Minden gazdasági ág elsőrangu szükséglete, hogy a vagyoni értékü szolgáltatások minöségük és mennyiségük szempontjából pontosan meghatározhatók legyenek. A szolgáltatások mennyiségének meghatározására szükséges mértékegységek megállapitása képezi a mértékügyi szabályok első gyakorlatias feladatát. Ehhez második és egyenrangu feladatképen olyan szabályok létesitése járul, a melyek biztositékot nyujtanah a közönségnek az iránt, hogy a közforgalomban használt mértékek és mérőeszközök a törvényes mértékegységek mérésére alkalmasak, vagyis, hogy az ilyen eszközök segitségével lebonyolitott szolgáltatások mennyiségi tekintetben a felek közt a szolgáltatásokra nézve létrejött megállapodásnak megfelelnek. Ezt a kettős czélt szolgálja minden a mértékügyet szabályozó törvény és ezt tartotta szem előtt a méterrendszert hazánkban meghonositó 1874:VIII. t. -czikk is. E törvény mellett mértékügyünket még az 1875:LVIII. t. -czikknek az alapvető törvény életbeléptetési részben módositó, az 1891:VI. t. -czikknek a nemzetközi méteregyezmény mintáira vonatkozó rendelkezései és a büntető határozmányokat tartalmazó 1879. XL. t. -czikk 136. §-a, valamint az 1897. XXXVII. t. -czikk 1. §-a érintik, a melyekhez még magát a méteregyezményt beczikkelyező 1876. II. t. -czikk járul.
Ha ezen specziális törvényektől eltekintünk, ma is mértékügyünk alapvető jogforrása az 1874: VIII. t. -czikk. Az idézett alapvető törvény életbelépése óta eltelt hosszu idő eléggé bebizonyitotta, hogy a jelzett törvény segitségével a szem előtt tartott czél teljes sikerrel el nem érhető. E részben jóformán a köztudatra hivatkozhatom, de arra is utalhatok, hogy az számos panasz, a mely az érdekelt tényezőktől, kereskedelmi és iparkkamaráktól, más kereskedelmi testületektől, magánfelektől, törvényhatóságoktól indult ki, már huzamosabb idő előtt mértékügyünk hiányainak és hibáinak tanulmányozására és az erre vonatkozó adatok rendszeres összegyüjtésére és a jelen törvényjavaslat előterjesztésére vezetett. A jelen törvényjavaslat tudományos része a magyar tudományos akadémia, a tudományegyetem és müegyetem közremüködésével készült, mig annak gyakorlati rendelkezései az érdekelt körök bevonásával megtartott széleskörü szaktanácskozmányban történt megvitatás után állapittattak meg.
A mértékek használatáról és ellenőrzéséről szóló jelen törvényjavaslat czélja az, hogy mértékügyünk mai hibái és hiányai a bevezetésben vázolt szempontok szem előtt tartásával orvosoltassanak. A mértékügy mai állapotának legszembetünöbb hibái, illetve hiányai a következőkben foglalhatók össze: 1. A hitelesitési szolgálatot a törvényhatóságok saját hatáskörükben és saját anyagi erejükkel nem képesek ellátni. 2. Az 1874: VIII. tc. nem intézkedik a mértékek és mérőeszközök időszakos ujrahitelesitéséről. 3. A mértékek és mérőeszközök ellenőrzését kizárólag a rendőri hatóságok gyakorolják, a melyek erre kellő szakképzettséggel nem birnak. 4. Az idézett törvény nem nyujt módot arra, hogy az ipari fejlődéssel kapcsolatban használatba kerülő uj mértékek és mérőeszközök hitelesitése kötelezővé tétessék. 5. Az 1874: VIII. tc. számos a gyakorlatban be nem vált, zavaros vagy félreértésekre alkalmas határozmányt tartalmaz, igy például a hordók jelzését a mértékhitelesitéssel azonositja.
Legyen szabad a felsoroltak megvilágitása czéljából a következőket előadnom: Az 1874. VIII. t. -czikk a mértékhitelesitést a törvényhatóságok feladatává tette. Már e törvény megalkotása után kiderült azonban, hogy a törvényhatóságok anyagi ereje ég a mértékhitelesitő hivatalok első felszerelésére szükséges mintamértékek és egyéb készletek beszerzésére sem volt elegendő, a miért is a törvényhozás az 1874. XXXI. tc. megalkotásával e beszerzések czéljaira 1876. év végéig való megtérités kötelezettségével összesen százezer forintot bocsátott előlegképen a törvénmyhatóságok rendelkezésére. A törvényhatóságok egy része még ezeket az előlegeket sem volt képes kellő időben visszafizetni, némelyik még ma is hátralékban van e visszafizetéssel. Annál kevésbé voltak a törvényhatóságok abban a helyzetben, hogy a mértékhitelesitéssel járó személyi és időnkint felmerülő újabb dologi kiadásokat fedezzék. Miután ehhez képest a kellő pénzbeli alap a mértékhitelesitő hivatalok felállitására a legtöbb törvényhatóságnál hiányzott, a hivatalok egyes vállalkozóknak bérbe adattak, a kik azután a legkülönbözőbb módon megkötött feltételek mellett mint hitelesitők működtek. Több esetben az ilyen vállalkozók fizettek valami meghatározott bért a törvényhatóságoknak vagy községeknek (mert a törvényhatóságok gyakran törvény ellenére a hitelesitő-hivatalok felállitásának jogt átruházták a községekre), de sok esetben csupán arra kötelezték magukat, hogy a szükséges felszerelési eszközöket beszerzik és a hivatalt fentartják, aminke fejében a hitelesitési dij őket illette.
Ez az állapot, a mely egyébként már egy évvel a törvény életbe lépte után megkezdődött, annyira elharapódzott, hogy jelenleg a magyar korona országainak területén létező 326 hivatal vezetői közül csak 72 rendes kinevezett tisztviselő, mig szerződéses viszonyban 254 áll. Ezen magába véve is visszás állapot még sulyosabbá vált az által, hogy a törvény nem intézkedett a hitelesitési dijaknak egységes megállapitásáról, hanem csupán a dijak maximumának megállapitását bizta a kereskedelemügyi, illetve a volt földm., ipar- és keresk. ministerre, a mihez képest a 13417/874. sz. föld., ipar- és keresk. min. rend. az egyes törvényhatóságoknak megengedte, hogy a megszabott maximálisnál kisebb dijtételeket állapithassanak meg. A törvényhatóságok ezen jogukat részben átruházták a bérlőkre, vagy a hol a jogot nem is adták át formaszerüen, a dijak beszedését nem ellenőrizték. Ezekből folyólag az állapot oda fejlődött, hogy van igen sok vállalkozó hitelesitő, a kiknek a dolog természete szerint legfőbb érdeke, hogy minél több hitelesitési dijat szedjenek be és a kik tetszés szerint versenyezhettek egymással abban, hogy mily dijakat szabjanak meg a hitelesitésért. Hogy ilyen körülmények között a hitelesités nem tulságos lelkiismeretességgel történt, az ép oly nyilvánvaló, mint az, hogy a hitelesités nem felel meg ama czéljának, hogy a közforgalmi mértékek ellenőrzésére szolgáljon, sőt gyakran az ellenőrzés symbolumával, a hitelesitési bélyeggel való üzérkedéssé fajult.
A felügyeletet az országban müködő mértékhitelesitő-hivatalok felett az állami központi mértékhitelesitő bizottság gyakorolta. E bizottságnak sem szervezete, sem eszközei, sem személyzete (egy igazgató és 2-3 felügyelő) nem volt elégséges arra, hogy megfelelő ellenőrzést gyakoroljon, sőt arra sem, hogy a mértékhitelesitő-hivatalokat évenként legalább egyszer megvizsgálja. De a fentebb vázolt és elsősorban a törvényhatóságok anyagi helyzetére viszsavezethető szomoru helyzeten a hathatósabb állami ellenőrzés sem segithet. Gyökeres orvoslás csak az esetben várható, ha a mérsékhitelesités állami feladattá tétetik és ezt a szolgálati ágat az állam saját közegeivel és saját költségére látja ell. Ez annyival is indokoltabb, mert az államnak a mértékügy terén ép ugy feladata az egységességet és megbizhatóságot a mértékügy egyöntetü szervezésével és a szabályoknak pontos végrehajtásával biztositani, a mint ezt a gazdasági forgalomban lebonyolodó szolgáltatások másik tényezőjére: a pénzre vonatkozólag megteszi. A mértékügy államositása képezi tehát e törvényjavaslat egyik sarkalatos pontját (19. §).
Az 1874: VIII. t. -czikknek nagy hiánya, hogy nem intézkedik a mértékek időszakos hitelesitése felől. E hiánynak az a következménye, hogy bármily régen, pl. 1875. évben hitelesitett valamely mértéken vagy mérőeszközön levő hitelesitési bélyeg érvényes a mai napon is. Hogy ez helytelen, az nyilvánvaló. Mert hisz a mértékek és mérőeszközök huzamosabb időn keresztül való használat által még akkor is megváltoznak, ha rajtuk semmi erőszakos sérülés sem történt. Például az a mérleg, a mely 1875. év óta állandóan használatban volt, ez alatt, de még sokkal rövidebb idő alatt is elvesztette megkövetelt érzékenységét és helyességét. Ha pedig az egyszer hitelesitett mérték vagy mérőeszköz a közforgalomban korlátlan ideig használhatónak ismertetik el, ez által a közforgalomban jobban károsodik, mintha a mértékek vagy mérőeszközök egyáltalában nem is hitelesittetnének. Az egyszer ráütött bélyeg ugyanis félrevezeti a közönségnek még azt az értelmesebb részét is, a mely, ha a mérőeszközön hitelesitési bélyeget nem látna, talán maga igyekeznék valami uton-módon a mérték helyességéről meggyőződést szerezni. Épen ezért az egyedül helyes eljárás az, a mely a külföldön jóformán kivétel nélkül, igy pl. Olaszországban, Francziaországban, Belgiumban, Ausztriában, Rumániában stb. fennáll, hogy t. i. a hitelesitési bélyeg egy bizonyos, a tapasztalat által czélszerübbnek mutatott idő mulva, érvényét veszti és a közforgalomban levő mértékek és mérőeszközök ezen idő mulva ujból hitelesitendők. Mindezeknél fogva a törvényjavaslat a mai visszás helyzet megszüntetése érdekében az időszakos hitelesités intézményét kivánja meghonositani (16. §).
A közforgalomban levő mértékek ellenőrzését, összhangzásban az 1874. VIII. tc. és az e részben intézkedő egyéb jogforrásokkal, az 1875. évi 58,438. sz. a. k. belügymin. rend. a rendőrhatóságokra bizta. Ezeknek feladata tehát ellenőrizni, hogy a közforgalomban levő mértékek és mérőeszközök megfelelnek-e és el vannak-e látva hitelesitési bélyeggel, illetve mértékszemléket tartani és azon esetre, ha a mértékek vagy mérőeszközök gyanusak volnának, azt a legközelebbi hitelesitő-hivatalban megvizsgáltatni. Nyilvánvaló, hogy a rendőrség ezen követelménynek csak akkor tudna megfelelni, ha a feladatához megkivánt külön szakképzettséggel rendelkeznék, mert annak megitélése, hogy valamely mérőeszközök helytelen vagy gyanus-e, feltétlenül szakismeretet és nayg gyakorlatot igényel és gyakorllatlan ember vagy sok gyanus, illetve teljesen hibás mértéket hagy a forgalomban vagy pedig a közönséget teljesen czéltalanul zaklatja. A rendőrségnek pedig a dolog természete szerint ilyen szakértelme nem lehet. Ennek a helyzetnek a következménye az, hogy a rendőrhatóság, mely különben is egyéb közigazgatási teendőkkel van elfoglalva, a mértékügy iránt nem igen érdeklődött s a mértékek fölötti felügyeletet nem gyakorolta megfelelően. Ezen, addig mig a mértékhitelesitők a fentebb tüzetesen vázoltak szerint a legtöbb esetben maguk sem voltak hatósági közegek, az által sem lehetett segiteni, hogy a rendőri közegek vizsgálataiknál a mértékhitelesitők közremüködését vehették igénybe. Ezt a bajt a törvényjavaslat mindig szigoruan szem előtt tartva azt is, hogy a mértéket használó közönség a felesleges zaklatásoktól lehetőleg megóvassék, a mértékhivatalok államositásával kapcsolatban akként kivánja orvosolni, hogy a rendőrhatóságokon kivül a közforgalmi mértékek ellenőrzésére az állami mértékhitelesitő-hivatalokat is felhatalmazza, sőt a mértékek helyességének ellenőrzését, a melyhez szakértelem szükséges, kizárólag az utóbbiakra bizza (27. §).
Az 1874: VIII. t. -czikk megalkotása óta az ipar és technika óriási haladást tett és különösen az elektromos berendezések a mindennapi élez közszükségletévé váltak. Okvetlenül szükséges tehát, hogy az elektromos mennyiség egységei is törvényesen megállapittassanak és az ezen egységek mérésére szolgáló mértékek és mérőeszközök hitelesithetők legyenek. Erre a mai jogforrások nem nyujtanak alapot, a miért is a törvényjavaslat e hiányt pótolni kivánja. De egyuttal arról is gondoskodni kiván, hogy a mértékügy az ipar jövő haladásával is lépést tarthasson és a jövőben felmerülő szükséghez képest a jelen törvényjavaslatban fel nem sorolt erők, például a fény mennyiségének egységei a törvényhozás felhatalmazása alapján - azonban uj törvény alkotása nélkül - a közforgalom czéljaira megállapithatók legyenek és az uj egységek mérésére szolgáló eszközök hitelesitése elrendelhetővé váljék.
Mellőzve e helyütt az 1874: VIII. törvénycikk számos félreérthető vagy be nem vált rendelkezéseinek módosítására vonatkozó javaslatokat, a melyeknek indokairól a törvényjavaslat illető szakaszainak kapcsán a részletes megokolásban számolok be, e helyütt csak a javaslatnak a hordókra vonatkozó rendelkezéseit kivánom kiemelni. A jelen javaslat a hordókat kiveszi a hitelesitési kényszer alól és csupán azoknak jelzését követeli meg. A hordók jelzését a javaslat szerint a hordójelző-hivatalok fogják teljesiteni. A hordójelző-hivatalok felügyelete alatt állanak és az egyes törvényhatóságok, illetőleg Horvát-Szlavonországokban a községek és városok által állittatnak fel (24. és 25. §-ok). Ezen intézkedés a következőkben találja indokolását. A hitelesités jegye valamely mértéken vagy mérőeszközön annyit jelent, hogy a kérdéses: mértéket vagy mérőeszközt ahhoz értő egyén hivatalosan megvizsgálta és a törvény vagy rendeletek által előirt követelményeknek megfelelőnek találta, továbbá hogy a mérték vagy mérőeszköz szerkezetében biztositék rejlik arra nézve is, hogy az rendes használat mellett helyességét egy bizonyos ideig, még pedig rendszerint az előirt ujból való hitelesités idejéig megtartja.
Ezek a feltételek azonban a hordókra nem alkalmazhatók, mert a hordó tulajdonképen nem mérték és nem is mérőeszköz, hanem csupán tartány, a melyben az áru foglaltatik, a melybe mintegy csomagolva van, gy, hogy már ennélfogva is tulajdonképen a hordóban levő áruval folytatott kereskedés nem a mértékhitelesitési törvény, hanem az 1893: XXXIV. törvénycikk: a csomagárutörvény határozatai alá tartozik. Oda tartoznék nevezetesen még azon esetben is, ha a hordó térfogata birna azon állandósággal, a melyet a hitelesithetőség megkövetel. Ismeretes azonban, hogy a hordó ürtartalmában rendes használat mellett us aránylag igen nagy változások állhatnak elő és ebből kifolyólag a hordókat olyan hitelsitő-jegygyel, mint a közforgalmi mértékeket, a melyek bizonyos állandóságot biztositanak, ellátni nem szabad. A hordóknak jelzett tulajdonságából kövezkezik egyszersmind az is, hogy rájuk nézve az időszakos jelzés időszaka sem szabható meg észszerü módon, mert a hordók ürtartalmában a rendes kezelés mellett két hét alatt is nagy változás állhat elő, esetleg pedig 10 év alatt sem következik be lényeges változás.
Így például szesz- vagy borszállító hordó, a mely rendeltetési helyére érve kiürittetik és száraz raktárba vagy esetleg napos helyre kerül, rövid idő alatt összeszárad; míg ha esetleg a boorral telt hordó évekig a pinczében áll, annk térfogata vagy egyáltalán nem, vagy legalább is zsámbavehető módon változni nem fog. A helyes megoldás itt az, hogy a hordó, a mely a fentiekk szerint különben sem mérték, ne essék hitelesités és időszakos ujrahitelesités alá. Mindazonáltal a hordó annak ürtartalmát hitelesen meg kell jelölni, a hordók ürtartalmáért pedig mindenkor az legyen felelős, a ki azon valamely változást, például száradás következtében abroncsmeghuzást vagy sörös hordóknál szurkolást végzett. Ez nehézségbe annál kevésbé ütközik, mert a hordónak ürtartlamát bárki a legegyszerübb módon, például egy hitelesitett 10 vagy 20 literes folyadékmérték és viz segitségével ellenőrizheti és ha a hordó ürtartalma nem felel meg többé a hordón levő hivatalos jelzésnek, az illető a hordón a jelzést megsemmisitvén, a hordót a legközelebbi hordójelző-hivatalban ujra jelezteti. Ez által el van érve az, hogy a hordók csakis akkor jeleztetnek ujból, ha arra tényleg szükség van és mindamellett a kereskedelem biztonsága meg van óva. Egyrészt ezen intézkedés, másrészt pedig azon körülmény, hogy a hordók, mint sulyosabb tárgyak nehezen szállithatók, szükségessé teszi azt, hogy a közönség a hordójelző hivatalokat lehetőleg közel kapja.
E czélból a hordójelző-hivatalok felállitása lehetőleg megkönnyitendő. ezen okból intézkedik a jevaslat oly módon, hogy a szükséghez képest bármely törvényhatóság állithasson fel hivatalt és részben ezen okból van a javaslatban a hordójelző képesitése is sokkal kisebbre szabva, mint a hitelesitőké (26. §). Czélom az, hogy kisebb forgalmu hivataloknál a hordójelzés teendői olyan eggyénekre: tanitókra vagy kisebb állami vagy törvényhatósági hivatalokra ruháztassanak, a kik a hordójelzést rendes hivatalos müködésükön kivül csekély dijazás mellett elvégezhetik. Ezen intézkedések által a hordójelző hivatalok felállitása, miután a szükséges eszközök beszerzése alig okoz számbavehető költséget, annyira meg lesz könnyitve, hogy a befolyó dijak előreláthatólag fedezni fogják a fentartás költségét és a törvényhatóságok a hivatalt költségvetésüknek minden tényleges megterhelése nélkül fel fogják állithatni.
Az I. fejezethez
I. fejezet. A mértéktörvényhozás általános czélját a fogalom megbizhatóságának előmozditása képezvén, törvényjavaslatnak első sorban is abból kell kiindulnia, hogy a forgalomban használható mértékegységeket megjelölje, másodsorban pedig arra kell törekednie, hogy az ilyen egységekkel való mérésre csakis helyes mértékek és mérőeszközök legyenek felhasználhatók. E két feladat közül az elsőt kivánja megoldani a törvényjavaslatnak a mértéket használatáról szóló I. fejezete és különösen a javaslat 1. §-a, midőn a mértékegységeket az első bekezdésben megállapitja, mig a második feladat megoldására a törvényjavaslatnak II. a mértékek és mérőeszközök ellenőrzéséről szóló felyezete szolgál. A törvényjavaslat csak a közforgalomban használt mértékre vonatkozik és az érvényben álló nemzetközi megállapodásokhoz képest a metrikus rendszer alapján áll. A közforgalom ismervét a dolog természetéhez képest szolgáltatások terjedelmének megállapitása czéljából történő mérésekben találja e javaslat. E meghatározás folytán e törvényjavaslat ki fog terjedni például az ugynevezett conventio kimérésére is, de nem fogja érinteni a kizárólag házi használatra szolgáló mérőeszközöket, mint például a konyhai mérlegeket vagy a tisztán tudományos mérésre szolgáló eszközöket. Minthogy a törvényjavaslat a emtrikus rendszert fogadja el, ezen rendszernek megfelelően az első § első bekezdése általánosságban és a kereskedelemügyi minister által a gyakorlati élet követelményeihez mérten engedélyezhető kivételektől (3. bek.) eltekintve az alapegységeken kivül csak ezek kettővel és öttel osztható hányadainak és többszöröseinek használatát engedi meg.
A II. fejezethez
II. fejezet a mértékek és méröeszközök ellenőrzésének legfőbb eszközéről, a hitelesitésről és az avval kapcsolatos eljárásról intézkedik.
A IV. fejezethez
IV. fejezet, a mely a mértékmegjelölési kényszerről intézkedik, tulajdonképpen szorosan véve nem is tartozik a mértékek használatáról és ellenőrzéséről szóló törvényjavaslat keretébe, mert nem a használt mértékek helyességének biztositását czélozza, mint inkább arra törekszik, hogy bizonyos fogyasztási czikkek kiszolgáltatása alkalmával, a fogyasztó közönség védelme érdekében a kiszolgáltatás csak meghatározott és a tartányon feltüntetett mérték szerint történjék és a mértékmegjelölés a valóságnak meg is feleljen. Minthogy azonban az e végből szükséges intézkedések a mértékek helyességére vonatkozó szabályokkal szoros kapcsolatban állanak, sőt az italok kiszolgáltatására szolgáló edények hitelesitését is szükségessé teszik, czélszerünek látszott e kérdés is e törvényjavaslat keretébe vonni. E szabályok megállapitásánál azonban az érdekelt termelési és iparágak érdekeire való tekintettel bizonyos határon tulmenni nem lehetett. Habár nem ütközhetik is nehézségbe azon eddig is már rendeletileg fenállott, de gyakorlatilag nem érvényesitett szabálynak a törvény 28. §-ában való kimondása, hogy a bor, sör és egyéb szeszes italok kiszolgáltatására használt korcsmai stb. palaczkok és ivóedények a mérték-megjelöléssel ellátandók és hitelesitendők és habár annak sincs akadálya, hogy a legfontosabb élelmiszerek egyikének, tejnek kimérése árusitásra szolgáló tartályok hitelesitése is a sürün tapasztalt visszaélések kizárása érdekében a 30. §-ban elrendeltessék; mégis számolni kellett a bort, sört vagy más szeszes italokat zárt palaczkokban elárusitók részéről az ilyen palaczkok általános hitelesitése ellen a megtartott szaktanácskozmányokon felhozott aggályokkal.
A forgalomban levő palaczkok különösen sörös palaczkok száma igen nagy, azok a tulajdonoshoz nem mindég kerülnek vissza s azok árát, valamint a hitelesités esetén fizetendő dijat az eladó az italok vevőjének kereskedelmük szokásaihoz képest mindig fel nem számithatja. Éppen ezért a palaczkokat a forgalomból egyszerüen kivonni, a bennök rejlő jelentékeny érték megsemmisitése nélkül nem lehet. Ez okból az ilyen palaczkok kötelező hitelesitését mellőzendőnek véltem. Másfelől azonban számolva a fogyasztó közönség azon jelentékeny érdekével, hogy zárt palaczkokban árult bor, sör és egyéb szeszes italok vételénél a mennyiség tekintetében meg nem károsittassék, a csomagokban árult czikkek mennyiségének helyes megjelöléséről rendelkező 1893:XXXIV. tc. alapján az ilyen üvegekben foglalt tartalom mennyiségének megjelölését kivánom kötelezővé tenni, megjegyezvén, hogy a megjelölés egyszerü módon, például megfelelő feliratu czimke alkalmazásával történhetik. Miután az idézett törvénycikk a jelzett intézkedésre a kereskedelemügyi ministert már is felhatalmazza, a 29. §-ban csak arról kellett gondoskodni, hogy a kereskedelemügyi minister a jelzett intézkedés megtételére egyenesen utasittassék. Egyébiránt az idézett törvény egyéb rendelkezései a javaslat 30. §-a (tv. 31. §) értelmében változatlanul fentartatnak.
A törvényjavaslat 1. §-ában foglalt rendelkezéseknek czélzata az, hogy a törvényben felsorolt kivételektől eltekintve, a közforgalomban általában, beleértve a jogügyleteket és okiratokat is, csak a törvényjavaslat rendelkezéseinek megfelelő mértékegységek használtassanak. E czélzat folyományaképen a második bekezdés - nehogy helytelen mértékelnevezések és jelzések használata e czél elérését megakadályozza - a törvényben használt elnevezések és jelzések használatát is kötelezővé teszi. A harmadik bekezdés viszont gondoskodik arról, hogy a törvényben felsorolt egységekkel nem végezhető mérésekre más olyan egységek, mértékek és mérőeszközök használata rendeleti uton lehetővé tétessék, a melyekre közgazdasági okokból szükség van, vagy a melyeknek használatát a technika haladása vagy az a körülmény teszi lehetővé, hogy a tudomány valamely uj egység például a mennyiségének mérésére szolgáló egység iránt később megállapodik. Ilyen eltérő mértéknek is azonban mindig a méterrendszeren kell alapulnia, annak egységeiből kell leszármaztatva lennie. Ez az intézkedés tehát a nélkül, hogy a mértékügy egységességét megbontaná, mégis gondoskodik a közgazdasági specziális követelmények figyelembevételéről és a mértékügynek a szellemi és ipari haladással párhuzamos továbbfejlesztéséről. Az utolsó bekezdés módot nyujt a törvényhozásnak, hogy kellő elllenőrzést gyakoroljon és a mértékügy terén bekövetkezett haladásokról szakszerü felvilágositást kapjon.
A 2-12. §-okhoz
A 2-12. §-ok sorolják fel a mértékegységek meghatározását, azok elnevezését és jelzését, ugy a hogy azok a magyar tudományos akadémia, a budapesti tudományos és müegyetem közremüködésével, a tudomány mai állásának megfelelően, megállapittattak. Ezen egységek kiválasztásánál zsinórmértékül az szolgált, hogy csak oly egységek állapittassanak meg magában a törvényben, a melyekre egyfelől közgazdasági életünknek szüksége van és a melyek másfelől a tudomány mai állása mellett szabadosan meghatározhatók és vitán kivül állanak. Kiemelendő e helyütt az, miszerint az eddigi jogforrásokkal szemben ujitást képez, hogy a 11. §-ban az elektromos mérési egységek is megállapittattak, minthogy az elektromos energia mind általánosabbá váló közhasználata folytán az ennek mérésére szolgáló egységek megállapitása égető közszükségletet képez.
A 13. §-hoz.
A 13. § azon kivételes eseteket sorolja fel, a melyekben a 2-12. §-okban megállapitott mértékegységek használata a gyakorlati élet követelményeire való tekintettel czélszerüen nem vihető keresztül. Az 1. pontra azért van szükség, mert a régi területmértéket használó adókataszter és telekkönyv a jelen javaslat életbeléptetésére szánt két év alatt nem alakitható át a méterrendszer értelmében. A régi területmértékek használata azoonban megszünik, a mint a jelzett átalakitás megtörtént. A 2. pont a nemzetközi tengeri forgalomban általánosan használt és nálunk törvény alapján elfogadott mértékeket a tengerészet nemzetközi jellegére és különleges viszonyaira való tekintettel fentartja. A 3. és 4. pontban foglalt kivétel közgazdasági érdekeket szolgál, mert lehetővé akarja tenni, hogy nemzetközi kereskedelmünk és első sorban kivitelünk a külföld, például jelentékeny fapiaczunkat képező Nagybritannia eltérő kereskedelmi szokásaihoz alkalmazkodhassék és ekként könnyebben legyen lebonyolitható.
A 15. § értelmében, melyben utolsó bekezdése a hitelesités fogalmát meghatározza, a hitelesités gyakorlatilag arra való, hogy a mértékeket és mérőeszközöket használó közönség a mértéken, illetve mérőeszközön levő bélyegből első pillantásra megállapithassa, hogy az olyan-e, a mely hatóságilag megvizsgáltatott és helyesnek találtatott? A hitelesités czélja tehát a mértékek helyességének ellenőrzése és biztositása.
Az időszakos hitelesités szükséges voltát már a fentebb általánosságban előadottakban kiemeltem, hangsulyozván, hogy a jelen javaslat ezen intézkedése az 1874: VIII. törvénycikkel szemben lényeges hiányt pótol. A mi a két évi időszakot illeti, arra nézve a következőket jegyzem meg. Az időszakos hitelesités időszakának megállapitásánál mérvadó azon idő, a meddig a mértékek és mérőeszközök a tapasztalat szerint a rendes kezelés mellett helyességüket még megtartják. Ezen idő pedig a mértéke szerkezetétől eltekintve attól függ, hogy a közönség a mértékekkel hogyan szokott bánni. Kétségtelen ugyanis, hogy olyan országokban, a hol a hitelesités ügye már hosszabb idő óta rendezett, a közönség nem tekinti a mértéket olyan mindenre használandó dolognak, mint pl. nálunk. Mert hozzá van szoktatva, ha más által nem, a hibás mértékekért fizetett birság és az ezután következő javitási költség és az ujból való hitelesitési dij által, hogy a mértéket kimélnie kell. Hogy nálunk, a hol a mértékügy, sajnos, régóta elhanyagolt állapotban volt, a mértékek mily idő alatt vesztik el megkivánt helyességüket, erre kellő tapasztalat alig áll rendelkezésünkre; közvetlen alapunk tehát nincsen az időszakos hitelesités szakának megszabására.
Ha azonban végig nézünk az idegen államok ide vonatkozó intézkedésein, azt látjuk, hogy Olaszországban az időszakos hitelesités periódusa minden mértékre nézve kivétel nélkül 2 év, Francziaországban 1 év, Belgiumban a legtöbb mértékre nézve 2 év, Németország az államaiban, a hol időszakos hitelesités történik, a különböző mértékekre nézve 1-3 év, Ausztriában hosszmértékekre, száraz ürmértékekre és fémből készült folyadékmértékekre nézve 3 év, sulyok, mérlegek, fából készült folyadékmértékekre nézve 2 év, sörös hordókra 3 év, Oroszországban általában három év és a mérlegekre két év. A többi államokban is hasonlók az időszakok. Ezeket tekintetbevéve a jelen javaslat által megszabott két évi időszak felel meg ugyszólván az átlagnak. Ez okból, de azért is, mert közönségünk a mértékek és mérőeszközök kezelése körül nem fejt ki kellő gondosságot, ez az időszak látszik megfelelőnek. Hosszabb időszak megállapitása nem volna helyes, mert még Olaszországban, Belgiumban és Francziaországban is az időszak 2, illetve 1 év, pedig ezen országokban a hitelesités ügye hosszu évtizedek óta kitünöen van rendezve és a közönség a pontossághoz hozzászokott. A rövidebb egy évi periodust viszont a felek fölösleges zaklatása miatt és a felmerülő lényeges többköltségre való tekintettel nem helyeselhetem.
A 16. § második bekezdése arról gondoskodik, hogy a forgalombahozatal időpontja és ezzel az első két évi időszak kezdete meghatározható legyen. Erre a harmadik bekezdés értelmében a kereskedelemügyi minister által megállapitandó bélyeg szolgál, a melyet a dolog természete szerint csak az alkalmazhat a mértékre vagy mérőeszközre, a ki azt forgalomba hozza, mert hiszen más nincs is abban a helyzetben, hogy a forgalombahozatal időpontját ismerje. A harmadik és negyedik bekezdés a két évenkénti ujra hitelesités alóli kivételeket állapitja meg. Vannak ugyanis olyan mérőeszközök is, a melyek az időszaki hitelesitésre nem alkalmasak, mint például az üvegedények vagy a melyeknél a két évenkénti hitelesités nem szükséges, a minők bizonyos különösen szilárd mérőeszközök. Ezeket a törvény végrehajtása czéljából kibocsátandó rendelet fogja felsorolni. Viszont természetes, hogy az első hitelesités bélyegével eladásra készen tartott mértékek és mérőeszközök, a melyek használatlanul állanak és ekképen el nem romlanak, nem vetendők alá az ujrahitelesitésnek, még ha a két évi időszak le is járt. E kivételt állapitja meg a negyedik bekezdés.
A 17. § kétféle felhatalmazást ad a kereskedelemügyi ministernek. Először is felhatalmazza, hogy a hitelesités alá bocsátható mértékek és mérőeszközök kellékeit meghatározza. Erre azért van szükség, mert csak megfelelő szerkezeti és szilárd kivitelü mérték nyujt biztositékot arra, hogy bizonyos időn belül, t. i. az időszakos hitelesitéséig azzal helyesen mérni lehessen és mert bizonyos mérőeszközök, igy például a rugós mérlegek más szerkezetüknél fogva nem alkalmasak a helyes mérésre és ezért a hitelesitésből kizárandók. A második felhatalmazás a hibahatárok, vagyis azon eltérések megállapitására vonatkozik, a melyekkel a mérték vagy mérőeszköz a közforgalom károsodása nélkül eltérhet a mérésnél az absolut, tudományos pontosságtól.
A gyakorlatban a 17. §-ban felsorolt háromféle ilyen hibahatár megállapitása mutatkozik czélszerünek, mert a már használatban volt és az időszakos hitelesités alá kerülő mértéknél bizonyos esetekben a mérték szerkezetétől függőleg méltányos nagyobb hibahatárt engedélyezni, mint az uj mértékeknél, a harmadik hibahatárra pedig azért van szükség, hogy positiv alap legyen annak az eldöntésére, hogy mikor tekinthető valamely mérték vagy mérőeszköz természetes módon és csupán oly mértékben megrongálódottnak, hogy a tulajdonos a kötele: gondosság mellett annak hibás voltáról nem tudott, tehát azt jóhiszemüleg használhatta és mikor tekintendő olyannak, a midőn már rosszhiszemüség tételezendő fel és a mérték vagy mérőeszköz használata büntetendő. Ezen hibahatárok számszerü megállapitásánál kizárólag a gyakorlati élet követelményei, a kereskedelem és ipar biztonsága, másfelől pedig a közönségnek zaklatásoktól való megkimélése lesznek irányadók.
Ez a rendelkezés azt czélozza, hogy e dijak, a melyekre nézve a második bekezdés az egyenlő elbánást biztositja, a gyakorlatban felmerülő tapasztalatokhoz képest, felemelhetők vagy leszállithatók legyenek. E dijak megállapitásánál ugyanis az lesz irányadó, hogy a dijakból alakuló bevétel a mértékhitelesitési intézmények költségeit lehetőleg fedezze, az államnak egyéb czélokra forditható jövedelmi forrásává azonban ne váljék. Ez a szempont egyuttal biztositékot nyujt arra nézve is, hogy a mértékhitelesités a mértékek és mérőeszközök tulajdonosaira nem fog sulyos terhet háritani.
A 19. § első bekezdése a mértékügy államositását mondja ki a fentebb már tüzetesen kifejtett okokból. Annak kimondása, hogy a hitelesitést az állami hitelesitő-hivatalok a magyar korona országainak határain belül tartoznak végezni, azon előfordult viszásságnak akarja elejét venni, hogy egyes hitelesitők külön engedélylyel ausztriai gyárakba kijártak és Ausztiában hitelesitették az onnan behozandó árut. A mértékhitelesitő-hivatalok szervezete gyakran kisebb-nagyobb változásokat igényel és még fokozottabb mértékben áll ez azok elhelyezéséről. Egy-egy vidék gazdasági életének fejlődése, egy-egy uj iparág megerősödése uj mértékhitelesitő-hivatal felállitását, meglévő hivatalnak az uj gazdasági központba való áthelyezését, vagy bizonyos korlátoltabb berendezésü hivatalnak uj vagy minden hitelesitési ágra való berendezését teheti szükségessé. Épen ezért ezek a kérdések törvényben nem szabályozhatók. Ámde ha ez okból a harmadik bekezdés az erre vonatkozó teendőket a kereskedelemügyi minister hatáskörébe utalja is, viszont a második bekezdés rendelkezése, a mely szerint az állami mértékhitelesitő-hivatalok költségeiről az állami költségvetésben kell gondoskodni, az országgyülésnek bő alkalmat ad, hogy a kereskedelemügyi minister intézkedéseit hathatósan ellenőrizze. A szakasz utolsó bekezdése a fokozatos hatósági felügyeletet állapitja meg. A mértékügyi intézet szerepéről tüzetes felvilágositást nyujt a 23. § indokolása.
A 20. § első bekezdése az első hitelesités rendes esetét szabályozza, mig a második iparfejlesztési érdekekből megengedi, hogy a hitelesités az iparosok költségeire kivételesen a mértékhitelesitő helyisége helyett az illető ipartelepen fogonatosittassék. Ezen intézkedés szükségét igazolja az, hogy gyakran a gyártmány, például az üveg, a hitelesitő hivatalba szállitás veszélyeit és költségeit nem birja meg. A harmadik bekezdés az időszakos hitelesités alá eső tárgyakról intézkedik, nevezetesen kimondja, hogy az időszakos hitelesitést a hivatalok vándorolva teljesitik. Ez az intézkedés, a mely ugy Olaszországban, mint Belgiumban és Francziaországban már évtizedek óta fennáll, a legczélszerübb, sőt talán az egyedüli képzelhető módja az időszakos hitelesités lelkiismeretes végrehajtásának a közönség zaklatása nélkül. Ez a módszer, a hol az a külföldön alkalmazásban volt, mindenütt bevált, mert az utánhitelesitési kötelezettséggel járó terhek legnagyobbikát, a hitelesitő felkeresését leveszi a közönség vállairól. A 20. § utolsó bekezdése a javitott mértékek hitelesitésének elmulasztásáért a javitó iparost teszi felelőssé. Ennek kimondása azért szükséges, mert az iparos tudja első sorban megitélni azt, hogy az általa végzett javitás olyan-e, a melynek következtében a javitott mérték vagy mérőeszköz a 16. § értelmében ujra hitelesitendő-e vagy sem.
A rendőri hatóságok közremüködése teljesen mellőzhető nem volt, mert a mértékhitelesitők egymaguk csekély számuknál fogva az egész ellenőrzési szolgálatot nem volnának képesek ellátni.
A 23. § intézkedik a központi mértékügyi intézet felállitásáról. Az intézet egyik czélja a mértékügynek a kereskedelemügyi minister főfelügyelete alatt az egész országban való egységes administrativ és müszaki vezetése. De ezenkivül van az intézetnek más két feladata is: nevezetesen foganatositani mindazokat a hitelesitéseket, a melyekhez nagyobbszerü, illetve tökéletesebb eszközök szükségesek, mint a milyenekkel a mértékhitelesitő hivatalok elláthatók és elvégezni a tudomány és ipar érdekében szükséges mindazokat a méréseket, vizsgálatokat és kisérleteket, a melyek természetüknél fogva hozzáutalhatók. A mi ezek közül az elsőt illeti, természetes, hogy az összes hivatalokat nem lehet felszerelni mindazon drága és kényes müszerekkel, a melyek a precisiós mérésekre valók, vagy különleges egyéb müszerek megvizsgálására szolgálnak (pl. geodeziai alapvonal, mérőrudak, hőmérők, manométerek stb.), hanem ezen munkákat a központi intézetnek kell föntartani.
A második feladat szempontjából elég arra utalni, hogy ugy a müszaki tudománynak, mint különösen az iparnak igen gyakran szüksége van bizonyos kisérleti adatokra, pl. a megmunkált anyag bizonyos fizikai vagy technologia tulajdonságát, vagy valamely müszer megbizhatóságát, vagy valamely müszer megbizhatóságát vagy valamely földolgozási eljárás helyességét stb. illetőleg. A legtöbb esetben ezen adatok megszerzése csak pontos müszerekkel végzett különböző irányu kisérletek alapján történhetik meg. A dolog természete szerint az illető iparosnak vagy gyárosnak nem lévén sem kellő berendezése, sem kellő tudományosan képzett személyzete, az adatot nem tudja maga beszerezni és igy gyakran csak költséges próbálgatások árán tud czélhoz jutni. A külföldön már régebb idő óta vannak intézetek, a melyek ilyen esetekben az ipar és a tudomány segitségére szolgálnak. Igy Németországban a Technisch Physikalische Reichsanstalt, Angliában a National Physical Laboratory igen sok közvetve vagy közvetlenül az ipart érdeklő vizsgálatot végez és mind a két intézet, de különösen a már régebben fenálló német Reichsanstalt müködése nagyon hasznos szolgálatokat tett az iparnak.
A hordójelzési kényszer alóli kivételekre nézve azonban megjegyzem, hogy a szeszipar jogosult kivánságához képest, azon szeszt tartalmazó hordók nem esnek a hordójelzés alá, a melyek tartalmának mennyiségét a pénzügyi hatóságok már suly szerint ellenőrizték, mivel ilyen hordók rendszerint suly- és nem ürmérték szerint képezik adás-vétel tárgyát. A külföldről behozott hordók eddig sem estek hitelesités alá és ezeknek a jelzés alóli mentesitése a kereskedelem érdekében tartatott fenn.
A 26. § első bekezdése szabályozza a hordójelzők hivatali állását. Ez a szabályozás azért szükséges, hogy a hordójelzők fegyelmi tekintetben, a mint azt a következő 27. § meg is állapitja a mértékhitelesitő hivatalok, illetve a központi mértékügyi intézet alá legyenek rendelhetők. Azon esetben ugyanis, ha a hordójelzők a törvényhatósági tiszti, segéd- és kezelőszemélyzet létszámába osztanának be, fegyelmileg az 1886. XXIII. tc. alapján a törvényhatóság, illetve városi fegyelmi hatóságának volnának alávetve és igy előállana az a viszás helyzet, hogy olyan hatóságra bizatnék a fegyelmi jog gyakorlása, a mely az ellenőrzést maga nem gyakorolja (mert azt a 25. § a mértékhitelesitő hivatalokra bizta) és a mely esetleges mulasztások sulyát elbirálni nem tudja. A 26. § második és harmadik bekezdése a hordójelzők képesitéséről intézkedik. Az előképzettségben a hordójelző feladatának egyszerüségéhez képest és mert kivánatos, hogy minden törvényhatóság minél olcsóbban juthasson lehető sok hordójelző-hivatalhoz, eléggé alacsony határvonalat szabhatunk; viszont a négy középiskola elvégzésének kimutatása azért kivánatos, mert a hordójelzők hatósági funkcziót teljesitenek, hatóságokkal leveleznek, tehát kell, hogy legalább bizonyos általános müveltségük legyen.
A közönség által elkövethető kihágások közül sulyosabb beszámitás alá és a 32. § értelmében sulyosabb büntetés alá esik a meg nem engedett vagy szabályszerüen nem hitelesitett mértékek vagy mérőeszközök használata vagy készletben tartása, bornak, sörnek vagy egyéb szeszes italoknak mértékjelzéssel el nem látott vagy hitelesitetlen palaczkokban vagy ivóedényekben való kiszolgáltatása, vagy szabályszerü jelzéssel el nem látott hordókban való forgalomba hozatala: mindmegannyi olyan eset, a mely a törvényjavaslat alapvető rendelkezéseinek megszegését képezi.
Ezzel szemben a törvényjavaslat 33. §-a a kevésbbé sulyos beszámitás alá eső azon eseteket öleli fel, a melyekben nem annyira a törvény megszegésére irányuló szándék, mint inkább a kellő gondosság hiánya nyilvánul, a minők a mérték és mérőeszköznek nyilvánvaló hibák daczára való használata, a javitott mérőeszközökön vagy hordón levő hitelesitő, illetve jelzőbélyeg el nem távolitása.
A 35. § tartalmazza a legsulyosabb beszámitás alá eső kihágást: a bélyeghamisitás és a hamis bélyeg készletbentartásának és a forgalombahozatalának esetét. Ezt a javaslat a kihágási büntetőtörvény által megengedett legsulyosabb büntetéssel sujtja. E szakasz tényleg oly cselekményre vonatkozik, a melynek tényálladéka a kihágási körét meghaladja és sulyos dolus-t tartalmaz. Épen ezért czélszerü lett volna az ezen tényálláshoz kötött cselekményt vétségnek minősiti, a mint ezt az edényeken alkalmazott bélyegek tekintetében az 1897: XXXVII. tc. 1. §-a, illetve Horvát-Szlavonországokban, az 1901. márcz. 14-én kelt törvény meg is tette. Minthogy azonban a mértékügy szabályozása kapcsán büntetőjogi novellaris intézkedésnek czélszerüen helye nem lehetett, minthogy továbbá e téren Horvát-Szlavonországokat autonomia illeti meg, másfelől azonban tekintve, hogy a mérték ugy Magyarországnak és Horvát-Szalvonországoknak közös ügye, mellőzhetlen volt az, hogy a mértékügy terén elkövetett visszaélések is egyenlően toroltassanak meg, meg kellett elégedni azzal, hogy a 35. §-ban tárgyalt törvényszegés az edényeken alkalmazott bélyegekre vonatkozó büntetőjogi rendelkezések érintetlenül hagyásával a legsulyosabb beszámitás alá eső kihágássá minősittessék. Ez által csupán az az eddigi gyakorlat (pl. ipartörvény 1884. XVII. tc. VI. fejezet, a találmányi szabadalmakról szóló 1895. XXXVII. tc. 50. §-a stb.) tartatott fenn, hogy a közös törvényben foglalt tilalom megszegése ugyancsak közös törvényben minősittetett kihágásnak. Mindazonáltal kivánatosnak kell jeleznem azt, hogy a 35. §-ban érintett törvényszegések a büntető törvények revisiója alkalmával ugy Magyarországon, mint Horvát-Szlavonországokban vétséggé minősittessenek.
A 36. § szerkezetében teljes tiszteletben tartja Horvát-Szlavonországoknak az eljáró hatóságok megállapitására vonatkozó autonómiáját és a törvényszakasz ama rendelkezése, a mely ezen országokra nézve is a járásbiróságok illetékességét mondja ki, szintén összhangzásban áll az eddigi gyakorlattal. (Pl. a védjegyoltalomról szóló 1895. évi XLI. tc. 10. §-a és a találmányi szabadalmakról szóló 1895. évi XXXVII. tc. 50. §-a).
A 38. § tekintettel arra, hogy a törvényjavaslat, ha törvényerőre emelkedik, a 41. § intézkedése értelmében csak két évvel kihirdetése után lép hatályba, felhatalmazza a kereskedelemügyi ministert, hogy a törvény életbeléptetése előtt hitelesített mértékek és mérőeszközök és hitelesítési bélyegének további érvényét megállapitsa. Erre azért van szükség, mert a javaslat uj hitelesítéssi eljárást rendszeresit és nem volna méltányos, ha a törvény hatálybalépése után az olyan mérőeszközöket az uj eljárás szerint azonnal hitelesiteni kellene, a melyek csak rövid idővel előbb hitelesittettek. Viszont az iránt is intézkedni kell, hogy mi történjék a korábban hitelesitett és ezuttal már többé hitelesités alá nem eső hordókkal, a korábban hitelesitett mértékek és mérőeszközök tekintetében mely időponttól számittassék a két évi időszakos hitelesitési cyclus kezdete stb. Mindezek iránt a törvény végrehajtása tárgyában kibocsátandó rendeletben szándékozom intézkedni.
A 39. § az eddig fennállott mértékhitelesitő hivatalok megszünéséről rendelkezik. A javasolt rendelkezések abból indulnak ki, hogy a törvényhatósági mértékhitelesitő hivatalok lehetőleg hordójelző hivatalokká alakittassanak át. E végből mindazon törvényhatóságok, a melyek cselekvő mértékhitelesitő alappal rendelkeznek, feltéve, hogy már visszafizették az állammal szemben fennállott tartozásukat (a melyek keletkezésére nézve a megokolás általános része nyujt felvilágositást) ezen alapjukat hordójelző hivatalok felállitására tartoznak forditani. A mennyiben ellenben az állammal szemben még tartozásuk volna, természetesen első sorban ez lesz visszatéritendő. A 39. § továbbá rendezi az eddigi mértékhitelesitők helyzetét. E tekintetben első sorban a szerződéses alapon alkalmazott vállalkozók elbocsátása szükséges. A csupán szerződéses alapon alkalmazott hitelesitők szerződésének felmondása nehézségbe nem ütközik, mert e szerződések uj törvény alkotása esetére a három havi előzetes felmondást kikötik.
A 39. szakasz azonban a tényleges tisztviselői minőségben alkalmazott mértékhitelesitőkről is méltányos alapon gondoskodik. Már a 22. § feljogositja a kereskedelemügyi minister, hogy ezeket az ott megkivánt előképzettség nélkül is mértékhitelesitői vizsgára bocsáthassa; ehhez a 39. § azt a rendelkezést füzi, hogy a jelentkezésük dacára az állam által át nem vehető tisztviselők nyugdijaztatnak, a nem jelenkező vagy az állami kinevezést el nem fogadó tisztviselők pedig lemondottaknak tekintetnek. Ezek az intézkedések ugyanolyanok mint a minőket az állatorvosi közszolgálati és a vármegyék pénztári és számvevőségi teendőinek államositása alkalmával az 1900: XVII. tc. az 1902: III. tc. 14. §-a megállapitottak. Egyébiránt a mai mértékhitelesitők jó része hordójelzői minőségben lesz ezentul alkalmazható, miután ezen egyének a 26. § szerint a jövőre nézve megkivánt magasabb előképzettség igazolása alól felmenthetők.
E törvényjavaslat elfogadása esetén a mértékügy gyökeresen ujból rendeztetvén, az eddigi mértékügyi törvények u. m. az 1874: VIII. és azt módositó 1875: LVIII. és 1891: VI. t. -czikket tárgytalanokká válnak és hatályukat vesztik.
