt ujrafelvétel esetében a büntetés nem súlyosbítható és a vádlott terhére felvett uj eljárásban is a vádlott felmenthető vagy enyhébb büntetésre ítélhető.
Említést kell még tenni a javaslatnak az uj ítélet kellékeire vonatkozó egyes intézkedéseiről (462. §). Az uj főtárgyalás alapján mindig ítélet hozandó (321. §), mely az előző ítéletet érvényben fentartja, vagy részben, illetve egészen hatályon kívül helyezi. Mindkét utóbbi esetben „uj ítélet”-re van szükség, vagyis az ítéletben mindarról teendő intézkedés, mi az előbbi ítélet tárgya volt, megemlítve, hogy a régi intézkedések közől melyek maradnak fentartva, és melyek helyébe lépnek ujak. Súlyosbbító, vagy enyhítő ítélet esetében az előzetes letartóztatás, illetve vizsgálati fogság betudását már a 327. § e) pontja szabályozza. Minthogy azonban a főtárgyalásra és ítéletre vonatkozó általános rendelkezések, melyeket a javaslat az ujrafelvett eljárásra kiterjesztett, a már kiállott büntetés beszámitásáról, illetőleg félbeszakításáról mit sem tartalmaznak, azokat ily határozattal ki kellett egészíteni. Az „arányos” beszámítással a javaslat azt kívánta kifejezni, hogy akkor, ha az előbb meghatározott büntetés súlyosabb volt, mint az uj ítéletben kiszabott, ez utóbbitól a tényleg letelt tartamnál több lesz kitöltöttnek veendő és megfordítva.
A javaslat ama rendelkezéséből, hogy az ujrafelvett eljárás ítélettel fejezendő be, következik, hogy az itélet ellen minden perorvoslat használható, melyet a javaslat ilynemű határozatra rendszeresített. Minden kétség elkerülése végett a javaslat ezt külön ki is jelenti (462. §, 6. bek.). Ha tehát az uj itéletet első fokban törvényszék hozta, az ellen a 381., 382., 427. és 428. §-okban foglalt megszoritásokkal felebbezésnek, illetve semmiségi panasznak, a másodfokú itélet, valamint a kir. ítélőtábla által első fokon hozott ítélet ellen pedig csak semmiségi panasznak van helye.
Gyakorlati jelentőséggel bir ama kérdés, hogy ismételhető-e az ujrafelvételi indítvány. A javaslat azt expressis verbis meg nem oldotta, hanem hallgatásával a rendszerében kifejezést talált általános jogelvekre utal. Ezek szerint minden indítvány, mely fölött még nincs jogérvényes határozat hozva, az arra szabott határidő alatt ismételhető, illetve kijavítható (288. §., 6. bek., 394. § 5. bek.). Ha eme szabályt az ujrafelvételi indítványra alkalmazzuk, először is azt találjuk, hogy az ujrafelvételi indítványt határidő nem korlátozza, a mennyiben annak a vádlott javára való előterjesztése egyáltalában nincs határidőhöz kötve, a vádlott terhére czélzó bemutatása pedig csak az elévülés határidejében talál megszorítást. A non bis in idem elvének hatása attól függ, hogy az idem-et miként értelmezik. Ha annak oly jelentőséget tulajdonítanak, hogy a vádlott javára vagy terhére tett indítvány elutasítás esetében kijavítva vagy más alapon nem ismételhető, az sok jogos igényt sértene és a javaslatnak fennemlített elvével sem volna összeegyeztethető. Igy nevezetesen, ha a vádlott érdekében arra nem jogosított személy tette az indítványt és elutasítják, igazságtalan volna a vádlottat vagy hozzátartozóját az indítványnak előterjesztésétől elzárni. Hasonlóképen méltatlan volna az ujabb indítványnak kizárása, ha az előbbi téves alapon, vagy kellő bizonyíték nélkül volt téve s a biróság ezért utasította el.
A kifejtettekből következik, hogy mind az általános jogelvek, mind a javaslat intentiói az ujrafelvétel iránti indítvány ismétlését csak akkor zárják ki, ha az lényegileg azonos alakban, vagy alapon történik. Meg van tehát engedve az ismétlés indítványra jogosult személynek, ha az indítványt előbb jogosulatlan tette, meg van engedve a téves alapon vagy bizonyíték megjelölése nélkül előterjesztett indítványnak kijavított, illetve kiegészített alakban való ujabb előterjesztése, meg van végre engedve az indítványnak uj alapon vagy uj bizonyíték mellett való ismétlése. És pedig nem tesz e részben külömbséget, hogy az előbbi indítványt rövidlegesen vagy ítélettel utasították el, mert habár a többszörös főtárgyalás éppen nem kívánatos, mégis lehetséges, hogy az újrafelvett eljárás jogerejű itélettel eldöntése után merül fel bizonyíték a vádlott ártatlanságáról, melynek kimutatása soha meg nem akadályozható.
Igaz ugyan, hogy az ujrafelvételi indítvány ismétlésével visszaélés is történhetik, bár annak valószinűségét az alap és bizonyíték kijelölésének kötelme, a biróságnak erre vonatkozó ellenőrző joga és az ujrafelvételnek a büntetést fel nem függesztő hatálya csökkenti. De itt is, mint sok más helyen, fontosabbnak találta a javaslat az anyagi igazság érdekeinek megvédését, mint a netáni visszaélések megakadályozását.
(463-468. §)
A bűnvádi eljárás hatásosságát gyors befejezése lényegesen növeli. A vádlott pedig oly nehezen várja sorsának végeldöntését, hogy rendesen több panasza van az ítélet késedelmes hozása, mint tartalma ellen. Mindkét tekintet egyaránt követeli, hogy a felek bűnperbeli lépései lehető rövid és meg nem hosszabbítható határidőkhöz legyenek kötve.
Mindazáltal a határidők peremtorius volta, különösen ha magatartásuk leküzdhetetlen akadályokba ütközik, néha nem csak nagy méltatlanságot szül, hanem a bűnvádi perben felmerült jogi kérdések helyes megoldását is veszélyezteti. Ugyanis az ujabb bűnvádi per a felekre a való kiderítése körül oly fontos szerepet ruház, hogy annak meghiusulta a birói cognitióra is lényeges befolyást gyakorolhat.
A szigorú formalismus következményeinek megszüntetésére szolgál az igazolás (restitutio, Wiedereinsetzung in den vorigen Stand), mely a felek és az eljárás érdekeit a határidők elmulasztásából eredhető méltatlan sérelmek ellen megvédi.
Aránylag ujabbkori fejlődése ez a bűnvádi perjognak. A nyomozó perben, az eljárásnak hivatalból teljesítendő, alakszerűségekhez kevéssé kötött és a jogerőt majdnem kizáró voltánál fogva, annak szükségét nem érezték. A nyomozó eljárás hosszadalmasságának és a honpolgárok egyéni jogait veszélyeztető tendentiájának benyomása alatt szerkesztett ujabbkori bűnvádi perrendtartások pedig, azok között a franczia is, sokkal inkább törekedtek az érintett főbb visszásságok megszüntetésére, sem hogy az ellenkező irány túlkapásait egészen elkerülni képesek lettek volna.
Ismét a németországi particularis törvényhozásokban jelentkezik legelőbb ama higgadt, méltányos felfogás, mely az eljárás főczélzatait szem előtt tartva, a gyorsaság mellékczéljának túlbecsülése ellen állást foglalt.
Közelfekvő volt a polgári perrendtartás analogiáját követni és megengedi, hogy a felek a határidők vétlen elmulasztását a bűnvádi perben is kimenthessék és igy annak jogmegszüntető hatását elhárítsák, különösen minthogy a feleknek itt, mint érintve volt, már nem csak egyéni érdekeiket védelmező, hanem a közérdeket is előmozdító feladat jutott.
A megjelölt úton jártak az 1868. évi würtembergi (239. cz.), az 1864. évi badeni (156. cz.), az 1857. évi oldenburgi (208. cz.), az 1865. évi hesszeni (239. cz.) és az 1867. évi porosz (415. §) büntetőperrendtartások.
Az 1873. évi osztrák büntetőperrendtartás alkotásakor még nagy befolyással voltak az aggódás az uj intézmény meghonosítása fölött és a félelem netáni visszaélésektől (Indokolás 150-ik lapon). Ezek eredményezték ama rendkívüli megszorításokat, melyekkel az idézett büntetőperrendtartás az igazolást elfogadta, s melyek annak inkább csak a vádlott részére tett kivétel, mint jogi intézmény természetét tulajdonítják. Egyedül a vádlott élhet vele és ez is csupán ítélet elleni perorvoslat vétlen elmulasztása esetében (364. §).
Sokkal tovább, talán nagyon is messze megy a németországi büntetőperrendtartás, mely általában kimondja, hogy minden határidő vétlen elmulasztása helyrehozható igazolással. (44. §)
Hazánkban, az igazolást teljesen kizáró 1853. évi osztrák büntető perrendtartás befolyása alatt, alakult a gyakorlat, mely a bűnvádi eljárás határidőinek elmulasztása ellen orvoslást nem nyujt. A kir. curia eltért attól és 1888. évi márczius 9-én hozott 66. sz. büntetőügyi döntvényében kimondta, hogy a vádlott, véghatározat elleni perorvoslat elmulasztása esetében igazolással élhet.
Ha a fent megjelölt elméleti okok súlyát méltányolva, a javaslat rendszerébe be is illesztette az igazolást, lehető gondot fordított a bajok elkerülésére és a visszaélés megnehezitésére.
E czélra irányul a javaslatnak amaz intézkedése, hogy az igazolást egyes esetekben kizárja. Teszi ezt a magánvádra jelentkezésnél, hol visszaéléstől és huzavonától legelőbb lehet tartani (42. § 7. bek.), továbbá a tanudíjak bejelentése tekintetében, melynek elmulasztása csak lényegtelen sérelemmel jár (223. § 4. bek.) és a büntető parancs elleni kifogásra kitűzött tárgyalás esetében, ha a tárgyalásról elmarad a terhelt, a ki a kifogás tárgyában már igazolást nyert, tehát egyszer már elnézésben részesült (535. § végbekezdés).
Ugyancsak az említett bajok elkerülése végett zárta ki a javaslat a perorvoslatot, igazolást megtagadó végzés ellen, a mennyiben ezt a vizsgálat folyamában hozták (467. § 2. bek.). Az eljárás gyorsasága legnagyobb jelentőséggel bir a vizsgálat folyamán, melyet az igazolás tárgyában megengedett felebbvitel könnyen lassíthatna, esetleg meg is akaszthatna. Ennek kizárása tehát annál ajánlatosabb, minél kevesebb sérelemmel jár az igazolást kérő félre nézve, ki igényeit és kívánságait a főtárgyaláson még eléggé érvényesítheti. Hogy pedig a terhelt még addig se tartozzék várni, megengedi a javaslat, hogy vonatkozó kérelmét már a vádirat elleni kifogásokban is megujíthassa.
Legalkalmasabb eszköz az igazolással való visszaélés megakadályozására lesz az, hogy a javaslat az igazolás iránti kérelemnek felfüggesztő hatályt nem tulajdonit (468. §) és hogy az igazolás megadását a mulasztás joghatályának lényeges voltához köti (463. § első bekezdés). Ha az időnyerés reménye elesik, meg is semmisül a főrúgó a határidőnek, illetve határnapnak szándékos elmulasztására és az igazolásnak rosszhiszemű kérelmezésére. Csak az fog igazolást kérni, ki arra joggal igényt tartha s kinek védelmére az intézmény rendelve van.
Hozzávéve még, hogy a javaslat az igazolás iránti eljárást lehető egyszerű alakba öntötte, alaposan várható, hogy az igazolás, úgy mint azt a javaslat szabályozta, jogos érdekek kivánatos oltalmául fog szolgálni, a nélkül, hogy az eljárás gyorsaságát és sikerét veszélyeztetné.
Oly mértékű megszorítások azonban, milyek az osztrák büntetőperrendtartás idézett §-ban foglalvák, sem a jog, sem a czélszerűség szempontjából nem voltak elfogadhatók. A vádló joga igazságos ítélet kieszközlésére nem csekélyebb, mint a vádlotté, be nem látható tehát, hogy annak érvényesítése miért érdemelne kisebb oltalmat véletlen akadályok ellen, mint a vádlottnak védekező joga. Továbbá igaz, hogy a felebbezés elmulasztása leginkább veszélyezteti az illető fél érdekeit, de azért igen fontos és pótolhatatlan jogokat érinthet más határidő vagy határnap elmulasztása is, mind például a vádirat elleni kifogások, a vizsgálati fogság elleni felfolyamodás elmulasztása vagy a kir. ügyészség beavatkozása nélkül eljáró magánvádlónak elmaradása a főtárgyalásról.
A javaslat csak az ügyfeleknek, azaz a terheltnek és a vádlónak, továbbá a sértettnek engedi meg az igazolást. Más személyekre való kiterjesztése az eljárás akadályait szükség nélkül szaporítaná. A javaslat ugyan kimondja, hogy idézésre meg nem jelent tanuk és szakértők elmaradásukat kimenthetik (194., 232. §), ez azonban az igazolástól különálló szempont és szabályozás alá tartozik.
Mind határidőnek, mind érdemleges tárgyalásnak elmulasztása miatt kérhető igazolás. A határidő elmulasztása tárgyában az igazolás szüksége a fentebb kifejtett okoknál fogva általában el van ismerve. Rendszeresítették azt az osztrák és németországi büntetőperrendtartások. A javaslat az első vagy másodfokú ítélet alapját tevő főtárgyalás, illetve tárgyalás elmulasztását is az igazolás keretébe vonta. Indokul nem csak amaz általános tekintet szolgált, hogy a tárgyalás elmulasztása, - mint például ha a vádlott jelenléte nélkül is elbirálható ügyben (302. § 2., 3. bek. 540. § 2. bek.), vagy az önállóan működő magánvádló maradt el a tárgyalásról, - jelentékeny jogsérelemmel járhat, de főleg a nagyobb tér, melyet a javaslat a szóbeliségnek és a magánvádnak enged. Igy csak a lényegesebbeket kiemelve, a törvényszékek felebbviteli eljárásában az ügy érdemét felkaroló főtárgyalást, illetve tárgyalást rendszeresített, melynek elmulasztása a felek érdekein érzékeny csorbát ejthet. Továbbá a fontos feladat, mely a javaslat szerint a magánvádnak valamint a vád önálló képviseletében, úgy a kir. ügyészség helyettesítésében jut, a magánvádló jelenlétének a tárgyalásokon uj jelentőséget tulajdonít és ajánlatossá teszi, hogy az elmaradásából eredő és esetleg az egész eljárásra kiterjedő következmények helyrehozhatók legyenek.
Hogy a javaslat a kir. ítélőtábla előtti felebbviteli főtárgyalás határnapjának elmulasztására nézve az igazolást kizárja (463. §, végb.), az részint a felhozott elvi, részint czélszerüségi okokból történt.
E felebbviteli főtárgyalás nem tartandó meg mindig bizonyítás felvétellel, melynél a vádlottnak jelen kell lenni. Ha bizonyítás felvétele van elrendelve, ha súlyos bűncselekményről van szó, a vádlott úgy is megidézendő s ha elmaradt elővezetendő (414. §). Akár megjelen a vádlott akár nem, képviseletről a közvédő vagy külön védő közreműködésével mindig van gondoskodva. A magánvádló és a sértett elmaradása jogaikat már nem csorbítja (38. § 2. bek., 412. §., 415. § 6. bek., 419. § 2. bek.). Ily körülmények közt az igazolás szükségének feltételei hiányoznak. Ezekhez járult még, hogy a kir. ítélőtáblák teendőinek valószinű szaporodása mellett, mindent kerülni kellett, a mi a biróságok működését fontos ok nélkül megnehezítené vagy megakasztaná s ezt a főtárgyalás elmulasztása miatt használható igazolás valószinűleg eredményezte volna.
Igazolás a javaslat szerint csak akkor adandó, ha a mulasztást elháríthatatlan, sem a mulasztó, sem képviselője hibájából nem eredő akadály okozta és ha a mulasztás az ügy elintézésére lényeges befolyást gyakorolt. Ezzel az igazolás a valódi és egyúttal jogosult szükség korlátai közé van szorítva. Csekély vagy még a kérelmező hanyagságára is visszavezethető akadálynak igazolás alapjául való elfogadása, az eljárás sikerét komolyan veszélyeztetné. Oly mulasztás helyrehozására pedig nincs semmi szükség, mely az ügy eredményére hatás nélkül maradt s következéskép a mulasztó félnek lényeges jogsérelmet nem okozhatott. Az érdekeltet és képviselőjét nemcsak a közérvényű jogszabálynál fogva veszi a javaslat egy személynek, hanem azért is, mert az igazolás kívánatos megszorítását könnyen kijátszanák, ha az érdekelt és képviselője hibájukat vagy hanyagságukat egymásra tolhatnák. Képviselő alatt a javaslat a szó közönséges jelentősége szerint azt érti, kit a fél a bűnvádi ügyre vonatkozólag nevében való eljárásra feljogosított, tehát a terhelt vagy a magánvádló stb. által választott védőt, illetve meghatalmazottat, nevezetesen a kézbesítések átvételével megbizottat is; de nem a hivatalból alkalmazott védőt vagy képviselőt, ha azt az illető fél utólag meghatalmazottjának el nem fogadta.
Alaki tekintetben a javaslat a kérelemre nézve más kellékeket meg nem állapít, mint hogy a folyamodó azzal a mulasztás okát és vétlenségét kimutassa; hogy a rendelkezésére álló bizonyítékokat a biróság elé terjeszsze; hogy beadvány elmulasztása esetében ezt a kérelemhez csatolja; és hogy a kérelmet az akadály megszüntétől számított 8 nap alatt az eljárásra hivatott biróságnál nyujtsa be, illetve adja jegyzőkönyvre.
Az igazolás alapjának megjelölése és a mentő adatok és bizonyítékok bemutatása azért szükséges, mert a határozat ezek alapján lesz hozandó. Az eljárás egyszerüsítésére szolgál az elmulasztott beadvány csatolása.
Ama körűlmények, melyek a felebbezés és semmiségi panasz határidejének meghatározásánál figyelembe véve voltak, ajánlották az igazolás határidejének hasonlóképen 8 napban való megállapítását. Kezdő pontjául azonban nem lehetett az illető határozat közlésének idejét vagy az elmulasztott határnapot venni, mert az igazolás alapjául az elháríthatatlan akadály szolgál, melynek tartama alatt a mulasztás még mindig kimentettnek tekintendő. Csak annak megszünte után terheli a felet késedelem, s attól fogva tűzhető ki jogot korlátozó hatályú határnap.
Már fennebb meg volt érintve, hogy a javaslat az eljárást az igazolásra irányuló kérelem tárgyában lehetőleg egyszerűsítette. A biróság egyedül a kérelemmel beadott adatok és bizonyítékok alapján, az ellenfél meghallgatásának mellőzésével, nyomozás és vizsgálat nélkül határoz. Helyt adó elintézéshez a mulasztás lényeges voltán kívül csak az akadály legyőzhetetlenségének és vétlenségének valószinüvé tevése (463. §) van kívánva, mire köztudomású, vagy a biróság előtt ismeretes tényeknek felhozása is elégséges.
Határozathozásra ama biróság van hívatva, melyet a mulasztás közbejöttén kívül az érdemleges eljárás vagy intézkedés illetett volna. Lehet az első vagy felsőbb fokú biróság. A mulasztás közbenjötte nélkül eljárásra hívatott biróság fog leggyorsabban intézkedhetni és vagy leginkább ama helyzetben, hogy a mulasztás és annak következményei fölött határozzon. Ehhez még az a haszon is járul, hogy felebbvitel elmulasztása esetében, az annak tárgyában eljárásra hívatott biróság, ha az igazolásnak helyt ád, az érdemben is határozhat. Hogy ezt tényleg tehesse, annak gyakorlati biztosítékát a 465. § 2-ik bekezdése foglalja magában, mely szerint az igazolás iránti kérelem átvételére hivatott biróság, a kérelem tárgyában határozat hozására jogosított felsőbb birósághoz, az ügy érdemleges fölülvizsgálatára megkívántató ügyiratokat is felterjeszti.
Az igazolásra irányuló kérvény fölötti határozat vagy helytadó vagy elutasító. Az előbbi esetben a mulasztás igazoltnak van véve, azaz a biróság a mulasztással közvetlenül egybekapcsolt jogkövetkezményeket, mint például az elmulasztott perorvoslattal megtámadhatott határozat jogerejét vagy a magánvádlói jogok elvesztését megszünteknek nyilvánítja és a mulasztás helyrehozása tárgyában intézkedik. Az intézkedés állhat az elmulasztott cselekmény megengedéséből, az elkésebb beadvány elfogadásából és egyes esetekben uj tárgyalás kitűzéséből, valamint a mulasztás következtében hozott határozat hatályon kivül helyezéséből.
A javaslat vonatkozó határozatai egyes tekintetekben még részletesebb fejtegetésre szorulnak.
Mellőzhetetlen volt annak kimondása, hogy az igazolás iránti kérelem nem bir felfüggesztő hatálylyal, azaz, hogy az eljárás továbbfolyik, mintha az igazolási kérelmet elő sem terjesztették volna. Ellenkező esetben az ügyet elodázni kívánó bármely félnek módjában állana, határidők vagy határnapok szándékos elmulasztása és ismételt igazolási kérelmek által a végbefejezést vagy a véghatározat foganatosítását hosszabb időre megakadályozni. Mindazáltal az érintett szabálynak kivételt nem tevő rövid alkalmazása az érdekelt félnek gyakran nem érdemelt sérelmet okozhat és szükségtelen, esetleg világosan czéltalan intézkedésre vezethet. Igy például a főtárgyalás kitűzése és megtartása, ha a vádlott igazolási kérelmében a vádirat elleni kifogások vétlen elmulasztását s a mellett esetleg büntelenségét igazolná, a felebbezett ügy felterjesztése, ha a főtárgyalás elmulasztása miatt igazolást kértek (396., 548. §) csak fölösleges terheltetéssel és költséggel járna. Hasonló tekintet alá esnék az ítélet végrehajtása, ha a vádlott vagy a vádló igazolási kérelmével bemutatott adatok, a felebbezés elmulasztásának vétlen voltát kiderítenék.
A javaslat segített ezen a nehézségen, midőn megengedte, hogy az igazolás iránti kérelem átvételére (464. §) hívatott biróság e kérelem alkalmából a további eljárást, illetve a végrehajtást felfüggeszsze (468. § 2. bek.). Ez azonban csak kivételes rendelkezés lehet, melyet a javaslat fontos oknak fenforgásához köt. Első sorban meg fogja a biróság kívánni, hogy az igazolás iránti kérelem alaposnak mutatkozzék, mert ellenkező esetben az eljárás felfüggesztésére nemcsak fontos, hanem egyáltalában minden ok hiányoznék. További feltétele az eljárás felfüggesztésének az lesz, hogy az eljárás, illetve végrehajtás folytatása oly lényeges sérelmet eredményezzen, mely az igazolás megengedése esetében elmaradna. Önként értetődik, hogy a biróság, melynek a felfüggesztésre nézve szabad kéz van engedve, azt, nevezetesen az igazolás megtagadása esetében, belátása szerint ismét meg is szüntetheti, bár a 380. § szerint az is jogában áll, hogy az eljárás felfüggesztését, ha az igazolást megtagadó végzés elleni felfolyamodás arra fontos okot szolgáltat, kivételesen tovább is érvényben hagyja.
Ha a javaslat azt az általános elvet: „hogy határidő és tárgyalás elmulasztása igazolható”, megszorítás nélkül hagyja, ez igen sok esetben a mulasztás utáni eljárásnak megsemmisítését, illetve ismétlését eredményezte volna. Hogy ez a legnagyobb zavart és időveszteséget okozhatja, az nem szorul bővebb fejtegetésre. A jelzett bajok megelőzésére szolgál a javaslat 463. §-ának első bekezdése. Nem zárja ugyan ki, hogy az igazolás következtében a biróság ujabb tárgyalást tartson, vagy a mulasztás után hozott határozatát hatályon kívül helyezze, de ezt a mellőzhetetlen szükség eseteire szorítja. Az igazolásért folyamodónak igényét, hogy a vétlen mulasztás miatt jogaiban csorbát ne szenvedjen, a gyors és sikeres igazságszolgáltatás érdekében némileg korlátozza. De a korlátozás csak a kevésbbé lényeges sérelmeket éri, mert olyanok, melyek a vád vagy védelem érvényesítésére vonatkoznak, az ügy elintézésére sem maradhatnának befolyás nélkül, ekkor pedig helye van az igazolásnak.
Példák a kérdést bővebben fel fogják világosítani.
Ha a terhelt a vádirat elleni kifogások elmulasztását kimenti, az igazolásnak hely adandó és a főtárgyalás kitűzése visszavonandó, mert a terhelt mulasztása következtében az egész vádaláhelyező eljárás elesett és az ügy elintézésének módja változott. Másként áll a dolog, ha a terhelt a kifogások fölötti tárgyalásról marad el. Ez magában véve még az eljárásra módosító hatást nem gyakorol és az igazolásnak csak akkor volna hely adható, ha a terhelt oly adatokat mutat be, melyek a hozott végzés alapját megingatják.
Midőn a meg nem jelent vádlott ellen itéletet hoztak, vagy midőn a magánvádló elmaradása folytán az eljárást megszüntették, kellő mentsék esetében az igazolás meg nem tagadható, mert a nevezett felek mulasztása az ügy elintézésére kétségtelenül lényeges befolyással volt.
A kir. ügyész mellett működő magánvádlónak, a csatlakozónak, vagy a sértettnek mulasztása tárgyában rendszerint nem lesz helye igazolásnak, kivéve, ha a mulasztás az eljárás megszüntetésének okául szolgált, vagy ha oly bizonyíték bemutatása maradt el, mely a hozott határozat alapját megváltoztatja.
Perorvoslatnak elmulasztása tárgyában, ha az illető határozat e miatt jogerőre emelkedett, a kellőleg indokolt igazolás iránti kérelem meg nem tagadható, mivel a mulasztás a felsőbb biróság intézkedését kizárta s ennélfogva az ügy elintézése módjára befolyást gyakorolt.
Kevésbbé egyszerű a megoldás, ha az ügy más félnek perorvoslata folytán a felsőbb biróság elé került és ez azt időközben felülvizsgálta. Az eset ugyan ritkán fog előfordulni, mert valószinű, hogy az igazolást még az ügy fölülvizsgálása előtt kérik és a biróság a felebbviteli eljárást még jókor felfüggeszti, de mint lehető, mégis szemügyre veendő. A döntés itt azon fordul meg, hogy az elmulasztott perorvoslat gyakorolhatott-e lényeges befolyást a másod-, illetve harmadfoku határozatra vagy sem. Ha az utóbbi vagy annak része azon alapszik, hogy az igazolást kieszközölt fél nem élt perorvoslattal, vagy ha a bemutatott perorvoslat oly adatokra vagy bizonyítékokra támaszkodik, melyek a fölöttes birót már határozatra birhatták, az igazolás megadása és a hozott határozatnak részben vagy egészben hatályon kívül helyezése nem mellőzhető. Ellenben ha perorvoslat csak okadatolást tartalmaz, ha az abban kért orvoslás az ellenfélnek jókor használt perorvoslata alapján is lehető volt, vagy tényleg meg is történt, az igazolás megtagadandó.
Talán sikerült a fentebbi fejtegetésekkel kimutatni, hogy az igazolásra a bűnvádi eljárásban is szükség van és hogy a javaslat annak jó oldalait felhasználta, ellenben netáni káros következményeinek lehetőleg elejét vette.
(469-473. §)
Tettenkapás esetén kívül a nyomozás, illetve vizsgálat egyik főfeladata a büntetendő cselekmény tettesének s esetleg részesének kipuhatolása. Azt a nyomozás vezetője tanuk kihallgatása, hatóságoknál vagy hatósági közegeknél való tudakozódás, házkutatás és szemle útján eszközli. Sok esetben fáradozása eredménytelen marad és az eljárás ez okból megszüntetendő (101. § 3. pont). Más esetekben pedig sikerül ugyan a tettes, illetőleg részes kilétére mutató adatokat szerezni, de ezek maguk, mert távol vannak, mert megszöktek vagy elrejtőztek, a nyomozás és vizsgálat rendes eszközeivel, az idézéssel, elővezető és elfogató parancscsal nem állítható a biró elé. Ekkor tehát távolba ható és tágabb körök tudomását és közreműködését igénybevevő eszközhöz kell folyamodni, milyen a hírlapi idézés, kiadatás iránti eljárás (XXIV. fejezet), a kézrekerítés és a nyomozólevél. Ha ezek sem vezetnek sikerre, az ügy az addigi eredmény alapján intézendő el.
A tettes, illetőleg részes kipuhatolásáról és hatóság elé állításának rendes módjairól már a javaslat VIII., IX., X. és XI. fejezeteinek tárgyalásánál volt szó. E helyen csak a távollevő terheltnek hatóság elé állítására szolgáló kivételes intézkedések és az ezeknek meghiusulta után követendő eljárás lesznek fejtegetés tárgyai.
Oly terhelttel szemben, ki tartózkodóhelyének ismeretlen volta miatt a közönséges úton meg nem idézhető, az idézésnek hírlapba iktatása lesz az értesítés legczélszerűbb módja. Minthogy nem várható, hogy a távolban tartózkodó terhelt az idézésre mindig a biróság előtt megjelenjen s erre jogos mentség esetében szükség nincs, az elérhető kisebb eredménynyel is meg kellett elégedni, vagyis azzal, hogy a megjelenés vagy tartózkodóhelyének bejelentése az idézettnek választására legyen bízva. Ha a terhelt tartózkodó helyét a biróság tudomására hozza, rendes idézése, kihallgatása és elővezetése rendszerint már lehetővé válik.
A hírlapi idézésre csak akkor van szükség, ha a terhelt ellen előzetes letartóztatás vagy vizsgálati fogás el nem rendelhető, mert az utóbbi esetben a kiadatás iránti megkeresés, vagy a nyomozólevél a terhelt előállítására sokkal hathatósabb eszközül fog szolgálni. Az utóbbi intézkedésekre részben a hírlapi idézés szerzi meg az alapot, mert az irányában engedetlen terhelt ellen az előbb nem igazolt kényszerítő eszközök már is alkalmazhatókká válnak.
A hírlapi idézés érvényéhez a javaslat megkívánja, a hivatalos lap útján havi időközökben háromszor való közzétételét. Más lapokba iktatása a körülményektől függ és főleg akkor lesz szükséges, ha valószinű, hogy a terhelt a hivatalos lap útján az idézésről tudomást nem szerezhet. De az idézés érvénye a hivatalos lapon kívül más lapokban való közzétételtől nem függ.
A kézrekerítés (470. § 2. bek.) abból áll, hogy az azt elrendelő hatóság a terheltnek kinyomozására és elfogására hivatalos közeget küld ki. A megbízás nemcsak a kiküldő hatóság illetékessége területére, hanem a magyar állam egész területére érvényes. A kiküldött igazolványt kap, melynek alapján a kiküldő hatóság területén a terheltet személyesen, esetleg karhatalom igénybevételével letartóztathatja, ezen területen kívül pedig a helyhatóság közreműködését eszközli ki.
Czéljánál fogva a kézrekerítés is csak az esetben rendelhető el, ha a letartóztatás, illetőleg vizsgálati fogság feltételei megvannak. Elrendelésére a javaslat szerint joggal birnak a hatóságok, melyek előzetes letartóztatás vagy vizsgálati fogság elrendelésére felhatalmazvák, tehát a biróság s azonkívül a kir. ügyészség és a rendőri hatóság. Kihágás vagy csupán pénzbüntetéssel büntetendő vétség tárgyában nincs helye a kézrekerítésnek, mert ez rendesen a személyes szabadság hosszabb elvonásával és a becsületérzést sértő átkiséréssel jár, mely csak súlyosabb büntetendő cselekmény esetében igazolható.
Nyomozólevél (470. § 3. bek.) alatt a terhelt személy és a vádbeli tett leirásának a birói és közigazgatási hatóságokkal oly megkeresés kapcsán való közlése értendő, hogy a terheltet, ha holléte tudomásukra kerül, letartóztassék és ahhoz a hatósághoz kisértessék, mely a nyomozólevelet kibocsátotta. Mint a terhelt elfogatásának legdrasztikusabb eszköze, mely az üldözés nyilvánosságánál, a letartóztatásnak távol a lakóhelytől való foganatosításánál és az átkisérés hosszabb tartamánál fogva már magában véve súlyos testi és lelki szenvedést okozhat, alkalmazhatósága az előbbieknél szűkebb körre volt szorítandó.
A kézrekerítéssel közös az a kelléke, hogy csak az előzetes letartóztatás, illetőleg a vizsgálati fogság feltételei mellett rendelhető el. Eltér azonban tőle arra nézve, hogy a javaslat szerint egyedül bűntett esetében vagy büntetésből megszököttek ellen van helye (515. § 4. bek.) A törvényes határozat alapján foganatosított szabadság-elvonást, szökés által meghiusító ellen, szigorúbb rendszabályok is alkalmazhatók. A súlyos következmények, melyeket a nyomozólevél okoz, vétség vagy kihágás miatti kibocsátása ellen szólnak már azért is, mert esetleg súlyosabbak, mint az említett cselekmények miatt kiszabható büntetés. Hogy azonban vétség esetében, mely a Btk. szerint több évi szabadságvesztéssel is büntethető, az ismeretlen helyen távollevő terheltnek hatósága elé állítása ne legyen egészen a vakesettől függővé téve, a javaslat a nyomozólevélnek vétséggel terheltek ellenében alkalmazható enyhébb alfaját állította fel. Az a személyleirásnak körözése ama megkereséssel, hogy a terhelt tartózkodóhelyéről értesítsék a köröző hatóságot. A terhelt ekkor a letartóztatás és nagyobb távolságra átkisérés gyötrelmeitől rendesen meg van kímélve és a köröző hatóságnak mégis módjában áll a terheltet kihallgattatni és esetleg letartóztattatni. A javaslat, a már említett tekinteteknél fogva a nyomozólevél emez enyhébb fajának alkalmazását még ama feltételhez is kötötte, hogy a terhelt előállítása fontos okoknál fogva mutatkozzék kívánatosnak. A nyilvános körözés is oly mértékben veszélyezteti a jó hirnevet és a társadalmi állást, hogy elrendelése csak fontos ok esetében bir jogosultsággal, nevezetesen, ha a terhelt vétsége súlyosabb büntetés alá esik, ha bűnössége nyomós adatoknál fogva nagyon valószinű, ha a vonatkozó vétség megtorlását az állam vagy a társadalom érdeke kiválóan követeli, stb. Mindazáltal az előzetes letartóztatás, illetőleg vizsgálati fogság feltételei a személyleirás körözéséhez, mely befogatást közvetlenül még nem eredményez, nem szükségesek (470. § 4. bek.).
Az elrendelésre jogosított hatóságok meghatározásánál figyelemmel volt a javaslat a nyomozólevél és a személyleirás-körözés következményei ellen szükséges garantiákra. A nyomozólevél kibocsátását a vádtanácsra bízta. A vizsgálóbirót, a kir. ügyészt s a letartóztatóhely igazgatóját (515. §) arra csak kivételképen jogosította fel. Az előbbit sürgősség esetében, az utóbbiakat fogságból vagy büntetésből megszökött egyének ellen, kiknek befogatása már előző határozatban el volt rendelve és csak sürgős intézkedés esetében várható. A személyleirás körözését pedig a vizsgálóbirónak, esetleg a vádtanácsnak tartotta fenn a javaslat.
Ugyancsak a felsorolt intézkedések szellemének felel meg ama figyelmeztetés (470. § 5. bek.), hogy a nyomozólevelet, illetve a személyleirás körözését azonnal vissza kell vonni, mihelyt azokra többé szükség nincs, vagyis a mint a kívánt eredmény el van érve, illetve a körözés alapja megszünt.
A kézrekerítés és a nyomozólevél tárgyában csak a főbb intézkedések tartoznak a bűnvádi perrendtartásba; az inkább administrativ természetű részletek megállapítása, miniszteri szabályrendeletnek maradtak fentartva.
Ennek az eljárásnak rendszere attól függ, hogy elfogadható-e a „makacsság” alapján való intézkedés, vagyis a távollevő terhelt elleni főtárgyalás és ítélethozás, vagy sem. Szükséges tehát, hogy előzetesen ezzel a kérdéssel foglalkozzunk.
A jogfejlődés e részben feltünő ingadozást mutat.
A régibb római jog inkább ama felfogás felé hajolt, hogy a távollevő terhelt ellen is lehet ítéletet hozni. Ellenben a classicus jogászok korszakában, nevezetesen Justinianus codificatiója idejében, már általános hatályt nyert ama tétel: „hogy főbenjáró ügyben (a kisebb jelentőségű ügyek mindenütt kivételes állást foglalnak el), a távollevő el nem ítélhető”. (Dig. LVIII. 17. l., 1. pr., Cod. IX. 2. 1. 6.). Ez azonban nem zárta ki, hogy a terheltnek biró előtti megjelenése végett kényszerítő eszközöket alkalmazzanak. A távollevő bűntettes vagyonát zár alá vették és őt magát nyilvános vagy kézhez adott idézvénynyel a biróság előtti megjelenésre kötelezték, s ha ennek daczára egy év alatt nem jelentkezett, vagyonát elkobozták, mi ellen későbbi megjelenése s esetleg ártatlanságának kimutatása esetében sem nyerhetett többé orvoslást.
A középkorban a german jognak elvei emelkedtek túlsúlyra.
Ezek szerint a perbe idézés irányában engedetlent, ha 3 egymás után kitűzött határnapról elmaradt, engedetlensége miatt jogvesztéssel (Acht, Verfestung, Oberacht, Mordacht) sujtották, mely joszágelkobzással is járt. Magára a bűnvádra nézve ugyan ítéletet nem hoztak, de a jogvesztés kimondása a magánvádlót a kártérítés behajtására jogosította, melyből a büntetés rendesen állott.
Ezeket az elveket ott, hol a római jogot recipiálták, nevezetesen Németországban és Németalföldön, ismét a Corpus Juris romani fennemlített szabályai váltották fel.
A régi german felfogást a mai napokig csak az angol törvényhozás őrizte meg, mely szerint a vádlottat, ha ismételt idézésre meg nem jelent és nem is volt letartóztatható, öt egymásra következő törvénynapon való kikiáltás után jogvesztettnek (outlaw) nyilvánítják és úgy tekintik, mintha a vád értelmében elítélve volna. A jogvesztés azonban jelenleg már csak a vagyon zár alá vételét és egyes fontos politikai és polgári jogok elvonását eredményezi és writ of error útján orvosolható.
A continensen mindinkább visszafoglalta a germán jog hagyománya az elvesztett uralmat és a jelen század elején majdnem teljes győzelmet aratott.
Legjellemzőbbek e részben a franczia „code d’instruction criminelle” határozatai. Szerintök eltérő a távollevő elleni eljárás kihágások és vétségek, továbbá bűntettek tárgyában (jugement par défaut és de la contumace). Az előbbi szerint a rendesen megidézett, de a tárgyalásra meg nem jelent vádlott ellen a főtárgyalást megtartják és annak bizonyító anyaga alapján ítéletet hoznak (149., 186. cz.). E makacssági ítélet ellen az elítélt 3, illetve 5 nap alatt az ítélet közlésétől, távolabb lakó megfelelő hosszabb határidő alatt, kifogással élhet s az által az ítéletet hatálytalanná teheti. A kifogás előterjesztése a biróság legközelebb ülésén való megjelenésre kötelez, minek elmulasztása esetében a kifogás meg nem tettnek tekintendő (151., 187., 188. cz.). Egyébként felebbezésnek is van helye a makacssági ítélet ellen, mind a kifogás, mind a legközelebbi tárgyalás elmulasztása esetében (150., 188. cz.). Esküdtszék elé tartozó, azaz bűntettet tárgyazó ügyekben a vádlott fogva van (126., 232. cz.). Ha befogatása nem sikerült, vagy ha megszökött és a vádhatározat közlésétől számított 10 nap alatt nem jelentkezik, felhívást bocsátanak ki ellene, hogy további 10 nap alatt jelentkezzék, külömben a törvény ellen lázadónak (rebelle contre la loi) fogják tekinteni, polgári jogait felfüggesztik, vagyonát zár alá veszik, minden keresetjogot elveszít, és az eljárást ellene folytatják (465. cz.). Ez a felhívás, melyet nyilvánosan kihirdetnek és kifüggesztenek, mindenkit kötelez a vádlott tartózkodóhelyének bejelentésére (466. cz.). Ha a vádlott a kitűzött idő alatt nem jelentkezik és hozzátartozói sem mutatják ki megjelenésének lehetetlenségét, az esküdtbiróság az ügyben esküdtek közbejötte nélkül tart makacssági tárgyalást. Védő fellépte ki van zárva, a biróság az ügyet az ügyiratok alapján veszi vizsgálat alá és vagy uj vizsgálatot rendel, vagy ítéletet hoz (467-470. cz.). Az ítélet alapján a vádlott vagyonát lefoglalják s mint távollevőét kezelik (471. cz.). A makacssági ítélet ellen csak az államügyészség és a magánérdekelt használhatnak semmiségi panaszt. Ha azonban a vádlott jelentkezik vagy ha elfogják és büntetése időközben el nem évült, az ítélet és a megelőző eljárás egész a vádaláhelyezésig érvényét elveszti és szabályszerű főtárgyalás tartandó (473., 476. cz.).
A jelen századbeli többi bpts.-okban a legujabb korig igen nagy a tarkaság a makacssági eljárásra nézve. A régiebbek (1805. évi poroszországi, 1803. évi osztrák), - bár egyes kivételek mellett, - elvileg még fentartják a római jognak fennemlített álláspontját, de az ujabbak kisebb-nagyobb eltérésekkel többnyire a code d’instruction criminelle példáját követték. Sőt egyesek még azon is túlmentek, mint példáúl az 1848. évi hesszeni, mely szerint az idézés daczára meg nem jelent vádlott ellen felmentő ítélet nem is volt hozható. A kevéssé rendszeres voltuknál fogva nem igen tanulságos részletes intézkedések közől, elég lesz a közjogi és tudományos szempontból legtöbb jelentőséggel birókat ismertetni.
Az 1873. évi osztrák bpts. szerint a vádirat ismeretlen helyen tartózkodó terhelt ellen is benyujtható és ez esetben azt hivatalból kinevezett védőnek kézbesítik. Ennek kifogásai tárgyában a főtörvényszék ugy határoz, mintha azokat a terhelt terjesztette volna elő. A jogerős vádaláhelyezést közzéteszik, még pedig bűntett esetében, mint nyomozólevelet (421. §). Ezzel az eljárás a vádlott kézrekerültéig rendesen függőben marad. Csak ha a vádló külön kívánja, indítják meg a makacssági eljárást kifüggesztés és hírlapba iktatás által közzéteendő nyilvános idézéssel, mely a vádlottat kitűzött határidő alatt leendő jelentkezésre, oly figyelmeztetéssel kötelezi, hogy ellenkező esetben a biróság ellene, mint engedetlen ellen jár el és állampolgári jogait felfüggeszti. A mennyiben a vádlott a kitűzött határidő alatt nem jelentkezik és el sem fogják, a felügyelőtanács (Rathskammer) őt a vádló indítványára állampolgári jogainak gyakorlatától eltiltja. Ellenkező esetben rendes főtárgyalást tartanak (422-426. §).
A vádlott távollétében a biróság csak akkor tarthat főtárgyalást, ha a vádlott arra személyesen meg volt idézve, ha a vád alapja legfeljebb 5 évig terjedhető szabadságvesztéssel büntetendő cselekmény, ha a vádlottat már az elővizsgálat folyamán kihallgattak és ha e tényállás a vádlott ujabb kihallgatása nélkül is teljesen tisztába hozható. Az ennek folytán hozott ítélet ellen az ítélet 3 nap alatt kifogással élhet, ha elmaradását elháríthatatlan akadály okozta. A kifogás tárgyában a főtörvényszék végérvényesen határoz és ha annak helyt ad, uj főtárgyalást tűzet ki. Ha a vádlott erről is elmarad, a makacssági ítélet jogerőssé válik. A vádlott a makacssági ítélet ellen a kifogással egyidőben vagy önállóan felebbezést, illetve semmiségi panaszt is használhat (427. §).
Kihágás miatti eljárásban a rendesen idézett vádlott elmaradása a tárgyalás megtartását és az ítélethozást nem akadályozza (459. §). Ilynemű ügyekben azonfölül a hiteles adatokra támaszkodó feljelentés alapján a terhelt ellen, meghallgatása nélkül is bocsátható ki büntető parancs (Strafverfügung) (460. §). Mindkét esetben kifogást tehet a vádlott a makacssági ítélet, illetve büntető parancs ellen (462., 478. §).
A német bpts. szerint távollevő ellen csak az esetben tartható főtárgyalás, ha a vád alapjául szolgáló cselekmény egyedül pénzbüntetéssel, elzárással vagy elkobzással, illetve ezekkel kapcsolatosan büntethető, vagy ha a vádlott a főtárgyalásra megjelenés alól való felmentését kéri és a biróság hat heti szabadságvesztésnél, ezzel kapcsolatosan vagy önállóan, pénzbüntetésnél és elkobzásnál súlyosabb büntetést alkalmazandónak nem vél (231., 232., 319. §). Ha az idézés a terheltnek nem kézbesíthető, kifüggesztés és hirlapokba iktatás által teszik azt közzé. Eme hirdetmény a terheltet a kitűzött határnapra oly figyelmeztetéssel idézi, hogy igazolatlan elmaradása esetében a főtárgyalást meg fogják tartani. A terhelt helyett védője vagy hozzátartozója is megjelenhet. Az ítéletet kifüggesztés által hozzák köztudomásra. A biróság a kiszabható legmagasabb pénzbüntetés és az eljárás költségei erejéig a terhelt vagyonához tartozó tárgyakat lefoglaltathatja, esetleg a terhelt vagyonát zár alá vétetheti. Ez utóbbi intézkedést közhirré teszik (320-326. §)
A fent megjelöltnél súlyosabb büntetés alá eső cselekmény miatt a távollevő elleni eljárás csupán a bizonyíték biztosítására terjed ki (327. §). Ez az eljárás egyébként a vizsgálat szabályai szerint megy végbe, benne védő is vehet részt és a tanukat és a szakértőket eskü alatt hallgatják ki. A terhelt értesítésre nem tarthat igényt, mindazáltal az, valamint a terhelt hirlapi idézése nincsenek kizárva. A vizsgálat eredménye fölött a biróság határoz. Ha a terhelt ellen a vizsgálati fogság feltételei fenforognak, vagyona más mint schöffen-biróság elé tartozó ügyekben, zár alá vehető (328-336. §).
Hazánkban a XVI-ik század előtt a távollevő bűntettesek ellen a jogvesztés (proscriptio) kimondása volt gyakorlatban, mely ellen azonban perujítással lehetett élni. A perujítást kérő ellenfelét perbe idézte és három forint lefizetése mellett a jogvesztést kimondó ítélet visszavonását eszközölhette ki (Kittonich IX. fej., 31. kérd., 1. §). Ez az eljárás a XVI-ik század folyamán már nem volt gyakorlatban. Az 1563. évi XXXVIII. tc. 6-ik §-a rendeli, hogy a gyilkossággal terhelt ellen, ki idézésre meg nem jelen, nyomozólevél (literae proscriptionis) bocsátandó ki, de a büntető ítélet ellene csak befogatása után, a törvény rendje szerint hozandó. Az 1625. évi XIII. tc. 8. §-a pedig azt tartalmazza, hogy az idézésnek nem engedelmeskedő bűntettesek körözendők és a nyomozólevél (literae proscriptionales) alapján őket bárki elfoghatja.
Az idézett törvények határozataihoz alkalmazkodott az 1849. évig hatályban volt birói gyakorlat, mely szerint a megszökött, vagy ismeretlen helyen tartózkodó terhelt ellen nyomozólevelet bocsátottak ki, de a további eljárást kézrekerültéig felfüggesztették. Hazai törvényeinknek 1861. évben történt visszaállításakor eme gyakorlat ujabban hatályt nyert és azt a Királyhágón innen, Fiume kivételével, törvényszékek elé tartozó bűnvádi ügyekben mai napig megtartotta. Az 1872. évi törvényjavaslat a távollevő terhelt ellen az elfogató parancson és körözvényen fölül (43. §) még a vagyon zár alá vételét is megengedte. Mindazáltal a gyakorlat az utóbbit inkább a költségek és kártérítés biztosítéka gyanánt, mint a terhelt kézrekerítésére szolgáló kényszerítő eszközül fogadta el.
A kolozsvári és marosvásárhelyi kir. ítélőtáblák területén és Fiuméban hatálylyal biró 1853. évi osztrák bpts. a makacssági eljárást részletesen szabályozza. Szerinte a távollevő terhelt ellen vádhatározat hozható és nyomozólevél alakjában köröztethető (384. §). A további eljárás rendszerint a terhelt jelentkezéseig, illetve befogatásáig függőben marad. Ha azonban valamely bűntett nagy feltünést okozott, vagy ha a teljes büntetlenség káros következményeket szülhetne, a tényállás és a tettes személye iránt pedig semmi kétség sincs: az eljárás az ítélethozásig folytatható (385. §). Ennek elhatározása esetében a vádlottal kifüggesztés és lapokba iktatás által közzéteendő idézvényben hívják fel, hogy legalább három hóra szabandó határidő alatt jelentkezzék, minthogy ellenkező esetben a további eljárás és határozathozás távollétében is meg fog történni (386., 387. §). Ha a vádlott az idézés daczára meg nem jelen és elmaradását hozzátartozói nem igazolják, a főtárgyalást kitüzik és arra a vádlott vagy hozzátartozói által kijelölt, esetleg hivatalból kinevezett védőt idézik meg. A főtárgyalás és ítélethozás egyébként az általános szabályok szerint megy végbe. Az ítélet a vesztőhelyen karóra és halálbüntetés kimondása esetében akasztófára kifüggesztve, három napig közszemlére marad. Az alkalmazott büntetéssel törvény szerint járó jogkövetkezmények azonnal hatályba lépnek (392., 393. §).
Ha a vádlottat utóbb elfogják, a vádhatározat közlendő vele és az eljárás, tekintet nélkül a hozott makacssági ítéletre, folytatandó (394. §).
Eme makacssági eljárásnak akkor is helye van, ha a bűntettel vádolt az eljárás közben a főtárgyalásra idézés kézbesítése előtt távozott el. Ha pedig az említett idézést kézhez vette, de a főtárgyalásra meg nem jelent, halasztást nem kért és elő sem volt állítható: a főtárgyalás megtartható és makacssági ítélet hozható (395. §).
A felsorolt törvényhozások közől a legélesebb ellentéteknek, a pellengére állítás és kerékbe fonás idejére emlékeztető 1853. évi osztrák bűnvádi perrendtartásnak és a modern jogtudomány szinvonalára emelkedett német b. perrendtartásnak szembeállítása is elég a makacssági eljárás tarthatatlanságának felderítésére. Ennek daczára még jelenleg is vannak emez eljárásnak szószólói. Nevezetesen a belga bv. perrendtartás javaslatának tárgyalására kiküldött parlamenti bizottság is elfogadta a makacssági eljárásnak javaslatba hozott fentartását és felsorolta az intézmény mellett felhozni szokott okokat (Thonissen I. 119., 120. II. 269. l.). Kifejtette, hogy súlyosabb törvénysértés esetében a közvélemény a bűntettesnek mielőbbi elítélését követeli. Hogy a biróságnak a bizonyíték lelkiismeretes megvizsgálása után tett ünnepélyes nyilatkozata a cselekmény büntetendő volta tárgyában tagadhatlan hasznot biztosít, a mennyiben a bűntetteseket inti és a becsületes honpolgárok jogérzetét megnyugtatja. Hogy mindenesetre üdvösebb hatású, mint az egyszerű felhívás, mely a vádlottat a biró előtti megjelenésre kötelezi. Hogy a vádlott, ki a birói idézésre meg nem jelen, parancsoló honpolgári kötelmet sért, a következményeket előre tudta s így azokat csak magának tulajdoníthatja; hanyagságának vagy rosszakaratának nem szabad az igazságszolgáltatás menetét feltartóztatni. Hogy a kézhez nem adott idézés is az értesítést biztosító nyilvánossággal eszközölhető és hogy a makacssági ítélet ellen használható kifogás minden aggodalmat megszüntet.
Ezek ellenében figyelembe veendő, hogy a bűnösnek gyors megbüntetése ugyan bir visszarettentő, illetve megnyugtató hatással, de hogy a makacssági ítélettől, mely csak azt mondja ki, hogy a bűnöst meg kellene büntetni és egyuttal elárulja, hogy az igazságszolgáltatás eszközei erre elégtelenek voltak, inkább az ellenkező hatás várható. A birói idézés irányában engedetlen megérdemli, hogy ellene kényszerítő eszközt, vagy elégedetlenségi büntetést alkalmazzanak, de mulasztása, mely a bűnösség elismerésének semmi körülmények között sem vehető, a távollétében való tárgyalást és ítélethozást éppen nem igazolja. Hozzájárul még, hogy a hirdetményi idézés annyira köztudomásúvá nem tehető, hogy a távollevő vádlott értesítése tekintetében csak némi biztosítékot is nyujtanak. A makacssági ítélet tehát a kitűzött czélnak meg nem felel, de egyáltalában czéltalan, mert alapján a vádlott, kinek kézrekerülte esetében rendszerint az egész makacssági eljárás hatályát elveszti, meg sem büntethető.
Legnyomatékosabb ellenvetés a makacssági eljárás ellen az, hogy a bűnvádi eljárás általánosan elismert alapelveibe ütközik. Sérti a közvetlenség elvét, mely azt követeli, hogy az itélőbiró lássa és hallja a vádlottat; sérti a szóbeliség elvét, mely szerint a bizonyítás eredménye fölötti nyilatkozat és védelmének előterjesztése a vádlott mellőzhetetlen jogai közé tartozik; sérti végre a nyomozó elvet, mely a birót az objectiv való lehető kiderítésére kötelezi. A vádlott közbejötte nélkül a tényállás megbízhatóan meg nem állapítható s a vádlott bűnösségéről és annak fokáról meggyőződés nem szerezhető. Tények, melyekről csak a vádlott tud, az egész vádat leronthatják, vagy enyhébb szinben tüntethetik fel, a vádlott fellépte és szemtől-szembe tett nyilatkozatai a tanukat és szakértőket vallomásuk, illetve véleményök megváltoztatására birhatják, a biró meggyőződésére lényeges befolyást gyakorolhatnak. A vádlott személyes meghallgatásának elmulasztásával a való kipuhatolására szolgáló hathatós eszköz szándékosan van mellőzve, a bizonyíték pedig, mely a vádlott ellennyilatkozatának tüzpróbáját ki nem állotta, hitelességre igényt nem tarthat.
Midőn a makacssági eljárásnak legfeljebb némi idő- és költségkímélést igérő használval oly nyomatékos elvi aggodalmak állanak szemben, mint az imént felsoroltak, nem maradhatott kétséges, hogy a javaslat e részben mily állást foglaljon el.
A javaslat szabályul állítja fel, hogy a fel nem található, vagy hatóság elé nem állítható terhelt ellen érdemleges intézkedés, azaz vád alá helyezés, főtárgyalás és ítélethozás rendszerint ki vannak zárva (472. §), kivételt ez alól csak kisebb jelentőségű bűnvádi ügyekre állapít meg (540. § 2. bek.). A csekélyebb beszámítású büntetendő cselekményeket tárgyazó ügyekben, mivel az állam érdekét kevésbbé érintik és az illető terhelt jogait is kisebb mértékben veszélyeztetik, mint ezt már ismételve láttuk, az eljárás garantiái a gyorsaság és egyszerűsítés érdekében leszállíthatók. Ez okokból egyúttal megengedhető, hogy ilynemű ügyekben a terhelt elhatározásának az elintézés eredményére nagyobb befolyása legyen, hogy a védelemről lemondhasson és belenyugvással a büntetés alapjának esetleges hiányait eltakarhassa. Sok esetben a tárgyalásra megjelenés, a vádlottként szereplés, az illetőre nézve sokkal jelentékenyebb baj, mint a vád alapjául szolgáló törvénysértés miatt kiszabbható legsúlyosabb büntetés. Minthogy az állam szempontjából ily esetekben a büntetésnek egészen megfelelő kiszabása jelentőséggel nem bir, sőt az ártatlannak megbüntetése is, ha az utóbbi belenyugszik és ez által a bizonyítékot elhomályosítja, a jogérzetet sértő élét elveszti, nincs elégséges ok arra, hogy a vádlottat a biró előtti megjelenésre minden csekélység miatt kényszerítsék. Felemlítendő végre, hogy a szóban forgó kisebb jelentőségű ügyeknél a tényálladék és bizonyítás is sokkal egyszerűbb szokott lenni s ez okból a terheltnek közreműködése az ügyállás tisztába hozásánál könnyebben nélkülözhető.
Ily kisebb jelentőségű ügyeknek, melyekben a makacssági eljárás alkalmazható, a javaslat a kihágás, vagy kizárólag pénzbüntetéssel büntethető vétség miatt folyamatban levőket vette. De ezekben is csak a büntető parancs kibocsátását és a rendes idézés daczára meg nem jelent terhelt elleni tárgyalást és ítélethozást rendszeresítette (jugement par défaut), ellenben a hirdetményi eljárást (jugement de contumace) mellőzte.
A kézre nem keríthetett egyén ellen folytatott bűnvádi eljárás a javaslat szerint csak a bizonyíték biztosítására czéloz és e czélnak elérése után megszüntetendő (472. §). A folyamatba tett nyomozásnak vagy vizsgálatnak feladata lesz mindazokat a bizonyítékokat összegyüjteni és jegyzőkönyvrevétel, valamint a bizonyító személyek megesketése által fixirozni, mely az esetleg kézrekerülő terhelt elleni ítélethozásnál jelentőséggel birhat. E czélból a kir. ügyészség bonyolódottabb esetekben vizsgálatot fog indítványozni, ha az egyébként kötelező nem is volna, vagy a terhelő tanuk kisebb száma esetében a nyomozást a vizsgálóbiró által eszközlendő eskü alatti kihallgatásokkal egészítteti ki. Ha pedig a vádlott már az érdemleges eljárás folyamában, esetleg a főtárgyalás kitűzése után szökik meg és előállítása nem sikerült, a biróság a tanuk megesketését a szökevény bűntársai ellen esetleg megtartott főtárgyaláson, egyébként pedig vizsgálóbiró által foganatosíttatja.
A bizonyíték biztosítására vonatkozó eljárásban mind egyébként is, mind a kir. ügyészség, mind a biróság a mentő bizonyítékra is kötelesek figyelmet fordítani. Hogy azonban a terhelt érdekei önálló képviseletben is részesüljenek, a javaslat a védő közbenjárását kötelezőnek nyilvánította. A védőt maga a terhelt vagy hozzátartozói bízhatják meg, ha ezt elmulasztották, hivatalból nevezendő ki védő. A távollevő rendesen nem értesíthető az eljárás menetéről, ha pedig ismert helyen tartózkodik és a biróság előtt megjelenni vonakodik, makacskodásánál fogva különös figyelemre és gondoskodásra igényt nem tarthat. Mindazáltal még ekkor sem vonja meg tőle a javaslat a méltányos kedvezést, a mennyiben rendeli, hogy a nyomozásra és vizsgálatra vonatkozó általános szabályok értelmében az eljárás menetéről vagy egyes birói cselekményekről tudósítandó, ha ez nehézség vagy időveszteség nélkül lehetséges.
Jogos és méltányos, hogy a távollevő elleni eljárás következményei csak őt magát érjék és hogy bűntársai szökése vagy elrejtőzése miatt ne szenvedjenek. Ez okból mondja ki a javaslat (473. §), hogy az egyik terheltnek a biróság elé nem állíthatása az eljárást a többiek ellen meg nem akasztja. Vannak azonban esetek, melyekben a távollevő terheltnek jelenléte a főtárgyaláson szembesítés, felismerés stb. czéljából nagy fontossággal bir. Ekkor a való kiderítésének jelentősége elől a vádlottak igénye ügyüknek önálló és lehető gyors elintézésére háttérbe szorul, és a javaslat szerint elrendelhető rövid halasztás igazoltnak mutatkozik.
Ha a nyomozás, illetve vizsgálat a távollevő ellen be van fejezve, a további eljárás megszüntetendő. A biróság a költségeket megállapítja és a kártérítésnek megfelelő összeggel együtt a terhelt vagyonára a XXVII. fejezetben részletezett szabályok szerint biztosítja. E végből a nyomozást vezetett kir. ügyészség az ügyiratokat az illetékes elsőfokú birósághoz teszi át. Előzőleg mind neki, mind a rendőri hatóságnak jogában áll a büntető zárt foganatosíttatni. (492., 493. §).
A foglalás a költségek és a kár erejéig, egyetlen jogkövetkezmény, mely a javaslat szerint a szökésben levő, vagy kézre nem keríthető terheltet éri. Ez, mint biztosító intézkedés, a végítélet előtt sem ad jogi aggodalomra okot.
Más törvényhozások, mint láttuk, az idézésre meg nem jelenő távollevő ellen még a honpolgári jogok gyakorlatának felfüggesztését és a vagyonnak zár alá vételét is felvették és jelentkezésre ösztönző kényszeritő eszközök közé. A javaslat mellőzte mind a kettőt.
A nyomozólevél vagy elfogató parancs elől rejtőző, politikai jogokat úgy sem fog igen gyakorolhatni, és ha teszi, azzal rendesen önmaga adja magát a hatóság kezébe. A vagyon fölötti rendelkezést pedig a Btk. szerint a súlyos bűntett miatt elítélt sem veszti el, ily hatálylyal járó intézkedés tehát az ítélet előtt annál kevésbbé mutatkozott ajánlatosnak, mivel rendesen nem annyira a távollevő terheltet, mint annak hozzátartozóit sújtja.
Különálló eset az, ha külföldi követett el a belföldön büntetendő cselekményt és azután hazájába menekült (471. §). A hirlapi idézés, a kézrekerítés és a nyomozólevél ez esetben kevés sikert igérnek, a kiadatás iránti megkeresés pedig eredményre nem vezethet. Egyedüli módszerül a szökevény megbüntetésének kieszközlésére a hazájának hatóságához e végett intézendő megkeresés kínálkozik. Ez azonban rendesen csak diplomatiai úton történhetik és az opportunitás, valamint az ügyiratok átküldésének közigazgatási hatáskörbe eső eldöntését is feltételezi. A javaslat ennélfogva ily esetekben a követendő eljárás fölötti elhatározást az igazságügyi miniszternek tartotta fenn, kihez a 471. § értelmében foganatosított nyomozás, illetve vizsgálat befejezése után a kir. ügyészség megfelelő jelentést tesz.
A távollevők irányában alkalmazásba vehető intézkedések közé tartozik még a szabadlábon védekezés biztosítása (salvus conductus, sicheres Geleite). Hol a germán jogvesztést (Acht) távollevők ellen alkalmazták, a terhelt testi épségének és életének komoly veszélyeztetése nélkül a biró előtt meg sem jelenthetett. Ennek lehetővé tételére szolgált a salvus conductus, mely a jogvesztés hatályát arra az időre, mig a terhelt magát a vád alól tisztázni igyekezett, felfüggesztette. Később, a jogvesztésnek gyakorlatból kimenetele után is engedélyeztek még salvus conductus-t, de már csak oly hatálylyal, hogy a terheltnek, ki ellen elfogató-parancs volt kibocsátva és kinek személyes megjelenése az ügyállás kiderítése végett kívánatosnak mutatkozott, a szabadlábon védekezhetést biztosították. Több államban, oly felfogásból indulva ki, hogy ily mentelmi jognak biztosítása a felségjogok közé tartozik, annak megadását fejedelmi elhatározáshoz, illetve miniszteri intézkedéshez kötötték. Mindenütt azonban úgy értelmezték, hogy csak ama vád tárgyában érvényes, melyre nézve adva volt és hogy az elítélést és a büntetés foganatosítását nem akadályozza.
Ily alakzatú salvus conductussal találkozunk a németországi particularis bűnvádi perrendtartásokban, sőt még az 1873. évi osztrák (419., 420. §) és az 1877. évi németországi (337. §) törvényekben.
Hazai régibb törvényhozásunk is ismerte azt, de a gyakorlat megszüntette, mint ez a X. fejezet indokolásában előadva volt. Ujabb törvényeink, valamint az 1872. évi törvényjavaslat is hallgatnak róla.
Az utóbbi évtizedek tapasztalata mutatta, hogy a szabadlábon védekezés biztosítására alig van szükség. Fölöslegesnek mutatkozott a javaslatba oly intézkedést felvenni, mely csak igen ritka kivétel esetében nyerne alkalmazást s mely nem is annyira a bűnvádi eljárás jogelveiből, mint czélszerűség tekinteteiből fejlődött.
(474-476. §)
A kiadatás kérdése akkor merül fel, ha külföldön tartózkodó egyént oly bűncselekmény terheli, mely miatt belföldi hatóságnak kellene eljárni, vagy ha a belföldön tartózkodó egyén ellen külföldi hatóság kíván büntető ítéletet hozni, illetőleg kieszközölni vagy foganatosíttatni.
A kikérés és a kiadatás a bűnvádi perrel kapcsolatos és a büntető biróságok feladata. Ennélfogva a kiadatásnak alaki feltételei és a kiadatás iránti ügyekben való eljárás helyesen szabályozhatók a bűnvádi perrendtartás keretében, ha maga a kiadatás iránti eljárás nem is alkatrésze a bűnvádi pernek.
A javaslat e kérdésben több oly rendelkezést tartalmaz, melyeket a külföldi bűnvádi perrendtartások nem foglalnak magukban. Ez utóbbiakból vagy teljesen hiányoznak a kiadatás iránti ügyekre vonatkozó rendelkezések, vagy bennök - mint az osztrák bűnvádi perrendtartás 59. §-ában - csak az illetékesség elve és a kiadatni kért egyén letartóztatására vonatkozó hatáskör kérdése van meghatározva. A külföldi eljárási törvényeknek eme hézagát nagyobbrészt külön kiadatási törvény pótolja.
A javaslatnak azt az álláspontját, hogy mind a kikérésnek, illetőleg kiadatásnak alaki feltételeit, mind a kiadatás iránti eljárást szabályozza, indokolja az a gyakorlati tekintet, hogy a bűnvádi perrendtartás a bűncselekményekre vonatkozó eme külön eljárás tekintetében is az igazságügyi hatóságoknak felvilágosítást és útbaigazítást adjon.
Ellenben a kiadatás iránti jogra vonatkozó anyagi természetű rendelkezések, - különösen a kiadatásnak anyagi feltételeire vonatkozók, valamint a kiadott egyén jogállásának szabályozása - jellegöknél és a rendszernél fogva nem voltak a javaslatba felvehetők. Ezekre nézve jelenleg is nem az eljárási szabályok, hanem az 1878. évi V. tc. 9 és 17., valamint az 1879. évi XL. tc. 14. §-ai, továbbá azokkal az államokkal szemben, melyekkel szerződés áll fenn, ez amaz államok irányában pedig, a melyekkel törvénybe iktatott államszerződés nincs, a fennálló viszonosság az irányadók.
Ehhez járul még az a döntő szempont, hogy ama szoros államjogi kapcsolatnál fogva, mely egyrészt Magyarország, másrészt Horvát-Szlavon-Dalmátországok közt fennáll, az anyagi kiadatás iránti jog ez országokban egyöntetüen, azaz közös, illetőleg egybevágó törvényekkel szabályozandó, mely kellék a bűnvádi perrendtartásra nézve fenn nem forog.
A kiadatásnak alaki feltételeire és a kiadatási eljárásra vonatkozólag jelenleg hazánkban a következő jogforrások vannak hatályban: a nemzetközi szerződések, a viszonosság, a birói gyakorlat és az igazságügyi miniszteriumnak és a kir. főügyészeknek rendeletei.
A javaslat 474. §-a ezek közől csak kettőt tart érvényben, t. i.: a külföldi államokkal kötött nemzetközi szerződéseket, melyek az ország törvényei közé vannak iktatva s ezek hiányában a fennálló viszonosságot. A mennyiben a most említett két jogforrásnak egyike sincs hatályban, a kiadatásnak alaki feltételeire és a kiadatási ügyekben való eljárásra nézve a 475. és 476. §-ok rendelkezései alkalmazandók.
A közbűntettesek kölcsönös kiadása tárgyában nemzetközi szerződés van érvényben Magyarország és a következő államok közt:
1. 1871. évi XXIV. szám alatt van beczikkelyezve a Svéd- és Norvégországgal 1868. évi junius 2-ikán létrejött szerződés.
2. Az Olaszországgal 1869. évi február 27-én kötött államszerződést az 1871. évi XXVI. törvénycikk tartalmazza.
3. A Montenegróval 1872. évi szeptember 23-án megkötött államszerződést az 1873. évi XXV. tc. iktatta törvénybe.
4. A nagy-Britanniával 1873. évi deczember 3-án létesült államszerződést az 1874. évben a II. tc. czikkelyezte be.
5. Az Oroszországgal 1874. évi október 15-én kötött államszerződést az 1875. évi XXXVIII. törvénycikk tartalmazza.
6. A Németalfölddel 1880. november 24-én létrejött szerződés az 1881. évi XVIII. törvénycikkel nyert törvényerőt.
7. A Belgiummal 1881. január 12-én kötött államszerződés ez évben XIX. szám alatt van beczikkelyezve.
8. A Szerbiával 1881. évi május 6-án megkötött szerződés az 1882. évi XXXIV. törvénycikkbe van foglalva.
9. Luxemburgra nézve az 1882. évi február 11-én létesült szerződés, mint ez évi XXXVII. évi tc. van a törvénytárba felvéve.
10. A Braziliával e tárgyban 1883. évi május 21-én kötött szerződést, az 1884. évi XXXVII. tc. tartalmaz.
11. A Monacoval 1886. évi február 22-én kelt szerződés az 1887. évi VI. törvénycikkbe van iktatva.
Később kötött és törvénybe iktatott pótszerződés tartotta fenn, illetőleg emelte törvény erejére a következő szerződéseket:
1. A Francziaországgal 1855. november 13-án kötött szerződést az annak kiegészítése végett 1869. évi február 12-én kötött és az 1871. évi XXV. törvénycikkbe foglalt pótszerződés.
Magát az alapszerződést, - vonatkozással az 1871. évi XXV. törvénycikkre - a m. kir. miniszteriumnak 1871. évi augusztus 1-én kelt rendelete hirdette ki „miheztartás és alkalmazás végett”.
2. Az észak-amerikai Egyesűlt-Államokkal a bűntettesek kölcsönös kiszolgáltatás tárgyában 1856. évi jul. 3-án létrejött államszerződést a kivándorlók állampolgárságának szabályozása iránt 1870. évi szept. 20-án kötött és az 1871. évi XLIII. törvénycikkbe iktatott szerződésnek III. Czikke tartotta fenn.
Az alapszerződést az igazságügyi m. kir. miniszternek 1882. évi márczius 25-én, 9581. szám alatt kelt rendelete közölte az igazságügyi hatóságokkal.
A kiadatás iránti ügyekre nézve viszonosságban áll Magyarország a német birodalommal, Romániával és az osztrák-magyar monarchia másik államával. Ez utóbbival a viszonosság legszélesebb körű, mert kiterjed valamennyi bűntettre és vétségre, nem véve ki a politikai és ezekkel rokon természetűeket sem. A monarchia másik államával szemben kiadatásnak csak magyar alattvalókra (1878. évi V. tc. 17. §), a magyar vagy az osztrák törvények szerint kihágásnak tekintendő cselekményekre (1879. évi XL. tc. 13. §), valamint a magyar büntető biróságok hatásköre alá tartozó bűncselekmények tekintetében nincs helye.
A fentebbiekből világos, hogy a felsorolt államokkal szemben a kiadatásnak alaki feltételeire és a kiadatási eljárás elveire nézve a javaslatnak 475. és 476. §-ai törvényerőre emelkedésök után is csak eventuális hatályt nyernének, vagyis csak annyiban szolgálhatnának jogforrással, a mennyiben az előbb felsorolt törvények, az utolsó helyen említett három állammal szemben pedig a viszonosság ama kérdéseket eltérőleg nem szabályozták.
A 475. § meghatározza a hazai büntető-biróság teendőit, ha az eljárás alatt észleli, hogy a terhelt valamely külföldi államban tartózkodik és oly bűncselekmény forog fenn, mely miatt kiadatásnak helye van.
A kikérés iránt a szükséges lépéseket mindig az illetékes biróság teszi meg. Arról az esetről, ha a vétséggel terhelt vagy vétség miatt elítélt ellen járásbiróság előtt folytatandó az eljárás, az 560. § első bekezdése rendelkezik.
A biróságnak első sorában olyan határozatot kell hozni, melynek alapján a kiadatás kérhető. Ilyen gyanánt jelöli meg a javaslat: a terhelt ellen hozott elfogató parancsot, nyomozólevelet, vádhatározatot, végre a bűnösséget megállapító ítéletet.
E határozatoknak a reájuk vonatkozó általános rendelkezések értelmében kell kiállítva lenni. Az elfogató parancs tartalmát a javaslat 143. §-nak első és 150. §-nak második bekezdése, a vádhatározatét a 266. § második bekezdése, az ítéletét a 327. §, a nyomozólevél feltételeit pedig a 470. § határozza meg. Ezekhez az általános kellékekhez a 475. § még azt is csatolja, hogy a vádhatározatnak és az ítéletnek jogerősnek kell lenni, mert e nélkül a fontos köz- és magánjogi érdekeket érintő kiadatás alapjául nem szolgálhatnak.
A mennyiben a kiadás kérésére alkalmas határozat van, a biróságnak még arra nézve is kell határozni, hogy szükségesnek tartja-e a terhelt kiadását, illetőleg lát-e annak kérésére elegendő alapot.
A mennyiben a törvényszék vagy esküdtbiróság kiadatás szükségét látja fenforogni, annak kieszközlése végett az ehhez szükséges iratoknak csatolása mellett felterjesztést tesz az igazságügyi miniszterhez. A kiadatás kieszközléséhez, a kiadatni kért egyén személyazonosságának igazolása mellett szükséges annak kimutatása, hogy amaz egyént kiadatásra jogalapot nyujtó büntetendő cselekmény terheli és hogy személyes szabadságának korlátozására a törvényes feltételek megvannak.
Ezért rendeli a javaslat 475. §-a, hogy az igazságügyi miniszterhez a távollevő terhelt személyleirása és annak a határozatnak hiteles kiadványa, melynek alapján a kiadás elrendelhető (elfogatóparancs, nyomozólevél, jogerős vádhatározat vagy ítélet) felterjesztendő, továbbá, hogy e határoznak a távollevő bűncselekményét tüzetesen meg kell jelölnie és teljes szövegben idéznie a büntetőtörvénykönyvnek, esetleg más külön törvénynek ama §-ait, melyek a vád tárgyává tett bűncselekménynek minősítését és büntetését megállapítják. A fennebb felsorolt birósági határozatok hiteles kiadványban terjesztendők fel, egyszerű másolatuk az említett czélnak nem felel meg. A terhelt személyazonosságának megállapítására nem elégségesek a 143. § első és a 150. és 266. §-ok második bekezdéseiben megjelölt adatok, hanem tüzetes személyleirás terjesztendő fel.
A 475. § második bekezdése szerint a kiadatást óhajtó biróságnak nem kell felterjesztenie az igazságügyi miniszterhez az ügynek összes iratait.
A javaslatnak e rendelkezése megfelel a mai gyakorlatnak és azt a czélt tartja szem előtt, hogy az esetre, ha az illető ügyben még intézkedés teendő, nevezetesen, ha abban több terhelt van és csak egyiknek kiadatása kérendő: az összes iratok felterjesztése ne hátráltassa az eljárás folytatását.
Azokkal az államokkal szemben, melyekkel a kiadatásra nézve szerződés áll fenn, ez a szerződés határozza meg, hogy a kiadatás kéréséhez minő okiratok szükségesek. Ilyen államok irányában a biróságnak, - a 474. § első bekezdésében foglalt általános szabály folytán, - ezután is a nemzetközi szerződés szerint kell eljárnia.
Azok az okiratok, melyeknek az igazságügyi miniszterhez való felterjesztését a javaslat rendeli, megegyeznek azokkal, melyeket kiadatás iránt kötött ujabb szerződéseink,- nevezetesen a Szerbiával (1882. évi XXXIV. tc. V. cz.) és a Monacoval (1887. évi VI. tc. V. cz.) kötöttek, - megállapítanak.
A Szerbiával kötött államszerződésnek ide vonatkozó rendelkezéseit az igazságügyi miniszteriumnak 1890. évi deczember hó 19-én 46.402. sz. alatt kibocsátott rendelete a biróságok figyelmébe ajánlotta és oly államok irányában is kötelezőknek jelentette ki, melyekkel nincs nemzetközi szerződés kötve, hanem a viszonosság gyakorlata áll fenn. A javaslat tehát e részben is a mai gyakorlatot tartja fenn.
A kikérés kérdésében a 475. § második bekezdése szerint a törvényszék, illetőleg az esküdtbiróság közvetlenül érintkezik az igazságügyi miniszteriummal.
Mellőzte a javaslat ez esetben a kir. ügyészségnek, különösen a főügyésznek közvetítését. Ennek oka az volt, hogy a törvényszék mellett működő közvádló a 475. § első bekezdése értelmében a „kiadatás szüksége s annak kieszközölhetése tárgyában”, úgy is meghallgatandó; s így módjában áll az eljárásba megfelelően befolyni. A kir. ügyészségnek további közvetítése csak lassítaná az eljárást, pedig a kiadatás iránt előterjesztett kérelem az tárgyban határozó biróságtól a megkeresett államnak az elfogatást foganatosító hatóságáig úgy is számos hatóság kezén megy át s így az eljárásnak még lassúbbá tétele veszélyeztetné sikerét.
Eltérők a körülmények a járásbiróság ítélkezése alá tartozó ügyekben. Az ügyészségi megbizottól nem várható mindig alapos, szakszerű vélemény. A kir. ügyészség pedig rendszerint nincs a járásbiróság székhelyén, véleményének megszerzése tehát iratváltást, esetleg ismételt levelezést tenne szükségessé.
Ezekben az ügyekben tehát rövidebbnek találta a javaslat a kir. ügyészség közvetítésének utját (560. §). A járásbiróság a kiadatás kieszközlése végett megkeresi a kir. ügyészséget, mely ha kifogásai vannak, ezeket a járásbirósággal közli, egyébként pedig, valamint akkor is, ha a járásbiróság a kifogások daczára fentartja megkeresését, véleményes felterjesztést tesz az igazságügyi miniszterhez.
A kikérésre nézve a törvényszék és az esküdtbiróság nem tesz véleményes jelentést, mint a 476. § utolsóelőtti bekezdése értelmében a kiadatás kérdésében, hanem határoz (475. § első bek.) E határozat a javaslat szerint két irányú: első sorban azt vizsgálja, hogy a távollevő terhelt ellen az eljárásnak folytatása végett szükséges-e annak kiadatása; de egyuttal mérlegeli a concrét esetben fenforgó körülményeket abban az irányban is, hogy a létező adatok alapján lehet-e számítani a kiadatás elrendelésére.
A törvényszék, illetőleg esküdtbiróság határozata azonban nem végleges, a mennyiben az igazságügyi miniszternek kétség nélkül joga van fölülbirálni azt, hogy fenforognak-e a kiadatásnak különösen alaki feltételei, felterjesztette-e a biróság a szükséges okiratokat és kieszközölhetőnek mutatkozik-e a kiadatás.
A mennyiben szükséges, az igazságügyi miniszterium utasítást intézhet a törvényszékhez illetőleg esküdtbirósághoz s ennek foganatosítása - például pótlás teljesítése - végett visszaküldi az iratokat.
Nem szorul indokolásra, hogy a javaslat a követendő eljárásnak összes részleteit nem szabályozhatta, s így egyes kérdéseknek megoldását rendeleti útra, illetőleg a kibocsátandó ügyviteli utasítások számára hagyta fenn. Ezek fogják elrendelni, hogy a mennyiben a távollevő terhelt vagyon elleni bűncselekményt követett el, a kiadatásra alapul szolgálandó határozatában, a valódi kár vagy a bűntettes által okozni szándékolt kár is érték szerint lehetőleg megjelölendő (1882. évi XXXIV. tc. V. cz., második bek.; 1890. évi 46.402/I. M. számú rendelet c) pont). Hasonlókép az utasításban lesz elrendelendő, hogy ha a biróság részéről bemutatott határozat nem birna a szükséges kellékekkel, a biróság azt kiegészíteni, illetőleg mással pótolni tartozzék.
Már a 474. § első bekezdéséből világos, hogy a javaslat az osztrák-magyar monarchia másik államával a kikérésre nézve jelenleg hatályban levő gyakorlatot érintetlenül kívánja fentartani. E szerint továbbra is hatályban marad a fennálló kölcsönös és teljes viszonosság, melynél fogva az Ausztriában távollevő terheltet olyan bűntett és vétség miatt is ki lehet kérni, a melyekért más állammal szemben kiadatásnak nincs helye; melynél fogva továbbá a hazai biróságok az osztrák biróságokkal a kikérési ügyekben közvetlenül érintkeznek. Az előbbit a monarchia másik államával fennálló államjogi viszony, s ebből folyólag a teljes és kölcsönös jogsegély szempontja, az utóbbit pedig az teszi kívánatosság, hogy a közvetlen érintkezés folytán az eljárás gyorsabbá válik.
Ha azonban a terhelt bármely más külföldi államban tartózkodik: mindig az igazságügyi minisztertől kell kérni a további lépések megtételét. Különösen áll ez akkor is, ha a kikérés a német birodalomból szükséges. Az 1854. évi „Bundesbeschluss” az osztrák és a német hatóságok közvetlen érintkezését irta ugyan elő, de e határozat hazánkban nem érvényes, az 1871. évi julius hó 5-én 12.027. sz. a kibocsátott igazságügyi miniszteri rendelet pedig a németországi és a hazai biróságoknak közvetlen érintkezését megtiltotta és elrendelte, hogy minden hasonló megkeresés felterjesztendő az igazságügyi miniszterhez, kinek rendelkezése bevárandó.
A bűncselekménynek tűzetes megjelölése és az arra vonatkozó törvényszakasznak idézése és teljes szövegben közlése, a miket a 475. § utolsó bekezdése a biróság határozatának kellékei gyanánt ir elő, azért szükségesek, hogy a külföldi hatóság a magyar jognak alkalmazandó rendelkezéseiről magából a megkeresésből tudomást szerezhessen.
A 476. § a szorosabb értelemben vett kiadatási eljárást, vagyis azt az esetet szabályozza, midőn a bűnvádi eljárás lefolytatása, illetőleg a büntetés foganatba vétele végett külföldi hatóság kéri valamely magyar biróságtól az annak területén lakó, tartózkodó, illetőleg kézrekerített terheltnek kiadását.
Az eljárás mindig annak a törvényszéknek hatáskörébe tartozik, mely a 27. § szerint illetékes. Törvényszék fog az eljárásra hatáskörrel birni akkor is, ha azt a bűncselekményt, melyért a kiadatást kérik, mind a hazai, mind a külföldi jog esküdtbiróság vagy járásbiróság (560. § 3. bek.) elé utalja. A külföldi hatóság részéről előterjesztett hasonló kérelem esetében nincs is alkalom az esküdtbiróság megalakulására (337. § harmadik bek.) s így az eljárás csak törvényszék előtt folytatható le. A járásbiróságra pedig nem volt bízható a kiadás fontos kérdésének eldöntése.
Az eljárás rendszerint azzal indul meg, hogy a külföldi hatóság a kiadatás iránti megkeresést diplomatiai úton előterjeszti. Erről a külügyi miniszterium értesítvén az igazságügyi minisztert, az utóbbi, a mennyiben a megkeresés további eljárás nélkül megtagadandónak mutatkozik, ez irányban válaszol, ellenkező esetben pedig a 27. § szerint illetékes törvényszék mellett működő kir. ügyészséget megfelelő utasítással látja el, ha pedig a kiadatni kért egyén tartózkodó helye meg nem állapítható, körözése iránt intézkedik.
A kir. ügyészség, illetőleg a biróság első teendője a kiadatni kért egyén letartóztatásának indítványozása, illetőleg elrendelése. Ez intézkedésnek két esetben van helye. Vagy akkor, ha a külföldi hatóság alakszerű megkereséssel, azaz olyan átiratban kér kiadatást, melyhez nyomozólevél, elfogatóparancs, vádhatározat, bűnösséget megállapító ítélet vagy ezekkel egyenlő erejű határozat van mellékelve (476. § első bek.), vagy pedig akkor, ha a külföldi hatóság nem tesz alakszerű megkeresést, de elfogatóparancsot bocsátott ki, erről a belföldi hatóságot átirattal vagy a táviró útján értesíti és ki van mutatva, hogy a késedelem veszélylyel jár (476. § ötödik bek.). Ez utóbbi esetben azonban a letartóztatás csak ideiglenes jellegű, melynek czélja csupán az, hogy az alakszerű megkeresés megérkeztéig is megakadályozza a terhelt megszökését s mely nem terjedhet túl a 476. § hatodik bekezdésében megjelölt záros határidőkön.
A 476. § első bekezdésének az a szabálya, hogy alakszerű megkeresésre a letartóztatás mindig elrendelendő, kétségtelenül jelentékenyen korlátozza a személyes szabadságot, azonban ez a kiadatás iránti ügyekben elfogadott általános elveknek, valamint a nemzetközi érintkezésben követett gyakorlatnak, illetőleg viszonosságnak mellőzhetetlen követelménye és okvetlenül szükséges is a végből, hogy a kiadatni kért egyén ne vonja el magát a bűnvádi igazságszolgáltatás elől.
De a 476. § ötödik bekezdése ellen sem tehető alapos kifogás, mert a legtöbb nemzetközi szerződés szerint az elfogatás távirati megkeresésre is teljesítendő, mert továbbá a mai közlekedés gyors eszközei segítségével a bűntettes néhány óra alatt elhagyhatja az ország területét s így szükséges volt intézkedni az iránt, hogy alaki hiányok ne akadályozzák a belföldi hatóságokat abban, hogy nyomban megtegyék a szökést megakadályozó intézkedéseket.
A kiadatás iránti megkeresés alapján a letartóztatás elrendelésére ugyanazok a hatóságok vannak jogosítva, melyek az előzetes letartóztatást, illetőleg a vizsgálati fogságot általában elrendelhetik (143. és 150. § első bek.), tehát bármely rendőri hatóság (85. § első bekezdés.), a kir. ügyészség, a kir. járásbiróság, a vizsgálóbiró, a vádtanács és az ítélő biróság; az utóbbi akkor is, ha nem illetékes. Ezt az eljárás szükségszerű gyorsasága és a kiadatás iránti eljárás czélja követeli. Mindazáltal a javaslat a személyes szabadság érdekében felvette azt a korlátozást, hogy ha a letartóztatást nem a 27. § szerint illetékes törvényszék rendelte el, ezt nyomban értesíteni kell. Az illetékes törvényszéknek ezzel mód van adva arra, hogy a letartóztatást, ha helyét nem látja, hatályon kívül helyezze és a kiadatni kért egyént szabadon bocsássa.
A kiadatás iránti eljárás csak akkor érheti el czélját, ha a kiadatni kért egyén az eljárás befejeztéig a biróság rendelkezése alatt marad. Ez teljesen indokolja a 476. § utolsó bekezdését, valamint azt a két további szabályt is, hogy a kiadatás okából történt letartóztatásnak elrendelése ellen perorvoslatnak nincs helye (476. § harmadik bek.) és hogy a letartóztatott biztosíték mellett sem helyezhető szabadlábra (476. § negyedik bek.). A javaslatnak mind e rendelkezései egyébként teljesen megfelelnek a kiadatás iránti ügyekben fennálló gyakorlatunknak.
A fennebb előadottak eléggé feltüntetik annak szükségét, hogy abban az esetben, ha a késedelem veszélylyel járna, a kiadatni kért egyént alakszerű kiadatás iránti megkeresés nélkül is le lehessen tartóztatni. A javaslat által kitüzött határidők azonban biztosítják az alakszerű megkeresésnek lehető sürgős megküldését. E záros határidők a 476. § hatodik bekezdése szerint mindig a letartóztatás foganatban vételétől számítandók; tartamuk pedig a kiadatást kérő külföldi államnak távolságától függ. Nevezetesen: egy hónap alatt kell megérkezni az alakszerű megkeresésnek, ha a kiadatást kérő állam a magyar állammal határos, hat hét alatt, ha az más európai állam és három hó alatt, ha Európán kívül fekszik. E külömbséget nemcsak az iratváltáshoz szükséges időnek a távolsággal arányos növekedése, hanem az is igazolja, hogy távolabb fekvő államok közt ritkább az érintkezés, ezért ritkább a viszonyoknak és az illető nyelveknek ismerete, és hogy ezek a gyors intézkedést lényegesen nehezítik.
A kiadatás iránt jelenleg hatályban levő szerződéseinkben a következő határidők vannak megállapítva az alakszerű kiadatás iránti megkeresés megérkezésére: két hét a Francziaországgal és a Nagy-Britaniával, husz nap a Németalfölddel, három hét a Belgiummal, a Luxemburggal és a Monaco-val, egy hónap az Oroszországgal és a Szerbiával, végre két hó a Braziliával kötött szerződésben. E határidők közől az előbb említettek a gyakorlatban egyes esetekben nagyon rövideknek bizonyúltak. Az észak-amerikai Egyesült-Államokkal, a Svéd- és Norvégországgal, az Olaszországgal és a Montenegróval kötött szerződések nem állapítanak meg határidőt.
A javaslatban foglalt határidők megegyeznek azokkal, melyeket a kiadatásról szóló 1874. évi márczius hó 15-ikéről kelt belga törvény megállapít. Az 1875. évi április 6-án kelt németalföldi hasonló törvény husz napot állapít meg európai és három hónapot Európán kívül eső államra nézve.
Szóban levő intézkedésénél tartózkodott a javaslat a személyes szabadságnak igazolatlan korlátozásától, de figyelemmel volt arra is, hogy a kitüzött határidők alatt az alakszerű megkeresésnek megérkezése alaposan várható és méltányosan megkívánható legyen. Ha a határidők részben hosszabbak is, mint azok, melyeket a fennálló szerződések nagyobb része megállapít, az eltérés inkább látszólagos, a mennyiben a javaslat a határidők végpontját más körülményekhez köti.
A 476. § hatodik bekezdése szerint ugyanis a kitett határidők alatt az alakszerű megkeresésnek ahhoz a törvényszékhez kell megérkezni, mely a letartóztatást elrendelte, míg az érvényben levő nemzetközi szerződések legnagyobb része szerint a megkeresésnek a külügyi miniszteriumhoz való érkezése a döntő. Ajánlatosabbnak látszott a fennebbi eltérő rendelkezés, s annak megfelelőleg a határidőknek némi meghosszabbítása, mert a biróság nem ellenőrizheti, hogy az alakszerű megkeresés mikor érkezik a külügyi miniszteriumhoz, s a miatt gyakran megtörténhetnék, hogy a kiadatni kért egyén a törvényes határidőn túl maradna fogva.
A 476. § hatodik bekezdése kötelezőleg írja elő a szabadlábra helyezést, mihelyt az alakszerű kiadatási megkeresés a törvényben előírt záros határidő alatt bármely okból meg nem érkezik. A letartóztatott tehát éppen úgy szabadon bocsátandó akkor, ha az alakszerű megkeresés a közlekedés akadályai miatt nem érkezik meg kellő időben, mint akkor is, ha az eljáró biróság felvilágosításokat kívánt s ezeket a törvényes határidőben nem adták meg.
Ha a kiadatni kért egyén le van tartóztatva, megindul a tulajdonképeni értelemben vett eljárás a kiadatás iránt. Ennek főmozzanatai: sürgősen teljesítendő rövid nyomozás; a törvényszék előtt a kiadatás kérdésében tartott szóbeli, de nem nyilvános tárgyalás s a törvényszéknek véleményes jelentése az igazságügyi miniszterhez. Az eljárást az igazságügyi miniszternek ügydöntő határozata (27. § második bek.) zárja be.
A nyomozás az illetékes (27. § első bek.) törvényszék teljesítteti és pedig rendszerint vizsgálóbiró útján. A javaslat azonban nem zárja ki, hogy a törvényszék a nyomozást, ha ennek czélja úgy inkább elérhető volna, a 110. § analogiájára járásbiróság által teljesíttesse. A kiadatás iránti eljárás czélja kívánja meg, hogy e nyomozás mindig a legnagyobb gyorsasággal legyen teljesítve.
A nyomozás feladata: megállapítani azt, hogy „fenforognak-e a kiadatás feltételei” (476. § hetedik bek.) és nincs-e a kiadatásnak valamely akadálya. A nyomozás folyamán mindenekelőtt a terheltet ki kell hallgatni és személyazonosságát ki kell deríteni, azután pedig a kiadatás feltételeinek fenforgására, illetőleg az esetleges akadályokra vonatkozó adatokat kell összegyűjteni. E körülmények tisztázását a kir. ügyészség kétség nélkül indítványozni fogja ugyan, ha azonban ez bármi okból meg nem történt volna, a törvényszék hivatalból is köteles ez adatok tisztázására. Minthogy az 1878. évi V. tc. 17. §-a szerint magyar honos más állam hatóságának soha sem adható ki, magától értendő, hogy a törvényszéknek első sorban kötelessége meggyőződni, hogy a kiadatni kért egyén nem magyar honos-e, sőt ha a megkeresés nem a monarchia másik államából, de külföldről jő, akkor épen a 17. § második bekezdése értelmében, nemcsak a magyar honosság kérdését kell tisztázni, hanem azt is meg kell állapítani, hogy az illető nem osztrák honos, vagy boszniai vagy herczegovinai lakos-e.
Továbbá, mivel a magyar állam souverainitása követeli, hogy a területén elkövetett bűncselekményért a terheltet a magyar hatóság vonja felelősségre és hogy a magyar állam bármely birósága által hozott ítélet belföldön végre is hajtassék, szükséges a kiadatásról határozó biróságnak meggyőződést szerezni arról is, hogy a kiadatni kért egyén ellen nincs-e a magyar állam valamely birósága előtt bűnvádi eljárás folyamatban, illetőleg nincsenek-e törvényszerű adatok ilyennek indítására, vagy nincs-e ellene a magyar állam területén végrehajtandó büntető ítélet hozva.
E körülmények kitudása czéljából általános körözést nem kell teljesíteni. Elég, ha e czélból a törvényszék, illetőleg kir. ügyészség a kiadatni kért egyénre vonatkozó adatokat a rendőri körözvényekben és kezelői könyvekben, esetleg, ha a kiadatni kért egyén másutt tartózkodott, a tartózkodás helyének biróságánál keresteti.
Ha ez esetek bármelyike fenforog: a kiadatás halasztást szenved addig, mig a belföldön megindított bűnvádi eljárás nincs befejezve, illetőleg a büntetés nincs végrehajtva.
A nyomozás befejezése után jelenlegi gyakorlatunk szerint a törvényszék a kir. ügyészségnek irásban tett indítványa és a nyomozat iratai alapján hármas tanácsban határozatot hoz s ebben - ha a kiadatásnak szerződéses vagy szokásos feltételei fenforognak, - kimondja, hogy a kiadatásnak helye van, ellenkező esetben a megkeresés megtagadása mellett nyilatkozik.
A jelenlegi gyakorlattól a 476. § utolsó előtti bekezdése több irányban eltér.
Első sorban az iratok alapján való döntés helyett azt rendeli, hogy a törvényszék szóbeli tárgyalás alapján és mind a kir. ügyészségnek, mind a kiadatni kért egyénnek meghallgatása után vegye vizsgálat alá a kiadatás iránti ügy érdemét. A javaslatban tehát a kiadatni kért egyénnek a törvényszék előtti meghallgatása is kötelezőleg van előirva, mi egyrészről a felek egyenjogúságának követelménye, de a kiadatni kért egyénnek szóbeli felvilágosításai lényeges befolyást is gyakorolhatnak az eljárás eredményére.
A második lényeges eltérés a mai gyakorlattól az, hogy a törvényszék nem határoz a kiadatás érdemében, hanem csak véleményt nyilvánít és ezt terjeszti fel az igazságügyi miniszterhez. Visszásnak tűnt fel, hogy a biróság határozatot hozzon és ezt az igazságügyi miniszterium hatályon kívül helyezhesse.
Ennek elkerülése végett a javaslat helyesebbnek tartotta a biróság hatáskörébe csak a véleményadást utalni, a döntésre pedig az igazságügyi minisztert jogosítani fel (27. § második bekezdés). A törvényszék a javaslatnak törvényerőre emelkedése esetén is politikai czéljától teljesen függetlenül nyilváníthat véleményt a kiadatás iránti kérelem tárgyában. Csupán a büntető törvények rendelkezései, a kiadatás iránti szerződések, vagy a viszonosság irányozzák a biróság működését. Mindazáltal éppen fontos nemzetközi és külpolitikai okokból fenn kell tartani a kormánynak ama jogát, hogy a biróságnak határozatával szemben a végelhatározás őt illesse.
A törvényszék véleménye és az igazságügyi miniszter döntése a javaslat szerint is csak abból indulhat ki, hogy fenforognak-e azok a feltételek, melyekhez a nemzetközi szerződés vagy a fennálló viszonosság, ezek hiányában pedig a bűnvádi perrendtartás a kiadatást kötik és nincs-e annak valamely akadálya? A bűnügy érdemét s nevezetesen azt, hogy a kiadatni kért egyén alaposan terhelhető-e valamely bűncselekmény elkövetésével, sem a törvényszék, sem az igazságügyi miniszter ezután sem vizsgálja.
Minthogy a törvényszék a kiadatás érdemében nem is hoz határozatot, kétséget sem szenved, hogy véleményes jelentésével szemben semmi perorvoslatnak, illetőleg a felek részéről beadványnak nincs helye.
Az igazságügyi miniszter a törvényszék véleményes jelentésétől teljesen függetlenül határoz, tehát annak ellenére is elrendelheti vagy megtagadhatja a kiadatást, vagy további nyomozás teljesítésére is adhat utasítást. Az előbbi két esetben közvetlenül értesíti határozatáról a külügyi miniszteriumot és ha elrendelte a kiadatást, az illetékes kir. ügyészség útján a kiadatni kért egyén átkisérése iránt is intézkedik.
(477., 478. §)
A javaslat az elkobzás és megsemmisítés iránt a terhelt távollétében teljesíthető eljárást amaz esetre szorította, midőn nyomtatvány, irat, vagy képes ábrázolat a Btk. rendelkezéseibe ütközik, de annak közzététele, illetve terjesztése miatt, a felelős személy ismeretlen volta, külföldön tartózkodása, vagy más okok miatt a bűnvádi eljárás senki ellen sem indítható meg (477. §).
Közérdek követelheti, hogy veszélyes tartalmú és esetleg tágabb körökben elterjedt nyomtatvány, irat vagy ábrázolat a forgalomból kivétessék. Ha e végett mindig a felelős személy kipuhatolását és elítéltetését, esetleg több helyen indítandó esküdtszéki eljárás eredményét kellene bevárni, az elkobzás és megsemmisítés rendesen meghiusulna, vagy hatását egészen elvesztené. Másrészt nyomtatványoknál, melyek napi eseményeket tárgyalnak, vagy arra vannak szánva, hogy az idő szerint uralkodó eszméket tisztázzák s a hangulatra befolyást gyakoroljanak, az előzetes lefoglalás hosszabb fentartása tetemes anyagi kárt okozhat és a sajtószabadságot nagy mértékben korlátozhatja.
Ezeknek az ellentétes érdekeknek kiegyenlítését vette czélba a javaslat XXV. fejezetében szabályozott eljárás. Lehetővé teszi, hogy a bűnös tartalmú nyomtatványnak, iratnak, vagy ábrázolatnak és az előállításukra szolgáló készülékeknek lefoglalása akkor is eszközölhető vagy fentartható, illetve elkobzássá átváltoztatható legyen, ha a bűnvádi eljárást a felelős személy ki nem puhatolhatása, vagy más ok miatt meg kell szüntetni, de egyúttal alkalmat ád a nyomtatványra, mintákra stb. igénynyel biróknak, hogy jogaikat érvényesíthessék és a sajtószabadságot önkényes megszorítás ellen védelmezzék.
Az utóbbi tekintetben csak a rendes főtárgyalás és ítélethozás nyujtja a kellő garantiákat, melyeket a javaslat el is fogadott. Az eljárásra és ítélethozásra és pedig esküdtek közreműködése nélkül ama törvényszéket jogosítja fel, melynek vizsgálóbirája a nyomtatvány stb. lefoglalását legelőbb rendelte el (24. §). Az esküdtek közreműködését kizárta ama körülmény, hogy ezek rendszerint csak a bűnösség kérdésének eldöntésére hivatvák, mely a tárgyalt esetben fel sem tehető. Ez volt egyúttal az ok, hogy a javaslat az egész eljárást sajtó útján elkövetett bűntett vagy vétség esetében is a rendes és nem a sajtóbiróságok elé utasítja.
Hogy az érdekeltek igényei lehetőleg megvédve legyenek és az ítéletet rendesen contradictorius eljárás előzi meg, a javaslat védőnek hivatalból való kinevezéséről is gondoskodott az esetre, ha az érdekeltek maguk meg nem idézhetők. Ha azonban meg voltak idézve és a tárgyalásra még sem jelentek meg, nincs többé ok, hogy az állam oly igényeket vegyen oltalma alá, melyeket a közvetlen jogosultak, mint lényegteleneket elejtettek.
Bizonyító eljárásra rendszerint nem lesz szükség, mert a biróság csak annak eldöntésével foglalkozik, hogy az elkobzandó, illetőleg megsemmisítendő nyomtatvány, irat, vagy ábrázolat ütközik-e büntető törvénybe, a mi közvetlenül megállapítható. Az eljárás imént érintett czélzata megadja egyuttal az ítélet körvonalait, mely a kifejtettek szerint csakis az elkobzás, vagy megsemmisítés kimondására, vagy megtagadására és a költségeknek a XXVI. fejezet szabályai szerint való megállapítására szorítkozik s ennélfogva az utóbb kipuhatolt terhelt ellen hozandó ítéletnek nem praejudikál.
Az ítéletnek főleg az tulajdonít hatályosságot és gyakorlati jelentőséget, hogy a birói és közigazgatási hatóságokkal közölve lesz, és hogy annak alapján a határozat tárgya ujabb eljárás és ítélet nélkül, melyre az alapkérdésnek egyszer történt eldöntése után már szükség nincs, elkobozható, illetőleg megsemmisíthető (478. §).
Kiemelendő még, hogy az imént részletezett eljárásnak csak a Btk. 62. §-ában megjelölt tárgyakra nézve volna helye. Büntetendő cselekmények elkövetésére használt, vagy azok által létrehozott más tárgyak lefoglalása, elkobzása és megsemmisítése tekintetében, mely a köz- és magánérdek szempontjából hasonló jelentőséggel nem bir, az illetékes biróságok akkor is, ha a terhelt kipuhatolható, vagy előállítható nem volt, az eljárás rendes szabályai szerint intézkednek. A makacssági eljárásnak a javaslat által elfogadott esetei, részint az eljárás rövidítése, részint más gyakorlati haszon szempontjából igazolják a javaslat általános szabályának megszorítását, a nélkül, hogy azt kivételes természetüknél fogva megingatnák. Ellenben a magánjogi elégtétel nem látszott oly fontos érdeknek, mely miatt az említett szabály alól további kivétel tehető volna, még pedig annál kevésbbé, mert a polgári per útján, a főtárgyalás és büntető ítélethozás nagy apparatusa nélkül is érvényesíthető (6. § 1. pont.).
(479-485. §)
A bűnügyi költségek tágabb értelemben azokat a kiadásokat is magukban foglalják, melyeket az állam a bűnvádi eljárást vezető és foganatosító hatóságok, valamint a büntetés végrehajtására szolgáló intézetek szervezésére és fentartására fordít. E kiadásokat hazánkban mindig az állam, illetőleg a törvényhatóságok, a magánfelek megtérítés iránti kötelezettségének igénybevétele nélkül fedezték és azoknak aránylagos behajtását czélzó eljárási és ítéleti díjak gyakorlatban nem voltak. Az utóbbiaknak behozatala a büntető igazságszolgáltatáshoz folyamodó közönség, illetőleg a bűncselekmény miatt elítéltek ujabb terheltetésével járna s azért a javaslat kidolgozásánál szemügyre véve nem volt.
A javaslat csak ama költségek tárgyában intézkedik, melyek a bűnvádi ügyekből közvetlenűl erednek s melyek eddig is a megállapítás, illetőleg megítélés tárgyai voltak. Azok közé felveszi mindazokat a szükséges költségeket, melyeket a bűnvádi eljárás a nyomozás megkezdésétől az ítélet végrehajtásának befejezéséig okozott (479. § 1. bek.).
Ily tágabb értelemben véve a bűnügyi költségeket, azok közé tartoznak első sorban a hatósági közegek közbeléptének költségei, nevezetesen a biróság és kir. ügyészség személyzetének napidíjai, az utazással, levelezéssel, átküldéssel, hirdetéssel és más ilynemű hivatalos intézkedéssel járó kiadások. A rendőri hatóságok és közegek vonatkozó díjai és kiadásai csak akkor csatolandók a bűnvádi eljárás költségeihez, ha a kir. ügyészség vagy a biróságok meghagyására vagy megkeresésére történt eljárás alkalmából merültek fel. Eme hatóságoknak és közegeknek önálló hatásköréből folyó egyéb nyomozó és megelőző lépései a bűnvádi eljárásnak nem kiegészítő részei s e miatt a bűnügyi költségek megállapításánál figyelembe sem vehetők.
A javaslat idézett rendelkezése szerint a bűnügyi költségekhez tartoznak továbbá a tanuk és szakértők megidézése és kihallgatása által okozott kiadások. Ezek alatt a tanuk és szakértők díjai és útiköltségei, továbbá a szemle vagy szakértői vizsgálat foganatosításához megkívántató kiadások is értendők.
A bűnügyi költségek közé nem sorolandók a terhelt megidézésének, elővezetésének, őriztetésének és előzetes letartóztatásának, illetőleg vizsgálati fogságának, valamint a büntetés végrehajtásának költségei is. Ezek közől a fogság vagy a szabadságvesztés-büntetés foganatosításának költségeül, mely nem áll kizárólag az élelmezés költségéből, az utóbbinál nagyobb összeg is számítható fel. A büntetés végrehajtásának költségei kiterjednek az elítélt átkisérésével, valamint a halálbüntetés végrehajtásával járó kiadásokra is.
Végre még a magánvádló szükséges kiadásait és a védelem költségeit is a bűnügyi költségek közé sorolta a javaslat. A magánvádló a javaslat szerint nemcsak egyéni, hanem közérdekben is működik, e végett tett kiadásai tehát az eljárás czéljaira vannak fordítva.
E szempont alá azonban csak a „szükséges”, vagyis az eljárás sikerét tényleg előmozdító kiadások esnek. Oly intézkedések költsége, melyeket a magánvádló ugyan a vád előkészítése vagy a bizonyíték megszerzése végett ugyan, de egészen czéltalanul tett, csak is őt terhelhetik és megtérítés tárgyai nem lehetnek.
A javaslat a magánvádló képviseletének költségeit is a szükséges kiadások közé sorolta, mert a magánvádló rendesen nem bir azzal a jogi képzettséggel, mely a vádnak sikeres képviseletében szükséges és mert az utóbbi nemcsak a sértettnek, hanem az igazságszolgáltatásnak érdekét is előmozdítja.
Annál az álláspontnál fogva, melyet a javaslat a védelemre nézve elfoglal, következetlenség lett volna a védelemmel járó kiadásokat a bűnügyi költségek közől kihagyni. Ha a védelem lehetőleg megkönnyítendő, ha a védő nem csak a terheltnek képviselője, hanem a helyes igazságszolgáltatásnak tényezője, a védelem költségei a bűnvádi eljárásra nézve csak annyira szükségesek, mint a tanuknak vagy a szakértőknek díjai. És pedig nem tehető e részben külömbség a tulajdonképi szakszerű védelem és a terheltnek a bűnvádi eljárás közben szükséges egyéb képviselete (55. § 2. bek.) közt. Mindkettő egy czélnak szolgálatában áll és költségeinek megtérítése egy alapból következik.
Ama kérdést, hogy kit terhelnek a bűnügyi költségek, mint a kártérítéssel rokontermészetűt, nagyobbára a magánjog elvei szerint szokták eldönteni, bár a büntetőjogi felelősség sajátszerűsége és az államnak a bűnvádi eljárásban a magán peresfél állásától eltérő szerepe némi módosításokra is vezettek. Irányelvül szolgálnak ama tételek, hogy a véletlen, saját hibája vagy másnak jogos cselekménye által okozott kárt mindenki maga tartozik viselni, hogy kártérítés iránti igény csak mások jogellenes eljárására alapítható, ha az szándékosság vagy vétkes gondatlanság kifolyása volt és hogy a pervesztes fél rendesen úgy tekintendő, mintha az ellenfél terhére felmerült költséget jogellenesen okozta volna.
Ezeknek a jogszabályoknak adott a javaslat is kifejezést, midőn a bűnvádi eljárás költségeinek viselésére a vádlottat kötelezte, ha azt bűnösnek ítélték, ellenben a vádlót, ha ennek fellépése sikertelen volt.
Ezek azonban csak fővonásai a javaslat vonatkozó intézkedéseinek, melyek a már érintett körülményeknél fogva több irányban megszorítás, illetőleg kivétel alá esnek. Ily kivételre szolgáltat főleg alkalmat a vétkesség vagy egyéni érdek, mely egyes személyeket bizonyos kiadásokra nézve különösen terhel, vonatkozólag illet. Ha a vádlottat bűnösnek is mondták ki, lehetnek egyes költségtételek, melyek a vádlott bűncselekményével és az ennek folytán szükségessé vált eljárási lépésekkel okozati kapcsolatban nincsenek, hanem más személy mulasztásának okozatai vagy csakis annak érdekében történtek. Épp úgy lehetséges, hogy a vádlott, bár a vád alól fel volt mentve, az eljárás folyamán vétkes mulasztásával szükségtelenek költséget okozott, vagy az eljárás czélja által nem igazolt intézkedéseket vett igénybe, melyek az elutasított vád folyományának nem tekinthetők. Mindkét esetben méltatlan volna az illető költségekkel a pervesztes felet terhelni, minélfogva azoknak viselésére csak a hibás, illetőleg haszonban részesült fél kötelezhető.
A költségviselésnek említett kivételes kötelezettsége esetei közé tartozik, ha a tanu vagy szakértő okozott igazolatlan elmaradása által költséget (194., 232. §), ha a vádlott vagy a védő meg nem jelenése miatt kellett a főtárgyalást elhalasztani (482. § 4. bek., 302. § 7. bek.), ha a perorvoslatot vagy az ujrafelvétel iránti kérvényt visszavonták, illetve egészen alaptalanul használták (484. § 1. bek.), ha valamely fél mulasztása következtében merült fel igazolás szüksége (484. § 2. bek.), ha valamelyik fél kérelmére rendelik el a főtárgyalás gyorsirói felvételét (331. § 5. bek.), ha az ujrafelvétel által érdekelt a felmentő ítéletnek a hivatalos lapon kívül még más lapban való közzétételét is kívánta (457. § 4. bek.). A főszabály további módosításaival a részletes intézkedések tárgyalásánál fogunk találkozni.
A vádlott bűnösségének megállapítása esetében az ítélet egyúttal magában foglalja annak kijelentését is, hogy a vádlott jogellenes cselekménye okozta a bűnvádi eljárást. Nincs tehát semmi kétség, hogy ez esetben a vádlott kötelezendő a bűnvádi eljárás költségeinek viselésére, illetve megtérítésére (480. §). És pedig a javaslat 479. §-ban felsorolt összes költség fogja őt terhelni, csakis azoknak kivételével, melyekre nézve a javaslat imént idézett szakaszai más személyek ellen állapítanak meg egyéni kötelezettséget. Nevezetesen köteles lesz a vádlott az egész, esetleg kezdetben más ellen vezetett nyomozás, vizsgálat és érdemleges eljárás folyamán az államkincstár terhére felmerült költségeket, ide értve a fogság költségeit, továbbá a magánvádló által fedezett szükséges kiadásokat és képviseleti költségeket megtéríteni, végre saját magának az eljárás alkalmával tett kiadásait, úgy mint védőjének, illetőleg képviselőjének díját és kész kiadásait is fedezni.
Minthogy azonban a költségekben való elmarasztalás egyedül a bűnösnek kimondáson alapszik, szükségkép következik, hogy a vádlott csak annyiban kötelezhető a költségek viselésére, a mennyiben bűnösnek találták, azaz hogy azokkal a költségekkel nem terhelhető, melyeket ellene meg nem állapított bűncselekmény miatti eljárás okozott.
Sok esetben azonban, nevezetesen, ha a vádlott terhére rótt cselekményeket együtt tárgyalták, nehéz lesz megállapítani, hogy a költségekre a vád melyik része adott alkalmat. Azért rendeli a javaslat, hogy a vádlottnak a költségekben való részbeli marasztalása csak akkor mondható ki, ha az ellene megállapított és meg nem állapított bűncselekményekre vonatkozó költségek különválaszthatók (480. § 2. bek.). Ellenkező esetben a vádlott az egész költséget viseli és minthogy az eljárásra főleg mégis csak ő adott alkalmat, ebben igazolatlan szigor nem található. Hogy azok, kik valamely bűncselekménynél közreműködtek, a kárért és költségekért egyetemlegesen, azaz mindegyik az egészért, felelősek, általában elfogadott tétel. A javaslat azt hasonlókép magáévá tette (481. §), midőn kimondta, hogy a vádlottársakat, kik alatt nemcsak a tetteseket és részeseket (Btk. 69., 70. §), hanem az orgazdákat és bűnpártolókat (Btk. 370., 374., 375. §) is érti, az eljárás költségeire nézve rendszerint egyetemleges kötelezettség terheli. De ily általánosságban a szabály többféle igazságtalanságra adna alkalmat, a mennyiben egyrészt a correalitás alapjából túlzott következtetést vonna, másrészt ama jogtételbe ütköznék, hogy senki oly költekezés megtérítésére nem kötelezhető, melyre magában vagy másokkal okot nem szolgáltatott, vagy mely csak másnak javára volt fordítva. Megszorításra van tehát szükség, melyet a javaslat két irányban alkalmazott. Először azt határozza, hogy a fogság, a védelem és a büntetésvégrehajtás költségei, úgyszinte az egyes vádlottakat ért eseményekből, vagy egyeseket terhelő hibákból, illetőleg mulasztásokból eredet költségek, melyeket tehát egyéni és nem a közös bűnösséggel kapcsolatos körülmények okoztak, mindenik vádlottat fejenkint terhelik. Továbbá megengedi, hogy még azokra a költségekre nézve is megszüntethető legyen az egyetemlegesség, melyeknek közös forrása a bűncselekmény és annak tárgyában szükségessé vált bűnvádi eljárás. Néha oly csekély az egyik vagy másik bűntárs közreműködése a vádbeli cselekménynél, hogy az egész, esetleg igen nagy összegű bűnügyi költségekben való egyetemleges elmarasztaltatás, különösen, ha csak a kevésbbé terhelt vádlott bir vagyonnal, aránytalan jogsérelmet okozna.
A javaslat ily esetben felhatalmazza a biróságot, hogy a bűnügyi költségeket a vádlottak között feloszsza és mindegyiket csak a „méltányosan” megállapított részösszegben marasztalja el. Magától értetődik, hogy a felosztás nem fejenkint, hanem hozzávetőleg a szerint történik, hogy ki okozta a költséget.
A bűnügyi költségek átháramlása tekintetében a javaslat az ujabb törvényhozások példáját (1873. évi osztrák bpts. 389. § 3. bek., német 497. §) követve, azt ahhoz kötötte, hogy a bűnösítő ítéletnek az elítélt halála előtt kell jogerőre emelkedni (480. § 3. bek.).
Ez eltérés a magánjog elveitől, melyek szerint a vagyonjogi kötelezettségek ítélet nélkül is az örökösökre hárulnak. Mindazáltal a szoros kapcsolat, mely a fentebbiek szerint a bűnösség megállapítása és a költségviselés kötelezettsége között létezik, okszerűnek tünteti fel, hogy az utóbbi az előbbi nélkül hatályt ne nyerjen. Minthogy pedig az ítélet jogerőre emelkedése előtt a bűnösség kérdése eldöntöttnek nem tekinthető, a költségviselés kötelezettsége sem bir még addig biztos alappal és nem tekinthető a vádlott vagyonát terhelő tartozásnak.
A vádlott felmentése esetében a magánjog szabályai szerint az államnak vagy a magánvádlónak kellene az eljárás költségeit viselni a szerint, a mint a vádat az állam közege, vagy magánvádló emelte.
Ennek az általános szabálynak kivétel nélküli alkalmazása sem volt a gyakorlat igényeivel összegyeztethető.
Az állami igazságszolgáltatás budgetje tetemes összeggel emelkednék, ha a közvádra indított eljárás megszüntetése, vagy felmentő ítélettel befejezése esetében mind a vádlott, mind a magánvádló kiadásait az államkincstár térítené meg. Ennélfogva, habár jogosultsággal is bir a terheltnek igénye, hogy a kellő, illetve elégséges alap nélkül ellene indított bűnvádi eljárással okozott költségeit megtérítsék s bár a magánvádló, ki az eljárás czéljaira közreműködött, költségei megtérítéséhez hasonlóképen igényt tarthatna, mégis tanácsosnak mutatkozott az államkincstárt a vonatkozó térítmények alól felmenteni (482. § 1. bekezdés). A pénzügyi indokhoz járult, hogy a javaslat szerint csak jogos gyanuokokkal terhelt ellen indítható bűnvádi eljárás, mely tehát magában véve jogosulatlan intézkedés jellegével nem birhat, továbbá, hogy a magánvád túlterjeszkedése ellen a költségviselés esetleges kötelezettsége kivánatos ellensúlyul szolgál. A magánvádlóra nézve nem forognak fenn a kifejtett tekintetek, irányában tehát megszorítás nélkül állapítja meg a javaslat a költségviselés, illetve megtérítés kötelmét. Több együttesen eljáró magánvádló megtérítés iránti kötelezettsége, mely abból ered, hogy a bűnvádi eljárás indításánál nem fejtettek ki kellő gondosságot, a correalitás szempontja alá esik. Itt is azonban, mint a bűntársaknál, a biróság belátására bizza a javaslat az egyetemleges vagy arányos részbeli elmarasztalást.
Mind az állam, mind a magánvádló kötelezettségére módosító, illetve megszüntető hatást gyakorolhat a harmadik személyt terhelő felelősség. Ha a magánindítványra jogosult elállása okozta a bűnvádi eljárás megszüntetését, sem az állam, sem a magánvádló, ha ez a magánindítványra jogosulttól külömböző személy volt, perveszteseknek nem tekinthetők és a költségekkel csakis az a sértett terhelhető, ki szabad elhatározásával akadályozta meg az ügy rendes befejezését és a költségviselés kötelezettségének szabályszerű megállapítását (482. § 2. bek.). Több magánindítványra jogosultnak egyetemleges kötelezettségére nézve a magánvádlókról e részben fennebb mondottak nyernek alkalmazást. Hasonló természetű az eset, ha az eljárásra alaptalan feljelentés szolgált okul (483. §), mely első sorban a feljelentőre hárítja a felelősséget az eljárás megindítása tekintetében. Hogy azonban a költségekre vonatkozó felelősség a jogos feljelentéstől vissza ne tartson, a javaslat csak a tudva hamisan vagy feltünő gondatlansággal eljárt feljelentő ellen alkalmazza a költségviselés kötelezettségét és nem köti azt a már a feljelentés eredménytelenségéhez vagy a kellő gondosság elmulasztásához.
A kölcsönös becsületsértés miatti eljárás esete (Btk. 275. §) nem állapít meg kivételt a főszabály alól; mert az idézett § alapján csak a büntetés alól felmentett vádlott bűnösnek mindamellett is kimondandó, s reá következéskép a 480. § 1. bekezdésének szabálya nyer alkalmazást.
Kiemelendő még, hogy a magánvádló és a feljelentő kötelezettsége a javaslat 479. § 1. bekezdésében felsorolt összes tételekre kiterjed, továbbá, hogy a közvádra indított eljárás költségei csak az államkincstár és nem a kir. ügyészség terhére állapíthatók meg. (482. § utolsó bek.) Az utóbbi különösen akkor nyer jelentőséget, ha egyes kiadásokra a kir. ügyészség közbenjárt tagjainak indítványa vagy mulasztása szolgáltatott okot. A költségekkel terhelés ez esetben rendbüntetés vagy fegyelmi fenyíték természetével birna, mely a kir. ügyészségnek a biróságtól független állásával össze nem fér; ajánlatosabbnak mutatkozott tehát a kir. ügyészségnek költségekben való elmarasztalását egészen kizárni. A hibát vagy vétséget elkövetett kir. ügyésznek kérdőre vonása és vagyoni felelősségének megállapítása azért fegyelmi uton még mindig eszközölhető.
Az eljárás költségeinek megállapítását a javaslat kizárólag a biróságra bízta. Sem a rendőri hatóságokat, sem a kir. ügyészséget ily joggal fel nem ruházta és a vádhoz való viszonyuknál fogva fel sem ruházhatta. Minthogy azonban a birói közbenjárás nélkül foganatosított nyomozás alatt is merülhetnek fel tetemes költségek, gondoskodott a javaslat, hogy ekkor az ügyben illetékes biróság határozata legyen kikérhető (479. § 5. bek.).
A biróság egyébként a bűnvádi eljárást befejező határozatban, tehát büntető-parancsban a vádindítványt elutasító, vagy az eljárást megszüntető végzésben, ítéletben, esetleg kivételes felelősséget kimondó külön végzésben állapítja meg a bűnvádi eljárás költségeit. Hogy a fizetés kötelezettsége iránt kétség vagy vita ne támadhasson, azt rendeli a javaslat, hogy a biróság a költségviselésre kötelezettet és a költségek összegét is meghatározza.
A jelen fejezet intézkedéseinél több tekintetben érvényesült méltányosság igényeit elégíti ki a javaslat, midőn az 1890:XLIII. tc. 4. §-ának fentartása mellett megengedi, hogy a biróság, tekintettel a kötelezettnek vagyoni körülményeire, a bűnügyi költségeket egyelőre behajthatatlanoknak nyilvánítsa (479. § 4. bek.). A kincstár és a költségtérítményre jogosult magánosok pénzügyi érdekénél fontosabbnak látszott annak megakadályozása, hogy a bűnügyi költségek kíméletlen behajtása, ujabb bűncselekményre ösztönözzön, vagy a fizetésre kötelezettnek ártatlan családbelijeit sújtsa.
A bűnvádi eljárás költségeire nézve rendesen az azonnali fedezés szüksége forog fenn. A fogvalevő terhelt élelmezése a vonatkozó összeg megállapításáig és behajtásáig el nem halasztható, tanuk és szakértők díjaiknak és költségeiknek haladéktalan kifizetését méltán követelhetik. Mellőzhetetlen tehát, hogy addig, míg a biróság a költségviselés kötelezettsége tárgyában határoz és a megállapított összeget a kötelezettől behajtják, valaki a szükséges kiadásokat előlegesen fedezze. Közvádra üldözendő cselekményeknél ez más, mint az államkincstár nem lehet. Önálló magánvád eseteiben a magánvádló is kötelezhető volna a költségek előlegezésére, ez azonban a magánvád oly megnehezítése volna, mely a javaslatnak a magánvádra vonatkozó czélzataival össze nem egyeztethető. Nem maradt tehát egyéb hátra, mint a bűnvádi eljárás költségeinek előlegezésével ez esetben is az államkincstárt terhelni (479. § 2. bek.). Ha tehát a javaslat e részben a köz- és magánvádra indított bűnvádi ügyek között külömbséget nem is tesz, a fentebb érintett pénzügyi tekintetek még sem voltak egészen figyelmen kívül hagyhatók. Azoknak a javaslat annyiban kívánt érvényt szerezni, a mennyiben az illető költségek természete a fedezés elhalasztását megengedi. Oly költségekül, melyekre nézve az azonnali fedezés szüksége fenn nem forog, illetőleg melyeknek előlegezésére az érdekelt felek kötelezhetők, a javaslat a terheltnek és a magánvádlónak kiadásait jelölte meg. Úgy a terheltre, mint a magánvádlóra nézve még kétséges az eljárás folyamában, hogy nem lesznek-e éppen ők a költségek viselésére kötelezendők. Az ezeknek adott előleg sok esetben a nem érdemelt ajándék természetével birna, mely annál kevésbbé igazolható, mivel az ügy helyes eldöntéséhez szükséges intézkedések amúgy is hivatalból megtörténnek, a fél egyéni álláspontja szerint kívánatosnak látszó lépések költségeivel s még inkább azoknak előlegezésével pedig az illető érdekelt jogosan terhelhető.
Az okok, melyek a polgári eljárásban arra vezettek, hogy az ügyvéd vagy meghatalmazott díj- és költségkövetelésének saját fele elleni érvényesítésére fel van jogosítva (1868. évi LIV. tc. 252. §, 1874. évi XXXIV. tc. 58. §), a bűnvádi eljárásban is megtartják jelentőségöket. Az ügyvéd és meghatalmazott, ki a megítélt költségek behajtására közvetlen joggal nem bir, díját és költségeit csak képviseltjétől követelheti, mi kiváló gyakorlati jelentőséget nyer az esetben, ha éppen saját felét marasztalták el a költségekben. A netáni kétségnek megszüntetésére, különösen az eljárásra hivatott biróság tekintetében, szolgál a javaslat 485. §-ának rendelkezése.
(486-493. §)
A bűnvádi perrendtartás a magánjogi igénynek a büntető eljárás folyamán való érvényesítése kérdésében korántsem meríti ki feladatát azzal, hogy kimondja az adhaesio alapelvét (5. §) és meghatározza azokat az eseteket, melyekben a magánjogi igény csak a polgári biróság előtt érvényesíthető (6. §). Mihelyt a javaslat jogot ad a sértettnek arra, hogy magánjogi igényét a büntető biró előtt érvényesíthesse, rendelkezéseket kell felvennie ez érvényesítés módjáról, és gondoskodnia kell ez érvényesítésnek biztosításáról is.
Ez indokolja azt, hogy a javaslat e tárgyban külön uj fejezetet vett fel, melyet sem az 1882. és 1886. évi tervezetek, sem az 1888. évi javaslat nem tartalmaztak. A XXVII. fejezet az ide vágó kérdéseket összefüggőleg szabályozza és a vonatkozó rendelkezéseket rendszeres egészszé csoportosítja.
Ama szabály után, hogy a bűncselekmény okozta kár hivatalból csak az anyagi büntetőjognak helyes alkalmazása végett nyomozandó (486. §), továbbá annak kimondása után, hogy az eljárás megszüntetése illetőleg a vádlott felmentése esetében a büntető biróság nem határoz a magánjogi igény tárgyában (487. §), - a javaslat tüzetesen foglalkozik a magánjogi igénynek külön eseteivel, nevezetesen azokkal, melyekben az valamely tárgynak visszaadására (488. §), vagy a bűncselekmény folytán szenvedett kárnak vagy elmaradt haszonnak megtérítésére (489. §) irányul, midőn a bűnösség a vádlott valamely jogviszonyának vagy vele kötött valamely jogügyletnek teljes vagy részleges érvénytelenségét vonja maga után (490. §), továbbá szabályozza a büntető biróság ítéletében elutasított vagy csak részben megállapított magánjogi igény érvényesítését (491. §); végre rendelkezik ez érvényesítésnek bűnügyi zárlat (492. §) vagy büntető úton elrendelt biztosítási végrehajtás (493. §) által való biztosításáról.
A magánjogi igények érvényesítésére vonatkozó részletes rendelkezések szabályozását a tételes bűnvádi perrendtartások szerfelett elhanyagolják. Ez alól csak a régibb, valamint a jelenleg is hatályban levő osztrák, továbbá az olasz, a norvég és a boszniai törvények vehetők ki.
Az 1853. évi ausztriai bűnvádi perrendtartás, „a büntető biróságnak a magánjogi igényeket illető határozatairól és intézkedéseiről” szóló tizenhatodik fejezetében (352-364. §) tartalmaz ide vonatkozólag megfelelő szabályokat, melyeket az 1873. évi osztrák törvénynek egyező czímű huszon-egyedik fejezete (365-379. §) csaknem változatlanul átvett. Szó szerint megegyeznek ezekkel az 1891. január 30-kán kelt boszniai és herczegovinai bűnvádi eljárási törvények (XXI. fej.) 324-338. §-ai.
Nem ily kimeritők már az olasz „Codice di procedura penale”-nak a „lopott vagy más, zár alá vett dolgok”-ról rendelkező VII. czímében (605-618. Czikk), valamint az 1887. évi norvég perrendtartásban (XXX. fej. A magánjogi igénynek a bűnügygyel kapcsolatban való érvényesítése 438-450. §; XXXIV. fej. A terhelt vagyonának zár alá vétele 459., 460. §) foglalt határozatok, melyek a vonatkozó kérdések közől csak egyeseket szabályoznak.
A franczia „Code d’instruction criminelle” (1. és 2. Czikkek második bekezdései, 3. és 4. cz.) csak annak meghatározására szorítkozik, hogy a magánjogi igényt mindazok, kik a bűncselekményből kárt szenvedtek, a terhelt és törvényes képviselői ellen a büntető biróság előtt is érvényesíthetik, ha pedig a polgári biróság előtt érvényesítik, a polgári per mindaddig felfüggesztendő, míg az azt megelőzőleg vagy annak tartama alatt indított bűnvádi eljárás be nincs fejezve.
A német birodalmi bűnvádi perrendtartás nem rendelkezvén az adhaesióról, természetesen még kevésbbé tartalmaz a magánjogi igény érvényesítésére vonatkozó tüzetes szabályokat.
Az 1888. évi törvényjavaslat a jelen munkálat XXVII. fejezetében szabályozott kérdések közől csak a magánjogi igény biztosításával foglalkozott és pedig a bűnügyi zárlatra nézve a nyomozásról szóló VIII. fejezetben (87. §), a bűnvádi eljárás alatt elrendelt biztosítási végre hajtásról pedig a vizsgálatot szabályozó határozatok közt (IX. fej. 115. §).
Ez utóbbi rendelkezéseket a jelen javaslat, a rendszer tekintetéből, de azonfölül a tárgynak összefüggésénél fogva is, szintén a XXVII. fejezetbe helyezte át, azokon azonban megfelelő módosításokat is tett.
A fejezet többi (486-491.) §-ainak a javaslatba való felvétele mellett a fennebb előadottakon fölül az a sok ellenmondás, az a nagy ingadozás is szólt, melyet birósági gyakorlatunk e kérdésekre nézve feltüntet s melyre az alábbiakban, többször lesz alkalom reá mutatni.
A javaslatnak idézett rendelkezései egyrészt természetszerűleg folynak az adhaesio elvéből, másrészt nagyobbára megegyeznek azokkal a hasontárgyú szabályokkal, melyek hazánknak a Királyhágón túl fekvő részeiben, valamint az osztrák-magyar monarhica másik államában évtizedek óta helyeseknek és a gyakorlati élet igényeit kielégítőknek bizonyultak és melyek a modern törvényhozásnak vonatkozó intézkedései közt kétség nélkül első helyen állanak.
A bűnvádi eljárásnak rendszerint nem feladata a bűncselekményt magánjogi vonatkozásaiban vizsgálni. A javaslat szerint a büntető biró erre csak két esetben köteles: a) ha a sértett a magánjogi igényt az elsőfokú biróságnál ítéletének meghozása előtt érvényesíti, bizonyítja és tisztábahozása a bűnvádi per befejezését lényegesen nem késlelteti (5. §); b) ha azt: vajjon a bűncselekmény okozott-e és mekkora kárt, abból az okból kell vizsgálni, mert a büntető biróság e nélkül nem alkalmazhatná megfelelően a büntető törvényt. (468. §)
Igy például csalás vádja esetében a büntető hatóságoknak hivatalból kell vizsgálni és megállapítani azt, hogy a ravasz fondorlattal való tévedésbe ejtés illetőleg tévedésben tartás a sértettnek okozott-e vagyoni kárt, mert a mennyiben nem okozott, a csalásnak az 1878. évi V. tc. 379. §-ában körülirt tényálladéka nem létesül. Éppen így ha az eljárás lopás vagy sikkasztás miatt foly, hivatalból kell kutatni a büntető hatóságoknak azt, hogy az az idegen ingó dolog, melyet a terhelt másnak beleegyezése nélkül annak birtokából vagy birlalatából eltulajdonítás czélzatával elvett, 50 frtnál (btkv. 334. §) vagy a melyet jogtalanul eltulajdonított vagy elzálogosított, 100 frtnál (btkv. 356. §) nagyobb vagy kisebb értékű-e s így a vád alapjául szolgáló cselekmény büntetté vagy vétséggé minősül-e.
A kár okozását és annak összegét ilyen esetekben, midőn az a büntetőtörvények helyes alkalmazásához szükséges, a bűnvádi eljárás folyamán eljáró minden hatóság hivatalból köteles mind kutatni, mind megállapítani. A nyomozás alatt feladata ez a kir. ügyészségnek, valamint a nyomozást teljesítő rendőri hatóságnak és közegnek, a vizsgálat folyamán a vizsgálóbirónak s egyformán köteles erre gondot fordítani mind a közvádló, mind az eljáró biróság.
A 486. § szabályából a contrario következik, ellenben, hogy a mennyiben a sértett nem érvényesített magánjogi igényt és annak hivatalból való kutatása a büntetőtörvény alkalmazása végett sem szükséges, akkor teljesen közömbös a büntető biróra nézve, hogy a bűncselekmény okozott-e kárt és mekkorát.
Különösen nem tartotta elfogadhatónak a javaslat az osztrák bűnvádi perrendtartás 365. §-át, mely azt rendeli, hogy a büntető biróságnak mindig hivatalból kell kutatni a bűncselekményekből származó kárt és a magánjogi következményekre nézve fontos egyéb mellékkörülményeket; továbbá, hogy - a mennyiben kétséges, vajjon a sértettnek van-e tudomása a bűnvádi eljárásról - a büntető biróságnak hivatalból kell őt értesíteni, hogy az eljáráshoz csatlakozhassék. E rendelkezésekkel ellentétes álláspontra helyezkedett a javaslat, mert a bűncselekmény magánjogi vonatkozásainak vizsgálatát nem tarthatta a büntető biró mellőzhetetlen feladatának s mert elvileg tartózkodott a sértettnek külön figyelmeztetésétől, mely felkutatása, értesítése és nyilatkozatának bevárása által nemcsak nagy terhet ró a biróságra, hanem a fellépésre való felszólítás jellegével is bir s ennélfogva össze nem egyeztethető a büntető biróság teljes objectivitásával. Ezekhez járul, hogy a büntetőtörvényeink szerint nagy azoknak a bűncselekményeknek a száma, melyek kizárólag magánindítványra üldözendők; ezekben az esetekben pedig a sértettnek arra való felhívása, hogy a büntető biróság előtt lépjen fel, ellenkeznék a magánindítvány intézményének alapgondolatával és különösen a sértett kíméletének szempontjával.
Mindezek teljesen indokolják azt, hogy a javaslat e tárgyában az osztrák perrendtartás rendelkezéseivel ellenkező határozatokat vett fel. A 486. §-nak az az alapelve, hogy a büntető biróság csak az anyagi jognak helyes alkalmazása végett vizsgálja hivatalból a bűncselekménynek magánjogi következményeit, teljesen megegyez jelenlegi birósági gyakorlatunkkal, mely állandóan azt a felfogást emeli érvényre, hogy a büntető biróság csak akkor vizsgálhatja a magánjogi igényt, ha a sértett érvényesítette és tüzetesen kimutatta.
Azzal, hogy a sértett magánjogi igényét érvényesítette a büntető biróság előtt, még nem szerez feltétlen jogot arra, hogy a büntető biró minden esetben ítéljen a bűncselekménynek vagyonjogi következményei felett. A javaslat is ezt csak arra az esetre szorítja, midőn a büntető biróság érdemben dönt a bűnösség kérdésében és e döntéssel a vádlottat bűnösnek mondja ki. Minden más esetben nevezetesen, ha a büntető biró akár alaki, akár érdemleges okokból megszünteti az eljárást, vagy felmentő ítéletet hoz, a 487. § szerint nem határozhat a magánjogi igény tárgyában.
Ez a felfogás ellenkezik azzal, mely e tárgyra nézve a franczia és a belga-jogban található. A „Code d’instruction criminelle” (191. cz., 358. cz. második bek., 35. cz.) szerint a büntető birónak akkor is dönteni kell „partie civile” részéről támasztott magánjogi igény tárgyában, ha bűncselekmény nem forog fenn vagy más okból kell felmenteni a vádlottat. E rendelkezésnek kétség nélkül visszás következménye az, hogy a büntető biróság akkor is kénytelen magához vonni és mintegy monopolizálni a magánjogi kérdések eldöntését, midőn e kérdések már csak a polgári biró szempontjából veendők vizsgálat alá, további vizsgálatuk és tisztába hozásuk a bűnper folytatása végett nem szükséges s esetleg csak késlelteti annak befejezését.
A bűnvádi eljárás megszüntetése sokszor, különösen akkor, ha nincs törvényes vád (128. § első bek., 264. § 5. pont, 323. §), nem abból az okból történik, mert bűncselekmény nem forog fenn, vagy a vádlott bűnössége nincs bebizonyítva, hanem tisztán alaki okból. A mennyiben a vád törvényes emeléséhez szükséges felhatalmazás, kívánat vagy magánindítvány hiányzik, vagy az utóbbi kellő időben vissza volt vonva (326. § 4. pont), a büntető biró nem érdemleges, hanem szintén alaki okból hoz felmentő ítéletet. Mindkét esetben, valamint akkor is, ha bűncselekmény ugyan nem forog fenn, azonban a vádlottnak az eljárás alapjául szolgált cselekménye tényleg kárt okozott s így magánjogi kötelezettséget létesített, az eljárás megszüntetése, illetőleg a felmentés daczára megtörténhetik, hogy jogalapos a sértettnek magánjogi igénye. Mindazáltal nem egyeztethető meg sem a büntető biróság hatáskörével, sem a büntető ítélet jellegével, hogy hasonló esetekben a megszüntető határozat vagy a felmentő ítélet a sértettet kártérítésre kötelezze. Az pedig éppen sértené az igazságszolgáltatás tekintélyét és csökkentené a beléje helyezett bizalmat, ha a büntető biróság az eljárás megszüntetésével vagy a felmentéssel kapcsolatban elutasítaná a magánjogi igényt, a polgári biróság pedig a később indított polgári per alapján ellentétes ítéletet hozna és a korábbi terheltet kártérítésre kötelezné.
Mindezeknél fogva a javaslat álláspontja e kérdésben a következő:
Ha a sértett magánjogi igényét nem érvényesítette, a büntető biróság soha sem dönthet a bűncselekménynek magánjogi következményei felett. Azoknak hivatalból való vizsgálatát és tisztába hozását a 487. § csak a törvény alkalmazása végett engedi meg.
A mennyiben a sértett magánjogi igényét kellő időben érvényesítette (5. §), azt a büntető biróság csak a következő további feltételeknek együttes fenforgása esetében állapíthatja meg: ha az igény tárgya tűzetesen meg van határozva, illetőleg fel van számítva; ha tisztába hozása nem késlelteti jelentékenyen a bűnper befejezését; ha a terhelt érdekében nincs bizonyítva, hogy a sértett már külön polgári pert indított; ha a magánjogi igény létezése és minősége, illetőleg nagysága tűzetesen be van bizonyítva; ha a büntető biróság ugyanarra a cselekményre nézve, mely a kártérítés iránti követelés alapjául szolgál, megállapítja a vádlott bűnösségét.
A büntető biróság sohasem bocsátkozhatik a sértett részéről érvényesített magánjogi igény vizsgálásába, ha megszünteti az eljárást, vagy felmentő ítélett hoz, hanem a magánfelet értesíti, hogy igénye felett tisztán ebből az alaki okból nem határoz.
A 487. § az utóbbi esetben nem a polgári perre való utasítást rendeli, hanem az érdemben való határozat mellőzését. Ennek oka az volt, hogy a perre utasítás mintegy felhívná a sértettet arra, hogy forduljon a polgári birósághoz s így - nem egyszer minden alap nélkül - azt a téves vélekedést keltené benne, hogy a büntető biróság előtt már előterjesztett igényének valami alapja van.
A polgári perre utasítást ezenfölül abból az okból sem rendelhette el a javaslat mert megtörténhetik, hogy az a magánjogi igény, mely felett a büntető biróság az eljárás megszüntetése, illetőleg a felmentés folytán nem dönthet, nem is a polgári biróság, hanem más - például a közigazgatási - hatóság elé van utalva.
Megjegyzendő még, hogy a javaslat e helyen sem kötelezi a biróságot a sértett kutatására, hanem csak annak a sértettnek értesítésére, a ki magánfél gyanánt (51. §) lépett fel.
A 487. §-ban kifejezést nyert felfogás megegyez felső biróságainknak e kérdésben eddig követett gyakorlatával. Nevezetesen a kir. curia 1891. évi február 10-én és 13-án, 1890. évi 9319, illetőleg 8275. szám alatt hozott két határozatával (közölve a „Büntető Jog Tára” XXII. kötetének 32. lapján) kimondta, hogy a bűnvádi eljárás megszüntetése vagy a vádlott felmentése esetében a büntető biróság sem „a magánjogi igényekről nem intézkedhetik”, sem a netán létező kárigényeket polgári perutra nem utasíthatja.
Az alsó biróságoknak azt a rendelkezését, melylyel a sértett magánjogi igényével polgári perre utasították, a kir. curia fennebb idézett két határozatával kifejezetten mellőzte, oly indokolás mellett, hogy a sértettnek e nélkül is jogában áll kárát polgári úton érvényesíteni s igy a perreutasító rendelkezés fölösleges.
Már az 5. § indokolásánál ki volt fejtve, hogy a sértettnek magánjogi igénye nemcsak kártérítésre, hanem arra is irányulhat, hogy valamely tulajdonában levő ingó dolog, melyet tőle jogtalanul vettek el (elraboltak, elloptak, elsikkasztottak, kicsaltak), neki természetben visszaadassék.
A 488. § arról rendelkezik, hogy a büntető biróság mikor rendelheti el az ily tárgynak természetben való visszaadását és az arra irányuló igényt mily esetekben kell polgári perútra utasítania.
A visszaadásnak általános és mellőzhetetlen feltétele, hogy bizonyítva legyen, hogy a kérdéses dolog:
a) a sértettnek tulajdona, vagy az ő birtokából vagy birlalatából van jogtalanul elvéve;
b) a tettesnél, a bűncselekmény részesénél, az orgazdánál, a bűnpártolónál vagy olyan egyénnél volt lefoglalva, a ki ezt a nevezettektől megőrzés végett kapta.
Ezeken az általános és alapfeltételeken kívül a tárgyak visszaadására három körülménynek van befolyása: az eljárás szakának, a felek nyilatkozatának és annak, hogy a kérdéses dologra bizonyítékképen van-e szüksége vagy sem.
A mennyiben a tárgy bizonyítékul szolgál, visszaadása csak az ezt elrendelő ítélet jogerőre emelkedése után történhetik.
A visszaadás elrendelésére jogosított hatóságoknak tehát mindig hivatalból kell kutatni és megállapítani azt, hogy a tárgy bizonyítékul szolgál-e s hogy arra az eljárás további folyamán bizonyíték gyanánt lesz-e szükség.
Ha az igényelt dologra, mint bizonyítékra nincs szükség, a sértett részére való visszaadása az eljárás előkészítő szakában is, még inkább a főeljárás alatt elrendelhető és foganatosíható.
Az elrendelésre jogosítottak: a nyomozás és a vizsgálat alatt a vizsgálóbiró, a közbenső eljárás szakában a vádtanács elnöke (488. § második bek.), az eljárás későbbi szakában pedig az ügy érdemében eljáró ítélő biróság. A nyomozást teljesítő rendőri hatóságoknak nem adhatta meg a javaslat azt a felelősségteljes hatalmat, hogy belátásuk szerint döntsenek ama nemcsak a magánjogi igényre nézve, hanem a bűnvádi eljárás sikere tekintetében is nagyfontosságú kérdésben; vajjon a lefoglalt tárgy a sértettnek már a nyomozás alatt visszaadassék-e.
A rendőri hatóságtól rendszerint nem várható a kellő szakképzettség annak megítélésére, hogy a kérdéses dologra bizonyíték gyanánt nem lesz-e szükség, továbbá hogy jogalapos-e a sértettnek igénye. Ez okokból a javaslat a lefoglalt tárgyak visszaadása felett való döntést a nyomozás alatt is a vizsgálóbiróra ruházza s általában a visszaadás elrendelhetését az eljárásnak a főtárgyalást megelőző szakában szigorúbb feltételhez köti, mint az ítélet hozásánál.
Nem vonható ugyan kétségbe, hogy ha már az előkészítő eljárás alatt bizonyossá vált, hogy az igényelt tárgy a sértett tulajdona és arra a biróságnak az eljárás sikere érdekében nincs szüksége, nem volna méltányos azt továbbra is visszatartani s ehhez képest az ilyen tárgynak a bűnper korábbi szakában való visszaadása is teljesen igazolt: másrészt azonban hathatós biztosítékokat kell követelni, hogy az ilyen visszaadásból sem a felek érdekeire, sem a helyes büntető igazságszolgáltatásra kár ne háramoljon. E biztosítékot a javaslat (488. § második bek.) abban keresi, hogy az eljárásnak a főtárgyalást megelőző szakában a tárgy visszaadása csak akkor rendelhető el, ha abba mind a két fél beleegyezik; a főtárgyalás alkalmával, illetőleg ez után ellenben elég a terhelt beleegyezése. E külömbségnek indoka az, hogy az előkészítő és a közbenső eljárás alatt nem az ítélő biró dönt a fölött, hogy az igényelt tárgyra van-e szükség bizonyíték gyanánt s így legalább a vádló beleegyezését kellett megkövetelni, kitől ama kérdésnek helyes megítélése várható. Ha a vádló a kérdéses dolog visszaadása ellen nem tesz kifogást, joggal fel lehet tenni, hogy vádját más bizonyítékokkal kellően támogatottnak látja s így a visszaadás ebből a szempontból nem aggodalmas. A terhelt a kérdéses dologra rendszerint vagyonjogi szempontból tart igényt, ha tehát visszaadását nem ellenzi, ez a sértett igényének jogszerűsége mellett elővéleményt kelt.
A visszaadás e feltételének megállapítása végett a felek a 488. § esetében mindig hivatalból megkérdezendők, hogy beleegyeznek-e az igényelt tárgynak a sértett részére való visszaadása.
Bár a 488. § nem szól kifejezetten ingó dologról, mégis rendelkezéseinek tartalmából minden kétségen fölül következik, hogy e § csak a sértettől jogtalanul elvett ingó dolognak visszaadására nyerhet alkalmazást, illetőleg, hogy a sértettnek, az őt tulajdona gyanánt megillető ingatlannak birtokába való visszahelyezése nem történhetik a 488. § alapján.
Szorosan magyarázandó a 488. § abban az irányban is, hogy az csak akkor alkalmazható, ha a sértettől jogtalanul elvett dolog természetben megvan. Ennélfogva a lopott, rabolt, vagy sikkasztott stb. tárgy értékesítéséből származó összegnek, vagy az ilykép befolyt összegen vett más tárgynak a sértett részére való átadása már nem történhetik a 488. § különleges rendelkezései értelmében, hanem ily esetben a magánjogi igény csak az 5. § általános szabályai szerint érvényesíthető.
Egyebekben a 488. § rendelkezése, a benne szabályozott eset sajátszerűségénél fogva olyan különleges jellegű, hogy nem vonható a magánjogi igény érvényesítésének általános szabályai alá.
Nevezetesen, ha a büntető-biróság kétségtelen meggyőződést szerez arról, hogy a kérdéses dolog a sértett tulajdona, akkor is elrendelheti annak visszaadását, ha a sértett azt nem kérte, például ha nincs is tudomása arról, hogy e tárgyat valamely bűncselekménynyel terhelt egyénnél megtalálták. Ez abból is következik, hogy a 488. § nem a magánfélről (51. §), tehát a magánjogi igényének érvényesítése végett a bűnvádi eljáráshoz csatlakozott egyénről szól, hanem általában minden sértett részére rendeli el az őt illető tárgy visszaadását. Nem szenvedhet továbbá kétséget, hogy ha a sértett a bűnvádi eljárás folyama alatt meghalt, de bizonyos, hogy a kérdéses dolog tulajdona őt illette, vagy az tőle volt jogellenesen elvéve, a büntető biróság a sértettnek igazolt jogutódai javára köteles a visszaadást elrendelni. Ezenfölül a 487. §-ban foglalt szabály nem terjed ki a 488. § esetére. Ha tehát a büntető biróság alaki okokból megszüntető határozatot vagy felmentő ítéletet hozott is, elrendelheti a terheltnél lefoglalt vagy az általa megőrzés végett másnak átadott tárgynak visszaadását, ha bizonyítva van, hogy a tárgy bűncselekmény útján volt a sértettől elvéve és ha a visszaadásnak egyéb feltételei is fenforognak.
E két irányú eltérés az általános szabályoktól nem ellenkezik a javaslatnak a magánjogi igényre vonatkozó amaz elvi álláspontjával, hogy a büntető biróságnak a magánjogi igényt hivatalból nem kell kutatnia és megállapítani. A 488. § rendelkezése éppen abból indul ki, hogy a bűnvádi eljárás már kiderítette a lefoglalt tárgynak tulajdonosát vagy jogos birtokosát illetőleg birlalóját, továbbá czélja nem annyira a sértett igényeinek kielégítése, mint az eljárásra nem szükséges tárgyak megőrzésének mellőzése.
A 488. § harmadik bekezdése határozza meg azokat az eseteket, melyekben a sértettnek bizonyos tárgy természetben való visszaadása iránt támasztott igénye polgári perútra utasítandó.
E rendelkezésnél főleg az a szempont volt irányadó, hogy a magánigénynek tisztázása ne hátráltassa a bűnvádi eljárás befejezését. A bűnvádi eljárás folytatása és befejezése nem tehető függővé az annak keretébe csak másodsorban tartozó magánjogi igény bebizonyításától vagy több ellentétes igény vizsgálásától. E tételnek folyományát értékesíti a javaslat, midőn kimondja, hogy a mennyiben a sértett a részére kitűzött rövid határidő alatt igényét kellően nem igazolja, valamint akkor is, ha egy tárgyra többen támasztanak igényt, a polgári biróságot illesse a döntés. A javaslatnak ez utóbbi rendelkezését felső birósági gyakorlatunk is támogatja, a mennyiben a kir. curia 1889. évi október 22-én 2924. és 1890. évi márczius 11-én 1469. sz. a. hozott határozataival (Büntető Jog Tára XXI. köt. 110-112. l.) kimondta, hogy a mennyiben a bűnjel gyanánt lefoglalt lopott dologra két egyén, nevezetesen a jóhiszemű zálogbirtokos, kinél a tárgyat lefoglalták és a kétségtelen tulajdonos támasztanak igényt: a büntető biróság a kérdéses ingóságokat egyiknek sem adhatja ki, hanem őket a polgári per útjára utasítja.
A büntető biróság nem dönthet el olyan magánjogi igényt sem, mely nem közvetlenül a terhelt és a sértett közt hozandó tisztába, illetőleg nem ítélhet olyan jóhiszemű harmadik egyén jogai felett, a ki az eljárás alapjául szolgáló bűncselekményben nem részes és a bűnvádi eljárásban egyáltalán nem szerepel. Ezen az alapon áll az idézett §-nak ama szabálya is, hogy a sértett igényét akkor is polgári perre kell utasítani, ha az igényelt dolog jóhiszemű egyén birtokába jutott. Az átruházásnak azonban tulajdon szerzésére alkalmas módon vagy zálog gyanánt kellett történnie. Ha a tettes, a részes, az orgazda vagy bűnpártoló a dolgot jogszerű úton ruházta át, közömbös, hogy az átruházás visszteher mellett vagy visszteher nélkül történt-e. A dolog visszaadását tehát a büntető biró akkor sem rendelheti el, ha azt harmadik egyén ajándék gyanánt kapta, csakhogy az utóbbi egyénnek teljesen jóhiszeműnek kell lenni.
A 489. § azokról az esetekről rendelkezik, melyekben a sértett igénye kártérítésre irányul és a büntető biróság ez igény alapján valamely meghatározott összeget ítél meg.
Az egyik eset az, ha az ingó dolog, melyet a sértettől jogtalanul elvettek s mely kétség nélkül az ő tulajdona, természetben nem adható vissza. Ekkor a visszaadás követelése helyébe a kártérítési igény lép.
A második eset az, ha a sértett igénye kezdettől fogva nem valamely dolognak visszaadására, hanem a bűncselekmény folytán szenvedett kárnak vagy elmaradt haszonnak megtérítésére irányult, például midőn a sértett a szenvedett testi sértés következtében beállott munkamulasztásért kíván kártérítést.
Mindezekben az esetekben a kártérítés csak akkor állapíthat meg, ha:
a) azt a sértett kérte (5. és 486. §);
b) ha kétségtelen, hogy kártérítés iránti igény létezik;
c) ha bizonyos, hogy ez azt a sértettet illeti, ki a kártérítés megállapítását kéri;
d) ha a kártérítés összege a büntető biróság érdemleges határozatának hozásakor számszerűleg biztosan meghatározható.
A mennyiben a kár összege csak később lesz számszerűleg megállapíthatóvá, a büntető biróság nem ítélheti meg a kártérítést, valamint arra sincs joga, hogy a kártérítés iránti igényt jogalaposnak kimondja és összegének meghatározását a polgári biró elé utasítsa. Ha a büntető biró nem ítélhet alaposan, és kimerítően a magánjogi igény tárgyában, akkor az adhaesio alapfeltétele hiányzik és nincs többé ok a polgári biróság hatáskörének megszorítására.
A 489. § tehát akkép értelmezendő, hogy a javaslat fentartja a jelenlegi judicaturának azt az álláspontját (a kir. curiának 1884. évi április hó 24-én 710. [Döntvénytár IX. kötet, 138. l.] 1888. évi február hó 16-án 362. [Döntvénytár XX. kötet, 43. lap] és 1894. évi okt. hó 9-én 7677. [Jogi Szemle V. kötet 562. l.] szám alatt hozott határozatai), mely szerint a mennyiben a büntető biróság nem ítélhet a kártérítés iránti egész igény tárgyában és nem állapíthatja meg annak összegét, általában tartózkodnia kell a határozástól.
Magában a kártérítés kérdésében a büntető biróság az anyagi jognak szabályai szerint ítél. Három bűncselekmény: a gyilkosság, az emberölés és a testi sértés tekintetében a büntető törvénykönyvnek 292. és 311. §-ai alkalmazandók. Ezek kimondják, hogy ha a meggyilkotnak vagy megöltnek olyan hozzátartozói maradtak, kiknek tartásáról köteles volt gondoskodni, azok részére, - a mennyiben pedig a testi sértést szenvedett egyén kívánja, az ő részére - a terhelt elítélése esetében megfelelő kártérítés is megítélendő, mely a viszonyokhoz képest vagy évi járadék, vagy egyszersmindenkorra fizetendő tőke lehet. Egyéb bűncselekmények esetében a kártérítési igény megállapítására nézve az anyagi magánjog szabályai, illetőleg ma még az ezeket pótló birói gyakorlat az irányadó.
A bizonyításra nézve azonban természetesen nem a polgári perrendtartásnak, hanem a bűnvádi eljárás jogának szabályait kell a büntető birónak követnie.
A szabad bizonyításnak általában alapul vett elvén a javaslat sem a kártérítési igény megállapítása, sem a kárösszeg meghatározása kérdésében nem tervez megszorítást. E két irányban is tehát a biróság szükség esetén hivatalból szerzi meg vagy egészíti ki a bizonyítékokat (306. § harmadik bek.) és azoknak egyenként és összefüggésökben való gondos és észszerű mérlegelésével határoz (324. § harmadik bek.).
A 489. § második bekezdése e részben csak általános útmutatást ad, midőn kimondja, hogy a büntető biróság nincs kötve a sértett által követett összeghez és hogy a kártérítés helyes megállapítása végett hivatalból is elrendelheti a szakértők kihallgatását.
A büntető biróság, - a mennyiben erre alapot lát, - egyedül a sértett vallomása alapján más bizonyíték hiányában is megállapíthatja a kártérítés iránti igényt és a kártérítés összegét s e végből a sértettet tanú gyanánt is kihallgathatja és vallomására meg is esketheti; mert ezt a 204. és 205. §-ok nem zárják ki.
Ezt követi jelenlegi judicaturánk is. A kir. curia több izben (1855. ápr. 10-én 741., 1887. febr. 16-án 8461/86., 1891. decz. 17-én 4895. sz. a.) kimondta, hogy a sértett tanu gyanánt abban az esetben is eskü alatt hallgatható ki, ha a bűnvádi eljárás folyamán magánjogi igényének megállapítását kérte, sőt az 1890. évi május 21-én 268. sz. a. hozott curiai határozat (közölve Magyar Igazságügy 1890. évf. 304. l.) szerint a károsított vallomása a kár mennyisége tekintetében rendszerint teljes bizonyítéknak tekintendő.
A mennyiben a vádlottnak bűnössége kétségtelen és abból valamely reá nézve létrejött jogviszonynak vagy vele kötött jogügyletnek teljes vagy részben érvénytelensége is következik: a 490. § jogot ad a büntetőbiróságnak arra, hogy ezt a jogviszonyt illetőleg jogügyletet érvénytelennek nyilváníthassa s az ebből eredő jogkövetkezmények fölött is határozzon. Igy például csalárd bukás vádja esetében érvénytelennek mondhatja ki a büntetőbiróság a vádlott által történt vagyonátruházást, azt a szerződést vagy nyilatkozatot, melylyel a vagyonbukott hitelezőinek megkárosítása czéljából olyan tartozást vagy kötelezettséget valónak ismer el, mely egészben vagy részben valótlan (1878. évi V. tc. 414. §), vagy a terhelt által elkövetett csalás folytán létrejött szerződést vagy az általa hamisított okiratot, vagy elrendelheti a hamisított okirat alapján történt telekkönyvi bejegyzés törlését (1878. évi V. tc. 400. §) stb.
A 489. § rendelkezésére annyival inkább szükség van, mert a terhelt bűnösségével kapcsolatban valamely jogviszonya vagy jogügylete érvénytelenségének kimondása kérdésében jelenlegi birósági gyakorlatunk nagyon ingadozó.
Judicaturánk elismeri ugyan, hogy a bűncselekményből származó jogügyletnek és okiratnak érvénytelenné kimondása a büntetőbiróság hatáskörébe tartozik (1887. márcz. 16-án 6411/86. sz. a. hozott curiai határozat, Büntető Jog Tára XIV. köt. 297-301. l.) de már az érvénytelenség jogi következményeinek megítélése tekintetében nagyon ellentétes határozatok voltak hozva.
Míg több esetben a kir. curia azt jelenti ki, hogy a mennyiben a büntető biróság okirathamisítást állapít meg, nemcsak magát az okiratot, illetőleg a bejegyzés alapjául szolgáló jogügyletet, hanem az annak alapján keletkezett telekkönyvi bejegyzést is érvénytelennek mondja ki, sőt a telekkönyvi hatóság intézkedése alapján már foganatosított bejegyzések törlését hivatalból rendeli el (1882. nov. 22-én 4193. sz. a. hozott határozat. Bünt. Jog Tára V. köt. 250-254. l., 1890. ápr. 17-én 678. sz. a. hozott határozat, Bün. Jog Tára XXI. köt. 46. l.): addig az 1887. évi február 23-án 5988/86. (Bünt. Jog Tára XIV. köt. 247-249. l.). 1887. márczius 16-án 6411/86. (Bünt. Jog Tára XIV. köt. 297-301. l.) és 1887. évi márcz. 27-én 4595/86. (Bünt. Jog Tára XIV. köt. 249-253.) szám alatt hozott határozataival a hamisnak nyilvánított szerződés alapján bekebelezett tulajdonjognak hivatalból elrendelt törlése iránt az alsó biróság részéről tett rendelkezést mellőzte és a sértettet e törlés elrendelése iránt előterjesztett kérelmével a telekkönyvi hatósághoz utasította. Hasonló az 1883. évi szept. hó 13-án 529. sz. a kelt curiai határozat (Bünt. Jog Tára VII. köt. 26-28. l.), mely érvénytelennek mondta ki azt a közjegyző előtt tett nyilatkozatot és az ennek alapján felvett okiratot, melylyel a vádlott akkor, midőn ellene már pert indítottak, egy ingatlanát a hitelezők megkárosítása végett nejére ruházta: a közjegyzői okirat alapján keletkezett telekkönyvi bekebelezés törlésének elrendelése végett a telekkönyvi hatósághoz utasította a sértettet. Ujabban az 1889. évi nov. 14-én 2621. sz. a. (Bünt. Jog Tára XXI. köt. 48. sz.) a másodbiróság tagadó elvi kijelentésével szemben azt mondta ki a kir. curia, hogy a büntető biróság csak akkor rendelheti el valamely zálogjogi bejegyzés törlését, ha magát a bejegyzést a veszélyeztetett magánjogi igény biztosítása végett a büntető bíróság rendelte el.
Váltókra nézve az 1882. évi ápr. hó 12-én 215. sz. a hozott határozattal (Bünt. Jog Tára IV. köt. 336. l.) azt a kijelentést tette a kir. curia, hogy a részbeli érvénytelenség jogi folyományának elbirálása nem tartozik a büntető biróság elé és a hamis vagy hamisított váltókon a hamis aláirásokat a büntető biró nem nyilváníthatja érvényteleneknek. Továbbá több izben - így 1886. évi ápr. 14-én 2160. sz. (Bünt. Jog Tára XIII. köt. 103. l.) és 1888. évi okt. 26-án 5371. sz. a. (Bünt. Jog Tára XVII. köt. 294-299. l.) - kimondta a kir. curia, hogy a mennyiben a büntető biróság váltóhamisítás tényálladékát állapítja meg, magát a váltón levő aláirást, még ha bűncselekmény (például csalás) folytán volt is a váltóra irva, ne mondja ki érvénytelennek, csupán azt jelentse ki, hogy a váltó amaz összeg erejéig, a meddig a hamisítást történt, érvénytelen s az ítéletnek ezt magában foglaló rendelkező része a váltóra záradék gyanánt reá vezetendő.
A fennebbiekből eléggé kitűnik, hogy judicaturánkban e kérdésekre nézve egyöntetű gyakorlat nem fejlődött; kétszeres szükség van tehát olyan általános szabályra, minőt a 490. § tartalmaz. Jelenleg csak egy különleges esetre nézve van nálunk érvényben hasonló tételes rendelkezés: „az uzsoráról és káros hitelügyletekről” szóló 1883. évi XXV. tc. 8. §-a mondja ki, hogy a mennyiben a büntető biróság a vádlottat uzsora vétsége miatt elítéli, ítéletében egyuttal semmisnek nyilvánítja azt az ügyletet, melyben az uzsora tényálladékát ismerte fel s egyszersmind megállapítja a megsemmisítés jogi következményeit, nevezetesen meghatározza, hogy mily érték illeti a hitelezőt s mennyi az adóst.
Egyéb bűncselekmények eseteiben a 490. § rendelkezése nálunk ujítás lenne a törvényhozás terén, mely azonban aligha támadható meg. A büntetőbiróság, midőn a terhelt bűnössége felett ítél, bizonyára hivatott és képes megbirálni azt is, hogy a terheltre vonatkozó jogviszony vagy a vele kötött jogügylet egészben vagy részben érvénytelennek mondandó-e ki. A büntető igazságszolgáltatás vezérszempontjával: az anyagi igazság érvényre emelésének és helyreállításának elvével is mindenben megegyez, ha a büntetőbiró minden irányban levonja a bűncselekmény következményeit és midőn a terhelt bűnösségét megállapítja, egyuttal a reá vonatkozó magánjogi jogviszonyok és a vele kötött jogügyletek tekintetében is érvényre emeli az anyagi jogot. Ezenfölül kétségkívül gyorsabb, egyszerűbb és a kettős munka elkerülésével jár, ha a büntető biróság az érvénytelenség kérdésében maga dönt, a helyett, hogy a határozást a polgári birósághoz utalná. Az utóbbi sem nyujtaná a helyes döntésnek több biztosítékát, mert rendszerint ugyanannak a törvényszéknek polgári osztálya vagy éppen valamely egyes biró határozna az érvényesség kérdésében. A büntetőbiróság egyébként nem is köteles e kérdésekben dönteni, hanem csak abban az esetben határoz, midőn „a bizonyító eljárás eredménye erre biztos alapot nyujt.”
Határozata tehát facultativ, s az által, hogy nem dönt, fenhagyja az érvényesség kérdésének vizsgálatát a polgári birónak.
Csak egy jogviszony van, melynek érvényességét a büntetőbiróság akkor sem vonhatja soha határozata körébe, ha a terheltre vonatkozik és ha a bűncselekménynyel szoros kapcsolatban van is, s ez: a házasság.
Ezt a kivételt több körülmény indokolja.
Első sorban támogatják ezt mindazok az okok, melyek a mellett szólnak, hogy a házasság érvényességének vagy érvénytelenségének kérdésében a büntetőbiróság csak kivételesen legyen határozat hozására feljogosítva s melyek alapján a 7. § negyedik bekezdése is kivételt tesz.
Ezekhez járul, hogy a házassági jog szerint a házasság megtámadhatósága bizonyos feltételekhez van kötve, melyeknek fenforgása nélkül a büntetőbiróság hivatalból nem is vizsgálhatná a házasság érvényességét vagy érvénytelenségét, továbbá hogy nem volna megegyeztethető a házasságnak rendkivüli fontosságával, ha ennek érvényessége s az ebből folyó nagy horderejű jogkövetkezmények fölött a büntetőbiróság csak mellékesen hozna határozatot.
Az osztrák bűnvádi perrendtartás 371. §-ának második bekezdése is azt rendeli, hogy a mennyiben valamely házasság érvényessége forog kérdésben, a határozat a polgári bíróságnak tartandó fenn.
Magától értendő külömben, s ez iránt a 490. § semmi kétséget sem hagy fenn, hogy a büntető biróság csak jogviszony vagy jogügylet érvényességét vizsgálhatja és más biróság határozatát akkor sem vizsgálhatja felül, ha az valamely bűncselekmény megállapítása folytán tarthatatlanná válik. Ily értelemben határozott a kir. curia is 1889. évi május hó 15-én 11.110/88. sz. a. (közölve Büntető Jog Tára XIX. köt. 113-114. l.), midőn kimondta, hogy valamely eskütől feltételezetten határozó polgári ítéletet a büntető biróság akkor sem helyezhet hatályon kívül, ha azt az esküt, melynek letételére a polgári ítélet fektetve volt, hamisnak mondta ki. Kétségtelen ez azért, mert annak megállapítása, hogy a kérdéses eskü hamis, csak a polgári per ujrafelvételére szolgálhat alapul, de a polgári biróság ítéletének hatályon kívül helyezése nem tartozhatik a büntető biróság hatáskörébe.
A 490. § szerint a büntető biróság a kérdéses jogviszonyt vagy jogügyletet egészben vagy részben mondja ki érvénytelennek. Részleges érvénytelenség akkor rendelhető el, ha az ilyen szétválasztás a belső összefüggésnél fogva nincs kizárva.
A javaslat azonban, mint már említve volt, a büntető biróságot nemcsak a jogviszony vagy jogügylet érvénytelenségének kimondására, hanem arra is feljogosítja, hogy az érvénytelenné nyilvánításból folyó jogkövetkezmények felett határozzon. Ez azt jelenti, hogy a büntető biróság levonja a jogviszony vagy jogügylet érvénytelenségének következményeit és ez alapon az anyagi jognak megfelelő rendelkezéseket tesz. Igy elrendelheti a büntető biróság a hitelezők megkárosítása végett fictiv-követelés alapján foganatosított végrehajtás megszüntetését vagy a hamis okirat alapján keresztülvitt telekkönyvi bejegyzések törlését.
A büntető biróságnak a 490. § alapján tett rendelkezéseinél a külömböző anyagi jogok (magánjog, váltó, kereskedelmi, csőd, stb. törvények) tételeit kell határozatának alapjául vennie, eljárásának alaki részére nézve és különösen a bizonyítás joga szempontjából azonban a bűnvádi perrendtartás szabályai szerint határoz.
A javaslat arra törekszik, hogy az adhaesio hasznát biztosítsa, de a vele járó károknak is lehetőleg elejét vegye. Nevezetesen kitelhetőleg intézkedett az iránt, hogy a magánjogi igény elbirálása és a magánfél közbenjárása ne késleltesse a bűnper lefolyását és ne vonja el a büntető biróságot tulajdonképi teendőinek végzésétől.
E czélzat vezérli a javaslatot, midőn a magánjogi követelésnek polgári perre utasítása (7. § utolsó bek.) ellen nem ad a sértettnek perorvoslatot és midőn a bűnügyi érdemleges határozat ellen a magánjogi igény tárgyában jelentékenyen korlátozza a sértett részéről használható perorvoslatokat (383. § III. 2. a) b) pontok).
Az éríntett czélzat érvényesül abban is, hogy a javaslatnak az ujrafelvételről rendelkező XXI. fejezete nem nyujt a sértettnek módot arra, hogy a büntető ítélettel elutasított vagy olyan magánjogi igényével, mely túlmegy a büntető ítéletben foglalt megállapításon, ujból a büntető birósághoz fordulhasson.
Míg azonban egyrészről nem szenvedhet kétséget, hogy az egész bűnvádi eljárásnak egyedül a magánjogi igény miatt való ujrafelvétele egyáltalán nem engedhető meg; másrészt nemcsak a méltányosság, hanem az anyagi igazság is követeli, hogy a sértett a büntető biróság által figyelembe nem vett magánjogi igényét legalább a bűnvádi eljárástól elkülönítve, esetleg utólag érvényesíthesse.
Erre szolgál a 491. §. Ez azt a két esetet tartja szem előtt, ha a büntető biróság teljesen elutasította a magánjogi igényt és ezt a sértett uj bizonyítékkal tudja támogatni; vagy ha oly mértékben állapította meg az igényt, melyet a sértett magára nézve sérelmesnek tart és uj bizonyítékkal megtámadhatni vél.
Mindkét esetben a sértett, a mennyiben igényének perorvoslat útján már nem szerezhet érvényt, azzal a polgári birósághoz fordulhat s megállapítását, illetőleg nagyobb mértékben való megítélését kérheti.
A polgári biróság mindig önállóan határoz. Az e részben előtte megindított eljárás olybá veendő, mint uj polgári per a magánjogi követelés kérdésében, azzal az eltéréssel, hogy a sértettnek uj bizonyítékot kell felhozni, mi az újabb eljárást némi vonatkozásba hozza a bűnvádi perrel.
A polgári biró a fennebb említett egyik esetben sincs kötve a büntető biróság megállapításához.
Mellőzhetetlenül követeli ezt a rendelkezésnek kifejtett czélzata; az ellentétes ítéletek hozása pedig, mely esetleg előfordulhat, nem tünik fel visszásnak, mert kétségtelen, hogy a magánjogi igény eldöntése csak mellékes tárgya a bűnvádi eljárásnak és önálló elbirálása a polgári biróságnak természetes hatáskörébe tartozik.
A 491. § rendelkezésére egyébként kétség kizárása a hatásköri összeütközések megelőzése végett is szükség van, mert nélküle a gyakorlatban igen sokszor felmerülne az a kérdés, hogy a sértett a büntető biróság által elutasított vagy leszállított magánjogi igénye alapján indíthat-e polgári pert vagy sem.
Most tárgyalt fejezetében a javaslat csak a sértettről és annak igényeiről tesz említést, de kétségtelen, hogy a sértettnek adott jogok örököseit s más jogutódait is megilletik. Ezeknek külön felemlítését a javaslat, tekintettel a 13. §-nak 8. és 9. bekezdéseiben foglalt meghatározásra, mellőzte. Hogy azonban a magánjogi igény érvényesítését nem kívánhatta a sértett személyéhez kötni, ez nemcsak a megfelelő jogi indok hiányából, hanem abból is következik, hogy a sértett magánvádlói jogainak átszállását megengedi (49. §) és hogy a sértett örökösének a magánjogi igény érdekében a felebbezés jogát megadja (383. § III. 3. pont).
Az „obligatio ex delicto”, azaz ama kötelezettség, hogy a terhelt a bűncselekmény okozta kárt megtéríteni tartozik, csak akkor bir valódi tartalommal, ha egyúttal biztosítékokról is gondoskodunk, hogy a terhelt a bűnvádi eljárás megindítása után a sértett kijátszása czéljából vagyonát el ne idegeníthesse, vagy el ne rejthesse.
A javaslat e végből a büntető hatóságok kötelességéül irja elő, hogy olyan esetekben, midőn alaposan kell tartani attól, hogy a terhelt vagyonának elrejtése vagy elidegenítése által a sértett magánjogi igényének érvényesítését meg fogja hiusítani kérelem vagy megkeresés alapján, sőt még hivatalból is megfelelő biztosító intézkedéseket tegyenek.
Hazai birói gyakorlatunkban és jogirodalmunkban gyakran nyert kifejezést az a vélemény, hogy a sértett magánjogi igényeinek biztosítása a büntető birónak hatáskörén kívül fekszik.
A javaslat e felfogást nem tarthatta helyesnek.
Mihelyt az az elv emelkedik érvényre, hogy a sértett magánjogi igényét a büntető biróság előtt is érvényesítheti: akkor nemcsak nagy visszásságok támadnának, hanem a büntető biróság meg volna gátolva az adhaesio elvének érvényre juttatásában, ha feltétlenül el volna zárva a sértett magánjogi igényének biztosításától.
Csak kellő időben, még a bűnper kezdetén tett gyors intézkedéssel lehet elejét venni annak, hogy a terhelt a sértett elől elvonja a kielégítés alapját.
Szembeszökő visszásság volna arra kötelezni a büntető hatóságokat, hogy karbafont kézzel nézzék a terheltnek üzelmeit. Ha pedig a törvényhozás arra utalná őket, hogy biztosító intézkedések megtétele végett a polgári birósághoz forduljanak, legtöbb esetben szintén a czél meghiusulását idézné elő, mert a megkeresés intézése, a fölötte való határozás és e határozatnak foganatosítása annyi időbe kerül, hogy az alatt a terhelt kényelmesen elrejtheti, jogellenesen átruházhatja vagyonát, vagy pedig arra mások szerezhetnek zálogjogot.
A biztosító intézkedések kizárása, illetőleg hatálytalanná tevése folytán illusoriussá lesz a büntető biróságnak határozata a magánjogi igény tárgyában és súlyos sérelmet szenved a sértett.
Mindezek a mellett szólnak, hogy a büntető hatóságoknak joggal kell birni a magánjogi igény biztosítására.
A javaslat álláspontja egészen megegyez jelenleg hatályban levő birói gyakorlatunkkal. Ez ujabban a kir. curiának 1889. évi junius hó 12-én hozott 69. számú teljes ülési határozata alapján fejlődött, mely kimondta, hogy a „büntető biróság hatáskörébe tartozik a bűncselekmény által vagyonában károsított más úton nem biztosított kártérítési igényeinek biztosítása iránt intézkedni”.
E teljes ülési határozat meghozása előtt judicaturánkban e kérdésben tökéletes chaos uralkodott, a kir. curia is a legélesebb ellentétben levő határozatokat hozta; számos esetben a felső biróságok is azt mondták ki, hogy a büntető biró csak bűnjeleket vehet zár alá - helyesebben foglalhat le, - a kár biztosítása iránt ellenben nem intézkedhetik; sok határozat ellenben ez utóbbi rendelkezést föltétlenül a büntető biróság hatáskörébe utalta. Az elrendelésre jogosított hatóságokra nézve, valamint a biztosító intézkedés jogi természete és hatálya tekintetében szintén nem volt egyöntetű megállapodás.
A tételes jogok feltünően elhanyagolják a most fejtegetett kérdést.
Csak az 1887. évi norvég bűnvádi perrentartás 459-465. §-ai engedik meg a terhelt vagyonának zár alá vételét, valamint a német bűnvádi perrendtartás 332-336. §-ai a szökésben levő vagy külföldön tartózkodó terhelt vagyonának lefoglalását.
A javaslat a büntető hatóságokat több garantia felállítása és a terhelt érdekeinek kellő megóvása mellett felhatalmazza a biztosítási intézkedésekre s ezeknek két faját külömbözteti meg; a bűnügyi zárlatot és a biztosítási végrehajtást.
A bűnügyi zárlatnak (492. §) nincs zálogjogi hatálya. Rendeltetése csak az, hogy meggátolja a terheltet ingóságainak elrejtésében vagy átruházásában addig is, mig a foganatosítható biztosítási végrehajtás, melynek elrendelése és teljesítése rendszerint hosszabb időt vesz igénybe.
A biztosítás e nemének rendeltetésénél fogva kevés formasághoz kötve és gyorsan foganatosíthatónak kell lenni.
Elrendelésére rendszerint csak a vizsgálóbiró, abban az esetben azonban, ha a terhelt intézkedéseket tesz vagyonának elidegenítésére vagy elrejtésére, a kir. ügyészség vagy a nyomozást teljesítő rendőri hatóság is jogosítva van.
A biztosítási végrehajtás (493. §) hatályára nézve mindenben megegyez a polgári biróság által elrendelt biztosítási végrehajtással.
A javaslat a biztosítás mindkét nemének alkalmazása négy közös feltételhez van kötve. Az egyik az, hogy a bűncselekmény folytán a sértett kártérítés illesse; a másik az, hogy a terhelt kilétéhez kétség ne férjen, azaz határozottan megállapítható legyen, hogy ki a tettes vagy részes; a harmadik az, hogy a bűntett- vagy vétségokozta kár meg nem térítésének veszélyére a körülményekből alaposan lehessen következtetni és végre a negyedik feltétel az, hogy a valószinű kárösszeg megállapíttassék. Minden közelebbi adat nélkül puszta sejtelemre alapított kárról tehát itt nem lehet szó. De azért nem kell azt tüzetesen bizonyítani, elég, ha valószinűvé van téve. Továbbá megközelítőleg kiszámíthatónak kell lenni a kárnak, mert külömben e feltételnek nincs elég téve.
A lényeges külömbségek, eltekintve a hatályra vonatkozó s fennebb érintett, döntő szemponttól, a következők:
a) A biztosítási végrehajtás elrendelésére mindig csak biróság vagy annak vizsgálóbirája van jogosítva. A nyomozást teljesítő hatóságok ettől feltétlenül el vannak zárva, egyrészt mert nem feladatuk magánjogi igények megállapításával foglalkozni, másrészt mert e hatóságok tagjaitól nem várható mindig annak helyes megítélése, hogy a biztosítás elrendelésére van-e törvényes alap; a könnyelműen vagy tévesen elrendelt hasonló intézkedés pedig aránytalan és nem érdemelt kárt okozhat.
Joggal tartózkodó tehát a javaslat a rendőri hatóságok biztosítási hatáskörének megállapításánál, s ezért rendszerint a bűnügyi zárlat elrendelésének jogával sem ruházza fel őket. Kivétel ez alól csak az az eset, midőn vagy a sértett kimutatja, vagy hivatalból megszerzett adatok vannak arra nézve, hogy a terhelt intézkedéseket tesz vagyonának elidegenítésére vagy elrejtésére. E tények rendszerint oly könnyen megállapíthatók és oly biztosan mutatnak a terhelt rosszhiszeműségére, hogy fenforgásuk esetében a javaslat teljes megnyugvással ruházhatta a zárlat elrendelésének jogát a kir. ügyészségre és a rendőri hatóságra.
A biztosítási végrehajtás tekintetében azonban az általános szabály alól kivétel nem tehető. Ha a biztosító intézkedés a birói zálog hatályával van felruházva, akkor múlhatatlanul meg kell kívánni, hogy ezt csak biróság rendelhesse el. Kétség elkerülése végett a javaslat (493. § első bek.) az eljárás külömböző szakához képest tüzetesen megjelöli az elrendelésre jogosított birói hatóságokat.
b) A biztosító intézkedéseknek két faja közt további külömbség mutatkozik abban, hogy a bűnügyi zárlat hivatalból is elrendelendő, mihelyt annak feltételei fenforognak, ellenben a biztosítási végrehajtás csak a sértett külön kérelmére rendelhető el.
A mily méltányos, hogy a sértett érdekében az elrejtés és elidegenítés veszélyének kitett ingóság hivatalból zár alá véve, azaz megőrzése biztosítva legyen: épp oly indokolatlan kiváltságolása volna a bűncselekményből származó magánjogi követelésnek az egyéb jogalapon nyugvó követelések fölött az, ha számukra hivatalból volna a zálogjog megszerezve.
c) Abban is eltér egymástól a biztosításnak e két neme, hogy a bűnügyi zárlat csak ingóságokra, a biztosítási végrehajtás ellenben mind ingókra, mind ingatlanokra kiterjed. Minthogy a bűnügyi zárlatnak tulajdonképeni czélja csak a könnyen elrejthető és elidegeníthető ingóságok megőrzését biztosítani és ez egyáltalán nem ad zálogjogot: ennélfogva körét a dolog természete szerint az ingóságokra kellett szorítani. Hogy a biztosítási végrehajtás ingóságokra, és ingatlanokra is kiterjed, ezt nemcsak a polgári biztosítási végrehajtásnak mindkét irányban kieszközölhető volta, hanem az is igazolja, hogy nem volna indokolt az „ex delicto” követelést megrövidíteni más követelésekkel szemben.
d) A foganatosításra nézve is lényeges külömbséggel találkozunk, mert míg a bűnügyi zárlatot maguk az elrendelő hatóságok, illetőleg közegeik foganatosíthatják és az eljárás csaknem mindenben a lefoglalásra vonatkozó szabályoknak (XII. fejezet) megfelelőleg történik, addig a biztosítási végrehajtás foganatosítására nézve a végrehajtásról szóló törvény az irányadó. Külön büntető biztosítási végrehajtási eljárás csak zavarral és incovenientiával járna, de nincs is annak létjogosultsága, hogy a biztosítási végrehajtás elrendelése után az „obligatio ex delicto” más módon és más eszközökkel nyerjen fedezetet, mint más követelés.
Az előadottakban mind a közös, mind a distinctiv pontok ki vannak emelve.
Általánosságban még csak azt kell megjegyezni, hogy a biztosító intézkedéseknek mindkét faja az egész eljárás alatt, tehát már a nyomozás folyamán is elrendelhető.
Ez intézkedéseket, hogy sikerök legyen, rendszerint a legnagyobb sürgősséggel kell elrendelni és foganatosítani. Ezért szükséges, hogy azonnal az eljárás kezdetén joguk legyen a büntető hatóságoknak megtenni a kellő biztosító intézkedéseket. Semmit sem használna a bűnvádi per későbbi szakához kötni az ily természetű rendelkezéseket, mert addig, míg a vizsgálatot elrendelik, vagy a per a vádaláhelyezés szakát éri el: a vagyon már rég el volna idegenítve vagy el volna rejtve.
De a vizsgálat elrendelésének szakához még azért sem lehetne kötni a biztosító intézkedések foganatosítását, mert a jelen javaslat facultativ vizsgálati rendszere mellett ígen sok esetben vizsgálat egyáltalában nincs. A javaslat mind rendszerének, mind a gyakorlatiasság igényeinek igyekszik megfelelni, midőn a biztosító intézkedéseket nem a pernek előrehaladottabb szakától teszi függővé, hanem ezeket a per egész folyama alatt megengedvén, a garantiákat másban állítja fel.
Nem zárja ki a javaslat azt sem, hogy ez intézkedéseket a felsőbb biróság is, még pedig a bűnügyi zárlatra nézve hivatalból is elrendelhesse.
A biztosításnak mind a két nem csak a magánjogi igény biztosítása czéljából rendelhető el. Egyáltalán nem tartotta elfogadhatónak a javaslat a német bir. bűnvádi perrendtartás 325. §-ának rendelkezését, mely a terhelt ingóságainak zár alá vételét a vád tárgyává tett bűncselekményre kiszabható legmagasabb pénzbüntetésnek és az eljárás költségeinek biztosítása végett is előírja. Nem látszott méltányosnak, hogy az állam a közegei által gyorsan és biztosan tehető intézkedés hasznát saját követelései érdekében lekösse s ily módon a terheltnek magánhitelezőit rendszerint megelőzze.
A javaslat e kérdésben is jelenlegi gyakorlatunkat követi. A kir. curia 1889. november hó 25-én 44.562. sz. a hozott határozatával (közölve „Ügyvédek Lapja 1890. évf. 5. sz.) kimondta, hogy az államkincstárnak „a bűnvádi eljárás, illetőleg a rabtartás által okozott költségei biztosítása végett intézkedni, nem tartozik a büntető biróság hatásköréhez”.
A javaslatnak a biztosítás két nemére vonatkozó részletes szabályai magából az intézmény rendeltetéséből folynak.
Csak a következő részletekkel kell bővebben foglalkoznunk.
a) A bűnügyi zárlatra nézve. Magától értendő, hogy a bűnjelek lefoglalása (169. §) a bűnügyi zárlat fogalma alá nem vonható s erre a 492. § rendelkezései nem alkalmazhatók, hanem e részben a XII. fejezet értelmében kell eljárni.
Ha a bűnügyi zárlatot a rendőri hatóság vagy a kir. ügyészség rendelte el, az ellen a vizsgálóbirónál, az utóbbinak hasonló rendelkezése ellen pedig a vádtanácsnál lehet orvoslást keresni.
A 492. §-nak ama rendelkezései, melyek a végzés kézbesítésére, a foganatosításra stb. vonatkoznak, azonosak azokkal, melyek a lefoglalás iránti eljárásnál követendők, miért is azokra nézve a XII. fejezet szabályaira történik utalás, mert czélszerűbbnek látszott a bűnvádi eljárás keretéhez szorosabban tartozó „lefoglalás”-nál tenni meg a részletes intézkedéseket, mint a vagyoni biztosításra vonatkozó szabályoknál, melyeket a jelen javaslat csak a gyakorlati szükség által kényszerítve vett fel.
Mindazáltal e helyen sem mellőzhető két mozzanatnak kiemelése, mely a bűnügyi zárlatot a lefoglalástól megkülömbözteti. Egyik az, hogy a bűnügyi zárlat foganatosításáról felvett jegyzőkönyvbe a zár alá vett tárgynak becsértéke is kiteendő. Ez biztosítékul szolgál az ellen, hogy a kárösszeget meghaladó értékű ingóságok zár alá véve legyenek. A másik ama rendelkezés, hogy a zárt azonnal fel kell oldalni, mihelyt annak oka megszünt; míg a lefoglalt tárgyak rendszerint az ügy befejezéseig birói kéznél maradnak. Ha tehát a később kiderített körülmények a veszély valószinűségét kizárják, ha a terhelt ellen a további eljárást jogerős határozattal megszüntették, vagy a vádlottat jogerős ítélettel felmentették, ha a sértett lemondott a magánjogi igényről stb., a bűnügyi zárlatot a perszak állásához képest illetékes biróságok (járásbiróság, vizsgálóbiró, vádtanács, ítélőbiróság) azonnal hivatalból tartoznak feloldani és a tárgyakat, kivéve ha azokra más valaki igényt jelentett be, a zárt szenvedőnek kell visszaadniok.
b) A biztosítási végrehajtásra nézve.
Minthogy a feltételek a büntető biztosítás két neménél általában közösek, e feltételek tekintetében a biztosítási végrehajtásnál elég volt a 492. § első bekezdésére utalni.
Külön csupán azt kellett kiemelni, hogy csak a sértett speciális kérelmére lehet biztositási végrehajtást elrendelni; hogy ennek ingatlanra is helye van, és végre, hogy az igényelt kártérítést mindig határozott összegben kell kifejezni.
Nehogy túlzott felbecsülés alapján a valóban okozott kárt meghaladó érték kerüljön birói zálog alá, meg kellett engedni, hogy a büntető biróság az összeget a fenforgó körülmények mérlegelésével megállapíthassa.
A mennyiben a § eltérő rendelkezést nem tartalmaz, a büntető biróság is tartozik a biztosítási végrehajtás iránti kérvény tartalmára és a végrehajtás elrendelésére nézve a végrehajtásról szóló törvény szabályait alkalmazni.
Mihelyt azonban a biztosítási végrehajtást elrendelte, ennek foganatosítása végett köteles a végrehajtásról szóló törvény szerint illetékes polgári biróságot, azaz: ingókra a járásbiróságot, ingatlanra a telekkönyvi hatóságot megkeresni. Ezután a büntető biróságnak csak egy teendője lehet. Ugyanis, ha a terhelt ellen az eljárást jogerőre emelkedett határozattal megszüntették, vagy a vádlottat jogerős ítélettel felmentették, a foganatosított biztositási végrehajtás feloldását tartozik elrendelni és foganatosíttatni; de külömben az egész foganatosító eljárás a polgári biróság hatásköréhez tartozik, mely a §-ban világosság kedvéért részletesen felsoroltak tekintetében a végrehajtásról szóló törvény szabályait tartozik alkalmazni.
Nevezetesen az 1881. évi LX. tc. rendelkezései az irányadók a biztosítási végrehajtás irátni kérvény tartalmának megítélésénél, a biztosítási végrehajtás elrendelése és foganatosítása a foganatosított végrehajtás hatálya tekintetében a biztosítandó összegnek készpénzben vagy óvadadékképes értékpapirokban való letétele esetére, a biztosítási végrehajtásnak feloldására, illetőleg a zálogjog előjegyzésének kitörlésére és a nagy értékcsökkenés vagy az értékkel arányban nem álló költségek nélkül el nem tartható ingóságok elárvereztetésére, valamint az igényperekre nézve is.
A biztosítási végrehajtást elrendelő végzés ellen a jelen javaslatban engedett perorvoslatnak van helye, ellenben a 493. § utolsó bekezdésének világos rendelkezése szerint a végrehajtás foganatosítása körül felmerült jogsérelmek orvoslása a végrehajtási törvényben engedett eszközökkel kisérlendő meg.
Jelenlegi gyakorlatunk értelmében is a biztosítási végrehajtás foganatosításánál - tekintet nélkül arra, hogy az a polgári vagy a büntető biróság megkeresvénye alapján eszközlendő-e, - mindig az 1881. évi LX. tc. rendelkezései az irányadók (1891. évi október hó 13-án 7.824. sz. a hozott curiai határozat. „Ügyvédek Lapja” 1891. évf. 44. l.).
Magától értendő, hogy más jogforrásoknak a magánjogi igény biztosítására vonatkozó rendelkezései a 492. és 493. §-okban foglaltak mellett is megtartanák hatályukat. Igy az 1855. évi deczember hó 15-éről kelt telekkönyvi rendtartás 152. §-ának az a szabálya, hogy a menynyiben a büntető biróság megállapítja, hogy valamely telekkönyvi bejegyzés bűncselekményen alapul, a bűnpernek a telekkönyvbe való feljegyzését elrendelni köteles, a javaslatnak törvénynyé válta esetén is szem előtt tartandó volna.
(494-519. §)
(494., 495. §)
Büntető határozatok, azaz ítéletek, büntető parancsok és végzések végrehajtása tekintetében két elvi jelentőségű kérdés merül fel: hogy mikor kezdhető meg a végrehajtás és hogy azt ki eszközölje.
Hogy büntető ítélet, mely felebbvitel következtében még változást szenvedhet, azaz, mely még nem jogerejű, rendszerint (506. §) nem hajtható végre, indokolásra nem szorul. Legfeljebb az igényel közelebbi meghatározást, hogy a jogerő mikor áll be. A javaslat ezt az időpontot akkorra teszi, midőn az ítélet ellen perorvoslat többé egyáltalán nem, vagy csak a jogegység érdekében használható, vagy ha a használható perorvoslatot elmulasztották, illetve visszavonták, el- vagy visszautasították (494. § 2. bek.). Perorvoslat alatt itt a felebbezés és a semmiségi panasz értendő mellőzve a határidőhöz nem kötött perorvoslatot a jogegység érdekében (441. §). Nincs helye e két perorvoslatnak a kir. curia által fölülvizsgált és érvényben hagyott, illetve maga a kir. curia által hozott ítélet, továbbá amaz ítéletek ellen, melyekről ezt a javaslat külön kimondja (518. § 10. bek., 556. § 2. bek.). A perorvoslat elmulasztása csak a bejelentésére kitűzött határidőnek lejárta után bizonyos, mert addig a perorvoslat lemondás vagy visszavonás daczára még mindig bejelenthető (394. § 5. bek., 430., 548. §).
Ezek szerint az alsóbbfokú biróságok ítéletei, melyek ellen még felebbezés vagy semmiségi panasz használható, csak az utóbbiaknak bejelentésére kitűzött határidő lejárta után, vagy ha a perorvoslat jókor be volt jelentve, de vissza lett vonva, a visszavonás időpontjában, a kir. curia ítéletei és az alsóbbfokú biróságoknak rendes perorvoslattal meg nem támadható ítéletei pedig, keltök időpontjával válnak jogerősekké és ennek folytán végrehajthatókká.
Minthogy a jogerő az ítélet egyes részeire nézve is beállhat, s ezzel a végrehajthatás feltétele is beteljesült, nem forog fenn elvi akadály az ellen, hogy bűnvádi ítéletek egyes részei tárgyában a végrehajtás külön eszközölhető legyen. A határt, a meddig e tekintetben menni lehet, a kivihetőség és czélszerűség fogja kijelölni.
Legkevesebb aggodalomba ütközik az ítélet részleges végrehajtása, ha több vádlott közől egyre vagy egyesekre nézve az ítélet nem volt perorvoslattal megtámadva. Nagyobb óvatosságra van szükség, ha az ítéletnek jogerős és fellebbvitel alatti része egy és ugyanarra a vádlottra vonatkozik. Több ilyen esetben a részleges végrehajtás nem is lesz kivihető, midőn a jogerősen kimondott főbüntetés vagy a mellékbüntetés, pl. az országból kiutasítás, a még függőben levő más büntetések foganatosítását megakadályozná. Más esetekben pedig, nevezetesen, ha több egynemű büntetés volt kimondva, melyeknek külön végrehajtása a költséget szaporítaná, vagy ha összbüntetés kiszabásának, vagy a felebbviteli biróság hivatalból teendő intézkedésének valószinűsége (384. § végbekezdése, 385. § végbekezdés, 387. §) forog fenn, a részbeli végrehajtás nem igen ajánlatos.
Említést kell még tenni egy kivételes esetről, melyben a javaslat az ítélet, illetve ítéleti intézkedés végrehajtását jogerőre emelkedése előtt megengedi. Ez az 506. § szerint akkor áll be, ha a szabadságvesztés-büntetésre ítélet az ítéletben megnyugszik, vagy csak a büntetés tartama miatt felebbez és az ítélet végrehajtását maga kívánja. Ily körülmények mellett fölötte valószinűtlen, hogy az elítéltet teljesen felmentsék, vagy hogy a megkezdett büntetésből többet töltsön ki, mint a mennyit a fölöttes biróság bűnösségével arányban levőnek tart.
Másrészt kívánsága, hogy a büntetést foganatba vegyék, elég kezesség, hogy arra fontos érdekek ösztönzik.
Midőn tehát az érintett esetben a még nem jogerős ítélet végrehajtása ellen harczoló aggodalmak nagyobbára elesnek, nem volt ok arra, hogy az elítélttől oly kedvezmény legyen elvonva, mely családi vagy kereseti körülményeinél fogva reá nézve nagy jelentőséggel birhat.
Más tekintetek szerint állapítandó meg a büntető parancs és a végzés végrehajthatóságának időpontja.
Az előbbi ellen perorvoslat kizárásával csak kifogás használható s ennek elmulasztása esetében csak igazolásnak van helye, mely nem bir felfüggesztő hatálylyal (535., 468. §). E szerint a büntető parancs végrehajtható, ha a kifogás határideje eredménytelenül lejárt, vagy a kifogást visszautasították, illetve tárgyalásról való elmaradás miatt elvetették.
Végzésnek végrehajthatósága pedig csak kivételesen, a javaslat által külön meghatározott esetekben van felfüggesztve (380. §). A végzéssel megállapított teendők foganatosítása és a megítélt költségek behajtása tehát már a végzés hozása után eszközölhető, ha azt a javaslat külön ki nem zárja, vagy a biróság a foganatosítást fel nem függeszti.
Nem volt soha kétséges, hogy a büntető ítéletek foganatosítása, a mennyiben csak kijelentésből vagy nyilatkozatból áll, mint a kihirdetés, feddés, intés, szabadlábra helyezés, vagy valamely tárgy kiszolgáltatása, a biróságok teendőihez tartozik.
A büntető ítéleteknek ily értelmű foganatosítását a javaslat is a biróságokra bízza (329., 418., 425., 440., 541., 157., 158. §). Az ítéleteknek másnemű cselekvést feltételező végrehajtásra nézve két eltérő irány nyilvánul a törvényhozásokban. A franczia és azzal rokon bűnvádi perrendtartások (franczia 197., 376. cz., belga ugyanaz, olasz 601. cz., hollandi 342. cz.), az ítélet hozásával és kihirdetésével a biróság tevékenységét a bűnvádi perben befejezve látják. A további teendőkkel, nevezetesen a büntetés végrehajtásával az államügyészséget bízzák meg, mi kétségtelenül az első franczia köztársaság idejében nagy alkotmányos garantiának tartott „hatalommegosztás” elvére vezethető vissza. Németországban a közönséges német jog egyik szabálya volt, hogy a büntető biróság maga hajtatja végre ítéleteit, és az, az államügyészség ellenőrzés és indítványozás iránti jogkörének fenhagyásával, mind a német particularis, mind az ausztriai törvényekbe is átment (1848. évi bajor bpts. 218. cz., 1805. évi porosz 534. cz., 1867. évi porosz 430. §, 1855. évi szász 414. cz., 1843. évi württembergi 430. cz., 1864. évi badeni 417. cz., 1853. évi osztrák 318. §, 1873. évi osztrák 397. §).
Az utóbbi rendszer mellett azt hozták fel, hogy az intézkedés a végrehajtás tárgyában és a végrehajtás alatt felmerülő vitás kérdések eldöntése, a birói hatáskörhöz tartozik. Továbbá, hogy a kir. ügyészség, mint volt ügyfél, az elítélt fölötti rendelkezésére fel nem hatalmazható, s hogy az ügyben eljárt kir. ügyésznél az elítélttel szemben néha a kellő elfogulatlanság is hiányozni fog. Ennek daczára a német birodalmi perrendtartás (483. §) ismét az államügyészségre ruházta a büntető ítéletek végrehajtását és csak a schöffen-biróságokhoz tartozó ügyekben hatalmazta fel az egyes országok igazságügyi kormányzatát, hogy az ítéletek végrehajtásával a járásbirákat bízzák meg.
A javaslat is hasonló nyomon jár (494. §). Amaz állítás, hogy az ítélet végrehajtása a birói hatáskörbe tartoznék, ennek lényegében csak a cognitióra kiterjedő voltánál fogva, nem meggyőző. Abból pedig, hogy a végrehajtás közben keletkező vitás kérdések megoldására leginkább a biróság van hivatva, még nem következik, hogy ez utóbbinak a végrehajtás összes, inkább administrativ természetű teendőivel is foglalkozni kellene. Döntő befolyással volt a javaslat álláspontjára, hogy az 1871. évi XXIII. tc. 17. §-a hazánkban már is a kir. ügyészség hatáskörébe utalta a büntető ítéletek végrehajtását, s hogy a kir. ügyészség vonatkozó működésre alapos panaszra okot nem szolgáltatott, sőt ama feltevést, hogy a kir. ügyészség tagjai nem volnának mindig képesek a kellő elfogulatlanságot megőrizni, egyenesen megczáfolta. A fennebb jogosultaknak elismert aggodalmak megszüntetése végett pedig kimondja a javaslat, hogy a kir. ügyészség csak a biróság részéről a jogerősség záradékával ellátott ítélet alapján eszközli a végrehajtást (494. § 7. bek.), hogy az ítélet vagy más határozat értelmezése fölött keletkezett kétségek az előzetes letartóztatásnak, illetve vizsgálati fogságnak a büntetésbe betudása a szándékosan okozott betegség tartamának a büntetésbe be nem számítása, és több büntetésnek össz-, illetve együttes büntetésbe foglalása tárgyában (495., 505., 516., 518. §) mindig a biróság határoz.
Mindazáltal a kir. ügyészség a javaslat szerint csak a törvényszékek hatáskörébe utalt bűnvádi ügyekben eszközli az ítéletek végrehajtását és azt sem minden tekintetben, hanem csak a büntetésre és az államkincstárból előlegezett költségekre nézve. Járásbiróság által elbirált bűnvádi ügyben a büntetés végrehajtása a kir. ügyészség által, nagy gyakorlati nehézségekbe ütközik. A végrehajtás sok esetben személyes felügyeletet és a helyszinén való gyors intézkedést igényel, mig a járásbiróság székhelyén rendszerint nincs kir. ügyész állandóan alkalmazva. Az ügyészségi megbizottakra pedig a qualificatio kisebb mértékénél és az alkalmazás ideiglenes természeténél fogva nem volt ruházható a felelősségteljes végrehajtás. Azt a járásbiróságok eddig is kielégítő módon látták el és ugyanaz a jövőre nézve is annál inkább várható, mivel a kir. ügyészségnek határozottan fentartott ellenőrző joga (559. §), az esetleges mulasztások vagy hiányok könnyű orvoslását biztosítja.
A bűnvádi ítéletben magánfél részére megállapított kártérítés, költség vagy egyéb térítmény behajtásával pedig, melyekre nézve az érdekeltek szorgalmazása amúgy is várható, a kir. ügyészség teendői szaporítandóknak nem mutatkoztak.
(496-503. §)
A halálbüntetés eltörlésére, illetve megszorítására irányuló áramlat megindulta óta több bűnvádi perrendtartásban találkozunk ama rendelkezéssel, hogy halálbüntetést jogérvényesen kimondó ítéletek, jóváhagyás, illetve a megkegyelmezés fölötti elhatározás végett a fejedelemhez terjesztendők fel (1845. évi badeni 345. cz., 1843. évi württembergi 432. cz., 1848. évi hesszeni 206. cz., osztrák 1850. évi 349. §, 1853. évi 310. §, 1873. évi 341. §, 1877. évi németországi 485. §). Hazánk régibb büntető gyakorlata szerint a halálbüntetést kimondó ítéleteket hivatalból nem terjesztették fel legfelsőbb helyre. Csak az 1862. évi junius 12-én 9,424. sz. a. kelt királyi leirat rendeli, hogy a kir. curia kebelében kegyelmi tanács alakítandó, melynek feladata, hogy mindazokban az esetekben, midőn a kétszemélyes tábla halálbüntetést mondott ki, véleményt adjon, hogy vannak-e indokok megkegyelmezésére, és hogy mely büntetés volna a halálbüntetés helyett alkalmazandó. Rendeli továbbá, hogy az ügyiratok azután a kegyelmi tanács jegyzőkönyvének csatolása mellett legfelsőbb helyre terjesztendők fel. Ez a királyi rendelet a kormány és a biróságok ujjászervezéséből folyó ama módosításokkal, hogy a kegyelmi tanács a kir. curiának (értve alatta a legfőbb ítélőszéket) tagjaiból alakul és hogy a felterjesztést az igazságügyi miniszter közvetíti, mai napig is megtartotta hatályát. A kolozsvári és a marosvásárhelyi kir. tábláktól a kir. curiához felérkező bűnvádi ügyekben pedig az 1853. évi osztrák bpts. 310. §-a szerint történik az eljárás.
Több, mint 30 évi gyakorlat a halálbüntetést kimondó harmadfokú ítéleteknek legfelsőbb helyre való felterjesztését és a kegyelmi tanács intézményét népszerűvé tette és a közönség jogi meggyőződésében erősen meggyökereztette. Mellőzésük ez okból annál kevésbbé látszott ajánlatosnak, mivel az időközben életbelépett büntető törvénykönyv, az előbb hatályban volt jogszabályokkal egybehasonlítva, a halálbüntetést megszorító iránynak sokkal erősebb kifejezést adott.
A javaslat azonban nem vehette egyszerűen át a fentidézett királyi rendeletnek határozatait, mivel azok kiegészítésre szorulnak és a javaslat perorvoslati rendszerével is egyhangba hozandók. Ama határozatok főhiánya az, hogy a harmadfokban elintézett ügy az elítélt további értesítése nélkül közvetlenül kerül kegyelmi tárgyalás alá. Ennek következtében sem az elítéltnek, sem védőjének nincs alkalma a megkegyelmezés okainak kifejtésére, mi csak tőlük várható legkimeritőbben és legmeggyőzőbben, s minek lehetősége csekélyebb jelentőségű ügyekben mindig nyitva áll. A javaslat 497., 498. §-a nemcsak a kegyelmi folyamodás lehetőségét adja meg a jogerejűleg halálra ítéltnek és védőjének, hanem oly intézkedéseket is tartalmaz, melyek a megkegyelmezés okainak szakavatott kifejtését minden körülmények között biztosítják. Igaz, hogy az elítélt ily módon a végítélet tartalmáról előbb értesül, de ez a kegyelmi folyamodás hasznával szemben alig ha bir jelentőséggel és azon fölül nagyon kérdéses, hogy mi okoz az elítéltnek nagyobb lelki szenvedést, az élet és halál kérdésének a végső elhatározásig függőben tartása, vagy a felsőbb biróság ítéletének kihirdetése, mely ellen még mindig van helye kegyelmi folyamodásnak.
Módosításra szorultak a kir. rendelet határozatai a tekintetben is, hogy a megkegyelmezés kérdésében, csak a legfőbb törvényszéknek külön tanácsa és csak eme biróságnak érdemleges határozata után nyilatkozik.
Kívánatosnak látszott, hogy a bizonyítékokat közvetlenül méltató és a vádlott egyéniségét személyes megfigyelésből megítélő alsóbbfokú biróságok is nyilatkozhassanak a megkegyelmezés kérdésében.
Mindkét alsóbbfokú biróságnak meghallgatása azonban nem volt szabályúl felállítható, részint a véleményeknek túlságos felszaporodása miatt, részint az okból is, mert a javaslat szerint még halálbüntetés kimondása esetében sem kell mind az első, mind a másodfokú biróságnak az ügygyel foglalkozni. Az elsőfokú biróságnak minden esetben való kötelező meghallgatása pedig akkor, ha a halálbüntetést a kir. ítélőtábla mondta ki, az iratok visszaküldését az elsőfokú biróságnál ujabb tanácskozást és határozatot tenne szükségessé, s ily módon lényeges időhaladékot okozna.
A felsorolt nehézségekkel számol a javaslatnak az az intézkedése, hogy a megkegyelmezés tárgyában az első folyamodású biróság nyilatkozzék, ha ítélete halálbüntetésre szólt és jogerőre emelkedett, minden más esetben pedig a kir. ítélőtábla (497. § 2. bek.). Ily súlyos bűnesetekben a kir. ítélőtábla is a vádlott kihallgatása mellett és rendszerint bizonyítás felvétel után ítél (402., 414. §), véleménye tehát hasonlóképp bir a fennebb érintett kellékekkel.
Nem mutatkozott továbbá ajánlatosnak a külön kegyelmi tanács fentartása és abból az ítélőtanács tagjainak kizárása. Az a tanács, mely az ügyet az érdemben intézi el, mindenesetre legjobban ismeri a tényállást és abból, hogy az ítélethozásnál elfoglalt álláspont a megkegyelmezés kérdésének megbirálásában elfogulttá tenné, a közvetlen érdekeltség teljes kizárása és az esetnek egészen eltérő megbirálása mellett, nem kell tartani. Azon felöl az ítélő tanács az ügy érdemleges elintézése után azonnal mondhat véleményt a megkegyelmezés tárgyában, míg a külön kegyelmi tanácsnak intézménye mellett az érdemleges elintézés után következik az ügynek az uj előadó által való tanulmányozása és a kegyelmi tanácsban való előadása. Ezek az okok voltak döntők arra nézve, hogy a javaslat mind az alsófokú biróságoknál, mind a kir. curiánál az ügyben eljáró tanácsot, ha pedig nem volt semmiségi panasz, a kir. curiának bármelyik büntetőtanácsát bízza meg a vélemény adásával (497. § 2. bek., 499. § 2. bek.).
Abban is eltér a javaslat az eddigi gyakorlattól, hogy szerinte a halálra ítéltnek megkegyelmezése tárgyában még a véleményezésre hivatott biróság mellett működő közvádló is meghallgatandó. A közvádló előterjesztése előmozdítja az ügynek beható ismertetését és több oldalról való megvilágítását.
Az érintett módosításokkal okozati kapcsolatban van a javaslatnak ama további rendelkezése, hogy a halálbüntetést kimondó jogerős ítélet semmiségi panasza esetén kívül is felterjesztendő a kir. curiához (498. § 3. bek.). A kir. curiának véleményét még az alsófokú biróság véleménye mellett sem kívánta a javaslat mellőzni, a mit a hivatalból való fölülvizsgálat megszünte után, csak a fennebbi rendelkezéssel érhetett el.
A kegyelmi folyamodás halálbüntetés esetében felfüggesztő hatálylyal bir (496. §). Felfüggesztő hatályt tulajdonít még a javaslat a lelki betegségnek és a terhes állapotnak (502. §). Elmebetegség esetében a büntetés elveszti czélját. A halálbüntetésnek terhes nőn való végrehajtása embertelenség volna s ehhez még ama tekintet is járul, hogy az anya büntetésének az ártatlan méhmagzatra nem szabad kiterjedni. Mindez esetekben a halálbüntetés végrehajtása s következőleg a kegyelmi folyamodást elutasító legfelsőbb elhatározás kihirdetése is függőben marad, mig az elítélt egészségét vissza nem nyeri. Elmebetegségeknél ez hosszabb ideig is tarthat, mindazáltal az ítélet után bekövetkezett elmezavar a Btk. 117. §-a szerint sem az eljárás megszüntetésére, sem ujrafelvételre alapul nem szolgálhat. Ily esetben a halálra ítélt mint beteg fegyencz lesz felügyelet alatt tartandó, mely csak a halálbüntetés elévülése vagy kimondásának más módon hatálytalanná válta után szüntethető meg.
A javaslatnak a halálbüntetés végrehajtására vonatkozó intézkedései a Btk. 21. §-ához és az ujabb kor humanusabb felfogásához alkalmazkodnak, melyek a kivégzésben csakis büntetést és nem visszarettentő példát látnak és melyek a halál-, mint legsúlyosabb büntetés mellett, minden szigorítás vagy kínzás alkalmazását kizárják. E szempontok alá tartoznak az igazságszolgáltatásnak szabad folyást engedő legfelsőbb elhatározás kihirdetése és a kivégzés közti időköz megrövidítése, az elítéltnek a közönség kiváncsisága elleni megvédése (501. §), a halálbüntetésnek zárt helyen foganatosítása, a gondoskodás, hogy több halálbüntetésnek együttes foganatosítása esetében egyik elítélt se lássa a másiknak szenvedését vagy holttestét és a kivégzett holttestének rokonai részére való kiadatása (503. §). Egy nap a vallásos előkészítésre, az utolsó találkozásokra és az elítélt netáni végső rendelkezéseire rendesen elég lesz, és a mellett az elítélt kitartását és önuralmát tulságos próbára nem teszi. A halálbüntetés végrehajtására szükséges intézkedések és készületek, valamint a netán közbeeső ünnep miatt az említett időköznek meghosszabbítása igazolva nem volna. Eme körülményeket a biróságnak a kegyelmi folyamodása tárgyában kelt legfelsőbb elhatározás kihirdetésének kitűzésénél kell majd figyelembe venni és a kir. ügyészséggel egyetértésben gondoskodni, hogy a szükséges előintézkedések akkor már megtéve legyenek, és a kivégzésnek a kihirdetésre következő reggelen már mi sem álljon útjában.
A halálbüntetésnek zárt helyen foganatosítása nem a nyilvánosság kizárása, hanem csak a nagy közönség távoltartása végett kívánatos. Ez okból rendeli a javaslat, hogy a halálbüntetés szabályszerű végrehajtásának bizonyítására, illetve ellenőrzésére hivatott hatósági és szakértői személyeken fölül, még az elítélt vallásfelekezetének lelkésze, a védő, az elítélt rokonai, és a kir. ügyész engedélye mellett a közönség köréből tisztességes férfiak is jelen lehessenek a kivégzésnél. Ez utóbbiak részére az engedélyt csak a kir. ügyész, mint az egész eljárás vezetője adhatja, és pedig a „helyi viszonyok” figyelembevételével, vagyis oly korlátolt számban, hogy a kivégzés helyén tolongás vagy rendzavarás ne támadjon.
Az engedély, hogy a kivégzett rokonai annak holttestét eltemetés végett átvehetik, szakít a régibb perrendtartások rendszerével, mely az elítéltet még halála után is meggyalázó következményekkel fenyegette. Intézkedett azonban a javaslat, hogy a humanismusnak tett engedményt botrányra vagy tüntetésre fel ne használhassák (503. § végbek.).
(504-516. §)
Az ide tartozó teendők legfontosabbja a büntetés kezdő- és végpontjának meghatározása. Mindkettőre nézve az irányelveket a törvény és az ítélet megadja, de a tényleges határozathozás csak a végrehajtást eszközlő hatóságot a javaslat szerint a kir. ügyészséget, vagy a járásbiróságot illetheti.
Szabadságvesztés-büntetés kezdőpontjára nézve a javaslat főszabályul állítja fel, hogy ez, mint minden más büntetés, az 506. § 2. bekezdésében foglalt kivétellel, csak az ítélet jogerőre emelkedése után veheti kezdetét, de akkor rendszerint azonnal foganatosítandó (494., 506. § 1. bek.). Ha az elítélt a jogerős ítélet kihirdetésekor jelen van, letartóztatandó és a kir. ügyészségnek adandó át, egyúttal pedig az ítéletnek értesítés alakjában foglalt kivonata a kir. ügyészségnek kézbesítendő (504. §, 506. § 3., 4. bek.). Ha az elítélt rendes idézés daczára a végítélet kihirdetésére meg nem jelen, elővezettetését még a biróság eszközölteti, kinek meghagyása irányában engedetlen volt. De ha az ítélet kézbesítés útján volt közölve, vagy ha az elővezetés nem sikerült (504. § 2. bek.), az elítéltnek megidézése, illetőleg a szökevénynek vagy elrejtőzőnek kipuhatolása és elfogatása, már a végrehajtáshoz is mint ilyen a kir. ügyészség teendőihez tartozik. E végett, úgy akkor is, ha az elítélt a büntetés megkezdésére történt felszólításnak nem engedelmeskedik, vagy ellene a szökés gyanuja merül fel, a kir. ügyészség elővezető-, illetve elfogató-parancsot vagy nyomozólevelet bocsáthat ki (515. §).
Vannak esetek, melyekben a jogerősen megállapított szabadságvesztés-büntetés azonnal való foganatbavétele rendkívül súlyosítaná az elítéltnek helyzetét. Minthogy a biróság a büntetést csak általános szempontok szerint és a vádlott rendes körülményeinek figyelembevételével állapítja meg, az említett kivételes események a büntetésnek számba nem vett és nem is érdemelt szigorítását foglalnák magukban. Ennek az anomaliának megszüntetése végett szükséges, hogy a szabadságvesztés-büntetés megkezdése bizonyos esetekben elhalasztható legyen. Melyek legyenek a kérdéses esetek, annak meghatározása csak a halasztás által érintett egyéni érdekeknek és a büntetés meghiúsítása ellen szükséges óvó intézkedéseknek együttes figyelembevétele mellett lehetséges.
A javaslat kétféle okokat külömböztet meg a szabadságvesztés-büntetés elhalasztására: olyanokat, melyek kötelezőleg figyelembe veendők, és olyanokat melyek a halasztás engedélyezésére felhatalmaznak. Közös feltételül tűzi ki, hogy az illető elítélt még szabadlábon, a büntetés végrehajtásához tehát a szabadság elvonása szükséges legyen.
Kötelező halasztás okaiul elfogadja a javaslat az elmezavart és a súlyos testi betegséget (508. §), továbbá a hadi szolgálatra behívást, ez utóbbit azonban csak hat hónapot meg nem haladó szabadságvesztés-büntetés esetében (509. § 2. bek.). Az elmebetegség már a halálbüntetés elhalasztásának okai között is előfordult, és az alapjára, tartamára és ellenőrzésére vonatkozó fejtegetések e helyen kiegészítést vagy módosítást nem igényelnek. A szabadságvesztés-büntetésnek súlyos betegen, élete koczkáztatásával való végrehajtása, a büntetésnek semmivel sem igazolható szigorítása volna. Az állam hadügyi érdekei és a katonai szolgálat igényei a büntetések végrehajtásánál sem hagyhatók figyelmen kívül. Azért mondja ki a javaslat, hogy kisebb büntetésre ítélt hadköteles egyén ellen, tényleges katonai szolgálatra behívása alkalmából, e szolgálat tartamára, a büntetés végrehajtása felfüggeszthető. Nagyobb büntetés esetében a szökés valószínűsége miatt a halasztásnak nem volt hely adható. Hogy a halasztás ez okával visszaélés ne történhessék, ezt a katonai hatóság megkeresésének kelléke biztosítja.
Halasztásra felhatalmazó okok a javaslat szerint az elítéltnek ragályos betegsége vagy terhes állapota (508. §), továbbá az elítéltnek, illetőleg családjának személyes körülményei, melyeknél fogva a büntetés haladéktalan foganatosítása annak czélján kívül eső súlyos sérelemmel járna, végre a kegyelmi folyamodás (509. és 514. §-ai.); a két utóbbi azonban a netáni visszaélést gátló megszorítással.
A ragályos betegséget a javaslat nem annyira az elítélt érdekében mint a fogházak stb. kezelésénél irányadó egészségügyi szempontból vette halasztó oknak. A terhes állapot pedig azért van ez okok közé sorolva, mert a fogházban stb. szülés úgy az elítéltre, mint a gyermekre komoly következményekkel járhat és a fogházi kezelőségnek is sok alkalmatlanságot okozhat. De mindkét esetben lehetséges, hogy a szabadságvesztés-büntetés, pl. ha a fogházban a teljes elkülönítés eszközölhető, vagy ha a szülésnél szükséges segélyről és ápolásról gondoskodva van, míg a teherben levő elítélt nőnek nincs sem lakása, sem hozzátartozója, sérelem nélkül foganatosítható. Ezért a most tárgyalt két körülmény a javaslat szerint nem kötelez, hanem csak jogosít a szabadságvesztés-büntetés foganatosításának elhalasztására, s a határozatot a foganatosítással megbizottak (ügyészség, járásbiróság) kezébe adja.
Ragályos betegség, vagy terhesség miatt, bármely nemű szabadságvesztés-büntetés végrehajtása az akadály megszüntéig felfüggeszthető. Nem így rendelkezik a javaslat az elítélt, vagy rokonai más személyes viszonyai alapján engedélyezhető büntetés-elhalasztás tekintetében. Ez esetben a súlyosabb büntetés mellett a szökés valószinűsége igen nagy, azért rendszerint kizárja a javaslat fegyház és egy évet meghaladó börtön vagy fogház tekintetében a halasztást. A halasztás rendes tartamát a javaslat ilyenkor két hónapban állapítja meg, kimondva, hogy az csak egy izben vehető igénybe.
Ezekkel a büntetés túlságos elodázását kívánta a javaslat megakadályozni a nélkül, hogy a kivételesen súlyosabb büntetés tekintetében és esetleg ismételve szükséges hosszabb halasztás lehetőségét kizárni, melyet azonban éppen kivételes természeténél fogva miniszteri engedélyhez kötött (510. § 4. bek.).
A kegyelmi folyamodást magában véve, a halogatás czéljából könnyen történhető visszaélés miatt, e javaslat nem fogadta el a halasztás okának. Minthogy azonban nincs kizárva, hogy a kegyelmi folyamodást oly adatok támogatják, melyek eredményességét nagyon valószinűvé teszik, meg kellett engedni, hogy a szabadságvesztés-büntetés végrehajtása kivételesen a kegyelmi folyamodás elintézéséig felfüggeszthető legyen. Az előzmények természeténél fogva ez esetben is az igazságügyi miniszter részére kellett a halasztás engedélyezését fentartani (514. §).
Külön szempont alá esik az államfogház-büntetés foganatbavétele. Minthogy annál a méltányosság és a politikai czélszerűség tekintetei jelentőséget nyerhetnek, ajánlatosnak mutatkozott ennek a büntetésnek elhalasztását minden korlátozás nélkül az igazságügyi miniszterre bízni (510. § 5. bek.).
A szabadságvesztés-büntetés megkezdésének elhalasztására jogosított hatóság tekintetében eddigi jogszabályaink ingadozást tanusítanak. Addig, míg a büntetések végrehajtása a biróságokat illette, ezek határoztak a szabadságvesztés-büntetések elhalasztása fölött is. Igy rendelkezett még az 1873. augusztus 16-án 26.733. sz. a. kelt igazságügyi miniszteri körrendelet. Ellenben az igazságügyi miniszter által a fogházak és börtönök kezelése tárgyában 1874. évi 696. sz. alatt kibocsátott szabályrendelet 19. §-a a halasztás engedélyezését a kir. ügyészségnek tartotta fenn. A szabályrendelet eme szakaszát az 1874. évi deczember hó 31-én 26.421. sz. a. kelt igazságügyi miniszteri rendelet ismét hatályon kívül helyezte és ujabban a kir. biróságokat ruházta fel a halasztás engedélyezésének jogával, mit az 1880. évi augusztus 9-én 2.106. sz. alatt a büntetések végrehajtása tárgyában és az 1880. évi augusztus 15-én 2.265. sz. a. a kir. járásbiróságok előtti bűnvádi eljárás tárgyában kelt szabályrendeletek, nevezetesen az utóbbinak 96., 97. §-ai is megerősítettek. A tapasztalat ez intézkedések ellen számos adatot szolgáltatott. A biróságok a halasztást nagyon bőkezűen, sőt az idézett rendeletek határozatain gyakran túlmenve osztogatták. Némely biróságnál majdnem rendszerré vált, hogy a mezei munkával foglalkozóknak rövidebb szabadságvesztés-büntetéseit csakis télen foganatosítják, mi nemcsak a fogháznak időnként beálló túlteltségét eredményezte, de a büntetés hatását is csökkentette. A vonatkozó birói végzések elleni felfolyamodás pedig, a tényleg mégis közbeneső haladék miatt, orvoslást nem nyujtott. Mindinkább elodázhatatlannak mutatkozott a rendszerváltoztatás és a halasztás jogának oly kezekbe adása, melyek közvetlen alárendeltségöknél fogva az igazságügyi kormány szabályrendeleteinek megtartására hatályosabban szoríthatók s melyektől a fogházak viszonyainak ismeretét és figyelembevételét is várni lehetett. Ily előzmények alapján keletkezett az igazságügyi miniszternek 1885. évi márczius hó 23-án 12.054. sz. a. kelt körrendelete, mely a kir. járásbiróságok által elítéltek szabadságvesztés-büntetései elhalasztásának jogát, a fentebb idézett 1880. évi szabályok 96., 97. §-ai értelmében a kir. járásbiróságoknak meghagyta, minden más esetben pedig a halasztás engedélyezésére a kir. ügyészeket, a kir. főügyészt és az igazságügyi minisztert hatalmazta fel.
Az ellenkező rendszerrel tett rossz tapasztalatok után a javaslat csak az utóbb idézett szabályrendelet álláspontját tehette magáévá. Ezt az elvi következetesség is igazolja, a mennyiben a büntetés végrehajtásának hatásköre okszerűleg a végrehajtás felfüggesztésére is kiterjed, és ha az előbbi a kir. ügyészségre van ruházva, az utóbbi is csak azt, vonatkozólag felettes hatóságait illetheti.
A javaslat ide tartozó határozatai egybefoglalva a következők.
Törvényszék által elbirált bűnvádi ügyben a szabadságvesztés-büntetés elhalasztása tárgyában rendszerint a törvényszék mellett működő kir. ügyész (510. § első bek.), ha a büntetés fegyház, államfogház, vagy egy évnél hosszabb fogház vagy börtön, az igazságügyi miniszter (510. §) határoz.
A kir. ügyészség határozata ellen a kir. főügyésznél, ez utóbbinak végzése ellen az igazságügyi miniszternél tehető panasz (510. § 2. bek.).
Járásbiróság előtt tárgyalt bűnvádi ügyben a halasztást a járásbiróság engedélyezheti (559. §).
A halasztás iránti kérelem a büntetés megkezdése előtt terjesztendő elő, mivel külömben már nem halasztás, hanem a büntetés félbeszakítása volna a folyamodás tárgya. A kérelem fölötti eljárás eltérő ahhoz képest, a mint a büntetés elhalasztása 2 hóra vagy továbbra van kérve. Előbbi esetben a kir. ügyész a folyamodás és a bűnper adatai alapján határoz és ha a halasztást megtagadja, a büntetés foganatba vétele tárgyában is intézkedik (510. §). A végrehajtásnak a tagadó végzés jogerejűvé váltáig való felfüggesztése, a rosszhiszemű huzavonára igen alkalmas módot nyujtana. A mennyiben az elítélt hosszabb halasztást kíván, a kir. ügyész a végrehajtást csak akkor függeszti fel, ha a halasztást igazoltnak látja, mely esetben az utóbbi előzetesen az általa engedélyezhető 2 hóra megadja és a további halasztás fölötti határozathozatal végett az ügyiratokat az igazságügyi minisztériumhoz terjeszti fel.
A szabadságvesztés-büntetések elhalasztására vonatkozó részletes intézkedéseket, mint a bűnvádi perrendtartás keretén kívül esőket, a javaslat miniszteri szabályrendelet részére tartotta fenn (511. §).
A büntetések elhalasztására nézve elfogadott alapból indul ki a javaslat 512. §-ának intézkedése, mely szerint a terheltnek megengedhető, hogy büntetését, ne az itélő biróság székhelyén levő börtönben, illetőleg fogházban töltse ki. Ha a terhelt nem lakik az ítélőbiróság székhelyén, a távolabb fekvő letartóztató intézethez való utazás, a hozzátartozóival való találkozásnak és vagyonkezelés iránti rendelkezéseinek nagyobb nehézsége érzékeny sérelmet okoznak. Ezeknek is, mint a büntetés aránytalan súlyosításának megszüntetését, a méltányosság ajánlja.
Az alap azonossága az intézkedés részleteire is kihatott. Itt is a büntetés végrehajtása tekintetében adandó kedvezményről van szó, melynek szükségkép csak enyhébb büntetés esetében van helye és melynek engedélyezésére csak a büntetést végrehajtó hatóság, azaz a kir. ügyészség és a járásbiróság, és mint felebbviteli hatóság az igazságügyi minisztérium volt felhatalmazható.
Mint az 512. § szövege is mutatja, az intézkedés a terheltnek „megengedhető” kedvezményre vonatkozik és nem érinti a büntetés végrehajtásával megbizott hatóságnak ama jogát, hogy helyszűke, járvány és hasonló körülmények esetében, a bűntetés végrehajtására mást mint a rendes letartóztató intézetet jelöljön ki.
Áttérünk a már megkezdett szabadságvesztés-büntetés félbeszakítására. Engedélyezésénél nemcsak a büntetés meghiusításának lehetősége, hanem a büntetés czélját és hatályosságát mindig érintő következmények is figyelembe veendők. A szabadságvesztés-büntetés, mely megszakítva két vagy több részletben töltetik ki, súlyából lényegesen veszít. Ennélfogva a megszakítás tulajdonképen a jogerős ítéletnek büntető határozatát ingatja meg. Továbbá megzavarja a magánelzárás hatályát, mely a Btk. büntetési rendszerének egyik tényezője. Csak igen fontos okok igazolhatják tehát annak engedélyezését, melyek lehető szigorú és egyöntetű megbirálást igényelnek. E czélt a javaslat az által vélte elérhetni, hogy a szabadságvesztés-büntetés megszakítása tárgyában a határozat hozását az ujrafelvétel és az igazolás esetén kivül az igazságügyi miniszterre bízta (513. §). Ez azonban nem zárja ki, hogy a fogházak stb. biztonsága vagy egészségügye viszonyai által követelt kivételes félbeszakítások eseteit az igazságügyi miniszter szabályrendeletben állapítsa meg.
A szabadságvesztés-büntetés végpontjának meghatározása nem mindig egyszerű számtani műtét. Az esetek, melyekben a büntetés végpontja csak egybevetés, aránylagos betudás és a beszámítás egyes mozzanatai elbirálása mellett állapítható meg, főleg több önálló büntetésnek egy egyén ellen való megállapításakor, a büntetésbe betudandó előzetes letartóztatás vagy vizsgálati fogság mellett, valamint akkor is merülnek fel, midőn az elítélt a szabadságvesztés-büntetés szabályszerű alkalmazását maga akadályozta meg.
A büntetések összesítéséről alább külön lesz szó. Az utóbb érintett két eset azonban e helyen tárgyalandó.
Elvileg a Btk. 94. §-a szerint már az ítéletben kellene az előzetes letartóztatásnak illetve vizsgálati fogságnak a büntetésbe betudását vagy be nem tudását és mely tartamban való betudását, vagyis azt megállapítani, hogy a büntetésből mennyi tekintendő kitöltöttnek. A javaslat azt mind az első, mind a fölöttes biróságoknak kötelességévé is teszi (327. § e) pont, 418., 439., 542., 555. §). Mindazáltal egyes esetekben, nevezetesen, ha a fogva levő vádlott felebbezését visszavonja, ha szökési gyanu miatt a fölöttes biróság ítéletének hozása után, de kihirdetése előtt fogják be és már perorvoslattal nem él, vagy ha a fölöttes biróság a perorvoslatot visszautasítja tehát az érdemben nem intézkedik, az ítélet az előzetes letartóztatás és vizsgálati fogság betudása tekintetében nem is tartalmazhat megfelelő határozatot. Más esetekben pedig lehetséges, hogy a biróság hiba vagy téves felfogás miatt elmulasztja az érintett határozatot. Gondoskodni kellett tehát, hogy az ítéletek eme hiánya vagy hézaga utólag pótolható legyen.
A javaslat, már fennebb kifejtett irányeszméinek megfelelőleg, a pótlás önálló eszközlését nem bízhatta a kir. ügyészségre. A cognitio e részben is a biróságot, még pedig az egyszerűség érdekében, tekintet nélkűl arra, hogy az első-, másod- vagy harmadfokú biróság ítélete szorul-e kiegészítésre, az elsőfokú biróságot fogja illetni (505. § 3. bek.). De ez alatt csak a beszámítás vagy be nem számítás és a büntetésből ennek folytán levonandó időtartamnak meghatározása értendő, míg a büntetés kezdőpontjának és naptári számítás szerinti tartamának megállapítása, mint a végrehajtás teendője, mindig a kir. ügyészség és a járásbiróságok hatásköréhez fog tartozni. Következéskép a biróság határozata a büntetés kezdete tárgyában hatálytalan és már azért sem engedhető meg, mert a büntetés csak szabályszerű foganatba vételével kezdődhetik, mely időpontot a biróság nem ismeri és előre ki nem tűzheti.
Fölöslegessé válik a birói határozat, ha csak az előzetes letartóztatás, illetőleg a vizsgálati fogság ama tartama tárgyában nincs ítéleti intézkedés, mely a végítélet keltétől végrehajtásáig foly le. A javaslat abbeli intézkedése, hogy a fogva levő vádlottnak, ki perorvoslattal nem élt, illetve nem élhetett, vagy a perorvoslatot visszavonta, illetőleg kinek perorvoslatát visszautasították, az ettől fogva az ítélet végrehajtásáig fogságban töltött egész idő büntetéséből levonatik (kitöltöttnek vétetik), a számítás módját meghatározza és ennélfogva azt a királyi ügyészség birói határozat nélkül eszközölheti. Másrészt emez intézkedés jogossága aligha jöhet kérdésbe, ha figyelembe veszszük, hogy ez esetekben a vádlott fogságának meghosszabbítására okot nem szolgáltatott, s hogy ez alapon a még nem jogerős büntetés megkezdésére is fel van jogosítva (506. § 2. bek.)
A javaslat az esetben, midőn a terhelt perorvoslattal nem élt, azért számíttatja le a büntetésből az ítélet kihirdetése óta lefolyt időt, mert a vádlott már a hirdetéskor az ítéletben megnyugodottnak tekintendő és később változott elhatározása hatálytalan marad.
Más szempont érvényesül akkor, ha az elítélt perorvoslattal élt, de azt visszautasitották illetve visszavonta. Ekkor az elítélt tényleg megakasztotta az ítélet jogerőssé váltát, vizsgálati fogsága tehát csak attól fogva számítható be teljesen a büntetésbe, midőn a jogerősség akadálya megszünt, azaz a perorvoslatot végleg visszautasították, illetőleg az elítélt perorvoslatát visszavonta.
E helyen is, eltekintve a jogegység végett használható perorvoslattól a javaslat a perorvoslat alatt a felebbezést és a 426., 556. §-ban szabályozott semmiségi panaszt érti. Ha tehát ezeknek nincs helye, vagyis ha a javaslat az ítélet ellen az említett perorvoslatok használatát kizárja, mint a curia ítélete és a törvényszéknek másodfokban hozott egyedül kihágást vagy csupán pénzbüntetéssel büntethető vétséget megállapító ítélete ellen (556. §), akkor áll be a 505. § 4-ik pontjának esete. Mert ilyenkor a büntetés már az ítélet keltével véglegesen meg van állapítva, a fent kifejtett szempontoknál fogva az azóta letelt vizsgálati fogság a büntetésből leszámítandó.
A biróság az 505. §-ban érintett határozatát az elitélt vagy a kir. ügyészség indítványára, zárt ülésben hozza. A tények, melyek alapján a biróság betudása és az ennek folytán a büntetésből kitöltöttnek veendő tartam meghatározandó, már az ítéletben meg vannak állapítva, vagy az ügyiratokból kivehetők, tárgyalás szüksége tehát nem forog fenn. A végzés ellen a 378. § értelmében egyfokú felfolyamodásnak van helye.
Eddig amaz esetek voltak tárgyalva, midőn a büntetésbe abban nem töltött idő, fictio útján foglalandó be. Az ellenkező, t. i. hogy a büntetés megkezdése után valamely időtartam abba be nem számíttatik, a büntetés végrehajtásánál hasonlóképen jelentőséggel bir. Ide tartozik legelőbb is a büntetés félbeszakítása miniszteri engedély folytán, vagy megszökés következtében. A félbeszakítástól a büntetés ujabb megkezdéséig lefolyt idő természetesen büntetésben töltöttnek nem tekinthető és ennek külön kimondását a javaslat mellőzhette. Több kétségre ad alkalmat amaz eset, midőn a szabadságvesztés ugyan nem volt félbeszakítva, de a büntetés teljes szigorának alkalmazása meg volt akadályozva, mi rendesen betegség eredménye. A javaslat a kérdést az egyéni beszámíthatóság alapján döntötte el. Vétlen keletkezett betegségnek, habár miatta az elítéltet a fogházból stb. kórházba vagy tébolydába is szállították, a büntetés kiszámítására befolyást nem tulajdonít. Ellenben az elítélt által czélzatosan előidézett betegség idejét a büntetésbe be nem számítja (516. §). Nemcsak a fegyelem és közegészség érdeke ajánlják ezt az intézkedést, hanem föleg az a tekintet is, hogy az elítélt büntetésének enyhítését tiltott úton ki nem eszközölhesse. Eme czélzatból következik egyúttal, hogy a betegségnek a büntetés végrehajtását meg kellett zavarni, és az elítéltnek kórházi ápolását eredményezni. Az 516. § büntető határozatának alkalmazása feltételezi, hogy az elítélt betegségét maga okozta és a büntetés teljes, vagy részbeli meghiusítása végett okozta légyen. Ennek lehető elfogulatlan megállapítása végett a javaslat a határozat hozását a biróságra még pedig a helyi törvényszékre ruházta, mely leggyorsabban, és mert területén felmerült uj tény birálandó el, legalaposabban is járhat el.
Az eljárás módozatai lényegökben megegyeznek a fogság betudására vonatkozókkal. Majdnem kivétel nélkül a szakértői vélemény lesz a határozat alapja. A még netán megkívántató tájékoztatást az elítéltnek megkeresés útján is bevehető nyilatkozata, vagy egyes tanukihallgatás, formaszerű tárgyalás nélkül is megadják. A biróság zárt ülésben határoz és a végzése ellen egyfokú felfolyamodással lehet élni.
Kegyelmi folyamodások leggyakrabban a szabadságvesztés-büntetés foganatosítása közben fordulnak elő. A javaslat is e czímbe foglalta a vonatkozó általános rendelkezéseket (514. §). Ezek a következőkre szorítkoznak: hogy a kegyelmi folyamodás szóval vagy irásban a biróságnál vagy a kir. ügyészségnél terjeszthető elő, hogy az, mint már fennebb érintve volt csak halálbüntetés esetében bir felfüggesztő hatálylyal és közvetlenül az igazságügyi miniszterhez terjesztendő fel. Ez utóbbi utasítja azt vissza, vagy rendeli el tárgyalását, mi azonban már a közigazgatás terét érinti s ezért a bűnvádi perrendtartásban nem szabályozandó.
A szabadságvesztés-büntetés egyes nemeinek végrehajtása tekintetében a Btk. megállapított a főszabályokat. Részletes utasítások kibocsátása nem annyira a törvényhozás, mint a közigazgatás hatáskörébe tartozik. Eddig is szabályrendeletek intézkedtek e részben (l. 1880. évi augusztus 9-én 2.106/IME. szám alatt kelt igazságügyi miniszteri körrendeletet), a javaslat az érintett rendeletek kiegészitésére, illetőleg módosítására hasonlókép az igazságügyi minisztert kivánja felhatalmazni (494. § végbek.).
(517., 518. §)
Az összbüntetés alapjából és czélzatából következik, hogy az egy terhelt ellen felmerülő vádak lehetőleg együttesen intézendők el és az ítéletig vád tárgyává tett bűncselekményekre összbüntetés szabandó ki. Ily értelemben intézkedik a javaslat 19. §-a. De a szabálynak rideg keresztülvitele az eljárást fölötte hosszadalmassá teheti és eddigi bűnvádi gyakorlatunknak nem éppen fényoldalául szolgáló monstre-pereket eredményezhet. Megengedi ennélfogva a javaslat, hogy a biróság bűnhalmazat esetében az egyesítést czélszerűség indokából mellőzze, illetve ismét megszüntesse (21. §) és a terhelt ellen elkülönített ítéleteket hozzon. Külömböző, büntetés megállapító ítéleteknek egy időben való foganatosítása még úgy is válhatik szükségessé ha a vádlott több biróság területén követett el bűncselekményeket, melyek tárgyában a biróságok tudomás hiánya miatt különálló ítéletek hoztak. Hozzáveendők még azok az esetek is, melyek a Btk. 96., 104. §-ai szerint már a bűnhalmazat és összbüntetés keretén kívül esnek, vagyis midőn a büntetését egyén ellen jogerejű elítéltetése után, esetleg a büntetés tartama alatt elkövetett törvénysértés miatt hoznak ítéletet (1880. évi XXXVII. tc. 36. §-a). Ez esetekben a külön megállapított szabadságvesztés-büntetéseknek egymás után való végrehajtása a Btk. 96. §-ában kifejezett elvvel szemben méltatlanságot, illetőleg, ha összbüntetésnek helye nincs, a külömböző büntetési nemeknek egymás után alkalmazása s e miatt az elítéltnek fegyintézetből fogházba vagy viszont szállítása visszásságot szül.
Eme visszásságokat perorvoslat használása esetében a fölöttes biróság megszüntetheti. Nem azzal ugyan, hogy az elsőfokú biróság részéről elmulasztott egyesítést és összbüntetést kimondja, mert ezzel hivatása körén túl menne és vádlottól a felebbezés jogát az összbüntetés, illetőleg a büntetések egyesítése tárgyában megvonná, hanem az ítéletek megsemmisítése és ujabb elsőfokú eljárás elrendelése mellett. Kérdés azonban, hogy czélszerűnek fog-e ez mutatkozni és nem-e mellőzzi a fölöttes biróság is az összesítést. Fenmarad azonfölül még az esetek nagy száma, melyekben perorvoslat hiánya miatt a fölöttes biróságok elől a közbelépés el van zárva. Elvitázhatatlan tehát annak szükséges, hogy az összbüntetésnek (Btk. 96. §) és a büntetések egyesítésének (1880. évi XXXVII. tc. 36. §) elvei az ügyeknek jogerejű elbirálása után is megvalósíthatók legyenek.
Eme szükségnek kívánt a javaslat 517., 518. §-aiban foglalt rendelkezéseivel megfelelni. Megvonja a kivételes eljárás keretét, azt csak az alapper mulasztásainak pótlására s a különálló ítéletek jogerős voltának esetére szorítván (517. §). A meddig egyik vagy másik ítélet még nem jogerejű, a hiány pótlása a rendes eljárás útján még mindig lehetséges. Továbbá meghatározza a javaslat az illetékességet. Azzal szabályként azt a biróságot ruházza fel, mely a legsúlyosabb büntetést kimondotta, mi a súlyosabb büntetési nemben kiszabandó össz-, illetőleg együttes büntetés megállapítására nézve felmerülhető hatásköri nehézségeknek veszi elejét. Hogy azonban a büntetések egyenlősége vagy egyben nem hasonlíthatósága miatt a biróságok között összeütközés ne támadhasson, azt is kimondja, hogy akkor az ítélet későbbi kelte dönt (518. § 3., 4. bek.).
Az eljárás megindítását a javaslat az elítélt vagy a kir. ügyészség indítványához köti. Az eldöntendő kérdés nem érinti annyira a közérdeket, hogy miatta hivatalból való intézkedésre szükség volna. A magánvádlónak és a többi érdekelteknek pedig a javaslat a jogerős ítélettel megállapított büntetés megváltoztatására egyébként sem enged befolyást.
Ama gondoskodásban, hogy a vádlott fontos és általa kellőleg ki nem fejthető kérdések eldöntésénél védő támogatására számíthasson (56. § 1. pont), itt az eljárásra hivatott biróság székhelyén kívül fogva levő, vagy súlyosabb büntetéssel sújtott elítéltet részesíti. Minthogy az eljárás czélja jogerős büntető ítéletek módosítása, a javaslat a contradictorius alakot választotta. Abból azonban, hogy szóbeli tárgyalásnak kell a határozat hozását megelőzni, még nem következik, hogy az elítélt személyes közbenjárása minden körülmények közt mellőzhetetlen. A bűnösség és a beszámítás nem lehetnek többé határozat tárgyai, az elítélt egyéb érdekeit pedig védője is képviselheti, sőt rendesen jobban képviseli. Ez okból mellőzhető volt az elítéltnek a biróság elé állítása, ha az jelentékeny nehézségekbe ütközik, azaz ha az elítélt nem a biróság székhelyén van fogva és átkisértetése, ezzel kapcsolatosan pedig a büntetés foganatosításának megszakítása válnék szükségessé (518. § 5. bek.). Ez esetben azonban védőnek közbenjárása mellőzhetetlen.
A javaslatnak a tárgyalásra és ítélethozásra vonatkozó határozatai az eljárás rendeltetéséből következnek. Hogy az elítélt mely cselekményekben bűnös és hogy azokért egyenkint mily büntetést érdemel, azt a jogerős ítéletek már megállapították. Ezek a kérdések tehát már nem jöhetnek szóba, mert ellenkezőleg valóságos ujrafelvétel és az ügynek ujabb érdemleges elbirálása történnék, mely a javaslat perorvoslati rendszerén kívül esik. Hisz csak a büntetések összesítése forog a szőnyegen. Összbüntetés megállapításakor ez annyit tesz, hogy a biróság, figyelembe véve a külön kiszabott büntetések nemét és tartamát, valamint az együttes, megszakíttatlan foganatosításban foglalt súlyosbbítást, a külömböző büntetéseket a legsúlyosabb büntetés nemére reducálja és oly mértékre szállítja le, mely az elítélt ellen, összes bűncselekményeinek együttes elbirálása esetében alkalmazva lett volna. Bűnhalmazati kapcsolatban nem álló büntetések egyesítésénél pedig a biróság az egyenlő nemű büntetéseket összecsatolja, a külömböző neműek közől az enyhébbekre nézve meghatározza, hogy azoknak a legsúlyosabb büntetés mely tartama felel meg és azt is a legsúlyosabb büntetéshez csatolja, mindkét esetben leszállítás nélkül. A felsorolt birói műveletek más alapra, mint az előző ítéletek ismeretére nem szorulnak és már csak a tényleg megállapított büntetésekkel foglalkoznak, tekintet nélkül kiszabásuk indokaira.
A javaslat intézkedései a kifejtett czélhoz alkalmazkodnak (518. § 5., 6., 7., 8. bek.).
Az ítéletek felolvasása a tárgyaláson, a birákat a határozat tárgya tekintetében tájékozza, a kir. ügyészség indítványa, az elítéltnek, illetőleg védőjének előterjesztései a büntetések összesítésénél figyelembe veendő mozzanatokat megvilágosítják s így a határozat kellőleg elő van készítve. Annak tartamára és kiinduló pontjaira nézve a biró megfelelő utasítást nyer, mely őt az ügyek érdemleges ujabb elbirálásától vissza fogja tartani. A határozat alakját pedig a javaslat azzal jelöli meg, hogy a biróságot „ítélet” hozására kötelezi. Ez az ítélet a 327., 328. §-ban felsorolt kellékekkel lesz ellátandó, a mennyiben azok a határozat tárgyával összeegyeztethetők. Nevezetesen a bűnösség és a magánjogi igények fölötti határozat egészen el fog maradni és az előzetes letartóztatás, illetőleg a vizsgálati fogság betudását a kiállott büntetés által az össz., illetőleg együttes büntetésből kitöltött időnek megállapítása fogja esetleg pótolni vagy kiegészíteni.
Abban hogy a javaslat az ítéleti döntést állította fel szabályul, egyúttal a biróság határozata ellen használható perorvoslat is meg van jelölve. Ez a 381., 547. § szerint csak felebbezés lehet, bár az ítélkezés tárgyának megfelelő módosított alakban. Ide is kihat a bűnösség kérdésére vonatkozó határozat elmaradása, mi a felebbezéssel a fölöttes biróságnak adott tágkörű fölülvizsgálati jogra is korlátozó befolyást gyakorol. Ezen fölül még figyelmet érdemel az is, hogy az ítéletnek egyszerű, szorosan körülirt alapja a tévedés valószinűségét s ebből folyólag a fölülvizsgálat igényeit is, tetemesen csökkenti. A javaslat a kifejtett kívánalmaknak megfelelő garantiával látta el a szabadságvesztés-büntetések összesítését, midőn az adott perorvoslattal az eljárás és ítélet alaki helyességét és a büntetés helyes megállapítását biztosította. Két egybehangzó ítélet ellen perorvoslatnak nem volna helye és a fölöttes biróságok tárgyalás nélkül a fő-, illetőleg a koronaügyész meghallgatása után határoznának (518. § 9., 10., 11., 12. bek.). Ezek oly megszorítások, melyek az eljárás rövidítésére és egyszerűsítésére szolgálnak és a fentebb kifejtett tekintetek által igazolva vannak.
Befejezésül még néhány szót arról, hogy az összesítő eljárás közben az elítélttel mi történjék. Hogy büntetést kell szenvednie, az már kétségtelen, valamint az is, hogy összesített büntetése az ellene megállapított büntetések legsúlyosabbjának nemében lesz kiszabva. Nincs tehát ok a büntetés foganatosításának felfüggesztésére, még pedig annál kevésbbé, mert a legsúlyosabb büntetés foganatosítása, mint azt a javaslat rendeli (517. §), az össz-, vagy együttes büntetés végrehajtása tekintetében zavart nem okoz. Ha pedig tudomás hiánya vagy tévedés folytán az enyhébb büntetésen kezdették volna meg a végrehajtást, ez az összesítő ítéletben arányos betudással könnyen kiegyenlíthető. Csakhogy az összesítő eljárás megindításával a legsúlyosabb büntetés foganatosítását is meg kell kezdeni. A büntetés kezdetének megállapítása az összesítésnél sem lesz a biróság feladata. Arra azonban nincs is szükség, mert a külön megállapított büntetésekből alakulván az össz-, illetőleg együttes büntetés, kétséget nem szenved, hogy amazoknak foganatba vételével kezdődik egyúttal az utóbbi.
(519. §)
Az ítéletek végrehajtását szabályozó általános határozatok és a rendeleti úton kibocsátandó részletes utasítások mellett (494. § végbek.), a javaslat a büntető ítéletek és határozatok alapján eszközlendő vagyoni végrehajtás tekintetében egyes főbb szempontoknak megjelölésére szorítkozhatott.
Törvényben való szabályozást igényel a büntető biróság határozatainak hatálya a vagyoni végrehajthatóság tekintetében. A javaslat eme határozatoknak, azaz ítéleteknek, büntető parancsoknak és más végzéseknek, mert ezek is tartalmazhatnak pénzbeli marasztalást (194., 232., 302., 482., 483., 484. §), annyi erőt tulajdonít, mint a polgári biróság ítéletének, feltéve, hogy végrehajthatókká váltak (494., 519. §). Belső jelentőségökre és a vagyonjogi kérdések helyes megoldásának garantiáira nézve, akár a tényállás kiderítésében, akár a határozathozás és perorvoslat módozataiban keressük ezeket, a polgári és büntető biróság marasztaló határozatai közt külömbség nem is tehető.
Meg volt határozandó, hogy a vagyoni végrehajtást büntető határozatok alapján ki rendelje el. A javaslat ama rendszert fogadta el, hogy a jogerőre emelkedést a büntető biróság vezetője bizonyítja az illető határozaton (494. § 4. bek.), hogy a pénzbüntetés tekintetében a végrehajtást a büntető biróság rendeli el, hogy azonban a végrehajtást a polgári perrendtartás szerint illetékes polgári biróság foganatosíttatja s a magánjogi igény tekintetében ez rendeli is el. Ez utóbbira nézve eddig törvényhozásuk is így intézkedett (1881. évi LX. tc. 1. § f) pontja, 2. § 2. bek.) és a hatáskör megosztásának úgy mint a gyakorlati kivánalmaknak megfelelő ebbeli intézkedésén nem volt mit változtatni. A czím felirata felvilágosítja, hogy a javaslat e helyen csak a valódi vagyoni végrehajtásról intézkedik s hogy az alatt nem értendők a büntetőbiróságnál vagy megbizottja által őrzött tárgyak át-, illetve visszaadása, vagy letiltó és hasonló határozatok visszavonása, melyeket közvetlenül foganatosíttathat.
A büntető ítélet tárgyát képezhető követelések és igények sokféleségénél fogva az érvényesítésökre alkalmazandó végrehajtás módja kimerítően fel nem sorolhatók. Útmutatásul az 1881. évi LX. tc. szabályai fognak szolgálni.
(520-560. §)
Ismételve tapasztaltuk, hogy a tényezők között, melyek a bűnvádi eljárás rendszerére befolyást gyakorolnak, nem csekély jelentőséggel bir a bűncselekmények súlyára való tekintet. Egyazon eljárási módnak alkalmazása, a biró elé kerülő mindannyi törvénysértés tekintetében, csak a legkezdetlegesebb viszonyok között volt lehetséges. A hogy a társadalom fejlődött s ezzel lépést tartva a bűncselekmények is szaporodnak, másrészt pedig a bűnvádi eljárás ősalakú rövidségéből és egyszerűségéből kivetkőzött, csakhamar tapasztalták, hogy a birák munkaerejét a büntető igazságszolgáltatás igényei fölülmulják. Mivel a birák szaporításának többnyire közjogi és pénzügyi akadályok állottak útjában, nem kínálkozott más mód a nehézségek leküzdésére, mint hogy az eljárásnak a helyes ítélkezés minden biztosítékaival ellátottnak vélt, de egyúttal szükségkép körülményesebb és lassúbb módját, csak a legsúlyosabb bűneseteknél alkalmazták, a könnyebbeknél pedig kevesebb alakiságokkal is beérték. Eme jelenség annyira általános, hogy már ez is nagy elővéleményt kelt jogosultsága mellett. De gyakorlati nélkülözhetetlenségén fölül még más okok is harczolnak mellette. A cselekmények, melyek gyakorlat vagy törvény szerint enyhébb büntetés alá esnek, rendszerint egyszerűbb tényálladékkal is birnak és így mind bebizonyításuknál, mind jogi megbirálásuknál a tévedés jogi valószinűsége csekélyebb. Ily cselekmények tárgyában a büntetés gyors alkalmazására annál nagyobb szükség van, minél elnézőbb irányukban a közvélemény, mely a későre bekövetkező ítéletben és végrehajtásában igen hajlandó méltatlanságot látni. A közvetlen érdekelt magánszemélyek szempontjából pedig a gyors és egyszerű eljárás épp oly kívánatos, mert a hosszadalmas bűnperrel járó erkölcsi és anyagi károk sem a vádlottra kimondható büntetéssel, sem a károsított igényeivel nincsenek arányban.
A javaslat kidolgozásánál mindeme mozzanatokat annál inkább figyelembe kell venni, mert az összes hatályban levő perrendtartások a kevésbbé súlyos bűncselekmények elbirálására külön, egyszerűbb eljárást állapítanak meg, és mert ezt hazánknak változó törvényei és joggyakorlata is folyton követték.
Angliában kihágások és csekélyebb vétségek fölött a béke- és rendőri birák, esküdtek közreműködése nélkül, rövid és kevés alakszerűséghez kötött szabályok szerint biráskodnak.
Francziaországban a békebirák hatásköréhez tartozik a biráskodás oly kihágások tárgyában, melyek 15 frankig terjedhető pénzbüntetéssel vagy öt napig terjedhető elzárással fenyítendők. Az eljárás rendszerint a tárgyalásra való idézéssel kezdődik; a bizonyítékok felvétele, a felek nyilatkozatai töltik ki a tárgyalás tartalmát, melyet az ítélethozás fejez be (C. instr. cr. 137.-178. cz., 1873. évi január 27-ki törvény).
Ily módosítással hatályosak Belgiumban is a code d’instr. cr. határozatai a béke-, mint rendőri birákról s azok előtti eljárásról. Az új büntetőperrendtartás javaslata, mint azt a képviselőház bizottsága megállapította, a békebirák hatáskörét az összes kihágásokra és a külön törvényben megjelölt vétségekre terjesztette ki és az eljárást a correctionalis törvényszékek előtti eljárással összhangzásba hozta (Thonissen II. 146-156. l.).
A németalföldi törvény a biróságok szervezetéről, a járásbirákra ruházza a kihágások tárgyában való rendes biráskodást (44. cz). Eme birák előtt az eljárás annyiban tér el a törvényszékek előtti eljárástól, hogy a tárgyalás határideje rövidebb, hogy a terhelt rendszerint meghatalmazott által képviseltetheti magát, hogy a vizsgálatnak vádhatározatnak, az elleni felfolyamodásnak és vizsgálati fogságnak helye nincs (bpts. 252.-258. cz.).
Az olasz bpts. szerint a kihágási biráskodás hasonlóképen a járásbirákat (pretori) illeti. Az eljárás szabályai némi kibővítéssel ugyanazok, mint a code d’instr. criminelle-ben foglaltak (bpts. 330.-370. cz.).
Németországban, a birói szervezetről intézkedő törvény, a schöffen-biróságnak hatáskörébe a kihágások és egyes, külön megjelölt vétségek tárgyában való eljárást utalta (27. §). A járásbiró kivételesen, a kir. ügyészség beleegyezésével, schöffök közreműködése nélkül járhat el, ha a csupán kihágással terheltet elővezetik és ez bűnösségét elismeri (bprts. 211. §). A schöffen-, illetve járásbiróság előtti eljárás annyiban tér el a törvényszéki ügyekben követendőtől, hogy vizsgálatnak nincs helye (hpts. 176. §); hogy a főtárgyalás vádirat és vádaláhelyezés nélkül is megtartható, ha a terhelt maga jelentkezik vagy elővezetik, vagy csak kihágással van vádolva (211. §); hogy a terhelt a vádirat ellen előzetes kifogást nem tehet (199. §); hogy büntető parancs bocsátható ki (447. §) és hogy egyedül pénzbüntetéssel vagy elkobzással, illetőleg mindkettővel büntethető vétség vagy kihágás tárgyában a főtárgyalás a terhelt távollétében is megtartható (319. §).
Az 1873. évi osztrák bpts-ást életbeléptető törvény (VIII. cz.) szerint kihágások tárgyában az eljárásra és itélethozásra a járásbiróságok vannak hivatva. Az eljárás jellemző mozzanatai, hogy a feljelentésre vagy vádiratra, elővizsgálat vagy vádaláhelyezés nélkül, mindjárt tárgyalás tüzendő ki, mely az ügy végelintézéséig folytatható, hogy külön meghatározott esetekben büntető parancs bocsátható ki és hogy a tárgyalást a kellőleg megidézett, de meg nem jelent terhelt távollétében is megtartják (447-462. §).
Hazánkban az alispán és a szolgabíró csekélyebb bűnesetekre nézve már a 13-ik század óta gyakoroltak birói hatalmat (II. András 5., Zsigmond VI. 2.; Corvin Mátyás VI. 9., II. Ulászló I. 34., 1729. évi 35. tc.). Ezt az 1843-iki javaslat (Toldalék 6. §) is fenn akarta tartani. A kisebb jelentőségű bűnvádi ügyek az 1853. évi osztrák bpts. hatálya alatt is külön szabályok szerint voltak kezelve (416-436. §). Hazai törvényeink visszaálításával a szolgabirák és esküdt-társaik birói hatásköre kihágási ügyekben ismét feléledt és a kir. biróságok szervezésekor a járásbiróságokra ment át (1871. évi 31. tc. 16. §-a). Jelenleg a szorosabb értelemben vett egész Magyarország területén, a járásbiróságok büntető hatáskörét az 1880. évi 37-ik tc., az eljárási szabályokat pedig az idézett törvényben nyert felhatalmazás alapján 1880. évi augusztus 15-én 2265/E. sz. alatt kibocsátott igazságügyi miniszteri rendelet állapítja meg. Emez eljárás is a törvényszékek előtt gyakorlatban levőnél lényegesen egyszerűbb és rövidebb.
Ily előzmények után nem lehetett többé kétséges, hogy a kisebb beszámítási bűncselekmények tárgyában különálló szabályok nálunk jövőre sem lesznek mellőzhetők. Még mindig eldöntésre várnak azonban ama kérdések, hogy az eljárásnak említett külön szabályai a törvényszékek előtti eljárást megállapító határozatokkal egy törvénybe foglalandók-e, vagy önálló törvény tárgyul szolgáljanak-e, továbbá, hogy megállapításuknál mely szempontok lesznek követendők.
Az 1882-iki és 1886-iki tervezetek csak a törvényszékek előtti bűnvádi eljárással foglalkoztak és a járásbiróságok előtti, vagyis a csekélyebb jelentőségű bűnvádi ügyekre vonatkozó eljárás szabályozását külön törvény részére tartották fenn. Minthogy azonban az összes külföldi codificatiók az ellenkező rendszert követik; minthogy bűnvádi perrendtartástól elvárható, hogy ne csak a biróságok egy része, még pedig kisebb része előtti bűnvádi eljárásnak szabályait foglalja magában; minthogy végre az eljárásnál a nagyobb és kisebb hatáskörű biróságok által követendő bűnvádi szabályok nemcsak alapelvekben, hanem számos részletes határozatokban is szükségkép érintkező pontokkal birnak és egybefoglalásuk a tájékozás könynyítése mellett sok ismétlést tesz elkerülhetővé, a járásbiróságok előtti eljárás is bele lett a jelen javaslatba foglalva.
A foganatosítás akként történt, hogy a javaslat a törvényszékek és a járásbiróságok előtti eljárásban egyaránt követendő rendelkezéseket általános alakba önti, hogy a törvényszékek előtti eljárást előrebocsátja és hogy az egyes pontokat, melyekben a járásbiróságok előtti eljárás amattól eltér, külön fejezetben sorolja elő (520. §). A külföldi törvényhozások is nagyobbára igy intézkednek és ezt a módszert kezelhetőség tekintetében határozott elsőbbség illeti a német birodalmi bpts. módszere fölött, mely esetről esetre jelöli meg, hogy az egyes határozatok mennyiben módosulnak, illetőleg mellőzendők a schöffenbiróságok előtti eljárásban.
Az elvi szempontok, melyek a javaslat idézett fejezetének kidolgozásánál irányadók voltak, a következők.
A kihágások és kisebb beszámítású vétségek tárgyában, úgy mint eddig, egyes birák biráskodnának. E részben a járásbiróságok és a közigazgatási hatóságok hatáskörén, mint azt az 1880. évi 37-ik törvénycikk megállapította, lényeges változás nincs tervezve. Már a fejezet felirata mutatja, hogy a javaslat itt csak a járásbiróságok előtti bűnvádi eljárással foglalkozik, ellenben a közigazgatási hatóságok részére, kihágások fölötti biráskodásuknál kötelező szabályok megállapítását, külön törvénynek, illetőleg rendeletnek hagyta fenn. A jelenleg hatályban levő 1880. évi 2,265/E. sz. alatt kelt igazságügyi miniszteri rendelet lényegében, vagyis ama czélzatában, hogy a panasz vagy a vádindítvány mindjárt tárgyalásra kerüljön és ott találja lehető gyors elintézését, az elmélet követelményeinek megfelel és hazai gyakorlatunkban is bevált. Ama vezérelvéhez híven, hogy a fennálló jog csak bebizonyult hiányosság vagy téves irány esetében mellőzendő, a javaslat vonatkozó intézkedéseinek alapjául elfogadta az ismételve említett szabályrendeletet. Lényeges ujításokat a külön vádközeg és a büntető parancs behozásával, valamint a felebbvitel tárgyában hoz javaslatba. További eltérésekre vezetett még a javaslat egyéb intézkedéseivel létesítendő szervi kapcsolat, valamint az, hogy számos perrendi kérdés és intézmény, úgy mint az illetékesség, a magánvád, a kártérítés, a védelem, a bizonyítás külömböző nemei, az ujrafelvétel, az igazolás, a távollevők elleni eljárás, az eljárás költségei stb., önálló fejezetekben vannak megoldva, illetőleg szabályozva, míg a szabályrendeletben, ily előzmények hiánya miatt, külön intézkedést tettek szükségessé. Ezek az ujítások és eltérések a fejezet részletes határozatainak indokolásánál ujabban szőnyegre fognak kerülni.
(520-524. §)
Eddig hazánkban a járásbiróságok előtti eljárás a nyomozó rendszer jellegével birt. Az eljárás megindítása nincs vádhoz kötve, ezt hatóságtól, vagy megnevezett magánszemélytől származó feljelentés is pótolja (szr. 2. §). A biró a vádra és védelemre szolgáló adatokat hivatalból tartozik összegyüjteni (szr. 4. §). A hivatalból üldözendő vétségek és kihágások tárgyalásakor a biró rendesen a közvádló teendőit is végzi (szr. 76. §). A kir. ügyészség indítványozási joga, a vád tárgyát és az ügy valódi állását fel nem tüntető táblázat alapján, meddő és eredménytelen. Ez az állapot azzal szemben, hogy a javaslat a helyesnek elismert vádrendszerhez csatlakozott és azt a törvényszékek előtti eljárásban megvalósítani igyekezett, fenn nem tartható. És pedig annál kevésbbé, mert a nyomozó rendszer visszásságai az egyes biró előtti eljárásban még sokkal nyomasztóbbak, mint ha az ügyben társas biróság ítél.
Ez utóbbi esetben a vizsgálóbiró elfogultsága ellen a vádaláhelyező eljárás és az ítélőtestületnek alakítása nyujt némi ellensúlyt. A főtárgyaláson pedig főleg csak az elnök folytatja a vádlott ellen az elővizsgálatban kezdett harczot és érvényesíti a vádat, míg a szavazó birák, tehát a többség, pártatlanabb állásban maradnak. Ellenben az egyes birónak, a vizsgálóbiró, közvádló és ítélőbiró teendőit együttesen kell teljesíteni, mi mellett majdnem lehetetlen, hogy az igazságos ítélet hozásához szükséges elfogulatlanságot megőrizze. Ez pedig a biráskodása alá tartozó ügyekben, hol védő ritkábban működik közre és a nyilvánosság a helyi körülményeknél fogva szűkebb körre szorítkozik, kiváló jelentőséggel bir.
E nehézségeken csak külön vádközegeknek rendszeresítése segíthet.
Igaz, hogy ez a jogszolgáltatás költségeit szaporítani fogja, de ez is egyike azoknak a pontoknak, hol a hiányos, de olcsó eddigi eljárás csak áldozatok árán emelhető a tudomány és tapasztalat szerint helyesnek bizonyult rendszer színvonalára. E helyen is áll az, mi a felebbviteli eljárás indokolásában mondva volt, hogy a haladás és javítás költségtöbblet nélkül lehetetlen, de hogy a czél az áldozatot nemcsak igazolja, hanem parancsolóan követeli.
Hogy ez az áldozat a mellőzhetetlen szükség korlátain túl ne menjen, arra a javaslat e részének kidolgozásánál is kiváló figyelem volt fordítva.
A járásbiróságok melletti vádközegeknek qualificatiójára és alkalmazására nézve nem lesz fölösleges a külföldi törvényhozásokból egybehasonlító adatokat bemutatni.
A franczia bpts. szerint a rendőri biróság székhelyén alkalmazott rendőri biztos, esetleg a főügyész által egy évre megbizott más rendőri biztos, békebirói helyettes, községi főnök (maire) vagy annak helyettese végzi a közvádló teendőit a rendőri biróság mellett (144. cz.)
Németországban járásbirósági ügyészek (Amtsanwälte) annak a schöffen-, illetve járásbiróságok mellett alkalmazva, kik külön kinevezett, bár nem szükségkép birói képesítettséget nyert hivatalnokok (Birói szervezeti törvény 143., 144. §).
Az 1850. évi osztrák bpts. (437. §) szerint a járásbiróságok melletti közvádlói teendőkkel a helybeli rendőri hatóság biztosa, ennek hiányában a községi főnök (Ortsvorstand) vagy helyettese voltak a közvádlói teendőkkel megbizva. A községi főnökök működése azonban nem felelt meg a szolgálat igényeinek.
Az 1873. évi osztrák bpts. alkotásakor ezt a hiányt a vádközegek külön kinevezésével kívánták elkerülni (Indokolás 154. l.).
A törvény (448. §) kimondta, hogy az ügyészség teendőit a járásbiróságok mellett rendeleti úton megjelölendő közegek teljesítik. Ennek alapján az 1873. évi november 19-én kelt ügyviteli szabályok állapították meg a részletes határozatokat. Szerintök (87., 88. §) az államügyészség teendőit a járásbiróságoknál az államügyészség hivatalnokai, a közigazgatási és rendőri hatóságoknak erre kijelölt hivatalnokai, külön államügyészi tisztek (Functionäre) végzik. Az igazságügyi miniszter határozza meg, hogy az államügyészi szolgálat az egyes járásbiróságok mellett a megjelölt módok melyike szerint legyen szabályozva, e részben a belügyi miniszterrel egyetértőleg jár el, ha közigazgatási vagy rendőri hivatalnokok közreműködését kívánná igénybe venni. Államügyészi tiszt csak az lehet, ki állampolgári jogainak teljes élvezetében van és a megfelelő képességgel és megbízhatósággal bir.
A javaslat szerint a közvádat járásbiróság előtt is külön vádközeg, az ügyészségi megbizott képviseli. Mindazáltal e vádközeg alkalmazásának feltételeit és módozatait, valamint szolgálati viszonyát, az intézkedés szervezeti természeténél fogva a javaslat nem szabályozza (521. §).
Az ügyészségi megbizott hatásköre a javaslat inteutiói szerint kizárólag ama járásbiróság ítélkezése alá tartozó bűnvádi ügyekre szorítkoznék, mely mellé kinevezték. Kifejezést nyer ez abban, hogy a javaslat az ügyészségi megbizottról csak a járásbiróságok hatásköréhez tartozó bűnvádi ügyek elintézésével foglalkozó fejezetben rendelkezik, mely a törvényszékek előtti eljáráshoz viszonyítva, kivételes határozatokat tartalmaz. Az ügyészségi megbizott tehát törvényszékhez tartozó bűnvádi ügyben, kir. járásbiróság által teljesítendő vizsgálatra vagy vizsgálati cselekményre nézve a kir. ügyészség teendőit nem végezheti. Az okok, melyek ajánlják, hogy fontosabb bűnvádi ügyekben társas biróságok ítéljenek, egyúttal azt is kívánatossá teszik, hogy ily ügyekben a közvádat állandóan alkalmazott, elméleti és gyakorlati teljes szakképzettséggel biró közegek képviseljék, mely személyi biztosítékok az ügyészségi megbizottaknál nem lesznek mindig feltalálhatók.
Továbbá az is nagyon kívánatos, hogy a kir. ügyészség, melynek feladata a vádat képviselni, ennek előkészítésénél is már az eljárás szálait kezében tartsa. Ha tehát eme szempontok meg sem engedték, hogy az ügyészségi megbizott a bűnvizsgálatok tekintetében önálló hatáskört nyerjen, ebből nem következik, hogy a kir. ügyészséget működésében nem tartoznék támogatni. A feljelentés kötelezettsége reá is, mint minden hatósági közegre kiterjed (87. §). Ha pedig a kir. ügyészség felhívja adatok vagy értesítés megszerzésére, esetleg egyes birói cselekményeknél, bár az indítványozás joga nélkül való közbenjárásra, erre már alárendelt viszonyánál fogva is kötelezve lesz (86. § 3. bek.).
Az illetékességnek a II. fejezetben foglalt szabályai a járásbiróságokra nézve némileg kibővítendőknek mutatkoztak. Már a 2265/1880. számú szabályrendelet 11. §-a is tartalmazza azt a határozatot, hogy a járásbiróság, melynek ítélete alapján valaki büntetést szenved, annak jogerejű elítéltetése előtt elkövetett bűncselekményeire nézve is illetékessé válik, a mennyiben az eljárás hatáskörét meg nem haladja. Ennek gyakorlati haszna van, mert a járásbiróság által kimondott büntetést rendesen annak fogházában hajtják végre, tartama alatt tehát az elítélt a járásbiróság rendelkezésére áll és a tárgyalás ellenében gyorsan és a más birósághoz való átkísérés elkerülésével tartható meg. Ajánlatosnak mutatkozott tehát a szabályrendelet idézett intézkedését érvényben hagyni (522. §), nevezetesen még azért is, mivel szerinti az összbüntetést az a biróság szabja ki, mely a bűnhalmazathoz tartozó cselekmények egy része fölött már is ítélt. Mindazáltal némi módosításra mégis szükség volt. A büntetést megállapított járásbiróság illetősége éppen csak a büntetés tartama alatt jár haszonnal. Ha a feljelentést vagy a vádindítványt már a büntetés utolsó napjaiban teszik és a tárgyalás a terhelt elbocsátásáig már meg nem tartható, nincs ok az ügynek rendes illetőségétől való elvonására. Ez okból vette fel a javaslat ama megszorítást, hogy az ujabb vád a büntetés tartama alatt elbirálható legyen. Ily módon a biróságok az illetőség megállapításában szabadabban mozoghatnak, mi jelentőséget nyer akkor, ha az elítélt ujabban felmerült cselekményének színhelyétől távolabb eső járásbiróságnál tölti büntetését és az ott tartott tárgyalásra távol lakó tanuk volnának megidézendők. Továbbá elhagyta a javaslat azt a kelléket, hogy az ujabb vád alapjául szolgáló bűncselekményeknek az elítélt szabadságvesztés-büntetése jogerőre emelkedése előtt kellett elkövetve lenni. A szóban levő külön illetékességi szabály alapja nem annyira az összbüntetés megállapítása, mint a vádlott irányában való eljárás könnyebbsége. Ez pedig, tekitnet nélkül a panaszolt bűncselekmény elkövetésének idejére, minden vádra nézve fenforog, melyet a vádlott büntetésének tartama alatt emelnek.
A 2265/1880. számú szabályrendelet 12. §-ának rendelkezését azért nem vette át a javaslat, mert a járásbiróságok hatáskörének a büntetés tartama szerint való változása czélszerűnek nem bizonyult és e részben a biróságok szervezéséről intézkedő törvény javaslatában módosítás lesz tervezve.
Egyebekben a javaslat általános illetékességi szabályai az idézett szabályrendeletben foglaltakkal nagyobbára megegyeznek, a csekélyebb eltérések alapja pedig már a II. fejezet indokolásánál meg volt jelölve.
Járásbirósághoz tartozó bűnvádi ügyben az eljárás olcsósága és egyszerűsége sokkal fontosabb kellék, mint súlyosabb törvénysértések elbirálásánál. Figyelembe vette ezt a javaslat, midőn a feleknek járásbiróság előtti képviseletére nézve az általános szabályoktól eltérő, könnyebben teljesíthető feltételeket állapított meg; figyelembe vette továbbá, hogy a képviseltetés könnyítése a járásbiróságok előtti eljárásban az önálló magánvád gyakori volta és a makacssági eljárás tágabb köre miatt fokozott jelentőséggel bir.
A főeltérés abban áll, hogy a védőnek és magánvádló képviselőjének nem kell mindig ügyvédnek vagy jogtanárnak lenni. Míg a törvényszékekhez tartozó fontosabb és bonyolódottabb bűnvádi ügyekben a védőnek és a magánvádló képviselőjének szerepe oly nehéz és felelősségteljes, hogy megnyugvással csak gyakorló ügyvédre vagy jogtanárra volt ruházható (55. §), addig a képviselő választásnak ily megszorítása a sokkal egyszerűbb járásbirósági ügyekben az ügyfeleknek csak felesleges nehézséget és költséget okozna.
A javaslat ennélfogva az általános képviselői képességet az ügyvédjelöltekre is kiterjesztette és megengedte, hogy a terheltet és magánvádlót férfi hozzátartozói képviselhessék tekintet nélkül jogi képzettségökre. Hozzátartozók alatt a 205. § 1. bekezdésében megnevezetett közel rokonsági, sógorsági és ezekhez hasonló viszonyban levő egyének értendők. Sőt a javaslat még egy lépéssel tovább ment és eltérve a 2.265/1880. számú szabályrendelettől, kimondta, hogy a férj felesége érdekében, a szülő gyermeke érdekében és a gyám, illetve gondnok gondviseltjeik érdekében meghatalmazás nélkül is eljárhatnak. A meghatalmazás a többi hozzátartozók tekintetében sincs nagy formaságokhoz kötve, nevezetesen a biróság előtt szóval is kijelenthető, de még ennyi is akadály lehet a képviselet biztosítására s azért ajánlatosnak látszott, az ügyfél legközelebb családbelijeinek és törvényes képviselőinek a felhatalmazás nélküli ügyködést is megengedni. Abból a terheltre, illetőleg magánvádlóra csak haszon háramolhatik, mert a meghatalmazás nélküli indítvány vagy nyilatkozat csak a fél „érdekében” hatályos és jogról való lemondásra, vagy terhes kötelezettség elvállalására ki nem terjedhet.
További eltérés az V. fejezet szabályaitól, hogy a védő a fogva levő terhelttel bármikor ellenőrzés nélkül értekezhetik. A 62., 63. §-ok eltérő intézkedése a nyomozás, illetőleg vizsgálat eredményének meghiúsítása ellen irányul, minek azonban a járásbiróságok előtti eljárásban, hol a nyomozás csak tájékozásúl szolgál és vizsgálatnak nincs helye, nem volna értelme. Azonfölül emez eljárásban a terhelt a vádindítvány előterjesztésével már a vádaláhelyezett állapotába kerül és el nem zárható attól, hogy a tárgyalásra és azon kifejtendő védelmére kitelhetőleg készüljön.
A képviselet könnyítésének indokai arra is utalnak, hogy az érdekeltek feljelentéseiket, indítványaikat és nyilatkozataikat lehető egyszerű és könnyű módon hozhassák a járásbiróság tudomására. Erről a javaslat akként gondoskodott, hogy ama felek mindennemű nyilatkozatának szóval való előterjesztését is lehetővé tette. A közvádló sincs rendesen elzárva a szóbeli indítványozástól, csakhogy ez általános szabályként ki nem mondható, mivel egyes esetekben mellőzhetetlen, hogy a közvádló irott indítványt tegyen.
(525-535. §)
Az eljárás eme szakában érvényesülnek leginkább az ügymenet gyorsítására és egyszerűsítésére vonatkozó irányeszmék. Ama czélzat mellett, hogy a tárgyalás mihamarább megtartva legyen, még a magánvád könnyítése és a büntető parancs intézménye jellemzik a javaslatnak ezt a részét.
Már a javaslat 87-91. §-ai is elég liberálisan intézkednek a vádindítvány és feljelentés alakiságai tekintetében, annyit azonban mégis követelnek, hogy a magánindítvány a büntetendő cselekményt és a megbüntetendő személyt lehetőleg megjelölje. A járásbirósághoz rendesen személyesen forduló magánindítványra jogosult még a megjelölt kellékeket is gyakran el fogja mulasztani, minek az volna az eredménye, hogy az általa kívánt, de indítványához kötött eljárás nem volna megindítható, hogy magánvádlói jogokat nem gyakorolhatna, vagy azoknak igénybevétele iránt külön nyilatkozatra volna kötelezendő. Mind e nehézségeknek elejét veszi a javaslat 525. §-ának második és a 526. §-ának második bekezdése, melyek a sértett alaki kellékekhez egyáltalán nem kötött feljelentésének, vád-, illetőleg magánindítványi hatályt tulajdonítanak. Ezzel el van érve, hogy a magánindítványra jogosult feljelentése alapján az indítványától függő eljárás megindítható, hogy a feljelentést tett sértett magánvádra jelentkezettnek vehető, hogy ennek folytán az ügyészségi megbizott elállása esetében a sértettet nem kell a vád képviseletének elvállalására felszólítani és hogy a nevezett magánérdekeltek, mint magánvádlók, jogaik elvesztésének s az eljárás megszüntetésének terhe mellett idézhetők a tárgyalásra.
Odáig azonban, mint a 2.265/1880. számú szabályrendelet, mely már a megnevezett személytől származó feljelentést is vádindítványnak veszi (2. §), nem megy a javaslat. Az idézett szabály tulajdonképen az actio popularis rendszeresítését foglalja magában, csakhogy a szabályrendelet a személyesen nem érdekelt feljelentőnek az ügy további menetére már semmi befolyást sem enged, s így a vádrendszer túlzott alakzatának színe alatt éppen magát a rendszert tagadja meg. Annak kimondása, hogy a biróság bárkinek feljelentésére vád nélkül, hivatalból is eljárhat, világosan a nyomozó rendszerre vall. Ettől a javaslatnak, mely főleg a vádrendszer következetes alkalmazásától várja a reform sikerét, óvakodni kellett. Idézett intézkedése tehát nem akar rendszerén rést törni, mert nem terjeszti ki a vádemelés jogát, nem is jogosítja a birót vád nélküli eljárásra, hanem csak az eljárás neménél fogva igazolt egyszerűsítést állapít meg a vádemelés tekintetében. Csak azt tételezi fel, mi majdnem bizonyos, hogy tudniillik a feljelentést tett sértett vagy magánindítványra jogosult, a bűnvádi eljárás megindítását csakugyan kívánja és e kívánságot, mely, ha nem is bir a vád alaki kellékeivel, de annak lényegét magában foglalja, - az eljárás megindításának alapjául fogadja el. Vádat tehát itt is követel, ha nem is egészen formaszerűt. Azt pedig, hogy a feljelentést tett sértett a vádtól kifejezetten, vagy hallgatólag elálljon, illetőleg kijelentse, hogy a feljelentéssel nem akarta a vád képviseletét elvállalni, minden körülmények közt szabadságára hagyja és ezzel más vádló hiányában, az eljárás megszüntetését kapcsolja egybe.
Abban is eltér a javaslat a 2.265/1880. számú rendelettől (2. § 3. bek.), hogy a névtelen feljelentés hatálytalanságát ki nem mondja. A nyomozásra jogosított vádközeg felállítása mellett (526. § első bek.) ennek nem volna értelme. Külömben a javaslat intézkedései szerint sincs helye eljárásnak névtelen feljelentés alapján, ha azt a közvádló nem indítványozza, mert ily esetben nincs sem vád, sem annak helyét pótló (525. § 2. bek.) feljelentés.
A vádindítvány és feljelentés a javaslat szerint a járásbiróságnál teendő, mely azt még az esetben is, ha az eljárás csak a magánindítványra jogosult indítványára indítható meg, azonnal az ügyészségi megbizotthoz teszi át. Ez intézkedés az ügyészségi megbizottnak a nyomozás azonnali megindítását vagy indítványának haladéktalan előterjesztését teszi lehetővé, s egyúttal módot nyújt arra, hogy a büntető parancs főmagánvád (41. §) esetében is alkalmazható legyen. (532. § 2. bek.) A 89-91. § rendelkezése, hogy a feljelentés és a magánindítvány a közvádlónál teendő, illetve ahhoz tartozik, az ügyészségi megbizottra, esetleg ideiglenes alkalmazásánál és nem mindig a biróság székhelyén levő lakásánál fogva nem volt kiterjeszthető. Az ügyek nyilvántartása is csak ugy lesz megbízható, ha azt állandóan működő, külön hivatali helyiséggel és kezelő személyzettel biró hatóság eszközli.
Mindezek azonban ki nem zárják, hogy a vádindítvány, vagy feljelentés az ügyészségi megbizottnál vagy más hatóságnál tehető legyen (525. § 1. bek., 526. § 2. bek.) (90. §, 526. § 3. bek.), csakhogy ezek kötelesek azt a járásbírósághoz juttatni.
Mind a felek által közvetlenül nála tett, mind a biróságtól átvett feljelentések és vádindítványok tárgyában egyenlők az ügyészségi megbizott kötelmei. Nyomozást csak kivételes esetekben fog eszközölni (528. § 1. bek.), ha a vád alapja és tárgya egészen homályosak. Egyébként az iratokat indítványa kapcsán azonnal a járásbirósághoz teszi át. Indítványa az ügynek bármely törvényszerű elintézésére vonatkozhatik, sőt helyét ama nyilatkozata is pótolhatja, hogy a vád képviseletét el nem vállalja. Ez utóbbi tekintetben az 526. § eltér a 34. §-tól, mely szerint a vád képviseletének megtagadásáról a kir. ügyészség a felet előzetesen értesíti és azután ez viheti az ügyet a biróság elé. Az ettől várt haszon, hogy a kir. ügyészség előzetes végzése a biróságot gyakran fölösleges munkától fogja felmenteni, a kir. ügyészségi megbizott kisebb tekintélye mellett sokat veszít valószinűségéből. Mindenesetre nagyobb a haszon, melyet a fentebbiek szerint a sértett feljelentésének vádindítványul elfogadása a vád könnyítése és az eljárás egyszerűsítése által nyujt. A javaslatnak ez a rendelkezése követeli, hogy a panaszt és a netáni nyomozás iratait az esetben is, ha a közvádló a vád képviseletét el nem vállalja, azonnal a birósághoz kell áttenni, hogy ez az eljárást a magánérdekeltek feljelentése alapján folyamatba tehesse.
Midőn a javaslat az ügyészségi megbizottra ruházta a kir. ügyészség teendőit, őt egyúttal arra is kötelezte, illetőleg jogosította, hogy a feljelentések vagy vádindítványok fölött nyilatkozzék. Ez alól az önálló magánvád esetei sem tesznek kivételt (41. §), mivel a közvádló azokban is elvállalhatja a vád képviseletét. A járásbiróság tehát köteles az ügyészségi megbizott, illetőleg a kir. ügyész vagy a kir. főügyész indítványát bevárni és addig a feljelentés vagy vádindítvány tárgyában nem határozhat.
Az indítvány megtétele után a biróság a feljelentést vagy vádindítványt törvényszerűsége tekintetében vizsgálja meg (527. §). A teljesen jogosulatlan vádaknak előzetes visszautasítása a biróságok működését jelentékenyen könnyíti. Másrészt a szóbeliség alaptételei arra utalnak, hogy tárgyalás nélkül a biróság az ügy érdemét csak egészen világos esetekben döntse el. Mindkettőt figyelembe vette a javaslat, midőn az eljárás folyamatba tételének megtagadását, illetőleg a vádnak tárgyalás nélküli elutasítását csak büntethető cselekmény, vádló vagy kellő vádindítvány hiánya miatt engedi meg. A büntethető cselekmény hiánya magában foglalja az esetet, ha a panaszolt tényálladék nem ütközik a büntető törvényekbe, ha annak büntetendő volta általános (halál, királyi kegyelem, elévülés, jogerős ítélet) vagy a törvényben egyes büntetendő cselekményre külön megjelölt okoknál fogva megszünt és ha a terhelt oly személy, kinek cselekményei egyáltalában be nem számíthatók (serdületlen kor, állandó elmezavar). Vádló hiánya akkor fog előállani, ha a közvádló a vád képviseletét el nem vállalja és a sértett, vagy ha többen volnának, azok közől egy sem tett vádindítványt vagy feljelentést. A kellő vádindítvány pedig hiányzik, ha a cselekmény tárgyában egyedül a magáninditványra jogosult indítványára indítható meg a bűnvádi eljárás, az pedig nem tett sem feljelentést, sem indítványt. A vád előzetes elutasításának körvonalozásánál a javaslat egyazon alapból indul ki, mint a vádtanács megszüntetés iránti jogának meghatározásánál. Bővebb felvilágosításul tehát a 264. § indokolásánál felhozottak szolgálhatnak. Mind ezek, mind az intézkedés czélzatairól fennebb elmondottak, arra hívják fel a biró figyelmét, hogy az eljárás folyamatba tételét csak akkor tagadja meg, ha a vád helytelensége egészen világos. A 378., 546. §-ok értelmében a tagadó végzés ellen felfolyamodásnak van helye a törvényszékhez.
A vád előzetes megvizsgálása alkalmával a járásbiróság hatáskörére és illetékességére hivatalból tartozik ügyelni (15. §). Ez annál nagyobb fontossággal bir, mert a felek a tárgyalást kitüző végzés felebb nem vihetősége és az illetéktelenségnek az alaki semmiségi okok közé fel nem vétele (384. §) folytán, az illetékesség kérdésében perorvoslattal nem élhetnek.
Nincs többé helye az illetékesség és hatáskör fölötti határozatnak, ha az ügyet törvényszék vagy fölöttes biróság tette át, vagy küldte vissza a járásbirósághoz (527. § 3. bek.). Ez esetben a járásbiróság illetékessége annyira valószinű, hogy a kivételes tévedés ellen, az eljárás megindítását esetleg késleltető előzetes intézkedésre szükség nincs. Ha a járásbiróság esetleg még nem birna hatáskörrel, ezt az ítélet fölülvizsgálása alkalmával a felebbviteli biróság még mindig kimondhatja.
A javaslat itt is hű maradt ama rendszerhez, hogy az illetéktelen biróság a megkeresést vagy indítványt vissza nem utasítja, hanem illetékes helyre juttatja (89., 90., 109., 263. §). Következéskép a járásbiróság, ha illetéktelenségét vagy hatáskörének hiányát kimondta, a feljelentést vagy vádindítványt a nézete szerint illetékes birósághoz vagy közigazgatási hatósághoz köteles áttenni (527. § 2. bek.). Határozatának alapja rendesen kizárja egyúttal, hogy a bekísért terhelt fogvatartása vagy szabadlábra helyezése tárgyában határozzon. Ez alól csak a sürgősség (143. §) és a téves letartóztatás (144. §) képeznek kivételt. Egyébként köteles a járásbiróság a fogva levő terheltet az illetékes hatósághoz kísértetni, melynek előzetes nyilatkozatát csak a 145. § ötödik bekezdése alapján, vagyis akkor kérheti ki, ha a vád tárgyául szolgáló cselekmény törvényszéki elbirálás alá tartozik.
Ha a vád nem világosan helytelen és ha a hatáskör és illetékesség hiánya nem akadályozzák, a járásbiróság köteles az eljárást megindítani vagyis tárgyalást kitűzni, büntető parancsot kibocsátani, esetleg a terhelt kipuhatolása vagy kiadatása tárgyában intézkedni.
A javaslat intentiója az, hogy a felek nyilatkozatai a vád fölött és a bizonyítás, vizsgálat és vádaláhelyzés mellőzésével a tárgyaláson történjenek (528. § 1., 6. bek.). Ez azonban néha nem valósítható meg. Egyes birói cselekmények a sürgősség esetében vagyis akkor, ha a tárgyalásra halasztásuk az eljárás eredményét veszélyezteti, el nem kerülhetők. Azokat, feltéve, hogy eljárásnak egyáltalában helye van (527. §), a javaslat sem zárja ki (525. § 3. bek., 528. § 2. bek.). De éppen kivétel gyanánt felemlítésök által, érintett czélzatának ujabb kifejezést ad. Az esetek, melyekben ily előzetes birói intézkedések szükségesek, kimerítőleg fel nem sorolhatók s ezért a javaslat 525. §-ának harmadik bekezdése azoknak legfontosabbjait csak felhozza, de nem jelöli meg taxative. A tett nyomainak megőrzése és megállapítása haladéktalanul eljárást igényel még akkor is, ha a járásbiróság nem illetékes, épp úgy a szökésről gyanus vagy megszökött terhelt befogatása (143. §). A járásbirósághoz fogva kísért terhelt azonnal kihallgatandó és fogsága tárgyában határozat hozandó (145. §). Sokszor a szemle és a tanukihallgatás csak közvetlenül a tett elkövetése után lesz eredményes, illetve eszközölhető. Ilyen és hasonló esetekben tehát egyes birói cselekményeknek a tárgyalás előtti foganatosítása teljesen igazolt, valamint akkor is, ha a vád tárgya és alapja csak a sértett kihallgatása útján hozható tisztába (528. § 6. bek.). Egyébként a feleknek és bizonyító személyeknek kihallgatása valóságos vizsgálatra vezetne.
Előintézkedéseknek a kifejtett értelemben helye van a tárgyalás előtt, azaz mind a közvádló indítványa előtt, mind annak előterjesztése után. Foganatosításuknál pedig a járásbiróság is a IX., XII-XIV. fejezetek szabályait tartozik követni (544. §), nevezetesen a felek megidézése és értesítése tárgyában is (126. §).
A javaslat két nemét külömbözteti meg a tárgyalás kitüzésének, a felek külön megidézése mellett és a nélkül, t. i. ha a felek maguk jelentkeznek.
Az előbbinél az idézés módjára az idézendő személyeknek perbeli állása, továbbá a magánvád és a makacssági eljárás mindkét szabályozása gyakorolnak befolyást. Ez intézmények tárgyalásánál (IV., XXIII. fejezetek) bővebben volt indokolva a javaslat álláspontja. Elég lesz e helyen csak az idevonatkozó főbb megállapításokat kiemelni.
A javaslat a közvádló visszalépése esetében a pótmagánvád érvényesítését rendszerint a magánvádra jogosultak felhívása által biztosítja (42. §). Ezt az értesítést a járásbiróságok előtti eljárásban, ennek egyszerűsítése végett mellőzi. Helyébe lépett az eljárás folytatása, ha a feljelentést az 525. § második bekezdésében említett egyén tette. A magánvádló pontos és megbizható közreműködésének kieszközlésére szolgál ama sanctio, hogy elállottnak tekintendő, ha oly tárgyalásra, melyre szabályszerűen megidézik, meg nem jelen, illetve képviselőt nem küld. Ez a határozat a járásbiróságok előtti eljárásra nézve is hatályos. De minthogy a sértett feljelentése magánvádra jelentkezésnek van véve (525. §), a nevezett érdekeltekre is ki volt terjesztendő.
Makacssági eljárás csak csekély jelentőségű bűncselekmények, azaz kihágások és ezekkel párhuzamba helyezhető, egyedül pénzbüntetéssel büntethető vétségek tárgyában látszott igazoltnak.
Eme szabályokhoz képest állapítja meg a javaslat a terheltnek és a magánvádlónak, illetőleg a sértettnek szóló idézés alakját.
A terheltet, ki ellen kihágás, vagy egyedül pénzbüntetés alá eső vétség miatt emeltek vádat, az idézés figyelmezteti, hogy nincs kötelezve személyes megjelenésre s hogy elmaradása esetében is megtartják a tárgyalást. Minden más esetben a terhelt elővezetés terhe mellett idézendő. A magánvádló, valamint a feljelentést tett részére kibocsátott idézésnek pedig ama figyelmeztetést kell tartalmaznia, hogy a tárgyalásra meg nem jelenés, illetőleg képviselőnek ki nem rendelése, a vádtól való elállás hatályával bir. A biróság joga, hogy a való kiderítése végett bárkit maga elé idézhessen, ez által nem korlátolható. Joga van tehát a biróságnak az idézés rendes módjától eltérni és mind a kihágással, illetőleg pénzbüntetés alá eső vétséggel terheltet, mind a magánvádlót és annak tekintendő sértettet személyes megjelenésre kötelezni (529. § végbek.).
Ezeken a személyeken fölül a tárgyalásra még megidézendők az ügyben másként érdekeltek, valamint a tényállás felderítésére hivatottak. Megidézendő nevezetesen a sértett, ha magánvádlóul nem is jelentkezett, illetőleg feljelentést nem is tett. Megidézendők a terhelt védője és a szükséges tanuk és szakértők. Az utóbbiak a 194., 232. §-okban megállapított jogkövetkezményekre figyelmeztetve, a védő és rendszerint a magánérdekeltek is külön figyelmeztetés nélkül idézendők, kivéve, ha a biróság tanu gyanánt kihallgatásuk végett, vagy más okból tartja az utóbbiak személyes megjelenését szükségesnek.
A tanuk és szakértők megidézése tekintetében a biró belátása szerint jár el, mindazáltal csak világos visszaélés esetében fogja a felek által megjelölt tanuk idézését mellőzni. Erre utal a javaslat abbeli rendelkezése, hogy a felek tanuikat és más bizonyítékaikat a tárgyalásra bejelentés nélkül is elhozhatják. De külömben is csak nagyon ritkán lesz a biró ama helyzetben, hogy a tanu kihallgatásának szükségét, vagy fölösleges voltát a tárgyalás előtt megítélhesse.
Szabad kezet enged a javaslat a birónak a tárgyalás határnapja kitűzésében is, csak a határidő minimumát jelöli meg, de azt sem határozott, hanem a körülmények szerint módosuló mozzanatok által. A határidőt napok szerint megállapító szabály gyakran a biróság személyzeti és kezelési viszonyai miatt nem volna megtartható, esetleg a tárgyalandó ügy igényeivel nem volna összeegyeztethető. Czélszerűbbnek mutatkozott a birót csak a határidő megállapításánál követendő szempontokra figyelmeztetni. Hogy a tárgyalást lehető közel határnapra kell kitűzni, az már az eljárás alapelveiből, továbbá abból is kivehető, hogy a javaslat a határidő minimumát tekinti a rendesnek, és hogy a fogva tartott terhelt ellen az ügyet 48 óra, illetőleg 8 nap alatt kívánja elintéztetni. Hogy pedig a terheltnek a megjelenésre szükséges időn fölül még egy szabad nap is hagyandó, ama figyelmeztetést foglalja magában, hogy a terheltnek védelme előkészítésére is kell időt engedni. A mindkét igénynek megfelelő középmérték, csak az eset körülményei szerint található el.
A tárgyalásra idézés nem okoz oly lényeges és később nehezen orvosolható jogsérelmet, hogy ellene a külön perorvoslat mellőzhetetlen volna. Ilyenek rendszeresítése pedig a rosszhiszemű huzavonára kedvező alkalmat nyujtana. Az utóbbi tekintetnek túlsúlyt engedett a javaslat a terhelt egyéni érdeke fölött.
A javaslatnak imént fejtegetett intézkedései a 2.265/1880. számú szabályrendelet vonatkozó szakaszaitól (65-70. §) csak annyiban térnek el, hogy a sértettet, kivéve ha egyúttal feljelentő, a tárgyaláson való megjelenésre jogvesztés terhe mellett nem kötelezik. Ez a magánvádnak és a magánjogi igények érvényesítésének elfogadott rendszerével van kapcsolatban. Minthogy a javaslat a sértettet nem veszi szükségkép magánvádlónak, hanem megengedi, hogy az indítványhoz kötött eljárásban is a közvádló képviselje a vádat, a sértettnek folytonos közbenjárása az ügy egész folyamában nem szükséges. Abból pedig, hogy a magánjogi igények fölötti határozat egyedül azoknak bejelentéséhez van kötve (5. §), és azok tárgyában a végindítványt a közvádló is teheti (315. § 3. bek.) következik, hogy a sértett magánjogi igényének érvényesítése végett sem kötelezhető mindig a közbenjárásra.
Megfelelő intézkedést követelt e helyen a Btk. 275. §-a, mely szerint nyomban viszonzott kölcsönös becsületsértés esetében a biróság egyik vagy mindkét felet a büntetés alól felmentheti. Ez a kölcsönös elkövetett becsületsértések együttes tárgyalását tételezi fel, mert külömben a biró meg nem ítélheti, hogy az egyik félnek csekélyebb bűnössége, vagy a sértések egyenlősége forog-e fenn, melyek mindig az egyik, illetőleg mindkét fél a büntetés alól felmentendő. A javaslat ily esetekben az ügyek együttes tárgyalását rendelte el, de azt még más hasonló természetű esetekre is, bár nem kötelezőleg, terjesztette ki (530. §). Ha két vagy több egyén egy időben, egyazon tanuk előtt követ el egymás ellen bűncselekményeket, azoknak együttes tárgyalása lényeges idő- és költségtakarítást eredményez. Ha pedig a kölcsönös törvénysértések ugyan nem egy időben voltak elkövetve, de egymással lélektani vagy más kapcsolatban állanak, az együttes tárgyalás a beszámítás kérdésének eldöntését mégis nagyon könnyíti. Oly bűncselekményekül, melyeknél az érintett feltételek gyakrabban előfordulni szoktak, a becsületsértést rágalmazást és testi sértést jelölte meg a javaslat. Az együttes tárgyalás feltételei, annak jelzett indokainál fogva némileg mások, mint a nyomban viszonzott becsületsértésnél. Nem szükséges, hogy a bűncselekmények nyomban egymás után legyenek elkövetve, az sem, hogy egyneműek legyenek, de igenis mellőzhetetlen, hogy a járásbiróság hatásköre mindannyira kiterjedjen és hogy az egyesítés czélszerűnek mutatkozzék. A Btk. 275. §-ának esetében az együttes tárgyalás szükségszerű, a javaslat által meghatározott többi esetekben csak ajánlatos, meg kellett tehát engedni, hogy a biróság, ha az elkülönített elintézést megfelelőbbnek találja, azt már a tárgyalás kitűzésekor, vagy utóbb is elrendelhesse. Önként értetődik, hogy a Btk. 275. § esetén kívül, a bűnösség megállapítása mellett a bűntetés alól való felmentésnek, mely az anyagi büntetőtörvény külön intézkedését tételezi fel, nincs helye.
A felek jelentkezésére közvetlenül kitűzött tárgyalásnál (531. §) két, néha ellentétes érdeket kell kiegyenlíteni. Az egyik az ügyfeleknek, s nevezetesen a sértettnek érdeke, hogy az ügyet gyorsan elbirálják, a másik a terhelt érdeke, hogy védelmét kellőleg előkészíthesse és a bizonyítékait előállíthassa. Mindkettőt egyenlő figyelemben részesítette a javaslat. Az eljárás gyorsaságáról gondoskodva van azzal, hogy a tárgyalás, a hogy csak a felek együtt vannak vagy gyorsan összehozhatók, nyomban megtarthatók. Másrészt a terhelt védekezése is megfelelően van biztosítva azzal, hogy a tárgyalásnak idézés nélküli megkezdéséhez beleegyezése szükséges és hogy a megkezdett tárgyalás is, tettenkapás és beismerés esetén kívül, félbeszakítandó, ha a terhelt ezt kívánja. Az utóbb érintett kivételek esetében sincs a félbeszakítás vagy halasztás kizárva, csakhogy rosszhiszemű huzavona elkerülése végett azt nem a terhelt egyszerű kívánságához, hanem alapos indokok felhozásához kellett kötni (541., 542. §). Ügykezelési és egyéb akadályok közbejöhetése miatt a tárgyalás megtartását nem lehetett kötelezővé tenni. A javaslat csak azt mondja ki, hogy a tárgyalás az adott feltételek mellett nyomban megtartható s ennélfogva a biróra hagyja, hogy azt a czélszerüséghez képest elrendelje vagy megtagadja.
E birói határozat (Straf-Befehl, Mandat) alatt értendő a terhelt bűnösségének és büntetésének megállapítása a feljelentés, illetőleg a vádindítvány adatai alapján, mely ellen a terhelt ugyan kifogással élhet, de mely jogerőre emelkedése esetében ítélet hatályát nyeri (533. §). Minthogy alkalmazása mellett a tárgyalás kitűzése, az arra való idézések, maga a tárgyalás, a bizonyítékok feltétele és az ítélethozás fölöslegesekké válnak, és mindezeket egy nem sok fáradsággal szerkeszthető határozat pótolja, az idő-, munka- és költségkímélés igen lényeges. Tagadhatatlan azonban, hogy az érintett fényoldalakkal árnyoldalak is állanak szemben. Ha a terhelt kifogást tesz, az eljárásnak várt egyszerűsítése meghiusul, sőt a biró teendői egy végzéssel szaporodtak. A terheltnek meghallgatás nélkül való elítélése, a bűnvádi eljárás alaptételeibe ütközik s a kifogás lehetősége az ellen kellő orvoslást nem nyujt. Nem felel meg a birói tekintélynek, hogy a biró maga által is hiányosnak ismert alapon hozzon ítéletet, melyet sok esetben vissza kell vonnia.
Ezeknek az aggodalmaknak daczára a büntető parancs gyakorlati jelentősége oly nagynak bizonyult, hogy az újabb törvényhozások azt rendszerökbe nagyobbára felvették. A tapasztalat mutatta, hogy a büntetőparancsok igen csekély része (a monarchia másik államában 16%) ellen tesznek kifogást és ennélfogva az ügymenetre háramló nyereség még nagyon tetemes marad. Azután csak kisebb jelentőségű ügyekre nézve alkalmazták az eljárás érintett kivételes nemét, melyekben, mint már ismételve ki volt emelve, az eljárásnak egyébként fontos formaságai mellőzhetők, sőt azoknak mellőzését gyakran a terhelt érdeke követeli.
Legelőbb a német particularis bűnvádi perrendtartások honosították meg a büntetőparancsot (poroszországi 1849. évi jan. 3-iki rendelet 171. §., 1852. évi máj. 3-iki törvény 122. cz., 1849. évi braunschweigi bpts. 74. §., 1857. évi coburg-gothai bpts. 346. cz., 1857. évi oldenburgi bpts. 380. cz., 1864. évi badeni bpts. 315. §, 1867. évi porosz bpts. 359. §, 1868. évi szász bpts. 368. cz., 1869. évi hamburgi bpts. 241. §, 1870. évi bremai bpts. 565. §). Azután elfogadta azt az 1873. évi osztrák (460-462. §) és a német birodalmi (447-452. §) bűnvádi perrendtartás.
Hazánkban a bűnvádi eljárás a büntetőparancshoz hasonló intézményt nem mutat fel. Még legtöbb rokonsága van azzal a váltóeljárásban kibocsátható sommás végzésnek és az 1893:XIX. törvénycikkel behozott fizetési meghagyásnak.
A büntetőparancsra vonatkozó kedvező tapasztalatok annál inkább ajánlották annak beillesztését a javaslat rendszerébe, mert biróságainak teendőkkel alkalmazott volta mellett a munkamegtakarítás fokozott jelentőséggel bir. Ugy mint a javaslatnak hasonló czélzatú megelőző intézkedéseinél, e helyen is oda irányult a törekvés, hogy az igazságszolgáltatás biztosítékainak némi megszorításával kapcsolatos rövidebb eljárás, csak annyiban nyerjen alkalmazást, a mennyiben azt az ügyek természete megengedi, és hogy a terheltre hárulható jogkövetkezmények lehetőleg korlátozva legyenek.
A javaslat a büntetőparancs alkalmazását a bűnvádi eljárás alapfeltételein (527. §) kívül még az ügyek megjelölésével, melyekben helye van, a terhelő adatok körülirásával, melyek alapján elrendelhető, a közvádló indokolt irásbeli indítványának, illetőleg ajánlatának és a terhelt szabadlábon lételének kellékül felállításával irja körül.
Az ügyek minősége tekintetében még szűkebb térre szorítja, mint a makacssági ítéletet, minthogy nemcsak azt mondja ki, hogy csak kihágás, vagy egyedül pénzbüntetéssel sujtható vétség miatt bocsátható ki, hanem még ama feltételhez is köti, hogy a biró hatvan koronát meg nem haladó pénzbüntetésnél nagyobb büntetést alkalmazandónak ne találjon. Az 1873. évi osztrák bpts. 460. §-a azt határozza, hogy a büntetőparancsnak csakis egy hónál nem hosszabb elzárással vagy csupán pénzbüntetéssel büntethető kihágás miatt van helye, a menynyiben a biró legfeljebb három napi elzárásra vagy ötven forintnyi pénzbüntetésre lát alapot. Ellenben a német bpts. 447. §-a szerint a büntetőparancs kihágás és legfeljebb három havi fogházzal és a mellett vagy külön hatszáz márkányi pénzbüntetéssel fenyíthető vétség esetében bocsátható ki, ha a biró százötven márkányi pénzbüntetésnél vagy hat heti szabadságvesztésnél nagyobb büntetést meg nem állapít. A javaslat a büntetés maximumát még alacsonyabbra szabta, mint az utóbb említett két törvény, mert a büntetőparancsnak súlyosabb esetekre való kiterjesztését népünk műveltségi foka mellett nem tartotta ajánlatosnak.
Terhelő alap tekintetében a javaslat hatóság vagy közege által, hivatalos tapasztalat alapján tett feljelentést, vagy más nyomós adatot illetőleg bizonyítékot követel a büntetőparancs kibocsátására, feltéve, hogy ezek a birót a terhelt bűnösségéről meggyőzik. Az 1873. évi osztrák bpts. csak a hatóság vagy a hatósági közeg feljelentését fogadta el a büntetőparancs alapjául. A német bpst. 448. §-a csak azt követeli, hogy a birónak a büntetőparancs kibocsátása ellen aggodalmai ne legyenek. Mindkettő túlmegy a kellő mértéken. Lehetnek esetek, például ha a terhelt bűnösségét a rendőri hatóság előtt beismerte, vagy azt ugyanott több aggálytalan tanu bizonyította, vagy ha a terhelt ellen sajátkezű okirata bizonyít stb., melyekben a vádindítványnyal vagy feljelentéssel bemutatott adatok sokkal meggyőzőbbek, mint a hatóság feljelentése. Másrészt „az aggodalom hiánya” annyira általános kifejezés, hogy a birónak nem nyujt irányt; hol nagyon tág, hol nagyon szoros értelmezésre vezethet.
A javaslat alapjában a német bűnvádi perrendtartás álláspontját fogadta el és a bizonyíték szabad mérlegelésének elvét itt is követve, a terhelő adatok közt némi külömbséget nem tesz. Mindazáltal a birónak útmutatást ad, hogy a büntetőparancs kibocsátásához a terhelt bűnösségének mily fokú valószinűségét követeli meg. Erre szolgál a hatóság, vagy hatósági közeg feljelentésének és a köz vagy magánokiratnak vagy más bizonyítéknak felemlítése, továbbá ama figyelmeztetés, hogy az előbbi esetben nem szabad a feljelentés valóságára nézve aggodalomnak felmerülni, az utóbbi esetben pedig a birónak a vád alaposságáról meg kell győződve lenni. Ily módon el van kerülve mind az alaptalan zaklatás veszélye, mind a büntetőparancsnak belső jogosultsággal nem biró megszorítása.
A közvádló indokolt irásbeli indítványának vagy hozzájáruló nyilatkozatának feltétele biztosítja a büntetőparancsra vonatkozó szabályok helyes alkalmazását. Ha a feltételek tárgyában két hatóság megegyező véleményében van, a tévedés valószinűsége csekély mértékre száll alá. Az indítvány irásbeli előterjesztése pedig az eset megítélését könnyíti s a mellett a közvádló és a biró között a büntetőparancs kibocsáthatósága fölött fenforgó egyetértés constatálására szolgál. Annyira azonban, mint a német bpts., mely a büntetés nagyságára nézve is egyetértést követel a közvádló és a biró között (448. §), nem vélte a javaslat a biró szabad cognítióját korlátolhatni.
Mint egyik további feltételét a büntetőparancsnak azért állapította meg a javaslat a terhelt szabadlábon létét, mert a fogva levő terhelt ellenében eme kivételes eljárástól kevés haszon, ellenben komoly jogi kár várható. A fogva tartott terheltet amúgy is ki kell a tárgyalás előtt hallgatni és az őt terhelő adatokat megállapítani, így tehát a büntetőparancs mellett egyébként elmaradó teendők nagy része mégis csak teljesítendő. Hogy pedig a letartóztatott terhelt rendesen kifogással fog élni, az legnagyobb valószinűséggel feltehető, mely esetben a büntetőparancs hatálytalanná válik és mégis a tárgyalás elodázását és a terhelt fogságának meghosszabbítását eredményezi.
Az elősorolt kellékek fenforgása jogot ad, de nem kötelezi a birót büntetőparancs kibocsátására. Az intézmény létokra a czélszerűség lévén, visszás volna annak alkalmazását az esetre is elrendelni, ha a czélszerűség ellene szól. E miatt mondja ki a javaslat, hogy a meghatározott feltételek mellet is csak lehet és nem kell a birónak büntetőparancsot kibocsátani. Amaz okok közé, melyek a büntetőparancs alkalmazásától visszatarthatnak, a bünhalmazat is sorolandó. Nincs ugyan kizárva, hogy bűnhalmazat esetében is büntetőparanccsal intézkedjék a biró, mit a javaslat nem is tilt. Ha azonban a terhelt ellen oly bűncselekmény is merült fel, melynek tárgyában büntetőparancs ki nem bocsátható, sokkal ajánlatosabb lesz a terhelt összes törvénysértéseinek elbirálását az amugy sem mellőzhető tárgyalásra hagyni.
Nem ítélet ugyan még a büntetőparancs, de igen közel áll hozzá és hatály tekintetében rendesen azzá is válik. Alaki kellékei tehát a terhelt, a tett és a büntetés megjelölése tekintetében majdnem azonosak az ítélet kellékeivel.
A terhelt személyének megjelölésére nézve meg kellett a név állás vagy foglalkozás felemlítésével elégedni, mert a többi személyes körülmények nyomozás vagy kihallgatás nélkül alig volnának megállapíthatók. Nem követ el azonban hibát a biró, ha a terheltnek más személyes körülményeit is, a mennyiben azok ismervék és névcsere lekerülésére szolgálhatnak, a büntetőparancsba felveszi.
Ki nem mondható a büntetőparancsban, hogy a terhelt bűnös, mert ennek csak tárgyalás alapján hozott itéletnél van helye és a büntető-parancs feltételes hatályával nem volna összeegyeztethető. A büntetőparancs érdemleges tartalma, mint az a fogalom meghatározásából is következik; a büntetés kiszabása és ez utóbbi alapjának körülirása. Tudomására kell tehát a terheltnek hozni, hogy mi miatt sujtják büntetéssel, azaz meg kell a bűncselekményt nevezni, mely a határozat alapjául szolgál. Ez alatt nemcsak a törvényben használt elnevezés és a törvény vonatkozó szakaszának idézése, hanem oly ténybeli ismertetőjelek felemlítése is értendő, melyek mint a tárgy, a hely és az idő, továbbá a feljelentő vagy indítványozó magánszemély neve, a tett azonosítására szolgálnak. Értésére kell továbbá adni a terheltnek, mily adatok, illetőleg bizonyítékok keltették ellene a parancs kibocsátásához szükséges súlyos gyanut. E nélkül a terhelt védelméről kellőleg nem gondoskodhatik és bűnössége esetében alaptalan kifogásra ösztönöztetik, melytől, ha az ellene felmerült terhelő adatok súlyát ismerné, valószinűleg tartózkodnék. Ki kell végre mondani a terhelt ellen alkalmazandó büntetést, a mi nagyságának megjelölésével és az alapjául szolgáló törvény idézésével eszközlendő.
A büntetőparancs lényegéből folyó kellékekhez még a czélszerüség és méltányosság által ajánlottak is járulnak, melyek közé a határozat jelentőségének és hatályának megmagyarázása tartozik.
Ily felvilágosítás nélkül a törvényekben járatlan terhelt, ha ártatlan is, a büntetőparancs elleni orvoslattól gyakran elesnék, mi nem lehet a javaslat czélzata. Szükséges volt tehát a büntetőparancs alaki kellékei közé azt is felvenni, hogy a terheltet figyelmeztetni kell a parancs ellen tehető kifogásra, annak határidejére és elmulasztásának következményeire.
Az eljárás költségeinek megállapítása, mert nem minden esetben szükséges, az általános kellékek közé nem tartozik. De ha költségek felmerültek, azok a 479. § szerint a büntetőparancsban megállapítandók.
Magánjogi igények contradictorius eljárás nélkül nehezen hozhatók tisztába és leginkább ösztönöznek feleselésre. Azokat tehát a büntetőparancs intézkedése köréből ki kellett zárni.
A javaslatnak idevonatkozó intézkedései az előző pontban érintett figyelmeztetéssel egyazon czélzatból erednek. Minthogy a büntetőparancs jogosultsággal csak úgy bir, ha ama feltevésből indul ki, hogy a büntetéssel helytelenül terhelt kifogást tesz és a büntetést csak az ellen foganatosítják, ki magát bűnösnek érzi, nagy fontosságot nyer a büntetőparancsnak szabályszerű kézbesítése. A javaslat erről kimerítőleg gondoskodott, midőn a kézbesítést lehető értelmes és megbízható közegek által rendeli teljesíteni, a személyes kézhezadást, valamint a parancs felolvasását és megmagyarázását kötelezővé teszi, a kézbesítés bizonyítékául annak szabályszerű foganatosítását tanusító vevényt vagy biróság előtti beismerést követel és a kézhezadás szabályai meg nem tartása esetében a birót a büntetőparancs visszavonására kötelezi (535. § 1. bek.).
Mellőzhetetlen biztosíték a büntetőparancs jogsértő volta ellen s ennélfogva az intézmény kiegészítő mozzanata a kifogás, mely a büntetőparancs hatályát ipso facto megszünteti (533., 535. §). A felfolyamodás okoknak és bizonyítékoknak bemutatását tételezi fel és sikere a fölöttes biró cognitiójától függ, tehát az orvoslásnak nehezebben hozzáférhető és bizonytalan módja. Ellenben ha a büntetőparancs megdöntésére elég annak kijelentése, hogy a terhelt abba bele nem nyugszik, ez oly könnyen megtehető és biztos sikert igérő lépés, mely az orvoslásnak igénybevételét, ha arra egyáltalában szükség van, fölötte valószinűvé teszi.
A javaslat ezek után indulva, a büntetőparancs elleni kifogásra nézve alaki kellékeket meg nem állapít és csak azt követeli, hogy nyolcz nap alatt annál a járásbiróságnál jelentessék be, mely a büntetőparancsot kibocsátotta. Az 533. § 2-ik bekezdése csupán figyelmeztetést tartalmaz, hogy a kifogást tevő védelmét és bizonyítékait is előterjesztheti, mi a tárgyalás előkészítése szempontjából kívánatos, de azt kellékül fel nem állítja. A terheltnek szóval vagy irásban a biróságnál tett nyilatkozata, hogy a büntetőparancscsal nincs megelégedve, a javaslat értelmében már kifogásnak tekintendő.
Nyolcz napra, tehát a felebbezésinél hosszabbra (az osztrák bpts. 461. §-a szerint nyolcz nap, a német bpts. 449. §-a szerint egy hét), a méltányosságnak már ismételve említett okai miatt van a kifogás határideje téve. Hogy a kifogás annál a biróságnál terjesztendő elő, mely a parancsot kiadta, azt a kezelés és a nyilvántartás könnyítése végett kellett kötelezővé tenni. Mint kelléknek annyi a hatálya, hogy a más biróságnál vagy hatóságnál tett kifogás, ha a nyolcz napi határidő lejárta után jön annak a biróságnak tudomására, mely a büntetőparancsot kiadta, többé figyelembe nem vehető.
Kifogás előterjesztésére a terheltet és mint más perorvoslatoknál, annak közel hozzátartozóit jogosítva fel a javaslat. A közvádló és a sértett azzal nem élhetnek. Az előbbinek adandó kifogásolás joga az eljárás főhasznát, a rövidséget és egyszerűséget csökkentené. De arra nincs is szükség, mert oly kisebb jelentőségű ügyekben, milyenek büntetőparancscsal elintézhetők, a fődolog az, hogy a vádbeli cselekmény büntetlenül ne maradjon, erről pedig a büntetőparancs kibocsátásával már gondoskodva van.
A sértettnek, ha magánvádlóul jelentkezett is, a büntetőparancs kibocsátására az 1. pont alatt felhozott indokoknál fogva nem lehetett befolyást engedni, magánjogi érdekeiket pedig az úgy sem érintheti. E magánérdekeltek tehát a büntetőparancsnak kifogással való megtámadására sem tarthatnak igényt.
Ha kifogás volt téve, a biróság köteles legelőbb megvizsgálni, hogy meg voltak-e tartva az imént fejtegetett szabályok. Az elkésve tett, illetéktelen helyen előterjesztett, illetőleg onnan elkésve áttett vagy nem jogosult személytől származó kifogást a biróság visszautasítja, mi ellen a 378. § értelmében felfolyamodással lehet élni. A kellő módon és időben tett kifogásra a biróság tárgyalást tűz ki és arra a terheltet, az alább megemlítendő joghátrányokra való figyelmeztetés mellett, a többi feleket pedig az 529. § szabályai szerint idézi meg.
Ha a kifogás következtében kitűzött tárgyalásra a felek, illetőleg képviselőik megjelentek, a tárgyalás úgy tartandó meg, mintha büntetőparancs nem is volt volna hozva (535. §). Ennek a feltevésnek van helye akkor is, ha a közvádló vádindítványát visszavonja és a tárgyalásra a magánvádra jogosultak meg nem jelennek, azaz ily esetben, mint a vádindítványra közvetlenül kitűzött tárgyalásnál, a biróság az eljárást megszünteti (539. §). Ellenben ha a kifogással élt terhelt marad el, a javaslat nem tartja fenn az érintett fictiót. Választani lehetett a között, hogy a terhelt ellen a makacssági eljárásnak legyen helye, vagy hogy elmaradása a kifogás elejtésének vétessék. Az utóbbi a biróság eljárását lényegesen egyszerűsíti és könnyíti, mert a tárgyalás megtartását, valamint az ítélethozást fölöslegessé teszi és a birót csak egy rövid végzés hozására kötelezi. Jogi tekintetek nem harczolnak ellene, mert a között, hogy a büntetőparancs a terheltet csak kifogásra vagy azon fölül még a tárgyaláson való megjelenésre is kötelezi, elvi külömbség nincs. A javaslat ezeknél fogva a német bpts. példájára (452. §), ez utóbbi módszert fogadta el és kimondta, hogy a tárgyalásra idézett terheltnek kifogása elmaradása esetében elvetendő és a büntetőparancs érvényét visszanyeri.
Ennek az eredménynek beálltát a javaslat ahhoz köti, hogy a terhelt szabályszerűen idézve legyen, hogy a tárgyalás órájára sem ő, sem képviselője a biróság előtt meg ne jelenjenek és elmaradásukat ki ne mentsék. Hogy a terhelt maga helyett védőt (523. §) is küldhet, az annak folyománya, hogy büntetőparancs csak oly ügyben hozható, melyben a terheltnek személyes megjelenése a tárgyalásra nem kötelező (529. §).
Az elmaradás következményeinek a tárgyalásra kitűzött időpont elmultától való függővé tétele, vagyis a terheltnek pontos megjelenésre kötelezése eltér ugyan a hazai gyakorlatunk szerint engedett makacssági respiriumtól, de lényeges hasznot biztosít. Akár a polgári perrendtartás hasonlatára csak két órával a tárgyalás órájának elmulta után tekintjük a megidézett fél késedelemben levőnek, akár a 2.265/1880. számú szabályrendelet 71. §-ának tág értelmezése mellett megengedjük a terheltnek, hogy a tárgyalás napján, a biróság hivatalos óráin belül bármikor jelenhessen meg, az eredmény mindig kedvezőtlen. A biró kénytelen a felekre várni, azoknak meg- vagy meg nem jelenését ismételve ellenőrizni, teendőit kellőleg be nem oszthatja, a felek késedelmessége miatt néha kénytelen sürgős intézkedéseket elhalasztani. A megjelent felek és tanuk is ácsorogva töltik a pontatlanok kényelmére szolgáló időközt. És mindebből nincs senkinek valódi haszna. A várakozási idő csak későbbre halasztja, de meg nem szűnteti a fatalis időpontot. A két óra, illetőleg a hivatalos órák vége felé mégis perczeken fog megfordulni az idézett félnek kellő időben megjelenése, melyeket hanyagság vagy akadály miatt épp oly könnyen elmulaszthat, mint magát a tárgyalás óráját. A javaslat ennek az időpazarlásnak véget kívánt vetni, mint azt az 1893:XVIII. tc. 53. §-a és a külföldi törvényhozások is nagyobbára tették (franczia bpts. 149. cz., olasz 347. cz., osztrák 459. §). Elvégre is annyi gondosság megkövetelhető az idézett féltől, hogy a megjelenés nehézségeit számba vegye és a kitűzött óra megérkeztekor a biróság előtt legyen. Komoly akadályok pedig amúgy is mentségül, illetve igazolás alapjául szolgálnak.
Ezek után nem lehet többé kétséges, hogy a javaslat „a tárgyalás órájára” kitétellel nem az egész órát, hanem a tárgyalásra kitűzött óra beálltának időpontját kívánta megjelölni. Ha a terhelt reggeli 9 órára volt idézve, 9 óra 1 perczkor már elkésve jelentkezik és kifogása elvethető, csakhogy a gyakorlatban ily szigor ritkán fog beállani. A biró be fogja várni a vádló indítványát, constatáltatja a terhelt távollétét, mindez időt vesz igénybe s a kifogás elvetésének kimondását későbbre halaszthatja. A vonatkozó végzés hozásáig a terhelt elmaradását még mindig kimentheti és a biró elfogadható mentség esetében a tárgyalást megtarthatja. Sőt az elvető végzés hozása után megjelent terhelt is még elháríthatja mulasztásának következményeit igazolás iránti kérelemmel, melynek a biró az ellenfél meghallgatása után helyt adhat és a tárgyalást ekkor is nyomban megtarthatja.
A haszon, melyet a büntetőparancs az eljárás rövidítése tekintetében nyujt, teljesen csak úgy érvényesül, ha benne nemcsak az elsőfokú, hanem a fölöttes biróságok is részesülnek. Természetszerű tehát az intézménynek fejlődése, mely az elsőfokú elintézés siettetése mellett a perorvoslat korlátozására is vezetett. Mindenütt, hol a büntetőparancsot behozták, a lényegét meghatározó szabályok közé azt is felvették, hogy a büntetőparancs ellen a kifogáson kívül más rendes perorvoslat nem használható. Legfeljebb az igazolást engedték meg, mely az ügyet nem viszi a fölöttes biróság elé, tehát az alapczélzattal összeegyeztethető.
Erre az álláspontra helyezkedett a javaslat is, midőn a büntetőparancsnak, mely ellen kellő időben kifogás nem volt téve, vagy a mely ellen intézett kifogást a biró elutasította, jogerős ítélet hatályát tulajdonította (535. §). Kifogás, melyet a jogosított visszavon, meg nem tettnek tekintendő, minélfogva a büntetőparancs ítéleti hatálya ekkor is beáll. Ellenben a kifogásról való lemondásnak, úgy mint a többi perorvoslatoknál, itt sem volt hatály tulajdonítható és azért nincs is azok az esetek közé sorolva, melyekben a büntetőparancs jogerős ítélet erejét nyeri. A kifogás elutasítása magában foglalja úgy azt az esetet, ha az elkésve vagy jogosulatlan személy által előterjesztett kifogást visszautasították, mint azt, ha a terheltnek vagy meghatalmazottjának a tárgyalásról való elmaradás miatt a kifogást elvetették. Az előbbi esetben a netán használt felfolyamodás felfüggesztő hatálylyal nem birván (380. §), a végrehajthatóság beálltát ki nem zárja.
Abban, hogy a javaslat szerint a büntetőparancs jogerős ítélet erejét nyeri, a perorvoslat kizárása, a büntetés végrehajthatósága, a költségek beszedhetése és az ítélt-dolog hatálya van foglalva.
E szerint jogerős büntetőparancs ellen sem felebbezés, sem felfolyamodás nem használható. Az ujrafelvételt pedig nemcsak a javaslatnak kifejezett rendelkezése, hogy e jogerős büntetőparancs ellen egyedül igazolásnak van helye, hanem az is kizárja, hogy az ujrafelvétel megelőző tárgyalást és ténybeli megállapításokat tételez fel, melyek a büntető-paracsnál elő nem fordulnak és a melyeket a terhelt hallgatag beismerése pótol. Az igazolástól azonban, mely a terhelt egyedüli védekező fegyverének, a kifogásnak vétlen megsemmisültét előzi meg, a terhelt nem volt elejthető. Visszaélés és huzavona megakadályozására czéloz a javaslat abbeli intézkedése, hogy a terhelt ismételve, azaz mind a kifogás, mind a tárgyalás elmulasztása miatt igazolást igénybe ne vehessen.
A jogerős büntetőparancs fennérintett hatályai közől még a res judicata elvének alkalmazása igényel felvilágosítást. A büntetőparancscsal, úgy mint a jogerős ítélettel, a terhelt tettének büntetőjogi következményei ki vannak merítve. Ugyane tett miatt, habár azt esetleg helytelenül is minősitették, vagy meg nem felelő büntetéssel is sujtották, a terhelt ellen ujabb bűnvádi eljárás nem indítható. Az ebből eredhető aggodalmak érvül szolgálhatnak az intézmény ellen, de ha el van fogadva, akkor a non bis in idem elve mellőzhetetlenül követeli, hogy a büntetőparancs jogerőre emelkedésével a terhelt ellen indított bűnvádi eljárás véglegesen be legyen fejezve.
(536-538. §)
Ha a terheltet csekélyebb büntetés fenyegeti, az inger, hogy attól szökés által meneküljön, kisebb, az aggodalom pedig, hogy ítélet előtti befogatása az alkalmazható büntetéssel arányban nem lévő sérelmet okoz, annál alaposabb. Ezeket a tapasztalati tételeket a törvényhozások mindenütt számba vették és azokat a javaslat is irányadókul fogadta el úgy általában, mint különösen a járásbiróságok előtti eljárásra nézve, melyben az előzetes letartóztatás alkalmazását lehető szűk korlátok közé szorította. Vonatkozó határozatai megegyeznek a 2.265/1880. évi szabályrendelet 54.-60. §-aiban foglalt és gyakorlatiaknak bizonyult szabályokkal.
Jellemző részletei: a nyomozó-levél, a személyleirás körözés, és a vizsgálati fogság kizárása, az előzetes letartóztatás eseteinek és tartamának, úgy, mint az ítélet utáni fogságnak korlátolása, és a kezesség melletti szabadlábra helyezés kiterjesztése.
Az okok, melyek a nyomozó-levélnek és a személyleirás körözésének (470. §) alkalmazása ellen csekélyebb beszámítású bűncselekmények esetében szólnak, a XXIII. fejezet indokolásában fel voltak hozva. A vizsgálati fogság is aránytalan sérelmet okozhat s azon felül ott, hol vizsgálatnak helye nincs, alappal nem is bir.
E szerint a járásbiróságnak a terhelt előállítására és rendelkezése alatt tartására csak az elővezetés és az előzetes letartóztatás marad fenn.
Az előbbire nézve a törvényszékek előtti eljárásban követendő szabályok az irányadók (131. §), az utóbbi azonban több megszorítás alá esik (536., 537. §). Első feltétele, hogy a terhelt oly bűncselekménynyel legyen vádolva, illetőleg olyan miatt elítélve, melyre a törvény szabadságvesztés-büntetést szab. Ha a terheltet csak pénzbüntetés fenyegeti, az előzetes letartóztatás, a szökés valószinütlensége és a betudás aránytalansága miatt nem igazolható.
További feltétele az előzetes letartóztatásnak, hogy a terhelt ellen igen nyomatékos gyanu forogjon fenn, vagy hogy ellene ítélet legyen hozva. A nyomatékos gyanu a bűnvádi eljárás megindításához egyébként is szükséges (1. §), e helyütt tehát csak a biró figyelmeztetése végett van kiemelve, hogy még nyomatékosabb gyanu szükséges. Bűnösséget kimondó ítélet, ha felebbezéssel meg is volt támadva, a terhelt bűnössége mellett erős elővéleményt kelt. Nem ütközik aggodalomba, hogy az elítélt, kinek kézrekerítése utóbb nehézséggel járna, az ítélet után letartóztatva maradjon, mert fogsága büntetésébe rendszerint betudható és a javaslat arról is gondoskodott, hogy a fogság a büntetésnek megállapított tartamánál tovább ne tartson.
Végre még az is feltétele az előzetes letartóztatásnak, hogy a 141. § 2., 4., 5. eseteinek egyike beálljon. Ezek az esetek a szökés valószinűségén alapulnak, mely miatt a terhelt szabadsága joggal korlátolható. Ellenben az idézett szakasz többi esetei mellőzendők voltak, mert a tettenkapás ugyan elégséges ok a terheltnek biróság elé vezetésére, de nem arra, hogy csekélyebb törvénysértés esetében tovább is fogva maradjon, collusiótól pedig (141. § 3. pont) ott, hol a tárgyalás nyomban megtartható és a terhelt a bizonyítékról csak a tárgyaláson értesül, nem kell annyira tartani, hogy a terhelt a miatt fogságba helyezhető volna.
Az előzetes letartóztatás leghosszabb tartamát a javaslat az ítélet előtti és azt követő eljárásra nézve eltérőleg állapítja meg. Az ítélet előtt mindazok a tényezők, melyek a vizsgálati fogságnak, illetőleg az előzetes letartóztatásnak a járásbiróságok előtti eljárásban való korlátozására összehatottak, kiváló jelentőséggel birnak. Ezért fentartandónak látszott a 2.265/1880. számú szabályrendeletnek szabadelvű határozata (56. §), hogy az előzetes letartóztatás kihágás esetében 48 órát, vétség esetében pedig 8 napot meg ne haladjon.
Felmenő ítélet esetében a terhelt a javaslat szerint, eltérőleg annak 158. §-ától, minden körülmények között szabadlábra helyezendő, mi a már ismételve érintett szempontoknak felel meg. Bűnösnek kimondó ítélet után az előzetes letartóztatás a fennebb kifejtettek szerint csak a kimondott büntetésnek megfelelő tartamban igazolt, miért is azt a javaslat megszüntetendőnek nyilvánítja, mihelyt a büntetés tartamát elérte.
Az általános szabályoknál (163., 327. §) a terheltre nézve kedvezőbbek még a kezesség mellett szabadlábra helyezésnek és az előzetes letartóztatás betudásának módozatai. Mig törvényszék előtti eljárásban a vizsgálati fogság, illetőleg előzetes letartóztatás csak vagyoni biztosíték mellett szüntethető meg, addig a javaslat itt a kezes személyes megbízhatóságával is megelégszik, mert az elfogatás és elővezetés költségeire vonatkozó felelősség hatályossága is ezen alapszik. Az előzetes letartóztatásnak a büntetésből való leróvását pedig, eltérőleg a törvényszék ítéletére vonatkozó határozatoktól, kötelezővé teszi.
Minthogy a járásbiróság előtti eljárásban a vizsgálóbiró teendőit, a mennyiben azokra kivételesen szükség van, az ítélőbiró végzi, az előzetes letartóztatás elrendelése is nagyobbára azt illeti (538. §). A javaslatnak eme határozata nem érinti a 143. és 330. §-ok rendelkezését, mely szerint a kir. ügyészség, a rendőri hatóság, az ítélő- és felebbviteli biróság is rendelhetnek el előzetes letartóztatást, illetőleg vizsgálati fogságot. Ezek a szakaszok tehát, oly módosítással, hogy a vizsgálati fogság helyébe az 536. § szerint előzetes letartóztatás lép, a járásbiróságok előtti eljárásban is alkalmazandók.
A biztosíték, melyet a terheltnek jogellenes szabadlábra helyezése ellen a vádtanács határozata (160. § 2. bek.) nyujt, a járásbiróságok előtti eljárásban nem volt alkalmazható, mert a vádtanács hatásköre a járás- mint ítélőbiróságra ki nem terjed, külön felfolyamodás megengedése pedig az eljárás természetével össze nem egyeztethető.
Az ítélőbiró határozatát az előzetes letartóztatás megszüntetése tárgyában is (538. § 4. bek.) végleges hatálylyal kellett felruházni. Az ellene használható felfolyamodás, mint már megemlítve volt, az eljárás mellőzhetetlen gyorsaságát csökkentené, de az előzetes letartóztatás meghatározott rövid tartama mellett, idejekorán orvoslást nem is biztosítana.
(539-544. §)
Követve az eljárásnak gyakorlati egymásutánját, a javaslat a jelen czím alatt legelőbb azokkal az esetekkel foglalkozik, a melyekben egyik vagy másik fél elmaradása miatt a tárgyalás egyáltalában nem, vagy csak korlátolt alakban tartható meg. Vonatkozó intézkedései azokra az elvekre vallanak, melyeket a tárgyalásnál mellőzhetetlen személyek kiválasztásánál követett, s melyek már az idézésnél (II. d) fejtegetés tárgyai voltak.
Ha a terhelt azért nem jelenhet meg a tárgyalásra mert az idézéskor már nem élt vagy azóta halt, meg, a Btk. 105. §-ának szabálya az eljárás folytatását kizárja és szükségkép megszüntető végzés hozására vezet.
Más esetekben az eljárás módja attól függ, hogy megtartható-e a tárgyalás a terhelt közbenjötte nélkül vagy sem.
Oly vétség esetében, melyre a törvény szabadságvesztés-büntetést szab, és pedig tekintet nélkül a Btk. 92. §-ának esetleg fenforgó előfeltételeire (8. §), a terhelt jelenléte a tárgyaláson nem mellőzhető. Ha tehát elmaradt és elmaradását elfogadhatólag ki nem mentette, elő kell őt vezettetni s ha ez a tárgyalás napján nem eszközölhető, a tárgyalást e végett elnapolni.
Két eshetőség állhat elő a kihágás vagy egyedül pénzbüntetéssel büntethető vétség, illetőleg ezeknek bűnhatalmazata miatti idézés esetében. Lehet, hogy a biró a feljelentés, a vádindítvány vagy a nyomozás adataiból meggyőződött, hogy a terhelt jelenléte nélkül az ügyállás tisztába nem hozható (529. § végbek.), s e végett őt személyes megjelenésre kötelezte. Ekkor a terhelt ellen egyaz az eljárás követendő, mintha szabadságvesztéssel büntetendő vétség miatt volt volna idézve. A biró kétségeit megbízhatóan már csak a terhelt kihallgatása oszlathatja el, minélfogva az a rendelkezésre álló kényszerítő eszközökkel lehetővé teendő.
Csak akkor, ha a terheltet az említett enyhébb büntetés alá eső cselekmények miatt és személyes megjelenésre való kötelezés nélkül idézték, van helye a makacssági eljárásnak. Ez utóbbi, mint már a XVIII. és XXIII. fejezetek indokolásában érintve volt, csak abból áll, hogy a tárgyalás a terhelt távollétében is megtartható és annak eredménye alapján ítélet hozható. Az elmaradás magában még az elítélésre nem elégséges, mert hallgatag elismerésnek nem vehető és maga az elismerés is a javaslat rendszeréhez képest birói mérlegelés tárgya, tehát teljes bizonyítékul a priori fel nem állítható.
Ezek adják meg az irányt a biró által a tárgyalásnál követendő eljárásra. Minthogy a terhelt jelenléte nem szükséges, megjelenésére nem is kell várni, hanem a tárgyalás az időpontnak elteltével, melyre kitűzve volt, megkezdhető. Másrészt, mivel a tárgyalás a terhelt közbenjárása nélkül megtartható, de nem kell, hogy a nélkül megtartassék, a tárgyalás megkezdése után jelentkező terheltnek az ítélet meghozásáig s a felszólalás mindig megengedendő és ha annak folytán szükségesnek mutatkoznék, a bizonyítás folytatandó és a felek ujabb nyilatkozatra hívandók fel. Továbbá annak is helye van, hogy a biró, ha a tényállást a terhelt kihallgatása nélkül teljessséggel tisztába nem hozhatja, a terheltet személyes megjelenésre kötelezze s e végett a tárgyalást esetleg elnapolja. Ha mindezek közbe nem jönnek, a tárgyalás ama eltéréssel, hogy a terhelt kihallgatása és nyilatkozatai elmaradnak, illetőleg, hogy ezeket megbizott védője, vagy az 523. § szerint megbizás nélkül is eljárásra jogosult képviselője teheti meg, úgy foly le, mintha a terhelt megjelent volna. Az eset természeténél fogva kiváló jelentőséget nyer itt a közvádlónak és a birónak a 9. §-ból eredő kötelessége, hogy a vád és védelem körülményeit egyenlő figyelemben részesítsék, azaz mindama mentő vagy enyhítő körülményekre és azoknak megállapítására is gondot fordítsanak, melyeket maga a terhelt felhozhatott volna.
A javaslat az áttekintés könnyítése végett a makacssági eljárásra vonatkozó oly határozatokat is foglalt most taglalt szakaszaiba, melyek egyébként a perorvoslatokról és vegyes intézkedésekről szóló czímekbe tartoztak volna. Nevezetesen (540. §) felemlíti, hogy a terhelt közbenjárása nélkül tárgyalt ügyben hozott ítélet mindig, tehát akkor is, ha védő vagy képviselő jelent meg a terhelt helyett, ez utóbbinak kézbesítendő, a mi által az eljárás eredményének és a perorvoslat szükségének megbirálását a terhelt részére feltétlenül biztosítani kívánta. Továbbá kiemeli, hogy a terhelt a makacssági ítélet ellen igazolással is élhet, azaz, hogy az ítélet elleni rendes perorvoslaton, a felebbezésen kívül vagy a helyett igazolást is használhat. A 466. § rendelkezéséből következik annak kimondása, hogy az igazolás sikerülte esetében uj tárgyalás tartandó, a büntető parancsnál előforduló hasonló intézkedés (535. §) alapjából (II. e. 5. pont.) pedig, hogy az igazolást nyert terheltnek, illetőleg képviselőjének ujabb elmaradása esetében a tárgyalás nem tartandó meg, hanem a makacssági ítélet hatályban marad, mintha az igazolás nem is jött volna közbe.
A javaslat a közvádlónak a vádtól való elállását csak tüzetes nyilatkozat alapján fogadta el hatályosnak (38. §). Ha tehát a közvádló marad el a tárgyalástól, ez a vád elejtésének nem vehető. Minthogy a javaslat ettől az általános szabálytól a járásbiróságok előtti eljárásra nézve sem kívánt eltérni, azt ez utóbbiról intézkedő fejezetében nem kellett külön felemlíteni.
Ezek egyszersmind útmutatást nyujtanak arra nézve, hogy az ügyészségi megbizottnak illetve, ha a kir. ügyész maga kívánt közbenjárni, ennek elmaradása mily intézkedésre kötelezi a birót. Ha a közvádló képviseli a vádat, tekintet nélkül arra, hogy a magánindítványra jogosult indítványától van-e az feltételezve vagy sem, a kir. ügyészségi megbizott, illetőleg a királyi ügyészség tagjának közbenjárása nélkül a tárgyalás meg nem tartható. Ha tehát ezek a tárgyalásra meg nem jelennek lehetőleg rövid úton meghivandók s ha ez eredményre nem vezetne a tárgyalás elnapolandó és a 302. § értelmében teendő intézkedés. Az egyedül magánvádló által képviselt vád esetében az ügyészségi megbizott illetőleg a kir. ügyészség, a tárgyalásra meg sem idézendők (41. §), elmaradásuk tehát a tárgyalás megtartására befolyással nem bir.
Midőn a magánvádló jár el az ügyben, ki alatt az 525. § 2. bekezdése szerint a feljelentést tett sértett is értendő, elmaradásának hatálya attól függ, hogy a közvádló mellett vagy önállóan képviseli-e vádat. Az előbbi esetben csak magánvádlói jogait veszti el (49. §), az utóbbiban az eljárás megszüntetendő (539. §), ha a vádnak képviseletét más arra jogosult jelenlevő át nem veszi. Annak megállapításánál, hogy a magánvádló mikor tekintendő a tárgyalásról elmaradottnak, a javaslat azonos szabályokat alkalmaz, mint a büntetőparancs ellen kifogással élt terhelttel szemben (535. §). Csak a szabályszerűen idézett, a tárgyalás órájára sem személyesen, sem képviselő által meg nem jelent és az elmaradást ki nem mentett magánvádló ellen alkalmazhatók az említett jogkövetkezmények. A czélszerűség amaz okai, melyek a makacssági respirium mellőzésére a javaslat idézett helyén felhozva voltak (II. cz. e) 5. pont.) eléggé igazolják, hogy a magánvádló is pontos megjelenésre van kötelezve s hogy a tárgyalás megkezdésére kitűzött időpontnak elmultával késedelemben van. A késedelem hatálya tekintetében a javaslat eltér a 42., 43., 44., 45. §-ok szabályától, mely szerint a főmagánvádló elállása esetében a csatlakozók, illetőleg a magánvádra jogosítottak a vád képviseletének elvállalására felszólítandók. Ez a felszólítás, mint már ki volt emelve, az eljárást lassítaná és a járásbirósághoz utasított ügyeknek az állam érdekét kevésbbé érintő volta mellett, aggodalom nélkül mellőzhető. Ha tehát a főmagánvádló elmaradt, a biró csak a jelenlevő vádra jogosítottakat (a közvádlót, a csatlakozókat, a sértettet) kérdezi meg, hogy fentartják-e a vádat és tagadó választ esetében, megszüntető végzést és nem felmentő ítéletet hoz (539. § 3. bek.). Ebben a magánérdekeltekre nézve nincs jogsérelem. A tárgyalásra meg voltak idézve, elmaradásuk esetleges következményeit a javaslat meghatározza, ha ennek daczára meg nem jelennek, hanyagságuk következményeit kötelesek viselni. A vétlen mulasztás ellenében pedig a javaslat az orvoslást nagyon megkönnyíti. Megengedi, hogy kisebb, menthető késedelem esetében, ha a felek még együtt vannak, vagy könnyen összehozhatók, a biró a megszüntető végzéstől eltérve, a tárgyalást megtarthassa. Ily módon a magánvádló azonnal nyer orvoslást és a mellett az ügy haladéktalan érdemleges elintézésben is részesül. Ha pedig a tárgyalásról elmaradt magánvádló a feleket a biróságnál már nem találja, vagy azok már össze nem hívhatók, még mindig igénybe veheti a rendes igazolást, mely a többi érdekelteknek is nyitva áll. E mellett még felebbezésnek, illetőleg felfolyamodásnak megengedése az ügymenet rovására tulságos kedvezményben részesítené a magánérdekelteket, és össze nem volna egyeztethető a javaslat által a perorvoslatok korlátozása tekintetében alkalmazott elvekkel. A mi pedig a biró belátására bizott rövidleges igazolást illeti, az a gyors elintézést hasznát egészen elvesztené, ha ellene perorvoslatnak volna helye, mely külömben is ellentétben volna a 467. § rendelkezésével.
A magánindítványra jogosult és a sértett elmaradásához a javaslat nem köti a 2.265/80. számú rendelet 35., 71., 72. §-aiban megállapított következményeket. Esetleges magánvádlói jogaik elvesztésén fölül más következményt nem ró rájuk a tárgyalás elmulasztása miatt. A magánindítványra jogosult abbeli kötelezettsége, hogy a vádindítványt ne csak tegye, hanem az eljárás folyamában is szakadatlanul érvényesítse, a magánindítványra büntetendő cselekmények fogalmával általában, úgy mint a Btk. vonatkozó megállapításaival (110-116. §) elválaszthatatlan kapcsolatban nem áll. A mellett a magánindítványra jogosultnak súlyos megterheltetésével jár, mely azt a vádindítvány megtételétől visszatarthatja, vagy annak elejtésére birhatja, mi a Btk. czélzatainak épen nem felelne meg. Egyáltalában nem egyez meg az igazságszolgáltatás méltóságával, hogy a törvény által büntetendőnek nyilvánított cselekmény esetében a büntetés alkalmazása vagy nem alkalmazása oly véletlentől függjön mint a magánindítványra jogosultnak megjelenése a tárgyaláson, vagy attól való elmaradása. A sértettől pedig nem követelhető, hogy kártérítési igényének bejelentése után, még akkor is folyton eljárjon a tárgyalásokra, ha jelenléte a való kiderítése czéljából már nem szükséges és folytonos közbenjárása kártérítés iránti igényével semmi arányban nem levő költséget, sőt esetleg megtéríthetetlen veszteséget eredményez.
A tárgyalás a járásbiróság előtt egyazon czélnak megvalósítására van rendelve, mint a törvényszék előtti főtárgyalás. A tárgyalás e két nemére vonatkozó szabályok tehát csak oly intézkedésekre nézve térhetnek el egymástól, melyek a biróság alakításának, az előzetes eljárásnak és az eljárás alaki igényeinek külömböző voltából erednek. Ennélfogva a javaslat arra szorítkozik, hogy a járásbiróság előtti tárgyalás menetét röviden körvonalazza (541. §), a részletek tekintetében pedig, egyes eltérések kiemelésével, a főtárgyalásról intézkedő XVIII. fejezetre utal (542. §).
A XVIII. fejezet rendelkezéseitől való eltérésre legtöbb okot szolgáltat az, hogy a járásbiróság előtti tárgyaláson csak egy biró és nem birói tanács működik. Az egyes biró hatásköre kiterjed mindazokra a teendőkre, melyekben a törvényszéknél az elnök és az ítélő tanács osztoznak (542. § 3. bek.). Ez kizárja egyúttal, hogy a tárgyalás közben történt birói határozatok és intézkedések ellenében a meg nem elégedő fél az ítélő tanács határozatának kikérése által nyomban kereshessen orvoslást, kizárja továbbá a testületi tanácskozásra és határozathozásra vonatkozó szabályok alkalmazhatóságát. Másik főbb oka az eltéréseknek ama nagy fontosság, mely a járásbiróságok előtti bűnvádi eljárásban a gyorsaságnak és egyszerűségnek tulajdonítandó. Ezek a részletes dispositiókra lényeges befolyást gyakoroltak, de határozott kifejezést is nyertek ama figyelmeztetésben, hogy az ügyek lehetőleg egy tárgyalással fejezendők be (541. § 1. bek.). Az eltérések alapjának megjelölése után nem lesz fölösleges a XVIII. fejezet határozatait a most tárgyalt §-ok tartalmával egybehasonlítani.
A tárgyalás nyilvánossága és a rend fentartása tekintetében a 293-299. §-ok a járásbiróság előtti eljárásban is irányadók, azzal az eltéréssel, hogy a nyilvánosság kizárása fölött a tárgyaló biró határoz és ugyanaz intézkedik a rend fentartása tekintetében, hogy magánrágalmazás vagy becsületsértés miatt folyamatba tett ügyben a nyilvánosság a felek egyező kérelmére is kizárandó és hogy a tárgyaló birót korlátoltabb rendbüntetési jog illeti (542. § 3. bek.).
A becsületsértés és rágalmazás miatt magánosok részéről indított ügyek oly kevéssé érintik az állam érdekét, nyilvános tárgyalásuk pedig a feleknek oly érzékeny sérelmet okozhat, hogy a felek kívánságának a tárgyalás nyilvánossága kérdésében döntő befolyást kellett tulajdonítani. A rendbüntetés jogára nézve pedig az egyes biró inkább a vizsgálóbiróval, mint a főtárgyalás elnökével volt aequiparálható.
A közbenszóló határozatokra és azoknak felebbezhetőségére nézve a 300. § rendelkezései csak annyiban igényeltek módosítást, hogy az elmondottaknál fogva az idézett § szerint a főtárgyalás elnökét illető intézkedések ellen, melyek tárgyában az ítélő tanács határozatát kikérni lehet, az orvoslás csak felebbezés útján volt megengedhető.
Hogy a járásbiró a tárgyalás kezdetén a megidézettek jelenlétét a 301. § értelmében megállapítani tartozik és hogy az egyes felek elmaradása következtében, mely és a 302., 303. §-ban meghatározottaktól mennyiben eltérő intézkedés teendő, az már a megelőző a) és b) pontok alatt ki volt fejtve. Mint idetartozót fel kell még említeni az 542. § 7-ik bekezdésének intézkedését, mely szerint a védő elmaradása, megbetegedése vagy eltávozása nem ok a tárgyalás félbeszakítására vagy elnapolására. Ez a kötelező védelem mellőzéséből (523. § 2. bek.) következik.
A tárgyalás a járásbiróságnál tulajdonképen a vád előterjesztésével kezdődik. Ennek teljesítése az ügyészségi megbizottat vagy a kir. ügyészség tagját, esetleg az ezeknek beavatkozása nélkül működő magánvádlót illeti. A birónak a tárgyalás vezetésére vonatkozó kötelessége azt is magában foglalja, hogy szükség esetében a vádlóhoz intézett kérdésekkel, a vád tárgyának és alapjának tüzetes meghatározását előmozdítsa. Minthogy a most tárgyalt eljárásban alakszerű vádirat nem szükséges, vádaláhelyezés pedig nem történik, a vádhatározat, illetőleg a vádirat rendelkező részének felolvasása helyett (304. §) csak a vádló szóbeli előterjesztése volt a vád bevezető körülirására felhasználható. Erre a makacssági tárgyalás esetén kívül szükségkép a terhelt előterjesztésének kell következni, mert rendszerint ekkor nyílik neki legelőbb alkalom arra, hogy a vád valódisága vagy valótlansága, a felhozott bizonyítékok és netáni ellenbizonyítékai tárgyában nyilatkozzék, pedig ez a tárgyalás menetére és feladataira döntő befolyást gyakorolhat. Ha a terhelt nyilatkozata nem elég világos vagy kimerítő, a biró őt a 304-305. §-ok szabályai szerint hallgatja ki. A 305. § 3-ik bekezdésének rendelkezése, hogy a terheltnek minden bizonyíték felvétele után alkalom nyujtandó észrevételeinek megtételére, a járásbiróság előtti eljárásban is kötelező.
A felek előterjesztéseit követi a bizonyító eljárás, melyről alább részletesebben lesz szó.
Fentartandó volt a járásbiróságok előtti eljárásban is a feleknek ama joga, hogy a bizonyítás befejezése után annak eredménye fölött nyilatkozzanak és végindítványaikat előterjeszszék. Mivel azonban a magánvádlók gyakran szakképzett képviselő nélkül fognak eljárni, s ez okból formaszerű vádindítvány nem követelhető, a javaslat a helyett megelégszik a vádló oly nyilatkozatával, melyben a vád adatai alapján ítéletet kér. Ezzel és a már ismételve érintett általános módosításokkal a 314-320. §-ok a járásbiróságok előtti eljárásban is alkalmazandók.
Ez áll az ítélethozása, kellékei és kihirdetése, valamint a jegyzőkönyv tárgyában intézkedő 321-332. §-okról is, melyek csak az előzetes letartóztatás beszámitása (537. § végbek.) a vádra jogosultak elállása alapján hozandó határozat (539. § 2. bek.) az ítélet kihirdetésének és irásba foglalásának, továbbá a jegyzőkönyv szerkesztésének határideje tekintetében (541. § végbekezdés) és még arra nézve is szenvednek némi módosítást, hogy az ítéletet mindig a tárgyaló biró szerkeszti és hogy a jegyzőkönyvet ugyanaz és a jegyzőkönyvvezető irják alá.
A pontok, melyekben a járásbiróságok előtti eljárás a tárgyaláson elkövetett büntetendő cselekményekre, továbbá a tárgyalás elnapolására és félbeszakitására nézve a 333-336. §-ok határozataitól eltér, már érintve voltak, miért is ismétlés elkerülése végett elég lesz az 539. § 3. bekezdésére, az 542. § 3-ik és 7-ik bekezdésére, valamint ezeknek indokolására hivatkozni.
Minthogy a javaslat a járásbiróság előtti egész eljárásnak contradictorius alakot adott, attól a bizonyítékok felvétele tekintetében sem térhetett el. A tehát rendszerint a tárgyaláson a tárgyaló biró és a felek előtt lesz foganatosítandó. E szabály megtartására a javaslat oly súlyt fektet, hogy a végett a tárgyalást a tett, illetve a szemle szinhelyén megtarthatónak nyilvánítja, a mennyiben ezt a sürgősség vagy a költségkímélés tekintete is ajánlja. De a gyakorlati kivihetőség és a czélszerűség tekintetei mégis egyes kivételek megállapítására kényszerítették. Egyik kivételre a bizonyíték felvételének sürgőssége ad alkalmat, melyről az előzetes intézkedéseknél volt szó (525. § 3., 528. § 1. és 2. bekezdés.). Másik ok a szabálytól való eltérésre a nehézség, melybe egyes bizonyítéknak a tárgyaláson felvétele ütközik. A törvényszéki főtárgyalásra nézve is elfogadott ilynemű okokhoz, - milyenek a tanu betegsége, testi fogyatkozása vagy személyes mentessége, továbbá a szakértői szemléhez, vizsgálathoz és véleményadásoz kívántató hosszabb idő vagy műszaki készületek, - a javaslat a tanu lakóhelyének távolságát is csatolta. Távolabb lakó tanunak megidézése az eljárást annyira lassítja és drágítja, hogy az a járásbiróság előtti eljárásban lehetőleg kerülendő. Mindazáltal, ha valóban szükséges, a javaslat a távol lakó tanunak idézését is megengedi. Távolabb lakónak veszi a javaslat azt a tanut, kinek lakóhelye más törvényszék területén fekszik, mint a melyhez a járásbiróság tartozik. Önként értendő, hogy a más törvényszéki terület határán s így esetleg a járásbiróság székhelyéhez közel lakó tanuknak megidézése megszorítás alá nem esik.
A járásbiróság előtti tárgyaláson a bizonyítékok a XVIII. fejezet III. czímének szabályai szerint veendők fel (542. § első bek.).
A tárgyaló biró határozza meg a bizonyítékok felvételének sorrendjét és intézkedik uj bizonyítékok megszerzése tárgyában (306. §). Kötelességeihez tartozik a tanuk és szakértők összebeszélését, előzetes értesítését vagy megfélemlítését megakadályozni (301., 309., 310. §) A keresztkérdezés alkalmazása és megszüntetése, úgy mint a tanuk megesketése fölött, hasonlóképen a tárgyaló biró határoz (308., 311. §).
A tanuk és szakértők megesketése tekintetében a javaslat a 217., 233. és 311. §-ban kifejezett elvet, hogy a tanu vallomására rendszerint megesketendő, a szakértő pedig mindig eskü alatt nyilatkozik, járásbiróság előtti eljárásra nézve is fentartotta. E részben eltér a 2.265/1880. számú szabályrendelettől, melynek 79. §-a szerint a tanuk és a szakértők megesketése elmaradhat, hacsak a biró ezt előadásaik nyomatékossága folytán nem tartja szükségesnek (l. 1873. évi osztrák bpts. 450. §-át). Ha a tanuvallomás és szakértői nyilatkozat csak akkor tekinthető hitelesnek, ha esküvel van megerősítve, be nem látható, hogy az eskü garantiájától miért lehetne éppen a járásbiróság előtti eljárásban eltérni. Sőt arra itt még nagyobb szükség van, mivel az adatok, melyeket a nyomozás és vizsgálat a nyilatkozatok megbízhatóságának birálatára szolgáltat, nagyobbára hiányoznak. Midőn tehát ily fontos elvi tekintetek szólnak a mellett, hogy a tanuk és szakértők megesketése a járásbiróság előtti eljárásban is szabály legyen, míg ellene legfeljebb az eskü kivételével járó időveszteség és bizonyos vallásos idegenkedés hozhatók fel, a javaslat csak az előbbiek után indulhatott. A szabálylyal a kivételeket is fentartotta a javaslat, melyeket a XIII.-ik fejezet a tanuk megesketésére nézve megállapít.
Csupán a 311. § végbekezdésének amaz intézkedését, mely szerint az előzetes eljárásban ki nem hallgatott tanu megesketése mellőzhető, nem ruházta fel hatálylyal a járásbiróság előtti eljárásban (542. § 6. bek.). Ez a rendelkezés, melynek czélzata az, hogy a feleket ismeretlen tanunak előállítása meg ne lepje és a tanu hitelessége fölött a biróság ne határozzon, mielőtt a felek e részben maguknak tudomást szerezhettek és kifogásaikat megtehették, a járásbiróság előtti eljárás rendszerébe nem illik. Ez utóbbi ama rendszabályokat, melyek a felek részére az egymás ellen használható bizonyítékok előzetes tudomását biztosítják, az eljárás gyorsasága és egyszerűsége érdekében mellőzte. Mellőzendő volt tehát a tanuk megesketésének érintett korlátozása is, még pedig annál inkább, mivel a járásbiróságokhoz tartozó ügyekben a magán érdekeltek személyesen szoktak eljárni, egymásnak czélzatait és bizonyítékait a társadalmi érintkezés gyakoribb volta mellett rendszerint már ismerik, s ennélfogva előzetes értesítésre nem szorulnak.
Ha a bizonyaték a fent megjelölt okoknál fogva a tárgyaláson fel nem vehető, a tárgyaló biró a kihallgatást, szemle felvételét s egyéb birói cselekményeket a tárgyaláson kívül, jegyzőkönyvvezető közreműködésével teljesíti, vagy azoknak foganatosítása végett más biróságot keres meg. A további eljárást egészben véve a IX., XIII., XIV. fejezetek szabályozzák, melyek egyébként a XVIII. fejezet kiegészítéseül szolgálván, a tárgyaláson eszközölt bizonyítás alkalmával is követendők. A javaslat azonban itt is megállapít egyes eltéréseket, melyek az eljárásnak ismételve érintett igényeiben lelik indokolásukat.
Nevezetesen rendeli, hogy a tárgyaláson kívül kihallgatott tanu lehetőleg, azaz, ha törvényes akadály fenn nem forog, megesketendő és így vallomása az elérhető hitelességet nyerje. A szakértőknél, kiknek előzetes megesketése mellőzhetetlen kellék, ily rendelkezésre nem volt szükség.
Továbbá a 125. § 2. bekezdésének idézésével figyelmezteti a birót, hogy a tárgyaláson kívül foganatosított birói cselekményekre a felek rendszerint megidézendők.
A terheltnek megfigyelés végett tébolydába szállítását, - mely a szabadság nagyobb korlátozásával járna, mint a milyen az 536., 537., 538. §-ok szerint a járásbiróság előtti eljárásban alkalmazhatónak látszott - kizárja. Abból kiindulva, hogy a járásbirósághoz utalt ügyek jelentősége a házjog, a levél és távirati titok nagyobbmérvű korlátozását nem igazolja, csak a terhelt birtokában levő magániratok átkutatását engedi meg, leveleknek és táviratoknak lefoglalását és felbontását pedig addig, míg azok a posta- illetőleg távirda-személyzet kezelése alatt állanak, megtiltja.
Végre kimondja, hogy a rendes jegyzőkönyv vezetése csak akkor szükséges, ha a kihallgatás, szemle stb. eredménye a tárgyaláson bizonyítékul kell, hogy szolgáljon, és ott az illető birói cselekmény nem ismételhető.
A bizonyítékoknak tárgyaláson kívül felvétele esetében a feleknek okvetetlenül alkalom nyujtandó, hogy a bizonyítás eredménye fölött nyilatkozhassanak, vagyis a tárgyalás folytatandó, minek a javaslat azzal adott kifejezést, hogy a bizonyíték felvétele végett a tárgyalás félbeszakítását vagy elnapolását rendelte (543. § 3. bek.). A folytatott, illetve ujból kitűzött tárgyaláson a kivett bizonyíték, ha az előbb létezett akadályok megszüntek, ismétlendő, egyébként pedig a felvett jegyzőkönyv felolvasandó, mire nézve a 313. §-ban foglalt szabályok is utasításul szolgálnak.
(545-557. §)
A XX. fejezet indokolásában nemcsak a perorvoslatokra vonatkozó általános elvek voltak tárgyalva, hanem azoknak alkalmazása a járásbiróságok előtti eljárásra is érintve. Elég lesz tehát e helyen az utóbb említett eljárás perorvoslati rendszerét vázolni és annak egyes sajátságait kiemelni.
Két irányban kezdeményez a javaslat lényeges ujítást a járásbiróságokhoz tartozó bűnvádi ügyeknek felülvizsgálatára nézve: a másodfokú biráskodást kizárólag a kir. törvényszékekre ruházza (545. §), és a felebbezés rendes elintézési módjául a tárgyalást, a bizonyitékok ismétlésével (550. §) választja.
Az előbbi tekintetben nemcsak a külföldi törvényhozások példájára (1873. évi osztrák bpts. 463. §, franczia 174. cz., belga ugyanaz, olasz 353. cz., német birói szerv. törv. 72. §, németalföldi 58. cz.), hanem a hazánkban tett tapasztalatokra is hivatkozhatik. A kir. ítélőtáblák túlterheltsége e biróságok teendőinek apasztását biztosító gyökeres intézkedéseket követel, melyektől eredmény csak akkor várható, ha a kir. ítélőtáblák ügyköre részben a törvényszékekre lesz ruházva. Ezt már az 1883. évi VI. tc. megkísérlette és az eredmény egyedül az intézkedés elégtelensége, de nem czélszerűtlensége tárgyában szolgáltat adatokat. Minthogy csupán 18 kihágásra és 2 vétségre nézve állapította meg e törvényt a törvényszékek másodfokú biráskodását és ezeknek ítéletei ellen sok esetben felebbezésnek van helye a kir. ítélőtáblákhoz, mind harmadfokú biróságokhoz, ez utóbbiaknak munkahalmazát a törvény nem igen apaszthatta. Arra nézve azonban, hogy a törvényszékeknek, mint másodfokú biróságoknak működése az igazságszolgáltatás igényeinek meg nem felelt volna, alapos panaszok nem merültek fel. Ennek a kisérletnek ösvényén a javaslat annál nagyobb megnyugvással haladhatott tovább, mivel a törvényszékeknek mint felebbviteli biróságoknak működése még más haszonnal is jár.
Csakis akkor, ha a járásbiróság ítéletét a közel székelő törvényszék vizsgálja fölül, szünnek meg az elsőfokú tárgyalás ismétlésének akadályai. Hogy pedig a tárgyalás ismétlése az érdemleges fölülvizsgálatnak leghelyesebb módja, mely a kir. itélőtáblák eljárásában csak helyi és anyagi akadályok miatt nem volt teljes mértékben meghonosítható, az már a XX. fejezetnél ki volt mutatva. Ugyanott arról is történt említés, hogy a felebbviteli biróság távolsága mennyivel szaporítja az eljárás költségeit és mennyivel súlyosbítja az orvoslást kereső közönség áldozatait.
Midőn tehát az említett két ujítás nemcsak a helyes felebbviteli eljárás egyik követelményét valósítja meg, de a mellett lényeges gyakorlati hasznot is igér, nem volt szabad javaslatba hozásukat elmulasztani.
Itt sem vonta meg azonban a javaslat a kellő méltatást hazánknak pénzügyi helyzetétől és lakosságunk élénk felebbviteli hajlamától. A királyi ítélőtáblák részére biztosított könnyebbség csekély nyereséget képviselne, ha a kir. törvényszékek túlterhelésével volna megvásárolva s ha ezeknek személyzetét e miatt tetemesen szaporítani kellene. Nem lehet kételkedni, hogy ily eredménynyel járna, ha a járásbiróságok határozatainak fölülvizsgálatánál a tárgyalás ismétlése kivétel nélkül kötelezővé volna téve. Mellőzhetetlen volt tehát, hogy a reproductio itt is, bár kevésbbé mint a kir. ítélőtáblák előtti eljárásban, korlátozott legyen. A javaslat a felülvizsgálat megbízhatóságát választotta eme korlátozás határvonalául. Ebbeli czélzatait a felfolyamodás és a felebbezés elintézésének módozataiban és a törvényszéknek a bizonyítékok ismétlésére nézve fentartott határozati jogban nyernek legjellemzőbb kifejezést.
A jelzett ujításokkal és a felebbviteli biróságok külömböző szervezetével elválaszthatatlan kapcsolatban levő módosításokon kívül, a járásbíróságok és a kir. törvényszékek határozatainak felebbvitelére és fölülvizsgálatára nézve a javaslat intézkedései kevés eltérést mutatnak.
Perorvoslati rendszerének folyománya, hogy a javaslat a járásbiróság végzése ellen is felfolyamodást enged meg, a mennyiben arra nézve a perorvoslatot külön ki nem zárja (546. §). E részben eltér a 2265/1880. számú szabályrendelet 86. §-tól, mely csak véghatározat ellen nyujt önálló perorvoslatot. Az eltérés nem nagy, mert a javaslat szerint is nagyobbára csak az ügyet befejező végzés ellen van helye felfolyamodásnak. Mindenesetre igazolt azonban az eltérés, mivel egyes esetekben, mint például az előzetes letartóztatásnál és a lefoglalásnál, a perorvoslatnak a véghatározatig való elhalasztása azt hatálytalanná teszi.
A felfolyamodás járásbiróság végzése ellen is ennek kihirdetésekor, ha pedig kézbesítették, három nap alatt jelentendő be. Három nap a végzés kézbesítése esetében is elég lesz a perorvoslat igénybevehetésére, illetőleg indokolására és a jogerő beálltát nem tartja tulságos sokáig függőben, míg a 2265/1880. számú szabályrendelet 88. §-ának abbeli határozatai, hogy a szóval közölt határozat felebbezése 8 nap alatt indokolható és hogy az irásban közölt ellen hasonlókép 8 nap alatt lehet felebbezni, az említett kifogás ellen meg nem védhetők.
Arra nézve, hogy az elkésett, határozatlan, vagy törvény által kizárt felfolyamodást a járásbiróság utasítsa vissza és hogy a visszautasító végzés elleni felfolyamodás az elkésés esetét kivéve, elfogadandó, a XX. fejezet indokolásában felhozott okok voltak irányadók.
A törvényszék a felfolyamodást tárgyalás nélkül a 400. § szabályai szerint tartandó tanácsülésben intézi el (546. §, 379. § 3. bek.), mely elintézés módja a XX. fejezet I. czíménél már hasonlóképen igazolva volt. Az ülésen kívüli elintézést, mely a törvényszéknél a birói tanács tagjainak kisebb száma és a tanácsülés könnyebb megtarthatása miatt kevés hasznot nyujt s így létjogosultsággal nem bir, mellőzte a javaslat.
Járásbiróság végzése ellen kivétel nélkül csak egyfokú felfolyamodásnak van helye.
Ezt a javaslat 546. §-ának első bekezdése és 556. §-ának első bekezdése határozottan kimondják és ezzel a 378. § 2-ik bekezdésében foglalt kivételnek alkalmazhatóságát kizárják.
Járásbiróság ítélete ellen, eltekintve a jogegység érdekében használható kivételes természetű perorvoslattól, a felebbezés az egyedüli perorvoslat (547. §). Az utóbbi szó a javaslat által használt szűkebb értelemben veendő, mely csak a felfolyamodást, felebbezést és semmiségi panaszt foglalja magában. Következéskép a fennebbi tétellel nincs kizárva az igazolás (463., 466., 540. §) és az ujrafelvétel (558. §), de igenis ki van zárva a rendes semmiségi panasz, melynek egyébként nem felebbezhető ítélet ellen helye van (426. § 2., 3. pont). Összefügg ez a javaslat abbeli intézkedésével, mely szerint a felebbezés kizárásának eseteit járásbiróság ítéletére nézve mellőzte. Tette ezt főleg ama feltételek hiánya miatt, melyeknél fogva egyes esetekben a törvényszék, illetőleg a kir. ítélőtábla ítéletét végleges hatálylyal felruházta. A 382. § első esete járásbiróságnál, mely felebbviteli biráskodást nem gyakorol, elő nem fordulhat. E szakasz második esetére nézve pedig a törvényszék által testületi tanácskozás után hozott ítélet garantiái az egyes biró ítélete által nyujtottakkal párhuzamba nem helyezhetők. A mi pedig a kir. ítélőtáblának ülésében elkövetett büntetendő cselekményre vonatkozó ítéletet illeti (426. § 3-ik pont), helyességének biztosítékai még sokkal nagyobbak és érdemleges fölülvizsgálásának nehézségei járásbiróság ítéletére nézve fenn nem forognak.
A javaslat tehát járásbiróság által hozott minden ítélet ellen megengedi a felebbezést és e részben hazai jogszolgáltatásunk hagyományaihoz ragaszkodott (2265/80. számú rendelet 86. §), melyek nem türték, hogy egy embernek meggyőződése és akarata, bármi csekély ügyben is, végleges hatályú legyen.
Ez azonban csak az egész felebbezés kizárásáról áll. Bizonyos irányban való korlátozása nincs ellenmondásban a fennebbi szempontokkal és nem is volt egészen elkerülhető.
A reproductio némi korlátozásával nem látszott még elérhetőnek az a czél, hogy a járásbirósági ügyek másodfokú elintézése ne rójon tulságos terhet a törvényszékekre. E tehernek további csökkentéséről kellett tehát gondoskodni, vagyis oly intézkedésről, mely alkalmas volna a törvényszékekhez érkezendő felebbezések számát leszállítani.
Ily intézkedésül a felebbezésnek a büntetés kiszabása tekintetében való korlátozása ajánlkozott (547. §). Az a tétel, mely a büntetőparancs igazolásául szolgált, hogy a t. i. csekélyebb súlyú bűncselekmények esetében a büntetés mértéke kisebb jelentőségű, a perorvoslatok szabályozásánál is figyelembe veendő.
Midőn a javaslat ezeknél fogva a büntetés kimérése tárgyában a felebbezés némi megszorítását vette szemügyre, teljes tudatában volt annak is, hogy e megszorítás csak addig igazolt, a meddig fontosabb érdekeket nem sért. Ez az oka annak, hogy a javaslat a vádlott felebbezését a büntetés tekintetében csak akkor zárja ki, ha az nagyon enyhe mértékben volt kiszabva, a vádló felebbezését pedig csak rendkívüli enyhítés esetében engedi meg.
Ha a vádlott csak 50 koronáig terjedő büntetésre volt ítélve, az a sérelem, melyet a büntetés kiszabása körül szenvedhetett, oly csekély, hogy az eljárás igényeivel szemben nem esik a latba. Az állam érdeke a büntetés kiszabása tekintetében pedig eléggé meg van védve, ha a vádló a büntetés rendkivüli, esetleg átminősítéssel járó enyhítése ellen felebbezhet.
A javaslatnak most tárgyalt intézkedése tehát figyelemmel van a jogosult érdekekre s a mellett mégis lényeges könnyebbséget szerezne a törvényszékeknek, a mennyiben az eddigi statistikai adatok szerint a járásbiróságok által évenként elítéltek közől (71-72.000) rendszerint több mint 1/3 része (27-28 000) volt egyedül pénzbüntetésre ítélve.
Nem szükséges kiemelni, hogy a javaslat 547. §-ában foglalt megszorítás csak a büntetés miatt való felebbezésre vonatkozik, tehát nem akadályozza azt, hogy a felek a bűnösség, a minősítés vagy alaki hiányok miatt bármily csekély büntetést megállapító járásbirósági ítélet ellen is felebbezhessenek.
Lényegére nézve a felebbezés a járásbiróság ítélete ellen nem külömbözik a törvényszékítélete ellen használhatótól. Mindkettő kimerítő orvoslást biztosít anyagi és alaki jogsérelmek ellen és az ügy elintézését más biró elé viszi, ki úgy a ténybeli megállapításokra, mint a törvény alkalmazására nézve az első fokban ítélt birótól függetlenül és önállóan jár el. Ez az analogia a további elvi fejtegetést mellőzhetővé teszi és megengedi, hogy a járásbiróság ítélete ellen használható felebbezés részleteire térjünk át.
A felebbezés szóval vagy irásban (524. §) jelenthető be és indokolható az ítéletet hozott járásbiróságnál. A bejelentés a felfolyamodásnál felemlített okokból azonnal, ha pedig az ítélet kézbesítés útján volt közölve, három nap alatt teljesítendő, az indokolás pedig három nap alatt előterjesztendő, mely utóbbi határidő a 388. § hetedik bekezdésének esetében is megtartandó.
A felebbezés oka mindig megjelölendő s annak elmulasztása esetében a felebbező a 391. § értelmében pótnyilatkozatra kötelezendő, ha pedig a felhívásnak nem engedelmeskedik, felebbezése visszautasítandó. Ha a felebbezés irásban volt bejelentve vagy indokolva, a felebbezésről a 392. §-ban megnevezett személyek értesítendők. A felebbező ellenfele ellenészrevételeket mutathat be a járásbiróságnál vagy a törvényszéknél. Minthogy a törvényszéknél rendszerint tárgyalás lesz tartandó, a felebbezőnek az ellenfelének uj bizonyítékok bemutatását a 393. § szerint meg kellett engedni.
Felebbezésre jogosultak a 383. §-ban megnevezett személyek, vagyis a vádlott házastársa, törvényes képviselője, örököse és védője, az ügyészségi megbizott és a kir. ügyészség, a magánvádló, a sértett és ennek örököse. Ugyanezek, a 394. §-ban foglalt megszorításokkal, vonhatják vissza, a törvényszéknek ítélethozás végett való visszavonulásáig, a felebbezést. A kir. ügyészség felebbezését a 394. § szerint csak a kir. főügyész, az ügyészségi megbizottét, az alárendeltségi viszonynál fogva a kir. ügyész is visszavonhatja (548. § 8-ik bek.). A visszavonás jogának gyakorolhatására szolgál a 396. § 2-ik bekezdésének megfelelő intézkedés (549. § 2. és 3. bek.).
Ugy, mint a felfolyamodásnál, a járásbiróság tartozik megvizsgálni, hogy idejekorán, jogositott személy által, a felebbezés okának megjelölésével volt-e a felebbezés bejelentve, továbbá, hogy meg van-e a vonatkozó esetben engedve. E feltételek hiánya, vonatkozólag a 391. § szakaszban körülirt eljárás teljesítése után, ugyancsak a járásbiróság utasítja vissza a felebbezést.
A felebbezés felfüggesztő hatálylyal bir, kivéve a felmentett vádlott előzetes letartóztatása tekintetében (537. § 4. bek.). és az 506. § 2. bekezdésének esetében, midőn a vádlott csak a büntetés mértéke miatt felebbez és a büntetés végrehajtását maga kívánja (549. § 1. bekezdés.).
A törvényszékeknek, mint felebbviteli biróságoknak eljárását a javaslat a XX. fejezetben foglalt szabályoknak megfelelően állapította meg. A törvényszék a tanácsülésben vagy felebbviteli tárgyaláson határoz. Ülésen kívüli elintézésnek az 546. §-nál előadott okokból nincs helye. Kiterjesztette a javaslat a tanácsülés körét (550. §), a mennyiben abba nemcsak az előzetes és alaki, hanem részben az érdemleges fölűlvizsgálat eseteit is befoglalta. Ez ismét egyike amaz intézkedéseknek, melyekkel, mint fentebb érintve volt, a javaslat a törvényszékek másodfokú birósági teendőinek felszaporodását ellensúlyozni kívánta. Mindazáltal az érdemleges felülvizsgálat esetei közől csak azokat utasította a tanácsülésbe, melyek a bizonyítás ismétlése nélkül alaposan elintézhetők. A járásbirósági tárgyalás közben hozott végzések, a büntetés kiszabása, a bűnügyi költségekre és a magánjogi igényekre vonatkozó határozat, az ügyiratokban foglalt adatok alapján rendszerint megbízhatóan fölülbirálhatók. Ezek közől a közbenszóló végzések és a bűnügyi költségek fölött a kir. ítélő tábla is tanácsülésben határoz (399. § 5. és 8. pont). Ha pedig az említett határozatok oly ténybeli megállapításokat tételeznek fel, melyekre nézve a törvényszéknek kétségei vannak, a felebbviteli tárgyalás mindig elrendelhető.
a) Tanácsülés (550. §)
Minden hozzá felebbezett ügyet előbb tanácsülésben vizsgálja meg a törvényszék. Az ülésen kívüli elintézés eleste folytán a kisebb jelentőségü rendelkezésekre is csak az elintézésnek eme módja maradt. Azonfölül mert a tanácsülésben az ügy érdemlegesen is elbirálható, csak a biróság döntheti el, hogy helye van-e érdemleges határozatnak vagy sem. Tanácsülés alatt, úgy, mint a kir. ítélő tábla eljárásban, az értendő, mely ugyan nyilvánosan és a felek megengedett jelenléte mellett, de tárgyalás nélkül tartandó (550. § 1. bek., 399. §). Az ügyállást az előadó biró ismerteti, a fölülvizsgálandó ítéletet és a tanács által kijelölt egyéb ügyiratokat felolvassák s ezek alapján hozza a tanács határozatát. Annak tárgya lehet:
a felebbezés visszautasítása, ha a felebbezés elkésve, nem jogosított személy által, felebbezéssel meg nem támadható határozat, illetőleg intézkedés ellen volt használva, vagy azt erre jogosított személy visszavonta;
a felebbező kikérdezésének elrendelése s e czélból az ügyiratoknak visszaküldése, ha a felebbezés oka nincs megjelölve és a járásbiróság e hiány tárgyában a 391. § szerint nem intézkedett;
az iratoknak az illetékes hatósághoz való áttétele, ha a felebbezés fölülvizsgálatára a törvényszék nem bir illetékességgel vagy hatáskörrel;
az a meghagyás, hogy a járásbiróság a felterjesztés hiányait pótolja, vagy egyes fel nem derített pontok tárgyában nyilatkozzék;
a bizonyíték pótlásának vagy kiegészítésének elrendelése;
a járásbiróság ítéletének és eljárásának a 384. §-ba ütköző alaki szabálytalanság miatt való megsemmisítése, vagy a csupán ezek miatt használt, de alaptalannak talált felebbezésnek elutasítása;
a felebbviteli tárgyalás elrendelése;
az egyedül közbenszóló végzés, a büntetés kiszabása, az eljárás költségei vagy a magánjogi igény tárgyában felebbezett ügynek érdemleges elintézése.
E határozatok már a XX. fejezet indokolásában voltak tárgyalva. Az ott elmondottak az eljárás kiegészítésének vagy megsemmisítésének kimondása után intézkedésre hivatott közegek tekintetében igényelnek még néhány megjegyzést. Ha a törvényszék a bizonyíték pótlását vagy kiegészítését rendeli el, annak teljesítésével saját biráját vagy vizsgálóbiráját vagy területén működő járásbirót biz meg, ki az ítéletet hozott vagy más járásbiró, illetve aljárásbiró is lehet. Ez a kiküldött biró a 406. § hasonlatára közvetlenül a törvényszéknek tesz jelentést, mely az ügyet ismét tanácsülésben veszi vizsgálat alá. A kiküldött választására nézve csak a czélszerűség irányadó, mely egyúttal ajánlja, hogy lehetőleg a törvényszék birája legyen kiküldve. A czélszerűség a mellett is szól, hogy nagyobb pótlások szüksége esetében azokat a törvényszék maga elé kitűzött nyilvános tárgyaláson eszközölje, a mennyiben ez ellen akadályok fenn nem forognak.
Ha a törvényszék az ítéletet és esetleg még az előző eljárást is megsemmisítette, ritkán lesz szükség arra, hogy az ügyet más járásbirósághoz tegye át, mert a járásbiróság biráinak törvénykezés tekintetében egymástól független állásánál fogva nem kell elfogultságuktól tartani, ha oly ügyben kötelesek eljárni, melyben birótársuknak ítélete meg volt semmisítve.
b) Felebbviteli tárgyalás (551-555. §)
A fölülvizsgálatnak e módozatát köteles a törvényszék mindazokban az esetekben alkalmazni, melyekben a felebbezett ügy tanácsülésben el nem intézhető. Ezek az esetek főleg a bűnösség és a minősítés, valamint az elsőfokú biróság ténybeli megállapításai ellen irányzott felebbezéskor, vagy az utóbbiak tekintetében keletkezett aggodalmak folytán merülnek fel. Az elnevezés választására befolyással volt a megkülömböztetés czélszerűsége a törvényszék, mint elsőfokú biróság előtti főtárgyalástól, továbbá az a tekintet, hogy a járásbiróság eljárása lényegében csakis a tárgyalásból áll, tehát a „főtárgyalás” kifejezésben foglalt figyelmeztetésre és megkülömböztetésre sem az első-, sem a másodfokú biróság előtti eljárásban nincs szükség. Egyébként a felebbviteli tárgyalás, eltekintve valamivel tágabb keretétől, megfelel a kir. ítélőtábla előtt bizonyítás felvétellel tartott főtárgyalásnak. Mindkettő magában foglalja a vád előterjesztését, a feleknek nyilatkozatait, a szükséges bizonyítékok felvételét és a végindítványokat. Mindkettőnél a felebbviteli biróság határozza meg a bizonyítás ismétlésének terjedelmét, mi által a törvényszéknek további alkalom nyílik az eljárás egyszerűsítésére. Számos esetben csak jogi kérdések vitásak a felek között, melyek az elsőfokú biróság ítéletének ténybeli alapját nem érintik és ennélfogva minden ujabb bizonyítás nélkül megoldhatók. Az elsőfokú tárgyalásnak teljes ismétlése ilyenkor idő- és költségvesztegetés volna, melynek megakadályozását a javaslat a törvényszék kötelességévé teszi. Másrészt azonban a tárgyalás czéljának megjelölésével (550. § végbek.) arra inti ezt a biróságot, hogy a tárgyaláson mindazoknak a bizonyítékoknak felvételét eszközölje, melyek a járásbiróság ténybeli megállapításaira nézve keletkezett kétségeinek eloszlatására szükségesek. Biztosíték ez az ellen, hogy a törvényszék az ügymenet érdekeinek a fölülvizsgálat alaposságát fel ne áldozza, melyet még fokoznak a feleknek a bizonyíték kiegészítésére vonatkozó jogai (548. § 6. bek., 393. §, 306. § végbek.).
Eltérés van a kir. ítélőtábla előtti főtárgyalás és a törvényszék előtti felebbviteli tárgyalás között a vádlott és a védő kötelező jelenléte tekintetében. A kir. ítélőtábla előtt tartott főtárgyaláson a vádlott védelméről mindig van gondoskodva (409. §, 412. § 5. bek.) és a vádlottnak jelenléte egyes esetekben kötelező (414. §), míg a felebbviteli tárgyalásra hivatalból nem kell védőt kirendelni (523. § 2. bek.) és a vádlott jelenlétének kötelező volta a törvényszék határozatától függ. Az eltérés indoka abban keresendő, hogy a kir. ítélőtábla elé kerülő súlyosabb bűnesetekben a védelem fokozott jelentőségű s körének meghatározása nem volt a biróság belátására bízható.
A felek megjelenésének kötelezővé tétele tárgyában (551. § 1. bek.) a törvényszék határozatának alapja az, hogy az illető fél kihallgatását a való kiderítésére mellőzhetetlennek találta. Ily határozat esetén kívül a vádat egyedül képviselő magánvádló megjelenése is tetszésére van hagyva, mert elállásának hatálya csak az alsófokú biróság ítéletéig terjedvén (38., 43. §), elmaradása az eljárás megszüntetésére már okul nem szolgálhat.
A kifejtett mozzanatoknak figyelembevételével állapította meg a javaslat, hogy mely személyek idézendők a felebbviteli tárgyalásra és hogy az idézés mily figyelmeztetést tartalmazzon (551. §, 3.-4. bek.). Általában valóságos tárgyalás lévén a javaslat czélzata, az összes érdekeltek megidézését nem mellőzhette. A kir. ügyészség, mely alatt a törvényszék mellett működő értendő, mint egyébként is, minden hozzáadás nélkül idézendő. A vádlottnak vagy más ügyfélnek szóló idézésben, a mennyiben a jelenlétük a tárgyaláson mellőzhetetlen, illetőleg mellőzhetetlennek van kimondva, kiteendő, hogy elmaradás esetében elő fogják őket vezetni. A többi idézettet csak arra kell figyelmeztetni, hogy a tárgyalás közbenjöttük nélkül is meg lesz tartva.
Maga a tárgyalás (553. §) a törvényszéki főtárgyalásra nézve megállapított rendben és alakiságok szerint foly le.
A megnyitás után a tárgyalás elnöke a megjelent vádlottat személyes viszonyaira kihallgatja. Ezt követi a megjelenésre kötelezett többi felek, valamint a megidézett tanuk és szakértők jelenlétének megállapítása és az elmaradás miatti intézkedés.
A tárgyalás megtarthatásának constatálása után, az elnök felolvastatja az elsőfokú biróság ítéletét, a felebbezés indokolását és az ellenészrevételeket. Vádirat és vádhatározat nem létében csak az elsőfokú ítélet és a feleknek arra vonatkozó nyilatkozatai nyujthatják a vádról szükséges előzetes tájékozást. A mennyiben az elsőfokú tárgyalás csak részben ismétlendő, annak eredményét a biróság tudomására kell hozni, mire az ügy előadása és a járásbiróság tárgyalásáról felvett jegyzőkönyv egyes helyeinek, vagy más bizonyító okiratoknak felolvasása szolgál. A vádlottat, ha a tárgyalásra megjelent, kihallgatják és azután felveszik az előre kijelölt vagy utóbb szükségeseknek talált bizonyítékokat. Végül következnek a felek előterjesztései. A magánérdekeltek nem kötelezhetők nyilatkozatra, ellenben a kir. ügyészség közbenjáró tagja tartozik indítványt tenni. Az előterjesztések sorát a felebbező kezdi meg, arra a többiek válaszolnak, ha a vádlott is felebbezett, azt még egy végnyilatkozat illeti.
A tárgyalás eredménye alapján a törvényszék ítéletet hoz, vagy ha oly intézkedések szüksége merül fel, melyek egyébként tanácsülésbe tartoznak, azokat elrendeli. (554. §). E mellett a kir. ítélőtábla részére felállított szabályokat követi (555. §). Ama nagy analogia mellett, mely a kir. ítélőtábla és a törvényszék előtti felebbviteli eljárás között van, az utóbbi egyes részleteinek indokolását, a XVIII. és XX. fejezetekre vonatkozó fejtegetések fölöslegessé teszik.
Bármennyire is törekedett a javaslat eddigi bűnvádi eljárásunknak egyik lényeges baját a perorvoslatok túlságos tág körét megszüntetni, ebben még sem volt tanácsos a járásbiróság ítélete elleni másodfokú felebbvitel teljes kizárásáig menni. Elvben tehát fentartotta a törvényszékek előtti eljárásnak rendszerét, mely szerint a másodfokú ítélet ellen semmiségi panasz használható. Csakhogy ez általános szabály alól a XX. fejezetnél II. A. 4. alatt felsorolt okokból ama kivételt teszi, hogy a kihágás, vagy egyedül pénzbüntetéssel büntethető vétség körül forgó ügyekben, a törvényszék ítélete végérvényes. Ezeknek az ügyeknek tüzetesebb megjelölésére és annak elkerülésére, hogy súlyosabb beszámítású cselekmény tárgyában a másodfokú perorvoslat hibás minősítés által kizárható legyen, szolgál az intézkedés (556. §) 2. bek.), hogy a vádbeli cselekménynek sem a vádban, sem az ítéletben foglalt minősítés szerint, nem szabad a meghatározott mértéket meghaladni. Ha a cselekmény akár a vádban, akár csak egyik ítéletben is fogházzal sujtható vétségnek volt nyilvánítva, a minősítéshez már kétség fér és a legfőbb ítélőszékhez folyamodás meg nem tagadható.
Midőn az ügynek tárgya fogházzal büntethető vétség, vagy azzal bűnhalmazatban más vétség, illetőleg kihágás, a törvényszék mint felebbviteli biróság által hozott ítélet ellen a javaslat helyt ad a semmisségi panasznak; de csak akkor, ha a cselekmény, mely miatt az elítélés történt nem bűncselekmény vagy megszünt büntethető lenni, illetőleg, ha az ítéletben bűntett vétségnek vagy kihágásnak volt minősítve.
Az 1883:VI. tc. 7. §-a jelenleg is ebben a körben határozza meg a kir. curia által járásbirósági ügyekben gyakorolható felülvizsgálatot és nem volt ok, mely miatt a javaslat azon túlmenjen.
A semmiségi panasznak említett esetei az anyagi jognak megsértései ellen adnak orvoslást, reájuk nézve tehát az anyagi semmiségi okok tárgyában (385. §) meghatározott eljárásnak (423. § 2. bek., 557. §) van helye.
A semmiségi panasz alakiságai és elintézése azonosak a kir. ítélőtábla ítélete ellen használhatóéval. Azzal csak a vádlott, a helyette felebbvitelre jogosított személyek és a vádló, vagyis az ügyészségi megbizott a kir. ügyészség és az elsőfokú biróság előtti eljárásban már közreműködött magánvádló, illetőleg ennek tekintendő feljelentő (525. § 2. bek.) élhetnek. Más érdekeltek nem használhatják. Bejelentése az első fokban ítélt jogbiróságnál eszközlendő, mely idejekorán használt és a törvény szerint megengedett volta fölött határoz. A kir. curia az esethez képest tanácsülésben vagy tárgyaláson (434., 435. §) határoz, a semmiségi panaszt vissza-, illetőleg elutasítja, vagy megsemmisítő végzést, vonatkozólag ítéletet hoz. Egyedül az ítéleteknek anyagi törvényszerűségét vizsgálhatja fölül, azonban a ténykérdés megoldásával már nem foglalkozik.
A vázolt másodfokú felebbvitel csatlakozik ugyan az 1883. évi VI. tc. felebbviteli rendszeréhez, de attól mégis több tekintetben eltér.
Nevezetesen a törvényszék ítéletének fölülvizsgálását mindig a kir. curiára bízza, mi nem csak a kir. ítélőtáblák nagyon is felszaporodott teendőinek apasztása, hanem a másként meg nem őrizhető jogegység érdekében is történt. A másodfokú perorvoslat használatát a javaslat könnyen felismerhető feltételektől tette függővé, ennélfogva ezeknek tárgyában a határozatot az elsőfokú birósára ruházhatta és a legfelsőbb biróságot a hiányos, vagy szabályellenesen használt perorvoslatokkal való foglalkozástól nagyobbára felmentette. Jelenleg az idézett tc. 2., 3., 7. §-ainak határozatai mellett a harmadfokú biróság még mindig kénytelen azokat az ügyeket is megvizsgálni, melyek tulajdonkép hozzá felebb sem vihetők.
Tekintve, hogy a javaslatnak szőnyegen forgó intézkedései egy felebbviteli rendszernek törvényszéki és járásbirósági ügyekben való következetes alkalmazását tűzték ki czélúl, ujítások nem voltak elkerülhetők.
(558-560. §)
Az alapelveket, melyek szerint járásbiróság által elintézett ügyben az ujrafelvétel eszközölhető, a javaslat a XX. fejezetből vette át. Azok csak annyiban szenvednek némi módosítást, a mennyiben azt az eljárásnak most tárgyalt neménél az ismételve hangsúlyozott egyszerűség és rövidlegesség megkövetelte. Mint az eljárás egyéb szakaiban, úgy itt is az külömbözteti meg a törvényszékek és járásbiróságok részéről követendő szabályokat, hogy az utóbbi biróságok az előzetes eljárás lehető mellőzésével, tárgyaláson tartoznak az ügyeket elintézni. A 455. és 456. §-ban említett vizsgálatnak és előzetes tárgyalásnak járásbirósághoz tartozó ügyben nincs helye. Ha az ujrafelvételi indítvány hiányos, vagy a törvényes kellékekkel nem bir, a biróság azt az ügyészségi megbizott meghallgatása után a 454. § szerint visszautasítja. A 444. § eseteiben az eljárás folytatását rendeli el. Egyébként pedig tárgyalást tűz ki, melyre az érdekelteket, az uj tanúkat és szakértőket, az előbb kihallgatottak közől pedig azokat idézi meg, kiknek vallomása, illetőleg véleménye ellen az ujrafelvételi indítvány irányul. A tárgyalás alapján a járásbiróság az érdemben ítél. Ez eljárás mellett az ujrafelvétel kérdése gyors elintézésben részesül, a megelőzött bizonyítás teljes ismétlése el van kerülve, de a biró a felhozott ujabb bizonyítékok megbirálására mégis annyi adatot nyer, mennyi a határozat alaposságát biztosítja.
Mint fentebb (XXVIII. fej. I. cz.) láttuk, gyakorlati tekintetek voltak azok, melyeknél fogva a javaslat a járásbiróságokat ítéleteik végrehajtásával megbízta. E tekintetek mellett sem volt szabad az elvi indokokat figyelmen kívül hagyni, melyek miatt az ítéletek végrehajtásának a kir. ügyészség kezébe adása ajánlatosnak mutatkozott. A javaslat közvetítő intézkedésül javaslatba hozza, hogy a végrehajtást a járásbiróságok eszközöljék, hogy azonban a kir. ügyészséget az ellenőrzés és közvetítés illesse. Ily módon az ítéletek végrehajtása tárgyában biztosítva lesz a gyors és közvetlen intézkedés, egyúttal pedig a kir. ügyészségnek az eljárás szabályszerűségére és egyöntetűségére nézve kívánatos befolyása is érvényesülni fog.
Mint a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásának körébe tartozó határozatot, a foganatosítás elhalasztását is, a mennyiben az a miniszternek fenn nincs tartva, első fokban a járásbiróság hatáskörébe utalta a javaslat.
A javaslatnak eme megállapításai kiegészítik a 474-476. §-ok szabályait. Ha a járásbiróság kívánja valamely külföldön tartózkodó egyénnek kiadatását, a feltételek fenforgása esetében elfogató-parancsot bocsát ki és annak kapcsán az iratokat a kir. ügyészséghez teszi át. Ez azután, ha a járásbiróság nézetében osztozik, az iratokat az igazságügyi miniszterhez terjeszti fel, ellenkező esetben nézetét a járásbirósággal közli, illetőleg kiegészítéseket indítványoz. Ha a járásbiróság megmarad álláspontja mellett, és erről a kir. ügyészt értesíti, az már nem halaszthatja el a felterjesztést.
Ha a kiadatás iránti megkeresést külföldi hatóság közvetlenül járásbirósághoz intézi, akkor ez előzetesen csak arra van hivatva, hogy a kiadatni kért egyén honosságát megállapítsa. A kiadatás fölötti határozatot, annak fontosságánál fogva, a javaslat 27. §-a minden esetben, tehát akkor is, ha az eljárásra egyébként járásbiróság volna illetékes, a törvényszékeknek tartotta fenn. Következéskép a járásbiróságot arra kellett kötelezni, hogy a honosság kérdésének tisztába hozása után, az ügyiratokat a kir. ügyészség útján a törvényszékhez tegye át.
Ez utóbbinak eljárását a XXIV. fejezet szabályozza.
(561-575. §)
A büntető törvénykönyveket életbeléptető 1880. évi XXXVII. tc. 7. §-a Erdélyre nézve az 1852. évi május hó 27-én kelt osztrák sajtórendtartást hagyta életben s az eljárás tekintetében hatályban van az 1871. évi május hó 14-én 1.498. eln. sz. alatt kelt igazságügyi miniszteri rendelet; Fiume városában és kerületében az 1880. évi augusztus hó 28-án 2.380. sz. igazságügyi miniszteri rendelet ugyancsak az 1852. évi osztrák sajtórendtartást tartotta fenn; a polgárosított magyar határőrvidéken a sajtóügyekben való eljárás az 1872. évi október hó 8-án 31.720. sz. igazságügyi miniszteri rendelet értelmében az 1862. évi deczember hó 17-én kelt osztrák sajtószabályokhoz alkalmazkodik; s az ország többi részében az 1848:XVIII. tc. elveire fektetett 1867. évi május hó 17-én 307. sz. alatt kelt igazságügyi miniszteri rendeletben szabályozva levő eljárást követik.
A fiume kir. törvényszék és a polgárosított magyar határőrvidéken levő törvényszékek mellett esküdtszékek nem is működnek.
A nyomtatvány útján elkövetett büntetendő cselekmények eseteiben manapság követett eljárás tehát nagyon távol áll az egyöntetüségtől, az Ausztriában is már elejtett 1852. évi osztrák sajtórendtartás pedig az alkotmányos élet követelményeinek sem felelhet meg.
S mert az eljárás egyformasága az igazság egyenlő kiosztását nagy mértékben előmozdítja: a javaslatnak a sajtóügyekben követendő eljárást az egész országban egyöntetüvé tennie s a különféle eljárások szülte bizonytalanságot megszüntetnie annál is inkább kell, mert a sajtópernek eddigi isolált szabályozása elvonta a sajtóügyi eljárástól a lehetőséget arra, hogy gyökereivel az általános elvek széles talajából meríthessen életrevalóságot.
E végből a javaslat a sajtóügyekben való eljárást a nyomtatvány útján elkövetett delictumok sajátszerű jellege mellett is a rendes eljárás alapjaira fektetendőnek, az általános perrendtartásba felveendőnek és egyszersmind kifejezetten elrendelendőnek tartja, hogy a perrendtartás rendelkezései, általában véve a nyomtatvány útján elkövetett büntetendő cselekmények eseteiben is alkalmazást nyerjenek, s a rendestől eltérő eljárásnak csak annyiban legyen helye, a mennyiben azt a jelen fejezet a delictumok kivételes jellegének megfelelően kifejezetten előírja (561. §).
A javaslat ezzel teljesen szakít az eddigi rendszerrel, a sajtópert az általános rendszerbe foglalja, a perrendtartás talajába ülteti, melyből s a belőle sarjadzó gyakorlatból mindig uj erőt meríthessen.
Ebből önként foly a javaslatnak ama feladata, hogy bár a sajtóper az általános büntető pernek egyik alfaja marad ezentúl is, az általános elvektől csak annyiban engedjen eltérést, a mennyiben azt a sajtóügyek különálló természete szükségkép megkívánja.
Ily kivételes rendelkezéseket kell tennie a javaslatnak a birói és ügyészi hatáskörről szóló II. és III. fejezetek 14., 16., 17. és 36. §-aira nézve (562-564., 573., 575. §); a vizsgálatról intézkedő IX. fejezet 104., 105., 109., 110., 113. és 114. §-aira vonatkozással (565., 566. §); a XII. fejezetnek a lefoglalást illető 169., 171., 172., 177., 178., 180., 183., 187. és 190. §-ai tekintetében (567-569. §); a XV. fejezetnek a vádiratról szóló 254-257. §-aira nézve (570., 571. §, 572. § 1. bek.); a főtárgyalásra való közvetlen idézésről intézkedő 281. §-ra vonatkozólag (572. § 2. bek.); a törvényszék előtt tartandó főtárgyalást illetőleg a XVIII. fejezet 327. §-a tekintetében (574. § 2. bek.); s az esküdtbiróság előtt tartandó főtárgyalásról szóló XIX. fejezetnek 355. §-ára vonatkozással (574. § 1. bek.).
A javaslat 14. §-a a büntető-biróságok hatáskörének meghatározását külön törvénynek tartja fenn; mindazáltal az 1848. évi XVIII. tc. 17. §-ának alapvető intézkedését, mely szerint a nyomtatvány útján elkövetett büntetendő cselekmények fölött esküdt biróság ítél, irányadónak elfogadja s ama külön törvénynek csak azt hagyja fenn, hogy a sajtóbiróságok területét a szükségnek megfelelően megállapítsa (562. § 1. bek. és 573. §).
Az elkövetés helye a nyomtatványnak szétkűldéssel való közzététele esetében vitássá válhatik. Minthogy továbbá a nyomtatvány a kézirat eredményének tekinthető, a javaslat 16. §-ának 1. bekezdése szerint az eljárásra az a sajtóbiróság mutatkoznék illetékesnek, melynek területén a kézirat készült. Nyilvánvaló azonban, hogy a birói illetékességnek ilyetén megállapitása a sajtóügyi helyes eljárással homlokegyenest ellenkeznék. A javaslat tehát minden kétséget és aggodalmat eloszlatandó, a kinyomatás helyét veszi az elkövetés helyének s az 562. §-ban kimondja, hogy az eljárásra az a sajtóbiróság az illetékes, melynek területén a nyomtatvány készült. A nyomtatvány készültének helye szemlével vagy tanuvallomásokkal könnyen kideríthető és az esetek legtöbbjében a nyomtatványért felelős személyek lakóhelyével azonos.
Hasonlókép rendelkezik az 1881. évi new-yorki perrendtartás 249. §-a is.
S mert ez a szabály az eljárás czéljának leginkább megfelel, kivételt alóla a javaslat csak ott enged, a hol egyáltalában nem alkalmazható.
A 16. és 17. §-ok értelmében a forum domicilii válik illetékessé, ha az elkövetés helyének biróságát valamely határozat hozásával vagy valamely intézkedés tevésével megelőzte. A javaslat 562. §-a ennek az elvnek a sajtóügyekre való alkalmazását kizárja s annak a sajtóbiróságnak eljárását, melynek területén a nyomtatványért felelős egyén lakik vagy tartózkodik, csak abban az esetben hagyja jóvá, ha a kinyomatás helye ismeretlen, vagy a magyar állam területén kívül fekszik; vagyis csak akkor, mikor a forum delicti commissi meg nem állapítható.
Hogy a távollevők és a szökevények elleni eljárást még abban az esetben is meg lehessen indítani, ha sem a forum delicti commissi, sem a forum domicilii meg nem állapitható: a javaslat az 562. § 2. bekezdésében azt az intézkedést látta felveendőnek, hogy ily esetben az a sajtóbiróság az illetékes, melynek területén a vád tárgyává tett nyomtatványt forgalomba hozták, mely intézkedés a new-yorki btkv. 250. §-ában is előfordul.
Következetesen arról is gondoskodnia kellett a javaslatnak, hogy az eljárás az elkövetés helye szerint illetékes sajtóbiróság előtt folyjon le abban az esetben is, ha az elkövetés helyének ismeretlen volta miatt illetékessé vált sajtóbiróság már megkezdette az eljárást s a nyomtatvány készültének helyét kinyomozni csak azután sikerült. (563. §).
A kellő határokat mindazáltal nem téveszti a javaslat szem elől s nem engedi meg az ügynek az elkövetés helye szerint illetékes sajtóbirósághoz való áttételét, ha ez, az eljárásnak jelentékeny előrehaladása miatt az igazságszolgáltatás oeconomiájába ütköznék, ha az ügynek gyors és alapos elintézése van biztos kilátásban, mivel a vádirat már be van adva.
A kir. ügyészség illetékességét megállapitó 36. §-sal szemben a javaslat az 564. §-ban abból az okból jelenti ki, hogy a nyomtatvány útján elkövetett bűntettekre és vétségekre nézve a közvádló teendőit a sajtóbiróságnak egész területén az e biróság székhelyén levő kir. ügyészség végzi, mert a sajtóbiróság területe több törvényszéki területet s több kir. ügyészi székhelyet fog magába foglalni; s mert a javaslat nem tartja czélszerűnek, hogy a sajtóügyi közvád ellátásával mindenik kir. ügyészség megbízva legyen. Ez megfelelne ugyan a vizsgálóbirákra vonatkozó rendelkezésének (565. §) s kívánatosnak is látszik a végből, hogy a helyben levő kir. ügyészség a vizsgálat menetét közvetlenül ellenőrizhesse; de a javaslat nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy a sajtóügyi közváddal való megbízásnak megszorítása jelentékenyen előmozdítja a sajtó ellenőrzését, a kezelés egyszerűsítését, az eljárás egyöntetűségét s e mellett megkönnyíti az állam ama feladatát, hogy a nem ritkán fontos érdekeivel egybefüggő sajtóügyi közvád ellátásával arra való egyéneket választhasson ki s a rájok való felügyeletet folytonosan gyakorolhassa.
A fennálló gyakorlatra tekintettel a 104. és 105. §-ok rendelkezéseiből csak az a következtetés volna levonható, hogy a sajtóügyi vizsgálatot kizárólag a sajtóbiróság vizsgálóbirája rendelheti el és teljesítheti. Minthogy azonban, különösen az ephemer jelentőségű időszaki sajtóban a legnagyobb nyilvánosság mellett elkövetett delictumok eseteiben leginkább szükséges a gyors eljárás s leginkább kívánatos, hogy a büntetés a tettet lehetőleg nyomban kövesse s a felzaklatott közönséget mennél előbb megnyugtassa; a törvény értelmezésének említett eredménye pedig az eljárás feltétlenül szükséges gyorsaságának állana útjába: a javaslat nem mellőzhette annak a kivételes intézkedésnek megtevését, hogy sajtóügyben a vizsgálatot bármely törvényszék vizsgálóbirája elrendelhesse és teljesíthesse, ha a nyomtatványt az ő területén nyomatták ki, illetőleg a felelős egyén az ő területén lakik vagy tartózkodik. De mivel eljárása mégis kivételesnek s csak a gyorsabb lefolytatás szempontjából igazolhatónak tekintendő: a javaslat kötelességévé teszi, hogy a vizsgálat elrendeléséről az illetékes sajtóbiróság vádtanácsát késedelem nélkül értesitse. A vádtanácsnak a 109. és 110. §-okból folyó ama joga, hogy a vizsgálat teljesítésével a területén levő bármely vizsgálóbirót megbízhasson, abban az esetben sem csorbítható, ha a sajtóbiróság mellett működik (565. §).
A vizsgálat elrendelése iránti indítvány kellékeit a 104. § sorolja elő. A sajtóügyek miatt folyó eljárásra nézve ez a rendelkezés nem elégséges, mert nem kimerítő. Szükséges, hogy a vádló a vádja tárgyává tett nyomtatványt indítványához csatolja vagy ebben tüzetesen megjelölje s egyszersmind idézze is a nyomtatvány ama részeit, melyekre a vádat alapítja. Ez tehát kifejezetten előirandó volt (566. §). Ez a rendelkezés megfelel fennálló gyakorlatunknak, melyhez hasonlót a német birodalmi 1874. évi törvény 27. §-a és az 1881. évi franczia törvény 48. cz.-e is tartalmaznak.
A javaslat 169. §-a szerint a vizsgálóbiró minden indítvány bevárása nélkül köteles lefoglalni azokat a tárgyakat, melyek a büntetendő cselekményből származnak; vagy a bűnvádi eljárásra fontossággal birnak. Messze menne a javaslat, ha ezt a szabályt a sajtóügyekre is alkalmazná, a hol a lefoglalásnak nincs más czélja, mint hogy a panaszolt közlemény terjesztésének véget vessen, a mi néha a vádlónak sem áll kiváló érdekében. A javaslatnak tehát ki kellett mondani, hogy a nyomtatvány csak abban az esetben foglalható le, ha azt a vádló indítványba hozta (567. § 1. bek.).
Figyelemmel arra, hogy a lefoglalás a nyomtatvány terjesztését gátolja meg, ami tulajdonkép az elítélésnek volna következménye, mely azonban mindig az ítélet elé s legtöbbnyire a terhelt egyén meghallgatása elé esik; tekintettel továbbá arra is, hogy a nyomtatvány lefoglalása a magántulajdonnak súlyos, a restitutio in integrum kizárásával járó megsértését vonhatja maga után; s mert másrészről nyilvánvaló, hogy a lefoglalást sajátszerű hazai viszonyaink közt mellőzni nem lehet: a javaslat aggódó törekvéssel kereste a módot, mely a lefoglalást a sajtószabadság igényeivel kevésbbé ellentétessé, elrendelését kevésbbé egyoldalúvá, foganatosítását kevésbbé ártalmassá tegye.
A javaslat arra az eredményre jutott, hogy a lefoglalás kevesebb kárt és aggodalmat okoz, ha birói határozatra van fektetve. Irányadó szempontul fogadta el tehát azt, hogy a nyomtatvány terjesztése csak birói határozat alapján legyen meggátolható. Ennek a szempontnak nem felelnek meg a 177., 178. és 180. §-ok rendelkezései, melyek szerint a lefoglalást kir. ügyészség, rendőri hatóság is elrendelheti, sőt rendőri közeg is teljesítheti. A javaslat tehát eltérőleg az osztrák perrendtartás 487. §-ától s a német birodalmi 1874. évi május hó 7-iki törvény 23-ik §-ától, melyek a lefoglalás elrendelésének és foganatosításának jogát az államügyészségnek és a rendőri hatóságoknak is megadják, azt a rendelkezést vette fel, hogy nyomtatvány lefoglalását első sorban az illetékes vizsgálóbiró vagy sajtóbiróság rendelhesse el és teljesíthesse, a periculum in mora eseteiben bármely vizsgálóbiró vagy járásbiróság is, de más hatóságok arra jogosultsággal ne birjanak (567. § 2. bek.).
Következéskép a javaslatnak nem is kellett intézkednie arról a kártalanításról, melyet az osztrák perrendtartás 491. §-a szerint annak, a ki a lefoglalás miatt kárt vallott, az állam ad abban az esetben, ha a rendőri hatóság, vagy az államügyészség részéről foganatosított lefoglalás a törvényben kitűzött határidőnek eredménytelen lejárta miatt erejét vesztette, vagy ugyanazt a biróság nem hagyta jóvá.
A sajtóügyi eljárásban egyébként sem elégségesek a javaslatnak a lefoglalásról szóló általános rendelkezései, melyek szerint pl. a lefoglalást tárgyául csak a kézrekerített darabok szolgálhatnak; mert a nyomtatvány példányai egymással teljesen azonosak lévén, a lefoglalás nem érné el czélját, ha a biróság csak egyes példányokat vehetne őrizet alá. A javaslat ennélfogva további kivételes intézkedésnek szükségességét látta fenforogni, s a lefoglalás erejét kiterjesztette a nyomtatványnak összes példányaira, tekintet nélkül arra, hogy már forgalomba vannak-e hozva, vagyis a postáról le vannak-e adva avagy forgalomba hozás végett a postának vagy szállító-intézetnek vannak átadva, vagy akár készletben vannak a szerkesztőnél, kiadónál, nyomdásznál vagy más egyénnél (567. § 3. bek.).
A javaslat nem téveszthette szem elől, hogy hazánk viszonyai távolról sem oly kedvezőek, mint Francziaországé, mely az 1881. évi julius 29-iki törvény szerint csak az erkölcstelen nyomtatványok tekintetében enged szélesebb körű lefoglalást (28. cz.), egyéb nyomtatványoknál azonban elégségesnek tartja négy példánynak lefoglalását s ezt is csak a köteles példányok bemutatásának elmulasztása esetében (49. cz.). Végzetes hibát követne el a javaslat, ha ezeknek a rendelkezéseknek átvételét ajánlaná, vagy utánozandónak nyilvánítaná Északamerika törvényhozásának példáját, mely a lefoglalásnak ítélet előtt nem ad helyt.
Sőt a Btk. 62. és 63. §-ainak megfelelően s egyezőleg a német birodalmi 1874-iki törvény 27. §-ával is megengedendőnek találta, hogy a biróság a lefoglalás erejét kiterjeszthesse arra a mintára, metszetre vagy más sokszorosító készülékre is, mely a nyomtatvány előállítására szolgált (567. § 4. bek.).
A javaslat általános rendelkezései szerint a lefoglalásnak rendszerint csak a bűnvádi eljárás megindítása után van helye; a nyomtatvány útján elkövetett delictumok eseteiben ellenben rendszerint a bűnvádi eljárás folyamatba tevése előtt. Hogy a lefoglalt nyomtatvány visszatartásának ideje a vádló kényétől-kedvétől függő ne legyen, a javaslat egyezőleg az osztrák perrendtartás 489. §-ával és a német birodalmi 1874-iki törvény 26. §-ával kötelezi a vádlót, hogy a lefoglalástól számított nyolcz nap alatt vagy a vizsgálat elrendelése iránt tegyen indítványt, vagy pedig beadja a vádiratát az illetékes sajtóbiróságnál, s ha ezt elmulasztotta, a lefoglalás elveszti erejét, s a nyomtatvány és a sokszorosító készülék hivatalból kiadandók (568. §).
Nyilvánvaló azonban, hogy mindezeket a kivételes intézkedésekkel felállított garantiákat csak a saját sajtónk érdekeinek megóvására irányuló törekvés igazolhatja; de egyáltalában nem lehet a rendkívüli intézkedéseknek rendeltetése az, hogy a külföldi sajtónak ama termékei ellen való védekezést bénítsák, melyek az ország belső nyugalmát veszélyeztetik.
Ezek a rendelkezések nem is tompítják azt a fegyvert, melyet az 1891. évi julius hó 4-én kötött és az 1892. évi XI. törvénynyel beczikkelyezett „egyetemes postaszerződés” 16-ik czikkének 5-ik pontja ad kezünkbe, s melynek alapján, ha a sajtórendőri ügyekben illetékes belügyi miniszter bárhonnan szerzett informatiók alapján valamely külföldi laptól vagy egyéb nyomtatványtól a postai szállítás jogát megvonandónak találja, s ezt a minisztertanács jóváhagyásának fentartása mellett a kereskedelemügyi miniszterrel közli, utóbbi rögtön utasítja a kir. postahivatalokat, hogy az illető nyomtatványnak keresztkötés alatt érkező példányait, időszaki lapoknál pedig nemcsak a már beérkezett egyes, hanem valamennyi érkezendő számokat is a továbbításból, illetőleg kézbesítésből zárják ki, s a kerületi posta- és táviró-igazgatóság útján hozzá terjeszszék fel. A kereskedelemügyi miniszter azután ezeket a példányokat további eljárás végett a belügyi miniszterhez teszi át.
Hasonló az eljárás most s hasonló lesz az 1892. évi XI. törvénycikk megváltoztatásáig a jövőben azokra a nyomtatványokra nézve is, melyeket belföldön nyomattak, de külföldi postán keresztkötés alatt adtak fel s irányoztak ekként a belföldre; mert az ily nyomtatványok külföldi postai küldeményeknek tekintendők.
Minthogy azonban egyfelül az „egyetemes postaszerződés” csak a nemzetközi forgalomra vonatkozik, másfelül pedig a levéltitok meg nem sérthető: azok a nyomtatványok, melyeket a magyar szent korona területén adtak postára, ha külföldi nyomdából kerültek ki, vagy a melyek külföldről nem keresztkötés alatt, hanem zárt boritékban vagy csomagban érkeznek a kir. posta- vagy vám-hivatalokhoz, ama rövid elbánás alá valamint most nem vehetők, úgy a jövőben sem lesznek ugyan vonhatók; mindazáltal lefoglalásuknál a jelen fejezet megszorító rendelkezései sem lesznek alkalmazandók, hanem lefoglalásukat a javaslatnak általános intézkedései alapján elrendelheti és foganatosíthatja a kir. ügyészség s a rendőri hatóság is.
Abban az esetben, ha nem a sajtóbiróság mellett működő vizsgálóbiró jár el, kétség merülhetne fel az iránt, hogy az intézkedése ellen a törvényben megengedett panasz vagy felfolyamodás fölött melyik vádtanács határoz. A 113. és 114. §-ok értelmében az a vádtanács-e, mely mellett a vizsgálóbiró működik, vagy a sajtóbiróság vádtanácsa?
Ennek a kétségnek eloszlatásánál a javaslat szem előtt tartotta az eljárás könnyebbségének, kívánatos gyorsaságának követelményeit és az ügy érdemében való eljárás iránti illetékesség igényeit s ezeket összeegyeztetni iparkodott.
Ebből a szempontból találta elrendelendőnek, hogy a vizsgálóbiró csekélyebb jelentőségű intézkedései ellen felmerült panaszok és felfolyamodások fölött annak a törvényszéknek vádtanácsa határozzon, mely mellett a vizsgálóbiró működik; ellenben a vizsgálat folytatása vagy kiegészítése kérdésében az illetékes sajtóbiróság vádtanácsa döntsön, nemkülömben ez határozzon a főtárgyalás elrendelése, a vádhatározat hozása és a vizsgálat megszüntetése tárgyában is, kivéve, ha a vizsgálatot vádelejtés okából a 128. § első bekezdése alapján a vizsgálóbiró szüntette meg s végzése ellen felfolyamodás nem történt (569. §).
Ugyancsak arra az esetre figyelemmel, ha a vizsgálatot oly vizsgálóbiró teljesítette, a ki nem működik a sajtóbiróság mellett, az eljárás egyszerűsítése és czélszerűbb szabályozása szempontjából el kellett a javaslatnak térnie a 254. és 256. §-ok rendelkezéseitől s elő kellett az 571. §-ban irnia, hogy a vizsgálóbiró az iratokat a vádirat benyújtása vagy az erre szabva levő határidő lejárta után a sajtóbiróság vádtanácsához terjeszsze be, s azután ennek elnöke közölje a vádiratot a terhelttel.
A sajtóügyekben az 1848. évi XVIII. törvénycikk 13. és 33. §-ai, valamint az 1880. évi XXXVII. törvénycikk 7. §-a alapján fennálló fokozatos felelősség rendszere mellett, melynek mint anyagi jogi tételnek megváltoztatása nem esik a perrendtartás körébe, a terhelt szabadul a felelősség alól, ha megnevezi azt az egyént, a ki őt a rendszer felállította sorban megelőzi.
Fennálló gyakorlatunk szerint a kereshetőség elleni kifogás a tárgyalásra kitűzött határidő első felében tehető meg. Hasonlóképen intézkedik a belga Thonissen-féle javaslat III. könyve I. czíme, 6. Czikkében, midőn a nominatio auctoris határidejét a főtárgyalásra való idézés kézbesítésétől számított 15 napban állapítja meg, a 10. Czikkben pedig kimondja, hogy a később tett nyilatkozat figyelembe nem vehető, a mi annyit jelent, hogy a felelősség nem a rendszer szabálya szerint lesz megoldva.
A javaslat ezt az intézkedést nem tartja a fokozatos felelősség rendszerével megegyezőnek s megokolhatónak sem, mert az anyagi jogi tételnek megfelelő igazság kiszolgáltatása oly kevésbbé fontos alaki körülménytől függővé nem tehető, s nem akadályozható meg, hogy a büntetőjogi felelősségnek anyagi jog alkotta szabálya akár a főtárgyaláson is érvényesülhessen.
Minthogy azonban a sor szerint előbb felelős egyénnek a főtárgyaláson való megnevezése tetemes költséggel és késedelemmel jár, a javaslat az 572. §-ban eleve figyelmezteti a terheltet, hogy a nominatio auctoris a vádiratra vonatkozó kifogásokban is helyt foghat; s mert közvetlen idézés esetében a vádirat ellen kifogásoknak nincs helye s e miatt ily esetben az actoratus ellen kifogás csak a főtárgyaláson volna tehető nyilvánvaló idő-, munka- és költségpazarlással: a 281. § rendelkezésétől eltérőleg a közvetlen idézést a főtárgyalásra csak a szerző ellen engedi meg, a ki a kereshetőség ellen kifogással, mint első a rendszer szerinti sorban, egyáltalában nem élhet.
A 355. § 2. bekezdésében elő van irva, hogy az esküdtekhez intézendő főkérdésben a vád alapjául szolgáló tett a megkülömböztetésére alkalmas ténybeli körülményeknek elősorolásával is körülirandó, s a 3-ik bekezdés rendeli, hogy a főkérdés ama tényállás szerint szerkesztendő, melyen a vádirat tartalma alapszik; s ezekből a rendelkezésekből az 570. §-ra is figyelemmel következményül levonható az, hogy ha a vád alapja nyomtatvány, a főkérdésben kifejezetten megemlítendők a sajtóközlemény felirása mellett annak a vádiratban megjelölt szavai és az, hogy vádlott mily minőségben van felelősségre vonva, mint szerző, szerkesztő, kiadó, nyomdatulajdonos (1848:XVIII. törvénycikk 13., 33. §): mégis a főkérdés eme kellékeit a javaslat minden kétség és eltérő eljárás kikerülése czéljából az 574. § 1. bekezdésében elősorolandóknak tartotta.
A javaslat 570. §-ának az 574. § első bekezdésével való egybevetéséből világosan kitűnik, hogy a vádlónak abban az esetben, ha a főtárgyalás folyamán arra a meggyőződésre jut, hogy a vád a nyomtatvány más részeire alapítandó, mint a melyek a vádiratban megjelölve vannak, megfelelő uj vádiratot kell beterjesztenie. Ezt tehát a törvényben külön kijelenteni fölösleges volna.
Az 574. § további bekezdéseiben a javaslatnak pótolnia kellett a 327. § e) pontját a Btk. 62. §-ának felhívásával; továbbá azzal a rendelkezéssel, mely a német birodalmi 1874-iki törvény 27. §-ával és az 1881. évi franczia sajtótörvény 49. Czikkével is egyez, hogy könyveknek, folyóiratoknak csak ama részei kobozhatók el és semmisíthetők meg, melyek a vád tárgyává tett sajtóközleményt tartalmazzák, ha e részek a többitől elkülöníthetők; s az eddigi helyes gyakorlat alapján azzal a további rendelkezéssel, miszerint az ítéletben elrendelendő, hogy az időszaki lap a vádlott bűnősségét megállapító ítéletet a legközelebb megjelenő számban közzé tegye.
Végül nem mellőzhette a javaslat azoknak a nyomtatványoknak megjelölését, melyekre a jelen fejezet korlátozó intézkedései nem alkalmazandók (575. §). Ha a delictum jelenségeit tartalmazó nyomtatvány miatt a bűnvádi eljárás senki ellen sem indítható meg, akkor a sajtóközleményért felelősségre vonható személyek vagy teljesen ismeretlenek, vagy biróság elé nem állíthatók; akkor tehát nincs jogos érdek, melynek megóvásáról a jelen fejezet rendelkezéseivel gondoskodni kellene.
A sajtótörvény szabályainak megszegésével elkövetett cselekmények (1848:XVIII. 30., 35., 38., 40., 41., 44. §) pedig mind olyanok, melyek nem a nyomtatvány tartalma miatt válnak büntetendőkké, melyek ennélfogva tulajdonképen nem is nyomtatvány útján elkövetett delictumok s mint ilyenek, manapság sem tartoznak az esküdtbiróságok hatáskörébe, a melyekre tehát a jelen fejezet rendelkezései már czíméből folyólag sem alkalmazhatók.
(576-589. §)
Már V. Károly büntető-törvénykönyve gondoskodott az ártatlanul vádolt egyének kártalanításáról, midőn XII-ik czikkében kényszerítette a vádlót, hogy óvadékot tegyen le, melyből a netán ártatlannak bizonyulandó vádlott kártalanítást nyerhessen szenvedett sérelemért és vagyoni rövidségeért („zugefügte schmache vund schaden”).
Francziaországban egy századdal ezelőtt foglalkoztak az ártatlanul kiállott fogságért adandó kártalanítás kérdésével. A XVIII. század végén ott, Esmein szavai szerint divattá vált a büntető jogi reformok kérdése, s a társulatok és akadémiák hozzájárultak az uj szellem terjesztéséhez. A chalonsi akadémia 1781. évben pályadíjat tűzött ki ennek a kérdésnek megoldására: „Ha a polgári társadalom a vádhatóság által tagjainak egyikét vádolta s ez a perben elbukott, melyek volnának a leginkább alkalmas és legkevésbbé költséges eszközök arra, hogy az ártatlannak felismert polgár ahhoz a kártalanításhoz jusson, mely őt észjog szerint megilleti?”
Ebben a gondolatban a legujabb kor emberbarátsága nyilatkozott meg. Az olaszok az elsők közt voltak, a kik felkarolták. Toscána törvényhozása 1786. évben külön pénzalapot alkotott arra a czélra, hogy belőle az ártatlanul elitéltek kártalaníthatók legyenek. A jó példát 1819. évben mindkét Szicziliának törvényhozása követte.
XVI. Lajos franczia király ezt a kártalanítást az igazságszolgáltatás adósságának (une dette de la justice) nyilvánította.
Angliában már Bentham Jeromos követelte a kártalanítás megadását. „Vajjon nem tartozik-e az állam - kérdezé - a méltányosság ama szabályainak önmaga is megfelelni, melyek megtartását a polgárok kötelességévé teszi?” „Vajjon a jogtalanságok jóvátevésére hivatott állam csak azokat az igazságtalanságokat ne tegye-e jóvá, melyeket önmaga elkövetett?” S kijelentette, hogy az államnak ez a kötelessége „oly nyilvánvaló, hogy szinte homályosabbá válik, ha bizonyítani akarjuk.” Kora óta a kérdés napirenden van. A parlament többször foglalkozott vele 1808. év óta, a mikor Romilly benyujtotta az u. n. Compensation Billt, mely szerint a biróságok kötelesek a felmentés minden egyes esetében határozni a fölött, hogy a felmentett egyént megilleti-e a kártalanítás; eddigelé azonban megállapodásra nem jutott.
Olaszországban Filangieri és Cremani, később Carrara, Pessina és Lucchini tették a kérdést beható vizsgalódásuk tárgyává. Francziaországban Philippon de la Madeleine, Brissot de Warville, Necker, Lagraverend, Pastoret, Dupin, Hélie, Bonneville de Marsangy, később Timmermanns, Dalloz, Carrel, Gonod d’Artemare, Pascand foglalkoztak vele tüzetesebben. S mindannyian s velök Van Leuwen, Bernard, Kruseman, Tissot, Paschal José de Mello, Geyer, Schwarze ama tétel mellett foglaltak állást, hogy az ártatlanul elitélteknek a kártalanítás megadandó.
A württembergi törvényhozás 1868. évben a perrendtartás 484. §-ában kijelentette, hogy az állam pénztárából térítendő meg az a kár, melyet az ártatlanul elítélt saját hibája nélkül vallott.
A mexikói codex (344., 348. czcz.) a kártalanítást az államnak, a feljelentőnek s esetleg a hibás birónak kötelességévé tette.
A hollandi bűnvádi perrendtartásnak hasonló értelemben való módosítása iránt 1884-ben tett javaslat nem vált törvénynyé.
A schweiczi kantonok túlnyomó része törvénybe iktatta a kártalanítást, sőt egyikök-másikok, mint pl. Baselstadt, Zürich (1874.) már azok részére is megszavazta a kártalanítást, a kik ártatlanul vizsgálati fogságot szenvedtek.
A német jogászgyülés már négy izben tárgyalta a kérdést (1873., 1875., 1876. és 1882. években), s mindannyiszor oda nyilatkozott, hogy a szabadság vesztés-büntetést, sőt a vizsgálati fogságot ártatlanul kiállott egyének is kártalanításban részesítendők.
Dr. Philips és Lenzmann képviselők a birodalmi gyülés elé törvényjavaslatot terjesztettek az iránt, hogy az ujrafelvétel útján felmentett egyéneknek az alapperbeli ítélet következtében elszenvedett szabadságvesztés-büntetésért, valamint a belőle származott egyéb kárért az állami pénztárból kártalanítás adandó, melynek összegét a biróság állapítsa meg; annak pedig, a ki ártatlanul, saját hibáján kívül vizsgálati fogságot állott ki, a fogságért, nemkülömben azokért a károkért, melyeket a bűnvádi eljárás folytán vallott, ily kártalanítás adható.
A birodalmi gyülés ezt az indítványt 1882. évben egy szaktudósokból, birákból, államügyészekből és védőkből egybeállított 14 tagú bizottságnak adta ki, melynek az elmélet és a gyakorlat eredményeit gondosan számbavevő beható tanácskozásait dr. Schwarze Frigyes szász főállamügyész vezette.
Ez a bizottság is a kártalanítás megadása mellett foglalt állást, azt mindazonáltal nem az állam jogi kötelezettségére, hanem a kiegyenlítő igazság parancsára alapította, s ezt a parancsot is nem magánjogi elvekből, melyeknek a fenforgó kérdésre való alkalmazása joggal kifogásolható, hanem államjogi szempontokból származtatta le, melyek arra az alapgondolatra vezethetők vissza, hogy a polgárok a közügy terheihez és egyéb követelményeihez hozzájárulni tartoznak, mely kötelességök teljesítését az állam közvetíti.
A bizottságnak ily értelemben szerkesztett törvényjavaslata dr. Philips és társa javaslatának az ártatlanul kiállott szabadságvesztés-büntetésért igényelhető kártalanításra vonatkozó részét elfogadta, részletesebben meghatározta, s a halálbüntetésre is kiterjesztette; az ártatlanul elszenvedett vizsgálati fogságért való kártalanítást illető részét pedig akként módosította, hogy a tűzetesen megállapított esetekben ezt is obligatoriussá tette.
Ez a javaslat mindazáltal czélt nem ért, mert a birodalmi kanczellár a vizsgálati fogság figyelembe vételét ellenezte s az elítéltek kártalanításának módozatai tekintetében is oly feltételeket szabott, melyek következtében a javaslat törvénynyé nem válhatott, s ily körülmények közt, a bizottság kívánságához képest, a birodalmi gyülés plenumában tárgyalásra sem került.
Az 1880. évi spanyol (795. cz.), az 1882. évi indiai (250. §) perrendtartások és az 1882. évben megjelent japáni javaslat (18. cz.) az ártatlanul bűnvádi eljárás alá vont egyénnek csak arra adnak jogot, hogy kártalanítás iránti igényét a feljelentő ellen érvényesíthesse.
A franczia képviselőházban 1883. évi május hó 8-án Pieyre Adolf képviselő nyujtott be egy törvényjavaslatot, a mely nemcsak az ártatlanul elítélt, hanem az ártatlanul vizsgálati fogságot szenvedett egyének kártalanítását is czélba vette. A képviselőház a javaslatot a ház bizottságához utasította. Ennek, valamint Coulet képviselő, nemkülömben Laguerre képviselő (1890) hasonló javaslatainak sorsát a senatus 1894. junius 21-ki javaslata fogja eldönteni.
Csak nagyon halvány kisérletnek tünik fel az, a mit a belga törvényhozás az 1884. évi törvényjavaslatba felvett (III. könyv, 9. czím, 8. Czikk), mely szerint az ujrafelvétel útján hozott felmentő ítélet közzéteendő a hivatalos lapban és ama vidék valamelyik lapjában is, a hol a korábbi elítélést kihirdették.
Belgiumban nem volt sikere a Gandban 1863. évben tartott nemzetközi tudományos congressus szavának, sem Moermann d’Harlebeke, Defuisseaux (1872), Jottrand (1874) és Robert (1884) képviselők felszólalásainak.
Portugallia és a balti tengervidék nyugati államai messze túlszárnyalták Belgiumot a kérdés szabadelvű felfogásában és liberalis megoldásában. Az 1884. évi junius hó 14-ki portugal törvény az ártatlanul elítélt polgárok kártalanítását az állam kötelességévé tette. Az 1886. évi márczius hó 12-ki svéd törvény, az 1887. évi julius hó 1-i norvég törvény, az 1888. évi április hó 5-ki dán törvény nemcsak az ártatlanul elítélt és e miatt szabadságvesztés büntetést is szenvedett egyéneknek nyujtanak kártalanítást, hanem azoknak is, a kik bűnösségök nélkül és saját hibájukon kívül vizsgálati fogságot állottak ki.
A bajor országgyűlés a költségvetésbe 1888. évben ily kártalanításra szánt alapot vett fel 5000 márkával.
Oroszország s a particularis törvénykönyvek helyébe lépett olasz perrendtartás tüzetesen még nem foglalkoznak a szóban forgó kérdéssel. Utóbbi az 570. és 571. Czikkekben csak a magánfél, illetőleg a feljelentő ellen nyújt kártalanításra igényt, egyébként pedig csak a büntető lajstromok (registri penali) kiigazítását engedi meg (604. cz.), a minek azonban az elévülés s a kir. kegyelem eseteiben is helye van.
A genfi kanton számára 1891. évben alkotott perrendtartás, miután a 345. Czikkben akként intézkedett, hogy a felmentett vádlott a hírnevén ejtett sérelem miatt a feljelentő ellenében kártalanítást vehet igénybe, a 474. Czikkben csak annyit határoz, hogy az ártatlanul elítélt egyén megfelelő kártalanításban részesithető.
Végül az 1892. évi márczius hó 16-iki osztrák törvény is kizárólag az ártatlanul elítéltek kártalanitásáról intézkedik, habár az 1867. évi decz. 21-ki alaptörvény 8. Czikke ekként rendelkezik: Jede gesetzwidrig verfügte oder verlängerte Verhaftung verpflichtet den Staat zum Schadenersatze an den Verletzten.
Németországban a birodalmi gyülés 1884. év óta majdnem évről-évre foglalkozott ezzel a kérdéssel s miután e közben állást foglalt a mellett, hogy a kártalanítás csakis az ujrafelvétel útján felmentetteknek s csakis a büntetés-végrehajtás következtében szenvedett vagyonjogi kár erejéig nyujtandó: a birodalmi kormány 1894. évben a birói szervezetről és a bűnvádi perrendtartásról szóló törvények némely intézkedéseinek módosítása és kiegészítése iránt benyujtott törvényjavaslatába az ártatlanul elítéltek kártalanítását szabályozó rendelkezéseket is vett fel (II. Czikk 413. a)-413. f) §), melyekben az ártatlanul elítélteknek csak abban az esetben ad kárpótlásra igényt, ha elítéltetésöket szándékosan vagy vastag gondatlansággal maguk nem idézték elő; az ártatlanul elítélteken kívül pedig csak azokat a hozzátartozókat látja el a kártalanítás iránti igénynyel, a kik a büntetés-végrehajtás miatt jogos tartástól estek el; az igény, mely az örökösökre nem száll át, három hó alatt az államügyészségnél bejelentendő s fölötte az igazságügyi miniszter, illetőleg a birodalmi kanczellár dönt; a ki ebben a határozatban nem nyugszik meg, az három havi határidőben polgári per útján érvényesítheti igényét; a kártalanítást pedig a szövetséges állam pénztára, illetőleg a birodalmi pénztár fizeti ki s e pénztárak visszkereseti joggal birnak azok ellen, a kiknek jogellenes cselekménye miatt az ártatlanul elítélés történt.
A franczia senatus a képviselőház kezdeményezésére 1894. évi junius 21-én törvényjavaslatot fogadott el a code d’instruction criminelle 2-ik könyve 2. czíme 3. fejezetének módosításáról, melyben a 446. Czikk alatt az ártatlanul elitélt egyének kártalanításáról intézkedik akként, hogy az ujrafelvétel iránti ügyben eljáró biróság azt az állam terhére megállapíthatja az elítélt javára, ennek halála után pedig hitestársa, fel- vagy lemenő rokona javára, de más rokona részére is, ha kárt vallott, az elítélés okozta kár erejéig. Az államnak visszkereseti joga van a magánvádló, a feljelentő vagy a hamis tanu ellenében. Az ujrafelvétel folytán hozott felmentő ítélet hirlapok útján közzéteendő.
Ezt a javaslatot a franczia képviselőház bizottsága változtatás nélkül elfogadta.
A kérdés történetének ez a rövid vázlata arról tesz tanuságot, hogy a törvényhozások az ártatlanul kiállott vizsgálati fogság eseteit kevésbbé méltatták figyelemre.
Való ugyan, hogy az államnak kétségbe nem vonható joga van ahhoz, hogy egyes polgárai személyes szabadságának jogkörében nyúljon abból a czélból, hogy a bűnös elvehesse méltó büntetését. Igaz, hogy a vizsgálati fogság a büntető hatalom érvényesitésének jogos eszköze. Ámde ez a jog nem támaszkodhatik arra a magánjogi paroemiára: qui jure suo utitur, neminem laedit; mert a büntető jog következményeit magánjogi paroemiákkal nem szabályozhatjuk s mert tény az, hogy a vizsgálati fogság a gyanuba vett polgárnak állását, hivatását, családi és társadalmi viszonyait nem is sejtett erőszakkal, villámszerű módon változtatja meg; tény, hogy a polgárnak e miatti gyötrelmeit szaporítja az ügye lebonyolításának s állapota tartamának homályos bizonytalansága is; s ha ennek folyományaként el kell ismernünk, hogy a vizsgálati fogság a polgárt helylyel-közzel érzékenyebben sújtja a szabadságvesztés-büntetésnél is, melyre kellően előkészülhet, melynek bekövetkeztéig rendezheti viszonyait s a melynek tartamát határozottan ismeri; s ha az állam a büntető igazságszolgáltatás igényei és a polgárok személyes szabadáságnak kívánalmai közt a helyes arányt helyreállítani annyira sem birja, hogy ama jogának gyakorlása egyes eseteken summa injuriává ne váljék: akkor a személyes szabadság jogán ejtett sérelem orvoslásáról gondoskodnia s a társadalom nevében megtérítenie is kell azt az áldozatot, melyet az illető közérdekből hozni köteles volt. A törvényhozásnak, mely büntetést állapít meg a bűnösre, mulhatatlan kötelessége egyszersmind, hogy kártalanítást állapítson meg az ártatlanul sanyargatottnak.
Büntetőtörvénykönyvünk 94. §-ának az a parancsoló rendelkezése, hogy a „vizsgálati fogságnak vádlott hibáján kívüli hosszú tartama a szabadságvesztés- vagy pénzbüntetésbe beszámítandó” arról tesz bizonyságot, hogy törvényhozásunk a saját hibáján kívül kiállott vizsgálati fogságot annak a vádlottnak is compensálta, a kit a biróság bűnösnek nyilvánított.
A törvényhozásnak ebben a tételben kifejezésre jutott intentióját tartja szem előtt a javaslat ama rendelkezése, hogy a saját hibáján kívül kiállott vizsgálati fogság (előzetes letartóztatás) annak a vádlottnak is compensálva legyen, a kit a biróság ártatlannak ismert el.
A kártalanítás alapját azonban a javaslat nem helyezi a biró hibájába, a mint azt a mexikói perrendtartás 348. Czikke, vagy a Pieyre-féle franczia javaslat teszi, mely a kártalanításra szánt pénzalapnak is a „Reparations des erreurs judiciaires” czímet kívánja adni (5. cz.); mert ez nem óvná az ártatlanok érdekeit kellőleg, s másrészről a biróság eljárását bénítaná. A franczia senatus 1894. évi junius 21-ki javaslata végkép el is hagyta elődje álláspontját s az eljárt biró ellen regressust sem ad az államnak.
Nyomatékos gyanuokok ártatlan ember ellen is merülhetnek fel, mely gyanuokok alapján azután a biró törvényesen rendelné el a vizsgálati fogságot; s ha végre kiderülne a fogoly ártatlansága, kártalanításra nem volna neki igénye, csupán a miatt, mert a biró nem volt hibás.
S ha a biró hibája volna a kártalanítás alapja, s a biró ellen az államnak regressusa van a kártalanítás összege erejéig: akkor közel fekszik a feltevés, hogy a biró óvakodni fogna a vizsgálati fogság elrendelésétől, tétovázása közben elmulasztaná a kellő időt és alkalmat, s ez nyilvánvalólag károsan hatna a vizsgálat eredményére.
Az kétségtelen, hogy ártatlanul kiállott előzetes letartóztatásról vagy vizsgálati fogságról nem lehet addig szó, míg a bűnvádi eljárás jogerős végzéssel megszüntetve vagy a felmentő ítélet jogerősen kimondva nincs; de éppoly bizonyos, hogy ez nem áll viszont is, már csak a miatt sem, mert a fölmentő ítélet vagy megszüntető határozat csak azt jelenti, hogy a vádlott ellen büntetést megállapítani nem lehet, de nem jelenti egyszersmind azt is, hogy ellenében vizsgálati fogságot jogosan elrendelni nem lehetett.
Nehogy tehát mindenki, a kinek irányában a biróság a bűnvádi eljárást megszüntette, vagy a kit a biró vád alól felmentett, mindjárt kártérítés iránti igénynyel léphessen fel s esetleg a ravasz tagadó még jutalomban is részesüljön megátalkodottságáért: a javaslat az igényre jogosult egyének körét jelentékenyen, de oly módon tartotta megszorítandónak, hogy kártérítéshez lehetőleg csak a valóban ártatlan jusson.
Ezt a czélt úgy vélte elérhetőnek, ha csupán annak biztosít kártalanításra igényt, a ki előzetes letartóztatást vagy vizsgálati fogságot oly cselekmény miatt szenvedett, mely miatt a büntető törvény szerint felelősségre vonható sem volt, vagyis oly cselekmény miatt, melyet vagy nem ő követett el, hanem más; vagy mely elkövetve egyáltalában nem volt, például a hamisnak vélt bankjegy valódinak bizonyult, vagy az állítólag ellopott dolog megkerült otthon; vagy mely az ő tette ugyan, de arra a törvény büntetést nem állapít meg, vagyis a büntető törvényben büntetendőknek elősorolva levő cselekmények közt nem fordul elő, például az önsegély, ha a büntető törvény tilalmába egyébként sem ütközik (576. §). Következéskép nem adnak igényt kártalanításra a res judicata esetei, a beszámítást kizáró okok (Btk. 76-80., 82. §), mert ezeknek éppen az a feltétele, hogy a törvénytiltotta tényállás forogjon fenn, például testisértés, emberölés stb, melyek miatt a terhelt a büntető törvény szerint felelősségre vonható volt. Ugyanabból az okból nem adhatnak a kártérítésre jogosultságot, a büntethetőséget megszüntető okok sem (Btk. 67., 105., 110., 135., 136., 137., 151., 159., 224., 225., 240., 266., 275., 297., 300., 313., 378., 427., 474. §). A beszámítást, a büntethetőséget kizáró vagy megszüntető okok fenforgásánál a tettes jogba és törvénybe ütköző külső cselekményt vitt véghez, melyért felelni tartozik, még ha tettét menteni birja is. Ily esetekben a rehabitálásnál sem az igazság, sem a méltányosság nem igényel többet.
A kártérítés feltétele, hogy a biróságnak az igénylő ellen folyamatban volt bűnvádi eljárást megszüntető jogerős végzése, vagy őt a vád alól jogerősen felmentő ítélete forogjon fenn.
De mivel a bűnvádi eljárást megszüntető végzések legtöbbnyire meg sem hitelesített vallomásokra helyezkednek, s a felmentő ítéletek is a - különösen az 576. § 3. pontja eseteiben előforduló - non liquet fenforgásánál azt a benyomást teszik, hogy a felmentett egyén egyáltalában nem ártatlan, hanem hogy a terhelő adatokból valamely, talán hajszálnyi csekélység hiányzik, melynek fenforgása esetében az ítélet valószinüleg máskép hangoznék: az igazság eszméjével sem volna megegyeztethető, ha a kártalanítás obligatorius volna mindazokban az esetekben, melyek külső gyenge színök miatt az 576. § alá vonhatók.
Hogy ez esetek közől a salakosak kiválasztása s a kártalanításból kizárva legyenek, s hogy miattok a valóban ártatlanok kártalanítása pénzügyi szempontok miatt se legyen veszélyeztetve: a javaslat a Btk. 94. §-a szellemének megfelelően s egyezően a norvég perrendtartás 470. §-ának intézkedésével, azt a rendelkezést látja törvénybe iktatandónak, hogy a kártalanításból kizárva legyenek mindazok, a kik előzetes letartóztatásukat vagy vizsgálati fogságukat szándékos cselekményükkel idézték fel s következéskép elvonva legyen a kártalanítás iránti igény attól, a ki a biróság intézkedései elől megszökött vagy szökést kisérlett meg, mert nem igényelhet elégtételt a biróságnak amaz intézkedéseért, melynek megtevésére a biróságot önmaga kényszerítette; továbbá, a ki hamisan önmagát jelentette fel, vagy önmagát terhelő hamis vallomást tett s a ki a tett nyomait elsimítani, vádlottársa, tanura, szakértőre befolyást gyakorolni iparkodott (577. §).
A dán törvény 2. §-a azt a rendelkezést foglalja magában, hogy a kártalanításra való jog elvész, ha elfogására az illető önmaga szolgáltatott alkalmat. Ez a rendelkezés enyhítve van ugyan ama további intézkedéssel, hogy a biróság az eset körülményeire figyelemmel csekélyebb kárpótlást ily esetben is adhat; a mexikói perrendtartás 344. Czikkének intézkedésével egyező, az a rendelkezés mindazáltal annyit jelent, hogy a perjogi hibák, ha nem szándékosnak is, kizárják a kártalanításra való jogos igényt.
A javaslat azzal, hogy az igényt kizáró okokat csak szándékos cselekményekben állapítja meg s taxative sorolja elő: kizárja az u. n. processualis hibákat, minő pl. a nyilvános tények tagadása, valótlanok előadása stb., mert külömben megszorítaná a védelem körét.
A kártalanításra való igény megállapításánál egyes esetekben nem lesz ugyan mellőzhető azoknak az okoknak mérlegelésre, melyekre a megszüntető végzés vagy felmentő ítélet alapítva van, de erre az eljárásra nem lesz mondható, hogy az ab instantia való felmentésnek visszaállításával jár, mert ez az eljárás a megszüntetés vagy felmentés jogi erejét legkevésbbé sem érinti, nem vonja maga után ujabb gyanúok felmerülése esetében az eljárásnak ujrafelvétel nélkül való egyszerű folytatását, hanem csak azt a tőle teljesen független, tisztán anyagi jelentőségű kérdést vizsgálja, vajjon fenforog-e az 576. §-ban elősorolva levő esetek valamelyike.
Az ártatlanul szenvedett vizsgálati fogság kártalanításának eseteit az 576. § keretén kívül kiterjeszteni abból az okból is fölösleges, mert a bűnvádi perrendtartás életbeléptetése elejét veszi annak, hogy az előzetes letartóztatás vagy a vizsgálati fogság feltételeit szeszély szabja meg és hangulat állapítsa meg.
De ellenben nem tehette magáévá a javaslat azt a nézetet, hogy a kártalanítás iránti igényt meg kell vonni attól, a ki korábban már egyszer vagy többször büntetve volt; mert nem vonhatja el a személyes szabadsághoz való törvényes jogot attól sem, a ki nem feddhetetlen előéletű.
Ily szerkezetben a törvény valószinűleg eléri czélját a nélkül, hogy az állami pénztárra aránytalanul súlyos terhet róna. Baselstadt kanton bűnvádi perrendtartása pl. a vizsgálati fogságot sokkal szélesebb alapon kártalanítja, mint azt a jelen javaslat ajánlja, mert 63. §-a szerint hibáján kívül kiállott vizsgálati fogságaért kártalanítást mindaz igényelhet, a kinek ügye elítéléssel nem végződött; mégis 1876.-1880. években, tehát teljes öt év alatt ártatlanul szenvedett vizsgálati fogságért mindössze csak 435 frank volt megállapítva; mert az esetek legnagyobb részében az igényre jogosultak a polgárok oly osztályából valók, melynél a károsodás nem jelentékeny.
A javaslat a kártalanításra való igényt külömben is oly mértékben korlátozza, hogy igen ritkák lesznek az esetek, melyekben a személyes szabadság elvonása más okból történik, mint a melyeket az 577. § elősorol s ezeknek a gyér eseteknek legalább felénél nem fognak a felmentés alapjául azok az okok szolgálni, melyeket az 576. § megállapít.
A törvényhozások általában véve inkább méltatják figyelmükre azokat az eseteket, melyekben a biróság a vádlottat szabadságvesztés-büntetésre ítélte, utóbb azonban ujrafelvétel útján a vád alól felmentette s az alapperbeli ítéletet erőn kívül helyezte, miután a vádlott az első ítélettel ellene megállapítva volt szabadságvesztés-büntetést már részben vagy egészen kiállotta.
A bűnösséget és a büntetést megállapító alapperbeli ítéletet az állam organumai az állam nevében mondották ki, utóbb pedig ugyanazt az ítéletet az igazsággal ellenkezőleg declarálták. Ebből még az esetben is, ha az alapperbeli ítélet a biróságnak nem róható is fel hibául, pl. ha azt hamis vallomások vagy okirathamisítás idézték elő, önként következik, hogy az államnak tisztében áll orvosolni azt a bajt, mely közegeinek ítéletéből az igazság constatált megsértésével keletkezett (580. §).
A javaslat nem érzi szükségét annak, hogy amaz elméleti vitakérdés fölött döntsön, vajjon az államnak jogi kötelességében áll-e a kártalanítás adása, vagy hogy ezt csak a méltányosság okai igénylik? Mert ha a méltányosság okai annyira jelentékenyek, hogy a kártalanítás adását a törvényhozás elhatározza: akkor a positiv törvény a méltányosság igényeit a jogi kötelezettséggel egyenlő értéküekké teszi.
Az igazság megsértésének birói ítélettel történt megállapítása azt vonja maga után, hogy a perrendtartásban az ártatlanul kiállott szabadságvesztés-büntetésért adandó obligatorius kártalanításnak több esete állapítandó meg, mint az az ártatlanul elszenvedett vizsgálati fogság tekintetében történik. Ebből az okból találta a javaslat kimondandónak, hogy mindazokat, a kik jogerős ítélet alapján szabadságvesztés-büntetést szenvedtek, vagy pénzbüntetést fizettek le, kártalanítás illesse, ha őket a biróság ujrafelvétel folytán a vád alól jogerős ítélettel felmentette, vagy ellenök kisebb büntetést állapított meg annál, a mit az alapperbeli ítélet alapján már kiállottak, pl. az alapperben megállapított rablás az ujrafelvételkor lopásnak bizonyult, vagy az alapperben kimondott halmazatból valamely delictum az ujrafelvételkor elesett (578. §).
Az 1886. évi svéd és az 1888. évi dán (5. §) törvények s az 1894. évi német birodalmi törvényjavaslat (413. b) §) a kártalanítást teljesen ily értelemben, az 1887. évi norvég (469. §) és az 1892. évi osztrák (1. §) törvények pedig felmentő ítélet fenforgása eseteiben ily módon állapítják meg.
Attól nem lehet tartani, hogy az igényjogosultság e széles területén az állami pénztár érdekei eltünnek szem elől, abban az esetben sem, ha a törvényhozás az esküdtbiróság hatáskörét a rendes eljárásra kiterjeszti is, mert a statisztika arról tesz bizonyosságot, hogy az esküdtbiróságok aránytalanul kevesebb ártatlant ítélnek el, mint a rendes biróságok s következéskép kevés lesz éppen azoknak az igénylőknek száma, a kiket nagyobb összegű kártalanítás illet.
De attól sem kell tartani, hogy a gonoszok az állam megcsalására eredményesen működhetnek, mert ez aligha fogna nekik sikerülni, csábító erővel pedig még kevésbbé birna. Hamis tanukra lenne ugyanis szükségök a végből, hogy az alapperben őket a biróság elítélje. Az ujrafelvétel során ama tanuvallomások hamis voltának bebizonyítva kell lennie; s ha ez sikerül, a hamis tanukat ítélné el a biróság, a mi alighanem minden esetben a felbujtónak elítélésével is járna; ha pedig nem sikerül, az alapperbeli büntetés lenne végrehajtandó. Az ily kilátások nem kecsegtetők.
A kik a kártalanítást a biró hibájára alapítják, azok nem az ártatlanul elítéltek érdekét tartják szem előtt; ez a már felhozottakból is eléggé nyilvánvaló. A javaslat ezt az 576. §-nál sem tette s az 578. §-nál sem teszi.
Az ártatlanul történt elítélés miatt adandó kártalanítás eseteit sem szorítja a szabadságvesztés-büntetésekre (578., 583. §).
Ha annak megfontolásából, hogy az ítélet következtében elszenvedett szabadságvesztés-büntetés terjedelmesebb tekintetbevételt és kedvezőbb elbánást igényel, mint az ártatlanul kiállott előzetes letartóztatás vagy vizsgálati fogság, eltekint is ama ténytől, hogy az ujrafelvétel folytán kimondott felmentő ítéletek, a bizonyítékoknak időközben történt elmosódása miatt legtöbbnyire a non liquet terén állanak: mulhatatlanul gondoskodnia kellett arról, hogy kártalanításban lehetőleg csak a valóban ártatlanul elítéltek részesüljenek. Az igénylés jogát tehát elvonja attól, a ki az alapper során hamis önfeljelentést vagy hamis beismerő vallomást tett; a ki az ellene megállapított büntetés kimondását azzal idézte elő, hogy szándékosan elhallgatta azokat a bizonyítékokat, a melyek alapján utóbb felmentése vagy a büntetés leszállítása történt; a ki az alapperben hozott ítélet ellen nem élt perorvoslattal, természetesen kivéve a 382. § és az 547. § 1. p. eseteit, vagy a ki az alapperben megállapított szabadságvesztés-büntetést az ítélet jogerőre emelkedése előtt önként megkezdette (579. §).
A javaslat nem követi ama kiválóan doctrinair felfogást, mely szerint kártalanításra nincs annak igénye, a ki magánindítványra büntetendő delictum miatt szenvedett szabadságvesztés-büntetés, ha az ujrafelvételkor kiderült, hogy a magánindítványt nem az erre jogosult egyén tette, vagy hogy a bűncselekmény tényálladékának egyéb törvényes feltétele, pl. a Btk. 255. §-ának meghatározott családi állás elleni bűntettnél a házasság felbontása, vagy semmisnek nyilvánítása be nem következett. A kérdés jelentősége akademikus. Alig képzelhető arra eset, hogy ily körülmények közt valakit, ha a felebbezést el nem mulasztotta (579. § 3. p.) jogerősen elítéljenek.
De ha meg nem fogható módon mégis felmerülne ily elítélés: a javaslatnak el kell ismernie, hogy a vádlottat a törvény szerint büntetni szabad nem volt.
A kártalanítást ily esetben a svéd, az osztrák s a norvég jogok s az 1894. évi német birod. törvényjavaslat sem tagadják meg.
Való ugyan, hogy a vád alól való felmentés esetében ugyanaz a vádlott az 576. § 1. pontja miatt hijába támasztana kártalanításra igényt vizsgálati fogsága miatt; de ebben nincs ellenmondás, mert az 576. és 578. §-ok egybehasonlításából kétségtelen, hogy a javaslat az ártatlanul kiállott vizsgálati fogságért adandó kártalanítás körét elvből vonja jelentékenyen szűkebbre.
Kártalanításul az 1888. évi dán törvény 5. §-a kárpótlást nyujt a kiállott szenvedésért, jogtalanságért és vagyoni kárért; az 1891. évi genfi perrendtartás 474. §-a a szenvedett sérelemért megfelelő kárpótlást, az 1883. évi Pieyre-féle franczia javaslat 4. Czikke az igénylő állásának s a szenvedett sérelemnek megfelelő kártalanítást adnak; az 1868. évi würtembergi perrendtartás 484. Czikke általánosan a hibán kívül vallott kárért biztosít kártalanítást, az 1874. évi zürichi perrendtartás 1109. §-a a körülményeknek megfelelő kárpótlást, a német birodalmi gyülés bizottságának 1883. évi javaslata, az 1894. évi német birod. törvényjavaslat, az 1886. svéd törvény s az 1894. évi franczia törvényjavaslat pedig a kárpótlást a szenvedett vagyoni kárért, az 1892. évi osztrák törvény a szenvedett vagyoni rövidségért, a mexikói perrendtartás a felmerült kárért és az elmaradt haszonért adják.
Minthogy bizonyos az, hogy az ártatlanul elítélt az előbbi állapotba való teljes visszahelyezést igényelhet, az is kétségtelen, hogy a törvényhozások rendelkezéseinek külömbözőségét inkább pénzügyi szempontok idézték elő, mint az a külömbség, mely egyfelől a méltányosság és a jogi kötelezettség, másfelül a kárpótlás és az elégtétel fogalmai közt megállapítható; mert nyilvánvaló, hogy a dán törvény e tekintetben az állam pénztárának nem kedvez úgy, mint a svéd, a mexikói és az osztrák törvények.
De mivel az utóbbiak a kártalanítást aránytalanul szűk körre szorítják s intézkedésök e miatt szintén nem megfelelő: leghelyesebbnek tűnik fel a középút, melyen a törvény nem sorolja elő a kártalanításnak objektiv részeit, melyek az esetek külömböző volta miatt in abstracto meg sem állapíthatók s ezzel az államnak túlságos mértékben való megterhelését kikerüli, de ki sem zár egyet is, s ekként a kártalanításra rendelt pénzalap állapotával való számolást is lehetővé teszi.
A javaslat ezen a középúton áll, midőn kártalanításul „megfelelő pénzbeli kárpótlást” ir elő, a mellett, hogy elrendeli visszaadását mindannak, a mit az igénylő pénzben és munkában már teljesített s azon fölül, hogy a felmentő ítélet a feddhetetlenség visszaállítása végett a 457. § 4. bekezdéséhez képest a nyilvánosságnak átadva lesz, az erkölcsi sérelem teljes elenyésztetése czéljából - az 1894. évi német és franczia javaslatokkal egybehangzóan - azt is elrendeli, hogy a kártalanítást megállapító határozat az állam költségén hivatalból közzétéve legyen (580. §, 583. § 2. bek.)
Messze megy a Pieyre-féle franczia javaslat, midőn a 8. Czikkben kijelenti, hogy a kártalanitásra való igény nem évül el. A würtembergi perrendtartás és az ártatlanul elítélt egyén kártalanitása tekintetében a dán törvény is hasonló alapon állanak, mert az igény érvényesítésének határidejéről nem intézkednek s ennélfogva az általános elévülés határideje nyer alkalmazást.
Az ily intézkedés túlságos terhet ró az államra a nélkül, hogy az igényre jogosultat ezzel arányban álló kedvezőbb helyzetbe juttatná; mert az állam regressusa annál nehezebbé válik, minél később érvényesül az igény; ámde viszont is, az igény megállapítása is annál kevésbbé bizonyos, minél később történik bejelentése.
De ellenben fölötte rövidnek mutatkozik az 1894. évi német birodalmi törvényjavaslat három havi határideje (413. e) §), vagy éppen a norvég perrendtartás egy havi határideje (471. §).
A javaslat az igény érvényesítését a megnyiltáról nyert értesülés napjától számítandó hat havi időhöz köti, mely időköz az állam érdekének megóvását is lehetségessé teszi, s teljesen elégséges arra, hogy az igényt a legkedvezőtlenebb körülmények közt is bejelenteni lehessen (581. §, 583. § 2. bek.).
Az igényre való jogosultság áthárulását is kellő határok közé utasitja a javaslat. Csak azokra a hozzátartozókra engedi meg, a kik az elhunyt jogosulttól tartást követelhetnek (582. §, 583. § 1. bek.).
A dán törvény (6. §), a Pieyre-féle franczia javaslat (7. cz.) akként rendelkeznek, hogy az igényjogosultság átszálljon az örökösökre. Ennél tévesztik szem elől, hogy a szóban forgó kártalanításra adott igény nem alapszik merő vagyonjogi szempontokon s nem viseli a hagyatéki követelés jellegét. Már a német birodalmi gyülés 1883. évben kiküldött bizottságának javaslata kizárta az örökösöket az igényre jogosultak közől, a kiknek körét a hozzátartozókra szorította (19. §). Ezt a kört az 1892. évi osztrák törvény (2. §) s legujabban az 1894. évi német birodalmi törvényjavaslat is (413. b) §) szűkebbre vonták azzal, hogy csak azokat a hozzátartozókat részesítik átháramló kártalanításban, a kik a jogosultnak elhunyta miatt köteles tartástól esetek el. S ez a szűkebb kör inkább megfelel a kártalanítás benső jellegének s egyszersmind az állam pénztár érdekeinek is.
Itt felmerül a kérdés, vajjon a kártalanítás megállapítása iránti igény fölött a biróság, vagy a közigazgatás hatósága döntsön-e?
Minthogy a javaslat az igényre való jogczímet inkább az állam jogi kötelezettségére alapítja, mint méltányosságra, a kártalanítást pedig kegyelmi ténynek nem tekinti, az igény fölött való határozat hozását nem is utasithatja a közigazgatás hatáskörébe, melynek határozata ki nem kerülhetné azt a szemrehányást, hogy a biróság eljárása fölött kritikát gyakorol, hogy ítélete miatt a birót anyagilag is sújtja s ezzel megsérti a birói függetlenséget. Egyébként is birói ítéletből folyó kártalanítás forog szóban: az ez iránti igény fölött döntsön a biróság, mely annyival is inkább járhat el elfogulatlanul, mert a javaslat a kártalanítást nem a biró hibájára alapítja s az államnak a perben eljárt biró elleni visszkereseti jogát is oly feltételekhez köti (588. §), melynek a biróság részrehajlatlan eljárását biztosítják.
Annak megállapítása után, hogy a kártalanítás iránti igény fölött a biróság határozzon, az a további kérdés döntendő el, vajjon az eljárás a polgári vagy a büntető biróság előtt folyjon-e le?
A dán törvény 3. §-a s az 1894. évi német birodalmi törvényjavaslat (413. e) §) azt irják elő, hogy a kártalanítás az állam ellen is polgári perrel érvényesítendő. De mert az igényre jogosultnak az áll érdekében, hogy igényét gyors és czélszerű eljárással állapítsák meg, a polgári per lefolyása pedig hosszú s költségei a kártalanítás összegét könnyen felemészthetné; minthogy továbbá a kártalanítás megállapítása iránti eljárás a bűnvádi eljárásból indul ki s hozzá csatlakozik: legczélszerűbbnek látszik az eljárás megindítását s a szükséges nyomozás teljesítését arra a törvényszékre, mint büntető biróságra bízni, mely az alapul szolgáló büntető ügyben mint első- vagy másodfokú biróság eljárt s mely e miatt az ügyben már tájékozva van (584. §).
A kártalanítás iránti eljárás megindításának idejét a javaslat a büntető eljárást megszüntető végzésnek vagy a felmentő ítéletnek jogerőre emelkedése utáni időkre rendeli (585. §); nem engedi tehát meg, hogy azt a vádlott az ujrafelvétel iránti kérelemmel együttesen, mint azt a norvég perrendtartás (471. §), a mexikói perrendtartás (344. cz.) s az 1894. évi franczia javaslat, vagy éppen az alapperbeli ítélet ellen használt felebbezés bejelentésekor, mint ezt a dán törvény (3. §) lehetségessé teszik, terjeszthesse elő; mert ennek megengedése a legtöbb esetben hasztalan idő- és munkapazarlással járna, illetőleg a bűnvádi eljárás megszüntetése esetében alkalmazható sem volna s az állam pénztárának érdekébe is ütköznék, a mennyiben mindenkit, a ki ujrafelvételt kér, határozottan kényszerítene arra, hogy egyszersmind a kártalanítás iránti igényét is bejelentse, nehogy külömben arra a gyanura adjon okot, hogy önmaga is kételkedik felmentésében.
Ez az eljárás nem perbeli. A javaslat nem tartja a német birodalmi gyülés bizottsága 1883. évi javaslatának (12. §) példáját követendőnek s a szóbeli condradictorius eljárásnak nem látja helyét. A biróság az eljárást csak a jogosultnak kérelmére indítja ugyan meg, de hivatalból állapítja meg az igényre vonatkozó adatokat; a kir. ügyészség pedig őrködik a fölött, hogy a jogos igények kielégítést nyerjenek, alaptalan vagy túlságos követelése ellenben ne érvényesülhessenek. A biróság a kérelem mellett és ellen szóló adatokat egyenlő gondossággal nyomozza, s a kir. ügyészség hivatalból gondozza az igénylőnek jogos érdekeit is. Az ily eljárás költség tekintetében is könnyít az igénylő helyzetén s fölöslegessé teszi azt az intézkedést (német bir. gyül. bizotts. 1883. évi javaslata 8. §), hogy ügyvéd közreműködésével kelljen élnie. Az igénylő egyén érdekeinek kellő megóvásáról gondoskodik a javaslat azzal a rendelkezéssel is, hogy ő a nyomozásról szóló iratokat megtekintheti, rólok másolatokat vehet, a nyomozásra nézve megjegyzéseit megteheti és kívánságait előterjesztheti (586. §).
Hogy a határozat elfogulatlansága mennél nagyobb mértékben biztosítva legyen, s hogy ily döntéseknél eltérő felfogások és visszás eredmények elé ne forduljanak, hanem az egységes elvekre támaszkodó egyöntetű eljárás biztos alapot nyújtson, s ezen az alapon biztos jogot szolgáltasson: a javaslat az elsőfokban fungált biróság eljárását csak a szükséges nyomozás terjesztésére szorítja, a kártalanításra való igény fenforgása fölötti döntést ellenben a kir. curiára bizza (587. §), s ezzel minden esetben eléri azt a hasznot, melyet az osztrák törvény (8. §) némely esetben a birodalmi törvényszék eljárásától vár, s egyszersmind kikerüli azt az időveszteséget, melylyel két forumnak egymásután való processualis igénybevétele jár. A kártalanítás összegének megállapítását ellenben a javaslat az igazságügyi miniszterre bízza s e végből rendeli, hogy a kir. Curia abban az esetben, ha a kártalanítás iránti igényt megállapította, az iratokat az igazságügyi miniszterhez tegye át (587. §.) Teszi ezt abból az okból, mert a törvényhozás részéről az ily kártalanításokra rendelendő összegnek mindenkori állapotát az igazságügyi miniszter tartja nyilván, s ő felelős azért, hogy túlkiadás az évi költségvetés e rovatánál se forduljon elő. A javaslat ebből az okból nem találja követendőnek a dán törvény (1. §), a norvég perrendtartás (471. §), a mexikói perrendtartás (344. cz.) és az 1894. évi franczia törvényjavaslat rendelkezését, mely a kártalanítás összegének megállapítását is a biróság hatáskörébe utalja, sem a Pieyre-féle franczia javaslat intézkedését (10. cz.), mely azt külön bizottságnak tartja fenn.
Az állam visszkereseti joga a kárpótlásra való kötelezettség általános elveiből foly; a kinek hibája okozta a kárt, annak ezt a kárt pótolnia kell.
Abból a tényből mindazáltal, hogy a javaslat a kártalanítás alapját nem a biró hibájára fekteti, szükségkép következik, hogy az állam a fizetett kártalanításnak nem minden esetében fordulhat visszkereseti jogával a biró vagy a kir. ügyészségnek eljárt tagja ellen. Ebből az okból, de amaz igazságügyi politikai czélból is, hogy a birót az államnak majdan érvényesíthető visszkereseti jogától való félelem ne akadályozza eljárásában s a meggyőződése szerint szükséges intézkedések megtevésében: a javaslat elrendelendőnek találta, hogy az állam csak az ellen a biró ellen, vagy a kir. ügyészségnek csak ama tagja ellen érvényesíthesse regressusát, aki ellen a birói ítélettel jogerősen meg van állapítva az, hogy a kártalanítás okául szolgáló cselekménye vagy mulasztása valóságos fegyelmi vétség vagy közdelictum (588. § 2. bek.).
A javaslatnak az a kijelentése, hogy az 588. § 2. bekezdésében felállítva levő korlát az állam visszkereseti jogának érvényesítését nem gátolja abban az esetben, ha az nem biró vagy ügyész, hanem más egyén ellen irányul, megokolásra nem szorul, mert magából az illető rendelkezésből foly, s a javaslat azt csak az ellentétnek nagyobb világlatba helyezése szempontjából vette fel.
Minthogy megtörténhetik, hogy az állam részéről adott kártalanítás összege az alap kimerülése miatt, egyes kivételes esetekben nem fog az igényre jogosultnak teljes kárpótlást nyujtani azért a kárért, mely őt az elitélés vagy fogvatartás miatt érte: a javaslat a Btk. 198. §-a rendelkezésével egyezőleg feljogosítja őt, hogy szabad választása szerint akár a bűntető akár a polgári birósághoz fordulhasson és teljes kárpótlásnak vagy 2.000 koronáig terjedhető fájdalomdíjnak megítélését kérhesse az ellen, aki hamis vádjával, vagy hamis tanuzásával, nemkülömben az ellen a közhivatalnok ellen, a ki hivatali bűntett vagy vétség elkövetésével, ártatlanul való elítélését, vagy előzetes letartóztatását, illetőleg vizsgálati fogságát okozta (589. §).
(590-592. §)
A javaslat az eljárásnak a jövedéki kihágásokra vonatkozó eljárási szabályait, nem tartalmazza. Ennek oka az, hogy az eljárás e külön nemének befoglalása a bűnvádi perrendtartás terjedelmét és megoldandó előkérdések számát tetemesen növelte, ennek folytán tehát a bűnvádi eljárásnak már annyira kivánatos szabályozását is késleltette volna. Voltak azonfölül még külön okok is.
A jövedéki kihágások kinyomozásával és a tetteseik elleni eljárással jelenleg részint a pénzügyi közegek, részint a biróságok foglalkoznak. Működésök czélszerűsége és eredménye tárgyában sem a tapasztalat, sem a tudomány még nem jutott megbízható eredményre. Ily körülmények között tehát épp oly kevéssé látszott ajánlatosnak a vonatkozó kérdések rögtönös megoldása, mint ezeknek alapos megoldhatásáig a büntető perrendtartás létrehozásának felfüggesztése.
Mindazáltal a jövedéki kihágások tárgyában való eljárás szabályaira nézve az előmunkálatok folyamatban vannak, már több tervezet ki is volt dolgozva, melyekre nézve azonban a pénzügyi és igazságügyi miniszterium között megegyezés nem volt létesíthető.
A mint a vonatkozó tárgyalások be lesznek fejezve és azok alapján a törvényjavaslat elkészíthető, ez is a törvényhozás elé lesz terjesztve.
Minthogy az uj bűnvádi perrendtartás életbeléptetése a birói szervezetet és a jelenleg érvényes külömböző jogszabályokat érintő fontos előkérdéseknek megoldását tételezi fel s ezért úgy mint a büntető törvénykönyveknél, czélszerűen csak külön törvénynyel eszközölhető, - kimondja a javaslat, hogy e tárgyban külön életbeléptető törvény lesz hozandó.
