Úgy a jelen, mint az ezt megelőző kormány a legujabb egyházpolitikai törvények tárgyalása alkalmával ismételten igéretet tett arra nézve, hogy a törvényesen bevett vallásfelekezetek lelkészeinek nyomasztó anyagi helyzetén segiteni fog. A legmagasabb trónbeszéd is e tárgyban határozott kijelentést tett. Ezen kijelentéseknek beváltását czélozza a jelen törvényjavaslat.
A magyar állam csak a közelmultban, a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvény alkotása alkalmával, biztositotta az egyéni vallásszabadság nagy elvét és állapitotta meg a cultusszabadságnak, a vallás szabad gyakorlatának törvényes feltételeit. Ezen rendezés alkalmával, az eddigi fejlemények alapján, két különböző alapelv, két különböző rendszer állott a magyar törvényhozás előtt. Az egyik az egyház és állam merev szétválasztásának rendszere, a melynek lényege abban csucsosodik ki, hogy a vallási társulatokat a magánjog keretei közé utalja, a hol az egyház az államtól nem igényel több támogatást, de nem is tűr nagyobb befolyást, mint bármely magántársulat.
Az egyház és állam ily merev szétválasztása logikai következetességgel nincs keresztülvive sehol. Nincs az ezen rendszerre például idézni szokott Belgiumban sem, hol az egyház szükségletei az állami költségvetésben irányoztatnak elő. A hol pedig az egyházak részére állambudget létezik, ott az állam és egyház logikai következetességgel keresztülvitt széltválasztási rendszeréről nem lehet szó.
De nincs keresztülvive még magában Észak-Amerikában sem, mert az Egyesült-Államok törvényei, melyek egy oldalról például a vasárnap megülését, bizonyos istentiszteletek megtartását az államegyház rendszerének szellemében szabályozzák, más oldalról, a magánjog terén, nagyon is megszoritó rendelkezéseket tartalmaznak stb.
Hazai viszonyaink között az állam és egyház merev szétválasztása gyakorlatilag kivihetetlen törekvés, jogtörténeti fejlődésünkkel homlokegyenest ellenkezik; eredményeiben nemzeti nagy érdekeinket derékon támadná meg.
Ezért állott a magyar törvényhozás a legujabb egyházpolitikai törvények megalkotása alkalmával is egy más rendszer alapjára.
Annak a rendszernek az alapjára, a mely az állam és az egyház szétválasztásának lényegét nem a vallási közönyben, hanem abban keresi és találja föl, hogy a tárgyi hatásköröket szorosan elválasztja olyképen, hogy a mi lénygénél fogva az állam feladata, az az állam hatáskörébe esik, és viszont, a mi az egyház hatáskörébe tartozik, abba ne avatkozzék a világi hatalom.
E rendszer mellett azonban az állam a vallásfelekezeteket nem tekinti magántársulatoknak és nem oly mérvű gondozásban részesiti azokat, mint a magántársulatokat.
E rendszerhez híven törvényhozásunk bölcsesége, a magyar nemzet életével összeforrott történelmi egyházakat, sértetlenül tartotta fenn eddigi közjogi állásukban.
Ezen elvi álláspontban, azon felgogás jut kifejezésre, hogy az állam a tárgyi hatáskörök szigorú elválasztása daczára azon feladatokat, a melyek megvalósitására a területén létező vallási társulatok intézményeik által törekszenek, az állami élet szempontjából nem tekinti közömbösöknek, hanem olyanoknak, a melyek az állami két fejlődése tekintetében is nagy jelentőséggel és értékkel birnak. Az állam külső eszközeivel más czélokat követ ugyan, mint a vallási társulatok, de czéljaihoz az ethikai alapot és tartalmat a területén létező vallási társulatok működéséből meriti. Ezen történelmi tényből önkényt következik, hogy az állam saját jól felfogott érdekében jár el, saját czéljainak könnyebb megvalósitását mozditja elő, a midőn az állam társadalmával történelmileg összenőtt vallási társulatok sikeres működését minden lehető eszközökkel előmozditani törekszik.
A vallás szabad gyakorlatáról szóló törvény tárgyalása alkalmával jeleztem, hogy a történelmi egyházak közjogi állását fentartjuk, nem akarjuk azok történelmi fejlődését lezárni, sőt ellenkezőleg tovább kivánjuk azt fejleszteni és pedig oly irányban, hogy a tárgyi hatáskörök szétválasztásának elvét szem előtt tartva, az állam a történelmi egyházakkal, a törvényesen bevett vallásfelekezetekkel karöltve és egymást támogatva minél sikeresebben működhessék az állampolgárok szellemi s anyagi művelődésének előmozditására.
Ezen továbbfejlesztés egyik kiváló fontos tényezőjét fogja képezni a jelen törvényjavaslat által tervbe vett jövedelmi kiegészités.
A vallásfelekezetek intézményeiben a nép életére a legnagyobb jelentőséggel és befolyással birnak a lelkészi állások. A vallás szolgái közül különösen a lelkészek azok, kik a néppel a lelki szükséglet kielégitése czéljából nap-nap mellett érintkeznek, felekezetük hiveit az élet nehéz küzdelmei közt tanácsokkal és lelki vigaszszal támogatják. Innen azon nagy befolyás, a melyet a lelkészkedő papság a népek társadalmi életére, vallási és erkölcsi művelődésére mindenütt és minden időben gyakorolt és gyakorol jelenleg is. De innen van az is, hogy az államot a fentebb kifejtett alapelvhez képest a lelkészségi intézmény érdekli legközelebbről s hogy az állam elsőrendű kötelessége mindazt megtenni, a mit saját hatáskörében a lelkészi intézmény emelésére és czélfelelőbb működésére nézve megtehet a nélkül, hogy ez által a vallásfelekezetek autonom hatáskörébe avatkoznék.
Ezen megfontolás, a lelkészi állás nagy jelentősége, már régebben, midőn az állam és egyház egybeolvadt, arra vezette az államokat, hogy a lelkészi intézmény fejlesztésében tevékeny részt vegyenek, és az uralkodó vallásfelekezet lelkészeit anyagi támogatásban is részesitsék. Az unio megszüntetése és a tárgyi hatáskörök szétválasztása az állam ezen feladatát nem szüntette meg, hanem inkább a támogatás kötelezettségének körét a paritás alapján tágitotta.
Nem szorul bővebb indokolásra azon tétel igazsága, hogy a lelkész csak akkor felelhet meg igazán magasztos feladatának, ha nem kell anyagi gondokkal küzdenie, ha legalább az állásszerűen méltán igényelhető anyagi eszközök rendelkezésére állanak. Valamint kétségtelen az is, hogy a lelkészi fontos hivatáshoz megkivánt magasabb műveltséggel biró egyének csak akkor fognak elegendő számban a lelkészetre vállalkozni, ha a lelkészi állással összekötött jövedelemből a legszükségesebb anyagi igényeiket fedezhetik.
A lelkészek állásszerű ellátásáról gondoskodni a helyes elvi álláspont szerint a vallásfelekezetek feladata. Erre nézve a kath. egyház külső kormányzati joga a történelmi fejlődésben számos üdvös rendszabályt létesitett. Ennek daczára ugyancsak a történelmi fejlődés azt tanusitja, hogy sem a katholikus egyház, sem a későbben keletkezett vallásfelekezetek nem rendelkeztek mindenütt és mindenkor a lelkészkedő papság állásszerű ellátására szükséges anyagi eszközökkel.
Az állam által nyujtott anyagi támogatás módozatai az egyes államok szerint a részletekben nagy eltérést mutatnak. Igy némely államokban a kongrua bizonyos fokozatokban van megállapitva, a mely fokozatok vagy a lelkész szolgálati éveivel, vagy a hívek számával, vagy más ténykörülményekkel vannak kapcsolatban. Ellenben másutt, mint például Olaszországban, a kongruának ilyen fokozatai nincsenek, hanem a kongrua minden lelkészi hivatalra nézve egy bizonyos összegben (800 lira = körülbelül 400 forint) van megállapitva.
Francziaországban, Belgiumban, Elszász-Lotharingiában a hívek száma szerint fokozódik a kongrua nagysága és a hitfelekezetek szerint is különböző. Átlag 450-1.500 forint között ingadozik.
Bajorországban a kongrua egyrészt a hívek, másrészt a lelkész szolgálati évei szerint fokozódik, holott Poroszországban és a legtöbb német államban csak a lelkész szolgálati évei szerint. A kongrua nagysága 900-2.000 forint között váltakozik.
Ausztriában a kongrua tartományok szerint különböző összegekben van megállapitva és változik a szerint, a mint a lelkészi állás a fővárosokban, avagy nagyobb városokban, illetőleg ezek közelében, gyógyhelyeken, népesebb vagy kevésbé népes községekben van rendszeresitve. A legkisebb kongrua 500 forint, a legmagasabb (Bécsben) 1.800 forint.
Alapelvileg azonban az egyes államok által nyujtott támogatás módozatai két főcsoportba oszthatók a szerint, a mint az állami támogatás valóságo állami fizetés, vagy pedig egyszerű jövedelmi kiegészités jellegével bir.
Az előbbi esetben az állam által elismert felekezetek lelkészei, mint az állam hivatalnokai, rendes évi fizetést huznak és ez képezi fő jövedelmi forrásukat, a mely mellett a lelkészi hivatallal járó egyéb jövedelmek (stóladíjak, mise, stipendiumok stb.) csak járulékos természettel birnak és az állásszerű ellátáson kivül esnek. Igy van ez különösen Francziaországban és Belgiumban.
A másik rendszer szerint a lelkészek ellátásáról első sorban az illető vallásfelekezet gondoskodik, a lelkészi jövedelem főalkatrészét a lelkészi hivatallal összekötött járandóságok képezik és az állam csak kisegitőképen lép fel, csak bizonyos mérvű jövedelmi kiegészitést ád azon lelkészeknek, a kik lelkészi hivataluk után az állam által meghatározott állásszerű jövedelemmel nem birnak. Ezen rendszer uralkodik a német birodalom egyes államaiban és Ausztriában.
Úgy az egyik, mint a másik rendszernél a lelkészek, illetve a lelkészi állások rangszerű jövedelme bizonyos fokozatok szerint van megállapitva, a lelkészek szolgálati idejéhez, korához vagy pedig a hivek számához és egyéb tárgyi körülményekhez képest.
A magyar állam e tekintetben sem maradhat el tovább a nyugati államoktól. Hiszen egykoron előljárt az uralkodó katholikus egyház lelkészeinek segélyezéséhez, mely a királyi kincstár terhére még III. Ferdinánd alatt 1650-ben vette kezdetét.
Hazánkban már régebb idő óta általán érzett szükséglet, hogy a hivek lelki gondozásával foglalkozó papság anyagi helyzete, ott, a hol ennek szüksége mutatkozik, a kor igényeinek és az állás fontosságának megfelelően javittassék. A közvélemény évek óta mind fokozottabb mértékben követeli, hogy az állam a törvényesen bevett vallásfelekezetek lelkészeit anyagi támogatásban részesitse. Felismerése ez azon kétségbevonhatlan ténykörülménynek, hogy a vallásfelekezetek nálunk is úgy, mint a többi európai államokban, a lelkészek állásszerű ellátásához a szükséges anyagi eszközökkel nem rendelkeznek.
A lelkészi intézmény fejlődése az anyagi ellátás szempontjából egyik vallásfelekezet kebelén belül sem egyenletes; a történelmi fejlődés e téren sehol sem volt képes a kor igényeinek megfelelő javulást előidézni és kellő mértékben nivellirozó hatást gyakorolni. A gazdagon javadalmazott lelkészek mellett mindenütt nagy számmal találunk olyanokra, a kik az állásszerű ellátás minimumát is nélkülözni kénytelenek.
Minden elkerülhetetlenül szükségessé teszi, hogy az állam a törvényesen bevett vallásfelekezeteket sokkal nagyobb mértékben részesitse anyagi támogatásban, mint az eddig történt, és hogy az állásszerűen nem javadalmazott lelkészek állami segélyezése nálunk is ép úgy, mint a nyugati államokban, törvényhozás utján rendszeres intézménynyé tétessék.
Az állam által nyujtott anyagi támogatás nálunk a tényleges létviszonyoknak megfelelően csakis jövedelmi kiegészités formájában jelentkezhetik. Azon alapelv továbbra is teljes erejében fentartandó, hogy a vallásfelekezetek maguk tartoznak lelkészeik állásszerű ellátásáról gondoskodni. Az állam csak kisegitőképen és csak ott nyujt támogatást, - jövedelmi kiegészitést - a hol a lelkész a hivatala után járó jövedelmekből állásszerű ellátást nem nyerhet.
Ezen elvi álláspont természetszerű következménye, hogy az állam csakis az általa meghatározott minimális jövedelem erejéig nyujthat jövedelmi kiegészitést. Ennél nagyobbmérvű anyagi támogatást a jelenlegi pénzügyi helyzetünk sem enged meg, de nem is volna az kellőképen indokolt, mert mindegyik vallásfelekezetnek módjában áll a hivatásukban érdemesebb vagy korosabb lelkészeket nagyobb jövedelemmel biró lelkészi állásokkal jutalmazni.
A kormány a jövedelmi kiegészités intézményszerű létesitése által korántsem kivánja ugyan a vallásfelekezetek autonom jogkörét érinteni, miért is a jelen törvényjavaslat semmi oly rendelkezést nem tartalmaz, mely az állami kormányzatnak a főfelügyeleti jog körén túlterjedő befolyást biztositana; mindazonáltal szükségesnek tartottam biztositékokról gondoskodni azon irányban, hogy az állam csak oly lelkészeket segélyezzen, a kik kifogástalan erkölcsi életűek, magasztos hivatásuknak teljes tudatában vannak és államellenes cselekményt nem követnek el.
Minthogy a jelen törvényjavaslat az állami segélyt intézményszerűen törekszik létesiteni és ehhez képest a jövedelmi kiegészitést állandóan az egyes lelkészségekhez köti, gondoskodás történt aziránt is, hogy a szabályszerűen megállapitott jövedelmi kiegészitések más czélokra fordithatók ne legyenek és a lelkészi állással egybekötött jövedelmek megállapitásánál az állami kincstár rövidséget ne szenvedjen. Mindennek tüzetesebb kifejtése azonban a részletes indokolás keretébe tartozik.
Nem akarom állitani, hogy a törvényjavaslatban foglalt rendelkezések minden igényt teljes mértékben ki fognak elégiteni, de azt kétségtelennek tartom, hogy oly intézmény alapját rakjuk le átala, mely közéletünk egyik sajgó sebét lesz hivatva orvosolni és melynek nagy horderejét és üdvös hatását a magyar állam közéletében csakhamar érezni fogjuk.
A latin, görög és örmény szertartású róm. kath. lelkészek jövedelmi kiegészitésének (kongruájának) rendezése folyamatban van. Ezen rendezés azon különleges jogviszonynál fogva, mely az állam és a katholikus egyház között fennáll, külön jogalapon, a főkegyúri jog alapján, a püspöki karral egyetértőleg történik, miért is ezen törvényjavaslat további §-ai a kath. egyházra nem vonatkoznak. A kath. lelkészek jövedelmi kiegészitése a végleges rendezésnél első sorban a vallásalapból és az azzal kapcsolatosan létesitendő kongrua-alapból fog fedeztetni.
Addig is azonban, a mig a tervbe vett végleges rendezés bekövetkezhetik, a vallásfelekezetek egyenjogúságának elvénél fogva gondoskodni kell arról, hogy a legszűkebb anyagi viszonyok között lévő kath. lelkészek jövedelme ideiglenesen az állami kincstár terhére kiegészithető legyen.
A törvényesen bevett többi vallásfelekezet lelkészi állásainak jövedelme 800, illetőleg 400 forintra egészittetik ki. Ezen rendelkezésben előforduló 800 és 400 forint jövedelemkiegészitési tételek az alább következő 4. és 5. §-ok indokolásában nyernek bővebb igazolást.
A jövedelmi kiegészités alapelvileg a lelkészi álláshoz van kötve, a miből önként következik, hogy csak valamely önálló működési körrel rendszeresitett lelkészi állás számára igényelhető jövedelmi kiegészités, és pedig olyképen, hogy az 1898. évi január hó 1-ig már rendszeresitett lelkészi állások számára a jövedelmi kiegészités a 3. §-ban megszabott egy évi határidőn belül feltétlenül igénybe vehető; ellenben az 1898. január elseje után rendszeresitett lelkészi állás csak akkor részesithető jövedelmi kiegészitésben, ha a kormány az új lelkészi állás rendszeresitésének szükséges voltát elismeri.
Ezen rendelkezéshez képest a törvényjavaslat különbséget tesz a régi és az új alapitású lelkészi állások között. A régi, az 1898. január elseje előtt létesitett lelkészségekre nézve, a törvényjavaslat nem kivánja további vizsgálat tárgyává tenni, vajjon a vallásfelekezetek kellő megfontolással jártak-e el azoknak szervezésénél, vajjon egyik vagy másik lelkészi állás létesitését a valódi szükséglet indokolttá teszi-e vagy sem, hanem a jövedelmi kiegészités alapjául a történelmileg fejlődött tényleges állapotot, a fennálló lelkészségi szervezetet felülbirálat nélkül elfogadja.
Ez kellő figyelembevétele a vallásfelekezetek történelmi fejlődési intézményeinek. Ez azonban az új alapitású lelkészi állásokra nem vonatkozhatik. Ezeknél már az állam megkivánhatja, hogy az illető vallásfelekezet létesitésük szükségességét igazolja, mert az egyedül helyes alapelv csak az lehet, hogy az olyan vallásfelekezeti intézkedések, a melyek az állami kincstár megterhelését vonják maguk után, a kormány befolyása alul el nem vonhatók. Ellenkező esetben könnyen megtörténhetnék, hogy a vallásfelekezetek az állam által biztositott jövedelmi kiegészitésre támaszkodva, nem eléggé indokolt esetekben is szaporitanák az önálló működési körrel ellátott lelkészi állásokat, a mint ezt nálunk a görög szertartású katholikus lelkészségek túlnagy száma a multra nézve igazolni látszik.
Ugyanezen elvi álláspontot foglalja el az országgyülési tárgyalás alatt lévő osztrák kongrua-törvényjavaslat 1-ső §-a is.
A már rendszeresitett állással biró lelkészek nem közvetlenül, hanem csakis felekezeti hatóságuk utján kérhetik a törvényjavaslatban biztositott jövedelmi kiegészitést és csakis a törvény hatályba lépése után számitott egy év határideje alatt.
Az ev. ref., az ág. hitv. ev., valamint a gör. keleti és unitárius hitvallású lelkészek illetékes felekezeti főhatóságuk, az izraelita vallású rabbik pedig, hitközségi előljáróságok utján nyujtják be ezen kérelmet. Ennek akar kifejezést adni a jelen § első bekezdése, midőn kimondja, hogy a lelkészek kérelmüket az egyházi főhatóság, illetve a hitközségi előljáróság utján nyujtsák be.
Ezen korlátozó rendelkezéseket a vallásfelekezetek autonom hatáskörének figyelembevétele teszi szükségessé. Az állam nem kivánja az általa nyujtott jövedelmi kiegészitést a vallásfelekezetekre oktroyálni, mindegyik vallásfelekezetnek egy évi határidőt enged annak megfontolására, hogy a jövedelmi kiegészitést saját lelkészei részére igénybe venni akarja-e vagy sem. Az egy évi záros határidő kitüzését viszont azon körülmény indokolja, hogy az állami kormányzatnak előzetesen tájékozva kell lennie aziránt, miszerint a vallásfelekezetek milyen mértékben kivánják az állami kincstárt igénybe venni. Nem vonatkozhatik azonban az egy évi záros határidő azon esetekre, a midőn valamely lelkészi állás azért nem jelentetett be, mert a tényleg alkalmazott lelkész az előirt képesitéssel nem birván, a 800 forintig terjedő jövedelmi kiegészitésre igényt nem tarthatott, jövedelme pedig az őt megillető 400 forintot meghaladta.
A jövedelmi kiegészités igénybevételénél a lelkészeknek állásuk után járó jövedelmeiket tüzetesen kell igazolni, a mire nézve a javaslat 12. §-ában vannak általános elvi rendelkezések; a mennyiben azonban már előzetesen a törvény meghozatala előtt egyes vallásfelekezetek ide vonatkozó adataikat a kormánynak beszolgáltatták, ezen adatok elfogadhatósága iránt a kormány fog határozni.
Az állam által biztositott jövedelmi kiegészités két fokozatban van megállapitva: 800 és 400 forintban.
A törvényjavaslat ezen két lényegesen különböző kiegészitési összeg megállapitásánál kizárólag a lelkészek tudományos előképzettségét és abból következtethető értelmi műveltségét tartja szem előtt.
Indokolja ezt azon megfontolás, hogy a lelkész fontos állásában annál eredményesebb működést fejthet ki az állampolgároknak valláserkölcsi működése terén és annál jobb tanácsadója, vezetője lehet híveinek, a társadalmi élet terén, minél magasabb értelmi műveltséggel rendelkezik.
Az állam jól felfogott érdeke azt követeli, hogy a lelkészi állásokat oly egyének foglalják el, a kik hittudományi tanulmányaik megkezdése előtt, a hazai középiskola 8 osztályát elvégezték és az állam által adott jövedelmi kiegészitésnek ezen érdek biztositása képezi egyik főczélját, miért is az államnak jogában áll az általa biztositott magasabb fokú, a tulajdonképeni állásszerű javadalmazást ezen átlagos értelmi képzettség igazolásától függővé tenni, a nélkül, hogy ez által a hittudományi kiképzést bármi tekintetben befolyásolni törekednék.
Ezen különbségtétel a jövőben hatalmas ösztönző tényezőül fog szolgálni arra nézve, hogy a vallásfelekezetek papjelöltjei közül minél számosabban megszerezzék az állam által megkivánt értelmi képzettséget.
A jövedelmi kiegészités magasabb mértéke kizárólag a személyi minősitéshez és nem a lelkészi álláshoz van kötve és igy azon körülmény, hogy az előd 800 vagy 400 forintig jövedelmi kiegészitést élvezett-e, az utódra nézve nem lehet irányadó.
A javaslat 6. §-ának azon rendelkezése, hogy jövedelmi kiegészitést csak olyan lelkész igényelhet, a ki magyar állampolgárságát igazolja, bővebb indokolásra nem szorul.
Nem szorul bővebb fejtegetésre, hogy oly lelkész, a kit a büntető-biróság hivatalvesztésre szóló mellékbüntetéssel sujtott, ezen büntetés tartama alatt jövedelmi kiegészitésben nem részesülhet.
Továbbá az állam a vallásfelekezetek részére azon alapelvből kiindulva nyujtja az anyagi támogatást, hogy a vallás szolgái az állam legvitálisabb érdekeinek gondozása és megszilárditása tekintetében hasznos szolgálatokat teljesitenek. Az állam csak azon feltétel mellett és csak addig támogathatja a vallásfelekezeteket anyagilag, a mig biztositva van az iránt, hogy ez által saját létérdekeit előmozditja. Ebből szükségképen következik az állam azon joga, hogy az általa segélyezett vallásfelekezetek lelkészeinek magatartását a közerkölcsiség és az állami létérdekek szempontjából ellenőrizhesse és ha valamely lelkész állásához nem méltó erkölcsi vétséget követne el, avagy államellenes magatartást tanusitana, a jövedelmi kiegészitést időlegesen vagy véglegesen megvonhassa.
A törvényjavaslat lehetőleg kiméletesen jár el, midőn kimondja, hogy első esetben a jövedelmi kiegészités csak három évi időtartamra vonható el és a lelkész csak akkor veszti el véglegesen a jövedelmi kiegészitésre való igényét, ha visszaeső.
Minthogy a törvényjavaslat 2-ik §-a értelmében a jövedelmi kiegészités mindenkor a lelkészi álláshoz van kötve, önmagától értetődik, hogy ha az illetékes felekezeti hatóság a büntető-birósági itélettel hivatalvesztésre szóló mellékbüntetéssel sujtott, valamint a súlyos erkölcsi vétséget vagy államellenes magatartást tanusitó lelkészt állásától elmozditja, akkor az ilyen lelkész a hivatalvesztési idő tartama vagy pedig a három év elmulta után is csak akkor részesithető jövedelmi kiegészitésben, ha oly lelkészi állásban nyert ujabb alkalmazást, a melylyel jövedelmi kiegészités van egybekötve.
Ezen szakaszok azon eljárási módozatot állapitják meg, a mely szerint erkölcsi vétség vagy államellenes magatartás esetén, a lelkésztől a jövedelmi kiegészités megtagadható, illetőleg, ha már annak élvezetében volt, tőle elvonható.
Az eljárási módozat megállapitásánál a lehetőségig figyelembe kivántam venni a vallásfelekezetek autonom jogkörét és igy azon alapelvből indultam ki, hogy a jövedelmi kiegészitést kérelmező, vagy már élvező lelkész ellen felmerült panasz elbirálása az illetékes felekezeti hatóság hatáskörébe tartozik. A vallás- és közoktatásügyi minister minden esetben az illetékes felekezeti hatóságot köteles felszólitani az alaposnak látszó panasz elbirálása végett.
Ha azonban az illetékes felekezeti hatóság a kormány felszólitásának nem tenne eleget, vagy a panasz alapos volta daczára, a súlyos erkölcsi vétséget elkövető vagy államellenes magatartást tanusitó lelkészt, továbbra is meghagyja állásában, akkor a kormánynak jogában áll a rendelkezésére álló adatok alapján a kért jövedelmi kiegészitést megtagadni vagy a már élvezett jövedelmi kiegészitést elvonni.
Az állam ezen jogról saját létérdekeinek biztositása szempontjából le nem mondhat. Az állam saját létérdekeit támadná meg akkor, ha megengedné, hogy az általa anyagi támogatásban részesülő lelkészek a közerkölcsiséget fenyegető életet folytathatnak, vagy pedig az állam, alkotmánya és közrendje ellen izgathatnak.
A vallásfelekezetek autonóm jogkörének sértetlenül fentartása és biztositása tette szükségessé annak kimondását, hogy a jövedelmi kiegészitést megvonó ministeri határozat az illetékes felekezeti hatóság fegyelmi itéletének egyéb rendelkezéseit nem érintheti.
Ezen szakasz rendelkezését a pénzügyi szempontok indokolják.
A törvényjavaslat pénzügyi következményeit egész pontossággal csak akkor lesz lehetséges megállapitani, ha a lelkészi jövedelmek bevallása a 12. §-ban megállapitott alapelvek szerint országszerte megtörtént. Ez idő szerint csakis a vallásfelekezetek főhatóságai által e czélra előzetesen beszolgáltatott adatok állanak rendelkezésemre és ezek figyelembevételével azt találjuk, hogy a törvényjavaslat hatálya kiterjed 1206 ev. ref.; 253 ág. hitv. ev.; 106 gör. kel. szerb; 1906 gör. kel. román; 93 unitárius lelkészre és 303 rabbira;
hogy az összes lelkészi fizetéseknek 600 frtig leendő kiegészitésére 832.291 frt; 800 frtig leendő kiegészitésére pedig 1,577.917 frt szükséges; és pedig igényel:
a) az ev. ref. egyház 600 frt kiegészitéshez 210.289 frtot, 800 frt kiegészitéshez 438.613 frtot;
b) az ág. hitv. ev. egyház 600 frt kiegészitéshez 24.915 frtot, 800 frt kiegészitéshez 71.346 frtot;
c) a gör. kel. szerb egyház 600 frt kiegészitéshez 6.495 frtot; 800 frt kiegészitéshez 27.365 frtot;
d) a gör. kel. román egyház 600 frt kiegészitéshez 536.006 frtot; 800 frt kiegészitéshez 911.254 frtot;
e) az unitárius egyház 600 frt kiegészitéshez 20.000 frtot, 800 frt kiegészitéshez 38.200 frtot;
f) az izraelita vallásfelekezet 600 frt kiegészitéshez 34.581 frtot, 800 frt kiegészitéshez 91.136 frtot.
Számos oly lelkész van, a ki a javaslat 4. §-ában megszabott minősitéssel nem bir, ezek fizetése csak 400 frtra egészittetik ki; p. o. az izr. vallásfelekezet 303 rabbija között alig lesz 50, kinek fizetése 800 frtra volna kiegészitendő és az 1906 gör. kel. román lelkész között is sokan vannak, kiknek fizetése csak 400 frtra lesz kiegészitendő, úgy, hogy a fennebb kimutatott 832.291, illetve 1,577.917 forintnyi szükséglet jelentékenyen fog apadni.
Ezek miatt a valóságos szükségletet ma még nem lehet megállapitani; annyi azonban már most is bizonyos, hogy a törvényjavaslat 11. §-ában tett intézkedés folytán az első három évben a lelkészi javadalomnak 600 forintra való kiegészitéséhez évente nem lesz 832.291 frtra szükség, hanem kerek összeget véve, legfeljebb 600.000 frtra. Tehát az első három évre összesen 1,800.000 frtra volna szükség; a további 800 frtra való kiegészitése a lelkészi jövedelemnek csak ezután hat (6) év alatt fog eszközöltetni; s az évi 600.000 frtnyi szükséglet ezen hat éven át évenként körülbelül 60-70 ezer frttal fog emelkedni.
Ezen fokozatos végrehajtás a viselendő terhet oly mérsékeltté teszi, hogy azt az állami pénztár minden nagyobb rázkódás nélkül elbirja. Másrészt ezen törvényjavaslat a lelkészekre nézve mégis jelentékenyen kedvezőbb helyzetet teremt, mert első sorban a legszűkebb anyagi viszonyok között lévő lelkészeknek nyujtható segély, holott az aránylag jobban javadalmazott lelkészek csak később fognak a jövedelmi kiegészitésben részesülni.
Bár óhajtottam volna a lelkészeket fontos hivatásukhoz mérten jóval nagyobb mérvű és több fokozatban jelentkező jövedelmi kiegészitésben részesiteni, de a pénzügyi helyzet megfontolása attól visszatartott. Igy is azonban a törvényjavaslat által tervbe vett jövedelmi kiegészités nagy mértékben javitani fogja a kevésbbé javadalmazott lelkészek anyagi helyzetét és a lelkészek jelentékeny része fogja érezni annak jótevő eredményét.
Végül nem hagyhatom érintetlenül, hogy a törvényjavaslat a lelkészek állásszerű ellátásának minimumát 800 forintban állapitván meg, ez által a lelkészeket ugyanolyan átlagos anyagi helyzetbe juttatja, mint a minővel a nyugati államokban birnak.
A törvényjavaslat álláspontja szerint az állam által nyujtott anyagi támogatás csak járulékos természetű támogatás. Az állam nem fizetést ad a vallásfelekezetek lelkészeinek, hanem jövedelmi kiegészitést biztosit azon lelkészek részére, a kiknek az általuk viselt lelkészi állás után 800, illetőleg 400 forint jövedelmük nincsen.
Ehhez képest a lelkészek ellátása ezentúl is a lelkészi állással járó egyéb jövedelmekből történik. Állami segélynek csak ott lehet helye, a hol a hitközség az állam által megállapitott 800, illetőleg 400 forint minimális jövedelmet biztositani nem képes és igy a lelkészi hivatal után járó különböző jövedelmek összességükben sem ütik meg ezen jövedelmi minimumot.
Ezen elvi álláspont szükségképen feltételezi, hogy az állam által nyujtandó jövedelmi kiegészités mérvének megállapitása előtt, a jövedelmi kiegészitést igénylő lelkészi állások egyéb jövedelme megállapittassék.
Minthogy azonban a lelkészi állással egybekötött jövedelmek igen különböző forrásból eredhetnek, különböző jogi természettel birnak, majd kisebb, majd nagyobb mértékben bizonytalan jellegűek, minthogy továbbá a lelkészi jövedelmekkel terhek is járnak, okvetlenül szükséges, törvényhozás utján megállapitani azon alapelveket, a melyek a jövedelmek és kiadások bevallásánál irányadóknak tekintendők.
Első sorban kivánja ezt az állami kincstár, illetőleg az adózó polgárok vitális érdeke és az osztó igazság. A mily mértékben szükséges és igazolt a valóban szűkölködő lelkészek állami felsegélése, ép oly mértékben könnyelműség volna állami támogatást nyujtani ott, a hol ezt tárgyilagos körülmények nem igazolják.
A jövedelmi kiegészités intézményszerű megállapitásáról lévén szó, úgy a vallásfelekezetekre, mint az érdekelt lelkészekre nézve csak az lehet igazán megnyugtató, ha a törvényhozás állapitja meg azon jövedelmeket, a melyek felszámitandók, és azon kiadásokat, a melyek levonhatók.
Ugyanígy találjuk ezt a nyugati államokban is, a melyek törvényeiből az is kiderül, hogy az egyes jövedelmi és kiadási tételek mérlegelésénél igen különböző szempontok érvényesülhetnek. Vannak bizonyos jövedelmek, mint pl. a stóladíjak, misestipendiumok stb., a melyek egyik állam törvényhozása szerint beszámithatók, a másiké szerint nem. Ugyanezt mondhatjuk bizonyos kiadási tételekre nézve, a minő pl. a káplántartás, az épitkezési költségek stb.
A jelen törvényjavaslat a felszámitandó jövedelmeket és a levonható kiadásokat a következő alapelvek szerint állapitja meg:
1. A földbirtok haszonbérjövedelme.
A lelkészek által a lelkészi hivatal tulajdonát képező földbirtokból húzott jövedelem két különböző alapon állapítható meg, vagy a földadó-kataszter, vagy a haszonbér alapján.
Ezen két különböző becslési alap közül a haszonbért kellett választani, mert az általános tapasztalat szerint a kataszteri tiszta jövedelem messze mögötte marad a tényleges jövedelemnek. Nem is véve figyelembe azt, hogy sok helyen háromszor, négyszer annyi haszonbért fizetnek, mint a kataszteri tiszta jövedelem, átlagosan a tényleges jövedelmet még egyszer annyira lehet tenni, mint a kataszteri tiszta jövedelem. Ezt bizonyitják a pénzügyministeriumban gyüjtött adatok és a kath. lelkészeknek folyamatban lévő jövedelmi összeirásai.
Ebből önként következik, hogy ha a törvényjavaslat a lelkészi jövedelem megállapitásánál a kataszteri jövedelmet fogadná el alapul, egyrészt a földbirtokkal biró lelkészek minden alapos ok nélkül jelentékeny kedvezményben részesülnének azok felett, a kiknek lelkészi hivatala nincsen földbirtokhasználattal egybekötve, másrészt az állami kincstár terhe is jelentékenyen növekednék.
A haszonbérjövedelem megállapitása vagy a haszonbéri szerződés alapján történhetik, vagy ha a földbirtok saját kezelés alatt áll, a hasonminőségű földekre helyben vagy a vidéken szokásos haszonbérek utolsó öt évi (1893-1897) átlaga szerint.
Méltányossági tekintetek kivánják, hogy a jövedelem megállapitásánál a lakóház, az udvar és a kert (ez utóbbi azonban csak 1 1/2 [egy és fél] kataszteri holdig) figyelmen kivül hagyassék, annál is inkább, mert a törvényjavaslat azon feltevésből indul ki, hogy 800, illetőleg 400 forint jövedelmi minimum a lelkészeket a vallásfelekezet által biztositott szabad lakáson felül illeti meg.
2. A bérépületeknek és épületrészeknek tiszta jövedelme.
Némely helyen a lelkészi hivatalhoz a lelkészi lakon kivül más épületek vagy épületrészek is tartoznak, a melyeknek jövedelmét a lelkész élvezi és igy ezen jövedelmet is a felszámitandó jövedelmek közé kellett felvenni.
3. Ezen pont a földesúri hatalom maradványait képező hasznothajtó jogok, jogositványokból, valamint iparüzletekből befolyó jövedelemre vonatkozik, a minő pl. a malomtartás, malommércze, halászat, legeltetés, fahasználat, makkoltatás, révvám stb.
Ezen jövedelmek megállapitása első sorban a haszonbérszerződések alapján történhetik. Ha azonban ilyenek nem léteznek, ha a lelkész a jogositványokból eredő hasznot közvetlen gazdasági kezelés utján értékesiti, akkor a közhatósági közegek közreműködése mellett megejtett jövedelmi becslésnek van helye.
A becslésnél az utolsó öt évi (1893-1897) jövedelem veendő figyelembe, ennek átlaga fogja képezni a felszámitandó jövedelmet.
4. A lelkészi jövedelmek között kiváló helyet foglal el a hivek által közvetlenül, vagy a hitközségtől, vagy a kegyúrtól pénzben, terményekben, kézi vagy igásmunkában teljesitett szolgáltatásokból befolyó jövedelem.
A terménybeli és munkabeli szolgáltatások pénzértékét szintén becslés utján kell megállapitani.
Ezen jövedelmi becslést az illetékes egyházi hatóságok meghallgatása után a helyi viszonyok figyelembevétele mellett a közhatósági közegek eszközlik, mert az állami pénztár fontos érdeke, de meg az osztó igazság is úgy kivánja, hogy a munkabeli és terménybeli szolgáltatások valódi értéke állapittassék meg.
Minthogy azonban a terménybeli és munkabeli szolgáltatások pénzértéke folyton ingadozik, minthogy továbbá ezen szolgáltatások bizonyos kezelési, illetőleg behajtási költségekkel járnak, méltányosnak tartom, hogy a megállapitott jövedelem bizonyos része (egy hatodrésze) ezen a czímen levonásba tétessék. Ugyanezen szabály áll fenn a kath. lelkészek jövedelmeire nézve is a legujabb összeirási szabályzat alapján.
A terménybeli és munkabeli szolgáltatások értékbecslése hosszabb időt és fáradságos eljárást igényel, miért is az első rendezés alkalmával annyiban mellőzhetőnek tartom azt, a mennyiben a felekezeti hatóságok utján és azok jóváhagyása mellett már eddig beszolgáltatott értékbecslési adatok a kormány részéről elfogadhatóknak találtattak.
Végül bármily gondosan történjék is a terménybeli és munkabeli szolgáltatások pénzértékének megállapitása, ezen megállapitás maradandó jelleggel nem birhat, mert az általános tapasztalat és a közgazdasági statisztika adatai szerint a gabonaárak és a munka pénzértéke hosszabb időközökben nagy ingadozásnak van kitéve. Ehhez képest a törvényjavaslat olyképen intézkedik, hogy az értékmegállapitás mindenkor csak tiz évre szól és igy tiz évről tiz évre ujabb értékmegállapitás eszközlendő.
5. A lelkészek bizonyos egyházi cselekvények elvégzéseért a hivektől díjat követelhetnek. Ezen díjak nagyságát a vallásfelekezetek autonom szabályai állapitják meg, valamint azt is, hogy mely egyházi cselekvényekért lehet díjat követelni. Ehhez képest az u. n. stóladíjak a lelkészeknek szabályszerűen biztositott jövedelmét képezik, a mely a népesebb hitközségekben jelentékeny összeget tesz ki, miért teljesen indokolt, hogy ezen jövedelem is a felszámitandó jövedelmek között foglaljon helyet.
Minthogy az egyházi cselekvényekért járó díjakból befolyó jövedelem is több vagy kevesebb ingadozást mutat, ezen jövedelem megállapitásánál is legczélszerűbbnek mutatkozik az utolsó öt évi (1893-1897) jövedelmet figyelembe venni és ennek alapján meghatározni a beszámitható átlagos jövedelmet.
A törvényjavaslat az esketési stóladíjakból befolyó jövedelmet határozottan kiveszi a felszámitandó jövedelmek közül. Ezen jövedelem tehát a lelkésznek a szabályszerű 800, illetőleg 400 forint jövedelmi minimumon kivül eső szabad jövedelmét fogja képezni. Indokolja ezt azon megfontolás, hogy a lelkészek a legnagyobb méltányossággal járhassanak el a stóladíjak beszedésénél, nehogy az esketési stóladíj követelése bárkit is az egyházi házasság megkötésétől távoltartson.
6. A vallásfelekezeteknél kisebb vagy nagyobb számban vannak olyan alapitványok, a melyeknek kamatjövedelme a lelkészt illeti és pedig vagy olyképen, hogy azért semmi külön szolgálatot teljesiteni nem tartozik, vagy pedig bizonyos istentiszteleti cselekvények végzéseért, mint pl. a misestipendiumok.
Miután ezen jövedelem is a biztos, állandó jövedelem természetével bir, a felszámitandó jövedelmek közé volt sorozandó.
A jövőben azonban a törvényjavaslat az alapitók szándékát tiszteletben kivánja tartani, mert előfordulhat és talán gyakran elő is fog fordulni, hogy az alapitó azon szándékkal teszi az alapitványt, miszerint annak kamatjövedelme a törvényben megállapitott 800, illetőleg 400 forint jövedelmi minimumba ne számittassék be, hanem azonfelül, mint jövedelmi többlet illesse a lelkészt. Ilyen esetekben a törvény hatálybalépése után tett alapitványok kamatjövedelme a rendes lelkészi jövedelmek közé nem lesz felszámitható.
Ezen korlátoló rendelkezésre szükség van azért, nehogy az alapitványok kamatjövedelmének felszámitása a kegyes alapitványok keletkezését a jövőben megakadályozza, illetőleg az alapitási kedvet csökkentse.
7. A lelkészek a politikai község (város) házi pénztárából, az egyházmegyei és más egyéb közalapokból különféle czímeken, u. m. kongrua-kiegészités, állandó segély, lótartás stb., húzhatnak bizonyos jövedelmet. Mindezen jövedelmek, a mennyiben állandó jelleggel birnak, a felszámitandó jövedelmek közé sorozandók, mert - a mint már fentebb is hangsúlyoztam - a törvényjavaslat azon alapelvből indul ki, hogy az állam által adott jövedelmi kiegészitésnek csak ott lehet helye, a hol a különböző forrásokból eredő lelkészi jövedelem a 800, illetőleg 400 forint minimumot meg nem üti.
Ezen jövedelmek között lehet olyan is, a melyet a lelkész bizonyos czél szempontjából, illetőleg bizonyos vagyoni kötelezettség teljesitése végett kap, a midőn már az illető jövedelem nem képezheti a jövedelmi minimum kiegészitő alkatrészét; mindazáltal ezen külön czéllal vagy külön vagyoni kötelezettséggel terhelt jövedelmeket, a minő pl. a káplántartás czímén vagy a lótartás czímén húzott jövedelem, nem volna czélszerű, sőt sok esetben nem is lehetséges a többi jövedelmektől elkülöniteni és a felszámitandó jövedelmek közül kihagyni, hanem sokkal czélszerűbb az ilyen különleges természetű vagyoni kötelezettségeket a felszámitható kiadások rovatába helyezve, a jövedelmekből leírni.
8. A helybeli templom fentartásának biztositása végett a legtöbb hitközségben külön vagyonalap létezik, a mely vagyonalap jövedelméből némely hitközségben a lelkész is részesedik, a miért ezen jövedelem, a mennyiben állandó jellegű, szintbevallás tárgyát kell hogy képezze.
A törvényjavaslatban megállapitott 800, illetőleg 400 forint jövedelem a lelkészek állásszerű megélhetésének minimumát képezi. Ehhez képest a felszámitandó jövedelmekből alapelvileg mindazon kiadások levonhatók, a melyek nem a lelkész egyéni ellátásából erednek.
Ide tartoznak a következő kiadások:
1. A lelkész által élvezett jövedelmekre kirótt állami, törvényhatósági, községi és egyéb, valamely törvényben gyökerező közterhek; továbbá a vizszabályozási költségek, valamint az országos és az egyházmegyei gyámintézeti, nyugdíj- és egyéb alapok számára teljesitendő rendes évi fizetések.
Mindezen kiadások levonásba tétele, a fentebb megjelölt alapelvből önként következik.
Ugyancsak önmagától értődő az is, hogy ha a lelkész által élvezett jövedelmekre kirótt állami, törvényhatósági és községi adókat, vagy pedig a vizszabályozási költségeket nem maga a lelkész, hanem például a hitközség fizeti, a nélkül, hogy ezt a lelkész jövedelméből levonná, akkor ezen adókat és költségeket nem szabad a levonható kiadások közé felvenni.
2. A levonható kiadások közé tartozik: a segédlelkész (segédlelkészek) ellátása, az ingatlanokra fölvett kölcsönök törlesztése, a lótartási átalány és a fuvarköltség.
A segédlelkész (segédlelkészek) tartása szintén a lelkész egyéni ellátásának körén kivül esik és igy mindazon esetekben, a hol a lelkész köteles saját jövedelméből a segédlelkészt (segédlelkészeket) eltartani, az erre szükséges összeg a lelkészi jövedelmekből levonandó.
A segédlelkész eltartása a helyi viszonyokhoz képest különböző összeget igényelhet, de mégis szükségesnek találtam a törvényjavaslatban bizonyos maximális összeget venni fel, a melynél többet rendes körülmények között a segédlelkész eltartásáért felszámitani nem lehet.
Ezen a czímen a lelkészi jövedelmekből csak akkor lehet levonásnak helye, ha a lelkész intézményszerűen kötelezve van segédlelkészt (segédlelkészeket) tartani és annak eltartásáról gondoskodni; ellenben, ha a lelkész csakis saját kényelme szempontjából tart segédlelkészt (segédlelkészeket) vagy pedig, ha a segédlelkész ellátása nem őt terheli, akkor a levonásnak sem lehet helyt adni.
Az ingatlanokra fölvett kölcsönök törlesztése szintén levonandó, mert nem volna méltányos, hogy valamely előd által felvett kölcsön terhét az olyan lelkészek is érezzék, a kiknek jövedelme a 800, illetve 400 forint minimumot meg nem üti.
Vannak olyan lelkészi állások, a melyeknek hatásköre nagyobb területre, három, négy, sőt több egymástól távol fekvő községre terjed ki. Ilyen esetekben a lelkész csak úgy felelhet meg hivatásának, ha vagy állandóan fogatot tart, vagy pedig minden egyes esetben, a midőn egyházi teendők végzése miatt az affiliált községekbe megy, kocsit fogad. A méltányosság úgy kivánja, hogy a lelkésznek ebből eredő kiadása levonható legyen és a lelkész a lótartási átalány vagy a fuvarköltség levonása után kapja meg a 800, illetve 400 forint jövedelmi minimumot.
Annak elbirálása, vajjon a lelkészi hivatal megkivánja-e, hogy a lelkész fogatot tartson, vagy fuvarköltség czímén valamit leszámithasson, a konkrét viszonyoktól függ. Erre nézve a jövedelmek és kiadások bevallásának és igazolásának módozatait megállapitó rendeletben kell majd tüzetesebben intézkedni, mert a mennyire méltányosnak tekintendő, hogy a lelkész a hivatalával járó lótartási vagy fuvarköltséget levonhassa, épp oly mértékben nem volna igazolható, hogy egyes lelkészek a saját egyéni kényelmük szempontjából vagy földjeik mívelése czéljából tartott lovakért lótartási átalány czímén bármit is levonhassanak.
A törvényjavaslat a levonható lótartási átalány és a fuvarköltség maximumát 200 frtban állapitja meg. Ezen összeg csekély voltát indokolja első sorban azon körülmény, hogy a lótartás szükségessége nem a városokban, hanem leginkább a vidéki községekben szokott felmerülni, a hol a lótartás aránylag jutányosan eszközölhető; de továbbá indokolja az is, hogy a lelkész az általa tartott lovakat nemcsak hivatalos utazásaira használja, hanem egyéb, nevezetesen gazdasági czélokra is, a midőn neki a lótartás hasznot hajt és úgy ezért külön kártalanitást nem igényelhet.
3. A lelkészek bizonyos istentiszteleti cselekvényeket, nevezetesen szent miséket (liturgiákat) csak korlátolt számban végezhetnek. Ha tehát az istentiszteleti alapitványok száma nagyobb, hogysem azoknak a lelkész eleget tenni képes volna, akkor köteles az istentiszteleti cselekvények egy részét és az azok után járó jövedelmet más lelkésznek átengedni. Ilyen esetekben az átengedett istentiszteleti cselekvények után járó alapitványi jövedelem mint kiadási tétel a lelkészi jövedelmekből levonandó.
Az elvégezhető istentiszteleti cselekmények számát a dolog természetéhez képest az egyházi főhatóság (püspök) állapitja meg és a jövedelmi bevallások eszközlésénél ezen megállapitását hitelesen bizonyitja.
Midőn igy a törvényjavaslat a levonható kiadásokat részletesen megállapitja, minden további kétely és félreértés elkerülése végett felsorolja azon szokásosan felmerülő kiadásokat is, a melyek levonás tárgyát nem képezhetik. Ilyenek: a személyi ellátás (háztartás) körébe tartozó és a földbirtok kezelésével járó, valamint a lelkészségi épületek jókarban tartásából eredő kiadások.
Mindezen kiadások le nem vonhatása a fentebb előadottakból önként következik és bővebb indokolást nem igényel; miért is csak annak kijelentésére szoritkozom, hogy a lelkészségi épületek jókarban tartása alatt csakis a kisebb tatarozás, mint például a meszelés, vakolás stb. értendő, a melyről a fennálló autonom szabályzatok szerint a lelkész tartozik gondoskodni, ellenben a kivételesen előforduló nagyobb javitás vagy újjáépités költségei ide nem sorozhatók. Ez utóbbi költségeket azonban szabály szerint nem is a lelkész, hanem a hitközség, a kegyúr, vagy az e czélra rendelt épitési alap köteles fedezni és igy ezekről a jelen törvényjavaslatban nem szükséges külön intézkedni.
A lelkészi jövedelmek és kiadások bevallása és igazolása bizonyos közigazgatási eljárást föltételez; ennek megállapitását a vallás- és közoktatásügyi minister, a felekezeti hatóságok meghallgatásával, rendeleti úton eszközli.
A jövedelmi és kiadási tételek megállapitása, a törvényjavaslat intentiója szerint, a lelkészeknek a felekezeti hatóságok jóváhagyása mellett eszközölt önbevallásán nyugszik.
Minthogy azonban a lelkészek felszámitandó jövedelmeinek és levonható kiadásainak megállapitásánál az állampénztár nagy mértékben érdekelve van, az állami kormánynak szükségképen megadandó azon jog, hogy a lelkészek jövedelmei bevallásait ellenőrizhesse és saját közegei utján meggyőződést szerezhessen az iránt, hogy a bevallott jövedelmi és kiadási tételek a valóságnak megfelelnek-e vagy sem.
Ugyancsak az állami pénztár és azzal kapcsolatosan az adózó polgárok érdekeinek megóvása teszi szükségessé ezen szakasznak büntető rendelkezéseit.
Azon meggyőződésben vagyok, hogy úgy a lelkészek, mint az ellenőrzésre hivatott egyházi hatósági közegek oda fognak törekedni, miszerint a jövedelmi és kiadási tételek megállapitása az emberi lehetőség szerint igazságosan és a valóságnak megfelelően történjék; mindazáltal a netalán bekövetkezhető visszaélési hajlamokkal szemben szükségesnek tartom a bevallások megbizhatóságát büntetési szankczióval is biztositani.
Ezen szempontot szem előtt tartva, legczélszerűbbnek látszik a lelkészre nézve a büntetési szankcziót olyképen megállapitani, hogy ha valamely jövedelmet tudva elhallgatott vagy valamely nem létező kiadást vallott be, az ilyen lelkész, a mig azon lelkészi állásban marad, a melyben a hamis bevallást tette, a jövedelmi kiegészitésre való igényét elveszti.
De épen úgy büntetéssel sujtandók azon egyházhatósági személyek is, a kik tudva hamis bizonylatot állitanak ki és pedig olyképen, hogy az állami kincstár részére okozott kár nagyságának megfelelő pénzbirságot tartoznak fizetni.
A büntetés kimondása úgy az egyik, mint a másik esetben a vallás- és közoktatásügyi ministert illeti, de a büntetéssel sujtott lelkész vagy más felelős egyházhatósági személy jogorvoslat végett, záros határidő (30 nap) alatt, a közigazgatási birósághoz fordulhat.
Továbbá úgy a lelkész, mint más felelős egyházhatósági személy, a törvényjavaslat világos rendelkezése szerint, csak akkor sujtható büntetéssel, ha tudva, szándékos hamis bevallást tett avagy hamis bizonylatot állitott ki, miből önként következik, hogy az egyszerű tévedésből eredő hibák ezen büntetési szankczió alá nem esnek.
Végül a büntetési szankczió igazságos alkalmazása iránt teljes biztositékot nyujt a törvényjavaslat azon rendelkezése, hogy a büntetéssel sujtott fél a közigazgatási biróság előtt panaszjoggal élhet.
Az állam által nyujtott jövedelmi kiegyezés járulékos természete, kisegitő jellege teszi szükségessé annak kimondását, hogy a kiegészités végett bejelentett lelkészi állás jövedelme a törvény hatályba lépése után, az állami kormány előzetes hozzájárulása nélkül, többé a vallásfelekezetek részéről le nem szállitható és minden jövedelmi növekedés az állami kormánynak bejelentendő.
Ezen előbbi korlátozó intézkedés megtétele nélkül könnyen megtörténhetnék, hogy valamelyik vallásfelekezet minden alapos indok nélkül egyes hitközségekben leszállitaná a lelkészi jövedelmet, elvonná annak egy részét azon feltevésből indulva ki, hogy az állam úgy is pótolni fogja a mutatkozó hiányt.
Az utóbbi intézkedés pedig azon megfontoláson nyugszik, hogy a jövedelmi kiegészitéssel ellátott lelkészi állásoknál az esetleges jövedelmi növekedésnek az állami kincstár javára kell esni, mert az állam csak kisegitőképen, csak akkor nyujt jövedelmi kiegészitést, ha a lelkész más jövedelmi forrásokból 800, illetőleg 400 forinttal nem javadalmazható. Ezen általános szabály alól kivételt képeznek azon esetek, a melyekben a jövedelmi növekedés akár a hitközségnek, akár egyeseknek ujabb önkéntes tehervállalásából, akár ujonnan keletkező alapitványokból ered.
Meg kellett tenni ezen kivételeket azon megfontolásból, hogy lehetségessé tétessék, miszerint a lelkészi jövedelem önkéntes ujabb tehervállalás vagy alapitás utján, a törvényjavaslatban megállapitott minimumon felül emeltessék.
Továbbá itt is úgy, mint az előbbi 14. §-ban az állami kincstár érdekeinek megóvása végett szükségesnek mutatkozott a jövedelmi növekedés eltitkolását büntetéssel sujtani olyképen, hogy azon lelkész, a ki a jövedelmi növekedést eltitkolja, a mig azon lelkészi állásban marad, a jövedelmi kiegészitési igényt elveszti.
Végül ezen szakasz harmadik bekezdése a 13-ik §-hoz fűzött indokolás után további magyarázatot nem igényel.
A lelkészi jövedelmek igen különböző forrásokból erednek, a melyek részint a népesedési, részint a gazdasági viszonyokkal állanak összefüggésben és igy az idők folyamán jelentékeny változást szenvedhetnek.
A lelkészi hivatallal járó jövedelem valamint emelkedhetik, úgy csökkenhet is, a nélkül, hogy ezen csökkenést akár a hitközségnek, akár a felekezeti hatóságoknak módjában lenne megakadályozni, vagy pedig más jövedelmi források előteremtése által pótolni.
Ilyen esetekben a lelkészi jövedelem minimális nagysága csak úgy biztositható, ha az állam a már megállapitott jövedelmi kiegészitést a mutatkozó csökkenéshez képest felemeli.
Megtörténhetik azonban, hogy egyik vagy másik hitközségben a jövedelmi csökkenés épen az által állott elő, mert a hivek száma felette megfogyatkozott, elannyira, hogy azon hitközséget nem lenne indokolt továbbra fentartani mint önálló hitközséget, hanem czélirányosabbnak mutatkozik más hitközséghez csatolni (affiliálni).
Ilyen esetekben a kormánynak jogában áll, a felekezeti hatóságok meghallgatása mellett, a jövedelmi kiegészitést megtagadni és az illetékes felekezeti hatóságot az affiliáczió végrehajtására felhivni.
Minthogy az állam által adott jövedelmi kiegészités egyrészt a lelkészi álláshoz, másrészt a lelkész képesitéséhez van kötve, ez utóbbi körülmény szükségképen megkivánja, hogy az állami kormányzat a jövedelmi kiegészitéssel ellátott lelkészi állásokon előforduló minden személyváltozásról értesülést nyerjen, mert ellenkező esetben a törvényjavaslat azon rendelkezése, mely a 800 forintig való jövedelmi kiegészitést bizonyos személyi minősitéstől teszi függővé, könnyen kijátszható lenne.
Az állam semmiképen nem kiván befolyást gyakorolni a lelkészi állások betöltésére, ezt teljesen az illetékes felekezeti hatóságokra bizza, de azt megkivánja, hogy a jövedelmi kiegészités mértékének meghatározhatása czéljából, az ujonnan alkalmazott lelkész minősitése okmányokkal igazoltassék.
A törvényjavaslat a személyi változások bejelentésére három hónapi határidőt tűz ki, melynek elmulasztását azon hátránynyal sujtja, hogy a magasabb minősitéssel biró új lelkész részére a nagyobb, a 800 forintig terjedő jövedelmi kiegészités, csak a bejelentés napjától számitva fog kiutalványoztatni; ellenben, ha kisebb minősitéssel biró lelkész nyert alkalmazást, a 400 forintot meghaladó jövedelmi kiegészitéshez kifizetett összeget, mint olyat, a melyet jogtalanul vett fel, az állami pénztárnak visszatériteni tartozik.
A jövedelmi kiegészités intézményszerű létesitése megkivánja, hogy az állami kormány a jövedelmi kiegészitést évről-évre, a jövedelmi kiegészitésben részesülő lelkészi állások és a tényleg működő lelkészek felsorolásával, megállapitsa és ezen megállapitás szerint az állami pénztár terhére az utalványozásokat megtegye.
Az egyes lelkészi állások, illetőleg a lelkészek részére megállapitott összegeket kétféle módon lehet rendeltetésük helyére juttatni. Vagy olyképen, hogy a kormány a lelkészi állások és a lelkészek szerint megállapitott összegeket egybefoglalva, további eljárás czéljából, a felekezeti hatóság rendelkezésére bocsátja, vagy pedig olyképen, hogy a lelkészi állások és lelkészek szerint megállapitott összegek, külön-külön és közvetlenül a lelkészeknek fizettetnek ki.
A törvényjavaslat a vallásfelekezetek autonom jogkörét még a külső formák tekintetében is kimélni akarja, miért is azon tételt állitja fel, hogy ha a vallásfelekezetek a kormánynak kölcsönös megállapodások alapján elegendő biztositékot tudnak nyujtani az iránt, miszerint a kiutalványozott összegeket rendeltetésük helyére fogják juttatni, akkor a kormány a kiutalványozott összegeket összesitve a felekezeti hatóság rendelkezésére fogja bocsátani. Ellenben ha ilyen kellő biztositékot nyujtó megállapodás nem jöhet létre, vagy ha létrejött ugyan, de azt a vallásfelekezet megszegi, akkor a kormány az utóbb emlitett módozatot fogja követni és a kiutalványozott összegek azontúl külön-külön és közvetlenül a lelkészeknek fizettetnek ki.
Szükségessé teszi ezen utóbbi rendelkezést azon megfontolás, hogy az állam semmiképen el nem tűrhetné azt, miszerint a lelkészi jövedelmek kiegészitésére utalványozott összegeket, a vallásfelekezeti hatóság, más czélokra forditsa; még azon esetben sem, ha ezen czélok önmagukban az egyházi élet szempontjából üdvösek volnának.
Ezen szakasz rendelkezése a görög keleti szt. Bazil-szerzetrendhez tartozó zárdák által ellátott lelkészségekre vonatkozik.
A törvényjavaslat itt azon szempontból indul ki, hogy a lelkipásztorkodással megbizott szerzetes a szegénységi fogadalom (votum paupertatis) következtében, külön vagyonnal, jövedelemmel nem is birhat, mert mindazt, a mit szerez, tartozik a szerzet főnökének rendelkezésére bocsátani és viszont a szerzetrend tartozik a szerzetes lelkész ellátásáról a szerzetesi fogadalom alapján éppen úgy gondoskodni, mint a szerzetrend bármely más tagjának ellátásáról. Ebből kifolyólag a szerzetes lelkészeknél az állásszerű ellátás biztositásának szükségessége nem forog fenn.
A lelkészi jövedelmekre és kiadásokra vonatkozó bevallások és ezek felülvizsgálata és hitelesitése előreláthatólag több hónapot fog igénybe venni, miért is a jövedelmi kiegészités 1899. január 1-én veszi kezdetét.
A jelen törvényjavaslat rendelkezései részint a vallás- és közoktatásügyi minister, részint a pénzügyminister hatáskörébe tartoznak, miért is azok végrehajtásával e két minister bizandó meg.
