Bár a mérsékelt árú marhasóról szóló 1897. évi I. törvénycikk hatálya alatt a marhasó eladási forgalma évről-évre emelkedett is, a mennyiben 1897-ben 54. 379. 1898-ban 69. 348. 1899-ben 80. 267. 1900-ban 82. 044 és 1901-ben 85. 209 métermázsát tett ki a kincstár által eladott mennyiség, - kétségtelen tény, hogy a forgalomnak eme látható forgalomnak emelkedése daczára is a fogyasztás sehogy sem áll arányban az ország marhaállományának tényleges sószükségletével. A 7. 8 millió nagy és 15. 7 millió apró marhából álló országos marhaállomány mellett, és alapul véve 20. illetve 4 kilogramm átlagos évi sószükségletet, az évi fogyasztásnak 2. 2 millió métermázsára kellene rúgnia, holott a fentebb kitüntetett adatok szerint az országos szükségletnek körülbelül csak 4%-a nyer tényleg kielégítést. A fogyasztásnak eme kedvezőtlen alakulása két indokra vezethető vissza. Első sorban az 1897. évi I. tc. 2. §-ának ama intézkedésére, mely a marhasó alapárát 10 koronában állapította meg, és mely különösen a jelenlegi súlyosabb gazdasági viszonyok között gazdaközönségünknek nem tette lehetővé, hogy marhaállományát a tényleges szükségletnek megfelelő vagy ahhoz közel álló mennyiségű sóval kielégíthette volna, másodsorban pedig az 1897. évi I. tc. 3. és 4. §-ainak ama intézkedéseire, melyek a marhasó forgalmát úgy az elárúsító, mint a vevővel szemben szigorú alakszerűségekhez kötötték, és a melyek míg egyrészről azt eredményezték, hogy - eltekintve a m. kir. sóhivataloktól, - az ország 13. 000 városa és községe közül alig 400-ban volt engedélyes marhasóárús, másrészről, úgy látszik, a gazdaközönségre oly hatással voltak, hogy sokan inkább lemondtak a marhasó beszerzéséről, minthogy magukat készletük esetleges zaklató ellenőrzésének kitegyék.
Egyaránt sujtotta ez úgy a kincstár, mint az állattenyésztés érdekeit, mihez képest a marhasó fogyasztásának az okszerű állattenyésztésre kiható köztudomásúlag nagy horderejére való tekintettel mindinkább beállt annak a szükségességére, hogy a fogyasztás fejlődésének akadályául szolgáló törvényes intézkedések módosításával, a marhasó forgalmának nagyobb lendületet adjunk. Eme követelményeknek megfelelőleg a törvényjavaslat 1. §-a a marhasó alapárát az eddig 10 koronával szemben hat koronában állapítja meg, és így a mérséklés a jelenlegi árnak 2/5-ét teszi ki. A további mérsékelhetésének határt szab egyrészt a pénzügyi szempont, minthogy bizonyos, hogy az árnak eme tetemes leszállítása daczára sem fog a fogyasztás legalább a közel jövőben oly arányban emelkedni, hogy a kincstárnak a marhasó elárúsításából származó jövedelme mindenkép biztosítottnak mutatkozhatnék, másrészt pedig a sójövedékről szóló 1868:XI. tc. 1. §-a, melynek elvi rendelkezéseiből kifolyólag a marhasó ára a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok pénzügyi kormányával egyetértőleg volt megállapítandó, minek megfelelőleg az osztrák pénzügyminister hasonló értelmű törvényjavaslatot is fog legközelebb az osztrák birodalmi tanács elé terjeszteni. A törvényjavaslat 2. §-a az 1897:I. tc. 3. és 4. §-ainak hatályon kívül helyezése által - a marhasó elárúsítása és megszerzése körül dívott, de az eddigi tapasztalatok által nem igazolható szigorú alakiságok megszüntetését czélozza, ezenkívül azonban hatályon kívül helyezi az 1897:I. tc. 1. §-ának azt a rendelkezését is, a mely szerint „másnak, mint a kincstárnak, nincs megengedve marhasót előállítani”.
Ennek a rendelkezésnek hatályon kivül helyezése azért szükséges, mert a gazdaközönség többször hangoztatott óhajának megfelelőleg, az ez iránt folyó kisérletek sikeres eredménye esetére szándékomban van a marhasót sajtolt alakban, mint úgynevezett nyalósót is forgalomba bocsátani, és a mennyiben a marhasót ily formában a magánvállalkozás útján esetleg gazdaságosabban lenne előállítható, a dolog természetéből folyólag az amúgy is a marhasó vevőire áthárítandó sajtolási költségek lehető apasztása czéljából nem zárkóznám el attól, hogy a marhasó sajtolását a kincstár által megbizott magánvállalkozók is teljesíthessék.
Bővebb magyarázatot sem igényel, hogy a kincstár érdekeinek szemmel tartásával úgy a marhasónak ezt az előállítását, mint forgalomba való bocsátása teljesen szabálytalanul nem hagyhatjuk. A törvényjavaslat 2. §-a erre vonatkozólag minden közelebbi útmutatás nélkül a rendeleti útra utal, de úgy az 1897:I. tc. 3. és 4. §-ainak hatályon kívül helyezésre, mint a fentebbiekben kifejtettek után nem maradhat fenn kétely az iránt, hogy az eljárás minden formaságtól és zaklatástól menten, a gyakorlati követelményekhez fog simulni.
