Az 1876:XIII. tc. V. fejezetében a mezőgazdasági munkások és a munkaadók jogviszonyaira vonatkozó törvényes határozmányok egyrészt s általában a gazdasági viszonyok fejlődése miatt, másrészt, s különösen az ország egyes vidékein a munkások körében gazdasági és társadalmi okokból fellépett mozgalom következtében ma már nem felelnek meg, s mert a jogviszonyok hiányos vagy nem megfelelő módon való szabályozása a munkaadónak s a munkásnak egyaránt hátrányára van, általában érzett szükséget képez, hogy az idézett törvény hivatott fejezete mielőbb módosittassék, illetőleg a munkaadók s a mezőgazdasági munkások közötti jogviszonyok, a gazdasági munkálatok zavartalanságát czélzó intézkedések kapcsán, mielőbb ujból, a cselédekre vonatkozó és szintén módositást igénylő fejezetektől függetlenül, külön, önálló törvénynyel szabályoztassanak.
A most beterjesztett javaslat benyujtása által ezen, a munkaadók és munkások által egyaránt érzett, közgazdasági szempontból is igen fontos szükséglet kielégitéséről kivántam gondoskodni.
A javaslatra vonatkozólag általánosságban meg kell jegyeznem, hogy az, - bárha a munkaadó s a munkás érdekét egyaránt figyelembe veszi, s egyoldalú intézkedések helyett mindkét félre nézve egyaránt megszabja a jogokat s kötelességeket, rendelkezéseivel közvetlenül nem hatol be a jogviszonyoknak tisztán a szerződő feleket érintő s anyagi jelentőségü részleteibe, hanem csak annyiban s ott kiván intézkedni, a mennyiben, a hol s a mily mérvben arra közérdekből, jelesen gazdasági, közrendészeti s közegészségügyi szempontokból feltétlen szükség van, s igy a helyett, hogy a szerződő felek között a munkabér-képződés tekintetében, bármely fél előnyére részrehajló biró kivánna lenni, csak megszabja azon keretet, melyben a munkabér-képződés természetes törvényei, mindkét fél érdekének egyenlő méltatása mellett, érvényesülhetnek.
A folyó évi aratási sztrájk alkalmából a munkaadók és a munkások körében is felmerült az az óhaj, hogy a mezőgazdasági s különösen az aratási munkabérek minimuma és maximuma a törvényhozás által az egész országra vonatkozólag, vidékenként közvetlenül megállapittassék, avagy, valamely a feleken felül álló közhatóság e munkabérek szabályozására a törvényhozás által feljogosittassék. Mivel az a meggyőződésem, hogy ezen óhaj megvalósitása teljes ellentétben áll a munkabér-képződés természetes és súlyos közgazdasági következmények nélkül meg nem másitható törvényeivel, s mivel a munkabér hivatalos megállapitását ugy a magyar mezőgazdasági viszonyok, mint a munkás-mozgalom szempontjából a legszerencsétlenebb eszköznek kell tekintenem: e javaslatban teljesen tartózkodtam a munkabér hivatalos, hatósági uton való tételes megállapitása tekintetében bármily intézkedést felvenni, sőt ugyanezen indokokból az u. n. discretio, ingyenmunka tilalmazására nézve sem vettem fel közvetlen tiltó intézkedéseket. Azt, hogy a gazdasági munka teljesitésére nézve kötött szerződésben, a tulajdonképi munkán kivül némely vidéken a munkaadók u. n. discretiós munkát is kikötnek, nem tartom ezt törvényhozásilag betilthatónak, egyrészről azért, mert az ugynevezett discretiós munka általában a munkás megzsarolásának még nem tekinthető, s lehetetlen megvonni a határvonalat, hogy a helytelenül ingyen munkának nevezett szolgálmány megkövetelése hol esik már túl a fizetett munkabérért megkövetelhető szolgáltatás megfelelő mértékén, másrészről azért, mert a túlcsigázott discretiós munka egyszerű eltiltása a helyzet anyagi megjavitását úgy sem biztosithatná, mivel ugyanis, ha ez tilalmaztatnék, akkor egyszerűen a munkabér lényeges csökkentése által kárpótolnák magukat azon egyes munkaadók, a kik a munkásoknak a nagy munkakeresletből kifolyó versengését a discretiós munka igénybevételére itt-ott túlhajtva felhasználták.
Egyébiránt a folyó év tapasztalásai szerint az úgynevezett discretiós munka törvényhozási közvetlen eltiltásáról nem is feltétlen szükséges intézkedni. Az ily munka csak a szerződésben lévén kiköthető: a munkások beleegyezése nélkül azt a munkaadó nem biztosithatja magának, a munkások zöme pedig ilyen, discretiós munka mellett szerződéseket kötni, ott, a hol az ilyen kikötések az elégületlenségre okot adtak, immár általában nem hajlandó. Az úgynevezett discretiós munkát maguknak a munkások versengése teremtette meg és most ugyancsak a munkások magatartása szünteti azt meg, illetőleg korlátolja.
Az pedig, hogy bármely munkaadó a munkások megszorultságát titkon kihasználhassa, kizártnak tekinthető, mert a munkaszerződés e javaslat szerint a községi előljáróság előtt vagy tudtával köttetvén meg, s csak az okiratba foglalt megállapodások lévén érvényesithetők, a munkások szinte a jó gazdák közvéleményének oltalma alá helyeztetnek, a kik bizonyára önmaguk itélik el azt, a ki a munkások helyzetével esetleg visszaélve, a munkásnép izgalomban tartása által a munkaadók és a munkások közötti jó viszony megzavarására okot szolgáltat.
Megjegyezhetem még általánosságban, hogy e törvényjavaslat intézkedései nem elvont elméletekből származtattak le, hanem az érdekelt körök kifejezésre jutott s éveken át gondosan megfigyelt nézeteinek kellő mérlegelésével a gyakorlati életben a tapasztalás szerint szabályozást igénylő viszonyokra, esetekre vonatkoznak s nem czéljuk a munkás és munkaadó közötti jogviszonyt s e részben a gazdasági jogrendet új alapokra fektetni. Épen igy ez a javaslat nem azzal az igénynyel lép fel: hogy intézkedései által a munkáskérdés végleges megoldást nyer. A jogviszonyok rendezése s a rendészeti teendők megállapitása mindenesetre jelentékeny lépés ama nagy jelentőségű kérdés megoldása felé: de egymagában arra nem elegendő.
A javaslat intézkedései egyengetni óhajtják a társadalmi fejlődés utjait, s akkor, a mikor megvédik a munkaadót a munkás szerződésszegése, erőszakoskodása ellen s megvédik a munkást a munkaadó esetleges túlkapása ellen, s szigorral büntetik azt, a ki a kiegyenlithető ellentéteket szántszándékkal a végletekig kiélesiteni igyekszik: megjelölik amaz irányt, melyben a társadalomnak s abban az érdekelt feleknek az erőszakos rázkódtatások megelőzése végett, egymást megértve, haladniok kell.
E törvényjavaslat előkészitésénél figyelembe vettem mindazt, a mi az 1876:XIII. tc. életbelépte óta a törvényhozási tárgyalásokban, a törvényhatóságok, a gazdasági egyesületek felirataiban, emlékirataiban, a gazda- és munkás-kongressusok tanácskozásaiban, határozataiban, a szaklapokban, az irodalomban, e kérdésre vonatkozólag kifejezésre jutott, - figyelembe vettem továbbá a Tallián-féle tervezetet s a gazdasági egyesületeknek ezen tervezet véleményezése alkalmából nyilvánosságra hozott nézeteit; - meghallgattam a törvényhatósági tisztviselők véleményét; e javaslat előadói tervezetének tárgyalása végett pedig értekezletet tartottam, a melyen a kiváló gyakorlati szakemberek véleményét kértem ki; s ezenkivül irásbeli véleményadás végett, számos gazdával és közigazgatási szakemberrel is közöltem az előadói tervezetet.
Igy azt hiszem, hogy az ily módon előkészitett javaslat ezen jogviszonyok szabályozásat tekintetében az ország minden vidékének megfelelő intézkedéseket tartalmaz.
Tekintettel arra, hogy a munkások a mai fejlettebb közlekedési viszonyok mellett saját lakhelyüktől távolabb fekvő vidékeken is vállalnak munkát, a hol személyazonosságuk megállapitása az ezidőszerint használt s a járási főszolgabiró által kiállitott „igazolási jegyek” mellett is, gyakran az ő hátrányukra, sok nehézséggel jár, - tekintettel továbbá arra, hogy az igazolvány lehet, mint a cselédkönyv, a legjobban felhasználható eszköz egyrészt a munkás személyes tulajdonainak feltüntetésére, másrészt annak ellenőrzésére, hogy egy munkás több munkaadóhoz el ne szegődjön: szükségesnek tartom megállapitani azt, hogy minden munkásnak, a ki gazdasági munka teljesitésére akár helyben, akár vidéken vállalkozni akar, igazolványnyal kell birnia. (1. §) - Az igazolvány megszerzése, a javaslat szerint, a munkásra nézve mi nehézséggel sem jár, sőt könnyebb s olcsóbb, mint az eddigi igazolási jegy megszerzése, mert az igazolványt a javaslat szerint, nem is az illetőségi község, hanem a munkás állandó lakhelyére illetékes előljáróság díjtalanul s bélyegmentesen állitja ki minden munkásnak (2., 3., 4. §). Nehogy ez az igazolványi rendszer tulajdonképeni rendeltetésén felül valami megtorlási módnak legyen tekinthető vagy felhasználható, a javaslatban kimondatik, hogy az igazolvány kiadása senkitől sem tagadható meg. (2. §) Ez intézkedés semmi kétséget sem hagy fel a tekintetben, hogy az igazolvány kötelezővé tétele korántsem valami reactionárius rendőri jellegű intézkedés akar lenni, csak helyesebb és a változott viszonyoknak megfelelőbb kiegészitése annak, a mit a törvényhozás az idegen helyen dolgozó munkásokra nézve az 1876:XIII. tc. 84. §-ában foglalt rendelkezés szerint már akkor szükségesnek látott.
A munkás-igazolvány megszerzése határidőhöz nincsen kötve, az 1. §-ból azonban nyilvánvaló, hogy a munkás azt, mikor legelőször munkára vállalkozik, e törvény életbelépte után, azonnal köteles megszerezni, mert másként a 61. § büntetése alá esik. - Az igazolvány egyszer s mindenkorra szól, mint a szolgálati cselédkönyv, évenként megujitani nem kell, - mert ez sok zaklatással járna.
E javaslat szerint az aratás, cséplés, stbbire szerződésileg vállalkozó munkás szerződéskötéskor igazolványát felmutatni (14., 18., 30., 40., a napszámos a munkaadónak, ha az úgy kivánja (48., átadni köteles. A felmutatott igazolványra a szerződés megkötése feljegyeztetik: tehát ugyanazon igazolványnyal két munkaadóhoz a munkás el nem szegődhet, mert az igazolványra vezetett feljegyzés a munkaadót tájékoztatja arról, hogy a munkás már el van szegődve. Ez a feljegyzési mód a leghelyesebb: ily módon nem terheltetik a gazda azzal, hogy a munkások igazolványait - a szerződést a munka megkezdése előtt hónapokkal megkötvén - hosszú időn keresztül őrizze, másrészt nem kell az aratók, cséplőknek, mint napszámosoknak külön igazolványnyal birni, mert a munkás, ha igazolványának feljegyzése szerint az aratásra, cséplésre stb. már elszerződött, az aratás megkezdéseig, más munkára mint napszámos ugyanazon igazolvány mellett elszegődhet.
Arról, hogy a munkaadók az igazolvány jogtalan visszatartása vagy hanyag kezelése által a munkásnak kárt ne okozzanak, a javaslat 48., 60. §-aiban megfelelő intézkedések vétettek fel.
Az igazolványok kiállitása, az elveszett vagy megsemmisült igazolványok megujitása körül követendő eljárást nem tartom szükségesnek törvényben megállapitani, mert az elv kimondása mellett e részletek kivitelét sokkal helyesebb rendeleti uton szabályozni, hol a gyakorlati életben szerzett tapasztalatokhoz képest a szükséges módositások gyorsabban és könnyebben vihetők keresztül (5. §). - Ki kell emelnem azonban, hogy a gazdasági cselédekre vonatkozó törvényjavaslatban megfelelő intézkedés van czélba véve arra nézve, hogy a gazdasági munkások és a gazdasági cselédek egy ugyanazon igazolványnyal birjanak s illetőleg a „munkás-igazolvány” alkalmaztassék az eddigi „szolgálati cselédkönyv” helyett, a mi által elkerülhető lesz az, hogy egy munkás kétféle igazolványt legyen kénytelen tartani, másrészt elkerülhető lesz az is, hogy a kétféle igazolvány használata által visszaélések követtessenek el. Végül megjegyzem, hogy az elveszett vagy megsemmisült igazolvány másodlatának kiállitásáért azért kell az előljáróságot bizonyos díj beszedésére feljogositani, mert ha a másodlatok is díjtalanul adatnak ki, az igazolványok elvesztése, sőt szándékos megsemmisitése napirenden lehetne. (3. §)
A javaslat 6. §-a kimondja, hogy a szerződési feltételek megállapitása a felek szabad egyezkedésének tárgya, azonban a törvénynyel ellenkező megállapodások nem érvényesek. Ezzel kimondatik az, hogy a törvényhozó a munkabéreket nem szabályozza, annak megállapitását a felekre bizza, - de attól, a mit a jogviszonyok tekintetében közérdekből szükségesnek tart, eltérést nem enged.
A 7. § az 1876:XIII. tc. 91. §-ával azonos intézkedést tartalmaz.
A 8. § a szerződéskötésnek kötelező alakszerűségét szabja meg, annak kijelentésével, hogy az olyan szerződés, mely ezek mellőzésével köttetett meg, gyors közigazgatási érvényességre számot nem tarthat.
Az 1876:XIII. törvénycikk 84. §-a szerint a gazdasági munkák teljesitésére vonatkozólag létrejött szerződések mindig irásban kötendők meg s a községi biró által láttamozandók. A törvény ezen rendelkezése általában már nem nyujt biztositékot arra, hogy a szerződés megfelelően köttetik meg, ezért a javaslat szerint az irásba foglalandó szerződés nemcsak láttamozandó a biró által, hanem a szerződés rendszerint a községi előljáróság előtt kötendő meg.
Nem szenved kétséget, hogy a javaslat ezen rendelkezése a munkaadóra, a munkásra és a községi közegekre is bizonyos terhet ró, - Mivel azonban az is nyilvánvaló, hogy a munkaadó és a munkások között felmerülő vitás kérdések egy része a szerződés félreértéséből s illetőleg a szerződési feltételek nem tudásából ered: feltétlenül szükséges ily módon biztositani azt, hogy a szerződő felek a szerződési feltételeket ismerjék. Ma általában különösen a gazdasági szempontból oly igen fontos aratási szerződésekre nézve az a gyakorlat, hogy a munkaadó még a tél, vagy a kora tavasz folyamán elkésziti az irásos szerződési okiratot, azt átadja vagy megküldi a községi előljáróknak s a munkásokat értesiti, hogy a szerződés az előljáróságnál van, s ha elfogadják, irják azt alá. A munkások közül egy-kettő betekinti a szerződést, s aztán társainak elmondja a szerződési feltételek közül azt és úgy, a mennyit és a hogy ő abból értett. A rendszerint egy csapatban vállalkozó munkások hetekig tárgyalják egymás között a szerződési feltételeket, teljesen összezavarva azt, a mi a szerződésben van, s azt, a mit ők szeretnének benne látni s végül a munkaadó távollétében aláirják a szerződést.
Innen van, hogy a munkások, eltekintve a munkabér megállapitására vonatkozó főbb pontoktól, rendszerint nem ismerik a megkötött szerződést, annyira, hogy sokszor egymás között sem tudnak eligazodni.
A kisebb jelentőségű munkákra nézve pedig a szerződéskötésnél még lazább az eljárás; minek következtében a hatóságnak sokszor hosszú ideig kell tárgyalnia, mig a szerződési megállapodásokat kideritheti, a helyett, hogy annak gyorsan érvényt szerezhetne.
Ezért szükséges, hogy a szerződéskötés a javaslat 8. §-a szerint történjék, de szükséges azért is, mert megnyugvással csak oly szerződés valóságos érvényesitésére adhat a törvényhozás fokozott védelmet, melynél az előirt alakszerűségek betartása a visszaéléseket kizárja.
A szerződéskötésnek ez a módja sok pereskedésnek veheti elejét, s a mint a hatósági közbejárás általában, úgy különösen a 13. §)§ szerinti figyelmeztetés kellő módja mindenesetre hozzá fog járulni ahhoz, hogy a munkásokban a szerződés kötelező erejének tudata megerősittessék.
Mindez a felekre nézve bőségesen felér azzal a teherrel, mit a szerződéskötésnek ez a módja okoz. A községi közegekre háritott feladatot pedig egyrészről lehetőleg könnyiteni szándékozom azzal, hogy a törvényhatóságok által a gazdasági egyletek meghallgatásával, a helyi viszonyoknak megfelelőleg külön egy-egy szerződési mintát fogok készittetni, másrészt azzal, hogy a közlekedési, forgalmi és általában a helyi viszonyok által indokolt esetben a szerződő felek érdekéből is, a jegyzőre ruházott teendők teljesitésével a törvényhatósági, a közigazgatási bizottság, a mezőgazdasági bizottság erre önként vállalkozó tagjait, esetleg az előljáróság alkalmas tagjait fogom a 75. § alapján megbizni.
Javaslatom szerint általános szabály az, hogy minden munkaszerződés s mindenütt az előljáróság előtt köttessék meg. Mivel azonban ez az eljárás ott, a hol a munkaadó és munkás között a helyes és kivánatos patriarchalis viszony még zavartalanul fennáll, vagy ott, a hol a helyi viszonyok miatt a rendes eljárás nagy nehézségekbe ütközik, - csak felesleges terhet róna a felekre, a javaslat 17. §-a szerint mint kivételt megengedhetőnek tartom, hogy a 8. § rendelkezésének kötelező volta alól általában vagy bizonyos nemű munkák teljesitésére nézve kötött szerződések tekintetében felmentés adassék, s kivételképen az 1876:XIII. törvénycikk szerint való eddigi eljárás alkalmazása megengedtessék. A felmentés véleményezésére kijelölt testületek elég garancziát nyujthatnak arra, hogy a kivétel csak valóban indokolt esetben fog kérelmeztetni. (17. §)
A 8. §-ban kimondott azon imperativ elhatározásnak, hogy a gazdasági munkaszerződések a községi előljáróság előtt kötendők meg - s illetve annál láttamozás végett bemutatandók, az volna a szigorú consequentiája, hogy az ezen rendelkezéssel ellentétes módon létrejött szerződés teljesen érvénytelennek nyilvánittassék. Mivel azonban a szükséges mértéken felül a cselekvési szabadságot hiba volna korlátozni, - elegendőnek tartom, ha az előljáróság mellőzésével kötött szerződésektől csak a közigazgatási hatóságok jogsegélye tagadtatik meg. - Igy a munkaadó és munkás, ha feltétlenül bizonyosak abban, hogy közigazgatási gyors eljárásra nem lesz szükségük: mellőzhetik a 8., illetve 17. § szerinti szerződéskötési módot, ámde e felmerült szükség esetén ekkor csak a rendes biróság előtti eljárás utját vehetik igénybe. Nehogy azonban az alakszerűségek mellőzése némely visszaélések szabadabb gyakorlására használtassék fel, - az 59. §-ban megfelelő intézkedéseket vettem fel.
A 9. § az aratási munkára vonatkozólag kötött szerződésekre nézve kötelezőleg megállapitja, hogy a termény neme, mennyisége, illetőleg napszámosok és gazdasági cselédek alkalmazása esetén a vetéstáblák is megjelöltessenek a szerződésben. Ezt a munkaadók legnagyobb része önként megtette eddig is, a rendesen vezetett gazdaságokra nézve tehát ez az intézkedés új dolgot nem tartalmaz, mivel azonban a munkások több esetben a szerződés e részbeni hiányai miatt egyes munkaadók által czélzatosan megkárosittattak, szükséges a jó munkaadók által eddig is követett helyes gyakorlatot törvény szerint mindenkire kötelezővé tenni. Azt, hogy a különböző munkás-csoportok között azután a munka miképen osztassék ki, a szerződő felek határozzák meg.
A javaslat 10. §-a az aratási, hordási, cséplési, nyomtatási munkabér megállapitásának módja tekintetében rendelkezik. E szerint a feleknek, ha azt nem kizárólag készpénzben, vagy nem a termény meghatározott mennyiségében kivánják megállapitani, hanem a remélt termés bizonyos százalékában, az esetben a termény százalékának megjelölésén kivül meg kell állapitaniok a munkabért készpénzben is, vagy meg kell jelölni a terménynek azt a minimumát, melyet a munkaadó minden esetben, tehát akkor is köteles megfizetni, ha a munkásoknak, százalék szerint munkabérül annyi nem is esnék.
Javaslatom ezek szerint csak a fizetés módja tekintetében tartalmaz imperativ intézkedést, azt azonban, hogy ezen módok valamelyike szerint teljesitendő fizetés mily összegekből álljon, a terményszázalék mily tételben állapittassék meg, hogy a készpénzfizetés a munkaterület szerint, vagy az eltöltött napok szerint köttessék-e ki, nem rendelkezik, s mindezt a szerződő felek szabad egyezkedésére hagyja.
Az, hogy a munkabér a terményhányadrész meghatározása mellett készpénzben is megállapittassék, vagy a minimum biztosittassék, már az 1876:XIII. törvénycikk 92. §-ában foglalt figyelmeztetés előtt sok helyen régi szokás volt. E részben tehát ez a javaslat csak a helyes régi szokást emeli törvényerőre. Czélja az intézkedésnek az, hogy a munkásnak, ha a termés megromlása miatt a termény megállapitott százalékával munkáját nem tartja kellően megfizetettnek, munkabérét készpénzben, vagy a minimumként megállapitott terményben vehesse fel, - s ne legyen a termény megromlása ok, a szerződés teljesitésének megtagadására.
Ott, hol a munkabérnek készpénzben való megállapitása eddig is szokásban volt, - a munkabér vagylagos módon való megállapitása mellett is azért merült fel sok esetben az 1876:XIII. törvénycikk 92. §-a szerinti eljárás szüksége, mert a munkabér készpénzben sok esetben oly alacsonyan állapittatott meg, hogy az a teljesitett munkával arányban nem állott. A munkások ugyanis a legtöbb helyen nem szivesen dolgoznak készpénzért, s mert az 1876:XIII. törvénycikk 92. §-a a termény megromlása esetére jogot adott a szerződés feltételeinek megmásitására, a szerződéskötéskor, azzal, hogy a munkabér készpénzben mily tételben állapittatik meg, nem is igen törődtek, mivel bizonyosak voltak maguk felől, hogy ezt a fizetési módot úgy sem fogják elfogadni, hanem új egyezségkötést fognak kierőszakolni.
Mivel azonban a jelen törvényjavaslat szerint új egyezségkötésnek nem lesz törvényes jogczíme s az eredeti szerződés betartására megállapittattak a nélkülözhetlen büntetőjogi következmények, - hiszem, hogy a munkabérnek készpénzben való megállapitására ezután a szerződő felek nagyobb súlyt helyeznek, s igy a munkások, ha a termés-százalék szerinti díjazást nem tartják megfelelőnek, minden nehézség nélkül s megnyugvással választhatják a készpénzben való fizetés módját.
Azt, hogy ha részért való szerződés esetén a munkabér készpénzben nincsen biztositva, akkor a termény minimuma biztosittassék, a munkások érdekében feltétlenül szükségesnek tartom, mert nem indokolt, hogy a munkás korlátlanul részese legyen a gazda rizikójának. Az esetben tehát, ha a munkabér vagylagosan készpénzben nincsen biztositva, - indokolt a teljesitett munka némi ellenértékéül a minimum megállapitása.
Hangsúlyozom azonban, hogy a termény bizonyos százalékáért elvállalt munka esetén a munkabér a százalékon kivül nem készpénzben és egyszersmind termény-minimumban állapitandó meg, hanem vagy készpénzben, vagy minimumban, a mint a szerződő felek akarják.
Nehogy e részben a javaslat félreértésre adjon alkalmat, részletezni kivánom e helyen, hogy a javaslat szerint a fizetésnek hányféle módja engedhető meg s e módok miben állanak? E szerint megállapitható a munkabér:
a) kizárólag készpénzben. A tekintetben, hogy ez a teljesitett munkanapok száma, vagy a terület szerint állapittassék-e meg, a felek szabad egyezkedése korlátozva nincsen;
b) a termény bizonyos mennyiségében. A munkabér megállapitása itt határozott, változásnak nem lehet kitéve. Például, ha az aratási munka teljesitéseért munkabérül 6 hkl. buza köttetik ki, a munkás ily szerződés mellett sem többet, sem kevesebbet nem kaphat 6 hkliternél, ez tehát nem a kereset minimuma, hanem a fix tétele.
Ha a munkabér az a) és b) pont szerint állapittatik meg, vagylagosan a munkabért nem kell megállapitani.
c) a termés százalékában, a mikor a kereset mennyisége a termés eredményétől függ. Ily esetben, ha a munkaadó az aratási szerződésben arra kötelezi magát, hogy termésének pl. 12%-át adja munkabérül, meghatározandó az is, hogy 1. készpénzben mennyit hajlandó fizetni, vagy 2. az, hogy legkevesebb mennyi terményt biztosit a munkásnak.
A c) pont esetében tehát a munkabér megállapitásának mindig vagylagosnak kell lennie, azt azonban, hogy készpénzben vagy a minimumban kivánják a felek megállapitani a munkabért, teljesen tetszésüktől függ.
A munkabérnek vagylagos módon való megállapitása mellett teljesen czéltévesztettnek tartanám a termés esetleges megromlása esetére a hatóság vagy valamely békéltető bizottság közbejárásával való új egyezkedés kötelezővé tételét. Ez a termés megromlása esetén való egyezkedés megengedése a legközönségesebb ürügyet adja a munkásoknak a helyzet kizsákmányolására. Ezt megengedni nem lehet, de nem is szükséges, mert a készpénz vagy a minimum kikötése a munkás érdekét akármilyen termés esetére is teljesen biztosithatja. A midőn ez egyezkedési eljárások kiküszöbölése végett is szükségesnek tartom a javasolt fizetési módok tervezett megállapitását, itt is jelzem, hogy javaslatom a jogérvényesen megkötött szerződési feltételek megmásitására a jogos felbontás szabályozott esetein felül semmiféle okot nem ismer el törvényesnek s a megkötött szerződésnek minden további tárgyalások és hatósági közvetitést igénylő egyezkedési eljárások mellőzésével való teljesitését feltétlenül megköveteli és biztositja. Hangsúlyozom azonban, hogy a mig javaslatom a szerződés megkötése után kizárja a hatósági uton való egyeztetési eljárás kötelező igénybevételét, - egyáltalán nem tiltja el a feleket attól, hogy a hatósági jogsegély igénybevétele előtt esetleg önmaguk által alkotott békéltető bizottságok eljárását vegyék igénybe.
A 11. § a netaláni foglalóra, a 12. § a munkások által netalán adott biztositékra vonatkozik. Ez utóbbira nézve meg kell jegyeznem, hogy a jogügylet s okiratok illeték- és bélyegmentességét kimondandónak vélem, azért, hogy a költségek a munkaadót a netalán felajánlott biztositék elfogadásától vissza ne tartsák. Az ingó értékben adott biztositék megőrzését leghelyesebb az előljáróságra bizni, mert igy a felek egyike sincs kitéve annak, hogy e biztositék rendeltetésétől elvonatik, s ki van zárva annak lehetősége, hogy a pénzbeli óvadék felvételével egyes munkaadók, vagy a munkaadó szerepét felhasználó illetéktelen egyének visszaélhessenek.
A 13., 14., 15., 16. §-ok a 7. § szerint az előljáróság előtt megkötendő szerződésekre vonatkozólag az előljárók, illetve a jegyző teendőit szabják meg.
A részletes intézkedéseket az ismert czél eléggé felvilágositja, e részben közelebbi indokolásra alig van szükség, csupán azt kell hangsúlyoznom, hogy a jegyzőket, nézetem szerint, a szerződéskötésnél való közreműködésért feltétlenül díjazni kell, mert az első sorban magánfelek érdekében való eljárást tőlük ingyen megkivánni, méltánytalan volna.
A 17. § a felhatalmazást adja meg arra, hogy a földmívelésügyi minister az alakszerűségek tekintetében indokolt esetben kivételt engedélyezhessen. Már fentebb jeleztem, hogy ily felhatalmazás megadására feltétlen szükség van, mert az ország változó gazdasági viszonyai miatt lehetetlen mindenütt egyenlő alakszerűségeket megkövetelni, - viszont pedig a törvényben terület szerint megállapitani a kivételeket szintén nem lehet.
A 18. § a kivételes módon kötött szerződéseknél követendő eljárást szabja meg. Ez az eljárás, az igazolványokra vonatkozó teendők pótlásával az 1876:XIII. tc. 85. §-ában előirt eljárással lényegében azonos.
A 19. § a szerződés módositásáról szól s kimondja, hogy a szerződés módositása esetén is a 8., illetve a 17. § szerinti eljárás követendő. Természetes, hogy ezt meg kell követelni, mert másként a szabályosan irásba foglalt szerződési okirat megkövetelésének czélja illusorius volna.
A 20. § a szerződés teljesitésének kötelezettségét állapitja meg s kizárja az 1876:XIII. tc. 92. §-ában megengedett hatósági beavatkozást.
A 21. § a szerződések bélyeg- és illetékmentességét állapitja meg, nehogy az e czímen felmerülhető költségek tartsák vissza a feleket a szerződés alakszerűségeinek betartásától.
Az 1876:XIII. tc. szerint a megkötött szerződés fel nem bontható, holott a mindennapi életben igen gyakran kellett tapasztalni, hogy, mint minden személyes teljesitésre irányuló szerződésnél, úgy a gazdasági munkaszerződésnél is szükség van a felbonthatóság eseteinek megállapitására. A javaslat 20. §-a szerint fentartatik az az elv, hogy a szerződés egyoldalúlag általában jogosan fel nem bontható, meg nem másitható, de a 22. és illetve 25. §-ban taxative felsoroltatnak azon esetek, a melyekben a szerződés a teljesités előtt, vagy annak tartama alatt, a kártéritési jog épségben tartása mellett felbontható.
Az imént hivatolt §-ok egyes pontjaiban felsorolt felbontási okok kijelölésére a gyakorlati élet tapasztalása vezetett, mert számtalan esetben volt alkalmam látni, hogy akkor is, ha a szerződés felbontásának jogos esetei nincsenek is megállapitva, bizonyos esetek beálltával a felek oly helyzetbe jönnek, hogy a szerződéstől, még szerződésszegés árán is kénytelenek szabadulni. Igy például az, hogy a munkás a munkaadót tettleg bántalmazza, vagy ha a munkás társait engedetlenségre izgatja, vagy szándékosan kárt okoz, ma tulajdonképen nem jogczím a szerződés felbontására, a felbontásra vonatkozó eljárás egyáltalán nincsen is szabályozva, holott ily esetben a felbontást lehetetlen mellőzni. Épen ezért szükségesnek tartottam a felbontás lehető eseteit taxative felsorolni. A felbontási okok mind olyanok, a melyek bekövetkezte esetén a szerződés teljesitését joggal vagy méltányosan megkivánni nem lehet. Nem lehet kivánni, hogy a gazda azzal a munkással szemben is teljesitse a szerződést, a ki őt bántalmazta, készakarva megkárositotta, a ki a 65. vagy 66. §-ba ütköző kihágást követett el, viszont a munkástól sem lehet megkivánni, hogy ott dolgozzon, hol testi épsége veszélyeztetve volt, vagy a hol munkabérét már egy izben nem kapta meg. A munkaképtelenség természetesen jogot ad a felbontásra. A felbontási okok taxative való felsorolása a megszabott határidők, a hatósági eljárás megállapitása, azt hiszem, a mig egyrészről lehetőleg kizárják a visszaéléseket, másrészt mindkét szerződő félnek módot adnak arra, hogy a szerződést komoly indok esetén felbonthassa.
A felbontás közlését s a panasz bejelentését (23., 26., 29. §) azért kell határidőhöz kötni, hogy a szerződés felbontásának kérdése gyorsan lebonyolitható legyen. Azt pedig, hogy a hatóság határozata csak birtokon kivül felebbezhető, azért kell kimondani, mert másként a felbontás és eljárás a szerződés teljesitésének megtagadására vagy halogatására lehetne ürügy.
A 21. és 27. §-ok a felbontás esetére a bérkifizetés tekintetében tartalmaznak intézkedéseket s ez intézkedések iránya az, hogy a felbontási okok elkövetésétől a következmények által a felek lehetőleg visszatartassanak, de viszont azt is czélozzák, hogy a felbontási jog gyakorlása a másik fél megkárosodásának ürügyéül felhasználható ne legyen.
A 30. § arra nézve tartalmaz intézkedést, hogy a jogos felbontási esetek félreértésekre módot ne adjanak s egy munkás hibájáért, vagy a munkaadó egy munkással szemben elkövetett s bontó okul joggal felhozható ténykedéseért valamennyi munkás hátrányt ne szenvedjen s illetőleg valamennyi jogot ne formáljon a felbontásra. Ugyancsak a munkások egyetemleges kötelezettségére való tekintettel a 30. §-ban biztositandó volt a munkásoknak az a joga, hogy a szerződésből kizárt egyén helyettesitéséről ők gondoskodjanak. Ez természetes folyománya az egyetemleges kötelezettségnek, viszont azonban ugyanazon § rendelkezései a munkaadót is biztositják arról, hogy csak megfelelő munkást kell elfogadnia s illetve, hogy a munkások mulasztása miatt, munkás nélkül nem marad.
Tekintettel arra, hogy a szerződésből kizárt munkás helyettesitése esetén valóban nagy teher volna a munkaadónak a szerződéskötés alakszerűségeinek betartása, ez esetre kimondandó, hogy attól a szerződő felek eltekinthetnek, s elegendő, ha az eredeti szerződést a helyettesitett munkás két tanu előtt utólag aláirja.
Ilyen, a szerződő felek érdekének minden irányban való megvédése mellett, reménylem, hogy a jogos felbontás eseteinek szabályozása csökkenteni fogja a szerződésszegések s a bonyolultabb kártéritési ügyek számát.
Az ezen fejezetben foglalt intézkedések a szerződés teljesitésének módjait s a teljesités biztositásának eszközeit határozzák meg.
A 31. § a munkaadó kötelességeit szabja meg. E szerint köteles a munkaadó a munkásokat a munka teljesitésére lehetőleg 24 órával előbb felhivni, azokat a munka teljesitésére elfogadni, a munkabért, járandóságot kifizetni s általában a szerződés és a törvénynek szerződés által meg nem másitható határozmányait megtartani. A kötelességek jelzése után kimondja a 31. §, hogy a szerződésszegés miatt a munkaadó megfelelően büntetendő (60. §). Ily törvényes rendelkezésre feltétlenül szükség van, nemcsak azért, mert a szerződésszegés magánjogi jellegű következményei nem elegendők a szerződés megtartásának biztositására, hanem azért, mert az a munkaadó ép úgy mint a munkás, a ki a szerződést megszegi, nemcsak a másik fél érdekét, hanem a közérdeket is megsérti, mert ezzel a gazdálkodás zavartalanságát kárositó munkás-mozgalom élesztésének vagy fölkeltésének ad tápot. Épen ezért egyrészt a munkások, de épen úgy a jó munkaadók érdekében is szükséges az, miszerint a kötelességszegő munkaadó megfelelő büntetéssel büntettessék, hogy visszaélések által a gazdaközönségnek s a munkásoknak egy gazda se okozhasson, büntetlenül erkölcsi vagy anyagi kárt. Magától érthető, hogy ha a szerződésszegést a munkaadó intézkedésre jogosult megbizottja követi el, - a büntetés az ellen állapitandó meg.
A 32. § rendelkezései a munkások érdekében szükségesek, egyrészt, hogy az iszákosságra és könnyelműségre való hajlam egyes munkaadók nyerészkedése által ne terjesztessék, másrészt, hogy a munkás keresménye kerülő utakon megrövidithető ne legyen.
A 33. § intézkedése az idegen munkások érdekében közegészségügyi szempontokból vétetett fel, mert az idegen vidéken dolgozó mezei munkásról a munkaadón kivül más nem gondoskodhatik.
A munkások kötelezettségét a 34. § szabja meg, s különösen súlyt helyez arra, hogy a munkások megjelenésének ideje és módja felől megfelelő rendelkezések legyenek s e részleteknek a szerződésben való mellőzése ezután a szerződés teljesitésének huzás-halasztására ürügyül felhasználható ne legyen.
A javaslat kimondja azt, a mi eddig a törvényben nem volt kimondva, hogy a munkások a) a munkaadó által meghatározott időben; b) a munkaadó felhivására, c) munkaeszközeikkel és d) segédmunkásaikkal a munkahelyen megjelenni, e) a munkát a munkaadó utasítása szerint pontosan teljesiteni és f) a munkaadó által gazdaságára nézve megállapitott rendszabályokat megtartani kötelesek. Mindezen rendelkezések kizárják annak szükségét, hogy a szerződésben kellessék, e különben önként érthető kötelességeket részletezni, de viszont biztositják azt, hogy a szerződés teljesitése ily kérdések miatt halasztást szenvedni nem fog. Kiemelendőnek tartom a javaslatnak azon intézkedését, mely a munkást a munkaadó utasitásának megtartására büntetés terhe alatt kötelezi. Addig, a mig a gazdasági munkaszerződésnél fogva a munkás a gazda rizikójában teljesen osztozott, nem volt annyira szükséges e rendelkezés, de ha a munkabér meghatározott tételben biztosittatik, a gazdának rendelkezési joga feltétlenül biztositandó, mert ez esetben a munkás már nem vállalkozó, hanem személyes szolgálatokat meghatározott bérért teljesítő alkalmazott. Kiemelendőnek tartom e § rendelkezése közül továbbá azt is, hogy a munkások a gazdaságra nézve megállapitott rendszabályok (házirend) megtartására is köteleztetnek, mert a tapasztalatok szerint ilyen, büntetési sanctióval is biró rendelkezés hiányában a munkaadó sok esetben képtelen volt gazdálkodásának zavartalan rendjét biztositani.
A 35. § a munkabér vagylagos megállapitására vonatkozó 10. §-ra való utalással a munkásokat arra kötelezi, hogy a munkabér fizetésének módjai között a munka kezdete előtt válaszszanak. Ez a lehetőség egyik biztositéka a szerződés zavartalan teljesitésének. Viszont azonban ezt korlátozni is kell azzal, hogy a munkások a fizetésnek csak egy módját kérhetik, s az egyszer megtörtént választást meg nem másithatják s a fizetési módokat vegyesen igénybe nem vehetik.
A 36. § arra az esetre tartalmaz intézkedést, ha a munka a munkások megjelenése után megkezdhető, illetőleg folytatható nem volna. Ez esetben a javaslat szerint a munkások élelmezése, illetve élelmezési járandósága kiszolgáltatandó. A jó gazdák által eddig is önként követett helyes gyakorlat alapján kelt ezen rendelkezés méltányosnak tekinthető, mert az a munkás, a ki az élelem, illetve élelmezési járandóság kiszolgáltatására számit, ha a munka nélküli napokon nem kapja azt meg, nem igen tud ellátásáról - lakhelyétől meszszebb lévén - gondoskodni, s legtöbb esetben a helyzetét kizsákmányoló egyének uzsoráskodásának válik áldozatává.
A 37. §, mely a munkahelyen meg nem jelent munkások kényszereszközökkel való kivezetésére kötelezi a hatóságot, lényegében szintén azonos az 1876:XIII. tc. 88. §-ával, - azonban az eljárás módját közelebbről szabályozza, a mennyiben kimondja, hogy a kivezetést a munkaadónak a szerződés felmutatása mellett kell kérnie, a kérelem szóval, vagy irásban is előterjeszthető, és hogy előzetes tárgyalás nélkül adandó ki a kivezetésre vonatkozó rendelet, a mely ellen fellebbezésnek helye nincsen.
A 38. § azon esetre intézkedik, ha a munkások a munka teljesitésének megkezdését vagy folytatását megtagadják. E szerint a munkások ellen a § alapján a kihágási eljárás azonnal meginditandó, megszakitás nélkül lefolytatandó, az itélet kihirdetendő s a felebbezésre való tekintet nélkül azonnal végrehajtható.
Hatósági egyeztetésnek, s a munkabér tekintetében, hatósági döntésnek a termény megromlása vagy bármi czímen helye nincsen. Azt, hogy a hatósági vagy általában hivatalos jellegű egyeztetés megengedését mért nem tartanám helyesnek, a 10. § indokolásával előadtam, itt csak azt kivánom megjegyezni, hogy az érdekelt közönség egy részének azon óhaját, miszerint az egyeztetést egy munkaadó és munkásokból álló hivatalosan alakitott vegyes bizottság teljesitse, esetleg ez szabja meg a munkabért, - elvben igen helyesnek, de gyakorlatban általában kötelező módon kivihetetlennek tartanám, már csak azért is, - mert a mezőgazdasági munkák legszorgosabb idejében a gazda s a jó munkás rendszerint nem ér rá arra, hogy esetleg heteken át mások pereskedésében járjon el. Ott azonban, a hol ily vegyes bizottságok alakitása és eljárása nehézségekbe nem ütközik - a mint fentebb is jeleztem, - mi sem áll utjába annak, hogy az érdekeltek ily egyeztető vegyes bizottság eljárását önként vegyék igénybe a hatóság közbelépésének kikérése előtt. - A törvényhozás azonban ily egyeztető eljárást nem tehet kötelezővé már csak azért sem, mert ezzel a szerződés kötelező erejét gyöngitené s módot adna arra, hogy a kötelezőleg előirt egyeztetési eljárás igénybevételével a szerződés teljesitése elodáztassék.
A munka tényleges teljesitésére a munkást lehetetlen fizikailag kényszeriteni, nincsen mód és nincsen erőhatalom, melylyel ez kivihető volna. Épen ezért, mivel a gazdasági munkaszerződés teljesitésének megtagadása nemcsak a másik szerződő fél kártéritéssel orvosolható magánjogi igényét sérti, - hanem sérti az állam közgazdasági érdekét is: gyors és megfelelően szigorú megtorlást kell alkalmazni azzal szemben, a ki a szerződés teljesitésének megtagadása által sérelmet okoz.
Az 1876:XIII. tc. életbe lépte óta lefolyt évek tapasztalatai is élénken bizonyitják, hogy a szerződésszegést a kártéritéssel s valami minimális birsággal kiegyenliteni nem lehet. A munkásnak nem igen van lefoglalható értéke, ha pedig van, azt könnyen elrejtheti: s épen ezért nem egyszer könnyelmű a szerződéskötésben, de még könnyelműbb a szerződésszegésben, s mig a megkötött szerződés erejénél fogva a munkaadó minden vagyonával felelősen áll a munkással szemben, a munkás, a vele szemben a legtöbb esetben értéktelen kártérités iránti jog érvényesitéséről mit sem tartva, jóformán felelősség nélkül élhet vissza a kötelezett gazda helyzetével.
Mivel ez az egyenlőtlen s közgazdasági szempontból is tarthatatlan helyzet orvoslást kiván: azért javaslom, hogy a megkötött szerződés megszegője megfelelő, azonnal végrehajtható szigorú büntetés alá vétessék.
A gyakorlati szempontokból mérlegelt elhárithatlan szükségen felül, a javaslat ezen rendelkezése a jogi felfogással sem áll ellentétben, mert a mezőgazdasági, legkivált aratási munkára nézve kötött szerződés teljesitésének megtagadása nem eshetik más, magánjogi szerződés megszegésével egyenlő elbirálás alá. - A gazdasági munkaszerződés teljesitésének megtagadása a legtöbb esetben nem más, mint zsarolás a munkaadó ellen. A munkaadónak akkor például, a mikor a gabona megérett s minden óra kész veszteséget jelent, termését le kell aratnia, azzal nem várhat. A munkások ezt tudva, igen gyakran kicsinyes ürügyek miatt azért tagadják meg a munkát, hogy a szorult helyzetben lévő munkaadót a megkötött szerződés megtagadása által kényszerhelyzetbe hozzák s igy az ő tetszés szerint megszabott feltételeik elfogadására kényszeritsék. Ezt megengedni a törvényhozásnak akkor, a mikor sok helyütt a munkamegtagadás ily czélból tervszerűen és rendszeresen alkalmaztatik, nem lehet, s ezért kell, hogy a magánjogi felelősségen kivül megfelelően büntesse is a szerződés szegése által zsarolni akaró munkást.
Egyébiránt azt hiszem, ez a rendelkezés, a javaslatnak a munkások érdekei védelmezését czélzó intézkedéseit még a gyakorlati szükségletekre nem ügyelők előtt sem homályositja el, mert ha a munkások ezen rendelkezés által megfosztatnak is a munkabér felemelésére szolgáló egyik, passivságában is erőszakos eszközüktől, nem szabad feledni, hogy ez az eszköz, mint szerződésszegés, mindig tiltott eszköz volt, s habár azzal a törvény hiányos rendelkezése miatt a munkások igen gyakran éltek is; annak megfelelő büntető sanctióval való eltiltása nem a munkások jogainak elkobzása, vagy megszoritása, hanem azon visszaélésnek megszüntetése, melynek következtében a magyar munkások egy részéről a szerződés kötelező erejének tudata csaknem kiveszett. - A büntetéstől való tartózkodás mindenesetre lényegesen korlátozni fogja a szerződésszegésre való készséget és hajlandóságot s igy, mig ezen intézkedések a józan munkásra terhet nem rónak, a megtévesztett munkások hangulatát is mérsékelni fogják. Egyébiránt a 69. § intézkedésére már itt fel kell hivnom a figyelmet.
39. § Minthogy a szerződés teljesitésének halogatására a munkások nem egyszer azt a módot is felhasználták, hogy munkaeszközeiket és segédmunkásaikat nem vitték magukkal, továbbá az is tapasztaltatott, hogy a munkát készakarva oly rosszul végezték, hogy a munkaadó maga volt kénytelen őket a munka abbanhagyására felhivni, a 39. §-ban szükségesnek találtam annak kimondását, hogy ily esetekben a munkások szerződésszegőknek tekintessenek s a 38. § szerinti eljárás alá vétessenek.
A 40. § szerint a munkaadónak azon joga van biztositva, hogy a szerződésszegő munkások helyébe tetszés szerint más munkásokat fogadhasson. A mig a szerződés jogos felbontásának szabályozott eseteiben az egyetemlegesen kötelezett munkások vannak feljogositva a helyettesitésről gondoskodni, a szerződésszegés esetén a munkások ezen joga el nem ismertetik. Az ily esetben felfogadott munkásokkal a szerződést az előljáróság előtt megkötni, igen nagy időveszteséggel járna, épen ezért e rendkivüli helyzetben elegendőnek tartom, ha csak a láttamozás kivántatik meg.
A 41. § jelöli meg a munkaadó visszatartási jogát s a követendő eljárást. A §-ba felvett rendelkezések, a mig biztositják a munkaadó jogát, viszont megvédik a munkást is az esetleges visszaélésektől. Igy nevezetesen kimondja e szakasz azt, hogy a munkás munkabére csak kárkövetelés czímén tartható vissza, - más czímen, más szerződésből folyó követelés alapján a munkaadónak visszatartási joga nincsen.
Tekintettel arra, hogy a munka folyama alatt a munkásoknak lehetnek panaszai, a javaslatban megállapittatik, hogy a munkásoknak panaszaikat, kereseteiket, szóval felhatalmazott megbizottjaik által lehet csak a hatóságnál bejelenteni s nem szabad a panasz beadásának ürügye alatt valamennyi munkásnak eltávozni a munkahelyről. Tekintettel arra, hogy a panasz beadása igen sok esetben használtatott már fel a munka megkezdésének elodázására - annak kimondása, hogy ha kettőnél több vagy valamennyi munkás eltávozik, akkor a 37. § szerinti eljárás foganatositandó, - a gyakorlati élet tapasztalása szerint igen szükséges intézkedést képez.
A 42. § utolsó bekezdése lényegében azonos az 1876:XIII. tc. 86. §-ának vonatkozó rendelkezésével.
A 43., 44., 45. §-ok a munkások érdekeinek védelmét czélozzák. A 43. § szerint a munkás keresménye, a mig meg nem kapta, tehát mig követelés csak, le nem foglalható. Ez által a munkás helyzetével visszaélő egyének üzelmei vannak korlátolva, kik eddig, szinlelt ügyletekbe burkolt uzsorás követeléseik erejéig a munkabért előre lefoglalhatták. A 44. § intézkedései azt czélozzák, hogy az aratási, hordási cséplési és nyomtatási munkára szerződött munkás önhibáján kivül kenyér nélkül ne maradjon. Nem szenved kétséget, hogy a jogutód ily kötelezése rendkivüli jellegű, - ámde a munkás-osztály érdekében ily intézkedésre feltétlen szükség van. - E § intézkedése különben a birtokos jogutódjára nem képez váratlan terhet, mert ily törvényes intézkedés mindenkit figyelmessé tehet, hogy a jogutódlás idején tájékozza magát a tekintetben, hogy a jogelődnek van-e ily szerződése vagy sem. - A 45. § rendelkezései a munkások bérének kiváltságosságát biztositják. A mennyiben a munkásnak keresménye, létfentartására szükséges, a törvényhozás kell, hogy e részben a munkást lehetőleg biztositsa arról, hogy bérét megkaphassa.
Tekintettel arra, hogy a napszámosok rendszerint rövidebb időre alkalmaztatnak s a szerződés a munkabér tételes megállapitásán felül alig tartalmaz más kikötést, feleslegesnek tartom, hogy a szerződéskötés itt is bizonyos alakszerűségekhez köttessék (46., sőt a gazdasági üzem érdekeire való figyelemmel félremagyarázások elkerülése végett kimondandónak vélem azt, hogy a munkaadó nemcsak maga, nemcsak rendelkezésre jogositott megbizottja, hanem gazdasági felügyelő alkalmazottja (csősz, magtáros, stb.) által is megkötheti a szóbeli szerződést, ép úgy mint megbizottja által a munkás is elszegődhetik (47. §). A ki ösmeri a napszámos, felfogadás körüli eljárást, föltétlenül helyeselni fogja, hogy e tekintetben ily intézkedések javasoltattak, mert ha ezen a mindennapi gyakorlatnak megfelelő eljárás nehézkesebbé tétetnék, a gazda és napszámos egyaránt hátrányt szenvedne.
A napszámos-szerződés megkötésénél a szigorúbb rendszabályok alkalmazásától eltérhetünk, mert a 48. § szerint a munkás igazolványát, ha a munkaadó azt kivánja, köteles átadni. A szerződés megkötésének bizonyitására ez már elegendő, még az esetben is, ha a szerződést meghatalmazottja által köti meg a munkás. - Az igazolvány megőrzésére s visszaadására a munkaadó büntetés terhe alatt köteles. Ezzel biztositva lehet minden munkaadó, hogy felfogadott napszámosa máshoz el nem szerződik, s ugyanazon rendelkezések által biztositva vannak a munkások is, hogy igazolványuk visszatartása miatt károsodást nem szenvednek.
A javaslat 49. §-a lényegében azonos az 1876:XIII. tc. 100. és 103. §-ával azzal, hogy a pihenő idő közelebbről meghatároztatik.
A vasárnapi munkaszünetről sem a napszámosokra, sem a gazdasági munkásokra nézve nem tartottam szükségesnek külön intézkedést felvenni, - mert az 1868:LIII. tc. 19. §-a és az 1879:XL. tc. 52. §-a e részben teljesen megfelelő intézkedéseket tartalmaznak.
Az 50. § a szerződő felek kötelességét szabja meg. - Az intézkedések az 1876:XIII. tc. 96., 101. §-ával lényegben egyezők.
Az 51. § az 1876:XIII. tc. 102. §-ának felel meg.
Az 52. és 53. §-ok a szerződés teljesitésének megtagadása esetére intézkednek. - Azok után, a miket e javaslat 31. és 38. §-aira nézve előadtam, csak azt kell kiemelnem, hogy itt a kivezetésre az esetek kisebb jelentőségénél fogva a községi előljáróság jogosittatik fel.
Az 54. § az 1876:XIII. tc. 97. §-ának intézkedéseivel egyezik azzal, hogy a visszatartási jog érvényesitésének módja közelebbről szabályoztatik. Az 55. § az 1876:XIII. tc. 104. §-ának felel meg.
Az 56. § indokait a 32. §-nál jeleztem.
Az egyes vonatkozó §-oknál előadtam, hogy miután a gazdasági munkára nézve kötött szerződés megszegése, továbbá a munkás és a munkaadó minden visszaélése egyaránt sérti a közérdeket, feltétlenül szükséges, hogy a törvényes megtorlás lehetősége és módja szabályoztassék. Ehhez képest javaslom megállapitani a büntető határozmányokat, a melyekre nézve az 57. § szerint az 1879:XL. tc. általános intézkedései alkalmazandók. A javaslat büntetést ró a munkaadóra, a munkásra egyaránt és büntetést ró arra, a ki a munkaadó és munkás közötti békés viszonyt s ezzel a gazdasági munkálatok zavartalanságát, visszaélései által megbontja.
A munkaadó által elkövethető kihágások miatt alkalmazható büntetések tételeit az 58., 59., 60. §-ok adják. Az 58. § szerint büntetendő az a munkaadó, a ki a munkások kivezetését törvényes alap nélkül kéri. A javaslat 37. és 53. §-a szerint ugyanis a kivezetést az előljáróság s illetve az elsőfokú hatóság minden előzetes tárgyalás nélkül rendeli el. A hatóság tehát a gyors intézkedés biztositása érdekében lemond a kérelem részletes megvizsgálásáról, tehát teljes joggal büntethető az a munkaadó, a ki azzal visszaélt s a hatóságot jogtalanul vette igénybe a munkások kivezetésére. Ugyanezen § tartalmaz intézkedést azon gazdasági alkalmazottra nézve is, a ki a munkaadó tudtán kivül a felfogadásért a munkásoktól anyagi előnyöket köt ki magának, vagy anyagi előnyöket elfogad. Az ily visszaéléseket azért kell megtorolni, mert az ilyen, a gazda tudtán kivül elkövetett egyes visszaélések rontják meg nem egyszer a munkaadó s a munkás közötti jó viszonyt.
Ugyancsak a munkaadó által elkövethető kihágásokról intézkedik a javaslat 59. §-a is, a mely szerint a munkásokkal szemben elkövethető visszaélések miatt az is büntetés alá vonható, a ki a szerződés alakszerűségeit mellőzte. Ily védelemre azonban csak az a munkás tarthat számot, a kinek igazolványa van; a ki azt meg nem szerzi, gazdasági munkásnak nem tekintetik. - Ugyancsak rendszerint a munkaadók által elkövethető kihágásról intézkedik a javaslat 60., továbbá a 64. § a) pontja is. A szerzett tapasztalások szerint szükségesnek látszik a büntetést nemcsak a máshoz már elszerződött mezei munkások- és napszámosokat tudva felfogadó munkaadóra is kiterjeszteni, de már a kisérletet is büntetni, mert az ilyen eljárás nemcsak a gazdának árt, hanem a szerződésszegésre hajló munkások erkölcsi érzetét is eltompitja. Az érdekelt gazdaközönség némely köreiben felhangzott az az óhaj, hogy a szerződésszegő munkás bizonyos, hosszabb időre tiltassék el, büntetésként, a szerződéskötéstől. Ez az óhaj azonban nem valósitható meg, mert ily intézkedéssel csak az elzüllés mozdittatnék elő. Annyi azonban, a mennyit ezen a § kimond, elegendő a szerződésszegéstől való tartózkodás előmozditására s viszont a czélon sem megy túl. E § b) pontja a munkás igazolványával való üzérkedést kivánja eltiltani. A büntetés azonban ép úgy, mint az a) pont esetében nemcsak a gazdára, hanem mindenkire alkalmazható, ki a kihágást elköveti.
A munkások által elkövethető kihágásokról a javaslat 61., 62., 63. §-ai szólnak. A mint a munkaadónál, úgy a munkásnál is a törvény minden határozmányának megszegésére büntetés van megállapitva. A 62. §-ban felhozott kihágási esetekre magasabb büntetést javasolok, mint a 60. §-ban megállapitott kihágási esetekre, mert e kihágások sokkal súlyosabb jellegűek.
Az 1876:XIII. tc. rendelkezései a munkás és munkaadó közötti békés viszony szétzilálására, a munkabér erőszakos felemelésére irányuló izgatások és ténykedések ellen nem adnak védelmet, holott mindezen érdekek mellett a munkások érdeke is megköveteli, hogy a törvényhozás őket megóvja a félrevezetés és izgatás következményeitől. A legutóbbi aratási sztrájk szomorú példát mutathat fel arra, hogy a javasolt intézkedések imént felhozott indoka mily komoly. Az izgatók szervezték a sztrájkot; és most az aratási sztrájk következtében munka nélkül maradt számos munkás kenyér nélkül várja a munkanélküli téli napok szomorú idejét.
A munkabér-feltételek megállapitásánál se egyik, se másik fél mellett nem foglalhat állást a törvényhozás, - annak megállapitását a felek szabad egyezkedésére bizza, - ámde azt, hogy ezt az egyezkedési szabadságot a másik féllel szemben az érdeklettek erőszakossága korlátozza, el nem tűrheti. Ezért kimondandó (65., hogy ilyen összebeszélések érvénynyel nem birnak, s a ki ilyennek létesitése, terjesztése, foganatositása czéljából a munkásokat szóbeli vagy tettleges bántalmazás, erkölcsi vagy fizikai kényszer alkalmazásával szabad elhatározásukban akadályozza, a ki ily egyezmények létesitésére a szerződött munkások között pénzt gyüjt, álhireket terjeszt, a szerződött munkásokkal összejövetelt tart, szigorúan büntetendő. A 66. § intézkedései szintén csak azt kivánják biztositani, hogy törvénytelenségre, szerződésszegésre a munkásokat büntetlenül senki se ösztönözhesse, szabad akaratuknak érvényesitésében senki se korlátozhassa. Az ezen 65. és 66. §-okban foglaltak képezik a jogalapot arra, hogy a közigazgatási hatóságnak módja legyen a gazdasági munkálatok s a munkaadó és munkás közötti viszony zavartalanságát megvédeni. Azt, hogy a munkások erőszakoskodás nélkül igyekezzenek érdekeikről gondoskodni, - ezen §-ok nem tiltják el, nem korlátozzák. A javasolt rendszabályokban jogok korlátozása nincsen, a kihágás minősitése s a büntetési tétel megállapitása tehát jogsérelmet, szabadság-korlátozást senkivel szemben sem tartalmaz, csak azt bünteti meg, a mi eddig is a közérdeket s egyesek természetes jogát sértő volt.
A 67. § kimondja, hogy némely esetekben a kihágás miatt az eljárás csak a sértett fél inditványára inditható meg, - nehogy a kihágások a közérdek haszna nélkül hivatalból üldöztessenek.
A 68. § a szabadságvesztési büntetésekről intézkedik, nehogy a gazdasági érdekek annak végrehajtása által megzavartassanak.
A 69. § intézkedése a munkás és munkaadó érdekét tartva szem előtt, megengedi azt, hogy a már elitélt szerződést szegő munkások a munkaadó kérelmére, ha a letartóztatás alatt a szerződésszegést megbánva, készek a munkát teljesiteni, ideiglenesen szabadlábra helyeztessenek s az esetben, ha a munkát be is fejezik, a büntetés végrehajtása mellőztessék. Ez az intézkedés bizonyosan nem fogja a munkások előtt a szerződésszegés következményeit enyhébb szinben feltüntetni, ámde lehetővé teszi ez az intézkedés azt, hogy a munkás a szerződésszegést jóvátehesse s a munkaadó a megtért munkásnak a keresetre alkalmat adva, a munka teljesitését biztosithassa.
A 70. § a pénzbüntetések átváltoztatásáról és hováforditásáról intézkedik. Tekintettel arra, hogy ha a kiszabott pénzbüntetésnek a behajtását is meg kell a hatóságnak kisérelnie, akkor a büntetés oly későn foganatositható, hogy az elkésve érkezett büntetés tulajdonképeni czélját már nem éri el, helyesebbnek találom, ha a pénzbüntetés nem fizetés esetén változtattatik át.
A 71. § arról intézkedik, hogy a befolyt pénzbüntetésekből egy községi segélyalap létesittessék.
Ez a községi alap létesitése a munkások érdekéből terveztetik, azon reményben, hogy ez az alap a munkások és munkaadók önkéntes s általában a jótékonyság támogatása mellett, a munkásviszonyok megjavitására közrehathat, esetleg támogatására szolgálhat a munkások által létesitendő szövetkezeteknek és segélyző egyesületeknek. Ezen községi segélyalap szervezésének s kezelésének rendjét leghelyesebben a törvényhatóság szabályozhatja, mert a helyi viszonyok és körülmények figyelmen kivül nem hagyhatók.
72. § A javaslat szerint elsőfokú hatóság: a főszolgabiró, a polgármester, a tanács kiküldött tagja; másodfokú hatóság: a közigazgatási bizottság e czélból alakitott külön albizottsága; a harmadfokú hatóság a földmívelésügyi minister. A mint nem tartottam volna indokoltnak az elsőfokú hatóság kijelölésében az eddigi rendszert lényegesen megmásitani, ép úgy szükségesnek tartottam másodfokú hatóságul a közigazgatási bizottság albizottságát megjelölni, mert az ily fontos ügyek elbirálását leghelyesebb társas biróságra bizni. Harmadfokú hatóságul azért tartom szükségesnek a földmívelésügyi ministert megjelölni, mert a törvény egyöntetű alkalmazása, végrehajtása csak igy biztositható. Az 1876:XIII. tc. részben azért nem elégiti ki az igényeket, mert a törvény alkalmazásában törvényhatóságonként jóformán más és más felfogás érvényesül.
A fellebbezési jog korlátozása az eddigi gyakorlatnak felel meg.
A 73. §-ban az állapittatik meg, hogy a 100 koronát meghaladó kártéritési ügyekben és az ezen törvényben előirt alakszerűségek betartása nélkül kötött szerződésekből eredő vitás kérdésekben a rendes biróságok illetékesek.
A 74. § az eljárás gyorsaságát kivánja biztositani. Az e részben lehető mulasztások ellen a megtorlást a fegyelmi törvények szabják meg.
A kihágás és kártérités iránti ügyekben való eljárás szabályozására az illető ministerek jogositandók fel, mivel a részletek törvényhozási uton való szabályozására feltétlen szükség nincsen.
A 75. §-ban a földmívelésügyi minister felhatalmaztatik, hogy az elsőfokú hatóságok hatáskörének bizonyos részét indokolt esetben a szükséghez képest a községi előljáróságra átruházhassa. Ily felhatalmazásra azért van szükség, mert ott, a hol az előljáróságban a szükséges képesség megvan, az ügyek gyors ellátásának biztositására leghelyesebb a helyi hatóságot megbízni a teendőkkel. Az a tény, hogy az átruházás mint kivétel állapittatik meg, nyilvánvalóvá teszi, hogy valóban indokolt esetben lehet csak e joggal élni. Az 1876:XIII. tc. 121. §-a szerint eddig a törvényhatóságok voltak feljogositva a hatáskör átruházására. Nézetem szerint helyesebb e joggal a kormányt felruházni, mert igy a felmerült szükséghez képest az átruházott hatáskör bővitése, szűkitése vagy elvonása gyorsabban vihető keresztül, mintha mindez a szabályrendelet-alkotás hosszabb időt igénylő alakszerűségei mellett eszközöltetik. Ugyanezen §-ban arra is megadatik a felhatalmazás, hogy a javaslat második fejezetében a jegyzőkre utalt feladatok teljesitésével a földmivelésügyi minister másokat is megbizhasson. Ez az intézkedés ott, a hol a felektől a jegyző távol székel, vagy a hol a jegyző nem volna képes egyéb elfoglaltsága mellett a szerződéskötéseknél közreműködni, a gazdaközönség remélt támogatása és hajlandósága mellett mindenesetre meg fogja könnyiteni a törvény végrehajtását.
A 76. § lényegében azonos az 1876:XIII. tc. 121. §-ával.
A 77. §-ban munkásközvetités szervezésére adatik felhatalmazás. Ha a közvetités életképesnek bizonyul, elegendő lesz, ha a végleges szervezésre a törvényhozás csak akkor intézkedik.
A 78. § a törvény életbeléptetésére s az átmeneti intézkedések megállapitására ad felhatalmazást s az 1876:XIII. tc. 5., 6. és 7. fejezetének az ezen törvényben tárgyaltakra vonatkozó részének hatályon kivül helyezése mondatik ki.
A 79. § a jelen törvény életbe lépte előtt az 1876:XIII. tc. szerint kötött szerződésekre nézve kimondja, hogy azok, az alakszerűségektől eltekintve, már a jelen törvény szerint birálandók el.
A 80. § a törvény végrehajtására adja meg a felhatalmazást.
Ezek után tisztelettel kérem és ajánlom a törvényjavaslat elfogadását.
