A büntettekről és vétségekről szóló 1878:V. tc. -nek első javaslatát Pauler Tivadar igazságügyminister 1873-ban, második átdolgozott javaslatát pedig Perczel Béla igazságügyminister 1875-ben terjesztette az országgyülés képviselőháza elé. Az 1880:XXXVII. tc. ezt a törvénykönyvet (Btk.) a kihágásokról szóló 1879:XL. tc. -kel (Kbtk.) együtt 1880. szeptember hó 1-én léptette hatályba.
Btk. -ünk egészben véve receptiv feldolgozása a német, osztrák, franczia, olasz és belga büntető törvényhozás és büntetőjogi tudomány azon korbeli fejlődési fokának, a mely korban keletkezett. Csupán a büntetési rendszer tekintetében tér el a Btk. a most emlitett jogrendszerektől annyiban, hogy a hosszabb tartamu és sulyosabb nemü szabadságvesztés büntetéseknél az angol fokozatos, illetőleg az irországi Corfton-féle börtönrendszert fogadta el. A Btk. és Kbtk. tervezetének elkészülte óta több mint harmicz év, e két törvénykönyv hatályba léptétől fogva pedig közel három évtized telt el. Ugyanezen évtizedek alatt a büntetőjog tudománya és a külföldi büntető törvényhozás több irányban nagy haladást tettek. Számos államban olyan uj törvények, illetőleg uj törvénykönyvek léptek hatályba, amelyek a büncselekményekkel szemben folytatott küzdelemnek helyesebb és hathatósabb eszközeit és módozatait állapitották meg, mint a magyar büntetőtörvénykönyvek. Másrészt e hosszu idő alatt a gyakorlati alkalmazás, a mit minden törvénykönyvnek egyedül biztos próbaköve gyanánt kell tekinteni, kétség nélkül megállapitota büntetőtörvénykönyveink egyes jelentékeny fogyatkozásait és szembetünő hézagait. Ilyen hibái Btk. -ünknek részben közösek azokkal a törvénykönyvekkel, a melyeknek felhasználásával készült, s melyeket több olyan államban, a hol hatályban voltak, időközben uj törvényekkel kiegészitettek, módositottak vagy teljesen hatályon kivül is helyezték. Egyik legfőbb fogyatkozása tételes büntetőjogunknak az, hogy valamennyi büntettesre, nevezetesen a fiatalkoru, alkalmi büntettesekre épen úgy, mint a megrögzött, szokásszerü gonosztevőkre ugyanazon büntetési eszközöket rendeli alkalmaztatni. Ezenfelül a birói gyakorlat évtizedek óta minden kétségen felül megállapitotta azt, hogy a Btk. a minősitett lopás büntettét és egy-két más büncselekményt tul szigoruan büntet, ellenben más, Magyarország területén az utóbbi évtizedekben nagyon elharapódzott üzelmeket pl. a „leány-kereskedés” elnevezés alatt ismert kerités büntetendő cselekményét egészen megtorlatlanul hagyja vagy legalább ezekkel szemben igazolatlanul enyhe.
2. Épen abban az időben, a mikor a magyar törvényhozás a büntető törvénykönyvet, mely a XIX. század első hét évtizedének jogfejlődésével megegyezett, megalkotta, mind egyes törvényhozásokban, mind különösen irodalmi téren uj utakat nyitó, a tételes jogoktól alapjainkban eltérő irányok merültek fel. Ez uj irányok irodalmi téren eleinte tuzott követelésekkel léptek fel és a tételes jogokat teljes felfogatással fenyegették. A tudomány kimutatta a tulzásokat és visszaszoritotta a jogosulatlan követeléseket. Ebben a tudományos küzdelemben diadalra jutott néhány helyes eszme. Helyesnek kell elismerni az utolsó évtizedek tudományos kutatásainak azt a megállapitását, hogy nemcsak a büncselekménynek jogi fogalmát kell tekintetbe venni, nem csupán a büntettek és vétségek tényálladéki ismérveinek szabatos jogászi meghatározására kell törekedni, hanem mind a büntető törvényhozás, mind a büntetés végrehajtása körül különösen sulyt kell helyezni a büntettesek egyéniségére és arra is, hogy a büntetendő cselekmények elkövetése és számuknak növekedése a megelőzés és a büntetésvégrehajtás eszközeivel lehetőleg gátoltassék. Az egyéniség figyelembevétele szempontjából nevezetesen a törvényhozásnak arra kell törekednie, hogy az elsőizben büncselekményt elkövetett, gyakran csupán megtévelyedett alkalmi büntettesek, különösen azok, a kik menthető emberi gyarlóságból és nem aljas indokból követték el a büncselekményt, főleg pedig a fiatalkoruak, a kiknek erkölcsi romlásba jutását többnyire társadalmi környezetük hatása idézi elő, lehetőleg mentsenek a szabadságvesztésbüntetés megbélyegző hatásától és a rövid tartamu közös elzárás rendszerint rontó befolyásától. De az egyéniséget figyelembe kell venni az ellenkező irányban is és a törvényhozásnak feladata, hogy a mig az alkalmi büntetteseket és a fiatalkorukat megmenteni, addig a megrögzött, különösen a visszaeső büntettesek ellen legszigorubb intézkedésekkel nyujtson védelmet a társadalomnak. A büntetés végrehajtása terén szerzett tapasztalatok bebizonyitották, hogy a rövid tartamu, főleg az egy-két napi fogház- és elzárásbüntetés alkalmazás agyakran több bajt okoz mind az elitélteknek, mind az államnak és társadalmonak, mint amennyi jó hatással jár. A büntető törvényhozás terén fel kell használni azon tudományos kutatások erdményét is, a melyeket a bünügyi embertan és az elmekórtan munkásai, valamint a társadalmi környezetnek a kriminalitásra gyakorolt befolyást vizsgáló kriminologusok és bünügyi statisztikusok, továbbá a kriminálpolitikai irány uttőrö irói a régi tételes büntetőjogok elmaradt és egyoldalu álláspontjával szemben az utolsó évtizedekben elvégeztek. Értékesiteni kell különösen a materiális büntetést pótló azt az eszközt, a mely a büntetés feltételes felüggesztésének intézményében kinálkozik, a mely a legujabb tudományos és törvényhozási munkálatoknak kétségtelenül helyes eredménye.
3. Büntetőtörvénykönyveink ellen mindjárt hatályba léptüknek első idejében többféle kifogást emeltek és számos heves támadást intéztek. E támadásnak hatása alatt és a törvéynkönyv gyakorlati alkalmazása körül szerzett tapasztalatok figyelembevételével az igazságügyi kormány még az 1888. év május havában meginditotta a Btk. kiegészitésére és módositására vonatkozó előmunkálatokat, a melyek befejeztével Szilágyi Dezső igazságügyminiszter 1892. május 18-án egy törvényjavaslatot terjesztett a képviselőház elé. A törvényjavaslat az igazságügy bizottsághoz utasittatott, de minthogy a következő években más nagy jelentőségü javaslatok vártak elintézésre, ez a novelláris munkálat még bizottsági tárgyalás alá sem került. Erdély Sándor igazságügyminister az 1895. évi igazságügyi költségvetés tárgyalása alkalmával az 1892. évi javaslat visszavonta és ujabb törvényelőkészitő munkálatokat inditott meg. A büntetőtörvénykönyvek módositása és kiegészitése tárgyában ezóta 1898-ban, 1901-ben és 1903-ban több szakférfiu nagyobb terjedelmü törvénytervezetet készitett, a melyeket az igazságügyi kormány által összehivott szaktanácskozmányok tüzetesen tárgyaltak volt. Az évek hosszu sora óta végzett törvényelőkészitő munkálatok átvizsgálása után az igazságügyi kormány szükségesnek tartja azt, hogy addig is, mig a büntetőtörvénykönyvek szélesebb körü módositásának és kiegészitésének előkészitő munkálatai, a melyek huzamosabb időt vennének igénybe, befejezést nyerhetnének, egy kisebb keretü törvényjavaslatban pótoltassanak e törvénykönyveknek azok az égetőbb hiányai, amelyeknek megsüzntetése a gyakorlati élet tapasztalatai és a jogászi közvélemény szerint immár elodázhatlan feladatnak tekintendő. Ebből az okból 1906. október havában oly törvénytervezet készült, amely a büntetőtörvénykönyvek alkalmazása körül észlelt legnagyobb visszásságok és igazságtalanságok javitását, illetőleg a leglényegesebb hiányok és hézagok pótlását czélozza. Ez a törvénytervezet az 1907. év január havától április haváig tartott nagyobb szaktanácskozmányon, valamint más szakkörök részéről is tüzetes megbeszélés tárgya volt és főleg a gyakorlati szakférfiak megjegyzéseinek figyelembevételével teljesen ujból szövegeztetett. A most bemutatott törvényjavaslat nem érinti a büntetőtörvénykönyvek rendszerét, hanem néhány kisebb jelentőségü, de szintén sürgősnek jelzett módositás mellett, négy főtárgyra szoritkozik, Nevezetesen: a) a magyar törvényhozásba is beilleszteni javasolja a röviden u. n. „feltételes elitélés”, helyesebben a büntetés feltételes felfüggesztésének intézményét; b) hatályon kivül helyezi a büntető törvénykönyveknek a 12 éven aluli terheltekre, valamint a 12-16 éves fiatalkoruakra vonatozó rendelkezéseit és azok helyett megfelelőbbeknek mutatkozó uj rendelkezéseket vesz fel; c) módositja a lopást és tulajdon elleni kihágást tárgyazó némely rendelkezéseket; d) kezdeményezze azt, hogy a leánykereskedés (a nemzetközi irodalomban „traite des blanches”) neve alatt ismert és agyarországon is rendkivül elharapódzott szégyeneltes üzelmek továbbterjedésének gát vettessék.
E törvényjavaslat előterjesztésekor kell azonban azt, hogy a büntető törvénykönyveknek módositása és kiegészitése az igazságügyi kormány nézete szerint más irányokban is mellőzhetlenül szükséges. Az igazságügyi kormány gondoskodott is arról, hogy haladék nélkül tovább folyjanak azok a nagyobb terjedelmü törvényelőkészitő munkálatok, melyek szükségesek abból a czélból, hogy a Btk. -nek mind általános, mind különös része mindazokban az irányokban, melyekben ez a gyakorlat tapasztalatai, valamint a tudomány és a törvényhozás haladása folytán szükségesnek mutatkozik, módosittassék és kiegészittessék. Mihelyt a gyakorlat igényeinek és a tudomány álláspontjának megfelelő revizionális törvényjavaslat elkészült és a gyakorlat szakférfiainak birálata alá lesz bocsátható, az igazságügyi kormány törekedni fog azt lehetőleg rövid idő alatt az országgyülés elé terjeszteni.
A büntetés feltételes felfüggesztésének eszméje nem uj. Mint igazságos büntetés és mint a büntettesek ellen folytatott küzdelem czélszerü fegyveres oly természetes alapgondolaton nyugszik, hogy mindenütt nyomára akadunk, a hol a törvényhozás a büntetés alkalmazásában a biró kezét nem kötötte meg. A régibb és az ujabb időkban egyaránt alkalmazták. Hazánkban sem volt az ismeretlen. A többi erkölcsi büntetéssel együtt azonban a XIX. század folyamán a büntetésnek ez a módja is elenyészett. A rendszeres törvénykönyvekbe nem vétetett be; mert annak a törekvésnek, hogy a birói önkény a büntetési rendszer szigoru szabályaival minél szükebb térre szorittassék, kevésbbé felelt meg. Csak a század utolsó évtizedeiben - ugyanakkor, mikor a kriminologikus iskola feltételes első képviselői a büntető jogtudomány szinterén mejelentek, - jutott ismét előtérbe a büntetés felételes felfüggesztése az erkölcsi büntetések gondolatával, azzal a gondolattal, hogy nem kell minden büntettet materiális büntetéssel sujtani, nem kell az embernek szenvedését szaporitani, ha az államhatalom ily büntetés nélkül is elérheti a czélját. A kriminológikus iskola a büncselekmények megelőzésére a leghatékonyabb eszközt ismerte fel benne s programmjának legsürgősebben megvalósitandó követelményei közé vette fel. Az intézmény alkalmasnak mutatkozik arra, hogy a tételes jogi büntető rendszernek több nagy hiányt megszüntesse. A törvényhozások ennélfogva egymásután megkisérelték szabályozását. 1878-ban Boston városa, 1880-ban Massachusetts államának többi törvényhatósága és városai, 1886-ban Queensland és Uj-Seeland, 1887-ben Anglia és Dél-Austrália, 1888-ban Belgium, 1889-ben Kanada, 1890-ben Victoria, 1891-ben Francziaország, 1892-ben Luxemburg, 1893-ban Portugália, 1894-ben Norvégia és Uj-Dél-Wales, 1894 és 1900 között több svájczi kanton, 1901-ben New-York állam, 1904-ben Olaszország, 1905-ben Dánia illesztette be jogrendszerébe. A Németbirodalom legtöbb államában 1894 és 1897 között a feltételes megkegyelmezés formájában rendeleti uton léptették életbe. MÁs államokban (Austria, Svájcz, Görögország) javaslatok készültek az intézmény létesitésére.
A tudományos világ tulnyomó része szivesen csatlakozott a mozgalomhoz. A Nemzetközi büntetőjogi egyesület (Union Internaitonale de Droit Pénal) a legégetőbb büntető politikai következményt látja benne. Kétségtelenül egyes államokban, hol ezt az intézményt megvalósitották, csak sok ellenzés leküzdésével tudott az magának utat törni; mig p. o. a Németbirodalomban főként a hivatalos körök s biróságok tagjai körében nyilvánvaló ellentállás következtében, az intézmény alapgondolata csak más alakban valósulhat meg. De még Németországban is, hol máig sem nyert tiszta alakjában befogadást, a jogászgyülésen megnyilvánuló általános jogászi közvélemény 1891-ben elvileg helyeselte azt és megvalósitását kivánta. A magyar jogászvilág nagy része lelkesedéssel tört mellette lándzsát. Azok is, a kik egyik-másik alakjában ellenzik, elismert alapgondolatának czélszerüségét, igazságosságát. Már Szilágyi Dezső felvette igazságügyi programmjába s javaslatot is terjesztett arról a törvényhozás elő. A magyar jogászgyülés 1896-ban mellette nyilatkozott. A képviselőház igazságügyi bizottsága ismételten sürgette; a büntetőjog reformja tárgyában tartott szakértekezletek határozzák többsége minden alkalommal mellette foglalt állást.
2. Az intézmény a külföldi államokban, melyek jogrendszerükbe beillesztették, a hozzáfüzött várakozásnak teljesen megfelelt. Amerika egyes államaiban közel három évtized óta sikerrel alkalmazzák. Ez idő alatt nélkülözhetetlen büntetési módnak s a büntettesek ellen folytatott küzdelem egyik leginkább czélravezető eszközének bizonyult. Részletes statisztikai adataink vannak immár Amerika mellett Angol-, Franczia-, Olasz-, Németországról, Belgiumról és Norvégiáról. A biróságok mindenütt szivesen alkalmazzák s a megfontolás tárgyává tehető esetek 15-25%-ában a kedvezménynek helyet adnak. Angolországban alkalmazásának első tizenöt évében a letartóztatottak száma 30,000-ről 18,000-re szállt le. Le Jenne belga és Monis franczia igazságügyminister, valamint Trade a nagynevü szocziologus kétséget kizáró módon megállapitották, hogy a visszaesésnek a kilenczvenes években bekövetkezett nagymérvü csökkenését ennek az intézménynek a hatására kell visszavezetni. A kedvezményt az esetnek 5, legfeljebb 15%-ában kellett ujabb büncselekmény elkövetése miatt visszavonni, mig a tag értelemben vett visszaesések száma általában meghaladja a 20%-ot. A német államokban a feltételes megkegyelmezés az esetekben mindegyre növekvő, legutóbb 80-85%-ában járt teljes sikerrel. A legerősebb gyakorlati bizonyiték a mellett, hogy az intézmény a hozzá füzött reményeket kielégitette, az, hogy egyetlen államban sem, a hol megvalósitották, nem kivánták eltörlését, sőt Francziaországban kiterjesztették az ujitásoktól erősen elzárkozó katonai biráskodásra is.
3. Az intézményt kétféle alakban ismerik a tételes jogok. Az egyik az angol-amerikai jogterületen honosodott meg, a másik a belga és a franczia törvényhozás nyomán az európai kontinens államaiban terjedt el. Amerikában ugy szervezték az intézményt, hogy a büntettes előéletét és életviszonyait külön felügyelő tisztviselők (probation officer) a birói tárgyalás előtt behatóan megvizsgálják. Ha e felügyelő tisztviselők jelentése nyomán a biróság a büntettes életviszonyaira tekintettel az ő biztosabb megjavulása szempontjából kivánatosnak tartja, hogy az elkövetett büncselekmény miatt büntető megtorlásban ne részesittessék, ha reméli, hogy vádlott ily módon a társadalom hasznos tagjává lesz, akkor a büntettes a felügyeletére próbaidőt állapit meg s erre az időre az itélethozatalt felfüggeszti. Ha a vádlott a próbaidőt kifogástalanul tölti el, ugy tettének büntetőjogi következményei alól szabadul, ügyében az eljárást megszüntetik. A kotinensen elterjedt franczia-belga rendszer szerint a biróság a büntettest mindes esetben a cselekményével kiérdemelt büntetésre elitéli. Egyuttal azonban, ha a körülmények indokolják, meghatározott próbaidőre felfüggeszti a kiszabott büntetés végrehajtását. Ha az elitélt a próbaidő alatt ujabb büncselekményt nem követ el, a felfüggesztett materiális büntetés végrehajtása elmarad.
Az angol-amerikai rendszernek kétségtelenül sok előnye van. A vádlott, ha arra érdemes, nemcsak a materiális büntetésről, de az elitéltetés megbélyegző hatásától is szbadul. A próbára bocsátott egyéneket hathatósan ellenőrzik. Azon jogszabályoknak alapgondolatához képest, melyeket Boston városa 1878-ban alkotott s melyeket különböző amerikai államok sok változatban hatályba léptettek, az illető állam területére külön felügyelő tisztviselőt szerveznek. Ez a hivatalnok rendszerint a rendőrség tagja és hivatalos kötelességeinek teljesitésében rendőrtisztviselői hatalmat gyakorol. Némely államok azonban ujabb tapasztalatok felhasználásával a felügyelő tisztviselőket nem sorozzák a rendőrség tagjai közé és azok hatáskörét is megosztják a legfőbb felügyelő és az elsőbb hivatalnokok közt. A nők felett a felügyeletet nők gyakorolják. Mindenfelé akadnak oly philantrópok is, a kik emberbaráti érzésből indittatva külön dij nélkül támogatják teendőikben a felügyelő tisztivselőket. A felügyelő tisztviselő feladata, kutatni a büncselekmény miatt letartóztatott egyének jellemét és cselekményét; tájékozódni a felől, vajjon remélhető-e az illetőnek büntetés nélküli megjavulása? Irásbeli feljegyzéseket készit kutatásainak eredményéről. Ugyanez a tisztviselő némely államokban szigoru felügyeletet gyakorol a pórbára bocsátott felett, aki köteles havonként egyszer személyesen jelentkezni, köteles ott lakni, a hol a felügyelő tisztviselő számára kijelölt, köteles kimutatni, hogy becsületes keresménye van; lakczimének változtatását bejelnteni és ha a szabadonhagyásnak feltételeit nem teljesiti, vagy azokkal meg nem egyező magaviseletet tanusit, a felügyelő tisztviselő őt ujból letartóztathatja. Igen nagy hátránya azonban e rendszernek, hogy az a szigoru, mondhatni rendőri jellegü felügyelet, melyet a felügyelő tisztviselő gyakorol, a próbára bocsátottnak helyzetét hosszu időn át valóban nem kivánatossá teszi.
Az amerikai rendszer megvalósitása, főleg a felnőttekre nézve, hazai viszonyaink között még alig legyőzhető nehézségekkel járna. Hiányzik az a szervezet, melynek segélyével a biró a vádlott előéletéről és viszonyairól már eleve tájékoztást szerezhet sa vdlott felett állandóan megfelelő erkölcsi felügyeletet gyakorolhat. Nem remélhetjük, hogy mindenütt, különösen a vidéken is, elegendő alkalmas, tapintatos, hivatásának és feladatának magaslatán álló ilyen felügyelői tisztviselőt találhatnánk. Ellenben megkisérli a javaslat, bár jelentékeny módositással, felhasználni ezen felügyelet alatt tartás intézményé a 18 éven aluli fiatalkoruakra nézve azért, mert velük szemben különösen szükség van arra, hogy szabadonhagyásuk után tanusitott munkásságuk és gyakorlatuk ellenőriztessék és akaraterejük a büncselekményre vezető motivumokkal szemben lehetőleg megaczéloztassék. A fiatalkoruakra nézve a javaslatnak 21. és 22. §-a szabályozza a próbára szabadonhagyást, azonban nem szerez külön felügyelő tisztviselőket, hanem az ellenőrzés hathatós gyakorlását a patronage-nak már megindult szervezésétől és különösen a székesfővárosban már is hathatósan végzett társadalmi tevékenységtől várja. A felnőttekre nézve az intézmény megvalósitásánál nem maradt más hátra, mint a franczia-belga rendszer követése. E rendszer egyébként a kontinens többi államai os magukévá tették, sőt elfogadta azt már több amerikai állam is (Queensland, Dél-Austrália); Angolországban is többen előnyösebbnek tartják és felmerült oly inditvány, mely az amerikai rendszer helyére ott is a kontinensen elfogadott rendszert kivánta életbe léptetni. Annyi bizonyos, hogy több szempontból ennek a rendszernek is van előnye a másik felett. Ebben a biróság a tényeket megállapitja, a bünösséget kimondja. A vádlott erkölcsi büntetést szenved s a jogrend és a sértett fél ezzel elégtételt kap. Az erkölcsi büntetésnek csak kiegészitő materiális része, a szabadságvesztés- vagy a pénzbüntetés marad el. Mig tehát az államhatalom a büntettes eköcsi érdekét megvédi, tiszteletben tartja és érvényesiti a közrend és a sértett fél jogos érdekeit is, a mire az amerikai rendszer kevésbbé alkalmas. E pozitiv és negativ okok lebegtek az igazgágyügyi kormány előtt, mikor az intézmény belga-franczia rendszrét fogadta el.
4. Az intézmény több ellenzője, különösen a német és az osztrák jogászok annak helyére a feltételes megkegyelmezést ajánlják. A büntetés feltételes felfüggesztésétől az ajánlott intézmény abban különbözik, hogy a kedvezményt az elitélteknek nem a biróság, hanem egy általános felhatalmazást tartalmazó legfelsőbb kegyelmi tény alapján a kormány adja meg. Ezt a megoldást a javaslat nem fogadta el. A kegyelmezés czélja és természete szeirnt a büntető igazságszolgáltatásnak csakis kivételes, kisegitő intézménye lehet, mely akkor jő alkalmazásba, a midőn a konkrét esetben a méltányosság vagy igazságosság követelményeit kivételesen a törvény vagy a birói itélet ellenében kell érvényre emelni. A feltételes megkegyelmezés intézménye a kegyelmezés jogát az igazságszolgáltatás rendes eszközévé tenné és a biró müködési köréből oly feladatokat vonna el, a melyeknek a biró az elitélt egyéniségének, életviszonyainak és az eset összes többi körülményeinek közvetlen ismeretében jobban felelhet meg s a melyeket a büntetés feltételes felfüggesztésének keretében az igazságszolgáltatás törvényes intézményeként épen azért czélszerübben lehet reá ruházni. E rendszernek különben is a büntetések feltételes felfüggesztése felett semmi különös előnye nincs, mig ellenben alkotmányjogi és politikai szempontból a kegyelmezésnek a vgrehajtó hatalom részéről való ily rendszeres és kiterjedt alkalmazása aggályokat kelthetne s a kegyelmezési jogot tulajdonképeni természetéből egészen kivetkőztetné.
5. A büntetés feltételes felfüggesztése jogi természetét tekintve, a visszaesés megelőzésére sok esetben alkalmas büntetési nem. Ellenzői majdnem kizárólag a büntető jogtudomány klasszikus iskolájának követői közül kerülnek ki, kik nem tartják összeegyeztethetőnek a büntetés jogalapjával és alapeszméjével. Sem az 1843. évi javaslat, sem a hetvenes években készült Btk. nem fogadja el alapelvéül a klasszikus büntetőjogi iskola egyoldalu, merev állásfoglalását. A Btk. alapelve - mondja a ministeri indokolás - nem az erkölcsi igazság egymagában és igy nem is egyedül a bünhődés; a büntetőtörvény az igazság és a hasznosság egyesitett elveiből képezett alapelvben gyökerezik, melyet mint a művelt világnak a tudomány és a törvényhozások által szentesitett alapelvét tesz magáévá. E törvényjavaslat a czélszerüség elvének messzebbmenő teret enged, mint a Btk. engedett. De az erkölcsi igazság követelményeitől eltérni legkevésbbé sem kiván. Nem hagyja azt figyelmen kivül akkor sem, mikor a büntetés feltételes felfüggesztését jogrendszerünkbe beilleszti. Az erkölcsi igazság ugyanis nem kiván materiális büntetést. A büntetés lényege az államnak, a közhatalom jogi és erköcsi felfogást képviselő biróságnak tiltakozása a bűncselekményben rejlő jogsértés ellen. Az ember nemcsak fizikai fájdalom és hátrány iránt fogékony, hanem benső világában éppen oly sulyosan, talán sulyosabban rzi a bűnösség megállapitásában foglalt erkölcsi büntetés sujtó hatását, mint a materiális büntetés végrehajtásával okozott szenvedést.
Az elmult idők folyamán különböző eszközöket és módokat ismert az emberiség. Olyan büntetéseket azonban, melyeknek igazságossága örök időkre érvényes, melyek a büncselekménynyel mindenkor egyenlő arányban állnak, a büncselekményben rejlő rosszat egyenlő mértékben ellensulyozzák és sujtják, melyek a sértett erkölcsi és jogi rendnek mindenkor egyformán nyujtanak elégtételt, megállapitani nem tudott. Abszolut érvényü, abszolut igazságos büntetés nincs. Nemcsak a sértett jogtárgyak értéke, hanem a közfelfogás és a büntettesek erkölcsi fogékonysága is változik. Elmaradt időkben, vad népeknél a legbarbárabb testi büntetésnek sincs oly hatása a közrendre és a büntettesre, mint egy előrehaladott, felvilágosodott, erkölcseiben szelidült korban a közhatalom egyszerü tiltakozásának. Az erkölcsi büntetés, megfelelő viszonyok között, hathatós és egydül igazságos büntetés. Kielégiti a bűncselekménynyel sértett erkölcsi igazság követelményeit. Soha nem is volt teljesen ismeretlen. A csalás, a társadalom, az államélet állandóan élt vele. A büntető törvényekből csak ideiglenesen maradt ki; az ujabb codexek - mint pl. az olasz - visszaállitották, a felvilágosodott birák ma is alkalmazzák.
Az általános művelődés a büntetések enyhizésére vezet. A művelt embert, a kinek fokozott erkölcsi szükségletei vannak, kisebb erővel lehet megfékezni, mint az érzéketlen, durva bűntettest. A büntetőjog enyhitést mutató iránya történelmi tény s a müvelődés terjedésének természetes folyománya. Ha az erkölcsi büntetéseket nélkülözhette is az elmult század büntető joga, alkalmazására fel kell jogositani a XX. század biráját. Az erkölcsi hatások iránt fogékony, magasabb fejlettségü népnél gyakran elég lesz a bűnösség kkijelentésében rejlő rosszallás magában véve is arra, hogy a jogrend és a sértett fél magát kielégitve érezze, a tettes cselekményének jogsértő jellegét belássa és a további bűncselekményektől tartózkodjék. Ám a szabadságvesztést vagy a pénzbüntetést megállapitó, de egyuttal feltételesen felfüggesztő itélet több az egyszerü birói rosszallásnál, melyet magában foglal; annál szigorubb büntetés. A felfüggesztés ténye tehát nem szünteti meg a büntetést, nem fosztja meg a maga erkölcsi jellegétől és sulyától, nem hagyja büntetlenül a cselekményt. Nem sérti az erkölcsi igazságot ez az intézmény azzal sem, hogy az elitélt későbbi magaviseletétől teszi függővé, hogy csak erkölcsi vagy anyagi büntetést is szenvedjen-e? A büntetés alapja a elkövetett bűncselekmény marad. De a bűnösség sulyára nagy fokban a büntettes egyénisége irányadó s a próbára bocsátás - mint az individnalizácziónak egyik legalkalmasabb eszköze - csak kitolja az itélet határozottá válását, hogy az alternativ birói határozat csak akkor váljék döntővé, véglegessé, mikor már hosszabb időn át ellenőrizték a bűntettest, a kit bűncselekményének elkövetése előtt megfigyelni nem lehetett. A büntetés feltételes felfüggesztésének rendszerét tehát jogrendszerünkbe az erkölcsi igazság sérelme nélkül annál is inkább beilleszthetjük, mert ez az intézmény a büntetés jellegét megőrzi, maga is büntetési mód. Mikor jogrendszerünkbe beillesztjük, szemeink előtt főleg a Btk. büntetési rendszerének káros következményekkel járó hiányai lebegnek, milyenek első sorban az individualizácziónak szük körre szoritása s a rövid tartamu fogház- és elzárásbüntetés. A büntetés feltételes felfüggesztésének legfőbb czélja, hogy e hiányokon segitsen, az individualizáczió körét kiterjessze s a rövid tartalmu fogház és elzárás-büntetésnek pótszeréül szolgáljon.
6. Tételes jogunk kis tért enged az egyáni sajátosságok kellő méltatására, a mit a büntető jogtudomány ma már ellenállhatatlanul követel. Ma már semmi kétség az iránt, hogy tekintet nélkül az elkövetett cselekmény sulyára másként kell bánni azokkal, a kik lelki romlottság és meggyökeresedett bűnös hajlam nélkül, talán csak a véletlenül összejátszó körülmények hatása alatt kerültek a törvényekkel összeütközésbe, mint azokkal, a kiknek cselekményében a tettes nagyobb romlottsága miatt a jogi és erkölcsi rendre nagyobb veszedelem rejlik. A bűntettesek jelleme és életviszonyai nem egyformák. A büntetés hatását is különbözően érzik. A megáltalkodott, gonosz hajlamokkal telt egyénre, a visszaeső büntettesre még a szigoru materiális büntetés is alig gyakorol erkölcsileg javitó, bensőleg átalakitó hatást, ezek gyakran még a hosszu szabadságvesztésbüntetést is őszinte fájdalom nélkül töltik el. Az erkölcsi hatások iránt még fogékony és romlatlan lélek ellenben már saját büntudatának sulya alatt megtörik, fájdalommal viseli tettének a lelkiismeret elégületlenségében s mardosó érzésében megnyilatkozó következményeit, mélységes hatást gyakorol reá már magában véve az elitélés ténye és az a gondolat is, hogy megbüntetése esetén nem teljesitheti családja iránt tartozó kötelességét. Amott teljes mértékben alkalmaznia kell a birónak a büntetésben rejlő anyagi hátrányt, hogy arányosan és czéltudatosan sujthassa a tettest; emitt, ha igazságos akar maradni és szolgálni akarja az állam erkölcsi czélját, a büncselekmény jogsértő voltának kijelentésén, a bünősség megállapitásán tulmennie szükségképen nem kell. A szeretet örök törvénye szerint inkább enyhitve, mint fokozva a megtérő büntettes benső fájdalmát, erősitenie kell őt jóra irányuló szándékában. Ezt a czélt az emberi lélek törvényesi szerint sokszor csak ugy szolgálhatja, ha büntető hatalmát a tettes egyéniségéhez és életviszonyaihoz alkalmazva, nemcsak azt érezteti az elitélttel, hogy az állam meg tudja torolni a jogrenden esett sérelmet s meg tudja törni az ártó indulatokat, hanem egyuttal azt is, hogy meg tud bocsátani azoknak, a kik emberi gyarlóságukban a törvény iránt tartozó engedelmességről megfeletkeztek, de bizonyságot tettek arról, hogy a jó utra térni komolyan és tevékeny bünbánattal törekednek. E megbocsátás lehetősége nélkül a büntetőhatalom kezelése nem lehet minden esetben igazságos és eredményes. A materiális büntetés nemcsak fokozza a szenvedést, de a lélek jó és rossz indulatainak belső harczában gyakran az utóbbiak győzelmét segiti elő azokkal az elkerülhetetlen következményekkel, a melyekkel a büntetés végrehajtása jár. Ha elvesszük annak a szabadságát, a kit gonosz indulatok nem vezettek s csak körülményei, talán hibáján kivül s első izben sodortak a törvénynyel ellentétbe, s rásütjük homlokára a börtönviselt ember bélyegét, vagy megfosztjuk őt csekélyke vagyonától, hogy elégtételt szolgáltassunk a sértett jogrendnek, akkor esetleg többet teszünk, mint a mit az igazságszolgáltatás elve követel. Az ily emberben könnyen a dacz érzését kelthetjük fel s megingathatjuk benne a társadalmi intézmények igazságos szellemébe vetett hitét s elkeseredettségében a helyett, hogy megmentenők a becsületes életnek, a büntettek és a bosszuállás utjára tereljük őt.
A visszaesők számának állandó szaporodásában ott, hol a büntető igazságszolgáltatás csak a megtorlás eszközeit ismeri és a visszaesők számának csökkentésében ott, a hol feltételes elitélés kedvezménye is alkalmazást nyer, kétségtelen bizonyitékát találjuk annak, hogy a helyes büntető igazságszolgáltatás nem nélkülözheti a megbocsátásnak és könyörületnek ezt az intézményét. Igaz, hogy nehéz, de nem lehetetlen feladat elé állitjuk a birót, a midőn kivánjuk tőle, hogy a tettesek egyéniségét vizsgálat tárgyává tegye s intézkedéseit ennek eredményéhez képest állapitsa meg. Kétségtelen, tévedhet a biró az ember megitélésében; de maga az intézmény természete korrigálja az ő tévedéseit. A büntetés feltételes felfüggesztésében ugyanis mintegy alternativ büntetés megállapitása rejlik: ha a tettes méltó a kedvezményre, vissza akar és tud térni a becsületes emberek közé, csak erkölcsi büntetése lesz cselekményének helytelenitésében; ha kényszereszközöket is kell alkalmazni, legalább társadalmi szempontból vett átalakitására, végre fogják rajta hajtani a fizikai büntetést is. A büntetéstől függ, hogy későbbi magaviseletével megmutassa, melyik büntetés való egyéniségéhez. Az egyéni különbségek figyelembevételének, az individualizácziónak ez a gondolata, a modern büntetőjogtudománynak immár általánosan tért hóditó és érvényesülésre törő követelménye. Egyelőre helyesen fog az beilleszkedni büntetőtörvényeinkbe abban a szükebb keretben is, a melyben azt a büntetések feltételes felfüggesztésének intézménye megvalósitja s ezen az uton büntetéseinknek sorozata is az igazságosság elvének megfelelő büntetési móddal fog kiegészittetni és teljesebbé válni.
7. Mig a büntets felfüggesztésének létjogát az erkölcsi igazság szempontjából az egyéniesités elve biztositja, czélszerüségének legfőbb indoka, hogy a rövid tartamu fogház- és elzárásbüntetés pótlására alkalmas. Az utolsó évtizedek tudományos mozgalmaiban minden kétséget kizárólag megállapitották a gyakorlati férfiak részéről is általánosan elsimert tényt, hogy a rövid tartamu szabadságvesztésbüntetés nemcsak nem czélszerü, hanem ellenkezőleg gyakran elősegiti a büntettes erkölcsi romlását. E büntetés arra nézve, a ki még nem volt alzárva, erkölcsileg sokszor romboló hatással van. Környezete azontul őt börtönlakta embernek nézi, nem fogadja magába, gunyilja, megveti, szinte üldözi és nem akarva is belekényszeriti ujabb bűncselekmények elkövetésébe. Arra nézve pedig, a kinek kellő erkölcsi érzéke nincs, a rövid szabadságvesztésbüntetés ugyszólván semmi nyomasztó fájdalmas s egyuttal felemelő hatást nem gyakorol; sőt lassanként szinte hozzászoktatja a büntettest a börtönhöz, mely igen rövid idő alatt nem éreztetheti kellően a szabadság elvesztésének sujtó hatását. A rövid tartamu szabadsávvesztés továbbá javitó befolyást az elitéletekre nem gyakorolhat; rövid idő alatt a jellem kinövéseit kigyomlálni nem lehet; az elitéltet rendszeres, jellemképző munkához az alatt nem foghatják, önfegyelmezéshez nem szoktathatják, a rendes élet becsülésére nem tanithatják. Mig egyesekre semmi hatást nem gyakorolt, sőt sokan a téli hónapokban szivesen fogadott ajándéknak tekintik azt, addig a még erkölcsi érzésüktől meg nem fosztott egyéneket kegyetlenül sujtja és szinte határként emelkedik az fel előttük többé-kevésbbé becsületes multjuk s teljesen becstelen jövőjük között. Az elitélt lelki állapotában csüggedést, kétségbeesést idéz elő; azt a tudatot ébreszti fel benne, hogy a társadalom tisztelt és hasznos tagja többé már nem lehet; másfelől kiöli belőle a szégyenérzetet, a büntetéstől való félelmet, melyben többé veszteni valót nem lát. Elveszti önbizalmát a megjavulás lehetősége iránt. E mellett pedig nagy veszélyt rejt magában a rövid tartamu s igy osztályozás alá alig vehető, rendszertelen fogházbüntetés az elitéltek érintkezése folytán. Hazánkban, sajnos, a fogházak állapota még most sem teljesen kielégitő. Az elitéltek: gyermekek és öregek, a megtévedt és a romlott emberek sokhelyt együtt töltik büntetésüket. A bün contagiuma folytán ily helyeken az erkölcsi romlás feltarthatatlanul hódit; gazdag tapasztalataink mutatják, hogy a fogházak a büntetés végrehajtásának mai rendszere mellett sokszor a büntettnek valóságos iskolái. Itt kötnek egész életre szóló szövetségeket; itt ássák meg erkölcsi sirját a büntettek utjára tévedt, még megmenthető ifjuságnak, a romlott környezetben szerezvén meg a büntettek fondorlatos eszközeinek ismeretét. Az állam nemcsak nem menti itt meg, de egyenesen a társadalom tudatos ellenségeivé neveli a még megmenthető alkalmi büntetteseket. A rövid időtartami szabadságvesztésbüntetést ez idő szerint nem tudjuk mással helyettesiteni, mint - nem szólva itt a fiatalkoruakról - a büntetés tartamának meghosszabbitásával a már romlott és a büntetés felfüggesztésével a még könnyebben megjavitható büntetteseknél.
8. A büntetés feltételes felfüggesztése azonfelül, hogy alkalmas esetekben nélkülözhetővé teszi a rövid tartamu szabadságvesztésbüntetést, a büntetés egyik czéljának, az ujabb cselekmények elkövetésétől való visszatartó, fékező hatásának már természeténél fogva is eredményesebben felel meg. Ha ugyanis általánosan elismert tény, hogy a büntetéstől való félelem visszatartó hatást gyakorol, úgy kétszeresen nyilatkozik meg ez a hatás, ha az elitélt már kiszabott, de mégis elkerülhető büntetéssel áll szemben. Igaz ugyan, hogy a törvények egyaránt köteleznek mindenkit; de nincsenek minden ember lelki állapotához egyenlően mérve. A rendes, az erkölcsi és értelmi tekintetben egészséges ember megérti azokat és alkalmazkodik hozzájuk. Az értelmileg gyönge, az erkölcsileg beteg, vagy a pillanat hatásától elragadott egyéb ezt a más lelki állapotához mért törvényt könnyen megszegi. Most biró elé kerül; többé nem mint rendes átlagember, a kit a törvényhozó tartott szem előtt, hanem mint meghatározott jellemmel, szokásokkal, gyöngeségekkel biró egyén; a biróság megismeri őt, felismeri cselekvésének inditó okait; módjában áll a törvények szentségére, az erkölcs tiszteletére, a jogsértések kerülésére már nem igy, minden embernek szóló általános parancsban, hanem az ő egyéniségéhez mért itélet kapcsán figyelmeztetni őt. A törvény tilalma általánosan szól s büntetési szankcziója határozatlan, a büntettes elkerülni is remélheti. Az itélet egyenesen a büntettest érinti, büntetési szankcziója határozott, az elitéltet kétséget kizárólag sujtani fogja, ha az a kijelölt idő alatt ujból jogsértést követ el. A törvény általános fenyegetésével szemben ennek az itéletbe foglalt s egyenesen az elitélthez intézett különös fenyegetésnek bizonyára nagyobb hatása lesz. Nyomor, könnyelmüség, szenvedély, gondatlanság könnyen összeütközésbe hozhatják a törvényekkel, melyekre eddig a büntettes nem is gondolt. Ha azonban az elkövetett büncselekmény nem nagyob sulyos, ha a büntettes módot nyer a megtérésre s megtérése szándékát a már kimondott itélet, felette függő s minden pillanatban lecsapni kész pallosként ellenőrzi, ugy ha az elitéltben van még egy kis vágy a becsületes élet után, vigyázni fog lépéseire, uralkodni fog szenvedélyein, megtanul engedelmeskedni tudatosan a törvénynek, fegyelemhez szokik, megaczélozza akaraterejét, önmagának legyőzésén épülő önérzete megnövekszik s megszereti a tisztességes életet. Ebben áll a büntetés feltételes felfüggesztésének egyik legfontosabb eredménye.
9. Nem kevésbbé fontos az a gazdaság-politikai szempont, hogy az elitéltet az ilyen itélet nem ragadja ki munkaköréből, nem teszi ki családját a nyomornak, de érezteti vele, hogy mindez bekövetkezik, ha ujból megsérti a mások jogkörét. Ha látjuk a létért való küzdelemben elbukott embereket, nem nehéz elgondolnunk, mily könnyen bukik el ujra az, a ki e nehéz küzdelembe még a rabviselt ember erkölcsi bélyegét is viszi magával, kinek jelleme a rendesnél amugy is gyöngébb.
10. A büntetés feltételes felfüggesztésének egy bár nem czélzott, de önálló eredménye lesz végül az államkincstár sok kiadásának megtakaritása. A megtakaritott összegen javithatjuk börtöneinket és szolgálhatjuk a praeventio érdekeit. A megtakaritás nem jelentéktelen. Hiszen csak a ki. biróságok által elitéltek közt mintegy 40.000 azoknak a száma, kiknél a fogházbüntetés feltételes felfüggesztése megfontolás tárgyává tehető.
11. Az intézmény nagy előnyei és igazságos alapgondolata ellenére már keletkezésénél nem állott ellenzők nélkül s még jelenleg is tekintélyes hangok emelkednek ellene. De a felhozott kifogásoknak részben nincs meggyőző ereje, részben nincs döntő jelentősége. A büntetés jogalapjából levont elvi aggályok mellett, melyekről fentebb volt szó, fel szokták hozni mindenekelőtt, hogy a megtorlástól, a törvény szigorától való félelem ereje gyöngül, ha a büntettes remélheti, hogy a reá kiszabott büntetést végrehajtani nem fogják. Már az is csökkenti a repressiótól való félelem fékező erejét, hogy minden büntettes reméli, hogy büntettét fel nem fedezik és ha felfedezik is, esetleg sikerül elkerülnie a bünösség kimondását. Ha mindehhez még azt a reményt is hozzáfüzheti a büntettes, hogy a megállapitott bünössége miatt kiszabott büntetést sem hajtják végre, akkor a büntető törvénynek hatálya elvész és a biróság müködése megbénul. Ennek következtében azután csorbulást szenved a birói tekintély. Állandó gyanusitás tárgya lesz a biróság azon a czimen, hogy pártosan használja discretionárius jogát. E gyanusitások oly országban, mint hazánk, a hol a felekezeti, faji, nemzetiségi különbségek már eddig is annyi belviszályt okoztak, könnyen a közbéke feldulásához vezethetnek. Osztálybiráskodás következik be. A biró nem a szerencsétlen szegény proletárt kiméli meg a büntetéstől, hanem gazdag barátait s a hatalmasokat; nem kriminál-politikai eszközt lát majd az intézményben, hanem kegyelmi jogot, melyet tetszése szerint használhat. Nem elég erős a birói kar ily nagy hatalom kezelésére; gyönge birák kezében pedig az egyenesen önkényre s rettenetes tévedésekre vezet. Még a legjobb birói kar mellett is nagy egyenlőtlenség, jogbizonytalanság áll be a büntető igazságszolgáltatásban; mert ha a törvényhozó tisztán és határozottan látja előre, mely esetekben kellene alkalmazni a kedvezményt, kérdés, hogy czélzatát megérti-e, egyenlően magyarázza-e majd a biróság? A törvénynek van egységes akarata, a biróságnak nincs; a hány biró van, annyiféleképen itélkezik. Az pedig nem igazságos, hogy ugyanazon jogterület különböző részein más és más legyen a jog. Ellenzőinek nézete szerint továbbá abban az elvbe is beleütközik az intézmény, hogy a büntetésnek a büntettet nyomon kell követnie. Hónapokkal, talán évekkel később, a mikor a büntetést esetleg végrehajtják, a büntetésnek már sem a büntettesre, sem a sértettre nem lesz az a hatása, melyet a törvény elérni kiván. A sértett, ha nem kap a biróság előtt megfelelő elégtételt, önbiráskodáshoz folyamodik, a mi veszélyeztetni fogja a jogrendet.
A mi különösen ez intézménynek hazai viszonyaink közt való alkalmazását illeti, felhozzák, hogy ez hazánkban nem lesz czéljának megfelelően hatályosan végrehajtható; mert nincs a büntettesekről szóló megfelelő nyilvántartásunk. Egyes büntettesek többszörös visszaesésben is élvezni fogják a törvényhozó jótékonyságát, a mint hogy gyakran megesik ma is, hogy kellő nyilvántartás hiányában többszörös visszaesőt ugy itélnek el, mintha alőször került volna összeütközésbe a büntetőtörvénykönyvvel. Egyébiránt az intézmény ellenzőinek nézete szerint az általa megvalósitani kivánt czélra büntetőtörvénykönyvünknek uj rendelkezésekkel való kiegészitése gyakorlati szempontból nem is szükséges, mert büntetési rendszerünk, különösen a Btk. 92. §-a azokban az esetekben, a melyekben a büntetés feltételes felfüggesztése is elvileg megokolt lehet, módot nyujt arra, hogy a biró a törvényben megállapitott fogházbüntetés helyett két koronányi, az elzárás helyett pedig egy koronányi minimális pénzbüntetés alkalmazzon s ily módon a biró különös méltánylást érdemlő esetekben az intézmény tulajdonképeni czélját, az első izben vétkezőknek a meggyalázó szabadságbüntetéstől való megmentését törvénykönyvünk büntetési rendszerében is megvalósithatja. E mellett, azt mondják, figyelembe veendő az is, hogy az intézmény czélja a királyi kegyelem utján is elérhető s ennélfogva ily irányu törvényalkotás már csak erre való tekintetből is felesleges. Az igy felhozott kifogások jelentősége messze elmarad az intézmény előnyei mellett; de különösen nem is meggyőzők. Az eddigi tapasztalatok szerint nincs ulyan annak az érvnek, hogy ez intézmény csökkenti, sőt lerontja a megtorlástól való félelem fékező erejét. A ki csak azért követ el büntetendő cselekményt, mert kiszabandó büntetésének elengedését reméli, oly gyönge erkölcsi alapon áll, hogy cselekményét minden lélektani valószinüség szerint e reménye nélkül is elkövetné. Hiszen ily intézmény nélkül sincs kizárva, hogy a király kegyelmét vagy azt remélje, hogy a birót a bünösség kérdésében megtéveszti. Ez utóbbira inkább is számithat, mint már kiszabott büntetésének felfüggesztésére és elengedésére; mert emezt a birót csak kivételesen akkor alkalmazza, ha az elitéltben, tekintettel egyénségére, életviszonyaira s az eset összes többi körülményeire megfelelő erkölcsi bizositékot lát. És ha a biróság mégis tévedne vagy félrevezetve oly egyénre alkalmazná e kedvezményt, a kiben oly kevés az erkölcsi érzés, hogy egyszeri büntetlenség reményében büncselekményt elkövetni kész, az előreláthatólag a feltételesen felfüggesztett büntetés végrehajtását sem kerüli el: a felfüggesztés ideje alatt sem lesz elég lelki ereje, hogy a büncselekmények elkövetésétől tartózkodjék. H apedig az ily tettes önfegyelmező erejét ugy kifejleszti, hogy ujabb büncselekményt - habár csak a próbaidő alatt is - nem követ el, akkor az állam elérte czélját, egy embert megmentett önmagának és a tisztességes társadalmi életnek.
A büntetés feltételes felfüggesztésétől a birói tekintély csorbulását is ok nélkül féltik. Ellenkezőleg, a biróság tekintélyét növeli az a körülmény, hogy a szeretet hangján szólhat a büntetteshez s féltő aggódással nyujthat neki menedéket, hogy nem szakad meg a kapcsolat itélete és a társadalom érdeke közt; hogy ő is közvetlenül részt vehet az eltévedt embernek a becsület utjára való visszatéritésében. A birói hatalom kiterjesztése mindenütt tekintélyének emelkedésével járt. Itt egyébként nem is teljesen uj jogkörhöz jut a biróság, hanem csak visszaállitjuk a büntetőtörvénykönyvekben tőle elvont, régi hatalmát, a nélkül, hogy e hatalma akár a közérdeket, akár a büntettes szabadságjogait sértené. Gyanusitásokat eddig sem került el a biróság, ezentul is ki lehet annak téve; de a büntetés felfüggesztése miatt talán aránylag még ritkábban, mint itélkezése egyéb vonatkozásaiban. Nem kell félnünk osztálybiráskodástól sem. A magyar birói kar méltóságteljesen és mindenkitől függetlenül gyakorlata eddig magas hivatását, semmi belső indok sem szól a mellett, hogy az uj intézmény alkalmazásában megtagadná a multját. Erkölcsi felelősségérzetem pedig szükségképen nagyobbodni fog, mert sokkal könnyebb, egyszerübb a bünösség kimondása mellett a rendelkezésére álló különböző büntetési nemekben és tételekben válogatni s a büntetés kiszabásánál az esetleges pártosságot eltitkolni, mint megindokolni a büntetés feltételes felfüggesztését, elrejteni annak igazi czélzatát, azt meg nem engedhető esetekben alkalmazni. Egy nehézség kétségkivül van, még pedig az, hogy a biróságok nem fogják az uj intézményt oly egységes szellemben használni, mint az a törvény szándéka. De e nehézség nemcsak ennek az intézménynek alkalmazásánál merül fel, hanem egész jogéletünkben, mert a biró minden külső irányitástól független. A veszély azonban nem oly nagy, hogy a miatt a jogegység gyöngülésétől kellene félnünk; a törvény világos szövege, a felsőbiróságok kifejlődő gyakorlata, az ügyészi kar egysége, a védelem befolyása közre fog hatni arra, hogy az itélkezésben netalán felmerülő ellentétek elsimuljanak. Az itélet a bünösséget megállapitja. A sértett jogrend és a sértett fél tehát elégtételt kap. A büntetések fizikailag érezhető része már nem tartozik hozzá az elégtételhez, hanem az már a köz védekezése az elitélttel szemben. Az itélet maga éppen ugy nyomon követi a büncselekményt, mint minden feltétlenül kiszabott büntetésnél. Igaz, hogy a büntetésnek esetleg bekövetkező végrehajtása későbbi időpontra eshetik, ez azonban a lényegen nem változtat. A büntettes e büntetés végrehajtásától a felfüggesztés egész időtartama alatt, az itélet kihirdetésétől kezdve kell hogy féljen. Tehát kezdettől fogva érzi annak a sulyát. Ha pedig az elitélt olyan ember, a kinek ujabb büncselekmény elkövetésétől félnie nem kell, a ki a felfüggesztés időtartamát becsületesen tölti el, ugy nála már elérte czélját a kihirdetett itélet, cselekményét nyomon követte az őt ért egész büntetés. Minthogy a fentebbiek szerint a sértett a bünösség megállapitásával és a cselekmény jogkövetkezményeinek kimondásával a felfüggesztés mellett is megfelelő elégtételt kap, indokolatlannak mutatkozik az az aggodalom is, hogy ez az intézmény az önbiráskodást fogja előmozditani. A mi a nyilvántartás hiányát illeti, ennek megszüntetéséről az 1897:XXXIV. tc. 26. §-a már gondoskodott; az előkészitő munkálatokat befejezték s az a közel jövőben az egész országra kiterjedőleg életbe lép. A fővárosi rendőrségnél pedig, a hol a nyilvántartásra kétségen kivül a legnagyobb szükség van, már régebb idő óta megbizható bünügyi kimutatásokat vezetnek.
Az az állitás végül, hogy büntetőtörvénykönyvünk büntetési rendszere, különösen a birónak a 92. §-ban megadott rendkivüli enyhitési jog mellett ez uj intézményre szükség nincs, szintén nem állhat meg. Büntetőtörvénykönyvünk szerint a birónak kötelessége a büntetést a cselekmény és a bünösség sulyához mérten arányosan kiszabni s ennek megfelelően a Btk. 92. §-a szerint szbadságvesztésbüntetés helyett pénzbüntetés alkalmazására csak akkor kerülhet a sor, ha az enyhitő körülmények nyomatékosságának vagy számának figyelembevételével a biró arányos büntetést csak a cselekményre a törvényben meghatározott büntetésnél enyhébb sulyu büntetésu nemben szabhat ki. A büntetés feltételes felfüggesztésének kedvezménye ellenben éppen nem szoritkozik ezekre az esetekre, sőt ellenkezőleg oly esetekben is meg kell azt engedni, a midőn a cselekmény és a bünösség sulyához mérten a büntetés a törvényben meghatározott büntetési nemben és tétel szerint mutatkozik arányosan kiszabottnak, ha különös méltánylást érdemlő körülmények a felfüggesztést indokolják; mert ennek az intézménynek nem egyedüli czélja az, hogy az először vétkező büntettest a meggyalázó szabadságvesztésbüntetéstől megmentse. Némely cselekményt feltétlenül meg kell torolni, de enyhén; ilyenkor a 92. § alkalmazása lesz helyén való; más esetben: ha a büntetés végrehajtása felesleges, de hatályos intelemre van szükség, a büntetés felfüggesztése lesz a megfelelő büntetés. Ezt az intézményt nem pótolhatja a királyi kegyelem intézménye sem; mert ez csak igen kivételes esetekre szánt kiegészitője az igazságszolgáltatás fogyatkozásainak s hiányainak, ellenben nem tehető annak rendes eszközévé s hatásában, mely a büntetés eltörlésére szoritkozik, legkevésbbé sem azonos a büntetés feltételes felfüggesztésével.
A felhozott kifogásoknak ezek szerint, azokat a leggondosabban mérlegelve is, alig tulajdonithatunk helyesen oly jelentőséget, hogy azok miatt le kellene mondanunk azokról a nagy előnyökről, a melyeket a büntetés felfüggesztésének intézményétől várhatunk.
a) A javaslat azt a kört, a melyben a büntetés feltételes felfüggesztése alkalmazást nyer, részint pozitiv irányban a felfüggeszthető büntetéseknek és a felfüggesztés feltételeinek meghatározásával (1. §), részint negativ irányban, a felfüggesztést kizáró körülmények felsorolásával (2. §) állapitja meg. Az intézmény alapgondolatához képest a felfüggesztés kedvezményében csak azok részesülhetnek, a kikkel szemben szigorub megtorlás szüksége nem forog fenn s a kiknek cselekménye a jogrendet csekélyebb mértékben sérti. Különösen szigoru korlátozásra van szükség e javaslatban, mely előzmény nélkül, szinte csak kisérletképen illeszti be jogrendszerünkbe az uj intézményt.
A korlátozásnak több módja van. A felfüggesztés alkalmazását a törvényben megállapitott büntetés nemekre és tételekre, vagy a biróság által kiszabott büntetés meghatározott mértékére lehet korlátozni vagy fel lehet sorolni azokat a cselekményeket, melyek elkövetése esetében a büntetés felfüggeszthető. Az első esetben a törvényhozó a kedvezmény korlátját a cselekmény általános társadalmi veszélyességéhez, a másodikban az egyéni bünösség sulyához, a harmadikban a cselekmények belső jellegéhez mérten állitja fel. Az angol-amerikai rendszerben készitett törvények az általánosságban megállapitott büntetésekre, a belga-franczia rendszert követő törvényhozási munkálatok a biróság által kiszabott büntetésekre vannak figyelemmel. E javaslat, mely az utóbbi rendszerhez tartozik, a felfüggesztés kedvezményét első sorban a biróság által kiszabott büntetés meghatározott mérvére korlátozza. De tekintetbe veszi az angol-amerikai rendszerhez hasonlóan a törvényben megállapitott büntetési nemeket is; mert a Btk. büntetési rendszere (Btk. 66., 72., 92. §-ok) megengedik, hogy az egyéni bünösség csekélyebb foka esetében a nagyobb társadalmi veszélylyel járó cselekmények miatt is, melyek miatt rendes körülmények közt fegyház- vagy börtönbüntetést kell kiszabni, enyhébb büntetési nem - fogházbüntetés - alkalmaztassék; a javaslat pedig e cselekményeket a felfüggesztés kedvezményéből még akkor is ki akarja zárni, ha a tettes bünössége egyéni viszonyainál fogva enyhább jellegü.
b) Felfüggeszthető a javaslat szerint az egy hónapot meg nem haladó tartamban kiszabott fogház- és elzárásbüntetés. A belga és több svájczi kantonbeli törvény szerint a hat hónapot meg nem haladó, az 1891. évi franczia, a luxemburgi, a portugall, a dán, a norvég törvény szerint minden fogházbüntetés felfüggeszthető. Az e tárgyban készült külföldi törvényjavaslatok is szélesebb körben adják meg a felfüggesztés jogát, igy az osztrák javaslat a három hónapot meg nem haladó, az 1893. évi svájczi javaslat minden fogházbüntetésre. A magyar joggyakorlat enyhesége mellett a javaslatban meghatározott legmagasabb büntetési mérték mégsem tekinthető szükkeblünek, mert a törvény szerint vétséget képező cselekmények miatt egy hónapot meg nem haladó tartamban kiszabott fogházbüntetések száma évenként meghaladja a 40.000-et s ha hozzá vesszük a pénzbüntetések (közel 60.000) és elzárásbüntetések (körülbelül 7000) számát, a kir. biróságok évenkint mintegy 100.000 esetben tehetik megfontolás tárgyává a felfüggesztést. Még tágabb körben alkalmazhatja a kedvezményt a közigazgatási hatóság: évenkint mintegy 500.000 kihágás esetében.
A cselekmények általános tárgyi sulyára és társadalmi veszélyességére tekintettel a javaslat a felfüggesztés kedvezményét azokra a cselekményekre korlátozza, melyek a törvény általános szabályai szerint vétséget vagy kihágást képeznek, melyekre teját a törvény fogház-, elzárás- vagy pénzbüntetést állapit meg. Ide tartozik a büncselekmények züme, százhuszonöt vétség és az összes kihágások. (A Btk. 140., 141., 170., 174., 177., 178., 182., 184., 185., 186., 187., 190., 191., 192., 193., 194., 195., 196., 197., 199., 200., 201., 204., 205., 206., 208., 209., 214., 222., 226., 227., 229., 230., 241., 243., 246., 248., 249., 253., 257., 258., 259., 260., 261., 262., 283., 290., 291., 302., 310., 314., 316., 320., 323., 327., 328., 332., 339., 350., 358., 359., 360., 361., 365., 366., 367., 368., 370., 374., 376., 383., 400., 402., 406., 407., 408., 410., 416., 418., 421., 425., 432., 437., 438., 439., 440., 441., 445., 448., 453., 457., 464., 465., 470., 471., 473., 475., 479., 480., 482., 483. §-ai, ugyszintén az 1881:XVII. tc. 265. és 266. §-ai, az 1883:XXV. tc. 1. és 2. §-ai, az 1888:VII. tc. 146. §-a, az 1888:XII. tc. 5. §-a, az 1889:VI. tc. 45., 47., 48. és 49. §-ai, az 1891:XLI. tc. 1., 2., 3. és 4. §-ai, az 1894:XXXI. tc. 122. és 124. §-ai, az 1897:XXXXIV. tc. 20. §-a, az 1897:XXXVII. tc. 1. és 2. §-ai, az 1899:XV. tc. 169., 171. és 172. §-ai esetében.) Azok a cselekmények, melyek a törvény szerint büntettet képeznek, már tárgyi sulyoknál fogva mélyen sértik a jogrendet és igy azoknál a mai erkölcsi felfogás tiszteletben tartása mellett a büntetés felfüggesztése nem igazolható; sőt attól lehet tartani, hogy az könnyen a jogérzet sérelmével járhatna. Azért is a javaslat a büntettnek nyilvánitott cselekményeket e kedvezmény alól általában kiveszi. (2. § 1. pontja.) Tagadhatatlan ugyan, hogy a sulyosabb cselekményeknél gyakran nagy szerepet játszik a szenvedély, az elkeseredés, a nyomor; de a biróságnak módjában áll, hogy e tényezőket a bünösség megállapitásánál vagy a büntetés kimérésében kellően méltányolja; a büntetés felfüggesztését az általános erkölcsi felfogás csak tárgyilag enyhébb esetekben teszi igazolttá. Nem terjeszti ki a javaslat a kedvezményt az államfogházbüntetésre sem. E büntetésnek a társadalmi becsületet érintő hatása a közfelfogás szerint nincs. Az államfogházba rendszerint nem erkölcsileg romlott lelkü emberek kerülnek, kikkel az érintkezés az elitélt erkölcsiségének veszélyeztetésével járna. Az államfogházra itélt rendszerint nem tartozik a büntettesek azon részéhez, melyet erkölcsi szempontból nevelni, melynek akaraterejét megaczélozni szükséges. E büntetésnem sajátos jellege mellett a felfüggesztésre tehát szükség nincs s azt erkölcsileg igazolni sem lehet. Egyéb sajátos megkülönböztetést a felfüggesztés tekintetében az egyes vétségek közt a javaslat nem tesz. Egyes cselekmények büntetésének igazságtalan és aránytalan szigoritására vezetne, ha a kedvezményből azokat belső jellegükre való tekintettel kizárnánk. A felfüggesztés alapelve az egyéniesités (individualisatio); ha ennek az alapelvek érvényesitésére a kisebb sulyu cselekményeknél a felfüggesztésre általában szükség van, az arányosságot sértené, ha e kedvezményeből nem a biró, hanem már a törvény általános szabálya zárna ki egyeseket. Az egyes vétségeket ily megkülönböztetését a külföldi törvények sem ismerik.
c) A pénzbüntetés a javaslat szerint felfüggeszthető. A pénzbüntetéssel sujtott cselekmények enyhébbek, mint a szabadságvesztésbüntetéssel sujtottak. Nem volna igazságos, ha az enyhébbeket a törvény kizárná abból a kedvezményből, melyet a sulyosabb jellegüeknek megad. De egyéb okok is szólnak a pénzbüntetés felfüggesztése mellett. Ha a büntetés behajtható, behajtása a szegényebb embert évek hosszu sorára nyomorba döntheti azzal, hogy összegyüjtött kis vagyonát egyszerre felemészti. Az önérzetes ember szivesebben felajánlja ezt a kis vagyont, még ha anyagi pusztulásával is jár, minthogy fogházbüntetést kelljen kiállania. A kis vagyon elvesztése megzavarja a családi békét, a megtévedt egyén egész életére sulyos teherként nehezedik. Méltányos, hogy ha az ilyen ember kiméletet érdemel, azt a birótól meg is nyerje. Ha pedig a pénzbüntetés be nem hajtható, szabadságvesztésbüntetésre kell átváltoztatni. Átváltoztatása esetében felfüggesztését ugyanazok az okok teszik igazságossá és czélszerüvé, a melynek általában igazolják a fogházbüntetés felfüggesztését.
Többen azt kivánták, hogy csak az igy behajthatatalannak mutatkozó pénzbüntetés felfüggesztését engedje meg a törvény. Ámde ezt az inditvényt, eltekintve a fentebb előadottaktól, már technikai nehézségek miatt sem lehet értékesiteni. Ha ugyanis a biróság már az itéletben mindhatná ki, hogy a pénzbüntetés behajthatatlan, a legtöbben eltitkolnák vagyonukat, mint ma teszik, hogy a bünügyi költségeket a biróság egyelőre behajthatatlanoknak nyilvánitsa. Ha pedig a felfüggesztés - még pedig már a szabadságvesztésbüntetés felfüggesztése - csak akkor mondatnék ki, mikor a behajtást siker nélkül megkisérelték, akkor az elitélt ellen két eljárást kellene folytatni, felette tulajdonképen két itéletet kellene hozni, mi életének menetét nagyon igazságtalanul hátrányosan befolyásolhatná. A franczia, belga, olasz, norvég, dán törvény kifejezetten megengedi a pénzbüntetés felfüggesztését; a legtöbb törvény nem zárja ki és a birói gyakorlat a felfüggesztést ezek alapján gyakorolja; egyedül az 1893. évi osztrák javaslat az, mely kifejezetten mellőzi. Az olasz törvény szerint csak a kisebb pénzbüntetést lehet felfüggeszteni; azt a mely átváltoztatása esetén legfeljebb hat havi (asszonyoknál, tizennyolcz évnél fiatalabb és hatvan évnél idősebb egyéneknél egy évi szabadságvesztésbüntetésnek felel meg. A javaslat e tekintetben minden korlátozást mellőz, mert a pénzbüntetés, bármilyen sulyos is legyen, tekintettel az elkövetett cselekmény tárgyi sulyára, enyhébb, mint a fogházbüntetés; ha pedig az egyéni bünösségnek nagyobb foka állapittatnék meg ily cselekménynél, a biróság amugy sem fogja az elitéltet a felfüggesztés kedvezményében részesiteni. Kétségtelen, hogy az államkincstár bizonyos veszteséget fog szenvedni a büntetéspénzekből befolyó jövedelemnek a felfüggesztéssel okozott apadása folytán; de a büntető politika magasabb érdekei mellett a pénzügyi érdeknek háttérbe kell szorulnia. Az államkincstár jövedelmének előrelátható csökkenése egyébiránt nem lesz jelentékeny. Ha az elitélt a kedvezményre méltatlannak bizonyul, ugy a büntetést végrehajtják, tehát a pénzbüntetés befolyik. Egyébként a tapasztalat szerint a különös méltánylást érdemlő ok, mely miatt a pénzbüntetést a biróság majd felfüggesztheti, rendszerint szegény embereknél forog fenn, kiken a pénzbüntetést behajtani nem lehet s igy azt az államkincstárra is terhes fogház- vagy elzárásbüntetésre kellene átváltoztatni.
d) A biróság a kedvezményt vétségek halmazata vagy vétségek és kihágások halmazata esetében is alkalmazhatja. A javaslat a halmazat büntetését nem zárja ki a kedvezményekből, mert az egyes cselekmények tárgyi sulya a halmazat által nem növekszik, a vádlott egyéni bünössége pedig, ha a biróság csak kis büntetést állapit meg, nem megy tul azon a mértéken, melyben a javaslat a felfüggesztést még indokoltnak tartja. E tekintetben a külföldi törvények sem tesznek semmi megkülönböztetést.
2. a) A büntetés felfüggesztésének hatályát mellékbüntetsként kiszabott pénzbüntetésre is ki kell terjeszteni, mert e mellékbüntetésnek ugyanaz a természete, mint főbüntetésként kiszabott pénzbüntetésé. Éppen oly nyomasztó lehet az elitéltre, mint a főbüntetés; behajthatatlanság esetén éppen ugy át kell változtatni szabadságvesztésbüntetésre, mint emezt. A többi mellékbüntetésnek más jellege van. Ezeknek nem az a rendeltetése, hogy az elitéltet sujtsák vagy megjavitsák, hanem hogy vele szemben a mások jogos érdekei s a köztisztesség védelmet nyerjenek. A politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése az elitéltet nem vonja el a szabad élettől, rendszerint nem okozza vagyoni károsodását sem, a közrend pedig megkövetelheti, hogy irányitásában csak azok vegyenek aktiv részt, a kik cselekményeikkel arra méltatlanoknak nem bizonyultak. A megbizhatatlanoknak bizonyult egyének eltávolitását hivatalaikból a mások és a közrend jogos érdeke követeli. Az állam feljogosithatja a biróságokat, hogy bizonyos rosszat, a milyen a szabadságvesztésbüntetés, a büntetteseknek elengedjenek, de nem engedheti meg, hogy ezzel a kimélettel am ások nyilvánvaló érdekei sérelmet szenvedjenek. A biróságnak a Btk. 54. §-a módot nyujt arra, hogy ha méltányosnak látja, enyhébb esetekben eltekintsen e mellékbüntetésk kiszabásától; a viselt hivatal elvesztését, melyet az eddigi joggyakorlat szerint a törvényben meghatározott esetekben ki kelleett mondani, e javaslat 35. §-a szerint a biróság figyelmet érdemlő esetekben szintén mellőzheti. Ha mégsem mellőzné: ugy nem indokolt, hogy a főbüntetés felfüggeztése az elitéltet e mellékbüntetésektől is mentesitse.
b) A hivatalvesztésnek és a politikai jogok felfüggesztésének hatálya a Btk. 57. §-a szerint a szabadságvesztésbüntetés kiállitása vagy elévülése után veszi kezdetét. A büntetés felfüggesztése esetében a kezdőpontot vagy az itélet jogerőre emelkedésének vagy a próbaidő leteltének napjára lehet tenni. Az előbbi esetben az elitélt bizonyos előnyhöz jut, mert a felfüggesztett büntetés időtartamával hamarább lép politikai jogainak élvezetébe; az utóbbi esetben azokkal szemben, a kiknek büntetése végrehajtatott, mintegy három évisérelmet szenved, mert politikai jogait az itéletben megállapitott időtartamnak csak a prbaidő leteltétől kezdődő lefolyása után nyeri vissza. Ebben az esetben igen visszás volna, hogy a próbaidő alatt, tehát közvetlenül az őt bünösnek kimondó itélet után, jogainak teljes élvezetében legyen, ellenben politikai jogait elveszitse akkor, a midőn a kedvezményre törvényszerü viselkedésével érdemesnek bizonyult. Azért méltányos, hogy a törvényhozó inkább csekély kedvezményben részesitse azelitéltet, mint aránytalanul nagyobb hátrányban; ha a próbaidő sikeresen fog letelni, megérdemli a kedvezményt; ellenkező esetben pedig szabadságvesztésbüntetését végrehajtják s ez alatt a mellékbüntetések idejének folyása a javaslat 7. §-a szerint amugy is szünetelni fog.
c) Azitélet egyéb rendelkezéseinek, minpk amagánjogi jellegü kártérités, a bünügyi költségek viselése, azitélet közzétételének kötelezettsége, az elkobzás, büntetés jellege nincs, hanem vagy a sértett jogosult igényét elégitik ki, vagy a társadalmi védekezés közvetlen eszközei; ennélfogva nem képezhetik a felfüggesztés kedvezményének tárgyát. A kutasitás (Btk. 64. §) az intézmény természetével lényegileg ellenkezik; felfüggesztő itéletben tehát nem állapitható meg. Kiutasitás esetén ugyanis nem lehet az elitéltet a próbaidő alatt figyelemmel kisérni; ujabb büncselekménye miatt magyar birák nem vonhatják felelősségre; a nemzetközi viszonosság megállapitva nincsen; ehhez képest a büntetés felfüggesztését és egyuttal a kiutasitást is elrendelni, ellenmondás lenne.
3. Az elősorolt korlátok között is a felfüggesztésnek csak akkor van helye, ha czélszerü és igazságos; ha sikert lehet várni attól s az elitélt a kedvezményre méltó. Az itélkezésnél be kell hatolni az elitélt egyéniségébe, meg kell ismerni életviszonyait, cselekményének körülményeit. Mindezek gondos mérlegelésével lehet csak megállapitani, hogy a felfüggesztésben rejlő erkölcsi büntetés iránt elég fogékony-e? nem oly romlott-e lelki világa, hogy csak szigoru büntetéssel lehet a társadalmi életre alkalmassá tenni? nem tartozik-e azok közé, kiket az alkalom sodort el, a kiknél a fogház megmételyező természetétől alaposan kell félni? kik a szabadságvesztésbüntetés erkölcsileg tönkre tesz, kinek ellentállóképességét megbénitja, a kit munkaköréből végleg kiragad, végső elkeresedésben dönt. A törvény határozott utbaigazitást nem adhat. Az egyént csak a biró ismerheti, neki kell tehát az eset körülményeit mérlegelnie, mindig szem előtt tartva, hogy előtte nem a cselekmény, hanem a büntettes áll. A büntettes egyéniségének és életviszonyainak méltatásával a birónak figyelembe kell vennie, hogy a felfüggesztés czélszerüségi és nem büntetésenyhitési eszköz, legkevésbé sem a Btk. rendkivüli enyhitő jogot tartalmazó 92. §-ának továbbfejlesztése; a biróság - éppen ellenkezőleg - esetben nagyobb büntetést fog megállapitani akkor, a midőn azt felfüggeszti, mintha azonnal végrehajtja. A felfüggesztés mégis kedvezmény, enyhe büntetési mód; csak az méltó rá s egyuttal annál remélhető attól siker, a ki az erkölcsi büntetés iránt fogékony, kinél a büncselekmény nem rendes életjelenség, hanem alkalmi eltévelyedés, a ki előreláthatólag minden erejével törekszik majd arra, hogy ha büncselekményeért bocsánatot kap, a becsületes emberek sorába visszatérjen és erkölcsös életet kezdjen.
A külföldi törvényhozások eltérően szabályozzák a figyelembe veendő körülményeket. A legtöbb egyszerüen a biróra bizza a méltánylást érdemlő esetek kiválasztását. Mások egyes körülmények kötelező figyelembevételével követelik. Ily körülmények a beismerés, az okozott kár megtéritése, a rendes lakóhely stb.
A javaslat nem sorolja fel e körülményeket, hogy az egyéniesitésben a biró semmi akadályt se találjon maga előtt. Pozitiv feltételként csak azt kivánja meg, hogy a felfüggesztés mindig különös méltánylást érdemlő okból történjék. Ezt az okot a biró megtalálja az elitélt egyéniségében, mly nem vall erkölcsi romlottságra, megátalkodott társadalomellenes hajlamokra. Ilyen ok lehet az életkor, mely ugy az ifjukori felhevülést és tapasztalatlanságot, mint az aggkori gyöngeségét védi; az életviszonyok, ha a cselekményt emberileg érthetővé teszik, de egyuttal nem zárják ki a reményt, hogy az elitélt szigorubb megtorlás nélkül is erkölcsileg megmenthető, vagy ha azok tekintetbevételével a kiszabott büntetés végrehajtása aránytalan, rendkivüli következményekkel járna; a családi élet, akár a hozzátartozók tiszta szeretete vitte rá az elitéltet a jogrend megsértésére, akár pedig attól kell félni, hogy szabadságának elvétele esetében ártatlan gyermekei szenvednek igazságtalan hátrányt, a büntetés felfüggesztése esetében pedig remélhető, hogy már családjára való tekintettel is őrizkedni fog ujabb büncselekménytől; az elitélt eddigi életmódja, ha tisztességes embernek mutatja őt; cselekményének indoka, hanem tudatos gonoszságban, hanem enyhébb beszámitás alá eső gondatlanságban, pillanatnyi eltévelyedésben, alkalmi tényezők különös nyomása alatt érthető vagy éppen nemes érzelmekből fakadt; az őszinte besimerés, ha erkölcsi javulásra vall, az, hogy az okozott sérelmet jóvá tette vagy önerejéhez képst a lehetőségig jóvátenni igyekezett. Feltétlenül kizárja a javaslat a kedvezményből azt, a ki a cselekményt aljas indokból követte el (2. § 3. pontja). Nem érdemel kiméletet, a ki hideg számitással vagy sötét gyülölettel tör mások javaira. Nemcsak a nyomort nem szenvedő ember nyereségvágyból elkövetett cselekményei, hanem a bosszu és gyülölet alacsony megnyilatkozásai is akadályai a büntetés felfüggesztésének. Szigoru és következetesen alkalmazott büntetéssel kell meggátolni, hogy az erkölcsi érdekek teljes megvetésével tudatosan gázoljanak a mások javaiban.
A különös méltánylást érdemlő ok. ugyszintén az aljas indok fenforgása jogkérdés. A semmiségi panaszok elbirálásánál tehát a Bp. 437. §-a szerint felülvizsgálat tárgyát képezheti. A mint p. o. a lopásnál jogkérdés az, hogy az alsóbiróság által megállapitott tényállásban fennforog-e a Btk. szeirnt minősitő körülményt képező bemászás esete, ugy a büntetés felfüggesztésénél is jogkérdés az, hogy az alsóbiróság által tényként megállapitott körülmény különös méltánylást érdemlő oknak tekinthető-e. Az, hogy valaki büntetlen előéletü vagy hogy az okozott kárt megtéritette, ténykérdések; hogy a felfüggesztés kérdésében e tényeket miként kell mérlegelni, az a jogkérdés keretébe tartozik.
Ezért, ha az alsóbiróságok ténymegállapitása a felfüggesztés kérdésében hiányos vagy a megállapitott tények különös méltánylást érdemlő okot nem tüntetnek fel, akkor a kir. Curia vagy az 1907:XVIII. tc. értelmében a kir. itélőtáblák megsemmisitik az elsőfoku biróság itéletét és elrendelik a megfelelő ténymegállapitást. Éppen ugy mint azokat, kik a cselekményt aljas indokból követték el, kizárja a javaslat a kedvezményből a visszaesők veszedelmesebb elemét (2. § 2. pontja) is.
Igaz ugyan, hogy nem minden büntett előéletü ember rossz ember; az enyhe büncselekmények megismétlése még nem mutat lelki romlottságra; általánosságban kizárja a kedvezmény alkalmazását tehát nem lehet esetre, ha valakit a biróság előzetesen már elitélt. De a visszaesés sulyosabb eseteiben szigorubb megtorlásra van szükség, ott a pusztán erkölcsi büntetés nem kelégitő. A legsulyosabb eset, ha a tettes előzőleg büntett miatt volt elitélve; ennek feltétlenül kizáró hatást kell tulajdonitani. Nem engedhető meg a felfüggesztés akkor sem, ha a vádlott ellen előzetesen már fogházbüntetés volt megállapitva, még ha azt elévülés okbáól vagy azért, mert az elitéltet a felfüggesztés kedvezményében részesitették, nem is hajtották rajta végre. Ily esetben alig lehetne a felfüggesztésből kedvező eredményt várni. Ellenben már a vétség miatt kiszabott államfogháznak jellegét, a pénzbüntetés csekély bünösségre valló sulyát tekintve, nem lenne méltányos, hogy azok miatt az elitélt a kedvezményből feltétlenül kizárassék. Kihágások esetében pedig csak ilyen sulyos előzmények után, azt zárja ki a kedvezményből a javaslat, a ki előzőleg egy hónapot meghaladó elzárással büntettett. Csekélyebb büntetéseket nehéz éveken át nyilvántartani s egyébként is a kihágások oly természetü cselekmények, a melyektől a tettes romlott lelkületére köteleztetni általában nem lehet.
A királyi kegyelem elenyészteti a büntetés hatását; kivételt állapit meg a visszaesés alól: az elitéltet ugy kell tekinteni, mintha egyáltalában nem büntették volna. Ezért a javaslat az elitélt ellen előzőleg kiszabott fogház- és elzárásbüntetést nem tekinti a kedvezményt kizáró oknak akkor, ha az királyi kegyelem utján elengedtetett. A büntett miatt kiszabott büntetés azonban kegyelmezés esetében is kizáró ok marad; mert annál, a ki a jogrend sulyos megsértése után kegyelemben részesült és mégis ujabb büncselekményt követtek el, e kedvezmény alkalmazásától kedvező hatást várni egyáltalában nem lehet és a büntetés felfüggesztése ily esetben a jogérzetet is sérthetné.
A visszaesésnek nincs kizáró hatása akkor sem, ha a büntetés kiállása óta tiz év eltelt. Az elévülés alapgondolatának tovább fejlesztése a rehabilitáczió eszméje jelentkezik ebben. A ki hosszu időn át nem sértette a jogrendet, azt ugy lehet tekinteni, mintha egyáltalában nem sértette volna meg. Az ujabb büncselekmény nincs összefüggésben az előbbivel; a kettő kapcsolata megszünt. Uj helyzetnek, uj körülményeknek a folyománya; eredeti inditó okai vannak. Azzal, hogy az egyszer elitélt hosszu időn át engedelmeskedett a törvényeknek, az első büntetés czélt ért.
Egyéb korlátozást a javaslat nem tartalmaz. Nem zárja ki a kedvezményből a külföldieket. A közönséges vétségek büntetése tekintetében nem tehetünk itt különbséget az ország polgárai és idegenek között. A jogilag védett érdekeket mindenkinek tiszteletben kell tartania s a ki azokat sérti, egyenlőképen megbüntetik. A büntetés módja a cselekmény sulyától s az elitélt egyéni viszonyaitól, nem állampolgárságától függ. Különbséget már azért sem lehet ezen a téren tenni, mert a nemzetközi viszonosságot tiszteletben kell tartanunk. Egyébként igen gyakran megesik, hogy a büntettes már régen hazánkban él, nem is akarja elhagyni e földet, de az állampolgárságot még nem szerezte meg; mi különbség van ily esetben az állam erkölcsi feladatait tekintve, közte és egy állampolgár között!
Nem zárja ki a javaslat a kedvezményből azokat sem, a kiknek rendes lakhelye nincs. Az erkölcsi büntetésnek ugyan nincs hatása azokkal szemben, a kik rendetlen életmódot folytatnak, csavargásukkal a közrendet veszélyeztetik, munkára nem kaphatók; ezeknek előétele s életviszonyai felől is nehéz biztos adatokat szerezni s a felfüggesztés kedvezményének czélja és több feltétele sem talál többnyire reájuk, azért is ezek rendszerint nem is lesznek e kedvezménybn részesithetők. Ámde lehetnek a rendes lakhely nélkül lévők közt is olyanok, a kiket csak a sors mostohasága, szeszélye fosztott meg ideiglenes rendes foglalkozásuktól, üzött más vidékre, vitt a büncselekmény örvényébe. A javaslat az ily szerencsétleneknek lehetőséget akar nyujtani, hogy látva az állam és a társadalom szeretetét, visszatérjenek a rendes, munkás, erkölcsös élet utjára.
4. Az amerikai államokban, továbbá a norvég és a dán törvény szerint a biróság attól teheti függővé a büntetés felfüggesztését, hogy az leitélt meghatározott idő alatt az okozott kárt megtéritse. Ily rendelkezést a javaslat nem vett fel. Nem is tekintve arra, hogy az elégtételadás vagy arra való törekvés magában véve még nem bizonyitéka annak, hogy az elitélt méltó a kedvezményre, a felfüggesztéstől remélt hatást nem lehet elvonni attól, a ki a kártéritésre képtelen. Nem lehet kizárni még azokat a zárkózott kedélyü, különösen fiatalabb büntetteseket sem, kik az elégtételadást megtagadják, de a biró látja, hogy a büntetés felfüggesztésével még megmenthetők. Ezért a kártéritést is oly körülménynek kellett tekinteni, melyről a biróság az adott viszonyokhoz képest itéli meg, hogy a büntettes erkölcsi javulása tekintetében bir-e valamely sulylyal. A queenslandi, victoriai, délausztráliai törvények csak biztositék nyujtása, kezesek állitása esetében engedik meg a kedvezmény alkalmazását. A javaslat hasonló rendelkezést sem vett fel, mert azzal szegény emberekre könnyen illuzóriussá tenné az egész intézményt, vagyonos emberek ellenzőrzése pedig, tekintve a felfüggeszthető büntetés kicsinységét, nagyobb nehézségekbe amugy sem ütközik. A victoria-gyarmati és a dán törvény megkivánják, hogy az elitélt, ha a felfüggesztés kedvezményében akar részesülni, erkölcsi jellegü igéreteket tegyen és elfogadja mások részéről az ellenzőrzést. Ezeknek az intézkedéseknek tárgyilagos értéket a javaslat nem tulajdonit. Az elitélt minden igéret nélkül köteles jó magaviseletet tanusitani; ez a kötelessége törvényből ered s a biró is figyelmezteti rá. Ily igéretnek erkölcsi sincs, mert az elitélt, a kinek a biróság előtt a között kell választania, hogy büntetését végrehajtsák-e, vagy pedig ő igéretet tegyen, nem szabad elhatározásból, hanem önként érthető erkölcsi kényszer alatt választja az utóbbit.
1. E § a felfüggesztés lényegét fejezi ki: a biróilag kiszabott büntetés végrehajtása végkép elmarad, ha a terhelt egy, a törvényben meghatározott idő (próbaidő) alatt jól viselte magát. A felfüggesztés időtartamát (próbaidő) egyes amerikai államok a kiszabott büntetés tartamában a legtöbb állam határozott időtartamban állapitja meg. A belga törvény annak meghatározását a törvényes korlátok közt a biróságra bizza. A kiszabott büntetés időtartama tulságosan rövid ahhoz, hogy az elitélt a kedvezményt jó viseletével kiérdemelje. Ha oly kedvezményben részesül, hogy büntetését nem hajtják végre, ugy legalább hosszabb idő alatt tartsa tiszteletben a szigorubb büntetés terhével a törvényeket. A biróságra szintén nem bizza a javaslat a próbaidő szabad meghatározását. Ily szabadság egy uj intézménynél könnyen a jog bizonytalanságára vezetne. Méltányos és szükséges is egy minimális időtartam megállapitása, melyen belül a legenyhébb büntetésre itélt is a büntetés végrehajtásától való félelem ellenőrző hatása alatt álljon. A javaslat szerint felfüggesztő büntetések köre viszont nem oly tág, hogy az egységesen meghatározott próbaidőn tul is szükséges volna a vádlott ellenőrzése. Annak a nyomasztó tudatnak, hogy végrehajtható büntetés van ellene megállapitva, mégis lehetőleg rövid idő alatt el kell enyésznie, hogy a kedvezménynek erkölcsi javitó hatása legyen.
A javaslat ezért a próbaidőt egységesen állapitja meg. Az igy ugyancsak egységesen megállapitott próbaidőt büntettek és vétségek eseteiben a franczia, luxemburgi, portugall, dán törvény szerint öt év, a norvég törvényben, az osztrák javaslatban három és, kihágásokra a portugall törvény és a svájczi javaslat szerint két év, az osztrák javaslatban egy év. A felfüggeszthető büntetés legnagyobb mértékét tekintve, a javaslat a vétségekre három évben állapitja meg a próbaidőt, mely igy valamivel rövidebb, mint az elévülés ideje. Az elévülés alatt az elitélt az állam büntető hatóságai elő bujkál, az állam akaratának érvényesülését akadályozza, nincs állandó ellenőrzés alatt, mig az, a kinek büntetését felfüggesztették, törvényes kedvezményt élvez, állandóan felügyelet alatt áll, tehát enyhébb elbánást érdemel, mint az előbbi. A próbaidő kezdőpontja a belga, az amerikai, a portugall törvény szerint az itélethozatal napja, a norvég törvény szerint az itéletkihirdetés, az ujabb dán törvény szerint kifejezetten a jogerőre emelkedés napja. A javaslat az utóbbi álláspontra helyezkedett. Tulajdonképen csak akkor van itélet, ha jogerőre emelkedett. A nem jogerős itéletnek csak kivételes esetben tulajdonitanak bizonyos hatályt. Itt kivételes rendelkezés nem volna indokolt.
2. A próbaidő alatt az elitéltnek jól kell viselkednie. A javaslat e magaviselet pozitiv formáját nem határozza meg, csak azokat az eseteket sorolja fel (a 4. és 5. §-ban), melyekben a felfüggesztett büntetést végre lehet vagy végre kell hajtani. Ezekből kitünőleg a vádlottnak nem szabad a próbaidő alatt büncselekményt elkövetnie. Az amerikai törvények tovább mennek. Megkövetelik, hogy az elitélt a próbaidő alatt szigoru szabályok szerint éljen, tisztességes jövedelmi forrással rendelkezzék, a hatóságnál időszakonként pontosan jelentkezzék. E követelmények azonban az angol-amerikai rendszer alapgondolatával függnek össze s csak az ott meglévő szervezet mellett érvényesithetők. Azért a kontinentális rendszer szerint a felfüggesztett büntetést csak büncselekmény elkövetése esetében lehet végrehajtani. A norvég törvény, osztrák és svájczi javaslat e feltételt azzal határozza meg, hogy a kedvezmény elvonását „büncselekmény elkövetésétől” teszi függővé. A franczia, belga, portugall, luxemburgi törvény szerint a kedvezmény elvész, ha a vádlottat ujból elitélik. Sem az első, sem a másik álláspont nem kielégitő. A próbaidőnek szabatos határokat kell állitani. Ha a büncselekmény elkövetése szerepel mint olyan időpont, melynek a próbaidőbe kell esnie, hogy a kedvezmény elvonassék, ugy a próbaidő végső határa messze kiterjed. Néha csak évek mulva derül ki egy, a próbaidő alatt elkövetett büncselekmény. Ilyenkor a régen megállapitott büntetést végrehajtani méltánytalan. Sokszor nehézségekbe ütközik a cselekmény időpontjának pontos meghatározása. Viszont igen szükre szabja a próaidőt az oly szabály, mely a kedvezmény elvonásához uj elitélést kiván meg. A büntettes felfüggesztett büntetését nem lehetne végrehajtani, ha a próbaidő alatt ujabb büncselekményt követ el, a miatt a próbaidő alatt az eljárást meg is inditják, de az elitélés csak később következik be talán éppen a vádlott fondorlatai miatt. A javaslat azért ugyanarra az álláspontra helyezkedik, melyet a dán törvény elfoglal. Attól teszi függővé a büntetés végrehajtását, hogy a próbaidő alatt eljárás volt-e folyamatban? Ezzel ugyan menekül a felfüggesztett büntetés végrehajtása alól az, a ki ellen a próbaidő alatt elkövetett cselekmény miatt csak később inditanak bünvádi eljárást; de ez kisebb veszteség a közrendre, mintha a próbaidőn tul is az egyszer elitélt állandó bizonytalanságban volna kénytelen élni. A biróság sulyosbitó körülményül ezt betudhatja a vádlottnak az ujabb büncselekmény elbirálásánál. E rendelkezés összhangban áll a magyar Btkben a feltételes szabadonbocsátására vonatkozó 50. §-ával. A föltételes szabadságot csak a büntetési idő tartama alatt lehet visszavonni; a büntetés elmaradt része nem hajtható végre, ha a feltételesen szabadon töltött idő alatt elkövetett büncselekmény csak az itéletben megállapitott büntetési idő eltelte után derül ki.
3. Ha a próbaidő kifogástalanul, a nélkül telt le, hogy a felfüggesztett büntetés végrehajtását elrendelték volna, a felfüggesztett büntetést többé végrehajtani nem lehet. A queenslandi törvény szerint ebben az esetben az itéletet fel kell oldani, a belga és a franczia törvények szerint az elitélést meg nem történtnek kell tekinteni, a dán törvény és az osztrák javaslat szerint ellenben a büntetést kiállottnak kell tekinteni. Mind a két állásfoglalás fictio. Az első teljesen felszabaditja a vádlottat az itélet minden következménye alól, a mi nem igazságos. A ki már egyszer nemcsak összeütközött a törvényekkel, hanem el is itéltetett, az, teljesen eltekintve az itéletnek a mellékbüntetések megállapitására, a kártéritésre vonatkozó s egyéb hatályos rendelkezéseitől: nem tekinthető többé olyan enyhe beszámitás alá eső egyénnek, mint a ki még soha biró előtt nem állott. Az elitélés tényét nem lehet, de nem is szükséges meg nem történtté tenni. Azonban az a körülmény, hogy a megállapitott büntetés végre nem hajtatott, mégis megkülönbözteti az elitéltet másoktól, kiken a büntetést végre is hajtották. A szabadságvesztésbüntetés végrehajtásához füzött következmények elmaradnak. A fictióra szükség nincs. A javaslat szerint a próbaidő zavartalan lefolyásának természetes eredménye az, hogy a büntetés végre nem hajtható. Igy rendelkezik a norvég törvény és a svájczi javaslat is.
1. A 4. és 5. § a felfüggesztés elvesztését szabályozza. A 4. § szerint a felfüggesztett büntetést végre ell hajtani, ha a próbaidő alatt elkövetett cselekmény miatt inditott uj eljárás folytán a biróság az elitéltet büntett miatt itéli el, vagy szándékos vétség miatt ellene fogházbüntetést állapit meg. E tekintetben a külföldi törvényekben nagyobb szigort találunk. Az amerikai államokban kifejlődött rendszer szerint az elitélt a felfüggesztett büntetés kedvezményét elveszti, ha magaviselete ellen erkölcsi kifogás merül fel, ha keresetéhez nem tisztességes uton jut, ha tartózkodási helyét eltitkolja. A portugall és belga törvény, az osztrák és svájczi javaslat szerint minden ujabb büntett vagy vétség elkövetése miatt, sőt minden visszaesésben, Francziaországban, Luxemburgban minden fogházzal büntetett cselekmény miatt, a dán törvény szerint minden oly cselekmény miatt, melyek pénzbüntetésnél szigorubban büntetnek, a felfüggesztett büntetést végrehajtják. A javaslat a norvég törvény álláspontjára helyezkedik és a kedvezményt feltétlenül csak akkor vonja el, ha a tettes szándékos és sulyosabb beszámitás alá eső cselekménynyel mutatta ki, hogy nem érdemli meg a birói itéletben megnyilatkozó kiméletet, hogy vele szemben az erkölcsi büntetéstől megfelelő hatást várni nem lehet. Minthogy azonban más büncselekmények elkövetésében is oly mérvü jogellenes magatartéás nyilatkozhatik meg, hogy a terhelttel szemben szigorubb eljárás mutatkozik szükségesnek, a javaslat felhatalmazza a biróságot, hogy az elitélés egyéb eseteiben is az eset körülményeinek méltatásával határozzon a felől, végre kell-e hajtani a felfüggesztett büntetést is vagy nem. A biróság igy az enyhébb beszámitás alá eső esetekben, a milyenek a gondatlanságból elkövetett és a csak pénzbüntetéssel sujtott, ugyszintén az államfogházzal büntetett, tehát más jellegü vétségek, valamint a kihágások esetében, vizsgálat tárgyává teheti, hogy az elitélt erkölcsi gyöngeségére és romlottságára vallanak-e vagy csak alkalom szülöttei, melyeket sulyosabb beszámitás alá vonni nem lehet. Ugyanilyen jogot ad a javaslat akkor is, ha a biróság az ujabb eljárásban felmentő itéletet hoz, de arra magáninditvány visszavonása adott okot.
Gyakram megtörténik, hogy a sértett fél a magáninditványt akkor vonja vissza, mikor a biróság a tettes bünösségéről teljes meggyőződést szerzett és csak itélethozatalra van szükség. Ha a törvény értelmében ilyenkor az ujabb büncselekmény miatt nem is lehet marasztaló itéletet hozni, mégis olyan ember áll a biróság előtt, a ki a felfüggesztés következményére nyilván méltatlannak bizonyult. Kétségtelenül kitünt hogy az elitélt a próbaidő alatt nem viselkedett ugy, a mint kötelessége lett volna; bizonyos, hogy büncselekményt követette el, a mely elég okot nyujt arra, hogy az előzetesen megnyert kedvezményt tőle elvonják. Kötelezőleg ezt a törvény nem irhatja elő, mert lehet, hogy a magáninditvány visszavonása mellett más körülmények is fenforogtak, melyek a felmentést indokolttá tennék; megtörténhetik, hogy a bizonyitás az inditvány visszavonásakor még nincs ily előrehaladott fokon, hogy az ügyben tisztán lehetne látni és a biróság érdemleges itéletet hozhatna. Ezért a biróságnak szbadon kell mérlegelnie a vádlottnak a próbaidő alatt tanusitott viselkedését, melyre éles világitást vetett a lefolytatott tárgyalás. Abban az esetben, ha az eljárást nem itélettel, hanem megszüntető határozattal fejezik be, a biróság ilyen szabad mérlegelési joggal fel nem ruházható. A Bp. 326. §-ának 3. pontja szerint ugyanis felmentő itéletet és nem megszüntető végzést hoz a biróság, ha a tárgyaláson látja a magáninditvány hiányát; megszüntető határozatot rendszerint akkor hoz, ha nem tartott még tárgyalást. A vádlott egyéniségéről, életviszonyairól csak a tárgyaláson szerezhetett volna a biróság tiszta képet. E nélkül az ügy bizonyitékaiba teljes betekintést nem nyert, a vádlottal közvetlenül nem érintkezett, életmódját, viszonyait meg nem ismerhette és igy a felfüggesztett büntetés végrehajtása felől sem állhat módjában megokolt határozatot hozni.
2. A felfüggesztett és az ujabban kiszabott büntetést külön-külön kell végrehajtani. Ezzel a javaslat a Btk.-nak az összbüntetésre vonatkozó rendelkezései alól kivételt állapit meg. Az összbüntetés a Btk. általános szabályai szerint enyhébb, mint volna a külön kiszabott büntetések összege. Az enyhités oka főleg a halmazatnak sajátszerü jellegében rejlik, mert lényeges figyelmet érdemlő körülmény, hogy az egyes cselekményeket birói figyelmeztetés, itélet nem választja el. Ez az ok a felfüggesztő itéletben kiszabott s a próbaidő alatt megállapitott büntetés viszonyában nincs meg. A biróság a büntetés végrehajtását ugyanis abban a reményben függeszti fel, hogy az elitélt kiméletet érdemel. A felfüggesztéssel különös kedvezményben részesiti őt és figyelmezteti a Btk. tiltó rendelkezéseire. Ha az elitélt e birói figyelmeztetés ellenére mégis ujabb büncselekményt követ el, nem méltó arra, hogy a biróság a felfüggesztett és az ujabban megállapitott büntetést összbüntetésbe foglalva mint a kettőnek szigorán enyhitsen. A külföldi törvények közül ily esetben az összbüntetés megállapitását csak a belgiumi engedi meg. A franczia, a luxemburgi, a portugall, a norvég, az olasz, a dán kifejezetten előirják, hogy a felfüggesztett és az ujabban kiszabott büntetést külön-külön kell végrehajtani. Az előadott okokból az utóbbi törvények álláspontjára helyezkedett a javaslat is.
Az 5. § azokat az eseteket határozza meg, a mikor a vádlott még a felfüggesztő itélet meghozatala előtt követett el valamely büncselekményt s e miatt ellene a próbaidő alatt még folyamatban volt az eljárás vagy az e miatt még előbb hozott itélet csak a próbaidő alatt jut a biróság tudomására. Ilyenkor a Btk. rendes szabályais szerint összbüntetés kiszabásának van helye, mert az egyes cselekményeket nem választja el egymástól a büntetés felfüggesztésében rejlő birói figyelmeztetés. Ha a felfüggesztő itélet hozatalánál a biróságnak tudomása lett volna az összes cselekményekről, az 1. és 2. § értelmében esetleg fel is függeszthető összbüntetést kellett volna megállapitania. Az elitélt nem juthat kedvezőtlenebb helyzetbe azzal, hogy a biróság ezta tudomást nem szerezte meg és csak utólag értesül arról, hogy a vádlott már a próbaidő előtt követett el valamely büncselekményt. Ezért a javaslat azt is kimondja, hogy a birság az ekként megállapitott összbüntetést az 1. és 2. § korlátai közt fel is függesztheti. A § eme utolsó bekezdése nem vonatkozik arra az esetre, ha a vádlott a felfüggeszthető itélet előtt oly cselekmény miatt volt jogerősen elitélve, mely a 2. § 2. pontja szerint a felfüggesztés kedvezményét kizárja; a 2. § korlátaira való hivatkozás ily esetben az összbüntetés felfüggesztését kifejezetten kizárja.
V. ö. 8. § - Ugyanazon okból, a mely miatt a 3. § szerint a felfüggesztett büntetés végre nem hajtható, ha az elitélt ellen a próbaidő alatt bünvádi eljárás nem volt folyamatban, nem lehet végrehajtani a büntetést akkor sem, ha a folyamatba tett uj eljárás nem bizonyitotta be a vádlott ujabb bünösségét vagy nem volt maga után oly itéletet, melynek esetében a 4. vagy 5. § értelmében a felfüggesztett büntetés végrehajtását el kell vagy el lehet rendelni.
A javaslat 1. §-a szerint a mellékbüntetések (hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése) hatálya az itélet jogerőre emelkedésétől kezdődik. Ha a biróság a 4. vagy 5. § alapján a szabadságvesztésbüntetés végrehajtását rendeli el, mielőtt a mellékbüntetések hatálya letelt volna, az elitélt igazságtalan előnyhöz jut, ha e büntetés végrehajtása alatt mellékbüntetésének már megkezdett ideje tovább folyik. Ezért szükséges annak kiemelése, hogy a szabadságvesztésbüntetés végrehajtása alatt a Btk. 55. és 56. §-ában meghatározott mellékbüntetések folyása szünetel.
Azok az okok, a melyek a fogházbüntetés és a pénzbüntetés felfüggesztését a vétség elkövetése esetében indokolttá teszik, megokolják egyuttal a kihágások miatt kiszabott elzárás- és pénzbüntetés felfüggesztésének jogosultságát. Az intézmény természetének egyenlősége mindkét esetben egyenlő eljárást, azonos értelmezést kiván. Ezért a fogházbüntetés felfüggesztésére megállapitott szabályok a dolog természetéből önként folyó eltérésekkel megfelelően érvényesek az elzárásbüntetés felfüggesztésénél is. Kivételt képez a próbaidő, mely a kihágás kisebb sulyára tekintettel nem három év, hanem csak egy év, ugyszintén kivételt képez a 7. §, mert a kihágások miatt a politikai jogok felfüggesztésének és a hivatalvesztésnek a Kbtk. 24. §-a szerint helye nincs.
A javaslat a felfüggesztés jogát a kir. biróságokra és a rendőri büntető biráskodásra jogositott közigazgatási hatóságra bizza. Több oldalról aggály merült fel a közigazgatási hatóság eme feljogositása ellen. Ámde a felfüggesztés jogával a közigazgatási hatóság jogköre nem tágul, csak módosul a büntetési rendszerben beállott változásokhoz képest, a mint módosul a kir. biróságoké is. A mely hatóságnak elitélésre és felmentésre joga van, azt megilleti a biróságnak megadott közbenső jogositvány, a büntetés felfüggesztése is. A vád és védelem képviseletében rejlő s a kir. biróságok előtt folytatott eljárásban feltalálható garancziákat a javaslat 11. §-a azzal a rendelkezéssel pótolja, hogy a közigazgatási hatóságnak felfüggesztő itéleteit hivatalból kell a másodfoku hatósághoz felülbirálás végett felterjeszteni. A felfüggesztés kedvezményét ugy az első, mint a felső fokon eljáró biróság (közigazgatási hatóság) kimondhatja. Az alsó biróságnak természetes joga, hogy oly rendelkezést meghozzon, a mely az előtte álló vádlott egyéniségével és életviszonyaival a legközvetlenebb összefüggésben áll. A felső biróságot sem lehet azonban megfosztani attól a jogától s nem lehet feloldani az alól a kötelessége alól, hogy a jogélet a büntetés felfüggesztésének kérdésében is irányitsa. Önként érthető egyébiránt, hogy a felső fokon eljárü biróságnak nemcsak az a joga lesz meg, hogy a felfüggesztést kimondja ott, hol az alsó biróság el nem rendelte, hanem a mennyiben az eljárási szabályok szerint az alsó biróság itéletét a vádlott terhére megváltoztathatja, az ez által kimondott felfüggesztést mellőzheti is. A javaslat szövegéből egyuttal az is következik, hogy a felfüggesztés csak itéletben mondható ki és sohasem büntető parancsban. Ennek indoka az, hogy felfüggesztésnek mindig csak az egyéniség figyelembe vételével van helye; a büntető parancs kiadásánál pedig a kir. biróság, vagy a közigazgatási hatóság a tettessel általában nem is érintkezik és igy egyéniséget sem ismerheti. Jogsérelmet ezzel senki sem szenved; mert az, a ki ellen büntető parancsnot adtak ki, ha méltónak tartja magát a felfüggesztés kedvezményére, tárgyalás megtartását kérheti. A felfüggesztés ténye nem lehet önkényes. A biróság, mint minden határozatát, ezt is indokolni tartozik, mert a felfüggesztésnek a vádlott egyéni szabadsága és a jogrend szempontjából különös jelentősége van s az itélet e részének felülbirálata is csak ugy lesz lehetséges, ha a biró számot ad arról, hogy mily okok inditották a felfüggesztés kimondására. Az amerikai törvények szerint a vádlott irásbeli értesitést kap arról, mily feltételek mellett marad szabadon. A franczia biró figyelmezteti az elitéltet a következményekre, a melyeket ujabb büncselekménye elkövetésével magára vonna. A dán törvény hasonló rendelkezést tartalmaz. A norvég biró az elitéltet büntetésének felfüggesztése esetén, ha életének 21. évét még nem töltötte be, megdorgálhatja és szintén figyelmezteti ujabb büncselekmény elkövetésének következményeire. E figyelmeztetés méltányos és czélszerü. A felfüggesztés intézménye erkölcsi elemeket visz be a büntető biráskodásba. Ezeket különösen kifejezésre juttatja az, ha az elitélthez nem a ridegen itélkező biró, hanem az elitélt jövő érdekét is szivén viselő férfiu szól. A figyelmeztetés módját a javaslat nem határozza meg, ugyszintén annak korlátokat sem állit. A biró a vádlott egyániségéből fogja megállapitani, mily figyelmeztetést kell hozzá intéznie.
A javaslat a felfüggesztés kérdésében a felebbvitelt korlátozza; ily korlátozás nélkül az alaptalan felebbvitelek egész tömegével halmoznák el az amugy is megterhelt felsőbb biróságokat. Teljesen kielégitő, ha a felebbezéssel az elitélt javára csak az elitélt és védője, az elitélt terhére pedig csak a kir. ügyészség élhet. A sértett érdekeit a felfüggesztés kérdése közvetlenül nem érinti; az a magánjogi igényekre nem terjed ki; a nyujtott erkölcsi elégtétel sulyát el nem vonja. A magánfél, a magánvádló rendszerint tulzott elfogultsággal üldözi a vádlottat. A biróság felmentő itélete ellen a tapasztalat szerint mindig felebbez. Felfüggesztés miatt is minden esetben felebbezéssel élne. A felső biróságok munkaerejének kimélése végett ezért elengedhetetlenül szükséges, hogy a felebbezés jogát a magánvádlótól e kérdésben elvonjuk. A semmiségi panaszokat ugyane szempontból még inkább korlátozni kell. A semmiségi panasz alapgondolatából következik, s a Bp. rendszere is keresztül viszi, hogy az azt elintéző biróság a ténykérdéssel nem foglalkozik; a ténymegállapitás kérdésében nem teszi vizsgálat tárgyává az előtte ismeretlen vádlott egyéniségét, életviszonyait, cselekményének körülményeit. Ezért megfelel e perorvoslat benső természetének, hogy a semmiségi panaszok arra az esetre korlátoztassanak, mikor a biróság a törvényt sérti. Ha a büntetést nem függeszti fel, a törvény ily kifejezett megsértéséről nem lehet szó, mert a felfüggesztés csak joga, de nem kötelessége a biróságnak. Ha azonban a kedvezményt oly esetekben alkalmazzák, mikor annak a törvény 1. vagy 2. §-a szerint nem lett volna helye, beáll a törvénysértés esete s a semmiségi panasznak a kir. ügyészség inditványára helye van. Az elitélt és védője e kérdésben sem élhet semmiségi panaszszal, mert a felfüggesztés mellőzése nem törvénysértés, a felfüggesztés ténye pedig érdekeiket nem sérti. A magánvádló semmiségi panaszát a már fennebb előadott okok zárják ki.
Minthogy a közigazgatási hatóságnál ez idő szerint hiányoznak a vádnak és a védelemnek azok a garancziái, melyek a kir. biróságok előtti eljárásban feltalálhatók, az első foku hatóságok felfüggesztő itéleteiről a másodfoku hatóságnak más módon kell tudomást szereznie. Ezt czélozza a javaslat 11. §-a, a melynek rendelkezése pótolni kivánja a közérdekben szükséges s a közigazgatási hatóságok előtt folyó eljárásban ma még hiányzó biztositékokat addig is, mig szervezeti reform utján arról a törvényhozás általában nem gondoskodik.
A 12. § az ujrafelvétel egy esetéről rendelkezik. A Bp. 449. §-a szerint nem lehetne a vádlott ellenében az eljárást ujra felvenni a büntetés felfüggesztése miatt oly esetben, midőn a felfüggesztést a biróság nem rendelte volna el, ha tudomással bir oly előzetes itéletről, mely a felfüggesztést a 2. § 2. pontja szerint kifejezetten kizárja. Ezért szükséges erre vonatkozólag külön rendelkezni. Igazságtalan előnyhöz jutna e nélkül az, a ki a biróság előtt a felfüggesztés kieszközlése végett előéletének foltjait eltitkolja s igy ellenben a biróság felfüggesztő itéletet hoz, bár ilyet hoznia nem lenne szabad és a felfüggesztést kizáró körülmény a próbaidő alatt csak akkor derül ki, mikor az előbb kiszabott büntetés végrehajtásának már helye nincs. Ha az előzetesen kiszabott büntetés még végrehajtható, az 5. § 2. pontja értelmében összbüntetés kiszabásának van helye. Az ujrafelvétel nem terjed ki arra az esetre, ha az elitélt a felfüggesztő itélet előtt más büntetésre volt itélve, mint a milyenről a 2. § 2. pontjában szó van. Az állam minden jogvitát rendszerint csak egyszer itél meg. A Bp.-nak az ujrafelvételről szóló rendelkezései is csak a sulyosabb tévedések és megtévesztések kiigazitására szolgálnak. Az apróbb, kisebb sulyu birói tévedéseket az alaki igazság és a birói itélet tekintélyének érdekében el kell nézni.
A 3. §-nál már kifejtett okokból a javaslat azt czélozza, hogy ha a próbaidő eltelt a nélkül, hogy az elitélt ujabb bünvádi eljárás lett volna folyamatban, tekintet nélkül az elitélt különbeni magaviseletére, a felfüggesztett büntetést többé végrehajtani ne lehessen. A rendelkezés szankczióját tartalmaza a 13. §. Méltányos, hogy az elitélt, a ki a hozzá füzött várakozásnak megfelelt, birói végzéssel szerezhessen bizonyosságot arról, hogy az ellenében jogerősen megállapitott büntetést végrehajtani nem fogják. Hivatalból intézkedésre szükség nincs, mert a büntetés végrehajtása egyáltalában nem tartozik a biróságra. Ellenben lehetővé kell tenni, hogy a kir. ügyészség, mely a büntetést végrehajtani hivatott és az elitélt (és védője), a kit a büntetés végrehajtása fenyeget, közvetlen birói határozattal nyerjenek tudomást arról, hogy a felfüggesztett büntetés végrehajtható lenni megszünt. Ez a birói tanusitás azonban önként érthetőleg nem zárja ki azt, hogy a felfüggesztett büntetést utóbb mégis végrehajtsák, ha a tanusitás téves adatokon alapult.
A Bp. életbeléptetéséről szóló 1897. évi XXXIV. tc. 26. §-a szerint a bünvádi uton jogerősen elitéltekről nyilvántartó lajstromot (casier judiciaire) kell vezetni. A nyilvántartásra különös szükség van azoknál, a kiknek büntetését felfüggesztették s a kiket a hatóságoknak éppen ezért a próbaidőn keresztül figyelemmel kell kisérniök. A módozatok megállapitása nem törvényhozási, hanem végrehajtási feladat.
1. Tételes büntetőjogunkban a fiatalkoruakra vonatkozó rendelkezéseket a Btk. 42., valamint 83., 84., 85. és 86. § §-ai, továbbá a Kbtk. 19., 32. és 65. §-ai tartalmazzák. Büntetőtörvénykönyveinknek ezek a rendelkezései egyáltalában nem állanak azon a szinvonalon, a melyre a büntetőjogi reformmozgalmak tekintetében uj utakat nyitott külföldi törvényhozások már eddig is felemelkedtek. A szerzett tapasztalatok minden kétségen felül helyezték azt is, hogy az emlitett szakaszok több tekintetben igazságtalanok és mind a büntetésvégrehajtás, mind a javitó intézeti nevelés terén számos irányban czélszerütlenek. A fiatalkoru büntettesek számának állandó emelkedése azt is bizonyitja, hogy büntetőtörvénykönyveink a fiatalkoruak kriminalitására vonatkozólag nem adtak hathatós eszközöket sem a büntető biróságok, sem a büntetésvégrehajtás, illetőleg a javitó intézeti ügy vezetőinek kezébe. Mindezek a tények egyenkint is igazolják, összességükben pedig sürgősen szükségessé teszik annak kezdeményezését, hogy a büntetőtörvénykönyveknek a fiatalkoruakra vonatkozó összes rendelkezései teljesen hatályon kivül helyeztessenek és uj alapgondolatokra fektetett, tételes jogunktól lényegében eltérő, részletes rendelkezésekkel (a törvényjavaslat IV-V. czikkei, 15-32. §-ok) módosittassanak, illetőleg kiegészittessenek.
2. Azok a törvényhozási feladatok, melyeket a gyermekvédelemre és a fiatalkoruakra vonatkozó rendelkezések terén a magyar törvényhozásnak is megoldani kell, kapcsolatosak azzal a nagy társadalmi problémával, a mely előreláthatólag az egész XX. században mind a társadalom munkásságát, mind a kormányok tevékenységét, mind a törvényhozásokat állandóan foglalkoztatni fogja. Egyik legfontosabb kérdése e társadalmi problemának a fiatalkoru egyéneknek megmentése az erkölcsi romlástól. A kérdésnek minden ismerője előtt nyilvánvaló, hogy a fiatalkoruak büntetési rendszerének ujabb szabályozása e nagy probléma törvényhozási megoldásának csak egyik kis részlete. Az egész feladat hazánkban is valóban nagyjelentőségü socialpolitikai természetü és társadalmi alkotások hosszu sorát fogja még szükségessé tenni, mert a büntetőjog körén kivül a jogélet többi ágai s ugyszintén a gyermekvédelem társadalmi szervezete sem szolgáltatnak ma még elég hatályos eszközöket arra, hogy az erkölcsi veszélynek kitett fiatalkoruak megmentésének nagy feladatát sikeresen megoldani lehessen. A büntető rendszer reformja önmagában véve már csak azért sem lehet erre a czélra elegendő, mert a büntető hatalom révén csak akkor nyilik alkalom a züllésnek indult fiatalkoru megmentésére, a midőn már büntetendő cselekmény elkövetése bizonyitja a nagyobbfoku erkölcsi veszély jelenlétét. Ehhez tehát szükségszerüleg társulnia kell azoknak az intézkedéseknek, a melyek a veszélyt már keletkezésében elfojtani és az ebből eredő társadalmi bajt megelőzni alkalmasak. Sőt magának a büntető rendszernek reformja a büntetendő cselekményt elkövetett fiatalkoruakkal szemben is csak akkor fogja czélját teljesen elérni, ha a büntetőjog terén tervezett intézkedéseket megfelelő perjogi reform és a gyermekvédelemnek széleskörü társadalmi szervezése fogja kiegésziteni. A jelen törvényjavaslatnak tárgyilag megszabott kerete ugyan önként érthetőleg az egész reformból csak a büntetőjog körébe eső rendelkezéseket ölelhette fel; de ezzel a kérdést oly téren oldja meg, a hol a fennálló szabályok éppen a legégetőbb veszély elháritására sem nyujtottak eddig kellő eszközöket.
E részleges reform is tehát már önmagában véve nagy mértékben mozditja elő a kérdés megoldását, mert a legnagyobb társadalmi veszély kétségtelenül azokban a fiatalkoruakban rejlik, a kik a romlás utján már a büntettek terére jutottak. Ezeket a rendelkezéseket a problema egyéb vonatkozásában kiegésziteni annak a külön törvénynek áll majd feladatában, a mely hivatva lesz a gyermekvédelem összes egyéb kérdéseit felölelni s a melynek az előkészitő munkálatai alapjául szolgáló tervezet már is elkészült. Ennek a külön törvénynek megalkotását már eleve is biztositja az a mélyreható gondoskodás, a melylyel a gyermekvédelem ügyét a törvényhozás és a belügyi kormányzat már eddig is felkarolta; a társadalom körében, különösen a fővárosban megindult s főként az „Országos Gyermekvédő Ligának” s az „Ügyvédi Kör” gyermekvédő bizottságának befolyása alatt mind szélesebb körben terjedő tevékenység biztató reményt nyujt arra, hogy a megalkotandó intézmények müködése a társadalom részéről is a nagy czél érdekének megfelelő és ebből a szempontból nélkülözhetetlen támogatásban fog részesülni. Biztató jelek vannak arra is, hogy a támogatásra szükséges szervezet ki fog fejlődni az ország azon vidékein is, a hol ez idő szerint az még hiányzik vagy kevésbbé fejlett.
3. Büntetőtörvénykönyvünk szerint a fiatalkoruak (12-16 év között) akkor bünösök és büntethetők, ha megvan a cselekmény bünösségének felismerésére szükséges belátási képességük (discernement). Cselekményük jellege rendszerint ugyanaz, mint a felnőttek cselekményeiké. Bünösségük és társadalmi veszélyességük azonos. Az állam feladata tehát fennálló jogunk szerint a fiatalkoru büntettesekkel szemben sem más, mint a felnőttek ellenében. A 12 éves koron alul a törvény a belátási képesség teljes hiányát vélelmezi s az ilyen korban levő gyermekekkel, bármily büncselekményt követnek is el, egyáltalán nem törődik. (Btk. 83. §) Azokra, a kik életkoruk tizenkettedik évét meghaladták, de a tizenhatodik évet még nem töltötték be, enyhébb, de más jellegü büntetéseket állapit meg: fegyház helyett rövidebb tartamu börtön-, börtön helyett fogház-, fogház helyett elzárásbüntetést (Btk. 85. §) és a kiszabott büntetés végrehajtása ugyanazon letartóztató intézetben történik, mint a felnőtteké. E részben fennálló jogunk a felnőttekkel szemben a husz éven aluli büntettesekre nézve mindössze csak azt a kivételt állapitja meg, hogy fogházbüntetésükből legfeljebb hat hónapot a biróság rendelkezésére magán elzárásban állhatnak. (Btk. 42. § első bekezdése.) A javitó nevelésnek fennálló jogunk csak igen szük körben enged tért. A biróság kimondhatja, hogy a fogházra itélt husz éven aluli büntettes egyén a fogházbüntetést magánelzárás helyett javitó intézetben állja ki, de ott hat hónapnál többet nem tölthet. Ugyanezt elrendelheti az igazságügyminister is. (Btk. 42. § második bekezdése.) Továbbá javitóintézetben kell a törvény szerint (Btk. 19. §) kiállania a három napnál hosszabb eljárásra itélt husz éven alóli egyéneknek is ezt a büntetéseket oly helyeken, a hol javitóintézet létezik. Csakis azokra a fiatalkoru büntettesekre nézve enged a törvény hatályosabb és hosszabb tartamu javitó nevelést, a kik a cselekmény elkövetésekor a cselekmény bünösségének felismerésére szükséges belátással nem birtak. Ezeket a biróság határozatlan időre javitóintézetbe való elhelyezésre itélheti azzal a korlátozással, hogy életkoruk huszadik évén tul ott nem tarthatók. (Btk. 84. §)
Büntetőjogunknak a fiatalkoruakra vonatkozó eme rendelkezései a tudomány ujabb állása szerint sem nem igazságosak, sem nem czélszerüek, gyakorlatilag pedig káros eredményekkel járnak. Nem igazságosak, mert megtorló jellegük van s a fiatalkoruak egyéniségének figyelembevételét kizárják. Helytelen az alapgondolatuk, hogy a fiatalkoru büntetőjogilag felelős, mihelyt elég belátással bir cselekménye bünösségének felismerésére; mert a bünüsség feltétele s a felelősség alapja az erkölcsi szabadság; e szabadságot nem a felismerési képesség, hanem az értelmi és erkölcsi fejlettséggel együtt járó ellentálló erő biztositja. A büncselekmény akarati elhatározás folyománya. Az akarati elhatározásra a fiatalkorban különös befolyást gyakorol az észbeli tehetség mellett az érzéki ösztön, a külső inger, az egész környezet. E korban tehát nem lehet a büntetőjogi felelősséget kizárólag az ismeretek mennyiségétől, az értelmi erő nagyságától tenni függővé. De a mily igazságtalan, oly kevéssé czélszerü is a mai büntetési rendszer. Merőben ellenkezik a helyes büntető politika követelményeivel, hogy a 12 éven aluli gyermekek erkölcsi megmentését a törvény egészen figyelmen kivül hagyja. Nem elég magas a fiatalkor felső korhatára (16 év). Helytelen, hogy a fiatalkoru büntettesekkel szemben az állami visszahatás nem a nevelés, hanem tulnyomólag és főként épp ugy, mint a felnőtteknél, a megtorlás alakjában jelentkezik. Különösen veszedelmes következményekkel jár, hogy a fiatalkoruak a megrögzött gonosztevőkkel közös intézetekben állják ki a szabadságvesztésbüntetésüket. A javitó nevelés sikeres alkalmazásának alapfeltételeit téveszti szem elől törvényünk, mikor a bünösség megállapitása esetében az amugy is szük keretben azt hat havi időtartamra korlátozza. Viszont nem számol az egyéni szabadság követelményeivel, mikor semmi feltételt sem kiván meg ahhoz, hogy a biróság határozatlan időre javitóintézetbe küldhesse azokat a fiatalkoru büntetteseket, a kik a bünösség felismerésére szükséges belátási képességgel nem birnak. Ily rendszer mellett nem meglepő jelenség, hogy a fiatalkoru büntettesek száma állandóan növekedőben van. Mig a kir. biróságok az 1896. évben 1593 tizenhat évnél fiatalabb fiut és 312 ilykoru leányt itéltek el, a mi az összes férfi-elitélteknek 2.40%-át, a nő-elitélteknek 1.36%-át tette ki, addig az 1905. év folyamán fokozatos és következetes növekedés mellett (nem számitva ide a becsületsértés miatt elitélteket) a büntett és vétség miatt elitélt 16 éven aluli fiuk száma 3232, a leányok száma 540 volt, a mi az összes férfi-elitélteknek 5.04%-a, az összes elitélt nőknek 4.33%-a. Javitó intézetben e nagyszámu elitélt közül 1905-ben itélet alapján csak 458 volt.
A rendszer csődjére vall, de különösen az igazolt szomoru eredményben s a fiatalkoruak kriminalitásában rejlő nagy veszedelmet mutatja, hogy általános tapasztalat szerint a felnőtt büntettesek nagy része is azok közül kerül ki, a kik már fiatal korukban szenvedtek szabadságvesztésbüntetést. A büntettesek egész számának nagy és folytonos növekedését tehát jelentékeny részben bizonyára annak kell tulajdonitani, hogy az állam a fiatalkoru büntetteseket eddig helytelen bánásmódban részesitette. A kriminálpolitikai irány, a mely több államban az utolsó évtizedekben sikereket ért el, a büntettesek elleni küzdelem sulypontját ezért az erkölcsi romlás veszélyének kitett vagy züllésnek indult fiatalkoruak czélravezető és igazságos eszközökkel való erkölcsi megmentésében látja. A vezérlő szempontoknak a társadalom és a büntettes érdekében egyaránt a fiatalkoru erkölcsi megmentésének kell lennie; az állami megtorló visszahatás csak annyiban szükséges, a mennyiben e szempont kivánatossá teszi; a biró mellőzze a megérdemelt büntetést, ha ez az érdek nem kivánja, de az ellenkező esetben kényszereszközök alkalmazását rendelje el még akkor is, ha egyébként a bünösség a tettes értelmi vagy erkölcsi fejlettségének hiányában nem állapitható meg. Kétségtelen, hogy utóbbi szerepében a biró tevékenysége nem abban áll, hogy elitél vagy felment. A biróság ezen a téren oly állami feladatot old meg, olyan állami teendőkört tölt be, a melylyel az erkölcsi romlás veszedelmének kitett gyermeket önmaga és a társadalom számára megmenteni iparkodik. Az ujabb tudományos irány a legalkalmasabbnak a büntető birót találja e czélra, kinek a lefolytatott eljárás során a fiatalkoru egyéniségét és körülményeit megfelelően megismernie módjában állott, sőt kötelessége is volt. A büntető biró ezzel részt vesz századunk legnagyobbszerü szocziálpolitikai problemájának szolgálatában.
4. A törvényjavaslatnak tételes jogunktól teljesen eltérő alapokra fektetett rendelkezései felhasználják a legutóbbi harmincz év e kérdésbe vágó büntetőjogi irodalmának legbecsesebb eredményeit; az uttörő uj törvényhozásoknak a gyakorlatban már is bevált intézményeit és szabályait; a nagy számban tartott nemzetközi kongresszusok, valamint számos börtönügyi egyesület és több tanácskozmány megállapodásait és különösen az Észak-Amerikában, Angliában és Németalföldön szerzett gyakorlati tapasztalatokat. A törvényjavaslat rendszere a következő alapgondolatokra van felépitve: a) a büntetendő cselekményt elkövetett gyermekekkel és fiatalkoruakkal szemben nem a megtorlás, hanem a megmentés és a nevelés szempontjából kell érvényre emelni; b) nem szabad fentartani jelenlegi törvényhozásunknak azt az álláspontját, hogy a biróság, illetőleg közigazgatási hatóság a büntetőjogi beszámitás alá nem eső (12 éven alóli), de az erkölcsi romlásnak kitett vagy züllésnek indult gyermekek megmentése végett akkor sem tehet semmi intézkedést, ha ezeknek züllött környezetéről és erkölcsi romlásáról hivatalos tudomást szerzett is. Ezért a törvényjavaslat 15. §-a e részben ellenkező elvet emel érvényre, mint a milyet a Btk. 83. §-ának jelenlegi szövege tartalmaz; c) a fiatalkoru büntetteseknél a törvényjavaslat a felső korhatárt tizenhat évről tizennyolcz évre emeli fel (16. §), módot nyujt arra, hogy a fiatalkoru nem huszadik, hanem huszonegyedik évéig tartassék javitó nevelés alatt (24. § 2. bekezdése), valamint megengedi azt, hogy a fiatalkoruak fogházában állja ki a fogházbüntetést az oly elitélt is, a ki tizenyolczadik évét még nem töltötte be (27. § 2. bekezdése); d) a javaslat elejti a megkülönböztetési képesség vagy a mint a Btk. 84. §-a előirja; „a bünösség felismerésére szükséges belátási képesség” fogalmát, a mit a franczia 1810. évi Code Pénal alapján a legtöbb európai büntetőtörvénykönyv több évtizeden át elfogadott; végül e) a mire a javaslat intézkedései közül a legnagyobb sulyt kell helyezni, módot nyujt a biróságoknak és a kihágást elkövetett fiatalkoruak ügyében itélő közigazgatási hatóságoknak arra, hogy a büntetendő cselekményt elkövetett fiatalkoruval szemben a rövid tartamu szabadságvesztésbüntetést, a mely a gyakorlati tapasztalatok szerint igen sokszor az elitélt erkölcsiségét is veszélyeztette, lehetőleg mellőzhessék és ha a fiatalkorunak a büntethetőségéhez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettsége megvan, az egyéniesités (individualisatio) helyes elvének megfelelően különböző intézkedéseket tehessenek. A törvényjavaslat ez irányban nem köti meg a biróság, illetőleg közigazgatási hatóság kezét, hanem feljogositja azt arra, hogy a fiatalkoru egyéniségének kiismerése és az eset körülményei szerint azt az intézkedést tehesse meg, a melyet legczélravezetőbbnek talál. Nevezetesen a fiatalkoru büntettes megdorgálható vagy próbára bocsátható vagy ellene javitó nevelés rendelhető el és csak ha szigorubb megtorlás mutatkozik szükségesnek, akkor alkalmazható az elitélt ellen fogházbüntetés, a melynek legkisebb tartama tizenöt nap és mely rendszerint a fiatalkoruak részére berendezett külön fogházban hajtandó végre. E rendelkezések módot adnak arra, hogy a fiatalkoruakkal szemben kimondott szabadságvesztésbüntetés ne legyen hatálytalan és különösen, hogy annak végrehajtása a fiatalkoru erkölcsiségét ne veszélyeztesse.
1. A Btk. 83. és a Kbtk. 12. §-ának egybevetéséből kitünik, hogy tételes büntetőjogunk értelmében olyan gyermek ellen, a ki a büntett, vétség vagy kihágás elkövetésekor életének tizenkettedik évét még be nem töltötte, bünvádi eljárás nem inditható. A tizenkét éven alóli kor a feltétlen büntetőjogi beszámithatatlanság kora. A külföldi törvénykönyvek közül néhány még alacsonyabbra teszi e korhatárt. Igy az angol jogban, a newyorki s a régi orosz büntetőtörvénykönyvekben a 7-ik évig tart a felelőtlenség kora. A román büntetőtörvénykönyv a 8-ik évvel zárja azt be. A spanyol és olasz codexek a 9-ik évben szabják meg az alsó korhatárt. Több államban a 10-ik év szerepel alsó határvonal gyanánt, igy az osztrák, dán, portugall, görög, továbbá az uj büntetőtörvénykönyvben, valamint számos svájczi kantonális codexben. A 12-ik év hazai Btkünkön kivül csak a német és néhány svájczi codexben szerepel; a norvég büntetőtörvénykönyv már a 14-ik, a finn és svéd büntetőtörvénykönyvek pedig a 15-ik évvel rekesztik be a feltétlen beszámithatatlanság korát. A franczia jog nem ismeri a feltétlen beszámithatatlanságot, a franczia törvények szerint a 16 éven aluli korban büntetendő cselekményt elkövető ellen az eljárást mindig meginditandó s ha a „discernement” fennforgott, a terhelt büntetendő, ellenkező esetben felmentendő. Az 1906. évi április 12-iki törvény a 16-ik évet 18-ra emeli, s a discernement hiánya esetén femelment; megállapitása esetén pedig a 16 éven aluli korban bűncselekményt elkövetett fiatalkorut enyhébben, az ezen felülit pedig ugy bünteti, mit a felnőtteket. Az alsó korhatár emelésének kérdésére az Union Internationale de Droit Pénal (nemzetközi büntetőjogi egyesület) németországi osztályának Halléban 1891. évi márczius 25-én és 26-án tartott ülése hivta fel a figyelmet. Ez az ülés bizottságot küldött ki azzal, hogy ez a gyermekkriminalitás leküzdése tárgyában javaslatot dolgozzon ki. A bizottság az alsó korhatárnak tizennégy (14) évre való felemlését javasolta. Egyes ujabb törvényjavaslatok és törvények ennek megfelelően a jogászi és orvosi tudományos világ sürgetésére a büntetőjogi beszámitás alsó határát a 14., sőt a 15. évre emelik fel. Minthogy hazánkban a közigazgatási és a társadalmi gyermekvédelem még kevéssé fejlett, a bütnető biró pedig a javaslat szerint a fiatalkoru érdekében a legmesszebb menő intézkedéseket terheli, a büntetőjogi beszámitás tekintetében a Btk-ben foglalt alsó korhatár felemelésére különösebb szükség nemforog fenn.
2. Intézkedik ellenen a javaslat az iránt, hogy a 12 éven alóli gyermekek megmentése érdekében is megfelelő intézkedések történjenek. A gyermekek részéről elkövetett bűncselekmények a legtöbb esetben az életviszonyok és ak ülső körülmények természetes folyományai; sokszor a gyermek erkölcsi veszedelme, züllésre mutatnak rá. A ki ily viszonyok köz követ el bűncselekményt, azt környezetéből ki kell ragadni, más, erkölcsileg egészségesebb viszonyok között kell elhelyezni. Az 1877. évi XX. és az 1901. évi XXI. tc. magyarázatával egyes esetekben már mai jogállapotunk szerint is megtehetők az elkerülhetetlenül szükséges intézkedések; de ezek még nem kielégitők. A hatóságoknak jogkörét a gyermekvédelem terén körre kell kiterjeszteni. E kiterjesztés, a mint már emlitve volt, a büntetőjogi reform kereteiben csak részleges lehet; a gyermekvédelem szervezetének kiépitéséről és kiegészitéséről majd a már emlitett külön törvényben kell gondoskodni. A törvényjavaslat szerint a 12. éven alóli büntettessel szemben kétféle intézkedés tehető. Ha a gyermek erkölcsi veszlnyek kitéve nincs és züllésnek nem indult, de mégis magaviseletének helyes irányitása czéljából kivánatosnak mutatkozik, az a hatóság, amely elé a gyermek kerül, őt megfenyités végett a házi fegyelem gyakorlására jogositott egyénnek vagy az iskolai hatóságnak adhatja át. Az iskolai hatóság a gyermeket megdorgálhatja vagy iskolai elzárással fenyitheti (15. § második bekezdése). Ha a gyermek eddigi környezetében erkölcsi romlásnak van kitéve vagy züllésnek indult, a gyermek megmentése érdekében már mélyrehatóbb, a családi jogokat is érintő intézkedésre van szükség. Ezeket a méylreható intézkedéseket a törvényjavaslat nem a büntető biróra, hanem a gyámhatóságra bizza, a mivel el akarja kerülni, hogy gyermek ellen bármely okból bűnvádi eljárást folytassanak. Ez nem zárja ki, hogy a gyermek érdekében halaszthatatlanul szükséges ideiglenes intézkedéseket bármely hatóság meg ne tehesse, a mely elé a büntettes gyermek került, ha az a gyermek erkölcsi romlásának veszélyéről közvetlenül bizonyságot szerzett. Az erkölcsi romlás veszélyének kitett gyermeknek eddigi környezetéből való kimentését biztositja nevezetesen az, hogy az ilyen gyermek „ideiglenes felvétel végett a legközelebb eső állami gyermekmenhelyre” szállitható. (15. § utolsó bekezdése.)
1. A fiatalkoruakra vonatkozó felső korhatár megállapitásánál a törvényhozásokban szintén nagy eltérésekkel találkozunk, Az angol, osztrák, olasz, portugall büntetőtörvénykönyvek a 14-ik, a spanyol, dán, román codevek a 15-ik, a svájczi kantonalis büntetőtörvénykönyvek nagy része, ugym int hazai Btkünk, a 16-ik, a bolgár s orosz büntetőtörvénykönyv a 17-ik, a német büntetőtörvénykönyv pedig a 18-ik évben állapitják meg a második korhatárt. A franczia jog álláspotjáról fennebb (a 15. §-nál) volt szó. A javaslat a büntethetőség felső korhatárát a 16. évről a 18. évre emeli fel. Az orvostudomány megfigyeléseinek és a lélektani kutatásoknak ujabb eredményéhez képest a fiatalkoru büntettesekkel foglalkozó kongresszusok és általában az e kérdésretartozó egész irodalom egyértelmüleg követeli a korhatárnak ily felemelését. Több irányban tett megfigyelés szerint a 16-18 éves korban levő fiatal emberek még nem rendelkeznek azzal azerkölcsi és értelmi fejlettséggel, a melyet a teljes büntetőjogi beszámithatóság megkiván. E korban ébred a nemi élet, felcsigázva a szenvedélyeket, sokszor elgyöngitve, sokszor azokat, a kiket megfelelően nem neveltek és nem ellenőriztek. Rendszerint ekkor válik ki a fiatalkoru családjából s önállóságot, szabadságot keresve, a szabad élet kisértéseinek és védtelenül kiteszi magát. Rendszerint e korban találkozunk a leginkább menthető, a leginkább érthető emberi tévedésekkel. E korban a jellem még teljesen nem alakult ki. A hajlamok még nem szilárdultak meg ugy, hogy azokon kellő szigorral és megfelelő bánásmóddal még változtatni ne lehessen. Élettanilag az ily korban levő fiatalkoruak sokkal közelebb állanak a 16 éven aluliakhoz, mint a testileg, értelmileg és erkölcsileg teljesen kifejlett férfiakhoz és nőkhöz. Éppen azért azok a különleges intézkedések, a melyek a fiatalkoruakkal szemben szükségesek vagy czélravezetők, ebben ak orban is még teljes mértékben indokoltak. A büntetőjog reformját czélzó törvényhozási munkálatokban is általános azaz állásfoglalás, melyet a javaslat a felső korhatár felemlésével magáévá tett.
2. A 12. életévvel a fiatalkoru a büntetőjogi felelősség határát átlépi, de a felső korhatár elérése, 18 éves korának betöltése leőtt feltétlenül nem tehető felelőssé. A bűnösség ismérvét a javaslat a fiatalkoru értelmi és erkölcsi fejlettségében állitja fel. Ennek hiányában büntetésnek helye nincs. Tehát a bióságnak ily esetben az eljárást meg kell szüntetnie. De ha már a 12 éven alóli büntettes gyermek megmentése czéljából szükségesnek és megengedhetők bizonyos hatósági intézkedések, annál inkább helyén valók azok a már magasabb korban levő fiatalkoruaknál, habár ezeknek a büntethetőséghez szükséges fejlettsége még hiányzik. A biró feladata tehát az eljárás megsüzntetésével nem érhet véget, hanem a büntettes fiatalkoru megmentése érdekében meg kell tennie mindazt, a mi a fiatalkoru egyéniségéhez és életviszonyaihoz képest ebben az irányban szükségesnek mutatkozik. Ezekkel szemben a biróra nézve az intézkedésnek már tágabb köre nyilik meg, mint a 12 éven aluli gyermekeknél; mert a lefolytaott eljárás bizonyos támpontokat nyujt neki a szükséges intézkedések megválasztására. Az első és legenyhébb intézkedés, melyet a javaslat ily esetekre megszab, a fiatalkorunk házi felügyelet alá helyezése; mert rendszerint épen a kellő felügyelet hiánya az, a melyre a büncselekmény elkövetése visszavezethető. A felügyeletre természetszerüleg első sorban a fiatalkoru törvényes képviselője van hivatva; de a szükséghez képest bizható az a család körében valamely hozzátartozóra, esetleg más alkalmas egyénre is. A felügyelet házi jellege utal arra, hogy a fiatalkoru eddigi környezetében marad. Ha a felügyelet magában véve nem mutatkozik kielégitőnek, ezt a biróság házi vagy iskolai fenyités elrendelésével fokozhatja vagy az utóbbit magában is elrendelheti. Ezt a fenyitést a biróság nem maga hajtja végre; mert bűnösség hiányában birói büntetés nem lenne helyén. Önként érthető, hogy ily intézkedések, melyek a fiatalkorut eddigi környezetébe visszahelyezik, nem foglalhatnak helyt, ha a fiatalkoru ebben erkölcsi romlásnak lennek itélve vagy ott már züllésnek is indult, ha tehát a cselekmény épen arra vezethető vissza, hogy a nevelést elhanyagolták vagy ha a házi neveléstől és felügyelettől a fiatalkoru egéyniségére tekintettel, kedvező eredmény alig várható. Ilyen esetekben a biróságnak a fiatalkoru javitó nevelését kell elrendelnie. Habár ezek az intézkedések nem repessziv, hanem preventiv jellegüek és igy inkább a gyámhatóság hatáskörébe tartozó intézkedések természetét tüntetik fel, mégis a javaslat czélszerübbnek látta azokat a büntető biróság hatáksörébe utalni, tekintettel arra, hogy a biróság a lefolytatott eljárás adatai alapján már abban a helyzetben van, hogy azok felől minden ujabb eljárás nélkül határozhat. Már jelenlegi jogunk szerint is (Btk. 84. §), bár szükebb körben, meg volt a biróságnak ez a joga.
Ha a bűntettes fiatalkorunak megfelelő erkölcsi és értlemi fejlettsége van, büntetőjogi felelőséggel tartozik. A javaslat amai törvény egységes büntetési rendszerével szemben a birót feljogositja, hogy ily esetben a büntettes egyéniségéhez mérten különböző intézkedéseket tehessen. E tág jogkört a javaslat alapgondolata, az individualizáció elve követeli. A fiatalkoru megmentése körül a czélszerüségi eszme ugy előtérbe lép, hogy mellette minden más gondolat teljesen háttérbe szorul. A birói intézkedés pedig csak akkor felel meg ezen elv követelményeinek, ha a fiatalkoru egyéniségét, értelmi és erkölcsi fejlettségének fokát, életviszonyait és az eset összes többi körülményeit figyelembe véve, ezekhez alkalmazkodik. Ezért állapit meg a javaslat a büntetőjogi felelősségre vonható fiatalkoruvalszemben négyféle intézkedést; u. m. 1. dorgálást, 2. próbára bocsátást, 3. javitó nevelést és 4. fogházbüntetést, melyek közül a biró kiválaszthatja azt, mely a fiatalkoru terhelt jövőbeli magaviselete és erkölcsi fejlődése szempontjából kivánatosnak mutatkozik. Önként érthető, hogy ez a választás nem lehet önkényes. A birónak a fiatalkoru jövőjének érdekét éppen oly aggódó szorgosságával és körültekintéssel kell szem előtt tartania és vizsgálnia, mint a hogy eddig is kutatnia kellett a bünösség fennforgását. Sőt egyes intézkedések alkalmazását, melyek e javaslattal jogrendszerünkbe lépnek, már a törvényjavaslatban kellett korlátozni s e korlátokat a biró nem lépheti tul. Azonban e korlátozás (pl. 19. § második bekezdése) daczára a biróság rendelkezésére oly tág tér áll, melyen czéltudatosan küzdhet a fiatalkoruak megmentése érdekében. E czélt tekintve az egyéniesités elvét a javaslat annyira érvényesiti, hogy még a bünösnek talált fiatalkoru ellenében sem kiván meg még oly enyhe birói intézkedést sem, mint a birói megdorgálás, ha ily intézkedés a fiatalkoru jövőbeli magaviselete és erkölcsi fejlődése szempontjából egyáltalán nem mutatkozik kivánatosnak, ha pl. attól kell félni, hogy a megtévedt fiatalkorura még a birói megdorgálás is megalázó, erkölcsi fejlődését gátoló befolyással volna. (18. § utolsó bekezdése.) hogy mikor forog fenn ez az eset, azt még általánosságban sem lehet körvonalozni. A biró lelkiismeretére kell bizni, hogy miután a vád és védelem közreműködésével megismerte a fiatalkoru egyéniségét, életviszonyait és az eset összes többi körülményeit, e kivételes jogot csak akkor alkalmazza, ha arra a fiatalkoru érdekében komoly szükség van s az általános jogérzetet nem sérti. A külföldi törvényhozásokban ennek az individualizácziónak, a biróság ily tágkörü rendelkezési jogának csak kevés nyomára akadunk. A tételes büntető jogok legnagyobb része még az u. n. egyesitő elmélet elvi alapján áll, melyk ötelezi a birót, hogy ha a fiatalkorut bűnösnek találja, akkor büntesse is; büntesse enyhébben, de nem másként, mint a felnőtteket. Az amerikai államokban kifejlődött büntetési rendszer fényes eredményei azonban megerősitik azokat a reményeket, a melyeket az ujabb jogtudomány az individualizácziónak a joggyakorlatba bevitelétől egyértelmüleg vár. Az utolsó évtizedekbe megtartott tudományos kongresszusok, a büntetőjogi tudomány ujabb záslóvivői általában sürgetik a reformot; az ujabb törvényjavaslatokban, különösen az 1903. évi svájczi javaslatban ez az irány teljes mértékben érvényesül; az 1905. évi holland törvénynyel pedig már az európai kontinens tételes törvényeibe is bevonult. A magyar törvényhozás annak befogadásával ugyan megelőzi a kontinens művelt nagy államait, de nem jár egészen járatlan utakon s egy minden tekintetben kipróbált rendszert illeszt be jogéletünkbe.
A 17. § utolsó bekezdése szerint fiatalkoru ellen pénzbüntetés sem mint fő-, sem mint mellékbüntetés nm állapitható meg; ugyszintén hivatalvesztést és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztését sem lehet ellene kimondani. A büntetésnek ugyanis a fiatalkoruval szemben a jellem átalalitására vagy az erkölcsi fejlődés irányitására kell hatnia. A pénzbüntetésnek ily hatást tulajdonitani rendszerint nem lehet. A legtöbb elitélt fiatalkorunak egyébként nincs is magánvagyona s igy az ellenük megállapitott pénzbüntetést vagy szabadságvesztésre kellene átváltoztatni, vagy azt rokonaik fizetnék meg helyettük. Ezenfelül, minthogy a fiatalkoruaknál a szigorubb értelemben vett büntetés is inkább a nevelés jellegével bir, nem volna indokolt oly mellékbüntetés alkalmazása, melynek a nevelésre semmi hatása sincs. Ezekből az okokból nemcsak a pénzbüntetést, de a hivatalvesztést és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztését sem szabad kimondani és pedig annál kevéssbé, mert azzal könnyen a legveszedelmesebb kisértésnek, nyomornak tehetnők ki a fiatalkorut életpályája kezdetén.
A dorgálás nem uj büntetési mód. A régebbi büntetőjog általánosan ismerte, a családi életben, a társadalomban pedig mindig sikerrel alkalmazták. Az erkölcsi büntetések kiküszöbölésével ugyan kimaradt a tételes törvényekből, de minél inkább helyezkedik a büntetőjog természetes alapokra, annál inkább tér vissza a dorgálás intézménye. Megtaláljuk azt az angol és az amerikai jogrendszerben, ugyszintén az 1890. évi olasz bütnetőtörvénykönyvben és több más kisebb állam jogszabályaiban. Ugy a tudományos, mint a gyakorlati jogászvilág sürgeti behozatalát. A büntetés feltételes felfüggesztésének általános indokolásában már kifejezésre jutott, mily nagy értéke van az erkölcsi büntetésnek. Igy a dorgálástól is, ámbár nem sujtja materiális rosszal az elitéltet, a fogékonyabb lelkü elitéltekkel szemben, mégis kedvezőbb hatást lehet várni enyhe esetekben, mint a szigoru szabadságvesztésbüntetéstől. A romlatlan emberre a komoly és szerettetljes feddés sokkal üdvösebb és mélyrehatóbb befolyást gyakorol, mint a rideg és a végső czéllal kevésbbé törődő fogház- vagy elzárásbüntetés. Maga a dorgálás ünnepélyes, komoly intelem és figyelmeztetés a jövőre. Természeténél fogva csak fogékonyabb és romlatlan lelkü egyéneknél lehet hatása. Ezért a javaslat csak az enyhébb esetekre és csak a fiatalkoruakra terjeszti ki, bárha tekintélyes oldalról felmerült az az óhajtás, hogy a felnőttekre is kiterjesztessék. Ugyanebből azelvből kifolyólag külön kifejezés nélkül is önként érthető, hogy csak enyhébb esetekben, nevezetesen akkor lesz helyén, ha az elkövetett büntett vagy vétség könnyelmüség okozta csiny, kisebb jelentőségü eltévelyedés, ha leőre látható, hogy a komoly feddés a büntettest a helyes utra visszatériti éskülönösen, ha az elkövetett büncselekmény nem ad okot az elitélt környezete iránt nagyobb foku bizalmatlanságra. Nem alkalmazható tehát a sulyosabb esetekben és romlottabb egyénekkel szemben. A javaslat kizárja ezért a dorgálást, ha az elkövetett cselekményre egyhónapot meghaladó fogházbüntetés lenne megállapitható a cselekmény sulya miatt és azzal szemben, a ki egy hónapot meghaladó szabadsávesztésbüntetéssel már bütnetve volt. Az előbbi korlátozás nem merev, mert a javaslat büntetési rendszere szerint a fogházbüntetés kiszabásában a biró keze megkötve nincs. De irányitást ad e szabály; kifejezi a törvényhozó szándékát, hogy a dorgálást csak enyhéb esetek miatt kivánja alkalmazásba venni. A nagyobb bűnösségü visszaesők kizárása pedig e büntetési neméből a dolog temrészetéből következik, mert ha egy fiatalkorut már egy hónapi szabadságvesztéssel sujtottak és eredménytelenül, annál az erkölcsi büntetés javitó és visszatartó hatását nem lehet remélni.
Minthogy a dorgálás a javaslat rendszerében rendes büntetés, a büntető perjog általános szabályai szerint csak akkor lehetne végrehajtani, ha az itélet jogerőre emlekedett. A javaslat ettől az általános szabálytól azonban a dorgálás sajátos természetére tekintettel eltér s kimondja, hogya dorgálás azonnal foganatositandó, ha az ellen a kir. ügyész nem élt fellebbezéssel. Ennek a kivételes rendelkezésnek az az indoka, hoy a dorgálásnak csak akkor van nagyobb értéke, ha nyomon követi az elkövetett cselekményt s akkor foganatositják, mikor a bióság ésa elitélt egyránt a lefolytatott tárgyalás befolyása alatt állanak. Ez a büntetés áttöri a szigoru jogi formákat s ethikai elemeket visz be a biráskodásba. Illuzóriussá válik, mihelyt a vádlott jogi formákkal, fellebbezéssel foganatositását megakadályozhatja. Igaz ugyan, hogy a felső biróság a fellebbezés folytán a vádlott fiatalkorut felmentheti a vád alól s igy megtörténhetik, hogy oly cselekmény miatt dorgálták meg, a melyben a jogerős itélet szerint nem bűnös; de e kivételes esetben nincs semmi veszély és különösen nem ellensulyozza azt az előnyt, melylyel adorgálás azonnali foganatositása rendszerint jár. Minthogy a dorgálás erkölcsi büntetés, az annak foganatositásával szenvedett kárt a felső birósgá esetleg felmentő itélete alapjában meg is szünteti. Bonyolultabb a kérdés, ha avád képviselője felebbez, mert ebben az esetben a felső biróság szigorubb itéletet hozhat s igy avádlott két büntetést szenvedhetne egy cselekmény miatt abban az esetben, ha a dorgálást a vád képviselőjének fellebbezése daczára foganatositják. Bármennyire árt is ezért a dorgálással czélzott gyors és közvetlen hatásnak, mégis meg kell engedni, hogy a kir. ügyész bejelentett felebbezésének elintézéséig a dorgálást ne foganatositsák. A magánvádló és általában a sértett felebbezése más elbirálás alá kerül. Ezek a vádlott jövőjének magasabb érdekét szem előtt nemtartják. Nem a közrend, hanem csak a saját érdeküket védik. Előreláthatólag csak a vádlott materiális büntetésével érik be; a legtöbb esetben tehát fellebbezésük sikertelen marad s a dorgálás leszvégül is foganatositandó. Erre való tekintettel a javaslat a sértett fellebbezésének a dorgálás tekintetében nem tulajdonit felfüggesztő hatályt. (20. § első bekezdése.) A 20. § utolsó bekezdése feljogositja a biróságot, hogy ha az elitélt a dorgálás foganatositására kitüzött határnapon meg ne mjelenik vagya dorgálást nem fogadja kellő tisztelettel a biróság az itéletet hatályon kivül helyezze és a dorgálás mellőzésével uj határozato hozzon. A biróság ilyen esetben hatályon kivül helyezze és a dorgálás mellőzésével uj határozatot hozzon. A biróság ilyen esetben meggyőződést szerez arról, hogy tévedt az elitélt egyéniségének megitélésében s a javaslat módot ad annak helyrehozására. E rendelkezést a czélszerüségnek az a gondolata teszi indokolttá, melyen a fiatalkoruak egész büntetési rendszere felépült. Még az itélet jogerejének tekintélye is háttérbe szorul, ha a biróság közvetlen meggyőződést szerez arró, hogy a kiszabott erkölcsi büntetés czélra nem vezet és a vádlottal szemben szigorubb elbánásra van szükség. A biróság tehát azonnal helyrehozhatja a saját lélektani tévedését és a fiatalkoru érdekében akkor is uj határozatot hozhat, mikor már egyizben másként határozott s intézkedése jogerőre is emelkedett.
Sulyosabb esetekben, dorgálással, elég hatékonyan nem érinthető fiatalkoruaknál e javaslat a birósgának lehetővé teszi a fiatalkoru próbára bocsátását. Ez az intézkedés helyénvaló lesz mindannyiszor, ha a terhelt egyénisége oly hajlamokat árult el, melyek könnyen erkölcsi sülyedését idézhetnék elő, ha felügyelet nélkül marad, de afiatalkoru nem mutat erkölcsi romlottásgot, nem jelentkeznek rajta züllés jelei, környezete nem szolgáltat okot arra, hogy állami gondozásba vétessék s életviszonyai mellett általában nem kell féni attól, hogy szigorubb felügyelet mellett szabad lábon élve ujabb bűncselekményt követ el vagy züllésnek indul A próbára bocsátás lényegileg s alapelveit tekintve ugyanaz, mint a büntetés feltételes felfüggesztése, illetőleg mint a feltételes elitélésnek az angol és amerikai jogterüeten kifejlődött rendszere. Ujabb indokolásra tehát csak annyiban szorul, hogy a javaslat a felnőttekkel szemben nem ezt, hanem a belga-franczia rendszert lépteti életbe. Az utóbbi rendelkezésnek legfőbb indoka az volt, hogy nem létesithetünk a közel jövőben az angol-amerikai rendszer sikeres működéséhez elengedhetetlenül szükséges védő- és fleügyelő szervezetet. A fiatalkoruakkal szemben ez az aggály eloszlik, mert a gyermekvédelem ügyét az állam és a társadalom oly szeretettel karolta fel, hogy az állam gyermekmenhelyekben, a gyámahtóságokban, a mindinkább erősödő társadalmi szervezetkben már most is megfelelő biztositékát látjuk az intézmény sikeres működésének. A próbára bocstás a büntetés felfüggesztésének e javaslatban egyébként megvalósitott rendszerétől első sorban a szigoru felügyelet folytán különbözik, melyben a próbára bocsátott fiatalkoru a próbaidő alatt részesül. A szigoru felügyeletet ugy az angol-amerikai rendszer már kifejtett természete, mint különösen a fiatalkoruaknak itt is előtérben álló erkölcsi érdeke igazolja. A szigoru felügyelet mellett önként érthetőleg a próbaidőnek nem kell oly hosszu ideig tartania, mitn a milyen szükségesnek mutatkozik akkor, ha az elitélt a próbaidőt felügyelet nélkül tölti el. Tekintettel arra is, hogy próbára bocstásnak ccsak enyhébb esetekben van helye, a javaslat a próbaidőt egy évi időtartamban állapitotta meg. A büntetés feltételes felfüggesztésétől továbbá különbözik abban is a próbára bocsátás, hogy nem alkalmazható, ha a terhelt egy hónapot meghaladó szabadságvesztésbüntetéssel már büntetve volt. A két rendszerben e kizáró ok alapgondolata ugyanaz, hogy t. i. azzal szemben, a kire a nagyobb szabadságvesztésbüntetés nem gyakorolta a kivánatos hatást, ily enyhe repressziótól alig lehet azt várni; azonban a próbára bocsátásnál a javaslat szükebb körre szoritja a kizáró okokat, nem az intézmény természete miatt, mint inkább azért, hogy a fiatalkoruaknál teljes mértékben érvényesülhessenek az individuálizáczió követelményei. A próbára bocsátott fiatalkoru felett gyakorlandó felügyeletet első sorban a törvényes képviselőre bizza a javaslat. Igaz ugyan, hogy a törvényes képviselőnek e felügyelet a bűntett vagy vétség elövetése előtt is kötelessége volna, rendes körülmények között mégis inkább remélhető a kötelesség pontosabb és szorgosabb teljesitése a birói felhivás után. A javaslata lehető legvégső határig tiszteletben tartja a családi szentélyt s a családi jogokat. Ha azonban a családtól, a törvényes képviselőtől várható sikeres felügyelet, a javaslat a családnak amugy is helytelenül vagy egyáltalában nem gyakorolt jogai fölé helyezi a fiatalkoru érdekeit s ha annak erkölcsi fejlődése szempontjából kivánatos, a felügyeletet közhatóságra, társadalmi egyesületre vagy magánegyénre bizza. A közhivatalok közül első sorban az állami gyermekmenhelyek veendők számitásba, melyeknek kizárólagos feladata a gyermekek és a fiatalkoruak gyakorlati védelme. Ezeknek országos szervezése biztositékot nyujt az iránt, hogy a felügyelet gyakorlására rövid idő alatt mindenütt alkalmas közegek fognak rendelkezésükre állani. De természetes, hogy a gyermekmenhelyek mellett minden más erre alkalmas állami hivatal, társadalmi egyesület s az arra vállalkozó alkalmas magánegyén is bevonható lesz eme, a fiatalkoru büntettesek megmentésére irányitott felügyelet gyakorlásába.
Az érzelmi világhoz közelebb álló társadalomtól, melynek az erkölcsi szükségeltek iránt több érzéke van, mint a közigazgatásnak s a mely szeretettel karolhatja fel az erkölcsileg veszélyeztetett gyermekek és fiatalkoruak védelmét, e felügyeletet elvonni nem volna helyes. Amerika s több nyugat-európai állam társadalma megteremtette az e czélra szolgáló társadalmi szervezetet. Az utolsó évtizedekben megkezdte e szervezkedést a magyar társadalom is. Nem lehet kétség az iránt, hogy ha a törvény egyenes szava hivja fel e téren a társadalmat tevékeny munkásságra, az e nagy szocziálpolitikai feladat szolgálatától visszavonulni nem fog. Ha még kellő felügyelet mellett sem remélhető, hogy a fiatalkorut eddigi környezetében az erkölcsi sülyedéstől meg lehessen óvni, de nincs arra szükség, hogy állami gondozásba vegyék s más környezetben szabadon is biztositható erkölcsi fejlődése, erre az esetre a javaslat megengedi, hogy a biróság a próbára bocsátott fiatalkorut környezetéből elvonja s más alkalmas körben helyzze el. A körülmények szerint itélheti meg a biróság, hogy az elhelyezés a fiatalkorunak arra vállalkozó hozzátartozójánál vagy valamely emberbarátnál történjék-e? A felügyelet czéljából követkeizk, hogy az, a ki a felügyelettel megbizhatik, a fiatalkoru magaviseletét állandóan ellenőrizni köteles és a felől a biróságot a szükséghez képest tájékoztatnia és a próbaidő kifogástalan elteltével a biróságnak haladéktalanul jelentést tennie kell. (22. § második bekezdése.)
A feltételes elitélés angol-amerikai rendszerének és igy a próbára bocsátásnak is természetéből következik a büntetés feltételes felfüggesztésének e javaslatban elfogadott rendszerétől való az az eltérés, hogy a javaslat a kedvezmény fentartását nemcsak a büncselekmények elkövetésétől való tartózkodástól, hanem attól is függővé tszi, hogy a próbára bocsátott fiatalkoru a felügyeleti szabályokat megtartja-e és erkölcsös, rendes életmódot folytat-e? A fiatalkoru szabadságának érdeke azonban megkivánja, hogy ha a kedvezményt a biróság a próbára bocsátott életmódja,iatt el akarja vonni, az ne történjék vizsgálat és eljárás nélkül. A javaslat megkivánja e tények megállapitását. A mennyiben az tünik ki e megállapitás alapján, hogy a fiatalkorut szigorubb elbánásban kell részesiteni, a biróságnak az egyéniség további figyelembevételére és a körülményekhez s a fiatalkoru egyéniségéhez mért különböző bánásmódra a javaslat azzal nyujt módot, hogy javitó nevelés elrendelését és fogházbüntetés kiszabását engedi meg. A próbaidő kifogástalan eltöltésének természetszerü következménye az, hogy a biróság az eljárást megszünteti.
A fiatalkoruak büntetési rendszerének legfontosabb, leghatékonyabb, de egyuttal a családi jogokba legmélyebben belenyuló rendelkezése: a javitó nevelés. Mig a Btk. mai szabályai szerint ez csak kivételes, kisegitő intézkedés, a javaslat szerint hlye van mindannyiszor, ha a fiatalkoru eddigi környezetében a romlás veszélyének van kitéve, züllésnek indult vagy értelmi és erkölcsi fejlődése érdekében a javitó nevelés más okból szükségesnek mutatkozik. Ilyen ok lehet például az, hogy a fiatalkoru akár sajátos természeti fogyatkozásai, akár hozzátartozóinak hibája folytán megfelelő nevelésben nem részesült s nevelésének megfelelő kiegészitését eddigi környezetében nem remélheti. A javitó nevelés elrendelésének negativ határát a javaslat közvetlenül nem állapitja meg s az közvetve csak abból tünik ki, hogy a 26. § szerint, ha szigoru megtorlásra van szükség, fogházbüntetést kell kiszabni. De még eme sulyosabb beszámitás alá eső esetekben sem zárja ki a javaslat a javitó nevelést; csakhogy ily esetekben azt a fogházbüntetés végrehajtása után foganatositják (28. §), ha a biróság elrendelte. A javaslat szerint a javitó nevelés időtartamát a biróság nem határozhatja meg. Törvényünk mai rendelkezésével szemben a javaslat hatályos nevelést kiván biztositani. Minthogy a jellem átalakitására, a nemesebb hajlamok megerősitésére, az alacsonyabb szenvedélyek megfékezésére, az érzéki ingereknek ellentállóképesség megszilárditására rendszerint csak hosszu és beható foglalkozás mellett lehet remény s a kivánt eredményt az egyes fiatalkoruak egyénisége szerint különböző idő alatt lehet csak elréni, a javitó nevelés idejét előre meghatározni nem is lehet. Csupán két irányban állit fel határt a javaslat. A nevelés hatékonyságának biztositására megkivánja, hogy a javitó nevelés legalább egy évig tartson (25. § első bekezdése); viszont azonban megállapitja a nevelés felső határát is. (24. § második bekezdése.) A Btk. 84. § szerint az ily nevelés felső határa a huszadik életév. A javaslat felemeli e korhatárt a huszonegyedik évre és kimondja, hogy a javitó nevelés a terhelt huszonegyedik évének betöltésén tul nem terjedhet. E rendelkezést különösen az teszi indokolttá, hogy ilyképen a javitó neveléshez közvetlenül hozzátüződik a katonai szolgálat ideje s a veszedelmesebb hajlamnak csak bizonyos átmenet után, a szabadon, de mégis szigorubb fegyelem alatt átélt katonai évek eltöltése után jutnak azélet szabadabb hullámzásába, mikor jellemük megfelelő irányban már teljesen kialakult, akaraterejük megerősödött, az érzéki, külső ingereknk ellenállni képes. Az életben való elhelyezkedés is könnyebb akkor, mint közveltenül a javitóintézet falai közül, honnét bizalmatlansággal inkább fogadná őket a társadalom. A javaslat megengedi, hogy a javitó nevelést az állami javitóintézeteken kivül egyéb ily czélu állami intézetekben (p. o. gyermekmenhelyekben), vagy az e czélra alkalmasnak talált más intézetekben is végrehajthassák. E rendelkezést az indokolja, hogy az állami javitóintézetek nem lesznek képesek befogadni a nagyobb számban bentartandó fiatalkoruakat, igy szükséges lesz más intézetekről is gondoskodni, melyek a javitóintézeteket kiegésziteni alkalmasak.
A javaslat alapgondolataival és rendszerével teljesen megegyezik, hogy a javitó nevelés ily különböző jellegü és főleg nemcsak javitó, de egyuttal bármely megfelelő nevelőintézetben is történhessék. A javaslat ugynais megszüntetni kivánja azt a gyakorlatilag egyébként soha teljesen keresztül nem vitt rendszert, hogy a büntettes fiatalkorut egészen más nevelésben kell részesiteni, mint azt, a ki büntettet vagy vétséget még nem követett el. A züllésnek indult és a romlás veszélyének kitett gyermekek és fiatalkoruak közt nevelés szempontjából kétségtelenül kell különbséget tenni. E különbség azonban csak az életkor, a jellem kisebb vagy nagyobb foku romlottsága, az állami gondozásba vett fiatalkoru életviszonyai szerint tehető. E szerint nem lehet kizárólag döntő a büncselekmény elkövetése. Az angol javitó- és nevelő iskolákban (reformatory, industrial schools) ugyanez az alapgondolat érvényesül és nagy eredményeket, fényes sikereket ér el. Az igazságügyi és a belügyi kormányzat már meg is egyezett egymással az osztályozás főbb elveire nézve, mely megegyezésből első sorban azt kell kiemelni, hogy a romlottabb és szigorubb elbánást igénylő fiatalkoruak, tekintet nélkül arra, elkövettek-e büntettet vagy vétséget vagy nem, királyi javitóintézetekbe, az enyhébb elbánást igénylő fiatalkoruak ellenben állami gyermekmenhelyekbe s az ezekkel kapcsolatos vagy ezeket kiegészitő társadalmi intézetekbe szállittatnának. Önként érthető, hogy csak oly társadalmi intézetek vehetők itt figyelembe, melyeket a javitó nevelés czéljára az annak irányitására hivatott igazságügyminister alkalmasnak talál. A javaslatban foglalt rendelkezések végrehajtásánál gondoskodni kell majd olyan intézet felállitásáról is, melyben a gyöngébb tehetségü és különös nevelést igénylő fiatalkoruak volnának elhelyezhetők. Minthogy a javitó nevelést az igazságügyi és a belügyi kormány vezetése és ellenőrzése alatt álló intézetekben hajtják végre, a végrehajtás módozatainak és részletes szabályozásának megállapitásában a javaslat a belügyministernek is közvetlen befolyást biztosit.
A 25. § a „kisérleti kihelyezés” intézményét illeszti be jogrenszerünkbe. A kisérlet kihelyezés alapgondolata ugyanaz, mint a feltételes szabadonbocsátásé. A javitóintézetben nyert zárt nevelés után igen kivánatos, hogy a fiatalkoru egy ideig ellenőrzés és egyuttal irányitás alatt álljon s megfelelő erkölcsi támogatásbn részesüljön. Minthogy a javitó nevelés időtartama határozatlan, a kisérleti kihelyezésre próbaidőt kellett megállapitnai. E próbaidő a javaslat szerint két év, tehát több, mint a próbára bocsátásánál, mert javitó nevelést a biróság sulyosabb esetkeben, erkölcsileg inkább veszélyeztetett, tartósabb felügyeletre inkább szoruló fialakoruaknál rendeli el, mint a próbára bocsátást. Ha a próbaidő kifogástalanul eltelt, a szabadonbocsátás véglegessé lesz; ha a fiatalkoru nem tanusit megfelelő viselkedést s a javitó nevelés felső korhatárát még nem érte el, az intézetbe vissza kell őt szállitani. A kisérleti kihelyezést s esetleg a visszaszállitást eddigi jogunk rendelkezéseihez képest az igazságügyminister rendeli el. Mig azokra az intézkedésekre, melyek a fiatalkoru bünösségét megállapitják vagy személyes szabadságát bünösség hiányában is korlátozzák, alkotmányunk általános elvei szerint a független biróságok lehetnek csak hivatva, a kisérleti kihelyezés és az intézetbe való visszasszállitás elrendelését a kormányra czélszerü bizni. Ez a szabadságjogokat nem sérti, mert ezekben az intézkedésekben a személyes szabadság ujabb korlátozásáról nincs szó, hanem ellenkezőleg egy kedvezmény megadásáról és annak elvonásáról, egy a tettes és a társadalom érdekében teendő közigazgatási cselekményről. A kisérleti kihelyezésnek azonban csak akkor lehet helye, ha a fiatalkoru megfelelő tartamu intézeti nevelés és megfigyelés alatt magaviseletével bebizonyitotta, hogy teljesen megjavult és igy további szigorubb nevelésre szüksége már nincs. Minthogy a minister a kisérletileg kihelyezendő vagy kihelyezett fiatalkoruakat nem ismerheti közvetlenül, szükségesnek tartja a javaslat, hogy az e tárgyban teendő intézkedése előtt hallgasson meg oly testületet, a mely a fiatalkoruval közvetlenül érintkezett s őt ismeri. E testület a javaslat szerint a felügyelő hatóság (31. §)
A végső esetben, mikor az erkölcsileg ás értemileg fejlett fiatalkoru büncselekménye nagyobbfoku romlottságról, rosszakaratról, viselkedése különös makacsságról tesz tanuságot, az állam beavatkozásának szigor alakjában kell jelentkeznie. A mennyiben a biróság ily szigoru büntetésnek látja szükségét, a javaslat szerint fogházbüntetésre itéli a fiatalkorut, ha az elkövetett cselekményre a törvény fegyház-, börtön-, államfogház- vagy fogházbüntetést állapit meg. A törvényben csak pénzbüntetéssel sujtott cselekmények sulya nem oly nagy, hogy azok miatt ily szigorubb megtorlásnak lehetne helye. Ha a fiatalkoru nagyobb és mélyrehatóbb gondozást igénylő jellembeli és erkölcsi hibáira az ily cselekmény is rámutatna, a biróságnak javitó nevelés elrendelésével módjában áll a fiatalkoru erkölcsi megmentéséről gondoskodni. A halállal büntetendő cselekményeket nem kell külön kiemelni, mert a Btk. 87. §-a szerint husz éven alóli egyén halálra nem itélhető. A fogházbüntetésnek egységesnek, de a felnőttek büntetésétől egészen eltérőnek kell lennie. Élettani törvények szerint a fiatalkoruak még nagyobb bünösség mellett is merőben más elbánásban részesitendők, mint a felnőttek. Náluk még a szigorubb jellegü büntetés is inkább nevelés jellegével bir. Éppen ezért leomlanak velük szemben a válaszfalak is, melyek a cselekményeket egymástól elválasztják, megszünik a Btk. különös részében megállapitott büntetési mérték. A javaslat szerint a bünösség sulyához mérten kell a birónak a fogházbüntetést megállapitania, melyben önként érthetőleg helyt foglal ugyan az elkövetetett cselekmény abstrakt tárgyi sulya is, de annak döntő szerepe nincs. Minthogy a rövid tartamu fogházbüntetés hatálytalan, e büntetésnem legkisebb mértékét a javaslat a fiatalkoruakkal szemben tizenöt napban állapitja meg, a büntetés legnagyobb mértékét pedig öt évben, mert a fiatalkoruak bünösségéhez képest ez az időtartam a megfelelő büntetésre elegendő. Jelenleg is (Btk. 85. §) még a legsulyosabb, halállal büntetendő cselekmények esetében is csak öt évi szabadságvesztés-büntetést lehet a fiatalkoru ellen megállapitani. Ha e büntetés után még hosszabb, belterjes nevelésre volna szükség, arra a javaslat 28. §-a módot nyujt. Az ellen a fiatalkoru ellen, a ki a cselekmény elkövetésekor életének tizenötödik évét még be nem töltötte, fogházbüntetés csak a legsulyosabb esetekben állapitható meg. Több ujabb törvényhozási munkálat, mint fentebb emlitve volt, a büntethetőség alsó korhatárát a 14 vagy 15 évre emelte fel. A javaslat a már felhozott indokokból e felemelést nem fogadja ugyan el, de számol azzal, hogy e koron alul mégis sokkal kisebb a büntetőjogi beszámithatóság, mint a fizikailag már fejlettebb fiatalkoruaknál. Erre való tekintettel indokolt a biróság figyelmét felhivni arra, hogy a tizenötödik évét még ne nem töltött fiatalkoru ellen csak a legsulyosabb esetekben állapitson meg fogházbüntetést. Ezzel a fejlődés fokainak megfelelő tagolást nyer a fiatalkoruakra megszabott büntető rendszer, melynek alkalmazásában egyfelől a 15. évnél ifjabb, másfelől a 15. évnél idősebb fiatalkoruak csoportjára nézve a javaslatnak most emlitett rendelkezése vonja meg a kellő határt. De enyhébb esetekben a biróság a fogházbüntetés kiszabása mellett is módot találhat a további individualizáczióra e javaslat első fejezete értelmében; mert önként érthető, hogy a büntetés felfüggesztésére vonatkozó szabályok a fiatalkoruakra kiszabott fogházbüntetés eseteiben is helyt foglalhatnak. Az is kétségtelen azonban, hogy az a tág birói jogkör, mely a fiatalkoruakkal szemben a dorgálás, a próbára bocsátás intézményeiben megnyilatkozik, rendszerint feleslegessé fogja tenni a már kiszabott fogházbüntetés feltételes felfüggesztését és igy a fiatalkoruaknál az csak szükebb körben érvényesülhet.
A Btk. nem ismer a fiatalkoruak befogadására szolgáló külön intézetet. A büntetések végrehajtásáról szóló rendeletek ugyan előirják a szükséges osztályozást, de ezt a gyakorlati tapasztalatok szerint keresztülvinni egészen sehol sem sikerült, a legtöbb helyen meg sem kisérelték. A mai büntetési rendszer legnagyobb veszedelme pedig éppen abban áll, a fiatalkoruak bünözésének szaporodását nagy mértékben éppen az okozza, hogy a fiatalkoruak a megrögzött gonosztevőkkel egy intézetben voltak kénytelenek eltölteni a kiszabott büntetési időt s ez alatt állandóan ki voltak téve azok megmételyező hatásának. Magában véve ez a körülmény is eléggé indokolná, hogy a fiatalkoruak részére külön fogházak állittassanak. De nélkülözhetetlenné teszi különösen az a tény, hogy a fiatalkoruak egészen más lelkiállapota, fejlődésképessége a többiekétől teljesen eltérő bánásmódot kiván. Ennélfogva még akkor sem lehetne czélravezető velük szemben a büntetés végrehajtása, ha a közös letartóztatási intézetben a szükséges és kivánatos osztályozást megtenni lehetne, de az érintkezés már az intézet közössége miatt is szükségképen mégis beállana. Elengedhetetlen követelmény ezért, hogy a fiatalkoruakra kiszabott fogházbüntetést külön intézetben hajtsák véger, a hol megrögzött gonosztevőkkel nem találkozhatik s a melyre nézve a végrehajtásnak a fiatalkoruakra illő, megfelelő módozatait lehetséges keresztülvinni. Ennek a követelménynek tesz eleget a javaslat 27. §-a, mely elrendeli, hogy a fogházbüntetés fiatalkoruak részére felállitott fogházban hajtandó végre. Kassán már áll egy ily fiatalkoruak részére berendezett fogház, mely ez idő szerint mintegy kétszáz foglyot tud befogadni; Gyulafehérvárott most épül egy ujabb, mely ötszáz fiatalkoru büntettest fogadhat be. Igy már most sem fog nagyobb nehézségekbe ütközni a javaslat eme rendelkezésének a végrehajtása. Előrelátható azonban, hogy a rövidebb tartamu fogházbüntetés végrehajtása az elitélt fiatalkoruaknak a 27. §-ban emlitett külön fogházba való szállitása nehézségekbe fog ütközni. Ezért megengedi a javaslat (27. § első bekezdése), hogy a fiatalkoru ellen megállapitott, egy hónapot meg nem haladó fogházbüntetés más letartóztató intézet magánzárkájában is végrehajtható legyen. Bár a magánzárkában való büntetés ellen orvosi szempontból igen figyelemreméltó aggályokat táplálnak: ez az egyetlen mód, melylyel a fiatalkoruak a felnőtt büntettesekkel való érintkezéstől feltétlenül megóvhatók még akkor is, ha a fiatalkoruak fogházába nem szállithatók. Viszont a fiatalkoruak fogházában lesz végrehajtható a tizennyolczadik évüket meghaladott, de huszonegyedik évüket még be nem töltött elitéltek büntetése is, ha ezt a biróság az elitélt egyéniségére tekintettel vagy más okból indokoltnak találja s elrendeli. (27. § második bekezdése.) Ezek az elitéltek kortársai azoknak a fiatalkoruaknak, a kik ugyan tizennyolcz éves koruk betöltése előtt kerülnek a letartóztató intézetbe, de büntetésük kitöltése előtt érik el a felső korhatárt. Indokolt ezért, hogy a biróság a figyelmet érdemlő esetekben ugyanebben az intézetbe utalhasson más, de még huszonegyedik évüket be nem töltött elitélteket is. Önként érthető azonban és a javaslat külön ki is emeli, hogy az ily elitéltre nem alkalmazhatók a fiatalkoruakra megállapitott büntetési rendszer egyéb (büntetőjogi, perjogi) szabályai. A Btk. 41. §-a szerint a biróság különös tekintetreméltó okoknál fogva itéletében a fogházakra itélteket a munka alól felmentheti; valamint megengedheti azt is, hogy magukat saját költségükön élelmezzék. A javaslat e rendelkezést a fiatalkoruakra nézve megszünteti.
A hatályos nevelésnek elengedhetetlen előfeltétele az állandó, czéltudatos munkáltatás s következetlen lenne a törvényhozó, ha megengedné, hogy a fiatalkoru elitéltet a munkáltatás alól felmenthessék, holott őt a rendes munkássághoz kivánja első sorban hozzászoktatni. Nem indokolt az sem, hogy ebben a sajátos természetü külön fogházban az élelmezés tekintetében kivételek tétessenek; annál kevésbbé, mert mig a felnőtteknél az enyhe jellegü cselekmények miatt szabnak ki rendesen fogházbüntetést, addig a fiatalkoruaknál annak csak a sulyosabb esetekben van helye. Más törvényes intézkedést a büntetés czélszerü végrehajtásának lehetővé tétele végett megváltoztatni nem kell; egyebekben a büntetés végrehajtásának részletes szabályozása végrehajtási és nem törvényhozói feladat, miért azt a javaslat az igazságügyministerre bizza.
Bár a fiatalkoru büntetteseknél a fogházbüntetés nevelő jelleggel is bir, büntetés jellege mégis előtérbe lép s az a maga szigoru eszközeivel és végrehajtási módjával, de azért is, mert a bünösség sulya szerint állapitandó meg (26. §) s igy eshetőleg nem elég hosszu, sokszor magába véve még nem alkalmas a fiatalkoru egyéniségének megfelelő átalakitására. Ezért is szükséges, hogy olyan esetben, midőn a biróság szigoru megtorlásnak látja szükségét s fogházbüntetésre itéli a fiatalkorut, a megtorláson felül, ha a fogházzal büntetett fiatalkoru erkölcsi javitásra szorul és arra alkalmaznak látszik, az állam gondoskodjék erről az erkölcsi javitásról még a fiatalkoru és hozzátartozóinak akarata ellenére is. Ezért a javaslat megengedi, hogy a biróság akár az itéletben, akár a felügyelő hatóság javaslatára utóbb elrendelhesse a fiatalkorunak utólagos javitó nevelését, ha attól gyökeres erkölcsi átalakitása remélhető. Ezt az utólagos nevelést a tudományos kongresszusok helyesnek és czélravezetőnek nyilvánitották. Felhozzák ugyan ellene azt a kifogást, hogy az utólagos nevelés ujabb büntetés, már pedig egy cselekmény miatt kétszer büntetni senkit sem szabad. Ámde az utólagos javitó nevelés nem büntetésnek, hanem a fiatalkoru s a társadalom érdekében alkalmazott, szükséges állami intézkedésnek tekintendő. Alkalmazása ugyancsak nem a megszokott, régi értelemben vett birói tény, indokául nem az elkövetett büncselekmény, hanem a terheltnek ismeretessé vált egyénisége, életviszonyai és erkölcsi állapota szolgálnak. Alkalmazását éppen ugy, mint a 16. §-ban, főleg azért bizza a javaslat a biróságra, mert az a szabadságjogok figyelmes szemmeltartására leginkább alkalmas s a lefolytatott tárgyalás alapján a legkönnyebben nyer tiszta, megbizható képet az elitélt fiatalkoru egyéniségéről. Önként érthető a javaslatban az utólagos nevelés alkalmazásához füzött feltétel, mely szerint csak akkor van heye, ha attól a fiatalkoru erkölcsi átalakitása remélhető. Ezzel a korlátozással a javaslat korántsem helyezkedik arra az álláspontra, hogy egyes fiatalkoru büntetteseket javithatatlanoknak tekint, de figyelemmel van arra, hogy többekkel szemben csak a szigoru bánásmóddal, a megtorló jellegü fogházbüntetéssel lehet elérni jótékony átalakitó hatást, másoknál pedig már a rövidebb tartamu fogházbüntetés végrehajtása után egyéb intézkedésre az elitélt megmentése érdekében szükség nincs.
E § a fogházbüntetésre itélt fiatalkoruak feltételes szabadságra bocsátásáról rendelkezik. Az az alapgondolat, melynek a Btk. mai rendszerében ez az intézmény a folyománya, fokozott mértékben kiván érvényesülést a fiatalkoruaknál. Különösen fontos, hogy a fiatalkoruak, kiknek akaratereje már élettani okokból sem lehet oly fejlett, mint a felnőtteké, még kevésbbé tétessenek ki átmenet nélkül annak a nagy változásnak, melynek a büntető intézetből a szabad életbe való átlépés mellett ki vannak téve. Ezért a javaslat a feltételes szabadsára bocsátást a fiatalkoruaknál nemcsak meghagyja, de ki is terjeszti annyiban, hogy a 26. § alapján fogházbüntetésre itéltet, ha szorgalmat tanusitott és javulásának jelét adta, az igazságügyminister büntetése nem háromnegyed, hanem már kétharmad részének kitöltése után feltételes szabadsára bocsáthatja. Egyéb tekintetben a javaslat átveszi a Btk. megeflelő kapcsolatos rendelkezéseit (Btk. 50. §); önként érthető, hogy e mellett a Btk-nek a feltételes szabadságra bocsátottakra vonatkozó több s a javaslat alapgondolatával nem ellenkező rendelkezései a fiatalkoruakra is érvényben maradnak.
A javaslat alapgondolata, hogy a fiatalkoru büntettes a becsületes társadalomnak lehetőleg megmentessék, maga után vonja azt a követelményt, hogy a büntető- és nevelőintézetből kikerült fiatalkorunak megfelelő elhelyezéséről is gondoskodás történjék. E nélkül eredménytelen lesz a fiatalkoru megmentésére forditott gond és fáradság, mert kiragadva a maga környezetéből és belevette az élet izgalmas versenyébe, nagyon könnyen elveszti azt a kis erkölcsi erőt, melyet az intézetben szerzett. A javaslat 30. §-a ezért az igazgató kötelességévé teszi, hogy ugy a kisérletileg kihelyezettek és a feltételes szabadságra bocsátottak, mint a végleg kibocsátottak elhelyezéséről is gondoskodjék, a minek az elhelyezésre alkalmas állomások nyilvántartásával és e részben a társadalommal fenntartott állandó összeköttetése révén felelhet meg. A javitó intézetek igazgatóira nézve már ma is fennáll ez a kötelesség. A kisérleti kihelyezésnél és a feltételes szabadságra bocsátásnál az intézmény czéljának és természetének megfelelően az igazgató állandóan felügyelni is köteles a fiatalkoru magaviseletére s ha az a részére megállapitott szabályokat megszegné, a felügyelő hatóságnak haladéktalanul jelentést kell tennie. A felügyelő hatóság utján az igazságügyminister értesül a fiatalkoru ellen felhozható kifogásokról s elrendelheti a visszaszállitást. (25. és 29. §-ok.) Kétségtelen, hogy sem a kihelyezést, sem a felügyeletet az igazgató mások közremüködése nélkül nem végezheti. A javaslat ezért számit a gyermekvédő egyesületek hatékony támogatására s a gyermekvédő hivatalok kötelességévé teszi az igazgató ebbeli munkájában a közremüködést. A javitó nevelés és a fogházbüntetés megfelelő végrehajtásának ellenőrzése végett a javaslat továbbá elrendeli (31. §), hogy minden javitó intézet és a fiatalkoruak befogadására szolgáló minden fogház mellett felügyelő hatóság állittassék, melynek szervezetét és eljárását az igazságügyminister rendelettel szabályozza. E felügyelő hatóság feladata lesz különösen az is, hogy a kisérleti kihelyezés (25. §) és a feltételes szabadságra bocsátás (29. §) kérdésében az igazságügyministernek véleményt adjon. Minthogy a javitó nevelés a 24. § harmadik bekezdése szerint állami gyermekmenhelyben vagy nem állami intézetben is történhetik, ezek pedig amugy is külön hatóságok felügyelete alá tartoznak, a javaslat külön hatóság szervezését ilyen esetben feleslegesnek tartja s elrendeli, hogy a felügyelő hatóság teendőit a belügyminister részéről kijelölt hatóság végezze.
Ha a fiatalkoru kihágást követ el, a javaslat szerint megfelelően alkalmazni kell a 15-25. és a 30. §-okat. A fogházbüntetésre vonatkozó 26-29. §-ok megfelelő alkalmazását a javaslat mellőzi, mert az tulajdonképeni értelembe vett, szigorubb jellegü büntetés; ezért kihágásoknál, azok kis sulyára tekintettel éppen oly kevéssé helyén való, mint a pénzbüntetéssel büntetendő vétségeknél. Ha kihágás esetében szabadságvesztésbüntetés mutatkozik kiszabandónak, elzárásbüntetést kell megállapitani. Az elzárás leghosszabb tartama két hónap. Ez az időtartam elég nagy arra, hgy a sulyos jellegü kihágás miatt is a biróság megfelelő büntetést állapitson meg. Önként érthető, hogy az igy kiszabott elzárásbüntetést a javaslat első fejezete értelmében a biróság ugyanazokból az okokból, mint fiatalkoruakra megállapitott fogházbüntetést (l. a 26. § indokolását) feltételesen felfüggesztheti s igy még a szigorubb megtorlást kivánó esetekben is rendelkezik az individualizácziónak egyik leghatályosabb eszközével. A fogházbüntetéstől eltekintve a fiatalkoru büntettesekre előirt egyéb intézkedéseknek kihágás elkövetése esetében is helye van. A javaslat megszünteti azt a nagy különbséget, mely az egyes büncselekményeket egymástól elválasztja. A kihágás ugyanazoknak az erkölcsi és társadalmi bajoknak lehet a jele, mint a melyekre a büntett vagy vétség rámutat. Ezért a javaslat fentebbi intézkedése indokolt. Kivétel van azonban a csavargókkal szemben. Csavargás miatt a fiatalkoru ellen a 17. § 1. és 2. pontjában foglalt intézkedés nem tehető, mert a dorgálástól jótékony hatást, a próbára bocsátástól üdvös eredményt csak az olyan fiatalkorunál lehet várni, a kinek rendes életmódja biztositva van. A csavargás ténye már önmagában véve ezzel az alapfeltétellel ellenkező helyzetet bizonyit. Ezért a csavargó fiatalkoru ellenében csak javitó nevelést vagy elzárásbüntetést lehet megállapitani. A közigazgatási hatóságra a javaslat a javitó nevelés elrendelésének jogát ráruházni azonban nem kivánja a 11. § indokolásában már előadott indokok mellett főleg azért, mert a javitó nevelés elrendelése, tekintettel ennek különösen határozatlan tartamára, a szabadságnak oly magymérvü elvonását jelenti, melyre csak az egyéni szabadságnak védelmére alkalmas eljárási garancziákhoz kötött hatóságot lehet feljogositani. A kir. biróságon kivül ilyen csak a gyámhatóság lehetne, a mely elé azonban az ügy büntetőjogi természete miatt helyesen nem utalható. Ezért a javaslat elrendeli, hogy a rendőri büntető biráskodásra jogositott közigazgatási hatóság, ha javitó nevelés elrendelését látja szükségesnek, az ügyet eljárás végett az illetékes kir. járásbirósághoz tegye át. Nehogy azonban ebből az áttételből esetleg helyrehozhatatlan kár származzék, a 15. § utolsó bekezdéséhez hasonló módon egyuttal elrendeli a javaslat, hogy a közigazgatási hatóság, ha a fiatalkoru érdekében halaszthatatlanul szükséges, a fiatalkorut ideiglenes felvétel végett a legközelebb eső állami gyermekmenhelyre szállitsa.
A fiatalkoruak büntető rendszerének reformja a bünvádi perrendtartás gyökeres módositását is követeli. E tekintetben különösen az amerikai államokban teljesen bevált és elméletileg fényesen igazolt intézményeket találunk, a milyenek elsősorban a fiatalkoruak külön biróságai (Children’s Courts) és a felügyelő tisztviselők (probation officers) intézménye. De ezeknek megfelelő átültetése nem tartozik e javaslat keretébe. Egyelőre csak Bp. -unknak az esküdtekhez intézendő kérdésekre vonatkozó 360. §-át kell módositani. E § első bekezdése szerint ugyanis, ha a vádlott bünösségét megállapitó büncselekménynek elkövetésekor életének tizenhatodik évét még nem töltötte be, külön kérdés teendő fel arra nézve, hogy az elkövetés idejében megvolt-e a büncselekmény bünösségének felismerésére szükséges belátása. A fiatalkoruakra vonatkozó rendelkezéseknek reformja folytán,mely a büntethetőség feltételéül a bünösség felismerésére szükséges belátási képesség (Btk. 84. §) helyett a fiatalkoru büntetteseknek erkölcsi és értelmi fejlettségét (16. §) állapitotta meg, az esküdteknek is e felett kell határozniok. A büntethetőség feltételének e változáson kivül a kérdés uj szövegezése eltér a 360. §-tól a korhatárban, mert azt a javaslat 16. §-a a tizanhatodik évről a tizennyolczadik évre emeli fel s e felemelést az esküdtekhez intézkedő kérdésben is kifejezésre kell juttatni; eltér végül abban, hogy a „bünösséget megállapitó cselekmény” helyére a „büntetendő cselekmény” kifejezést iktatta. Az utóbbi változtatás csak a szabatosság érdekében történt; e kérdést ugyanis az esküdtek elé kell terjeszteni akkor is, ha a terhelt bünösségét nem állapitották meg; nem lehet szó tehát minden esetben a bünösséget megállapitó büntetendő cselekményről.
A javaslat a hatásköri kérdést érinteni nem kivánja. Semmi kétség ugyan az iránt, hogy a reform csak ugy érheti el a remélt sikert, ha a hatásköri kérdések is a czélnak megfelelő megoldást nyernek, de e kérdéseket nem lehetett bevonni e törvényjavaslat keretébe, mely elvi változtatásokat csak az anyagi bünetőjog terén kiván tenni. Éppen ezért számot kellett vetni azzal, hogy az 1897:XXXIV. tc. 18. §-a módositásra szorul, ha a javaslat ujabb rendelkezései mellett is egyelőre fentartani kivánja a törvényhozás a birói hazáskörök mai viszonyát. A hivatkozott törvényszakaszból, különösen annak utolsóelőtti bekezdéséből ugyanis világosan kitünik, hogy a kir. járásbiróságok elé csak azok az ügyek tartoznak, a melyekben egy évnél hosszabb tartamu szabadsávvesztésbüntetés nem állapitható meg, vagy a mennyiben más ügyek is (Btk. 418. §), ugy a kir. járásbiróság egy évnél hosszabb tartamu büntetést nem szabhat ki s ha annak látná szükségét, az ügyet az illetékes kir. törvényszékhez teszi át. Ez a szabály azonban általánosságban kimondva nincs, csak a részletes rendelkezések egybevetéséből tünik ki. Minthogy e javaslat perjogunk mai elveit még fenntartja, a fiatalkornak által elkövetett büntettek és vétségek büntetésének eddigi határait azonban megszünteti s azok legnagyobb mértékét általában öt évi fogházbüntetésben állapitja meg (26. §), ezért ki kellett mondani, hogy a kir. járásbiróság, a mennyiben egy évnél hosszabb büntetést tartana megfelelőnek, az ügyet ejárás végett az illetékes kir. törvényszékhez teszi át, mely egyébként eddigi jogunk, az 1897:XXXIV. tc. 18. §-ának utolsóelőtti bekezdése értelmében jár el.
A Btk. 54. §-a szerint a hivatalvesztést és a politikai jogok felfüggesztését a biróság mellőzheti, ha főbüntetésül pénzbüntetést, hat hónapot meg nem haladó fogház- vagy hat hónapot meg nem haladó államfogházbüntetést állapit meg. A szakképzettséget kivánó hivatás vagy foglalkozás gyakorlatától való eltiltást, valamint a viselt hivatal és állás, illetőleg az ügyvédség elvesztését ellenben a birói gyakorlat szerint (kir. Curia 42. sz. teljes ülési döntvénye) még ezekben az enyhe esetekben is kötelezőleg ki kell mondani. E birói gyakorlat a Btk. 54. §-ában foglalt törvényes rendelkezéssel szemben aránytalanul sulyosabban büntet azokban az esetekben, melyekben a törvény általános szabálya kisebb büntetést állapit meg, mint a melyekben a tágabb körü és sulyosabb jellegü hivatalvesztést mondja ki. Igaz ugyan, hogy a mellékbüntetések e két csoplrtja között különbség van; sokszor kivánhatja a közérdek, hogy a viselt hivataltól, melynek nem tudott megfelelni, a tettes elmozdittassék, ellenben a közérdeket nem sérti, ha a terhelt másnemü, olyan hivatalt vállal, a melyet betölteni képes; ámde ez még nem indokolja azt, hogy a törvény a biró kezét a legenyhébb esetekben is teljesen megkösse a vádlott terhére, a kit hivatalának elvesztése sokkal inkább sujthat, mint az ideiglenes jellegü főbüntetés. Ha a közérdek kivánja, hogy az ilyen elitélt hivatalát többé ne viselhesse, elég ha a törvény a biróságot feljogositja, hogy a tettest a hivatalból elmozditsa; de ezt kötelező szabályként felállitani, adott esetekben igazságtalan és felesleges szigorra vezet; mert ha a biróság a hivatali érdeket ily fakultativ kötelezettség mellett elléggé nem méltányolná s a vádlottal szemben nagyobb engedékenységet tanusitana, mint a milyet a hivatalos érdek megenged, a fegyelmi eljárás utján az utóbbinak még mindig érvényt szerezni.
A Btk. 61. §-a szerint azok a tárgyak, melyek a büntett vagy vétség által hozattak létre, ugyszintén azok, melyek a büntett vagy vétség elkövetésére szolgáltak, a mennyiben a tettes vagy részes tulajdonai, elkobzandók; ha pedig azoknak birtoklása, használata vagy terjesztése különben is tiltva van, akkor is elkobzandók és megsemmisitendők, ha másnak tulajdonát képezik. A Btk. 62. §-a a büntetendő cselekmény elkövetésének alapjául szolgált nyomtatványok, iratok, képes ábrázolatok vagy azok mintáinak vagy lemezeinek hasonló elkobzását és megsemmisitését arra az esetre is elrendeli, ha a bünvádi eljárás senki ellen sem inditható meg. A javaslat e rendelkezésekkel szemben megengedi, hogy egyes tárgyak, melyeket a biróság elkoboztatott, állami bünügyi muzeumok gyarapitására és létesitésére fordittassanak. Ily muzeumok létesitését főleg gyakorlati férfiak tartják szükségesnek. De azoknak előnyeit tudományos szempontból sem lehet elvitatni. A büntetőjog tudományának ujabb irányai különös sulyt fektetnek a terhelt egyéniségére, a büntettesek benső világára, gondolkozásmódjára, szokásaira. Mindezek megismeréséhez alkalmas segédeszközt szolgáltatnak a büncselekmény elkövetésének eszközei s a büncselekmény utján előállitott tárgyak. Jó szolgálatot tehet azok rendszeres megismerése a rendőrségnek s általában a nyomozó hatóságnak is. E körülményekre való tekintettel a javaslat rendelkezése annál inkább indokolt, mert az ilyen elkobzott tárgyaknak tanulmányi czélokra való megőrzésével jogsérelem sem a vádlotton, sem a sértetten nem esik.
A 39-42. §-okhoz
1. A büntetőtörvénykönyvek gyakorlati alkalmazásában az egyes büntetendő cselekményekre vonatkozó rendelkezéseknek is számos hiányai tüntek ki, melyek a büntetőtörvénykönyvek több irányban való kiegészitését és módositását teszik szükségessé. E hiányok megszüntetését azonban azok nagy száma s az összes rendelkezések tüzetes revizióját feltételező munkálat nagy terjedelme miatt büntető jogunk általános reviziójára kell fenntartani. E javaslat, mely csak a legsürgősebb feladatokat kivánja megoldani, csupán a leánykereskedelem neve alatt ismeretes üzelmek, a kerités büntette és vétsége (38-42. §) meggátlására szükséges rendelkezéseket, továbbá a lopás értékhatárára (43. §), a lopás büntettének büntetésére (44. §) és a tulajdon elleni kihágásra (45. §) vonatkozó rendelkezéseket vette fel. Ezzel azonban a legkevésbbé sem látja a javaslat kimeritettnek a büntetőtörvénykönyvek különös részében foglalt rendezések revizióját.
2. A mi e rendelkezések közül különösen a kerités büntettét és vétségét illeti, erre vonatkozólag általánosságban a következőket jegyezem meg. A Btk. a keritésnek csupán azt a „legsulyosabb, legbotrányosabb” esetét tette büntetendő cselekménynyé, melynél azok, kik a természet kötelékeinél vagy a törvény, illetőleg a hatóság bizalmánál fogva tartoznak a reájuk bizott kiskoruak erkölcsiségének őrei lenni, maguk korrumpálják ezek erkölcseit. Ellenben a Btk. -ünk a keritésnek egyéb eseteit tudatosan büntetlenül hagyta, „részint, mert a bizonyitás igen nehéz, részint pedig mert alig lehetne a keritőnőre vagy a keritőre a bünös cselekményt bebizonyitani a nélkül, hogy a hálójába csalt áldozat is ne tétessék ki egyuttal pellengérre”. (A magyar Btk. anyaggyüjteménye II, köt. 403-404. l.) Ezzel az érveléssel vélte igazolni Btk. -ünknek hivatalos indokolása a felette szük keretek közé szoritott 247. §-t, mely csak a szülő, gyám, gondnok vagy a neveléssel, tanitással, illetőleg felügyelettel megbizott egyéb által saját gyermekével vagy a gondjaira bizot gyermekkel szemben elkövetett keritést bünteti. A közel harmincz éves tapasztalat bebizonyitotta azonban, hogy a Btk. 247. §-a az igényeket épen nem elégiti ki. A mily ritka eset, hogy valaki e szakasz alapján vonassék felelősségre, a mi különben érthető, mert annak tényálladéka csak a legsürgősebb erkölcsi kötelékek természetellenes szétszakitása nyomán létesülhet, ép oly elterjedtek azok az üzelmek, a melyeket lelketlen egyének a magyar nőkkel folytatott leánykereskedés körül mind Magyarorstágon, mind némely külföldi államokban, főleg Keleten elkövettek. Az erkölcsi érzést felháboritó ilyen üzelmek, melyek oly sok fiatal életet tönkre tettek és a magyar viszonyokra a külföldön is szégyent hoztak, tételes jogunk szerint jelenleg nem büntethetők. Eltekintve egy elavult 1869-iki rendelettől, mely fiatal nőknek külföldi bordélyházba csábitását kihágásnak minősiti, bárki szabadon foglalkozhatik a széltében „hungará”-nak nevezett magyar nőszemélyeknek külföldre szállitásával is. Az 1903:IV. tc. 2. §-ának c) pontja; továbbá ugyane törvénynek 25. és 44. §-ai, valamint az 1903. évi febr. 14-én kibocsátott 17,031. sz, BM körrendelet vonatkozó részei inkább a kivándorlás meggátlása érdekében s jobbára csak praeventiv jellegü szabályokat tartalmaznak. A nemzetközi irodalomban „traite des blanches”-nak nevezett leánykereskedés ugy hazánk határain belül, valamint a külföldre szállitás alakjában is valóban leplezetlen szemérmetlenséggel szedi áldozatait. Ez a sajnos tény, a melyet külföldön működő hatóságok, igy különösen a keleti államokban levő konzulok is többször hivatalos felszólalás tárgyává tették, annak szükségét vonja maga után, hogy a czélravezetőnek mutatkozó megelőző intézkedéseken kivül a represszió terén is megfelelő szabályok alkottassanak. A magyar törvényhozónak is el kell hagynia a kimélet álláspontját s a keritést általában büntetendő cselekménynyé kell tennie annál is inkább, mert hivatalosan csatlakoztunk az ez irányban megindult nemzetközi mozgalomhoz. A legutóbbi évtizedben e csuf üzelmek ellen szervezett küzdelem több állam területén nagyobb arányokat öltött és már kedvező eredményekhez is vezetett.
Egyes magánegyének kezdeményezésére s személyes buzgalmának eredményeként a legtöbb európai állam fővárosában s az északmerikai Egyesült-Államokban a leánykereskedés leküzdése czéljából megalakult nemzetközi bizottságok 1899-ben Londonban első nemzetközi kongresszusukat tartották a központi szervként a Londonban székelő „Central Vigilance Society” egyesületet alakitották meg, 1901-ben e nemzeti bizottságok képviselői Amsterdamban hivatalos értekezlet egybehivását sürgették. Ez a franczia kormány kezdeményezésére meg is történt. Párisban az 1902. év julius havában 16 államnak hivatalos kiküldöttei gyültek össze s a nemzetközi konferenczia pontozatokba foglalta azokat a javaslatokat, a melyek a leánykereskedés elnyomására szükségeseknek mutatkoznak. Az anyagi büntetőjogot illetőleg a következő pontozatok állapittattak meg: „Büntetendő legyen mindenki, a ki azon czélból, hogy mások szenvedélyét (les pessiouns d’autrui) kielégitse, valamely kiskoru asszoyt vagy leányt, jóllehet beleegyezésével, kéjelgés czéljából (en vue de la débauche) elcsábit, elvisz vagy házi köréből eltávolit (a embeuché, entrainé au détourné) és pedig még akkor is, ha azon különböző cselekmények, melyek e törvényszegésnek tényálladéki elemeit képezik, különböző államok területén követtettek el.” Továbbá: „Büntetendő legyen az, ki más szenvedélyének kielégitése végett ravasz fondorlattal vagy erőszak, fenyegetés utján, vagy hatalmával visszaélve, vagy a kényszernek bármily eszközével valamely nagykoru asszonyt vagy leányt kéjelgés czéljából elcsábit, elvisz vagy házi köréből eltávolit, és pedig még akkor is, ha e törvényszegésnek tényálladéki elemeit képező cselekmények különböző államok területén követtettek el.” A diplomácziai uton összehivott konferenczia befejezése után nem szünt meg a leánykereskedés elnyomására megindult társadalmi tevékenység s a nemzeti bizottságok müködése sem. Az 1899. évi londoni kongresszust a párisi hivatalos konferenczia után három hónappal, 1902 októberében követte a frankfurti (2e Congrés international pour la répression de la traile des Blanches), 1906 októberében pedig a kormányok kiküldötteinek és a társadalom szabad képviseletének élénk részvétele mellett Párisban a harmadik ily nemzetközi kongresszus, melylken a leánykereskedés állapotát állandó figyelemmel kisérve ujabb és ujabb eszközöket keres annak elnyomására az állam és a társadalom. Az 1902. évi párisi hivatalos konferenczián megállapitott pontozatokhoz képest a franczia törvényhozás már 1903. évi április hó 3-án kelt törvényben megalkotta a megfelelő büntetőjogi rendelkezéseket. Ezek szerint büntetendő: 1. a ki az erkölcsiséget azzal sérti meg, hogy 21 éven alu levő egyének keritésével foglalkozik, ilyeneken elcsábit, vagy ezek elcsábitását elősegiti, illetve megkönnyiti; 2. a ki kiskoru asszonyt vagy leányt - bár ennek beleegyezésével - más kéjvágyának kielégitse végett fajtalanság végett más részére elcsábit, elvisz vagy házi köréből eltávolit; 3. a ki nagykoru asszonyt vagy leányt más kéjvágyának kielégitése végett csalárdsággal, erőszakkal, fenyegetéssel vagy visszaélve felügyeleti jogával, illetve a kényszernek bármily eszközével fajtalanság végett más részére megszerez, elvisz vagy házi köréből eltávolit; 4. a ki a most emlitett módot valamelyike utján valamely - bár negykoru nőszemélyt, - akarata ellenére adósság czimén vagy más okból bordélyházban visszatart, vagy üzletszerü kéjelgésre kényszerit. A többi külföldi törvényhozási munkálatok közül a hazai Btk. 247. §-ánál szintén sokkal tágabb keretek között büntetik a keritést: az angol „Criminal law amendment act” (1885) a 1897 junius 9-én kelt német kivándorlási törvény (48. §), az olasz büntetőtörvénykönyv 345, s 347. czikke, valamint az 1901. évi január 31-én kelt olasz kivándorlási törvény 3. czikke, a bulgár büntetőtörvénykönyv 228. czikke, az osztrák javaslat 201. s 207. §-ai, valamint az osztrák kivándorlási törvény javaslatának 68. §-a; az 1904. évi julius 27-én kelt spanyol törvény, mely a párisi konferenczián megállapitott pontozatok hatása alatt készült, a svájczi javaslat 131. és 132. czikke; norvég büntetőtörvénykönyv 200-204. s 224. §-ai, végre az uj orosz büntetőtörvénykönyv 525. s 526. §-ai. A fennebbiek alapján az igazságügyi kormány a legsürgősebbnek tekinthető törvényhozási teendők közé számitotta ennélfogva azt, hogy tételes jogunknak e tárgyra vonatkozó rendelkezései teljesen uj jogszabályokkal egészittessenek ki.
1. Az erkölcsi elvek szigoru érvényesitése azt követelné, hogy mindenkit büntessenek, a ki egy nő erkölcsi bukásához szándékosan vagy gondatlanságból segédkezet nyujt; s különösen ezt kivánná, hogy a női test üzérkedés tárgya semmi körülmények közt ne lehessen; ily messze azonban a javaslat nem megy el. Az erkölcs követelményeihez a maguk egészében büntetőjogi szankcziót füzni nem lehet, mert a nemi szenvedélyek erejével és a társadalmi szokásokkal a törvényhozónak számolnia kell. Bár a büntető törvények a társadalmi felfogás és szokások nemesbitéséhez hozzájárulnak, azokkal határt nem ismerő merev ellentétbe mégsem helyezkedhetnek, ha az egyéni szabadságot és más, nem kevésbbé fontos erkölcsi érdekeket veszélybe sodorni nem kivánják. Ezért nem büntet a javaslat minden keritést s nem helyezkedik a bordélyházak s hasonló üzletek teljes eltörlésének álláspontjára. De szigoru büntetést állapit meg, ha e cselekmények a gyöngébb s ellentállásra alig képes fiatal nő erkölcsi integritását sértik (43. §), ha erkölcsileg teljesen lealacsonyitják (44. §), ha a szabadsággal is ellenkeznek (45. § 1. p.), ha a tettes és a sértett közt fennálló erkölcsi kapcsolat elemi követelményeibe ütköznek (45. § 2. pontja), ha üzleti foglalkozássá fajulnak vagy visszaesést alkotnak (45. § 3. pontja). A 43. § a keritésnek azt az esetét bünteti, mikor a cselekmény külsőleg jelentkező sulya enyhébb jellegü, de a sértett nőnek, korára és erkölcsiségére tekintettel, fokozott védelemre van igénye. Az államnak a nő erkölcsi bukását akkor is akadályoznia kell, ha az saját erkölcsi érdekét felismerni s a keritővel szemben érvényesiteni elég lelki erővel nem bir. Az erkölcsi rend fenntartásának és az önmagával való rendelkezés szabadságának eme határán azonban nem mehet addig a törvényhozó, hogy minden esetben büntesse azt, a ki egy nőt erkölcstelenségre, kényszeritő eszköz alkalmazása nélkül rábir.
2. A büntetőjogi védelemtől ily enyhébb esetekben eltekint a tisztességesnek már nem vehető nőnél; mert hiányzik a védelmet igénylő jogtárgy, a női erkölcs. Nincs sértett fél. Bár a cselekmény az erkölcs követelményeibe ütközik, de az egyén legbensőbb világától mégis különálló közrendet alig sérti, ha a tettes, ki ezzel nem üzérkedik, egy, a tisztességes társadalomra nézve már bukott nőt annak beleegyezésével, fondorlat, erőszak és fenyegetés nélkül szerez meg a más kéjvágyának kielégitésére. A minősitő körülmények nélkül elkövetett kerités ellen a védelmet tehát csak a tisztességes nő élvezi. A tisztesség értelmezését a javaslat mellőzte. Annak helyes megállapitása esetenként biróra tartozik. A törvényben meg nem határozható e fogalom, mert a társadalmi felfogással változik s az egyes osztályok szerint is különböző. A javaslat rendelkezéseiben kifejezésre jutott alapelv azonban határozottan utal arra, hogy a tisztességes nő védelmét mindenkinek megadja, kinek erkölcsi értéke a keritéssel csökken s erkölcsi bukását idézi, vagy segit elő. A közfelfogás szerint tisztességes az a nő, ki a társadalom életében részt vehet. Fogalmilag ki van zárva e körből az örömleány, a bordélyházban és hasonló üzletekben alkalmazott s minden más nő, ki köztudomás szerint erkölcstelen keresetforrásból él.
3. Minden tisztességes nő keritésénél sérelmet szenved az erkölcs; az egyszerü kerités esetében azonban a büntetőjogi védelmet igénylő külső rend érintetlen marad. A védelem oka a sértett védelme; a fősuly a sértett egyéni sérelmén, nem a közrend megsértésén nyugszik. Ezért a javaslat a büntetőjogi szankcziót is azokra az esetekre korlátozza, mikor a sértett jogtárgy különös védelmet nemcsak érdemel, de arra egyuttal rá is szorul; mikor egyéni elhatározásának szabadságát korlátozza fiatal kora, mely a kezdődő nemi élet szenvedélyességével és a jellemszilárdság hiányával jár. A korhatárt a javaslat a 20. életévben állapitja meg; ekkor a nő már átesett a nemi érettség első évein, a szenvedélyek első hullámain, tapasztaltabb lett, az élet közdelmei közt elhelyezkedhetett, a keritőkkel szemben védekező erőre tett szert. A francia törvény e korhatárt a 21. életévben állapitotta meg; az 1902. évi párisi konferenczián a fokozottabb védelmet a kiskoruság egész tartamára kivánták kiterjeszteni, melynek végső korhatára azonban Európa legnagybb részében a 21. életévvel esik össze. A mi jogunk szerint ez tág, másrészt szűk keretnek látszott. A 20. életévét már betöltött nő nemileg és erkölcsileg teljesen fejlett; viszont a 16 éves asszony még, az orvosi tudomány állásfoglalása szerint, nem bir oly erkölcsi fejlettséggel, hogy őt a fokozott védelem alól csak azért, mert a házasságkötéssel jogunk szerint nagykoru lett, ki kellene vonni. Sokkal czélszerübb egységes korhatárt felállitani az asszonyok és a leányok védelmére. Ezért állapitotta meg a javaslat a fokozott védelem korhatárául a 20. életévet.
4. A kerités czélja, hog a megkeritett nőt a tettes másnak házasságon kivüli nemi közösülésre vagy fajtalanságra szolgáltassa. A Btk. XIV. fejezete szerint e két fogalom körébe tartozik a szemérem elleni erőszak (233. §), a megfertőztetés (236. §), a vérfertőztetés (243. §), a szemérem elleni büntett (245. §) is és igy az a meghatározás, melyet a megszerzés czéljának megjelölésénél a javaslat használ, felöleli mindazokat a cselekményeket, miket a nőkön elkövetett erkölcstelen üzelmek miatt a törvény büntetési szankczióval tilalmaz s ezen a körön tulmenőleg is mindazokat, a mik a női becsületet megdönti vagy legalább mélyen sértik. A kerités lényeges ismérve, hogy más részére történjék. Ez a javaslat, mint már fentebb kifejtetett, a törvényben már tiltott cselekmények mellett csak ezeket az erkölcstelenségeket kivánja üldözni, melyeknek rendes megjelenési formája a legaljasabb üzérkedés az emberrel, kereskedés a női testtel. A „más” fogalma a keritő személyén kivül mindenkit felölel; a bordélyházak, más hasonló üzletek tulajdonosainak, bérlőinek, vezetőinek sem szabad tehát immár a maguk személyzetét a husz éven aluli tisztességes nők közül még azok beleegyezésével sem felfogadniok. A „más”-nak, a ki számára a nő megszereztetett, nem kell a megszerzés időpontjában meghatározott személynek lennie. E kifejezés csak azt jelenti, hogy a nő megszerzése nem a keritőnek saját részére történt. Ha a megszerzés egy meghatározott egyén részére, annak tudtával és segitségével vgy megbizásából ment végbe, ugy felbujtóval vagy bünsegéddel állunk szemben.
5. A cselekmény lényege a megszerzésben vagy a megszerzésre való törekvésben rejlik. A megszerzés szó tágabb jelentőségü a „reábir”, „csábit” kifejezéseknél, melyek a megszerzett nő tudatos elhatározását kivánják. Tágabb a franczia törvény „embaucher, entrainer, détouener” kifejezéseinél, melyekben a sértett nő megtévesztése, vagy erőszakolása is bennfoglaltatik. A „megszerzés” kifejezés használatával a javaslat a büntetőjogi védelmet a lehető legtágabb körre terjeszti ki; még a leánynyal vagy asszonynyal való közvetlen érintkezést sem kivánja meg. Teljesen elég, ha a megszerzés megtörtént akár azzal, hog a tettes a sértett nőnek nyujt segélyt vagy módot a mással való közösülésre vagy fajtalanságra, akár pedig a harmadik érdekelt „más” személyt juttatja hozzá az áldozatul kiszemelt nőhöz. A bevégzett megszerzéssel a cselekmény veszedelmes voltára és arra való tekintettel is, hogy a cselekmény bevégzése esetén a sértett szeméremérzetéből ritkán inditja meg az eljárást, egysorba állitja a javaslat a megszerzésre való törekvést. Ezzel a büntethetőség határai közé vonja be nemcsak a kisérletet, hanem az előkészitő cselekményeket is, ha egy meghatározott nő ellen irányulnak.
6. Ezzel szemben a büntethetőségnek azonban további feltételei vannak. A cselekmény csak akkor büntethető, ha a tettes szándékosan és önérdekből követte el. Mindkét feltétel hozzátartozik a kerités rut üzelmeinek fogalmához. A szándékosság kiemelése azért szükséges, mert sem a gondatlanság, mely egy tisztességes nő elbukását okozta, bármily megvetendő, nem képez keritést, sem pedig azt nem kivánja büntetési szankczió alá vonni a javaslat, a ki egy nőt más részére egyéb czélból megszerez, de az őt a megszerző előzetes tudta nélkül fajtalanságra használja fel. A kerités fogalmához hozzátartozik az önérdek is, a mely tágabb, mint volna a nyereségvágy. A nyereségvágy feltétele szük körre szoritaná a keritést. Kiesnének fogalmi köréből azok a rút üzelmek, melyeknek inditó oka nem közvetlenül elérhető anyagi haszon, hanem más előny elérése. Büntetlenül maradna p. o. a szolga, a ki gazdájának szerzi meg a nőt, hogy jobb bánásmódban részesüljön vagy állását megtarthassa; az alkalmazott, a ki előmenetel reményében teszi, vagy előmenetelének megakadályozásától fél, és mindazok, a kiknél nyilvánvaló az érdekeltség, de nem bizonyitható a közvetlen anyagi érdek. Pedig bár nem ezek a leánykereskedés jellemző esetei, de inditó okukban éppen oly rutak és megvezendők, eredményükben éppen oly veszedelmesek, mint amazok. A javaslat ezért elhagyta a nyereségvágy kritériumát. Azonban nem helyezkedett a franczia törvény álláspontjára sem, mely az érdeket a büntethetőség feltételei közül teljesen kivette. Ennek erkölcsi védelme ugyan kiterjedtebb, azonban tulságosan veszélyezteti a bár könnyelmü és gondatlan, de mégis becsületes, a büntetésre nem méltó emberek egyéni szabadságát. Büntetés alá von mindenkit, a ki jóhiszemüen és érdek nélkül bocsát a más rendelkezésére egy vele nem ellenkező nőt. Idáig a javaslat nem ment. Bár e cselekmény büntetendő jellegének kiindulási pontja nem az elkövetés módjában s nem a tettes egyéniségében van, hanem a sértett jogtárgy védelemre szoruló s védelmet érdemlő jellegében: mégis figyelembe kell venni az elkövetés indokát; és ha a kerités büntetést szankczióját nem lehet kiterjeszteni a gondatlanságból elkövetett cselekményekre, ugy csak e gondolatnak továbbfüzése az, ha a szándék is szükebb meghatározást nyer s a büntetendő cselekmény alaptermészetéhez képest az érdeket is a leánykereskedés fogalmához ismérvek közé sorozzuk.
7. Az igy meghatározott büncselekménynél, mint többször emlitve volt, a sértett érdeke irányadó, a sértett védelme a czél. A cselekmény és annak eredménye rendszerint szük zárt körben játszódik le s arról a külvilág ritkán vesz tudomást. A sértett nő erkölcsi szégyene ugyan meg van, de szükebb keretek közt marad. Erkölcsi vesztesége sokszor csak fokozódnék, sőt akkor kezdődnék, ha az ügy birósági eljárás tárgyává lesz s igy nyilvánosságra kerül. Az eljárás tehát könnyen, különösen ha a kerités czélt ért, védelem helyett hátrányosan sujtaná a sértett nőt. Ezért a javaslat az eljárás meginditását a sértett fél inditványától teszi függővé. De az inditvány nem vonható vissza. Az eljárás meginditása esetén az állami beavatkozás elmaradása többé nem érdeke a sértettnek s ezért az inditvány visszavonásának helyesen hatályt tulajdonitani nem lehet. A birói tekintényt a felek szeszélyes alkudozásával szemben meg kell védeni. Egyébként is meg kell óvni a közérdeket; mert az eljárás meginditásával a kerités megszünt a sértett magánügye lenni; a közrend sérelme lett. Nyilvánosságra hozatala után büntetlenül hagyása a közrend kiváló érdekét sértené.
8. Az egyszerü keritést a javaslat vétségnek minősiti. Enyhébb jellegét aljas indoka és veszélyes eredménye daczára az indokolja, hogy nem ütközik a sértett külsőleg jelentkező szabadságába, az államnak külső rendjét nem sérti, a sértett nőnek teljes erkölcsi bukását nem idézi elő, erkölcsi emelkedését, ujjászületését nem akadályozza meg. E vétség kritériumai akként vannak megállapitva, hogy a kisérleti cselekmények már a bevégzett vétség („megkeriteni törekszik”) tényálladékát szolgáltatják-e; miért is a kisérlet büntetendőségét a javaslat külön ki nem mondja.
A tisztességes nő fokozott erkölcsi védelmét nyujtja a javaslat a 39. §-ban, a nőnek bordélyház vagy hasonló üzlet részére való keritése ellen. Az ily cselekménynek nagyobb sulya, veszedelmesebb jellege van. A nőt teljesen elvonja házi köréből; védekezéseinek eszközeitől megfosztja; erkölcstelen, megmételyező társaságba taszitja be; teljes erkölcsi bukását idézi elő. A védelem sulypontja teljesen a sértett erkölcsiségére megy át; az akarati elhatározás önállóságának mértéke ily sulyos körülmények mellett háttérbe szorul. A tisztességes nőt ilyen bukás ellen még fejlett akaratának szabadabb elhatározása ellen is védelni kell. E minősitő körülmények méltatásával a javaslat minden tisztességes nőnek bordélyház vagy hasonló üzlet részére megkeritését büntetni kivánja, még pedig a husz éven aluli nőét büntett, a 20. életévét betöltött nőét vétségként. E különbséget a két korosztály védelme közt a már fentebb elsorolt okok indokolják. A cselekmény fokozott sulya mellett a törvényhozónak el kell tekintenie attól, hogy a tettes önérdekből követte-e el a cselekmény, vagy nem. Könnyelmüség, jóhiszemüség, melylyel valaki a leányt egy harmadik egyéb karjaiba veti, nem játszhat szerepet akkor, a midőn tudatosan erkölcstelen üzletbe viszi. E lépésnél a tettesnek a nő teljes erkölcsi bukása iránt kétsége nem lehet. Bármi legyen cselekményének indoka: a rettenetes eredményt, mely szükségképen bekövetkezik, nemcsak kellett látnia, hanem tudta, látta s igy a nő teljes bukását feltétlenül akarta is. Ily eredmény előidézésénél a szándék minősége, az inditó ok aljassága konstitutiv elemként fel nem vehető; elég, ha azt mérlegelheti a büntetés kimérésénél a biró. E cselekménynél nincs meg a sértettnek az az érdeke sem, hogy a bünvádi eljárás meginditása bizonyos esetekben mellőztessék, a mi már a cselekmény sulyos jellegével is ellenkeznék. A nyilvános házakban való szereplés után a nő erkölcsi értéke a birói eljárással nagyon keveset veszithet; a közrendnek ellenben nagy érdeke, hogy ily esetek büntetlenül ne maradjanak. E szigoritásokkal szemben a 43. §-ban meghatározott enyhébb vétségeknek nem egész körére terjed ki a 44. § fokozottabb védelme. Nem mindenkit büntet a javaslat fokozottabb mértékben, a ki a nőt a bordélyház vagy hasonló üzlet részére szándékosan megszerzi vagy megszerezni törekszik; csak azt, a ki őt a belépésre szándékosan reábirja. A nélkül, hogy a kisérletnek büntetlenséget biztositana, itt nem bünteti a javaslat a puszta törekvést, mert az nem jár azokkal a rettenetes következményekkel, melyek miatt e cselekményt az előbbinél szigorubban kell büntetni. Minthogy továbbá az erkölcstelen üzlet részére megkerités házi köréből szükségképen elvonja a nőt; minthogy igy csak a kényszerités valamely eszközével, vagy a nő akarati elhatározásának kieszközlésével követhető az el, kényszerités alkalmazásával elkövetett cselekményt pedig, mint a mely a sértett nő szabadságát is sérti, a javaslat egy más (45.) §-ban külön határozza meg: a „megszerzés” helyett megfelelőbbnek látszott e helyen a „reábirás” kifejezésének használata. A bordélyház és hasonló üzlet részére megszerzéssel eredményében egyjelentőségü az ily üzletben való visszatartás, ha az a nő akarata ellenére történt. De a cselekményben, mint ujabb konstiutiv elen a szabadság sérelme is szerepel, a mivel sulya nagy mértékben nő. E minősitő körülményre tekintettel a cselekmény mindig büntett. Minden félreértés elkerülése végett szükséges kiemelni, hogy a nőt semmiféle okból, semmi kötelezettség czimén egy pillanatig sem szabad akarata ellenére ily intézetben visszatartani. Ha a társadalmi közfelfogás miatt nem is zárathatja be az államhatalom ezeket az üzleteket, azt a védelmet még a bukott nőknek is mégis meg kell adnia, hogy azok kötelékéből bármikor kiválhassanak. Szigoru büntetési szankczióval kell biztositani azt, hogy különösen az erkölcsös utra való visszatérésben a nő törvényes akadályt ne lásson maga előtt.
A keritésnek azon eseteit, melyek a sértett nő szabadságát sértik, nagyobb erkölcstelenség sulyával birnak vagy a közrendre fokozott mértékben veszedelmesek, a javaslat szerint a sértett nő korára és erkölcsiségére tekintet nélkül kell büntetni. A cselekménynk büntetendő jellegét itt már nem a sértett nő kora és erkölcsisége, nem a cselekmény külsőleg jelentkező tárgyi sulya, hanem az elkövetés módja és eszközei, a sértett nő és a büntettes viszonya, a büntettes egyénisége és a cselekményeiben rejlő társadalmi veszély állapitja meg. Mind e körülmények a büntethetőség feltételei, a büntetendő cselekmény konstitutiv elemei, ha az egyébként a 43. és 44. § értelmében nem büntetendő; ellenben minősitő körülmények, ha a cselekmény a törvény más rendelkezései szerint vétséget vagy büntettet képez. Az ily körülmények közt elkövetett kerités minden esetben büntett. A csalárdság, erőszak vagy fenyegetés alkalmazása a sértett nőt nemcsak erkölcsi bukásba sodorja, de egyuttal személyes szabadságát is sérti, akár fizikai vagy lélektani kényszer, akár megtévesztés által. A cselekmény tehát ugy a szemérmet, mint a személyes szabadságot s ezzel a közrendet sulyosan sérti. A szülő viszonya a gyermekéhez, a férjé nejéhez, a testvéré testvéréhez, a nevelő, tanitó, felügyelő viszonya a gondjára bizott nőhöz a kerités elkövetésénél szintén nagy sulylyal biró minősitő körülmény. E viszony folytána a sértett nő a büntettessel szemben sem erkölcsileg, sem fizikailag nem elég szabad. Önelhatározási joga felette korlátozott. E korlátozottsággal visszaélni a szabadságjogok nyilvánvaló sérelmét jelenti. Egyuttal nagy mérvü kötelességszegés is jelentkezik e cselekményben. A teljesen idegen büntettes csak általánnos negativ kötelezettségét sérti meg, mikor a nő erkölcsisége ellen vét, a kihez nyulnia nem szabad; a szülő, gondviselő ellenben megsérti pozitiv kötelességét is s igy büncselekménye fokozóttan sulyos beszámitás alá kerül. A bünösség sulyét fokozza a közrend erkölcsi sérelme, a melyet a jogrend alapjául szolgáló fontos erkölcsi kapcsolatnak megsértése a társadalomra kiható bomlasztó hatásával eredményez. A gyám és a gondok külön kiemelése nem szükséges a felsorolt viszonylatok közt, mert a nevelés és felügyelet kötelezettsége a gyámot és a gondnokot a törvény erejénél fogva terheli s igy cselekménye minden külön megemlités nélkül is az itt megállapitott szigorubb beszámitás alá kerül. Végül e § szigorubb esetei közé sorozza a javaslat a kerités üzletszerü elkövetését, valamint a visszaesést. A suly a büntettes romlottságán, társadalmi veszélyességén, tudatosan társadalomellenes cselekvésén nyugszik. Az államnak a legszigorubb szabályokkal kell védekeznie az ellen, a ki tervszerüen a kerités ocsmány üzelmeit üzi, a ki élettervét a nők erkölcsi rontására fekteti le. Az üzletszerüség fogalma a Btk-ben nem ismeretlen, csak igen ritkán alkalmazott. Nem szükséges hozzá más, mint hogy a büntettes eljárásából, cselekményei elkövetési módjából, eszközeiből kitünjék a tervszerü ismétlési szándék és a nyerészkedési czélzat, mely a társadalomra a legnagyobb veszélyt rejti magában.
A 46-47. §-okhoz
A 46. § ujabb konstitutiv elemeket nem foglal magában, csak minősitő körülményeket és a büntetési tételeket állapitja meg. Ujabb minősitő körülmény e §-ban: az, ha a büntettes a nőt erkölcstelen czélokra külföldre szállitja, vagy szállittatja s különösen, ha e cselekményt üzletszerüen vagy visszaesésben követi el. A magyar leányok külföldre szállitása a nemzeti becsület sérelme, de ettől eltekintve is oly veszélyt rejt magában, mely ellen a nőt erkölcsi szabadsága szempontjából is különösen védeni kell. Szerfölött nagy a szerencsétlen áldozatok száma, kiket lelketlen ügynökök és vállalkozók évről évre messze idegenbe szállitanak, hol védekezésük lehetetlenné válik, visszatérésük a tisztességes életbe meghiusul. A javaslat mellőzte a cselekményt szükebb körbe szoritó korlátok felállitását. Nem kivánja a büntethetőséghez a czél csalárd elleplezését sem, hogy ezek alól az erkölcstelen üzelmek alól a keritők fondorlatos kibuvókat ne keressenek. Az üzletszerüség és a visszaesés különösen minősitő hatása indokolásra nem szorul. A büntetési tételek megállapitásánál a javaslat szem előtt tartotta a Btk. büntetési rendszerét s lehetőleg figyelembe vette a külföldi törvényhozások hasonló intézkedéseit. Minthogy a büntetésnek alkalmasnak kell lennie arra, hogy a cselekmény inditó okát a lehetőségig megszüntesse, tehát a cselekménynyel elérni szándékolt czélt is meghiusitsa, a nyereségvágyból elkövetett cselekmények büntetését, a szabadságvesztésbüntetés mellett megfelelő pénzbüntetésben is megállapitja. A hivatalvesztést és a politikai jogok gyakorlatának felfüggesztését a kerités aljas jellege teszi indokolttá. E jelleg mellett visszás a Btk. XIV. fejezetében a 250. § rendelkezése, mely csak a hivatalvesztés kimondását kivánja s e visszás rendelkezéstől a javaslat tudatosan tért el.
A 48-49. §-okhoz
A lopásra vonatkozó rendelkezéseket a javaslat 48. és 49. §-a tartalmazza. A 48. § a lopás értékhatáráról a 49. § a lopás büntettének büntetéséről szól. 1. Régibb idő óta általánosan megnyilatkozott az a kivánság, hogy a gazdasági viszonyok megváltozása folytán a lopás vétségének értékhatára felemeltessék. Ez az értékhatár a Btk. 334. §-a szerint száz korona. A pénz értékének csökkenére, a gazdasági élet ujabb harczai és nehézségei, a szükségletek szaporodása mellett aránytalan büntetést kell a biróságnak e rendelkezés mellett gyakran megállapitania, ha különös minősitő körülmények nem forognak fenn. A birói gyakorlat is tulszigorunak tartja a törvény rendelkezését. Erre mutat, hogy például 1905-ben az értékre való tekintetből büntettnek tekintendő lopások eseteinek 1/3 részében a biróság a Btk. 92. §-át alkalmazta. A kir. törvényszékeknek kellett tehát azokkal az ügyekkel foglalkozniok, melyek a büntető biróságok hatásköri rendezésének elvei szerint a kir, járásbiróságok elé tartoznának. Ezért a javaslat az értékhatárt a különösen gyakorlati jogászok részéről megnyilatkozott óhajtásnak megfelelően kétszáz koronában állapitja meg. 2. Különösen igazságtalannak bizonyult a Btk. 340. §-ának az a rendelkezése, mely az értékre való tekintet nélkül büntettnek minősitett lopás büntetésére vonatkozik. E rendelkezés szerint a Btk. 336. §-ának 3., 4., 5. és 6. pontjában, ugy szintén 338. §-ában meghatározott minden lopás az ellopott tárgy értékére való tekintet nélkül öt évig terjedhető fegyházzal büntetendő. Minimális büntetése tehát két évi fegyház, a melyről a biró a Btk. 92. §-ának alkalmazásával, tehát a megenyhébb esetekben is csak hat hónapi börtönre szállhat le. A lopásnak ide tartozó nemei a kivitel és eredmény rendkivül változó alakzatainál fogva, sulyosságára nézve igen eltérő eseteket foglalnak magukban. Ide tartozik a nemzetközi tolvajszövetség által rendkivüli ravaszsággal százezrek erejéug elkövetett merénylet, de a pajkos legény, vagy éhező koldus által pincze, kamra, kas feltörésével, udvarra vagy kertbe bemászással és néhány fillérnyi élelmiszer eltulajdonitásával elkövetett csekély loás is. Ily körülmények közt a biróságnak tág teret kell engedni, hogy a legenyhébb esetekre is megfelelő büntetést szabhasson, a sulyos eseteket is szigorral sujthassa. Erről a Btk. nem gondoskodik. Két évi fegyház - ez is a 91. § szerint csak tulnyomó enyhitó körülmények mellett - az enyhébb esetekben tulszigoru; az öt évi fegyház ellenben a legfelháboritóbb esetekben igen enyhe büntetés s a társadalom jogérzetét sérti. A Btk. tulszigoru rendelkezését részben enyhitette a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről szóló 1894:XII. tc. 93. §-a.
E rendelkezés szerint az, a ki gazdasági terményeket gyümölcsös kertből, szőlőből, faiskolából vagy a mezőről lop, ha a dolog értéke hatvan koronát meg nem halad, kihágást követ el akkor is, ha a lopást bekeritett helyen, bemászással követi el. Ámde e rendelkezés csak a Btk. 336. §-ának 3. pontja alá eső egyes esetekre helyezte hatályon kivül a Btk. 340. §-át; egyebekben a Btk. teljes tulszigora érvényben maradt. A birói gyakorlat azzal enyhitett a Btk. eme szigorán, hgy sürün élt a rendkivüli enyhités jogával. Az 1905. év folyamán a Btk. 336. §-ának 3. és 4. pontjaiban minősitett lopás büntette miatt elitélt 4235 büntettes közül 3133-nál, tehát az esetek 73.97%-ában alkalmazta a Btk. 92. §-át. Ezzel a rendkivüli enyhités jogát kellett forgatnia eredeti természetéből, el kellett vonnia eredeti hivatásától. Igazolást nyert, hogy a 92. § alkalmazása mellett kiszabott büntetés felel meg az esetek tulnyomó részében a cselekmény természetének, ez a rendes büntetés. Rendkivüli esetekben tehát a biró megfelelő büntetést nem alkalmazhat. A törvény igazságtalanul megkötötte a kezét. De az esetek igen nagy részében még a Btk. 92. §-ának alkalmazásával kiszabott büntetés is igen szigoru. Ugy hogy az igazságügyi kormány indokoltnak látta, hogy ezekben az esetekben a törvény szigora még a királyi kegyelem utján továbbmenőleg és kiterjedtebb mértékben is enyhittessék. Ebben az irányban még az 1902. év folyamán az igazságügyminister arra utasitotta a kir. ügyészségeket, hogy oly esetekben, midőn a lopás büntette miatt kiszabott legkisebb büntetés is tulszigorunak mutatkozik, hivatalból tegyenek előterjesztést a királyi kegyelem kieszközlése iránt. E felterjesztések alapján tömegesen történik a kegyelmezési jog érvényesitése, ugy hogy a Btk. 336. és 338. §-aiban meghatározott büntettek miatt kiszabott hat havi börtönbüntetéseket 1903-ban 119, 1904-ben 161, 1905-ben 182, 1906-ban 233 esetben enyhitették. Ez az állapot fenn nem tartható; mert ez kivetkőzteti természetes jellegéből a király kegyelmezési jogát, mely egyébként kiterjedtebb gyakorlása mellett sem nyerhet az összes enyhébb jellegü esetekben alkalmazást. A javaslat tehát a minősitett lopás büntettének ezekben az enyhébb jellegü eseteiben a mai fegyházbüntetés helyett öt évig terjedhető börtönt állapit meg. A legkisebb rendes büntetés e szerint hat havi börtön lesz, mely a 92. § alkalmazásával egy napi fogházra lesz leszállitható. Az enyhébb cselekményeket a javaslat értékhatár felállitásával határozza meg, ugy hogy az ujonnan megállapitott börtönbüntetés alá esnek azok a lopott tárgy értékére tekintet nélkül büntettet képező lopások, melyeknél az ellopott tárgy értéke kétszár koronát (48. §) meg nem halad. E rendelkezés mellett az összes emlitett kegyelmi esetekben megfelelő büntetést alkalmazhatott volna a biróság. A külföldi törvények szerint a minősitett lopás miatt kiszabható legkisebb büntetés tartama kevés kivétellel egy nap és három hónap közt váltakozik s igy a javaslat felvett rendelkezésével a külföldi törvényhozással is megfelelő arányba állitjuk a Btk. ide vonatkozó rendelkezéseit. 3. Mig azonban igy a javaslat megszünteti a Btk. igazságtalan tulszigorát, fentartja az eddigi büntetési tételt a minősitett lopás büntettének sulyosabb eseteiben, a midőn a lopott tárgy értéke kétszáz koronát meghalad és kiterjeszti a büntetési tételt a különösen sulyos és veszedelmes esetekben. Ilyen esetek, ha a lopott tárgy értéke a négyezer koronát meghaladja és a cselekmény a lopott dolog értékére tekintet nélkül büntett vagy ha a büntettes visszaeső és az előző büntetéseket büntett miatt szabták ki és a tettesnek ujabb cselekménye más körülménynél fogva is büntett vagy végül ha a büntettes a lopással üzletszerüleg foglalkozik; ha tehát a cselekmény objektiv sulyánál vagy a tettesnek különösen veszedelmes egyéniségénél fogva hatályosabb társadalmi védekezésre és szigorubb megtorlásra van szükség. Ezekben az esetekben öt évi fegyház elégséges büntetésnek nem tekinthető.
A biróság már a törvény rendelkezése szerint is csak igen kivételes esetekben alkalmazhatja a büntetés megnagyobb mértékét. Ha tehát vannak esetek, melyekben az öt évi fegyház feltünő enyhének mutatkozik, ugy az eset igazságos elbirálásának, czélszerü büntetés kiszabásának akadályát itt is meg kell szüntetni. A külföldi törvények közül a németalföldi törvény (311. czikk) a minősitett lopás esetében 9 évi, az olasz törvény (404. czikk), ugyszintén a norvég törvény (261. §) 8 évi, a belga (467. czikk) és a németbirodalmi (243. §) törvény, ugyszintén az osztrák javaslat (258. §) tiz évig terjedhető szabadságvesztésbüntetést állapit meg. Az egyes minősitő körülményeket tekintve: a négyezer koronát meghaladó érték ellopása a büntettes különös vakmerőségére, gonoszságára, az anyagi szükségben rejlő enyhitő körülmény teljes hiányára vall; a visszaesés sulyosabb beszámitás alá eső esetei, valamint az üzletszerüség a társadalomellenes magaviseletnek, a megrögzött gonoszságnak különös büntetést kivánó fokát bizonyitják.
Ha figyelembe vesszük a franczia büntetőtörvényeket (56. czikk) s az 1891. évi márczius hó 26-án hozott franczia törvényt, mely szerint a visszaeső büntetését a rendes maximum kétszeresében lehet kiszabni, a belga törvényt (54. cz.), mely a maximumot visszaesés esetében 15 évi fegyházra emeli, a német birodalmi törvényt (244. §), mely szintén 15 évi maximumot ismer a visszaesés sulyosabb eseteiben, a norvég büntetőtörvénykönyv (268. §) 15 évi, a finn büntetőtörvénykönyv (18. fej. 5. §) 12 évi maximumát, sőt életfogytig tartó fegyházat rendelő büntetési tételét s egyáltalában azt a már uralkodóvá vált s több külföldi törvényhozásban érvényre jutott felfogást, hogy a visszaesés ellen a praeventiv védekezés mellett csak a legszigorubb megtorlással lehet megküzdeni: nem tekinthető szigorunak e javaslat intézkedése, mely a legsulyosabb esetekre 10 évre állapitja meg a kiszabható büntetés legnagyobb mértékét.
A visszaesés minősitett eseteivel egyenlő elbánásban kell részesiteni az üzletszerü lopást, melynél a tettes tervszerü, tudatos harczot folytat nyereségvágyból a társadalom javai ellen. Az üzletszerüen folytatott lopás éppen oly megkülönböztetett bánásmódot igényel, mint az üzletszerü orgazdaság vagy kerités.
Ez a § a tulajdon elleni kihágásra vonatkozó rendelkezést tartalmazza. A Kbtk. 126. §-a szerint a tulajdon elleni kihágást az követi el, a ki négy korona értéket felül nem haladó élelmi vagy élvezeti czikket lop, a mennyiben azon körülmények egyike sem forog fenn, a melyek a Btk. szerint a lopást büntetté minősitjük. A javaslat a négy koronás értékhatárt tiz koronára emeli fel. Ezt a felemelést ugyanazok a körülmények indokolják, mint a melyek a 48. §-nál már előadattak. Az értékhatár emelésén kivül a javaslat a fennálló törvénynyel szemben azzal is kiterjeszti a kihágás fogalmi körét, hogy belevonja a tiz korona értéket meg nem haladó tüzelőszerek és egyéb életszükségleti tárgyak ellopását, valamint az ugyanezen tárgyakra vonatkozólag elkövetett sikkasztás és jogtalan elsajátitás megfelelő eseteit is. A csekély értékü tüzelőszerek és egyéb életszükségleti tárgyak ellopása éppen oly közvetlen elsőrendü szükséglet kielégitésére szolgál, mint az élelmi és élvezeti czikkeké; s sikkasztás és jogtalan elsajátitás pedig a lopástól sem inditó okaikban, sem eredményükben annyira nem különböznek, hogy a kihágással járó büntetés enyheségének kedvezményét ne kellene az utóbbiakra éppen ugy kiterjeszteni, mint a lopásra. Az elkövetés módja ugyan más, de az általuk sértett jogtárgyak azonosak; elkövetésük oka ugyanaz; a sikkasztás és a jogtalan elsajátitás általános jellege nem szigorubb, mint a lopásé; a különös méltánylást érdemlő körülmények mindannyinál egyenlő mértékben forognak fenn; miért is e cselekményeket a lopásnál szigorubb elbánásban részesiteni nem igazságos. Fenntartja azonban a javaslat a Kbtk. ama megszoritó rendelkezését, hogy tulajdon elleni kihágásról nem lehet szó, ha a cselekményt büntetté minősitő körülmény forog fenn. Önként érthető azonban, hogy e megszoritó rendelkezés csak arra a köre vonatkozik, a melyet most a Kbtk. 126. §-a szabályoz és igy nem érinti a külön törvényekben, mint az 1879:XXXI. tc. 90. §-ában és az 1891:XII. tc. 93. §-ában körülirt kihágások fogalmi körét.
Tekintettel az 1868:XXX. tc. értelmében Horvát-Szlavonországokat megillető autonomiára a jelen javaslat alapján hozandó törvény hatálya a társországok területére ki nem terjeszthető. Az (javaslat 46. §-ának) 52. § bekezdése, ugy mint a Btk. 5. §-a, akként van szövegezve, hogy a törvény hatálya a magyar állam területének összes egyéb részeire ki fog terjedni. Kiterjed tehát Fiume városára és kerületére is. A javaslat hatályba lépéséhez rendeletek kibocsátására és intézmények létesitésére van szükség; a hatályba lépés idejét tehát magában a törvényben czélszerüe meghatározni nem lehet s azzal az igazságügyminister bizandó meg. A végrehajtás, tekintettel a közigazgatási hatóságok biráskodására, valamint a fiatalkoru büntettesek javitó nevelésére, a próbára bocsátottak ellenőrzésére, a felfüggesztett büntetések nyilvántartására, a belügyminister jogkörébe is tartozik és igy a végrehajtás az igazságügy- és a belügyminister feladata.
