A záloglevelek biztositásáról szóló 1876. évi XXXVI. törvénycikk megalkotása által a törvényhozás közhiteli szempontokból arra az alapra helyezkedett, hogy a záloglevelek teljes törvényes biztositást nyerjenek. Nyerjenek az által, hogy egyrészt a hitelt kereső és a hitelt nyujtó között közvetitő és zálogleveleket kibocsátó intézet számára megjelöltettek azok az alapok, a melyeken, és azok a határok, a melyeken belül jelzálogkölcsönöket engedélyezhetnek és zálogleveleket bocsáthatnak ki, másrészt kimondatott az az elv, hogy a záloglevelek összeségének biztositására szolgálnak a kibocsátó intézet összes, jelzálogilag biztositott kölcsönkövetelései, a melyek alapján záloglevelek bocsáthatók ki. Ezenkivül köteleztettek a jelzálogintézetek a záloglevelek külön biztositására szolgáló, az intézet egyéb vagyonától elkülönitve kezelendő és meghatározott befektetési módokhoz kötött biztositási alapot létesiteni.
A mig, a hitelgazdaság fejletlenebb korában, a reálhitelbeli igények azt a kielégitési eszközét, a melylyel a hitelintézetek a kölcsönt keresők és a kölcsönt nyujtók között kötvények kibocsátása utján közvetitenek, kizárólag a záloglevél képezte, az emlitett törvény anyagán túlterjedő más rendezés szüksége nem mutatkozott. Még az 1889. évi XXX. törvénycikkben foglalt intézkedéseket sem tekinthetjük elvi újitásnak. Igaz, hogy e törvény az értékpapirok egy újabb nemét, a magyar földhitelintézetnek u. n. vizszabályozási és talajjavitási zálogleveleit honositotta meg, a melyek kibocsátási alapját a szó szoros értelmében dologi teher természetével felruházott vizszabályozási és talajjavitási kölcsönök képezik. De ezek az értékpapirok is záloglevelek, a melyek a jogi biztositás tekintetében kifejezetten az 1876. évi XXXVI. törvénycikk rendelkezései alatt állanak. A záloglevélügynek a most idézett törvényben foglalt rendezése teljesen bevált, a hazai részvénytársaságok és szövetkezetek által kibocsátott zálogleveleket a forgalom készségesen vette fel, mint a tőkeelhelyezésre kiválóan alkalmas értékpapirokat.
A gazdasági és forgalmi élet általános fejlődésével kapcsolatban azonban újabb igények keletkeztek, a melyek záloglevelek kibocsátása utján az emlitett törvény által felállitott ismérvek hiánya miatt ugyan nem voltak kielégithetők, de oly alapokat szolgáltattak, a melyek úgy belső biztosságuknál, mint tekintélyes számuknál fogva teljesen jók arra, hogy azok felhasználásával a pénzintézetek hitelpapirokat bocsássanak ki.
Ilyenek a törvényhatóságok és községek hiteligényei, a mely igények kiválóan közigazgatási, közgazdasági és culturalis létesitmények által keletkeztek, nemkülönben a vizi társulatok ama hitelszükségletei, a mely szükségletek vagy még a fönnebb emlitett 1889. évi XXX. törvénycikk megalkotása előtt keletkeztek, vagy a most emlitett törvényben megállapitott egyik-másik kellék hiánya miatt a földhitelintézetnek vizszabályozási záloglevelei útján kielégitést nem nyerhettek. Ez igények kielégitésére a nevezett testületek és társulatok kölcsönöket a pénzintézetektől akkép vettek fel, hogy ezek az intézetek a piaczra - községi kötelezők, kamatozó kötvények, nyereménykötvények neve alatt - új czímlet-kategoriát hoztak. A pénzpiaczon ezek a czímletek ma már általánosan ismert értékpapirok, összforgalmuk 1896. végén a 170 millió forintot meghaladta.
Igen jelentékeny hiteligények keletkeztek továbbá a h. é. vasuti ügynek az utóbbi években végbement s még folyton tartó, nagyobb arányú fejlődése folytán is.
Ezen, közgazdasági szempontokból is teljes figyelmet érdemlő hiteligényeknek közvetett kielégitési eszközeként ismét egy új czímlet-nem honosult meg. A helyi érdekű vasuti részvénytársaságok ugyanis az épitési és üzembe helyezési költségek legnagyobb részét, valamint a vállalat fejlődése folytán később esetleg felmerülő nagyobb befektetési költségeiket is elsőbbségi részvények, kölcsönkötvények s elsőbbségi kötvények kibocsátása utján szerzik be. - Ezek az elsőbbségi részvények azonban az üzleti feleslegnek a vasut fennállása első éveiben rendesen csekély volta miatt, a kölcsönkötvények és elsőbbségi kötvények pedig e kötvényeknek rendszerint kisebb mennyiségénél fogva alig alkalmasak arra, hogy közvetlenül piaczra hozassanak.
Minthogy egyrészről a nyilt piacz az emlitett értékpapirokat nem igen hajlandó felvenni, másrészről azért, hogy a h. é. vasuti czímletekbe fektetett tőke mihamarább mobilizáltassék s ismét a közgazdaság szolgálatára lehessen, a forgalmi élet úgy segitett magán, hogy a h. é. vasutak elsőbbségi részvényei, kölcsönkötvényei és elsőbbségi kötvényei, valamint az ezekre adott kézi zálogkölcsönök alapján egy, a kibocsátó intézet egyéb vagyonával s hitelével is támogatott, új kötvény-nemet hozott forgalomba, mely kötvénynem - a h. é. vasutak szóban forgó czímleteinek és az ezek alapján kibocsátó intézetnek bevonásával - közvetitőként szolgál a tőkebefektetőt s kölcsönt kereső vasuti vállalat és a tőkét befektető s kölcsönt nyujtó nagyközönség között.
Ilyen kötvény az 1896. év végeig már 8 millió frtnyi névértéken felül került a forgalomba.
Sem az u. n. községi kötvények (kamatozó kötvények, nyereménykötvények), sem a vasuti kötvények biztositása tekintetében ez idő szerint törvényes intézkedéseink, oly értelemben, a minőben a záloglevelek tekintetében fennállanak, nincsenek.
A ma már közforgalom tárgyát képező u. n. községi kötvények (kamatozó kötvények, nyereménykötvények) és vasuti kötvények tisztán a kibocsátó intézetek alapszabályaiban foglalt rendelkezések alapján bocsáttatnak ki s az értékpapirok becse egyedül a kibocsátó intézetek vagyoni helyzete és bizalmat érdemlő volta alapján mérlegeltetik.
Habár sem az a körülmény, hogy az intézetek a kötvények kibocsátásánál alapszabályaikat folyton szigorúan megtartják, sem az intézetek vagyoni állása soha kétségbe nem vonatott, az, hogy zálogleveleink a törvényhozásnak fönnebb emlitett intézkedésével törvényes biztositást nyertek és hogy az emlitett kötvények forgalomba hozatalánál, hasonlóan a záloglevelek kibocsátási alapjához, a kibocsátó intézetek által megszerzett követelések, illetőleg értékek képezik a kibocsátás alapját, az érdekeltek körében azt a kivánságot érlelte meg, hogy ezek a kötvények is hasonló törvényes biztositást nyerjenek.
E kivánság teljesitését kiváló gazdaságpolitikai indokoknál fogva czélszerűnek és szükségesnek tartom.
Közhiteli szempontok kivánják meg, hogy a kötvénybirtokos teljesen tudatában legyen annak, hogy értékeit nemcsak a kibocsátó intézet vagyona és helyes üzletkezelése, hanem a törvény is védi akkor, a midőn a kötvénybirtokos számára külön fedezeti alapokat jelöl meg s a midőn megakadályozza azt, hogy a kötvények száma mesterségesen szaporittassék. Ez a szempont hazánkban, a hol az idegen, külföldi tőkének gazdasági termelésünkben kiváló szerep jut, fokozottabb mérvben érvényesül, mint egyebütt, a hol az idegen tőkének ily nagy szerepe nincs és a hol az értékpapirokat felvevő közönség közvetlenül szerez értesülést úgy a kibocsátó intézet ügyvitele, mint az általánosan uralkodó gazdasági viszonyok felől.
A biztos hitel olcsó.
Azok a czélok, a melyeket a többször emlitett értékpapirok útján beszerzett tőke szolgál, önmagukban olyanok, hogy azok elősegitése állami feladatot képez.
Nem szorul közelebbi megvilágitásra, hogy a községi, törvényhatósági, vizszabályozási kölcsönök lehető olcsóvá tétele az által, hogy az e kölcsönök alapján kibocsátandó kötvények biztosittatnak, közgazdasági szükséget képez.
A h. é. vasutak ügyének fejlődésére jótékony befolyással lesz az, hogy a h. é. vasuti czímletek megszerzése, illetőleg zálogbavétele a törvényjavaslatban tervezett korlátok között, jogi biztositással ellátott kötvények kibocsátásának alapjául szolgálhatnak. Nem szükséges, hogy az e czélra szolgáló tőkebeszerzés könnyitésére szánt állami intézkedéseket közgazdasági szempontból indokoljam.
Midőn a most előadott szempontok arra az eredményre vezettek, hogy a már forgalomban levő u. n. községi kötvények és vasuti kötvények törvényes biztositása iránti intézkedések köztekintetekből teljesen indokoltak, felmerült az a további kérdés, nincsenek-e még a jelzett kötvények kibocsátási alapjait már ma szolgáltató hiteligényeken kivül más oly igények, a melyek kötvények kibocsátása útján kielégithetők lennének és a mely igények kielégítésének elősegitése közgazdasági tekintetekből szintén indokolt.
E vizsgálódás azt eredményezi, hogy magának a mezőgazdaságnak vannak oly hiteligényei, a melyek kielégitésére a záloglevelek a fennálló törvényes korlátoknál fogva nem alkalmasak, de a melyek természetüknél és czéluknál fogva egyrészt teljesen arra valók, hogy az ez igények kielégitésére szolgáló kölcsönök a közforgalom tárgyát képező kötvények kibocsátási alapját képezzék, másrészt általános szempontból annyira fontosak, hogy kielégittetésük törvényhozási intézkedésekkel való előmozditása szintén kiváló állami feladatot képez.
Igy nem talál megfelelő kielégitést záloglevélkölcsönök útján a földbirtokosnak az a hitelszükséglete, a mely akkor áll elő, ha birtokán talajjavitási munkálatokat kivánna teljesiteni. A czélirányosan és helyesen végrehajtott talajjavitás a birtok értékét nagyobb összeggel emeli, mint a milyet az erre szükséges költség kitesz.
Ámde a talajjavitás - tekintve, hogy az annak tárgyát képező birtok rendszerint alacsony becsértékkel bir, - a becsérték feléig terjedhető záloglevél-kölcsönnel igen gyakran egyáltalán nem hajtható végre. Természetesen még kevésbbé történhetik ez akkor, ha a birtok a becsérték feléig jelzálogi terhekkel már meg van terhelve, holott épen az ily terhelt ingatlan birtok tulajdonosának lehet leginkább szüksége viszonyait javitani. A most szóban forgó hitelszükséglet kielégitése nem tekinthető biztositottnak az 1889:XXX. tc. által sem, mert az ezen törvénycikk alapján adható talajjavitási kölcsönök az illető jószágtestek kataszteri tiszta jövedelmének hatszorosát nem haladhatják meg, a talajjavitást igénylő birtoktestek kataszteri tiszta jövedelme pedig rendszerint alacsony.
Ily hiteligények keletkeznek a telepités ügyéből. Az 1894. évi V. törvénycikk a magán- és az állami telepitést, annak közigazgatási, rendészeti és jogi részét szabályozta; a telepitések foganatositásának helyes pénzügyi megoldására, annak lehetővé tételére, hogy a telepitő a telepesek által fizetendő vételárt mihamarább kézhez kapja, az idézett törvény nem nyujtott módot. A záloglevél ezen a téren sem mutatkozik kielégitő közvetitő eszköznek.
Felmentve érzem magam az alól, hogy a meghatározott feltételekhez kötött s kellő óvrendszabályok mellett keresztülvitt birtokfeldarabolások közgazdasági és társadalmi előnyeit s annak teljesen indokolt voltát e törvényjavaslat indokolásának keretében bővebben kifejtsem, hogy a földbirtoknak a jelzett értelemben irányitott megosztását elősegitsük. De ezt a műveletet, épúgy mint a telepitést, a becsérték feléig terjedhető záloglevélkölcsön útján legtöbb esetben alig fogjuk előmozdithatni. Szemügyre véve viszont azt, hogy a telepités és a feldarabolás folytán keletkező birtokrészek azok csekélyebb terjedelménél fogva hazánkban tapasztalás szerint tetemesen forgalomképesebbek, keresettebbek, mint a nagyobb birtokok, mi akadálya sincs annak, hogy a telepek és parczellák a becsérték felén túl is megterheltessenek oly kölcsönökkel, a melyek alapján kötvények bocsáthatók ki, a nélkül, hogy e kötvények fundált volta - természetesen figyelembe véve a többi jogi biztositékot is - legkevésbbé is veszélyeztetnék.
Az előadott szempontokból czélszerűnek és teljesen indokoltnak vélem, hogy akkor, a midőn a törvényhatóságok, községek, vizi társulatok, helyi érdekű vasutak által támasztott hiteligények kielégitésére szolgáló hitelpapirok biztositásáról azzal a czélzattal intézkedünk, hogy e hitelek kielégitése lehetőleg olcsón, a közhiteli tekintetek kényes figyelembevétele mellett lehetővé váljék, egyuttal a kötvények kibocsátásául szolgáló alapok közé oly mezőgazdasági hiteleket is vegyünk fel, a mely hitelek jutányos kielégitése ugyancsak a közhiteli tekintetek teljes megóvása mellett kiváló fontosságú mezőgazdasági czélokra szolgál s a melyek kielégitésére a ma rendelkezésre álló eszköz, a záloglevél, elégtelennek bizonyult. Igaz, hogy a javasolt intézkedések által a mezőgazdasági hitel kérdésének csakis egyik része nyerne szabályozást, az, a mely a dolog természete szerint a reálhitel körébe tartozik. A többi, a jelentősebb, a mezőgazda személyi hitelének ügye a tervbe vett rendelkezések által megoldásra nem talál. De nézetem szerint nem is találhat. Erre a megoldásra a hitelszövetkezetek ügyének tervbe vett szabályozása s az ezzel a szabályozással kapcsolatos intézkedések vannak hivatva. E tekintetben itt csak arra a kijelentésre szoritkozom, hogy e kényes, az összes hivatott tényezők együttműködését igénylő kérdés megfejtése iránt a munkálatok folyamatban vannak s bizton hiszem, hogy ezek eredménye mihamarább a törvényhozás elé lesz terjeszthető.
A fönnebb részletesen ismertetett hiteligények kielégitésére szánt közforgalmú kötvények biztositását czélozza a tisztelettel előterjesztett törvényjavaslat.
A biztositás iránt javasolt intézkedések elvileg ugyanazok, mint a melyeket a záloglevelek tekintetében az 1876. évi XXXVI. törvénycikk megtett és a melyek, a mint emlitettem, általában czélszerűeknek jelezhetők.
A kibocsátó intézet által megszerzett követelések összesége, a mely követelések alapján kötvények bocsáttatnak ki, kizárólag a kötvénybirtokosok biztositására szolgál, arra harmadik személyek jogokat nem szerezhetnek.
Szigorú taxatióval vannak megállapitva azok a követelések és értékek, a melyek alapján ily kötvények általában kibocsáthatók.
Kizárólag a kötvények biztositására a kibocsátó intézetek megfelelő külön biztositási alapot tartoznak létesiteni, azt egyéb vagyonuktól elkülöniteni s oly értékekbe elhelyezni, hogy az alap, a mennyire egyáltalán lehet, biztositva és bármikor realizálható legyen.
Meg lenne állapitva a határ, a meddig a kötvénykibocsátás, viszonyitva azt a megszerzett követeléshez, terjedhet.
A biztositási intézkedések tényleges foganatositása nem előzetes hatósági intézkedésekkel, nem a kormánybiztosi intézménynyel, hanem kereskedelmi törvényhozásunk szellemének megfelelően és úgy, a mint azt a záloglevéltörvény is rendeli, a kibocsátó intézetek igazgatóságának fokozott felelőssége által biztosittatnék.
Ez intézkedéseken kivül a kötvények számára, azokra a czélokra való tekintettel, a melyeket előmozditani vannak hivatva, közvetlen állami kedvezmények vannak javaslatba hozva. Ezek az adómentesség és az, hogy e kötvények a közhatóságok intézkedési köréhez tartozó bizonyos meghatározott befektetési czélokra alkalmasaknak nyilvánittatnak.
Végül tervbe van véve az is, hogy azokra az intézetekre is, a melyek már ma is foglalkoznak oly kötvények kibocsátásával, a melyek biztositását a javaslat czélba vette, a törvény intézkedései bizonyos feltételek teljesitése esetén kiterjesztessenek.
A törvényjavaslat szerkesztésénél kiindulásul szolgált előzmények és alapul vett elvek előadása után áttérhetni vélek a javasolt részletes rendelkezések ismertetésére.
A javaslat 1. §-a szerint a törvényben a biztositandó kötvények névszerint nem neveztetnének meg, szabadságában állván a kibocsátó intézetnek czímleteit tetszése szerint elnevezni, a törvény csakis azt jelentené ki, hogy a törvényben megállapitott biztositást és kedvezményeket csakis azok a kötvények élvezik, a melyek a törvénynek mindenben megfelelnek, e tekintetben a kötvény elnevezése teljesen közömbös. Az ebből netalán eredhető jogbizonytalanság megelőzése végett a 3. §-ban javaslatba hozzuk, hogy a kötvénykibocsátás megkezdése előtt az a körülmény, hogy a kibocsátó intézet alapszabályai a törvénynyel megegyeznek, az illetékes törvényszék czégjegyzékébe bevezetendő és közzéteendő. A záloglevelek tekintetében ily rendelkezésre nem volt szükség, mert a záloglevél a közgazdaságban és a jogban teljesen tisztázott fogalom.
Hogy a nyereménykötvények külön megemlittetnek, annak oka abban keresendő, hogy ily kötvények ma tényleg forgalomban vannak s oly alapokon bocsáttatnak ki, a melyeket a törvényjavaslat a kötvények kibocsátási alapjául elfogad. - Önérthető, hogy az 1889. évi IX. törvénycikk, jelesül annak az a rendelkezése, a mely szerint nyereménykölcsönök kibocsátását a törvényhozás magának tartotta fenn, érintetlenül marad.
A 2. § a kibocsátási alapokat határozza meg.
Azok után, a miket a jelen indokolás általános részében volt szerencsém előadni, itt csak néhány megjegyzést kell még tennem.
A kibocsátási alapok kivétel nélkül olyanok, hogy azokra a közforgalom tárgyát képező hitelpapirok alapithatók. Az első csoportba oly követelések tartoznak, a melyek vagy kényszerhozzájárulások szedésére jogositott testületekkel és társulatokkal szemben állanak fenn, ideértve az államot és az állami intézeteket, vállalatokat is, vagy telekkönyvileg be vannak kebelezve s különös mezőgazdasági czélokra szolgálnak, ez utóbbi követelések külön kellékeit a 3., 4., 5. és 6. §-ok határozzák meg.
A második csoportba a vasuti czímletek tartoznak, a melyek, ha az intézet által tulajdonilag megszereztetnek, közvetlenül, ha csak zálogba vétetnek, az azok alapján adott lombard-kölcsön útján szolgálnak kibocsátási alapul. A vasuti czímletek felsorolása alkalmazkodik a vasuti tőkebeszerzés nálunk szokásos módjaihoz, nemkülönben a h. é. vasutakról szóló 1888. évi IV. törvénycikkhez. A czímletek megválasztásánál a törzsrészvények, tekintettel arra, hogy e papirok általában hosszú időn át alig jövedelmeznek valamit, mellőztettek. A külföldi vasuti czímletek közül csakis a csatlakozó vasutak czímletei szolgálhatnak nálunk kibocsátási alapul. Ha nem is kivánjuk a hazai intézeteket teljesen elzárni attól, hogy külföldi vasutak, különösen magyar vasutak folytatását képező külföldi vasutak létesitésében a kötvénykibocsátás segedelmével részt vegyenek, viszont megkövetelhetőnek tartom, hogy a törvény által védett és kedvezményekben részesitett kötvények kibocsátása utján beszerzett tőke első sorban a hazai vasuti ügyet szolgálja.
Hogy a külföldi vasuti czímletek jogi természetének megitélésénél hazai törvényeink veendők irányadóul, indokolást nem igényel.
Előfordul a gyakorlatban, főleg a helyi érdekű vasutakhoz való járulásoknál az az eset, hogy az állam, a törvényhatóságok, a községek nem tőke, hanem évi járadékok fizetésére kötelezik magukat. E teljesen jó kibocsátási alap mellőzésére nem lévén ok, ily járadékkövetelések felhasználása kötvénykibocsátási alapul, kifejezetten meg lenne engedendő.
A § utolsó bekezdése szerint az intézet a kibocsátási alapok közt szabadon választhat. Ha a § első bekezdése szerint a kibocsátási alapok megállapitásának kizáró jelentősége van, vagyis a törvény csakis az általa meghatározott alapokat ismeri is el, a melyek felhasználásával a törvény kedvezményeire igénynyel biró kötvények bocsáthatók ki, az intézeteket abban korlátozni, hogy az alapok közül valamennyit vagy melyiket válaszszák, indokolatlan lenne.
A 3., 4., 5. és 6. §-ok a jelzálogilag fedezett követelésekről, mint kötvénykibocsátási alapokról rendelkeznek.
A 3. § a kötvénykibocsátási alapul szolgáló telepitési kölcsönre nézve megállapitja, hogy a telepes birtokra bekebelezett követelés összege a becsérték 75%-át nem haladja meg. A megengedett megterhelésnek a záloglevelek számára megállapitott mérven túl való megállapitása szükségessé válik az által, hogy záloglevelekkel az eddigi tapasztalatok szerint a telepités keresztülvitele rendkivül meg van nehezitve, aggályra pedig ez a felemelés nem szolgáltathat okot, ha figyelembe veszszük, hogy a kis birtokrészletek igen kelendők, főleg pedig, hogy vételárral hátralékos telepessel szemben a 4. §-ban tervezett intézkedés szerint a kibocsátó intézetet úgy, mint a telepitési törvény 18. §-a szerint a telepitő államot, kimozditási jog illetné meg.
A talajjavitási kölcsönök feltételeit megszabó 5. §-ban tervezett intézkedések alig igényelnek közelebbi indokolást. A felsorolt talajjavitási munkálatok a vizjogi törvénynek rendelkezései alá esnek. A mi az itt is javasolt 75%-os megterheltetést illeti, ez ellen sem tehető észrevétel. Az állagában javuló jelzálog nagyobb megterheltetést bir meg. A § többi intézkedése a kötvények biztossága érdekében s azért is szükséges, hogy a talajjavitási kölcsönök eredeti rendeltetésüktől el ne vonassanak.
Birtokfeldarabolás esetén - 6. § - a lekötött ingatlan a becsérték kétharmadáig lenne megterhelhető. A kisebb birtokrészletek keresett volta a megterheltetésnek ezt a határát aggálytalanná teszi a kötvények biztositott volta tekintetében, e mellett egyik eszköze az okszerű parczellázás elősegitésének.
A kötvénykibocsátás alapjául szolgáló parczellázás ismérveinek a 6. §-ban javasolt megállapitásánál a feldarabolandó birtok és a feldarabolásból keletkező birtokrészletek becsértéke érdemel különös figyelmet.
A törvénynek nem lehetett czélja egyrészt általában a kisebb középbirtok feldarabolását, másrészt a feldarabolandó birtok teljes elaprózását lehetővé tenni. Közgazdasági és socialis tekintetek kivánják meg, hogy a feldarabolás kellő mérvekhez alkalmazkodjék. A vidékek és mívelési ágak különféleségéhez képest területben nem lehetett megállapitani a feldarabolandó minimumot, sem a parczella minimumát és maximumát; legczélravezetőbbnek látszott ezt becsértékben kifejezni. A tulajdonos tekintetében, illetőleg a feldarabolandó birtok fekvése tekintetében felállitott korlát biztonsági intézkedés, hogy a földarabolás czimén oly földbirtok ne legyen megterhelhető, a melynek földarabolása nem esik a jelen javaslat szerkesztésénél mérvadó szempontok alá. Hogy azonban a feldarabolható birtok négyszázezer koronában megállapitott legkisebb becsértékének merev alkalmazása a gyakorlati életben fennakadásra okot ne adjon, a földmívelésügyi és pénzügyi ministerek számára felhatalmazást kérünk, hogy kivételes figyelmet érdemlő esetekben a minimális becsértéken aluli birtokok oly feldarabolását, a mely a jelen törvény hatálya alá tartozó kötvények kibocsátásának alapjául szolgál, engedélyezhessék.
Az, hogy a földarabolt birtokrészletek vevői a vételár-hátralékért egyetemleg ne legyenek kötelezhetők, illetőleg, hogy, ha ily kötelezettséget vállalnak, a feldarabolás többé a törvény által védett kötvénykibocsátás tárgyát nem képezheti, gyakorlati tapasztalatok szerint szükséges kikötés.
A 7. §-ban az intézetek számára megállapitott az a kötelezettség, hogy mit tartoznak mindent alapszabályaikba felvenni, ha kötvényeket kivánnak kibocsátani, elvileg egyezik a záloglevéltörvény megfelelő rendelkezésével.
A § második bekezdésének czéljáról az 1. § indokolása közben volt szerencsém megemlékezni.
A 8. § kötelezi egyfelől az intézeteket, melyek a jelen javaslatban tárgyalt kötvényeket kivánnak kibocsátani, hogy már a kibocsátás megkezdése előtt a kötvények külön biztositékaként megfelelő alapot létesitsenek, - és másfelől ennek az alapnak legkisebb összegét három millió, illetőleg arra az esetre, ha a kibocsátás ugy a 2. § 1. pontjában, mint a 2. § 2. pontjában felsorolt alapok együttes felhasználásával czéloztatnék, hat millió koronában állapitja meg. Ez az intézkedés a záloglevél-törvény, valamint az 1889:XXX. tc. 10. és 11. §-ai szellemének is megfelel, a mennyiben az előbbi törvény értelmében a záloglevelek biztositására szintén külön alap alkotandó, az utóbbi törvényszakaszok pedig azt czélozzák, hogy a záloglevelek külön biztositéki alapjának legkisebb összege is lehetőleg 1,500.000 frtot tegyen ki. Itt is, ugy mint a zálogleveleknél, a külön alap az illető értékpapiroknak fokozottabb biztositására van szánva, mert a kibocsátó intézetnek kizárólag e czélra szánt s lehetőleg liquid módon elhelyezett egy vagyonrészét képezi.
A 9. § megállapitja azt, hogy a 8. § értelmében létesitendő külön biztositéki alap miképen, nevezetesen milyen értékekben helyezhető el. E szakasz intézkedései lényegileg megegyeznek a záloglevél-törvény illető határozmányaival és a mutatkozó elterések az azóta tett tapasztalatok és a fejtettebb viszonyok következményei. Az elhelyezési módok megválasztásánál az a fönnebb megjelölt elv volt irányadó, hogy a külön biztositási alap szükség esetén gyorsan készpénzzé legyen átváltoztatható.
A 10. § a 8. § intézkedéseihez képest alkotandó külön biztositéki alapra megfelelő értelmezéssel kiterjeszti a záloglevél-törvény 5. és 7-10. §-aiban a záloglevelek külön biztositéki alapjaira vonatkozólag foglalt határozmányokat.
A 11. § megfelel a záloglevél-törvény 11. szakaszának s mint ilyen indokolást nem igényel.
A 12. § a jelen javaslat tárgyát képező kötvények kibocsátási mérvét állapitja meg.
A főelv az, hogy több kötvény annál, mint a mennyit a kibocsátási alapul szolgáló követelések tőkeösszege, illetőleg a kibocsátási alapot képező vasuti czímletekért az illető intézet által fizetett vételár kitesz, nem bocsátható ki. Minthogy a kibocsátó intézet alapjában pusztán közvetitő a hitelt kereső s a hitelt nyujtó között, s minthogy továbbá helyes üzletvitel mellett egyáltalán ki kell zárva lenni, hogy a megszerzett követelések összegét meghaladó kötvények kerülnek forgalomba, ez elv kimondása a kötvények törvényes biztositásának egyik sarkalatos intézkedése.
Ezen az általános szabályon kivül arra az esetre, ha a kibocsátás vasuti czímletek, vagy ezekre adott kézi zálogkölcsönök alapján történik, a jelen §-ban még az a megszoritás is foglaltatik, hogy ez esetben a kibocsátható kötvények névértéke az illető vasuti czímletek névértékét sem haladhatja meg.
Egyszersmind intézkedik ez a szakasz arra nézve is, hogy az esetben, ha a kibocsátás alapjául szolgáló követelés meghatározott számú éven át fizetendő összegekre szól, a követelésnek az a tőkeösszege, melynek erejéig a kötvények kibocsáthatók, miként állapitandó meg. E tekintetben kimondja a szakasz, hogy a követelés tőkeösszege úgy kell hogy megállapittassék, hogy a kiszámitás alapjául kisebb kamatlábot annál, mint a kibocsátandó kötvények kamatlába, venni nem lehet, - a mivel biztositja azt a czélt, hogy az ilyen követelések alapján is, legfeljebb csak annyi kötvény lesz kibocsátható, a mennyinek kamatoztatása és törlesztése az alapul szolgáló követelésben fedezetet talál.
A kibocsátási határ tekintetében nagyobb megszoritást tenni, a hiteligénylőkre nézve csak hátrányos lenne, a kötvények biztonsága szempontjából pedig - tekintettel a törvényjavaslatban foglalt biztositó intézkedések összességére - feleslegesnek mutatkozik.
A 13., 14. és 15. § lényegileg teljesen megegyezik a záloglevéltörvény 14. és 15. §-ával, s mint ilyen, indokolást nem igényel.
A 16. § megállapitja, hogy a jelen törvény hatálya alá eső kötvények 1-1 darabja csakis törvényes értékükre és annál az összegnél, a melyen alul menni kötvényeknél gyakorlatilag nem lenne indokolt, vagyis 100 koronánál kisebb összegre nem szólhat.
A 17. § lényegileg megfelel a záloglevéltörvény 17., 18., 20. és 21. §-ainak és azoktól emlitést érdemlőleg - a mi a kibocsátási alapok eltérő természetében találja indokolását - csak annyiban üt el, hogy a 2. § 1. a) és b) pontjaiban meghatározott követelések alapján kibocsátandó kötvényeknél a kibocsátási alapul szolgáló követeléseknek sajátos jogi természete nem telekkönyvileg, mint ez a zálogleveleknél történik, hanem a követelésekről kiállitott okmányokra jegyeztetik fel.
A 18. § teljesen megegyezik a záloglevéltörvény 27. §-ával.
A 19. § - tekintettel a vasuti, rendesen előmutatóra szóló czimleteknek nagymérvben mobil természetére - a kötvények biztonsága szempontjából kimondja, hogy mindazok a vasuti czímletek, a melyek alapján, vagy a melyekre adott kézi zálogkölcsönök alapján a jelen törvényjavaslatban tárgyalt kötvények bocsáttatnak ki, mindaddig az ideig, a mig e vasuti czimletek, illetőleg az azokra adott kézi zálogkölcsönök tényleg kibocsátási alapul szolgálnak, nemcsak az illető intézet egyéb vagyonától elkülönitendők, hanem ezenfelül még mindenkor kir. közjegyző ellenzára alatt is őrzendők. Továbbá körülirja e szakasz és pedig - nézetem szerint - oly módon, mely a kivánt czél elérését tényleg biztositani is alkalmas, az ellenzárolás mikénti foganatositásának módozatait és másfelől a közjegyzőnek ezen eljárásáért egy megfelelő és méltányos díjazást állapit meg.
A 20. § lényegileg megfelel a záloglevéltörvény 29. §-ában foglalt rendelkezéseknek.
A 21. § kimondja, hogy a javaslat tárgyát képező kötvények birtokosai jogainak védelme és az ilyen kötvényeket kibocsátó intézetek igazgatósági tagjainak felelőssége tekintetében megfelelő alkalmazással a záloglevél-törvény 22-26., 28. és 31-35. §-ainak rendelkezései irányadók és egyszersmind a dolog természetéből s a záloglevél-törvény szelleméből kifolyólag az emlitett törvény 34. §-ában megszabott büntetést a kibocsátó intézet igazgatóságainak tagjaira arra az esetre is kiterjeszti, ha azok elmulasztanák gondoskodni arról, hogy a javaslat 17. §-ának 2. bekezdésével előirt feljegyzés annak idején megtörténjék.
Már a jelen indokolás bevezető részében volt szerencsém előadni, hogy a törvény rendelkezéseinek megtartása nem hatósági felügyelet útján és praeventiv intézkedésekkel, hanem kereskedelmi törvényhozásunk szellemének megfelelően tisztán az intézetek vezetőinek felelőssége s az e felelősségre alapitott megtorló intézkedésekkel biztositandó.
A 22. és 23. § a jelen indokolás általános részében ide vonatkozólag előadottak után további indokolást nem igényel.
A 27. § elrendeli, hogy az esetben, ha nyilvános számadásra kötelezett pénzintézeteknél fennálló s a jelen javaslat tárgyát képező kötvények kibocsátására alkalmas követelések olyan intézetre ruháztatnak át, mely ilyen kötvények kibocsátásával foglalkozik, ezek az átruházások bélyeg- és illetékmentességben részesittetnek az átruházott követelés engedményezése és netaláni telekkönyvi bekebelezése után járó bélyeg- és illetékre nézve.
Ezt az intézkedést, mely egyébként bizonyos fokig, illetőleg tekintetben az 1895. L. tc. 2. §-a szellemének is megfelel, indokolja az a közhiteli szempontokból fontos körülmény, hogy ez úton elősegittetik a vidéki, rendszerint kisebb és épen azért a jelen javaslatban tárgyalt kötvények kibocsátásával sikeresen alig foglalkozható intézetek ilyen követelésekbe fektetett tőkéinek mozgósitása, - és másfelől kivánatossá teszi az a körülmény is, hogy ez úton egyszersmind előmozdittatik annak lehetősége is, hogy a vidéki intézetek bizonyos, legnagyobb részt épen a földbirtokos-osztály részéről felmerülő hiteligényeket olcsóbban elégithessenek ki.
A szintén kibocsátási alapként contemplált vasuti czímletek átruházására vonatkozólag ilyen intézkedés gyakorlati jelentőséggel alig birna.
A 25. § a jelen törvény rendelkezéseit kiterjeszteni szándékozik azokra az intézetekre, a melyek már a törvény életbeléptekor, a javaslatban meghatározott alapok egyik-másikának felhasználásával, kötvények kibocsátásával foglalkoznak. E kiterjesztés általános közgazdasági indokairól már fönnebb emlékeztem meg.
Önérthető, hogy e kiterjesztés ahhoz a feltételhez kötendő, hogy az intézetek mindenben a most javasolt rendelkezésekhez alkalmazkodjanak. E végből ezek az intézetek a javaslat törvényerőre emelkedésétől számitandó, bizonyos határidőn belül, mely határidőt a javaslat az összes ide vonatkozó körülmények mérlegelése alapján egy évben kiván megállapitani, alapszabályaikat a javaslat határozmányaival összhangba hozni, a 4. §-ban előirt különbiztositási alapot a 14. § rendelkezéseinek is megfelelően megalkotni, azt a körülményt, hogy alapszabályaik a jelen javaslattal megegyeznek, a czégjegyzékbe bevezettetni s szabályszerűen közzététetni és végül a 17. és 19. §-ban elrendelt feljegyzéseket s ellenzárolást is foganatosittatni tartoznának.
Ugyanezen szakasz végpontja - teljesen megfelelően a 7. § utolsó bekezdésének - egyszersmind utasitást tartalmaz a törvényszék részére abban a tekintetben, hogy azt a körülményt, hogy az itt szóban forgó intézetek alapszabályai a javaslat határozmányaival megegyeznek, csak akkor jegyezheti be a czégjegyzékbe s az csak akkor tehető közzé, ha az alapszabályokat tényleg ilyeneknek találja s az intézet azt is igazolja, hogy a 4. §-ban körülirt különbiztositéki alapot a 14. § követelményeinek megfelelően is tényleg megalkotta.
A 26. § a végrehajtási záradékot tartalmazza, mint ilyen, közelebbi indokolást nem igényel.
