Az 1851. évben árúba bocsátott u. n. marhasóval elkövetett visszaélés általában, különösen pedig némely üzérek abbeli eljárása, hogy az olcsóbb marhasót összevásárolták, kitisztitották és más sóval vegyitve teljes egyedárúsági áron adták el, a mi a sójövedék bevételeiben nem jelentéktelen csökkenést idézett elő, - arra szolgált inditó okul, hogy a marhasó termelése és mérsékelt áron való további árulása az 1868. évi XI. törvénycikk 12. §-ában foglalt rendelkezés szerint abbanhagyassék.
Azóta a monarchia mindkét államának kormányai, - eltekintve attól, hogy az állatok szükségletére olcsóbb só árultatása esetében a sójövedék bevételeinek ebből eredő csökkenése más jövedelmi forrásból pótolandó, - azt az álláspontot voltak kénytelenek elfoglalni, hogy a marhasónak újból való árúba bocsátását el kell halasztani addig, a mig nem lesz feltalálva oly keverék, melyből az emberi élvezetre alkalmas só vagy épen nem, vagy aránylag csak nagy költséggel választható ki.
Az osztrák cs. kir. földmivelési ministerium már mindjárt 1869-ben 3000 frt, 1882-ben pedig 1.000 darab arany pályadíjat tűzött ki alkalmas vegyszer feltalálására, de eredmény nélkül; épúgy sikertelenek maradtak az azóta a legújabb időkig több helyütt történt kisérletezések is. A teljes biztositékot nyujtó denaturálás lehetősége ennélfogva ez idő szerint kizártnak lévén tekinthető, Ausztriában, hivatali elődöm hozzájárulásával, már 1894. évi január hó 1-től kezdve évi 500.000 métermázsa, az egyes országokra, politikai járásokra és községekre a mezőgazdák marhaállománya szerint felosztandó olyan marhasó bocsáttatott rendelkezésre, a melynek előállitásánál tökéletes denaturálás helyett elegendőnek találtatott, hogy a marhasónak a konyhasótól való megkülönböztetés czéljából, külön szin és iz adassék és inkább az ellenőrzésre legyen súly fektetve.
A marhasónak Ausztriában ekként történt újabb árúba bocsátása alkalmából az 1895. évi állami költségvetés tárgyalásakor az országgyülés képviselőházában azt volt szerencsém kijelenteni, hogy a marhasó kérdésének fejlődését Ausztriában a legnagyobb figyelemmel kisérendem és a mennyiben a mi viszonyaink között lehet valamit tenni ez ügyben, kötelességemnek fogom tartani előterjesztést és javaslatot tenni.
Ezt az igéretet van szerencsém a jelen törvényjavaslattal ezennel beváltani.
Az Ausztriában eddig követett eljárás nem vált be, a mennyiben a beszerzéssel összekötött formalitások miatt a gazdaközönség nem vehette igénybe teljes mérvben a rendelkezésére bocsátott marhasót. Ugyanazért részemről az állatok etetéséhez szükséges sót a jelen törvényjavaslat szerint tervezett ellenőrzés mellett a kir. sóhivatalok és engedélyes árúsok utján oly módon kivánnám rendelkezésre bocsátani, hogy ahhoz a gazdaközönség könnyen hozzáférhessen.
Nem denaturált, habár selejtesebb minőségű sónak marhasó gyanánt való kiszolgáltatását azért nem hozhatom javaslatba, mert az ilyen só a jobb minőségű drágább konyhasót a fogyasztásból a jövedék kárára kiszoritaná; épen ezért más államokban is, mint Német-, Franczia-, Olaszországban stb. a marhasó denaturált állapotban bocsáttatik forgalomba.
Vegyszerül a Németországban és Ausztriában követett eljárás módjára, egyelőre vasoxydot és ürömport szándékozom alkalmazásba vétetni.
A vasoxyd teljesen ártalmatlan, iz és szag nélküli szer, mely a sónak csupán vöröses szint ad. Az ürömpor a sónak sajátságos, az állatok által kivétel nélkül kedvelt aromatikus szagot és kesernyés izt ad, a mi a sót emberi élvezetre alkalmatlanná teszi. Az eme szerekkel vegyitett sóból a tett kisérletek szerint szintén lehet ugyan emberi élvezetre alkalmas sót előállitani; de a redenaturálás többe kerülne, mint a teljes árú konyhasó.
A marhasót, a melyet a denaturálás czéljából amúgy is őrölt konyhasóból kell előállitani, nem sajtolt, hanem őrölt állapotban szándékozom kiszolgáltatni. Szakértők véleménye szerint ugyanis a briquettirozott darabokban használt só az istállókban hevervén, szennyet vesz fel s mivel azt nemcsak egy, de több állat is nyalja, az esetleg betegségek terjedésére nyujt alkalmat; tudvalevő dolog továbbá, hogy a marha nyála gyorsan oldja a sót, mi által kisebb-nagyobb leoldott darabok kerülnek a gyomrába; a mi károsan hat a szervezetre. Épúgy ártalmas a sónak túlságos élvezete is, a mi a nyalásnál alig kerülhető ki; ezért legczélszerűbb, ha a marha takarmánya megszabott adag őrölt sóval meghintetik. A sajtolás ellen szól végül az a körülmény is, hogy a szegényebb s kevésbé értelmes gazda a sajtolt és festett sót nem szivesen veszi nagy darabokban, mert látni akarja, hogy mit vesz.
Csomagolásra jó minőségű zsákok fognak használtatni, a vevők tetszésére bizatván, hogy miként az őrlött konyhasónál történik, - a marhasóval együtt a zsákokat is megvásárolják vagy pedig a sót saját zsákjaikba töltsék.
A mi végül a jelen törvényjavaslatban foglalt rendelkezések pénzügyi eredményét illeti, nem szenved kétséget, hogy az ismét árúba bocsátandó marhasóval szintén fognak történni visszaélések a konyhasó rovására, de a contemplált ellenőrzés mellett remélhetőleg nem olyan nagy mérvben, a mi a sójövedék bevételeinek jelentékeny csökkenését idézné elő, - a mégis bekövetkező kisebb mérvű bevételi csökkenés pedig kárpótlást találand abban az előnyben, melyet a marhasó a közgazdaságnak nyujt.
Áttérve a törvényjavaslat egyes szakaszaira:
Az 1. §-ban foglalt abbeli kikötés, hogy a marhasó „a rendelet utján közzéteendő feltételek alatt” bocsátandó árúba, azért szükséges, hogy a denaturálás iránti, továbbá az államkincstár biztositására vonatkozó másnemű intézkedések a törvény keretén belül a szükséghez képest bármikor megtétethessenek.
A marhasó előállitásának tilalma megfelel a törvényesitett sójövedéki szabályok 10. §-ában foglalt abbeli rendelkezésnek, mely szerint konyhasót annak vegyelemeiből összeállitani tilos.
A 2. § a marhasó eladási árát szabályozza. A marhasó előállitását első izben a sóőrlő malmokkal rendelkező akna-szlatinai és maros-ujvári bányahelyeken szándékozom berendezni.
Szükség esetében a marhasó előállitásával más sóbányahivatalok is megbizhatók lesznek.
A marhasó eladási árának meghatározásánál figyelemmel kell lenni arra, hogy a konyhasó és a marhasó árai között olyan különbség álljon fenn, mely mellett a marhasó redenaturálása haszonhajtó vállalat ne lehessen. E végből s tekintettel az 1868. évi XI. törvénycikk 1. §-ában és az 1878. évi XX. törvénycikk XI. czikkében foglalt határozmányokra a marhasó alapára - épúgy, mint Ausztriában történt - métermázsánkint 10 koronában volna megállapitandó, mely alapárhoz a külső hivataloknál csakis a szállitási költség volna hozzászámitandó. (A marhasó ára legutóbb 1868-ban zsákkal együtt bécsi mázsánként 3 frt 80 krral, métermázsánként tehát 13 korona 56 fillérrel volt megállapitva.)
Az eladási árakon a szállitási költség emelkedésével vagy csökkenésével szükségesekké váló változtatások az 1875. évi L. törvénycikk 4. §-ában foglalt rendelkezéshez képest a konyhasó áraiban esetleg szükséges változásokkal együtt és egy időben volnának közhirré teendők.
A 3. § szerinti marhasó-árudák azért szükségesek, hogy a gazdaközönség azokon a helyeken is, a hol nincsenek kir. sóhivatalok, könnyebben szerezhesse be szükségletét.
Az 1875. évi L. törvénycikk 6., 9. és 10. §-ai alapján az ország némely vidékein a konyhasó eladásánál is vannak alkalmazva engedélyes árúsok, a kik az 1868. évi XI. és 1875. évi L. törvénycikk által törvényesitett sójövedéki szabályok 38. §-a alapján pénzügyi felügyelet alatt állanak. Annál szükségesebb a pénzügyi felügyelet a marhasó árulásánál, a melylyel úgy az államkincstár, mint a fogyasztó közönség kárára inkább követhetők el visszaélések.
A lajstromok rendetlen vezetésére czélba vett büntetés a más ágazatoknál hasonló kihágásokra szabott büntetések mérvének felel meg.
A 4. § rendelkezése, mely szerint a marhasó-bárczák a vevő felek által, a mig készletök tart, megőrzendők: a marhasó birtokosa érdekében és azért is szükséges, hogy a bárczák illetéktelen kezekbe ne jussanak s az azokkal való visszaélésnek eleje vétessék.
A fizetési bárczák a konyhasónál is fedezetül kell, hogy szolgáljanak a vevő által teljesitett fizetésre s a sónak honnan való származására nézve és az 1875. évi L. törvénycikk 10. §-a alapján a kedvezményes árú konyhasóra jogosult királyhágóntúli részekben az ilyen bárczák ellenőrzési czélokra a szükséghez képest szintén beszedetnek.
Egyébiránt azok, a kik a marhasó-bárczát előmutatni nem képesek, ha másnemű kihágás nem forog fenn, csakis a kisebb kihágásokra szabott 2-100 korona birsággal lennének büntetendők.
Az 5. §-ba felvett határozmányok a konyhasóra nézve fennálló idevágó törvényes határozmányoknak felelnek meg.
A törvényesitett sójövedéki szabályok 42. §-a szerint ugyanis:
„Sósikkasztás bűnébe esik az:
b) a ki a neki gyári vagy bármi más czélokra mérsékelt áron adott sót nem a kijelölt czélra használja”.....
a 43. § szerint pedig:
„Sócsempészeti kihágást követ el:
a) a ki külföldről, vagy a birodalmi tanácsban képviselt országokból sót a magyar korona alá tartozó országokba behoz s azt vagy maga felhasználja, vagy másnak ingyen vagy pénzért átengedi.”
A különbség csak az, hogy a mig a sójövedéki szabályok 44. §-a szerint az 56 dekagrammonként 40 krral (kilogrammonként 71.428 krral) megszabott büntetés legmagasabb összege általában 80 frtot, s a nehezitő körülmények között elkövetett csempészeteknél 160 forintot meg nem haladhat: a jelen törvényjavaslat szerint az 56 dekagrammonként szintén 40 s illetve 80 krjával, vagyis kilogrammonként kikerekitve 1 korona 40 fillérrel, illetve 2 korona 80 fillérrel számitott büntetés a sikkasztás vagy csempészet tárgyát képező marhasó egész mennyisége után lenne megszabandó; mert a két sónem eladási árai közötti különbözet ingerül szolgálhat arra, hogy a marhasóval a konyhasó rovására visszaélések követtessenek el s mert indokoltnak vélem, hogy a büntetés mérve a kihágás terjedelmével és minőségével kellő arányban álljon.
A 6. §-ban minden kétség kizárása czéljából szükségesnek tartanám külön is kimondatni, hogy a törvényesitett sójövedéki szabályok egyéb határozmányai, a melyekben általában csak sóról tétetik emlités, a külön készitett marhasónál is megfelelő alkalmazást nyernek.
A 7. § szerint a törvény a gazdaközönség érdekében minél előbb s lehetőleg 1897. évi január hó 1-ével volna életbeléptetendő már csak azért is, mert czélba van véve, hogy az osztrák marhasónak árulása ettől a naptól kezdve szintén szabadabbá tétessék.
