Az állami számvevőszék létszámáról, a ministériumokat illetőleg követett gyakorlattól eltérően, nem a mindenkroi költségvetésben határoz a törvényhozás, hanem arról külön törvények rendelkeznek. Nevezetesen az állami számvevőszék belszervezetéről és hatásköréről alkotott 1880. évi LXVI. törvénycikknek és az ezen törvénycikk pótlásáról szóló 1893. évi XXX. törvénycikknek 1. §-a körülirván a rendszeresitett állások minémüségét, a VIII. fizetési osztályba tartozó számvizsgálókig bezárólag egyszersmind megállapitja az egyes állásokban rendszeresitett létszámot (az állások számát) és csak a többi személyzetről rendelkezik oly értelemben, hogy azok számát a szükséghez képest az évi költségvetés állapitja meg. Az állami számvevőszék a hivatkozott szervezeti törvényekben megállapitott létszáma 3 tanácsos az V., 3 osztálytanácsos a VI., 4 titkár a VII. és 24 számvizsgáló a VIII. fizetési osztályban, ehhez járul még költségvetésileg rendszeresitett 9-9 számellenőr és számtiszt a IX., illetve a X. fizetési osztályban. Ezt a létszámot igy fentartani ezentul már nem lehet. Szorosan véve kettős irányban kellene változtatni az állami számvevőszék létszámán. Egyfelől már nem elegendő az állami számvevőszék személyzete arra, hogy a törvényben reá ruházott mindennemü feladatokat abban a terjedelemben teljesitse, a mint az a számtartás országos rendje és a hatályos ellenőrzés érdekei szempontjából kivánatos volna.
Másfelől aránytalanul kevés az állami számvevőszéknél a magasabb állások száma, a fentiek szerint 10. szemben 42 kisebb állással, mi hátrányos a szolgálatra, de a tisztviselők jogos előmenetese szempontjából is tarthatatlan. Mind a két hiányosság nemcsak a folyó ellenőrző teendők ellátásánál, hanem a rendes, de kivált a helyszini vizsgálatoknál válik érezhetővé, melyeket ebből az okból határozni kell. A helyszini vizsgálatok ugyanis, ha még oly csekély eredménynyel akarnók is beérni e téren, a vizsgálati tárgyak tömérdek nagy száma miatt a számvevőszéki tisztviselőknek, s jelesül éppen a szélesebb látkörrel biró magasabb állásu tisztviselőknek nagy részét csaknem egész éven át lekötik. Annyi tisztviselőt azonban nem nélkülözhet az állami számvevőszék folyó teendői körében, a mennyi szükséges lenne ahhoz, hogy az eddiginél szélesebb körben ejtessenek meg a helyszini vizsgálat, mert ez esetben a központi ellenőrző szolgálat szenvedne hátrányt, sőt esetleg fennakadást. Sulyosbitja ezt a helyzetet a magasabb állásu tisztviselők aránytalanul csekély száma, mely okból ezek a magasabb állásu tisztviselők t. i. a tanácsosok, osztálytanácsosok és titkárok kivétel nélkül osztályvezetéssel vannak megbizva.
Gyakoribb kiküldetésük mellett nem lehet elkerülhetni azt, hogy egyes osztályok évről-évre s ugyanegy év folyamán ismételten is heteken, sőt hónapokon át ne nélkülözzék a szokásos vezetést, mi már az ellenőrző szolgálat egyöntetüsége szempontjából sem óhajtandó. Az illető osztályok vezetéséről ilyenkor alsóbb állásu tisztviselők helyettesitésével kell gondoskodni, mi az egyesek szolgálati viszonyát tekintve sokszor visszás helyzetet teremt. A magasabb állásu s ez idő szerint osztályvezető tisztviselők kiküldetését azért nem lehet mellőzni, mert szélesebb látkörüknél fogva az ő helyszini vizsgálataiktól várhatni a nagyobb eredményt, másrészről pedig az állami számvevőszék ellenőrzése alá tartozó vagyonkezelő és számvevő hivatalok legnagyobb része a VIII. és VII. fizetési osztályba tartozó tisztviselők vezetése alatt áll, sok hivatal élén pedig a VI. sőt V. fizetési osztályba tartozó tisztviselők állanak. Az pedig nem szorul bővebb fejtegetésre, hogy a vizsgálat sikere van koczkára téve, ha alsóbb állásu tisztviselő birálja a magasabb ranguak hivatalos müködését. Ha több volna a magasabb állásu tisztviselő, ugy egyfelől meg volna a mód megfelelő helyettes osztályvezetők képzésére, másfelől pedig többeket lehetne helyszini vizsgálattal megbizni a nélkül, hogy e miatt a központi ellenőrző szolgálat érdekében rendkivüli intézkedéseket tenni kellene.
Minthogy ezek szerint már a magasabb állások nagyobb számban rendszeresitésével is számottevő mértékben javithatni reménylem az állami számvevőszék szolgálati viszonyait s jelesül előbbre vihetni reménylem a helyszini vizsgálatok ügyét, ez okból, nemkülönben figyelemmel az ország pénzügyi helyzetére, ez idő szerint még lemondok a létszám emeléséről és beérni kivánom az állások arányosabb beosztásával. Erre az utóbbira azonban különös sulyt kell helyeznem az előadottakon kivül azért is, mert az állami számvevőszék tisztviselőinek méltánylást érdemlő előléptetési igényei is ily irányu változtatását kivánják a mai létszámviszonyoknak. A bevezetésben előadottak szerint a szervezeti törvények a magasabb állások számát mindössze 10-ben állapitják meg, ezzel szemben áll 42 kisebb állásu tisztviselő. Az arány a magasabb és az alsóbb foku állások közt annyira kedvezőtlen, hogy még a VII. fizetés osztályba is az állami számvevőszék tisztikarának csak elenyésző csekély része, ugyszólván csak egyik másik tisztviselő juthat fel, mi annál sulyosabb a tisztikarra nézve, mert a minősitési törvény az állami számvevőszék tisztviselőitől kettős, t. i. jogi és államszámviteltani képesitést kiván. Ez az állapot hova-tovább a tisztviselők munkakedvére is hátrányos befolyással lehet.
Pedig az állami számvevőszéknek, mint ellenőrző hatóságnak, hogy sokoldalu és nehéz hivatásának kellőkép megfelelhessen, a legnagyobb mértékben van szükséges arra, hogy tisztviselőiben a feltétlen ügyszeretettel lankadatlan munkakedv párosuljon. Mert az ellenőrző szolgálat ébersége és megbizhatósága a dolog természete szerint túlnyomóan az egyén ügyszeretetén és munkakedvén nyugszik. Ezt a munkakedvet ugyanis kemény próbára teszi az ellenőrző teendők mondhatni napról-napra való gyarapodása immár hosszu éveken keresztül a nélkül, hogy az állami számvevőszék létszáma, lépést az államélet rohamos fejlődésével, megfelelően szerveztetett volna. Köztudomásu, hogy kis statusokban, minő az állami számvevőszékeké is, általában lassu az előbbrejutás. Ezt belátván a törvényhozás, még 1893-ban más, szintén kis statusokra nézve akkép rendelkezett, hogy a tisztviselők, ha bizonyos számu évet eltöltöttek a nélkül, hogy ezalatt előbbre juthattak volna, megfelelő pótlékban részesitendők. Az állami számvevőszék tisztviselőire azonban ez a rendelkezés ki nem terjed s a status kicsiny voltával járó csekélyebb kilátást az előmenetelre még rontja a magasabb állásoknak aránytalanul kevés száma. Más számvevőszékek példája is az állások arányosabb beosztása mellett szól.
Igy azt találjuk, hogy V. -VII. fizetési osztálybeli állások száma a közös számvevőszéknél 14. az osztrák számvevőszéknél pedig 33, a mivel szemben áll az előbbinél 17 és az utóbinál 30 alsóbb foku állás. A közös számvevőszéknél tehát az összes tisztviselőknek csaknem a fele, az osztrák számvevőszéknél pedig a tisztikarnak több mint fele a magasabb állásokban van, a mit az állami számvevőszék hivatását tekintve csak helyeselni lehet. Kivánatosnak tartom tehát, hogy a magyar állami számvevőszéknél már a legközelebbi költségvetésben az eddiginél több magasabb állásáról történjék gondoskodás, a mivel szemben viszont a kisebb állásoktból ugyanannyit egyelőre megszüntetni lehetne. Ez azonban ez idő szerint annyiban nem vihető keresztül a költségvetésben, a mennyiben a bevezetőleg hivatkozott szervezeti törvények a számvizsgálókig bezárólag az állami számvevőszéknél rendszeresitett állások minemüsége mellett minden egyes kategoriában (fizetési osztályban) a rendszeresitett állások számát is megállapitják. Első sorban tehát a kérdéses szervezeti törvényeket kell módositani. Akkép módositani ezeket a törvényeket, hogy az eddigi létszám helyett a tervezett ujabb létszám iktattassék a törvénybe, nem czélszerű, mert ezzel állandósitjuk a nehézségeket abban a tekintetben, hogy az állami számvevőszék belszervezetét az idönként változó viszonyokhoz alkalmazni lehessen.
A viszonyok változatával ugyanis mindannyiszor a külön szervezeti törvényeket is módositani kell, a törvények gyakori módositása pedig már a törvények állandósága szempontjából sem kivánatos. Ez pedig alig lenne elkerülhető, mert sok esetben a legnagyobb gondosság mellett sem lehetséges hosszabb időre előrelátni a változtatás szükséges mértékét, kivált most, a midőn az államélet rohamos fejlődése szintén napról-napra ujabb követelményeket szül az ellenőrző szolgálat terné is. E nehézségek elháritása végett legczélszerübb a fentebb hivatkozott törvénycikkeket abban a részükben, mely az állami számvevőszéknél rendszeresitett állásoknak (tisztviselők, altisztek és szolgák) számát jövőre az állami költségvetés állapitsa meg, mely eljárás, a mig egyfelől érintetlenül hagyja a törvényhozás jogkörét, másfelől megfelel a többi ministeriumoknál uralkodó eljárásnak s egyöntetőséget létesit az állások rendszeresitése terén. A törvényjavaslat ennek a követelménynek ugyanabban az értelemben, sőt ugyanazzal a szövegezéssel kiván eleget tenni, a mint ezt a törvényhozás a közigazgatási biróságra vonatkozólag az 1896:XXVI. tc. 4. §-ában megállapitotta, kimondván, hogy az esetekben, ha az állami számvevőszék létszámában uj állás rendszeresitésének vagy meglevő állás törlésének szüksége áll elő, az erre vonatkozó előterjesztéseket és javaslatokat esetről-esetre az állami költségvetés tárgyalása alkalmával kell eldönteni.
