A munkáslakás kérdése egyike azon problémáknak, a melyeknek helyes megoldása a nemzeti állam közgazdasági és társadalmi alapozásával szorosan összefügg. Akár a munkás, akár az ország szempontjából mérlegeljük e kérdést, el kell ismernünk annak közérdekü jelentőségét. A jó lakás az elsőrendü szükségletek közé tartozik, ettől függ a munkás egészség, a termelésben elhasznált munkaerő visszaszerzéséhez szükséges nyugodalma, ez ad a munkásnak védelmet az időjáráa viszontagságai ellen s ez ad békés otthont a munka fáradalmai után. Mint családi tüzhely, a lakás erkölcsi fogalommá emelkedik, a mely csodás erejét érezteti a bün és nyomor ezernyi csábitásával szemben. Az állandó lakás a munkásnak otthont ád, megtanitja ezt a hazai földhöz való ragaszkodásra s arra, hogy boldogságát, örömét övéi körében keresse és találja fel; megtanitja a munkást a magántulajdon tiszteletére és megbecsülésére, mert csak az érzi a jogi, hazdasági és társadalmi intézmények áldását, a ki azok védelmét, előnyét maga is élvezi. A munkáslakás kérdésének helyes megoldása azonban nemcsak a munkás egyéni érdeke, hanem országos érdek is. Talán elég, ha arra a sok közrendészeti, közegészségügyi és közerkölcsi, társadalmi és gazdasági hátrányra utalok, a mely a tulzsufolt lakásból származik.
A zsufolt lakás, a rossz lakás melegágya a bünnek, mert otthonától fosztván meg a munkást, kényszeriti, hogy ez házon kivül keresse szórakozását. Igy lesz a munkás a korcsmák rendes látogatója s igy indul neki a züllésnek. A tulzsufolt lakás romboló hatást gyakorol a közerkölcsökre is. A családi kapcsok igen lazák ott, a hol egyetlen helyiségben két-három család állandóan együtt ál, a hol a különböző nemhez tartozó gyermekek egymás mellett serdülnek fel, teljesen nélkülözvén a szeméremérzet legelemibb követelményeinek megfelelő berendezést. A lakásszükség nemzetpusztitó hatása azonban legkirivóbban a közegészségügy terén mutatkozik. Azok a sötét, szük, kellően soha nem szellőztetett s csak nehezen füthető nyirkos lakások melegágyai a tüdővésznek, ennek a rettentő tömegbetegségnek, a mely évenként 60.000 léleknél többet követel áldozatul hazánkban. És a tulzsufolt lakás másik kisérő jelenségére, a gyermekhalandóságra gondolva, a mely lerontván hazánk kedvező születési arányszámát, fajunk gyarapodásának legerősebb akadályát képezi, még sötétebb kép tünik szemünk elé.
Az a sok ezer munkáskéz is, a melyett nemzeti termelésünk évenkint a kivándorlás folytán elveszit, bizonyos részben az otthon hiányának áldozata s igy elmondhatjuk, hogy a lakáshiány és a tulzsufolt lakás közgazdasági és szocziálpolitikai szempontból számokban ki sem fejezhető veszteséget jelent hazánkra nézve. A közfelfogás a lakásmizériákat csak a fővárosban látja, pedig a munkáslakások hiánya nemcsak az ipari és kereskedelmi góczpontokon észlelhető, hanem a vidéken is; sőt egyes vidékeken még türhetetlenebbek az állapotok, mint a fővárosban. Egyes városokban és falvakban a mezőgazdasági munkás már nem szobát, konyhát, de szobasarkot bérel és örül, ha évi jövedelmének 20%-áért valami zugban meghuzhatja magát. És a jövő fejlődés kilátásai sokkal jobbak az ipari és kereskedelmi góczpontokban, mint a vidéken. A jövedelmező elhelyezést kereső tőke nagy városokban szivesebben épit munkáslakásokat, mert itt számithat a telek és a felépitmény értékemelkedésére. Emez épitkezésnél azután az ellenőrzéssel megbizott hatóságnak módjában áll a közegészségügyi szempontokat érvényre emelni.
A községekben a magánvállalkozás teljesen tartózkodik munkásházak épitéséről egyrészt azért, mert a bérleti viszony nem kecsegtet olyan eredménynyel, mint a városokban, másrészt, mert az épitkezés külterjessége miatt korlátoltabb forgalmu munkásházakból a befektetett tőke nem vonható oly könnyen ki, mint a nagyobb városokban fekvő bérkaszárnyákból. A mezőgazdasági munkáslakások csekély jövedelmezőségének tulajdonitható az a sajnos jelenség, hogy a munkásházak szaporodása nincs arányban a természetes népszaporodással s ennek következtében nemcsak a lakbérek emelkednek, de a munkások kénytelenek alig alkalmas helyiséget is lakás gyanánt elfoglalni. A lakásviszonyok rendezetlenségének sulyos voltát érzik az érdekelt munkások, panaszkodnak is ellene, de kereseti viszonyaik és fejletlen hitelük állandó akadályát képezi annak, hogy külső segély nélkül, önerejükből képesek legyenek lakáskérdésük legégetőbb bajait orvosilni. Ebben pénzügyi nehézségek miatt többé-kevésbbé korlátozva vannak a beavatkozásra elsősorban hivatott közigazgatási szervek, a községek és törvényhatóságok is. A magas községi adó s a vármegyék jövedelmi viszonyainak korlátoltsága okozzák azt, hogy a mezőgazdasági munkásházak épitése körül épen a kérdés megoldására legilletékesebb tényezők eddig igen keveset tehettek. Az államra hárul tehát a feladat, hogy a szocziális kérdés eme legfontosabb részét beavatkozásával sikeres megoldáshoz vezesse.
A fontos társadalmi szükséglet felismertetvén, tárczám költségvetésének keretében gondoskodtam a munkásházak épitésének támogatására szükséges összegekről. A gazdasági munkásházak épitését az 1901-ik év óta támogatom államsegélyekkel; jóváhagyásom fentartása mellett az illető törvényhatóságokra bizván, hogy az államsegély felhasználásának módozatait állapitsák meg. Ily czélra államsegélyt nyertek eddig a következő törvényhattóságok: Bács-Bodrog vármegye 25,000 K-át. Békés vármegye 48,200 K. Csanád vármegye 30.000 K. Csongrád vármegye 40,000 K. Háromszék vármegye 5.000 K. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye 32.000 K. Kis-küküllő vármegye 6.000 K. Kolozs vármegye 10,000 K. Pest Pilis-Solt-Kiskun vármegye 25,000 K. Torontál vármegye 25,000 K. Hódmezővásárhely thj. város 24.039 K. Zombor sz. kir. város 20,000 K. Az 1901-1905. években tehát összesen 290.239 korona államsegély engedélyeztetett gazdasági munkásházak létesitésének támogatására. Miután ezen összeg nagyobb része az utóbbi években engedélyeztetett, a munkásházak épitésének ügye több helyen ma még az előkészités stádiumában van, egyes törvényhatóságok azonban már is figyelemre méltó eredményeket értek el, a mely sikernek egyik s igen jelentékeny oka abban is keresendő, hogy a munkásházak épitését az ez által legközvetlenebbül érdekelt városok, községek a saját részükről is hathatós anyagi áldozatokkal mozditották elő.
Kiemelni kivánom it különösen a Békés és Csongrád vármegyékben, valamint Hódmezővásárhely thj. városban történt gazdasági munkásházépitéseket, mint a hol a nagy horderejü kérdés, a kezdet nehézségei daczára, az érdekelt tényezők közremüködésével oly sikeres megoldást nyert, hogy annak alapján az akczió szükségszerü folytatása és továbbfejlesztése bizvást remélhető. Békés községben 20,000 K államsegély felhasználásával felépült eddig 44 gazdasági munkásház, a házak épitésére az illető munkások legfeljebb 600 K kamatmentes, 12 év alatt visszafizethető kölcsönt kaptak. A házakat a munkások maguk épitették fel. Békéscsaba községben 12,000 K államsegély felhasználásával - a most emlitettekkel teljesen azonos körülmények között - felépült eddig 5 munkásház, az 1906. év őszén épités alatt volt 4 s az 1907. évben 11 felépités terveztetik. Orosháza községben 16,200 K államsegély felhasználásával 25 munkásház épült. A munkások a házakat itt a községtől készen kapták, egy-egy ház, a telek és kutak árának beszámitásával, 928 K 39 fillérbe került, melyet az illető munkások 16 év alatt tartoznak évi egyenlő részletekben kamatmentesen letörleszteni. Mindhárom község a munkásépitést kedvezményes áru telkek átengedésével és az épitőanyagok kedvezményes eladásával támogatta. Szentes r. t. városban 40,000 K államsegély felhasználásával felépült eddig 112 munkásház, az 1906. év őszén épités alatt volt 4, az 1907. évben fog épittetni 10.
A munkások házépitésre 250-500 K kölcsönt kaptak. 250 K-t kamatmentesen, az ezen felüli összeget 4% kamat mellett, de a kölcsönösszeget az épitkezők nem kapták kézhez, hanem az általuk vásárolt épitési anyagokról szóló számlákat a városi hatóság fizette ki, a kölcsönösszeg terhére. A város kedvezményes áru telkeket és épitőanyagot adott a munkásoknak, elkészitette a munkásházak normál tervét (a mely azonban csak a minimális követelmények tekintetében volt kötelező) s általában vezette a munkásházépitést. A munkások a vályogverést s a ház megépitését maguk végezték, s csak a különösebb szakértelmet kivánó munkákat készitették ahhoz értő egyénekkel, iparosokkal. A munkások a házépitésre nyert kölcsönt 10 év alatt tartoznak visszafizetni, az első részlet csak az épitkezés befejezését követő év október 1-én válik esedékessé. Csongrád községben a munkásházépités a vármegyei szegény-alapból engedélyezett 30,000 K összeg felhasználásával támogattatott. Ezen községben - nagyjában azonos körülmények között, mint Szentesen - összesen 64 gazdasági munkásház épült fel. A 64 ház felépitéséhez szükséges anyagot a község versenytárgyalással rendelte meg s a kikötött feltételek pontos betartását ellenőrizte. Mindegyik házépitő munkás egyformány 450 K kölcsönt kapott, - 300 K-át kamatmentesen, 150 koronát 4% kamat mellett - az egészet 10 évi törlesztésre.
Szentesen 240 négyszögöl, Csongrádon 200 négyszögöl háztelket kapott minden egyes házépitő munkás, 240, illetve 200 K kedvezményes áron, mely összeget kamatmentesen 10 év alatt tartoznak egyenlő részletekben a városnak (községnek) megfizetni. Hódmezővásárhely thj. városban összesen 32. 340 K államsegély felhasználásával felépült 46 munkásház. Ily czélra fordittatott ugyanis nemcsak a kifejezetten munkásház épitésére engedélyezett 24,039 K államsegély, hanem a községi segélyalapból is 6,000 K s az előző összeg időközi kamatai. A thj. város a munkásházak épitéséhez 10,000 K értékü téglát és tetőcserepet ingyenesen adományozott. A munkások a házakat készen felépitve kapták meg. Egy-egy munkásház épitési költsége 503 K 20 fillért tesz ki, mely összeghez a 100 négyszögöl kiterjedésü telek 200 K árát hozzászámitva, minden egyes munkásház 703 K 20 fillérbe került, mely összeget az illető munkások kamatmentesen 14 év lefolyása alatt évi 50 K-ás (utolsó évben 53 K 50 fil.) részletekben tartoznak visszafizetni. A munkásházak épitésére kiadott kölcsönök ugy itt, mint általában jelzálogilag biztosittattak s az ily módon felépitett házak a törlesztési idő egész tartalmára elidegenitési tilalom alatt állanak, mely alól felmentést az illető város (község) csak igen kivételesen, különösen indokolt esetekben adhat.
Bárha a munkásházak épitésének támogatására felvett költségvetési tétel az 1906. esztendőben 300,000 koronára emelkedett, ez a tőke az imént ismertetett munkásházépitési mozgalmak nagyobb arányu segélyezésére felette csekély, mert ha az e czélra kiutalványozható segély átlagát 500 koronára korlátozzuk is, akkor sem vagyunk képesek évenként 600 munkásháznál többet felépiteni, s igy évtizedek kellenének a mezőgazdasági munkásházak kérdésének rendezéséhez akkor is, ha a népességi viszonyok a jelenlegiek maradnának. E körülmény mérlegelése vezetett arra az elhatározásra, hogy a gazdasági munkásházak kérdésének gyorsabb megoldására alkalmas eszközöket kérjek e törvényjavaslatban foglalt felhatalmazás alapján a t. országgyüléstől. Az eszközök megválasztásánál természetesen figyelemmel kellett lennem az államháztartás egyensulyára. Az, hogy az állam az ország összes mezőgazdasági munkásainak megadja a jogot arra, hogy a házépitéshez szükséges, de hiányzó hitelüket az állam hitelével pótolhassák, az állami támogatásnak olyan módja lenne, mely a jelen körülmények között teljesen kivihetetlen.
Ezért az ország adózó polgárainak szolgáltatási képességét csak oly mérvben kivánom igénybe venne a munkásházépités czéljaira, amily mértékben azt az ország egyes részeinek birtok- és letelepülési viszonyaiból, továbbá az épitési anyag ritkaságából származó lakásinség megszüntetése elengedhetetlenül szükségessé teszi. Az ország pénzügyi helyzetéhez mérten természetesen az államsegélyek évi összegének nagyobb arányu felemelése kivánatos leend a jövőben. Az a teher, mely a munkásházak létesitésének állami támogatása folytán az ország lakosaira háramlik, a rendes költségvetésben XX. fejezet 28. czim 1. rovat 5. alrovat alatt felvett évi 300,000 K-át nem haladja meg, a különbség csupán az, hogy ez összeg eddig csak mint tőkesegély használtatott fel, ezentul pedig mint kamatsegély fog adományoztatni. A kettő között azonban nagy különbség van társadalompolitikai szempontból.
Mint fennebb emliteni szerencsém volt, a rendelkezésemre álló összegből évenkint legfeljebb 600 munkásház épitésére tudok megfelelő tőkesegélyt biztositani, mig így, ha az 1. § indokolásánál ismertetendő módon a házépitésre felvett amortizácziós kölcsön törlesztési részletének például 2%-át vállalom el a kincstár terhére, minthogy 300,000 koronával tizenötmillió korona kamatja lenne fedezhető egyszerre 15,000 gazdasági munkásház épitése lesz lehetővé a költségvetésben e czélra rendelkezésemre bocsátott összeg tullépése nélkül. Igaz, hogy az országgyülésre törvény elfogadása által évtizedekre terjedő kötelezettséget vállal, de azt hiszem, ezzel tartozunk a mezőgazdasági munkásosztálynak, tartozunk a társadalmi békének s a nemzeti termelésnek. Ez az áldozat gyümölcsöző befektetés, a mely dusan meg fogja hozni kamatait.
Mielőtt a javaslat részletes indokolására áttérnék, még egy szempont van, a melyet tisztázni óhajtok. Bár e javaslat nemcsak az érdekelt gazdasági munkásosztálynak, de közvetve a nemzeti társadalom minden rétegének javára szolgál, azoknak jövedelmét, a kik ma a munkások részére helyiségeket adnak bérbe, csökkenteni fogja. Ezek a többnyire szerény viszonyok között élő kisbirtokosok azonban maguk is szenvednek a tulzsufolt lakás miatt, minthogy saját egészségük rovására és saját szükségleteik korlátozása mellett adják bérbe helyiségeiket. Reájuk nézve tehát a lakáskérdés rendezése csak látszólagosan jelent veszteséget, valójában pedig ugy közegészségügyi, mint közerkölcsi szempontból ugyanazt a védelmet jelenti, mint a gazdasági munkásokra nézve. E törvény által lesz otthonukká saját lakásuk.
Már a törvényjavaslat általános indokolása utal arra, hogy a munkások saját erejükből képtelenek lakásviszonyaikat kedvezőbbé alakitani, egyben az állami beavatkozást jelöli meg oly mód gyanánt, a melynek segélyével a gazdasági munkslakások kérdése sikeresen megoldható.
Az állami beavatkozás mértéke azonban nem terjedhet tul azon a határon, a mely a rendezés meginditását és az általános jellegü segélyezést a helyi viszonyok által kijelölt tevékenységtől (telekvásárlás, hitelkezelés stb.) elválasztja. a helyi viszonyokkal ismerős hatóságok hivatottak első sorban a munkáslakások épitésére, vagy legalább a szükséges telkek megszerzésére és megfelelő épitési kölcsön közvetitésére. Oly feladat ez, a melyet az állam csak fölösleges kiadások koczkázata mellett vállalhatna magára, kitévén akkor is az érdekelt munkásokat a drága telekvásárlás és hitelkezelés veszélyének, továbbá annak, hogy a törvényhatóság és a község, a municzipális társadalmi politika elsőrendü szervei, más egyéb szocziális kötelmeik teljesitéséről is lemondanak abban a reményben, hogy azokat is az állam fogja elvégezni. A támogatás, a melyet az állam a munkásházak létesitőinek nyujt: egyrészt az 1. § a) pontjában felsorolt jogi és müszaki előmunkálatoknak dijtalan, lehetőleg állami közegekkel való elvégeztetése, másrészt a b) pont alatt emlitett segély, a mely a telekvásárlásra és a felépitmény létesitésére forditott tőke évi törlesztése egy részének elvállalása által nyujtatik. Egy példa megvilágitja az állam, a lakáslétesitő hatóság és a gazdasági munkás viszonyát és hozzájárulását a lakáskérdés megoldásához. A község 100 munkáscsalás számára akar otthont biztositani; minden munkásház belekerül 1000 koronába, összesen 100,000 koronára van tehát szükség.
Ezt az összeget a község (törvényhatóság) mint községi kölcsönt veszi fel, például 50 évre 5%-os törlesztéses kamat mellett. A törlesztéses kamatból az állam pl. 2%-ot magára vállal, vagyis évenként 2000 korona hozzájárulást ad, a száz házépitő munkás évenként 3000 koronát, vagyis minden munkás évenként 30 koronát fizet, a mi minden esetre kevesebb, mint a mostani lakbér. A község más terhet nem vállal magára a munkásházak létesitésénél, mint a felvett tőke törlesztési részleteinek pontos befizetésére vonatkozó koczkázatot (a melynek biztositékául ott áll a ház) és ezzel kapcsolatban a felvett kölcsön hovaforditásának ellenőrzését, végül a törlesztési részletek beszedését. Végeredményben tehát a község (törvényhatóság) mást nem tesz, mint megfelelő állami támogatás mellett olcsó törlesztéses kölcsönt közvetit a munkásoknak a utóbbiakat a maga hitelképességének révén hitelképessé teszi megfelelő családi házak épitésére, vagy vásárlására. Természetes, hogy nemcsak pénzintézeti kölcsönre kell gondolnunk: a község a maga alapjaiból is adhat kölcsönt vagy e czélra külön alapot is létesithet.
Számitsunk azonban arra is, hogy a községek az épitési terület ingyenes vagy kedvezményes árban való átadása által mozditják elő az épitkezést, esetleg az épitési anyagokat szolgáltatják mérsékelt árban, mert hiszen a községnek érdeke, hogy a munkás-lakosság megfelelő otthonhoz jusson. Bármennyire kivánatos, hogy a munkásházak létesitését első sorban a községek és a törvényhatóságok karolják fel, az állami támogatást kizárólag az ő szocziális tevékenységükhöz kötni épen annak a nagy czélnak érdekében nem szabad, a mely eme törvényjavaslat alapgondolata. Ha egyes községek, törvényhatóságok nem ismerik fel a munkáslakások épitésének fontosságát, ebből a munkásokra nézve hátrány nem származhatik. Épen ezért a törvényjavaslat 10. §-a szerint megadhatók a kedvezmények a gazdasági munkásházakat épitő erkölcsi testületeknek is, feltéve, hogy a 23. §-ban foglalt feltételeknek - melyek az üzérkedést kizárják - megfelelnek. Még egy kérdés tisztázandó e §-nál, t. i. hogy mely „mezőgazdasági munkásházak” birnak igénynyel az állami támogatásra. Ebben a fogalomban kettő lényeges: a) az épitendő házak száma, b) a gazdasági munkás elnevezés értelmezése. Ott, a hol csak egy-két munkásház épitése szükséges, a lakáshiány nem lehet oly nagy, hogy az az állami beavatkozást szükségessé tenné, viszont a létesitendő lakások számát sem szabad tulmagasra szabni. különben a kisebb falvak mezőgazdasági munkásai elesnek a törvényjavaslatban biztositott előnyöktől.
Azt hiszem, hogy tiz ház épitése tekinthető annak a minimumnak, a melynél az állami beavatkozás szükségessége nyilvánvaló. Egyébként mindig a hely és a viszonyok pontos mérlegelésétől függ, hogy szükség van-e az állam beavatkozására vagy sem. E tekintetben nem óhajtottam a törvényben határozott szabályt felállitani, hanem a végrehajtási rendeletben fogok az iránt intézkedni, hogy mily módok és feltételek szükségesek az államsegély iránti kérvény tárgyalásának meginditásához. Kiemelem itt azt is, hogy a munkásháza ilyetén állami támogatásának távolról sem az a czélja, hogy egyes munkaadóknak a munkások letelepitése által a munkáskezet biztositsuk. Az önként érthető, hogy a kereseti viszonyokat figyelembe vesszük, de a döntő szempont mindig a munkásnak az az érdeke lesz, hogy otthont kapjon. Olyan munkásháztelepek létesitését, melyek a községtől távolabb, valamely gazdaság közelében, erre való figyelemmel létesittetnének, a törvény alapján támogatni nem lehet, de nem is valószinü, hogy ilyen telepek létesitésére, melyek közgazdasági szempontból különben is elviselhetetlen terhet rónak a községre, bármely község is vállalkoznék,
A „mezőgazdasági munkás” elnevezés alatt mindazokat értjük, a kiknek a gazdasági bérmunka főfoglalkozásuk s a kik ilyen munkából élnek. Ide sorolhatók tehát azok is, a kiknek némi igatlanuk van, de nem ennek jövedelme, hanem a bérmunka jövedelme a főkeresetük. Egy negyedtelek és ennél több földbirtok tulajdonosa a kedvezményre igényt már nem tarthat.
E szakasz előbbi szakasz indokai alapján s azért is kér a munkásházak részére 20 évi adómentességet, hogy ez idő alatt a munkás jövedelme csupán a törlesztési részletek pontos fizetésére összpontosittassék.
A gazdasági munkáslakások rendezéséhez fűződő közérdek indokolttá teszi az általános törvényekben az ujonnan létesitett házakra engedélyezett mentességeknél hosszabb adómentességet, a mely némileg kiegyenliti adórendszerünknek a létminimum adómentességének hiányával kapcsolatos hátrányait. Más oldalról elbirálva a 20 éves adómentességet, sokan ellenmondást fognak találni ez időtartam és a javaslat 2. §-ának c) pontjában foglalt maximális törlesztési időtartam között. A mint azonban e pont indokolásánál jelezni szerencsém volt, a 100 félév inkább kivételnek, semmint szabálynak tekintendő. Az adómentességnek a törlesztési idő egész tartamára való biztositása egyenes prámium lett volna arra, hogy minden munkás, ki e törvény áldásaiban részesül, igyekezzék a törlesztést lehetőség szerint 50 évig elhuzni s igy magát a közterhek alól huzamosabb időre kivonni.
A törvényhatóságok vagy községek által eladott ingatlanok vételárhátralékának, vagy az általok nyujtott kölcsönök után járó kamatoknak tőkekamat- és járadékadómentességét, minthogy azokat végeredményében a munkás volna kénytelen megfizetni, a 4. § indokolásában felhozott érvek támogatják. A szakasz utolsóelőtti bekezdésében foglalt intézkedésre a méltányosság és a szocziális igazságosság szempontjából van szükség. Hiszen a törvényjavaslat benyujtása előtt állami támogatással létesitett munkásházak is ugyanazt a nagy czélt szolgálják, ugyanazon eszközökkel,ugyanazok által ugyanazok javára létesittettek, mint az ezen törvényjavaslat alapján létesitendő munkásházak.
Az örökösödés kérdését nem kivántam ily részleges törvényben érinteni. Az általános elvnek tisztázása a polgári törvénykönyv feladata lesz, mig az egyes esetek gyakorlati megoldásra nézve a községnek (törvényhatóságnak) szerződésileg biztositandó visszaváltási joga ad gyakorlati utmutatást. Ha több örökös van és ezek a munkásházon nem tudnak megosztozni, a község (törvényhatóság) visszaváltja azt a szerződésben biztositott jogánál fogva az örökhagyó által befizetett törlesztési részleteket megfelelő összegért. Ezen a testvérek megosztoznak s a község (törvényhatóság) az eredeti törlesztési föltételek mellett közülök annak a mezőgazdasági munkásnak adja át a házat, a kit erre legalkalmasabbnak tart.
