A megszünt urbéri viszonyokból kifolyólag fenmaradtak bizonyos jog közösségek és az egyéni tulajdonnak korlátozásai. Ugy az urbéri elkülönitésről, mint az arányositásról hozott törvények czélja az volt, hogy az egyéni szabad tulajdon kiválásának és érvényesülésének utat nyissanak ott, a hol annak társadalompolitikai és gazdasági előfeltételei megvoltak. A nagyobb egyéni tulajdonnal birt, volt földesur elkülönitési jogával szemben a volt urbéresek birtokközösségeit, a hol azt a gazdálkodás czélszerüsége indokolta, a törvény fentartotta (1871:LIII. tc. 32. §-a) épp ugy, a mint az arányositási törvény a volt földesurak és a 100 holdnál nagyobb illetménynyel biró tulajdonosok egyéni szabad tulajdonával szemben a kisbirtokosokat állandó közösségre kötelezte (1880. évi XLV. tc. 25. §-a). Az 1871. évi LIII. tc., az ugyanezen évi LV. tc., az 1880. évi XLV. tc. és az ezt módositó 1892. évi XXIV. tc. tehát kétféle agrárius közösség szabályait állapitotta meg és pedig a volt urbéri kapcsolatban eredő és a nemesi közbirtokossági közösségeket. Az agrárius közösségek specziális formáját szabályozta az 1890. évi XVIII. tc. a volt nagyódvidéki községek birtokviszonyainak rendezése tárgyában.
E törvény legfontosabb rendelkezése az (6. §), a mely községi vagyonná teszi azokat a közös ingatlanokat, a melyek az 1872. évi márczius 12-én kel szerződéssel és ezen szerződés előtt tulajdonjog czimén a volt határőrvidéki községek birtokába jutottak; és ezeknek az ingatlanoknak községi vagyon természetét nem változtatja meg az a körülmény, hogy azokat a község lakossága használja. Ezek az ingatlanok sem területileg, sem közös vagy egyéni használat tekintetében arányositás tárgya nem lehetnek, sőt e területen tagositásnak sincsen helye. Különösen kivételt állapitott meg az 1880. évi XLV. tc. 37. §-a is, a midőn az 1871. évi LV. t. -czikknek az arányositásra vonatkozó összes határozatait a volt Királyföld területére, valamint Teke és Bátos községekre nézve hatályon kivül helyezte.
Ezen a területen tehát az arányositás szintén nem foglalhat helyet és az agrárius közösség itt is tulnyomóan a községi vagyon formáját vette fel. Ugyanezen törvény 38. §-a az arányositás megengedhetőségének esteire nézve a volt Kraszna, Közép-Szolnok, Zaránd megyék és Kővár vidékére az 1836. évi XII. tc. intézkedéseit tartotta fenn. E területekre tehát az 1871. évi LV. törvénycikknek és a későbbi törvényeknek az arányositásról szóló rendelkezései a megengedhetőség és aránykulcs meghatározására vonatkozó részben nem alkalmazhatók.
Végül mint kivételt megemlitem az 1871. évi LIII. tc. 82. §-a által tett rendelkezést, a mely a Talmács, Szelistye és Töresvár községekre, valamint az azokhoz tartozó területekre nézve azt a kijelentést teszi, hogy ezen közös birtokok rendezéséről külön törvény fog intézkedni. Ez a külön törvény a mai napig meghozva nincsen.
Az urbéri agrárius közösségek a székelyföld területén kivül fekvő, román nemzetiséggel lakott részeken is fordulnak elő, bár ritkábban, a nemesi közbirtokosságokhoz számitható ugynevezett egyházhelyi nemesek (inquilini, exemptusok, nobiles unius sessiones stb.) birtokközösségei alakjában, a melyek a szabályozásra nézve a székesföldi nemesi közbirtokossággal jönnek egy tekintet alá. Viszont a székelyföldön a nemesi közbirtokosságok alkotják általában a birtokközösségeket, noha csaknem mindenütt urbéresekkel vegyesen, mely utóbbiakra nézve az urbéri haszonvételek elkülönitéséről szóló rendelkezések nyernek alkalmazást.
Az urbéri agrárius közösségek állandóságát állapitotta meg az 1871. évi LIII. tc. 32. §-a és az ezt az erdélyi részekre alkalmazandónak rendelő 72. §-a, a mennyiben ezen közösségek egyéni felosztása ellen korlátot emelt. Megállapitja a törvény, hogy az eredeti haszonvételek (fajzás, makkoltatás stb.) fejében a volt urbéresek számára kihasitott erdőtér mint ezeknek közös erdeje kezelendő, tehát az erdőtér egyéni felosztása a törvény értelmében helyet nem foghat. E közösségek e szerint állandó közösségek, a jelenben élő jog szerint. Azok fel nem oszthatók és csupán használatuk illeti a megállapitott vagy megállapitandó arány szerint a részeseket, Ezen agrárius közösségek felosztására irányuló törekvéseket vizsgálva könnyen megérthető, hogy e közösségek felosztása más területekhez képest miért gyakoribb az ugynevezett székelyföldön.
A szászok lakta, továbbá a román lakta területeken lévő közösségek részint külön törvényhozási intézkedések, részint az 1871. évi LIII. tc. 32. §-a alapján tartották meg közös jellegöket, mig a székelyföldön az 1871. évi LV. tc. 8. és 9. §-ai és az ezek helyébe lépett 1880. évi XLV. tc. 25. §-a lehetőséget nyujtottak az egyéni felosztás végrehajtására és egyéni tulajdon képzésére mindazok részére, a kiknek egyéni illetménye a megállapitott minimumot, a 100 holdat meghaladja. Igaz ugyan, hogy az 1871. évi LV. tc. 11. §-a elrendelte, hogy az a községi vagyon, a mely folytonos gyakorlattal kizárólag községi közjövedelmi forrásul használtatott és mint ilyen egyéni ingyenhasználat tárgya nem volt, valamint az a községi vagyon is, a mely okiratilag a községi szükségletek fedezésére rendeltetett, sem arányositásnak, sem elosztásnak nem tárgya és hogy az ezután is a rendelt czélra kezelendő.
A törvény ezen intézkedése azonban csak a lehetőséget adta meg a felosztás mellőzésére, de nem rendelkezett imperative, mint a hogy a törvény az urbéres erdőségekre nézve, a királyföldre nézve és a naszódvidéki községekre nézve tette. A birói gyakorlat egy-két esettől eltekintve csakhamar egyöntetüen arányositás alá tartozónak rendelte a székelyföldi közösségeket, bár kivétel nélkül mindenikről bizonyitható volt, hogy azok nagyobb részben községi közjövedelmi forrásul szolgáltak, illetve egyéni ingyenhasználat tárgyai nem voltak.
A mi a törvény hatályossága szempontjából az agrárius közösségek művelési nem szerinti megkülönböztetését illeti, (figyelmen kivül hagyva a jelentőséggel nem biró nádasokat) az erdőkre és legelőkre nézve eltérő intézkedéseket foglal magában a törvény. Az 1871. évi LIII. tc. 32. §-a az urbéri szabályozás folytán elkülönitett urbéri erdők feloszthatatlanságát állapitja meg. Ugyancsak nem szolgálhatnak egyéni felosztás tárgyául az 1880:XLV. tc. 25. §-a szerint az arányositással kapcsolatosan elkülönitett urbéri erdőilletmények sem. Ugyanezen törvényszakasz rendelkezései szerint az arányositandó nemesi közbirtokosságokban azok az illetmények, a melyek a 100 holdon aluli részeseket illetik meg, állandó közösségben használandók.
Egyéni illetményük elkülönitését a volt földesurak, továbbá azok a részes felek kivánhatják csak a kiknek illetményei a 100 kat. holdat meghaladják. Legelőknél ott, a hol az urbéri elkülönités még meg nem történt, az elkülönités folyama alatt az 1871. évi LIII. tc. 42. §-a szerint minden egyes volt zsellér vagy jobbágy követelheti, hogy legelőilletménye külön, s a mennyiben a helybeli körülmények engedik, többi birtokával egyesitve, hasittassék ki. Ott, a hol az urbéri elkülönités folytán vagy más módon (vásárlás, csere) közös legelők keletkeztek, ezek egyéni felosztása az 1894:XII. tc. 12. §-a alapján csak a földmivelésügyi minister engedélyével történhetik meg. Az arányositás tárgyául szolgáló azon közös legelőkből (az 1880. évi XLV. tc. 25. § 1. pontja), a melyek a mivelés alatti határban feküsznek és a melyeknek területe legalább felében állandó szántási müvelésre alkalmas, minden részes fél kivánhatja illetményeinek kiszakitását; a külön álló és másnemü mivelésre nem alkalmas legelőkről csak a volt földes urak és azok a részes felek, a kiknek egyéni illetménye a 100 kat. holdat meghaladja. (U. a. törv. 25. § 2. b) pontja.)
Ilyképen tehát a fajzás fejében kiadott urbéri erdőségekre és a 100 holdon aluli illetményekből képződött erdő, havas és külön álló legelőterületekre az állandó közösség tartatott fenn, a mely közigazgatási engedélytől feltételezetten sem bontható meg; ellenben az urbéri legelőközösségek az urbéri elkülönités folyama alatt a részesek akaratából, azután a földmivelésügyi ministerium hozzájárulásával felbonthatók. (1894. évi XII. tc.)
A birtokközösségek felosztása alkalmával a jogosultság és az aránykulcs tekintetében ugy a nemesi, mint a volt urbéres agrárius közösségek arányositásánál különösen két irányban mutatkozott ellentét a törvény magyarázatánál. Eltérő megállapitást nyert sok esetben az arányjogosultság és az osztókulcs; az egyéni illetményeket pedig felosztható szabad tulajdonná alakitották át sok esetben, holott azoknak állandó közösségben kellett volna maradniok. Az urbéri elkülönités folytán keletkezett agrárius közösségekben részesedésre jogositva van minden volt urbéres és ennek jogutódja. A részesedés és annak aránya a jobbágy telki állományok terjedelme szerint állapittatik meg.
Az ugynevezett nemesi közbirtokosságok arányositásánál a jogosultságot az 1871. évi LV. tc. 1., 3., 4. és 6. §-ai irják körül. Ugyan e szakaszok állapitják meg az osztó-kulcsot a részesedésnél.
Jogosult az, a ki az ingatlanok közös használatában van. Ugy az 1. §, mint a 3. § a közösen használt ingatlanokról szól, mint az arányositás tárgyáról; és a harmadik § aránykulcs gyanánt elsősorban az eddig gyakorolt közös használat mérvét álapitja meg. A 4. §, a midőn az arányositás kulcsául az egyéni birtok terjedelmét jelöli hivatkozván a „mindegyik” részes félre, a ki az arányositandó ingatlan közös használatában van, a jogosultságot szintén a használat tekintetbe vételével határozza meg. Ezt a szakaszt kiegésziti a 6. §, a mely, ha aránykulcs gyanánt a jogosultak között az egyéni birtok szolgált, a közösekből a birtoktalanokat is részesiti, a mennyiben a közös ingatlanokat jogszerüen használták. A 4. § az, a mely az arányositásoknál, egyetlen kivételtől eltekintve, általában alkalmazott és pedig ugy, hogy az egyéni külső és belső birtokok területe arányában a jogosultság is és az aránykulcs alapjául szolgáló „külső” birtok terjedelme is eltérőleg nyert megállapitást.
Az 1871. évi LV. tc. által történt szabályozást megelőzően érvényben volt összes törvények, az Appr. Const. III. r. 29 fej., az 1807. évi 21. tc. 12. §-a, az 1836. évi XII. tc. 2. §-a, az 1846/7. évi XV. tc. 5. §-ának 2. b) pontja és a régi joggyakorlat is a jogosultságát a régi belső telkek birtokához, az ez alapon gyakorolt közös használathoz kötötték. Osztókulcs gyanánt szintén a régi belső telkek szolgáltak. Vagyis az arányositandó közös ingatlanból mindenki részesedett, a ki régi belsővel birt és az a belső és ez ehhez tartozó ingatlanok terjedelme szolgált az arányositás kulcsául. A még nem arányositott ingatlanok hasznai természtszerüleg az egy községben lakó, ott belsőséggel, „füst”-tel biró birtokosokat illették meg. Az 1871. évi LV. tc. 15. §-a által kötelezőleg elrendelt arányositásokat megelőzően az idegen, a „bebiró” (külbirtokos, a kinek belsősége nincsen) a közös ingatlanok hasznaiból soha sem részesedett.
A területek felosztásánál lett később kérdéssé téve, hogy a bebirót illeti-e a közös területből részesedés? Az 1871. évi LV. tc. a külső és belső birtokok területéhez köti a részesedési arányt, a nélkül hogy a jogosultságot másképen meghatározná, mint hivatkozással a közös használatban álló birtokosokra. Kétségtelen azonban, hogy e törvény a jogosultság eddigi alapját meg nem változtatta. Nem tette jogosultakká azokat, a kik az arányositás előtt az ingatlan hasznaiból sohasem részesültek azért, mert a községben nem laktak, ott belsőséggel nem birtak. A mint azt az Appr. Const. III. 29. czime, az ezt módositó és kiterjesztő 1846/7. évi erdélyi országgyülés XV. tc. 5. §-a, a régi Partium területén ma is érvényben levő 1836. évi XII. tc. 2. §-a megállapitják, ugy maradt a jogosultság változatlan az 1871. évi LV. tc. 4. §-ának érvénybe lépte után is. Jogosultak azok, a kik a törvény életbelépte idejében közös használatot gyakoroltak azon az alapon, mert belsővel birtak a községben. Vannak azonban itéletek, melyek szerint kül- és belbirtokos között különbség nem tétetett. Ezek értelmében jogosult mindeni, a ki a községben akár belső, akár külső ingatlant bir. (Cs. Csatószeg 1983/89. I. és 28/90: III. birói itélet). Ellenben vannak itéletek, a hol az ugynevezett bebirók jogosultsága nem állapittatott meg; azon az alapon, mert a régi törvényeink közhasználatu ingatlanok használatára és ezekből osztály utján való részeltetésre csak az ugyanazon községbeli régi telkek tulajdonosait tekintették jogosultaknak. Az 1871. évi LV. tc. 4. §-a e jogosultságot nem változtatta meg, nem tarthattak tehát igényt a részeltetésre ez ujabb törvény szerint sem azok, a kik e jogosultsággal eddig nem birtak. (Körös község 10/902. számu III. birói itélet, Zabola község 88/902. számu III. birói itélet. Ezek az itéletek mindazonáltal azokat a birtokrészleteket, a melyekről bizonyitható volt, hogy valaha a részesedésre jogositó valamelyik belső telekhez tartoztak, számitásba venni rendelték.
Ellenben legujabban a kir. Curia azt az álláspontot foglalta el, hogy azok, a kiknek az illető községben csupán régi belsőségeik vannak, ezen az alapon feltétlen jogosultsággal birnak; másrészt a részesedéshez külsőségek birtokosainak egyedül abban az esetben van jogosultságuk, ha külsőségeik is az illető községben fekvő régi belső telekhez tartoznak és az a régi belső telek is az ő tulajdonuk stb. (Szikszentmihály 50/906. III. birói itélet.)
A felső birói gyakorlat 1902. óta következetesen kizárta ugyan a külbirtokosokat a részesedésből, ez azonban nem irányitotta mindig az alsó biróságokat. Ezek különböző álláspontokat foglaltak el, és határozataik felebbvitel hiányában legtöbbször jogerőre is emelkedtek. Meg lett állapitva a külbirtokosok illetménye pl. Gy. Remete, Cs. Csomortán, Csobotfalva stb. közhelyeinek arányositásánál abból az indokból, mert a közjavak „reális jog” természetét öltvén fel, minden oly ingatlan, a mely valamely belbirtok kiegészitő részét képezi a közösből részesitendő. Az osztó kulcs terjedelmét illetően azonban 1902. év óta állandónak mondható a birói gyakorlat. A puszta-legelők, havasok, erdők a külső birtokba be nem számittatnak és a részesedésre jogositottak egyezségileg zárják ki legtöbb esetben ezeket a területeket az aránykulcsból.
Az arányositásról rendelkező törvények másik és legfontosabb rendelkezése, a mely ujabb szabályozást igényel, az állandó közösségek és az egyénileg elkülönithető illetmények kérdése. Az 1880. évi XLV. tc. 25. §-a szabályozza jelenleg a közbirtokosok elkülönitési jogát és az állandó közösségben maradó részesek használatának jogát. Az Appr. Const. 3. r. 29. czime szerint, épp igy a kolozsvári 1846/7. évi XV. tc. szerint is erdőkből, legelőkből és havasokból korlátlanul bármelyik közös birtokos kivánhatta a közös vagyon felosztását. A székelyföldön nem voltak egyáltalában felosztható az Appr. Const. 5. r. 70. czime szerint a lókötő helyek, az Appr. Const. 3. r. 29. czime szerint a köz- és nyomásban lévő helyek, ugy mint ökör-tilalmasak, közönséges marhalegelő és az Appr. Const. 3. r. 76. czim 2. fejezet szerint a havasok sem. Ezek a joggyakorlat szerint a székely népnek felosztás alá nem eső „bónumai”. (A marosvásárhelyi kir. itélő tábla 1831. évi február 28-án kelt itélete a zágoni közhelyek arányositása ügyében.) Az 1871. évi LV. tc. 8. §-a szoritotta meg először a közbirtokos elkülönitési jogát az erdőkre nézve, a mennyiben ugy rendelkezett, hogy a közbirtokos illetményének természetben való elkülönitését csak ugy kivánhatja, ha illetményére legalább 100 kat. hold esik. Ellenben a legelőre nézve minden közbirtokosnak feltétlenül, a havasokra nézve a birtok arányában való többség kérelmére, tekintet nélkül az egyéni illetmények nagyságára, megadta az elkülönitési jogot.
Ezeket a rendelkezéseket azonban már az 1880. évi XLV. tc. módositotta. A legelők és havasok ugyanis tömegesen kerültek felosztás alá. Nem korlátolta a felosztásra való törekvéseket az a körülmény sem, hogy az erdők felosztása meg volt nehezitve, mert sok helyen éppen avval a kijelentéssel, hogy az illető közös terület, a mely erdőség volt, „havas”-nak neveztetett, illetve a birtokosság a feloszlatni kért területet „havas”-nak nevezte s ekképen a törvényben a „havasok”-ra nézve megállapitott feltételek fennforgását látta, a területet felosztás alá vették. (Kibéd, Szováta, Etéd, Kisgalambfalva, Málnás stb.) Lehetetlen birtokviszonyok és telekkönyvi állapotok keletkeztek, és a perek egész áradata zudult a birtokosságra. Kibéd községben pl. a különben is csekély terjedelmü illetmények a szerint hasittattak ki, a hány darabban az erdők feküdtek. Egyes parczellák 50 öl hosszuságuak és fél öl szélesek. Lehetetlenné van téve teljesen közös erdőkben a legeltetés, de lehetetlen az okszerü erdőgazdaság is. Legfőbb indoka az 1880. évi XLV. tc. módositó rendelkezéseinek éppen az volt, hogy a közösségek e káros felosztása elé gátat emeljen. E törvény a havasokat, valamint a különálló és más mivelésre nem alkalmas legelőket az erdőkkel ugyanazon rendelkezés alá helyezte; mert a mint a törvényjavaslattal beterjesztett igazságügyi bizottsági jelentés mondja, a törvény meg akarja szoritani a legelők és havasokra nézve az egyéni illetmények korlátlan elkülönitési jogát. A törvény kifejezett czélja tehát az volt, hogy a nevezetes közgazdasági érdekből rendelt közösségeket fentartsa és a legelőkre és havasokra nézve is kiterjeszsze a korlátozást.
Az arányositások, a melyeket a nyolczvanas évek végéig végrehajtottak, csaknem kivétel nélkül követték a törvény intentióit; a földesuri illetmények elkülönitése után a birtokközösséget ugy az urbéresek, valamint a 100 holdon aluli illetményesek fentartották; és az arányositások az arányrészek megállapitására szoritkoztak, az 1871:LV. tc. 10. §-ának b) pontja értelmében, a 2364/880. számu IM rendelet 39. §-a és az ezt hatályon kivül helyező, de hasonló intézkedést tartalmazó 356/93. számu IM utasitás 51. §-a szerint. A kilenczvenes évek eleje óta már észlelhető a közösségek megbontására irányuló törekvés. Több helyen sikerrel kisérlették meg a részesek telekkönyvi kiigazitási keresettel átváltoztatni a közbirtokossági vagyont meghatározott személyek egyéni illetményévé, a nélkül, hogy az urbéri eljárás szabályait alkalmazták volna. (Ditró, Csikszentmárton.) Majd a már belejezett és az arányrészek megállapitására korlátozott eljárást tették ujra folyamatba. Az ugynevezett „ujraarányositások” utján igyekeztek egyes élelmesebb és az arányrészeket tömegesen összevásárló illetményesek a közös használatu ingatlanokat egyéni szabad tulajdonná átalakitani. Minden községben akadtak ügynökök, a kik fakereskedők, vállalkozók részére a 100 holdon aluli közösségre kötelezett illetményesektől és az urbéresektől megvásárolták illetményeiket. Avagy maguk a közbirtokosok állottak össze ugynevezett csoportokká és iratták át szinleges vásári szerződésekkel egy „csoportfőre” ingatlan jutalékaikat és ily módon teremtettek maguknak 100 holdon felüli illetményeket, a melyeknek elkülönitését kérték. A visszaélések, a melyeket az arányjog-összevásárlók elkövettek abból a czélból, hogy a közös használatu tulajdont egyéni tulajdonná változtassák át, a kir. Curiát arra birták, hogy 33/902. urb. szám alatt hozott itéletében előbbi álláspontjával szemben ellentétes felfogásnak adjon kifejezést. Csikdánfalva községe közbirtokosainak ujraarányositás iránt beadott kérését elutasitotta, mert az indokok szerint urbéri uton többé már azok a birtokosok sem követelhetik az arányositási eljárás folytatásának tarthatatlan czimén illetményeiknek természetben való elkülönitését, a kik azt kellő időben és helyen a törvény értelmében sikerrel kérhették volna, annál kevésbbé tehetik azt a kérvényezők, a kik annak idejében a törvény szerint arra jogositottak sem voltak és csak a végrehajtási eljárásnak teljesen és jogérvényesen lett befejezése után szerezték azt az illetménymennyiséget.
A kir. Curia ezen végzése közzé lett téve az Igazságügyi Közlönyben és közöltetett az erdélyrészi kir. törvényszékekkel. Ennek daczára nem szünt meg az ujra-arányositás, illetve a különkiszakitás kérelmezése és elrendelése; igy a Gyergyóujfalu községben folyamatba tett ujra-arányositási ügyben hozott 768/906. számu végzés tanusága szerint akadálytalanul elrendeltetett és végre is hajtatott az ujra-arányositás, miután a beadott jogorvoslatok - állitólag tetemes összegek kifizetése árán - visszavonhattak. (Marosvásárhelyi kir. táblai elnök jelentése 18. 903/906. szám alatt.)
A birtokközösségek felbontása, egyéni tulajdonná való átalakitása és a közös birtokostársak formális kisajátitása a legujabban folyamatba tett arányositásoknál töltött nagyobb mérveket. Kifejtettem, hogy az 1880. évi XLV. tc. 25. §-a az állandó birtokközösségeket akként szabályozza, hogy az erdők, havasok és különálló legelők arányositásának folyama alatt azok a részes felek, a kiknek saját egyéni illetménye a 100 kat. holdat meg nem haladja, állandó közösségben maradnak, és a közösen maradó területeknek csupán használata illeti meg őket. Az arányositási eljárás folyamatba tétele után a község élelmesebb, vállalkozó, tőkével biró tagjai, sőt idegen ügynökök is felkeresték a részesedésre jogositott közbirtokossági tagokat és pedig azokat, a kiket, mert saját egyéni illetményök a 100 holdon alul volt, csupán a közös használat joga illeti meg a megállapitandó arány szerint és tőlük ezeket a közös használatra jogositó „arányjogokat” megvásárolták. Az adásvételi szerződések vásár tárgyává teszik „az arányositás folytán jutandó illetményt”, legtöbbször azon egyéni tulajdont képező ingatlanok megjelölése nélkül, a melyek után az arányrész a jogosultat megilleti. A hol azonban az eljárás annyira haladott, hogy a mérnök az aránytáblázatot kidolgozta, ott ennek alapján már meghatározott eszmei hányadokat foglalnak az örökvásári szerződésekbe. Az ily örökvásári szerződéseket összegyüjtvén százával, a megbizott ügynökök vagy közvetlen kisebb vásárló vállalkozók nyereséggel tovább adják rendesen nagyobb fakereskedő-czégnek vagy részvénytársaságnak. Egyszerü engedményi nyilatkozatot vezetnek reá a vásári szerződésre, a melynél fogva a vásárló minden jogát átengedményezi az ujabb jogszerzőnek. Sokszor 5-6 kézen mennek az ily szerződések keresztül, a mig összegyülnek tömegesebben egy kézben.
A vételár holdankint átlag 10-30 korona között van megállapitva. Sürüen fordultak elő vásárlások, a hol egy liter pálinka, harisnya, pár krajczár volt a vételár. E szerződések oly értékpapirokként szerepelnek, a melyeknek árfolyama van. Ez az árfolyam a felső biróságok egy-egy határozata folytán emelkedik vagy esik; és a szerződések aktaszerü csoportositásával, a nélkül hogy azok a telekkönyvi hatóság rendelkezése alá bocsáttatnának, alakitanak tetszés szerinti illetményeket 100 holdtól 5000-6000 holdig. (A határszéli havasok és erdőségek tulajdonosainak változását - habár az állami és megyei administrátió közönyösen nem nézte, - ez az administrátió kellő figyelemmel nem kisérhette, nem ellenőrizhette, mert a változás a korcsmák és zugirodák homályában ment végbe, nagy részben kikerülve a pénzügyi ellenőrzést is, a mig a birtokba-adással testet ölthetett.) E vásári szerződések azután megadták az utat arra, hogy az 1880. évi XLV. tc. 25. §-ának végső bekezdésében szabályozott állandó közösségek megbontassanak, illetve legnagyobb része a közös használat helyett egyéni tulajdon jellegét öltse. Az ily vásári szerződésekkel összeszerzett arányjogokat, illetve illetményeket, a mennyiben a szerzés az előmunkálatok folyamán történt, a 456/93. IM utasitás 85. §-a alapján, a mennyiben a végrehajtás előtt, illetve érdemleges itélet után történt, a 115. § alapján az eljáró birtokrendező birónak jelentették be egyszerü kérvénynyel, a mely odairányul, hogy a vásári szerződések alapján a kérelmezőt 100 holdnál nagyobb illetmény illetvén, ez természetben elkülönittessék. Közvetlenül a müködő mérnöknek is adtak ily szerződéseket avval a kérdéssel, hogy az ily módon keletkezett 100 holdon felüli illetményeket helyezze el, és különitse el. Az 1880. évi XLV. tc. 25. §-ának helyes értelme szerint kétségtelen az, hogy ezen illetmények nem a törvény által megkövetelt „saját egyéni illetmények”, hanem spekulativ czélból mesterségesen összeállitott illetmények, a melyek tehát más elbirálás alá tartoznak.
Ezek a meg nem állapitott arányjogosultságok vagy eszmei tulajdonhányadok adásvétel tárgyául szolgálhattak; ámde azok elkülönitése, egyéni szabad tulajdonná való átalakitása az anyagi jogszabályok szerint sem foghatott volna helyet és az uj jogosultakat is ép ugy, mint a jogelődőket, a közösen maradó területeken a megállapitott arány szerint csupán a használat joga illette meg. Nem változtathatták meg a törvény által rendelt jogi minőségüket ezek az eszmei hányadok azért sem, mert örökvásár utján egyes személyek kezén egyesültek ugyan, de továbbra is mint közösen maradó területek csak közös használatra adtak igényjogosultságot. E tekintetben az 1880. évi XLV. tc. 25. § világosan rendelkezik. A közös használatu területeknek egyéni szabad tulajdonná való átalakitását volt hivatva megakadályozni a 356/93. IM. utasitás 85. és 115. §-a is. Ezek a szakaszok világosan megjelölik azoknak a birtokváltozásoknak megengedett eseteit, a melyek figyelembe vehetők és a müszaki munkálatokban és illetve a földkönyvben, birtokivben, a summáriumban és a combinatoriumban helyet foghatnak. Ha a törvény anyagi rendelkezései ellentétesen magyarázhatók, illetve birói felfogás szerint ellentétesen alkalmazhatók is, az eljárási utasitás rendelkezései oly félreérthetetlen határozottsággal állják és állották utját a káros és jogtalan folyamatnak, hogy e tekintetben eltérő magyarázat alig foghat helyet.
Az arányrész, a vásár tárgya: a közös birtokból várható részesedésnek hányadokban megállapitott az a mennyisége, a mely a részes felet az egész területből megillette. Az ezen arányrész után járó használat vásár tárgyát teljes joghatálylyal képezhette. Azonban a használatra való jogosultságban előállott változás nem minősithető sem az utasitás 85. §-a, sem 115. §-a szerint szabályozott birtokváltozásnak. Ez a használat, illetve az erre jogositó eszmei hányad, az arányrész, az arányositási eljárásnak végrehajtással és telekkönyvi átalakitással történt befejezése után volt csak a telekkönyvi előző ellen teljes telekkönyvi hatálylyal érvényesithető. Ezek az illetmények egyébiránt egyéni szabad tulajdonná az eljárás befejezése után történt tulajdonjogi bekebelezés után sem válhatnak. Annál kevésbbé volt az eljárás folyama alatt az ily arányrész több arányrészszel történt egyesités folytán elkülönithető, illetve egyéni szabad tulajdonná átalakitható. Az előmunkálatok alatt nem, mert az utasitás 85. § a), b), c), d), e) pontjainak rendelkezései az ily arányrészeknek a müszaki munkálatokon való átvezetését kizárják. Itt a telekkönyvi tulajdonos csak a közbirtokosság vagy a község s telekkönyvi testet az arányrész még nem öltött magára, telekkönyvi eljárás, átalakitás, helyesbités utján még nem érvényesithető. Ily eljárás a telekkönyvi rendtartás 71. §-ába ütköznék.
Az érdemleges tárgyalás és itélet után a 115. § szerint történő birtokváltozások felvétele ezen arányrészekre szintén nem foghat helyet, mert ez a § a „telekkönyvileg bekebelezett birtokváltozásokról” szól. Az eljárási szabályok határozott megsértését jelenti tehát az alsó biróságoknak az a gyakorlata, a mely „birtokváltozások” czime alatt nyitotta meg azt az utat, a melyen át a törvény rendelte kötelező birtokközösségek feloldódtak és egyéni szabad tulajdonná alakultak át. A 85. és 115. § rendelkezései csupán az arány kulcsául szolgáló egyéni birtok változásainak szabályozására foglalnak magukban rendelkezést, de semmi esetre sem az egyéni birtoktól elszakitott arányrészek birtokváltozásainak szabályozása tekintetében, - a mi a fentiek szerint jogilag nem is lehetséges. Az alsóbiróságok emlitett eljárása nem csak a törvény anyagi és alaki rendelkezéseivel ellenkezik, de a végrehajtásban károssá, veszedelmessé vált és mindenféle jogosulatlan törekvésnek tág teret nyitott.
Különösen megállapitható ez az érdemleges itélet vagy egyezség után bejelentett ugynevezett birtokváltozások érvényesitésénél. Noha az érdemleges tárgyalás feladatai közé és az érdemleges itélet rendelkezéseibe tartozik az 1880:XLV. tc. 25. §-a szerint a természetben elkülönitendő illetményeknek és azok elhelyezésének megállapitása és a közösségben maradó felek között a részesedés arányának megállapitása (1880. évi XLV. tc. 19. és 27. §-a), az érdemleges itéletek vagy egyezségek legtöbbször csupán a müködő mérnök feladatává teszik az elkülönitendő illetmények megállapitását. A közösségben maradó felek között a részesedés arányát sem foglalják magukban, hanem ezt is a mérnök által elkészitendő arány-táblázatra utalják. Ez az intézkedés azt eredményezi, hogy az érdemleges tárgyalás után könnyü alkalom nyilik az arányjog-vásárlásoknak, elkülönitésre igényt tartó illetmények képzésének és ezek megállapitása, elhelyezése a működő mérnök feladatává válik. Ilyképpen a jogerős itélet védelme alá helyezett elhelyezkedéseket - a mi a különböző értékeket képivselő erdő és havas arányositásánál különösen fontos - a mérnök foganatositja, illetve változtatja. A müszaki közeg feladatává tétetvén az itélet szerint, hogy az ily egyéni tulajdonokat megállapitsa és „elhelyezze, a hogy tudja”, az arányositási eljárás legéletbevágóbb kérdéseit a mérnök oldja meg, mindig a közösségben maradottak rovására, a törvény rendelkezései ellenére és a birói hatáskör csorbitásával.
Felemlitendő, hogy az arányrész-vásárlások, összesitések és kiszakitások a legujabb időkig jogorvoslat utján a felsőbb biróságok elé nem kerültek. Az érdekeltek az e tekintetben előfordult vitás kérdéseket - sokszor némi áldozatokkal - békésen intézték el. Nagy fontosságu ez irányban a marosvásárhelyi kir. itélőtábla 2. 314/906. polg. szám alatt hozott végzése, a melylyel Gyergyóditró közhelyeinek arányositása ügyében a csikszeredai kir. törvényszék végzését feloldotta az indokolás szerint azért: mert az egyezségből nem tünik ki, hogy mely telekkönyvileg is kitüntetendő egyéni birtok után illeti meg az illető jogosultakat a természetben elkülönitendő illetmény. Ennek szabatos megállapitása pedig lényeges már azért is, mert a jogosultak olyan arányjogokat is szereztek meg, a melyeknek természetben való elkülönitése helyt nem foglalhat, hanem a melyekre nézve őket éppen ugy, mint jogelődeiket illette volna, csakis a használat joga fogja megilletni.
Ugyanezen biróság 3. 544/906. szám alatt hozott végzésében Papolcz község közhelyeinek arányositási ügyében azért oldotta fel az első biróság itéletét, mert az indokok szerint a birtokváltozások felvétele nem szabályszerüleg történt, azok jogczime kitüntetve nincsen és nagyrészük az ügyiratoknál levő és a felek által mellékelt oly szerződéseken alapulnak, a melyek tartalma szerint az egyik vagy másik arányrészre jogositott megállapitandó részesedési igényét és nem a megállapitásnál alapot képező birtokmennyiséget ruházta át, a mi birtokváltozást nem képez. A felsőbiróságok általában véve igyekeztek utját állani e bomlási folyamatnak, a hol lehetett. Az alsóbiróságok azonban a direktivákat nem mindig követik. A közérdek képviselete hiányzik az eljárásban. Ha a felek képviselői jogorvoslattal nem éltek, az itéletek jogerőre emelkedtek, ha pedig egyezséget kötöttek, azt a kir. itélőtábla még jogorvoslat esetén is csak alaki szempontból vehette birálat alá. (1880. évi XLV. tc. 20. §-a) Az ugynevezett csoportképviselők a magánérdek befolyása alól magukat kivonni nem voltak képesek. Igy emelkedtek jogerőre olyan megengedhetőségi itéletek, a melyek a község nyilvánvaló érdekeibe ütköztek, érdemleges itéletek és egyezségek, a melyek alakilag és anyagilag is törvényt sértettek és igy hajtottak végre ujraarányositásokat a kir. Curia elvi álláspontjának ellenére. A törekvés, a tulajdon közösségektől szabadulni és egyéni birtokokat alakitani, akkor vált szinte ellenállhatatlanná, a mikor a faárak emelkedést mutattak.
A tőke, ugy a honi, mint a külföldi, a kitünő minőségü székelyföldi fenyő-erdőségeket üzletkörébe akarta vonni. A közbirtokosságok befolyásosabb vezető emberei utján, a törvény és birói gyakorlat adta réseken nyomult be a birtokközösségekbe és kezdte szétrombolni azokat, hogy nagy nyereséggel egyszerre taroljon le óriási területeket, a melyeknek hasznaiból több generácziónak kellett volna részesülnie. Nagy jogsérelmet szenvedtek nem egyszer az arányositás folytán a kis parasztbirtokosok az által, hogy a részesedési jogosultság és az aránykulcs sem törvény által, sem a birói gyakorlatban pontosan és félreérthetetlenül megállapitva nem volt. A közös használatra rendelt ingatlanokból olyanok is tetemes mennyiségü részesedéshez jutottak, a kiket meg nem illetett, mint pld. a külbirtokosok, a kik a közös ingatlanok hasznaiban soha sem részesültek. Részt kaptak a tulajdonból a közvagyon felosztásánál azok rovására, a kik mint községi lakósok kizárólag használták azokat. Avagy beszámitották az aránykulcsba a puszta legelőt, havast, erdőségeket és ezek után nagy kiterjedésü területeket adtak ki a kisbirtokosok megröviditésével. Van község, a mely milliókra menő károsodást szenvedett ily eljárás következtében.
Ámde a közgazdasági, politikai és szocziális érdekek még sulyosabb sérelmet szenvedtek az arányvásárlások által megbontott közösségek egyéni tulajdonná való alakitása következtében. A közösségek felbontásával mindenütt kezdetét vette az erdők és havasok rendszertelen letarolása. A kisbirtokosok legnagyobb része meggondolatlanul dobta oda az élelmesebb elemeknek a törvény gondoskodásából megkötött vagyonát, csekély árért. A vállalkozó pedig azáltal, hogy a közös tulajdon részeiből szabad tulajdont alkothatott, és a közösségre kötelezett, megkötött jutalékokat e jellegükkel terhelten olcsó áron vette meg, hihetetlen nyereségeket ért el. Igaz ugyan, hogy az erdők kihasználása nyomán munkabérekben tekintélyes pénz árad egyes vidékekre. Ez azonban csak időhöz kötött kereset. Az erdők és havasok letarolása után puszta kopárságok és vizmosások képződnek az erdőségek nyomán; mert az ujraerdősités oly nagy területeken alig lesz keresztülvihető. Az illetékes közigazgatási és erdészeti hatóságok egyértelmüleg figyelmeztetnek a bekövetkezendő pusztulásra.
A magánosok, népgyülések, székelytársaságok feliratait e helyen részletesen nem ismertetem, csak felemlitem, hogy több mint 150 községből érkeztek feliratok, kérések, panaszok, minden kérvényen százakra menő aláirásokkal. Az aláirások között mindig első helyen találhatók a közbirtokosságok vezető elemei, a kik mig egyrészt tiltakoznak és óvást emelnek a közösségek felbontása, a közjavak elfecsérlése ellen, megjelennek az ügyiratok közt fekvő szerződések szerint mint arányvásárlók és elkülönitésre igényt tartó részes felek. A közbirtokosság tömege, kis emberei alig tudják megitélni annak a folyamatnak lényegét, a mely őket kisajátitotta eddig elidegenithetetlennek tartott közös használatu ingatlanaikból.
A felosztási eljárás azonban akadálytalanul, sőt gyorsabban foly, mint az elmult évek alatt. A vállalkozók nem csak előlegeket adtak az arányrész összevásárlására, nem csak elősegitették az ugynevezett csoportosulásokat, a midőn egy csoportfő nevére iratták át a 100 holdon aluli illetmények nagy tömegét, de előzetes szerződésekkel az erdők és havasok fatermékeit is biztositották a magok részére, tulnyomó befolyást gyakoroltak az elhelyezkedésnél, viselték, illetve előlegezték a mérnöki költségeket, vagy lehetővé tették tetemes előlegek adásával, hogy a külön kiszakitási jogot nyert részesek ezeket viseljék.
Két részre oszlik fel a falu társadalma, illetve közbirtokossága.
Az egyik részen áll pár merész, értelmesebb vezető ember, a ki részt vett mindig a tiltakozó népgyüléseken, aláirta az arányositást ellenző feliratokat, azonban sürgette az eljárást, és összeharácsolt egyéni illetményeit féltve, minél gyorsabb kiszakitást akart. A másik részen áll a közbirtokosság, a falu társadalmának nagy többsége, a tömeg, a kisbirtokos parasztság. Ebből áll a többség. Ezeket fenyegeti a veszedelem, mert a közbirtokossági vagyon felosztásával a közös használat elvesztése kiváltképen ezeket sujtja. A közigazgatási és erdészeti hatóságok tehetetlenül állanak szemben a földbirtok spekulácziókkal, a mely rövid idő alatt teljesen átalakithatja Erdély keleti magyarságának társadalmi és gazdasági helyzetét. jelentéseikben reá mutatnak a tényekre, a bekövetkezendő eredményekre és mindannyira a törvényhozástól kéri az orvoslást. A tusnádi székely-kongresszus, a földmivelési magyar kir. ministerium székelyföldi kirendeltsége előterjesztéseiben mind ugyanezen indokokból kérik az arányositási törvény módositását abban az irányban, hogy a birtokközösségek megóvassanak és a jogosulatlan üzérkedésnek vége vettessék törvényhozási uton.
Az 1880. évi XLV. tc. 25. §-a 100 holdon felüli részesek s illetve jogosultak alatt azokat a birtokosokat értette, a kik nem földesuri jogon, hanem egyéni ingatlanaik alapján külön kihasitást mint nagyobb birtokosok igényelhettek; de semmi esetre nem azokat az alkalmi vagy mesterséges alakulatokat, a melyek nem az aránykulcs alapját épező egyéni birtok alapján tarthattak igényt a 100 holdon felüli illetmények elkülönitésére, hanem az illetmények összetételével váltak külön kiszakitási jogot tartó részesekké. Az arányositási törvény tehát épugy mint az urbéri kapcsolatból fennmaradt haszonvételek elkülönitéséről szóló törvény, a kisbirtokos részesek számára a közös birtoklást nemcsak fenntartandónak mondotta ki, hanem az 1871. évi LV. tc. 6. §-a azokat is részelteti a közös birtokból, a kik azt eddig mint községi lakosok csupán községi illetőségüknél fogva szabadon haszonélvezték. Mindenki tekintet nélkül arra, hogy van-e egyéni birtoka, ha a községi illetőségénél fogva haszonélvezője volt a közös területnek, legalább a legkisebb birtoku közbirtokossal egyenlő mennyiséget kapott, illetve haszonvételi jogát kapta. A közösségre kötelezett részesek számára kijelölt terület csonkitása, illetve a törvény czélzata ellenére az apró illetmények egyesitése, és azoknak a közösségből való kivonása következtében éppen azok a nagy többséget képező kis existentiák szenvedtek gazdasági hátrányt, a kik sem értelmiséggel, sem kellő tőkével nem birtak ahhoz, hogy nagybirtokossá tehessék magukat. Minél kisebbé vált a közösben maradottak területe, annál kevésbé volt lehetséges a közös birtokoknak a helyes gazdasági czélt szolgálni.
Van község, a melyben a lakosok száma 4.224, a hol a 12.972 holdat kitevő közös ingatlanból 5-10 egyén kilenczezer holdat egyéni tulajdonná változtatott át, és csak a fennmaradó 3,972 hold közhatár maradt az állandó közösségre kötelezett birtokosság használatában. Van község, a hol a 13,592 hold közös ingatlanból néhány egyén részére 10.000 hold különittetett el mint egyéni birtok, a fennmaradó 3.592 holdon pedig 6,146 lakos fogja gyakorolni a közös használatot. Van község, a hol 3.793 hold közhatárból 2.600 hold alakittatik át egyéni tulajdonná és 5,105 lakos gyakorolná a fennmaradó részen a közös haszonvételt. A tulajdonközösségek megbontása tehát nem hozott létre előnyös változást a földbirtok megoszlásában. A paraszt-birtokosok állandó jellegü közösségeit átváltoztatta egy-két ember magántulajdonát képező nagy birtokává. Latifundiumokat teremtett ott, a hol azok nem voltak. Paraszt-existentiák nyomán épitett fel nagy vagyonokat. E változások hatásai ma még nem mutatkoznak a maguk intenzivitásában azért, mert a fatermelés munkabérek fejében ideig-óráig pótolja az elvesztett használatot; de az elvesztett tulajdont nem lesz képes pótolni, és a felosztott területek elértéktelenednek, kopárok pusztákká válnak.
Az ugynevezett urbéri közösségeket az arányositási, illetve urbéri elkülönitési eljárás végrehajtása előtt a jobbágy telki állományok arányában használták a volt urbéresek vagy jogutódaik, az elkülönités és megejtett arányositás is ezen az alapon rendezte a közös haszonvétel jogát a részesek között. A székelyföldön kivül fekvő, de lényegében a székelyföldi közbirtokosságok jellegével megegyező egyházhelyi nemesek közbirtokosságaiban hasonlóképpen az antiqua-sessiók kiterjedésének arányában gyakorolták és rendezték a haszonvételt. A székelyföldi birtok-közösségeket az arányositás előtt rendesen a községben lakók, ott füsttel (belsőséggel) birók használták. Az a haszonvétel, a melynek közössége, ha teher is volt, de a mely stabilitást biztositott a részeseknek haszonvételeik gyakorlásában, nagy jelentőségü volt a község társadalmi, kulturális fejlődésében.
A haszonvétel különböző módon történt. Némely községekben a lakosok használati dij fejében bizonyos összeget fizettek a község pénztárába a közszükségletek fedezetére, mint pl. Háromszéken a legtöbb községben; máshol haszonbérbe adták a közbirtokokat és a haszonbért osztották fel; ismét más községben természetben kijelölték a lakosoknak a használandó területet, vagy kiadták a természetben a haszonvételt. Addig a mig az osztrák polg. törvénykönyv a székely örökség jogi intézményét meg nem szüntette, annak természete szerint más mint székely ember nem örökösödhetett, atyafi, atyafia ellen ingatlanát idegennek el nem adhatta, örökség semmiképen el nem veszhetett és még hütlenség esetén is az atyafi vette birtokba az elvesztett jószágot.
Ha tehát valaki nem volt „vérgyökér”, sem egyéni birtokot, sem egyéni jogosultságot a commune terrenumhoz nem szerezhetett. Ellenben a használat minden székely embert, mihelyt belsőséget szerzett, füsttel birt, megillette. Ez volt általában a gyakorlat. A belsőségek felépitésével, a „füst” szerzésével jogot nyert a községi lakos a közös haszonvételekhez. Az egyéni tulajdon szorosan el volt határolva a közös tulajdontól. Az egyéni tulajdon adás-vétel, zálog tárgya lehetett, a közös tulajdon nem. Ez a község, vagy községek összes füsttel biró birtokosait illette, de csak használatul. Valóságos hitbizományi jellege volt nem egy család, de egy törzs tagjai részére.
A használat mértéke az egyéni birtok terjedelméhez képest változott. A részesedés a közös haszonból különböző volt, de a legkisebb részes is kapott akkora failletményt vagy legeltetési jogot, a mennyi gazdasági igényének megfelelt. És a közös használat joga kötötte oda a legkisebb birtoku községi lakost is a község társadalmához. A kivándorolt, munkakereső birtokos, az egyéni birtokában eladósodott részes, a közös haszonvétel jogánál fogva elszakithatatlan kapocscsal volt odakötve a földhöz és fajhoz. A gazdasági helyzet e területeken alig változott az arányositási törvény életbeléptetése óta. A müveltség primitiv, a tőkeszegénység változatlan, az eladósodás nagyobb, az ipari hajlam vagy mezőgazdasági industriára való törekvés alig észlelhető. Semmi sem indokolja, hogy a közösségek megbontassanak és helyökbe az egyéni tulajdon lépjen, annál kevésbé akkor, midőn bőséges tapasztalatok mutatják, hogy az ily közösségek átváltoztatásánál az elmaradt, tudatlan tömeg martaléka lett egy pár élelmesebb községi lakosnak. A rombolás, a mely a közvagyon szétforgácsolása folytán az erdélyi részek egyetlen tiszta magyar vidékén, a székelyföldön a községek és parasztbirtokosok gazdasági jövőjét fenyegeti, csak e vagyon némi megkötésével és gyámkodás alá helyezésével akadályozható meg ez idő szerint. A baj gyökere ott van, hogy a telekkönyvi intézmény életbeléptetésével nem történt gondoskodás a birtokviszonyok megbizható tisztaságáról egészen a legujabb időkig. A bünös könnyelmüséggel keresztül vitt helyszinelés valósággal illusóriussá tette az egész intézményt. Addig, a mig a földbirtok értéke alacsony volt, forgalma emelkedést nem mutatott, a mig az őserdőségek fatermékei az üzleti forgalomba bele nem kerültek, nagyobb zavart a rossz telekkönyvek nem okoztak. Mihelyt azonban a fakereslet nagy mértékben növekedett, az üzleti spekulatió tág réseket talált a hiányos telekkönyvek utján a visszaélésekre. Nem lévén kétséges, hogy e birtokközösségeket érvényben levő törvények rendelkezései ellenére bontotta meg a helytelen birói eljárás, kérdés csak az lehet, hogy a gazdasági érdekek nem követelik-e a törvény által rendelt kötelező közös birtoklások megváltoztatását, E tekintetben a törvényhozás már korábban állást foglalt, a midőn a birtokközösségek megerősitése és szervezése tekintetében nagy fontosságu intézkedéseket léptetett életbe. Ugyanis az 1898. évi XIX. tc., a közbirtokosságok és a volt urbéresek osztatlan tulajdonában lévő közösen használt erdők és kopár területek gazdasági ügyvitelének szabályozásáról szóló törvény, a birtokközösségek továbbfejlődésének, fenntartásának adta meg az utját és módját. Itt tehát egy meglevő életképes, történelmi hagyományokon nyugvó jogintézménnyel van dolgunk, a melynek nem szétrombolása, hanem a korszellemhez idomuló ujabb szabályozása és fejlesztése szükséges. E szerint a mellett, hogy a törvényhozás minden kétséget kizárólag megállapitja ezen birtokközösségek feloszthatatlanságát, azok közös használatát, gondoskodnia kell azok jövő fejlődéséről is. Ne legyen ez a kényszerü birtokközösség elviselhetetlen teher, lekötöttség, de a benne rejlő szövetkezeti szellem ébrentartásával a községi gazdasági, társadalmi élet biztos talapzata, ugy a mint a multban volt.
Az erdélyi részekre érvényes tagositási törvény és eljárás abból az alapelvből indult ki, a mely alapelvet már régebbi törvényeink is magukévá tették, hogy a tagositás gazdaságilag feltétlenül hasznos és czélszerü, és hogy annak elrendelését biztositani kell. Már az 1871. évi LV. tc. hatályon kivül helyezett 18-28. §-ai is lényeges rendelkezéseket tartalmaztak e tekintetben. A megengedhetőség elrendelését mindenesetre biztositotta azonban az 1880. évi XLV. tc. Az a rendelkezés, a mely a biróságok feladatává tette a birtokrendezési munkálatok keresztülvitelét, nagy egészében teljesen bevált és helyesnek bizonyult, annak módositása alig szükséges. Feltétlenül szükséges azonban a törvény néhány rendelkezésein és ezzel kapcsolatban az eljárási utasitáson néhány oly gyökeres változtatást tenni, a melyet az eddigi tapasztalatok indokolnak. Mindenekelőtt jogos a panasz a törvény ellen abban a tekintetben, hogy noha a munkálatok első sorban gazdasági érdekeket szolgálnak, ezeket az érdekeket nem mindig veszik kellő elbirálás alá. Már a megengedhetőség kérdésénél is hiányzik teljesen a gazdasági szempont figyelembe vétele.
Pusztán a birtok hányadának számbeli megállapitásától függ a magánjogok körébe sulyosan bele vágni, de az összesség gazdasági érdekei előmozditását czélzó munkálatok elrendelése. Ez a hányad, egynegyede a község összes területének, a törvényes hozzászámitásokkal mindig megállapitható. Bármely birtokos, bármily kis terület tulajdonosa, megindithatja az eljárást. Nem érvényesül a gazdasági érdek az eljárás körében, az annak legfontosabb részét tevő osztályozásánál és becslésnél sem. A tapasztalat azt mutatja, hogy noha a szakértők száma a kelleténél több, és tetemes költséget okoz, az osztályozásnál és becslésnél nem annyira a szakértelem, mint a magánérdek, sokszor különböző nemzetiségi vidékeken nemzetiségi szempontok uralkodnak és jutnak érvényre. Hiányzik a szakértőkben általában a pártatlanság, a kötelességtudás és magasabb gazdasági szakértelem. De a tagositási eljárást népszerütlenné, az azon felépült uj birtokrendet sok per és czivakodás forrásává teszi legfőképen a megbizhatatlan tagositó mérnöki kar.
A törvény, és pedig ugy az 1880. évi XLV. tc. 44. §-a, mint az 1892. évi XXIV. tc. 8. §-a elrendeli, hogy birtokrendező munkálatoknál müködő mérnökök gyanánt csak e részben minősitéssel biró mérnökök alkalmazhatók. A minősités feltételeit körüliró rendelet azonban számolva azzal a ténynyel, hogy abban az időben kellő müszaki erő rendelkezésre nem állott, az okleveles mérnökökön kivül lehetővé tette más, gyakorlatot szerzett egyéneknek is a tagositások eszközlését. Egy évi müegyetemi rendkivüli hallgatói minőség és a mérnök bizonyitványával tanusitott 10 évi gyakorlat megadta a jogot ahhoz, hogy az illető a kolozsvári mérnökvizsgáló bizottság előtt tagositó mérnöki czimet és jogositványt nyerjen. Ilyképen sok megbizhatatlan, szakértelmetlen egyén jutott be a vállalkozók közé.
Az ugynevezett mérnöksegédekről sem a törvény, sem a rendelet nem tartalmazván olyan intézkedést, a mely fegyelmi jogkört biztositana a biróságok részére, káros, sokszor bünös manipuláczióink egész sorozata tette lehetetlenné a tagositás igazságos keresztülvitelét. Végül szervi hibája a törvénynek, hogy a költségek pontos kiutalását az összes tagositási költségek állami előlegezésével nem tette lehetővé. Az urbéri elkülönitésnél a földesurak, az arányositás és tagositásnál az érdekelt birtokosok állandóan hátralékban vannak a költségekkel. A megengedhetőségi tárgyalás költségei előlegeztetnek, de a tárgyalás után legtöbbször alig folyt be évekig valami a birtokrendezési költségalapba. Megakad az eljárás minden vonalon. A biró nem tüzhet tárgyalást, a mérnök nem készitheti el a munkálatokat, és a kat. igazgatóság nem hitelesitheti azokat pontos időben. Alig van tagositási ügy, a hol az eljárást sokszor évekig meg ne akasztotta volna a pénzhiány és az ezzel kapcsolatos mérnöki késedelem. Mindenek előtt a megengedhetőséget kell uj alapokra helyezni, hogy a rosszhiszemü tagositási kérelmek, a könnyelmü és indokolatlan tagositások elkerülhetők legyenek. Ma valósággal megzsarolják a birtokosokat a tagositási kérelmekkel. Értéktelen parczellák tulajdonosai, árverésen potomáron ingatlanhoz jutott pénzintézetek, a tagositási kérelemmel való fenyegetéssel adnak tul ingatlanaikon.
Nem csoda, ha a parasztbirtokos-osztály nagyobb ellenszenvvel viseltetik az eljárás ellen, mint valaha. A földmivelésügyi ministernek a tagositás czélszerüsége és hasznossága szempontjából közlendő határozata a javaslat szerint előfeltétele a tagositási kérelem tárgyalásának. Ez a határozat, a mely szakértő-bizottság véleménye alapján keletkezik, meg fogja nyugtatni azokat, a kik a tagositást ellenzik, a kik azonban az eddigi törvény rendelkezései szerint akaratuk ellenére kényszeritettnek be a tagositásba. A gazdasági érdekek és a tagositás czélszerü keresztülvitele nagy biztositékot nyer abban, hogy a biróság a szakértők elnökét mindig a földmivelésügyi minister által kijelölt, kellő szakértelemmel biró, pártatlan és nem érdekelt egyének sorából fogja kinevezni. A szakértők fölösleges nagy száma le lesz szállitva, a mi jelentékeny költségmegtakaritást fog eredményezni. A birtokrendező mérnöki kar nivójának emeléséről is fog gondoskodás történni. A kolozsvári mérnökvizsgáló-bizottság hatáskörén történik czélszerü változtatás, a melyet azonban rendelettel fog az igazságügyminister szabályozni. Az okleveles és magasabb képzettséggel biró müszaki erők bevonása érdekében a birtokrendező mérnöki vizsga terhes előföltételei czélszerüen változni fognak.
A mérnök-segédek a javaslat szerint ugyanazon fegyelmi hatóság és rendelkezések alá helyeztetnek, mint a müködő mérnökök. A tagositó mérnökök körében általános gyakorlat az, hogy a vállalt munkálatokat alvállalatba segédeknek adják ki, sőt a mérnök legtöbbször csak vállalkozó, maga nem is dolgozik. A biróságok tulajdonképen a segédekkel érintkeznek, a kikre azonban az eddigi rendelkezések szerint fegyelmi jogkörük ki nem terjed. A javaslat egyik legfontosabb intézkedése az, a mely elrendeli, hogy az összes tagositási költségeket a kir. kincstár előlegezze. Ennek az intézkedésnek az eljárás egész menetére való kiható jelentőségét bővebben fejtegetni fölösleges. Ez által uj erőre kap az erdélyrészi tagositások ügymenete. Mint az erdélyrészi birtokrendezés menetére és megnyugtató végrehajtására nézve nagyfontosságu tényt felhozom még az igazságügyi kormányzat részéről folyamatba tett telekkönyvi általános helyesbitési eljárást, a mely a törvényhozás hozzájárulásával rendkivüli eszközökkel indittatott meg az erdélyi részekben.
A hetvenes években keresztülvitt felületes helyszinelési munkálati és az azóta is elhanyagolt telekkönyvi állapotok az eddigi jogszabályok értelmében a tagositás folyamata alatt rendeztetnek és helyesbittetnek, természetesen a birtokosság költségén és a tulajdonképeni tagositási eljárás gyors lefolyásának rovásár. Ez egyrészt igazságtalanul rótta a birtokosságra a tetemes költséget, másrészt sokszor évekig hátráltatta az eljárás befejezését. A meginditott helyesbitő eljárás beleilleszkedik a birtokrendezési törvények javasolt módositásainak rendszerébe és a birtokososztály jog- és hitelviszonyainak consolidálásához nagyban fog hozzá járulni a mellett, hogy magát a tagositási eljárást lényegesen olcsóbbá, megbizhatóbbá és gyorsabb lefolyásuvá teszi.
A I. Cikkelyhez
Az 1871. évi LV. tc. 4. §-a, a midőn az aránykulcs gyanánt az egyéni birtok terjedelmét jelöli ki, a közösekben való részesedés jogosultságát szabatosan nem irja körül, különösen meg nem állapitja azt, hogy mit kell külső birtoknak tekinteni és hogy a belsőség nélküli külbirtok számitásba veendő-e vagy sem. A 3. §-ban felsorolt kulcsok körülirása szintén a jogosultság meghatározása nélkül történt ugyan, de itt fölösleges is volna annak külön megállapitása, mert itt a kulcs a közös használat és a terhek viselésének mérve. Ebben pedig benne van a jogsultság meghatározása is. A mennyiben tehát sem a közös használat, sem a teherviselés aránya nem volna kinyomozható, és nem alkalmaztatnék (3. §), a javaslat a közösekben való részesedés jogosultságát a községi belső telkek birtokolásához köti, ugy hogy az a kinek csupán külső birtoka van, az arányositandó fekvőségekből nem részesül.
A birói gyakorlat némi ingadozás után a régi belső telkek (antiqua-sessiók) birtoklásához köti a jogosultságot és a részesedési aránynak ezen § alapján való megállapitásánál mindazokat külső birtokaik beszámitásától elzárja, a kik községi régi belső telket nem birnak. A régi belső telkek meghatározása azonban egyetlen egy törvényünkben sincsen körülirva, és a gyakorlatban való kinyomozásuk is alig lehetséges és számtalan perre ad okot. Pedig a ki általában a községben belsőséget bir, arról feltehető, hogy a közhelyekhez való jogosultságot is megszerezte, a közös használatban részt vett, mig az ugynevezett belbirók, a külbirtokosok, a kiknek belsőségük nincsen, külsőségeik után sohasem részesültek a közös ingatlanok használatában. A javaslat tehát a viszonyoknak megfelelő, egyedül helyesnek mutatkozó alapra helyezkedik, a midőn kijelenti, hogy csak a belbirtokosok tarthatnak a részesedésre igényt, de a midőn másrészt az antiqua-sessió és más belsőség között különbséget nem tesz. A székelyföldi telepitvényesekre vonatkozó intézkedés az 1873. évi XII. tc. 27. §-ában foglaltatik.
Szükségesnek mutatkozik azonban e helyen is rendelkezni e tekintetben, mert e törvény különben is elavult lévén, sok helyen figyelmen kivül hagyatott. A külsőségek terjedelmének körülirása a gyakorlatnak felel meg, a melyet 1902. év óta a Körös községre nézve hozott euriai itélet után a biróságok általában követnek. A nagy kiterjedésü puszták, erdők, havasok, havasi legelők beszámitása tulajdonképen az eddig gyakorolt használat ellenére biztositana előnyt ezen külsőségek birtokosainak, a kik ezen ingatlanok után használatban soha sem részesültek. Indokolt tehát az aránykulcs terjedelmének megállapitásánál ezen területeket figyelmen kivül hagyni.
A III. Cikkhez
AZ e czikkelyben foglalt §-ok a tagositás megengedhetőségére eddig fennálló rendelkezéseket egy uj intézkedéssel egészitik ki, a mennyiben felállitják a tagositás megengedhetőségének gazdasági szempontokból megállapitandó előfeltételét. Ahhoz, hogy a tagositás elrendelése végett beadott kérelem sikerre vezessen, a m. kir. földmivelésügyi ministerium oly határozata szükséges, a mely a tagositást a községre nézve hasznosnak és czélszerünek keresztülvihetőnek mondja ki. Ezen előfeltétel fenforgása esetén a tagositásra szavazóknak az eddigi rendelkezések által megállapitott hányada elégséges, oly változtatással, hogy a hányad kiszámitásánál a birtokrendezés után közösben maradott területek is a tagositást kivánók birtokához számitandók. Ha azonban a földmivelésügyi minister határozata a tagositás elrendelése ellen szól és a tagositást ennek daczára kérelmezik, akkor az elrendeléshez a birtok felerésze szükséges.
A felerész megállapitásánál indokolt a törvényes hozzájárulásoknál az a rendelkezés, hogy a felsorolt területek a tagositást ellenzők birtokához számittassanak, mert a szakvélemény és határozat után csakugyan nem szól a közérdek a tagositási eljárás keresztülvitele mellett s igy annak elrendelése megnehezithető. A tagositás megengedhetőségénél legfőképen indokolt annak megállapitása, hogy gazdasági viszonyok indokolják-e a birtokviszonyok gyökeres átalakitását. A megengedhetőség elleni panaszok jogosultsággal azért birtak, mert az első sorban gazdasági érdekeket szolgáló munkálatok meginditásánál eddig a gazdasági czélszerüség és hasznosság kérdése nem vétetett egyáltalán figyelembe, hanem egy tulajdonképen fiktiv hányad kivánságától tétetett függővé az elrendelés. A földmivelésügyi minister határozata a birósági itélet hozatalánál épp oly döntő momentum, mint a hányad megállapitása. A biróság tehát nem birálja felül a szakvéleményt és a határozatot, pusztán megállapitja annak létezését épp ugy, mint a törvényes hányadot. Természetes, hogy a részleges tagositás elrendelésének ugyanazon előfeltételei vannak. Itt is kérheti azt bármely birtokos, és a földmivelésügyi minister kedvező határozata után, ha a tagositandó terület egynegyed részének birtokosai az általános tagositás elrendelésénél megállapitott hozzászámitásokkal a tagositás iránti kérelmet magukévá teszi, a részleges tagositás elrendelendő. Fölöslegessé vált az 1892. évi XXIV. tc. 7. § rendelkezésének ama része, a mely a biróság jogkörébe utalta annak elrendelését, hogy nagy kiterjedésü erdő, legelő és havasi területek az eljárásból kihagyassanak. A szakbizottság véleménye megállapitásánál és a földmivelésügyi minister határozata hozatalánál ezeket a körülményeket is figyelembe veszi.
A IV. Cikkelyhez
A tagositást ellenszenvessé a parasztbirtokosság körében leginkább az tette, hogy igen sok helyen a tagositási eljárás során a közös legelőket egyénenként felosztották. Ez épen az állattartó kisebb gazdáknak okozott pótolhatatlan károkat, a kik mesterséges takarmányt nem termelhetnek, külön legelőket nem létesithetnek. Ilyképen egész községek állatállománya pusztult ki. Sok községben pedig, a hol vagy kisebb közlegelő van, vagy egyáltalában nincsen, az állja utján a tagositásnak, hogy a birtokosság más legelő hijján legalább a nyomásos legelőhöz ragaszkodik. Az állattenyésztés fontos érdekei által vezettetve az 1894. évi XII. tc. 12. §-a már megfelelő korlátozást állitott fel olyan közös legelők felosztására nézve, a melyek a törvény életbelépte idejében közös legelő jellegével birtak, a mennyiben az ezek felosztására irányuló birói eljárás meginditását a földmivelésügyi minister hozzájárulásától tette függővé. E törvény rendelkezését a gyakorlatban általában ugy magyarázták, hogy nem vonatkozik az urbéri elkülönités és arányositási eljáráson még keresztül nem ment közös használatu legelők és erdei legelőkre.
Ezek tehát részint az 1871. évi LIII. tc. 42. §, 74. és 79. §-ai alapján feloszthatók a nélkül, hogy a földmivelésügyi minister előzetes hozzájárulása szükséges volna, részint pedig az arányositási eljárás során az 1880. évi XLV. tc. 25. §-ában megállapitott feltételekkel szintén egyéni felosztás tárgyát képezhetik. Szükséges tehát minden kétséget kizárólag mindennemü közös legelőre nézve megállapitani a felosztás feltételeit. Semmi indok sem szól a mellett, hogy a birtokrendezés folyamata alatt feloszthatók legyenek oly közös területek, a melyek a birtokrendezés befejezése esetén - a mennyiben közösségben maradnak - csak a földmivelésügyi minister hozzájárulásával lennének feloszthatók; mivel az 1894. évi XII. tc. 12. §-ának általában az volt a czélja, hogy a közös legelők indokolatlan és káros felosztását, tekintet nélkül azok jogi minőségére és eredetére megakadályozza. Természetes, hogy a legelőterületek megóvására irányuló törekvés nem gördithet akadályokat a tagositás czélszerü keresztülvitele elé. Ha a legelő területek kicserélése okadatolt, az a földmivelésügyi minister engedélyével a tagositó érdekeltség költségén elrendelhető. Az 1880:XLV. tc. 8. § többi része változatlanul marad az erdők közötti részletek kicserélésére vonatkozólag. Nagyfontosságu a javaslat azon intézkedése, a mely elrendeli, hogy a tagositás utján a birtokosság, ha gazdasági érdeke ezt okadatolttá teszik, közlegelőt létesiteni, vagy ha annak kiegészitésére vagy nagyobbitására van szükség, ezt keresztül vinni köteles.
Kétségtelen, hogy ez a rendelkezés sulyosan érinti a magántulajdont és az egyéni szabad rendelkezést. Mindamellett eltekintve attól, hogy a tagositási eljárás már magában véve korlátozza a tulajdonjogot és közérdekből valóságos kisajátitási jogot foglal magában, bizonyos, hogy az első sorban állattenyésztésre és nem szemtermelésre utalt erdélyrészi kisbirtokososztály sulyosan érzi a közlegelő hiányát. Sok helyen nagy áldozatokkal, vásárlás utján szerez magának felosztott közlegelője helyett ujat. Ha a meglevő közlegelőket gazdasági érdekekből védelem alá veszi a törvény és azok korlátlan felosztását megakadályozza, természetes az is, hogy ily közlegelők létesitését kötelezővé kell tennie. A terület 3%-ában megállapitott hozzájárulás mérve elég mérsékelt, szemben a nagy gazdasági érdekekkel.
A VI. Cikkelyhez
Ha a földmivelésügyi minister határozatát a tagositás elrendelése iránt beadott kérelem mellé csatolták és tárgyalás kitüzését kérik, a biróság épp ugy mint az előbbi rendelkezések körülirják, hivatalból nyomozza ki a szükséges hányadot, a mely különböző a szerint, a mint a határozat az elrendelést hasznosnak és czélszerüen foganatosithatóknak mondja vagy nem. A tárgyalásra megidézett, de meg nem jelent felek csak abban az esetben tekintetnek ugy, mint a kik a tagositást óhajtják, ha a földmivelésügyi minister határozata a tagositás elrendelése mellett szól, ellenkező esetben az ellenzőkhöz számittatnak.
Miután a tagositást indokoló körülmények egyhamar nem szoktak gyökeresen változni és a tagositás megengedésének kérdésével járó izgalmaknak rövid időközökben a község lakosait kitenni nem tanácsos: czélszerünek mutatkozott kimondani, hogy ha a tagositás iránt beadott kérelem elutasittatott, öt éven belül uj tagositási kérelemnek nincsen helye. A megengedhetőség kérdésének uj szabályai természetesen a folyamatban lévő tagositási ügyekben csak abban az esetben alkalmazhatók, ha jogerős birói itélet a tagositást még el nem rendelte. Ilyenkor a földmivelésügyi minister határozatának megszerzése után a biróság ennek tekintetbe vételével határozhat. Ha a kérdés a felsőbiróság előtt áll, ez az eljárás kiegészitése és ujabb itélet-hozatal végett az ügyet az eljáró birósághoz visszaküldi. Igy intézkedik az 1871. évi LIII. tc. 86. §-a is.
A VII. Cikkelyhez
Az urbéri elkülönités, arányositás és tagositás alatti területekre nézve az eljárás folyamában felmerülő határjárási és mesgyeigazitási vitás kérdések fölött, valamint az urbéri elkülönités vagy arányositás tárgyát képező területek birtokállapotának ideiglenes fentartása fölött az 1892. évi XXIV. tc. VII. czikkelyében foglalt rendelkezés szerint az eljáró biró a sommás eljárás szabályai szerint itél.
A sommás eljárásról szóló 1893. évi XVIII. tc. életbelépte után a gyakorlatban vitássá vált az a kérdés, hogy az ily eljárás során hozott itélet ellen beadott jogorvoslat milyen elbirálás alá vonassék, nevezetesen a kir. törvényszék mint felebbezési biróság, esetleg mint felülvizsgálati birózás hatásköre alá tartozik-e, avagy a kir. itélőtábla hozzon másodfoku határozatot, tekintettel az 1893. évi XVIII. tc. 125. §, 126. § és 180 §-aira, a melyek csak a kir. járásbiróságok itéleteit rendelik a kir. törvényszékek felülbirálása alá. E tekintetben minden kétséget ki fog zárni a javasolt rendelkezés az által, hogy az 1893. évi XVIII. tc. 1. § 5. m) pontjában felsorolt keresetekhez mindenben hasonló természetü kérdéseket az e keresetek elbirálására rendelt jogszabályok alá helyezi, kivévén azt, hogy az elsőfoku határozatot a dolog természeténél fogva a kiküldött birtokrendező biró hozza meg a sommás eljárás szabályai szerint.
A VIII. Cikkelyhez
Az 1890. évi május hó 23-án 22,578. szám alatt (R. T. 1890 évfolyam 1. 121. l.) kelt vallás- és közoktatásügyi ministeri rendelet meghatározza azt, hogy kik vannak jogositva a „mérnök” czim viselésére. AZ 1880. évi XLV. tc. 14. §-a, illetőleg az ennek helyébe lépett 1892. évi XXIV. tc. 14. §-a alapján kiadott rendeletekkel szervezett kolozsvári birtokrendező mérnökvizsgáló bizottság előtt sikerrel kiállitott vizsgálat alapján azonban olyanok is nyerték a „birtokrendező mérnök” czimét, a kik különben a fenti idézett vallás- és közoktatásügyi ministeri rendelet értelmében megfelelő előképzettség hiányában a „mérnök” czimet nem viselhetik. E visszás állapot ellen a müszaki körök több izben felszólaltak. E felszólalásokat kellően méltányolva, a visszás állapoton változtatni kell. Ezért vétetett fel az 1892. évi XXIV. tc. 14. §-a helyébe tervezett szakasz szövegébe a „mérnök” helyett a „földmérő” elnevezés.
Ez az intézkedés összhangban van egy a kereskedelemügyi ministeriumban készült előadói tervezettel is, a mely „a müszaki czimek és a müszaki gyakorlat rendtartása” tárgyában alkotandó törvényre vonatkozik. Az emlitett tervezet 6. §-a a most hatályban levő rendeleteknek akként való megváltoztatását óhajtja elrendelni, hogy a kolozsvári birtokrendező mérnök-vizsgáló bizottság a nem mérnöki oklevél alapján vizsgára bocsátott jelöltet ezentul csak birtokrendező „földmérővé” minősitheti. Azok tehát, a kik a most tervezett 14. § törvényerőre emelkedése után nyernének a kolozsvári vizsgáló bizottságtól jogositványt, e jogositvány alapján csupán a földmérői czimet viselhetnék, szabadságukban állván e mellett - a mennyiben erre őket az érvényben levő általános intézkedések különben följogositják - az őket előképzettségüknek megfelelően megillető mérnök, okleveles mérnök, volt kat. mérnök stb. czimet is használni.
A javaslat 14. §-a továbbá még abban is eltér az eddig fennállott rendelkezésektől, hogy a jogositott földmérők segédeire is tartalmaz rendelkezéseket. Rendeleti szabály eddig is az volt, hogy a birói tárgyalásokon a birtokrendező mérnök helyett csak oly egyének jelenhetnek meg és fogadhatók el, a kik mérnöksegédek gyanánt a birtokrendező mérnök vizsgáló bizottság elnökénél be vannak jelentve, (9654/91. IM. számu rendelet 5. §-a); de megfelelő törvényes intézkedés hiányában nem lehetett a biróság fegyelmi hatóságát ezekre is kiterjeszteni. A fegyelmi hatalom hiánya pedig számos panaszra adott okot. Ezen a hiányon segit a javaslat 14. §-ának az a rendelkezése, hogy a jogositott földmérők segédei is állandóan alkalmazott birósági szakértők minőségével birjanak, hogy tehát az 1871. évi VIII., az 1891. XVII. évi t. -czikkekben foglalt fegyelmi szabályok megfelelő módositásokkal reájuk is alkalmaztassanak. A földmérők és segédeik képesitését az igazságügyminister rendeletileg szabályozza.
A IX. Cikkelyhez
A birtokrendezési eljárás jósága leginkább az osztályozás és becslés alapos és pártatlan keresztülvitelén fordul meg. Az osztályozást és becslést teljesitő szakértői bizottság azonban eddigi összeállitásában ezeknek a kivánalmaknak nem felelt meg. Számos panasz merült fel, hogy a szakértői bizottság tagjait az osztályozás és becslés keresztülvitelénél nem tárgyilagos indokok, hanem megbizóik érdekei vezérlik és ez érthető is, annak figyelembevételével, hogy a szakértői bizottság eddig csupán a különböző érdekcsoportok megbizottaiból alakult és abban a helyi érdektől távol álló, tárgyilagos szakértelem képviselve alig volt. E bajon óhajt segiteni a javaslat 15. §-a az által, hogy a szakértői bizottság élére olyan elnököt állit, a ki minden esetben a tárgyilagos szakértelmet képviselné. A tárgyilagosság biztositva volna az által, hogy az elnököt a biróság nevezi ki, továbbá az által, hogy elnök gyanánt csak olyan szakértő alkalmazható, a ki a birtokrendezési ügyben érdekelve nincsen.
Az elnök szakértelmét pedig biztositaná az, hogy a biróság csak azon gazdasági szakértők közül választhat elnököt, a kiket a földmivelésügyi minister kijelölt; erdők osztályozása és becslése esetében pedig egyenesen a földmivelésügyi minister jelölné ki elnökül a legalkalmasabbnak mutatkozó szakértő közegét. A szakértői bizottság összeállitásánál azonban nem szabad mellőzni azokat, a kik a bizottságban a helyi különleges viszonyok ismeretét képviselik. Ezért a bizottság tagjainak és póttagjainak megválasztása továbbra is az érdek-csoportok feladata. A bizottság tagjainak számát azonban a javaslat négyről kettőre szállitja le, a mit indokol részint a költségek apasztását czélzó törekvés, részint pedig az a tapasztalat, hogy a bizottság eddigi összeállitásában is az osztályozás és becslés tényleges munkáját csak egy-két szakértő végezte, mig a többi szakértőnek szerepe csak arra szoritkozott, hogy a szavazásnál szavazatával a tárgyilagosság rovására megbizóinak érdekei felé billentse a mérleget. A hiányzó rendes szakértő helyébe első sorban a választott póttag lép s ilyenkor a rendes tag helyébe lépett póttag helyét tölti be a biró kinevezéssel. E rendelkezést az indokolja, hogy a bizottság tagja gyanánt lehetőleg oly szakértő müködjék, a kit az érdekeltek bizalma választott be a bizottságba. Ha azonban sem a rendes tag, sem a póttag nem jelenik meg a tárgyaláson, vagy ha az érdekeltek sem rendes- sem póttagot nem válaszottak, akkor ugy a rendes, mint a póttag helyébe az eljáró biró nevez ki szakértőket.
A X. Cikkelyhez
Az 1880. évi XLV. tc. 25. §-a a müvelés alatti határban fekvő legelőkre nézve minden részes félnek feltétlen elkülönitési jogát állapitotta meg, és csupán a különálló vagy másnemü hasznos müvelésre nem alkalmas legelőkre nézve állitott fel korlátozásokat. Lényeges változtatás evvel a rendelkezéssel szemben a javaslatban az, hogy mindennemü legelőt ugyanegy rendelkezés alá von az erdőkkel és a havasokkal. Az elkülönitést az érdemleges tárgyaláson kell kérni. Igaz ugyan, hogy az 1880. évi XLV. tc. 19. § b) pontja világosan az érdemleges tárgyalás feladatául jelöli meg az elkülönitésre igényt tartó részes felek illetményeinek megállapitását és elhelyezését, azonban a 356/93. IM. rendelet 115. §-a alapján utólagos birtokváltozás keresztülvitele czimén az érdemleges tárgyalás után is helyet adtak az eljáró birák ily irányu kérelmeknek. Szükségesnek mutatkozik tehát itt külön kiemelni az eljárás időpontját, a melyen tul az ily irányu kérelmek többé sikerrel elő nem terjeszthetők.
Természetesen az id. sz. IM rendelet is módositandó lesz. Szabatosan körülirja a javasolt szöveg az 1880. évi XLV. tc. 25. §-a utolsó bekezdésével létesitett állandó birtokközösségek terjedelmét; megállapitja azt, hogy az 1880. évi XLV. tc. 25. §-a életbeléptetése után élők közötti jogügylettel szerzett minden olyan illetmény, a melyet a volt tulajdonos is állandó közösségben birt volna, ha átruházás és egyesités folytán a 100 holdat meg is haladja, elkülönitésre igényt nem ad, hanem annak ugyanaz a jogi minősége, mint az egyesités előtt és állandó közösségben használandó. Ez az állandó közösség erdőknél és havasoknál a már befejezett arányositási eljárás után többé sem urbéri, sem polgári peres eljárás utján meg nem szüntethető, sem ha arányositás folytán alkotott közbirtokossáról, sem ha urbéri elkülönités folytán faizás fejében kiadott erdő és havasbeli közbirtokosságról van szó. Az ujra arányositás még azok részére is ki van zárva, a kik azt pl. földesuri jogon, vagy mert eredetileg 100 holdon felüli illetményre igényt tarthattak, az érdemleges tárgyaláson kivánhatták volna. Ez az intézkedés uj elvet nem állapit meg, hanem a joggyakorlat mai állásának felel meg.
Az urbéri faizás gyakorlása fejében kiadott erdőilletmények feloszthatatlansága a törvény és joggyakorlat szerint eddig is meg volt állapitva. A közbirtokossági birtokközösségeknél azonban a törvény a közösség megszüntetését polgári peres eljárás utján nem zárta ki. A joggyakorlatban volt egy-két eset arra, hogy az ily közösségeket polgári peres eljárás utján szándékolták megszüntetni az érdekeltek. A biróságok elutasitották az ily irányu kérelmeket. Legujabban a marosvásárhelyi tábla határozott ily értelemben. E közösségek csak addig állandó közösségek, a mig erdők és havasok a tárgyai. A lehetőség meg van adva arra, hogy az indokolt esetekben egész erdő- vagy havasterületek a legelőkhöz és viszont a legelőterületek az előbbiekhez csatoltassanak.
A müvelési nem változtával az erdő- és havasbeli állandó jellegü közösség a legelőre fennálló rendelkezések szerint már felosztható. A földmivelésügyi minister jogkörébe kell utalni az erdő és legelő kicserélésének engedélyezését, mert az eddigi rendelkezések sok panaszra adtak okot s azok további merev alkalmazása nem volna helyes. Az ötvenes években eszközölt kat. munkálatok tekintet nélkül a terep- és talajviszonyokra, rásütötték az erdő jellegét minden olyan területre, a melyen bokor vagy pár fa volt viszont őserdő területeket nem ritkán legelőnek minősitettek. Az erdőtörvény alapján azután állami kezelésbe jutottak nemcsak a sokszor tévesen erdőknek minősitett területek, de a beerdősült legelők is. Szükséges azért mindenütt, hogy a községek és közbirtokosságok erdői és legelői között határ vonassék, illetve szükséges az, hogy mindazok a területek, a melyek talajviszonyuk és fekvésük miatt rendszeres legeltetésre nem alkalmasak, vagy a melyek feltétlen erdőtalajt képeznek, az erdőhöz és viszont, hogy erdőterületekből a jó talaju, rétmüvelésre, legeltetésre avagy másnemü gazdasági mivelésre állandóan alkalmas területek, a legelő területekhez csatoltassanak.
A XI. Cikkelyhez
Ez a § folyamatban lévő arányositással kapcsolatos tagositási ügyekre foglal magában átmeneti intézkedéseket. A folyamatban lévő ily ügyekre nézve azonban csak abban az esetben rendeli a javaslat I. és X. czikkelyeit alkalmazandóknak, ha jogerős birói határozat a részesedési jogosultságot, az aránykulcsot, annak terjedelmét meg nem állapitotta, avagy ha valamely elkülönitésre igényt tartó részes fél illetményének megállapitása és elkülönitése szintén jogerős birói határozattal meg nem állapittatott. A törvény visszaható erővel tehát nem bir, de a folyamatban lévő oly ügyekben, a melyeknél fogva jogokat még senki sem szerzett, az ujabb intézkedéseket rendeli alkalmazandónak, mint azt pl. az 1871. évi LIII. tc. 85. és 86. §-a is teszi, a mely a jogérvényesen be nem fejezett urbéri ügyeket a törvény hatályba lépte napján az uj intézkedések rendelkezései alá vonja, a hozott jogerős itéleteket és jogérvényes egyezségeket pedig érintetlenül hagyja.
A XII. Cikkelyhez
E czikkben foglalt rendelkezések felvételét indokolja az, hogy a hitelesitési teendőket végző kat. elmérési felügyelőség már jelenlegi szervezetében is csak névleg tartozik a kolozsvári kat. igazgatóság alá, a jövőre vonatkozólag pedig az terveztetik, hogy attól teljesen függetlenittessék. Az ügyek menetét tehát megakasztja, ha a biróság a megkereséseket az eddigi törvényes rendelkezésnek megfelelően olyan hatósághoz kénytelen küldeni, a melynek szerepe csupán arra irányul, hogy a megkeresést azután leadja az érdemleges elintézésre hivatott hatóságnak. A czikknek többi rendelkezése csupán a jelenleg használatban lévő szabatosabb elnevezéseket lépteti a használatból kiment, régibb elnevezések helyébe.
A XIII. Cikkelyhez
Számos panasz merült fel a tagositási költségek egyéni felosztását meghatározó szabályok ellen. Felhozták, hogy a költségek egyéni felosztásának jelenleg hatályban lévő rendszere aránytalanul több terhet ró a kisbirtokosokra, mint a nagyobb birtokosokra, pedig a tagositások hasznát első sorban a nagyobb birtokosok érezik, vagyis azok, a kiknek számos kisebb birtokrészletben elszórva lévő birtokuk a tagositás folytán egy nagyobb birtoktestté egyesül. Ezek a panaszok bizonyos tekintetben jogosultak. Annak a kisbirtokosnak, a kinek birtoka egy vagy két birtokrészletből áll és a ki a tagositás befejezésekor régi birtoka helyett ugyancsak egy vagy két tagban kapja ki birtokát, a tagositásból tényleg csak annyi haszna van, hogy birtokának területe hiteles megállapitást nyer és hogy a tagositás befejezését követő átalakitás során a telekkönyv és a tényleges állapot közt összhang létesül.
Méltányos tehát, hogy ezek a kisebb birtokosok csak a felmérésből vagyis a müködő mérnök (jövőben a földmérő) dijaiból reájuk eső részt viseljék, de ugy, hogy ezekből a dijakból már előzetesen levonassék az a rész, a melyet az állam az átvett kat. munkarészek dija fejében megtérit. Elvileg kétségtelen ugyan, hogy a méltányosság legszigorubb szem előtt tartása mellett minden birtokosnak oly arányban kellene a tagositási költségekhez járulnia, a mily arányban birtokának az értéke a tagositás folytán növekedett. Ez az elv azonban a gyakorlatban kivihetetlen. Éppen azért a méltányosságul a §-ban javasolt rendelkezésnél messzebbmenőleg figyelembe venni nem lehet, mert a gyakorlatban csak ujabb aránytalanságokra vezetne. A § egyéb rendelkezései megfelelnek az eddig fennállott jogszabályoknak s igy bővebb indokolást nem igényelnek.
A XIV. Cikkelyhez
Az 1880. évi XLV. tc. 33. §-a szerint az arányositásra és tagositásra vonatkozó költségvetés jóváhagyása az igazságügyi minister hatáskörébe tartozott, a ki természetesen a költségvetés számszerü megvizsgálását számvevősége által teljesitette. Az 1892. évi XXIV. tc. 33. §-a azonban a rendelkezést eltörölte s ugy az előzetes költségvetés, mint a költségek végleges összegének megállapitását az eljáró kir. törvényszékre bizta s ezzel a kir. biróságokra rótta e munkálatok tisztán technikai részét is. Ez a gyakorlatban számos panaszra adott okot, mert egyrészt idejét rabolja el az érdemleges munkára hivatott birónak, másrészt pedig felületességre vezet, különösen a költségek végösszegének megállapitásánál, miután ez már tulajdonképen az eljárás befejezése utáni időre esik. Ennélfogva czélszerünek látszik ha legalább a költségek végleges összegének birósági megállapitása előtt a vonatkozó számadásokat az igazságügyminister számvevősége számszerüleg felülvizsgálja s ezzel a biróságot a tisztán technikai munka alól felmenti. De ezzel azután az is biztositottnak látszik, hogy a költségek végleges összegének megállapitásánál az eddig tapasztalt felületesség megszünik. Viszont a költségvetés előzetes megállapitásánál a számvevőség szerepe nélkülözhető, mert a költségvetés összeállitásánál a birónak segitségére van a müködő mérnök (földmérő) is és mert az esetleges számadási hibák a költségvetés végleges összegének megállapitásánál kiigazithatók.
Czélszerünek mutatkozik kimondani azt a törvényben, hogy a birtokrendezési költségek kezelése is a közadókról szóló törvények vonatkozó intézkedéseinek megfelelő alkalmazásával történik. Ez által elkerüljük az eddig e tekintetben fennállott bizonytalanságot és kétségtelenné tesszük azt, hogy a pénzügyi közegek a birtokrendezési költségek behajtásáért épp ugy fognak felelni, de viszont épp ugy fognak jutalomban is részesülni, mintha azok közadók volnának. Ez az intézkedés biztositani fogja a birtokrendezési költségeknek gyorsabb behajtását, mert jelenben e kerül különösen a legalsóbb foku pénzügyi és közigazgatási közegek részéről nagyfoku lanyhaság észlelhető. A birtokrendezés, de különösen a tagositási ügyek lassu lefolyásának legfőbb oka a költségek hiánya. Arra pedig, hogy ez a késedelem jogilag és gazdaságilag mily káros következményekkel jár, az általános indokolásban már rámutattam. A tagositási költségek állami előlegezésére vonatkozó eljárás részleteit rendeletek szabályoznák. E rendeletek szerkesztésénél az volna a kiinduló pont, hogy továbbra is az igazságügyministerium kezelje az állami előlegezési alapot, a mely immár 760.000 koronára rug. Az egyes községekben kivetett tagositási költségjárulékokat a birtokosok ebbe az alapba fizetnék be.
Az igazságügyministerium azután - az egyes kir. törvényszékek által előzetesen megállapitott költségvetés alapján - a kir. törvényszékeket évenkint a valószinü szükségletnek megfelelő hitellel látná el, a mely hitel terhére utalványozná a kir. törvényszék - megfelelő ellenőrzés mellett - az év folyamán esedékessé vált összes tagositási költségeket. A mennyiben a jelenlegi állami előlegalap, valamint a birtokosoktól időközben befizetendő költségjárulékok a szükségletet nem fedeznék, a hiány fedezéséről természetesen az állami költségvetés keretében kellene gondoskodni. Az államkincstárt azonban e mellett kár nem érheti, mert az 1880. évi XLV. tc. 35. §-ának rendelkezése e tekintetben kellő biztositékot nyujt. A kamatokban esetleg beállható veszteséget pedig bőven kárpótolja az az előny, hogy a tagositások gyorsabb befejezésével a birtokosok anyagi helyzete javul és igy tejesitőképessége is gyarapszik. A birtokrendezési költségjárulékok az állami költségvetésben egyáltalában nem szerepelnek, azokra az országgyülésnek semmi ingerentiája nincsen. A birtokrendezési költségek tisztán a biróság által megállapitott birósági eljárási költségek, a melyeknek a közadók módjára való behajtása pusztán czélszerüségből rendeltetett el. Ennélfogva kétségtelen, hogy a behajtásra az 1867. évi X. tc. intézkedései alkalmazást nem nyerhetnek. A közelmultban felmerült nehézségekkel szemben azonban czélszerünek látszik ezt a törvényben is kimondani.
A XV. Cikkelyhez
Ez a § a törvényhatóság tiszti ügyészének biztosit a közérdekből beavatkozási jogot a birtokrendezési eljárás körében. A 356/93. utasitás 62. §-a, a midőn az érdekelt felek képviseletét rendezi, a mellett, hogy a csoportképviselet módját megállapitja, a mennyiben egyéni képviseletről a felek nem gondoskodtak, a birói határozatokat a képviselők részére kézbesitteti és a községben szokott módon rendeli közhirré tétetni. Gyakori és sulyos visszaélések merültek fel a közérdek és a tudatlan kisebb birtokosság rovására különösen a jogorvoslatok szándékos elmulasztása körül azért, mert az idézett utasitás 11. §-a szerint az ügygondnokoknak és a képviseleti csoportok képviselőinek jogköre egyezségek kötésére is kiterjedhet. A szükséges jogorvoslatok rosszhiszemü elmulasztása folytán emelkedtek jogerőre sokszor a törvény és felsőbirói gyakorlattal ellentétes határozatok, mert a községi előljáróságok és a csoportképviselők egyetértésével jogorvoslattal azok ellen senki sem élt. Sem a törvény, sem az eljárási utasitás nem adott módot arra, hogy e szabálytalan eljárások felső birói megváltoztatása kérhető legyen.
A jelen javaslat fokozott mértékben kivánja meg a közérdekből való ellenőrzést. A legelőfelosztások, uj közlegelők képzése, a földmivelésügyi ministerium nem mellőzhető határozata a tagositás gazdasági czélszerüsége szempontjából mind indokolják a javasolt rendelkezést. Meg kell adni az utat és módot arra, hogy a felek sokszor könnyelmüségből vagy rosszhiszemüségből egyezségileg ne vonhassák el a szabálytalan módon befejezett eljárást a felülvizsgálat alól. A közérdekből rendelt ezen jogorvoslatok lehetősége már egymagában elég figyelmeztetés a felekre nézve, hogy a törvény szándékos megkerülésével czélt nem érnek. Ilyen jogorvoslatok esetén a felsőbiróság az egyezségeket nemcsak alaki tekintetben és a helyesség szempontjából vizsgálja felül, de megbirálja abban a tekintetben is, hogy nem ütközik valamely törvény tiltó rendelkezésébe, pl. erdő- vagy legelőfelosztások megengedésénél, ujra-arányositás elrendelésénél.
A XVII. Cikkelyhez
E javaslat törvényerőre emelkedése számos rendelet hatályon kivül helyezését, módositását és pótlását vonja maga után. Igy a javaslat rendelkezéseinek megfelelően módositandó lesz első sorban az eljárási utasitás (356/893. IM. számu rendelet), valamint ezen utasitás 41. §-át kiegészitő s az egész határ fogalmát meghatározó 378/99. számu rendelet; az utasitás 45. §-át kiegészitő s a román határon fekvő községek határvonalainak mikénti megállapitására vonatkozó 16.104/99. számu, az ugyane § intézkedéseit kiegészitő s a tagositások el nem rendelése esetében a kolozsvári kataszteri igazgatóság és a m. kir. háromszögmérő hivatal értesitésére vonatkozó 31.915/97. és 31.871/902. IM. számu rendelet és a 38.915/95. IM. szám alatt megjelent közlemény; továbbá az utasitás 56. és 103. §-aival kapcsolatban a kulturmérnöki hivatal közremüködését szabályozó 30.801/89. IM. számu rendelet; az utasitás 117. §-ában szabályozott eljárás után az 58.426/97. IM. számu rendelettel közbeiktatott hitelesitési eljárás.
Az utasitás 41. §-ával kapcsolatban figyelembe veendők lesznek a községek hivatalos elnevezésének használatára intő 26.738/896. számu közlemény; a 45. és 61. §-kal kapcsolatban a hirdetménynek hirlapi közzétételéről rendelkezik 8745/906. IM. számu rendelet; az utasitás 46. §-ával kapcsolatban a néphangulat kipuhatolása iránt intézkedő 6507/81. és 30.882/87. IM. számu rendeletek; az utasitás 59. §-ával kapcsolatban a központi telekkönyvi kivonatok beszerzését elrendelő 2522/85. IME. és az államvasutak igazgatóságának értesitését elrendelő 22.351/87. IM. számu rendelet, valamint a pénzügyigazgatóság és kataszteri felmérési felügyelőség értesitését elrendelő 18.470/895. IM. számu rendelet, továbbá a telekkönyvi kivonatok bélyegmentességére vonatkozó 32.035/80., 33.098. 83. és e kivonatok költségeiről rendelkező 3.150. 80. IM. számu rendeletek is; az utasitás 68. §-ával kapcsolatban a határvonalak pontos meghatározására intő 73.680. 99. IM. számu közlemény, s a határleirásnak a kataszteri szabályok értelmében való teljesitéséről szóló 12.482/897. IM. számu közlemény; az utasitás 72. §-ával kapcsolatban a kataszteri igazgatóság előzetes értesitése a hitelesitési határnapokról szóló 12.137/894. IM. számu rendelet és 20.316/896. IM. számu közlemény; az utasitás 93. §-ával kapcsolatban az iskolákat illető 1/100-ad rész elkülönitése ügyében kelt 16.517/69., 3897/870., 22.488/872., 17.086/77. és 26.138/78. számu rendeletek, a melyek az ország Királyhágón inneni részeiben is hatályosak; az utasitás 101. §-ával kapcsolatban a véderő és feltétlen erdőtalaj, valamint az üzemterv figyelembe vételét elrendelő - az egész országra kiterjedő - 51.056/84., 7984/76. és 1895/89. IM. számu rendeletek; az utasitás 102. §-ával kapcsolatban pedig a hegyes vidékek tagositásáról rendelkező - szintén az ország egész területére vonatkozó - 24,383/78. IM. számu rendelet.
Módositandó lesz továbbá a hitelesitő kataszteri mérnökök teendőit szabályozó 41.353/893. és a kataszteri mérnököknek nem birtokrendezési ügyekben szakértőként való igénybe vételéről szóló 10.279/894. IM. számu rendelet és megfelelő átdolgozandó lesz a birtokrendezési ügyek nyilvántartásáról szóló 27.910/87. IM. számu rendelet. Módositani kell az utasitás 64. §-ával kapcsolatban a mérnökök elleni fegyelmi eljárásról szóló 2417/80., a mérnöki vizsgát szabályozó 9654/891. és 16.500/895. számu, továbbá a mérnökök vállalatainak nyilvántartására vonatkozó 12.303/897. számu rendeleteket és a mérnöki munkadijak nyugtáinak bélyegmentességéről szóló 3562/88. IM. számu rendelet; és kifejezetten hatályon kivül kell helyezni a mérnöki szerződések jóváhagyásának időpontjáról szóló 2366/81. és a hitelesitő mérnökök nyilvántartását szabályozó 40.220/87. IM. számu rendeleteket. Az utasitás 77. §-ával kapcsolatosan át kell dolgozni s a változott viszonyokhoz módositani a szakértők dijazásáról szóló 3147/80., 1331/81., 2478/81., 1096/82., 1152/82. és 41.426/89. IM. számu rendeleteket is. A XIII. és XIV. czikkben javasolt rendelkezések folytán gyökeresen át kell dolgozni a költségek kivetéséről, kezeléséről, kiutalványozásáról szóló 3148/80. (4. p.). 3149/80., 1488/81., 2144/82. és 2144/83. IME. és a 33.703/86., 10.494/88., 17.494/88., 31.551/88. és 25.275/98. IM. számu rendeleteket, valamint a költségek állami előlegezéséről szóló 43.475/892. IM. számu rendeletet is.
