Habár az útlevélnek napjainkban, midőn a költözködés és a forgalom szabadsága majd minden államban elismerést nyert, nincs meg többé az a jelentősége, melylyel az akkor birt, midőn még a nemzetek közti érintkezés mindenféle korlátoknak és zaklató ellenőrzésnek volt alávetve, mégis mint a személyazonosság és állampolgárság igazolására szolgáló okmány még jelenleg is kiváló fontossággal bir, minélfogva úgy az egyes állampolgároknak, mint magának az államnak is érdekében áll, hogy az útlevél elnyerésének feltételei és módozatai, a hatóságok illetékessége szabatosan megállapíttassék, s az egész útlevélügy megfelelően szabályoztassék.
A Magyarország és Horvát-Szlavon-Dalmátországok közt létrejött közjogi egyezmény beczikkelyezéséről szóló 1868:XXX. törvénycikk 10. §-a az útlevélrendszert azok közé sorozza, melyekre nézve közös a törvényhozás, s csak a végrehajtás van a társországoknak fentartva.
Az útlevélügyre vonatkozólag eddig sem közös, sem külön törvény nem intézkedik, s ilyennek hiányában az útlevélügy részben egyes kormányrendeletek által szabályoztatott, részben a kifejlődött gyakorlat által nyert ellátást, a mely rendszertelenség azonban különféle eltérésekre vezetett s az eljárást ingadozóvá s gyakran hosszadalmassá tette.
E rendszertelenségeknek s eltéréseknek megszüntethetése az útlevélügy egységes szabályozását igényelvén, a képviselőház már 1896. évi február 5-én hozott határozatában utasította az akkori belügyminisztert, hogy az útlevélügyről Horvát-Szlavon-Dalmátországokra is kiterjedőleg törvényjavaslatot terjeszszen be.
A törvényjavaslat tervezetének tárgyalása, több lényeges kérdés előzetes tisztázása miatt, hosszabb időt vévén igénybe, a képviselőház fenti határozatának csak most tehetek eleget, s a midőn a jelen törvényjavaslatot tisztelettel beterjesztem, egyutal általánosságban kiemelem, hogy az előidézett törvényszakasz szerint csak az útlevélrendszer lévén közös, a hozandó közös törvény csak az útlevélügy főbb elveinek megállapítására szorítkozhatik, míg az eljárásra és kezelésére vonatkozó részletes intézkedéseket a belügyminister és Horvát-Szlavonországok bánja lesz hivatva a törvény alapján, mindegyik saját hatósági területére nézve megállapítani.
A Közgazdaságnak egyik lényeges alkatrésze lévén a szabad forgalom és közlekedés, ez az elv jut kifejezésre a javaslat 1. §-ában. Hasonló törvényes intézkedés áll fenn Európa legtöbb államában és fennálló gyakorlatunk is ugyanily elvi alapon nyugszik.
Az 1. §-ban foglalt az általános szabálylyal szemben az állam biztonsága érdekében a javaslat 2. §-a feljogosítja a ministeriumot útlevélkényszer alkalmazásával, esetenként kivételes rendelkezések életbeléptetésére, mert külháborúk, belső zavargások vagy az államot veszélyeztető egyéb mozgalmak esetében szükségessé válhatik, hogy az utazók, különösen pedig a határokon ki- és belépő egyének éber figyelemmel kísértessenek és, a határszélen való forgalom is szigorúan ellenőriztessék s indokolt esetekben a ki- vagy belépés meg is akadályoztassék. Ezen kívül valamely külállam által ez irányban tett rendszabály is arra utalhat bennünket, hogy a viszonosság elvét alkalmazzuk és az illető állammal szemben hasonló rendszabályt léptessünk életbe.
Az itt tekintetbe jövő fontos állami érdekek megóvása czéljából hatalmaztatik tehát fel a ministerium, hogy elrendelhesse, miszerint az állam területén való utazás, a határon való átkelés, vagy bizonyos államba való utazás csak útlevél felmutatása mellett történhessék.
Ilyen útlevélkényszer ma is fennáll. Szerbiával és Romániával szemben.
A 3. § rendelkezése, mely szerint az útlevél nem hivatalból, hanem csak az állampolgárok kérelme folytán állíttatik ki, abban leli indokát, hogy az útlevél vagy az állampolgárság vagy pedig a személyazonosság igazolására alkalmas bizonyíték gyanánt használtatik, tehát első sorban magánczéloknak szolgál.
Az útlevél engedélyezésének tilalma csak a 4. §-ban felsorolt három esetre van korlátozva. Ezeken kivül előfordulhatnak kétségtelenül más oly körülmények is, melyek az útlevél kiállításának megtagadását kivánatossá teszik, de az általános tilalom kiterjesztése, a szabad költözködés és közlekedés szempontjából nem czélszerű és ezért az útlevél engedélyezhetésének akadályai gyanánt azok az esetek vétettek fel, midőn vagy az állam véderejének, vagy a büntető jogszolgáltatásnak érdekéből avagy a jogosulatlan kívándorlás meggátlása czéljából a szabad távozás megakadályozása jogosult.
Az 5. §-nak az az intézkedése, hogy kiskorúak és gondnokság alatt állók részére csak törvényes képviselőjük beleegyezésével állítható ki útlevél, törvényeinknek ama hasonirányú rendelkezésein alapszik, mely szerint az önrendelkezési joggal nem biró egyének akaratjuk érvényesítése tekintetében mindig törvényes képviselőik beleegyezéséhez vannak kötve.
A 6. § felsorolja azokat a hatóságokat, melyek az útlevelek kiállítására hivatva lesznek. Ez abból az okból mutatkozik szükségesnek, mert midőn valamely ügy törvényben szabályoztatik, az ennek végrehajtására illetékes hatóságok ugyanebben jelölendők ki, s ha ezt Magyarországra nézve megteszszük, Horvát-Szlavonországokra nézve is meg kell tenni, ellenkező esetben a törvényben indokolatlan eltérés, illetve hézag támadna.
A jelenleg érvényben levő eljárás szerint az útlevelek az alsóbb fokú hatóságok által kiállított ajánlat alapján, rendszerint a belügyministeriumban állíttatnak ki. Természetes, hogy itt a hatóságok által szolgáltatott adatok helyessége, az útlevélügyek nagy számánál fogva, kellően nem ellenőrizhető, hanem a kiállításnál az ajánlatot beterjesztő hatóság véleménye vétetik irányadóul. A javaslat 6. §-a szerint az útlevelek kiállítása Magyarországban vármegyekben a törvényhatóság első tisztviselője, a törvényhatósági joggal felruházott városokban, a hol a rendőri ügyekre külön hatóság áll fenn, e hatóságok főnökére ruháztatik, a kik inkább lesznek abban a helyzetben, hogy a községi előljáróságok és a közvetlen alantas hatóságok és közegek által szolgáltatott adatokat ellenőrizzék, a nélkül, hogy ez az egyes hatóságokra eső útlevélügyek aránylag csekély számánál fogva érezhető munkaszaporulatot idézne elő. További előnye lesz ennek az eljárásnak, hogy a kérelmezők gyorsabban jutnak útlevelükhöz.
Fiuméban az ottani magasabb állami hatóság, a kormányzó hatalom bizandó meg az útlevelek kiállításával. A kormányzó már régebbi gyakorlat alapján eddig is fel volt jogosítva az útlevelek kiállítására, s ő állandóan helyben székelvén, az útlevélért folyamodók felől mindig könnyen szerezhet felvilágosítást s az útleveleket kellő gyorsasággal is állíthatja ki; miért is az útlevelek kiállítására jövőben más hatóságot kijelölni nem volna indokolt.
Horvát-Szlavonországokban eddig az útleveleket Zágrábban a polgármester, egyebütt pedig a főispánok állították ki. Az egyöntetűség megkivánja azonban, hogy ezekben az országokban is, az útlevelek kiállíthatására jogosult hatóságok a magyarországaiknak megfelelőleg jelöltessenek ki.
Hasonlóan nem szorul bővebb taglalásra a 6. § az a további rendelkezése sem, mely szerint a vitássá válható útlevélengedélyezési ügyben jogorvoslat igénybevételére mód nyujtatik, a végérvényes döntés jogával pedig a köztörvénynyel összhangzatosan a belügyminiszter, illetve a horvát bán ruháztatik fel.
A javaslat 7. §-a szerint az útlevelet az a hatóság lesz illetékes kiállítani, melynek területén az útlevelet kérelmező állandóan lakik.
A jelenleg érvényben levő eljárás szerint az az I. fokú hatóság állítja ki az útlevél-ajánlatot, melynek területén a kérelmező illetőségi községe fekszik.
Ez eljárás mellett mindenekelőtt az illetőség hozandó tisztába s ha az kétséges, annak megállapítása végett a törvényben előirt tárgyalás indítandó meg, mi az útlevél kiállítását késlelteti, sőt azt néha hónapokig is elodázza.
Eme hátrány megszüntetését czélozza a javaslatnak az a rendelkezése, hogy az útlevél kiállítására első sorban a kérvényező lakhelye szerint illetékes hatóság legyen hivatott, a mely rendelkezést támogatja ama czélszerűségi indok is, hogy a kérelmezőt és személyi viszonyait lakhelyén jobban ismerhetik, mint illetőségi községében, ha az a lakhelylyel nem azonos, kivált ha onnan már régóta elköltözködött vagy ott soha sem lakott.
A 8. § rendelkezésének indoka az, hogy a külföldön huzamosabb ideig tartózkodó honpolgárok érdekében áll, miszerint azok útlevelük kiállításáért vagy meghosszabbításáért ne legyenek kénytelenek mindig az illetékes hazai hatósághoz fordulni, miért is e szakasz Ausztria és Magyarország külföldi képviseleteit és consulátusait felhatalmazza, hogy útleveleket állíthassanak ki, illetve azokat meghosszabbíthassák; de mivel azok nincsenek abban a helyzetben, hogy a kérelmezők személyi viszonyait mindenkor ismerjék, csak teljesen aggálytalan esetekben járhatnak el, míg ellenkező esetben a kérelmet a rendes hatóság elé juttatják.
Az Ő Felsége személye körüli m. kir. minister az eddigi gyakorlat szerint is állít ki útleveleket a Bécsben tartózkodó magyar állampolgárok részére. E gyakorlat fentartása ugyanazoknál a tekinteteknél fogva, melyek a külföldön tartózkodókra nézve fennforognak, indokoltnak mutatkozik.
A 9. § rendelkezéseinek indokolására szolgáljanak a következők:
Az útlevél-rendszernek, de az állampolgárságnak egységes voltából is önként folyik, hogy az útlevél, mely nemcsak a személyazonosság, hanem az állampolgárság igazolására is szolgáló okmányt képez, azonos alakja által már külsőleg is hirdesse, hogy annak birtokosa akár Magyarországban, akár Horvát-Szlavonországokban bir községi illetőséggel, egy és ugyanazon államnak polgára.
Támogatja ezt az a gyakorlati szempont is, hogy az utlevél, alakjának azonossága mellett a külföldi hatóságok által könnyebben fel lesz ismerhető és ellenőrizhető s így czéljának is jobban meg fog felelni.
Ugyane §-nak azt a további rendelkezését, hogy az útlevél a magyar korona országai egyesített czimerével legyen ellátva, az előző pontban felhozottakon kívül még a következő szempontok is indokolják:
Az útlevél rendeltetésénél fogva főleg külföldön kerül használatba; már pedig az 1868:XXX. tc. 1. § szerint Magyarország és a társországok egy és ugyanazon állami közösséget képeznek mind az Ő Felsége uralkodása alatt álló többi országok, mind más országok irányában. miből szükségkép következik, hogy ezt az állami közösséget az útlevél a külföld előtt már külsőleg is feltüntesse az által, hogy az ennek jelzésére szolgáló czimert viselje magán.
Továbbá a fent idézett törvénycikk 10. §-a szerint az útlevélügy közös ügyet képez Magyarország és Horvát-Szlavonországok között, a mennyiben arra vonatkozólag a törvényhozás közös; már pedig ugyane törvénycikk 62. §-a szerint a magyar korona országai közös ügyeinek jelvénye az egyesített czimer, tehát ez az útleveleken is teljes joggal foglalhat helyet; és ha megkivántatik, hogy az útlevél külalakja teljesen azonos legyen, az arra alkalmazandó czimer más mint az egyesített czimer nem is lehet.
E § rendelkezései által Horvát-Szlavonországoknak az 1868:XXX. tc. 61. §-ában biztosított joga sem fog csorbát szenvedni, mert a végrehajtásnál, az útlevelek kiállításánál a horvát nyelvet s külön czimerüket feltüntető pecsétjüket használhatják.
Minthogy az útlevél főleg külföldön jön használatba, czélszerűnek látszik, hogy az a magyar, illetve horvát nyelven kivül, még a nemzetközi érintkezésben általánosan elfogadott franczia nyelven is kiállíttassék.
Az útlevél a személyazonosságot igazoló okmányt is képezvén, a 10. § megszabja, hogy az erre vonatkozó lényeges adatok az útlevélbe felvétessenek. Ez adatok felvételének kötelezővé tétele, valamint e szakasz második bekezdésében foglalt korlátozás, az útlevelekkel való visszaélések meggátlását is czélozza.
A tényleges katonai szolgálatban s a tengeri hajókon alkalmazott egyének utazásaira nézve különleges szabályok vannak érvényben, melyeknek a javaslat 11. §-a szerint továbbra való fentartása ezeknek az egyéneknek különleges helyzeténél fogva indokolt.
A 12. §-ban az útlevél érvényességének időtartama az eddigi gyakorlatnak megfelelőleg állapíttatik meg. A 3 évi határidő azért indokolt, hogy a hosszabb időig távollevők a visszatérésben, útlevelök érvényességének megszünte miatt gátolva ne legyenek.
A törvényjavaslat 13. §-ában foglalt eltéréseket az állam határszélén lakók érdekei indokolják, mert ezek a szomszédos ország határszéli lakosságával gazdasági, üzleti és rokoni összeköttetéseik révén gyakori érintkezésben állanak.
Magától értetik, hogy a 13. §-ban nyujtott kivételes kedvezmények az 1888. évi XIV. törvénycikkben, jelesen ennek 11. czikkében foglalt rendelkezések hatályát nem érinthetik.
Az útlevelek kiállításáért, mivel ez főleg magánérdekből történik, mint eddig is, úgy ezentúl is, a 14. § szerint bizonyos dijak lesznek szedendők, mely dijak megállapítását, miután azoknak előállítási költségei időnkint változásoknak vannak alávetve, legczélszerűbb a belügyministerre, illetőleg a bánra bizni.
A 15. § a törvény rendelkezését büntető sanctióval látja el, illetve ez irányban a kihágásokról szóló törvény hézagait pótolja.
Hogy az e törvényjavaslatba foglalt rendőri természetű intézkedéseknek és tilalmaknak érvény legyen szerezhető, szükséges, hogy azoknak áthágói a hatóságok által büntetéssel legyenek sujthatók.
E részben a kihágásról szóló büntető törvény kiegészítésre szorul, mert az 1879: tc. 71. §-a értelmében csak az büntethető, a ki alkalmazás, eltartás vagy segélynyerés czéljából hamis útlevelet készít, a valódit meghamisítja, vagy más részére kiállított útlevelet használ s az 1896. évi 93.291. sz. belügyminiszteri rendelet csak a szerb és román határszélen útlevél nélkül való átlépést minősiti kihágásnak, míg általában az útlevélre vonatkozó rendszabályok áthágása büntető szabvány hiányában meg nem torolható.
E § rendelkezéseinek czélja tehát a tulajdonképeni útlevél-rendőri áthágásokat büntető szabványnyal ellátni, a mi annál indokoltabb, mert az útlevélügy törvény által szabályoztatván, kell, hogy e törvényes rendelkezések megsértésének megtorlásáról maga a törvény intézkedjék.
A rendőri biráskodás gyakorlására illetékes hatóságok Magyarországon az 1901. évi XX. tc. elvi rendelkezéseinek megfelelőleg voltak megjelölendők, míg Horvát-Szlavonországokban az ottani közigazgatási szervezet érintetlenül volt hagyandó.
Miután pedig a határrendészeti teendők ellátására külön állami közegek lesznek alkalmazva, az erre vonatkozólag készült törvényjavaslat indokolásában felhozott okokból czélszerűnek látszott, hogy a határrendőrség hatósága alá tartozó területen ezek az államrendőri jellegű ügyek is azok hatáskörébe utaltassanak.
A törvény életbeléptetése idejének meghatározásával a ministerium azért bizandó meg, mert ez, törvényt kiegészítő intézkedés lévén, a törvény közösségénél fogva csak a ministeriumot illetheti meg; végrehajtásának a 16. § szerinti kettéosztása pedig az 1868. évi XXX. tc. 10. §-ának intézkedésén alapszik.
