Az 1879:VIII. törvénycikkbe iktatott berlini szerződés XLIX. czikke értelmében Romániában fennmaradnak az egyes államoknak a consulok hatáskörére vonatkozó, a török birodalommal kötött capitulatiókon alapuló jogaik addig, míg azok megszüntetése iránt Románia az egyes államokkal szerződéseket nem köt; és így Romániában jog szerint minket is megillet a consuli biráskodás. Ezt a consuli biráskodást azonban teljes mértékben már régen nem gyakoroljuk, különösen nem bűnügyekben, úgy hogy mióta Románia Olaszországgal, Belgiummal és Németalfölddel mindjárt a berlini szerződés létrejötte után kiadásai szerződéseket kötött, a román kormány nehézségeket támaszt az ellen, hogy az oda menekült bűntetteseket consuli hatóságaink saját hatáskörükben a román kormánytól nyert kiadatási engedély nélkül haza szállíttathassák. Így történt, hogy köztünk és Románia között a büntettesek kölcsönös kiadatása iránt tényleges viszonossági állapot fejlődött ki, a mely azonban eddigelé sem kormány-nyilatkozatokkal, sem nemzetközi szerződésekkel megállapítva és szabályozva nincs. - A román kormány 1881-ben, miután az előző évben Olaszországgal és Belgiummal kiadatási szerződéseit megkötötte, velünk szemben is tett lépéseket egyéb szerződések mellett kiadatási szerződés megkötésére. Az akkori magyar és osztrák kormányok Szerbiával érvényben levő kiadatást szerződésünk (1882:XXXIV. tc.) mintájára meg is állapodtak egy tervezetben és azt a román kormánynyal közölték. Az alkudozások azonban eredményre nem vezettek azon nehézségek miatt, melyekbe akkor a kereskedelmi viszonyok rendezése ütközött. Az 1892. évben a román kormány újra hajlandóságot mutatott kiadatási szerződés kötésére lényegileg az említett tervezet alapján, minek folytán a tárgyalások újra megindultak. A tárgyalások egész mostanig tartottak s az 1901. évben befejeződött, úgy, hogy a szerződést a meghatalmazottak a ratificatia fentartása mellett 1901. évi junius 27-én Bukarestben aláirhatták.
A Romániával most fennálló tényleges viszonosság mellett közelebbi szabályozás hiányában a kiadatási ügyekben esetenként felmerülő kérdéseknél kénytelenek vagyunk más államokkal kötött kiadatási szerződéseket irányadóknak venni és azoknak rendelkezéseit analógia alapján alkalmazni. Ily eljárás mellett az egyes kérdések eldöntésénél nincs meg Romániával szemben és viszont az a szilárd alap, a melyre joggal hivatkozhatni lehetne és így nincs kizárva az, hogy a kiadatási ügyek esetenként különböző elvek és szabályok szerint nyerjenek elintézést. Kiadatási szerződés kötése Romániával előnyösnek látszik tehát már annálfogva is, mert Románia velünk szomszédos állam lévén, gyakran előfordul, hogy különösen az ország erdélyi részeiből bűntettesek Románia területére menekülnek. A kiadatási esetekről 1876. óta vezetett kimutatás alapján készült statisztika 25 évi adatai szerint pedig tízszeresnél is nagyobb azoknak a száma, a kik Magyarországból menekülnek Romániába, mint viszont. A statisztikai adatok továbbá azt is tanusítják, hogy a magyar biróságok részére engedélyezett kiadatások száma emelkedő irányzatot mutat, sőt az utolsó évtized alatt voltak egyes esztendők, melyekben az ilyen esetek száma tizre emelkedett. A mi előny tehát a kiadatási szerződésből származik, abban Magyarország feltehetőleg nagyobb mértékben fog részesülni, mint Románia.
A szerződés megkötésével lemondunk arról a capitulatiós jogunkról, hogy a Romániába menekült bűntetteseket saját consuli hatóságaink tartóztassák le, és hogy azoknak hazaszállíttatását a román kormány engedélyének kikérése nélkül saját hatósági közegeinkkel eszközöljük. Miután azonban ezt a jogot tényleg már eddig sem gyakoroltuk, és miután annak újra gyakorlatba vétele úgyis nagy nehézségekbe ütköznék, e jogról való lemondás most nem egyéb, mint formai szentesítése a tényleges helyzetnek.
A szerződésre vonatkozó tárgyalásoknál szokatlanabb kérdés volt az, a mely a román kormánynak ama kivánsága folytán merült fel, hogy a szerződéshez csatolt zárójegyzőkönyvben kifejezést nyerjen az, hogy halállal büntetendő bűncselekmények fenforgása esetén a terhelt vagy elitélt kiadatásának Romániából csak akkor legyen helye, ha a megkereső állam diplomatiai úton előzetesen kijelenti, hogy a halálbüntetés nem fog végrehajtatni. A román kormány e kivánságot 1892-ben a tárgyalások újrafelvétele alkalmával nyilvánította, utalván arra, hogy Romániában a halálbüntetés el van törölve. A román kormány egyszersmind kijelentette, hogy e kikötés elfogadását conditio sine qua non gyanánt tekinti. Ilyen feltétel mellett kötött egyébiránt Románia kiadatási szerződéseket Olaszországgal, Belgiummal és Nagy-Britanniával is. Ez a kikötés Románia részére egyoldalú kedvezményt jelent ugyan, mégis tekintettel arra a körülményre, hogy más államok szintén megtették ezt az engedményt, a magyar kormány nem akarta annak elvetésével a szerződés létrejövetelét meghiúsítani. A magyar kormánynak ez az álláspontja annál indokoltabb, mert az eddigi tényleges viszonosságon alapuló gyakorlat mellett már nem is egyszer előfordult, hogy Romániától oly bűntettes kiadatását, a kit nálunk a román kormány felfogása szerint halálbüntetés fenyegethetett, csak úgy lehetett elérnünk, hogy Ő Felségétől nyert felhatalmazás alapján biztosítottuk a román kormányt, hogy a kiadott egyénen az esetleges halálbüntetés nem fog végrehajtatni. A román kormány feltételének el nem fogadásával és a szerződés meghiusultával tehát semmivel sem állott volna kedvezőbb állapot elő, mint a szerződésnek a jelzett feltétellel való elfogadása esetén, a mely szerződés pedig épen Magyarországra vonatkozólag nyujt előnyöket. A szóban forgó engedményt azonban, melyet a román kormány eredeti javaslatától némiképen eltérő általánosabb szövegezéssel a zárójegyzőkönyv 2. pontja foglal magában, a magyar kormány Románia részére csak azzal a fentartással tette, hogy azért más szerződések megkötésénél viszont kedvezményt nyerjen. Különben megjegyzem, hogy 25 év alatt csak két esetben kivánta a román kormány annak biztosítását, hogy a kiadott egyénen a halálbüntetés nem fog végrehajtatni. A biztosítást ebben a két esetben Ő Felségétől nyert felhatalmazás alapján a magyar igazságügyi kormány Romániának meg is adta, de a halálbüntetésnek kegyelemből való elengedésére nem került a sor, mert a kiadott egyéneket a magyar bíróság nem halálra, hanem az egyik esetben gyilkosság miatt életfogytig tartó fegyházra, a másik esetben pedig szándékos emberölés és súlyos testi sértés miatt 15 évi fegyházra itélte.
Egyebekben a jelen kiadatási szerződés az ujabb időben más államokkal kötött kiadatási szerződéseinkben elfogadott elveken nyugszik s főképen Belgiummal és Szerbiával kötött kiadatási szerződéseinkkel (1881:XIX. tc. és 1882:XXXIV. tc.) egyezik meg, miután a tárgyalásoknál ez a két szerződés, illetve az azok mintájára kötött szerződések vétettek alapul, mindazonáltal kiegészítve olyan rendelkezésekkel, melyeknek felvételét már a Svájczczal kötött szerződésnél (1896:XXIV. tc.) is szükségesnek láttuk.
A szerződés a kiadatáson kívül intézkedik még harmadik hatalom által vagy harmadik hatalom részére kiadott bűntetteseknek átszállításáról, továbbá a bűnügyekben nyujtandó más jogsegélyről minő a tanukihallgatás, birói szemle, szembesítés, bűnügyi iratok közlése, kézbesítés. Kimerítőbb szabályozást nyertek a kiadatás alapjául szolgáló iratoknak s a bűnügyi jogsegélyre irányuló egyéb megkereséseknek, valamint az azokhoz tartozó mellékleteknek nyelvére, illetőleg fordítására vonatkozó kérdések is.
Az I. czikkhez
Ki van mondva az I. czikkben, hogy harmadik állam területén elkövetett büntetendő cselekmény miatt kért kiadatásnak egyik előfeltétele, hogy az ily cselekmény üldözését a kiadatás végett megkeresett állam törvényhozása is megengedje, de az I. czikk az utóbb jelzett cselekményekre vonatkozó kiadatási kötelezettség alól, szerbiai és svájczi szerződésünk után indulva, kivételt tesz arra az esetre, midőn az ily cselekményt a megkeresett állam törvényei szerint ez az állam maga bünteti meg (1878:V. tc. 7. § 2. pontja) és arra az esetre, midőn az illető cselekmény elkövetőjét a megkeresett állam és az elkövetési hely állama között kötött szerződés szerint az utóbbi részére kell kiadni.
A II. czikkhez
(1) A II. czikkben vannak felsorolva egyenként azok a büntetendő cselekmények, a melyek esetén a kiadatás kötelezettsége fennáll.
E czikk I. pontjában az emberölés, gyilkosság és rokon bűncselekményei vannak kiadatási delictumok gyanánt megállapítva. Erre a czikkre vonatkozik a zárójegyzőkönyv 1. pontja, a mely kimondja, hogy a magyar állam és Románia közötti viszonylatban az emberölés (homicide) kifejezés úgy a szándékos, mint a gondatlanságból elkövetett emberölést jelenti. Miután ugyanis a gondatlanságból elkövetett emberölés büntetőtörvényünk szerint elég súlyos ahhoz, hogy szomszédos állammal szemben a kiadatási bűncselekmények között szerepeljen, szükségesnek látszott e magyarázó pontban, eltérve az Ausztriára nézve foglalt kikötéstől, világosan megállapítani, hogy a kiadatási kötelezettség a magyar korona országai és Románia között a gondatlanságból elkövetett emberölésre is kiterjed. A II. czikk 1. pontjában az emberölésen és a gyilkosságon felül fel vannak még sorolva a szülőgyilkosság, gyermekölés és mérgezés. Ezek az utóbbi említett cselekmények a magyar büntetőtörvény szerint bentfoglaltatnak ugyan vagy a szándékos emberölés, vagy a gyilkosság fogalmában, de mégis külön azért soroltatnak fel, mert azok a román büntetőtörvénykönyv értelmében a gyilkosság mellett különálló bűncselekmények. Még megjegyzem, hogy a franczia "assassinat" e törvényjavaslatban gyilkossággal van fordítva, noha több szerződésünk magyar szövege (így Szerbiával és Svájczczal kötött egyezményünké is) ezt a fogalmat orgyilkosság szóval fejezi ki; de a román büntetőtörvényben "asasinat" (assassinat) gyanánt körülirt cselekménynek leginkább az felel meg, a melyet a mi büntetőtörvényünk gyilkosságnak minősít.
A II. czikkben a kiadatási bűncselekmények felsorolása különben nagyrészt megegyezik a Belgiummal kötött kiadatási szerződésünkben foglalt felsorolással, részben pedig azzal, melyet Szerbiával és Svájczczal kötött kiadatási szerződésünk tartalmaz. A Belgiummal kötött kiadatási szerződésünk felsorolásával egyezik meg különösen eltérőleg a Szerbiával és Svájczczal kötött kiadatási szerződések felsorolásától annyiban, hogy a 12. pont szerint a személyes szabadság és a magánlak megsértése csak abban az esetben kiadatási bűncselekmény, ha azt magános követte el és hogy a 19. pont a hivatalos hatalommal való visszaélést nem említi, hanem csak a közhivatalnokok által elkövetett sikkasztást és zsarolást. A személyes szabadságnak és a magánlaknak közhivatalnok által való megsértését, valamint a hivatalos hatalommal való visszaélést az egyezmény azért hagyta ki a kiadatási bűncselekmények közül, mert némileg politikai természetük van, a minél fogva más államok kiadatási szerződéseiben is csak igen ritkán fordulnak elő és azokat a mi kiadatási szerződéseink közül is csak a fent említett két egyezmény foglalja magában.
A II. czikk 11. pontját is ki kell itt emelnem. Ez a pont a kiskorú személyek elcsábításának két betét különbözteti meg, úgymint: azt az esetet, midőn valaki mások szemvedélyének kielégítésére csábítja el a kiskorúakat, és midőn ezt valaki saját szenvedélyének kielégítése végett teszi. Az előbbi esetben az elcsábítás kiadatási bűncselekmény, bárki követi is el, az utóbbi esetben azonban csak akkor, ha azt olyan személy követte el, a kinek a kiskorú gondozására volt bizva (atya, gyám stb.). A mintául szolgáló belga szerződés, valamint a szerbiai szerződés II. czikkének 12. pontja értelmében az elbocsátás csakis akkor kiadatási bűncselekmény, ha azt atya, anya, vagy gyám, vagy tanító mások szenvedélyeinek kielégítésére követte el. A Svájczczal kötött szerződés azonban (II. czikk 9. pont) már oly értelemben rendelkezik, mint a jelenleg beczikkelyezés alá kerülő szerződés. Noha büntetőtörvényünk - jelenlegi szövegezése szerint - a nem atyát, gyámot stb., a ki kiskorú személyeket elcsábít, nem bünteti és noha így a II. czikknek e pontja törvényhozásunk jelenlegi állása szerint mi reánk nézve nem időszerű, mégis tekintettel büntetőtörvényünk bekövetkezendő revisiójára, a II. czikk 11. pontja mi reánk is fontossággal birhat, figyelemmel különösen az ország erdélyi részeiből Romániába irányuló ugynevezett leánykereskedésre. Addig természetesen, míg a nem atyát, gyámot stb. terhelő csábítás nálunk nem büntetendő cselekmény, ily csábítás miatt reánk nézve kiadatási kötelezettség - tekintettel az I. czikkre - nem fog fennállani.
Az V. czikkhez
Az V. czikkben ki van mondva, hogy a kiadatás alapját itélet, vádhatározat, elfogató parancs, vagy ezekkel a parancsokkal egyenlő erejű birósági irat képezheti. E rendelkezés többi kiadatási szerződéseinktől eltér annyiban, hogy a kiadatás alapjául az elővezető parancsot is kijelöli. A bűnvádi perrendtartás (1896:XXXIII. törvénycikk) 476. §-a úgy rendelkezik, hogy külföldi hatóság részéről kért vagy kiadatási eljárás nyomozó levél, elfogató parancs, vádhatározat, bűnösséget megállapító itélet vagy ezekkel egyenlő erejű határozat alapján indítható meg, illetőleg a kiadatni kért egyén azok alapján tartóztatandó le. A román kormány kivánságára az elővezető parancs megemlítése is felvétetett a szerződésbe, mert Romániában elfogató parancsot csak a terhelő kihallgatása után lehet kibocsátani, tehát szökésben levő egyén ellen nem. Miután pedig a kiadatni kért egyének rendszerint szökésben vannak, s miután az ilyen ellen csak elővezető parancs bocsátható ki, ennélfogva, hogy Románia a szökésben levő egyénnek kiadatását egyáltalán kivánhassa, szükséges volt az V. czikkben megemlíteni az elővezető parancsot is, mely, ha azt a román biróság a jelzett körülmények között bocsátja ki, az elfogató parancscsal egyenlő erejű intézkedésnek tekinthető, mert a mit bűnvádi perrendtartásunk 141. §-ának 2. pontja értelmében nálunk ugyanekkor már elfogadó parancsot is ki lehet bocsátani.
A X. czikkhez
A X. czikk a kiadatás specialitásának elnevezése alatt ismert elv álláspontján áll és kimondja, hogy a kiadott egyént a kiadatás előtt elkövetett olyan büntetendő cselekményért, melyért nem lett kiadva, a megkereső állam sem meg nem büntetheti, sem más államnak ki nem adhatja, még pedig akkor sem, ha az illető büntetendő cselekmény kiadatási bűntény. Az utóbbi esetben azonban az ily cselekményért való megbüntetés vagy más állam részére való kiadás a kiadó állam utólagos beleegyezésével helyt foglalhat.
A XI. czikkhez
A XI. czikk a kiadatás megtagadásának okait sorolja fel; melyek közé az általánosabban alkalmazott megtagadási okok mellett a 3. pont alatt - úgy mint Svájczczal kötött kiadatási szerződésünkben történt először a mi kezdeményezésünkre - az az eset is fel van véve, hogy kiadatásnak ne legyen helye, ha az illető cselekmény, a melyért a kiadatás kéretik, a megkeresett állam törvényei szerint csak a sértett fél indítványára üldözhető, de ily indítványt a sértett fél nem tett.
A XIX. czikkhez
A XIX. czikkben más szerződéseinkben is előforduló az az intézkedés foglaltatik, hogy az egymás alattvalóira vonatkozó bűnügyi marasztaló itéleteket a szerződő felek közölni fogják egymással, de csak annyiban, a mennyiben három hónapnál hosszabb szabadságvesztés-bűntetésre szólnak. E czikknek utolsó pontja azonban, a mely szerint az az állam, a melynek valaki kiadatott, az illető egyénre vonatkozó büntető eljárás végeredményét, a kiadó állammal közölni fogja, a kiadatási szerződésekben szokatlan ugyan, mindazonáltal a román kormány kivánságára felvett ez a kikötés, miután nem aggályos, s miután a halálbüntetés mellőzése tekintetében Románia részére biztosított kikötés mellett annak gyakorlati jelentősége is van - nem kifogásolható.
A XX. Cikkhez
A XX. czikk a fordítások kérdésével foglalkozik. Eddig kötött kiadatási szerződéseink - a mennyiben a nyelv kérdésével egyáltalában foglalkoznak - nem tesznek különbséget egyfelől a kiadatás alapjául szolgáló iratok, másfelől az illető kiadatási szerződésekkel szintén szabályozott egyéb megkeresések (tanukihallgatás, birói szemle stb.) között, hanem akképen rendelkeznek, hogy az iratokat úgy az egyik, mint a másik esetben német vagy franczia fordítással kell felszerelni. Ily értelmű intézkedést találunk Oroszországgal (1875:XXXVIII. tc., XVII. cz.), Németalfölddel (1881:XVIII. tc. XVI. cz.), Szerbiával (1882:XXXIV. tc. XX. cz.), Monacóval (1887:VI. tc. XVII. cz.), és Svájczczal (1896:XXXIV. tc. XXIV. cz.) fennálló kiadatási szerződéseinkben, a melyek közül az utolsó a német vagy franczia fordítások mellett vagyonlagosan olasz fordításokat is megenged. Az eddigi kiadatási szerződéseknek azt a szabályát, hogy az iratokat német vagy franczia fordítással kell ellátni, a jelen egyezmény XX. czikkének első bekezdése a kiadatás alapjául szolgáló iratokra szorítja, de szerbiai és monacói kiadatási szerződéseink után indulva, a most említett iratok tekintetében is megengedi, hogy azok a megkeresett biróság nyelvén, (tehát ha a kiadatást magyar biróságtól kérik, magyar nyelven) legyenek szerkesztve. Hogy a kiadatás alapjául szolgáló iratokra nézve kisegítő nyelv gyanánt a jelen egyezményben épen úgy, mint a korábbiakban, az elterjedtebb európai nyelvek közül nemcsak egy (a franczia, mint diplomatiai nyelv), hanem kettő (a német is) ki van kötve, ennek oka az, hogy a kiadatási ügyek sürgősek és így kivánatos, hogy a megkereső hatóságnak módjában álljon két elterjedtebb európai nyelv közül azt választani, a melyen a fordítást könnyebben és gyorsabban megszerezheti.
A bűnügyi megkeresések egyéb eseteire (tanukihallgatás, birói szemle, kézbesítés stb.) nézve, a melyeknek sürgőssége már nem oly rendkívül nagy, amint a kiadatási megkereséseké, a most beczikkelyezés alá kerülő egyezmény XX. czikkének második bekezdése oly rendelkezést tartalmaz, mely a magyar korona országait illetőleg a magyar nyelv előtérbe helyezésével haladást jelent korábbi kiadatási szerződéseinkkel szemben. A XX. czikk második bekezdése ugyanis kimondja, hogy büntető ügyekben a megkereső leveleket és mellékleteiket, úgyszintén a kézbesítendő birósági iratokat, ha nincsenek a megkeresett biróság nyelvén szerkesztve, Magyarországra nézve magyar vagy franczia, Romániára nézve román vagy franczia fordítással kell felszerelni. Ily esetekben tehát német fordításokat elfogadni a magyar biróság nem lesz köteles. - A XX. czikk második bekezdése még azért is figyelemre méltó, mert Ausztriára nézve eltérő rendelkezést tartalmaz. A fordítási költségeket a XX. czikk első és második bekezdésének eseteiben a megkereső állam viseli, mert ennek áll érdekében az általa kivánt kiadatás engedélyezése, valamint a tőle származó egyéb megkeresések teljesítése.
Hogy a megkereső állam a megkeresést a megkeresett hatóság részére érthetővé tegye és hogy ennélfogva saját költségén fordítást csatoljon, az természetes. A megkeresésre adott választ azonban a megkereső részére érthetővé tenni nem a megkeresett hatóság feladata. Azért a megkeresésre adott válaszokat, valamint a megkeresés következtében átküldött iratokat a megkeresett államnak lefordíttatni a XX. czikk harmadik bekezdése értelmében csak akkor kell, ha azt a megkereső állam kivánja. Ekkor azonban a megkereső állam a fordítás költségeit megtéríteni tartozik, mert a fordítás az ő érdekében és kivánatára történik. A fordítások költségei tehát minden esetben a megkereső állam terhére esnek. A XX. czikk utolsó bekezdése szerint a büntető ügyekben kölcsönösen átküldött iratok hitelesítésére nem lesz szükség, mert az a körülmény, hogy az iratok diplomatiai uton érkeznek és hogy birósági pecséttel is el vannak látva, hitelességüket eléggé igazolja.
