A kivándorlás kérdésével, annak történeti fejlődésével, okainak felkutatásával és feltárásával, a kivándorlásnak úgy politikai, mint gazdasági káros hatásával, - így szól a törvény javaslatának indokolása - különösen az utóbbi években, úgy a kormány és a hatóságok, mint az összes érdekelt körök, mondhatni az egész hazai közvélemény nyilvánosan oly bőven és lelkiismeretességgel foglalkoztak, hogy a kivándorlási ügynek fontosságát és szabályozásának szükségességét bőven indokolni szinte fölösleges és elégséges ama szomorú tényre mutatni, hogy a kivándorlás következtében a hazának száz- és százezrei élnek messze idegenben, azt se tudva, hogy tulajdonképen hol és minő sorsban.
A kivándorlás nagyobb mérvben két irányba terelődött és van folyamatban: a tengerentúli államokba, különösen pedig Észak-Amerikába és a szárazföldön főként Romániába. Arra nézve, hogy milyen arányban emelkedett a kivándorlás évről-évre és hogy mennyi honfi vándorolt ki összesen a mai napig a külállamokba: sajnos, kimerítő és megbízható statisztikai adatokkal nem rendelkezünk. 1899. óta a ki- és bevándorlásra vonatkozólag rendszeres statisztikai adatok gyűjtése el van ugyan rendelve, de ez is, alkalmas közeg hiányában hézagos és megbízhatatlan.
Ennélfogva, hogy ebben a kérdésben legalább némi tájékoztatást nyerhessünk, azoknak a külföldi, nevezetesen német, németalföldi, belgiumi és olasz kikötők statisztikai kimutatásaira vagyunk utalva, mely kikötőkön át honfiaink kivándorlása leginkább történik, valamint azon államok és első sorban az északamerikai Egyesült-Államok által közölt adatokra, melyekbe a kivándorlás hazánktól legfőképen irányul. Ezek az adatok a központi statisztikai hivatal által összeállított alábbi kimutatásban vannak összefoglalva:
| Kivándorolt a Magyarbirodalomból | |||||||||||||
| az európai kikötőkön át az illető kikötők feljegyzései szerint | |||||||||||||
| Év | német kikötőkön át és pedig | Antwerpenen át | a németalföldi kikötőkön át | Gencián át | Mindösz-szese | az északamerikai Egyesült-Államok adatai szerint az északamerikai Egyesült-Államokba | |||||||
| Hamburgon át | Brémán át | Összesen | Amsterdamon át | Rotterda-mon át | Összesen | férfi | nő | Összesen | |||||
| Átlag 1881-85 | 10. 011 | 3. 821 | 13. 832 | Adatok nincsenek | 7. 479 | 2. 632 | 10. 111 | ||||||
| Átlag 1886-90 | 8. 019 | 11. 025 | 22. 071 | 21. 187 | 270 | 681 | 954 | 1. 508 | 28. 307 | 12. 623 | 4. 578 | 17. 2601 | |
| 1891 | 4. 121 | 17. 239 | 21. 113 | 5. 113 | 781 | 4. 314 | 5. 098 | 1. 016 | 33. 000 | 19. 792 | 7. 756 | 27. 543 | |
| 1892 | 2. 615 | 17. 667 | 20. 312 | 6. 555 | 1. 808 | 5. 729 | 7. 537 | 721 | 35. 125 | 21. 203 | 8. 480 | 32. 683 | |
| 1893 | 1. 867 | 12. 059 | 13. 926 | 7. 178 | 135 | 679 | 811 | 1. 078 | 22. 996 | 19. 037 | 7. 182 | 26. 219 | |
| 1891 | 1. 366 | 4. 061 | 5. 127 | 2. 212 | 20 | 277 | 297 | 108 | 8. 011 | 5. 779 | 3. 221 | 9. 000 | |
| 1895 | 3. 679 | 13. 857 | 17. 536 | 1. 675 | 115 | 3. 012 | 3. 157 | 190 | 25. 858 | 15. 547 | 8. 137 | 23. 681 | |
| Átlag 1891-95 | 2. 736 | 12. 987 | 15. 823 | 5. 213 | 639 | 2. 802 | 3. 441 | 628 | 25. 005 | 16. 872 | 6. 955 | 23. 827 | |
| 1896 | 3. 082 | 11. 726 | 14. 808 | 6. 122 | 101 | 2. 105 | 2. 509 | 1. 210 | 21. 619 | 17. 529 | 8. 350 | 25. 879 | |
| 1897 | 1. 581 | 8. 092 | 9. 676 | 2. 820 | 175 | 762 | 937 | 673 | 11. 106 | 7. 728 | 6. 093 | 13. 791 | |
| 1898 | 2. 135 | 14. 758 | 16. 893 | 3. 268 | 71 | 1. 751 | 1. 825 | 816 | 22. 802 | 13. 157 | 7. 763 | 20. 920 | |
| 1899 | 4. 855 | 27. 915 | 32. 800 | 7. 453 | 58 | 2. 301 | 2. 359 | 782 | 43. 390 | ||||
| 1900 | 9. 691 | 31. 627 | 11. 320 | 9. 697 | - | 3. 072 | 3. 072 | 678 | 54. 767 | - | - | - | |
| Átlag 1896-1900 | 4. 269 | 18. 830 | 43. 099 | 5. 872 | 142 | 1. 998 | 2. 140 | 8. 32 | 31. 913 | - | - | - | |
| 1901 | 12. 806 | 12. 347 | 55. 153 | 11. 282 | - | 1. 506 | 4. 506 | 70. 911 | - | - | - | ||
1891-től 1897-ig megközelítő adatok - 2 Két évi átlag - 3 Ezenkivül kivándorolt Wilhelmshavenen át 1893-ban 6. Stettinen át 1891-ben 6, 1892-ben 1, 1896-ban 197, 1897-ben 204 és 1898-ban 163 magyar honosságú egyén. - 4 Nincs adat.
E statisztikai táblázatban az északameriaki Egyesült-Államoknak a bevándorlásra vonatkozó adatai az 1890-1901. évekről azért voltak felhasználhatók, mert ezekben az utóbbi években a bevándorlók nem hazájuk, hanem nemzetiségük szerint mutattatnak ki. Ezek az adatok reánk nézve mégis érdekesek, mert azok megvilágítják azt az arányt, mely szerint kivándorlóink nemzetiség tekintetében megoszlanak. Az északamerikai Egyesült-államok által közzétett hivatalos adatok szerint ugyanis a bevándorlottak közt volt:
az 1999. julius 1-től 1900 junius 30-ig terjedő évben:
| magyar nemzetiségű | 13.777 | ||
| tót nemzetiségű | 29.243 | ||
| hortvát-szlavon nemzetiségű | 17.184 | ||
| ruthén nemzetiségű | 2.832 | ||
| együtt | 63.036 |
az 1900 julius 1-től 1901 junius 30-ig terjedő évben:
| magyar nemzetiségű | 13.311 | ||
| tót nemzetiségű | 29.343 | ||
| hortvát-szlavon nemzetiségű | 17.928 | ||
| ruthén nemzetiségű | 5.288 | ||
| együtt | 65.870 |
Hogy az első három helyen említett nemzetiségűek magyar honosok, az kétségtelen; hogy a ruthének közt mennyi a magyarországi, az nem állapítható meg, mivel Gácsországból is nagy számban vándoroltak ki ruthén nemzetiségűek. Bizonyára német nemzetiségűek is jelentékeny számban vándoroltak be hazánkból az északamerikai Egyesült-Államokba, ezeknek száma azonban, miután azok a többi németek közé vannak felvéve, szintén nem mutatható ki. Arra pedig, hogy Romániában mennyi az évenkénti kivándorlás és mennyi magyar alattvaló él ott most künn, még ilyen hozzávetőleges adatok sem állanak rendelkezésünkre, mert az egyedül támpontot nyujtható útlevelek kiállításából - tekintettel a sűrű és változó forgalomra - a kivándorlás mérvét megállapítani alig lehetne.
A kivándorlás megindulásának kétségen kívül a kedvezőtlen gazdasági viszonyok, vagyis a keresethiány, fejlődésének pedig tagadhatatlanúl a csábítás voltak a főokai, a melyekhez az utóbbi időben a gyors meggazdagodás után való törekvés, mondhatni a kalandvágy is járult. A kivándorlási mozgalommal szemben, mihelyt az jelentékenyebb mérveket öltött, a hatóságok közbelépése nem maradhatott el.
Kezdetben tiltó rendszabályok, mint az útlevél megtagadása, a határról való visszautasítás által igyekeztek annak gátat vetni; azonban ez azt eredményezte, hogy a visszautasított kivándorlók útlevél nélkül, szökve mégis kimentek. A kivándorlás közvetítése kezdetben főleg a külföldi hajós vállalatoknak Bécsben székelő ügynökségei által eszközöltetett, melyek a hazai hatóságok ellenőrzése alól magukat kivonva, üzletüket akadály nélkül folytatták. Hogy ezeknek a működése ellensúlyoztassék s az ügynökségek ellenőrizhetők legyenek, hazai kivándorlási ügynökségek engedélyezése vétetett czélba s így alkottatott a kivándorlási ügynökségekről szóló 1881. évi XXXVIII. tc., a mely a kivándorlásnak bárminemű közvetítését a belügyminister engedélyéhez köti.
E törvény azonban nemcsak hogy hiányos, hanem végrehajtva sem lett és kivándorlás közvetítésére egyetlen egy engedély sem adatott ki. Így aztán a külföldi vállalatok és ügynökségek működése részint a posta, részint az ország területén megnyert titkos ügynökök közvetítésével tovább folyt.
Ennek megakadályozása végett a külföldről beküldött kivándorlási nyomtatványok a postai szállításból kitiltattak, s midőn e rendszabály folytán ezek a nyomtatványok zárt levelekben küldettek be, gondoskodás történt, hogy azok a czímzetteknél lefoglalhatók és terjesztésük meggátolhatók legyenek.
A titkos ügynökök működésének ellensúlyozása czéljából, a lakosság az egyes külföldi államok kedvezőtlen viszonyaira, a kivándorlókra váró veszélyekre és lelketlen ügynököktől való óvakodásra több ízben figyelmeztetve lett. Mindezek az intézkedések azonban elégteleneknek bizonyultak s a kivándorlás évről-évre növekedett s az 1901. évben csak a tengerentúli kivándorlás, a fentebbi statisztikai kimutatás szerint már 70.941 főre emelkedett. Hogy ez a, arányaiban valóban megdöbbentő kivándorlás mennyiben és mily gazdasági okokra vezethető tisztán vissza, annak a kutatása és taglalása e, csak a kivándorlás szabályozását czélzó törvényjavaslat indokolásának keretén kívül esik.
Hogy a csábítás ma is nagy tényező a kivándorlás terjedésében, az kétségtelen, sőt ennek veszélyessége még fokozódik a csábításnak utóbbi időben fellépő, ellenőrizhetlen és nem büntethető újabb faja által. A míg eddig ugyanis csak a nyereségre törekvő, idegen ügynökök csábították a szegény népet, addig most maguk a kivándoroltak is csábítanak a kivándorlásra, a mennyiben rózsás szinben festik itthon maradó rokonaik, ismerőseik s falubelieik előtt az idegenben levő állapotokat s pénzt is küldenek haza; minek folytán előállott az a szomorú helyzet, hogy a kivándoroltak rokonaikat, ismerőseiket a kivándorlásra ösztönzik. A kivándorlásra így megnyert anyagra vetik aztán magukat az ügynökök s azokat a kész hajójegyeknek reájuk tukmálása által szándékukban elősegítik.
Legyen azonban bármi is az ok, a tény, a szomorú tény az, hogy a kivándorlás nemhogy csökkenne, hanem ijesztő mértékben növekszik és ez által a kivándorlás káros hatása mind súlyosabban nehezedik úgy közállapotainkra, mint gazdasági életünkre.
Hiszen ha tőlünk csak a fölösleges munkaerő vándorolna ki és hozná haza a búsás munkabéreket nem volna baj! És tényleg a nyugat-európai államokban azt tapasztaljuk, hogy egyrészről azokban a kivándorlók száma elenyészően csekély a mieinkkel szemben, másrészről, hogy onnan csakugyan csaknem kivétel nélkül az a fölösleges munkaerő megy ki, a melynek az illető országban megélhetési alapja nem kielégítő. Igaz, hogy ezek a kivándorlók sok pénzt küldenek haza. Ez tagadhatatlan, ezt statisztikai adatok igazolják. De ebből nem sok haszon van, mert elenyésző csekély azoknak a száma, a kik tényleg jelentékeny összeget küldenek, míg a legnagyobb részük nyomorog, tengődik és elvész. De egyébként nem is olyan tiszta összeg az, a mi így haza jön, mert azok, a kik ezt előnyül hozzák fel, megfeledkeznek arról az ellenértékről, a mely abból levonandó. Így számottevő összeget tesz ki az, a mi az Európán át való utazáshoz, a kikötő városokban való tartózkodáshoz, a hajójegyre stb. szükséges minden kivándorlónak. Ezekhez veendő még az az összeg is, a melylyel a kivándorlónak a tengerentúli államok törvényei szerint, a partra szálláskor bírnia kell. Ha mindezekhez hozzávesszük azt a rendkívül nagy gazdasági veszteséget, a mely előáll az által, hogy az ilyen kivándorlók rendszerint az itthon meglevő kis vagyonukat elkótya-vetyélik, csakhogy meglegyen a kivándorláshoz szüksége pénzük, s ezt a tényleges veszteséget levonjuk abból, a mit haza küldenek, vagy haza hoznak, a fenmaradó összeg oly jelentéktelen, hogy ebből az okból azt mondani, hogy a kivándorlás előnyös, nagy tévedés. De ha a hazaküldött összeg minden ellenérték nélkül tisztán folyna is be, még az által sem volna távolról sem ellensúlyozható az a nemzetgazdasági politikai hátrány, a mely a tömeges kivándorlásból az államra, a honvédelemre és magára az egyesekre háramlik. Igy pl. pénzben ki nem számítható, pénzzel nem pótolható veszteséget képez az, ha nem a fölösleges, hanem a szükséges, a nélkülözhetetlen munkaerők és a honvédelemre kötelezettek vándorolnak ki.
Végül mily óriási erkölcsi veszteséget jelent az az államra, hogy ha az állam alkotó elemeinek egyik jelentékeny része teljesen elszakadt a hazától, a másik jelentékeny része pedig, a mely haza jön, olyan tanokkal saturálva jön vissza, melyek az állam belnyugalmának megzavarására alkalmasak!
Én a kormány átvételének első perczétől kezdve a kivándorlás kérdésével folyton a legnagyobb érdeklődéssel és behatóan foglalkozom és annak korlátozására az adott körülmények között és a rendelkezésre álló eszközökkel, már eddig is több intézkedést tettem.
Így az engedély nélkül működő ügynököknek kinyomozását és szigorú megbüntetését, a kivándorlásra csábító hirdetmények és ajánlatok becsempészésének és terjesztésének meggátlását, a lakosságnak felvilágosítását azokról a veszélyekről, melyek a kivándorlókat a tengerentúli államokban fenyegetik, a hatóságoknak különösen meghagytam; továbbá az útlevelekhez szükséges okmányok kiállításáért a községi közegek által szedetni szokott túlmagas díjak szedését betiltottam s azt is elrendeltem, hogy a helyenként fellépő kivándorlási mozgalom okai kipuhatolhassanak s ha azokat elhárítani lehet, ez iránt az illető ministerhez megfelelő javaslat terjesztessék fel.
A kivándorlottak erkölcsi és anyagi támogatásáról is gondoskodni kívánván, a new-yorki magyar egyesület, mely a kivándorlók részére munkát is közvetít, s a szükölködőknek menhelyet ad, nagyobb évi segélyben részesítem. Már a folyó évi költségvetésben jelentékenyebb összeget vette fel, hogy abból a kivándoroltak lelki szükségleteinek kielégítéséhez és iskolák segélyezéséhez hozzájárulhassanak, - egyúttal arról is gondoskodván, hogy hazafias érzésű lelkészek és tanítók álljanak rendelkezésükre; végül az államkincstár nem csekély megterhelésével igyekeztem a visszavándorlást is elősegíteni. Ugyanis az utóbbi időben számos, a messze tengerentúli államokban, reményeiben csalódott és tönkrement polgára az államnak visszavágyódván a hazába, ezek hazaszállításának költségeit, miután a közös külügyi költségvetésben e czélra felvett összeg nem volt elégséges, a belügyi tárcza terhére elvállaltam. Ezeken felül még az illető ministerek figyelmét is felhívtam a kivándorlás nagymérvű terjedésére s egyúttal felkértem őket, hogy saját ügykörükön belül a kivándorlás csökkentésére minden lehető intézkedést megtegyenek. Mindezeket kiegészíti a ministeriumnak a gazdaság és ipar terén tett az a számtalan intézkedése, melyek a kivándorlásra vezethető kedvezőtlen állapotok javítását czélozzák.
Ily főbb intézkedések: az iparvállalatok és gyárak nagymérvű segélyezése, a mezőgazdasági és hasonló foglalkozású munkások jogviszonyainak törvény általi szabályozása, gazdasági munkás- és cselédpénztárak létesítése, a népnek olcsóbb vagy éppen egész ingyenes vetőmagvakkal és gyümölcsfákkal való ellátására, a szőlő reconstructiójának nagy arányú elősegítése, a legszegényebb hegyvidéki lakosok gazdasági felsegélyezésére irányuló akczió fejlesztése és kiterjesztése; a nép keresetének emelése érdekében inségmunkák végeztetése, kölcsönök engedélyezése stb. stb. stb.
Mindezek az intézkedések azonban, sajnos, nem voltak elégségesek s így a kormány elodázhatatlan kötelessége egyrészt minden eszközt és módot felhasználni a kivándorlás korlátozására, másrészt legalább a meg nem gátolható kivándorlást törvény útján szabályozni.
A kivándorlás csökkentésére a közgazdasági és iparfejlesztési irányban teendő intézkedések képezik a leghathatósabb eszközt, és a kormány minden egyes tagja saját ügykörében mindent el fog követni, hogy ez irányban kedvezőbb állapotokat teremtsen és hogy mindazok az okok, melyek a kivándorlást elősegíthetik, lehetőleg elháríttassanak, a minek egyik bizonyítéka az is, hogy a kormány, a mint az a törvényhozásnak a napokban bejelentetett, a kereseti források szaporítása czéljából, a közel jövőben 200,000.000 korona erejéig terjedő beruházásokat szándékozik tenni, - hogy továbbá az eddig szép eredményt felmutató hegyvidéki közgazgasági akcziót legközelebb a székelységre s azután a többi hegyvidéki vármegyékre is ki terjeszti, - hogy a földadót legközelebbi időben rendezi, - végül az a nagyarányú telepítés, mely iránt a kormány legközelebb törvényjavaslatot fog beterjeszteni stb. stb.
Azonban bármilyen kitünőek lesznek is nálunk a közgazdasági és ipari, tehát a megélhetési viszonyok, - azért mindaddig, míg a hazánkban és a tengerentúli államokban fizetett munkabérek között oly nagy lesz a különbség és az utazás pedig a közlekedési eszközök tökéletesedése s a szállítási költségek folyton kedvezőbb alakulása miatt oly kevés nehézséggel fog járni, mint jelenleg, - a kivándorlás meg nem szünik, mert mindig lesznek a hazának olyan fiai, a kik nem elégednek meg itthoni keresetükkel, hanem jobbnak reményében elvándorolnak messze országokba.
Ezért a kivándorlás csökkentésére irányuló tevékenységen kívül a kivándorlási ügynek törvény útján való szabályozása is szükséges, még pedig nemcsak az állam, a közérdek, de maguknak a kivándorlóknak érdekében is, mert a kivándorlás mai rendezetlen állapota magukra a kivándorlókra is hátránnyal jár. Ugyanis a kivándorlás ezelőtt minden módon akadályozva s később is inkább csak tűrve volt, a mi azt eredményezte, hogy a kivándorlók magukat szökevényeknek tekintették és ennek legelső folyamánya az volt, hogy a kivándorlók a kivándorlási szándék nyilvánításától kezdve egész megérkezésük helyéig közprédái voltak azoknak a mindenféle ügynököknek, csalóknak és kizsákmányolóknak, a kik őket az egész úton végig zsarolták. Ezen kívül a mi kivándoroltjaink még az idegenben sem részesülnek oly támogatásban és segélyezésben, mint legtöbb állam alattvalói, a kiknek megvannak a maguk intézményei, jótékony egyesületei stb, a melyek őket oltalmukba veszik, s támogatásban részesítik, nem is szólva arról, hogy a többi államoknak megvan az a szerencsés helyzetük is, hogy gyarmataik lévén, az oda kivándoroltak nem vesztik el nemzetiségüket. Nekünk azonban olyan intézményeink, közművelődési és társadalmi egyesületeink kellő számban nincsenek, a melyek a mieinket összetartanák, támogatnák, gyámolítanák és bennük a haza eszméjét, szeretetét továbbra is fentartanák.
A nyugat-európai államok, hol a kivándorlás már régi idők óta, hol kisebb, hol nagyobb mérvben tart, ezt a kérdést már szintén törvényesen rendezték.
Az újabb időben ez ügyben keletkezett törvények közül főleg három érdemel figyelmet, úgy kiválóságuknál, mint lehetőleg az egész anyagot felölelő terjedelmüknél fogva. Ezek az 1888. évi svájczi, az 1897. évi német birodalmi, és az 1901. évi olasz törvények.
Ezeknek főbb elvei a következőkben foglalhatók össze a kivándorlás szabadságának kifejezett, vagy hallgatólagos fentartsáa mellett bizonyos szabatosan meghatározott korlátozásokat állítanak fel; a kivándorlás közvetítésével való foglalkozást hatósági engedélyhez kötik, mely csak teljes megbízhatóságot nyujtó egyéneknek, illetve társulatoknak, és csak bizonyos nagyobb összegű óvadék letétele után adatik meg; a kivándorlás közvetítésével foglalkozók ügyvitele szigorú hatósági ellenőrzés alá vettetik, mulasztásaikért büntettetnek; kötelezettségeik a kivándorlókkal szabatosan körüliratnak, s azok teljesítését biztosító rendelkezések tétetnek; a hajón való szállítás biztossága, a kivándorlók ellátása és egészségének megóvása érdekében a törvényben nyert felhatalmazás folytán kiadott részletes rendeletek és utasítások intézkedtek; a központi hatóság (külügyminister, illetve birodalmi kanczellár) mellé mint véleményező testület, kivándorlási tanács szerveztetett; a kivándorlási ügy ellenőrzésére és felügyeletére külön organumok, biztosok, felügyelők alkalmaztatnak.
A svájczi és az olasz törvény továbbá a kivándorlóknak az általuk új lakhelyül kiszemelt külföldi állam összes őket érdeklő viszonyairól megbízható felvilágosítások adása, a kivándorlóknak esetleges panaszainak gyors orvoslása, azoknak a külföldön való támogatása és útbaigazítása iránt is intézkednek, s az olasz törvény a szállítók és ügynökök közt egyrészt s a kivándorlók közt másrészt felmerülhető vitás kérdések eldöntésére külön bíróságot állít fel. Végül az olasz törvény még külön is könnyítő rendelkezéseket tartalmaz a kivándorlottak hadkötelezettségének teljesítése tekintetében.
A külföldi törvényekben foglalt s a gyakorlatban is helyesnek bizonyult rendelkezéseket bizonyára mi is hasznunkra fordíthatjuk; e mellett azonban kiváló súlyt kell fektetnünk azokra a követelményekre, melyeket a szóban forgó ügy szabályozásánál sajátos hazai viszonyaink szabnak meg.
A törvényes intézkedéseknek abból az alapelvből kell kiindulni, hogy már a kivándorlás az országra fölötte káros, azzal, mint olyan ténynyel kell számolni, melyet teljesen megszüntetni, illetve elnyomni törvénynyel már csak azért sem lehet, mert nincs reá eszközünk s mert ez a szabad költözködés és önrendelkezés jogával ellenkeznék.
A kivándorlási ügy rendezésénél tehát oda kell törekedni: hogy a kivándorlás úgy a köz-, mint magánérdekből bizonyos esetekben korlátozhassék; hogy annak jellege a munkakeresés legyen, és hogy a könnyelmű kivándorlás s a kivándorlásra való ösztönzés és csábítás minden neme meggátoltassék; hogy a kivándorlás oly helyekre irányíttassék, melyek úgy a kivándorlók, mint az állam érdekeiben legelőnyösebbeknek mutatkoznak és oly országoktól, melyekben a kivándorlók vagyona, vagy egészsége veszélyeztetik, a kivándorlás eltereltessék; hogy a kivándorlók szállításával foglalkozó vállalkozók és ügynökeik a hazai hatóságok által szigorú ellenőrzés alá legyenek vonhatók; hogy azoknak az államoknak, a hova a kivándorlás irányul, gazdasági, kereseti, éghajlati és egyéb viszonyairól megbízható értesülések szereztethessenek, s hogy az azokba kivándorolni szándékozók ezekről a viszonyokról már jó eleve tájékozást nyerhessenek; hogy a kivándorlók erre irányuló első lépésüktől kezdve, kivándorlásuk egész tartama alatt, sőt új letelepülésük helyén is, az állam gyámolításában, védelmében és oltalmában részesíttessenek; hogy a kivándorolttakban a magyar államhoz való tartozandóság s a hazaszeretet érzése állandóan fentartassék, végül hogy a visszavándorlás elősegíttessék.
Ezeken az alapelveken nyugszik e törvényjavaslat.
Természetes, hogy olyan ügy rendezésénél, a minő a kivándorlás, lehetetlen már a törvényben annak minden egyes apró részletére kiterjeszkedni, mert hisz a kivándorlás maga az élet, a mely folton változik, s a mai törvényhozás nem láthatja előre, hogy ez a sokoldalú, bonyolult s időnként könnyen változtató ügy egyik, vagy másik vonatkozásában milyen alakulatot fog a jövőben ölteni. Azért e törvényjavaslat egyes részletkérdéseknél, melyek nálunk gyakorlati tapasztalatok hiányában még kellőleg tisztázva nincsenek, csak az irányelveket jelöli meg, a kormánynak hagyván fenn, hogy azoknak keretén belül és a nyerendő tapasztalatokhoz képest ezeket a kérdéseket részletesen szabályozza, és az időnkint felmerülő szükséghez képest a megfelelő intézkedéseket megtegye.
Az 1. § meghatározza, mit ért a törvény kivándorló alatt. Ez nem kíván tudományos fogalommeghatározást adni, hanem csak a törvény végrehajtásánál bizonyos szilárdabb támpontot teremteni, hogy a hatóságok arra támaszkodva, egyöntetűbben és biztosabban járhassanak el. Mert bármennyire ismert is ez a kifejezés, annak úgy az elméletben, mint törvényes meghatározásaiban, úgyszintén gyakorlati alkalmazásában igen eltérő értelem tuladjoníttatik. Az, hogy a kivándorlás az állam területének elhagyásával jár, majdnem általánosan el van fogadva; ennélfogva az, a ki az államnak egyik részéből a másikba, annak alkotó részét képező más tartományba vagy országba, nálunk pl. Horvát-Szlavonországba költözik, nem jöhet kivándorló számba. Annál nagyobb az eltérés a fogalom egyéb alkotó elemeit illetőleg. Majd az állam kötelékéből való kilépés, majd a vissza nem térés szándéka, majd az idegen államban való állandó letelepedés, majd az Oceánon túl fekvő államokba való átkelés, majd a szomszéd államokban, habár csak rövidebb ideig tartó foglalkozás, majd a legolcsóbb osztályú helyen való utazás stb. állíttatnak fel ismérvül. Ezért az újabb törvényhozások vagy egészen mellőzik a kivándorló fogalmának meghatározását, azt az elméletre s törvényt alkalmazó hatóságra, illetve biróságra bizván (mint a német bir. és a svájczi törv.); vagy külső, könnyen felfogható ismérveket állítanak fel (az olasz törvény és a belga kormányrendelet a tengeren túl kivándorlókra nézve). A hazai kivándorlás körül szerzett észleletek szerint kivándorlóink túlnyomó részben azzal a szándékkal mennek külföldre, hogy ott munkát találva, néhány év mulva, miután már nagyobb összeget megtakarítottak, hazájukba visszatérjenek. Erre a körülményre való tekintettel helytelen volna tehát, csak azt tekinteni kivándorlónak, ki a külföldön állandóan letelepűl vagy visszatérni nem szándékozik, mert e meghatározás mellett a törvény rendelkezései a külföldre távozók nagyobb részére nem volnának alkalmazhatók; de másrészt kivándorlóról csak az esetben lehet szó, ha utazásának czélja: a) valamely külföldi állam, legyen az akár szárazföldön, akár csak tengeren elérhető; b) hogy ott valamely hasznot hajtó foglalkozást nyerjen; - nem volna tehát mindaz kivándorlónak tekinthető, ki csak kedvtelés, tanulás vagy egyéb nem hasznot hajtó czélból, habár hosszabb időre is utazik ki; c) hogy legalább bizonytalan ideig maradjon távol, úgy, hogy ez a hazától való elszakadás némi állandóság jellegével bírjon; a kik tehát csak bizonyos rövidebb időhöz kötött munka, pl. aratás végett mennek ki, nem volnának kivándorlóknak tekinthetők.
A 2. § a kivándorlás korlátozására tesz rendelkezéseket. A nevezetesebb külföldi államok a kivándorlás szabadságát törvényben biztosítják (Franczia-, Német-, Olaszország, Ausztria). Nálunk ez törvényben kimondva ugyan nincsen; mindamellett általánosságban el van ismerve, s úgy a kormány, mint a hatóságok által respektáltatik, ebből az elvből indul ki a törvényhatóságoknak 1900. évben 59.207. sz. a. kiadott belügyministeri utasítás is. Ennek a kétségbe nem vont jognak a törvénybe való iktatása tehát feleslegesnek látszik. A kivándorlás teljes szabadságával azonban bizonyos kötelezettségek és közérdekek állanak szemben, melyek alól a kivándorolni akaró magát ki nem vonhatja, ennyiben tehát szándékának végrehajtásában korlátoknak van alávetve. Ezeket a korlátokat a javaslat 2. §-a szabatosan igyekszik megállapítani, úgy hogy sem az itt figyelembe veendő közérdekek és kötelezettségek ki ne játszassanak, se a kivándorolni akaró felesleges zaklatásoknak kitéve ne legyen. Az a) pont alatt tett korlátozást az ország véderejének biztosítása, a b) alattit a rendészet és büntető igazságszolgáltatás érdeke, a c) és e) alattiakat maguknak a kivándorlóknak, illetve hozzátartozóik érdekei, végül az f) alatt foglaltat azok az észleletek követelik meg, hogy az ily előnyökkel való kecsegtetés a lakosságra ingerlőleg hat s a kivándorlásra való csábítás jellegével bír.
Hogy a 2. §-ban megszabott korlátoknak megtartása biztosíttassék, szükséges, hogy a hatóságoknak módjában álljon minden egyes kivándorolni készülő szándékáról előzetesen értesülni s megvizsgálni, vajjon nem forog-e fenn a kivándorlást gátló valamely körülmény. E czél elérése végett a 3. § elrendeli, hogy minden kivándorlónak előbb külföldre szóló útlevelet kell szerezni.
Ugyanily intézkedést tartalmaz az olasz kivándorlási törvény, valamint a horvát-szlavon kormány által kiadott rendelet is. Egy korábbi belügyministeri rendelet szintén oly értelemben intézkedik, hogy Braziliába csak az útlevéllel biróknak engedtetik meg a kivándorlás.
Hogy ez intézkedés folytán a kivándorolni akarókra hátrány ne háruljon, az útlevélügyről alkotandó törvény (I. alább az 1903:VI. törvénycikket) és az annak végrehajtása tárgyában kibocsátandó rendelet útján gondoskodás fog történni, hogy az útlevélért folyamodók az útlevelet, törvényes akadály nem létében, a lehető legrövidebb úton és minden mellékes költség kikerülésével elnyerhessék.
Az állampolgárokra nézve, a kik a hazát elhagyni és szerencséjüket idegenben készülnek keresni, kiváló érdekkel bir, hogy annak az országnak viszonyai felől, hová költözni óhajtanak, értesítést szerezhessenek, hogy ilyformán az oly országokba való kivándorlástól, melynek viszonyai általában vagy reájuk nézve kedvezőtlenek, még idején óvassanak, és más kedvezőbb tájak kiválasztására nekik mód adassék. Ennek szükségét azokban az államokban, melyeknél a kivándorlás már régebb idő óta folyik, csakhamar érezték is és annak kielégítésére intézkedések is történtek.
Angliában a kivándorlók tájékoztatása kezdetben a magántevékenységre volt utalva. A különféle munkásegyesületek és egyéb közhasznú társulatok hasznos szolgálatokat tettek e téren.
Azonban ez a magánhírszerzés kielégítőnek nem bizonyulván, az 1866. évben létesített „Emigrants Information Office” a kormány vezetése alatt ugyan, azonban a különböző testületek delegáltjainak és szakembereknek bevonásával szerveztetett.
Belgiumban a consulok, főleg 1855. év óta, ama országok viszonyairól, melyekbe a belga kivándorlás irányul, részletes jelentéseket tartoznak tenni.
Ezek a jelentések a külügyministerium által évenkint összegyüjtvén és kinyomatván, az ott kérdezősködő kivándorlókkal közöltettek.
Az ily kérdezősködések azonban nagyon csekély számban fordultak elő, miért is, hogy a consulok által szolgáltatott értesítések a lakosság javára jobban legyenek értesíthetők, a kormány az értesítés adásnak más módjához folyamodott. Ugyanis 1888. év óta kezdetben csak a fővárosban, majd az összes tartományok székhelyein külön értesítő hivatalok állíttattak fel, melyek a röpiratok és táblázatok alakjában közzétett tudósításokat az érdeklődőknek kiosztják.
Németországban a kivándorolni készülők már régebb idő óta a birodalmi kanczellária útján nyerhettek igen részletes informatiókat. Azonban ez itt is csak igen csekély mértékben vétetett igénybe, minélfogva 1901-ben ez a szolgálat az eddigi bürokratikus eljárás mellőzésével, valamint a „német gyarmatosító társaság” és bizalmi férfiak bevonásával, illetve közreműködésével ujjászerveztetett.
Svájczban az 1888. évi kivándorlási törvény 25. §-a alapján a külügyi hivatal mellé felállított kivándorlási alosztálya (Kommissarische Abtheitung) gondoskodik, hogy a kivándorlók értesítéssel, tanáccsal és ajánlásokkal láttassanak el, és a szövetségtanács jelentései szerint ennek működése a hozzáfűzött várakozásokat kielégíti.
Olaszországban ezt a szolgálatot a kivándorlási főbiztos és kivándorlási góczpontokon létesített vegyes helyi bizottságok vannak hivatva ellátni.
A 4. § szintén feladatává teszi a kormánynak, hogy a kivándorolni szándékozók kellő tájékoztatásáról gondoskodjék.
E szolgálat részletes szervezése legczélszerűbben rendeleti úton lesz szervezendő, a melynél fősúly lesz fektetendő arra, hogy az a kivándorlásra való buzdítássá ne váljék, és hogy abba a külföldön szerzett tapasztalatok útmutatása szerint a társadalmi elemek is bevonassanak.
Vannak országok és vidékek, hol a kivándorló a kedvezőtlen klimatikus gazdasági vagy társadalmi viszonyoknál fogva vállalkozásával előreláthatólag kudarczot fog vallani. A kormány- és a hatóságoknak már előzetesen gondoskodni kell tehát, hogy az állam polgárai ily vidékekre való kivándorlástól már saját érdekükben is visszatartassanak.
Ez történhetik az által, hogy a lakosságot azokra a veszélyekre, melyek valamely országban vagy vidéken kivándorlása esetén fenyegetik, a kormány és hatóságok alkalmas módon közzéteendő hirdetmények által, vagy esetről esetre közvetlenül is figyelmeztessék.
Ez az eljárás követtetett eddig nálunk is. Nevezetesen a törvényhatóságok rendeletileg több ízben utasíttattak, hogy a lakosságot a Braziliába való kivándorlástól úgy a szokásos hirdetések, mint a kivándorolni készülővel közvetlen érintkezés útján a legnyomatékosabban óvják.
Azonban mindennek daczára számosan inkább hittek a kivándorlási ügynökök csábító igéreteinek, mint a hatóság intő szavának, és csoportosan vándoroltak ki Braziliába, hol csakhamar kiábrándulva, kétségbeesetten ottani consulainkhoz vagy hazai hatóságainkhoz fordultak, esdekelve, hogy a hazába való visszatérésükhöz segítséget adjanak.
A felvilágosítás és jóakaratú figyelmeztetés hatástalannak bizonyulván, szükséges, hogy a kormány ily esetekben tilalmazólag léphessen fel.
Hasonló tapasztalatok indították az olasz törvényhozást is arra, hogy a kormányt felhatalmazza, miszerint a kivándorlást valamely meghatározott vidékre a közrend tekintetéből, vagy a kivándorló életét, szabadságát és vagyonát komolyan fenyegető veszély esetében felfüggeszthesse.
Ugyanily intézkedést foglal magában a törvény 5. §-a is.
A kormánynak nemcsak arra kell ügyelni, hogy a kivándorlók oly országokba vegyék útjokat, hol leginkább boldogulhatnak, hanem arra is, hogy ebben az útjokban a szerződésben biztosított jogaikat csakugyan élvezhessék, megrövidítésből és kizsákmányolástól megóvassanak, és csakugyan rendeltetési helyükre szállíttassanak.
A 6. § tehát módot kíván adni a kormánynak, hogy azt az útvonalat, vagy útvonalakat, melyek e tekintetben legtöbb garantiát nyújtanak, megválaszthassa.
Hogy hazai kikötőből, nevezetesen Fiuméból kiinduló útvonal e szempontból a legmegfelelőbb volna, bizonyításra sem szorul, miért is a kormány minden igyekezetét oda fordítandja, hogy ily útvonal mielőbb létesüljön, és csak ha ez nem sikerülne, fog a külföldi kikötőkből kiinduló útvonalak közül választani.
A törvény II. fejezete a kivándorlás közvetítésével foglalkozó szerveket határozza meg.
Az 1881:XXXVIII. tc. a kivándorlás közvetítését ügynökségekre kívánta bízni, melyekre az engedélyt a belügyminister adhatja meg, és melyek hatósági felügyelet és ellenőrzés alá helyeztettek.
Ily ügynökségekre azonban bizonyára abból a felvetésből kiindulva, hogy ha nincs kivándorlást közvetítő ügynökség, nem lesz kivándorló sem, engedély egyáltalán nem adatott, úgy, hogy az ország területén egyetlen egy engedélyezett kivándorlási ügynökség sem működött és jelenleg sem működik. Hogy e föltevés téves volt, mutatja az a tapasztalat, hogy az engedély nélküli titkos ügynökök csak annál jobban elszaporodnak.
Arra nézve tehát, hogy az idézett törvénycikk által elfogadott kivándorlási ügynökségi intézmény helyes-e s általa a kivándorlás eléggé ellenőrizhető-e, hazánkban nem volt tapasztalat szerezhető.
A külföld tapasztalatai azt mutatják, hogy az engedély alapján működő ügynökök is, minthogy a hajóvállalatok által minden egyes kivándorló után bizonyos provisio fizettetik, arra vannak utalva, hogy saját érdekükben minél több kivándorlót szállítsanak az illető vállalatnak; nem elégszenek meg tehát azzal, hogy a hozzájuk önként fordulókkal kössenek üzletet, hanem úgy hirdetmények, mint felhivások és alügynökeik útján minden lehetőt elkövetnek, hogy kivándorlókat szerezzenek. Érdekükben áll továbbá az ügynököknek, hogy a kivándorolni készülőket lehetőleg arra az időszakra tömörítsék, midőn a hajóvállalatok által fizetett jutalék a legmagasabb, nem tekintve azt, hogy ez az időszak a kivándorló rendeltetési helyén fenforgó kereseti viszonyoknak is megfelel e; a miből azután az a hátrány áll elő, hogy a kivándorolt hosszabb ideig keresethez nem jutván, kénytelen a magával vitt pénzt elfogyasztani, minek következtében mindjárt kezdetben nyomorba jut, és mi által igen gyakran későbbi boldogulásának is útját vágja. Végül érdekében van az ügynöknek az is, hogy azon hajósvállalatok részére igyekezzék legtöbb kivándorlót szállítani, melyek legmagasabb jutalékot fizetnek, már pedig, mint ezt az olaszországi észleletek mutatják, régebbi és elavult hajók tulajdonosai magasabb jutalékot képesek fizetni és fizetnek is, mint a nagyobb biztonságot és jobb elhelyezést nyujtó modern, minden követelményeknek megfelelő hajók tulajdonosai.
Látni való tehát, hogy az ügynök érdekei a kivándorlók érdekeivel lényegesen ellentétben állanak, minélfogva az ügynökök, minden hatósági felügyelet daczára is, saját érdekeiket a kivándorlók kárára is minél jobban érvényesíteni igyekeznek.
Ezek az észleletek arra inditották az újabb német és olasz törvényhozást, hogy az egész kivándorlási ügyletnél a kivándorlóval és a hatósággal szemben magát a vállalkozót állítja oda mint főtényezőt.
Ugyanezt teszi a 7. §-a.
A biztos alapokra fektetett, nagy tőkével dolgozó s a törvény meg nem tartása esetén többet koczkáztató hajósvállalatok kétségtelenül több biztosítékot nyujtanak s a kivándorlási ügylet lebonyolítása több megnyugvással bízható reájuk. Azonban a különféle vállalatok közt keletkező egészségtelen versengés elkerülése, másrészt a vállalat megbízhatóságáról teljes meggyőződés szerezhetése végett szükséges, hogy ezek az üzletek csak akkor legyenek gyakorolhatók, ha erre a megkívánt feltételek kimutatása után az illetékes hatóság engedélyt adott.
A 8. § megállapítja azokat a föltételeket, melyek mellett az engedély megadható, és pedig a külföldön székelő vállalatokra nézve akként, hogy a törvény hatálya reájuk nézve is biztosítva legyen.
Hogy a vállalkozó a törvény és rendeletek megtartására, a kivándorlóknak netán okozott károk megtérítésére, és a törvény áthágása folytán netán kiszabott büntetések lefizetésére annál biztosabban legyen szórítható, a 9. § a nagyobb összegű óvadék letételét kívánja meg.
A 10. §-ban foglalt korlátozás az 5. §-ban tett rendelkezésnél tovább menve, s azt mintegy kiegészítéve, a kormánynak módot nyújt, hogy a kivándorlást nemzetiségi és gazdasági politikai szempontból, a mennyire az lehetséges, a megfelelőnek látszó országokba, vagy vidékekre terelje, a kivándorlókat bizonyos helyeken tömörítse, hogy így azokban az egymáshoz s a hazához való tartozandóságnak érzése jobban fent legyen tartható, s az így nyert góczpontok kereskedelmi összeköttetések létesítésére is fel legyenek használhatók.
Hogy a kivándorlók a vállalkozók által a szállítási díjak önkényes felemelése által ki ne zsákmányoltathassanak, a vállalkozó díjtételei hatóságilag ellenőrizendők. A 11. § tehát elrendeli, hogy a díjszabályzat a belügyministernek időről-időre jóváhagyás végett bemutattassék és megtiltja, hogy a jóváhagyatottaknál magasabb díjak szedessenek.
A 12. §-ban foglalt tilalom azért szükséges, nehogy hangzatos felhívások egyes külállamok helyzetének kedvező leirása vagy hasonló nyomtatványok terjesztése által a lakosságban a kivándorlásra való készség felébresztessék vagy szíttassék. Ezért csak szorosan a szállítási üzletre vonatkozó és az utazó közönség tájékoztatására szükséges adatoknak, mint a menetrendre, az útközben való ellátásra és a viteldíjra vonatkozó hirdetmények kibocsátása látszik megengedhetőnek.
A vállalkozó, illetve a társulat felelős igazgatója nem gyakorolhatván mindig és mindenütt az üzlettel járó teendőkre, a 13. § megengedi, hogy azokat helyettesre vagy meghatalmazottra bízhassa.
A helyettes megbízhatóságának megbírálhatása végett szükséges, hogy az a belügyministernek bejelentessék és általa erre az engedély megadassék.
A 15. § melynek megszegését a 46. § bünteti - megengedi a vállalkozónak, hogy a szállítási ügyletek közvetítésére ügynököket (meghatalmazottakat) vegyen igénybe. A 15. § 2. bek. megszegésének büntetéséről v. ö. alább 44. § 2. p.
A kivándorlást szabályozó német birodalmi törvény 8. §-a szerint a vállalkozó azon községi területen kívül, melyben telepe, illetve fióktelepe van, üzletének gyakorlásában ügynökök közreműködésére van utalva (ügynökkényszer).
E mellett szól az az előny, hogy miután a vállalkozók csakis engedélyezett és szintén hatósági felügyelet alatt álló közegeket vehet igénybe, az egész kivándorlási ügylet jobban ellenőrizhető, továbbá, hogy ez a vállalkozók versenyét előmozdítja, mi által viszont alacsonyabb viteldíjak érhetők el.
Az új olasz kivándorlási törvény az ügynökök intézményét a fent már említett kedvezőtlen tapasztalatok alapján elejti, és csak helyettesek (rappresentanti) alkalmazását engedi meg. (Olasz törv. 16. sz.)
Minthogy nálunk sem vállalkozók, sem ügynökök nincsenek, és a kivándorlás ú. n. technikája csak azután fog megalakulni, czélszerűbbnek látszik, hogy ennél a kormánynak szabad kéz engedtessék, hogy a mint egyik vagy másik mód előnyösebbnek bizonyulna, a kivándorlási ügylet lebonyolításának egy részét az ügynököknek - meghatalmazottaknak - engedje át, vagy az ügynöki engedélyek megszorításával, esetleg teljes megvonásával összes teendőit a vállalkozók, illetve meghatalmazottjaik kézében hagyja.
Az ügynökök szabad versenye folytán előállandó bajok elhárítása végett szükséges, hogy az hatósági engedélyhez köttessék, mi által azok száma a szükséghez képest szabályozható lesz.
Az ügynöknek úgy személyi, mint vagyoni tekintetben bizonyos biztosítékot kell nyujtani, hogy a visszaélések már eleve lehetőleg kizárassanak.
Ezért a 18. § megkívánja, hogy az ügynök: a) magyar állampolgár legyen; a magyar állampolgártól inkább elvárható, hogy eljárásában nem pusztán önző czélokat, hanem a közérdeket is szem előtt fogja tartani, és nem fog oly könnyen idegen érdekek, külföldi szolgálatába szegődni; b) az illető törvényhatóság területén lakjék, mi által az illetékes hatóság által könnyebben lesz ellenőrizhető; c) hogy önjogú, feddhetetlen előéletű és teljesen megbízható legyen; mert csak ily egyéntől várható, hogy ezen, a visszaélésekere oly alkalmas téren lelkiismeretesen működjék.
Minthogy az ügynök helyetteseket nem alkalmazhat, sem nem házalhat, működése csak szűkebb körre terjedhet ki, mely kör eleve meghatározandó.
Ezt teszi a törvény 19. §-a.
Az ügynök magát a kivándorlást, a szállítást nem eszközli, hanem abban csak közreműködik, ezért a 20. § megtiltja neki, a) hogy más mint az engedélyben megjelölt vállalkozó részére közvetítsen, nehogy így engedélylyel nem biró vállalkozók részére is szállítson kivándorlókat; b) hogy saját számlájára kössön ügyleteket, mert így ő válnék vállalkozóvá; c) hogy fióktelepeket létesítsen, vagy helyettest állítson, mert félő, hogy így működése a kivándorlásra való izgatássá fajulhat, s újabb - eléggé nem ellenőrizhető szerveket hozna bele a kivándorlási ügyletbe; d) hogy üzletek kötése czéljából ide, oda járjon, mert így szintén alkalma nyílnék az igazgatásra; e) hogy a maga részére a kivándorlóktól bármily díjat vagy szolgáltatást követeljen vagy elfogadjon. Végül a hirdetmények stb. terjesztését illetőleg a vállalkozóra nézve megszabott tilalom (12. §), ugyanazokból az okokból az ügynökre is kiterjesztendő.
Tapasztalati tény, hogy a vállalkozók és ügynökök működése tág teret nyit a visszaélésekre, másrészt merülhetnek fel időnként oly körülménye, melyek a kivándorlásnak más irányba terelését vagy annak megnehezítését teszi kívánatossá, a kormánynak hatalmat kell tehát adni, hogy a visszaéléseknek minden huzamosabb eljárás mellőzésével rögtön véget vethessen, és hogy a kivándorlást a felmerülő körülményekhez képest irányíthassa, s az oly engedélyeket, melyek ezt gátolhatnák, megszüntethesse.
Ily értelmű intézkedést tartalmaznak az 1881:XXXVIII. tc., valamint a német és olasz kivándorlási törvények is, míg a svájczi szerint az ügynöknek adott engedély csak az előszabott feltételek megszüntével, vagy a szabályok ismételt megszegése esetében vonható el.
A törvény 21. §-a tehát szintén jogot ad a belügyministernek, az engedélyeket bármikor megszorítani vagy visszavonni.
Előfordulhatnak azonban oly körülmények is, melyek az engedély megvonását egyenesen követelhetik.
Ily körülményeknek tekintendők e szakasz a), b) és c) pontjai alatt felsoroltak, minthogy azoknak fenforgása esetében a kivándorlók sorsa az illetőkre megnyugvással már nem volna bízható, tehát az engedély sem volna náluk továbbra meghagyható.
A 22. § az által, hogy a vállalkozó és ügynök által letett óvadékot a velük szemben támasztható bármily követelések kielégítésére rendeli, elejét akarja venni, hogy azok megfizetése végett hosszadalmasabb eljárás tétessék folyamatba, vagy hogy éppen kibujhassanak alóla.
Az óvadék elfogadhatósága és kezelése tekintetében részletes szabályzat lesz megállapítandó, melynek kibocsátását, valamint mindazon részletes szabályok megállapítását, melynek az ellenőrzés hatályossága czéljából szükségesnek mutatkoznak, a 22. § a törvény végrehajtására illetékes belügyministerre bízza.
A III. fejezet a szállító és kivándorló közti szerződéses viszonyt szabatosan kívánja rendezni, úgy, hogy a kivándorló tudatlanságának vagy szorultságának a vállalatok által való önző kihasználása megelőztessék.
E czélból a 24. § megköveteli, hogy a vállalkozó a kivándorlóval irásbeli szerződést kössön, hogy így a jogügylet biztos formát nyervén, a perlekedések lehetőleg csökkentessenek; mert a vállalkozók bizonyára óvakodni fognak kötelezettségeiket megszegni, midőn azok velük szemben okiratilag mindig be lesznek bizonyíthatók.
A 25. § megtiltja a szerződéskötést oly kivándorlókkal, kik útlevéllel nem bírnak, vagy a kivándorlásban törvényesen korlátolva vannak.
E tilalom a törvény 2. és 3. §-ában foglalt rendelkezéseknek csak logikai folyománya és kiegészítése.
Hogy a szerződésben megállapított kötelezettségekről mindkét félnek biztos tudomása legyen, a 26. § kivánja, hogy az 2 példányban állíttassék ki és hogy annak megértése végett a kivándorló anyanyelvén is szerkesztessék.
De az irásos szerződés is csak akkor biztosítja a felek érdekeit, ha az a jogügyletnél tekintetbe jövő összes körülményekre kiterjed.
Minthogy ezt többnyire alacsony értelmi színvonalon álló kivándorló nem tudja megitélni, e szakasz 1-6 pontjaiban kötelezőleg meghatározza azokat a körülményeket, melyek ennél az ügyletnél lényegesek s így a szerződésben benne kell foglaltatniok, a 27. § meg külön felsorolja azokat a kötelezettségeket, melyek a vállalkozót a kivándorlóval szemben terhelik, és a melyek a 26. § 6. pontja értelmében a szerződésbe szintén fel lévén veendők, annak alkotó részét is képezik.
Mindezek oly kötelezettségek, melyek a humanizmus, a kivándorló egészségének és vagyonának megóvása érdekében elengedhetetlenek.
A 28-29. §-okhoz
A 28. és 29. §-ok a szerződéstől való visszalépés eseteit tárgyalják.
Az 1881:XXXVIII. tc. a kivándorlás közvetítése tárgyában létrejött szerződéstől a fél bármikor visszaléphet. A visszalépés a kivándorló fél ellenében csak a szerződés kiállítása körül felmerült tényleges kiadások vagy a félnek adott előleg, esetleg utiköltség megtérítésének kötelezettségét vonja maga után.
Czélszerűségi okok némileg indokolják, hogy a kivándorolni készülő szándékának megváltoztatásában az által, hogy ebből reá anyagi hátrány származik, ne akadályoztassék.
De egyrészt az ily rendelkezés értéke nagyon is kétes; másrészt a kártérítésre vonatkozólag érvényes jogelvekkel ellentétben áll, s a vállalkozóra nézve felette hátrányos.
A svájczi, német és olasz kivándorlási törvények a teljes viteldíj visszaadásának kötelezettségét csak bizonyos meghatározott esetekre szorítják.
Ennélfogva a fent idézett két szakasz is csak akkor ad igényt a teljes viteldíj visszafizetésére, ha az utazásban hibáján kívül bekövetkezett fontos körülmény által gátoltatott meg; ha azonban ily ok hiányában lép vissza a szerződéstől, az előlegezett viteldíjnak csak felére tarthat igényt.
Hogy az előző szakaszokban a kivándorló érdekében tett rendelkezéseknek teljes hatálya legyen, a 30. §-ban ki kellett mondani, hogy az azokkal ellenkező megállapodások érvénynyel nem bírnak: mert ha a szerződés feltételeinek meghatározása a felek szabad akaratára hagyatnék, a furfangos vállalkozó és ügynök a tudatlan kivándorlóval szemben az utóbbira nézve a lehető legkedvezőtlenebb feltételeket szabhatná meg.
A 31. §-ban a szállítóra rótt kötelezettség annak vétkes cselekvéséből, illetve mulasztásából folyik.
A 3. § azon intézkedésénél fogva, hogy minden kivándorlónak külföldre szóló útlevéllel kell ellátva lennie, a hatóság azonban ily útlevelet csak azoknak állíthat ki, kiknél a kivándorlás ellen törvényes akadály nem forog fenn, - a szállító részéről mulasztásról csak akkor lehet szó, ha szabályszerű útlevéllel el nem látott egyéneket szállít ki.
Ebben az esetben azonban nemcsak büntetéssel sujtható, hanem arra is jogosan kötelezhető, hogy vétkes cselekményének egyéb következményeit is viselje, nevezetesen, hogy az általa így kiszállított és a 2. § értelmében a kivándorlásban gátolt egyént, ha ennek bármi okból szüksége mutatkozik, díjtalanul visszaszállítása.
A 32-33. §-okhoz
A tengeren való szállítás biztonsága és az utasok egészsége megköveteli, hogy az elinduló hajó teljesen jó karban, megfelelő személyzettel és minden az út folyamán szükségessé váló czikkekkel és szerekkel el legyen látva. A 32. § az erről való gondoskodásra úgy a vállalkozót, mint a hajóvezetőt kötelezi, mindketten felelősek lévén az utasok biztonságáért és egészségéért.
De ezzel még nem elégedhetünk meg, kivándorlóink életét és testi épségét az előbb nevezett felelős személyek mulasztása folytán támadható nagy veszélyeknek ki nem tehetjük; hanem ily eshetőségek megelőzéséről is kell gondoskodnunk.
Ezért a 33. § elrendeli, hogy minden kivándorlókat szállító hajó elindulása előtt a hivatott közegek által tüzetesen szemügyre vétessék, továbbá, hogy a hajószemélyzet és a kivándorlók egészségi állapota is megvizsgáltassék. Ez utóbi különösen azért is szükséges, hogy azok, a kik valamely betegség miatt a hosszú tengeri úti fáradalmait nem volnának képesek kiállani, vagy valamely ragályos betegségben szenvednek, az utasítástól visszatartassanak.
Hogy a hatóság tudja, mily hajók irányában alkalmazza a 32. és 33. §-okban szabályozott ellenőrzést, meg kellett határozni, hogy mily hajók tekintendők kivándorlók szállítására alkalmas hajóknak. Ez akként történik, hogy a hajó által szállított kivándorlóknak bizonyos minimális száma állapíttatik meg ismérvül. A tervezet 34. §-a ezen minimális számot 25-re teszi.
Ugyancsak a fentebb idézett §-okban megszabott ellenőrzés hatályossága szempontjából szükségesnek mutatkozik, hogy a kivándorlókat szállító hajók minősége, felszerelése, berendezése, a vizsgálatnál követendő eljárás szabatosan és részletesen meghatároztassék; ennélfogva a 34. § második bekezdése ily utasítások kiadására a belügyministert felhatalmazza, kinek ennél - tekintettel a fenforgó közlekedési és kereskedelmi általános érdekekre - a kereskedelmi ministerrel egyetértőleg kell eljárnia.
A negyedik fejezet a kivándorlási alap létesítéséről intézkedik.
Az állam feladata ugyanis azzal, hogy boldogulásukat a külföldön kereső állampolgárait, védő karjával új otthonukba elvezérelte, még nem ért végett. A kivándorolt az előtte ismeretlen új viszonyok közt kezdi csak érezni elhagyatottságát. A segítő kéz akkor kétszeresen becses lesz előtte.
Már az emberiség is megköveteli tehát, hogy az állam, még a külföldön is, mindjárt a kezdet nehézségeinek közepette, kivándorolt fiainak gyámolítására siessen.
De a politikai, különösen nemzeti és gazdasági érdekei is parancsolják, hogy az anyaország és kivándoroltak közti kapocs fentartassék.
Svájcz, Német- és Olaszországok e tekintetben is követésre méltó példával járnak elől.
A svájczi kivándorlási törvény elrendeli, hogy a svájczi consulok a kivándoroltak panaszait díjtalanul megvizsgálják, illetve jegyzőkönyvbe vegyék, továbbá a szövetségtanácsnak feladatává tétetett, hogy a költségvetésben nyert hitel korlátai közt kellőleg intézkedjék, hogy a kivándorlók a főbb indulási és érkezési kikötőkben segélyben és tanácsban részesüljenek.
A kivándorlásról 1897. évben alkotott német birodalmi törvény egyik főczélját képezte, mint ezt indokolása mondja: az anyaországnak fokozott mértékben való gondoskodása a kivándorlókról, azoknak a külállamban való letelepülésük után is.
Ezek érdekeinek védelmét a birodalom külföldi képviselőire és consulaira bízza, kik mellé szükség esetén külön biztosok, kisegítő közegek alkalmazhatók. (41. § 3. bekezdés.) E tekintetben a consuloknak utasítás is adatott ki.
Még messzebb menő rendelkezéseket tartalmaz az 1901. évben alkotott olasz törvény. (12. cz.)
E szerint azokban az államokban, a melyekbe az olasz kivándorlás főleg irányul, a külügyminister az illető állam kormányának beleegyezésével segélyező, tudakozó és munkaközvetítő hivatalokat állíthat fel, ezenfelül felügyelőket nevezhet ki, kik az illető külföldi államokban utazva, az olasz kivándorlók helyzetéről adatokat gyüjtenek és ezeket a kivándorlási biztosságnak beterjesztik; továbbá úgy ezek a felügyelők, mint a consuli hivatalnokok a kivándorló hajókat vizsgálják.
Az államnak a kivándorlási ügyből folyó összes, úgy a bel-, mint a külföldön felmerülő költségei fedezésére a szállítók által fizetett díjakból, pénzbüntetésből és egyéb jövedelmekből kivándorlási alap alkottatik.
A magyar kivándorlók támogatása érdekében eddig is történtek ugyan intézkedések, ilyenek nevezetesen, hogy a new-yorki kikötőbe való érkezésnél az amerikai hatóságok által eszközölt vizsgálat alkalmával az ottani consulatusnak egy alkalmazottja kiküldetik, hogy a new-yorki magyar segítőegyesület ujjá szerveztetett s a kivándorlók támogatása czéljából állami segélyben részesítik, hogy némely helyen új consulatusok állíttattak fel stb.
Azonban a kivándorlók száma váratlanúl oly rohamosan felszaporodott, hogy ezek az intézkedések a rendelkezésre álló eszközök elégtelensége folytán azzal lépést nem tarthattak.
Szükséges tehát, hogy a kivándorlottak védelmének ügye, a változott viszonyoknak megfelelően, tervszerűen rendeztessék, s az ehhez megkívántató anyagi eszközök megszereztessenek.
E czélból a 35. § egy külön alap létesítését contemplálja, s abba az a)-d) pontok alatt meghatározott jövedelmeket utalja.
Magának a védelemnek szervezése a kormány feladatát fogja képezni, s a következőkre fog kiterjedni:
a) A kivándorlottak hátrahagyott családtagjainak segélyezése. A 2. §-ban megállapított korlátozás ellenére is megtörténhetik ugyanis, hogy a családfentartó kivándorol, a nélkül, hogy a hátrahagyott gyermekeknek gondozását biztosították volna, ily esetekben a humanizmus kívánja, hogy a mennyiben máskép nem lehetne őket ellátni, e czélra a szóban forgó alapból segély nyujtassék, mi közvetve a kivándorlottnak is könnyebbségére szolgál.
b) A rendeltetési kikötőhelyre megérkező kivándorlóknak útbaigazítása, a kinálkozó munka felőli tájékoztatása, illetve részére munkának közvetítése, s addig is, míg munkát nyerhetnek, elszállásolásukról való gondoskodás. Nagy szerep vár mindezeknél a külföldi magyar társadalomra, különösen az egyesületekre, melyek e czélból a kormány által erkölcsi és anyagi támogatásban részesülnek.
c) A kivándorlottak jogi védelme.
Az amúgy is tudatlan kivándorló az ismeretlen jogviszonyok közt teljesen tájékozatlanuk állván, munkaadói és mások netáni kapzsiságának prédájául szolgálhat. Nagy jótétemény fog lenni tehát reá nézve, ha ügyes-bajos dolgaiban megbízható tanácsadóhoz fordulhat a nélkül, hogy újabb kizsákmányolásnak tenné ki magát.
d) Az összetartás ápolására és a hazafias érzés ébrentartására hivatott egyesületek létesítése és segélyezésére, mi a magyar kivándorlás szempontjából kiváló fontossággal bír; mert különösen tót és ruthén ajkú kivándorlottjainkra nagy a veszély, hogy magukra hagyatva, a különféle nemzetiségi egyesületek segélyével űzött propaganda folytán hazafiságukból kivetkőztettetnek, mi annál a körülménynél fogva, hogy kivándorlottaink nagy része ismét visszatér, és annál az összeköttetésnél fogva, melyet itthon maradt honfitársaikkal fentartanak, a hazai nemzetiségi mozgalmakra is felette káros hatással van.
c) A kivándorlottaknak a hazatérésben való segélyezése. Nem nézheti el az anyaország, hogy elmaradt fiai, kik a külföldön boldogulni nem birtak, ott végkép elvesszenek, hanem azon kell lennie, hogy a hazába visszatérve, annál hívebben ragaszkodjanak ahhoz.
Külföldön élő honfitársaink fontos érdekét szolgálni s fent a 35. szakasz kapcsán elősorolt támogató tevékenységet kiegészíteni kívánja a javaslat 37. §-a, midőn módokról gondoskodik, hogy megtakarított filléreiket biztosan elhelyezhessék és hiánytalanúl hazajuttathassák.
E kérdés fontosságát megvilágítja az a hivatalos adat, hogy kivándorlottaink az elmult 1901. év folyamán csupán a posta közvetítésével kerekszámban 50 millió koronára rúgó összeget küldtek haza.
Hogy mennyit küldtek bankok vagy magánosok közvetítésével és mennyit hoztak a visszatérők magukkal, az meg nem állapítható, de feltehető, hogy ez az összeg legalább ugyanannyit tesz ki.
Még több volna azonban ez az összeg, ha abból az élelmes üzérek, bankárok és más közvetítők kezén jelentékeny rész el nem kallódnék, mert ezt az ezen szakasz értelmében szervezendő intézmény megmenthetné.
Hasonló intézkedést tett Olaszország.
Az 1901. évi 24. számú törvény felhatalmazza a nápolyi bankot az olasz kivándorlottak megtakarított pénzeinek összegyüjtésére, elhelyezésére és az országba való hazaszállítására, mely czélból bankházakkal és a posta- és távirdaügyi ministerrel külön egyezményeket köthet.
Ez az ügy nem kerülte ki a magyar kir. kormány figyelmét sem, s annak czélszerű rendezése végett tárgyalásokat is indított, melyek remélhetőleg a kivánt sikerre fognak vezetni.
Az V. fejezethez
Az ötödik fejezet a kivándorlási ügy sikeres ellátása czéljából külön szerveket is létesít.
A belügyministerium ugyanis, tekintve a kivándorlási ügygyel összefűződő úgy közigazgatási, mint gazdasági és szocziális, gyakran ellentétes érdekekre, intézkedéseinél nem indulhat pusztán alárendelt hatóságai útján szerzett, sokszor egyoldalú informatiók után, hanem törekednie kell a felmerülő kérdéseket lehetőleg minden oldalról megvilágítani.
Erre a czélra a 38. § szerint egy tanács lesz felállítandó, mely tagjait a 39. § szerint az érdekelt kormányzati ágak képviselőiből, valamint a különböző gazdasági, kereskedelmi, ipari és társadalmi osztályok kebeléből veszi.
Összeállításának és tanácskozásának módja részletesen lesz megállapítandó, a melyre vonatkozó rendelet, illetve ügyrend kibocsátása a 40. § értelmében a belügyminister, mint legfőbb hatóság feladata leend.
De mikép a tájékozás-szerzésnél, úgy a végrehajtásnál is a rendes közigazgatási hatóságok és közegek nem mutatkoznak elégségeseknek s a törvény és a kormányintézkedések pontos, gyors és egyöntetű foganatosítása, gyakori helyszíni ellenőrzése végett, a vidékenkint és időnkint nagy mérvben fellépő kivándorlási mozgalommal szemben, a rendes ügyek elintézésével amugy is nagyon igénybe vett helyi hatóságok mellett, külön szakszerű intézkedésre van szükség.
Ezekre való tekintettel a 41. § egy kivándorlási biztos és a szükségnek megfelelő számú segédszemélyzet alkalmazását veszi czélba.
Annál a fontosságnál fogva, melylyel a hajók jókarban léte és kellő felszerelésének ellenőrzése a kivándorlók élete és egészsége szempontjából bir, a javaslat 41. §-a az által, hogy a 32. §-ban előirt vizsgálathoz a kivándorlási biztost is bevonja, az ellenőrzést még hatályosabbá akarja tenni.
Ennek az ellenőrzésnek sikeres gyakorlása azt is megkivánja, hogy a biztosok a kivándorlókat szállító hajó összes viszonyairól bármikor tájékozást szerezhessenek, meg kell tehát nekik adni a jogot, hogy azok felől a hajóvezetőtől felvilágosítást kivánjanak vagy a hajó helyiségeinek és iratainak megtekintésével maguknak közvetlenűl is szerezhessenek meggyőződést.
A netán észlelt hiányokat orvosolni a belügyministernek, illetve a helyi hatóságnak állandó feladatában.
A kivándorlási biztos a belügyministerium segédközege lévén, közvetlen a belügyministerium rendelkezése alatt kell állania. Teendői és szolgálati viszonya részletesen lesz szabályozandó, a melyekre vonatkozó utasításnak kidolgozását és kibocsátást a 43. § a belügyministernek, mint a törvény végrehajtásával megbizandó legfőbb hatóságnak tartja fenn.
Hogy a kivándorlási biztos és segédszemélyzetének illetményei az állami költségvetésben állapíttatnak meg, az országgyűlés ellenőrzési jogából folyik.
A VI. fejezethez
A hatodik fejezet a törvény intézkedéseinek megszegőivel szemben büntetéseket állapít meg.
A szállító vállalkozók, valamint képviselőik és ügynökeik elé a törvény által szabandó kötelezettségeket, illetve tilalmakat nemcsak a kivándorlók magánérdeke, hanem egyszersmind a közérdek is parancsolja. Azoknak megszegése tehát nem csupán magánjogi kártérítés, hanem büntetőjogi felelősséget is von maga után.
E felfogásból indul ki a javaslat is, midőn a törvény és az annak alapján kibocsátott rendeletek megszegését büntetendő cselekménynek, és pedig tekintve, hogy itt csupán rendőri természetű szabályok megszegéséről van szó, kihágásnak minősíti, és arra megfelelő büntetést szab.
A 44. § a vállalkozó által elkövethető kihágásokat, miután annak mulasztása folytán nagyobb érdekek forognak koczkán, az 1879:XL. tc. 16. §-a értelmében megállapítható legnagyobb büntetéssel sújtja.
A vállalkozó a büntetőjogi elveknél fogva csak saját cselekvései- és mulasztásaiért vonható felelősségre, tehát ha azokat helyettesse követi el, ez utóbbin lesznek megtorlandók.
Ott azonban, hol a vállalkozó helyettesének bűnös cselekményeiről vagy mulasztásairól tudomással birt, vagy azokat a köteles gondosság mellett elháríthatta volna, ő maga is bűnrészessé válik miért is büntető úton szintén felelősségre lesz vonandó.
Ugyane szakasz a hajóvezetőre - tekintettel a reá háruló kötelességek elmulasztásából az utasok élete, egészsége és vagyonára nézve előállható nagy veszélyre - mulasztásai miatt szintén oly magas büntetést szab meg.
Az ügynökök (meghatalmazottak) működése korlátoltabb körre szoritkozván és alárendeltebb fontossággal bírván, mulasztásai sem esnek oly súlyos beszámítás alá, miért is a 45. § az általuk elkövetett kihágásokra mérsékeltebb büntetéstételt állapít meg.
A kivándorlók szállítása és annak közvetítése a 7., illetve 15. §-ok értelmében engedélyhez lévén kötve, hogy e rendelkezésnek érvény legyen szerezhető és az ily engedélylyel nem biró vállalkozók és ügynökök működése meg legyen akadályozható, a javaslat 46. §-a az ily engedély nélküli müködést is lehetőleg érzékeny büntetéssel kivánja sujtani.
Ugyane szakasz feljogosítja az eljárásra hivatott hatóságokat, hogy az engedélylyel nem biró vállalkozók által a postán küldött leveleket, hirdetményeket, mindenféle nyomtatványokat és hajójegyeket lefoglalhassa és elkobozhassa.
E rendelkezésre az engedélylyel nem biró külföldi hajósvállalatokkal és kivándorlási ügynökökkel szemben való védekezés sikere érdekében van szükség; mert míg az ország területén felbukkanó titkos ügynökök üzelmeit módunkban lesz megakadályozni és megtorolni, a külföldi vállalkozókat és ügynököket az állam büntető keze el nem érvén, azoknak káros működése csak úgy lesz meghiusítható, ha azt az utat, melyen át e működésüket folytatják, teljesen elvágjuk. Ez pedig csak úgy történhetik, ha a hatóságok az ily postaküldeményeket vagy még a postán, vagy azoknak kézbesítése után nyomban lefoglalják.
Jelenleg érvényben levő jogszabályaink értelmében a nyomtatványok csak a sajtóbiróság, sürgős esetekben azonban a járásbiróság, esetleg a rendőrihatóság által is lefoglalhatók.
Elvileg tehát szintén el van ismerve a rendőrhatóságnak ez a joga, bár csak sürgős esetekre szorítva. Minthogy azonban az ily csábító hirdetményeknek tapasztalás szerint gyakran gyors hatása van a lakosság elhatározására, a rendes birósági eljárás pedig hosszadalmasabb; közérdekből felette kivánatos, hogy a szóban forgó hirdetményeknek a közigazgatási, rendőri hatóságok által is, még mielőtt előterjesztethetnének, lefoglaltassanak.
Ha már az állam a kivándorlókat szándékuk kivitelében - a kivételektől eltekintve - nem akadályozhatja, és azt, bármennyire hátrányosnak mutatkozik is az az állami érdekekre, tűrni kénytelen; a kivándorlásnak mesterséges szítását azonban úgy a saját, mint az állampolgárok érdekében meg nem tűrheti.
Ezért a 47. § a kivándorlásra, nyilvánosan szóval vagy sajtó útján való buzdítást, izgatást mint kihágást büntetni rendeli.
Minthogy továbbá a külföldi hajózási vállalatok és ügynökeik többnyire képekkel illusztrált s leginkább a nép körében elterjedt hirlapokban és naptárakban sűrűn közölt hirdetményei, habár nem is tartalmaznak egyenes csábítást, mégis - mint ezt a tapasztalat mutatja - nagyon alkalmasak arra, hogy a lakosság nagy rétegeiben a kivándorlásra való kedvet fölkeltsék és éleszszék, mi a könnyelmű kivándorlók számát csak fokozza; szükségesnek látszik, hogy a kivándorlási kedvnek még ily módon való fokozása is lehetőleg meggátoltassák, másrészt pedig az engedélylyel nem biró vállalkozók és ügynökök működése és az engedélylyel birókkal szemben kifejthető versenye megbéníttassék. Ezért a 48. § pénzbüntetés terhe alatt megtiltja az engedélylyel nem biró vállalkozók és ügynökeik bármily hirdetményeinek sajtó útján való közlését.
Az itt megállapított kihágások rendőri szabályok megszegését képezvén, az azok felett való biráskodás legczélszerűbben az ezen szabályok megtartása felett őrködő közigazgatási hatóságok hatáskörébe utalandók, mely hatóságok az 1901:XX. tc. II. fejezetében megállapított általános szabályoknak megfelelően vannak kijelölve.
Kivételt képeznek a sajtó útján elkövetett kihágások, mert ezekre nézve a hatáskört az 1897. évi XXXIV. tc. 15. §-ának II. pontja állapítja meg.
A kivándorlottak támogatására irányuló, és a 35. § indokolásánál részletezett, kiterjedt tevékenység tetemesb költségeket fog igényelni, mely czélra, kivált kezdetben, a kivándorlási alap egyéb jövedelmei koránt sem lesznek elégségesek, miért is az állam hozzájárulása nem nélkülözhető.
Minthogy pedig az 1903. évi költségvetés az országgyülésnek a törvényjavaslat benyujtásakor már előterjesztetett volt, e czélra az 50. § az 1903. évre pótlólag 80.000 korona összeget vesz fel.
Az 51. § a törvény végrehajtását a belügyministerre bízza.
A kivándorlási ügy sikeres rendezése és egyöntetű kezelése megköveteli, hogy annak igazgatása egy közponból történjék.
A kivándorlási ügynek igazgatása - a mint azt a jelen javaslat is tervezi - túlnyomóan rendészeti és jótékonysági functiókból állván, mely functiók eddig is a belügyministerium ügykörébe tartoznak: e törvénynek végrehajtásával is a belügyministert kell megbízni.
