A hazai iparnak állami kedvezményekben való részesitéséről szóló 1890. évi XIII. törvénycikk érvénye folyó évi deczember hó 31-ével lejár.
Habár ezen törvénycikk hatálya és hatása alatt a hazai gyáripar kétségkivül figyelemre méltó haladást tett, mindazonáltal a haladás korántsem oly mérvű, a mint az egyrészről a hazai ipari szükségleteknek a hazai ipari termelés révén való fedezése szempontjából kivánatos, másrészről az ország gazdasági viszonyainak megszilárditása tekintetéből szükséges volna.
Bár tiz évi időtartamon belül 212 új ipartelep létesitése és 86 már fennállott ipartelep tetemesebb kibővitése hazai közgazdasági és - különösen ipari viszonyaink között - nem kicsinyelhető eredmény, jóllehet nem állapitható még meg ezeknek évi termelési értéke, mindazonáltal annyi kétségtelen, hogy nem áll arányban az országnak utolsó évi 883,753.000 koronát kitevő ipari behozatalával, úgy, hogy e fejlődés ezzel szemben még sem elegendő.
Egyrészt ily nagymérvű és csaknem állandónak nevezhető ipari behozatallal szemben, másrészt gazdasági, erdészeti és bányászati terményeink - mint nagyrészben ipari nyersanyagoknak és félgyártmányoknak ugyanazon időben 644,860.000 koronát tevő kivitelével szemben igen fontos feladat, az ország ipari termelésének lehető nagyarányú fejlesztése, mely az egyetlen eszköz arra, hogy mezőgazdaságunk a tengerentúli és a keleti államok mindinkább fokozódó versenyének káros hatása alól fokozatosan kivonassék.
Az egyetlen eszköz arra, hogy a hazai nyersanyagok jobban értékesittethessenek: a hazai feldolgozás.
A hazai ipar erőteljes fejlesztése az őstermelés érdekeinek kellő méltánylása mellett az egyetlen eszköz arra, hogy a hazai fogyasztás nagy arányokban növekedjék; hogy a fölös számban rendelkezésre álló hazai munkaerő állandóan leköttessék, annak állandó kereset biztosittassék és ennek révén nemcsak az ország fogyasztó-képessége fokoztassék, hanem közgazdasági viszonyai hovatovább mindjobban konszolidálódjanak.
Nemcsak önmagában fontos ez, hanem az őstermelés érdekében is áll, mint ilyen tehát kettős czélt szolgál.
E czél szolgálatában kiván állani a jelen törvényjavaslat, mint a czél elősegitésének egyik eszköze.
Ezen eszköz értéke tekintetében a vélemények eltérők s bár nem zárkózhatom el annak a sokat hangoztatott igazságnak elismerése elől, hogy az egészséges ipar elviselheti a maga adóterheit, viszont el kell ismerni annak feltétlen igazságát is, hogy viszonyaink között, midőn már a fejlettség magas fokán álló iparral kell a hazai ujonnan fejlesztendő iparnak a versenyt felvennie, midőn saját munkástörzs neveléséről kell annak gondoskodnia, midőn új piaczokat kell magának szereznie: a kezdet nehézségeinek leküzdésénél az adóteher alól való mentesség határozottan fontos tényező.
Ezt bizonyitja az a tiz éves tapasztalat is, a melyet az 1890. évi XIII. törvénycikk eredményei tárnak elénk.
Ezen törvénycikk biztositotta kedvezményekben eddig 628 gyár, illetőleg ipartelep részesült. Levonva ezen számból a 269 mezőgazdasági szeszgyárat, úgy a kedvezményeket élvező gyárak száma 359 marad és pedig:
| agyagipari gyár | 38 | |
| arany-ezüst ipari gyár | 6 | |
| bányászati ipari gyár | 11 | |
| bőripari gyár | 2 | |
| élelmezési ipari gyár | 30 | |
| faipari gyár | 18 | |
| fonó szövőipari gyár | 48 | |
| gépipari gyár | 23 | |
| gyermekjátékárú gyár | 1 | |
| hangszeripari gyár | 4 | |
| papir s papiranyagipari gyár | 13 | |
| ruházati ipari gyár | 3 | |
| szeszipari | 7 | |
| tudományos eszközöket készitő gyár | 4 | |
| üvegipari gyár | 17 | |
| vas- és fémipari gyár | 51 | |
| vegyészeti ipari gyár | 79 | |
| villamossági gyár | 4 |
Ezen 359 gyár, illetőleg ipartelep közül teljesen új 212 ipartelep s ezek között 88 olyan, melyek csak azon feltétel mellett létesültek, hogy a szóban lévő kedvezményeket megkapják, vagyis a kedvezmények - mint emlitém - a gyáripar előmozditásának tényleg hathatós eszközei voltak.
Arra nézve, hogy mely iparágra mily hatást gyakoroltak azok, a következő számok engednek következtetést.
Az ujonnan létesült gyárak között van
| agyagipari | 25 | |
| arany-ezüstipari | 4 | |
| bányászati ipari | 1 | |
| bőripari | 2 | |
| élelmezési ipari | 21 | |
| faipari | 11 | |
| fonó-szövőipari | 33 | |
| gépipari | 13 | |
| gyermekjáték-készitő | 1 | |
| papiripari | 4 | |
| szeszipari | 2 | |
| tudományos eszközöket készitő | 4 | |
| ruházati ipari | 2 | |
| üvegipari | 8 | |
| vas- és fémipari | 31 | |
| vegyészeti ipari | 47 | |
| villamossági ipari | 3 |
A kedvezmények hatása azonban nemcsak az új ipartelepek létesitésében, hanem a meglevő gyárak tökéletesebb berendezésében is nyilvánul, mert az 1890. évi XIII. törvénycikk a kedvezményeket nemcsak ujonnan létesülő, hanem már létező gyáraknak is biztositja, ha azok a technika fejlettségének megfelelően rendeztettek be.
Ennek a feltételnek 86 gyár felelt meg a jelzett idő alatt, tudniillik annyi gyár alakitotta át üzemét a technika vivmányainak megfelelően, a mi elvégre az ipari termelés fokozása szempontjából szintén némi eredmény, el is tekintve a 269 mezőgazdasági szeszgyártól, melyek ugyanezen elbirálás alá esnek, de fontosak épen a mezőgazdasági üzemek lehető belterjessé tétele szempontjából.
Oly túlnyomó mezőgazdasági jellegű országban, minő Magyarország, a mezőgazdasági ipar ezen egyik legfontosabb ágának tökéletesitése igen fontos tényező és már ebből a szempontból is figyelemre méltóknak kell elismerni azokat az adó- és egyéb kedvezményeket, a melyek ezt az eredményt előmozditani alkalmasaknak bizonyultak.
Ennek következtében, minthogy az ország ipari szükségletei a népesség növekedésével, a jólét emelkedésével és a műveltségnek a lakosság szélesebb rétegeiben való örvendetes terjedésével évről-évre fokozatosan növekednek és ezen szükségleteknek csupán csekély hányadát fedezi az ország saját ipari termelése; minthogy továbbá a nagymérvű ipari behozatal következtében, állandóan nagymérvű adózója marad az ország a külföld iparának, elengedhetetlenül szükséges gondoskodni az ipari fejlődés előmozditására alkalmasnak bizonyult eszközök további joghatályáról.
Ez a szükség indokolja a jelen törvényjavaslatot.
Mielőtt ezen törvényjavaslat részleteinek ismertetésére és indokolására áttérnék, legyen megengedve azon főbb szempontokat vázolnom, melyek annak előterjesztésénél vezéreltek.
A legfőbb szempont, mely egész közgazdasági politikám vezérelve, melyet közgazdasági irányú tevékenységem minden részében érvényesiteni óhajtok: a hazai fogyasztást a hazai termelésben biztositani, mely elv érvényesitése különböző szerves intézkedéseket és a nyilvánosság bevonását igényeli, hogy a fogyasztó közönség szükségletei beszerzésénél a hazai ipart vegye igénybe. Ez irányban tettem már különböző irányú intézkedéseket, melyek azonban ezen tevékenységnek csak kezdetét jelentik.
Hogy azonban az ipari termelés a fogyasztó közönség igényeit ki is elégithesse, ahhoz szükséges nagyipar, mely nagyban termel, szélesebb rétegekre hat ki és versenyképességében erősebb.
A versenyképesség kelléke azonban a lehető területi decentralizálás keretében a lehető centralizatió, vagyis az ipar területi eloszlása mellett ipari góczpontok teremtése és e góczpontokkal az ország egész ipari termelésre alkalmas területének behálózása.
A közgazdaságilag erős középpont a főváros mellett erős vidéki szerveknek is kell lenniök, még pedig úgy szervezve - a mennyiben erre a központi kormány irányitásának befolyása lehet - hogy viszont az egyes iparágaknak, illetve iparcsoportoknak lehetőleg középpontjai legyenek.
De a nagyipari termelés mellett nem szabad elhanyagolni az ipar más tényezőit sem, illetőleg módot kell találni arra, hogy ez utóbbi is fokozatosan áttérhessen a nagyobb mértékben való termelésre, vagyis a kézműipar azon ágait, melyek a tömegtermelésre utalvák, úgy kell szervezni, hogy a gyáripar előnyeit lehetőleg élvezhessék.
A kézműipar fejlesztésére több más eszköz is kinálkozik, mint az erőteljes szakoktatás s a gépek használata, de ezek mellett igen hathatós eszközei a szövetkezetek, melyek leginkább adnak módot nagyobb arányú termelésre való áttérésre.
A kézműipar felvétele e törvényjavaslat keretébe tehát a második vezető szempont, melyre itt utalnom kell.
A kézműipar rendkivüli fontosságát maga az a körülmény is eléggé indokolja, hogy ez kerek számban félmillió iparost érint, ennyi volt ugyanis a legutolsó népszámlálás szerint a kézműiparosok száma az országban, és nagyobbára városi elemet képezve, fontos a vidéki városok és a mezőgazdasági termények állandó fogyasztása szempontjából.
Ugyanezen vezető szempont kivánja a háziipar felvételét is, melynek nagy horderejét különösen az ország túlnyomó agrár jellege adja meg, melynek következtében az összes kereső népesség 78.46%-a - mint őstermeléssel foglalkozó - az év nagy részében nélkülözi a rendszeres foglalkozást.
Az ipari termelés mindhárom főtényezője között teremti meg tehát - az állami támogatás szempontjából - az összhangot e törvényjavaslat.
E mellett érvényesül abban különösen még két elv.
Az egyik, hogy az állami eszközökkel való fejlesztésnek csak addig szabad terjednie, mig az ipar - egyes ágait értve természetesen - részben megerősödik, részben a hazai szükségletek fedezésére képes, mert az ezen túlmenő támogatás egyrészről egészségtelen versenyviszonyokat támaszthat, másrészről felesleges túltermelésre vezethet, két oly hátrány, melyek - a mennyire lehetséges - feltétlenül elkerülendők.
A másik, a mi részben ebből foly: a meglévő ipart - ha fontos közgazdasági érdekek kivánják - meg kell védeni ujonnan keletkező iparokkal szemben, vagyis addig, mig valamely iparág meg nem erősödött, mig gyökerei nem nyulnak mélyen az ország talajába, nem szabad annak mesterséges úton versenyt támasztani.
Ezen országos szempontból fontos elvek mellett érvényesül a törvényjavaslatban még egy többé-kevésbbé a helyi érdekeket szolgáló rendszabály is: az állam ipari tevékenysége mellett a helyi hatóságok bevonása az iparfejlesztésbe, még pedig tovább menve a kedvezményekben, mint a mennyire az állam mehet. Mig ugyanis az állam csak oly iparágakat kedvezményezhet, melyek országos, illetőleg általános közgazdasági szempontból birnak fontossággal, a helyi hatóságokra és helyi érdekekre nézve minden bárminemü ipari vállalat fontos, minden vállalat növeli a helyi fogyasztást, szaporitja a népesség kereseti forrásait, szóval a helyi közgazdasági viszonyok emelésének tényezőjévé lehet.
Mindezek daczára a kedvezmények rendszerén és mértékén még sem tartom szükségesnek változtatni, elegendőnek tartom azokat szélesebb alapokra kiterjeszteni.
A meghallgatott különböző szaktestületek ugyan részben messzebb menő kedvezményeket kivántak és pedig egyrészt a tarifák kiterjesztése, másrészt a kedvezmények tartamának meghosszabbitása tekintetében. Ĺmde mig az előbbiek sokkal czélszerűbben oldhatók meg esetről-esetre az administráczió keretében, addig az utóbbit nem találtam indokoltnak, mert egyrészt az elmult két évtized tapasztalatai - az 1881. évi XLIV. és 1890. évi XIII. törvénycikk alkalmazása - azt mutatják, hogy e tekintetben a jelenlegi kedvezmények okszerű alkalmazása is biztosithat kellő eredményt, másrészt a kincstár érdekei is bizonyos mérséklést javasolnak a kedvezmények megszabásában és pedig annyival inkább, mert ezen törvényjavaslat keretei tetemesen bővültek az eddigi törvényhez képest. Ennélfogva legczélszerűbbnek mutatkozott a kedvezmények mérvének változatlan fentartása, még pedig annyival inkább, mert a jelen törvényjavaslatban érvényesitett új elvek azoknak erőteljesebb nyilvánulására, egyébként is módot adnak.
Ezekben vázolván a törvényjavaslatban érvényesitett főbb elveket és megokolván az abban biztositott kedvezmények mérvét, áttérhetni vélek a javaslat részleteire, melyeket csak az 1890. évi XIII. törvénycikktől való eltéréseikben fogok ismertetni.
Az 1. § több igen lényeges módositást tartalmaz. Az eddigi tapasztalatok az 1890. évi XIII. törvénycikk első szakaszának két lényeges hiányát éreztetik, nevezetesen, hogy nem volt abban megállapitva az az időhatár, a melyben valamely iparág újnak minősithető s viszont nem volt újnak nevezhető akkor, ha talán csak egy-két kis műhelye az országnak foglalkozott azzal, bár az ország szükségletének arányában elenyésző csekély mértékben.
Ezen két hiányon segit a jelen törvényjavaslat 1. §-ának 1. pontja, megjelölve egyrészt a törvény életbe lépte előtti időt, mint olyant, mely az új czikkek minősitésére nézve időhatárul szolgál, másrészt kimondva azt, hogy csak akkor nem új, ha gyárilag már készül.
Az első szempont azért bir jelentőséggel, mert e nélkül a törvény tiz éves tartama alatt egy és ugyanazon iparág újnak minősittetnék akkor is, ha az a törvény életbe lépte utáni első és esetleg utolsó évében létesülő gyárakban termeltetik, vagyis a tényleg új czikkeket meghonositott és a kezdet nehézségeit leküzdött új gyárak semminemű védelemben nem volnának részesithetők; a második módositás azért bir jelentőséggel, mert az 1890. évi XIII. törvénycikk idevágó szövege igen nagy korlátozást képezett, jóllehet teljesen indokolatlanul és határozott ellentétben magának a törvénynek intenczióival.
Lényegesen módosul az 1. § 2. pontjában foglalt taxatio is, részben szűkitve, részben tágitva a kedvezményezhető iparágak keretét.
De leglényegesebb benne az, hogy a jelen törvényjavaslat csak az ezentul felállitandó gyárakat kivánja a szóban forgó kedvezményekben részesiteni, holott az 1890. évi XIII. törvénycikk a már létező gyárakat is kedvezményezte.
Szemben ezen törvény egész intencziójával, mely oda irányul, hogy azon iparágak, melyeknek fejlesztése általában közgazdasági szempontból kivánatos, nagyobb mértékben honosittassanak meg, egyáltalában nem lehet indokolt a már amugy is létező gyárak külön kedvezményezése adómentességgel, el is tekintve itt a kincstár érdekeitől, melyek azonban elvégre mégis figyelembe veendők.
Már létező gyárak ilyetén támogatása csak nagyon kivételes esetekben lehet indokolt, a mit a törvényjavaslat 3. §-a lehetővé is tesz, épen ezért a kedvezmények rendszeres adományozását csak ujonnan létesitendő vállalatokra kellett korlátozni.
Ezen javaslat szerint a kedvezményezésből kimaradnának
a) az agyag- és üvegipar köréből az agyag- és alagcső, valamint üveggyárak, utóbbiak közül kivéve a tábla-, tükör- és palaczk-üveggyárakat.
Az agyag- és alagcsőgyárak kihagyását az a körülmény indokolja, hogy ez iparágak a kedvezmények husz évi hatálya alatt eléggé fejlettek arra nézve, miszerint ezeknek további kiterjesztése szükséges lenne, mig az üveggyárak kihagyandók voltak, azért mert egyrészt a jelenleg fennálló üveggyárak a megengedhető leghosszabb időtartamra élvezték, illetőleg élvezik már ezen kedvezményeket, tehát ezek már amúgy sem volnának további időre kedvezményezhetők, újabb gyárak létesitése pedig az amúgy is nagy válsággal küzdő hazai üvegipar helyzetét még súlyosabbá tehetné, minélfogva a látszólagos korlátozás itt tulajdonképen nem az, hanem a hazai üvegipar védelme kiván lenni.
Ez azonban csak az úgynevezett használati üvegárúkra nézve áll, de nem a tábla, tükör- és palaczküvegre, mert mig amazokban igen fejlett iparral birunk, ezek gyártásának fokozása még igen kivánatos, mit az a körülmény is igazol, hogy utolsó évi behozatalunk ezen czikkekben 3,809.020 koronára rúgott, a mi bizonyára elég tekintélyes összeg arra nézve, hogy ezen czikkeknek nagyobb mérvű termelése előmozdittassék.
b) A vas- és fémipar köréből a zománczozott vasedényeket, gőzgépeket és gőzkazánokat készitő gyárak, mig az ezen iparcsoportba tartozó egyéb ágak csak czélszerübben, jellegüknek megfelelőbben csoportosittattak, kevesebb részletezéssel, de tágabb tért engedve az alkalmazásnak.
Ugy a zománczozott vasedények mint gőzgépek és gőzkazánok kihagyását ezen iparágak eléggé fejlett volta indokolja, illetőleg az a körülmény, hogy akkor, midőn a meglévő ipar nemcsak az ország saját szükségletének fedezésére képes, hanem már kivitelre is van utalva, nem volna indokolt állami támogatással növelni ezek versenyét és e támogatás révén a verseny egészségtelen voltát előmozditani.
Egyébként megjegyzendő, hogy ezen csoportbeli dekedvezményezhető iparágakban utolsó évi behozatalunk 20,138.868 koronát tett ki.
b) A fonó szövő ipari csoportból csupán a juta, fonó és szövőgyárak maradtak ki ugyanazon okokból, mint a vas- és fémipari csoportból kihagyottak.
Ezeken kivül kimaradt még néhány mezőgazdasági iparág, mint a katángpörkölő és pótkávé, rizshántoló és cognacgyárak, valamint azok az ipartelepek, a melyekben sózott, száritott, füstölt hús, kolbász és kolbászfélék készittetnek.
Jóllehet épen hazai gazdasági viszonyaink között a mezőgazdasággal kapcsolatos iparágak fejlesztése kiváló gondozást igényel, az emlitett iparágak mellőzendők voltak a kedvezményezés kérdésénél azért, mert aránylag elég fejlettek már s további kedvezmények nyujtása által uj gyárak létesitésének előmozditása a már létező ipar érdekében nem lehet kivánatos.
Ezen korlátozásokkal szemben messzemenő tágitásokat tartalmaz a taxatio.
Nevezetesen ujonnan vétettek fel a kedvezményezendő iparágak sorába:
a) a kőipar köréből a márványfejtéssel és megmunkálással foglalkozó ipartelepek, mely iparágban behozatalunk 4,714.526 koronát tett ki az utolsó évben;
b) a vas- és fémipar köréből, mely csoport új beosztásával sokkal szélesebb körű alkalmazást enged, a lámpaárúkat, fémdíszárúkat, csavarokat és kovácsolható öntött vasárúkat előállitó gyárak, mely czikkekben utolsó évi behozatalunk 9,840.870 koronát tett, mig az e csoportba tartozó összes kedvezményezhető czikkek behozatali értéke ugyanazon időben 48,604.443 korona volt;
c) a tudományos eszközök, apróárúk és hangszeripar köréből a műszer, tanszer, óra és harmonium-gyárak, oly iparágak, melyek behozatalunkban 10,762.388 korona értéket képviselnek, mit beleszámitva, ezen egész csoport behozatala 17,102.988 koronát tesz;
d) a papir és papiripar körében a kedvezmények az összes papirgyárakra terjesztetnek ki, szemben az 1890. évi XIII. törvénycikk azon korlátozásával, hogy azok csak a csomagoló papirosra vonatkoznak, holott épen ez szorul legkevésbé a kedvezményezésre, ezt minden régi papirmalom késziti, mig épen a finomabb papir és papirárúk azok, melyek fejlesztésre és igy támogatásra szorulnak. Maga az a körülmény, hogy 14,167.929 koronát tevő behozatalunkban a csomagoló papir csupán 3,033.012 korona értéket képvisel, eléggé utal arra, hogy első sorban nem ez szorul támogatásra, de a behozatal tekintélyes értéke egyuttal indokolja azt is, hogy ez az iparág általában fejlesztésre szorul, el is tekintve attól, hogy a papiripar jelenlegi kedvezőtlen helyzete egyébként is istápolást igényel.
e) Lényeges változáson megy át ezen törvényjavaslatban a vegyészeti ipar kedvezményezése. Mig az 1890. évi XIII. tc. ennek csupán néhány ágát kedvezményezte, a jelen törvényjavaslat az emlitett törvény 2. § 2. c) pontjában felsoroltakon kivül - melyek ezen törvényjavaslat 1. § 2. c) pontjának szövegezésében benne értvék - a vegyészeti ipar minden ágát kedvezményezni kivánja, mert a fonó-szövő ipar mellett ez az iparcsoport bir egyik legnagyobb jelentőséggel az országra nézve s el is tekintve ennek 55,608.469 koronát kitevő behozatalától, ennek különböző ágai szorosan összefüggnek a mezőgazdasággal és bányászattal; tehát őstermeléssel egyrészt, az ipari termelés különböző ágaival másrészt.
Ugyanezen csoportba tartoznak az 1890. évi XIII. törvénycikkben külön felemlitett mezőgazdasági szeszgyárak is és ide vettem fel szintén új czikk gyanánt a gyertyaggyárakat, melyekben egymagukban 2,416.224 korona behozatalunk volt, jóllehet ez iparágban tetemes kivitelre kellene termelnünk.
f) Végül teljesen új csoportositással vettem fel a fonó- és szövőipari csoportot, a melynek minden egyes ága - a jutaipart kivéve - igen nagy arányú fejlesztést igényel, hisz maga ez az egy iparcsoport utolsó évi behozatalunkban 318,778.444 koronával szerepel, egymaga több mint csaknem az összes egyéb iparágak.
Eltekintve az új és az ipari viszonyoknak inkább megfelelő szélesebb körű alkalmazást megengedő csoportositástól, új czikkek gyanánt vettem fel itt a gyapjúmosó-telepeket, kötő- és csipkeárú gyárakat, előbbieket azért, hogy ezen kedvezmények segélyével az országban egykor virágzott gyapjúmosó ipar ismét fellendithető legyen, a mi fontos gazdasági érdek, utóbbiakat abból az okból, mert ezekben a czikkekben behozatalunk igen tetemes, az utolsó évben 14,465.020 korona.
Ezek az egyes iparágakra vonatkozó kibővitések, a melyeket az 1. § 2. a-f) pontjaiban felemlitett, a régi törvény szerint is kedvezményezhetett iparágakkal együtt véve, az ezen javaslatban felsorolt összes iparágakban való behozatalunk az utolsó évben 469,722.814 korona volt: oly óriási része árúforgalmunknak, mely elengedhetetlen kötelességünkké teszi, hogy ezen iparágak meghonositását és fejlesztését minden rendelkezésünkre álló eszközzel előmozditsuk.
Van azonban az 1. §-nak még további négy irányú kibővitése: a 2. h) pont és a 3-5. pontok.
Ezek két elseje a kézműipar fellenditését czélozza, két irányban.
Egyrészről a villamos erő olcsóvá tétele által előmozditandó a kézműiparban a gépek használatát és ezek segélyével fejlesztendő a kézműipar technikai ágát; másrészről a szövetkezetek támogatása révén lehetőleg egyesitendő az erőket s igy felszerelve technikailag is, megszerezni a kisebb termelésnek is a gyáripar előnyeit.
A villamos erő szolgáltatásának a kedvezményezés körébe való bevonása a végrehajtásban kétségkivül bizonyos nehézségekkel fog járni, de szemben azzal a fontos czéllal, hogy a kézműipar lehetőleg ismét versenyképessé tétessék, a felmerülő nehézségek elenyészők, a czél érdekében azokat le kell küzdeni.
Nem kevésbbé fontos a háziiparnak bevonása a kedvezmények keretébe, a mire egyébként már fentebb voltam bátor utalni; sőt ezen javaslat egyik nagyon lényeges ujitását éppen a kézmű- és háziipar bevonásában látom.
Ez utobbi különösen azon vidékek szempontjából bir fontossággal, melyek a gyáripar meghonositására kevésbbé alkalmasak, a hol a mezőgazdaság nem nyujt elegendő foglalkozást a lakosságnak, vagy a hol a túlnyomó mezőgazdasági jelleg következtében a lakosság az év nagy részében nélkülözi a rendszeres foglalkozást.
Megvallom, hogy a javaslat ezen pontjának gyakorlati alkalmazása inkább a kormány discretionális hatalmán fog alapulni, de mig egyrészről discretionalis jog nélkül iparfejlesztés lehetetlen, másrészről a háziipari foglalkozások sokfélesége és különböző viszonyai teszik lehetetlenné a szabatosabb meghatározást, a mennyiben más-más feltételek szabandók a fonó-, szövő-, kötő-, kosárfonó-, fa- stb. háziiparágaknál.
De még ettől is eltekintve, a helyi viszonyok is fontos tényezőt képeznek a kérdés elbirálásánál, mert mig a szegény Felvidék és az erdélyi részek hegyi lakosságánál pl. talán száz család rendszeres ipari foglalkoztatása már figyelemre méltó haladást jelent, addig az alföld gazdasági viszonyai mellett ezzel párhuzamba talán csak négyszer-ötször oly nagy kiterjedés állitható.
Végül az 1. § utolsó pontjára nézve - mely szintén új rendelkezése ezen javaslatnak - meg kell jegyeznem, hogy ezt azon okból vettem ide fel, hogy az adókedvezményekre vonatkozó összes törvényes rendelkezések együtt legyenek, el is tekintve attól, hogy az 1893. évi XXII. tc. 13. §-a az 1890. évi XIII. törvénycikkben foglalt kedvezményekre utal, mely pedig ez évvel hatályát veszti.
A 2. §-a
Lényegében azonos az 1890. évi XIII. tc. 2. §-ával s a mi kevés eltérés benne van, azt inkább a gyakorlati alkalmazásban szerzett tapasztalatok kivánták, nevezetesen, hogy a kedvezmények akkor is átruházhatók legyenek, ha valamely vállalat nem alakul már létesültekor részvénytársasággá, hanem a kedvezmények érvényének tartama alatt, továbbá szorosabban határoztatik meg az okiratok bélyeg- és illetékmentessége.
Első és harmadik bekezdése azonos az 1890. évi XIII. tc. 3. §-ának első és második bekezdésével, azzal a lényegtelen eltéréssel, hogy a mezőgazdasági szeszgyárak kedvezményezése tekintetében a földmívelésügyi minister nemcsak a pénzügy-, hanem a kereskedelemügyi ministerrel is egyetértőleg tartozik eljárni, a mi megfelel az eddigi gyakorlatnak, de természetes is, mert az ipari ügyek, legyenek azok anyagukra nézve bárminők, a kereskedelemügyi minister ügyköréhez tartoznak.
Ujak e szakasz második és hatodik bekezdései.
A második bekezdés azon rendelkezését, mely szerint a gyár üzembe helyezésének napjától kezdve három éven belül kell a kedvezmények engedélyezését kérelmezni, a pénzügyi igazgatás érdekei teszik szükségessé, elkerülendő azt a visszás helyzetet, mely az eddigi gyakorlatban kifejlődött, a midőn évekre visszamenőleg kellett a kedvezmények hatályát megállapitani, a mi nem ritkán igen nehézzé tette a pénzügyi kezelést.
A negyedik és ötödik bekezdések az 1890. évi XIII. tc. alapján engedélyezett kedvezmények hatálya és esetleges meghosszabbitása tekintetében rendelkeznek, lényegökben azonos módon az 1890. évi XIII. tc. harmadik és negyedik bekezdéseivel.
Ellenben lényeges ujitás a hatodik bekezdés, mely azonban folyománya a jelen törvényjavaslat azon intencziójának, hogy kedvezményekben csak ujonnan létesülő gyárak részesittetnek, a mivel szemben gondoskodni kellett arról is, hogy ha valamely iparág súlyos viszonyokkal küzd, úgy az bevonható legyen a kedvezmények keretébe és támogatása ily módon lehetővé váljék. Ebben a rendelkezésben kifejezésre jut az iparpolitika azon alapelve is, hogy nemcsak új ipart kell teremteni, hanem a meglévőt is gondozni, erősiteni.
Azonos az 1890. évi XIII. t -cz. 4. §-ával, azzal a kibővitéssel, hogy a szállitási kedvezmények általában a berendezési tárgyakra vonatkoztatnak.
Teljesen újak a javaslat 5. és 6. §-ai.
Előbbi számolni kiván egy a gyakorlatban előforduló nehézséggel és a gyárosok egy része által hangoztatott panaszszal.
Ugyanis, ha valamely gyár oly üzemágakat tart fenn, a melyek nem kedvezményezhetők, tartozik ezekről külön könyvelést vezetni és rendes adóvallomást tenni.
Ez a gyári üzemekben természetesen bizonyos gyakorlati nehézséggel jár, mire nézve elég utalni az erőszolgáltatás és az igazgatás közösségére.
E nehézségeket leküzdendő, a pénzügyminister úrral egyetértőleg oly rendelkezést vettem fel a javaslatba, mely szerint ily esetekben az érdekelt fél kivánságára a kedvezmények arányosan a két üzemág közötti aránynak megfelelő időleszállitással, az egész üzemre kiterjeszthetők legyenek.
Ezzel a tetemes könnyitéssel szemben azonban gondoskodnunk kellett netaláni visszaélések megakadályozásáról is, és habár ipari szempontból némi hátránynyal kétségkivül fog járni, ki kellett mondani a javaslatban azt, hogy az igy leszállitott arányos időtartam nem hosszabbitható meg.
foglalt rendelkezések nagy horderejére volt szerencsém már indokolásom általános részében utalni.
Két fontos elv domborodik ebben ki, alkalmazásában ugyancsak a kormány diszkreczionális hatalmára bizva.
Az egyik az, hogy a kedvezmények engedélyezése feltételekhez legyen köthető és pedig nem csak a vállalat helye, hanem terjedelme és egyéb viszonyai tekintetében is.
Ezzel mód nyujtatik a kormánynak arra, hogy a gyáripart irányithassa a vidék felé is, mert bármily örvendetes legyen a főváros iparának hatalmas fejlődése, melynek gondozása országos érdek, épen oly fontos érdekek fűződnek ahhoz, hogy vidéki ipari góczpontok teremtessenek és egyes iparágak az erre legalkalmasabb vidékekre lehetőleg összpontosittassanak.
Ugy a főváros, mint a vidéki városok és maguknak az egyes iparágaknak érdekei kivánják ezt.
De mód nyujtatik arra is, hogy a kormány befolyást gyakoroljon a vállalatok terjedelmére és hazai munkástörzs képzésére. Mert bár nem kicsinyelhetők az 1890. évi XIII. tc. eredményei, kétséget nem szenvedhet, hogy annak alapján igen sok oly gyár élvezi e kedvezményeket, melyek szerény terjedelmöknél fogva az ország közgazdasági helyzetének lényeges javulására vajmi csekély mértékben folynak be, nemkülönben sok oly nagy gyár, melyek évek multán is túlnyomó mértékben idegen munkásokkal dolgoznak, tehát annak a másik fontos követelménynek nem tesznek eleget, mely a hazai munkástörzs neveléséhez fűződik.
Minthogy pedig a gyári iparban főleg a nagy termelésre és a munkáselemben lehetőleg hazai erők foglalkoztatására és kellő kiképeztetésére kell törekednünk: okvetlenül gondoskodni kellett arról is, hogy az állam által nyujtott tekintélyes kedvezményekkel szemben megfelelő garancziák legyenek ezekre nézve biztosithatók.
Az ezen szakaszban kifejezésre jutó másik elv a már fennálló ipar érdekeinek megóvása.
Ebből a szempontból - mint már emlitém - korlátot kell szabni a kedvezmények engedélyezésének arra az esetre, ha valamely új iparág vagy nem erősödött még meg eléggé, vagy már oly mértékben fejlett, hogy az ország szükségleteit kielégitheti.
Mindkét esetben óvatosságot igényel az állami támogatás, mert a segitség helyett kedvezőtlen helyzetet teremthet vele.
Lényegükben és az életbeléptetésre, illetve a törvény tartamára vonatkozó eltérésekkel azonosak az 1890. évi XIII. tc. 5-9. §-aival, mindazonáltal oly kibővitéssel, hogy a 8. §-ban ki van mondva, miszerint az engedélyezésekről az illetékes törvényhatóság és kereskedelmi és iparkamara értesitendő, mely rendelkezést az indokolja, hogy ezen hatóságok saját adóik tekintetében érdekelvék abban, el is tekintve attól, hogy fontos érdekek - mint emlitém - kivánják, miszerint az iparfejlesztésbe a helyi hatóságok is bevonassanak.
Ugyanezt czélozza a javaslat 9. §-a - mint teljesen új rendelkezés - mely e mellett egy vitás kérdést is kiván törvényesen szabályozni.
Ugyanis ismételten felmerült már az a kérdés, joguk van-e a törvényhatóságoknak és községeknek (városoknak) saját adóikat egyes vállalatoknak elengedni, vagy nem?
Ezt a - nézetem szerint természetes - jogot szabályozza most ez a szakasz, kiterjesztve azt minden, bárminemű gyárra és ipartelepre, a mivel egyuttal bevonatnak a törvényhatóságok és községek az iparfejlesztésbe, melyeknek közreműködését - egyes elismerésre méltó kivételektől eltekintve - eddig az ország nélkülözte, holott nagy eredmények csak úgy lesznek elérhetők, ha az ország anyagi helyzete javitására irányuló törekvésekben egyesül az állam, a helyi hatóságok és maga a társadalom.
