Az előterjesztett pótegyezmény, a melynek jóváhagyását és az ország törvényei közé leendő iktatását a kormány kéri, egy, Magyarország és Ausztria között éveken át vitás kérdésnek végső elintézését foglalja magában.
Az ügy történeti előzményeit illetőleg van szerencsém a következőket előadni: 1867 tavaszán, a magyar ministerium müködésének első idejében, még mielőtt az 1867:XII. tc. alapján a kvótabizottságok kiküldöttek, a magyar és az osztrák pénzügyminister a monarchia szomoru pénzügyi helyzetéről és azokról az eszközökről tanácskoznak, a melyek alkalmazásával ebből a helyzetből ki lehet bontakozni, számitásokat ejtettek meg s többek között arra az eredményre jutottak, hogy az államadóssági terheken, ugy a törlesztésből, mint a kamatozásból eredőkön, segiteni kell. (Gr. Lónyay Menyhért: A Bankügyről, Budapest, 1875. 181. és öv. I.). Időközben (1867 junius utolsó napjaiban) a magyar országgyülés kiküldötte a kvótabizottságot, vagy a mint a magyar bizottság magát nevezte „a közös érdekü viszonyokról szóló XII. törvénycikk értelmében országos határozat alapján küldött országos küldöttséget.” A Reichsrath is az 1867. évi julius 16-án kelt törvény alapján kiküldötte az ő bizottságát. A fönnebb emlitett ministeri tanácskozások eredménye a magyar küldöttség 1867 szeptember 16-án tartott ülésében került napvilágra. Lónyai Menyhért pénzügyminister ugyanis szóval előadta, hogy a két ministerium miben állapodott meg.
E megállapodások a következők voltak:
1. Az államadósságokra nézve a két pénzügyi minister legfeljebb 1868-ik évi május 1-éig az illető törvényhozó testületeknek egy közegyetértéssel szerkesztett előterjesztvényt teend azon czélból, hogy a jelenlegi különböző adóssági czimekből származó tételek, egységes évjáradéki adóssággá (Rentenschuld) lehetőleg széles mérvben változtassanak át, az eddigi kamatélvezet alapján és a fennálló törlesztési járadékok kivihető elenyésztésével.
2. Egyébiránt már most megállapitják, hogy a két pénzügyi minister, mindenik saját törvényhozása elő oly egyenlő alapokon nyugvó törvényjavaslatot terjesztend, mely szerint az államadósság szükségletének fedezésére a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok évenkint 25 millió forintot tevő előzetes megterheltetést vállaljanak, és a fenmaradt teherrészlet ezek és a magyar korona országai közt akkép osztassék fel, mint 70 áll 30-hoz. Ezen elvek szerint fog a fennálló kötelezettségek fedezésére szolgáló 1868-iki szükséglet az illető költségvetésekben a jövő évre eliratni.
3. Hogy mindkét félre nézve, az államadósság fejében teljesitendő fizetési kötelezettség végleg és szám szerint meghatározhassék, egy vegyes küldöttség fog alakittatni, mely az államadósságot ellenőrző bizottság eddigi kimutatásainak alapján, az államadósságok 1867-ik évi deczember 31-ikei állapotát kiszámitandja és az összes hitelkönyveket akkép zárandja be, hogy kapcsolatban a különböző teherczimeknek az első pontban emlitett egységes évjáradéki adóssággá történendő átváltoztatása után és a második pontban kifejezett hozzájárulási arány szerint mindkét félnek meghatározott és többé semmi változás alá nem jöhető évi járuléka kitünjék.
4. A mennyiben a fentebb határozmányok folytán az 1868-ik évben, mint a magyar korona országainak, mind ő Felsége többi országainak budgetjében hiány mutatkoznék, ezen átmeneti év hiánya közös pénzügyi mütét (Creditoperation), még pedig a függő adósság nevelése által fedezendő. Ezen adósságszaporulat a két fél által azon arány szerint viselendő, mint áll 70:30-hoz.
5. Azonban határozottan megállapitják, hogy az 1869-ik évi január 1-től fogva rendes viszonyok között az államszükségleteknél ilyen hiánynak s a deficit hasonló módon fedezésének nem szabad előfordulnia; sőt mindkét részről erővel arra kell törekedni, hogy az államadósságok converziójának keresztülvitele folytán, az adóképesség emelése és ennek mind a magyar korona országaiban, mind ő Felsége többi országaiban igazságos igénybe vétele mellett s végre az államkiadások lehető apasztása által az egyensuly a bevételek és kiadások között helyreállittassék.
6. Az állampénzügy fennálló jótállása a földtehermentesitési adósságokra nézve érvényben marad; azonban mindkét ministerium számára határozottan fentartatik azon jog, hogy az igazgatása alatti területek földtehermentesitési kötvényeinek uj évi járadéki kölcsöné leendő részletes vagy egészbeli átváltoztatását alkotmányos uton eszközölhesse, mely esetben az ebből eredő államadóssági évjáradék többlete az illető ország által lesz fedezendő.
7. Ha mindazonáltal akár a magyar korona országainak, akár ő Felsége többi országainak pénzügyi vezetése azon helyzetbe jönne, hogy saját szükségletét a rendes jövedelmekből nem fedezhetné, és ennélfogva saját költségei vagy a közösügyi kiadások fedezése végett a birodalmi államhitelt kivánná igénybe venni: ez esetben azt csak a másik fél alkotmányos beleegyezése folytán teheti, és ha ezen beleegyezés bekövetkezett is, az ily kölcsönből eredő kamattöbblet kizárólag az illető rész terhére esik.
8. A mi azon rendkivüli szükséglet fedezését illeti, mely a közös védelem czéljából igényeltetik, ha annak fedezése a két fél rendes budgetjéből ki nem telik, ezen összegek közös pénzügyi mütét által is fedezhetők, azonban csakis a birodalmi tanács és a magyar országgyülés beleegyezése után: az ekképen támadt terhek azon arány szerint lesznek viselendők, mint áll 70:30-hoz.
9. Azon függő adósság állandósitására nézve, mely államjegyekből áll, a két ministerium között külön határozmányok fognak keletkezni és 1868-ik évben az ez iránti javaslatok a törvényhozások elé terjesztetni. A két képviseleti testületnek egy további közösen megállapitandó törvényjavaslat fog előterjesztetni az államadósságoknak az állampénzügyminister általi kezelése és e kezelés alkotmányos ellenőrzésére vonatkozólag.
10. Az állampénzügy activáinak igazságos felosztása és felszámitása végett külön leszámoló bizottság (Liquidirungs-Comission) alakittatik. Azonban már előre megállapittatik, hogy a kivetett adókból 1868. év végével fennmaradt activ hátralékok az adó beszedésére illetékes pénzügyi hatóság javára esnek, minden további beszámitás nélkül.
Ezek a megállapodások azonban a magyar küldöttség körében ellenkezéssel találkoztak. (Gr. Lónyay Menyhért IM 333. és köv. old.) Ugyanezért a pénzügyminister az országos küldöttség elé 1867 szeptember 23-án ujabb, módositott megállapodásokat terjesztett, a melyek szövege a következő:
1. § Az 1868-ik évre megállapittatik, hogy fentartva a netaláni számitási tévedések kiigazitását, az államadóssági szükségletből, mely a kamatokból járó jövedelmi adónak s a sorsjegykölcsönöknek levonása után 145.339,07 frtra számittatik, a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok 109.237.312 forint, a magyar korona országai pedig 36.101,702 forintot vesznek át. Az ezen összszükségletben foglalt 62.376,387 forintnyi, ezüstben teljesitendő fizetéseket a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok 46.877,801 forint a magyar korona országai 15.492,586 forint erejéig viselendik.
2. § A fentebbi összegek végleges megállapitása vegyes bizottság küldetik ki, mely az eddigi államadósság-ellenőrző bizottság kimutatásainak alapján, az adósságnak 1867. végén való állását kideritendi s az összes hitelkönyveket lezárandja. Ha ez alkalommal az 1868-iki államköltségvetésbe felvett államadósság mennyiségére vonatkozólag módositás tünnék ki, akkor a két fél járulékai ily oly arányban módosulnak, a mint fentebb kiszámittattak.
3. § 1869-től kezdve a magyar korona országai az 1867 deczember hó végével fenmaradó s az 1868-ik évi költségvetésbe befoglalt államadósságok kamatainak fedezéséhez 29.100,000 forintnyi állandó, további változás alá nem eső évi járulékot fizetnek, ebből 12.000,000 frtot érczpénzben. Ha azonban az előbbi §-ban fentartott bizottsági átvizsgálás által az államadósság 1867. végén való állására nézve lényeges tévedés mutatkoznék, akkor az itt megállapitott állandó hozzájárulási összeg is e különbözetnek megfelelőleg lesz helyreállitandó, s ennél azon felosztási arány veendő mérvül, mely kiszámitásnál alapul szolgált.
4. § Egyszersmind egyességileg megállapittatik, hogy 1868 május 1-jéig törvényjavaslat terjesztesség elő alkotmányos tárgyalás végett, mely által a jelenleg létező különféle adóssági czimek lehetőleg kimeritő módon egységes járadék-adóssággá változtassanak át, s a pénzügyeknek tőkevisszafizetések általi terheltetése lehetőleg kevesbittessék. A mi azon adósságczimek tőkevisszafizetéseit illeti, melyek természetüknél fogva ily egységes járadék-adóssággá átváltoztatásra nem alkalmasak, ezekre nézve törvényesen megállapitandó, hogy a visszafizetésükre megkivántató összegek jövőbeli egységes járadékadóssági kötvények kibocsátása által szereztessenek évenkint be, s hogy az ezen pénzszerzésből származó tehertöbbletet a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok vállalják el, s hozzá a magyar korona országai által csak évenkinti 1.150,000 forintnyi állandó összeg fizettessék, s ebből 150.000 frt ezüstben, ellenben minden, e törlesztések folytán eleső kamatoknak, valamint a statusadóssági kamatszelvények és sorsjátéknyeremények után fizetendő adóknak is a birodalmi tanácsban képviselt országok javára kell esniök.
A fentebbi ezüstben járó 150,000 forint által azonban a földhitelintézettel kötött s mintegy feléig a magyar uradalmakra bekebelezett államjószág-kölcsön határoztatik törleszteni, melyek kamatai a 3. §-ban megállapitott állandó évjáradékban benfoglaltatnak. A magyar uradalmaknak ezen bekebelezett kölcsön alóli teljes felszabadulása után tehát ama 150.000 frtnyi ezüstben járó fizetés megszünik, s a tervszerü törlesztés vagy az egész kölcsönnek korábbi visszafizetése szerint, az évi kamatjáradék is, az államjószág-kölcsön kamatainak Magyarországra eső részéhez képest kevesbitendő. A magyarországi pénztárban elhelyezett biztositékokat és letéteményeket annak idején a magyar pénzügyi igazgatás fogja visszafizetni. Az ezekért járó kamatok azonban a 29.100,000 forintnyi állandó évjáradékban benfoglaltatnak, s a mennyiben a fizetés Magyarországban történik, az összegbe beszámitandók.
5. § A mennyiben a fentebbi határozatok alapul vétele mellett a két fél 1868-ki budgetjében hiánylat fog mutatkozni, e hiánylat ezen átmeneti évre nézve közös hitelmüvelet által fog fedeztetni, mely a függő adósság szaporitásában álland, s ez adósságszaporitás költségeit a két fél azon arányban viselendi, a melyben mindegyikük hozzájárulási hányadával hátramaradt.
6. § De határozottan megállapittatik, hogy 1869. január 1-jétől kezdve a két pénzügyi kormányzat vezérelvét a bevételek és szükségletek közti egyensuly helyreállitásának kellend képeznie. Ha mindamellett a birodalmi tanácsban s a magyar országgyülésen képviselt országok pénzügyi kormányzatai közül valamelyik oly helyzetbe jutna, hogy szükségletének vagy hozzájárulási kötelezettségeinek fedezését a rendes jövedelmi forrásokból kiteremteni nem birná, akkor az erre megkivántató rendkivüli forrásokról saját hitelére köteles gondoskodni.
7. § Midőn mindkét fél érdekében, s különösen oly szükségletek fedezésére, melyek a pragmatica sanctio értelmében a közös ügyekhez tartoznak, rendkivüli kiadások teendők, a netalán czélszerünek mutatkozik ezekre, az 1867-iki XII. törvénycikk 56. és 57. §-ai értelmében a két törvényhozás (birodalmi tanács és országgyülés) jóváhagyásával uj kölcsönt közösen venni fel: ily esetekben a kamatok és az esetre, ha tőkevisszafizetés volna kikötve, ez utóbbi is, a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok s a magyar korona országai között azon arányban fognak megosztatni, a mely a kölcsön felvételekor a pragmatica sanctioból folyó közös ügyek költségeinek fedezéséhez járulásra nézve fennáll.
8. § Az államjegyekből álló függő adósságra nézve mindkét fél közös jótállása fentartatik, az ezen adósság szaporitására, valamint jövőben a megállapitásra (Fundirung) szolgáló rendszabályok csak a két ministerium kölcsönös beleegyezésével s a két törvényhozás (birodalmi tanács és országgyülés) jóváhagyása mellett jön létre.
9. § Mind a magyar korona országainak, mind Ő Felsége többi országainak tetszésükre hagyatik államadóssági kamatjáradékukat adóssági kötvények törlesztése vagy készpénzbeli tőkevisszafizetés által csökkenteni. A törlesztett adósságösszeg kamatainak megfelelő összeg ez esetben a törlesztő pénzügyi kormányzat hozzájárulási tartozásából levonatik.
10. § A mi azon kötelezettségeket illeti, melyek a vasuttársulatok illető szerződésszerü biztositékokból származnak: ezeket a birodalmi tanácsban képviselt országok s a magyar korona országai közül azon fél viseli, a melynek területén feküsznek a vasutak; s ennek megfelelőleg azon visszafizetések is, melyek netalán valamely társulattól az eddigelé nyert előlegek fejében járnak, ugyanazon országokat illetik. A mindkét fél területét átvágó vasutakra, névszerint a déli-, az állam- s az épitendő kassa-oderbergi vonalakra, továbbá a dunagőzhajózási társaságra vonatkozólag külön egyezmény fog köttetni.
11. § Külön leszámolási bizottság küldetik ki megvizsgálni és megállapitani a központi pénzügyek követelési tételeit, melyek - az adóhátralékokat és az előbbi §-ban emlitett vasuttársulatok iránti követeléseket kizárva - az 1867. évi deczember hó utolsó napján már lejárt s még ki nem vett kamatok és tőkevisszafizetések fedezésére vannak határozva.
12. § Mind a birodalmi tanácsban képviselt országok, mind a magyar korona országai kötelezik magukat a közös kiadási és az államadóssági járadékok fedezésére havi bevételeik egy részletét, mely ezen bevételekhez oly arányban van, mint összes járadékuk összege az illető évi kiadási budgetjük főösszegéhez, minden hónapban beszolgáltatni. Ha a havi részletek összege ama hozzájárulási tartozás összegét nem érné föl: kötelezik az emlitett országok magukat, a különbözetet, bevételeikre való tekintet nélkül, teljesen beszolgáltatni, és pedig oly időközökben, hogy a közös pénzügyi háztartás fenn ne akadjon. Ez esetben a közös pénzügyminister a magyar korona országainak vagy Ő Felsége többi országainak pénzügyministerével kellő egyezményre fog lépni.
A most ismertetett megállapodásokat az illető ministerek a két bizottság elé terjesztették. A két szöveg azonosnak mondható.
A két bizottságnál ezek a megállapodások a bizottságoknak 1867. évi szeptember hó 25-én tartott közös zárülésében nyertek elintézést.
A reichsrathnak a megállapodásokra vonatkozó nyilatkozatából minket a következő részlet érdekel: „Mit den § 7. 8 und 9 dieser Punctationen erklart sich die Deputation der im Reichsrathe vertretenen Königreiche und Lander mit dem Bemerken einverstanden, dass unter dem im § 9 erwahnten Zinsengenusse der getilgten Schuldverschreibungen der nach Abzug der Einkommensteuer erübrigende Zinsengenuss verstanden sei.”
A magyar bizottság az államadóssági járulékokra vonatkozó punctatiókat következő nyilatkozattal intézte el: „A felolvasott pontozatokat, melyek a két ministerium közt folytatott hosszas tárgyalások s az Ő Felsége többi országai küldöttségével folytatott értekezések eredményei, olyanoknak találja a magyar országos küldöttség, hogy azok alapján, az 1867-iki XII. törvénycikk által kikötött feltétel alatt és módon, s azon reményben, hogy az idézett törvényben érintett egyéb kérdések is, a melyek a két fél kölcsönös beleegyezésével intézendők el, egész összegükben azon törvény szellemében s a jogok és érdekek kölcsönös méltánylása alapján egyidejüleg megoldást nyernek, a magyar korona országai és Ő Felsége többi országai közt, az államadósságokra nézve, végleges megegyezés jöhet létre.
Midőn e szempontból a magyar országos küldöttség, mely e tárgyban javaslatot késziteni hivatva nincsen, az érintett ministeri pontozatokat az országgyülés figyelmébe ajánlandóknak véli: nem mulaszthatja el kiemelni azon rendkivüli anyagi és erkölcsi hasznot, mely az államadósságok kérdésének oly alapon, a mely Magyarország pénzügyi rendszere önálló kifejtését lehetővé teszi, végleges elintézésből s ez által a kiegyezési mü szerencsés betetőzéséből az országra hárul.”
Ezek után az előzmények után került a törvényjavaslat „az államadósságok évi járulékai egy részének a magyar korona országai elvállalásáról” (1865-1868. országgyülés 139. Ir. sz.) a magyar képviselőház és a megfelelő osztrák javaslat a reichsrath képviselőháza elé. Tárgyalta a javaslatot a magyar képviselőházban az osztályok előadóiból alakult központi bizottság (159. Ir. sz.). A képviselőház IX. osztálya érdeklődött nemcsak a terhek kamatai, hanem a tőkék összege iránti is. Erre az érdeklődésre, ugy látszik, nem reagált senki. A javaslat nálunk, mint 1867. évi XV. törvénycikk, Ausztriában mint 1867. évi deczember 24-ikéről kelt törvény (R. G. Bl. 1868. évi 3. sz.) iktattatott törvénybe. A magyar országgyülés tárgyalása során azt a kijelentést tette, hogy az államadósság unificatiójára vonatkozó javaslat csak az osztrák parlament elé lesz terjesztendő. Mellőzte továbbá a bizottság az 1868-ra eredetileg magasabb (36.101,705 forint) összeggel megállapitott évi járulékot és erre az évre is ugyanazt az összeget fogadta el, a mely eredetileg csak 1869-től kezdve lett volna fizetendő. Erre nézve a két kormány megegyezett.
Ausztriában a kormány 1867 október 8-án terjesztette be a javaslatot a képviselőházban, a mely két napra rá külön kiegyezési bizottságot küldött ki. A bizottság tárgyalásairól az osztrák pénzügyminister magyar collegáját 1867. évi november hó 28-án átiratilag értesitette, közölvén vele, hogy az osztrák bizottság megejtett számitásai szerint a Magyarországra eső kamatjárulék nem 29.105,000, hanem helyesebben 29.188,000 forintot tesz, mihez a magyar pénzügyminister hozzájárulását kéri, értesitette továbbá arról, hogy az osztrák bizottság a 9., most már a 6. §-on a következő módositást ejtette meg: „. . . dass im 2. Alinea des § 6 vor dem Worte „Zinsengenusse” zur grösseren deutlichkeit das Beiwort „effective” vorgesetzt und 2 unter Klammer berufen wurde. Diese vom Ausschusse beliebten Aenderungen sind so unwesentlich, dass sie in dem zwischen den beiden Ministerien abzuschliesenden definitiven Übereinkommen wohl ohne weitere Verhandlung berücksichtigt werden können.”
Az osztrák pénzügyministernek emlitett átiratára 1867. évi deczember 1-én adatott meg a válasz. Ebben az átiratában kifejtette a magyar pénzügyminister, hogy nézete szerint helyesen számitva a magyar adóssági járulék 29.175,000 frtban állapitandó meg, a 6. §-nak tervezett módositásáról azonban sem ebben, sem az 1867. évi deczember 6-ikán kelt átiratában, melyben az osztrák pénzügyminister 1867 deczember 4-én kelt ujabb átirata folytán a magyar államadóssági járuléknak véglegesen 29.188.000 forintban való megállapitásához hozzájárult, nem emlékezett meg, sőt mig a járulékösszege a magyar törvénybe az osztrák bizottság javaslata szerinti felemelt összeggel került, a magyar törvény 6. §-a eredeti szövegében megmaradt.
A kihirdetett két törvény ezek szerint nagyban és egészben azonos, kivéve a most emlitett 6. szakaszt, a melyet az eltérés feltüntetése végett ide iktatunk.
(Ausztriai szöveg:) Beiden Reichstheile ist es freigestellt, ihren Beitrag zu den Zinsen der Staatsschuld durch Amortisirung von Schuldverschreibungen oder Capitalsrückzahlung im Barem zu vermindern. Der dem effectiven Zinsengenusse (§ 2.) der getilgten Schuldverschreibung entsprechende Beitrag wird in diesem Falle von der Leistungsschuldigkeit der tilgenden Finanzverwaltung in Abfall gebracht.
(Magyar szöveg:) Mind a magyar korona országainak, mind Ő Felsége többi országainak tetszésükre hagyatik, államadóssági kamatjárulékukat adóssági kötvények törlesztésére vagy készpénzbeli tőke visszafizetése által csökkenteni. A törlesztett adósságösszeg kamatainak megfelelő összeg ez esetben a törlesztő pénzügyi kormányzat hozzájárulási tartozásából levonatik.
A törvények szentesitése után a két kormány 1867. évi deczember 24-én formaszerinti egyezményt állitott ki. Eredetije nálunk az Országos Levéltárban őriztetik. Ebben az egyezményben, a mely az első vámszövetséget is tartalmazza és a mely hasábosan magyar és német nyelven van kiállitva, a magyar törvényszöveg és a német törvényszöveg szóról-szóra föl van véve. Benne van tehát az egyezményben is a 6. §-t illető fönnebb ismertetett eltérés. Az egyezményt okirat bevezető sorainak egy része, daczára a föntebb emlitett eltérésnek, igy szól:
(Német szöveg:) „. . . und nachdem im Reichsrathe und ungarischen Reichstage unter Anbringung der als notwendig und nützlich erkannten Modificationen über alle Puncte die erwünschte und voll standige Einigung mit dem Erfolge erzielt Wurde, dass die glücklich zu Stande gebracten übereinstimmenden Gesetzwerke unter Allerhöchster Sanction kais. apost. Majestat in die ungarischen Gesetzartikel des Jahres 1867 eingereicht und auch die Ministerien der im Reichsrathe vertetener Lander mit den Gesetzen von 24. Dezember 1867 sum delintiven Abschlusse dieser Vereinbarungen ermachtigt wurden, so werden diese wichtigen, die finanziellen und wolkswirtaschaftlichen Beziehungen beider Thelie regelnden Acte in eine einheitliche Urkunde zusammenfasst.”
(Magyar szöveg:) „. . . és miután a magyar országgyülésen, valamint a birodalmi tanácsban a szükségeseknek és czélszerüeknek talált módositások alkalmazása mellett minden pont fölött a kivánt és teljes egyetértés oly sikerrel éretett el, hogy a szerencsésen létrejött egybehangzó törvényjavaslatok Ő cs. és apost. kir. Felségének legbelsőbb szentesitése mellett 1867. évi magyar törvények közé beczikkelyeztettek és a birodalmi tanácsban képviselt országok ministerei is az 1867 deczember 24-én kelt törvények értelmében, ezen egyezmények végleges megkötésére felhatalmaztattak; ezeknél fogva tehát e fontos mindkét rész pénzügyi és közgazdászati viszonyait szabályozó megállapodások egy egységes okiratban összefoglaltatnak.”
Aláirták ezt az okiratot magyar részről gróf Andrássy Gyula ministerelnök, Lónyay Menyhért pénzügyminister és Gorove István közgazdászati minister, ausztriai részről báró Beust birodalmi kanczellár és báró Becke, a pénzügyministerium vezetője. 1868 márcziusában az osztrák kormány tényleg beadta az államadósságok unificatiójára vonatkozó javaslatot. A javaslat tartalmát illetőleg a két kormány előzetesen nem tárgyalt. A hivatalos iratok között legalább ennek nincs nyoma. 1868. évi márczius 17-ikén átiratot intézett a magyar pénzügyminister az osztrák pénzügyministerhez, a melyben arra való hivatkozással, hogy az 1864. évi adókölcsön kötvényeit Magyarországon is lehet adófizetésekre használni, azt kérte, hogy a tervezett törvényes intézkedést vele bizalmasan közölje.
Erre az osztrák pénzügyminister 1868. évi márczius 22-én megküldötte a conversióra vonatkozó törvényjavaslatot, megjegyezvén, hogy annak első olvasása márczius 24-én veendi kezdetét az osztrák képviselőházban. A javaslat szerint a régi kötvények tulajdonosainak joga lett volna három hónapon belül kijelenteni, hogy a conversiót nem fogadják el. A szelvényadó a javaslat szerint 12%-kal, a nyereményadó 10%-kal lett volna megállapitandó. Az osztrák pénzügyminister által közölt törvényjavaslat a magyar pénzügyministeriumban nem tárgyaltatott, hanem 1868. évi julius 9-én - azzal a megjegyzéssel, hogy a törvény Ausztriában imár meghozatott - az iratok közé tétetett.
Az ausztriai javaslat hosszas bizottsági és plenáris tárgyalások után, a melyek során különböző javaslatok merültek fel, végre igen lényeges módositással elfogadtatott és 1868. junius 20-án (R. G. Bl. 66. sz.) törvényerőre emelkedett. A minket érdeklő rendelkezések közül csak azt emlitjük meg, hogy a törvény rendelkezése szerint az állósitott adósság különböző értékpapirjai egységes 5%-os járadékkötvényekkel becserélendők, melyek kamatai 16%, tovább nem emelhető adó alá esnek. Az 1854., 1860. évi nyereménykölcsönök és az 1864. évi adókölcsön, valamint a megszüntetett jövedékekért járó kárpótlási évjáradék után járó kamatokból 7% helyett 20% vonandó le adó fejében. A javaslattól a törvény ezek szerint abban tér el, hogy a régi kötvények becserélése kötelezővé van téve és az adó 12%, illetőleg 10% helyett 16%, illetőleg 20%-ban állapittatott meg.
Az egységes államadósság kérdésével még egyszer találkozunk.
A két pénzügyminister ugyanis megegyezett egy oly törvényjavaslat előterjesztése iránt, a mely szerint az egységes államadósságot a közös pénzügyminister kezelte volna, a közös függőadósság ellenőrzésére kiküldendő bizottság ellenőrzési teendői az egységes államadósság ellenőrzésére is kiterjedtek volna, végül a kezelési költségekhez bizonyos összeggel a magyar állam is hozzájárult volna (1868. évi képviselőházi irományok 218. szám). Ausztriában az egyezmény törvénynyé vált. (1868 junius 10. R. G. Bl. 54. sz.)
A magyar javaslat azonban ellenzéssel találkozott s az erre vonatkozó iratváltásnak az lett a vége, hogy Magyarországon a fönnebb emlitett ausztriai törvénynek megfelelő törvény sohasem hozatott, minek folytán az osztrák törvény sem volt végrehajtható, hanem Ausztria kénytelen volt 1870. április 13-án ujabb törvényt hozni, a melylyel az egységes adósság kezelés az osztrák pénzügyi kormányra bizatott, az ellenőrzést pedig egyedül a reichsrath ellenőrző bizottsága gyakorolja.
Midőn a magyar országgyülés az emlitett egységes ellenőrzési javaslathoz nem akart hozzájárulni, a magyar pénzügyminister a ministertanács határozata alapján erről értesitette az osztrák pénzügyministert s egyuttal a magyar kormány nevében saját álláspontjának megóvása érdekében kijelentendőnek találta, hogy a magyar kormánynak, figyelemmel arra, hogy a Magyarország részére elvállalt járulék annak idején az addigi államadósság egészére és bizonyos arány felállitása mellett, azzal a fönntartással kell élnie, hogy ha eltekintve azoktól a különbségektől, a melyek az 1867. évi XV. törvénycikk 2. §-ában előrelátott conversióból és a szelvény- és nyereményadóból erednek, eltekintve továbbá az 1867. évi XV. törvénycikk 6. §-a értelmében a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok által foganatositandó tőketörlesztéstől, ha mindezektől a változásoktól eltekintve, az eddigi államadósságok álladékában az osztrák törvényhozás vagy kormány részéről bármely intézkedés történnék, a melyek az 1867. évi XV. törvénycikkbe foglalt egyezmény alapját képező arányt az állami terhek könnyitése által megváltoztatná, ennek a könnyitésnek előnyeiben a járulék arányos leszállitása utján a magyar korona országai is részesitendők.
Erre az osztrák pénzügyminister válaszolván, tudomásul vette a magyar képviselőháznak az adósság kezelésére vonatkozólag elfoglalt álláspontját és az ennek megfelelő intézkedéseket a maga részére kilátásba helyezte. A magyar kormány fönnebbi jogfenntartására pedig az 1867-iki egyezmény illető határozataira való hivatkozás mellett azt mondta, hogy figyelemmel arra, hogy a magyar évjárulék további változás alá nem esik, hogy az osztrák államkincstár által elvállalt több teher folytán a tőketörlesztés utján kevesbedő kamattehernek, ugyszintén a szelvény- és nyereményadónak mind Ausztriának javára kell esnie, Magyarország igényének nincs alapja, de a fönntartásnak egyáltalán nincs gyakorlati jelentősége, mert az unificatióra vonatkozó 1868-iki osztrák törvény szerint az adó nem emelhető fel és ennek folytán az osztrák törvényhozásnak a magyar fönntartásban föltételezett eljárása teljesen ki van zárva.
Ezt a kijelentést a magyar pénzügyminister tudomásul vette és a ministertanács nevében constatálta, hogy a reichsrath a tőketörlesztésnek az 1867:XV. törvénycikk 6. §-ában meghatározott eseteitől eltekintve nem tehet semmi olyan intézkedést, a mely az államadósság leszállitását invoválná. A magyar pénzügyministerium iratai között nincs nyoma annak, hogy a két kormány az egységes járadékra nézve az 1902. évet megelőzőleg valaha még tárgyalt volna.
Az egységes járadéknak az előbbiekben ismertetett kérdése évtizedeken át nyugodott. Ausztria pénzügyi viszonyai és a nemzetközi pénzpiacz helyzete folytán hosszu időn át nem vált aktuálissá az a kérdés, mi történjék az egységes járadékkal. A 4.2%-os kamat jó ideig kizárta azt, hogy az egységes járadék conversiójával foglalkozzanak. Mindkét állam pénzügyeinek a mult század 90-es éveiben végbement consolidatiója és a jelen század elején uralkodott általános kamatlábviszonyok azonban a kérdést fölszinre hozták.
Hozzájárult ezekhez az a további körülmény, hogy midőn a magyar kormány az 1902-iki kiegyezési tárgyalások alatt a készfizetések kötelező felvételének ügyét szóvá tette, a mire alkalmat szolgáltatott az, hogy az államjegyek kényszerforgalma 1903 elején lejárandó volt, a mikor is az 1899-iki valutatörvények alapján a készfizetések ügye a magyar és az osztrák törvényhozások elhatározása alá volt terjesztendő, tényleg adva volt az alkalom arra is, hogy az egységes járadék jövő sorsa szóba hozassék, mert a mindössze 5 milliárd koronát meghaladó egységes járadékból több mint 2 milliárd érczpénzre szólt, a mely érczpénzre szóló kötelezettség az aranyvaluta uralma alatt és az o. é. ezüstforintosoknak mindinkább csökkenő álladékára való tekintettel effectiv aranyra szóló kötelezettséggé változnék.
A megindult tárgyalásoknál az ausztriai kormány arra az álláspontra helyezkedett, hogy
a) a birodalmi tanácsban képviselt királyságokat és országokat a teljes és korlátlan rendelkezési szabadság illeti meg az egész járadék tekintetében, különösen ennek a járadéknak conversiója tekintetében;
b) a magyar korona országai az egységes járadékhoz való hozzájárulásukat csak annak a kamatlábnak az alapján válthatják meg, a mely az 1867. deczember 24-én kötött egyezmény végrehajtásakép kibocsátott kötvények valóságos kamatjának megfelel, ez idő szerint 4.2%-nál nem magasabb kamatláb alapján.
Ezzel szemközt magyar részről az volt az álláspont, hogy az egész egységes járadék conversiója korlátozván Magyarországnak az 1867. évi XV. törvénycikk 6. §-a alapján biztositott visszafizetési jogát. Ausztriának Magyarország kifejezett hozzájárulása nélkül ily conversiót keresztülvinni nem szabad és hogy másodszor, ha Magyarország tőkefizetést teljesit, a tőke 5%-os alapon számitandó, mert az 1867-i egyezmény létrejöttekor az államadósságnak ez volt az átlagos kamatlába.
Legfölebb az a körülmény lett volna figyelembe vehető, hogy 1867-ben az államadósság évi szükséglete, a melyből Magyarország járuléka is kiszámittatott, akkép állapittatott meg, hogy ebből az évi szükségletből az akkor fönnállott 7%-os jövedelmi adó már levonatott. Ezek mellett az ellentétes álláspontok mellett megegyezés nem volt létesithető. A megállapodás az 1902. évi kiegyezési tárgyalások befejezésekor csakis abban történt, hogy mindkét fél fenntartván jogi álláspontját, vitán kivül helyeztetett, hogy Ausztria az egységes járadéknak reá eső részét teljesen autonom módon Magyarország minden ingerencziája vagy a haszonban való részesedésre való igénye nélkül bármikor convertálhatja, mig másfelől kétségtelen, hogy Magyarország az 1867. évi XV. törvénycikk alapján jogositva van járulékát, tőkevisszafizetés vagy kötvények visszavásárlása által bármikor csökkenteni. A tőkésités kérdésében és minden más kérdésben a két kormány a maga jogi álláspontját fönntartotta és a differencziák kiegyenlitésének megkisérlését további tárgyalásokra utalta.
Az ausztriai kormány 1903 február havában a tárgyalások ezen állására való tekintettel törvényjavaslatot is terjesztett be, a melyben az egységes államadósságnak 1902. végén mindössze 5,026.790,045 Kt tevő névértékből kereken 3,620.000,000 K névértékü egységes járadék conversiójára kért felhatalmazást, vagyis annak a névértéknek a conversiójára, a melyet nem a magyar járulékból kamatoztatott és a melynek conversiójához való jogosultsága a fönnebbiek szerint nem volt vitás. Az osztrák parlament a tárgyalások alatt a kormány javaslatát, a mely, mint emlitettem, 3.620.000,000 K névérték converisójára kért felhatalmazást, oda módositotta, hogy a felhatalmazást az egész járadék conversiójára kiterjesztette, ez által is kifejezvén azt a jog felfogást, hogy az egész egységes járadék fölött a rendelkezés joga kizárólag az osztrák törvényhozást illeti.
Röviddel a felhatalmazás elnyerése után az osztrák pénzügyminister a 4.2%-os egységes járadékból a többször emlitett 3,620.000,000 K névértéket 4%-os járadékká tényleg convertálta, mig a maradékot, a tárgyalások előadott állására való figyelemmel, a forgalomban meghagyta és pedig a jegyekre szóló és az ezüstre szóló egységes járadékból annyit, hogy a két kategória egymáshoz való aránya megfeleljen annak az aránynak, a melyben a magyar államadóssági járuléknak papirban és ezüstben fizetendő két része egymáshoz áll.
Ezt volt a helyzet a most befejezett kiegyezési tárgyalások megkezdéséig, a midőn az osztrák kormány a még nem convertált egységes járadék kérdését, kapcsolatban a közgazdasági kiegyezés egyéb ügyeivel, ujból felvetette. A magyar kormány nem zárkózott el a kérdés megvitatásától, mert a gondozására bizott érdekek szempontjából kötelességének ismerte közreműködni az irányban, hogy a rég huzódó kérdés valahára megoldassék, hogy alkalmas időben az államadóssági járulék czimén 1867-ben elvállalt terhen könnyithessen és azt az államiságunk szempontjából is kifogásolható viszonyt, a mely szerint az egyik állam a másiknak adósa, megszüntesse. Ezenkivül hitel- és valutapolitikai indokok is szóltak a mellett, hogy az ügy a két állam fejlett hitelének ás 1892-ben reformált pénzrendszerének megfelelő rendezést nyerjen.
A tárgyalások során azonban kitünt, hogy mindkét kormány ragaszkodik a maga jogi felfogásához. Ezen a téren, a kölcsönösen érvényesithető jogi érvek kimerittettek a nélkül, hogy a kérdés gyakorlati megoldásához közelebb jutott volna. Végre, hosszas tárgyalások után, az az eszme merült fel, hogy a jogi álláspontok kikapcsolásával kiséreljük meg a megegyezés létesitését. Ausztriai részről vettetett fel az a gondolat, hogy az ausztriai kormány hajlandó lenne a tőkésités kérdésében bizonyos engedményekre, ha viszont Magyarország kötelezné magát, hogy évi járulékát bizonyos idő alatt, az 1867. évi XV. törvénycikk 6. §-ában előrelátott módok egyikének, a tőkevisszafizetésnek utján megváltaná és elismerné azt, hogy Ausztria az egységes járadéknak még forgalomban levő czimleteit Magyarország minden további ingerencziája és a conversionális haszonból való igénye nélkül convertálhatja.
A magyar kormány nem hagyhatta figyelmen kivül, hogy jogi álláspontjához való merev ragaszkodása által nehézségeket támaszthat ugyan Ausztriának a tekintetben, hogy az egységes járadéknak még forgalomban levő részét is convertálhatja, de viszont nem zárkózhatott el az elől sem, hogy jogi álláspontján való megmaradása és évek hosszu során át tartó jogviták folytatása által megfosztja az országot attól a lehetőségtől, hogy kedvező pénzpiaczi viszonyok beálltával az ország terhein könnyitsen. Az 1867. évi XV. törvénycikkbe foglalt egyezmény szerint Magyarország „állandó további változás alá nem eső” évi járulék fizetésére van kötelezve, a melyet csakis a törvény 6. §-ában megállapitott módon képes apasztani. Ámde épen ennek a módnak mikénti alkalmazása volt vitás és a vita eldöntésére hivatott forum nem állott rendelkezésre.
Meggondolandó volt az is, hogy az egységes járadéknak még forgalomban levő és legnagyobbrészt Ausztriában elhelyezett nagy névértékére való tekintettel - 1.400,000.000 K névértéket meghaladó van még forgalomban - Magyarország az évi járulék apasztását czélzó müveletének sikeres végrehajtásánál Ausztria együttmüködésére van utalva. A mindezekből a tekintetekből eredő nagy felelősség tudatában a kormány a kompromisszum eszméjét nem utasithatta el.
Ámde midőn a kormány ráállott arra az alapra, hogy bizonyos idő alatt a magyar járulék tőkevisszafizetés utján megváltassék, ezt a javaslatot csak meghatározott feltételek alatt fogadhatta el. Először is, eltekintve attól, hogy a tőkésités kérdése hogyan oldatik meg, meg kellett követelnie, hogy a tőkefizetés számára a tőke nagyságához mérten elegendő hosszu idő álljon rendelkezésre; meg kellett követelnie, hogy a tőkefizetés tekintetében vállalandó kötelezettség oly körülmények beálltától tétessék függővé, a melyek a tőkefizetésnek pénzügyi technikai lehetőségére emberi előrelátás szerint biztos következtetést engednek. Meg kellett végül követelni azt, hogy Ausztria a tőkefizetés czéljaira kibocsátandó magyar államadóssági kötvények kelendőségét törvényes intézkedésekkel biztositsa és pedig két irányban.
Abban, hogy köteles legyen Ausztria, ha Magyarország akkora tőkeösszeget fizet, hogy et technikailag lehetséges, az egységes járadék még forgalomban levő czimleteinek megfelelő névértékét visszafizetésre fölmondani és ez által a magyar czimletek számára helyet teremteni. Másodszor abban az irányban, hogy a járulék megváltására kibocsátandó magyar államadóssági czimletek Ausztriában időhatárhoz nem kötötten a közszolgáltatások terén az osztrák járadékadósság czimleteivel azonos elbánásban részesüljenek és minden befektetési czélra, ideértve a gyámoltak és gondokoltak pénzeinek az elhelyezését is, alkalmasakká tétessenek és pedig nemcsak az első alkalommal kibocsátásra kerülő magyar czimletek, hanem azok is, a melyek ezeknek a czimleteknek az idők folyamán netalán foganatositandó későbbi conversióinak czéljaira ki fognak bocsáttatni. Végre föltételül kellett kitözni azt is, hogy az államjószágkölcsön (domaniális kölcsön) kérdése is, - a mely kérdés az előzetes tárgyalások alatt nem tétetett szóvá, - rendeztessék.
Az 1867. évi XV. törvénycikk erre a kölcsönre csak azt mondja, hogy a magyar korona országainak 1.150. 000 frtot tevő hozzájárulásából az egységes adósság törlesztéséhez ennek a kölcsönök tervszerü törlesztéséig évente 150.000 ezüst frt ennek a kölcsönnek a törlesztésére forditandó, hogy továbbá a kölcsön körülbelül fele része erejéig magyar kincstéri birtokokra is be volt kebelezve és hogy a kölcsönnek Magyarországra eső kamatai Magyarország évi járulékában bennfoglaltatnak, de hogy az évi járadéknak erre a kölcsönre eső része mennyi, nincs megmondva. A kölcsön tervszerü törlesztése 1912-ben lejárván, Magyarországnak most emlitett tőke- és kamatfizetése megszünik és azzal apad a járulék, de hogy az utóbbi czimen mennyivel, az 1867. évi XV. törvénycikkből nem derül ki. Ausztriában az volt a felfogás, hogy ugyanaz az arány, a melyben a magyar járulék az egységes államadósság összes szükségletéhez áll, alkalmazandó a magyar járuléknak a domaniális kölcsönre eső részére, mert 1867-ben az alapszámitások megejtésénél semmi különbség sem tétetett az egyes adósságnemek között, a melyekből az államadósság akkor állott.
Ez az arány 23 86639% és tényleg a domániális kölcsön évi szükségleténél az ausztriai állami költségvetésben fedezetkép Magyarország hozzájárulása 1869 óta ekkép számittatik évi 783.599 frttal (1.567,198 koronával). Ezzel szemben Lónyay idézett munkájában emliti, hogy Magyarországot a domaniális kölcsön fele terheli és ennek folytán az évjárulékban a kölcsön kamatainak a fele szerepel. A kérdés tisztázandó volt, mert e nélkül nem volt megállapitható, hogy mennyi voltakép az az évjárulék, a mely a domaniális kölcsönre eső kamatok levonása után fennmarad és a mely, ha a járulékot tőkefizetés utján megváltatni akarjuk, tőkésitendő. Miután ausztriai részről ezek a kikötések elvileg elfogadtattak, a kompromissum elvi alapjait megtaláltuk.
A tisztelettel előterjesztett javaslatba foglalt pótegyezmény tartalmazza a fönnebbiek szerint létrejött megegyezés tüzetes megállapitását. E szerint mindenekelőtt egyezségileg megállapittatott, hogy a magyar évi járulékból a doméniális kölcsönre 990,000 frt = 1. 980,000 K esik érczpénzben. Ez az összeg a kölcsön évi kamatszükséglete kereken 30%-ának felel meg. Az ilyen rendezés elfogadható voltára támpontot találtam azoknak a hosszas tárgyalásoknak erre a kérdésre is kiterjedő részleteiben, a melyek a két pénzügyminister között a közös aktivák megosztása iránt 1869-ben megindultak.
Megállapittatott továbbá, hogy az 1867 előtti időből származó és magyarországi pénztárakban elhelyezett tiszti biztositékok kamatai, a melyek Magyarország évi járulékában bennfoglaltatnak és a mely biztositéki tőkék visszafizetését 1867-ben Magyarország magára vállalta ugy, hogy a visszafizetett tőkék kamatjával az évjáradék apad, a már eddig visszafizetett tőkék kamataival együtt 28.330 frt 24 krt, azaz 56,660 K 48 ft tesznek és hogy ezeket a biztositékokat Magyarország ezentul saját számlájára fogja kamatoztatni és visszafizetni.
Ez által a különben is alárendelt természetü megállapodás által a kérdésen anyagilag változás nem esik, a változás mindössze az, hogy ezeknek a biztositékoknak az ügye az államadóssági járuléktól teljesen különválasztatott, a mit a tervbe vett végleges rendezés megkövetelt. A most emlitett két tétel levonása után Magyarország évi járuléka az államadósság terhéhez 29.169.669 frt 76 kr = 58.339,339 K 52 f, ebből érczpénz 10.786,000 frt = 21.572.000 K. Ezt a járulékot kötelezi magát Magyarország huszonkét év alatt tőkefizetés utján megváltani, ugy azonban, hogy ez a huszonkét év csak akkortól számit, a mikor az osztrák kormány a még forgalomban lévő papirra és ezüstre szóló 4.2%-os egységes járadékczimleteket visszafizetésre fölmondja. Hogy az osztrák kormány ezt megtehesse, minthogy 4.2%-os és nagy névértékü adósságról van szó, természetes kedvező pénzpiaczi viszonyokra van szükség. Az osztrák kormánynak az a ténye, hogy az egységes járadékot fölmondja, egyuttal a mi kötelezettségünk kezdő időpontja, de egyuttal emberi előrelátás szerint fokmérője annak, hogy kötelezettségünket mi is kedvező viszonyok között fogjuk teljesithetni.
Könnyitik helyzetünket a többi megállapodások, elsősorban a tőkésitésre vonatkozó kikötés. Megállapodtunk ugyanis abban, hogy ha a járulékot a huszonkét évi időtartam első tiz évében váltjuk meg, a fönnebbi 58.339,339 K 52 f járulékunk 4.325%-kal tőkésitendő. Ha a megváltás a huszonkét évből fennmaradó tizenkét év alatt történik, az általunk fizetendő tőke minden évben 3.345,452 K 53 fillérrel, vagyis annak az összegnek egytizenketted részével emelkedik, a mely a 4.325%-os tőkésités közötti különbségnek megfelel. A huszonkettedik esztendőben e szerint már csak az egységes járadék mai kamatlába mellett válthatjuk meg évi járulékunkat. Arányosan alkalmazandók ezek az elvek, ha részletfizetések történnek, a minek jogát fönntartottuk. A korábbi osztrák álláspont szerint a domaniális kölcsön kamatai czimén csak 1,567.198 K lett volna levonható és a tőkésitendő évjárulék a tiszti biztositékok kamatainak levonása után 58.752,141 K 52 ft tett volna, a mi az eredeti osztrák jogi álláspont szerint 4.2%-os alapon lett volna tőkésitendő.
Ez 1.398,860. 512 K 38 ft tett volna. A 4.325%-os tőkésités és a domaniális kölcsön kamatai iránt létesitett megegyezés alapján a megváltási tőke 1,348.886,462 K 89 f. A megegyezés tehát 49.974.040 K 49 f tőkeengedményt képvisel. Az osztrák kormány köteles, ha évjárulékunkat egyszerre váltjuk meg, az annak megfelelő névértékü egységes járadékkötvényeket visszafizetésre fölmondani; ha részletfizetést teljesitünk, a fölmondásra csak akkor van kötelezve, ha legalább is annyit fizetünk, hogy az ekkép nyert tőkével a papirra vagy ezüstre szóló egységes járadékból annyi névértéket vonhat be, mint a mennyit a mi járulékunkból és pedig annak papirra vagy érczpénzre szóló részeiből kamatoztat. Ez a korlátozás technikailag indokolt. A tőkefizetés czéljaira kibocsátott, vagy ezek helyébe netalán később lépő magyar államadóssági czimletek Ausztriában adó- és bélyegilleték tekintetében állandóan, tehát időhöz nem kötötten, oly elbánásban fognak részesittetni, mint az osztrák járadékadósság czimletei. Ugyancsak állandóan minden befektetési czélra, gyámoltak és gondnokoltak pénzeinek elhelyezésére is alkalmasak. Ez a két rendelkezés nézetem szerint biztositja, hogy az ügynek a jelen egyezmény értelmében való rendezését a pénzpiaczi viszonyok jobbrafordultával tényleg végre is hajtsuk.
Az egységes járadéknak, mint a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok adósságának netáni conversióját akár felszólalás, vagy részesedési igények támasztása által hátráltatni akkor, a midőn az anyagi tartalmu kérdések terén megegyeztünk, nem lett volna indokolt. Ezért az egyezményben ingerencziánk és részesedésünk iránt a tárgyalások során támasztott igényeket a megegyezés érdekében el is ejtettük. Hasonlóan a kölcsönös kereskedelmi és forgalmi viszonyok szabályozására vonatkozó szerződésben javasolt eljáráshoz, a mely szerint a szerződésből folyó vitás kérdések választott biróság elé utaltatnának, a pótegyezményben is kölcsönösen kikötöttük, hogy ha akár az alapegyezmény, akár a pótegyezmény értelmezése vagy alkalmazása körül vita keletkeznék, ez választott biróság döntése alá bocsáttassék. Annak a megvilágitására, hogy a domaniális kölcsönnek 1912-ben történő teljes törlesztése után és a megegyezés végrehajtása esetén a magyar államháztartás mai terhével szemben a helyzet hogyan fog alakulni, szolgáljon néhány számadat.
A domaniális kölcsön törlesztése után elesik évi 300,000 K hozzájárulásunk a kölcsön törlesztéséhez, elesik évi járulékunknak az a része, a mely ennek a kölcsönnek kamataira szolgál és a melyet a fönnebbiek szerint egyezségileg 1.980,000 Kval állapitottunk meg, összesen ezen a czimen 2.280,000 K. Föltéve, hogy a járuléknak megváltására szükséges összeget 4%-os járadékkötvények értékesitése utján szerezzük be, az évi kamatmegtakaritás természetesen függ attól a netto-árfolyamtól, a melyen kötvényeinket értékesiteni tudjuk. A tőkésitendő évi járulék tesz 58.339,339 K 52 ft. A visszafizetés czéljaira kibocsátandó 4%-os kötvények évi kamatszükséglete pedig tesz:
| netto értékesitési árfolyam mellett: | az évi megtakaritás tehát: | |||
| 94%-os | 57.399,423 K 95 ft, | 939.915 K 57 f, | ||
| 95%-os | 55.795,219 K 49 ft, | 1.554.120 K 03 f, | ||
| 96%-os | 56.203,602 K 62 ft, | 2.135.736 K 90 f, | ||
| 97%-os | 55.624.184 K 04 ft, | 2.715.155 K 48 f, | ||
| 98%-os | 55.056.590 K 32 ft, | 3.282.749 K 20 f, | ||
| 99%-os | 54.500.463 K 15 ft, | 3.838,876 K 37 f, | ||
| 100%-os | 53.955,458 K 52 ft, | 4.383,881 K - ” |
Hogy ezek közül melyik árfolyam vehető alapul, természetesen előre meg nem állapitható. Támpontul szolgálhat az a körülmény, hogy az osztrák kormány a 4.2%-os czimleteinek conversióját alig viheti előbb keresztül, mint a midőn a 4%-os járadéka a pari árfolyam körül fog jegyeztetni. Ez a következtetést enged arra, hogy mi hozzávetőleg milyen árfolyamon értékesithetjük ugyanaz időtájt 4%-os járadékunkat, a melynek elhelyezése érdekében Ausztriában, a hol az egységes járadék legnagyobb része van elhelyezve, a fönebb ismertetett intézkedések tétetnének.
Azt hiszem, nem tulzok, ha a magyar korona országainak teherkönnyebbitését az államadóssági járuléknak tőkefizetés által való megváltása utján legalább is kereken évi két és fél millió koronára teszem. Az előadottak alapján azt hiszem, megnyugvással kérhetem az egyezménynek jóváhagyását, a mely hivatva van egy rég huzódó vitás kérdést végleg rendezni és ezzel annak a közgazdasági kiegyezésnél is folyton szemmel tartott czélnak is szolgálni, hogy a két állam közötti vitás kérdések, a mennyire csak lehet, apasztassanak és a mely e mellett lehetővé teszi, hogy az államháztartásunk terheink alkalomadtán tetemesen könnyitsünk.
