Gazdasági önállóságunk elengedhetetlen feltétele; erős ipar teremtése. Mező- és erdőgazdaság egymaga - bármily fejlett legyen is - nem biztosithat szilárd gazdasági helyzetet. Csak mezőgazdaság és ipar együttesen, csak e kettő összehatása teremthet biztos gazdasági alapot, mely alkalmas és képes kielégiteni egy fejlődő állam nemzeti, kulturális és gazdasági szükségleteit és igényeit. Mező és erdőgazdaságunk fejlődésével tehát párhuzamosan kell haladnia iparunk fejlődésének is. A kisiparnak úgy, mint a nagyiparnak. Amannak százados multja van már és kellő irányba terelve, kellő módon felkarolva, nem nélkőlözi a jövő erőteljes fejlődés biztosítékait, ez ujabb keletü és helyes irányítás mellett szintén kellő talajjal bir. az országban. A mezőgazdaság okszerü fejlesztéséhez is messzemenő állami támogatás es a rendszeresen állami irányítás szükséges. Még a mi viszonyaink között is, midőn évszázadokon át kizárólag agrárállam voltunk és ma is még túlnyomólag az vagyunk, sőt minden ipari törekvésünk mellett természetszerüleg még igen soká az leszünk. Mennyivel inkább szükséges és indokolt az állam támogatása és irányítása ipari fejlődésünkben! Az ipar tekintetében, mely kisipari vonatkozásaitól eltekintve, nem támaszkodhatik hazai tradiciókra, mely nem gyökerezik oly mélyen a hazai talajban, melyhez még nevelnünk kell a hazai lakosságot és képeznünk a versenyképes termelés egyik legfőbb tényezőjét, a szakképzett munkásságot. Sajátos gazdasági viszonyaink közepette, melyeknél fogva az ipar és mezőgazdaság kedvéért nélkülözi már egy félszázadnál hosszabb idő óta és éppen abban az időben, melynek utolsó részében az ipar fejlesztésének szüksége átment végre a köztudatba, a természetes fejlődés leghathatósabb eszközét, az önálló és csak annak hasznára való vámvédelmet; az iparfejlesztés állami feladattá vált.
Abban is, hogy az állam közvetlenül hasson annak fejlesztésére, erkölcsi és anyagi támogatásával mozdítsa elő nemcsak egyes iparágak fejlődését általában, hanem egyes vállalatok létesítését is. És abban is, hogy a társadalmat annak tudatára ébressze, miszerint a hazai ipar támogatása nemcsak hazafias feladat, hanem egyuttal állami és nemzeti szükség is. Ez utóbbi tekintetében kétségkívül nagyobb eredményekre mutathat az állam iparfejlesztő tevékenysége, mint az előbbit illetőleg, jóllehet azon szükre szabott eszközök mellett, melyek a közvetlen támogatásra rendelkezésére állottak, sokkal nagyobb eredményeket ért el, mintsem várható lett volna. Ismét sajátos viszonyainkban találja magyarázatát, hogy nem alulról terjedt az ipar fejlesztése és pártolása szükségének érzete fölfelé, nem a közvélemény nyomása indította meg az állami tevékenységet, hanem megfordítva, felülről indult ki a mozgalom, mely ma már az ország lakosságának legszélesebb rétegeit áthatja és az ipar valóban nagyarányu fejlesztésének és ennek révén a gazdasági önállóság megteremtésének követeléséebn jut kifejezésre.
Az állam iparfejlesztő tevékenysége legfőbb 1881-ben jut kifejezésre, az 1881:XLIV. tc. megalkotásával, mely a hazai iparnak nyujtandó állami kedvezményekről rendelkezik. E törvény alapján 280 új gyár keletkezett, 4 gyár új üzemágat vett fel, 195 régi gyár pedig hasznosította magának az idézett törvényben nyujtott állami kedvezményeket. Az új gyárak számában legerősebben érvényesül a mezőgazdasági szeszipar, mely 280 gyárból 227 gyárral szerepel, úgy hogy ennek a törvénynek hatása a tulajdonképeni gyáripara vajmi csekély volt. Nagyobb volt már a második, 1890. XIII. tc. állami kedvezményezési-törvény hatása, melynek nyomán 360 új gyár keletkezett - közte 177 mezőgazdasági szeszgyár - 13 régi gyár teljesen új üzemágakat vett fel, 200 már fennálló gyár pedig - köztük 65 mezőgazdasági szeszgyár - nagyobb mértékben kibővítette üzemét. És aránylag még nagyobb az új gyárak és üzemek létesítésében az ez idő szerint is még érvényben álló, mindössze hét év óta alkalmazható 1899:XLIX. tc. hatása, melynek segélyével eddig 198 új gyár - köztük mindössze csak 28 mezőgazdasági szeszgyár - létesült, 26 gyár pedig új üzemágakat vett fel és 13 régi gyár is igénybe vette az ezen törvény által nyujtott kedvezményeket. Mindhárom törvény hatálya alatt, illetőleg segélyével tehát 838 új gyár létesült, köztük 432 mezőgazdasági szeszgyár, 43 már fennálló gyár új üzemágakat vett fel, míg 408 már fennálló gyár, köztük 140 Mezőgazdasági szeszgyár hasznosította maga javára a törvényben megengedettt kedvezményeket. Ez utóbbi szám aránylag igen tekintélyes.
Magyarázata annak, hogy a két első törvény a kedvezmények engedélyezhetését nem kötötte az új gyár vagy új üzem fogalmához, hanem megadta azokat az illető törvényekben felsorolt összes iparágaknak, ha az egyes üzemek az előírt feltételeknek megfelelnek. Nem érdektelen az sem, hogy az így létesült, illetőleg kedvezményezett 1289 gyári vállalat közül, az évek folyamán hány szünt meg. E tekintetben az eredmény igen kedvezőnek mondható, a mennyiben 1882-től 1906 szeptember végéig a kedvezményben részesített 1289 gyár közül mindössze csupán 83 szünt meg, vagyis 6,5%. Ha ez az eredmény már egymagában is igen kedvezőnek mondható, még inkább az, ha figyelembe vétetik, hogy a megszünt gyárak között nincs egyetlen nagyobb ipartelep sem, egytől-egyik mind kisebb telepek, melyek kellő tőke nélkül indultak meg, vagy mint pl. az agyag- és üvegipar 101 vállalata közül megszünt 16 nagyobbára kedvezőtlen fekvésü üveggyár. Egyes vállalatok megszünésében vagy egyes iparágak sulyos helyzetében természetszerüleg más okok is közbe játszottak, mint éppen a már említett üvegipar egy részénél - a táblaüveggyáraknál - melyeknek válságos helyzetét a vámterületi közösség mellett könnyebbé vált egészségtelen verseny idézte elő. Ha mindazonáltal a megszünt gyárak száma mégis csak ily csekély, az a magyar gyáripar fejlődésére és viszonyaira vonatkozólag annál kedvezőbb eredményre vall.
Az az eredmény, melyet a hazai iparnak állami kedvezményekben való részesítésről szóló két első törvény alkotói azoktól a törvényektől vártak, nem következett be. Volt ugyan kétésgkívül kedvező hatásuk ezeknek a törvényeknek is, hisz hatásuk alatt a - mezőgazdasági szeszgyárakat nem számítva, mégis 236 új gyár keletkezett és 17 gyár új üzemágakat vett fel, de ez husz évi tevékenység eredményének még sem elég arra, hogy komoly iparfejlesztés tényezője lehetett volna. A gyárak száma egymaga ugyan nem elég az eredmény megítéléséhez, mert hisz nem a szám, hanem a gyárak nagysága és termelése mérvadó, mindazonáltal ez sem változtat lényegesen azon időszak eredményének képén, a mennyiben a termelés szempontjából jelentős új gyáraink sem azon időszakra esnek. Ez a kisebb eredmény azonban természetes. Azok a kedvezmények egymaguk, melyeket az emltett törvények biztosítanak, új gyárak keletkezésére a mi viszonyaink mellett, midőn önálló vámvédelem nem ált az ipar rendelkezésére, nem elegendők. Uj ipar még fejlett iparral bíró államokban is rendszerint hátrányában van a már fennálló iparral szemben. A fejlettebb technikai követelményeknek megfelelően berendezett új ipar ugyan nagy előnyöket is rejt magában, de ezzel egyuttal nagyobb befektetéseket is kell gyümölcsöztetnie. Mennyivel nagyobbak az új ipar hátrányai a régi, megerősödött, tőkéjében törlesztett, képzett munkásokkal kellő számban rendelkező iparral szemben ott, a hol nemcsak a munkásképzés nagy terheit kell az új iparnak viselni, hanem még a piacszerzés tekintélyes költségeit is.
Ez pedig a helyzete az ujonnan fejlődött magyar iparnak, melynek tehát az adott viszonyok között nem lehettek elegendők az említett törvényes kedvezmények, feltétlenül szükséges volt, hogy az állam támogassa az új vállalatok létesítését azon terhek könnyítésében is, melyek specziális helyzetünkből folynak. Ez a támogatás az állam által nyujtott pénzbeli segélyekben jutott kifelyezésre. Csakhogy az állam a támogatás ezen eszközét nem vette oly mértékben alkalmazásba, a mint azt az ipar fejlődéshez füzött nagy állami és nemzeti érdekek követelték volna, sőt mostohán bánt ezzel, hogy ily viszonaóyok mellett az igy elért eredmény egyenesen meglepőnek mondható. Az ipar közvetlen támogatása ugyan már 1868-ban kezdőidk nálunk, de nem a gyáriparé, körülbelül 1898-ig alig fordul elő egy-egy gyári vállalat közvetlen segélyezése, az addig iparfejlesztési czélokra fordított igen alárendelt összegek házi- és kisipari-, valamint iparoktatási czélokra használtattak fel. Addig iparfejlesztésre évi átlagban 275,000 kor. fordittatott. Csak az 1899. évvel kezdődik az erőteljesebb gyáripari fejlesztés és hogy a még mindig aránytalanul csekély anyagi eszközök daczára mily eredménnyel, arra nézve csak arra az egyadatra kivánok utalni, hogy a fonó-szövő-ipari csoporthoz tartozó iparágakban 1899-től 1905 végéig sikerült évi termelésünket 40 millió koronát meghaladó összeggel növelni.
Azt, hogy az állami kedvezmények és közvetlen anyagi segély engedélyezésével a gyáriparban 1890-től 1906. évi szeptember hó végig mily eredmények érettek el, a következő összeállítás tünteti fel:
A segélyben és kedvezményben részesült fenti 730 gyártelep közül: megszünt 80. vagyis az összes telepek 11,0%-a szünetel 20, vagyis az összes telepek 2,7%-a. Ez időszerint tehát nincs üzemben 100 vagyis az összes telepek 13,7%-a. Kölcsönt és segélyt nyert 314 gyári vállalat közül megszünt 19, vagyis 6%. Ha tehát az állami segéllyel létesült gyárak megszünési arányát vesszük, úgy az feltétlenül kedvezőnek mondható, különösen fegyelembe véve azt, hogy a megszünt gyárak között nincs egyetlen jelentősebb vállalat sem. Fontos szempont az iparfejlesztésnél az alkalmazott munkások száma. A fentemlített szünetelő gyárak leszámításával maradt 630 segélyezett vagy kedvezményezett ipartelepen 71,403 munkás van alkalmazva. Ha ezeknek munkabéért évenként és munkásokként csak átlag 700 koronában vesszük fel - ez pedig a legkisebb évi átlag - akkor ezen munkások évi munkabérekereken 50 millió koronát tesz. Annak megjegyzésével, hogy a fentebbi adatok a már üzemben lévő gyárakra vonatkoznak, kiegészíti még a képet annka felemlítése, hogy sikerült ezen kivül a közelmultban, még pedig legnagyobbrészt már a jelen kormány idejében eddig biztosítani 28 új gyári vállalatot mintegy 30 millió korona lekötött és megfelelő forgótőkével 5600 munkás állandó alkalmazásával, továbbá 14 meglévő gyár kibővítése is biztosított, mely gyárakba 6 és fél millió korona új állótőke fektettetik be és 2000-nél több új munkás talál foglalkozást az alábbi táblázat szerint:
A fentiekből látható, hogy az iparfejlesztés terén a jelen kormány által elért eredmény megközelíti az előzőleg elért eredmények összességét. A már biztosítottnak tekinthetőkön felül tárgyalás alatt áll még ez idő szerint 19 nagyobb új gyári vállalat alapítása és háromnak kibővítése, a melyekbe 20 millió meghaladó álló tőke fektettetnék be és a melyek 5500 munkásnak nyujthatnak biztos megélhetést.
Létesülnek-e ezek a gyárak mind, ma még bizton nem mondható, de akár létesülnek, akár nem, igen nagy arányu tevékenység szükséges még e téren, hogy a hazai ipar annyira fejlesztessék, miszerint legalább a mindennapi szükséglet czikkeit nagyobb mértékben fedezze. Mert az ipari behozatalt egészen kiküszöbölni sohasem lehet. Sőt ellenkezőleg, a fejlett iparállamok példája mutatja, hogy mennél nagyobb egy állam ipara, annál nagyobb ipari behozatala. Csakhogy a behozatal jellege változik és ez a lényeges. A nagyarányu iparfejlesztés nemcsak most szükséges, midőn a gazdasági önállóságra kell készülnünk, midőn olyan ipart kell teremtenünk, melyre a gazdaságpolitikai helyzetben megnyugvással támaszkodhatunk, mely az önállóságra való áttérést lehetővé tegye, hanem szükséges lesz még akkor is, haarra már rátértünk; szükséges lesz vámterületi önállóságunk mellett is, mely csak ugy lesz igazán áldásos az országra, ha az ipari fejlődést kellően irányítjuk, ha biztosítjuk annak állandóan a fejldés feltételeit. Ha tehát még akkor is elengedhetetlen lesz az álam iparfejlesztő tevékenysége, mennyivel fontosabb az most, az előkészületek idején. Akkor más, hathatósabb eszközök is rendelkezésre fognak állani az ipari fejlődésnek, ma azokat még nélkülözzük, tehát nagyobb mértékben kell igénybe vennük a közvetlen támogatást. Ezt czélozza, ennek egyik eszköze kíván lenni a jelen törvényjavaslat. Azon a nyomon épül ugyan fel, mint az előző három iparfejlesztő czélzatu törvény, csakhogy sokkal nagyobb alapon és szélesebb keretben.
Az eddigi kedvezmények kereteit erősen tágítva, új eszközöket jelöl ki és akar igénybe venni az iparfejlesztésben, megszüntetve azokat a felesleges korlátokat is, melyek az eddigi kedvezmény nyujthatását akadályozzák. Az igénybe vehető kedvezmények egyik része az adó- és illetékmentesség marad továbbra is. De e kedvezmények kiterjesztetnek az ut- és vasutügy terén fontos könnyitésekkel. A támogatás másik része a közvetlen segélynyujtás, melyet a javaslat most törvényben kiván biztosítani. Ha nagy ipart akarunk - és ezt az ország jól felfogott érdekében akarnunk kell - akkor áldozatokat is kell tudnunk hozni érdekében. Kell is hoznunk, még pedig fokozott mértékben. A lehető legmesszebbmenő kedvezményekkel kell biztositanunk egyrészt a hazai tőkék lekötését a hazai iparban, a hazai nyers anyagok itthon való feldolgozáást és hazai munkaerők állandó foglalkoztatását. Minthogy pedig a hazai tőke korántsem elegendő nagy ipar teremtésére, be kell hoznunk külföldi tőkét és segítségül kell hivnunk külföldi szaktudást, hogy segítsen megteremteni gazdasági önállóságunk alapját; az erős magyar gyári ipart. Ennek pedig oly előnyöket kell nyujtanunk, melyek a mi czélunk elérését biztosítani alkalmasak. A külföldi tőke behiváást nem teszi kedvezőtlenné az az esetleges tény, hogy e tőke gyümölcsöztetése, vagyis a tiszta nyereség külföldi kézbe jut, mert az ilyen nyereség átlaga 10% a fennmaradó 90% pedig itthon marad nyers termény érétkben, munkabérben és igy végzett kezelésben. Fokozott mértékben kell igénybe vennünk a közvetlen támogatás eszközét, hogy a mire gazdaság-politikai lekötöttségünk megszünik, a hazai ipar már megszilárdulva álljon itt.
Ezt czélozza a javaslat az a része, mely közvetlen állami támogatásra vonatkozik. E czél hathatós és kellő szolgálatára azonban rendes költségvetésünk nem nyujt és nem nyujthat módot. Évi két-három millió koronával nem lehet házi-, kis- és gyáripart fejleszteni. Azaz nem kellően. Hisz csupán kisiparunk rendszeres felkarolása - a mi elengedhetetlenül szükséges - egymaga megkivánna évenként legalább másfél millió koronát; a nagyarányu gyáripar fejlesztése évről-évre sok millió koronát igényel és ha tiz év alatt oly ipart akarunk teremteni, a minőre az országnak szüksége van el kell készülnünk ezen idő alatt legalább 15-20 millió korona áldozatra. Ez esetben lesz is iparunk. Mert a magyar ipar fejlesztése csak idő és pénz kérdése. Ha e kettő rendelkezésre áll, a nagy arányu fejlődés elmaradhatatlan. Az idővel most rendelkezőnk, a szükséges anyag erőt pedig meg kell hozzá szereznünk, erre nézve külön előterjesztéssel fog a kormány az ország gyülés elé járulni. Az igénybe veendő áldozatok tekintetében itt is utalnom kell arra az ismételten kiemelt tényre, hogy ezek tulajdonképpen a leggyümölcsözőbb befektetések. A mit az állam gyáripar fejlesztésére ily módon fordít, az busásan megtérül ismét az államnak, még pedig nemcsak közvetve hanem közvetlenül is. Megtérül a különböző adókban, megtérül a vasutak, posta és táviró fokozat bevételeiben, megtérül a különböző illetékben.
Oly fontos a nagy gyáripar állampénzügyi szempontból, hogy csupán ebből a szempontból is kellene gondoskodni annak mielőbbi megteremtéséről mert egyuttal maradandó és évről-évre erőben gyarapodó forrását képezi az állampénzügyeknek. Egy hathatós harmadik eszközt is állít a javaslat az iparfejlesztés szolgálatába, azaz törvényesit és hatályosabbá tesz; a közszállitásokat. A legelemibb követelmény, melylyel minden állam örmagának tartozik, hogy a közhatósági szükségletek a hazai termelés révén fedeztessenek. Sajnos, hogy Magyarország eddig ezt a legelemibb eszközt sem vette teljes mértékben igénybe. Pontos felvétaléink arra nézve, hogy a közszállitások és ezek fogalma alá eső közmunkák mily értéket képviselnek, nincsenek. Nem lévén kötelező a hazai beszerzés, nem lehet pontos a nyilvántartás sem.
Megközelitő adatok szerint 1904-ben volt az ipari szükséglet: a) állami hatóságoknál, hivataloknál és intézeteknél 26275,400 kor., b) az államvasutaknál és állami vasüzemeknél 83557231 kor., c) a közös hadsereg és haditengerészet magyarországi részére esőleg 9152581 kor., d) magánközlekedési vállalatoknál 26504812 kor., e) vármegyéknél és törvényhatósági városoknál 6787254 kor. Csupán az itt kimutatott összeg kereken 150 millió koronát tesz tehát évenként, ugy hogy valószinű, miszerint az épitésekkel együtt az itt figyelembe jöhető beszerzések évenkint 200 millió koronára tehetők. Ezt az összeget tehát - a mennyire arra a hazai termelés képes - feltétlenül a hazai iparnak kell biztositani. Ezt akarja a törvényjavaslat.
A három irány mellett még egy negyedik érvényesül e javaslatban: a munkásházak épitésének előmozditása, vagyis e javaslat az iparfejlesztést összekapcsolja a szocziálpolitikával. A mint hogy e kettőnek együtt is kell haladnia és egymást ki is kell egészitenie. A munkáslakások kérdésének mielőbbi megoldása első rangu szocziálpolitikai feladat. Ennek a feladatnak megoldásához kiván hozzájárulni a javaslat és azzal az első törvényhozási lépést kivánja megtenni a kormány ez irányban.
A javaslat lényegesen eltér minden eddigi hasonló czélu törvényünktől. Mert mig amazok taxative sorolták fel a kedvezményezhető iparágakat, ez a javaslat mellőzi a taxativ felsorolást és általános felhatalmazást ad a kormánynak a kedvezmények engedélyezhetésére. Ez a javaslat egyik alapvető rendelkezése is egyuttal. Az iparfejlesztést nem lehet szoros előirás szerint irányitani. Eltekintve egyes, fejlesztést minden körülmények között igénylő iparágaktól, a tapasztalat azt mutatja, hogy nem czélszerü a taxativ felsorolás okozta korlátozás, mert egyenes akadályt képez az iparfejlesztésben. Egy magyar gyári vállalat nagyobb accumulatorgyárat akart létesiteni. Az állami kedvezményekért folyamodott. Nem lehetett megadni neki, mert fennállott egy kisebb gyár, melyet külföldi tőke létesitett itt. Pedig fontos iparfejlesztési érdekek szóltak volna a kedvezmények megadása mellett. Nem is jött létre az új gyár. Ilyen eset igen gyakran fordult már elő. Az 1899. évi XLIX. tc. imperativ rendelkezésénél fogva a taxativ felsorolt üzemeknek igényük van a kedvezményekre. Ezen törvény megalkotása óta egyes ott felsorolt iparágak helyzete lényegesen megváltozott és a kedvezmények kérése idején oly kitünő volt egy-egy iparág helyzete, hogy a kedvezmények engedélyezése egyáltalán nem lett volna megokolva. De fel lévén sorolva a törvényben, meg kellett azokat adni, ha csak a jövő alakulásukat nem akarta a végrehajtás kedvezőtlenül befolyásolni. Ilyen ellentétes eredményekre vezet a taxativ felsorolás.
De eltekintve még ettől is, mig egyrészről taxativ felsorolás soha sem lehet kimerítő és megbizható, addig az iparfejlesztés conjuncturái nagyon változók lehetnek és azoknak erőteljes kihasználásához megfelelő discretionális jogra van szükség. És ez annyival inkább, mert a mi ez idő szerinti gazdasági viszonyaink között számolnunk kell azzal az eshetőséggel is, hogy egyes iparágaknak nagyobb mértékben kell segitségükre sietnünk, hogy a fejlettebb versenyiparral szemben megálljanak. Ilyen eshetőségekre szabad rendelkezési jogot kell biztosítani az illetékes kormányzati ágaknak. Az ily módon contempált discretionális jog gyakorlásának kellő ellenőrizhetése czéljából gondoskodik viszont a javaslat arról is (11. §), hogy a kereskedelemügyi minister az engedélyezett kedvezményekről évenként jelentést tartozik tenni az országgyülésnek. A taxativ felsorolás mellőzéséből következik, hogy a törvényjavaslat nem adja meg a feltétlen jogigényt a kedvezményekre, mint némely kivételtől eltekintve az eddigi törvényekben volt, hanem csak az iránt rendelkezik, hogy a törvény alá eső vállalatok az abban felsorolt kedvezményekben részesíthetők. Maguk a kedvezmények is tágabb keretüek, mint eddig voltak. A helyi szolgáltatások aluli mentesség közé fölvétettek a törvényhatósági pótadók, valamint az ingatlanok átiratásáért járó községi illetékek is, szabatossabban határoztattak meg a különböző illetékmentességek ésa részvénytársaságokkal egyenlő kedvezmények állapíttattak meg a javaslatban a szövetkezetek részére is, a mi ebben a javaslatban egészen új rendelkezés, mely a fejlődő szövetkezeti ügygyel kiván számolni, sőt az ipar termelésben - a kisiparra való tekintettel - a szövetkezeti alakulatot kivánná előmozdítani.
Teljesen uj kedvezmény, hogy a szóban léévő gyári vállalatok felmenthetők azon kötelezettség alól, miszerint a vasuti és hajóállomásokat a legközelebbi közuttal vagy községgel összekötő, valamint a községi közlekedő utak épitési, kezelési és fentartási költségeihez hozzájárulni tartoznak, továbbá hogy a közuti és hidvámok alól is mentesithetők. ezen kedvezmények ugyan érintik a községek háztartását, de szemben azon nagy közvetlen és közvetett haszonnal, melyet egy-egy nagyobb iparvállalat létesitéése egy-egy községre nézve képvisel, ezen kedvezmények engedékyezése elenyésző csekély megterheltetést képez a községekere nézve. Épen ezért mutatkozott indokoltnak ezt a kedvezményt is felvenni azon eszközök közé, melyekkel a hazai ipar fejlesztése nagyobb mértékben előmozditható. Horvát-Szlavonországokban ez az úgy a községek autonom jogkörébe tartozván, e kedvezmények fölött csak a társországok törvényhozása lévén illetékes határozni, ezek a kedvezmények a társországokra itt nem terjesztetnek ki. A községi szolgáltatások tekintetében még megjegyezni kivánom, hogy a kormány komolyan foglalkozik azzal a kérdéssel is, miképen lehetne az ipart azoktól a gyakran igen sulyos terhektől mentesiteni, melyekkel némely városok, igy első sorban a székesfőváros a kövezetvám és hasonló szolgáltatások czimén az ipart sujtja, mely terhek néhol annyira mennek, hogy még az iparvágányokon a városba érkező árukat is kövezetvámmal terheli. Az ily indokolatlan megterhelések alul mentesiteni kell az ipart, ha komolyan akarunk iparfejlesztéssel foglalkozni.
A törvényjavaslat 2. §-a a kedvezményekben részesithető üzemekre vonatkozik. Mindenekelőtt gondoskodik ez a szakasz (a) pont) arról, hogy a már fennálló gyárak lényeges üzemi kibővitése is kedvezményezhetők legyenek. A gyakorlat az 1899. évi XLIX. tc. ily magyarázatával eddig is kedvezményezte az ily kibővitéseket, de minthogy ez irányban kételyek merültek fel, czélszerünek mutatkozott ezt magában a törvényjavaslatban megállapitani. Ugyanekkor gondoskodni kell azonban arról is, hogy ha ilykép valamely gyári vállalatnak kedvezményekben nem részesülő és kedvezményezett üzemei vannak, miképen állapittassék meg annál az adómentesség. Az eddigi gyakorlat az volt, hogy ily esetekben a vállalat elkülönitett könyvelést tartozott vezetni és a nem kedvezményezett üzemágakról külön adóvallómást tenni. Ez az eljárás egyrészről nagyon körülményes az iparvállalat szempontjából, a legtöbb esetben épenséggel lehetetlen, mert a vállalat általános költségei egységesek az egész vállalatra, a hajtóerő közös az egész üzemre stb. Ilyenkor szinte lehetetlen oly elhatározást keresztülvinni, mint a minőt ez a rendszer követelne. De másrészről nehéz ennél a rendszernél a pénzügyi hatóságok ellenőrzése. Ennélfogva egyszerübb rendszert kellett keresni, mely abban áll, hogy szakértőileg megállapittatik az az arány, melyben a kedvezményekben részesülő üzemág az üzem többi - nem kedvezményezett - ágaihoz áll és ezen aránynak megfelelően állapittatik meg azután az adómentesség. Ugyanez az arány alkalmazható az illetékmentességre nézve is. (1. § b) pont).
A kedvezményeket kiterjeszti a törvényjavaslat az 1899. évi XLIX. tc. hatályba lépte óta keletkezett, vagy ezentul létesitendő ugynevezett ipari közmühelyekre, valamint villamosságot előállitó ipartelepek azon üzemeire, melyek ipari vagy mezőgazdasági czélokra villamos energiát szolgáltatnak. Ebben a rendelkezésben két irányu ujitás van. Az egyik a közmühelyekre vonatkozó. A közmühelyek az 1899. évi XLIX. tc. hatályba lépte után létesülnek azzal a czéllal, hogy a gépek használatára utalt kézmüipar fejlesztésének hathatós eszközévé váljanak. A nagyobb iparral biró nyugati államokban ezek a közmühelyek tényleg hathatós előmozditói lettek a kisipar fokozatos átalakulásának. Azok a tapasztalatok, melyeket ezekkel a külföldön tettek, az akkori kereskedelemügyi kormányzatot is arra inditották, hogy kisérletet tegyen ezekkel nálunk is. Három ily közmühely állittatott fel megfelelő államsegély engedélyezésével. Kettő Budapesten, egy Aradon. Az egyik budapesti eredményt igérő, a másik kettő igen nehezen halad előre. Általában azonban ez a kedvezményes nem mondható egészen sikerültnek, viszonyaink nem kedvezők erre és így abba is kellett ezt az akcziót ebben az irányban hagyni és a közmühelyek kérdésének megoldását más módon keresni, a minthogy legközelebbről már három uj közmühely fog, de egészen más rendszer szerint - Brassóban, Marosvásárhelyen és Szegeden - létesülni. Az állami kedvezményeket azonban az említett közmühelyektől megtagadni nem lehet, azaz ez nem lenne méltányos, minthogy létesülésük alkalmával ez kilátásba helyeztetett és ha eddig nem kapták meg, annak oka csupán az, hogy az 1899. évi XLIX. tc. szigoruan értelmeztetett.
Ezekre a közmühelyekre nézve megjegyezendő, hogy a helyiség-bérletek és áramszolgáltatások árai tekintetében a kereskedelemügyi ministernek vannak alávetve és csak oly árakat szedhetnek, melyek részükre engedélyeztetek. Ebben a korlátozásban is leli magyarázatát ezen közmühelyek támogatása. A 2. §-ban (b) pont) foglalt másik ujitás, hogy a villamos erőnek, illetve áramnak mezőgazdasági czélokra való szolgáltatása is felvétett a kedvezményezhetés körébe. Ezzel a törvényjavaslat elő akarja mozditani a modern mezőgazdasági berendezést és szolgálatára akar állani a földmívelésnek is. A villamos áramot illetőleg megjegyezendő egyrészt, hogy a világitás czéljaira szolgáltatott áram természetszerüleg kizáratik a kedvezményezhetésből, mert semmi ok nem forog fenn arra, hogy a villamos világitási üzemek külön állami kedvezményekkel előmozdittassanak, másrészt, hogy a kedvezményekben nemcsak a motorikus erő czéljaira szolgáló áram részesithető, hanem a különböző ipari üzemekben alkalmazásba jövő villamos energia is, sőt épen ez utóbbi alkalmazása a technika mai fejlettsége mellett első sorban érdemel figyelmet. Némi korlátozást tartalmaz a törvényjavaslat a háziipari vállalatok kedvezményezhetése tekintetében, a mennyiben kimondja, hogy csak oly házi ipari vállalatok részesithetők állami kedvezményekben, melyek rendszerint legalább száz házziiparost foglalkoztatnak. Az eddigi törvény nem tartalmazta ezt a korlátozást. Minthogy azonban a hazai iparnak rendkivüli állami eszközökkel való támogatásának czélja a termelést nagyobb mértékben előmozditó ipari vállalatok létesitésének előmozditása, nem lehet intentiója a törvényjavaslatnak minden jelentéktelen vállalat kedvezményezése.
A háziipari száz háziiparos rendszeres foglalkoztatása még mindig nem valami jelentékeny, de mégis oly határt képez már, melynél a figyelemre méltóbb termelés kezdődik. Arra való tekintettel azonban, hogy egy-egy háziiparos-vállalat helyi szempontból az illető vidék különleges viszonyai között még ennél kisebb keret mellettt is jelentőséggel birhat, a javaslat nem köti a kedvezményezhetést feltétlenül legalább száz háziiparos foglalkoztatásához, hanem megengedi, hogy a kormány kivételesen ennél kisebb ily válalatot is részesithessen kedvezményekben. Ebből azonban nem kiván rendszert csinálni, ezt a jogot csak különlege helyi viszonyok fenforgása esetére kivánja fentartani. A javaslat 2. §-a látszólag még egy korlátozást tartalmaz, a mennyiben nem veszi át az 1899. évi XLIX. tc. 1. §-ának 3. pontját, mely a kézmüiparosokból vagy mezőgazdákból alakult szövetkezetekre vonatkozik. Ez a korlátozás azonban csak látszólagos, a mennyiben a szövetkezetekről a javaslat már az 1. §-ban (b) pont) intézkedik, ugyanoly rendelkezéseket téve ezekre, mint a részvénytársaságokra nézve, vagyis a szövetkezetek tekintetében még tágitja a kedvezmények kereteit.
Teljesen ujak a törvényjavaslat 3. §-ának rendelkezései, melyek a munkásházakra vonatkoznak. A munkáslakások kérdésének megoldása elsőrendü szocziálpolitikai feladat. Különösen a székesfővárosiban és közvetlen környéken, valamint egyes nagyobb vidéki ipari góczpontokon. A munkások vagy rossz és egészségtelen, vagy kereseti viszonyyikhoz képest aránylag drága lakásokban kénytelenek lakni. Munkásház-telepek, mint a nyugati államokban, még csak kis mértékben vannak málunk elterjedve. Ily munkásháztelepek létesitésére kiván a törvényjavaslat kedvezményező lépést tennni addig, mig az olcsó és egészséges munkásházak kérdése esetleg külön törvényhozási intézkedések által előmozditható lesz. Két irányu tendentia a törvényjavaslat ezen részében: nagyobb ipari vállalatok mellett saját, t. i. vállalati munkásházak épüljenek és nagyobb ipari góczpontokon, első sorban pedig Budapesten és környékén vállalatokhoz nem kötött munkásháztelepek.
Az első irányban a javaslat a vállalat tulajdonosát részesiti messzemenő adózási kedvezményekben, midőn egyrészről az ingyen használt házak állandó adómentességét kitejeszti oly munkáslakásokra is, a melyek a munkásnak oly feltétel mellett adatnak át, hogy a munkabér bizonyos összegét lakásának bérletére vagy az épület tulajdonjogának megszerzésére forditja. A második esetben husz évi ideiglenes adómentességet biztosit minden munkásház, illetve lakás után, mely a munkások részére épül, vagy melyet a munkások részletekben való törleszthetés mellett megszerezhetnek, kiterjesztve ezekre az állami, törvényhatósági és községi pótadók, valamint az általános jövedelmi pótadó mentességét is. Az a nagy eredmény, mely a városi házak hosszabb taratmu adómentességénak nyujtása által városaink és különösen a székesfőváros egyes részeinek rohamos épitkezésében nyilvánult, remélni engedi, hogy a munkásházaknak és lakásoknak nyujtott ezen husz évi teljes adómentesség is hasonló kedvező eredményre fog vezetni és ezzel a közhasznu vállalkozás számára is uj tér fog nyilni.
A törvényjavaslat 4. §-a lényegében megfelel az 1899. évi XLIX. tc. 3. §-a rendelkezéseinek azzal a változással, hogy egyrészt a kedvezmények a vállalat üzembehelyezésének napjától számitott egy év alatt kérelmezendők, mig z eddigi törvény három évi időt állapitott meg erre; másrészről rendelkezést tartalmaz a kedvezmények előzetes biztositása tekintetébben is, kimondva, hogy ez utóbbi esetben a kedvezmények hatályukat vesztik, ha a vállalat az engedélyezés napjáától számitott két év eltelte előtt üzemét meg nem kezdi. A kedvezmények kérelmezésének csupán egy évre való korlátozását - mely a lejárt kedvezmények meghosszabbitása esetére is vonatkozik - czélszerüségi szempontok indokolják. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy gyakran csak azért kérelmeztetik későbben a kedvezmények engedélyezése, hogy az üzembehelyezés ideje lehetőleg későbbi időpontra legyen tehető, a mi azért fontos, mert akkor, ha ez sikerül, a kedvezmények későbbi időpontban járnak le, a mikor az adó alá vonás már nagyobb anyagi terhet jelentene. Egy évi határidő minden körülmények között teljesen elegendő a kedvezmények kérésére és igy ez az időpont választott erre.
Ugyanezt az időpontot állapitja meg a javaslat a kedvezmények meghosszabitása eseteire is, a mit kizárólag a végrehajtás rendjén szerzett tapasztalatokra alapit. Ugyancsak a végrehajtás körül szerzett tapasztalatok teszik kivánatossá a kedvezmények előzetes biztositásának is a törvényban való szabályozását. A gyakorlatban ez nem uj már, gyakoroltatik évek óta, mert minden uj vállalat létesitésénél az illető mindenekelőtt az iránt szerez biztositást, hogy a törvényban bizotsitott kedvezmények engedélyeztessenek részére. Ez az ugynevezett előzetes biztositás. Nehogy azonban indokolatlanul kihuzhassa a vállalkozó a biztositott kedvezmények gyakorlati alkalmazását, vagyis gyáralapitási tervek évek hosszu során át indokolatlanul függöben ne lehessenek, illetőleg, hogy az ily irányban folyamatba tett tárgyalások rendes időn belül tényleg lebonyolittassanak, a javaslat az ily előzetesen biztositott kedvezmények hatályát záros határidőhöz köti, két évben állapitva meg azt az időt, melyben a vállalat - a kedvezmények különbeli elvesztáse mellett - tényleg üzembe helyezendő.
Messzemenő és az eddigi törvényektől lényegesen eltérő jogot, illetőleg kedvezményt engedélyez a törvényjavaslat 5. §-a. Az a rendelkezés, hogy kivételesen, midőn azt fontos közgazdasági érdekek kivánják, már fennálló gyárak, illetve ipartelepek is részeltethetők az állami kedvezményekben, az 1899. évi XLIX. t. -czikkben is (3. §) foglaltatott. Az ott megadott felhatalmazásra tényleg szükség is van. Igazolta ezt a hazai papirgyárak helyzete, melyen lényegesen segitett ezen felhatalmazás igénybevétele. Az a körülmény, hogy eddig csupán ez egy esetben vétetett ez a felhatalmazás igénybe, bizonyitja, hogy ez a messzemenő discretionalis jog csak a legnagyobb szükség esetén vétetett igénybe. Ezen felhatalmazás azonban még messzebb megy a jelen törvényjavaslat 5. §-ának az a rendelkezése, hogy oly esetekben, midőn azt fontos közgazdasági érdekek kivánják, kivételesen oly már fennálló, a törvényjavaslat 1. §-a alá eső gyárak és ipartelepek is részesithetők a törvényben biztositott kedvezményekben, melyek előzőleg már részesültek állami kedvezményekben, még pedig akár az 1881. évi XLIX., akár az 1891. évi XIII., akár pedig az 1899:XLIX. tc. alapján.
Ez a rendelkezés tehát azt jelenti, hogy egy izben már tizenöt évi kedvezményt élvezett ipari vállalat ujabban is részesithető tizenöt évig terjedhető kedvezményben. Ez a kedvezmény ugyan igen nagymérvü, de biztositása jelenlegi gazdasági viszonyaink mellett, illetőleg az előre való gondoskodás arról, hogy szüksége esetén igénybe legyen vehető, feltétlenül szükséges. Gazdasági viszonyaink jelen bizonytalan helyzete, ipari viszonyaink fokozatos átalakulása és az esetleg érvényesülhető egyenetlen versenyeszközök mellett nincs kizárva, hogy egyes gyáripari ágaink rendkivüli védelmére szorulhatnak. erre az esetre lesz igénybe vehető az ezen szakaszban megadott felhatalmazás, mely egyes vállalatokra sohasem lesz alkalmazható, hanem mindenkor csak egész iparágakra. Ebben az utóbbi körülményekben rejlik egyuttal biztositéka is annak, hogy ez a felhatalmazás tényleg csak akkor és csak kivételesen fog igénybe vétetni, ha téányleg nagyon fontos közgazdasági érdekek fogják azt kivánni.
A 6. § kiterjeszti a vasuti kedvezményeket. Eddig a m. kir. államvasutakon és a kamatkamatgarantiát élvező vasutakon a kedvezményezett gyárak épitéséhez és berendezéséhez szükséges anyagok és tárgyak önköltségen való szállitása volt csak biztositva. A javaslat fentartva ezt a kedvezményt, jövőre nézve felhatalmazza a kereskedelemügyi ministert, hogy a gyáraknak általában, tehát nemcsak a kedvezményekben részesülöknek, az iparvágányoknak önköltségen való épittetését és a tolatási költségek leszállitását egészen az önköltségekig, sőt utóbbiak teljes elengedését is bizonyos időre biztosithassa. Az ily vasuti kedvezmények szorosan véve nem is tartoznának törvénybe, mert a tarifapolitika administrativ ügykörben tartozván, az a kereskedelemügyi minister rendelkezési jogkörébe esik. Az eddigi három hasonló törvény azonban az önköltségi szállitási kedvezményekre is kiterjedvén, az ujabb vasuti kedvezmények is ide voltak felveendők, a mi egyébként czélszerü is, hogy ennek révén az iparvállalatot létesiteni akaró tőke eleve tájékozva legyen a nyerhető kedvezményekről. Az iparvágányok tekintetében eddig némileg tartózkodó állást foglalt el a vasuti igazgatás. Ezt a felfogást nem oszthatom, a mennyiben az iparvágány mindenképen alkalmas a vasut forgalmának növelésére és mint ilyen, lehetőleg előmozditandó.
A javaslat 7. §-ának első bekezdése lényegében azonos az 1899:XLIX. tc. 6. §-ával, csupán a kedvezmények engedélyezéséhez kötött feltételek körét terjeszti még ki. Egészen uj rendelkezést tartalmaz ellenben ezen szakasz második bekezdése, mely fentartva indokolt esetekre a kereskedelemügyi minister felmentését, kötelezi a kedvezményekben részesülő vállalatot, hogy e gyárának épitéséhez és berendezéséhez, ugyszintén az üzemhez szükséges anyagokat, felgyártmányokat és tárgyakat, a mennyiben a magyar korona országaiban megfelelően készülnek, illeetve termeltetnek, a hazai ipar, illetve termelés révén tartoznak beszerezni. Akkor, midőn az állam rendkivüli kedvezményeket nyujt az iparnak, illetve rendkivüli eszközökkel fejleszti azt, a legkevesebb, a mit attól megkövetelhet, hogy a hazai ipari termelést maga részéről is előmozditsa, illetve, ha hazai anyagok rendelkezésére állanak, ezek feldolgozására legyen köteles. Ez a feltétel a kedvezmények és államsegély engedélyezésekor eddig is kiköttetett, de sokkal hatékonyabban lesz alkalmazható, ha erre nézve törvényes kötelezettség áll fenn. ezzel a kötelezettséggel szemben aonban gondoskodni kell oly eshetőségekről is, ha a hazai termelés az ezen rendelkezéssel neki biztositott helyzetét indokolatlanul kivánná kihasználni, mivel szemben viszont védeni kell a keletkező uj ipart, el is tekintve attól, hogy a nyujtható kedvezmények pénzértéke esetleg kisebb lehet, mint a befektetéseknek ily módon való emelkedése vagy az üzem költségei. Ily esetekre szolgál a kereskedelemügyi ministernek e szakaszban adott felhatalmazás.
A gyáripar eddig igen sok esetben nagyon nélkülözte a kisajátitási jogot a mi sok vállalat kiterjedésének utjában álott. Nem ritkán egészen kicsinyes szempontok hiusitották meg nagy vállalatok létesitését vagy kibövitését. Ezt kivánja megakadályozni a 8. §, mely a gyárakat és ipartelepeket azon vállalatok közé sorozza, a melyek javára ugy a telep területére, valamint az ahhoz vezető utakra iparvágányokra, sodronypályákra és az üzemhez nélkülözhetetlen vizmüvekre kisajátitásnak van helye, mely kisajátitásnak bizonyos korlátait is felállitja a javaslat, nehogy az fontos érdekeket sérthessen. Ezzel a kisajátitási joggal egyuttal pótoltatik az a hiány, hogy iparvágányok és sodronypályák czéljaira kisajátitásnak nincs helye, a mi eddig már nagyon sok esetben igen nagy közgazdasági és forgalmi hátrányokkal járt. Elvégre nagy iparnak létesitése elsőrangu országos érdek. Nagy ipar létesitését legtöbb esetben kicsinyes magánérdekeknek alárendelni nem lehet, ezért ki kell terjeszteni a kisajátitási jogot a javaslat által tervezett módon, a mi egyuttal kifejezésre juttatja azt az álláspontot is, hogy a gyáripar létesitése közérdek is.
A javaslat 9. §-a törvénybe kivánja iktatni azt az eddigi, az évi költségvetési törvényeken alapuló gyakorlatot, hogy oly esetekben, midőn valamely iparvállalat létesitését, kibővitését vagy fentartását általános közgazdasági érdekek teszik kivánatossá, a hazai ipari termelés fokozása vagy biztositása czéljából a kereskedelemügyi minister államsegélyt is engedélyezhessen. Az államsegély engedélyezésének kérdése tekintetében nagyon eltérők nálunk még a vélemények. Ezeket tisztázni mulhatatlanul szükséges. Ha Magyarország iparpolitikájának megindulásakor a vámterületi önállósággal rendelkezett volna, ha ennek következtében ipara élvezte volna azt a természetes védelmet, melyet a vámok nyujtanak: nem lett volna szüksége az iparnak rendkivüli állami eszközökkel való fejlesztésére. Ámde helyzetünk egészen más, iparunk ezzel a védelemmel nem rendelkezett és nem rendelkezik ma sem, minélfogva arra az esetre, ha teremteni akarunk nagy ipart, gondoskodnunk kell bizonyos támogatásról is, mely annak létesitését előmozditsa. Mindenütt, még fejlett iparral biró államokban is, minden uj iparvállalat hátrányban van a már régi, tőkéjében törlesztett, piaczán megszilárdult iparvállalattal szemben. Mennyivel inkább volt, a hol az ipartelepnek magának kell még munkásai kiképzéséről is gondoskodnia és piaczokat is szerezni magának!
Ez igen tekintélyes anyagi áldozatokkal jár, melyeket a vállalkozás nem visel, ha nem támogattatik benne. Az a támogatás, melyet eddig nyujtottunk, tulajdonképen elenyésző csekélység azon áldozatokhoz képest, melyeket az uj iparvállalatnak az első időben hoznia kell és azon előnyökkel szemben, melyet minden nagyobb gyári vállalat közgazdasági és állampénzügyi szempontból bir. Az államsegélyek nyujtásának rendszere nemcsak nem mellőzhető a mi jelen viszonyaink között, hanem ellenkezőleg még fokozandó is, ha komolyan akarunk nagy ipart teremteni. Mert mi legyen az a vonzó erő, a mi a tőkét iparvállalati befektetésre serkentse nálunk? Csak az addig nyujtandó kedvezmények és előnyök, mig a vállalat annyira megerősödik, hogy a küzdelmet a versenynyel felvehesse. Ha ezt nem nyujthatjuk, akkor meddő minden törekvésünk. Már pedig, ha gazdasági önállóságra akarunk törekedni, akkor az első feltétel erős gyáripar teremtése. Ezt addig kell megteremtenünk, mig gazdasági viszonyaink ujabb berendezésének időpontja elérkezik, hogy akkor már oly iparral rendelkezzünk, melyre az ország megnyugvással támaszkodhassék. A törvényjavaslat hatálya az állami kedvezményeket illetőleg ugyancsak 1915 végéig terjed és ezzel is jelezni kivánja egész törekvésünk irányát. t. i. hogy addig teljesen elő kell készülni, mindazonáltal szükségesnek tartom itt is jelezni, - a mit fentebb már emlitettem - hogy meggyőződésem szerint a hazai iparnak állami istápolása még a vámterületi önállóság mellett is - legalább az első években - szükséges lesz, hogy annak fejlődése irányitható legyen.
A javaslat szándékosan nem emliti fel a segélyezésekre szolgáló fedezetet, hanem csak általánosságban tesz emlitést a kereskedelemügyi miniszternek iparfejlesztési czélokra rendelkezésére bocsátandó fedezetről. Ennek magyarázata az, hogy a kormány nagyszabásu iparpolitikai tervével foglalkozván, azon aránylag szerény - az 1907. évre pl. 2400000 koronában előirányzott - költségvetési adómányon kivül, mely e czélra rendelkezésre áll éd rendelkezésre bocsátható, nagyarányu iparfejlesztési alap létesitését tervezi, a melyből azután az iparfejlesztés költségeit fedezné. Ily iparpolitika azután valóban a legerősebb intézményes garautiája lenne gazdasági önállóságunknak, melyre minden erőnkből törekednünk kell, melynek biztositásáért semmi áldozat sem lehet sok.
A törvényjavaslat 10. §-a a kedvezmények megvonhatasa iránt rendelkezik. Ez is uj rendelkezés a törvényjavaslatban. Igaz ugyan, hogy az engedélyezett kedvezmények akkor is megvonhatüük, ha erre nézve külön törvényes rendelkezés nincs, mert hisz feltételekhez lévén kötve az engedélyezés, azok be nem tartása elég jogalap a kedvezmények megvonására, ámde ennek daczára is czélszrü volt - nézetem szerint - a megvonhatásra vonatkozó rendelkezéseknek magába a törvényjavaslatba való felvétele, mert szemben a kötelezettségek elvállalásával engedélyezett kedvezményekkel, magának a törvényjavaslatnak kell rendelkezést tartalmaznia arra az esetre, ha vállalt kötelezettségek nem teljesittetnek. E részben a javaslat annyira szigoru, hogy a feltételek bármelyike nem teljesitése esetén a kedvezmények már megvonhatók.
A 11. § az engedélyezett kedvezmények közzététele és az iránt rendelkezik, hogy a kedvezmények engedélyezéséről a kereskedelemügyi minister évenként a költségvetés kapcsán jelentést tartozik az országgyülés elé terjeszteni. Ez utóbbi rendelkezés teljesen uj, de folyománya annak a kiterjesztett discretionolis jognak, melyet a törvényjavaslat a kormánynak nyújt, melylyel szemben elengedhetetlenül szükségesnek tartom, hogy az országgyülésnek mód és alkalom nyujtassék e jog miképeni gyakorlásának ellenőrzésére. Az engedélyezett kedvezmények közzététele tekintetében azt az ujitást tervezi a javaslat, hogy egyrészt az összes érdekelt tényezők egy helyről, az engedélyező minister által értesitetnek, miáltal elesik annak a szüksége, hogy pl. a pénzügyminiszter külön értesitése a pénzügyigazgatóságokat; másrészt a községek terhére eső kedvezmények szempontjából a belügyminister is bevonatott e körbe. Gyáriparunk fejlesztése nemcsak általános közgazdasági, hanem helyi érdek is. Ez indokolja azt, hogy annak érdekében nemcsak az államkincstár, hanem a közvetlenül érdekelt községek is hozzanak áldozatot.
Már az 1899. évi XLIX. tc. (9. §) is tartalmazott ez iránt rendelkezést, de a jelen törvényjavaslat annál tovább megy, a mennyiben 12. §-ában kimondja, hogy a jelen törvényjavaslat alá eső gyárak és ipartelepek létesitését vagy kibővitését a törvényhatóságok és községek pénzbeli és egyéb támogatás által is elősegithetik. Ugyanezt tehetik munkásházak létesitése érdekében. Ezt a jogot azért kellett ide felvenni, hogy egyrészt bevonassanak az ország iparfejlesztési akcziójába saját jól felfogott érdekükben a törvényhatóságok és községek is, másrészt mert ezen joguk konkrét esetekben kétségbevonatott és külön közigazgatási birósági itéletre volt szükség, hogy a községek ezen joga elismertessék. Az emlitett kiterjesztés mellett megmarad a régi törvény rendelkezése is, hogy a törvényhatóságok és községek oly ijonnan létesülő vagy lényegesen kibövülő gyárakat és ipartelepeket is felmenthetnek a törvényhatósági és községi adó alól, melyek nem esnek ezen törvény alá, sőt e kedvezményt: kiterjeszti a javaslat a vámdijak és egyéb helyi szolgáltatásokra is, minők pl. a kövezetvám, mely sok helyütt igen nagy terhet képez az iparra nézve. A községek és törvényhatóságok ezen határozatainak jóváhagyása a belügyminister illetékességi körébe utaltatik, a ki ebben a kereskedelemügyi és a pénzügyi ministerekkel egyetértőleg határoz, mig Horvát-Szlavonországokban ez a bán ügykörébe tartozik, a ki azonban a kereskedelemügyi ministerrel egyetértőleg tartozik eljárni.
A hazai iparfejlesztésnek legnagyobb sikerei ezen a téren mutatkoznak. És ez természetes is, mert a legnagyobb és legbiztosabb támogatás a tisztességesen megfizetett munka. A hol az állam, vagy vállalatai, illetőleg üzemei ily munkával rendelkeztek és azokat a hazai ipar érdekében hasznositották, ott igen szép eredmények érettek el és nem egy nagy gyári vállalatunk egyedül a közszállitások czéltudatos felhasználásának köszöni létét. Bármily természetes legyen is, hogy a közhatósági és hivatali szükségletek csak a hazai termelés révén fedeztessenek, mely rendszert még a legnagyobb iparállamok, Anglia és Németország is követik, sajnos, mégis sok kivánni való van ezen a téren még nálunk és épen ez az oka annak, hogy törvényhozási uton kell ezt az ügyet rendezni. Ezt czélozza ez a fejezet, mely természetszerüleg csak a legfőbb elveket állapitja meg, a végrehajtásnak tartva fenn a részletes szabályozást. Épen ilyen természetü ügyeknél bir nagy fontossággal, hogy a törvény ne foglalkozzék részletekkel, mert a mennyire ez garancziákat nyujtana is egyik irányban, annyira nehezitené a végrehajtást a másik irányban. A törvényjavaslat tényleg ezt a rendszert követi is. 13. §-ában kimondva az elvet, mely szerint az állam, törvényhatóságok, községek és ezek által fentartott vagy segélyezett intézmények, nemkülönben a közforgalomra berendezett hazai közlekedési vállalatok ipari szükségletei és munkái rendszerint a magyar korona országainak ipara révén fedezendők.
Ez a kötelezettség tehát nemcsak a közvetlen ipari szükségletekre, hanem a közmunkákra, épitkezésekre is kiterjed,értve alatta az érintkezéseknél felhasználandó anyagokat és gyártmányokat. A mikor azonban a javaslat ezt a kötelezettséget felállitja, ugyanakkor gondoskodni kell arról is, hogy oly esetekre, midőn a hazai ipar a részére igy biztositott helyzetet netalán indokolatlanul kihasználni akarná, az említett kötelezettség alól felmentésnek is legyen helye. Ezt czélozza a 13. § második bekezdése, de ezt a jogot kizárólag csak a legfőbb korményhatóságoknak tartva fenn, hogy ezáltal garanczia szerztessék az iránt, miszerint ez a felmentési jog nem fog helyi befolyásoknak alávettetni, hanem csak valóban indokolt esetekben fog alkalmaztatni. A hazai beszerzési kötelezettség tekintetében némileg különleges elbánás alá esnek az u. n. közös közlekedési vállalatok, melyekre nézve egyrészt természetes, hogy a hazai beszerzési kötelezettség csak azok magyar vonalaira vonatkoztatható, másrészt üzleti és üzemi viszonyok folyománya, hogy bizonyos központi beszerzés alá eső, az illető vállalat egész üzemére vonatkozó beszerzéseknél kivételek tehetők. Ezek a kivételek kétoldaluak, javunkra is eshetnek, hátrányunkra is lehetnek, de az üzem természeténél fogva gyakran szinte elkerülhetlenek.
Meg lévén állapitva a hazai beszerzési kötelezettség, gondoskodni kell teljesitésének megfelelő, lehetőleg egyöntetü végrehajtásáról és a tényleges teljesités ellenőrzéséről is. Ez iránt rendelkezik a 14. §, melynek első bekezdése az egész ellenőrzést - természetszerüleg - a kereskedelemügyi minister ügykörében összpontositja, második bekezdésében ugyancsak a kereskedelemügyi ministerre ruházza - a törvényhatóaágok és községek kivételével - azt a jogot, hogy a beszerzés, kiirás, odaítélés és szerződtetés módját rendeleti uton szabályozza. Önként érthető, hogy Horvát-Szlavonországok autonom hatóságait és hivatalait illetőleg ez a jog a bánt illeti. A mi az ellenőrzést illeti, ez továbbra is a kereskedelmi muzeum által fog gyakoroltatni, mely e végből a szükséghez képest megfelelő személyzettel lesz ellátandó. Eddig a központi nyilvántartáson kivül a külső ellenőrzési teendőket két müszaki közeg látta el, az 1907. évre két további müszaki állás rendszeresitése vált szükségessé, valószinü azonban, hogy még ez sen lesz elégséges, hanem tovbbi személyszaporitás lesz szükséges, mert ez a fontos ügy csak ugy lesz igazán hasznos hazai közgazdaságunkra, ha az ellenőrzésről a legszélesebb körben gondoskodunk és egyetlen szállitás sem marad ellenőrizetlenül. Rendkivül nagy fontosságu az egységes végrehajtás is, mely az erre természetszerüleg legilletékesebb kereskedelemügyi ministerre bizatik.
A mai állapot meglehetősen zavaros e tekintetben, a mi a szállitásokban részt venni kivánó iparosra rendkivül hátrányos, gyakran épenséggel lehetetlenné teszi neki a versenytárgyalásokon való részvételt. Egyes hatóságok szinte lehetetlen feltételeket állitanak fel és e részben talán elég utalnom a régi, igen sok vonatkozásukban elavult különböző épitési feltételekre, melyek ennek következtében tetemesen drágitják is az állami épitkezéseket. Az egységes végrehajtás rendjén mód lesz arra, hogy az összes közhatóságok egyenlő eljárást kövessenek, egyenlő feltételeket és módozatokat állapitsanak meg, a mi az ipar tetemes könnyebbségére leend. Ez a szakasz végül még egy rendelkezést tartalmaz, melyet itt külön ki kell emelnem: az 1897. évi XX. tc. 38. és 39. §-ait tulajdonképen hatályon kivül helyezi. Az idézett törvény ezen szakaszai a végrehajtás rendjén igen sok nehézséget és oknélküli költséget okoztak. Teljesen felesleges módon nehezitették az eljárást és illusoriussá teszik a mközszállitásoknak iparfejlesztési czélokra vakó felhasználását. E mellett felesleges költségeket is okoznak, a mennyiben 600 koronát meghaladó szükségletre már versenytárgyalást irnak elő, a mi gyakran több költséget okoz, mint maga a beszerzés értéke. Minthogy pedig a közszállitások - mint emlitém - fontos iparfejlesztő eszközt képeznek, e rendelkezések nem tarthatók fenn és ezért vétetett fel a 14. §-ba az a felhatalmazás is, mely szerint a kereskedelemügyi minister az 1897. évi XX. tc. 38-39. §-ainak rendelezéseire való tekintet nélkül intézkedhetik, mely rendelkezések elvégre csak számviteli jelentőségüek, mig az iparfejlesztési érdekek általános közgazdasági szempontokból itélendők meg.
A 15. § az egyes szállitóknak vagy vállalkozóknak a közszállitásokból való kizárása iránt intézkedik, kimondva, hogy nagyobb mérvü visszaélések esetén, ha azok természetesen beigazoltattak, az illető szállitó vagy vállalkozó az illetékes minister, illetve a bán által végleg vagy meghatározott időre a közszállitásokból kizárható és minden egyes ily kizárásról a kereskedelemügyi minister értesitendő, a ki a kizárt szállitókról és vállalkozókról nyilvántartást vezet. Az ily kizárás nagyon sulyos büntetés ugyan, de feltétlenül alkalmazandó, hogy az ipar tisztessége megóvassék. Ha az állam rendkivüli kedvezményeket és támogatás nyujt a hazai iparnak, meg kell követelnie, hogy ezek a kedvezmények tényleg a hazai iparnak jussanak is és épen ezért a legszigorubb megtorlást kell alkalmaznia oly esetekre, midőn ennek az intentiónak kijátszása kiséreltetik meg, vagy történik. A legszigorubb ellenőrzést - melynek természetesen nem szabad akadályozó vagy épen zaklató természetünek lennie, mely magát az ipart kárositaná - kell gyakorolnia általában abban az irányban is, hogy az állam kedvezményeit vagy támogatását élvező ipari válalaltok tényleg itthon termeljenek és a mi a hazai piaczokra hazai ipar czimén kerül, ténylegf hazai ipar legyen.
E részben a legmesszebbmenő intézkedések tétettek is, melyek révén módunkban lesz az állam támogatását igénybe vevő minden tisztességes vállalatot megvédeni az alaptalan meggyanusitás elől és a mily mértékben fognak az esetleges visszaélések megtoroltatni, ugyanoly mértékben lesz a közönség bizalma a hazai termelés iránt fokozható. Ez utóbbi pedig felette fontos, mert az állam minden tevékenysége és aldozata csak féleredményt fog elérni, ha nem jár nyomában a közönségnek a hazai ipar irénti bizalma, mint támogatásának alapja.
