A munkaadók és a mezőgazdasági munkások közötti jogviszonyok szabályozásáról szóló törvényjavaslatom előterjesztése alkalmával volt szerencsém jelenteni, hogy azon törvényjavaslat által a munkásügyekben szükséges törvényhozási alkotások kimeritve nincsenek. Az 1898:II. tc. életbelépte után előterjesztettem azon javaslatokat, melyek nyomán az 1899:XLI. és XLII. törvénycikkek megalkottattak: ezúttal pedig, a gazdasági munkások egy különleges részének, a dohánykertészeknek és munkaadóiknak jogviszonyai szabályozására nézve van szerencsém javaslatomat előterjeszteni. Annak, hogy ezekre nézve külön javaslatot terjesztek elő, nem az az oka, mintha ezek jogviszonyaira elvileg nem lenne az 1898:II. tc. hatálya kiterjeszthető, hanem az, hogy itt oly különleges viszonyok fordulnak elő, melyek különleges szabályozást igényelnek s ha e szabályozást mellőzzük, az eddigi állapotok az 1898:II. tc. megalkotása daczára továbbra is fenmaradnának.
A dohánykertészek ügyének szabályozását minden érdekelt tényező régebben sürgeti. A kérdés számtalan esetben való nyilvános tárgyalása, a felterjesztések, panaszok, az elbirált ügyek, helyi adatgyüjtés nyomán tehát bőséges anyag állott rendelkezésemre a javaslat elkészitésénél s igy módomban volt az érdekeltek jogos igényeit számba venni. Kétségtelen, hogy az egyik-másik részről felhangzott kivánalmakat javaslatom nem mindenben valósitja meg, - de a javaslat elkészitésével csak az lehetett czélom, hogy a termelő és a dohánykertész érdekét összhangba hozva, biztositsam a jogos igényeket.
Nem kerülte el figyelmemet az az óhajtás, hogy a dohánykertészek gazdasági cselédeknek minősittessenek s a cselédtörvény hatálya alá helyeztessenek. Tagadhatatlan, hogy nemcsak a termelő, hanem a dohánykertész érdeke szempontjából is sok komoly érv hozható fel ez óhajtás indokolására, mindazonáltal tartózkodnom kellett ily álláspont elfoglalásától, mert felfogásom szerint a dohánykertész és a termelő között létrejött szerződés nem szolgálati szerződés, s igy ez a jogviszony nem vonható a cselédi viszony szabályozására vonatkozó törvény hatálya alá. E megjegyzéssel egyben jeleztem azt is, hogy azok a gazdasági cselédek, a kik a dohánytermeléssel foglalkoznak, nem esnek a dohánykertész fogalma alá s ide csak u.n. részeskertészek tartoznak, a kik a beváltási ár bizonyos részeért s e mellett egyéb javadalmazásokért szerződnek a dohánytermelésre.
A javaslatot illetőleg általánosságban azt jegyezhetem még meg, hogy az eddigi munkás-törvények megalkotásában a törvényhozás által kijelölt azon irányelvek alapján épült az fel, melyek helyességét az eddigi tapasztalatok is igazolják.
Ebben sincs korlátozva a közérdek által felállitott korláton túl a szerződő felek szabadsága, ok nélküli zaklatást egy intézkedése sem tartalmaz, nincsen benne semmi, a mi viszonyainknak meg nem felelne és a termelő s dohánykertész jogos érdekének védelmét nem új, különleges szabályok által akarja biztositani, hanem azzal, hogy mindenkire nézve egyaránt kötelezővé teszi azokat a szokásokat s azt az eljárást, melyeket a rendesen vezetett gazdaságokban a felek önmaguk önként eddig is követtek s a melyekről épen e réven bebizonyult, hogy a felek érdekeinek oltalmazására megfelelők s alkalmasak. Joggal feltehető tehát, hogy e szabályok kötelezővé tétele által helyesen lesznek a felek jogviszonyai szabályozva. Nem szenved kétséget, hogy a javaslat egyik-másik rendelkezése itt-ott bizonyos anyagi érdeket is fog érinteni. De hangsúlyozom, hogy ez nem képez jogsérelmet, mert az anyagi előny csak addig számithat védelemre és biztositásra, a meddig a jogosság határát el nem hagyja. Igy például egyeseknek talán bizonyos veszteséget jelent az, hogy ezután tilos lesz a természetben kiszolgáltatott árúkat tetszés szerinti értékben felszámitani a kertész terhére; ámde az az eljárás, hogy az ilyen árúknak nem az átadás idejében való piaczi ára vétetik számitásba: jogosnak általában eddig sem tekintetett.
Az 1. § szerint a dohánykertésznek olyan munkás-igazolványnyal kell birnia, mint minden mezőgazdasági munkásnak. Több izben hangoztattatott már annak szüksége, hogy a dohánykertészek igazoló könyvvel láttassanak el. Tartózkodni kivántam attól, hogy a dohánykertészek részére egy új, különleges, olyan könyvecske tétessék kötelezővé, mely a munkásigazolványnyal nem egyenlő elbirálás alá esik, mert ez, a mikor már munkás-igazolvány és cselédkönyv van használatban esetleg zavarokra adna okot. A munkás-igazolvány, - mely a dohánykertészekre nézve mint kertészkönyv lesz kiadandó, - teljesen megfelel a czélnak. Ez a rendelkezés a 19. §-sal kapcsolatban lehetővé teszi azt, hogy a termelők tájékozást nyerjenek a szerződtetni óhajtott dohánykertész felöl, másfelől lehetővé teszi azt is, hogy a dohánykertész, ha ily minőségben alkalmazást nem talál, mint gazdasági munkás keressen foglalkozást. Ez a rendelkezés kizárja azt, hogy a különböző igazolványokkal visszaéléseket kövessenek el, a mire önként kinálkoznék az alkalom, ha a dohánykertészeknek külön igazolványnyal kellene birniok. Ez esetben ugyanis bármelyik munkás, szerezhetne egy kertészkönyvet s egy munkás-igazolványt, s egyikkel is másikkal is külön-külön szerződhetne más-más munkadóhoz. Ha azonban a dohánykertésznek kiadott igazolvány azonos lesz a munkásigazolványnyal, ilyen esetek nem fordulhatnak elő. Megjegyzem, hogy a termelőknek nem kell az igazolványt a kertésztől átvennie. Ha a szerződés megkötése abba bejegyeztetik (8. §), a termelő elég biztositékot szerez arra, hogy a dohánykertész más termelőhöz nem szerződhet el, mert az előljáróság az igazolványból tudomást vesz arról, hogy a dohánykertész a termelővel szerződést kötött.
A 2. § a szerződési feltételek megállapitásának a szabadságát biztositja azzal, hogy a törvénynyel és a jövedéki szabályokkal ellenkező kikötés érvénytelen.
A 3. § a szerződés megszünte tekintetében azt mondja ki, hogy a szerződés megszünik a szerződésben meghatározott időtartam elteltével, ha azonban egyik vagy másik fél a megszünés időpontját megelőzőleg két hónappal fel nem mondja a szerződést: az a vélelem, hogy azt hallgatagon meghosszabbitották. E rendelkezés lehetővé fogja tenni, hogy a felek legalább két hónappal a szerződés lejárta előtt tisztázzák a helyzetet s ne maradjon a szerződés megujitásának vagy megszüntének kérdése az utolsó napra, s igy egyik félnek is, a másik félnek is ideje s módja legyen saját érdekében megfelelőleg gondoskodni.
Itt megjegyzem, hogy beható megfontolás tárgyává tettem azt a kérdést, nem volna-e helyén való a dohánykertészek elbocsátásának időpontját meghatározni. Kétséget nem szenved, hogy ez igen czélszerű intézkedés volna a termelők s azon dohánykertészek érdekében, a kik uj szerződést is köthetnek. Mégis mellőzendőnek kell tartanom e kérdés szabályozását mindaddig, mig a gazdasági cselédekre nézve is nem lesz az elbocsátás időpontja egységesen szabályozva, még pedig - eltekintve az országban divó különböző szokástól, - azért, mert ha csak a dohánykertészekre nézve lenne egységes időpont megjelölve, a szerződés nélkül maradt dohánykertészek nem kaphatnának cselédszolgálatot, viszont a szolgálatból kilépő cselédek nem szerződhetnének el dohánykertészekül.
A felek szerződési szabadságát a 4. § nem érinti, csupán azt irja elő, hogy mire nézve kell a feleknek megállapodniok. Azt nem mondja ki a §, hogy például a termelő köteles előleget adni, csak azt kivánja meg, hogy a felek megállapodjanak arra nézve, hogy lesz-e igénye s mily időszakokban a kertésznek az előlegre. A kérdések, melyekre nézve a felek megállapodását megköveteli a § épen azok, a melyek miatt ma a legtöbb perlekedés támad s a hiányos megállapodások mellett ma alig-alig lehet a vitát eldönteni. A javaslat a felek megállapodásának határozott kitüntetését a szerződésben azért kivánja meg, hogy ezeknek a perlekedéseknek eleje vétessék.
Az 5. § a termelés érdekében állitja fel azt a szabályt, hogy a dohánykertész olyan munkára, mely a dohánytermelés hátrányával járna, nem vállalhat kötelezettséget. A második bekezdésében foglalt intézkedés pedig egy itt-ott felpanaszolt visszaélést s illetőleg a visszaélésre lehetőséget adó szokást akar megszüntetni. Gyakori az az eset, hogy a dohánykertész a szerződés szerint kötelezve van arra, hogy a dohánytermelésen felül más munkát is végezzen, de az ilyen külön munka díjazása nincsen meghatározva. Ily szerződési megállapodásnak legtöbb esetben viszály a vége, mert vagy a termelő él vissza a helyzettel s aránytalanul kevés munkabért állapit meg, vagy pedig a dohánykertész használja fel a szerződési megállapodás hiányát s még akkor is, ha megfelelő díjazást kap, elégületlen és perlekedik. Ezt a helyzetet kivánja a javaslat tisztázni, kimondván, hogy más megállapodás hiányában olyan bért kell fizetni, mint a milyet olyan munkáért a legközelebbi községben rendszerint fizetnek.
A 6. § szintén az ilyen sok keserüséget okozó vitáknak akarja elejét venni. Nem egy dohánykertész szerződésébe benne van az a feltétel, hogy még a dohánytermelés hátránya nélkül teljesithető munkára sem szabad másnál vállalkoznia. Az ilyen feltételnek az a következménye, hogy a kertész bizonyos időben tétlenül kénytelen lenni, ha csak a termelő más munkára önként nem alkalmazza. Mivel sem a termelőnek, sem a dohánykertésznek nem érdeke az, hogy a mikor a dohánytermelés azt megengedi, - s annak minden veszélyeztetése nélkül dolgozhatnék a kertész, akkor tétlenül legyen, - a javaslat azt állapitja meg, hogy csak abban az esetben szabad a kertészt az idegen munkaadótól eltiltani, ha maga a termelő biztosit neki megfelelő munkát.
A 7. § azt a szokást akarja kiküszöbölni, hogy a dohánykertésztől a termelési épületek, eszközök használatáért díjat szedjenek. Szokás például itt-ott a pajta használatáért pénzbeli szolgáltatást követelni. Annak fejtegetése, hogy a termelési eszközök használatának megfizetése jogos-e vagy sem, felesleges, mert akár jogos az, akár nem, kétségtelen, hogy minden esetre sok bajnak okozója, mivel a dohánykertész a használatáért fizetett díjat mindig igazságtalanul megszabottnak fogja tartani. Helyesebb tehát, ha a felek szerződéséből kitiltjuk azokat a pontokat, melyek a viszony elmérgesitésére vezetnek. Ez a tilalom elvégre anyagi veszteséget nem jelent a termelőnek. Mert ha az az álláspontja, hogy helyes a termelési eszközök használatáért szolgáltatást követelni s nem helyes azokat ellenszolgáltatás nélkül átadni, sokkal tisztázottabb, minden gyanusitást és visszaélést kizáró módon alkalma van anyagi érdekét megvédeni, azt mondván ki a szerződésben, hogy pl. nem adom a kertésznek a beváltási ár 50%-át, hanem csak 49%-át s igy nem vonok le semmit használati díj czímén. Ez a megállapodás kizárja aztán, hogy minden egyes termelési eszköz elővételénél kérdések merüljenek fel, hogy tartozik-e a kertész azért fizetni, s ha igen, mennyit.
A 8. § a szerződés megkötésének alakszerűségeit szabja meg. Feleslegesnek tartom itt kiemelni, hogy a községi előljáróság előtt való szerződéskötést mely okokból tartom a dohánykertészekre nézve is szükségesnek, elég utalnom arra, hogy azon indokok, melyek alapján az 1898:II. tc. az aratási szerződések megkötését az előljáróság elé utalta, itt még fokozottabb mérvben fenforognak, s az a meggyőződésem, hogy a mint az aratási szerződések tekintetében is jó eredményt biztositott ez alakszerűségek megkövetelése, úgy a dohánykertészek jogügyletének is csak előnyt fog az nyujtani.
Ki kell emelnem e helyen még azt is, hogy több dohánykertészszel is lehet egyazon okiratba foglalni a szerződést, a mi mindenesetre megkönnyiti az alakszerűségek betartásának kényszerét.
A 9. § a szerződéskötés költségeit szabja meg és a bélyeg- s illetékmentességet állapitja meg. A jegyző részére megállapitott díjban a szerződés megirásának díja nincs belefoglalva, ha tehát a felek megbizásából a szerződést a jegyző szerkeszti meg s irja, ezért a munkáért külön díjazásra van igénye.
A 10. § azon tilalmakat sorolja fel, melyek fenforgása esetében a jegyzőnek a szerződéskötésnél tilos közreműködni. Ki kell emelnem, hogy ez intézkedés a termelőket is biztositja arról, hogy jövedéki kihágás miatt eltiltott, tehát nem megbizható dohánykertész által nem lesznek félrevezethetők.
A 11. § kivételes intézkedésre ad felhatalmazást, úgy, mint az 1898:II. tc. 17. §-a azzal a változással, hogy a felmentést egyes községekre nézve is meg lehet adni.
A 12. § intézkedése természetes folyománya a 8. § rendelkezésének, mert ha a módositás az alakszerűségek betartása nélkül is eszközölhető volna, a 8. § rendelkezésének czélzata illusoriussá volna tehető.
A 13. § a termelőnek kötelességét szabja meg a dohánykertészszel szemben. Intézkedéseiben azonos e § az 1898:II. tc. 31. §-val, mig a 14. § a dohánykertész kötelességeit állapitja meg az 1898:II. tc. 34. §-a módjára. Ki kell emelnem, hogy a szerződés megszegése mind a két félre nézve büntető következménynyel jár, épen úgy, mint a hogy az 1898:II. tc., továbbá az 1899:XLI. és XLII. törvények szerint is büntetés sujtja a szerződésszegőt.
A 15. § azt kivánja minden termelőre kötelezővé tenni, a mit eddig is minden rendes gazdaságban megtettek, hogy t. i. a dohánykertész tartozásáról s követeléséről rendes jegyzék vezettessék, s a jegyzék egyik példánya a dohánykertésznek kiadassék. E rendelkezés bizonyára nem okoz senkinek nehézséget, másfelől a rendes kezelést biztositja, a mire pedig már azért is szükség van, mert a hiányos jegyzékvezetés már maga elég arra, hogy a termelő s a kertész között egyenetlenséget okozzon.
A 16. § jórészt azonos intézkedéseket tartalmaz az 1898:II. tc. 32. §-ával.
Miután a felszámitások ellen sok jogosult panasz hangzott fel: indokolt a javaslatban tervezett intézkedés, mely elvégre is a termelőnek jogos érdekét nem érintve, védi meg a dohánykertészt az esetleges visszaélés ellen.
A 18. § a végleges megszámolás idejét s módját szabja meg. A §-t illetőleg csak azt kell kiemelnem, hogy az elszámolást és kifizetést a termelő akkor sem tagadhatja meg, ha a beváltási árat bármi okból nem vette volna fel. Mert ha például a termelő járandóságát letiltják, ez alapon nem lehet a kertész jogos követelésének megfizetését elhalasztani vagy megtagadni, mert a kertésznek nem a beváltási ár bizonyos részére van joga, hanem arra van joga, hogy a termelő neki annyit fizessen ki, mint a mennyi a beváltás árából ő reá esik.
A 19. § a szerződés megszüntének feljegyzését teszi kötelezővé. Erre szükség van, mert addig, a mig az előző szerződés teljesitése vagy megszünése az igazolványban tanusitva nincsen, a kertész mással szerződést nem köthet. Egyébként e § intézkedései egyfelől a jó dohánykertészeknek, másfelől a termelőknek nyujtanak előnyöket azzal, hogy a bejegyzett adatok a kertész megbizhatóságára s képességére is világot vetnek.
A 20. § a dohánykertészt kötelezi, hogy a reá bizottakról beszámoljon s ne vélje azt, hogy a termelt dohány beszállitásával ő már minden kötelezettség alól mentesitette magát.
A 21. § ellenkező szerződési megállapodás hiányában a dohánykertész elköteleztetésére kötelezi a termelőt s ezzel azt a humánus szokást, mely a legtöbb gazdaságban eddig is követtetett, általános kötelezővé teszi.
A 22. § a termelőnek azt a jogot biztositja, hogy a dohánykertész által okozott kárának értéke erejéig a visszatartás jogával éljen. A rendelkezés különben lényegileg azonos az 1898:II. tc. 41. §-ával.
A 23. § a dohánykertész járandóságának s termelési eszközeinek ad bizonyos mentességet, mely intézkedés, mint a kisexistentiák védelme, bizonyára indokolt. Különösen jelentősséggel bir ez a termelőre nézve is, mert az a dohánykertész, a kinek járandósága le van tiltva, bizonyára aligha fogja kötelességét megfelelően teljesiteni. A termelési eszközök mentességét pedig az is indokolja, hogy azok nélkül nem is volna képes a dohánykertész kötelességének eleget tenni.
A 24. § az 1898:II. tc. 44. §-ával azonos intézkedést tartalmaz.
A 25. és 26. § a szerződés felbontásának okait sorolják fel s külön indokolásra aligha szorulnak, mert a taxative felsorolt okok olyanok, melyek önmaguk igazolják, hogy ily esetek bekövetkeztével a felbontásra a jogot meg kell adni.
A 27. § a szerződés jogos felbontásának módját szabályozza oly módon, mint a hogyan ez az eddig megalkotott munkástörvényekben szabályozva van.
A 28. § az 1898:II. tc. 44. §-ában foglalt rendelkezésnek a dohánykertészekre vonatkozó kiterjesztése.
A 29. § a szerződés felbontásában hibás fél kártéritési kötelezettségét állapitja meg.
A 30. § a kihágási büntető törvénykönyv általános határozatait s az 1898:II. törvénycikknek a dohánykertészekre is alkalmazandó rendelkezési hatályát terjeszti ki.
A 31. és 32. §-ok pedig az előző §-okban meghatározott tilalmak, illetőleg rendelkezések megszegését mondják ki kihágásnak, a 33. § pedig megállapitja azon eseteket, a melyekben az eljárás csak a sértett fél inditványára tehető folyamatba.
A 34. § a termelési engedély elvonásával akarja a dohánykertészek ellen elkövethető visszaéléseket, vagy a törvény rendelkezéseinek figyelmen kivül hagyását megtorolni. Ezekre nézve meg kell jegyeznem, hogy a dohánykertész lekötött helyzetében igen sok esetben teljesen ki van szolgáltatva a termelőnek. Például az igával biró kertésznek legelőre van szüksége vagy takarmányra. A termelő ad neki - máshol nem is bérelhet - de úgy lehet, olyan bérösszegért, a milyen bérösszeget az országban sehol sem fizetnek. A dohánykertész helyzetének ily kizsarolására az állam nem nyujthat segédkezet: annak tehát, a kiről tudva, bizonyitva van, hogy ilyen üzelmektől nem idegen, nem szabad módot adni arra, hogy azt ismételje vagy folytassa, annak termelési engedélyt adni nem kell.
A 35. § az 1898:II. törvénycikkben megjelölt hatóságok elé utalja a dohánykertészek ügyeit s egyben az eljárási szabályok tekintetében is hivatkozik az 1898:II. törvénycikkre.
A 36. § - mivel eddig is sok volt a félreértés a dohánykertészek minősitése kérdésében - kimondja, hogy a jelen törvény nem vonatkozik azokra, a kik évi rendes bér mellett cselédként szolgálnak, de a dohánytermelésnél foglalkoznak, valamint nem vonatkozik a dohánytermeléshez időlegesen felfogadott munkásokra s napszámosokra sem.
A 37. § a törvény életbeléptetésére, az átmeneti intézkedésekre s a végrehajtásra adja meg a felhatalmazást.
A fentiekben kifejtettek alapján tisztelettel kérem a törvényhozást, hogy ezen törvényjavaslatot elfogadni méltóztassék.
