1897. évi XXXIII. törvénycikk indokolása

az esküdtbiróságokról * 

I. Általános indokolás

Miután a bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat akkép lett megalkotva, hogy az esküdtbiróságok hatásköre nemcsak a sajtó útján elkövetett büntetendő cselekményekre terjed ki, hanem eme biróságok hatáskörébe utasittatnak a legsúlyosabb bűntettek is, ennek szükségszerű folyománya az, hogy az esküdtbiróságok szervezete külön törvény által szabályoztassék. Ámbár az 1848. XVIII. tc. 17. §-a alapján 1867. évi május 17-én 307. sz. a. illetőleg az erdélyi részekre nézve 1871. május 14-én kibocsátott szabályrendelet az esküdtbiróságok szervezéséről is intézkedik, mindazáltal az igazságügyi kormány több nyomós okból abban a meggyőződésben van, hogy a mostani állapot fenn nem tartható s az esküdtbiróságok szervezetét s az azzal kapcsolatos kérdéseket külön törvényben kell megoldani.

Ha el is tekintünk attól, hogy minden szervezeti intézkedés az igazságügy legfontosabb kérdéseit szabályozza, tehát bizonyos értelemben minden szervezeti törvény az igazságügy keretében alaptörvény s így az rendeletileg semmiképen sem szabályozható: az esküdtbiróságok szervezetéről azért is külön törvényt kell alkotni, mert az 1867. évi szervezeti szabályzat hiányos, elavult és csupán a sajtó útján elkövetett bűncselekményekre illetékes esküdtbiróságok szervezéséről rendelkezik.

Az 1867-ik évi május hó 17-ki szabályzat fogyatékosságát legjobban bizonyitja az, hogy közvetlenül életbeléptetése után a rendeleteknek egész sorozatát kellett kibocsátani részint a hiányok pótlása végett, részint pedig azért hogy a szabályzat homályos rendelkezései kellő világitásba helyeztessenek. De igy sem lehetett a kételyeket eloszlatni, s már 1867. évi julius 25-én 307./i. m. szám alatt kiadott rendeletben az van kimondva, hogy ”mindenütt, hol a rendeletben külön szabály felállitva nincs, a közönséges perrendtartás szabályai alkalmazandók”.

Bizonyos tehát, hogy ez az elavult szabályzat fenn nem tartható, nem pedig azért, mert az eljárást is szabályozza s igy annak legnagyobb része a bűnvádi perrendtartás életbeléptetésével amúgy is hatályát veszti.

Ehhez járul az, hogy az esküdtbirósági eljárás a legfontosabb kérdéseket igen hiányosan rendezi.

Így az esküdtképesség meghatározásánál oly vagyoni censust vesz fel, mely positive meg nem határozható s igy nem is ellenőrizhető. Azt, hogy kinek mennyi jövedelme van, egyrészt egy hatóság sem tartja nyilván, másrészt ki sem nyomozható megbizható módon. Ez csak úgy volna megállapitható, ha az alaplajstromokat kiállitó bizottságok azokat az adatokat is áttanulmányoznák, melyek alapján az adókivetés történt.

Miután pedig az alaplajstromot készitő bizottságok az óriási időpazarlással járó adattanulmányozást nem teljesithetik, könnyen érthető, hogy így kellő utánjárás nélkül a 200 forint tiszta jövedelemre alapitott vagyon census a gyakorlatban nem megbizható és semmi garantiát az esküdtek alap- és évi lajstromának egybeállitásával kizárólag a közigazgatási hatóságok vannak megbizva a nélkül, hogy az esküdtképes egyének kiválasztására a független kir. biróságoknak bármily befolyása lenne.

Való ugyan, hogy az alaplajstromok összeállitása a nyugati államokban is a közigazgatási hatóságok és tisztviselők hatáskörébe van utalva, mert hiszen ezek és nem a biróságok rendelkeznek amaz adatokkal, melyek segélyével az esküdtképesség meghatározható s igy az esküdtképes egyének összeirhatók másrészt az alaplajstrom egybeállitásával megbizott tisztviselők a kerületükben lakókkal közvetlen gyakori érintkezésben állanak, azokat személyesen ismerik s igy természetes, hogy az alaplajstromok egybeállitását ezekre kell bizni.

Az évi lajstrom egybeállitása azonban már nem bizható kizárólag a politikai hatóságok tisztviselőire, mivel oda csak azok vétetnek be, a kik sorshuzás utján már az itélethozatalban is részt vesznek. Épen azért az évi lajstromok egybeállitását a független birákból és a törvényhatóság által választott bizalmi férfiakból álló vegyesbizottságokra kell bizni; szakit tehát e tekintetben a javaslat a most érvényben levő esküdtbirósági szabályzattal, s midőn az alaplajstromok egybeállitását a közigazgatási tisztviselők hatásköre utalja, egyben kijelenti hogy az évi lajstromok összeállitása a törvényszékek hatáskörébe tartozik (14. és 17. §), a hol az évi lajstromot a részletes indokolásban tüzetesen kifejtett okokból vegyes bizottságok állitják össze.

Igy van ez minden számbavehető külföldi törvényben is, mely intézkedések a részletes indokolásban behatóan vannak ismertetve.

Miután az előrebocsátottakból kitünik, hogy az esküdtbiróságok szervezetéről a modern jogfejlődés követelményeinek megfelelő törvényt kell alkotni, felvethető az a kérdés, hogy a biróságok egységes szervezetéről miért nem alkottatik az esküdtbiróságokkal kapcsolatosan törvény, a mint ez Németországban történt, a hol az 1877. január 27-iki törvény a biróságok egységes szervezetét foglalja magában, a mely az 1877. február 1-én kelt bűnvádi perrendtartással kapcsolatosan lett megalkotva.

Valóban kivánatos volna hazánkban is, ha a biróságok szervezetéről, mely most szétszórtan, külön törvényekben van szabályozva, egységes törvény alkottatnék. Ámde bármily kivánatos is ez a rendezett állapot, az most még meg nem valósitható, mert a törvényhozás reformáló feladatát sem az anyagi sem az alaki jog terén nem fejezte be; ha majd az alaki jog a polgári igazságszolgáltatásban is teljesen reformálva lesz, akkor, de csakis akkor lesz itt az ideje annak, hogy a biróságok szervezetéről egységes az egész vonalra kiterjedő maradandó törvény alkottassék.

Ez az oka annak, hogy a bűnvádi perrendtartás kiegészitő részét képező esküdtbirósági szervezetről külön törvény alkotása válik szükségessé.

Arról is számot ad a javaslat, hogy az esküdtbiróságok szervezetéről szóló intézkedések miért nem olvasztattak be a bűnvádi perrendtartásba. Ennek az indoka nagyon egyszerű, s bővebb kifejtést nem igényel. A mint hogy az anyagi büntető törvény nem olvasztható be a perrendtartásba vagy viszont, ép úgy nem vonható be az eljárási törvénybe az esküdtbirósági szervezet sem.

Anyagi jog, eljárás és szervezet három technikailag teljesen külön álló törvényhozási anyag, melyeknek összefoglalása a legnagyobb zavarokra vezetne s a törvényekbe belevinné a teljes rendszertelenséget.

Ehhez járul az, hogy ha az esküdtbiróságok szervezete a bűnvádi perrendtartásba illesztetett volna be: ennek életbeléptetés szaggatottá lett volna. Az esküdtek lajstromát ugyanis már akkorára össze kell állitani, a mikor a bűnvádi perrendtartás életbe lép; mert e nélkül esküdtek hiányában az esküdtbiróságok előtt tárgyalást nem lehetne tartani. Ha tehát a perrendtartás magában foglalná az esküdtbiróságok szervezetét: ez utóbbi részt jóval előbb kellene életbeléptetni, mint a többit, a mi zavarokra s törvénytechnikai helytelenségekre vezetne.

Szükséges tehát, hogy az esküdtbiróságok szervezete külön törvényben szabályoztassék. Igy van ez Németországban, a hol az 1877. január 27-iki szervezeti törvény, Ausztriában, a hol az 1873. május 23-iki törvény az esküdtek lajstromainak készitéséről, Francziaországban, a hol a juryről szóló 1872. november 21-iki törvény; Belgiumban, a hol a birói hatalomról szóló 1869. junius 18-iki törvény; Olaszországban, a hol az esküdtek lajstromának összeállitását az 1874. junius 8-iki törvény szabályozza. De eltekintve mindettől, miután a bűnvádi perrendtartás már törvényerőre emelkedett, s az esküdtbiróságok szervezéséről nem rendelkezik, kétségtelen, hogy e tárgyban külön törvényt kell alkotni.

II. Részletes indokolás

Az esküdtbiróságok alkotó elemei

(1-3. §)

1. Az esküdtbiróságok szervezésénél első kérdés az, hogy minden törvényszék felruháztassék-e esküdtbirósági hatáskörrel? A javaslat erre a kérdésre igennel felel (1. §). De máskép meg sem oldhatta ezt a kérdést, mert akkor, midőn a bűnvádi perrendtartás akkép lett megalkotva, hogy az esküdtbiróságok a sajtó útján elkövetett bűncselekményeken kivül a legsúlyosabb közönséges bűntettek felett is itéljenek: már az is meg lett állapitva, hogy minden törvényszéknél szervezni kell az esküdtbiróságot. Partialis, oly értelmű törvényt alkotni, melynek bizonyos része csak az ország meghatározott területén érvényes, jogállamban, a hol a polgároknak a törvény előtti egyenlősége biztositva van, nem lehet. Tiltó szavát emelné fel ez ellen minden polyglott államban a nemzetiségek érdeke is. Mert, ha az esküdtbiróságok csak az ország ama területén szerveztetnének, a hol túlnyomó a magyar elem, akkor az esküdtszéki intézmény garantiáitól éppen az amugy is igen érzékeny nemzetiségek volnának kényszerszülte szabályt, hanem elnyomatást látnának. Ha tehát olyanok volnának a viszonyok, hogy Magyarországon nyelvbeli akadályok miatt nem lehetne minden törvényszéknél az esküdtbiróságokat szervezni, akkor inkább le kellene magáról az intézményről mondani.

Ámde szerencsére ez nincs igy, mert a mint az alábbi statisztikai táblázatokból kitűnik, minden törvényszéknél szervezhető az esküdtbiróság. Legfeljebb az fordulna elő néhány helyen, hogy az esküdtek túl lennének terhelve. Ezt a nehézséget is azonban a javaslat az egyesités útján megoldja.

Hogy a túlterhelés elő ne forduljon, minden esküdtbiróság területén legalább négyszáznyolczvan esküdtképes polgárnak kell lenni. A javaslat alapeszméje ugyanis az, hogy a polgárok esküdtszéki szolgálatot, nehogy túlterheltessenek, csak minden második évben legyenek kötelesek teljesiteni (7. § 8. p.). Ennek alapulvétele mellett, az ülésszakok számára való tekintettel kell megállapitani, hogy minden esküdtbirósághoz évenkint hány esküdt szükséges. Ámbár a javaslat 29. §-a szerint az esküdbiróságok ülésszakának számát és idejét az igazságügyminister állapitja meg: mégis - a bűnügyi statisztika adataira figyelemmel - évenkint rendesen négy ülésszaknál átlag alig lesz több.

Minthogy pedig a bűnvádi perrendtartás 338. §-a szerint mindegyik ülésszakhoz harmincz rendes és tiz helyettes esküdtre van szükség, e szerint egy ülésszakra negyven; az év négy ülésszakára pedig százhatvan esküdtre lesz szükségünk.

Nehogy e számitás csalódásra vezessen, vegyünk a kizáró okok alapján elesőkre s azokra, a kik az esküdtszéki szolgálattól mentesek, évenkint összesen nyolczvanat és igy egy-egy évre 240 esküdtképes polgárt. E számitás mellett az esküdtképesek számának minden törvényszék területén legalább négyszáznyolczvannak kell lenni, ha azt akarjuk, hogy az esküdtekre csak minden második évben kerüljön a sor.

Vajjon van-e minden törvényszék területén ennyi esküdtképes egyén?

A statisztikai adatok közlése előtt a javaslat kiemeli, hogy az adatok nem tüntetik fel azt, hogy az esküdtképesekként kimutatott polgárok fizetnek-e annyi adót, a mennyit a törvény megkövetel. Ez a hiány azonban az esküdtképes polgárok számarányának meghatározására nem gyakorolhat kedvezőtlen befolyást, mert a népek életében az a művelődési s vagyonmegoszlási törvény észlelhető, mely szerint az irni, olvasni tudók száma a vagyon növekedésével mértani arányban áll. Következéskép, a mily kicsin a valószinűsége annak, hogy a ki nem fizet adót, tud irni s olvasni, épp oly valószinű, hogy a ki húsz korona vagy ennél több adót fizet, tud irni s olvasni; s igy lényeges tévedés nélkül állitható, hogy a statisztikailag kimutatot irni, olvasni tudók fizetnek is 10 forint egyenes állami adót.

Ehhez hárul az a körülmény, hogy a mellékelt statisztikai táblázat a 30-ik életévet vette minimális korhatárnak, holott a javaslat már azokat felruházza esküdtképességgel, a kik huszonhatodik életévüket betöltötték; tehát világos, hogy ezen a réven az esküdtképesek száma jelentékenyen szaporodik, mindenesetre nagyobb igy a szaporodás, mint a mi apadás a táblázatokban kimutatott összegekben be fog azért állani, mert egynémelyik irni-olvasni tudó polgár nem fizet tiz forint egyenes állami adót.

TÁBLÁZATOK * 

Hogy ez az intézkedés az esküdtekre anyagi kárral ne járjon: a javaslat gondoskodik arról, hogy költségeit megtérittessenek (22. §). Másrészt előirja, hogy a helyettes esküdtek, a kik csak szükség esetén teljesitenek szolgálatot (bünv. prts. 342. §) a helyben vagy a közel vidéken lakó egyének közül választandók (15. §). Igy tehát, mig egyrészt a javaslat biztositékot nyujt arra, hogy az esküdtszéki szolgálatot a polgárok ne legyenek kénytelenek anyagi áldozattal teljesiteni, másrészt azzal az intézkedéssel, hogy az esküdtbiróság lehetőleg minden törvényszéknél szerveztessék. Ily módon bizonyos az, hogy az esküdtszéki intézmény nem fog hajótörést szenvedni, mert a mint a statisztikai táblázatokból látjuk, ama törvényszékeke területén a hol magán a székhelyen nincs 480 esküdt, a székhelyt is beleszámitva, mindenütt jóval több esküdtképes polgár van, mint a mennyi tényleg szükséges.

Jelesül:

1. az eperjesi törvényszék területén van 1382 esküdtképes polgár,

2. a lőcsei törvényszék területén van 2446 esküdtképes polgár,

3. az ipolysághi törvényszék területén van 9235 esküdtképes polgár,

4. dévai törvényszék területén van 3012 esküdtképes polgár,

5. csikszeredai törvényszék területén van 6756 esküdtképes polgár,

6. erzsébetvárosi törvényszék területén van 6747 esküdtképes polgár,

7. aranyos-maróthi törvényszék területén van 8295 esküdtképes polgár,

8. rózsahegyi törvényszék területén van 1680 esküdtképes polgár,

9. trencséni törvényszék területén van 1888 esküdtképes polgár,

10. fehértemplomi törvényszék területén van 2621 esküdtképes polgár,

11. karánsebesi törvényszék területén van 762 esküdtképes polgár,

Már maguk eme számadatok biztositják az esküdtszéki intézmény keresztülvihetőségét. De, hogy még nagyobb garantiát nyerjünk erre nézve, a javaslat jogot ad az igazságügyministernek arra, hogy a 7. § 8. pontjában meghatározott felfüggeszthesse oly törvényszék területén, a melynél máskép esküdtbiróság nem szervezhető (8. §). A mennyiben e kivételes intézkedés sem vezetne czélhoz: minden lehető akadály és nehézség elháritása végett a 34. § feljogositja az igazságügyministert, hogy több határos törvényszék területét egy esküdtbirósági kerületté alakithassa.

Fiuméban összesen 249 magyarul tudó esküdtképes egyén van ugyan, ámde ez épen nem akadályozza azt, hogy az esküdtszéki intézmény Fiuméba is behozassék.

Itt ugyanis meg fog hagyatni a mostani állapot, mely szerint a törvénykezés nyelve olasz, igy pedig Fiuméban is megvan s pedig többszörösen az esküdtképes polgárok száma. A javaslat, midőn kiemeli, hogy minden törvényszéknél, melynek büntető hatásköre van, esküdtbiróság szervezteti, ezzel egyrészt az általános szabályt, másrészt azt fejezi ki, hogy Budapesten a büntető- s a pestvidéki törvényszéknél lesz az esküdtbiróság szervezve, de a váltó s kereskedelmi, valamint a polgári törvényszéknél nem.

2. Az esküdtbiróság alkotó elemeit illetőleg a törvényjavaslat ugy a törvényt alkalmazó itélőbirák, mint a bűnösség tekintetében döntő esküdtek számának meghatározásánál a mostani állapotott tartja fenn (1. §). Ez a rendszer évtizedek óta gyakorlatban van, az bevált s jónak bizonyult: nincs tehát semmi ok, mely eme rendszerrel való szakitást javasolná. A törvényt alkalmazó birák számát sem leszállitani, sem emelni nem lehet. Való ugyan, hogy Angliában egy biró alkalmazza a törvényt; ámde ezt a rendszert javaslatba hozni nem volna helye. Az esküdtbiróság itélete ellen sem a ténykérdésben, sem a büntetés mértékére nézve nincs felebbezésnek helye. Igaz ugyan, hogy az esküdtbiróságnak itélete ellen az anyagi törvény helytelen alkalmazása miatt semmiségi panasznak van helye a Curiára (bűnv. prts. 385. és 427. §-ok); ámde a Curia a revisióval csak szűk korlátok közt mozoghat és a törvényes büntetési kereten belül helyesen kiszabott büntetést nem változathatja meg.

Ha már most megfontoljuk, hogy a törvényt alkalmazó biróság a legsúlyosabb büntetéseket szabhatja ki végérvényesen, számolni kellett azzal az aggálylyal, mely az egyes birói intézménynyel szemben Magyarországban ma még fennáll. De a mint a törvényt alkalmazó birói hatalmat nem lehet egy biróra bizni, ép ugy nem lehet és fölösleges a törvényt alkalmazó biróság számát háromnál többre felemelni. Ez ellen tiltakozik egyrészt a több évtizedekre visszamenő, ez irányban kipróbált és jónak bizonyult, érvényben levő sajtóesküdtbirósági szervezet; másrészt erre a garantiára nincs is semmi szükség.

Első fokon háromnál több tagból álló tanácsot oly államokban szerveznek, a hol az esküdtszék nélkül itélő törvényszék a ténykérdésben végérvényesen dönt; a mint az Németországban és Ausztriában van.

Három tagból áll a törvényt alkalmazó biróság mostani esküdtbirósági szabályzatunk szerint is már évtizedek óta; igy van a Németországban, Ausztriában, Francziaországban, Oroszországban, Olaszországba, Belgiumban, Romániában, Szerbiában s Görögországban. Minden jogpolitikai ok a mellett van tehát, hogy a javaslat is ezt a helyes rendszert kövesse (1. §).

A mi a bűnösség kérdésében döntő esküdtek számát illeti; a javaslat itt is föntartotta az érvényben levő esküdtbirósági eljárás rendelkezését. Tizenkét rendes tagból áll az esküdtszék: Ausztriában (Bűnv. prts. 300. §), Németországban (szerv. törv. 81. §), Francziaországban (bűnv. prts. 394. §), Belgiumban (szervezeti törvény 113. §), Angliában, Olaszországban; ellenben Skócziában 13, Szerbiában 4 s Portugáliában 9. E kérdésnél súlyt kell helyezni arra, hogy az esküdtek nagyobb száma garantiát nyujt ugyan a verdikt helyessége mellett, de másrészt nem szabad azt sem szem elől téveszteni, hogy az esküdtek túl nagy száma nehézkessé teszi az eljárást és a polgárokra elviselhetetlen teherként nehezedik. Ebből a szempontból kiindulva, a javaslat a nálunk kipróbált és Európa minden nagyobb állama által is elfogadott rendszert magáévá tette, mely mellett a verdikt helyességére nézve is megvan a szükséges biztositék s a polgárok sem lesznek túlságosan megterhelve.

3. A javaslat szerint az esküdtbiróság elnökét egy évre a kerületbeli kir. itélőtábla elnöke jelöli ki (2. §). Szabály szerint elnökké a törvényszék elnökét kell ugyan kijelölni, de kijelölhetők rajta kivül a kir. itélőtáblának, vagy a kir. törvényszéknek biró tagjai is. Az esküdtbirósági tárgyalások vezetése széles látó-kört, alapos jogismeretet, tapintatot és erélyt föltételez: következéskép az elnök kijelölésének jogát oly hatóságra kell bizni, a mely közvetlen érintkezésben áll azokkal, a kik az esküdtbiróság elnökévé kijelölhetők. Csakis úgy ismerheti fel az arra hivatottakban a tehetséget és képességet. Az informatio bármily alapos és lelkiismeretes legyen is, a közvetlen tapasztalatot nem pótolja soha.

A német birodalmi szervezeti törvény 83. §-a szerint az esküdtbiróság elnökét minden ülésszakra a főtörvényszék (Oberlandesgricht) elnöke nevezi ki a főtörvényszék vagy a törvényszék birái közül. A szavazó birákat s az elnök helyettesét pedig a törvényszék elnöke jelöli ki.

Ausztriában a kinevezéseket hasonlókép a másodbiróság elnöke teljesiti, azzal a meghatározással, hogy az esküdtbiróság elnökévé rendszerint a törvényszék elnöke nevezendő ki. (Bűnv. prts. 301. §). A kinevezések minden ülésszak előtt hat héttel teendők.

Belgiumban hasonlókép a felebbviteli biróság elnöke nevezi ki az esküdbiróság elnökét a felső biróság tagjai közül. Az esküdtbiróság két biró tagját a törvényszéki elnökök és legidősebb birák közül a rangsor szerint jelölik ki (Szervezeti törvény 92. §). Tehát Belgiumban maga a törvényszéki elnök is mint szavazó biró működik.

Francziaországban az esküdtbiróság elnökét három hónapi periódusra a törvényszék elnökének előterjesztése alapján az igazságügyminister nevezi ki; ha azonban az igazságügyminister eme jogával nem élt, az esküdtbiróság elnökét a főtörvényszék elnöke jelöli ki. (1810. április hó 20-iki törv. 16. § és 1810. julius hó 6-iki törvény 79. §-a). Joga van azonban a főtörvényszék elnökének minden esetben személyesen is átvenni.

Olaszországban épúgy, mint Belgiumban, Ausztriában és Németországban a kinevezést a másodfokú biróság elnöke teljesiti.

Végül Angliában a lord cancellár határozza meg azokat a kerületeket, melyekben az esküdtszék ülésezik, s ő jelöli ki a főtörvényszék birái közül azokat, a kik az esküdtszéki tárgyalásokat vezetik.

A javaslat a német, osztrák, belga, olasz törvényeket követte s eltért a franczia rendszertől, egyrészt azért, mert az igazságügyminister közvetetlenül nem ismeri ama birák képességét, a kik közül az esküdtbiróságok elnökei kijelölendők. Ellenben a kir. itélőtáblai elnökök, részint mint felügyeleti hatóságok (1891:XVII. törvénycikk 2. §-a), részint mint a felebbviteli biróságok elnökei, nemcsak megismerhetik, de kötelességük megismerni a felügyeleti hatóságuk alá tartozó birák képességét, következéskép ők tudják legalaposabban az elnöki állásra alkalmas egyéneket kiválasztani.

A javaslat ama rendszere, mely szerint az esküdtbiróság elnökévé kir. ítélőtáblai biró is kijelölhető, nálunk nem új és nem áll ellentétben az 1869:IV. törvénycikk 15. §-a által biztositott birói áthelyezhetetlenséggel. Mert a javaslat amaz intézkedése, hogy esküdbiróság elnökévé a kir. itélőtáblai birák is kijelölhetők, nem jelenti azt, hogy a táblabiró akarata ellen egy új állásra helyeztetik át. Ellenkezőleg, kijelölhető ugyan akarata ellen is egy évre, de ez a gyakorlatban kétségtelenül úgy fog alakulni, hogy itélőtáblai birák leginkább csak a tábla székhelyén levő törvényszéknél fognak mint tárgyalást vezető elnökök működni. Ha pedig vidéki törvényszékhez rendeltetnek ki itélőtáblai birák, - ez a kijelölés nem áthelyezés, mert ideiglenese természetű és mert csak addig tart, mig az esküdtbiróság ülésezik, melynek befejeztével az elnöklő biró visszatér székhelyére, - az ülésszakot megelőző teendőket pedig többnyire az elnökhelyettes fogja ellátni. S igy a kir. ítélőtáblai biró kijelölése közjogi értelemben, nem áthelyezés, hanem inkább kirendelés. Ilyen kirendelés pedig - részint mint birói kiküldetés, részint mint kirendelés: több törvényünkben ma is fennáll. Igy például az 1871:XXXI. törvénycikk 3. §-a szerint, ha a járásbirónak, vagy aljárásbirónak akadályoztatása folytán helyettes szükségeltetnék, azt a törvényszéknek vagy más járásbiróságnak tagjai közül a törvényszék rendeli ki.

Az 1891:XVII. törvénycikk 2. § első pontja és a 7. § szerint a kir, itélőtábla elnöke, mint felügyeleti hatóság, vidéki törvényszékek ügyvitelének megvizsgálása végett kir. itélőtábla birót is küldhet ki.

Tehát ez a rendelkezése a javaslatnak sem nem új, sem ellentétben nem áll az 1869. évi IV. törvénycikkel. Sőt az 1848:XVIII. tc. 17. §-a alapján kiadott sajtóbirósági eljárási szabályok 3. §-a kimondotta már ezt az elvet, csakhogy még szélesebb alapon, mennyiben e szerint a törvényt alkalmazó biróság a kir. itélőtábla alakittatott volna. Ezt a rendszert azonban az elsőfolyamodású biróságok szervezése megváltoztatta.

Ezek után az a kérdés, hogy szükséges-e a kir. itélőtábla biráit rendes teendőjüktől elvonni s az esküdtbiróság elnöki teendőivel is megbizni? A javaslat ezt szükségesnek tartja. Tény ugyanis, hogy a tárgyalást vezető elnök feladata legnehezebb, mert az ő hatáskörébe tartozik a rend fentartása, az eljárási szabályokra való felügyelet, a tárgyalás tekintélyének és méltóságának biztositása. Az elnök vezeti a bizonyitó eljárást, ő ügyel arra, hogy a felek a rendet megtartsák; eljárásukban a törvény határait túl ne lépjék; ismernie kell a legapróbb részletekig jogkörét; viszonyát birótársaihoz, az esküdtekhez s a felekhez; s pedig oly alaposan, hogy vitás esetben rögtön képes legyen a törvényt alkalmazni s jogait gyakorolni, a nélkül, hogy a tévedés veszélyének tenné ki magát, mert tévedése nemcsak az ügynek árt, hanem a biróság tekintélyét is alássa, másrészt, ha hatáskörének túlterjesztésében nyilvánul tévedése, árt a feleknek s pótolhatatlan kárt okozhat az anyagi igazságnak.

Ha már most figyelembe veszszük azt a sokoldalúságot s magas szinvonalat, melyet az elnöktől az igazságszolgáltatás érdekében megkövetelünk, ha tekintetbe veszszük azt, hogy egy oly nagyterjedelmű és a szabadságokat érintő törvény, mint a bűnvádi perrendtartás, sok nehézséggel fog a gyakorlatban megküzdeni, s ha azt sem felejtjük el, hogy lehet oly törvényszék, a hol az elnök más teendőkkel túl van halmozva s megfelelő gyakorlattal biró, képzett birói tagja nincs a törvényszéknek, a kire az esküdtbirósági tárgyalások vezetését nyugodtan lehetne bizni: úgy nem zárkózatunk el ama kényszerűség elől, hogy a kir. itélőtábla elnöke feljogosittassék arra, hogy kivételesen a táblabirák közül nevezze ki az esküdtbiróság elnökét.

Habár az esküdtbiróság elnökét a kir. itélőtábla elnöke jelöli is ki, még pedig akkor is, ha évközben válik szükségessé ez a kijelölés, pl. mert a kirendelt elnök meghalt, áthelyezték, nyugdíjba ment stb., mindazáltal előfordulhat, hogy az esküdtbiróság elnöke s annak helyettese megbetegszik; vagy más hirtelen bekövetkezett, el nem háritható okból akadályozva van a tárgyalás vezetésében; ilyen sürgős esetekben fel kell hatalmazni a törvényszék elnökét arra, hogy az elnök kirendelése iránt intézkedjék. Nehogy azonban eme rendkivüli kivételes eset szabálylyá váljék, a javaslat világosan kifejezi, hogy az elnököt ez a jog csak sürgős szükség esetén illeti meg és hogy ezt a kivételes jogot csak esetről-esetre gyakorolhatja, tehát nincs joga egy egész ülésszakra helyettest kirendelni, hanem köteles intézkedéséről a kir. itélőtábla elnökét azonnal esetleg távirati úton értesiteni, a ki az elnök kirendelése tárgyában defintive intézkedik.

Esküdtképesség

(4. §)

Az esküdtbiróságok szervezetének egyik legfontosabb kérdése az esküdtképesség. Az kétségtelen, hogy az 1848:XVIII. tc. ide vonatkozó elavult rendelkezéseit több oknál fogva fentartani nem lehet.

A sajtóeljárást szabályozó 1867. május 17-én kiadott 307. sz. rendelet 7. § ugyanis az esküdtképesség meghatározásánál két nagy hibában szenved. Az egyik a vagyoni censusnál a másik az értelmiségüknél fogva kvalifikált minimális korhatárnál észlelhető.

Már az általános indokolásban ki lett mutatva, hogy a tiszta jövedelem a vagyoni census alapjául nem fogadható el, mert azt megállapitani nem lehet.

De nem helyes a sajtórendtartás értelmi censusa sem, mert esküdtképességgel ruházza fel a qualifikált elemeket akkor is, ha életkoruk 24-ik évét nem töltötték is be.

Már pedig az esküdtbirói tiszt betöltéséhez nem csupán értelmi qualificatió, hanem élettapasztalat is szükséges, a mit csakis kor hoz meg. Nem volna helyes tehát, ha a diplomatikus emberek minden korhatár nélkül esküdtképességgel ruháztatnának fel. Ez gyakran azt jelentené, hogy esküdtbirói tiszt végzésére azok is jogositvák, a kik úgyszólván le sem rázták az iskola porát.

Épen azért, hogy esküdtbiráink az élettapasztalattal felvértezve üljenek törvényt, a javaslat egy általános, minimális korhatárt állit fel, mely egyaránt mértékadó akár vagyoni census, akár értelmi qualificatió révén kerül is a polgár az esküdtek lajstromába.

A javaslat húsz korona egyenes állami adót vesz fel minimális vagyon censusként s felsorolja azokat is, a kik a jelzett vagyoni census nélkül esküdtek lehetnek. Minimális korhatárként mindegyik qualificatióra nézve a huszonhatodik életév betöltését állitja fel.

A javaslat nem követte Ausztria, Németország, Belgium s Francziaország törvényeit, melyek a minimalis korhatárt harmincz évben állapitották meg.

E tekintetben a javaslatot két szempont vezette; egyik a mostani jogállapot, másik az, hogy a törvény az esküdtbiráskodást a közönséges bűntettekre is kiterjeszti.

A mi az első jogpolitikai kiindulási pontot illeti, daczára annak, hogy a sajtótörvény már évtizedek óta hatályban van, soha komoly panasz nem hangzott fel, mely azt sürgette volna, hogy a 24 év alacsony korhatár, tehát az, hogy ilyen panasz nem emeltetett, arra mutat, hogy a huszonnégy éves korhatár nem alacsony, következésképen nincs ok arra, hogy az alsó korhatárt 30 évre felemeljük.

Ha Angliában a polgárok huszonnégy éves korukban esküdtbirói teendőt végezhetnek, nyugodtak lehetünk a tekintetben, hogy a mi esküdtjeink huszonhat éves korukban minden veszély nélkül, az igazsághoz képest s helyesen fogják kötelességüket teljesiteni.

A mostani állapotot azonban, vagyis a huszonnégy év betöltését még sem lehetett minimális korhatárnak elfogadni, mert a szakbirói qualificatiónál a betöltött huszonhat év az alsó korhatár, visszás volna tehát, ha az esküdtnél kevesebb érettséggel s élettapasztalattal elégednének meg, mint a szakbirónál.

Hogy a javaslat a minimális korhatár kérdésében miért ment lejebb, mint a kontinentális államok legnagyobb része, annak még egy másik, igen fontos oka is van.

Miután jelenleg az esküdtszékek csak a kir. itélőtáblák székhelyén működnek, tehát az intézmény az egész országban nincs kipróbálva - habár a statistikai adatok igen kedvezőek is - mindazonáltal törvényhozási tekintetek azt parancsolják, hogy olyan intézménynél, a mely még meghonositásra vár, a legnagyobb előrelátással s körültekintéssel járjunk el.

Miután egyrészt a 24 éves minimális kor ki lett próbálva, s a huszonhat évre való eltérés minden akadály nélkül megtörténhetik, másrészt az esküdtképesek száma tetemesen szaporodik, ha a minimális korhatárt 30 éven innen állapitjuk meg, ezeket szem előtt tartva, a javaslat a gyakorlati élet követelményeinek felel meg, midőn kijelenti, hogy az esküdtképesség minimális korhatára a betöltött 26-ik életév.

2. Általános kellékként felállitja még a javaslat azt is, hogy az esküdtképes egyén az állam hivatalos nyelvét értse, azt irni és olvasni tudja.

A javaslat eme rendelkezése új elvet nem sanctionál, hanem csakis folyománya a mostani törvényes állapotnak, mely szerint „a biróságok hivatalos nyelve kizárólag a magyar” (1848. XLIV. 44. tc. 13. §).

A nemzetiségek egyenjoguságáról szóló emez alaptörvényt tartja a jövőre nézve fenn a javaslat; melynek megváltoztatására semmi politikai ok nincsen, ellenkezőleg minden a mellett van, hogy ez fentartassék.

Gondoljuk meg, hogy mi lenne a következménye annak, ha az esküdtektől nem kivántatnék meg a magyar nyelv tudása. Ez - nyelv tekintetében - az igazságszolgáltatást széttagolná és pedig minden irányban, mert ez nem azt jelentené, hogy itt-ott egy-két esküdt kedvéért tolmács segélyével kellene tárgyalni, egyik helyen németül, máshol tótul vagy oláhul, hanem azt, hogy az esküdtbiróságok hatáskörébe utalt ügyekben a törvénykezés többnyelvű lenne, mig a polgári s csekélyebb sulyú bűnügyekben az megmaradna magyar; sőt még messzebb menő következményei is volnának annak, ha az esküdtektől nem kivántatnék meg a magyar nyelv tudása. Miután hazánk déli és északi részeit több nyelvű nemzetiségek lakják, bekövetkezhetnék az is, hogy az esküdtek kedveért a tárgyalást két-három nyelven kellene megtartani. Ha szem előtt tartjuk azt a zűrzavart, a mi az ilyen tárgyalás mellett következnék, bárki előtt is természetesnek fog feltünni, hogy a törvénykezés rendjének érdekében nem lehet a tárgyalásokat pllyglottá tenni, midőn ez elkerülhető, elkerülhető pedig akkor, ha az esküdtektől megkivánjuk az állam hivatalos nyelvének tudását. Lehet, hogy egyes kivételes esetekben tolmácsra igy is lesz szükség, de ezek a kivételes esetek, az igazságszolgáltatás több nyelvűségre széttagolását nem indokolják.

Látható ebből, hogy a javaslatot tisztán a tárgyalások rendszeressége vezérelte akkor midőn az esküdtképesség egyik feltételéül az állam hivatalos nyelvének tudását állitotta fel; de korántsem volt szándékában a nemzetiségeknek az 1868:XLIV tc. által biztositott egyenjoguságán csorbát ütni, a mint hogy ez a czél nem is lehetett szándékában, mert hiszen az esküdtképesség nem nemzetiségek, hanem a magyar nyelv tudása szerint határoztatik meg, tehát minden honpolgár esküdt lehet, tekintet nélkül nemzetiségére, ha a magyar nyelvet érti, azt irni és olvasni tudja.

A mi már most azt illeti, hogy miért a magyar nyelv tudása kivántatik meg az esküdtektől, erre vonatkozólag kijelenti a javaslat, hogy ezt a kérdést komolyan fölvehetőnek nem is tartja, mert államjogi szabály az, hogy az államfenntartó és számra nézve is praeponderáló nemzet nyelvéhez kell alkalmazkodni a kisebb nemzetiségeknek is. Ezt a kérdést tehát csupán jogpolitikai okokból és csupán azért veti fel, hogy kimutassa, mikép a magyar nyelv tudását az esküdtképesség feltételeül fölállitani jogosult intézkedés.

Igaz ugyan, hogy a magyar anyanyelvű lakosságra az összes népességnek 48.61%-a esik, s 51.39%-a többi nemzetiségek közt oszlik meg, ámde ez két okból nem lehet irányadó.

Első sorban ugyanis a magyar faj csaknem felét teszi ki az összes lakosságnak; az egyes nemzetiségekhez viszonyitva pedig bármelyik számát többszörösen felülmulja (Statisztikai évkönyv 1895. évf. 32. lap.).

Tehát igy tekintve a dolgot, a magyar faj bármily nemzetiséggel szemben túlsúlyban van. Ámde ne téveszszük szem elől, hogy az esküdtképesség nem absolut polgári jog, a mi minden állampolgárt megillet; mert nem lehetnek esküdtek: a nők, a gyermekek; a 26 éven alóli korban levők; a katonák; stb.

Ha tehát azokat leszámitjuk, a kik esküdtek absolute nem lehetnek, azt találjuk, hogy összesen 1.380.796-ra rug azok száma, a kik korra s nemre tekintettel esküdtek lehetnek, ebből a magyar nyelven beszélő, irni, olvasni, korra tekintettel esküdtképes polgárok száma 966.898, azok száma pedig, a kik magyarul nem tudnak, 414,900. Látható tehát, hogy a magyar nyelvet értők száma jelentékeny túlsúlyban van, s igy e szempontból is indokolt, hogy az esküdtképesség meghatározásánál a magyar nyelv értése egyik föltétel legyen.

A javaslat az irás és olvasás tudását is megköveteli az esküdtektől. Ezzel azt akarja elérni, hogy egyrészt intelligensebb elemek jussanak az alaplajstromokba, másrészt ne vétessenek be oda olyanok, a kim műveltség dolgában a társadalom legalsóbb rétegéhez tartoznak; mert az ily egyének az évi lajstromokból úgy is kihagyatnának, tehát azok felvétele csak holt teher volna, melytől az évi lajstromokat, az ezeket összeállitó bizottságoknak úgy is meg kellene tisztitani, következéskép helyesebb és rendszeresebb azokat esküdtképességgel fel sem ruházni, a ki műveltség hiánya miatt úgy sem gyakorolnák az esküdtbirói tisztet.

3. A javaslat az esküdtképesség további feltételeinek meghatározásánál két csoportot állitott fel; egyikbe a vagyoni, másikba az értelmi censusnál fogva soroltatnak az esküdtképes polgárok.

A vagyoni census meghatározásánál mindenesetre legkényelmesebb lenne, ha kimondatnék, hogy esküdtképes az, a ki a képviselőválasztásra jogosultsággal birók jegyzékébe fel van véve. Ily értelemben rendelkezik a belga törvény (98. §); ámde a javaslat ezt a rendszert nem fogadhatta el; mert egyrészről a választói jogosultság meghatározásánál alapul veendő kulcs az ország különböző vidékein nagyon eltérő és mert a képviselőválasztói jogosultsághoz az irni és olvasni tudás nem kivántatik meg.

Hogy a javaslat miért nem vette alapul a képviselőválasztói jogosultságot, ez az emlitett két októl eltekintve, főkép azért történt, mert nem akarta, hogy az esküdtszéki intézmény, mely kizárólag igazságügyi institutió, politikai jelleggel ruháztassék fel.

Az esküdti szolgálat első sorban kötelesség, és ehhez képest az esküdti minőség semmi összefüggésben sem állhat a politikai választói jogosultsággal, vagyis a választói jog nem nyujt jogalapot az esküdtképességre.

Ez az egészséges felfogás csak későn tört magának utat. A jelen század elején és a mult század végén, midőn a franczia jogátalakulás az esküdtszéki intézményét a continensre átültette és ettől kezdve úgyszólván az ötvenes évekig, különösen az 1853. julius 4-iki franczia törvényig az a felfogás volt az uralkodó, hogy az esküdtszék politikai intézmény, melynek az a rendeltetése, hogy egyrészt a népsouverenitást az igazságszolgáltatásban is érvényre juttassa, másrészt pedig, hogy a kormányhatalmi túlkapások ellen megdönthetetlen védelmet nyujtson.

Éppen azért a választói minőség egyszersmind esküdtképességet vont maga után, a minek a dolog természeténél fogva az igazságszolgáltatás szempontjából rendkivüli hátrányos következményei voltak.

A legelső a többi között az, hogy a mint ama politikai nézetek és rendszerek, melyek a választói jogra kihatással birtak, változtak, változott a jurynek - mint tulajdonképen igazságszolgáltatási intézménynek is a szervezete, - ha a választói jogot kiterjesztették, kiterjesztették az esküdtképességet is, ha pedig megszoritották: ezzel korlátozva lett az esküdtképesség is a nélkül, hogy különben ennek az intézménynek direct módositását czélozták volna.

És igy a helyett, hogy a politikai fluctuatiók közepette az igazságszolgáltatás szervezete sziklaszilárdan állott volna, a mi minden körülmények között a társadalom legfontosabb érdekeinek egyike, az igazságszolgáltatás a politikai nézetek és rendszerek zsákmányává lett.

A jury-szervezet története szomorú bizonyitékot szolgálta arra, hogy mennyire elhibázott dolog a büntető igazságszolgáltatásra hivatott juryt a politikával összeköttetésbe hozni.

Elhibázott dolog az nemcsak azért, mert ez alapon a politikai szenvedélyek, a pártoskodás, a gyűlölet és az előitéletek a birói székbe vitetnek át, de elhibázott dolog különösen azért, mert a politikai téren elfogadható az a felfogás, hogy politikai nézeteit kik saját legjobb belátása szerint alakitsa és képezze, átvitetik az igazságszolgáltatásra is, és ama következményeiben rettenetes tévedésre vezet, hogy a jury a birói székben is kizáróan az ő - semmi ellenőrzésnek alá nem vetett, még a törvény intézkedésein is magát túltevő - és nem a törvényben gyökeredző meggyőződése szerint szolgáltathat igazságot.

Elhibázott dolog továbbá azért is, mert nem létezik oly elv, melyből következtetni kellene arra, hogy a politikai választói jogosultság egyszersmind a birói functió teljesitésére is képesit.

A biráskodási jog különös képességet igényel - a mi főleg abból nyilvánvaló, hogy ha valaki választó - abból még nem következik az, hogy intelligentiával biró lelkiismeretes és igazságos ember, a mit a jurytól minden esetben meg kell követelni, egyszóval a jury-minőséghez értelmesség, függetlenség, elfogulatlanság és nagy élettapasztalat szükséges, a mi nem bizonyos, hogy megvan azoknál, a kik választói jogusoltsággal birnak.

Jól mondja azért Bonneville: „le decret du 7. avril 1848, qui confondit le droit de vote et la faculté de juger a été une des plus insignes aberration de ce siecle.”

Miután vitán felül áll az, hogy az esküdtképesség meghatározásánál mindazt kerülni kell, a mi az esküdtszéki intézménynek politikai szinezetet kölcsönöz, reá kell utalni arra is, hogy a javaslat a vagyoni censust miért állitotta fel. E tekintetben a javaslat három jogpolitikai indokot tartott szem előtt.

Figyelembe vette első sorban azt, hogy a vagyoni census most is megvan. Ennek oka pedig az, hogy a mennyiben vagyoni census nem állittatnék fel, oly elemek is bekerülnének az alaplajstromokba, melyeket esküdtbirói tiszttel felruházni aggályos volna.

Másrészt, a mint már reáutalás is történt, a vagyoni census az értelmiség emelkedésére is biztositékot nyujt; miután pedig minden garantiát meg kell ragadni, a mi lehetővé teszi az esküdtek szinvonalának emelését, ez okból az esküdtképesség meghatározásánál a vagyoni censust mellőzni nem lehetett.

Való ugyan, hogy Németország teljesen mellőzte úgy a vagyoni, mint az értelmi censust, hogy igy az évi lajstromok összeállitásánál nagyobb anyag álljon a bizottság rendelkezésére (Hahn: Materialien I. 79. s. k. l.); ámde helyesen jegyzi meg Löwe, hogy habár a törvény a censust mellőzte is, a gyakorlatban bizonyos értelmi és vagyoni census mégis kifejlődött az évi lajstromok összeállitásánál.

A javaslat nem követi az ilyen kerülő utakat, hanem szint vall s kijelenti, hogy a kinek értelmi qualificatiója nincs, az csak vagyoni census révén juthat be az esküdtek lajstromába; mert mig egyrészt rendszerint az értelmesség bizonyos fokig a vagyonnal aránylag növekszik, másrészt jobban ki van fejlődve a jogérzet abban, a kinek van mit félteni a jogtalan támadásoktól, mint abban, a kinek semmije sincs és napról-napra tengeti életét.

Nincs is culturállam Német- s Francziaországon kivül, mely a vagyoni censust mellőzte volna.

A szomszéd Ausztriában attól, a ki vagyoni census révén jut be az esküdtek lajstromába, megköveteli a törvény, hogy 10 frt, oly városokban pedig, melyeknek 30.000-nél több lakosa van. 30 frt adót fizessen (1. §). Ha pedig ezen kulcs szerint elegendő számú esküdtet nem lehetne a lajstromokba felvenni, az adócensus öt forintra leszállitható. Belgiumban, az ország egyes részei szerint váltakozva 90-250 franc állami adót fizetnek az esküdtképes polgárok.

Olaszországban a vagyoni census minimuma 100.000 lakossal biró városokban 300; 500.000 vagy ennél több lakossal biró városokban 200; más városokban pedig 100 lira adó fizetése.

Angliában IV. György 6-ik törvénye szerint az egyéb feltételtől eltekintve, esküdtképes az a polgár, a ki legalább tiz font sterling jövedelmet hajtó birtok tulajdonosa; vagy a kit 20 font sterling tiszta jövedelmet hozó, életfogytig, vagy legalább 21 évig tartó haszonélvezeti jog illeti meg; vagy szegények adójával; vagy végül Middlese grófságban 30 font, máshol 20 font jövedelem után házosztály-adóval van megterhelve. Ki kell itt emelni, hogy Angliában a censusban nem az értelmi fejlettség garantiáit keresik, hanem azt akarják elérni, hogy szegény emberek az esküdtszéki szolgálattal ne legyenek nagyon megterhelve. A javaslat a vagyoni census meghatározásánál abból indul ki, hogy az esküdtbirói szolgálat nem csupán jog, hanem kötelesség is, ehhez képest azt nem ahhoz a föltételhez köti, mint az a képviselőválasztási jogosultság meghatározásánál van, hogy t. i. a polgár adófizetési kötelezettségének eleget tett-e, hanem kizárólag ahhoz, hogy az illető mennyi állami adót köteles fizetni. Tehát, ha a minimális adó fizetésére kötelezve van, akkor is fel kell a lajstromba venni, ha adóját nem fizette is le.

Javaslatunk az 1848:XVIII. tc. alapján kiadott sajtórendtartást követve, a vagyoni census mellett az értelmi censust is felállitotta, a melynek alapján az értelmi qualificatió minimális korhatár betöltése s a magyar nyelv értése révén jutnak be a polgárok a lajstromokba, tekintet nélkül arra, hogy mennyi adót fizetnek. Ámbár a gyakorlatban előreláthatólag a legtöbb esetben akkép fog a dolog alakulni, hogy a kik a javaslatban meghatározott értelmi qualificatióval birnak, azok fizetnek is húsz korona egyenes állami adót, mindazáltal provideálni kellett a kivételekre, azaz az oly esetekre is, midőn az értelmi qualificatióval biró polgár nem fizet húsz korona adót, hogy igy az ily hasznavehető intelligens egyének vagyontalanságuk daczára is bejussanak az esküdtképes polgárok közé.

Kizáró okok

(5-6. §)

Fogyatékos volna a javaslat intézkedése, ha az esküdtbirák ama képesitésével megelégednék, a melyről a javaslat 4. §-a rendelkezik. Ez a képesités az egyéni tulajdonságoktól s az egyes polgárokat karakterizáló ténykörülményektől elvontan van felállitva; ámde nem lehet megelégedni az abstract képességgel, hanem súlyt kell helyezni oly individuális körülményekre is, melyek vagy az in abstracto esküdtképes polgár tisztességét s megbizhatóságát befolyásolják vagy ha a megbizhatóságot s tisztességet nem érintik is, az egyébként esküdtképes polgár oly állásban vagy oly körülmények közt van, melyek szükségessé teszik, hogy az esküdtek lajstromából kihagyassék.

Nincs is jogállam, mely az esküdtképesség elvont, nem individuális meghatározásánál megállott volna, hanem a törvények felállitották a kizáró okokat, melyek fenforgása esetén a lajstromokban nem vehetők fel azok, a kik egyébként esküdtképességgel birnak.

A külföldi törvények felállitják az absolut és relativ kizáró okokat; végeredményben azonban e két categoria közt nincs különbség, mert akár az egyik, akár a másik csoportba tartozzék is az illető, nem vehető fel az esküdtek jegyzékébe. Az elhatároló vonalat abban keresték, hogy az absolut kizáró okok közé azokat vették fel, melyek főkép diffamáló természetüek, a relativ kizáró okok csoportjába pedig azokat sorolták, melyek a kor vagy polgári állás miatt teszik szükségessé azt, hogy az egyébként esküdtképes polgár a lajstromból kihagyassék.

A külföldi törvények kivonatos ismertetéséből nemcsak eme kategorizálással fogunk megismerkedni, hanem egyben arról is meggyőződünk, hogy ez az osztályozás teljesen fölösleges, sem technikailag, sem anyagilag nem jogosult s csak zavarokra vezethet.

Az absolut kizáró okok az osztrák törvény szerint a következők: Nem vehető fel a lajstromokba: 1. a ki testi vagy szellemi fogyatkozás miatt az esküdt kötelességeit teljesiteni nem képes; 2. a ki polgári jogainak gyakorlatában nincs, különösen a ki biróilag tékozlónak van nyilvánitva vagy a ki ellen a csőd el van rendelve; 3. a ki vizsgálat vagy vád alatt áll; 4. a ki büntetését tölti; 5. a ki bűnösséget megállapitó itélet folytán a községi képviselőtestületbe nem választható be.

A német szervezeti törvény 32. és 85. §-ai szerint absolute ki van zárva az esküdtek közül az, a ki esküdtképességét büntető itélet folytán elvesztette; a ki ellen oly bűntett vagy vétség miatt van főtárgyalás elrendelve, melynél mellékbüntetésként a hivatalvesztés is kimondandó, végül a ki birói határozattal gondnokság alá van helyezve.

A belga szervezeti törvény (99. §) kizárja a hetvenéveseket, a ministereket; tartománykormányzókat s jegyzőket; járási biztosokat; birákat; ügyészeket; katonai hadbirókat; birósági jegyzőket; lelkészeket; számvevőszék tagjait; katonákat; orvosokat és sebészeket.

Az esküdtbiróságokról szóló franczia törvény (2. §) kizárja azokat, a kik bűntett miatt vagy vétség miatt ugyan, de három hónapnál hosszabb ideig tartó fogházra voltak elitélve; kivéve a sajtó vagy politikai vétségért történt elitélést. A kik lopás, csalás, sikkasztás, szemérem elleni vétség; uzsora; a tulajdon ellen intézett merénylet; csavargás, koldulás vagy fegyveres erő elleni vétség miatt bármily tartamú fogházbüntetésre voltak elitélve. A kik vád alatt állanak vagy in contumaciam elitéltettek; a kik ellen csőd van elrendelve vagy vizsgálati fogságban vannak, végül, a kik elmegyógyintézetben vannak. Öt évig képtelenek az esküdtszolgálatra azok, a kik az emlitett bűncselekmények kivételével három hónapi fogháznál rövidebb időre voltak elitélve.

Angliában nem lehet esküdt az, a ki meggyalázó vétség, felségsértés vagy más bűntett miatt el volt itélve, kivéve, ha teljes kegyelmet kapott. (Victoria 33., 34. törv.).

Relative ki vannak zárva az esküdtek közül az osztrákoknál a tényleges szolgálatban levő államhivatalnokok, a fő- és középiskolai tanárok kivételével. A tényleges szolgálatban álló katonák. A törvény által elismert vallás lelkészei. A néptanitók. A postánál, vasutnál, táviró-hivatalnál és gőzhajó-társaságnál alkalmazott egyének.

Németországban nem lehet esküdt az, a ki az összeirás alkalmával még harminczadik évét be nem töltötte; a ki még két éve nem lakik az illető községben, a ki maga vagy családja részére nyilvános szegényalapból kap segélyt; a ki testi vagy szellemi fogyatkozás miatt az esküdt kötelességeit teljesiteni nem képes; a cselédek, a ministerek; a szabad kereskedővárosok tanácsának tagjai; azok az államhivatalnokok, a kik bármikor nyugdíjba küldhetők; birák és ügyészek; a biróság és rendőrség végrehajtó közegei; lelkészek; néptanitók; tényleges katonák.

Ezenfelül az egyes országok törvényhozásai fel vannak jogositva, hogy még más közszolgálatban álló egyéneket is kizárjanak az esküdtek közül. - Löwe kiemeli, hogy eme joggal az országok legnagyobb része élt.

A belga törvény relativ kizáró okokat nem ismer.

Ellenben Francziaországban az esküdtszolgálattal összeférhetetlen állást foglalnak el a képviselők, ministerek; államtanács tagjai; számvevőszék tagjai; államtitkárok; a préfet; a prefektura tanácsosai; tényleges szolgálatban levő birák, ügyészek; békebirák; lelkészek; katonák, pénzügyőrök. Továbbá nem lehetnek esküdtek a szolgák, cselédek és azok, a kik nem tudnak francziáúl irni és olvasni. (Loi sur le Jury du 21 novembre 1872. art. 3., 4.)

Ezen ismertetésből látjuk, hogy az absolut és relativ okok közt való megkülönböztetés semmi létjogosultsággal nem bir, mert sem az egyik, sem a másik csoportba tartozók nem vétetnek fel a névjegyzékbe; következéskép tárgytalan az absolut és relativ okok közt megkülönböztetést tenni.

Ezt szem előtt tartva, a javaslat nem is tesz különbséget absolut és relativ kizáró okok közt.

Mindazáltal, ha azokat az okokat szemügyre veszszük, melyek a névjegyzékből való kihagyást szükségessé teszik, azt találjuk, hogy itt mégis két csoportba kell az eseteket sorolni; az egyikbe azok tartoznak, melyek többé-kevésbé diffamáló jellegüek, a másikba pedig azok, melyek a viselt állásnál fogva teszik szükségessé a lajstromokból való kihagyást. Ugy, hogy mig az első csoportba tartozó egyéneket azért kell a listákból kihagyni, mert megbizhatlanok, az utóbbiakat azért, mert oly állást viselnek, mely inkompatibilis az esküdt szolgálattal. Ezen kategorizálást a javaslat szerkezetileg vitte keresztül, a mennyiben a kizáró okokat jellegük és természetük szerint ketté osztva, két szakaszba sorolja fel, és ekként elkülönitette a diffamáló eseteket az incompatibilitás eseteitől (5., 6. §-ok).

2. Az 5. § 1. p. szerint az esküdtek jegyzékébe nem vehető fel, a ki nyereségvágyból eredő bűntett vagy vétség miatt szabadságvesztés-büntetésre jogerősen el volt itélve. Hogy mi a nyereségvágyból eredő bűncselekmény, azt minden egyes esetben a lajstromozó bizottság állapitja meg. Ez a forgalom tágabb a vagyon elleni delictumok fogalmánál, viszont azonban nem minden bűncselekmény nyereségvágyból származó már annál fogva, mert a vagyonjogot sérti.

Az utóbbiak közt is lehetnek olyanok, a melyek teljesen mentek tisztességtelen rugóktól, igy pl. sok esetben a vétkes bukás. Épen ezért a kérdés megitélésénél, valamint nem lehetett bizonyos nemű bűncselekményeket diffamálók gyanánt felállitani: a lajstromozó bizottság sem kötheti magát ily kategoriákhoz, hanem mindig az eset individualis körülményei szerint kell meg itélnie a dolgot.

A javaslat csak a diffamáló büncselekmény miatt elitélteket akarja az esküdtek közül kizárni; és pedig azért, mert a más jellegü büncselekményeket számtalan indokból lehet elkövetni; a büncselekmények motivumai közt pedig vannak olyanok, melyek épen nem befolyásolják az esküdtképes egyén karakterét s megbizhatóságát, ilyen pl. a párviadal, ilyenek az erkölcsileg menthető okokból elkövetett bűncselekmények.

Miután pedig a priori meghatározni nem lehet, hogy mily elitélések nem vetnek árnyat az illető jellemére s mily előélet nem teszi azt megbizhatlanná, ez okból az ily egyéneket nem is lehet az esküdtképes egyének jegyzékéből kihagyni.

Hasonlókép fel kell venni azokat is, a kiket a biróság csupán pénzbüntetésre itélt. Ha már a biróság pénzbüntetést állapitott meg, ez azt jelenti, hogy annak a vétségnek nem tulajdonitott valami nagy jelentőséget; semmiesetre sem olyat, a mely alkalmas volna az illetőt egész életére megbélyegezni, s megbizhatlanná tenni. Ez a rendszer hazánkban nem új, csak ismétlése a köztisztviselők minősitéséről szóló törvénynek (1883:I. tc. 1. § b) p.). Ha köztisztviselő lehet az, a ki nem nyereségvágyból eredő büncselekmény miatt volt büntetve, akkor bátran felvehető az esküdtek közé is az, a ki hasonló multra tekint vissza; s pedig annál inkább, mert az esküdti szolgálat nem állandó.

Jóllehet a javaslat a lajstromokból csak azokat zárja ki, a kik nyereségvágyból elkövetett büntett vagy vétség miatt szabadságvesztésbüntetésre voltak elitélve, mindazáltal ez nem azt jelenti, hogy más büncselekmény miatt büntetve volt egyének föltétlenűl esküdtbirói tisztet teljesitenek. Ellenkezőleg, mielőtt az, a kit az alaplajstromba felvettek, esküdtbirói tisztet teljesitene, három alkalommal vizsgálat tárgyává teszik megbizhatóság tekintetében; ha ezt a három tűzpróbát kiállotta, csak akkor fog tagja lenni az itélő esküdtszéknek.

Miután ugyanis az alaplajstromok ellen „bárki” felszólalhat (10. §), ha valamely büntetve volt polgár megbizhatósága ellen, polgártársainak kifogása van, közülük akárki felszólalhat; a minek alapján a felszólaló bizottság az illetőt a lajstromból törüli. Ha pedig felszólalás nem történt, az évi lajstromokat összeállitó bizottság hivatalból is kihagyhatja az évi lajstromból azt, a ki nem nyereségvágyból eredő bűncselekmény miatt el volt itélve (15. §). Ha már ezen két retortán átment az, a ki el volt itélve, kellő garancziánk van megbizhatósága mellett. De még messzebb menő biztositékunk van ennél is, a felek visszavetési jogában, a kik azt az esküdtképes polgárt, a kiben nem biznak meg, minden indokolás nélkül visszavethetik (prts. 345. §).

Azt, a ki büntetve volt ugyan, de ezen hármas retortán átment, bátran bocsáthatjuk az itélő esküdtbirák közzé, mert ha ellene senki fel nem szólalt, ha az évi lajstrom összeállitásánál ki nem hagyták a lisztából, sem a felek vissza nem vetették, nem is lehet aggályunk megbizhatósága tekintetében.

A javaslat szándékosan használja az elitélés szót; s ezzel azt fejezi ki, hogy a lajstromokból nemcsak az hagyandó ki, a ki nyereségvágyból eredő büncselekmény miatt meg volt büntetve, hanem az is, a ki jogerősen el volt itélve, de még büntetését ki nem töltötte, vagy ügye felebbezés alatt áll; vagy a büntetés végrehajthatósága elévült; mert a sulypont nem a büntetés végrehajtásán, hanem az elitélésen nyugszik, mennyiben a kizárásra vezető erkölcsileg dehonesztáló ok már a birói itélettel meg van állapitva; tehát a büntetés végrehajtása szervezeti jog szempontjából közömbös.

Nem vehető fel a jegyzékbe, a ki hivatalvesztésre vagy politikai jogai gyakorlatának felfüggesztésére van itélve (5. § 2. p.); továbbá, a ki szabadságvesztés-büntetés végrehajtása alatt áll vagy feltételesen szabadságon van (5. § 3. p.). Az előbbi rendelkezés a Btk. 56. §-ában gyökerezik; az utóbbi pedig önmagában foglalja indokát, mert a ki valamely büntetés végrehajtására rendelt intézetben el van zárva, az esküdt nem lehet. Hasonlókép nem lehet esküdt az sem, a ki föltételesen szabadságon van, mert a föltételes szabadságon léte törvényünk szerint a szabadságvesztés-büntetésnek kiegészitő része (50. §).

Az 5-ik § 4-ik pontja szerint nem vehető fel az esküdtek jegyzékébe, a ki ellen bűntett vagy fogházzal büntetendő vétség miatt vizsgálat, közvetlen idézés vagy főtárgyalás van elrendelve, vagy ki vád alá van helyezve. A prts. 343. §-a szerint pedig az ügy elintézésében nem vehet részt az, a ki ellen bűnvádi eljárás van folyamatban, s a ki e miatt az esküdtek névjegyzékébe sem lett volna felvehető. Ebből az tűnnék ki, hogy itt e rendelkezés ismétlése fölösleges, ámde az emlitett szabály nem a perrendtartásba, hanem a szervezeti törvénybe való, s a perrendtartásba csak azért vétetett fel, mert provideálni kellett az oly esetekről is, midőn a kizárási ok az évi lajstrom összeállitása után évközben merült fel. Másrészt a perrendtartás 343. §-a nem határozván meg „a bűnvádi eljárás” fogalmát, - mert hiszen azt szervezeti szempontból meg nem határozhatta, - az esküdtbiróságok szervezéséről szóló eme javaslatnak kell a fogalmat a szervezeti jogra tekintettel úgy körülirni, hogy a gyakorlatban egyrészt minden vita ki legyen zárva, másrészt csak azokra szorittassék a kizárás, a kik a terhükre rótt s még el nem birált bűncselekmény miatt nem teljesithetnek esküdt-birói functiót. A perrendtartás 343. §-ának emlitett rendelkezése ily értelemben veendő, vagyis a bűnvádi eljárás alatt nem lehet a nyomozást érteni, hanem csak a birói eljárást, mely csak nyomatékos gyanú alapján inditható meg (bvdi prttás 1. §-a).

A köztisztviselők minősitéséről szóló törvénynyel (1883:I. törvénycikk 1. § b) pont) áll összhangban a javaslat ama további intézkedése, mely szerint az esküdtek névjegyzékébe nem vehető fel az, a ki csőd alatt áll, gondnokság alá van helyezve, vagy a kinek kiskorúsága meg van hosszabbitva (5. § 5. p.).

A ki csőd alatt áll, annak pártatlanságában s igazságérzetében bizni nem lehet; a ki pedig gondnokság alá van helyezve, vagy a kinek kiskorúsága meg van hosszabbitva, tehát a ki saját ügyeit sem tudja ellátni, annál kevésbbé lehet ezt az igazságszolgáltatásra képesiteni, mert itt nem magánjellegű vagyoni viszonyok rendezése forog szóban, hanem mások becsülete s szabadsága, tehát a közérdek, a mit egy gondnokság alá helyezettnek, a ki saját ügyeit sem tudja ellátni, kiszolgáltatni nem lehet.

Nem vehető fel továbbá az esküdtek jegyzékébe a tényleges szolgálatban levő biró vagy ügyész, a fegyveres erőnek tényleges szolgálatban álló tagja, a napszámos és a szolga (6. § 1-5. p.). A javaslat eme rendelkezése megfelel a 67-iki sajtórendtartás rendelkezéseinek (8. §), azonban ezt a javaslat kibőviti, a mennyiben az esküdtbirói szolgálatból kizárja a rendőri hatóság tagjait s közegeit is. - Ha az ügyész, a ki a vádképviselet mellett perjog szempontjából a nyomozó hatóságok s közegek vezető, irányitó s ellenőrző főnöke, nem lehet esküdt, a rendszerrel ellenkeznék, ha az, a ki a nyomozást teljesiti, esküdtbirói tisztet gyakorolhatna; ki kell tehát zárni az esküdtek sorából a rendőri hatóság tagját s közegét is. - A fegyveres erő tagjaira nézve szabatosabb rendelkezést vett fel a javaslat mostani sajtórendtartásunkról.

A jelenleg érvényben levő szabályok szerint ugyanis esküdtképességgel nem birnak a „szolgálatban levő és nyugalmazott katonák” (sajtórendtartás 8. §). A javaslat nem látja indokoltnak, hogy a nyugalmazott katonák, a kik mindenben a polgári törvények alatt állanak, miért ne teljesithetnének esküdti szolgálatot, következéskép ezek az esküdtek jegyzékébe felveendők.

Az 1889:VI. törvénycikk terminologiáját figyelembe véve, különbséget kell tenni a tartós és ideiglenes tényleges szolgálat között. Az előbbiek, a kiknek pályájuk a katonai pálya, állásuknál fogva nem teljesithetnek esküdtbirói szolgálatot, következéskép ezeket a jegyzékekbe föl sem lehet venni. Ellenben, a kik az általános katonai kötelezettségnél fogva időlegesen kötelesek csak katonai szolgálatot teljesiteni, azokat föl kell ugyan venni a lajstromokba, de ezeket, - a miről alant tüzetesen szó lesz, - a katonai szolgálat érdekében mentességgel kell felruházni (6. § 2. p., 7. § 3. p.).

Nem vehetők fel továbbá a jegyzékbe a szabadságolt havidijasok és az időlegesen szabadságolt legénység sem, mert a szabadságolt havidíjasok, tehát a hadnagytól s a vele egy rangban levőktől fölfelé, mindaddig mig a katonaság kötelékéből el nem bocsáttatnak, vagy nyugdíjba nem helyeztetnek; továbbá az ideiglenesen szabadságolt s a hadsereg legénységi állományához tartozó egyének mindaddig, mig csak a „nemtényleges” állományba át nem helyeztetnek (V. ö. Rendeletek Tára 1890. évf. II. 1884. és 1796. lapján a véderő utasitást), a „tettleges katonai egyének” sorába tartoznak.

Mentőokok

(7-8. §)

A javaslat a kizáró okoktól úgy technikailag, mint anyagilag is megkülönbözteti a mentőokokat. Habár végeredményben, - akkor tudniillik, ha az, a kit a mentesség illet, ezt a jogát tényleg gyakorolja, - sem az, a ki az esküdtek közül ki van zárva, sem az, a kit mentesség illet, esküdtbirói tisztet nem gyakorol, mindazonáltal e két intézkedés közt több és pedig igen lényeges különbség van.

A javaslat 5. és 6. §-ainak bekezdő rendelkezései szerint az, a kire nézve a kizárás fenforog, az esküdtek jegyzékébe nem vehető fel, csakis akkor, ha a kizárás tekintetében kétség merül fel (9. § 2. bek.); ellenben azok, a kiket mentesség illet, a jegyzékbe mindig felveendők. A kizáró okok továbbá hivatalból kell figyelembe venni; a mentő okot ellenben csak kérelem és pedig praeclusiv határidőhöz kötött kérelem folytán (19. § 4., 5. bek.); következéskép, ha az, a kit a mentesség joga megillet, kérelmet e tárgyban nem terjesztett elő, vagy ha a fölmentést elkésetten kérte, esküdtbirói tisztet teljesit, a melyre pénzbirsággal szoritható. Ellenben, ha a lajstromba oly egyén vétetett volna fel, a ki az esküdtbirói szolgálatból ki van zárva, azt évközben is ki kell a lajstromból törölni (17. §), sőt, ha a határozathozásban olyan esküdt vett részt, akire nézve a perrendtartás 343. § 6. pontjában meghatározott kizáró okok valamelyike fenforog, az semmiségi eset (prts 427. §). Ezek után nem nehéz a két rendelkezés közt levő materialis különbséget is meghatározni. A kizáró okok jellemzésénél láttuk, hogy az egyik csoportba soroltak nem megbizhatók, a másik csoportban felsoroltak pedig az esküdtbirói szolgálattal összeférhetetlen állásban vannak.

Azok ellenben, a kiket a mentességi jog megillet, vagy oly állást töltenek be, mely bizonyos időszakokban nélkülözhetetlenné teszi az illető jelenlétét, tehát habár állásuk az esküdtbirói tiszttel nem inkompatibilis is, a mentesség megadását a közérdek szorgalmazza, vagy a jogos egyéni érdek fontosabb az esküdtbirói szolgálatnál, a mely a mentességi joggal való felruházást szükségessé és indokolttá teszi.

A külföldi törvények hasonlókép megkülönböztetik a kizáró okokon kivül a mentő okokat, s azok rendelkezéseiből látható, hogy szintén a javaslat által contemplált szempontot tartották több kevesebb eltéréssel szem előtt.

Az osztrák törvény szerint mentesség illeti azt, a ki hatvan éves elmult, továbbá a képviselőt az ülésszak tartamára, a fegyvergyakorlatra behivott tartalékost, az udvartartáshoz tartozó személyeket, a nyilvános tanárokat és tanitókat, az orvost, sebészt, gyógyszerészt, a mennyiben ezek nélkülözhetetlensége hatósági bizonyitványnyal igazoltatik, végül a lelkészeket.

A német szervezeti törvény mentességet ad a törvényhozó testület tagjainak, annak, a ki az utolsó évben szolgálatot teljesitett, az orvosoknak, gyógyszerészeknek, az utóbbiaknak azonban csak akkor, ha segédjük nincs; a kik hatvanöt évesek, végül a kik valószinűvé teszik hogy az esküdtszéki szolgálattal járó kiadásokat fedezni nem tudják.

A belga törvény szerint hivatalból felmentendők a szolgálat alól a senatusnak s a képviselőháznak tagjai az ülésszak tartamára, a tartományi tanácsosok hasonlókép az ülésszak tartamára.

Francziaországban mentesség illeti meg azt, a ki életének hetvenedik évét betöltötte, a ki az utolsó évben mint esküdt működött; végül azokat, a kik kenyerüket napimunkával keresik.

Angliában: 1. Foglalkozásuknál fogva mentesek a képviselők, birák, lelkészek, néptanitók, ügyvédek, birósági hivatalnokok, békebirák jegyzői, fogházfelügyelők, elmegyógyintézet alkalmazottjai, orvosok, gyógyszerészek, katonák, hajóparancsnokok, rendőrség ügynökei, pénzügyőrök. 2. Bizonyos helység lakói, kik mentességi jogukat régi törvényekre alapitják. 3. Királyi birtokok tulajdonosai, és 4. Londonban bizonyos testületek tagjai.

2. Látjuk ezekből, hogy a külföldi törvények a közérdekből s a méltánylást igénylő magánérdekből indultak ki a mentességi esetek meghatározásánál; ezt az egyedül helyes és jogosult rendszert vette zsinórmértékül a javaslat is. Fontos közérdek követeli, hogy mentességgel ruháztassék fel az országgyülés képviselőházának, a főrendiháznak, vagy a közösügyek tárgyalására kiküldött bizottságnak tagja az ülésszak tartamára (7. § 1. p.); az egyházközségek lelkésze (7. § 2. p.); a fegyveres erőnek nem tényleges, tartós, hanem csupán ideiglenes szolgálattételre bevonult tagjai (7. § 3. p.); a gyakorló orvos és a gyógyszerész, a kinek segéde nincs (7. § 4. p.); a néptanitók (7. § 5. p.); s a postánál, távirdánál, vasutnál és gőzhajózásnál alkalmazott egyének (7. § 6. p.). - Ellenben méltánylást igénylő egyéni okok teszik szükségessé azt, hogy mentes legyen az esküdtszéki szolgálattól az, a ki életkorának hetvenedik évét betöltötte (7. § 7. p.) s a ki az év folyamán valamely ülésszakbank szolgálatot teljesitett, ez utóbbi azonban, a dolog természetéhez képest csak a folyó és a következő évben (7. § 8. p.).

A javaslat a képviselőket, főrendeket és a delegatusokat a mentességi joggal ruházza fel, de ama megszoritással, hogy ezeket a mentesség csak az ülésszak tartamára illeti. Miután a törvényhozó testület néha hosszabb megszakitással nem tart ülést, s miután nagyon kivánatos, hogy a törvényhozó testület tagjai - a mennyiben hivatásuk ezt megengedi - magasabb intelligencziájukat az igazságszolgáltatás terén is érvényesitsék; másrészt, miután a törvényhozót fontos közjogi hivatása gyakorlatától elvonni nem lehet, a javaslat mindkét érdeket kiegyenliti akkor, midőn a törvényhozónak megadja ugyan a mentességet, de csakis az ülésszak tartamára.

Nem lett volna helyes e tekintetben a franczia, belga s angol törvényeket utánozni, melyek az esküdtbirói szolgálatot inkompatibilisnak tartják a törvényhozó állásával, mert ezek egyrészt oly kedvezményt adnak a képviselőnek, mely őt csak az ülésszak tartamára illetheti és mert ezen a réven egy pár száz intelligens polgárt elvonnak az esküdtszéki szolgálattól. Ezt a rendelkezést egyébként könnyen törvénybe iktathatta Francziaország, Belgium és Anglia; hasonlókép minden baj nélkül mentességgel ruháztatta fel a törvényhozó testület tagjait, - tekintet nélkül arra, hogy a törvényhozó testület ülésezik-e vagy nem, - Németország is, mert ezek az államok a műveltség magasabb fokán állanak s mert nem kell megküzdeniök a népesség többnyelvűségével sem. Ellenben a polyglott Ausztria már szintén súlyt helyez arra, hogy intelligens elemek egykönnyen ki ne vonhassák magukat a szolgálat alól; ez okból a törvény javaslatunkkal egybehangzólag elrendeli, hogy a törvényhozó testület tagját mentesség csak az ülésszak tartamára illeti (4. § 2. p.).

Habár a delegáczió tagja csak képviselő lehet, mindazonáltal a javaslat a képviselőház tagja mellett kiemelte a közösügyek tárgyalására kiküldött bizottságnak tagját is, mert mindkét minőségben megilleti a képviselőt a mentesség; miután pedig a delegaczió ülésezése nem esik össze az országgyülés működésével, ennélfogva expressis verbis ki kellett fejezni, hogy a képviselőt akár mint ilyen, akár mint delegatus teljesitse is hivatását, a mentesség joga mindkét esetben megilleti.

Az egyházközségek lelkészeit mentességi joggal ruházza fel az osztrák törvény; a franczia pedig őket az inkompatibilitas eseteiről szóló rendelkezésnél sorolja fel. Az bizonyos, hogy a lelkészt minden esetben esküdtbirói tiszt teljesitésére kényszeriteni nem lehet; de az is kétségtelen, hogy - eltérőleg a franczia törvénytől - a lelkész állása nem összeférhetlen az esküdtbirói tiszt gyakorlatával.

Az a tétel, mely szerint a lelkész vallási dogmájával ellenkezik az, hogy valakit bűnösnek tartson - téves állitás. A római katholikus lelkész feloldozza ugyan bűnei alól azt, a ki meggyónt, de ez egész más funkczió, mint a polgári törvények szerint való itélés. Ehhez a dogmának semmi köze sincs s a vallási szertartással nem hozható kapcsolatba, következéskép semmi sem akadályozza azt, hogy a lelkész mint polgár, lelkiismerete szerint, a dogmáktól függetlenül itéljen a vádlott felett.

A javaslat, midőn kijelenti, hogy az „egyházközségek lelkészét” mentesség illeti, ezzel egyrészt szabatosan meg akarta határozni azokat az egyéneket, a kik e czimen mentességet vehetnek igénybe, másrészt a mentességi joggal való visszaélésnek akarta elejét venni. E megjelölés szerint mentességi jog illeti azt, a ki valamely egyházközségben kizárólag lelkészi funkcziót végez; tehát a katholikusoknál a plébánost és káplánját; a reformátusoknál a lelkészt; a zsidóknál a rabbit stb. s azok helyettesét. Mentesség illeti a püspököt, érseket s a primást is, mert ezek - habár felfelé fokozatosan emelkedő területen - hasonlókép lelkészi funkcziót végeznek.

De nem illeti mentesség azokat az egyház kötelékben álló egyéneket, a kik habár lelkészi funkcziót is végezhetnek, de az egyházi törvények szerint egyházközségnek nem lelkészei. Ilyenek az irgalmasok, a kik gyógyszertárt tartanak, ezek a 7. § 2. pontja alapján nem; hanem - ha a föltételek fenforognak - a 4. pont alapján kérhetnek felmentést, ilyenek a kegyesrend tagjai, a kik rendes gymnasiumokat tartanak fenn s mint tanárok működnek stb. A javaslat mentességet ad a fegyveres erő ama tagjainak, kik az esküdtek jegyzékébe felvétettek ugyan, de a kik ideiglenes tényleges szolgálatot teljesitenek; a behivás tartamára (7. § 3. pont). Ezek a tartalékosok s a szabadságolt állományú hadkötelezettek, a kik felvehetők ugyan az alaplajstromokba, de viszont mentességi joggal ruházandók fel a tényleges katonai szolgálat tartamára, mert ezen idő alatt a katonai szolgálat érdeke azt követeli, hogy a katonakötelezett az amúgy is rövid időre szabott tényleges szolgálat idejében katonai kötelezettségétől ne vonassék el.

A javaslat mentességi jogot ad továbbá az orvosoknak és gyógyszerészeknek, de csak abban az esetben, ha az előbbi rendes gyakorlatot folytat, az utóbbi pedig segéd nélkül dolgozik (7. § 4. pont). Ezt az intézkedést a közérdek követeli. Vidéken, a hol sok helyütt egy orvos van, azt a betegektől elvonni nem lehet. De ha több orvos van is egy helységben, nem lehet az kivánni, hogy az orvos betegét elhanyagolja, vagy maga helyett mást küldjön olyan egyénhez, a kinek betegségét hosszasan tanulmányozta, s igy leginkább ő képes sikeres gyógymódot alkalmazni.

Az egyik esetben ép úgy mint a másikban közegészségi okok követelik azt, hogy a gyakorló orvos mentességgel ruháztassék fel.

Ha azonban az orvos nem praktizál, a javaslat szövegezése szerint kétségtelen, hogy mentesség nem is illeti.

A gyógyszerészt hasonlóképen mentességgel kellett felruházni; ezt egészen nyilvánvaló közegészségi okok követelik, a mit még jobban megvilágit ama rendelkezés, mely szerint a gyógyszerészt mentesség csak akkor illeti, ha segéde nincs.

A néptanitónak mentessége joggal való felruházását a népoktatás érdeke követeli (7. § 5. p.). Ismeretes dolog, hogy faluhelyen ugyszólván a kulturának egyedüli terjesztője a néptanitó, a kinek folytonos jelentése s felügyelete szükséges ahhoz, hogy a házi nevelésben nem részesült ifjú nemzedékkel valamelyes eredményt elérjen. Ez volna koczkáztatva akkor, ha a néptanitó esküdtszéki szolgálatra lenne szoritható, mert ez által napokon át elvonatnék kulturális tennivalóitól. A közforgalom érdeke követeli, hogy a postánál, távirdánál, vasutnál és gőzhajózásnál alkalmazott egyének mentességi joggal ruháztassanak fel (7. § 6. p.). A ki pedig életkorának hetvenedik évét betöltötte, az physiologiai okokból nem szoritható esküdtszéki szolgálatra (7. § 7. p.). - Az ilyen előrehaladott korban levő egyének figyelme rendszerint nem élénk; könnyen kifárad; értelme s itélete, főkép szövevényes dolgok megitélésénél nem megbizható, tehát mig egyrészt túlságos fárasztó volna az ilyen egyénre nézve az esküdtbirói szolgálat, másrészt ha akarata ellen szolgálatra kényszerittetnék, az igazságszolgáltatás érezné meg a testben, lélekben elgyöngültek itélkezését. Fel kell tehát ezeket is ruházni a mentesség jogával.

3. A javaslat, midőn az esküdt szolgálati viszonyát szabályozza, abból indult ki, hogy az intézményes működése akadályokba ne ütközzék, a mi csak úgy érhető el, ha megfelelő számú esküdtek fognak rendelkezésre állani. Ámde az ilyen preaventiv intézkedés megboszulná magát, ha egyoldalúvá tétetnék; s ha szemet hunynánk a polgárok jogos egyéni érdekei előtt.

Az esküdtszéki intézmény homoktalajra volna épitve, ha a polgárok az esküdtbiró tisztet csak kellemetlen, terhes kötelességnek tekintenék; ez mig egyrészt népszerűtlenné tenné az intézményét, másrészt annak szinvonalát is lesülyesztené, mert az esküdtbiró csak addig fogja kötelességét lelkiismeretesen teljesiteni, mig azt a legszebb polgári jognak tekinti, s nem nézi oly tehernek, melytől minden áron szabadulni akar. A javaslat eme nagyfontosságú czél elérésének biztositása végett előirja, hogy az esküdt, a ki az év folyamán valamely ülésszakban szolgálatot teljesitett, a folyó és a következő évben mentes a szolgálat alól (7. § 8. p.). Vagyis, miután egy ülésszak rendszerint hét-nyolcz napnál tovább nem tart, az esküdtre a sor minden két évben jön hét-nyolcz napra. Ha hozzáveszszük, hogy az esküdt enni s aludni hazamehet családjához (bűnv. prts. 376. §) s hogy most az esküdt az évnegyed folyamán annyiszor zaklattatik, a hány ülés van, tehát Budapesten, a hol rendesen hetenként két ülés van, huszonnégyszer, minden vérmes remény nélkül állithatjuk, hogy a kontemplált esküdtszéki szolgálat nem lesz terhes, s igy azt a polgárok kellemetlen nyügnek sem fogják tekinteni.

A javaslat azokat ruházza fel mentességgel, a kik az évfolyamán valamely ülésszakban szolgálatot teljesitettek. A „szolgálat teljesitése” alatt itt nem a szoros értelemben vett esküdtbirói működést kell érteni, mert ily értelmezés mellett mentességi joga annak az esküdtnek sem volna, a ki nem működött ugyan mint esküdtbiró, de azért az ülésszak tartama alatt a prts. 348. §-a értelmében a főtárgyalások ideje alatt az ülésszak végéig a biróság épületében tartózkodott.

A német szervezeti törvény 35. §-ának 2. pontját - mely a javaslat most tárgyalt rendelkezésével teljesen megegyezik - a német jogi irók akkép értelmezik, hogy szolgálatot az az esküdt teljesitett, a ki szolgálattételre megidéztetvén, az idézésnek eleget tett. Hasonlókép magyarázza a törvényt a német birodalmi törvényszék is (Entschedungen XII. 373. lap).

A javaslat rendelkezését sem lehet máskép értelmezni, mert a szolgálatteljesitésnél nem az az irányadó, hogy az esküdt valamely ügyben mint biró résztvett-e vagy nem, hanem az, hogy az idézésnek eleget tett-e vagy nem. A mentesség ugyanis azért adatik, mert az esküdt privátjellegű tennivalóiban akadályozva volt; már pedig kétségtelen, hogy ez az akadályozás egyaránt fenforog, kár mint itélőbiró működött az esküdt, akár csak jelen volt a biróság helyiségében. Sőt a mentesség ezen alapon kiterjed nemcsak a rendes esküdtekre, hanem a helyettes-esküdtekre is. Való ugyan, hogy ezek nem kötelesek a biróság helyiségében jelen lenni, a mennyiben a prts. 338. §-ának második bekezdése szerint azzal idéztetnek, hogy az ülésszak alatt a főtárgyalások idejében lehetőleg lakásukon tartózkodjanak. Ámde miután a helyettes-esküdtek minden perczben ki vannak téve annak, hogy valamely elmaradt esküdt helyett beidéztetnek; miután ekként ők is folytonos készenlétben vannak, a mi rendes foglalkozásuk folytonos gyakorlására bénitólag hat, ennélfogva kétségtelen, hogy a mentességi jog a fentebbiek értelmében a helyettes-esküdteket is megilleti. Habár a javaslat oly intézkedéseket tartalmaz, melyek a fentiek szerint az esküdti szolgálat megkönnyitését czélozzák: a melyek tehát a méltánylást igénylő magánérdekeket tartják szem előtt, mindazáltal lehetnek esetek, midőn a magánérdekkel szemben áll a közérdek, kétségtelen, hogy ilyenkor ez utóbbi az irányadó. Ezt figyelembevéve, miután előfordulhat az, hogy egyik-másik törvényszéknél nem lesz annyi esküdtképes polgár, a mennyi szükséges ahhoz, hogy a polgárok csak minden második évben teljesitsenek szolgálatot, ennélfogva fel kell jogositani az igazságügyministert arra, hogy ilyen esetben a 7. § 8-ik pontjában emlitett mentességet egy bizonyos törvényszék területére nézve felfüggeszthesse.” (8. §)

A lajstromok összeállitása, különösen az alaplajstrom

(9-13. §-ok)

1. Habár a javaslat az ellentétes érdekek kellő kiegyeztetésével úgy határozta meg az esküdtképességet, hogy egyrészt a kellő számú esküdtek rendelkezésre álljanak, másrészt esküdtképességgel csak azok ruháztassanak fel, kik kellő intelligentiával birnak, s egyéniségüknél fogva is megbizhatók, mindazáltal nem szenved kétséget, hogy ezek az általános szabályok csak úgy fognak beválni, ha a lajstromok összeállitásáról is megfelelőleg gondoskodva lesz.

Mostani sajtóeljárásunkat szabályozó rendelet ide vonatkozó szabályait nem lehetett zsinórmértékül elfogadni, mert az a részletekről nem intézkedve korlátlan hatalommal ruházta fel a törvényhatóság által kiküldött három tagú bizottságot és főkép, mert a lajstromok egybeállitását az egész vonalon a közigazgatásra ruházta. Ámbár elismeri a javaslat, hogy a lajstromok egyebállitásánál fontos és nagy jelentőségű szerepe van az administrativ elemnek, a mit a javaslat hasonlókép felhasznál, de nem szabad szem elől téveszteni azt, hogy a mily becses anyagot tud szolgáltatni a közigazgatási elem az alaplajstromok összeállitásánál, ép oly egyoldalú volna eljárása, ha az évi lajstromok egybeállitása is hatáskörébe utaltatnék. A mint az alábbiakból látni fogjuk, nincs is rendezett állam, mely a lajstromok összeállitását az egész vonalon kizárólag a közigazgatás tennivalói közé utalná.

Lényegileg különböző tennivalója van az alaplajstromokat összeállitó bizottságnak, mint annak, a melyik a szolgálati lajstromokat állitja egybe. Viszont egész más a feladata annak, a melyik a szolgálati lajstromot késziti el.

Az alaplajstromoknál a 4., 4., 6. § rendelkezései oly útlevelet adnak a bizottság kezébe, a mely lehetőleg kizárja a tévedést; s az esetek taxativ világos felsorolása meggátolja a visszaélést. E bizottság csak azt vizsgálja, hogy: a) esküdtképes-e az illető (4. §), b) s nem forog-e fenn reá nézve valamely kizáró ok (5., 6. §-ok). De az egyén individualis reá termettségét, képességét s jellembeli tulajdonságait nem vizsgálja, mert az alaplajstrom mindazokat magában foglalja, a kik esküdtképesek. Ellenben az egyéni karakteristikus körülményeket az évi lajstromot készitő bizottság veszi mérlegelés alá. Épen ez okból, eme bizottságnak már egész más a feladata; mert az, a kit az évi lajstromba felvesz, szolgálatot teljesithet, ha a sorshuzás folytán a szolgálati lajstromba bekerül; tehát az évi lajstrommal szemben már csak a felek visszavetési jogában gyökerezik az egyedüli garanczia, mely az esküdt egyénileg alkalmas voltát biztositja. Ellenben az alaplajstromba felvetteket az évi lajstrom összeállitásánál megrostálják, s csak akkor veszik fel a jegyzékbe, ha az esküdtbirói szolgálatra alkalmasak.

A működési körökből levezetett eme különbség könnyen érthetővé teszi azt, hogy miért nem bizható az évi lajstrom készitése a politikai hatóságokra; s miért kell azt a törvényszéknél alakitott vegyesbizottság hatáskörébe utalni. Csak a politika hullámvetéseitől távol álló független bizottság lesz képes egyedül az igazságszolgáltatás magasabb, helyi s politikai érdektől mentes érdekét szolgálni, épen azért csak a törvényszéki bizottságra bizható az évi lajstromok egyebállitása. Ellenben, miután a közigazgatási hatóságok közvetlenül érintkeznek a néppel, tehát polgártársaikat személyesen ismerik, másrészt sokkal könnyebben megszerezhetik azokat az adatokat, melyek az esküdtképesség meghatározásához szükségesek ez okból az alaplajstromok egybeállitását a közigazgatási hatóságok hatáskörébe kellett utasitani.

2. A lajstromok egybeállitásának ezen általános jellemzése után, mielőtt a javaslat részletes intézkedéseit tárgyalnók, szükségesnek mutatkozik a nevezetesebb külföldi törvények ide vágó rendelkezéseit röviden ismertetni.

Ámbár az áttekinthetőség azt kivánná, hogy az alap-, évi s szolgálati lajstromokkal kapcsolatosan tárgyaltassanak a külföldi törvények rendelkezései, miután azonban a törvények egymástól lényegesen eltérőleg tárgyalják ezt az anyagot, s javaslatunk hármas lajstrom rendszerétől némely külföldi törvény rendszere is eltér, ez okból, de még azért is czélszerű együttesen tárgyalni a teljes lajstromrendszert, mert igy a külföldi törvények intézkedései a maguk egészében állván előttünk, könnyebben lehet összehasonlitást tenni javaslatunk s a külállamok törvényei közt.

a) Az 1873. évi május hó 23-iki osztrák törvény szerint (5. §) a községi előljáró a községi képviselőtestület által választott két taggal minden év szeptember havában egybeállitja a területén lakók közül az esküdtképesek alaplajstromát. Az alaplajstrom bejegyzéseit mindenki megtekintheti s azok ellen bárki felszólalhat (6. §).

A felszólalások felett első fokban a községi bizottság határoz, mely áll a községi előljárókból és a képviselőtestület két tagjából (7. §); eme bizottság határozata ellen panaszszal élhetnek az érdekeltek, mely panasz tárgyában a törvényszéki bizottság határoz (11. §). Ez a bizottság áll a törvényszéki elnökből vagy helyetteséből; továbbá három biróból és három szavazati joggal felruházott bizalmi férfiból. Úgy a birákat, mint a bizalmi férfiakat az elnök jelöli ki.

A bizottság első sorban az alaplajstromok ellen beadott felszólalásokat s észrevételeket intézi el (13. §), s azután az évi lajstromokat állitja egybe. E végből az alaplajstromokba bejegyzettek közül kiválasztja azokat, a kiket esküdtbirói szolgálatra legméltóbbaknak és legképesebbeknek tart; ugyanily módon állitja össze a helyettes esküdtek jegyzékét is.

Legalább tizennégy nappal az esküdtbiróság ülésszakának megkezdése előtt a törvényszék elnöke két biróval, az ügyészség és ügyvédi kamara megbizottjának jelenlétében, nyilvános ülésben kisorolja a szolgálatot teljesitő esküdteket s helyettes-esküdteket (17. §) és ekként elkésziti a szolgálati lajtstromot.

b) A német szervezeti törvény 36. §-a szerint az alaplajstromot (Urliste) a községi előljáró állitja össze, melyek alapján a schöffék összeirására hivatott vegyes bizottság az esküdtek részére az úgynevezett „Vorschlagslistet” állitja egybe (87., 88. §-ok).

A felszólalások és észrevételek felett a törvényszék tanácsa határoz, mely áll a törvényszék elnökéből és négy birói tagból vagy négy tanácselnökből (89. §); tehát Németországban a felszólalásokat kizárólag a törvényszék intézi el. Ugyanez a bizottság, a felszólalások elintézése után, az esküdtek részére készitett alaplajstromból (Vorschlagsliste) egybeállitja az évi lajstromot s pedig külön lajstromot készit a rendes és helyettes-esküdtek részére.

Legkésőbb az ülésszak megkezdése előtt két héttel a törvényszéki elnök két biróval, nyilvános ülésben, az ügyész jelenlétében sorshuzás útján egybeállitja a szolgálati lajstromot.

c) Francziaországban az 1872. évi november hó 21-iki törvény szerint minden cantonban bizottság ül össze a békebiró elnöklete alatt (88. §), mely bizottságnak tagjai a békebiró helyettese s a polgármesterek.

A bizottság lajstromot állit egybe, mely kétannyi esküdtképes polgárt tartalmaz, mint a mennyi a járásra esik. Párisban minden kerületben külön bizottság működik, melynek elnöke a békebiró, vagy helyettese, tagjai a polgármester (maire de l’arrondissement), községi tanácsos (conseiler municipal) és négy bizalmi férfi, kiket a bizottság most emlitett három tagja az esküdtképes polgárik közül jelöl ki (9. §).

A törvény tüzetesen nem szabályozza a felszólalási jogot; de e helyett előirja, hogy az évi lajstromokat egybeállitó bizottság az alaplajstromokba felvett esküdtek számát kiselejtezés vagy pótlás révén leszállithatja, vagy felemelheti, de úgy, hogy eme kiselejtezés vagy pótlólag történt bejegyzés útján az esküdteknek meghatározott száma, az egészhez viszonyitva egy negyedrésznél többel se ne apadjon, se nem szaporodjék.

Ez a bizottság, mely áll a törvényszéki elnökből, békebirákból és kerületi tanácsosokból (conseiller general), midőn az emlitett működést elvégezte, ugyanakkor az évi lajstromot is egybeállitotta, mert az évi lajstrom azokból az esküdtekből áll, a kik az emlitett kiselejtezés után a lajstromba maradtak vagy oda pótlólag felvétettek.

d) Az 1869. junius 18-iki belga törvény szerint a tartományi tanács képviselőtestülete (la députation du conseil provincial) minden törvénykezési kerületre összeállitja az alaplajstromot és ezt szeptember 30-ig átküldi a törvényszék elnökének (102. §). Az alaplajstromokat a törvényszék elnöke két biróval felülvizsgálat alá veszi és az esküdtek számát kiselejtezés útján felére reducálja (103. §). Az ekként revideált lajstromokat a felebbviteli törvényszék elé terjeszti, melynek elnöke a rangban legidősebb két biróval az esküdtek számát ismét reducálja felére s az igy megmaradt esküdteket lajstromba vezeti. Ez az évi lajstrom (104. §).

e) Olaszországban az 1874. évi junius 8-iki törvény az esküdtek lajstromainak egybeállitását hat bizottságnak teszi feladatává.

Az első a községi bizottság, mely a békebiró kivételével politikai elemekből áll, egybeállitja az alaplajstromot (l’elenco permanente), melyet a következő években csak pótol és kiigazit (10., 11. cz.).

A második bizottság elnöke a járásbiró s tagjai a járás összes községeinek előljárói, illetőleg a város polgármestere és három városi tanácsos. Ez megvizsgálja, helyesbiti s közszemlére kiteszi az alaplajstromokat, elfogadja a felszólalásokat s kiállitja a járási lajstromot (la lista dei Guirati del Mandamento 13., 14., 15. cz.).

A harmadik bizottság áll a törvényszék elnökéből, egy törvényszéki biróból és három tartományi tanácsosból; határoz a felszólalások fölött s egybeállitja a kerület lajstromát (la lista dei Giurati del Distretto), mely ismét közszemlére lesz kitéve s felszólalások tárgya is lehet (18-21. cz.).

A negyedik bizottság tagjai a törvényszék elnöke és két birája. Ez a bizottság az évi lajstromot (la lista generale dei Giurati) állitja egybe a kerületi lajstromokból (22. cz.).

Az ötödik bizottság maga a törvényszék, mely nyilvános ülésben urnákba helyezi az esküdtek neveit s az urnákat lepecsételi (28. cz.).

A kir. törvényszék végre tizenöt nappal az esküdtbiróság ülésszakának megnyilta előtt nyilvános ülésben kisorsolja a szükséges esküdteket s egybeállitja a szolgálati lajstromot (lista dei Giurati di servizio, 29. cz.).

A lajstromok súlypontja Olaszországban a kerületi lajstromokra nehezedik, mert az évi lajstromok csak abból az anyagból alakíthatók, melyet a kerületi lajstromok szolgáltatnak; a harmadik bizottságban pedig a politikai elem határozott túlsúlyban van, mig az első és második bizottságban az igazságügyi elemet csak a békebiró, illetőleg a járásbiró reprezentálja. Az olasz esküdtbiróság tehát politikai jellegű.

f) A minthogy egyéb jogintézmények tekintetében sok sajátszerűt s a kontinentalis jogrendszerektől elütőt találunk Anglia szokásjogában s törvényeiben, igy van ez az esküdtek lajstromainak összeállitásánál is.

Angliában - Viktoria 25. és 26. törvénye szerint - az egyházi előljárók (churchwardens) és rendőri felügyelők (overseers) a békebiró jegyzőjének folytán minden év szeptember hó első napjain kimutatást küldenek be azokról, a kik esküdtképesek. Az egyházi előljárók és felügyelők, mielőtt a lajstromokat beküldik, kifüggesztik azokat a templom ajtóira (három hétig) s megjegyzik, hogy a felszólalásokat melyik békebiróhoz kell beadni. A kifüggesztés ideje alatt mindenki élhet felszólalással, a lajtromokat a három hét leteltével a békebiróhoz küldik be, s beterjesztő jelentésükben az egyházi előljáró s rendőrfelügyelő köteles azokat megjelölni, kik a specialis esküdtszéki szolgálatra legalkalmasabbak. A felszólalások felett a békebirák határoznak, a kik együttesen ülést tartanak és felvilágositó nyilatkozattétel végett az egyházi előljárót és rendőrfelügyelőt megidézhetik és kihallgathatják, kik az általuk bejegyzett adatok valósága tárgyában esküvel megerősitett vallomást tesznek.

A felszólalások elintézése után a lajstromok aláirás és hitelesitési záradékkal történt ellátás után a sheriffhez küldetnek, ki minden ülésszak előtt teljhatalmúlag, egyedül állitja össze a szolgálati lajstromot. (IV. György 6. ch. 50. Art. 13., 15.)

3. Habár a vázlatosan ismertetett törvényekből azt a tapasztalatot meritjük, hogy a lajstromok összeállitása tekintetében a törvények egymástól lényegesen különböznek, mindazonáltal a lajstromok bifurcatióját minden törvényben feltaláljuk, mely szerint élesen el van különitve az alaplajstromok összállitása az évi lajstromok egybeállitásától.

Az alaplajstromok összeállitását a javaslat is speczialis bizottságra bizza.

Rendszere legközelebb áll az osztrák törvény rendszeréhez, mely szerint az alaplajstromok elkészitése a közigazgatási hatóságok alsó fokára, vagyis arra van bizva, a melyik hivatali hatáskörében legközelebb áll a néphez; a polgárokkal legtöbbször s közvetlenül érintkezik. Az alaplajstromok összeállitásánál ez a legfontosabb tényező, mert a polgárok személyes ismerete nélkül szerfölött meg volna nehezitve amaz adatok beszerzése, melyek az esküdtképesség megállapitásához szükségesek.

Ezt szem előtt tartva, a javaslat előirja, hogy városokban a polgármester, községekben a biró; Budapesten a kerületi előljáró a törvényhatósági bizottságnak, illetőleg városi vagy községi képviselőtestületnek, a székes fővárosban pedig a kerületi választmánynak (1893. XXXIII. tc. 29. §-a) két kiküldöttjével egybeállitja a városukban, illetőleg községükben, kerületükben lakó összes férfiaknak névjegyzékét, a kik a 4. § értelmében esküdtek lehetnek és az 5. és 6-ik kizáró rendelkezések alá nem esnek (9. §).

E szerint a bizottságnak csak egy tagja van a törvény értelmében minden változás nélkül egyszer s mindenkorra meghatározva, ez a polgármester, biró és kerületi előljáró; a bizottság többi tagjait, törvényhatósági joggal felruházott városokban a törvényhatóság; rendezett tanácsú városokban a városi, kis- és nagyközségekben pedig a községi képviselőtestület jelöli ki. Ausztriában a bizottság tagjait a községi előljáró hivja meg a képviselőtestület által választott tagok közül (5. §); mig Németországban az alaplajstromot a községi előljáró állitja egybe (36. §).

Könnyű belátni, hogy a német szervezeti törvény mellett sokkal könnyebb a visszaélés, mint a javaslat által irányadóul elfogadott osztrák törvény rendelkezése szerint. Mig ugyanis Németországban a községi előljáró minden ellenőrzés nélkül működik, a javaslat rendelkezése szerint a törvényhatóság vagy képviselőtestület által választott két tag ellenőrzi őt működésében.

Eme két tagra ezen kivül nem csupán ellenőrzés szempontjából, hanem azért is szükség van, hogy ezektől a bizottság elnöke egyes polgárokra nézve informácziót szerezhessen.

A javaslat kötelezőleg előirja, hogy községekben a képviselőtestület egyik kiküldötte mindig a jegyző legyen. Eme rendelkezés felvételét szükségessé tett az a tapasztalat, mely szerint községekben rendszerint a jegyző képviseli a legerősebb intelligencziát; ez ismeri legjobban a törvényeket s rendeleteket; s igy a jegyző kötelező részvétele a bizottság üléseiben biztositékot nyújt aziránt, hogy használható lajstromokat fognak a községek beküldeni.

Miután ez a bizottság mindenkit köteles a lajstromba felvenni, a ki esküdtképes (4. §), s a kire nézve valamely kizáró ok fenn nem forog (5., 6. §); s miután veszélyes dolog volna az, s visszaélésekre is vezethetne, ha kétes esetekben joga volna e bizottságnak a felvétel vagy a lajstromból való kihagyás kérdésében határozni, ennélfogva a javaslat előirja, hogy: „azt, a kire nézve a kizárás tekintetében kétség merül fel, vagy a ki az esküdtszéki szolgálattól mentes (7. §), a kizárás illetőleg mentesség okának feltüntetésével a névjegyzékbe fel kell venni” (9. § 2. bek.).

Ha tehát például valaki büntetve volt, de a bizottság előtt kétes az, hogy az elitélés nyereségvágyból eredő bűntett stb. miatt történt-e (5. § 1. p.), a bizottság az ilyen egyént felveszi ugyan a jegyzékbe, de egyuttal köteles a kétes kizáró okot tüzetesen feltüntetni, a melynek alapján az évi lajstromot összeállitó bizottság végérvényesen határoz a felvétel vagy kizárás kérdésében (13-15. §).

A javaslat szerint azt, a ki az esküdtszéki szolgálattól mentes, mindig fel kell venni a lajstromba, tehát nemcsak akkor, ha a mentesség kétes.

Ennek indoka az, hogy a mentesség: jog, melyet az esküdtképes polgár érvényesithet ugyan, de ha eme jogával nem él: szolgálatot teljesit; tehát a mentesség az évi vagy szolgálati lajstromok összeállitásánál soha hivatalból nem vehető figyelembe, csakis akkor, ha az illető a felmentést kellő időben kérte (19. § 4., 5. bek.).

Nem volna megbizható az alaplajstromok összeállitása, ha a bizottság a felvétel kérdésében minden tüzetes megjelölés nélkül, tudniillik egyszerű bejegyzéssel intézkedhetnék. Szükséges, hogy az évi lajstromot összeállitó bizottság előtt az alaplajstrom mindamaz adatokat feltárja, melyek révén az esküdtképesség megállapitható.

Ez adatok segélyével mig egyrészt az évi lajstromokat egybeállitó bizottság hivatalból meg tudja állapitani a bejegyzés törvényességét, másrészt nyomban, minden kiegészités nélkül elintézheti a beadott felszólalásokat is.

A bizottság köteles tehát folyó szám alatt és betürendben feltüntetni az esküdtképes polgárok nevét; a bejegyzett egyén korának, végzett iskoláinak, polgári állásának vagy foglalkozásának, lakóhelyének tüzetes adatait; azt, hogy mennyi egyenes állami adót köteles fizetni, hogy az országban használatban lévő nyelvek közül melyiket beszéli, melyiket használja túlnyomóan, melyik az anyanyelve, s hogy a névjegyzékben előforduló egyének melyikéhez áll a 19. §-ban meghatározott viszonyban (9. § 3. bek.).

Ezek az adatok az esküdtképesség meghatározásának feltételei (4. §).

Ezeket s a mentesség okait mindig; ellenben a kizáró okokat az esküdtképes polgár nevével együtt, mint emlitve volt - csak kétség esetén kell felvenni.

4. Fogyatékos volna a javaslat rendelkezése, ha az alaplajstromok megbizhatósága tekintetében megelégednék azzal a garancziával, a mit az emlitett adatok felsorolása nyujt.

A bizottság tévesen veheti fel az adatokat; felvehet a jegyzékbe olyan polgárt, a ki nem esküdtképes; s helytelen adatok alapján kihagyhat olyanokat is, kik esküdtképesek. Ebből folyólag a javaslat - az actio popularis mintájára - felállitja a felszólalás intézményét, melyek értelmében, akár alkalmas egyénnek kihagyása, akár nem alkalmasnak bejegyzése miatt bárki felszólalhat és a felszólalásokra bárki észrevételeket tehet (10. §). Ha tehát a bizottság akár szándékosan, akár tévedésből kihagyott vagy téves adatok alapján felvett valakit, a felszólalás révén ez a hiba kijavitható.

A javaslat a felszólalás jogát nem köti sem az esküdtképességhez, sem korhoz sem nemhez, és az a czélja, hogy a lehető legkiterjedtebb mértékben gyakorolható legyen a felszólalás, mely az alaplajstromok helyességének és törvényességének egyik nagyjelentőségű eszköze. Másrészt ily módon lehetővé válik azt, hogy az apa helyett, a ki tán ágyban fekvő beteg, felesége, fia vagy leánya felszólalhasson, s a helytelen bejegyzés kiigazitására vezető adatokat a bizottság rendelkezésére bocsássa.

A felszólalásokat és észrevételeket rendesen irásban kell ugyan beadni, miután azonban gyakran a felszólalás jogának érvényesitését akadályozná az meg, ha csak irásbeli beadványban lehetne e jogot érvényesiteni, ennélfogva a javaslat előirja, hogy a felszólalást és észrevételt szóval is elő lehet terjeszteni, a mit jegyzőkönyvbe kell foglalni. (10. § 2. bek.)

Ha már most a felszólalás joga ily tág körben érvényesithető, s az semmi formalitáshoz sem lesz kötve, az alaplajstromok egybeállitása nyugodtan lesz bizható a javaslatban meghatározott bizottságokra, mert úgy az esetleges visszaéléseket, mint a tévedéseket kizárja az actio popularis mintájára szervezett felszólalás intézménye és mert a tévedéseket és helytelen informatiokat a lehető legkisebb mértékre szállitja le az a körülmény, hogy az alaplajstromokat oly bizottság állitja össze, melynek tagjai a polgárokkal közvetlen összeköttetésben állanak, azokat többnyire személyesen ismerik, s igy az individualis informatio-szerzés szüksége csak kivételesen fog előfordulni. A javaslat előirja, hogy az elkészitett alaplajstromokat a helyhatóság hivatalos helyiségében közszemlére kell kitenni, a miről s a felszólalás jogának gyakorolhatásáról a közönséget a helyi szokás szerint értesitik.

A felszólalások beadására tíz, az észrevételek előterjesztésére pedig további öt napot állapit meg a javaslat. Miután nincs rendelkezés arról, hogy mi történjék az elkésetten beadott felszólalásokkal és észrevételekkel, szükséges e helyütt ráutalni arra, hogy eme jogok gyakorlatát a javaslat nem szándékozott praeclusiv határidőkhöz kötni. Következéskép, ha a felszólalás és észrevétel az emlitett határidő után adatik is be, azt visszautasitani nem lehet; sőt a javaslat rendszere szerint a felszólalás vagy észrevétel beadható nemcsak az alaplajstrom egybeállitására hivatott bizottságnál, hanem a törvényszéknél is; mert a felszólalás és észrevétel arra való, hogy a hiányos adatok kiigazittassanak, már pedig a bizottságoknak s a törvényszéknek kötelessége minden bárhonnan és bármikor érkező adatot felhasználni, mely a lajstromba becsúszott hibák kijavitására alkalmas, és pedig annál inkább, mert a lajstromok évközben is folytonos kiigazitásra szorulnak, s mert az esküdtképesség egyik-másik föltétele a kizáró okoknak pedig legnagyobb része folytonos változásnak van alávetve, a mi esetről-esetre a lajstrom folytonos kiigazitását teszi szükségessé.

Egyetlen egy eset képzelhető, midőn a felszólalás eredményre nem vezethet. Ez az eset az, midőn a felszólaló akkor mutatja azt ki, hogy ő vagy más valaki a 4-6-ik §-ok rendelkezései ellenére hagyatott ki a lajstromokból, midőn az évi lajstrom már egybe van állitva.

A javaslat 15. §-a szerint ugyanis az évi lajstromba felveendő esküdtek számát minden esküdtbiróság kerületére nézve az igazságügyminister állapitja meg. Ha már most az évi lajstrom az előirt számarányban egybeállittatott, kétségtelen, hogy az oly tartalmú felszólalás, melyből kitünik, hogy valaki törvényellenesen maradt ki az alaplajstromból, eredményre nem vezethet, mert az esküdteknek az évi lajstromba felvett s ministeri rendelettel megállapitott számát felemelni nem lehet.

Ezek szerint tehát a javaslatban meghatározott határidőknek nincs praeclusiv hatályuk, s csupán arra szolgálnak, hogy az alatt az idő alatt a helyhatóságnál azokat bárki megtekinthesse.

Annak, hogy a felszólalás mikor adatik be - ezeket szem előtt tartva - csak az a következménye van, hogy ha azt a bizottság a felszólalások elintézése előtt kapja meg, az intézi azt el (14. §), ha pedig az tanácskozását már befejezte, a beadott felszólalások elintézése a törvényszék elnökének hatáskörébe fog tartozni (17. § 3. bekezdés).

5. Az elkészitett alaplajstromokat a polgármester és kerületi előljáró szeptember 15. napjáig annak a törvényszéknek elnökéhez küldi be, melynél az esküdtbiróság szervezve van (12. §). A polgármester és kerületi előljáró elnöklete alatt működő bizottság rendszerint kifogástalanul, a javaslat rendelkezéseinek megfelelőleg fogja az alaplajstromokat egybeállitani, következéskép azok alkalmasak is lesznek arra, hogy az évi lajstromoknál felhasználtassanak. Erre nézve biztositékot nyujt a polgármester és kerületi előljáró magasabb intelligentiája.

Már ily megbizható, törvényesen kiállitott lajstromokat nem várhatunk a községektől, a hol a községi biró képzettsége rendszerint alig több az irni olvasni tudásnál. Szertelenül megnehezitené tehát az évi lajstromok egybeállitására hivatott bizottságok működését, ha a községi birák az általuk készitett alaplajstromokat, melyek hiányosak, zavarosak s szabályellenesek lehetnek, közvetlenül a törvényszékhez terjesztenék be.

A javaslat az emlitett okokból előirja, hogy a községi biró az alaplajstrom mindkét példányát, a felszólalásokkal és észrevételekkel együtt, szükségesnek mutatkozó megjegyzései kiséretében, szeptember első napjáig a községre nézve illetékes főszolgabirói hivatalhoz terjeszti be. A főszolgabiró vagy helyettese az alaplajstromokat átvizsgálja, a hiányosokat pótlás végett visszaküldi, a késedelmes községi birót az iratok beterjesztésére felhivja s ha ez siker nélkül történt, arra 200 koronáig terjedhető pénzbirsággal szoritja (11. §).

Az igy, szabályszerűleg kiállitott lajstromokat ezután a főszolgabiró épúgy, mint a polgármester és kerületi előljáró, a törvényszék elnökéhez beküldi (12. §). Az alaplajstromok egyik példányát pedig a főszolgabiró, polgármester és kerületi előljáró saját levéltárában megőrzi. A javaslat ezzel nem azt fejezi ki, mintha évenkint nem kellene új alaplajstromot késziteni, mert hiszen e tekintetben a 9. § első bekezdése világosan rendelkezik; hanem az alaplajstromoknak két példányban való kiállitását s az egyik példánynak a főszolgabiró, polgármester s kerületi előljáró által való megőrzését azért irja elő, mert az előző évi lajstroma a következő és lajstromának egybeállitásánál igen becses anyagot szolgáltat.

A beterjesztő jelentésben felvilágositó nyilatkozatot kell tenni a felszólalásokban és észrevételekben felhozott oly adatokra is, melyeknek valódisága vagy valótlansága az iratokból nem tünik ki (12. § 2. bek.).

Eme rendelkezés maga kifejezi annak szükséges voltát. A felszólalásokat elintéző bizottság ugyanis nem tarthat nyomozást a felszólalásban felhozott adatok valódisága tekintetében, sem vissza nem küldheti az iratokat, mert ez által oly késedelem állhatna be, mely lehetetlenné tenné az évi lajstromok egybeállitását. Ebből kifolyólag a felszólalásokat s észrevételeket a főszolgabírónak, polgármesternek és kerületi előljárónak kötelessége áttanulmányozni, s ha ezekben oly adatok foglaltatnának, melyeknek valótlansága vagy valódisága az iratokból ki nem tűnik, vagy melyek közhitelességű okiratokkal nincsenek támogatva, a főszolgabirónak stb. hivatali kötelessége ezen adatok tárgyában magát informálni s arról a törvényszéknek jelentést tenni és pedig oly formában s oly tartalommal, melyet a felszólalásokat elintéző bizottság határozatának alapjául elfogadhat.

6. Miután az alaplajstromok pontos elkészitése, feltétele az évi lajstromok egybeállitásának, s miután az esetben, ha a lajstromok elkésve készittetnek el, az esküdtbiróság működése is megakadályoztaték, ez okból gondoskodni kellvén az ilyen esetekről is, a javaslat előirja, hogy „Ha az alaplajstrom október hó első napjáig be nem érkezett, a törvényszék elnöke a főszolgabirót, a polgármestert, illetőleg a kerületi előljárót felettes hatóságánál feljelenti és az alaplajstrom haladéktalan beküldésére felhivja. Egyidejűleg erről a főispánt értesiti, a ki saját hatáskörében az alaplajstrom beküldése iránt sürgősen intézkedik, szükség esetében azt a késedelmes tisztviselő költségére a 9., 10., 11. és 12. §-ok megfelelő alkalmazásával oly időben készitteti el, hogy az alaplajstrom legkésőbb november 15-ik napjáig a törvényszék elnökéhez beérkezett (13. §).

Megtörténhetik, hogy valamely hivatalnok a felettes hatóságnál történt feljelentés daczára sem tesz eleget kötelességének; ennélfogva a javaslat óvatosságból provideál az ilyen esetekről is s arra kötelezi az elnököt, hogy erélyes intézkedés végett egyidejűleg a főispánt keresse meg, a ki az alaplajstrom beküldése iránt saját hatáskörében sürgősen intézkedik, szükség esetén azt a késedelmes tisztviselő költségére oly időben készitteti el, hogy az alaplajstrom legkésőbb november 15-ik napjáig a törvényszék elnökéhez beérkezzék (13. § 2. bek.).

A felszólalások elintézése s az évi lajstromok összeállitása

(14-18. §-ok)

1. A külföldi törvények a felszólalások elbirálására, és az évi lajstromok összeállitására nézve két rendszert követnek. Az egyik szerint a bizottság kizárólag birákból, a másik szerint pedig birákból és bizalmi férfiakból áll. Harmadik rendszert képviselne hatvanhetedik sajtó eljárásunk, melynek értelmében a jelzett tenni valók kizárólag a közigazgatás hatáskörébe vannak utalva.

Ez a rendszer semmiképen sem tartható fenn. A mily üdvös az alaplajstromok egybeállitását oly közigazgatási elemekre bizni, melyek közvetlenül érintkeznek a néppel, s az esküdtképes polgárokat javarészben személyesen ismerik, ép oly elhibázott dolog volna az évi lajstromok összeállitását is ezen organumok hatáskörébe utalni. Az évi lajstromba felvett egyének már esküdtbirói functiót végeznek, ha a sorshuzás reájuk esik; tehát ebbe a lajstromba csak azok vehetők fel, a kikre képzettségük, megbizhatóságuk és lelkiismeretességükre tekintettel, az itélkezés nyugodtan bizható. Ily egyéni tulajdonságok megbirálását pedig csak oly bizottságokra lehet bizni, melyeknek tagjai hasonló polgári erényekkel birnak; ezenkivül függetlenek polgártársaiktól s a kormánytól és távol állanak a politikai küzdelmektől.

Ugyanily individualis garancziákra van szükségünk azoknál a férfiaknál is, a kik a felszólalások és észrevételek felett határoznak, mert ama kérdés eldöntése, hogy valaki felvétessék-e az évi lajstromba, ép oly fontos, mint az, hogy valaki felszólalása folytán az alaplajstromból kitörültessék, vagy oda felvétessék, mert eme kérdés mikénti eldöntésétől függ az, hogy az illető felvehető legyen-e vagy ne az évi lajstromba.

Ezeket szem előtt tartva, könnyű belátni, hogy az emlitett tennivalókat kizárólag a politikai hatóságokra bizni nem lehet. Az igaz, hogy ezen a réven oly bizottság volna szervezhető, mely rendszerint ismeri a polgárokat, ámde sokkal nagyobb eme rendszer árnyoldala, hogysem a jelzett előnyért az ezzel járó bajokat koczkáztatni lehetne. A politikai hatóságok tagjai közel állanak ugyan polgártársaikhoz, ámde attól lehet tartani, hogy ezek nem az igazságszolgáltatási, hanem a politikai érdekeket tolnák előtérbe, a mi az esküdtbiróság degenerálásával volna egyértelmű.

A mily aggályos volna a bizottságot közigazgatási elemekből szervezni, ép oly helytelen volna, ha a bizottság tennivalóit - Németország, Belgium s Olaszország mintájára - kizárólag a biróságok hatáskörébe utalnók. Ezen rendszer mellett elérnők ugyan azt, hogy a bizottság tagjai függetlenek volnának polgártársaiktól s a politikától, ámde az igy szervezett bizottság egy oly követelménynek nem felelne meg, a miről pedig lemondani nem lehet; jelesül a bizottság tagjai nem ismernék a polgárokat, következéskép az évi lajstrom összeállitása ötletszerüleg és nem a reátermettség, megbizhatóság, lelkiismeretesség, jellemszilárdság és egyéb kiváló egyéni tulajdonságok figyelembe vételével történnék.

A javaslat tehát elvileg elfogadta a vegyes bizottság rendszerét, melyet - a mint láttuk - az osztrák és franczia törvények is elfogadnak.

Hangsulyozzuk, hogy a javaslat csakis az elvet fogadta el, a részleteket azonban önállóan és olyképen szervezi, hogy egyrészt ez a rendszer a hazai viszonyoknak is megfeleljen, másrészt oly garancziákat is nyujtson, melyek sem a franczia, sem az osztrák törvények szerint nem találhatók fel.

Az osztrák törvény szerint az elnök a bizottságba a három birói tagon kivül három bizalmi férfit is meghiv, (11. §) tehát a bizalmi férfiak kiválasztása teljesen az elnöki hatáskörébe tartozik.

A franczia törvény 1. §-a értelmében pedig a bizottság áll az elnökből, békebirákból és kerületi tanácsosokból (conseillers généraux), tehát a bizottságot kizárólag hivatalnoki elemből állitják össze. A javaslat e rendszerek egyikét sem fogadta el. Az osztrák törvény ellen azt lehet felhozni, hogy az elnök széles hatásköre hatalmi túltengéssé fajulhat. A franczia törvénynek pedig az az árnyoldala, hogy a bizottság valamennyi tagját a hivatalnoki karból veszi. Holott miután az esküdtszék népbiróság, ez valódi jellegét csak akkor fogja megőrizni, ha a független polgárok az évi lajstromok egybeállitására befolyást gyakorolhatnak.

Ezeket szem előtt tartva, a javaslat a felszólalások elintézését és az évi lajstromok egybeállitását vegyes bizottságok hatáskörébe utasitja, melynek elnöke a törvényszék elnöke, tagjai pedig két biró és két szavazati joggal felruházott bizalmi férfi (14. § első bek.).

A bizalmi férfiakat a törvényhatóság bizottsága egy évi időtartamra saját kebeléből választja s ezek jegyzékét október végéig az esküdtbiróság elnökéhez átteszi (18. §).

Ily módon mig egyrészt a polgárok is részt vesznek a lajstromok egybeállitásánál, másrészt ama rendelkezés, mely szerint a bizalmi férfiakat a törvényhatósági bizottság saját kebeléből választja, biztositékot nyujt arra nézve, hogy bizalmi férfiakul csak a polgárság szine-java s legmegbizhatóbb része fog megválasztatni.

Jóllehet csak két bizalmi férfi vehet részt a bizottságban, a javaslat nyolcz bizalmi férfi választását irja elő, mert provideálni kellett oly esetekre is, midőn a megidézett bizalmi férfi a megjelenésben akadályozva lesz. Miután pedig előfordulhat az is, hogy több bizalmi férfi egyidejüleg akadályozva lesz, erre tekintettel szükség volt nyolcz bizalmi férfi választását előirni.

A javaslat ama rendelkezése, mely szerint: „Ha egy esküdtbiróság területén több törvényhatóság van, minden törvényhatóság négy-négy bizalmi férfit választ” (18. § 2. bek.), logikai folyománya s kiegészitő része a 34. § rendelkezésének.

Ama czél elérése végett, hogy a bizalmi férfiak tisztét a független polgárok teljesitsék s a bizottság működése egyoldaluvá ne váljék, előirja a javaslat azt is, hogy „Bizalmi férfi közhivatalnok nem lehet” (18. § 3. bek.).

A bizalmi férfiak szereplése üres formalismussá törpülne, ha azok hallgatólagos szerepre volnának kárhoztatva; és jelenlétükben semmi garanczia sem volna. Szükséges tehát, hogy a bizalmi férfiak szavazati joggal ruháztassanak fel.

Már több helyütt utalás történt arra, hogy az évi lajtromokba csak oly egyének veendők fel, kik oly tulajdonságukkal birnak, melyek hivattottá teszik őket az esküdtszéki tiszt teljesitésére. Hogy a bizottság ily egyéneket válaszszon, ki, ehhez szükséges, hogy a kiválasztandó egyéneket ismerje. A javaslat e tekintetben három megismerési forrásról gondoskodik.

Első az alaplajstrom s a beterjesztő jelentés; második a bizalmi férfiak személyi ismerete. Harmadikul pedig a kerület, város vagy járás közigazgatási főtisztviselője fog szolgálni, a kit felvilágositó nyilatkozattétel végett az elnök a bizottság ülésére meghivhat (14. § első bekezdés). Ennek nyilatkozata, a mi a javaslat rendelkezéséből kitűnik, csupán votum informativum, de a megidézett főtisztviselő szavazati joggal nem bir. Ha figyelembe veszszük azt, hogy a kellő garancziák folytonos szem előtt tartása mellett egy külföldi törvény sem gondoskodik oly körültekintéssel arról, hogy a bizottságoknak módjában legyen megismerni az esküdtképes egyének individualis tulajdonságait, mint a javaslat, akkor minden vérmes remény nélkül elmondhatjuk, hogy ha a bizottságok lelkiismeretesen fognak működni, esküdtbiráink minden tekintetben a kellő szinvonalon fognak állani.

Miután a bizalmi férfi rendbirság, a közigazgatási tisztviselő pedig fegyelmi büntetés terhe alatt köteles a bizottság ülésein megjelenni (18. § ut. bek.) s miután ily megjelenések alkalmával úgy a bizalmi férfiaknak, mint a közigazgatási főtisztviselőknek kiadásai vannak, méltányos és igazságos a javaslat ama rendelkezése, mely szerint az elnök úgy a bizalmi férfiaknak, mint a közigazgatási főtisztviselőknek napidíjat és utiköltséget állapithat meg (18. § ut. bek.).

Minden közhivatalnok napidíjat és utiköltséget kap, ha hivatali functiót székhelyén kivül teljesit; hasonlókép honorálja az állam azon polgárokat, a kiktől közérdekű szolgálatot követel (tanuk, szakértők); miután pedig a bizalmi férfi működése közérdekű functio, a közigazgatási főtisztviselő pedig hivatalos kötelességét teljesiti, ha a javaslat értelmében a bizottság üléseire megidézik, ezen okoknál fogva joguk van a napidíjra s utiköltségre.

2. A bizottság mikénti szervezése után lássuk már most annak eljárását.

A bizottság hatásköre két irányú. Mindenekelőtt vizsgálat alá veszi a felszólalásokat és az ezekre tett észrevételeket.

E tárgyban hozott határozatát jegyzőkönyvbe veszi; ennek alapján az alaplajstromokra záradékot vezet, melyben felsorolja azokat, a kiknek felvételét vagy kihagyását elhatározta. A jegyzőkönyvet és a záradékot az elnök és a jegyző irják alá (14. § ut. bek.).

Miután a bizottság végérvényesen határoz (16. §), határozata ellen jogorvoslat nem használható, teljesen elegendő, ha a határozat a jegyzőkönyvbe vétetik fel s fölösleges volna a bizottságot arra kötelezni, hogy minden felszólalás tárgyában külön előadói íven külön határozatot szerkeszszen; ez annál inkább fölösleges, mert a felszólalások tárgyában hozott határozatokat az érdekeltekkel nem kell közölni. A miből következik, hogy a javaslat szellemének teljesen megfelelőleg jár el a bizottság akkor is, ha határozatát nem a birói határozatok mintájára s technikája szerint szerkeszti. Ha meggondoljuk, hogy gyakran több száz felszólalást kell elintézni a bizottságnak, ez gyakorlatilag ki sem volna vihető s igy szabályszerűleg jár el a bizottság, ha a jegyzőkönyvbe az elintézés módját, a törvény illető szakaszára való utalással felemliti és az alaplajstromokba bejegyzi azokat, a kiknek felvételét vagy kihagyását elhatározta (14. § 2. bek.).

Jóllehet a jegyzőkönyvnek s a lajstromnak záradékának aláirása ügyviteli természetű szabály, mindazáltal a javaslat szükségesnek tartotta erről is intézkedni, mert ezzel kifejezi az aláirások fontosságát s a hitelesitett lajstromok közjogi jelentőségét. Ily értelmében rendelkezik az esküdtbiróságokról szóló franczia törvény is (art. 14.).

A bizottság a felszólalások elintézése után az alaplajstromokból kiválasztja az esküdtbirósághoz a következő évre szükséges esküdteket és helyettes esküdteket (15. §).

Most érvényben lévő 1867-iki sajtórendtartásunk nem ismeri az évi lajstromot s a bizottság az alaplajstromból közvetlenül a szolgálati lajstromot állitja egybe (9. §).

Teljesen fölösleges volna eme rendszer helytelenségét tüzetesen kimutatni. Hogy mennyire elavult az már ma, legjobban bizonyitja ama körülmény, hogy egyetlenegy számottevő kontinentális állam sincs, melynek törvénye szerint a szolgálati lajstrom közvetlenül az alaplajstromból állittatnék össze. Az ilyen rendszer fentartása nem volna egyéb, mint oly tényleges állapothoz való helytelen ragaszkodás, mely a mellett, hogy elavult, az esküdtek individualis qualificatiójára nézve semmi biztositékot sem nyújt.

Minthogy azok, a kik az alaplajstromba felvétetnek, nem birnak mindannyian azokkal az egyéni tulajdonságokkal, melyek a polgárokat az esküdtszéki szolgálatra képessé és alkalmassá teszik: ezért az alaplajstromot gondosan meg kell rostálni; nagy körültekintéssel kell eljárni azon egyének kiválasztásánál, kikre a biráskodást reá lehet bizni. Ez pedig csak úgy lesz keresztülvihető, ha az alaplajstromok összeállitása után az esküdtképes polgárokat, mielőtt a szolgálati lajstrom egybeállittatnék, individualis vizsgálatnak vetjük alá.

Miután itt individuális vizsgálat szükséges, a javaslat követve a már ismertetett külföldi törvényeket, a lajstrom egybeállitásának módjánál a kiválasztás rendszerét fogadta el, a mint hogy más rendszert nem is fogadhatott el, mert itt az egyéni reátermettséget kell megvizsgálni, a mi csakis kiválasztás útján történhetik.

Az osztrák törvény a kiválasztás módjaira nézve előirja, hogy a bizottság az alaplajstromból a „legképesebbeket és legméltóbbakat” választja ki (14. §). Angliában IV. Henrik II. statutumának 9-ik fejezete előirta, hogy az esküdtek a vidék legjobb arczú férfiai legyenek (gentleman of the best figure in the county), a mit a sherivv mindig úgy magyarázott, hogy az esküdteket a legértelmesebb, legjellemesebb polgárok közül kell venni.

E két törvényen kivül sem a német (89. §), sem a franczia (13. §), sem a belga (104. §), sem az olasz (22. §) nem tartalmaznak semmi szabályt a tekintetben, hogy az évi lajstromokba kik vétessenek fel. A javaslat sem ad utmutatást a bizottságnak arra nézve, hogy kiket válaszszon ki az alaplajstromokból. Nem teszi pedig ezt azért, mert bármilyen legyen is az útmutatás, az szükségkép lesujtó kritikát gyakorol azokra, a kik az évi lajstromokba nem vétetnek fel. Ezt elkerülendő, helyesebbnek látszott minden instructionalis szabály mellőzése, mert a bizottság úgy is tudni fogja azt, minden utasitás nélkül, hogy az évi lajstromokba a legalkalmasabb egyéneket kell felvenni, erre utal a javaslat ama kitétele, mely szerint a bizottság az alaplajstromokból „kiválasztja” az esküdtbirósághoz a következő évre szükséges esküdteket és helyettes esküdteket.

3. A javaslat szerint az esküdtek és helyettes esküdtek számát mindenik esküdtbiróság kerületére nézve az igazságügyi minister rendeletben állapitja meg. (15. § első bek.)

A franczia és olasz törvényhozások az esküdtek számát előre megállapitották; ezt ezek tehették, mert az esküdtbiróság ott nem új intézmény, mint hazánkban s igy nálunk a törvényben előre megállapitani nem lehet azt, hogy az egyes kerületekben mennyi esküdtre lesz szükség; másrészt a törvény életbeléptetése után a gyakorlati élet, az ügyek átlagos száma, a tárgyalások tartama, továbbá az fogja feltüntetni az esküdtek szükséges mennyiségét, hogy az évi lajstromokba felvettek közül évenként átlagosan hány esküdtet kell az időközben felmerült kizáró okok alapján törülni s a mentességet az arra jogositottak mily arányban veszik igénybe.

Mind oly körülmények ezek, melyek az esküdtek számának előzetes megállapitását lehetetlenné teszik; s igy, miután az administratió szálai az igazságügyministeriumban futnak össze, s az összes statisztikai adatok ott tartatnak nyilván, annak megállapitását, hogy az egyes kerületekben hány esküdt vétessék be az évi lajstromba, legczélszerűbb az igazságügyministerre bizni.

4. A javaslat 15. §-ának második bekezdése szoros összefüggésben áll a bünv. prts. 338. § második bekezdésével, mely szerint „az esküdtek megidézésével egyidejűleg a szolgálati lajstromban megnevezve levő tiz helyettes esküdt értesitendő, hogy az ülésszak alatt a főtárgyalások idejében lehetőleg lakásukon tartózkodjanak. A helyettes esküdtek felmerülő szükség esetén abban a sorrendben hivandók be, a melyben nevök a szolgálati lajstromban előfordul.”

Miután a helyettes esküdtekre az ülésszak folyamán minden pillanatban szükség lehet s igy azok bármikor megidézhetők, fel kellett venni a javaslatba azt a szabályt, mely szerint a helyettes esküdteket a helyben vagy a közel vidéken lakó egyének közül kell kiválasztani.

5. A bizottság s pedig akár a felszólalásokat tárgyalja, akár az évi lajstromok összeállitásával foglalkozik, - mindig zárt ülésben szavazattöbbséggel végérvényesen határoz. (16. §).

A bizottság hatásköre hozza magával, hogy az alaplajstromokba felvett egyének képességét megvizsgálja; ezt az igazságszolgáltatás érdeke követeli meg, mert csak ily módon lesz oly esküdtszék egybeállitható, melyre az itélkezést nyugodtan lehet bizni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyes polgárok képességének a bizottság részéről történt kritikáját a nyilvánosság piaczára vigyük; ez egyértelmű volna azoknak oknélküli pellengérre való állitásával, kik az évi lajstromokba nem vétettek fel. Ez okból a jogos magánérdek azt követeli, hogy a bizottság zárt ülésben tárgyaljon.

A bizottság határozata végérvényes; a ellen tehát semminemű jogorvoslat sem használható.

Ausztriában a felszólalások tárgyában hozott határozat ellen panaszszal élhetnek ugyan az érdekeltek (13. §), ámde ott a felszólalást a községi bizottság intézi el s a panasz az évi lajstromokat egybeállitó törvényszéki bizottsághoz megy, vagyis ahhoz, mely a javaslat szerint első és utolsó fokban elintézi a felszólalásokat. Hogy a javaslat rendelkezéseiben több a biztositék, az nyilvánvaló. Ugyanis a községi bizottság már csak azért sem bizható meg felszólalások elintézésével, mert annak tagjai nem állanak a képzettség ama fokán, mely egy ilyen felülvizsgálati eljáráshoz megkivántatik. Ehhez járul az a körülmény, hogy eme rendszer mellett a bizottság tulajdonképen önmagának eljárását birálja felül, mert a községi bizottság állitja egybe az alaplajstromokat és ugyanez határoz a felszólalások tárgyában is. Hátránya végül ennek a rendszernek az, hogy a törvényszéki bizottság elé csak azok az esetek kerülnek, melyekben a felszólalás elintézése ellen panasz adatott be; tehát a panaszszal meg nem támadott határozatok törvényességét és helyes voltát a törvényszéki bizottság felül nem birálhatja; s igy a képzettség tekintetében meglehetős alacsony fokon álló községi bizottság esetleges szabálytalan eljárást a nagyobb biztositékkal szervezett törvényszéki bizottság nem ellenőrizheti. Ha ezzel szembeállitjuk a javaslat rendszerét, mely szerint a községi bizottságok hatáskörébe csakis az esküdtképes egyének összeirása tartozik, ellenben a felszólalások elintézése a törvényszéki bizottság hatáskörébe utasittatik, önként kidomborodnak a javaslat előnyei, melyek szerint a javaslat sokkal több garantiát nyujt a felszólalások elintézésének megbizhatósága tekintetében, mint az osztrák törvény.

6. A javaslat ama rendelkezései: mely szerint a kiválasztott esküdtek betűsoros rendben, külön lajstromba (főlajstrom), a helyettes esküdtek szintén külön lajstromba (helyettes lajstrom) irandók; továbbá, hogy az évi lajstromok a bizottság tagjainak aláirása, a hivatalos pecséttel való ellátás és kinyomtatás után, a kir. itélőtábla elnökének, a kir. főügyésznek, községi biráknak és kerületi előljáróknak megküldendők, lényegileg ügyviteli jellegű szabályok ugyan, mindazáltal fontosságánál fogva czélszerű ezeket is törvényhozás útján szabályozni (17. § 1., 2. bekezdés).

Nagyobb horderejű már a 18. § 2., 3. bekezdésének rendelkezése, mely az időközi változások bejelentéséről s a lajstromok megfelelő kiigazitásáról szól.

Miután az évi lajstromokat halálozás, lakóhelyváltozás, továbbá oly, időközben fölmerült körülmények miatt, melyektől az esküdtképesség függ, esetről-esetre ki kell igazitani, ennélfogva a javaslat a polgármestereknek, községi biráknak és a kerületi előljáróknak kötelességükké teszi, hogy a jelzett körülményekről esetről-esetre jelentést tegyenek a törvényszék elnökének, a kik az évi lajstromok helyesbitése iránt végérvényesen határoz; s a helyesbitéseket az aláirásával és hivatalos pecsétjével ellátandó záradékokban részletesen felsorolja (17. § 3., 3. bek.).

Az időközi változásokra vonatkozó jelentéstétel szükséges volta oly kétségtelen, hogy azt indokolni teljesen fölösleges; fontosabb kérdés azonban az, hogy az időközi változások tárgyában ki határozzon.

A német törvény az időközi változásokról csak a Schöffékre vonatkozólag (52. §) rendelkezik; az esküdteknél azonban csak a mentő okok érvényesitését s a megjelenésben való akadályozások elintézését szabályozta, kijelentvén, hogy addig, mig az esküdtbiróság ülésszaka meg nem kezdődött, e tárgyban az esküdtbiróság elnöke határoz (94. §).

Francziaországban az időközi változásokról a békebiró köteles jelentést tenni a törvényszék elnökének; a lajstromok kiigazitása tárgyában azonban a törvényszék határoz (1872. november 21-iki törvény 17. §-a és a Code d’instruction crim 390. §-a).

Ausztriában az időközi változásokról a községi előljárók az elnöknek tesznek jelentést, a ki a jelentések alapján az évi lajstrom kiigazitása tárgyában végérvényesen határoz (16. § második bek.).

A javaslat részben az osztrák törvény álláspontjára nézve helyezkedett. Tette pedig ezt azért, mert itt oly esetek elbirálásáról van szó, melyekhez kétség nem fér; s melyeket az alap lajstrom összeállitásánál a községi, városi vagy kerületi bizottság vizsgál meg (9. § első bek.), mennyiben csak azokat veszi fel, kik a 4. § értelmében esküdtek lehetnek és az 5. és a 6. §-ok kizáró rendelkezései alá nem esnek. Ha tehát e kérdésben a községi bizottság határozhat, a hasonló tárgyú változások elbirálását teljesen nyugodtan bizhatjuk a törvényszék elnökére akkor, midőn már az évi lajstromok egybe vannak állitva.

Nem merülhet fel kontrovers kérdés akkor sem, midőn a mentességi jog érvényesitéséről van szó, mert a törvény a mentességi eseteket világosan meghatározza; s mert az alaplajstromokat egybeállitó bizottság köteles a mentesség okát feltüntetni annál, a kit az megillet (9. § 2. bek.), következéskép itt nem is értemleges határozatról, hanem inkább formális jellegű, nyilvántartói intézkedésről van szó, a mit a pártatlan, a jogászi képzettség magasabb szinvonalán álló elnök hatáskörébe bátran utalhatunk.

Szolgálati lajstrom

(19-21. §-ok)

Eltekintve Angliától és Skótországtól, hol a szolgálati lajstromot a sheriff, illetőleg az clerk állitja egybe, mindenütt, még Francziaországban is, tisztán birói tagokból áll az a bizottság, melyre a szolgálati lajstrom egybeállitása bizva van. A javaslat annál kevésbé intézkedhetett ezzel ellenkezőleg, mert a legközelebbi ülésszakra szóló szolgálati lajstrom betöltését a biróság belső ügyéneki tekinti.

A javaslat teljes mértékben méltányolja ugyan a tudatos kiválasztásnak jó hatását az esküdtszék minőségére; de azt az esküdtszék függetlenségének és elfogulatlanságának veszélyeztetése nélkül az évi lajstromok egybeállitásán túl ki nem terjeszthette s erre inditó oka sem lehetett, mert ha az évi lajstrom egybeállitására hivatott bizottság megtette kötelességét, ha az évi lajstromokba felvett egyének mind kiválóan alkalmas férfiak, akkor további kiválasztásra szükség nincs; abban az esetben pedig, ha az évi lajstromokban kevésbé alkalmas esküdtek is jutottak be, ezek, ha a szolgálati lajstrom kiválasztással lenne betöltendő, okvetetlenül a későbbi ülészakokra maradnának vissza, s ez az eredmény azután egyfelől a későbbi ülésszakokban eljáró esküdtbiróságok szinvonalát sülyesztené le, másfelől az igazságszolgáltatás egyöntetűségét is veszélyeztetné.

Az ülés nyilvánosságát a javaslat a művelet tisztaságának garantiájául rendeli.

Az esküdtszéki szolgálat könnyitése czéljából a javaslat csak annyi esküdtet rendel a szolgálati lajstromba felveendőnek, a mennyi az esküdtszék megalakitásához a bűnvádi perrendtartásról szóló törvény 338 §-a szerint szükséges. Ez a létszám a czélnak megfelelő marad még abban az esetben is, ha az az érvényesitett kizáró és mentő okok miatt leapadt.

A második és a további ülésszakok számára szükséges szolgálati lajstromok kisorsolásánál azok neve, a kik ugyanannak az évnek korábbi ülésszakában esküdtszéki szolgálatot teljesitettek, csak abban az esetben tehetők az urnába, ha további kisorsolásukba ők maguk is beleegyeztek (31. §). E szabály alól azonban a 8. § kivételt állapit meg. Nehogy a mentességnek oly időben való igénybevétele, midőn már más esküdt az idő rövidsége miatt nem volna beidézhető, zavarokra adjon alkalmat, a javaslat a mentesség érvényesitését praeclusiv határidőhöz köti; olykép, hogy az elkésetten előterjesztett kérelem alapján mentesség nem adható (19. § 4. p. 5. bek.). - Miután azonban mentességi ok a sorsolás megkezdése, azaz a praeclusiv határidő letelte után is merülhet fel, e tekintetben kivételt kellett tenni, s meg kellett engedni, hogy az ezen időpont után felmerült mentesség a sorsolás megkezdése után is érvényesithető legyen (19. § 5. bek.).

A 19. § 6. bek. szerint figyelemmel kell lenni azokra a körülményekre, melyek az esküdteknél az együttműködést kizárja. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvény 343. §-ának 1-4. pontjai az esküdteknek az ügyfelekkel való össze nem férhetőségéről rendelkeznek. A szóban levő viszonyok ellenben az esküdttárssal szemben való incompatibilitást illetik, melyet a javaslatnak a bűnvádi perrendtartásról szóló törvény 64. §-a s az 1891. évi XVII. törvénycikk 41. §-a nyomán rendeznie kellett (19. §); mert visszás az az állapot, hogy apa, fiú, testvérek együtt ülhessenek az esküdtszékben, a mint az pl. Francziaországban megtörténhetik, a hol az 1872. évi törvény az incompatibilitásnak ez eseteiről nem intézkedett s a hol a bűnvádi perrendtartás 392. czikkének limitativ rendelkezését kiterjeszteni szintén nem szabad.

Könnyen megeshetik, hogy valamely későbbi ülésszak szolgálati lajstromának egybeállitásakor az évi lajstromokban már oly csekély számú esküdt neve fordul elő, hogy a kisorsolás illusoriussá válnék. Tömeges felmentések, az ülésszakoknak előre nem látható szaporodása előidézhetik ezt a visszás állapotot.

Hogy az intézménynek a kisorsolásba helyezett érdeke sérelmet ne szenvedjen, a javaslat megengedi, hogy a törvényszék, mielőtt a szolgálati lajstrom egybeállitásához fogna, s a nélkül, hogy a 14. §-ban meghatározott bizottságot össze kellene hivni, a megfogyatkozott évi lajstromokat a 15., 16., 17. §-ok rendelkezései szerint az alaplajstromból kiegészithesse. (20. §)

Alig nehány ember kiválasztásáról lévén szó, a javaslat nagyobb apparátus mozgásba hozását arányos intézkedésnek nem tarthatta s ez okból teljesen új évi lajstromnak szabályszerű egybeállitását nem rendelhette el.

A bűnvádi perrendtartásról szóló törvény 343. §-ának 9-ik bekezdése szerint a szolgálati lajstrom helyesbitése az esküdtszéki biróság ügykörébe tartozik. Hogy a 337. § 3. bekezdése oly értelmezést nem nyerjen, hogy ezt a teendőt az esküdtbiróság megalakulása előtt a törvényszéknek kell végeznie, melynek birtokában a szolgálati lajstrom már nincs is; s hogy a helyesbitést minden felmerülhető kifogás és óvás nélkül az erre legilletékesebb egyén, t. i. az esküdtbiróság elnöke teljesitse, a ki előtt a lajstrom fekszik s a kinek abból az idézéseket meg kell tennie (a bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat 338. §): a javaslat ez iránt megfelelően intézkedik (21. §).

Az esküdtszék megalakitását szabályozó intézkedésekről a perrendtartás rendelkezik (342. s. köv. §-ok).

Az esküdtek költségei

(22. §)

Az esküdtszéki intézmény zavartalan, erőteljes fejlődését bénitaná meg, ha az oly terhet róna a polgárokra, melyet ezek nemcsak időveszteség, hanem anyagi áldozatok révén volnának kénytelenek teljesiteni. Ha azt akarjuk, hogy az esküdt e kötelességét ne tekintse egy oly tehernek, melytől mindenáron szabadulni akar, akkor gondoskodni kell arról, hogy az esküdt ama szolgálataiért, melyeket az igazságszolgáltatás érdekében teljesit, ha nem is fizetés jellegével biró ellenszolgáltatást, de legalább is annyi kárpótlást kapjon, a mi készkiadásait fedezi. Ha az állam díjazza a polgárokat akkor, midőn őket az igazságszolgáltatás érdekében bármily minőségben (tanuk, szakértők) igénybe veszi, méltányos és igazságos, hogy az esküdtbirói szolgálatot teljesitő polgárok is legalább vesztett idejükért némi mérsékelt kárpótlásban részesittessenek.

Számot is vetettek a törvényhozások eme kérdéssel s az esküdtek díjazását szabályul állitják fel. Az osztrák törvény (25. §) szerint mérsékelt utazási díj jár az esküdteknek.

Az 1853. junius 18-án kelt királyi rendelet (77., 84. §-ok) szerint Belgiumban az esküdtek minden kilométer után 25 centimes utiköltséget és 3 franc 17 cent napidíjat kapnak.

Az 1893. évi márczius hó 22-iki schweizi szervezeti törvény 204. §-a szerint 10 franc napidíjat és ezenkivül az 1878. évi augusztus hó 16-án kelt szövetségi törvény 1. §-ában meghatározott utiköltséget kapnak az esküdtek (szervezeti törvény 208. §).

Francziaországban a bűnügyi költségekről szóló 1811. évi junius hó 18-iki törvény rendeli, hogy az esküdteknek miriaméterenkint 2 franc 50 cent. utiköltség állapittassék meg.

Angliában a rendes esküdtszéknél nem honorálják az esküdteket, de az úgynevezett specialis esküdtszéknél IV. György 6. törvénye szerint az esküdtek egy font sterling napidíjat kapnak.

Való ugyan, hogy 1870-ben törvényt hoztak, mely szerint az esküdteket nemcsak polgári, hanem bűnügyekben is honorálni kell (Victoria 34. törv. 2. fej.), ezt a törvényt azonban csakhamar hatályon kivül helyezték (Victoria 34. törv. 2. fejezet), s igy rendes esküdtszékeknél az esküdteket ma nem honorálják.

Németországban a szervezeti törvény kijelenti, hogy az esküdt hivatala tiszteletbeli: „Das Amt eines Geschworenen ist ein Ehrenamt” (84. §), mindazáltal 55. és 96. § azt a szabályt állitja fel, hogy az esküdt utazási költségeit meg kell tériteni.

Nem is lehet máskép az esküdtszéki intézményt szervezni, csak úgy, ha az esküdtek kiadásait az állam megtériti.

Láttuk, hogy ez az elv a külföldi törvényekben is keresztül van vive, következéskép, ha azt akarjuk, hogy az esküdtszéki intézmény hazánkban zátonyra ne jusson, gondoskodnunk kell az esküdtek díjazásáról.

Erről szól a javaslat 22. §-a, mely kijelenti, hogy az esküdtbiróság elnöke az esküdteknek megfelelő napidíjat, a nem helyben lakóknak utiköltséget is állapit meg. Nem is lehet ez ellen elvileg semmi kifogást tenni, s csupán financzialis szempontból támasztható az az aggály, hogy az esküdtek díjazása nem fogja-e a költségvetést túlságosan megterhelni. E kérdésre a statisztika segélyével tagadó választ kell adnunk. A statisztika szerint ugyanis átlag évenkint ezer oly ügy kerül tárgyalás alá, mely a bűnvádi perrendtartás életbeléptetéséről szóló törvényjavaslat szerint az esküdtbiróságok hatáskörébe fog utaltatni. Miután pedig számot sem tevő kevés eset kivételével egy ügy egy nap alatt letárgyaltatik, sőt kisebb ügyek közül egy nap alatt kettő is elvégezhető, s miután minden ügyhöz harmincz esküdt szükséges, e szerint az ezer ügyhöz - átlag véve - harminczezer napra kellene az esküdtek honorálásáról gondoskodni. Ha már most a legközelebbi schweizi törvényt veszszük kiindulási pontul, mely 10 franc napidíjat ir elő, akkor az esküdtek napidíja százötvenezer forintra rugna évenkint, természetesen, ehhez jönnének az utiköltségek. Ámde ezen számitásnál ne felejtsük el, hogy az esküdtek nagy része, főleg az, a melyik a székhelyen lakik, nem fog napidíjat kérni, a napidíj pedig két, legfeljebb 2 1/2 forintnál magasabb összegben nem lesz megállapitható, végül, hogy utiköltség czímén igen csekély összeget kell praeliminálni, mert az esküdtek rendszerint a biróság székhelyén lakó esküdtképes polgárok közül fognak vétetni: ha mindezen tényeket egybevetjük, arra a meggyőződésre jutunk, hogy az esküdtek díjazása nálunk évenkint jóval százezer forinton alól marad. Ez az összeg semmiesetre sem oly nagy, hogy azt fel ne kellene áldozni az esküdtszéki intézmény meghonositása s prosperálása érdekében.

A költség megállapitása tárgyában kérelmet kell előterjeszteni és pedig az ülésszak berekesztéséig. Az elkésetten előterjesztett kérelem figyelembe nem vehető. A javaslat ezzel a rendelkezéssel azt fejezi ki, hogy a költségeket hivatalból nem kell megállapitani, hanem csakis az érdekelt kérelmére.

Nehogy az ily kérelem hetek, sőt hónapok mulva is előterjeszthető legyen, a mi zavarokra adna alkalmat, a javaslat záros határidőt állapit meg.

Az esküdtek költsége a bűnügyi átalányt terheli (22. § ut. bek.). Ez a rendelkezés azt jelenti, hogy a bűnösnek itélt vádlott, eltérőleg a bűnv. prts. 480. §-ának rendelkezésétől, ezt megtériteni nem köteles.

Eme rendelkezés indoka a jelzett költség jogi természetében rejlik.

A minthogy a birákat az állam fizeti, ép úgy az államot kell hogy terheljék az esküdtek költségei is, melyek a birák fizetésével azonos jellegűek.

Rendbirságok

(23-28. § és 37. §)

Arra az esetre, ha az esküdtek buzgalma hanyatlanék s abból a czélból, hogy az esküdtbiróság eljárását a tagok elmaradása meg ne hiúsithassa, a javaslat rendbirságokat állit fel, melyek a mulasztás nagyságához képest fokozatosan emelkednek. Az elmaradás maga után vonhatja a főtárgyalás elhalasztását, vádlottak és tanuk elbocsátását s újra beidézését. Az ily mulasztás minden érdekeltnek terhét neheziti, az államnak pedig jelentékeny költséget okoz. Legjobb esetben helyettes esküdtet kell behivni s a mulasztó ily módon kötelességét ennek a vállaira háritja át. Kell tehát, hogy a rendbirság tágkörű legyen, hogy az esetek különbségére arányos megtorlásban részesüljön (23., 24. §).

A kötelességszegő esküdtet másutt is szigorúan büntetik. Francziaországban és Belgiumban 1500 frankig (code d’instr. crim. 396., 398. cz.), Olaszországban 1000 liráig (1874. junius 8. törv. 44. cz.), Németországban 1000 márkáig (birói szerv. törv. 56. §), Ausztriában 100 forintig (id. t. 23. §).

A javaslat 100 koronáig terjedhető maximális rendbirsága tehát sem csekélynek, sem túlságos nagynak nem mondható s a bűnvádi perrendtartásról szóló törvény 195. §-ának első bekezdése rendelkezésével is helyes arányban áll.

A javaslat ama rendelkezése, hogy ismétlés esetében a birság szigorúbb mértékben alkalmazandó, a büntetéskiszabás általános szabályaiból foly. Az 1874. évi junius 8-iki olasz törvény 44. cz. 3. bekezdésének rendelkezését, mely szerint a rendbüntetés ugyanabban az ülésszakban ismételve nem szabható ki, a javaslat abból az okból nem találja átvehetőnek, mert az a rendelkezés ajtót nyit ama visszaélésnek, hogy a vagyonosok az esküdtszéki szolgálat kötelességét mintegy törvényesen megállapitott áron megválthassék.

A kötelességszegő esküdt, a ki kötelességének nem tett eleget s igy szolgálatot sem teljesitett - a javaslat szerint - a következő év évi lajstromába felveendő. Ez nem büntetés, hanem gondoskodás arról, hogy a kötelességszegő esküdt ama polgártársaival szemben, kik polgári kötelességüknek eleget tettek, privilegiumban ne részesüljön, s azon a réven, hogy szolgálattételre kisoroltatott, azok közé ne kerüljön, kik e czímen a 7. § értelmében mentességet élveznek.

A javaslat megengedi, hogy az esküdt kimenthesse mulasztását s annak sikerülte esetében a biróság a rendbirságot elengedhesse vagy leszállithassa; de ezt a javaslat ahhoz a feltételhez köti, hogy a kimentés még ugyanazon ülésszakon történjék. Teszi ezt a rendbüntetés komolysága érdekében, hogy elkerülhesse a visszásságot, melyet Francziaországban az a tény idéz elő, hogy a rendbirság elengedése vagy leszállitása más ülésszaknak más tagokból álló biróságára marad.

Mindazáltal eme szabály alól egy kivételt kellett tenni. Megtörténhetik, sőt gyakran meg is történik, hogy az esküdt arról, hogy megbüntették, csak akkor szerez tudomást, midőn a határozatot kézhez veszi. A méltányosság azt hozza tehát magával, hogy az elmaradás vagy más kötelességszegés kimentése tárgyában előterjesztett kérelmet a biróság a határozat kézbesitése után is köteles legyen elfogadni. Erről a javaslat kifejezetten intézkedik is; nehogy azonban a mentő ok előterjesztésének határideje tekintetében kétség merüljön el, a javaslat nyolcz napi, peaeclusiv határidőt állapit meg (25. §), a mely a kézbesitéstől számit s a mely alatt a megbirságolt esküdt mulasztását kimentheti.

Az osztrák törvény az elmaradás vagy más kötelezettségszegés kimentését hasonlóképe a kézbesitéstől számitott nyolcz nap alatt engedi meg (T. 23. §), ellenben a német birodalmi szervezeti törvény e tekintetben záros határidőt nem állit fel (59., 96. §), a miből a kommentátorok azt a következtetést vonják el, hogy a kötelességszegés kimentése határidőhöz kötve nincs, következéskép e tárgyban a kérelem még akkor is előterjeszthető, ha már az elmarasztalt esküdt a pénzbirságot lefizette; a minek az lenne a folyománya, hogy a behajtott, elszámolt s elkönyvelt birságot az állampénztárból ki kellene utalni. Ámbár de lege lata, a német törvény szempontjából igazuk vanl Löwenek, Stengleinnek és Kellérnek, midőn a törvény hallgatásából ezt a consequentiát vonják le, ámde eme szabály épen a jelzett gyakorlati okokból nem volna elfogadásra ajánlható. Ha meggondoljuk, hogy nagyrészt alaptalan igazolási kérelmekkel a megbüntetett esküdtek záros határidő hiányában évek mulva is zaklathatnák a biróságot; s hogy a bevételezett birság visszautalása számadási complikatiókkal járna, az osztrák rendszert kellett némi módositással kiindulási pontul elfogadni.

A javaslat szövege szerint az igazolási kérelem vagy teljes fölmentést, vagy a birság leszállitását vonja maga után. Fölmentendő az esküdt, ha elmaradását vagy távozását „alapos okkal” kimentette. ha pedig mentségül csak „méltányossági okot” hozott fel, a pénzbirság összege leszállitható. Szükséges volt ezt a megkülönböztetést tenni, mert ha csak a teljes felmentési joga volna meg a biróságnak, gyakran a két szélsőség közt volna kénytelen mozogni s vagy fentartaná az előterjesztett s csupán méltányosnak talált, de teljes felmentésre nem alkalmas mentő ok mérlegelése után a pénzbirságot, vagy pedig habár eléggé indokolt nem is volna, teljesen felmentené az alól a megbirságolt esküdtet. A javaslat a végből, hogy a biróság ne legyen kénytelen a szélsőségeket választani, felállit egy harmadik eshetőséget is, mely szerint a biróság, ha azt találja, hogy az elmarasztalt esküdt csupán „méltányossági okot” hozott fel, jogositva van a pénzbirság összegét leszállitani.

Az esküdtek lajstromának utolsó ellenőrző szemléje a főtárgyaláson megy végbe akkor, mikor az elnök az esküdtekhez kérdést intéz az iránt, vajjon nincsen-e köztük olyan, a kire nézve a kizáró okok valamelyike fenforog (bvdi prttás 343. §). A javaslat jelentékeny rendbirságot állapit meg arra az esküdtre, a ki akkor a fenforgó kizáró okot be nem jelenti, mert biztositani akarja azt a czélt, hogy csak oly esküdtek döntsenek a polgár bűnössége fölött, a kiket erre a törvény teljesen alkalmasnak nyilvánit (26. §).

Ugyanezt a szigorú rendbirságot abból a czélból rendeli a javaslat azokra az esküdtekre is, a kik valótlannak bizonyult mentőokot hoztak fel, hogy kikerülje az alkalmas elemek visszahúzódását s az intézmény hanyatlását, a mit a tapasztalás az esküdtbiróságok felállitását követő évekre nézve majdnem mindenütt megállapitott (26. §).

A kárpotlás általános elveiből következik, hogy az az esküdt, a kinek mulasztása miatt a főtárgyalást el napolni, vagy valamely eljárást ismételni kellett, az ezzel okozott költségeket megtériteni köteles (27. §).

A biróságnak a rendbirság megállapitása, elengedése vagy leszállitása körül követendő eljárást a javaslat mi alakisághoz sem köti (28. §).

A biróság végzése ellen azonban egyfokú felfolyamodásnak ad helyt, mert a birság jelentékeny összegig emelkedhetik, méltányos tehát, hogy a rendbirság kérdésében az elsőfokú biróság ne végérvényesen határozzon (28. §).

A pénzbirságok ugyanazokra a czélokra forditandók, a melyekre a büntetőtörvény értelmében a pénzbüntetéseket kell forditani (37. §). A javaslat nem jelenti ki azt, hogy a behajthatatlan pénzbirságot szabadságbüntetésre nem lehet átváltoztatni, mert az a pénzbirság jellegéből önként következik és mert a bűnv. prts. 12. §-a ezt a szabályt amúgy is fölállitja.

Ülésszakok

(29-33. §)

Francziaországban az 1791-iki code havonként egy ülésszakot rendel, utódja, az 1808-iki code már csak minden három hónapra egyet. Párisban ez idő szerint 24 rendes ülésszak van, nelynél majdnem ezer esküdt működik.

Bécsben 12 ülésszak esik egy évre. Ausztriában egyebütt 4 s csak kivételesen 6, ha ennek elrendelését a főtörvényszék elnöke szükségesnek találja (bűnv. prts. 297. §).

Esküdtbiróságunk hatáskörének s ebből folyó ügyforgalmának megállapitása előtt az ülésszakok számát meghatározni s kivált törvényben megállapitani azért nem tanácsos, mert a törvénynek ezt a számot jóval nagyobbra kellene tennie a szükségesnél, hogy rövid idő mulva módositásra ne szoruljon. Az ily megállapitás pedig, mely az esküdtek terhét növelné, a javaslat elvével ellenkezik.

Az esküdtszéki szolgálat könnyebbé tevésére nemcsak az esküdt qualificatiójának megállapitásánál lehet törekedni, hanem az ülésszakok számának (29. §) és tartamának (30. §) meghatározásánál is. A javaslat az ülésszakok száma tekintetében is ezt az irányt követi, midőn annak meghatározását az igazságügyi kormány rendeletnek tartja fenn, abban a meggyőződésben, hogy ily uton kisebb szám lesz megállapitható s az esküdtek terhe ezzel is könnyithető.

A 30. § az egyes ülésszakok tartamát 15 napban állapitja meg; de egyszersmind az ügymenet gyorsitása és az eljárás fennakadásának kikerülése végett el kellett rendelnie, hogy a szolgálatot tevő esküdtek az ügy letárgyalásáig működésben még abban az maradjanak esetben is, ha a főtárgyalás a szolgálati éven túl terjed is. Ez a rendelkezés az esküdtek és a biróság egy vére szóló felhatalmazásának kiterjesztését foglalván magában, szükséges, hogy azt törvény tegye meg.

Ugyancsak az esküdtek szolgálatának könnyitése czéljából rendeli a javaslat, hogy az esküdtbiróság elnöke minden ülésszak végén kérdést intézzen a működő esküdtekhez az iránt, vajjon az imént tett szolgálatunkból kifolyólag őket megillető mentességet igénybe kivánják-e venni s azután a szolgálatot teljesitett esküdtek névjegyzékével együtt közölje nyilatkozatukat a lajstromok egybeállitását intéző törvényszéki elnökkel, a ki ezeket az adatokat a következő szolgálati és évi lajstrom egybeállitásánál köteles lesz figyelembe venni (31. §).

Ha az ülésszakra beosztott ügyek valamelyike az ülésszakok rendes tartama alatt nem kerülhetett tárgyalásra, a jövő ülésszakra való elhalasztása pedig nem volna tanácsos; vagy ha valamely fontos ügy a rendes ülésszak megkezdése után válik tárgyalhatóvá, a következő rendes ülésszakra való előjegyzés pedig aránytalan halasztással járna: rendkivüli ülésszak elrendelésének van helye. A javaslat az elrendelés jogát a kerületbeli kir. itélőtábla büntető tanácsára ruházza, mely kellő ok s a kir. főügyész inditványa nélkül e jogával élni s azzal az esküdtekre nagyobb terhet róni nem fog (32. §).

A bűnvádi perrendtartás 291. § második bek. és a 337. §-ok egybevetett értelme szerint az eljáró biróság előterjesztésére a bizonyitás jelentékeny könnyitése végett, az igazságügyi minister megengedheti, hogy a főtárgyalás az esküdtbiróság székhelyén kivül tartassék meg. Miután a javaslat 15. § 2. bek. szerint a fentebb kifejtett okokból, a helyettes esküdteket a helyben vagy a közel vidéken lakó egyének közül kiválasztani, ez esetben intézkedni kellett arról, hogy midőn a főtárgyalás az esküdtbiróság székhelyén kivül tartatik meg, a törvényszék új helyettes lajstromot állitson egybe, s a helyettes esküdteket lehetőleg azok közül sorsolja ki, kik azon a helyen laknak, a hol az esküdtbiróság ülését tartja (33. §).

Miután a 14. §-ban emlitett vegyes bizottság egybehivása nehézkessé tenné az eljárást és czéltalan is volna a bizalmi férfiakat ilyen rendkivüli esetekben is zaklatni csupán azért, hogy a helyettes esküdtek lajstromának egybeállitásánál részt vegyenek, ez okból a javaslat ebben a kivételes esetben a helyettes esküdtek lajstromának egybeállitását a törvényszék hatáskörébe utalja (33. §).

Esküdtbirósági kerületek

(34. §)

A javaslatnak 34. §-a, mely szerint az igazságügyi minister elrendelheti, hogy több határos kir. törvényszék területe egy esküdtbirósági kerületté alakittassék, kivétel az 1. §-ban felállitott szabály alól.

A javaslat latba veti annak a lehetőségét, hogy valamely kisebb törvényszék területén az esküdtszéki szolgálat teljesitésére alkalmas férfiak nem lesznek oly számmal találhatók, hogy az esküdti működés kötelessége egy-egy esküdtre csak kétévenként kerüljön.

Lesznek kisebb területű törvényszékek, a hol a vonatkozó ügyforgalom csekélysége miatt az ülésszakok nem volnának az igazságszolgáltatás érdekének megfelelő módon beoszthatók.

A jelzett hazai viszonyunkból folyó körülményeknek gondos mérlegelése inditotta a javaslatot az e §-ban foglalt rendelkezés megtételére. Igy rendelkezett már az 1871:XXXII. tc. 3. §-a is, a mely a sajtóbiróságok területkörének meghatározását a ministeriumra bizta.

A német birodalmi törvényhozás is megadta az ottani igazságügyi kormánynak a jogot az ily rendkivüli intézkedésre (Szen. törv. 99. §).

Az esküdtbiróságok működésének ideiglenes felfüggesztése

(35-36. §-ok)

Előre nem látható, nagy történelmi események hatása alatt vagy olyan törekvések, áramlatok és izgatások következtében, melyek gyakran minden igaz ok nélkül fellépnek és - legalább időlegesen - igen nagy mérveket öltenek, minden államban merülhetnek fel olyan körülmények, melyek egyenesen kizárják azt, hogy az esküdtszolgálatra kötelezett állampolgárok nyugodtan és részrehajlatlanul felelhessenek meg nagyfontosságú és sok felelősséggel járó feladatuknak.

Ha az ország területének valamelyik része háború szinterévé válnék; ha egyes megyékben lázadás törne ki, vagy ha mozgósitás esetében az esküdtszolgálatra kötelezett állampolgároknak egy jelentékeny része behivatnék a hadsereghez, a honvédséghez vagy a népfelkeléshez stb.: akkor valósággal physicailag lehetetlenné válhatik az, hogy az esküdtbiróságok az ország területének azon részében, melyre a most emlitett körülmények hatása kiterjed, működhessenek.

Más esetekben az esküdtbiróságok működése lehetetlen ugyan, de ki van zárva az, hogy nyugodtan és részrehajlatlanul tölthessék be hivatásukat.

A mennyiben például anarchista szocialista, vagy nemzetiségi izgatások oly mértékben elharapóznának az országnak bizonyos részeiben, hogy valamely osztályhoz vagy nemzetiséghez tartozó vádlottaknak elitélése miatt felgyujtanák az esküdtek házait vagy bombamerényletek elkövetésével kisérlik meg őket megfélemliteni, ha az esküdtbiróság székhelyén nagy mennyiségben szétszórnak olyan leveleket, az esküdtek házaira ragasztanak fel olyan nyomtatványokat, melyek azzal fenyegetik az esküdteket, hogy valamely notórius nemzetiségi vagy anarchista izgatónak elitélése esetében felrobbantják házaikat vagy megölik gyermekeiket: akkor teljes lehetetlenség azt várni, hogy az esküdtek azzal a nyugodtsággal és elfogulatlansággal töltsék be birói tisztüket, a mit az igazságszolgáltatás magasztos érdekei megkövetelnek.

Ezeket az eseteket kimeritően felsorolni, taxative meghatározni teljesen lehetetlen. A törvényhozás kénytelen egy általános, azonban szabatos és határozott formulát használni.

De minden kétségen felül áll az, hogy a kényszeritő szükség hatása alatt merülhetnek fel esetek, a melyekben a hazai esküdtbiróságok működése elé is le nem küzdhető akadályok gördülhetnének és sokkal nagyobb biztositéka az alkotmánynak, ha az esküdtbiróságok felfüggesztésének eseteit a törvénynek szabatos rendelkezése határozza meg s ha a törvény egyuttal a kormánynak e kérdésben tett intézkedéseire a parlamentaris felelősségnek külön szabályait állitja fel; sokkal inkább megfelel a constitutionalismus és a parlamentarismus alapelveinek, sokkal fokozottabb garancziája a biróságok függetlenségének, ha e tárgyban a törvény rendelkezik, semmint ha egészen a kormány belátására van bizva, hogy mikor függessze fel az esküdtbiróságok működését, a mit pedig nem lehet elkerülni olyan esetekben, melyekben ez a működés absolute ki van zárva.

Teljesen igazolt, sőt feltétlenül szükséges volt tehát az, hogy az igazságügyi kormány a most előterjesztett javaslatba e tárgyban szabatos rendelkezéseket vett fel, melyekben a felfüggesztésre irányuló felhatalmazás eseteit tüzetesen körülirta és jelentékeny alkotmányjogi biztositékokat állitott fel az iránt, hogy ezen felhatalmazás csak az igazi szükség esetében legyen használva.

Az a feltétel, a melyhez a 35. § első bekezdése az esküdtbiróságok működésének felfüggesztését köti, az elkerülhetetlen szükség esetét jelenti. Az a körülirás, melyet a javaslat használ, szabatos és a lehetőségig határozott s különösen sokkal szükebbre van vonva, mint az esküdtbiróságok ideiglenes felfüggesztéséről rendelkező 1873. évi május hó 23-áról kelt osztrák külön törvény 1. §-ának formulája, a mely szerint a kormány felfüggesztheti az esküdtbiróságok működését, mihelyt olyan körülmények forognak fenn, a melyek ezt a pártatlan és független igazságszolgáltatás biztositása végett szükségesnek tüntetik fel.

A 35. § első bekezdése azonban jelentékeny alkotmányjogi biztositékokat állit fel e felhatalmazással való élés tekintetében.

Az első biztositék: a kormány mindegyik tagjának felelőssége.

Az 1848. évi III. tc. 18. §-a értelmében: „mindegyik minister azon rendeletért, melyet aláirt, felelősséggel tartozik”.

Minthogy pedig az esküdtbiróságok működését felfüggesztő rendeletet a kormány mindegyik tagjának alá kell irnia (35. § első bek.): az 1848. évi III. tc. 18. §-a, valamint 32. §-ának a) pontja alapján az egész m. kir. kormány a parlamentáris felelősség általános szabályai értelmében felelős lesz a szóban forgó rendelet kibocsátásáért.

A további alkotmányjogi biztositékok:

2. a kir. Curia meghallgatása (35. § első bek.);

3. az, hogy a szóban forgó rendeletet az országgyülés elé kell terjeszteni s egyuttal ki kell fejteni azokat az okokat, melyek az esküdtbiróságok működésének felfüggesztését elkerülhetlenné tették (35. § második bek.);

4. hogy a kérdéses rendeletet hivatalosan közzé kell tenni. (35. § utolsó bek.);

5. elégséges az országgyülés akármelyik háza többségének kivánata arra, hogy a kormány köteles legyen a rendeletet visszavonni (35. § utolsóelőtti bek.).

Megvan tehát minden szükséges biztositék arra, hogy a törvény megsértésének lehetősége kizárassék.

Az esküdtbiróságok működésének felfüggesztése esetében eljáró biróságok és követendő eljárás

(36. §)

A javaslat 36. §-a tüzetesen meghatározza, hogy az esküdtbiróságok működése felfüggesztésének mik az igazságszolgáltatási következményei. Ezek a következők:

1. az esküdtbiróságok helyett a kir. törvényszékek fognak eljárni, melyek azonban - tekintettel az eldöntendő ügyek nagy fontosságára, - öt biróból álló tanácsban határoznának, minek folytán a felülvizsgálati fórumok tanácsinak számát hét, illetőleg kilencz biróban kellett megállapitani.

2. Magát a bűnpert azon szabályok szerint kell folytatni, melyeket a B. P. a törvényszékek hatáskörébe utalt bűncselekmények eseteire nézve megállapit.

Átmeneti intézkedések

(37. és 38. §-ok)

Miután előre megállapitani nem lehet azt, hogy a bvdi perrtartás mikor fog életbe lépni, és azt sem lehet meghatározni, hogy az esküdtbiróságok szervezéséről szóló jelen törvényjavaslat törvényerőre emelkedése esetén mikor lehet azt életbeléptetni mert számos, nagyterjedelmű előmunkálatoknak kell ezek életbeléptetését megelőzni, ennélfogva az életbeléptetés napjának meghatározását az igazságügyministerre kellett bizni.

A végrehajtást azonban már az igazságügyi és belügyministerek határkörébe kellett utalni, mert a javaslat a közigazgatási tisztviselőkre is új és pedig nagyfontosságú tennivalókat ró. Miután az esküdtbiróság szervezésére, a lajstromok egybeállitására vonatkozó rendelkezések úgy vannak contemplálva, hogy e javaslat - törvényerőre emelkedése esetén - január hó 1-én fog életbe lépni, gondoskodni kellett arról az esetről is, ha a törvény évközben léptettetnék életbe; e végből fel kell hatalmazni az igazságügyministert, hogy a törvény életbeléptetésének évében a 2., 9., 10., 11., 12., 13., 14. és 18. §-okban foglalt határidőket a szükséghez képest állapitsa meg.


  Vissza az oldal tetejére