Az állami tisztviselők, altisztek és szolgák illetményeinek szabályozásáról szóló 1893:IV. tc., mely ezeknek az állami alkalmazottaknak fizetését, lakpénzét, előléptetési viszonyait, az illetmények adóköteles és adómentes voltát szabályozza, nem terjedt ki az állammal szolgálati viszonyban álló alkalmazottak minden nemére, hanem szoritkozott ezen törvény általában az állam azon költségeire, kik hivatásuknál fogva az állami igazgatás és a jogszolgáltatás különböző ágazataiban közhatósági szolgálatot látnak el. Azokat az állami alkalmazottakat, kikre az 1893. évi IV. törvénycikk intézkedései ki nem terjesztettek, a törvény 21. §-a tüzetesen felsorolja, kijelentvén egyuttal ugyanott a törvény, hogy a hatálya alá nem tartozó ezen alkalmazottak külön intézkedések alá esnek. Tényleg ezek a külön intézkedések, a mennyiben azok az illetmények szabályozására vonatkoznak, a törvény 21. §-ában felsorolt alkalmazottak egyik-másik kategoriáját illetőleg, az 1893. év óta megszavazott költségvetések keretében megtétettek. Maradtak azonban az 1893:IV. tc. hatálya alá nem eső alkalmazottak viszonyait érintő egyes kérdések, melyek eddigelé törvényes szabályozást nem nyertek, miért is a közigazgatási gyakorlat e kérdések körül ingadozóvá lett. Ide tartozik első sorban az a kérdés: vajjon ezeknek az alkalmazottaknak a szolgálati díjjal terhelt fizetése egészében adómentes-e? a mi az 1893:IV. tc. hatályba lépte előtt az 1875:XXIX. tc. 5. §-a értelmében tényleg így is volt, avagy adómentesnek az 1893:IV. tc. 14. §-a értelmében csakis a fizetésnek az a része tekintendő, a mely szolgálati díj alá vonatik. Ide tartozik továbbá az a kérdés: vajjon az 1893. évi IV. törvénycikk 15. §-ában megállapított mentesség a törvényhatósági és községi adó, valamint az útadó és a közmunkaváltság alól, kiterjedt-e a törvény 21. §-ában felsorolt azokra az alkalmazottakra is, kiket az állami tisztviselői jelleg egyébként meg nem illet?
A kérdés mindkét esetben a körül forog, hogy az 1893. évi IV. törvénycikknek idézett 14. és 15. §-ai valóban oly kivételes és speciális rendelkezések gyanánt fogandók-e fel, melyek kizárólag csakis a törvény hatálya alá eső állami tisztviselőkre stb.-re érvényesek, avagy a hivatkozott törvényszakaszban oly általános érvényű jogszabály mondatott-e ki, mely a teljesen analog viszonyokra való tekintettel, ex jure rationis azon állami alkalmazottakra is kiterjed, kik mint államtisztviselői jelleggel nem biró alkalmazottak, a törvény hatálya alól a 21. § értelmében kivétettek. Kétségtelen, hogy ha a szóban levő törvényszakaszok speciális jogszabály gyanánt fogatnak, fel, akkor az 1893. évi IV. törvénycikk 14. §-ának az a rendelkezése, mely szerint az adómentesség csakis a fizetésnek arra a részére terjed ki, mely szolgálati díj alá vonatik, a 21. §-ban felsorolt alkalmazottakkal szemben nem érvényesíthető, mert ezen alkalmazottakra vonatkozólag továbbra is az 1875. évi XXIX. törvénycikk 5. §-ának az a rendelkezése marad hatályban, mely azt rendeli, hogy a kincstári díjak levonásával terhelt államtiszti fizetések a szabályszerű 12 havi levonási időszak tartamára a kereseti adó IV. osztálya alá ne vonassanak. Világos, hogy a törvényhozás akkor, midőn az 1893. évi IV. törvénycikk 14. §-ába foglalt rendelkezéssel a kereseti adóról szóló törvénynek az összes tiszti fizetésekre kiterjedő általános érvényű jogszabályát az adóztatás helyesebb végrehajtása czéljából módosította, ennek a módosításnak a megalkotásánál nem gondolt tisztán és kizárólag csakis az 1893. évi IV. törvénycikkben szabályozott illetményekre, hanem mindazon államtiszti fizetésekre, melyek az 1875. évi XXIX. törvénycikk 5. §-a szempontja alá esnek, és mivel se lehet támogatni azt a felfogást, hogy a törvényhozás akkor, midőn az 1893. évi IV. törvénycikket megalkotta abból a czélból, hogy az állami tisztviselők helyzetét javítsa, ezeket az adómentesség tekintetében
kedvezőtlenebb elbánás alá kivánta volna vonni, mint a 21. §-ban felsorolt egyéb állami alkalmazottakat. Már pedig ez volna az eset, ha a törvény 14. §-a az utóbbi alkalmazottakra ki nem terjedne; ha ezt a 14. §-át nem úgy fognók fel, mint az adótörvény általános érvényű rendelkezésének általános érvényű módosítását, és ennek az adótechnikai szempontból szükségesnek talált módosításnak hatálya alól a 21-ik §-ban felsorolt alkalmazottakat kivennők és ezekre az 1875. évi XXIX. törvénycikk 5-ik §-ának hatályát tartanók fenn.
A kormány nézete szerint az 1893. évi IV. tc. 14. §-a az 1875. évi XXIX. tc. 5. §-át egészben, vagyis az utóbb idézett § szempontjai alá eső összes fizetések adóztatása tekintetében módosította; az 1893. évi IV. tc. 14. §-a a kereseti adótörvény 5. §-ának megváltoztatását képező általános érvényű jogszabály, mely az 1893. évi IV. tc. 21. §-ában felsorolt állami alkalmazottakra is kiterjed, annak daczára, hogy ez a 21. § egyébként ezen alkalmazottakra a törvénynek a köztisztviselők sajátlagos viszonyait rendező egyéb határozmányait kiterjesztette volna. A hiányos szövegezésből deriválható szószerinti értelmezéssel szemben tehát helyre kell állítanunk a törvény ratióját, s ennek a törekvésnek kiván eleget tenni a benyujtott törvényjavaslat 1. §-a, mely a közigazgatási gyakorlatban felmerült kétely és bizonytalanság megszüntetése érdekében, azt a jogtételt czélozza érvényre emelni, hogy az 1893. évi IV. tc. 14. §-a egész általánosságban kiterjed mindazokra az állami alkalmazottakra, tehát a törvény 21. §-ának a), b), c), d) és e) pontjaiban felsoroltakra is, kik tiszti díj fizetésére kötelezvék, kivéve épen azért a m. kir. államvasutaknál és a m. kir. államvasutak gépgyáránál, valamint a diósgyőri vas- és aczélgyárnál alkalmazott személyzetet, mert ez a személyzet külön nyugdíjjal bír, és tiszti díjat az állampénztárba nem fizet.
Hasonló megfontolások eredménye a törvényjavaslat 2. §-a is, melynek értelmében az 1893. évi IV. tc. 15. §-a kiterjesztetnék a 21. § a)-e) pontjaiban felsorolt alkalmazottakra is.
Már az előző fejtegetésekből kiviláglik az, hogy az 1893. évi IV. tc. 21. §-ának rendelkezése nem tekinthető oly szabatos jogtételnek, mely kizárná a lehetőségét annak, hogy ez a törvény a szolgálati alkalmazási viszony szempontjából állami tisztviselői jelleggel nem biró alkalmazottakra érvényesíttessék, oly esetekben, midőn analog viszonyokról és a törvény ratiojáról van szó. A 15. §-ban az állami tisztviselők javára engedélyezett törvényhatósági, községi és útadómentesség, valamint a mentesség a közmunkaváltság fizetése alól, oly jogkedvezmények, melyek nem folynak ipso jure az államszolgálati viszonyból; a törvénynek oly kedvezményei ezek, melyek a törvényhozásnak arra a czélzatára vezethetők vissza, hogy az alkalmazott, ki fizetését az államtól kapja, annak lehetőleg csorbítatlan élvezetében maradjon, miután az állam nincs abban a helyzetben, hogy ily köztartozásokért alkalmazottjait kártalanítsa. E tekintetben az állami tisztviselő és az állam egyéb alkalmazottjai közt elvi különbség nem tehető: a jogkedvezmény ratioja mindkét esetben azonos. Épen azért a kormány az 1893. évi IV. tc. 15. §-ának rendelkezését, épúgy, mint a fentebb tárgyalt 14. §-t, oly intézkedésnek tekintette, mely a nélkül, hogy a szolgálati viszony és hivatás lényege érintetnék, egyaránt kiterjed mindazon állami alkalmazottakra, kik állami javadalmazást élveznek. Ezen felül nevezetesen az előző kormány abban a felfogásban volt, hogy az 1893. évi IV. tc. 21. §-a, mely az ott felsorolt állami alkalmazottakat illetőleg „külön intézkedésekre” utal, törvényes felhatalmazást foglal magában arra, hogy a törvénynek oly intézkedései, melyek a szolgálati viszony lényegét nem érintik, magában arra, hogy a törvénynek oly intézkedései, melyek a szolgálati viszony lényegét nem érintik, a 21. §-ban felsorolt alkalmazottakra is érvényesítendők. Jogmagyarázati szempontból úgy vélte a kormány, hogy az 1893. évi IV. tc. -nek az adómentességet szabályozó 14. és 15. §-ai azonos elvi alapon értelmezendők, más szóval, hogy ez a
két törvényszakasz az államtisztviselői törvény keretében, a hasonló helyzetben levő összes állami alkalmazottakra egyaránt kiterjednek. Ebből a felfogásból kiindulva, még 1893-ban rendelet intéztetett az összes törvényhatóságokhoz, melyben utóbbiak értesíttettek, hogy az 1893. évi IV. tc. 15. §-a alapján az összes állami alkalmazottak, tehát azok is, kik az idézett törvény 21. §-ában felsoroltatnak, a fizetésre, valamint a nyugdíjra és ellátásra kivetett állami adó után törvényhatósági, községi és útadó fizetése alól felmentendők és ezen minőségükben az 1890. évi I. tc. 25. §-án alapuló három kézi napszám teljesítésére, vagy megváltására sem kötelezhetők. Ezen rendelet ellen 1895-ig egy törvényhatóság sem szólalt fel, - 1895-től kezdve azonban néhány törvényhatóságban községben a jelzett köztartozások az 1893. évi IV. tc. 21. §-ában felsorolt alkalmazottakra, nevezetesen a m. kir. államvasutak és ezek gyárai alkalmazottjaira kivetettek s a pótadók behajtása iránt is intézkedések tétettek, mi arra indította a kormányt, hogy az 1893. évi rendeletet megújítsa és a rendelkezése alatt álló állami intézeteket a pótadók lerovásától visszatartsa. Minthogy azonban a pótadók kivetése és az azok behajtása iránti intézkedések meg nem szüntek, az adóval sujtott állami alkalmazottak a kibocsátott ministeri rendeletekre való hivatkozással az időközben hatályba lépett közigazgatási biróságnál tettek panaszt, mely biróság azonban azon az alapon, mert az 1893. évi IV. tc. az adómentességet csak a hatálya alá eső állami tisztviselők javára biztosítja, s ezen felül 21. §-ában az államvasuti alkalmazottakat a törvény határozatai alól egyenesen kiveszi, - a panaszlókat keresetökkel elutasítván, a kirótt adók megfizetésére kötelezte. A m. kir. közigazgatási biróságoknak ez a határozata azt eredményezte, hogy most már a pótadók kivetése és behajtása oly törvényhatóságokban és községekben is megindult, melyek eddig a ministeri rendeletekben nyert utasításokhoz alkalmazkodtak, illetőleg a pótadók kivetéséből és behajtásától tartózkodtak.
A dolgok ily alakulásában a kormánynak számot kellett vetnie azokkal a következményekkel, melyek a pótadók behajtásának esetében főleg az érdekelt állami üzemek alkalmazottjait sujtani fognák. Minthogy ugyanis a szóban levő adók a fentebb idézett ministeri rendeletek kibocsátása óta az ország túlnyomó részében le nem rovattak, az illető alkalmazottak önhibájuk nélkül tényleg oly mérvű adóhátralékkal lennének megterhelve, melyet megfizetni anyagi romlásuk nélkül alig volnának képesek. Ez a teher önként érthetőleg még emelkedik, ha az esetleges törvényhatósági, valamint az útadó összegét és a közmunka tartozás járulékait is figyelembe vesszük; mely köztartozások mennyiségére nézve azonban pontos kimutatások rendelkezésre nem állanak. A kormány, mihelyt ezzel az ügygyel foglalkozni kezdett, azonnal tisztában volt azzal, hogy a szóban levő adó és egyéb hátralékok rendezésénél az illető szolgálati ágak alkalmazottjait támogatás nélkül nem hagyhatja; mert számolnia kellett azzal a messze kiható nyugtalansággal és elkedvetlenedéssel, melyet a hátralékok behajtása az illető alkalmazottak körében előidézhetne. A mi nevezetesen az államvasuti és gyári alkalmazottakat illeti, ezek tekintetében a kibontakozás módozataival annál komolyabban foglalkozni kellett, mert a szolgálat ezen ágaiban a hátralékok kiméletlen behajtása esetleg káros következményekre vezethetne. A kibontakozásnak azt a módját, mely a közvetlen segélynyújtásban, vagyis az adóhátralékoknak az illető üzemek terhére való elvállalásában állana, nem találta a kormány választandónak egyrészt azért, mert ezen eljárás a költségvetést igen jelentékeny, ma még megközelítőleg se hozzájelezhető többkiadással terhelte volna meg; másrészt ez a megoldási módozat első sorban elvi okokból elejtendő volt. Az alkalmazottak adótartozásainak az állam terhére való elvállalása ugyanis elvileg ellenkeznék azzal a felfogással, melyet az állam ebben a kérdésben kezdettől fogva követ; s ezen elvi állásponttal szemben kivételesen se engedhető meg, hogy az alkalmazottak egyes kategoriái bármely adó alól az állam terhére mentesíttessenek. Másfelől elvileg abban a nézetben van a kormány, hogy az a kedvezmény, melyet az 1893. évi IV. tc. 15. §-a a szorosabb értelemben vett állami tisztviselőknek stb. megadott, a viszonyok analogiájánál és az indokok azonos voltánál fogva, meg nem tagadható az alkalmazottak azon részétől sem, kik a törvény 21. §-a szerint külön intézkedések alá esnek. Elvi és jogi szempontokon kívül, a kérdés gyakorlati oldalának megvizsgálása is erre a felfogásra vezet. A 21. §-ban felsorolt állami alkalmazottak nagy része és ezek között különösen az államvasuti és gyári alkalmazottak zöme, méltányosan alig vonható a helyi adók teherviselésének kötelezettségébe, mert velük szemben a törvényhatóságok, községek stb. által nyujtott ellenszolgáltatások alig kimutathatók. A vasuti és gyári alkalmazottak túlnyomó része, nagyrészt a helyi hatóságok körzetén kívül, szorosan a szolgálati helyhez kötve él és alig kerül abba a helyzetbe, hogy a községi stb. intézményeknek hasznát vegye, melyek fentartására a pótadók követeltetnek. Ily körülmények között, a kormány nézete szerint, a méltányossággal nem volna összeegyeztethető, hogy a szóban levő állami alkalmazottak a helyi adókkal megterheltessenek akkor, midőn az állam többi közegei, kik a helyhatósági élettel általában szorosabb kapcsolatban élnek, ezen adók alól törvényileg mentesítvék.
