Ez a rendelkezés azokra is vonatkozik, a kik a törvény életbeléptekor a pénztár tagjai voltak.
A rokkantság esetében való visszafizetésre megjegyzendő, hogy ilyen esetben a pénztár természetesen csak akkor fizeti ki a díjakat, ha a rokkantság fenforgása tényleg megállapíttatik. Igy hát a befizetett összegek visszanyerése nem a tag tetszésétől függ, mert ha így állna a dolog, bizonyára akadna nem egy könnyelmű ember, a ki megszorult helyzetében, csakhogy egy kis pénzhez jusson, munkaképtelensége czímén visszakérné a befizetett díjakat s így néhány koronáért lemondana minden jövendő előnyről. Ezt megengedni nem lehet, noha ez a pénztárra nézve anyagilag egészen előnyös volna, mert hiszen megmaradna vagyonában a díjak kamata s azzal szemben semmi kockázatot nem kellene tovább viselnie. De a pénztárnak nem az ilyen nyerészkedés a feladata, hanem az, hogy megvédje tagjait még önmaguk könnyelműsége ellen is.
Magától értetik, hogy a harmadik és negyedik csoport tagjaira is kiterjednek az 1900:XVI. tc. rendelkezései, a mennyiben ez a törvény eltérést nem tartalmaz.
Az, hogy a 21. § szerint csak a kilépett cseléd helyett befizetett díjak számíttatnak az ujonnan felvétetett cseléd javára, de nem egyszersmind a kilépett cseléd által a tagsági minőségben eltöltött idők is: önmagában viseli indokát, mert, hogy pl. egy kilépett huszonötéves cseléd helyébe, a ki már 9 évig tag volt, az 1900:XVI. tc. 42. §-a alapján, előzetes orvosi vizsgálat nélkül, egy 49 éves cseléd vétessék fel s ez a kilencz év betudásával már egy év mulva megkaphassa a rokkantsági segélyt, nyilvánvalóan olyan koczkázatot hárítana a pénztárra, a melyet az elviselni képes nem lehetne, még abban az esetben sem, ha a helyettesítésénél minden esetben ki volna zárva a pénztár megrövidítésének czélja. Megjegyzem azonban, hogy az ujonnan felvett cselédre nézve a tagsági időbe be lehet számíttatni a szolgálati időt, de csak az 5. § alkalmazásával, vagyis előzetes orvosi vizsgálat alapján. Annak megengedése pedig, hogy a cseléd megválthassa a maga javára a befizetéseket, a humanus szempontokon felül a cseléd megkárosításának megelőzése szempontjából szükséges. A cseléd pl. 23 éves korában szolgálatba lép annak tudatában, hogy gazdája őt biztosítani fogja; tizenkét év mulva kilép a szolgálatból s ekkor őt többé be nem veszik a segélypénztárba, mert meghaladta a végső korhatárt.
A mint a javaslat 20. §-ának szövegéből is kitünik, ezek a rendelkezések csak arra a munkaadóra nézve érvényesek, a ki a segélypénztár központi igazgatóságához beterjesztett, szabályszerűen kiállított és egyoldalúan vissza nem vonható nyilatkozatban önként kötelezte magát arra, hogy cselédje után addig, a míg az szolgálatban áll, sajátjából fogja egészen a díjakat fizetni; arra tehát, a ki ilyen kötelezettséget nem vállal, az eddigi szabályok lesznek alkalmazandók. A cselédbiztosításnak most tervezett módjára nézve azt lehetne felhozni, hogy vajjon nem volna-e helyesebb a helyett, hogy a cselédnek jogot adunk arra, miszerint a befizetett összeget bizonyos hányadrész megfizetésével egészben magához váltsa, azt kimondani, hogy a szolgálati idő arányában a befizetett összeg bizonyos része a cselédet illeti meg? A javaslat szerint, ha például a cseléd az első csoportban volt biztosítva s öt év mulva kilép a szolgálatból, akkor a 26 K-át kell a gazda részére megtérítenie, ha azt akarja, hogy az 52 K befizetés az ő javára irassék.
A kérdés tehát az, hogy nem helyesebb volna-e azt mondani, hogy öt évi szolgálat után a cselédet megilleti a gazda által befizetett összeg fele része, tehát a gazda által befizetett 52 K-ból 26 K a cselédet illeti meg? Nézetem szerint ilyen rendelkezéssel egyáltalán nem lendítenénk a cselédbiztosítás dolgán. Először azért nem, mert a biztosításnak nem az a czélja, hogy a cseléd néhány év mulva valami jelentékeny összeget kapjon a kezéhez. Azért, hogy egy cseléd két-három évig maradjon szolgálatban, nem lehet senkitől se elvárni, hogy évenként 10 K 40 f-t fizessen be a pénztárba. A gazda azért kötelezi magát ilyen fizetésre, hogy a hosszú ideig szolgálatban álló cselédnek öregkori ellátását biztosítsa. Olyan rendelkezéssel tehát, hogy tíz éven alul a szolgálati évek száma szerint a befizetés bizonyos része a cselédet minden megtérítési kötelezettség nélkül megilleti, csak azt érnők el, hogy a gazda saját érdekében tartózkodnék attól, hogy biztosítsa cselédeit, mert ezzel azt, hogy a cseléd huzamosabb ideig maradjon egy gazdánál, épen nem biztosíthatnók, sőt ellenkezőleg az lenne az eredmény, hogy a legtöbb cseléd minden két-három évben helyet cserélne, csak hogy egy kis pénzhez jusson. A másik ok, a mely az ilyen rendelkezés mellőzését indokolja: a pénztári kezelés rendje.
Ha a cseléd pl. öt évig volt tag és megilletné a befizetett 52 K-ból 26 K, a pénztár nem tudna mit csinálni. Az öt esztendőt nem számíthatná be a tagsági időbe, mert hiszen a díjaknak csak a fele esett a cseléd javára, másfelől pedig a pénztár öt esztendeig úgy bánt el a cseléddel, mint rendes taggal, tehát fedezte és viselte a koczkázatot. Nem volna tehát ilyen esetben más hátra, mint a 26 K-át kifizetni a cseléd kezeihez. Ezzel pedig, eltekintve attól, hogy a cselédbiztosítás ügyét épen nem mozdítanók elő, legfeljebb azt, hogy a cseléd-változásokra több okot adnánk - alapjukban megrendítenők a pénztár számítását, a melyek a dolog természetes szerint azon feltevésen nyugszanak, hogy a kiért viseli a koczkázatot a pénztár, azért megkapja a teljes díjakat is, de nem csak egy-két tetszés szerinti esztendőre, hanem mindaddig, a míg a tag meg nem hal baleset nem éri, munkaképtelenné nem lesz, vagy a tagságban 25 esztendőt el nem töltött.
A cselédváltozás esetén a díj egy részének visszafizetése a koczkázatot terhesebbé tenné s így a pénztár szempontjából számtanilag ki van zárva annak lehetősége, hogy ez a gazda által befizetett díjak bizonyos hányadát a cselédnek kifizesse. Egyébiránt ha kizárólag a cseléd valódi érdeke szempontjából nézzük is a kérdést, akkor is kétségtelen, hogy a javasolt intézkedés a cselédre nézve feltétlenül értékesebb is. Mert a cseléd így nemcsak pénzt kap, hanem a segélyre való jogot is biztosítja magának, viszonylag kevés összegért. Például ha kilencz évi szolgálat után kilép: 23 K 40 f-ért 93 K 60 f értéket kap s kilencz esztendei tagsági jogot. Itt kevés súlylyal lehetne felvetni azt, hogy a cseléd nem képes ennyit megtéríteni a gazdának. Ha a cseléd tudja azt, hogy 23 K 40 f-rel ilyen jogot s értéket szerezhet, bizonyára már a belépéstől kezdve takarékosabb lesz s esztendőkön át megtakaríthatja a kellő összeget, vagy pedig előlegezi azt az új gazdától s leszolgálja annál ezt az előleget.
Egyébiránt abban, hogy a cseléd az egész befizetéshez való jogot megszerezze azzal, hogy tíz évig megmarad a helyén, bizonyára egy gazda sem fogja megakadályozni, mert a gazdának a cselédváltozásból a biztosítás tekintetében semmi haszna nincsen még akkor se, ha a cseléd a díj bizonyos részét megtéríti is, - mert hiszen pl. a kilenczedik év után kilépő cseléd biztosítására, ha a cseléd s 23 K 40 f-t megfizeti is, a gazda akkor is ráfizet 70 K 20 fillért. Végül figyelembe veendő az, hogy a 20. § rendelkezése a megtérítés tekintetében előnyösebb, mint az 1900:XVI. tc. 39. §-a, mert azzal az összeggel, a mivel a szerint 5 évet válthatott volna meg a cseléd, a javaslat szerint a 9 évet is megválthatja.
