Hazánkban 1879. év óta, a mióta a kulturmérnöki intézmény működését megkezdte, 174 birtokon 241 öntözést létesítettek, összesen 22. 611 kataszteri hold területen. Ezen öntözéseknek azonban egy része ez idő szerint üzemen kívül van helyezve, úgy, hogy alig tehető 15-16.000 holdra az a terület, a melyen ma az öntözés technikai berendezés alapul vételével s jó kezeléssel tényleg gyakoroltatik. A kulturmérnökség által létesített öntözéseknél a kat. holdankénti terméseredmény 35-50, sőt 60 métermázsára is emelkedik, más esetben azonban 10 métermázsára is leszáll a szerint, a mint jól vagy rosszul kezelik, trágyázzák és idejében látják-e el vizzel az öntözésre berendezett rétet vagy sem. De összehasonlítva hazánk legkülönbözőbb vidékein jól kezelt, öntözött réteken elért terméseredményeket, bebizonyítottnak tekinthető, hogy rétterületeken 30-40 q szénatermés könnyen elérhető, a mely mennyiség jó trágyázással még fokozható. Ezen említett öntözések elszórtan, leginkább a Dunántúl és hazánk északi részében, a Kárpátok nyúlványainak tövében létesültek; legkevesebb esik belőlük az Alföldre, a hol pedig klimatikus viszonyaink között a fűféléknek, réteknek okszerű művelése öntözés nélkül sikeresen alig képzelhető, mert csapadékszegény alföldünk a fűféléknek szükséges nedvességet és ezzel a talajban felhalmozott tápanyagnak feloldását nem biztosítja.
A nedvesítő öntözésnél ugyanis az öntöző víznek kétféle rendeltetése van; nevezetesen a víz a nedvesítés mellett a talajban tározott anyagokat is feloldja s a növényzet gyökerei által felszívható alakba hozza, ez az oka annak, hogy nyáron az öntöző víz kettős módon fokozza a termés növekedését. De ez egyuttal oka annak is, hogy nyári nedvesítő öntözésnél, ha nem gondoskodunk egyuttal arról is, hogy a fokozott termeléssel a talajban tározott tápanyagból elvont táplálék trágyázással a fokozott termelés igényeihez képest pótolva fentartassék, a terméshozam öntözés mellett is idővel csökkenni fog, mint ez, sajnos, számos öntözésünknél ezen okra visszavezethetőleg előfordul. A trágyázást részben vagy egészben pótolhatjuk a folyók, patakok iszapjával, hordalékával, ha a vizet olyankor, a mikor az iszapos víz a réten kárt nem tesz, tehát ősszel, tavasszal a rétekre vezetjük, a mikor a folyók nagy mennyiségben lebegtetik vizökben a vízgyűjtő területekről lesodort s az ártéri réteken jellemző buja tenyészetet biztosító tápanyagot. A mi klimatikus viszonyaink mellett öntözés nélkül ugyan gazdálkodni lehet, de az okszerű állattenyésztésre alapított gazdálkodás az öntözést megköveteli, különösen alföldünkön, a mely csapadékban a legszegényebb. De itt is általában az ősziek az öntözést meg nem kivánják és nagyban és egészben, a kerti veteményektől eltekintve, csakis a tavasziaknak s ezek között a kapásnövényeknek, de első sorban a fűféléknek, a réteknek és takarmánynövényeknek öntözéséről lehet szó, és a mikor hazánkban a nagyban való öntözést veszszük tervbe, ezek öntözéséről kell gondoskodnunk.
Az öntözéssel való gazdálkodás tényezőit a talaj- és öntöző víz minősége és a víz bősége képezik. Az első kettőt illetőleg a viszonyok hazánkban kedvezők, de nem kielégítők a harmadik, a vízbőség tekintetében, mert nyáron folyóink vize nagyon elapad. A Duna völgyében úgy a vízbőség, mint az öntözésnél számbajövő esés tekintetében aránylag még jobb a helyzet, mint a Tisza völgyében. Nevezetesen a Duna mellett a Vág, a Garam, a Rába, kivált pedig a Mura és Dráva jelentékeny viztömeggel rendelkeznek öntöző csatornák számára; de elegendő esés is áll rendelkezésre, hogy a csurgalék vizeket szabadon, nagyobb nehézség nélkül elvezessük; azonban még itt is igen messze állunk a felsőolaszországi vízbőség és esési viszonyoktól. Kedvezőtlenebbek azonban a viszonyok úgy a vízbőség, mint az esés tekintetében a Tisza vízgyüjtőjében. A Tisza és mellékfolyóinak kis vízmennyisége másodperczenként mintegy 200 m3-t tesz ki, a melylyel, ha a hajózás követelményeitől eltekinthetnénk, a legjobb esetben 4-500.000 holdat lehetne rendszeresen öntözésben részesíteni. Ennél természetesen tetemesen kevesebbet, ha a hajózásnak érdekein csorbát ejtenünk nem szabad. És itt fel kell említeni, hogy folyóink vizeinek kihasználása szempontjából különösen fontossággal bir, a mikor az öntözést terjeszteni akarjuk, két körülmény szabatos ismerete, t. i. mennyi víz kell klimatikus viszonyaink között egy rétterület kat. holdjának kellő nedvesítésére és mennyi a nyári kisebb és őszi kis víz idején főfolyóinkban lefolyó vízmennyiség, a mely öntözésre egyáltalában rendelkezésünkre áll. Tisztában kell lenni ezekkel, a mikor az öntözés nagyobb arányú fejlődésének alapját vetjük meg.
Az okszerű gazdálkodás, nevezetesen az állattenyésztés biztosítása szempontjából az öntözéseknek minél nagyobb keretben való létesítése feltétlenül helyes és közérdekű követelmény, a mennyiben hivatva van hazánk mezőgazdaságának jelentékeny részét biztosabb alapokra fektetni, azt úgyszólván reformálni. És itt el kell készülve lennünk, hogy a haladás rohamos nem leend, de nem szabad majd figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy a mezőgazdaság terén e reform nálunk, de a nyugaton is csak lassan és fokozatosan hódít tért azon nagymérvű conservatismus mellett, mely e foglalkozási ágakban egyáltalában, de kivált az öntözésekkel szemben tapasztalható. Nemcsak ott van a nehézség, hogy nehezen szánja el magát az egyes gazda, hogy az öntözésre áttérjen, ennél sokkal fontosabb az a tapasztalat, hogy igen hosszú időre van szükség, míg a gazdák a berendezett öntözést megtanulják úgy kezelni és kihasználni, a mint azt a dolog természete megkivánja, hogy hatása sikeres, eredményes legyen. A helyes gazdálkodási elvek és rendszerek nehezen tudnak maguknak utat törni a gyakorlati életben; az öntözések speciális természetüknél fogva e tekintetben még nehezebben hódítanak tért, mert némi technikai ismeretek mellett a víz természetének és használatának oly beható és apró részleteit és fogásait tételezik fel, melyre csak kitartó megfigyelés útján jöhetni reá. És ép ezért, ha a jövő fejlődés útján megvetni és az öntözés iránti hajlamot, az azokkal járó ismereteket terjeszteni akarjuk, hogy majdan tág körben ismert legyen, mint p. o. ma ismeretes a trágyázás hatása, mint általánosan elismert a gazdasági gépek előnye, öntözési minta-telepeknek létesítését kell előmozdítanunk lehetőleg több helyen és a lehető legkülönfélébb talaj- és vízviszonyok között. Nemcsak a folyók partjain kell a berendezéseket megtenni, de el kell vezetni a folyók vizét azok partjairól a vízszegény, és oly vidékekre, hol folyóvíz egyáltalában nincs,
hogy ez által mód adassék minél több vidék gazdáink a folyóvízzel és az öntözéssel megismerkedni. Különösen pedig oly vidékekre, hol az öntözéssel való gazdálkodásra való átmenet részint gazdasági, részint szocziális bajok orvoslása tekintetében képez közszükségletet. Az öntözés terén a mozgalmat tehát minél szélesebb körben meg kell indítanunk, de ezzel párhuzamban az öntözött rétek gazdasági kezelésével kapcsolatos kérdéseket is kellő figyelemben kell részesíteni, mert nem elég a terület öntözésre berendezni és azt több-kevesebb szakértelemmel vízzel időszakonként ellátni, hanem azt gazdaságilag is helyesen kell kezelni. Pedig a legközelebb múlt tapasztalata ez irányban mutatta a sürgős intézkedés szükségét, mert sok esetben nem lévén a gazdaközösségeknek kihez fordulnia, hogy öntözött rétjének megváltozott viszonyai okát megtudhassa, öntözését elhanyagolta, felhagyta. Ezért intézkedtem, hogy az országos növénytermelési kisérleti állomás Magyar-Óvárott a hazai öntözéseket gazdasági és növénytermelési szempontokból meg vizsgálja, tanulmányozza és megállapítsa azon módokat és eljárásokat, a melyet hazai talajunk és klimánk megkivánnak. Az állomás működését ez irányban már meg is kezdte és a tél folyamán tíz öntözött gazdaságból bekért adatokból és szénamintákból meggyőződvén arról, hogy a rétek növényzete sok helyütt nem a jobb füvekből képződött, a fűnemek feljavítására fűmagfelülvetéssel kombinált trágyázási kísérleteket indított meg, a melyekkel kapcsolatban mind a tíz helyen állandó figyelemmel kiséri, minő befolyással van az öntözés az elsőrendű takarmányfüvek és herefélék elszaporodására, minő arány mutatkozik a szál- és aljfüvek között, minő befolyással van az öntözés a termések nagyságára, a széna minőségére és mindazon kérdéseket tanulmányozza, a melyek az öntözött részek gazdasági kezelésével összefüggésben vannak, hogy hazai tapasztalatok és megfigyelések alapján indulhassunk tovább az öntözések útján.
Arra a kérdésre, hogy mily alapon épitsük öntöző csatornáinkat, már határozottabb alakban adhatunk választ. E kérdés ismét a következőleg részletezhető: ki létesítse az öntöző csatornákat? - az állam? - nyerészkedésre alakult részvénytársaságok? - vagy maguk az érdekelt birtokosok? társulati úton az állam anyagi támogatása mellett, esetleg a nélkül?
Ha az állam létesíti a nagy öntöző csatornákat, úgy a birtokosok a víz használatáért - legyen az mezőgazdasági vagy ipari - vízdíjat fizetnek, a mely helyes kezelés mellett a csatorna fentartási és kezelési költségen felül a legjobb esetben a befektetés kamatjának megtérítéséig terjedhet, míg a befektetett tőke törlesztésére számot vetni nem kell, mert az öntöző csatornának állandó jó karban tartása mellett annak állaga nem változik. Természetes, hogy a csatornalétesítés után következő első években a vízdíjakból befolyó összeg a fentartási, kezelési költséget és a befektetés kamatját fedezni nem fogja, mert a dolog természeténél fogva az öntözővíznek igénybevétele a birtokosok részéről csak lassanként, fokozatosan történik; ha a vízdíjak magasan állapítják meg, az öntözések terjedése lassan halad előre, ha a vízdíjak alacsonyabbak, a jövedelmezőség csökken, de az öntözések jobban terjednek; de bármint alakuljanak a viszonyok, előrelátható, hogy ha az öntöző csatornákat az állam létesíti, a létesítés után első években az állam kell, hogy pótolja a vízdíjakból befolyó összeget meghaladó kiadásokat. Az állami kezelés tagadhatatlanul nehézkes és ezért bizonyos, hogy az államtól hozott nagyobb pénzáldozatok daczára az öntözők érdekei a nap-nap mellett változó igényekkel szemben, melyek a víz mennyisége, elosztása stb. tekintetében felmerülnek, alig fognának kielégittetni, mert az állami kezelés kötve van formákhoz és oly szoros kerethez, mely az öntözési munkálatok természetével össze nem egyeztethető.
Nyerészkedésre alakult részvénytársaságok a csatornába befektetett tőke amortisatiójától el nem tekinthetnének, ily társaságok létesítése esetén a vízdíjaknak már azért is magasabbaknak kell lenni, mintha az állam létesíti a csatornákat. A magasabb vízdíjak az öntözések terjedését nehezítik, ezért ily vállalatoknál állami támogatás nélkül a működés első éveiben a hiány annál nagyobb kell hogy legyen, minél lassabban halad az öntözések terjedése. Ily társaságok léte állami támogatás nélkül csak úgy képzelhető, ha a csatornán a viznek oly kiterjedt ipari használata van biztosítva, a mely a vállalat pénzügyi prosperálását már elejétől biztosítja; de ebben az esetben félő, hogy az öntözés terjesztése csorbát fogna szenvedni, mert emennek terjedése az ipari vállalatoktól fogva esetleg a vizet és így a részvénytársaságtól a biztos jövedelmező alapot elvonni. Nem sokat változik a helyzet, ha az állam segélyezi az ily nyerészkedésre alapított társaságot, vagy az által, hogy a befektetett tőkének egy bizonyos százalékos kamatozását biztosítja vagy hogy azt egy bizonyos állandó segélyben részesíti, mert mindkét esetben a kezelési hiányt fedezi ugyan az állam, de a birtokosok egy nyerészkedésre alapított társaságnak lesznek kiszolgáltatva, a melynek bizonyára első czélja részvényesei érdekének kielégítése és másodsorban az öntöző vizet használó birtokosoknak mindenkor legolcsóbb kiszolgálása, a miből természetszerűleg az öntözők és a társaság közti surlódások fognak kifejlődni, a melyek végeredményben az öntözés terjedésének rovására a vízművek elhanyagolásával, sőt a részvénytársaságok bukásával végződnek.
Számos külföldi példa Spanyolországban, Olaszországban és Francziaországban igazolja ezt, különösen Spanyolországban, a hol még a jelentékeny állami segély sem volt képes az ily vállalatokon és az ezekkel egybekötött öntözések ügyén segíteni. Az öntöző csatornák és művek létesítésére legbiztosabb alapul kinálkozik, ha azok maguk az érdekeltek kezébe tétetnének le autonóm működéssel felruházott társulatok alakjában, és legbiztosabb alapnak igérkezik ez különösen hazánkban a hol az ármentesítések, lecsapolások és belvizvezetések terén az érdekeltek autonom közreműködése mellett a munkavállalatokat oly erővel és mértékben indították meg és végezték be, a mely közönségüknek reátermettségét fényesen igazolja és a mely az ez alapon meginduló öntözési társulatok sikerét már előre biztosítja.
Ily társulatok működése a legolcsóbb is, mert az érdekeltek köréből választott elnök és választmány vezeti és évi fizetés nélkül végzi a társulat teendőit; intézkedésük közvetetlen és gyors lehet, mert kevés formalitáshoz kötve rendelhetik el a szükséges munkálatok végrehajtását, változtathatják meg a rendelkezéseket és mindezek felett saját érdekeiktől sarkalva, a legtökéletesebb, a leggyorsabb és legolcsóbban biztosíthatják kitűzött közös czéljuk elérését. Természetes, ily autonom társulatok alakulása esetén nem tételezhető fel, hogy valamely nagyobb öntöző csatorna létesítésekor az összes öntözendő területet az alapításnál össze lehetne hozni, vagy hogy az öntözés az alakulás után oly rohamosan terjedjen, hogy a tagokra kivetett elviselhető vízdíjak a csatornalétesítés költségeinek kamatját, esetleg törlesztését, s a kezelés és fenntartás költségeit fedezzék, miért is el kell készülve lenni ezeknél is arra, hogy a létesítés utáni első években hiány fog mutatkozni. Ezt a hiányt már most vagy a társulatot alakítóknak kellene öntözési díjukon felül viselni, oly kikötés mellett, hogy ezen összegek nekik későbben meg fognak téríttetni; ez azonban alig képzelhető, ha csak oly jogok nem biztosíttatnának a korábban belépők részére az utóbb belépettek rovására, a mely az öntözés terjedésének akadályát, gátját képezhetné, vagy az államnak kell az időleges hiány fizetését magára vállalnia. A külföldi példák azt mutatják, hogy nagyobb öntöző vállalatok az állam kezdeményezésére, az állam hathatós segélyezése és pénzbeli támogatása nélkül sehol sem keletkeztek, épúgy nem tételezhető fel hazánkban ilyeneknek állami segély, támogatás nélküli alakulása, a hol pedig a kezdet nehézségei nem kisebb alakban mutatkoznak, jóformán az állam közreműködésére támaszkodik.
Az állami támogatás módja sokféle lehet, előmozdíthatja az állam ily társulat működését az intercalaris kamatok elvállalásával addig az időig, míg a csatornák elkészülnek és az öntözés kezdetét veszi. Előmozdíthatja egyes munkálatok elvégzésével, milyenek bukó- vagy fenékgátok, a vízfőnél a folyó medrének szabályozásával a vízkiviteli műnél, mely rendezések a folyó medrének esvén, az állami segélynek indokolt módját képezhetik. Az állami támogatás leghelyesebb módja azonban abban állapítható meg, ha az állam viselné a befektetett tőke kamatainak és törlesztési részletének, egyszóval a társulati évi költségeknek egy részét mindaddig, míg a társulati tagok száma, illetőleg területe az utóbb belépők által annyira felszaporodik, hogy a vízdíjakból és egyéb forrásokból eredő bevétel az összes költséget fedezvén, a társulatnak további állami támogatásra szüksége nincs.
Autonom - életképes - öntöző-társulat alakításánál minden esetre meg kell állapítani azt, hogy mennyi az alakuláskor belépett tagok maximális vízdíja és hogy ennek arányában kialakításba helyezett állami hozzájárulás mikor kezdődjék, illetőleg mikor tekintessék egy társulat megalakultnak és mily modon csökkenjen az állami segély a tagok számával és mikor szünjék az meg; ezen kérdések helyes megoldása után előrelátható, hogy ezek az érdekeltségi öntöző-társulatok bizonyára legjobban fognak beilleni az érdekeltségektől alakított és kezelt ármentesítő- és lecsapoló-társulatok közé és jobban is beilleszthetők a vízjogi gyakorlatunkban és törvényünkben megállapított társulati keretbe, mint akár a részvénytársasági, akár az állami öntöző csatornák, a melyek viszonyaink közt épannyira nem fognának prospertálni, mint egyebütt és még ellenkező esetben, vagyis állami és részvénytársasági forma mellett az ezen érdekeltek és a létező autonom ármentesítő- és lecsapoló társulatok közt a minduntalan fellépő érdekellentét folytán végnélküli ellentétekre, súrlódásokra adnának alkalmat, a melyek nem alkalmasak arra, hogy az öntözések ügyét népszerűvé tegyék és terjedésöket biztosítsák. De oldassék meg az öntöző csatornák és társulatoknak alakja bármiként, főkövetelmény marad az, hogy azok lehetőleg vízjogi törvényünk megszabta keretén belül működjenek, hogy vízjogi törvényünknek általános jogi és szervezeti, rendőri rendelkezései fentartassanak és hogy vízjogi törvényünk rendelkezései csak kiegészíttessenek abban az irányban, a melyben az öntöző-társulatok működésének biztosítása ezt okvetlenül megköveteli.
Ha az öntöző csatornákat az állam létesíti, esetről-esetre kellene külön törvényhozási intézkedéssel a tervbe vett öntöző csatorna létesítésére szükséges költségeket törvényhozásilag megszavaztatni és a csatornalétesítéssel kapcsolatos kérdéseket rendezni. Hasonlóan esetről-esetre való törvényhozási intézkedés szüksége merülne fel, ha nyerészkedésre alapított részvénytársaságra bizatnék az öntöző csatornák építése, mert ezeknek létesítése jogok adományozásával járna, a mely jogok a Ferenczcsatorna-társulatra vonatkozó engedélykormányokhoz hasonlóan csak törvénybe czikkelyezés útján nyerhetnének elintézést. (1870:XXXIV. tc. és 1873:XVII. tc.) Míg ellenben, ha az öntöző-társulatokat a vízjogról szóló 1885:XXIII. tc. keretein belül szervezzük, egy általános törvényben mindazok az intézkedések megtehetők, a melyek egy ily öntözésre alakult társulat helyes szervezése és az állami hozzájárulás biztosítása végett a vízjogi törvény határozmányain túl szükségesek. Ezen szempontjából vezéreltetve készült a jelen törvényjavaslat.
A 11. §-ban az öntöző-társulati tagoknak a víz feletti rendelkezési joga akként van szabályozva, hogy a társulati csatornából kivett vizet mindenki csak birtoka határán belül s csak arra a czélra használhatja, a melyre azt eredetileg kivette, vagyis csak öntözésre, minthogy a 9. § szerint társulati tagok csak azok lehetnek, a kik a vizet öntözésre használják s így a kivezetés eredeti czélja ezeknél más, mint öntözés nem lehet. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a birtok határán kivül az illető társulati tag a csatorna vizére más czímen használati jogot nem nyerhet, vagy hogy a ki a vizet öntözésre használja, birtoka határán belül az ipari vagy más czélra egyáltalában fel nem használhatja, hanem azt jelenti, hogy a birtok határán túl a víz felett a társulat rendelkezik, hogy továbbá a társulati tag az öntöző vizet más czélra csakis újabb engedély alapján, a társulat hozzájárulásával használhatja.
A 17. § a vízkiosztás módjának megállapítása s a vízhiány tűrésének sorrendje iránt intézkedik. Öntöző-társulatoknál a viznek czélszerű kihasználása és surlódások elkerülése érdekében szükséges, hogy a viznek felhasználási sorrendje az érdekeltek közt megállapítva legyen, hogy ki-ki előre tudja, mikor, mily hosszú időn át fogja a társulati csatornából a vizet kivezethetni, hogy ehhez képest saját belső berendezésén megtehessen az előintézkedéseket az öntöző viznek tökéletes és czélszerű felhasználására. Fontos továbbá, hogy arra az esetre, ha p. o. valamely előre nem látott körülmény folytán az öntöző-társulat a folyóból nem kapja meg időszakosan azt a vizet, a mely részére a hatóságtól engedélyezve lett, előre megállapítassék, hogy ezen vízhiányt a tagok mily módon tartoznak tűrni. Öntöző-társulatoknál ugyanis a vízjogról szóló 1885. évi XXIII. tc. 34. §-ában foglalt jogszabályt, kötelezőleg alkalmazást nem nyerhet, mert eltekintve attól, hogy ily alapon az egyidőben társulatban lépett érdekeltek között a kérdés meg sem oldható, vízhiány esetén a rendelkezésre álló víz helyes kihasználása teljesen az adott viszonyoktól s azok alakulásától függ. Hogy egyébként a sorrendnél a víz leghelyesebb kihasználásának elve fog szem előtt tartani, annak biztosítására szolgál a javaslat azon rendelkezése, mely szerint a vonatkozó szabályzat érvényéhez a földmívelésügyi minister jóváhagyása is kiköttetik. Kimondatik továbbá, hogy ezen szakaszban, hogy a társulat hibájának be nem tudható vízhiányból eredő károkért a társulat a társulati tagokkal szemben kártérítéssel nem tartozik. Gondoskodni kellett ennek kifejezéséről, mert különben a társulat vízhiány esetén vizet nem kapott érdekeltek részéről folytonos zaklatások lehetőségének lenne kitéve. Önként értetik azonban, hogy a társulati közegek esetleges mulasztása következében beálló károsodás esetén ezen rendelkezés az illető társulati közeget a magánjogi felelősség alól nem mentesíti.
A 24. § az állami hozzájárulását rendezi azon évekre, a meddig ily társulatok saját jövedelmükből kiadásaikat fedezni nem tudják. Jelen indokolás bevezetésében említve volt, hogy alig képzelhető, hogy valamely öntöző csatorna létesítésekor az összes vízmennyiséggel öntözhető terület egyszerre bejelentessék a társulat alapjául, s hogy a valószínűség a mellett szól, hogy egy kisebb területmennyiség lesz az, melynek tulajdonosa a biztos eredmény tudatában a társulat megalakításában vesz részt, míg nagyobb része be fogja várni az eredményt és később fog csatlakozni. A társulat megalakulását lehetővé kell tehát tenni, még mielőtt az egész terület, melynek vízzel való ellátására valamely öntöző-csatorna megtervezve lett, az öntözésre kötelezőleg jelentkezett. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha az öntözésre bejelentett területek tulajdonosai a beruházásokat, melyek nagyobb területekre vonatkoztatva lettek tervezve, saját erejükből teljesítik vagy ha helyettök ezen terhet más valaki elvállalja. Az első esetben társulat egyáltalán nem lenne alakítható, mivel egyesek azon reményben, hogy a jövőben belépő tagok járulékaiból az előlegezett összegek megtérülhetnek, erre alig vállalkozhatnának, valamint alig remélhető, hogy pénzvállalatok a jövő koczkázatot az érdekeltség túlságos megterhelése nélkül elvállalnák, s így nem marad más hátra, mint hogy az évi költségek azon hányadát, a mely a társulat alakulásakor részes érdekeltségre nem irható, illetőleg a mely hányadot az összköltségből a társulati tagok magukra vállalni nem hajlandók, az állam viselje mindaddig, míg új tagok nem jelentkeznek, s ezen terhek rájuk át nem háríthatók. Ezen szükségszerűségre van alapítva az állami hozzájárulás és annak mértéke. Önként értetődik, hogy ezen elv alkalmazásánál gondoskodni kell, hogy megjelöltessék azon pont, a melynél az állami hozzájárulás kezdődik. E részben a javaslat 5. §-a intézkedik.
Összevetve a most idézett szakasz azon rendelkezését, hogy a társulati tagok a társulati évi terhek legkevesebb felének viselésére kell, hogy vállalkozzanak s a 24. § azon intézkedéseit, hogy a társulati területek után befolyt járadékokból s a társulat egyéb jövedelmeiből nem fedezhető évi költségeket az állam viseli, azt látjuk, hogy e megosztás szerint már a társulat megalakulásakor a teher viselése rendezve s az évi kiadásokról gondoskodva van, úgy hogy minden a társulatba belépő tag járadékai s a társulatnak vízdíjakból származó esetleges bevételei, mint társulati jövedelmek jelentkeznek.
Ezen jövedelem tekintetében a javaslat akként rendelkezik, hogy az a 18. § szerint a tartalékalapképzésre fordítandó rész kivételével az állami hozzájárulás apasztására fordítandó. Önként értetődik azonban, hogy ha új területek belépése folytán a csatornahálózat kiegészítésére, kiterjesztésére és így új beruházásra lenne szükség, az ennek fedezésére esetleg felveendő kölcsönösszeg évjáradéka a társulat évi költségeihez hozzászámítandó, és az állam hozzájárulása egyrészt ennek betudásával, másrészt az új tagok évi járulékainak levonásával lesz folytatólag megállapítandó. Méltányos a szakasznak azon rendelkezése, hogy az ujonnan belépő tagok hozzájárulásával csökken az állam évi terhe, mert az állami hozzájárulás épen ezen későbbi belépők járulékainak helyettesítésére szolgál, s így ha azok belépése később tényleg teljesül, első sorban az államnak kell e helyettesítés terhe alól mentesülni. Viszont azonban kétségtelen az is, hogy az alapító tagok a legtöbb esetben szintén részt vesznek a jövő reményére alapított koczkázatban oly alakban, hogy az öntözendő területek felénél kisebb területtel alakítják meg a társulatot, mivel ily esetben az öntöző területekre holdanként eső járulékoknál nagyobb járulékokat kénytelenek viselni. Ezen okból intézkedik a javaslat akként, hogy ha az állami évi hozzájárulás az eredetinél felére szállott le, a társulati jövedelem le nem kötött része már nem egészen az állami hozzájárulás csökkentésére, hanem felerészben a társulati tagok járadékainak leszállítására fordítandó. De szükséges ezen intézkedés azon további okból is, hogy a társulati tagoknak érdekükben álljon az öntözés eszméjének terjesztésében részt venni, hogy holdankénti évi járulékuk mielőbb csökkenjen. Bár, mint ezekből látszik, az új tagok jelentkezése, úgy a társulat, mint az állam szempontjából pénzügyi előnynyel jár, s így azok belépésének megnehezítése okszerűnek nem látszik, még sem lenne indokolható, hogy a később belépők az alapító tagokkal egyformán élveznék a járulék beszállításának kedvezményét, miért is, hogy az alapítók és később belépők egyenlő elbánásban részesüljenek és utóbbiak az alapítókkal szemben pénzbeli előnyt ne élvezzenek, a javaslat gondoskodik, hogy a később belépők a belépéstől kezdve évenkint ugyanannyival járuljanak a társulati költségekhez, a mennyit az alapítók viseltek a megfelelő években.
Ezen elv keresztülvitele alsó határ megjelölése nélkül azonban azt eredményezné, hogy a holdankénti évi járulék folytonos változásnak lenne kitéve, hol leszállana, hol emelkednék, sőt az alapító tagok illetéke egy bizonyos idő mulva újból az eredetire is felemelkednék és így a kitűzött czél elérve nem lenne. Ennek az eshetőségnek veszi elejét a javaslat 23. §-ának azon intézkedése, a mely szerint a holdankénti járulék a kölcsön törlesztéséig az alakuláskor elvállalt holdankénti maximum fele alá nem süllyedhet; s mivel ezen határ megszabásával a társulati vízdíjból esetleg időszakosan egy jövedelmi többlet is állhat elő, annak hováfordítását a földmívelésügyi minister hozzájárulásával a közgyülésre kellett bizni.
A törvényjavaslat 5., 23. és 24. §-ban megállapított költségvetés elvének számszerű bemutatására szolgáljon a következő példa: Egy társulati csatorna 20.000 kat. hold terület öntözésre van tervezve. A társulat alakulásánál belép abba az 5. § szerint az öntözhető területnek egy harmadrésze, 6.670 kat. hold. A társulat egy lehető pénzügyi alakulásának kiszámításánál abból a feltételből történt kiindulás, hogy csak a 4-ik évben lép be 330 kat. hold új terület a társulatba; azontúl minden évben 500 kat. holdnak belépése van feltételezve addig, míg az öntözés a csatorna vizének teljes kimerítésével 20.000 kataszteri holdra lesz kiterjesztve. A terv szerint a terület öntözésre szükséges csatornahálózat költségére 2.800.000 korona befektetést igényel; ebből az összegből az alakulás után a főcsatorna és műépítményeibe 2.400.000 koronát kell befektetni; - a társulat tehát egyelőre csak ennyi kölcsönt vesz fel; - az alakulás után belépő területek a csatornahálózat fokozatos kiépítését teszik szükségessé, e czélból a társulat az alakulás után 8-ik évben 400.000 korona további kölcsönt vesz fel, hogy ebből az összegből, a felmerülő szükséghez képest építhesse ki az öntöző, esetleg lecsapoló csatornákat. A társulati évi teher az első hét évben a 2,400.000 korona kölcsön után 5%-os annuitást tételezve fel, 120.000 korona, a 8-ik évtől kezdve 140.090 korona lenne, a mihez a kezelés, a fentartás stb. költség hozzáadandó. - A kezelés, fentartás stb. évi költsége, a társulat művei kiépítésének és az egész szervezet működésének feltételezése mellett, évi 120.000 koronára lett számítva.
Ezek szerint az alakuláskor a számbaveendő évi költség az alapító tagok által elvállalt holdankénti maximum megállapításakor következő lenne:
| Kölcsöntörlesztés annuitása | 140. 000 korona | |
| Évi kezelés, fentartás stb. költsége | 124. 000 korona | |
| Összesen | 264. 000 korona, |
a melynek felét, azaz évi 132.000 koronát kellene a társulati alapításánál a 6670 kat. hold területnek elvállalni, a mi holdanként járulék maximum összegéül 19 korona 80 fillért fogna kiadni, - és egyúttal a tőketörlesztés idejére a lehető legkisebb holdankénti évjáradék nagyságát 9 korona 90 fillérben, azaz kerek tíz koronában állapítja meg.
A társulat megalakítása után az első években azonban a holdankénti évi járulékot az elvállal maximum alá csökkenteni lehet egyrészt az által, hogy a társulat a megalakulás után csak annyi kölcsönt vesz fel, a mennyi - több évi kedvező fejlődést feltételezve az alakuláskor létesítendő csatorna és egyéb művek költségeire - jelen számított esetben 2,400.000 korona - szükséges, mert ez által a kamat- és tőketörlesztési teher csökkenvén, az alapító tagok által az első években viselendő évi járulék és így az állam által viselendő évi hozzájárulás összege is kisebb lesz, mintha az egész tőke egyszerre vétetnék fel. Hasonlóan kisebb lehet az évi járulék az első években a számított maximumnál azért is, mert a kezelés, fentartás költsége is a 124.000 koronánál kisebb lesz. Miután azonban a kezelés és fentartás költségeinek alakulásáról közelítő képet sem lehet adni, a számításban az van feltételezve, hogy a kezelés, fentartás költségére, tekintet nélkül a valódi szükségletre, a maximum, tehát 124.000 korona fog a társulat költségvetésében a szükséglet rovatába beállíttatni; - ennek feltételezése mellett annak fedezetéről egyrészt a társulati tagokra való kivetés, másrészt az állami hozzájárulás útján kellene gondoskodni.
Az alapul vett példa szerint a társulati tagok a belépéstől számított első 13 évben 18 kor. 50 fill. évi holdankénti járulékot fognak viselni; - a belépéstől számított 14 évtől a belépéstől számított 27-ik évig, tehát 14 éven át az évi holdankénti járulék 17 kor. 80 fillérről évi 10 koronára száll le. A belépéstől számított 27-ik évtől a társulat fennállásának 57-ik évéig 10 koronát tenne ki az évi holdankénti járulék. Az 58-ik évtől kezdve törlesztvén a kölcsönök, az évi járulék a kezelés, fentartás stb. évi 124.000 kor. összegének megfelelőleg holdanként átlag csak 6 korona 20 fillért fognak kitenni.
Ezen kimutatás adatainak figyelmes áttekintése azt láttatja, hogy az 1-34. éveknek fölöslege a 35-50. éveknek mutatkozó hiányát fedezni nem tudja és így az első 50 év hiánynyal zárulna, a melyet az 51-57. éveknek abból eredő feleslege, hogy a még fennálló 400.000 korona kölcsön annuitása csak 20.000 koronára rug, - bőven fogna ugyan utólag fedezni, de mégis azt követelné, hogy a tagok évi legkisebb járuléka a számításba vett évi 10 koronánál magasabbra, esetleg 11 koronára kell, hogy a számítás esetében állapíttassék meg.
A B) címhez
A 37-41. és 43. §-ok a kölcsön telekkönyvi kitüntetése körüli birói eljárást szabályozzák. A 37. § szerint az alispán által ily czélból áttett megkeresés elintézésénél a telekkönyvi hatóság a megkeresés alakján s tartalmán, valamint az összeírás alakján kívül az öszeírás alakján kívül az összeírásnak csak amaz adatait veszi vizsgálat alá és figyelembe, melyek az illető telekjegyzőkönyvnek számát, a jószágtestek jelzőjét s a jószágtesthez tartozó birtokrészleteknek telekkönyvi helyrajzi számait jelölik meg. Ha tehát ez adatok a telekkönyv illető adataival egybevágnak, ha a megkeresés alakilag s tartalmilag, az összeirás pedig alakilag kifogástalan: a megkeresést még akkor is teljesíteni kell, ha az összeirás egyéb adatai a telekkönyvnek vagy az áttett térképnek adataival nem egyeznek is meg, vagy ha az átvett térkép a telekkönyvi térképpel összhangzásban nincsen. A megkeresés akkor s annyiban is teljesítendő, ha s a mennyiben a telekkönyv szerint még más részletek is tartoznak a jószágtesthez, mint a melyeket az összeirás ilyenekül felsorol. De meg kell tagadni, s illetve el kell utasítani a megkeresést annyiban, a mennyiben az összeírásban kitett számú telekjegyzőkönyv a községi telekkönyvben elő nem fordul, - vagy ha ily számú telekjegyzőkönyv előfordul ugyan, de abban nincsen oly jelzőjű (I., II., III. stb.: +) jószágtest, minőt az összeirás feltüntet, - vagy végül, ha az összeirásban kitett számú telekjegyzőkönyv s ebben az összeirásban kitett jelzőjű jószágtest is meg van ugyan, de a telekkönyvben a jószágtest alkatrészeként nem szerepel olyan részlet, mely az összeirás szerint a jószágtesthez tartozik.
A 38. § egyrészt megelőzni kivánja a kétségre adott okot s alkalmat nyujtó általános tartalmú birói határozatok hozatalát, másrészt elejét akarja venni annak is, hogy az illető jószágtestek szabatos megjelőlésére nem szükséges adatok a birói határozatba felvétessenek s ez által a határozat túlterjengőssé tétessék. Magától értetődik, hogy a kereszt alatti jószágtest határozott megjelőléséhez az illető birtokrészlet telekkönyvi helyrajzi számának felvétele is tartozik. Ha a telekkönyv szerint a jószágtest más részleteket is foglal magában, mint a melyek az összeirás szerint hozzátartoznak, a mi a 37. § szerint a megkeresés teljesítésének akadályát nem képezi, a határozatban a részleteket azért kell a telekkönyv szerint felsorolni, hogy a telekkönyvi tulajdonos, meg a társulat is értesüljön arról, miszerint a felveendő kölcsön biztosítéka e részben a közigazgatásilag megállapított mértékben túlterjed. A § másik bekezdésében előirt felsorolás czélja az, hogy a felekre nézve világosabbá s így könnyebben elháríthatóvá tegye a telekkönyvi kitüntetésnek fenforgó akadályát. Magától értetődik, hogy, a mennyiben az elutasításnak oka abban rejlik, hogy az összeirásban kitett számú telekjegyzőkönyv, vagy az ott kitett jelzőjű jószágtest a községi telekkönyvben, illetőleg a megfelelő telekjegyzőkönyvben elő nem fordul, a határozatban ezt az okot is elő kell adni. A 39. § a dologi teher kitüntetésének lapjára nézve a hasonló tartalmu eddigi törvényes szabályokhoz csatlakozik. Az elutasítás feljegyzésének mellőzése a birtokalapot a nélkülözhető bejegyzésektől kivánja megkimélni, mi annál inkább helyt foghat, mert ha megváltoztató, felsőbirósági határozat alapján esetleg megtörténik utóbb a kölcsön telekkönyvi kitüntetése, ez a maga törvényes prioritását úgyis megtartja s az időközben bejegyzett közönséges jelzálog s hasonló terheket megelőzi.
A 40. § 2. bekezdése kimondja, hogy nem kell kézbesíteni a határozat annak, kinek jószágtestére nézve a telekkönyvi kitüntetés megtagadtatott és hogy a telekkönyvi kitüntetés elrendelése esetén is elég, ha a telekkönyvi tulajdonosnak csupán az őt érdeklő kivonat kézbesíttetik. Természetes, hogy a biróság nem jár el szabályellenesen, ha kötelességén túl a megtagadó határozatot és vagy általában az egész határozatot kézbesítteti a telekkönyvi tulajdonosnak. A 3. bekezdés kételyek megelőzése végett világosan előirja az itt érintett két esetre az ügygondnok kezéhez való kézbesítést, míg a 4. bekezdés általában minden esetre, melyben a kézbesítés ügygondnok kezéhez történik, világosan kizárja a hirdetményi eljárást.
A 41. § külön szabályozza, hogy a bejegyzés teljesítéséről szóló bizonyítvány hová irassék. Erre itt azért van szükség, mert a jelen esetben a telekkönyvi rendeletek 136. §-a egészében nem alkalmazható. E mellett a § a bizonyítvány tartalmára nézve is egyszerűsítő szabályt állít fel.
A 42. § hivatva van megakadályozni azt, hogy a hitelintézet az elrendelt telekkönyvi kitüntetés megtörténtének igazolása végett az illető telekjegyzőkönyvek hiteles másolatait bekívánja, a mely kivánatnak teljesítése szerfelett szaporítaná a telekkönyvi hatóságok munkáját. Hogy az elrendelt telekkönyvi kitüntetés tényleges foganatosításáról mégis meggyőződést szerezhessen, a jelen § a hitelintézetet feljogosítja, hogy e végből közegét a társulat költségén küldhesse ki az illető telekkönyvi hatósághoz, hol az a telekkönyvet megtekintheti. E joga a hitelintézetnek azonban csak akkor van, ha az elrendelt telekkönyvi kitüntetés alapján kölcsönt ad. Ha tehát folytatólagos kitüntetés esete (36. §) forog fenn s az újabb telekkönyvi kitüntetés új hitelnyujtás alapjául nem szolgál: a hitelintézet a társulatot az itt érintett költséggel nem terhelheti.
A 43. § első bekezdése „fellebvitel”-t említ, mert ez alatt egybefoglalja az 1855. évi decz. 15-iki telekkönyvi rendelet XIII. czímében tárgyazott „folyamodás”-t és az 1870. évi február 25-iki telekkönyvi rendelet hasonló számú czímében szabályozott „föllebbezés”-t. Egyébiránt e bekezdés kizárja, hogy olyan fél, kinek a határozatot kézbesíteni nem kellett, de azt mégis kézbesítették, az ellen fellebbvitellel élhessen. A második bekezdés szerint a felsőbirósági határozat csak jogerőre emelkedése után foganatosítható a telekkönyvben, minek czélja a felesleges bejegyzéseknek kerülése. A harmadik és következő bekezdés értelmében az elsőfokú határozat alapján történt telekkönyvi kitüntetésnek a jogerős felsőbirói határozattal elrendelt törléséről is bejegyzési bizonyítvány kell kiállítani s lehetőleg a határozat kiadványán az illetőkkel közölni, - hogy egyrészt az összeirásra vezetett záradék az ügyállást híven tüntesse fel s hogy másrészt a felek a törlés foganatosításáról is értesüljenek.
A 44. § a kölcsön teljes törléséhez az általános szabályoknak megfelelően (telekkönyvi rendeletek 77. § második bekezdése és 81. § d) betüje) csupán a hitelező intézetnek nyugtatványát vagy törlési nyilatkozatát kivánja; ellenben a csak némely jószágtesteknél eszközlendő törléshez a társulatnak hozzájárulását s a kormány jóváhagyását azért követeli, mert ily részleges törlés esetén a kölcsön fenmaradván, a részleges törlés úgy a társulatnak, mint a társulat egyéb tagjainak felelősségét aránylag fokozza, illetőleg a törlés által felszabadítandó jószágtestekre irányuló viszkereseti igényüket meghiusitja és így az 1889:XXX. törvénycikk 29. §-a alapján közvetve az államkincstár felelősségét is emelheti. Hogy abban az esetben, ha a kölcsön a telekkönyvi kitüntetés után sem jő létre vagy ha az teljesen törlesztve van, a telekkönyvi kitörlése per útján is követelhető, az az általános magánjogi szabályokból folyik s azért annak külön kiemelését a törvény mellőzi.
A 45. § jogot ad a társulati tagnak, hogy a fennálló kölcsönkövetelésekből az ő jószágtestére eső tőkeösszeget, az egész kölcsön törlesztése előtt is visszafizethesse s ezen visszafizetés megtörténtét a telekjegyzőkönyvben feljegyeztethesse, s ezen jog biztosítékaként kimondja, hogy ha a hitelintézet az e czélból szükséges nyilatkozatot kiadni vonakodnék, az illető ezen jogát a megfelelő tőketörlesztési összeg birói letétbe helyezése mellett birói úton is érvényesítheti. Kétségtelen, hogy dologi tehernek fennállása, melynél a fenforgó hátralékok összege a telekkönyvből ki nem vehető, a terhelt jószágtestnek forgalmi s hitelképességét jelentékeny mértékben csökkenti. De ettől eltekintve is érdekében állhata a tulajdonosnak, hogy a hosszú időre terjedő járadék fizetési kötelezettségét megfelelő tőkefizetéssel egyszerre váltsa meg. Erre való tekintettel gondoskodni kellett arról, hogy a megfelelő tőkekövetelés visszafizetése és ennek telekkönyvi feljegyzése az illető tulajdonosnak lehetővé tétessék. Ezzel azonban a tulajdonos csak azt éri el, hogy a jószágtestét terhelő járadékfizetés alul szabadul s ehhez képest az illető telekjegyzőkönyvben is csupán a megfelelő kölcsönkövetelés kifizetése jegyeztetik fel. Nem szabadul azonban evvel ama kötelezettség alul, mely jószágtestre az 1889:XXX. tc. 18-21. §-aiban szabályozott egyetemleges lekötöttségből kifolyólag nehezül, miért is a kölcsön telekkönyvi kitüntetése ez úton nem töröltetik.
A 46. § úgy a kölcsön telekkönyvi kitüntetése, mint a 45. §-ban érintett visszafizetés s a visszafizetés telekkönyvi feljegyzése tárgyában követendő eljárás részleteinek szabályozását az igazságügyministerre bizza, ki e részben a földmívelésügyi ministerrel egyetértően rendelkezik. A telekkönyvi kitüntetés tárgyában ez a felhatalmazás azért szükséges, mert itt a telekkönyvi kitüntetés formájának, továbbá az illető változások bejegyzése alakjának s helyének, a lejegyzés módjának s még több más olyan részletkérdésnek rendezése marad hátra, melynek megoldása helyesen nem vonható a törvény keretébe. A 45. §-ban érintett visszafizetés és a visszafizetés telekkönyvi feljegyzése körüli eljárás pedig azért igényel külön rendeleti szabályozást, mert itt a peres eljárás szabályainak alkalmazása helyett a rövidebb kérvényi út mutatkozik megfelelőbbnek, minek részletes rendezése szintén czél szerüen hagyható ki a törvény keretéből. Előállhat oly eset, hogy a fennmaradó telekkönyvi kitüntetés a jószágtestek villatelkekre, ipartelepekre stb. -re való kedvező parczellázását vagy egyébkénti előnyös értékesítését gátolja vagy megnehezíti. Gondoskodni kell tehát eszközökről, mely a tulajdonosnak a kedvező értékesítését lehetővé teszi az által, hogy a jószágtestét az egyetemleges lekötöttségből eredő teher alul is felszabadítja s a kölcsön telekkönyvi kitüntetésének törlését eredményezi.
Ezt kivánja megvalósítani a 47. §, mely szerint az egyes társulati tagok a társulati kölcsönnel terhelt jószágtestnél ezen körülmény telekkönyvi kitüntetésének törlését követelhetik akkor, ha a biztosítéki kötelékből kibocsátandó jószágtest helyett biztosítékul az illető jószágtest kataszteri tiszta jövedelmének hatszorosát készpénzben vagy a hitelintézet által az 1889. évi XXX. tc. alapján kibocsátott záloglevelekben a hitelintézetnél, ennek vonakodása esetén a biróságnál letétbe helyezik. A társulati tag itt megadott jogát a törvény rendes útján is érvényesítheti.
Arra az esetre, ha a megterhelendő jószágtestek közigazgatási megállapításánál minden vizsgálat, közszemlei kitétel s hirdetményi eljárás ellenére mégis hiba merült fel abban az irányban, hogy oly jószágtest került a jogérvényes összeirásba, melynek egy része sem esik az öntözési műveletbe, s ha eme közigazgatási megállapítás alapján a telekkönyvi hatóság a kölcsönt a mondott jószágtestre nézve is kitüntette: a 48. § megadja az érdekeltnek a jogot, hogy a kérdéses telekkönyvi kitüntetés törlését a törvény rendes útján bármikor követelhesse, a mint ez már fent a 30-36. §-ok együttes indokolásánál is érintettem. A telekkönyvi és tényleges birtokállapot között ez idő szerint még fenforgó eltérések mellett az illető jószágtestek megállapítására nézve a rövidebb s egyszerűbb közigazgatási eljárást csak úgy lehet elfogadni, ha a közigazgatási eljárás eredménye által jogaiban sértett fél a törvény rendes útján kereslet orvoslását. Ezen feltétel mellett azonban annál inkább megnyugodhatunk abban, hogy a telekkönyvi tulajdonosok, jelzálogos hitelezők s más telekkönyvi jogosultak vagyonjogaiba oly mélyen belenyuló telekkönyvi kitüntetés kizáróan az aránylag rövid közigazgatási eljárás alapján történik, mert - legalább a társulat megalakulásánál - a tagok csak önként lépnek be (5. §) s így az általuk tett bejelentések a lekötendő jószágtestek tekintetében is rendszerint megbízható alapot fognak nyujtani mihez minden esetben még a társulati és hatósági szakértők felülvizsgálása és felmerülő kifogások esetén kimerítő tárgyalás is járulván, bizonyára igen ritkán fordul majd elő az, hogy a közigazgatási megállapításba oda nem való jószágtest kerüljön be.
A jelen szakaszban fentartott jog alapján megtörténhetik, hogy a társulati kölcsönért biztosítékul szolgáló egyes jószágtestekről a kölcsön per útján töröltetik, s így beállhat az az eset, hogy a kölcsön biztosítására szolgáló jószágtestek a hiteladásnál alapul vett fedezetet nem nyujtják. Hogy ebből folyólag a hitelintézet érdekei sérelmet ne szenvedjenek, a 49. §-ban gondoskodva van, hogy az esetre a fedezethiány a társulat által megfelelő letét útján pótoltassék, s viszont az esetre, ha a kellő fedezet utóbb ingatlanokban ujból rendelkezésre áll, a letét a társulat részére visszaadassék.
