Évek óta közóhajtás, hogy a gazdasági cselédek szolgálati viszonyai az 1876:XIII. tc. módositásával ujból szabályoztassanak, egyfelől azért, mert ez a törvény az azóta lényegesen megváltozott viszonyok között nem felel meg mindenben se a gazda se a gazdasági cseléd érdekének, másfelől azért, mert a régi törvényből hiányoznak mindama szocziális értékü rendelkezések, a melyeknek megállapitására ma már a nemzeti termelés zavartalan menetének a társadalmi béke alapján való biztositása szempontjából szükség van. Az a törvényjavaslat, melyet azuttal van szerencsém előterjeszteni, ennek a közóhajtásnak akar megfelelni, a mikor külön, a más viszonyok között élő háztartásbeli cselédek ügyétől függetlenül, a gazdasági (külső) cselédek s a gazdák közötti joviszonyokat ugy kivánja szabályozni, hogy rendelkezései a gazda, a cseléd érdekét s a gazdasági és társadalmi fejlődés közérdekét pártatlanul, egyaránt szolgálják. Mielőtt a törvényjavaslat egyes szakaszainak indokolását előterjeszteném, általánosságban két dolgot kell kiemelnem.
Az egyik az, hogy a törvényjavaslat előkészitésénél behatóan tanulmányoztam és megfontoltam a gazdasági cselédügy elméleti és gyakorlati kérdéseit, tanulmány tárgyává tettem mindazt, a mi erről a kérdésről a gazdák s a cselédek érdekében a különböző kongresszusokon, gyüléseken, szaktanácskozásokon felhatalmazott, figyelembe vettem az e tárgyra nézve megjelent hirlapi közleményeket, értekezéseket, könyveket, röpiratokat, nemkülönben azokat a felterjeszéseket, panaszokat és javaslatokat, a melyek a cselédek, a munkások, a gazdák és a különböző egyesületek részéről éveken át a földmivelésügyi ministerhez intéztettek. Ennek az anyagnak felhasználása után javaslatom legalább azzal az igénynyel léphet fel, hogy nem valami elméleti, bürokratikus csinálmány, hanem a mi viszonyainknak megfelelő olyan szabályzat, a mely ha nem is küszöbölheti ki tökéletesen a gazda és gazdasági cseléd között felmerülő összes surlódásokat, olyan rendelkezéseket tartalmaz, a melyek nem fognak papirosan maradni, hanem a valóságos életben eszközül szolgálhatnak a gazda és a cseléd kivánatos jó viszonyának megszilárditására. A másik dolog, a mit fel kell hoznom az, a mi szemben az 1876:XIII. törvénycikkel, ebből a javaslatból hiányzik és a mi az egész javaslatnak irányát megszabja. Az 1876:XIII. tc. 2. §-a szerint minden cseléd a gazda háznépének tagjává lesz s ennélfogva vele szemben a házi fegyelem joga alkalmazható.
Az 1876:XIII. törvénycikknek ez a rendelkezése ilyen terjedelemben hiányzik ebből a javaslatból. A 3. § szerint csak a kiskoru gazdasági cseléd áll, tizennyolcz éves korig, a gazda házi fegyelme alatt, a nagykoru cseléd azonban nem s vele szemben ezen javaslat 33. §-a értelmében a gazda szolgálati vétség esetében csak dorgálást vagy rendbüntetést alkalmazhat. Azt hiszem, manapság nem is lehetne már az 1876:XIII. tc. szellemében alkotni uj törvényt, a mikor a valóság, az élet a most idézett törvény alapfelfogását tulhaladta. Törvénynyel kikényszeriteni a patriarchalis viszonyt soha sem lehetett, most sem lehet. Patriarchalis viszonyt csak a szeretet szálai fonhatnak; azok között pedig, a kiket csak a szerződés és jogszabályok kötelékei füznek össze, a szeretetnek, az egymás megbecsülésnek s a rokonszenvnek érzései csak akkor kelhetnek életre, ha a törvény előtt egyenlő a joguk, a kötelességük, az igazságuk s ha ezen helyzet kizárja a gyülölködés, a gyanakodás keserüségét, a visszaélés jogtalanságának érzését.
Azt gondolom, hogy javaslatom, a mely mellőzi az 1876:XIII. tc. imént idézett rendelkezését, épen ezen irányával fogja lehetővé tenni és biztositani a gazda és cseléd közötti jó viszonyt, a patriarchalis érzelmek és az emberszeretet érvényesülését, a melyek nélkül a munkás* és cselédkérdés sohasem lesz megoldható. Javaslatom ott, a hol ma kiélesedett a helyzet a gazda s a cseléd között, alapja lehet a békés összhang s egyetértés helyreállitásának, ott pedig, a hol ez ma is zavartalan, semmi esetre sem fog bajt csinálni, minden egyebektől eltekintve azért sem, mert a testi fenyités alkalmazására vonatkozó joggal eddig sem élt az emberséges gazda. A törvényjavaslat beosztása alkalmazkodik az 1876:XIII. törvénycikkéhez s ennélfogva ebben egy nyomon jár azokkal a javaslattervezetekkel is a melyek e kérdésre vonatkozólag nyilvánosságra kerültek s a gazdasági egyesületek kebelében is megvitatás tárgyát képezték. Indokoltnak tartottam ezt a rendszert megtartani, mert könnyebben végrehajtható lesz a törvény, ha a gazdák és cselédek a törvény fejezeteinek uj beosztásával nem kénytelenek bajlódni. Ez olyan fontos érdek, hogy erre való figyelemmel az 1876:XIII. törvénycikknek azokat a szakaszait, a melyek a gyakorlatban beváltak, lehetőleg szószerint vettem át, nehogy esetleg az ujabb szöveg, noha talán szabatosabb lenne, mint a régi, félreértésekre adjon alkalmat.
Az 1. § a gazdasági cseléd minőségét határozza meg az 1876:XIII. tc. által is megállapitott módon. Több oldalról hangoztatták, hogy helyesebb lenne azt megállapitani, hogy csak az tekinthető gazdasági cselédek, a ki egy esztendőre szerződik. Nézetem szerint ez nem lenne helyes, mert akkor sok olyan, rövidebb időre alkalmazott cseléd, a ki valósággal gazdasági cseléd, kiesnék e törvény hatálya alól, holott a cselédi minőségnél nem a szerződés időtartama a döntő, hanem az, hogy bizonyos állandósággal, a mit az egy hónapi időtartam is kifejez, bérért szerződik az illető gazdasági munkának személyes és folytonos teljesitésére. Ott, a hol indokolt és szükséges az éves cselédeket a rövidebb időre alkalmazott cselédektől megkülönböztetni, pl.: a 28., 29., 31. §-nál a javaslat kifejezetten különbséget tesz közöttük. Megjegyzem, hogy az 1876:XIII. tc. is „legalább egy havi időtartamon át” kifejezésekkel jelzi a szolgálat bizonyos állandóságát s igy nem lehet attól tartani, hogy a javaslat szövege arra a félreértésre fog alkalmat adni, hogy a gazdasági cselédeknek ezután csak egy hónapra lehet vagy szabad szerződni.
A „szerződéssel kötelezi magát” kifejezések szintén megfelelnek az 1876:XIII. tc. szövegének s e kifejezések itt sem azt jelentik, mintha a gazda és a cseléd között szerződési okiratra lenne szükség, hanem csak azt, hogy a szolgálati viszonynak a két fél egyező akaratának megfelelő jogügylet az alapja. A vidéken, különösen a kisebb gazdáknál, a cseléd külső s belső munkát egyaránt teljesit; ha a belső és a külső cselédek jogviszonyait külön törvény szabályozza, sok vita támadhat, hogy az ilyen cselédek melyik törvény hatálya alá esnek. Ezért szükséges annak kimondása, hogy az ilyen cselédek, ha határozatlan időre, de legalább félszetendőre szerződtek, gazdasági cselédek s ezen törvény hatálya alá tartoznak. Félévi szerződési időtartamról, mint megkülönböztető kellékről, azért szól a javaslat, mert a gyakorlat azt mutatja, hogy azok a cselédek, a kik háztartási és gazdasági teendőkre egyaránt szerződnek, a kizárólagosan háztartási cselédeknél hosszabb időre szoktak beszegődni. A határozatlan idő és a 7. §-ban emlitett bizonytalan idő nem egyforma, az 1. § tehát nem áll ellentétben a 7. §-al. Nincs meghatározva a szolgálati idő, ha a gazda ugy fogadja meg a cselédet, hogy ez addig lesz szolgálatban, mig egy hónapi felmondással meg nem szüntetik a szerződést; bizonytalan a szolgálati idő, ha például abban állapodnak meg, hogy a cseléd addig lesz szolgálatban, mig a gazda külföldi utjáról hazatér.
A szolgálati idő határozatlansága esetében a szolgálati idő a 7. § értelmében egy év; a bizonytalan időre kötött szerződés pedig semmis (7. §) Azok az iparosmunkát végző alkalmazottak, a kik csak egy gazdánál dolgoznak évi bérért s igy nem mint önálló iparüzők szerepelnek, eddig is a cselédlétszámba tartoznak. A javaslat tehát, a mikor a mostani valóságos állapotot figyelembe veszi, ezekkel az alkalmazottakkal szemben nemcsak hogy nem követ el méltányosságot, de ellenkezőleg, lehetővé teszi, hogy a szerződési megállapodással kivonhatók legyenek a törvény hatálya alól, mely esetben természetesen a javaslatban foglalt kedvezményeket se igényelhetik e törvény alapján. Az 1. § utolsó bekezdése az 1876:XIII. tc. 3. §-ában foglalt rendelkezéseknek felel meg. Az idézett szakasz a) és b) pontja érvényben marad (69. §); azokat tehát itt ismételni felesleges.
A 3. § kimondja, hogy a tizenkét éven aluli kiskorukat gazdasági cselédül alkalmazni nem lehet. Noha a mezőgazdasági munka elvitathatatlanul egészségesebb foglalkozás, mint bármiféle más foglalkozás, a kiskoruak alkalmazásának tilalmára mégis szükség van, mert nemcsak a tankötelezettség teljesitése kivánja ezt, hanem a kiskoru testi és lelki fejlődésének érdeke is. Elvégre a tizenkét éven aluli kiskoru egyén testi alkata az állandó s folytonos munkát csak fejlődésének rovására birhatja meg. Mivel pedig elemi kötelessége a törvényhozásnak a jövő nemzedék testi fejlődésének is minden előfeltételét biztositani, nézetem szerint helyes a 3. § tiltó rendelkezése. Az igaz, hogy a földmivesre nézve bizonyos hátránynyal jár, ha gyermekét nem adhatja szolgálatba, mert a gyermek a szülők háztartása javára keres. Ámde nem tekinthetjük a szülőt jogosultnak arra, hogy a saját helyzetén való segités okából a gyermek jövőjét koczkáztassa. Különben időszaki munkára (pl. baromfiőrzés, burgonyaszedés, szüretelés stb.) alkalmazható lesz ezután is a kiskoru csak az állandó cselédi foglalkoztatást tilalmazza a javaslat a tizenkét éven aluli kiskoruakra nézve.
A § második bekezdésében foglalt rendelkezés, a mely különben az 1876:XIII. tc. 7. §-ában is benne van, az önálló rendelkezési jog hiányának olyan természetes következése, mely a gyámság és gondnokság czéljából és rendeltetéséből folyik. A § harmadik bekezdése, szemben az 1876:XIII. tc. 7. §-ában foglalt rendelkezéssel, azt a törvényes vélelmet állitja fel, hogy a kiskoru, ha cselédkönyvét felmutatja, a beszegődéshez már birja az atya, a gyám vagy gondnok beleegyezését. Az atya, a gyám vagy gondnok beleegyezésének külön kikérése csaknem minden esetben nehézségekkel jár, kivált ha a kiskoru más községbe akar elszegődni. E nehézségeknek kitenni a feleket egészen felesleges, mert ha az atya, a gyám vagy gondnok nem akarja megengedni, hogy az atyai hatalma gyámsága vagy gondnoksága alatt álló egyén bárkivel szerződést köthessen, magához veheti a cselédkönyvet s csak akkor adja ki kezéből, ha a kiskoru olyan gazdával kiván szerződni, a ki szerinte is megfelelő.
Az eddigi eljárás mellett az atya a gyám vagy gondnok feladatának terhén a törvény rendelkezése miatt a gazdának s a hatóságnak kellett megosztozni. A 3. §-ban tervezett rendelkezéssel az atya, gyám vagy gondnoknak semmi joga nem csorbul, kötelessége is érintetlen marad, csak hogy az ellenőrzés feladatának terhe egészen ráhárul, a mi által különben se vele szemben nem történik sérelem, se a közérdeken nem esik sérelem, mert a felelősség minden megosztása ugy is csak annak csökkenését eredményezi. E szakasz utolsó mondata állapitja meg, hogy a kiskoru 18 éves koráig a gazda házi fegyelme alatt áll.
E rendelkezésre azért van szükség, mert a kiskoru a szolgálatbalépés által, ha jogilag nem is, de tényleg függetleniti magát a szülői ház fegyelme alól s igy ha a törvény nem gondoskodik a házfegyelem pótlásáról, könnyen bekövetkezhetik a veszély, hogy serdületlensége, tapasztalatlansága vagy a rossz társaság erkölcsi fejlődését helytelen irányba tereli, esetleg testi épségét is koczkáztatja. A 18-ik életév, mint a házi fegyelem korhatára azon okból vétetett fel, hogy jelen törvényjavaslat összhangba hozassék az ipartörvény azon rendelkezésével, a mely szerint kiskoruak életkoruk 18 évének betöltése után atyjuk, illetőleg gyámjuk gyámhatóságilag jóváhagyott beleegyezésével önállóan üzhetnek ipart. Megjegyzem, hogy a házi fegyelemmel való visszaélés ellen a 46. § c) pontja, továbbá az 1878:V. tc. §-ai. megfelelő biztositékot adnak.
A 4. § a felek szerződési szabadságát mondja ki azzal a korlátozással, hogy a törvényes szabálylyal ellenkező megállapodás érvénytelen, a mi természetes korlátozás, ha a törvényhozás a maga akaratát érvényesiteni akarja. Az érvénytelenség teljes vagyis az érvénytelen megállapodás sem a közigazgatási hatóság, sem a biróság előtt nem érvényesithető. Valamely szerződésnek egy érvénytelen megállapodása miatt azonban nem lesz az egész szerződés érvénytelenné. Az érvénytelen megállapodás helyett a törvény vagy a szabályrendelet rendelkezése irányadó. A javaslat szerint nem csupán a jelen törvény vagy a jelen törvény alapján létesült más jogszabályok (szabályrendeletek) tilalmába ütköző megállapodás, hanem minden törvényes tilalomba ütköző megállapodás érvénytelen. Ez a 12. § első bekezdésében foglalt szabályból is kitetszik, mert a magánjog szabályai szerint, bármely törvényes tilalomba ütköző megállapodás, ha csak a törvény mást nem rendel semmis.
A 8. § második mondatában foglalt tilalom azt kivánja kizárni, hogy a gazda ne tilthassa el a cseléd családtagjait a munkavállalástól, ha maga velök szerződési viszonyban nem áll. Természetes, hogy ha a gazdával csak olyan megállapodást létesitenek, a melynél fogva nála előzetesen megállapitott dijazás mellett felhivásra munkába állni kötelesek, az ilyen megállapodás se nem tilalmas, se nem érvénytelen, de a gazda az ilyen megállapodás alapján is csak akkor tehet kifogást az ellen, hogy a cseléd családtagjai máshová menjenek dolgozni, ha munkájukat ő tényleg igénybe is veszi s meg is fizeti. Az az előzetes megállapodás, a melynél fogva a gazda vagy bárki más a cseléd bérét megveheti, megszerezheti, megválthatja, vagy a melynél fogva a cseléd köteleztetnék bizonyos czégnél vásárolni, nyilvánvaló visszaélésekre adna módot a cseléd kárára, ennélfogva a cseléd érdekében jogosult oltalmazása indokából a 9. és 10. § tilalma a közérdeket szolgálja.
A 9. § tilalma csak az előzetes megállapodásokról szól, azt azonban nem zárja ki, hogy a cseléd, ha akarja, minden előzetes megállapodás nélkül, a gazdának eladhassa azt, a mi neki felesleges, viszont azt sem zárja ki, hogy a gazda a cseléd járandósága terhére hitelt nyisson. (34. §).
A 16. § azt az eljárást szabja meg, a melyet a szerződésnek a teljesités megkezdése előtt szándékolt felbontása esetében kell a feleknek követniök. Az eljárás hasonló az 1876:XIII. tc. 21. §-ának utolsó bekezdésében jelzett eljáráshoz, a mely azonban csak a gazdára volt kötelező, a határidők pontos megállapitása, a közlés alakszerüségének meghatározása, a panasz előterjesztése módjának megjelölése által azonban az eljárás egyforma lesz az 1898:II. tc. 23., 26., 29. §-aiban szabályozott eljárással, a minek eltekintve attól, hogy igy mind a két félnek egyformák a jogai s kötelességei, még az a jó következése is meglesz, hogy a felbontási eljárás a gazdát, a cselédek s a munkást érdeklően minden esetben egyenlő lévén, a különböző eljárási szabályok senkit sem téveszthetnek meg.
Az elsőfoku hatóság határozata csak birtokon kivül lévén felebbezhető, valamely felbontási ok nyilvánvalóan jogtalan érvényesitése által egyik fél sem okozhat a másiknak jelentékenyebb hátrányt, mert gyors eljárás mellett az elsőfoku hatóság rövidesen megállapithatja, hogy meg kell-e kezdeni a szerződés teljesitését, vagy sem s ha valamelyik fél nem felel meg a határozatnak, már mint szerződésszegő büntetés alá esik és kártéritésre köteleztetik. A panaszra kitüzött záros határidő megállapitására azért van szükség, hogy bizonytalanságban ne tarthassa egyik fél se a másikat; a határidőn tul beadott panasz, mint elkésett, nem is tárgyalható s azt el kell utasitani.
A 17. § a 13. §-ban irt kötelességek megtagadásának következményeit állapitja meg olykép, hogy a mennyiben a cseléd a meghatározott időpontban a szerződésben vállalt kötelezettségek teljesitését törvényes ok nélkül igazolatlanul meg nem kezdi, a másik fél három nap alatt előterjeszthető panaszára a hatóság őt karhatalommal előállitja s ha ennek daczára se teljesiti a szerződést, az 58. § szerint alkalmazandó büntetésen felül az okozott költség és kár megtéritésére kötelezi. Azt gondolom egészen meddő volna itt azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy lehet-e, helyes-e a magánjogi kötelem megsértését büntetni vagy sem, mert törvényt olyat kell csinálni, a milyenre a gyakorlatnak, az életnek van szüksége. Azt pedig a nemzeti termelés érdeke s a jogélet biztonsága követeli, hogy ugy a gazda, mint a cseléd, a közöttük létrejött szerződés pontos betartására utaltassék. A magánjogi kötelem megsértését ott büntetni, a hol a sértés az egyéntől független okokból következik be nyilvánvalóan képtelenség lenne, - ott azonban, a hol saját megfontolt akaratából követik el a szerződésszegést az egyén, a hol tehát öntudatos akarat és szándék van, elvileg se helytelenithető a büntetés, ha a szándék kivitele sérelmet okoz.
Az elővezetés és a szerződésszegés büntetése az eddigi cselédtörvényben és az ipartörvényben is benne van, de ha ez eddig egészen ismeretlen dolog is lenne akkor is indokolt lenne az ilyen rendelkezés, a mikor a szerződésszegések már nemcsak a magánérdeket, hanem a közérdeket is nyilvánvalóan sértik. Egyébként a gazda ellen is erős rendszabályokat foglal a 17. § magában, a mennyiben kimondja, hogy ha az eljárás jogerős befejeztéig terjedő időre lakást nem ad a cselédnek, annak átadására, illetőleg a lakáspénz kiszolgáltatására kényszerithető. Az a gazda, a ki jogtalanul nem fogadja be a szerződtetett cselédet, épen olyan megitélés alá esik, mint a cseléd, a ki jogtalanul s igazolatlanul nem áll szolgálatba. Azt hiszem, hogy a kényszeritő rendszabályok megállapitása távolról sem érintheti se a jó gazdákat, se a jó cselédeket, - a jogtalanul eljáró szerződésszegő gazdával és cseléddel pedig nem indokolt senkinek sem azonositania magát.
A 21. §-ban általánosságban megállapitott kötelességek a szolgálati szerződés természetéből s rendeltetéséből kifolyólag hárulnak a gazdára s azok megszegése, épen ugy mint a cselédnél, kihágást képez s az 57. § értelmében büntetendő. A magánjogi viszonyból eredő kötelességek megszegése azért jár a gazdával szemben is büntetéssel, mert ha a gazda anyagi kárpótlás által a cseléddel szemben elkövetett jogsérelemért képes lenne is anyagi elégtételt nyujtani, ezzel még nem lenne kiengesztelve a jogrend, a melyet szerződésszegő eljárásával és a szocziális érdekek oltalmára kimondott állami akarat mellőzésével megsétett. A 21. §-al összefüggésben áll a megbizott felelősségét kimondó 59. §., a mely az 1898:II. tc. 31. §-a nyomán azt kivánja biztositani, hogy a valóságos tettes s ne más legyen büntetve; az anyagi felelősség azonban mindig a gazdát terheli, a kinek viszkereseti joga megbizottja ellen természetesen, külön kijelentés nélkül is érintetlen marad.
A 25. §-ban a „maga termésének” szavak kihagyásával azt kivánja a földm. bizottság megállapitani, hogy a terménybeli járandóság feltétlenül jó minőségben legyen kiszolgáltatandó, mert ez a cselédeknek elsőrendü érdeke.
A törvényjavaslat 31. §-ának tárgyalásánál utalás történt arra, hogy a behivott katonák bére a katonai szolgálatban töltött időre érzékenyen terheli a gazdákat. De az sem volna kielégitő megoldásnak elfogadható, ha ilyen esetben a katonai szolgálatra berendelt cseléd bérétől minden kárpótlás nélkül megfosztatnék. a munkásügyi bizottság, mérlegelve az idevonatkozó körülményeket, azon a nézeten van, hogy méltányos volna, ha alkalom szerint oly intézkedések tétetnének, melyek mellett a gazda ezért valamely formában kártalanittatnék. Azt ugyanis megokolni semmiképen nem lennénk képesek, hogy ezen a czimen akár a cseléd, akár a gazda egy uj adóval, illetőleg reá rótt veszteséggel terheltessék meg. Ennek talán helye lehetett akkor, mikor az állam sokkal szükeb financziális viszonyok között voltak kénytelen kiadásainak fedezéséről gondoskodni. Ma azonban, a midőn egyes rétegek oly nagy mértékben képesek voltak kies közölni maguk részére a multhoz képest itt-ott szinte váratlanul nagy támogatást, ezzel az érvvel védekezni a válságos viszonyok között levő mezőgazdaságból élő milliókkal szemben, nézetünk szerint erkölcsi lehetetlenség.
Ezen §-nak a földmivelési bizottság által elfogadott szövege hosszabb és behatóbb tárgyalás alá került és végül a munkásügyi bizottság többsége az ellentétes inditványok elvetésével ugy határozott, hogy a 33. § az alább közölt szövegezésében terjesztessék a törvényhozás elé. Ezen határozat megokolásául kiemelendő az, hogy a gazda részéről jövő megdorgálás esetén elejtett kifejezések sem az 1876:XIII. tc., sem pedig az idevonatkozó német törvények szerint nem költik azt a vélelmet, mintha ez által a gazda a cselédet becsületében érinteni szándékozott volna. Ezen rendelkezés nem jelenti azt, mintha a cselédnek tényleges becsületsértés esetén ne volna joga a gazdával szemben a megfelelő hatóságoknál elégtételt keresni. A kik azt hiszik, hogy ez igy van, tévednek. A § tárgyalt szövegezése szerint a cseléd csakis arra lesz kötelezve, hogy a becsületsértő szándékot bizonyitsa. Ennyinek felvételét a gazdaságban kivánatos rend és fegyelem érdekében szükségesnek tartotta a bizottság azért, mert különben megeshetnék, hogy a gazdák minduntalan és pedig teljesen alap nélkül beszületsértési pörökkel zaklattatnának. A továbbiaknak a földmivelésügyi bizottság által tett módositáshoz hozzájárultunk s kimondottuk, hogy a megdorgálás fogalmába a testi fenyiték bele nem vonható.
A 34. § a cselédet azon anyagi visszaélésektől kivánja megvédeni, a melyeket szorult helyzetében vele szemben a gazda elkövethetne. Ugyanezeket a szabályokat az 1898:II. tc. 32. §-a, továbbá az 1900:XXIX. törvénycikk 17. §-a a gazdasági munkások, illetve a dohánykertészek javára már megalkotta.
Ezután tehát nem az lesz az eljárás, a mi az 1876:XIII. törvénycikk szerint eddig érvényben volt, hogy t. i. ha a visszatartást jogtalannak tartotta, a cselédnek kellett panaszt tennie, hanem ezután magának a gazdának kell bejelentenie, hogy a visszatartás jogával élt s neki kell kérnie a kár és követelés értékének hatósági megállapitását. Azt hiszem, hogy ez az eljárás helyesebb nemcsak a jogi felfogás, hanem a szocziális érdekek szempontjából is, mert e réven is kidomborodik, hogy a gazdának önbiráskodásra nincs joga, hanem ha baja van a cseléddel, neki is éppen ugy a hatósághoz kell fordulnia, mint a cselédnek. Magától értetődik, hogy a mikor a cseléd kielégitésül vagy biztositékul maga ad át bizonyos értéket a gazdának, akkor nem visszatartásról van szó, akkor tehát a hatóság előtti eljárásnak helye nincsen. A 35. §-ban szabályozott eljárás különben azonos az 1898:II. törvénycikk 41. §-ában szabályozott eljárással, alkalmazása tehát nem fog nehézségeket okozni. Az az eset, a mikor a cseléd a rábizottakról el nem számol s a gazda ezért nem fizet, nem tartozik ezen szakasz alá, mert ebben az esetben nem visszatartásról van szó, mivel a cseléd a fizetésre vonatkozó igényeinek egy törvényes feltételét még nem teljesitette. (50. §)
A 38. § az 5. §-al áll összefüggésben, a mennyiben a szerződés módositása esetére is megköveteli az 5. §-ban megállapitott szabály megtartását. Ez természetes következménye az 5. §-ban foglalt szabálynak, mert máskülönben a módositó szerződések által az alapszerződés alakszerüségeihez füzőtt czél teljesen mellőztetnék és teljesen haszontalan és czéltalan lenne az 5. § rendelkezése.
A felmondási okokra nézve megjegyzem, hogy se a gazda, se a cseléd szerződésileg sem biztosithatja több esetre a felmondást, mint a mennyit a törvény tételesen felsorol, de viszont nem is korlátozhatja kevesebb esetre. A felmondási esetekre nézve is áll az, a mit a 14. és 15. §-okban felsorolt esetek elbirálása tekintetében előadtam, hogy nevezetesen az önbiráskodás lehetősége ki van zárva. (22., 44., 57., 58. §)
Az 51-52. §-okhoz
Az 51., 52. § az 1876:XIII. tc. 75. §-ához hasonlóan, a cselédkönyv rovatainak kitöltésére s a szolgálati cselédkönyv kiadására kötelezi a gazdát. A 1876:XIII. tc. s ezen javaslat álláspontja között az a lényeges különbség, hogy e javaslat szerint a cselédkönyv nem minősitési okmány. A cselédkönyvnek, mint rendészeti eszöznek, csak az lehet a feladata, hogy a jogviszony fennállása vagy megszünte felől bizonyos tájékoztatást adjon és szamélyazonossági okmányul szolgáljon. A cseléd szolgálati minősége felől tájékoztatni a felfogadó gazdát nem ennek az okmánynak a feladata, a minthogy a törvényhozásnak nem is lehet azt az álláspontot elfoglalnia, hogy a cselédek egyoldalu minősitését kötelezően elrendelje olyan okmány keretében, a mely nélkül a cseléd szolgálatot nem vállalhat. a cseléd minősitése a cseléd kértére kiállitott magáninditvány keretébe tartozik, a melyet a felfogadó gazda, ha tetszik, figyelembe vesz, ha nem tetszik, teljesen mellőz. Az 1898. II. tc. által elrendelt munkásigazolványok se szolgálhatnak minősitő bejegyzésekre. Ezt az elvileg helyes álláspontot, más indokok alapján ugyan, a gyakorlat is elfogadta. Ugyanis tény, hogy a cselédkönyv minősitő bejegyzéseire ma nem ad senki semmit s minden jó cseléd, ha a helyét változtatja, az elbocsátó gazdának külön bizonyitványával jelentkezik.
Czéltévesztett lenne tehát az 1876:XIII. tc. 75. §-ának elvi szempontból is helytelen rendelkezését fentartani, a mikor az a gyakorlati élet követelményeinek sem felelt meg. A szerződés teljesitésére vonatkozó adatok kiigazitását a cseléd a hatóságnál kérheti. Ezt a jogot neki meg kell adni, mert az adatok helytelen bejegyzése kárt okozhat. Például, ha a szolgálati szerződés a kikötött idő elteltével szünik meg s a gazda azt jegyzi bele a cselédkönyvbe, hogy a szerződés két hónappal előbb szünt meg, a helykereső cseléd helyzete lényegesen hátrányosabb. A minősitő magánbizonyitvány teljesen magánjellegü lesz s igy az ilyen bizonyitvány adatai ellen a hatóságnál nem kereshet a cseléd orvoslást; ha azt hiszi, hogy neki nem kedvező a minősitése, egyszerüen nem használja fel a bizonyitványt. a minősités felülbirálását a hatóságra bizni, nézetem szerint lehetetlen. Elvégre a gazda sudjectiv felfogásának helyességét megitélni nem lehet hatósági feladat, de ha az lenne, akkor sincs módjában a hatóságnak igaz itéletet mondania, hiszen száz tanu kihallgatása után sem áll előtte világosan a cseléd egy évi müködésének minden mozzanata.
Az elbocsátó bizonyitvány csak a cseléd kivánatára szolgál egyszersmind minősitő bizonyitványul és nemcsak felmondás, hanem a szerződésnek a szolgálati idő elteltével való megszünte esetére is kiadandó. Ha a gazda nem adja ki az elbocsátó bizonyitványt, noha az kötelessége lenne, az elsőfoku hatóság őt azért megbünteti s ez a büntető itélet pótolja a cseléd kezében a bizonyitványt.
Visszaesésnek nemcsak az tekintetik, ha a cseléd ugyanazon gazda, vagy a gazda ugyanazon cseléd sérelmére követ el ujabb kihágást, hanem egy éven belül a kihágás elkövetése minden esetben a visszaesésre mért büntetéssel toroltatik meg. Kiemelendőnek tartom, hogy a javaslat szövegezése kizárja azt, hogy a cseléd ellenében alkalmazott fizetéslevonással való fenyités (rendbüntetés) is sulyosbitó minősitéssel birjon, mert utóbbinál csak a hatósági itélettel megállapitott büntetés vehető figyelembe. Az 57. § harmadik bekezdése a tömeges szerződésszegés eseteit s azt bünteti, a ki ilyenre ösztönöz. A javaslat itt is egyforma méretekkel mér a szerződő feleknek. Azt hiszem, fölösleges lenne e helyen vitába szállnom azokkal, a kik a szerződésszegéssel járó bérharczot jogosnak hirdetik, de indokolt lesz erre vonatkozólag mégis némely megjegyzést tennem. A szerződésszegés minden józan ember véleménye szerint erkölcstelen dolog, mert ez az elfogadott igéret s az önként adott szó olyan megszegése, mely ha megengedett lenne, a bizonytalanság tulajdonképen minden jogviszony keletkezését s fennállását kizárná.
Ez a javaslat sem kötelezi a feleket, hogy ki kivel s milyen feltételek mellett szerződjék, a gazdasági bérharcznak tehát semmiféle tisztességes eszközét nem teszi lehetetlenné; a harcz eszközévé azonban nem engedi megtenni a szerződésszegést, a mely az anyagi károk okozásán felül még az erkölcsi züllésnek is okozója. Az hogy a javaslat ugy a gazdák, mint a cselédek részéről egyaránt kizárja s bünteti az előzetes megállapodásból eredő, tervszerü szerződésszegést, azt mutatja, hogy a törvényhozó nem pártos álláspontot, foglal el, hanem a közérdek s az állam érdekét védi s nem engedi meg egyik félnek sem az olyan eszközök használatát, a melyek ezen érdekekkel ellenkeznek. Annak hirdetése, hogy a bérharczban minden sikeres eszközre joga van a munkásnak, ebben a formában csonak és hamis tanitás, mert ha igaz lenne ez, akkor jogosult lenne az a felfogás is, hogy viszont a gazdák is élhetnek a munkással s cseléddel szemben minden törvényellenes eszközzel, a fizetés napján mindnyájan megtagadhatják a fizetést s ezzel a cselédeket kényszerhelyzet elé állithatják.
A tévtanok, a melyekkel, sajnos, a tömegeket félre lehet vezetni, nem számithatnak a törvényhozó támogatására, még akkor sem, ha azok a modern elmélet, semmiféle rendszer, semmiféle logika nem érvényesülhet az egészséges állami életben, ha már kiinduló tételéből hiányzik az élet ereje: az igazság. Ilyen tanoknak mindig voltak s lesznek hirdetői, de tartós diadalra sehol sem jutottak és soha sem is jutnak, mert a társadalmi s gazdasági fejlődés természetes ereje elháritja a maga utja elől mindazt, a mi nem igaz és mesterkélt. Ám e tanok hirdetői tetszeleghetnek önmaguk előtt abban a hitben, hogy ők a fejlődés zászlóvivői, a mélyebben gondolkodók azonban látják, hogy azok tulajdonképen a fejlődés hátráltatói, mert még a megérett kérdések megoldását is megnehezitik azzal, hogy támadásaikkal ellenszenvet keltenek fel, világos hátrányára a munkásnépeknek is, a mely ma még bátortalanul türi a vezetésnek terrorizmusát.
A tömeges szerződésszegés alkalmas eszköz lehet a hatalmi érdekek kielégitésére, de a kenyér nélkül maradt cseléd s a munkáskéz nélkül maradt gazda érdeke mást parancsol, ezek érdeke pedig a nemzeti termelésnek közérdeke. a gazdára nézve az 57. §-ban ugyanaz a szabály foglaltatik, mint a cselédre nézve Szükséges ennek megállapitása, nehogy a gazdák is a helyzet kényszere alatt olyan védelmi eszközhöz nyuljanak, a mely közérdekből meg nem engedhető. Az 57. és 58. §-ok helyébe a földm. bizottság egészen uj szöveget fogadott el, abban a meggyőződésben, hogy e rendelkezések alkalmasak lesznek ugy a javaslat czéljának biztositására, mint arra, hogy a javaslat általános megnyugvást biztositson.
