I. A kereskedelmi körökből mindsürübben felhangzó panaszoktól indittatva, egyik hivatali elődöm dr. Plósz Sándor a hitelezők érdekeinek hathatósabb védelme végett a kereskedelmi üzlet átruházásáról törvényjavaslatot terjesztett 1903. évi május hó 29-én a képviselőház elé. Tárgyalásra azonban ez a törvényjavaslat nem kerülhetett. Azok az okok, amelyek az emlitett törvényjavaslatban foglalt intézkedések kedvezményezését annak idején szükségessé tették, ma is fennállanak és igy részemről ezt a törvényjavaslatot ujból bemutatom az országgyülésnek. Az 1875:XXXVII. törvénycikkbe iktatott kereskedelmi törvény ugyanis nem oltalmazza meg eléggé a kereskedelmi üzlet átruházásának eseteiben a korábbi üzlettulajdonos hitelezőinek érdekeit. Igy nevezetesen a K. T. 20. §-a értelmében az átruházó hitelezőjének csak abban az esetben van az üzlet átvevője ellen kereseti joga, ha ez az átruházó addigi kötelezettségeit magára vállalta.
Ha ez nem történt, az átvevőt a hitelezővel szemben felelősség nem terheli s ez utóbbi csak a korábbi üzlettulajdonos ellen fordulhat. A követelésnek a korábbi üzlettulajdonossal szemben való érvényesitése rendszerint nem vezet eredményre, főleg azokban az igen gyakori esetekben, a mikor az üzlet átruházása a hitelezők kijátszását czélzó, csalárd szándékból történik. Insolid kereskedők, akiknek az üzleten kivül többnyire semmijök sincs, egyenesen azért szokták üzletüket átruházni, hogy maguk hitelezőik irányában fennálló kötelezettségeik alól kivonják s e végből vagy számbavehető ellenérték nélkül ruházzák át az üzletet olyan valakire, a ki velük a hitelező kijátszására nézve egyetért, vagy a kapott ellenértéket a hitelezők ellen könnyü szerrel elrejtik, ugyhogy a hitelezők üzletátruházás folytán rendszerint teljesen elesnek a kielégitési alaptól.
Minthogy igen fontos közgazdasági érdek, hogy a kereskedelmi forgalom terén a hitelviszonyok megszilárdulása előmozdittassék és az e részben fenforgó akadályok elhárittassanak, szükségessé vált, hogy a baj a kereskedelmi törvény általános revizióját megelőzőleg, megfelelően orvosoltassék. A jelen törvényjavaslat elsősorban ezt a czélt tartja szem előtt.
A javaslat abból az alapelvből indul ki, hogy - függetlenül a felek akaratától - az üzlet átvevőjét az üzlet korábbi kötelezettségeiért a hitelezővel szemben törvényes felelősség terhelje. Ezzel a javaslat kétségkivül sokkal hatályosabb oltalomban részesiti a kereskedelmi hitelérdekeket, mit fennálló jogunk, sőt még mint a hasontárgyu külföldi törvények, jelesül az uj német kereskedelmi törvénykönyv is. Kereskedelmi törvényünk 20. szakasza értelmében - a mint az már fennebb emlitve volt - az átruházó hitelezőjének csak abban az esetben van az üzlet átvevője ellen kereseti joga, ha ez az átruházó addigi kötelezettségeit magára vállalta; az átvevő felelőssége tehát az ő saját akaratkijelentéséből van származtatva, csakhogy oly akaratkijelentésből, melyet nem a hitelező irányában, hanem az átruházóval szemben tett.
A törvény az átruházó és az átvevő között a tartozások átvállalására nézve létrejött megállapodást ugy tekinti, mint a hitelező javára - in favorem tértii - kötöttet, a melyből ugyanezért a hitelezőnek az üzletátvevő ellen saját nevében közvetlen kereseti joga van. Azonban már fennálló törvényünk is tulmegy itt a felek szándékán, mert nem tekint arra, hogy a felek valóban a hitelező javára akartak-e szerződni s különösen akarták-e, hogy a hitelezőnek az ő megállapodásuk alapján az átvevő ellen közvetlen kereseti joga származzék; annál kevésbé kivánja meg a törvény, hogy ily szándék valami módon, például a hitelezők külön értesitése vagy a tartozások átvállalásának közhirré tétele által, külsőleg nyilvánuljon. Ha az átruházó s az átvevő maguk között megállapodtak abban, hogy az üzleti tartozásokat magára vállalja, ellenkező akaratuk sem gátolja meg a K. T. 20. §-ában meghatározott azon jogkövetkezmény beálltát, hogy az átvállalás a harmadikkal szemben is hatályos legyen.
Az uj német kereskedelmi törvénykönyv 25. §-a kimondja ugyan, hogy a ki élők között szerzett kereskedelmi üzletet az addigi czég alatt az utódlásra mutató toldattal vagy a nélkül tovább folytat, az előbbi üzletbirtokosnak az üzletből eredő kötelezettségeiért felel; de nem is tekintve, hogy ez a felelősség csak abban az esetben áll be, ha a czég is átmegy az átvevőre s ő az üzletet az eddigi czég alatt tovább folytatja, a törvény megengedi a feleknek, hogy ezt a felelősséget harmadik személyekre is kiterjedő hatálylyal szerződésileg kizárhassák vagy korlátozhassák, feltéve, hogy az erre vonatkozó megállapodásuk a czégjegyzékbe bevezettetik és közzététetik, vagy a felek valamelyike által a harmadiknak tudtára adatik. A felelősség tehát az itt kizárólag a vélelmezett átvállalásra van alapitva s elesik, mihelyt az átvevő ellenkező szándékát törvényszabta módon nyilvánitja.
A czég átvétele nélkül az üzletágvezető a német kereskedelmi örvény értelmében csak abban az esetben felel az átruházó üzleti tartozásaiért, ha erre külön kötelezési alap van, különösen ha az átvevő a tartozások átvállalását a kereskedelmi szokásnak megfelelőleg közzéteszi. Nyilvánvaló, hogy ez a szabályozás a nálunk mutatkozó hajokon segiteni nem volna alkalmas, tehát a jelen törvényjavaslatnak mintául annál kevésbé szolgálhatott, mert a német szakkörökben is igen tekintélyes azoknak a száma, a kik a törvényes felelősség rendszerét tartják megfelelőbbnek. (Igy többek közt Völderndorff, Endemann és a XV. német jogászgyülés tekintélyes kisebbsége.)
Azoknak a visszaéléseknek, a melyek az üzletátruházások körül nálunk napirenden vannak, csak ugy lehet gátat vetni, ha az átvevőnek az átvett üzlet tartozásaiért való felelőssége független lesz attól: el akarja-e ő vállalni e felelősséget vagy sem, ha e törvény a felelősséget mint az üzletvétellel járó törvényes kötelezettséget parancsolóan kimondja. E jogtétel, melynek felállitását égető gyakorlati szükség követeli, elméletileg is igazolt. A törvényes felelősség a successio gondolatán alapszik.
A kereskedelmi üzlet nem pusztán egyes vagyontárgyak foglalatának, hanem aktivákból és passivákból álló oly vagyonösszességnek tekinthető, mely önálló gazdasági rendeltetésénél és a forgalmi életben való szerepénél fogva a kereskedő egyéb vagyonától, sőt egy másik üzletétől tényleg elkülönülő szerves egységként jelentkezik. A kereskedelmi üzletben az aktivák, mint positiv vagyonelemek, a passivákkal, mint negativ vagyonelemekkel egybekapcsolódnak, annyiban a mennyiben normális viszonyok közt ez utóbbiak az előbbiekben találják fedezetöket. Nem mutatkozik tehát megengedhetőnek, hogy az üzlet mint forgalmi egész elidegenittessék, - a nélkül, hogy az átvevő a passivákat is át ne venné.
Ellenkezőleg igazolt, hogy üzlet átruházásánál a tartozások átszállását, illetőleg azok a szabályok nyerjenek nagyjában alkalmazást, amelyek az egyetemes jogutódlás esetében állanak. Az örökös sem veheti át a hagyatékot másként, mint a hagyatéki terhekkel együtt. Ugyanez az elv nyers alkalmazást több jogrendszerben, ha egész vagyon vagy vagyonnak hányadrésze élők közötti jogügylet által ruháztatik át másra (német polg. tvkönyv 419. §-a, a magyar általános polgár törvénykönyv tervezte 1274. §-a). Továbbá örökség eladása esetében: ha az örökös a reászállott örökséget másnak eladja, az örökségi hitelezők mind az örökség vevője, mind maga az örökös ellen fordulhatnak (osztrák polg. tvkönyv 1278., 1282. §-ai, német polg. tvkönyv. 2382. §-a).
Ezen a nyomon halad a jelen törvényjavaslat, midőn a kereskedelmi üzletet is oly külön vagyonnak kivánja tekinteni, mely mint ilyen csak terheivel együtt ruházható át. A midőn azonban a javaslat az átvevő törvényes felelősségének elvét elfogadta, egyuttal a felelősségének elvét elfogadta, egyuttal a felelősség megfelelő korlátozásáról is kellett gondoskodnia, ha csak az üzletátruházásokat gyakorlatilag lehetetlenné nem akarta tenni. Ha az átvevő korlátozás nélkül tartoznék azokért a kötelezettségért helyt állani, a melyek az átruházót az üzletből kifolyólag terhelik, akkor az üzletátvétel oly beláthatatlan kötelezettségekbe sodorhatná az átvevőt s e szerint akkora koczkázattal járna, hogy alig találkoznék többé, a ki kereskedelmi üzletet hajlandó volna átvenni.
Már pedig a javaslat nem kivánja az üzletátruházásokat czélzó komoly és jóhiszemü ügyleteket a kelleténél tul megneheziteni; mert a fennálló kereskedelmi üzletek, mint olyanok, nem jelentéktelen köz- és magángazdasági értéket képviselnek és ha a kereskedőkre nézve, a ki üzletét tovább folytatni nem birja vagy nem akarja, gyakran lehetetlenné válnék, hogy azt, mint egészet eladja, az érték szükségképen kárba veszne. Két irányban lehet szó a felelősség korlátozásáról: először abban, hogy az átvevő ne minden vagyonával, hanem csak az átvett üzleti vagyonnál vagy annak erejeig feleljen az átruházónak az üzletből eredő kötelezettségiért; másodszor abban az irányban, hogy az átvevő ne mindezekért a kötelezettségekért, hanem csak azokért feleljen, amelyeket az üzlet átvételekor ismert vagy ismertetett volna. Elvi szempontból a felelősségnek az átvett vagyonra korlátozása helyesnek és igazságosnak látszik.
Ha a felelősség az átvevő jogutódi minőségére alapittatik, a jogi consequentia azt látszik követleni, hogy ő se feleljen szigorubban, mint más jogutód. Már pedig az örökös, hazai jogunk szerint, az örökhagyó minden tartozásáért ugyan, de mindig csak az örökség erejéig felel. Az örökség vevője sem felel szigorubban, mint az örökségét eladó örökös. Amely jogrendszerek az egész vagyonnak élők közötti átruházása esetében az átvevőt az átruházó tartozásaiért felelőssé teszik, e felelősséget szintén az átvett vagyonra korlátozzák. Hasonlóan korlátozza fennálló jogunk a megajándékozottnak az ajándékozó adósságaiért való felelősségét. Az abstract igazságosság szempontjának az ekként korlátolt felelősséggel elég van téve: az üzleti hitelezők jogos érdeke csak odáig terjed, hogy a jogi helyzetük az üzletátruházás folytán ne rosszabbodjék, ez az érdekük pedig meg van óva, ha az a vagyon, amely eddig követelésük fedezetéül szolgált, nekik azontul is kielégitési alapul biztosittatik; arra, hogy jogi helyzetük az üzletátruházás folytán kedvezőbbre változzék, számot nem tarthatnak, nem követelhetik tehát jogosan, hogy az átvevő nekik az átruházó tartozásaiért az átvett vagyonon kivül egyéb vagyonával is feleljen.
Bármily helyes legyen is azonban elméletileg az átvett vagyon erejéig való felelősség, e rendszer keresztülvitele az üzletátruházásoknál oly gyakorlati nehézségekkel jár, melyek annak előnyeit nagyrészt meghiusitanák. E rendszer mellett minden perben, melyet valamelyik hitelező az üzlet átvevője ellen indit, vita és bizonyitás tárgya volna, hogy mennyi vagyont vett át az üzletátvevő; s ha a hitelező helyzetét meg lehetne is könnyiteni az által, hogy e tekintetben az átvevőre hárittatnék a bizonyitás terhe, az ily szabályozás elmaradhatatlan következménye mégis az volna, hogy a perek roppantul elhuzódnának s a hitelező sok esetben csak akkor juthatna jogerős itélethez, mikor már az átvevőn sem lehet megvenni semmit. De nemcsak hosszadalmas volna a perek lefolyása, hanem bizonytalanná is válnék kimenetelük, mert az üzleti vagyon majdnem perczenkint változik s a biróságnak a legtöbb esetben nem is volna módjában az átvett vagyont utólag biztosan megállapitani.
Ha tehát a hitelezők helyzetét teljesen bizonytalanná nem akarnók tenni, minden esetre meg kellene követelni, hogy az átvevő, a ki felelősségét az átvett vagyonra akarja korlátozni, az üzlet átvételekor azonnal vagy legalább rövid záros időn belül gondoskodjék arról, hogy az átvett vagyon misége, mennyisége és értéke hitelesen megállapittassék s az üzleti hitelezőknek tudomására jusson. Ily szabály mellett azonban viszont az üzletátvevő nem vehetné hasznát a felelősség eme korlátozásának, mert kereskedői érdekeinek alig fogna megfelelni, hogy az átvett üzlet viszonyait, az árutár nagyságát, a künnlevő követelések összeget stb. a nagy közönség előtt feltárja. E mellett figyelembe veendő, hogy az átvett vagyonra korlátozott felelősség rendszere mellett nem csekély nehézségek merülnek fel oly esetben, midőn az átvevő a tartozások egyrészének kielégitése után jut tudomására annak, hogy más követelések is vannak, melyek - a már kielégitettekkel együtt - az átvett vagyon értékét meghaladják.
Okvetlenül eljárási szabályokat is kellene tehát megállapitani, a melyek meghatároznák, hogy mi módon kell az átvevőnek a reája átszállott tartozások körül eljárnia, ha az átvett vagyon értékén túlmenő fizetés veszélyének nem akarja magát kitenni; ez pedig a törvényt bonyolódottá, alkalmazását nehézkessé tenné. Ezekre a nehézségekre való tekintettel az átvett vagyonra korlátozott felelősség rendszerének elfogadása csak abban az esetben volna indokolt, ha az átvevő jogos érdekét másként nem lehetne megóvni. Ez az eset azonban valójában lenn nem forog, mert ha a felelősség fentebb emlitett másik irányában korlátoztatik, azaz, ha az átvevő csak azokért a kötelezettségekért tétetik felelőssé, a melyeket az üzlet átvételekor ismert, vagy a rendes kereskedő gondosságával megtudhatott, akkor jogi helyzete nem rosszabb, mint ha csak az átvett vagyonnal kellene felelnie.
Arról ugyanis, hogy menyi és mily értékü vagyont vesz át, módjában áll az átvétel előtt meggyőződni, s minthogy tudja, illetőleg tudhatja, hogy mily tartozásokért kell az üzlet átvétele esetén felelnie, csak tőle függ, hogy az átvett vagyon értékén felül ne sodródjék kötelezettségekbe: ha adósságokkal túlterheltnek találja az üzletet, ne vegye át. Nem is kivánatos, hogy a törvény az adósságokkal túlterhelt üzletek átruházását megkönnyitse, mert ilyesetben az átruházás rendszerint a hitelezők kijátszását czélozza. Csak egy esetben válhatik az átvett vagyon értékén túl menő felelősség az átvevőre veszélyessé: abban az esetben t. i.: ha e vagyon miségéről, menyiségéről vagy értékéről az átvétel előtt kellően meg nem győződött. A törvény azonban méltán kiindulhat - a gyakorlati életviszonyoknak megfelelő - abból a feltevésből, hogy az átvevő nem vesz át üzletet látatlanba, hanem eleve meggyőződik arról, mit vesz át. Ha az átvevő elmulasztotta ezt az óvatosságot, a káros következményekért csak önmagát okolhatja. Lényeges tévedés vagy az átruházó által elkövetett megtévesztés esetében különben sem marad védtelen; tévedés és csalás miatt az üzletátruházási ügylet szintugy, mint bármely más ügylet az általános szabályok szerint megtámadható s az átruházási ügylet érvénytelenülésével magától érthetőleg az üzlet átvételéből eredő felelősség is elesik.
A javaslat ezekből az okokból a felelősségnek az átvett vagyonra való korlátozását elejtve, a felelősséget a másik irányban, t. i. a követelések tekintetében korlátozza. Igaz ugyan, hogy ha az átvevő az átruházásnak csak azokért a kötelezettségeiért tétetik felelőssé, a melyeket az üzlet átvételekor ismert, vagy a rendes kereskedő gondosságával megtudhatott (1. §), azok a hitelezők, a kiknek követeléseiről az átvevő az átvétel előtt hibáján kivül nem értesült, védelem nélkül maradnak. Erre való tekintettel megfontolást érdemel, nem kellene-e a hitelezők hathatósabb megvédése czéljából az átvevő felelősségének eme korlátozását csak abban az esetben megengedni, ha az átvétel előtt módot nyujtott az átruházó hitelezőjének, hogy követeléseiket vele közöljék; jelesül, ha bizonyos idővel - péld. 15-30 nappal - az átvétel előtt üzletátvételi szándékát az üzlettulajdonos beleegyezésével közhirré tette. Az ilyen szabály keresztülvihetősége tekintetében azonban komoly aggályok merülnek fel.
Az az ellenvetés ugyan, hogy ily rendszer mellett rosszakaró egyéneknek mindig módjukban állana álkövetelések bejelentése által a szándékolt üzletátruházást megakadályozni, kevesebb sulylyal bir; egyrészt, mert az üzlettulajdonos rendszerint fel fogja világosithatni az átvenni szándékozót a bejelentés alaptalanságától; másrészt, mert álkövetelés bejelentése abból a czélból, hogy az üzletátruházás meghiusittassék, mindenesetre magánjogi delictumot képezne, mely a bejelentőt mind a két fél irányában teljes kártéritésre kötelezné. Nagyobb sulylyal esik azonban a latba két más gyakorlati aggály: egyik az, hogy az átruházási szándék ily előzetes közhirré tétele által az üzlettulajdonos hitele - főleg ha azután a tervbe vett átruházás mégsem jönne létre 7 esetleg komolyan megrendülne; a másik az, hogy a konkurrenczia csakhamar megragadná az alkalmat, hogy az alatt az idő alatt, a mig a szándékolt átruházás létrejötte még függőben van, az üzlet elienteláját meghóditsa.
A javaslatnak, minthogy a legitim üzletátruházásokat lehetetlenné tenni vagy tulságosan megneheziteni nem akarja, ezekkel az aggályokkal számolva, a hitelezők előzetes felhivásának eszméjét el kellett ejtenie és be kellett érnie azzal, hogy az átvevőt - rendszerint - csak az 1. § korlátai között tegye felelőssé. Az ekként korlátolt felelősség is még nagy jelentőségü. Ha figyelembe vesszük, hogy a javaslat az üzleti tartozásokat illetőleg tudakozódási kötelezettségeket állapit meg az átvevő terhére s hogy a rendes kereskedő gondossága annál szigorubb nyomozást fog e tekintetben megkövetelni, minél több oka volt az átvevőnek, hogy az átruházó kereskedő soliditására nézve kételyeket tápláljon, akkor alaposnak látszik a remény, hogy a javaslat - feltéve, hogy a törvényhozó szellemében alkalmaztatik - az üzletátruházások körül jelenleg tapasztalható legtöbb visszaélésnek az 1. § korlátai mellett is véget fog vetni. Hogy bizonyos kivételes esetekben (2. §) a javaslat is szükségesnek látja az átvevő korlátlan felelősségét megállapitani, a részletes indokolás során lesz igazolandó.
II. Ámde a hitelezők érdeke nemcsak a tulajdonképeni üzletátruházások eseteiben van veszélyeztetve, hanem akkor is, ha egyes kereskedő fennálló üzletére nézve más valakivel - legyen az akár a saját neje, gyermeke vagy egyéb rokona - közkereseti vagy betéti társaságba lép. Az ekként alakuló társaság fennálló jogunk szerint a tagok korábbi üzleti kötelezettségeiért nem felel. A K. T. 89. és 140. §-ai kimondják ugyan, hogy a ki valamely fennálló közkereseti társaságba, illetve kültagként valamely betéti társaságba lép, a társaságnak addig keletkezett kötelezettségeiért felelős, akár történt a társasági czégben változás, akár nem; de ez a rendelkezés csak arra az esetre vonatkozik, ha valaki egy már fennálló társaságba lép be és nem arra is, ha uj társaság keletkezik az által, hogy egy egyéni kereskedőház valaki társként csatlakozik.
Ez utóbbi esetben az eddigi üzlettulajdonos hitelezője a társaság ellen nem fordulhat; a társaságra átszállott üzletből kielégitést nem kereshet, - hanem csak a K. T. 95., 101. §-aiban meghatározott jogokat gyakorolhatja. Ha utóbb a társaság csődbe jut, a társasági vagyonból - s igy abból is, a mely az átruházott üzlettel a társaságra szállott - a K. T. 97. §-a értelmében az átruházó hitelezőinek kizárásával első sorban a (későbbi) társasági hitelezők nyernek kielégitést. Ugyanazokból a szempontokból, melyek fennebb az üzletátruházások kapcsán felhozattak, a javaslat szükségesnek találta a hitelezők érdekeit az itt tárgyalt esetekre való tekintettel is hatályosabban megoltalmazni s ezt oly módon valósitja meg, hogy miután a K. T. 89. és 140. §-aiban emlitett eset és az itt szóban forgó eset közt gazdaságilag különbség nincs, az idézett törvényszakaszokban lefektetett alapelvet az utóbb emlitett esetre is megfelelően kiterjeszti. (4. §)
III. Nem szenved kétséget, hogy a fennálló jog más irányban is tüntet fel hézagokat és fogyatkozásokat, melyek a kereskedelmi üzletátruházások eshetőségeivel szemben a hitelezők érdekeinek hatályos megvédése szempontjából szóba jöhetnek. Egyebek közt nem nyujt kellő védelmet a csődtörvényben szabályozott megtámadási jog sem. A hitelezők megtehetik azt, hogy az átruházó vagyona felett előbb csődöt nyittatnak s azután a csődtömeg által az átruházó ügyletet a csődtörvény 26. és köv. §-ai alapján megtámadják. Azonban - nem is nézve azt, hogy ha az átruházások annyi vagyona sem mutatható ki, a mennyi a csődeljárás költségeire szükséges, ennek az eljárásnak költségeit a csődkérő hitelezőknek kell előlegezniök, s hogy oly esetben, midőn az átruházónak csak egy kielégitetlen hitelezője van, ennek kérelmére, még ha az a főhitelező is, a csőd el sem rendelhető - a csődbeli megtámadási jog érvényesitése hosszadalmas pert feltételez.
A hitelezők tehát annak a veszélynek vannak kitéve, hogy mire a per véget ér, az elidegenitett üzleti vagyon az átvevőtől már vissza nem perelhető. Csődön kivül e hitelezők csak abban az esetben léphetnek fel, ha az átruházás ingyenesen történt. Ebben az esetben ugyanis az átvevő mint megajándékozott az átvett vagyon erejéig annyiban felel az átruházó hitelezőinek, a mennyiben ezek követelésöket az átruházótól be nem hajthatják; ámde ez a perút subsidiarius természeténél fogva és azért is, hogy az átruházott vagyon minőségét és mennyiségét a hitelezőnek kell bizonyitani, hathatós védelmet nem nyujt. Fogyatékosnak mutatkozik a büntetőjogi védelem is, melyet fennálló jogunk az átruházó hitelezőinek nyujt.
Az 1878:V: tc. 586. §-a szerint ugyanis csak az büntetendő, a ki hitelezők megkárositása czéljából vagyonát bekövetkező hatósági végrehajtás előtt elidegeniti. Általában véve az itt szóban forgó érdekek hatályosabb megoltalmazása végett a jelen törvényjavaslat tárgyává tett szabályozáson kivül a következő törvényhozási intézkedések jöhetnek figyelembe:
1. a csődön kivüli megtámadási jog és a csődön kivüli kényszeregyezség intézményeinek behozatala, - főleg azokra az esetekre való tekintettel, a mikor az üzlet mint forgalmi egész átruházásának ismérvei fenn nem forognak;
2. a csalárd átruházásokkal szemben a büntetőjogi repressió szigorubbá és hatályosabbá tétele;
3. annak lehetővé tétele, hogy az átruházót marasztaló itélet alapján, a végrehajtás az időközben beállott czégváltozásra tekintet nélkül az üzleti vagyonra az átvevő ellen vezettessék. Ezekre a kérdésekre a javaslat nem terjeszkedik ki, nem mintha a most emlitett intézkedéseket is nem tartaná czélszerüeknek és szükségeseknek, hanem azért, mert azok tárgyuknál fogva más törvényjavaslatok keretébe tartoznak. Igy az 1. alatt emlitett megoldás a csődjoggal kapcsolatos magánjogi szabályozás körében, a 2. alatti a büntető törvény nagyobb novellája, a 3. alatti pedig a végrehajtási törvény általános reformja kapcsán lesz megfontolás tárgyává tehető. A jelen törvényjavaslat alapján megalkotandó törvény - mint a kereskedelmi törvény módositása és kiegészitése - a magyar szent korona országainak egész területére lesz hatályos, mig az itt emlitett többi törvényhozási intézkedések hatálya nem fog Horvát- és Szalvonországokra kiterjedni. Egyébiránt a gyakorlati szükség első sorban az, hogy a hitelezőnek mód és eszköz nyujtassék arra, hogy minden más kerülő út melőzésével közvetlenül jusson követelése kielégitéséhez. Ezt a javaslat teljes mértékben megvalósitja.
Az 1. § kereskedelmi üzlet átruházása esetére kivánja az üzlet átvevőjének a felelősségét megállapitani. A kereskedelmi üzlet forgalma törvényhozásilag nem uj fogalom. Ezt a forgalmat a kereskedelmi törvényünk is ismeri, sőt magának az üzletátruházásnak a kategóriája is helyet talált kereskedelmi törvényünkben. A kereskedelmi üzlet fogalmával operálnak egyebek közt a kereskedelmi törvény 26., 37., 38., 43., 77-83., 133. §-ai, a kereskedelmi üzlet átruházásáról pedig intézkedik a kereskedelmi törvény 12. és 20. §-a, - az előbbi akkor, a mikor megengedi, hogy kereskedelmi üzlet átruházása esetén az üzlet megszerzője az üzletet - az ugynevezett czégvalódiság elvétől eltérőleg - a régi czég alatt folytathatja a volt üzlettulajdonos vagy jogutódai beleegyezésével, - az utóbbi pedig annyiban, amennyiben megszabja, hogy ha kereskedelmi üzlet átruházásánál az átvevő czég eddigi kötelezettségeit magára vállalja, a hitelezőket ezen kötelezettségeik tekintetében ugy az átadó, mint átvevő ellen kereseti jog illeti.
A joggyakorlat e szerint már a most fennálló jogban is támpontot talál a kereskedelmi üzlet és az üzletátruházás fogalmának meghatározására. A kereskedelmi üzlet magában foglalja az üzleti vagyonhoz tartozó testi dolgokon (áruraktár, felszerelés), követeléseken és tartozásokon kivül az üzleti összeköttetéseket, üzleti titkokat és üzleti chanceokat stb. Ámde mindezek - a mint az már fentebb emlitve volt - nem egyes vagyontárgyak, hanem oly vagyonösszegzés tekintete alá esnek, melyet az üzlet különszerü gazdasági rendeltetése és forgalmi szerepe szerves egységgé, forgalmi egészszé tömörit. És épugy, a mint nem szünteti meg egymagában az üzletet az, hogy belőle egyes vagyoni alkatrészek kiválasztatnak, hasonló módon nem zárja ki az üzletátruházás fennforgását csupán csak az, hogy a felek megállapodásához képest bizonyos vagyontárgyak az átruházás hatálya alól kivétettek. Ezzel a kérdéssel a javaslat 3. §-a egyébként tüzetesen foglalkozik.
Kétséget nem szenved az sem, hogy ha a kereskedőnek több üzlete van, az átruházás tárgyát csupán csak az egyik vagy másik üzlete is képezheti s hogy ez esetben a jelen javaslatban megállapitott hatály mindenütt átruházott üzletre nézve külön-külön nyilvánul. A jelen javaslatban meghatározott felelősség azt éri, a ki az üzletet a szerződés utján veszi át. A szerződés kifejezést a javaslat a K. T. 12. §-ával egyezően csak az élők közti jogügyletek megjelölésére kivánja használni, megkülönböztetésül az öröklés utján való jogutódlás eseteitől. Ez utóbbiakra a javaslat nem kiván kiterjeszkedni, mert ezekben az esetekben az öröklés felelősségét tárgyazó szabályok elegendő oltalmat nyujtanak. Ehhez képest a jelen javaslat alapján alkotandó törvény alkalmazásának körében a szerződésfogalma alá az öröklés egyik esetét megállapitó örökösödési szerződés sem lesz sorozható.
Ugyanez áll a halálesetre szóló ajándékozásra nézve is, ha a fennforgó esetben a végintézkedés tekintete alá esik. Egyebekben nem okoz különbséget, vajjon a szerződés visszterhes vagy visszteher nélküli-e. A mai joggal (K. T. 20. §) megegyezőleg a javaslat nem kivánja meg a kötelezettségekért való felelősséghez, hogy az átvevő az üzlet czégét az utódlást kifejező toldással vagy a nélkül folytassa. Ennek a kelléknek csak a vélelmezett átvállalási elmélet körében van jelentősége, egyik értelmezési mozzanatként arra nézve, hogy az üzlet átvevője a korábbi üzleti kötelezettségeket magára vállalni akarja (v. ö. német keresk. törv. 25. §); - a jelen javaslat elvi álláspontja mellett azonban, mely szerint a kötelezettségekért való felelősség a törvénynél fogva hárul az üzlet átvevőjének, a czég azonossága nem döntő. De az sem szükséges mulhatatlanul, hogy az átvevő magát az üzletet tovább folytassa, mert az átvevő másképen is rendelkezhetik az üzlettel, nevezetesen az üzlet áruit u. n. partie-kban adhatja tovább, vagy magát az üzletet más módon értékesitheti.
Az ekkép körülirt tényálláshoz a javaslat azt a joghatást füzi, hogy az átvevő az átruházó kötelezettségeiért ex lege felelőssé lesz. A javaslat tehát mintegy az átruházó törvényes készfizető kezesévé teszi az átvevőt, a kit ehhez képest az átruházó hitelezője az ő kötelmi jogának tartama szerint egyenesen és közvetlenül egész vagyona erejéig felelősségre vonhat. Ezt a felelősséget a javaslat olyként enyhiti, hogy azoknak a kötelezettségeknek a kört, melyekért az átvevő helyt állani tartozik, kettős irányban, nevezetesen tárgyi és alanyi szempontból, megszoritja. Ugyanis:
a) Az átvevő az átruházónak csak az üzletből eredő kötelezettségeiért felel. Értetik itt a concrét üzlet ugy, a miként az a successió tárgya: esetleg, ha az átruházónak több üzlete volt, csak az az üzlet, melyet az, a ki ellen a felelősséget érvényesitik, átvett. Hogy a felelősség az átruházónak csak azokra a kötelezettségeire szoritkozzék, a melyeknek az általános forgalmi felfogás szerint magában az illető üzletben kellene rendeltetésszerüen fedezetet találniok, természetszerü folyománya az általános indokolás során jelzett annak az elvi álláspontnak, amelyben maga a felelősség gyökerezik. A kötelezettségek megjelölésére használt kitétel „az üzletből eredő kötelezettségek” egyébiránt eléggé biztos támpontul fog szolgálni a gyakorlatban felmerülő kérdéseknek oly módon való megoldására, hogy egyrészt a hitelezők kellő védelmet nyerjenek, másrészt az üzletátvevő tulságosan meg ne terheltessék.
A legtöbb kereskedői kötelezettség olyan, hogy már annak külső megtestesülésén, formáján, a bizonyitó okiratok minőségén stb. meglátszik a hovatartozandósága s igy bizonyára igen ritkán lesz majd szükség hosszas bizonyitó eljárásra annak kideritése végett, hogy valamely kötelezettség az átruházott üzletből ered-e vagy nem. Az üzletből eredőként jelentkezik nem csupán az üzlet folytatásához szükséges valamely kötelezettség-vállalás, hanem általában minden olyan kötelezettség-vállalás, mely keletkezését az üzletnek köszöni, mely az üzlet létével - ugyszólván - okozatos összefüggésben áll (ex causa gestionis ered). Üzleti kötelezettségeknek lesznek tekintendők ilyformán azok a kötelezettségek is, melyeket a kereskedő elvállalt még az üzlet fennállása előbb abból a czélból, hogy az üzletet megalapithassa (áruk hitelbe beszerzése, üzlethelyiség kibérlése, kölcsönvétel stb).
Az üzletből eredőkként jelentkeznek ugyancsak azok a kötelezettségek is, melyek keletkeztek épen azért, mert a kereskedő egy már létező üzletet átvett; ugy, hogy ha ez a kereskedő az átvett üzletet egy harmadiknak ismét tovább adja, az uj átvevő felelős lesz azokért a kötelezettségekért is, a melyek elődjét már a jelen javaslat következtében megalkotandó törvény alapján terhelték. Az üzletből eredő kötelezettségnek lesz minősitendő az átruházónak az átruházó szerződés értelmében esetleg járó végkielégitési összeg is. Nem tesz különbséget, hogy az átruházónak szóba jövő kötelezettsége közelebbről minő jogalapból: szerződésből-e (akár tulajdonképen kereskedelmi ügyletet képező, akár az ily ügylet ismérveit nélkülözi szerződésből), vagy tiltott cselekvényből (pl. czégbitorlásból, szabadalmi jog megsértéséből, ex dolo generali vagy speciali stb) ered, hacsak különben a fenntérintett értelemben vett okozatos összefüggés (tiltott cselekvény és üzleti gesto közt) nem hiányzik.
b) Az átvevő az üzletből eredő kötelezettségek közül is csak azokért a kötelezettségekért felelős, a melyeket az átvétel idején ismert vagy a rendes kereskedő gondosságával megtudhatott.
Az átvevőnek ezzel meg van adva a lehetőség arra, hogy az üzlet átvételével reá háruló terhet az üzletből eredő kötelezettségek számbavételével mérlegelje és ily módon eleve adott tényezőktől tehesse függővé az üzletátvétel szándékának megvalósitását: e mellett azonban tüzetesen kell tájékozódnia a tartozások mibenléte iránt. Hiszen a solid és realis üzletátvevő a mai jog mellett sem jár el másként. Neki - egészen eltekintve az átvétellel járó felelősségtől, a mely ma csak adósságátvállalás esetén áll be (Keresk. törv. 20. §) - az üzlet jóságának, terjedelmének, forgalmának s igy értékének is kellő megbirálhatása végett ma ugyancsak tökéletesen ismernie kell a passivák mibenállását még akkor is, ha azokat el nem vállalja. Egyébiránt komoly és solid üzlet átruházás esetén az üzlettulajdonos maga is azon lesz, hogy - az átruházó ügylet sima lebonyolitása érdekében - felfedezze az átvevő előtt az üzleti kötelezettségeket, amelyekért ez esetleg helyt állani tartozik.
Feltehető tehát, hogy ha valamely tartozásról az átvevő tényleg még sem szerzett tudomást, az a legtöbb esetben a kellő gondosság hiányára lesz visszavezethető. Minthogy pedig a törvény hanyagságot és gondatlanságot nem jutalmazhatja, indokolt, hogy a kötelezettségekről való tényleges tudomással egyenlőknek tekinthessék az az eset, a mikor az üzletátvevő a kötelezettségekről gondatlanságból a rendes kereskedői gondosság (diligentia in abstracto) elmulasztása miatt nem tudott. Ily módon az átvevő felelősségének itt szóban forgó alanyi megszoritása a hitelezők oltalmát sem fogja számbavehető módon csökkenteni. Hogy az átvevő valamely kötelezettségről az átvétel idején tudott vagy csak gondatlanságból nem tudott: azt, mint a felelősségrevonás jogalapját, a bizonyitási teher megoszlásának általános szabályai szerint - a hitelező lesz köteles bizonyitani.
A bizonyitás általános szabályaitól való eltérés nem mutatkozik sem méltányosnak, sem szükségesnek; még pedig egyrészt azért, mert az üzletátvevő helyzete a fennálló joggal szemben amugy is lényegesen sulyosbodik; másrészt azért, mert a hitelező a kereskedelmi törvény 34. §-a alapján a kereskedelmi könyvek, levelek, iratok felmutatását követelheti. Hasonló bizonyitási elvek jutnak érvényre egyébiránt a közadók cselekményeinek megtámadása tekintetében a csődtörvény 27. és köv. §-aiban is. Megjegyzendő végre, hogy a megkivántató tudást vagy tudhatást az általános elvek szerint substantiálja nemcsak a kötelezettségnek magának a tudása vagy tudhatása, hanem a kötelezettség alapjául szolgált jogügyleteknek vagy egyéb tényeknek a tudása, vagy tudhatása is.
Az a szabály, hogy az átruházó felelőssége érintetlen marad, hogy tehát az üzletátvevő törvényes felelőssége nem liberatorius, hanem cumulativ hatályu, a fennálló jogban is megvan (keresk. törv. 20. §). Minthogy az üzletből eredő kötelezettségekért való felelősség a hitelező hozzájárulása nélkül hárul az üzlet átvevőjére, az átruházót a felelősség alól a törvény fel nem mentheti. Felmerülhet a kérdés, hogy nem volna-e helyes az átvevőnek felelősségét esetleg rövidebb elévülési idő statuálása által enyhiteni; ez ellen azonban joggal hozható fel, hogy a felelősség ily enyhitései inkább az átruházóval szemben volna méltányos, mert ő az üzlet további menetébe be nem folyván, az átvevő könnyelmü üzletvezetése esetében hibáján kivül károsodhatik. A német uj kereskedelmi törvény az utóbbit választja, hasonlólag ami kereskedelmi törvényünk a kilépett közkereseti vagy betéti társaságok tagok, szövetkezeti tagok felelősségénél (121., 146., 254. §).
A javaslat ezekre való tekintettel mellőzi a kérdést és legczélszerübben az elévülési időnek általános megröviditése által véli a kérdést megoldhatónak, a mi csak a kereskedelmi törvény általános reviziója alkalmával fog megfontolás tárgyává tétethetni. Alig szükséges megemliteni, hogy e helyütt a felelősség csak a hitelezőkkel szemben van szabályozva és hogy az kérdés, mennyiben kötelesek a szerződő felek az üzletből eredő kötelezettségeket egymással szemben viselni, a köztük létrejött megállapodás szerint igazodik. A hitelezőkkel szemben megállapitott kötelezettség a törvény cogens szabályán alapulván, az átruházó és az átvevő közti eltérő megállapodás a hitelezőkkel szemben hatálytalan. Az 1. § második bekezdése kiveszi a törvényes felelősség alól az oly üzletátvevőjét, a melyet annak a csődtömeggondnok ad el. Az ily eladás végrehajtási eladási jellegével bir, a miből önként következik, hogy a vevő annak tárgyát tehermentesen kell, hogy megszerezze (v. ö. 1881:LV. tc. 182. §); de meg a csődhitelezők nyilvánvaló érdeke, hogy a csődvagyonhoz tartozó üzlet tehermentesen szállhasson a vevőre, mert tulterhelten senki sem venné meg az üzletet. Már pedig, ha az üzlet tulterhelve nem lenne, a csőd meg nem nyittatott volna. Különben is ily esetben visszaélés nem fordulhat elő.
A 2. § bizonyos esetekre nézve az 1. §-ban körülirt felelősségnél sulyosabb felelősséget állapit meg annyiban, a mennyiben az átvevőt ezekben az esetekben az átruházások az üzletből eredő kötelezettségeiért arra való tekintet nélkül teszi felelőssé, vajjon azokról az átvétel idején tudott, vagy a rendes kereskedő gondosságával tudhatott-e. A kérdéses esetek a következők: 1. az az eset, a mikor az átvevő és az átruházó közeli rokonságban vagy sógorságban állanak egymással (2. § első bekezdés); 2. az az eset, a mikor az átvevő az átruházóval szemben az üzleti kötelezettségeket magára vállalta (2. § második bekezdés). ad 1. A javaslat 2. §-ának első bekezdésében felsorolt rokonok és sógorok ne védekezhessenek azzal, hogy a szóba jövő kötelezettséget nem ismerték, vagy a rendes kereskedő gondosságával meg nem tudhatták, mert e védekezésnek ily közeli hozzátartozók közt legkevésbbé is szokott igaz alapja lenni. A hozzátartozók általában ismerik kölcsönös viszonyaikat és az üzlettel kapcsolatos összes körülményekbe állandó betekintést szerezhetnek. Egyébiránt tapasztalati tény, hogy csalárd üzletátruházásokra éppen az ily közeli hozzátartozóknak van a legnagyobb hajlandóságuk.
De meg a jog egyéb vidékein sem ismeretlen az, hogy a közeli hozzátartozók rosszhiszemüsége de lege legalább vélelmeztetik (v. ö. csődtörvény 28. § 2., 3. pont). A hozzátartozóknak itt szem előtt tartott köre azonos a hozzátartozóknak azzal a körével, a melyet a csődtörvény most idézett 28. §-ának 2. pontja von meg s a mely egyrészt a gyakorlatban elég hathatósnak bizonyult, másrészt azonban még sem mondható oly tágnak, hogy valóban jóhiszemü személyek és olyanok, a kiknek csakugyan nem volt módjukban az átruházó üzleti viszonyairól kellő tudomást szerezni, terheltethetnének igazságtalanul a felelősséggel. Ehhez képest a 2. § első bekezdésében felsorolt személyek az 1. §-ban meghatározott alanyi korlátozás nélkül, azaz az átruházónak az üzletből eredő összes kötelezettségeiért fognak felelősséggel tartozni. ad 2. A 2. § második bekezdésében foglalt kivétel főleg azt az esetet tartja szem előtt, a midőn az átvevő az „összes” kötelezettségeket vagy azoknak egy bizonyos körét vállalja magára.
Oly esetben, a mikor a magára vállalt kötelezettségeket egyenkint megjelölte, a szabály nem igen lesz gyakorlati, mert hiszen a kifejezetten megemlitett követelést az átvevőnek szükségszerüen ismernie kellett s igy azért már az 1. § alapján lesz felelősségre vonható. Az átvevő és az átruházó közti megállapodás azonban ugy szólhat, hogy az átvevő általánosságban vállalja magára az üzleti kötelezettségeket, még pedig vagy kivétel nélkül, vagy pedig egyes, tüzetesen megjelölt kötelezettségek kivételével.
Azon a körön belül tehát, a melyre az ily magáravállalást kifejező nyilatkozat kiterjed, nem lehet az 1. §-ban meghatározott korlátozásnak helye, nevezetesen az előbb emlitett esetek elsejében, a midőn az átvevő a kötelezettségeket általánosságban, s kivétel nélkül vállalta magára, az átvevő az összes kötelezettségekért, abban az esetben pedig, ha a kötelezettségeket általánosságban, de egyesek kivételével vállalta magára, a többi követelések tekintetében arra való tekintet nélkül fog felelni, vajjon az egyes kötelezettségeket ismerte vagy ismerhette-e. Ehhez képest, ha és amennyiben az átvevő az átruházóval szemben az üzletből eredő kötelezettségeket magára vállalta, az elvállalt kötelezettségek tekintetében a 2. § első bekezdésében foglalt szabálynak kell állania. Ez megfelel egyébiránt a K. T. 20. §-ának is.
A mikor a kereskedelmi üzlet minden hozzátartozókkal, összeköttetéseivel, fogyasztó közönségével, czégével, üzleti helyiségeivel együtt ruháztatik át, akkor nem lehet kétség az iránt, hogy az 1. §-ban körülirt felelősség az átvevőre nézve beáll. Az üzletátruházások azonban nem mennek mindig ily tökéletességgel végbe, hanem az átruházó többet-kevesebbet megtart az üzleti vagyonból a maga számára s ilyenkor felmerül a kérdés: mit, mennyit kell átruházni, hogy még mindig üzletátruházásról, mint ilyenről, lehessen szó; - azaz mi az a minimum, a melyen alól már nem universalis átruházásról, hanem több egyes dolog átruházásáról, több egyes követelés engedményezéséről, több egyes tartozás átvállalásáról - vagyis nem tulajdonképen universalis, hanem csupán singularis successióról - lehet csak szó. A jelen javaslat ily minimumot nem állit fel, mert nem kiván rideg formalismusban esni ott, a hol a formalismus a jóhiszemü forgalom létérdekeit veszélyeztetné és ujabb rosszhiszemüségek és csalárdságok melegágyává lehetne.
Bármiféle formális kritériumot állapitana meg a javaslat e felvetett kérdésekre nézve: a kijátszás egyszerü utját-módját nyitná meg a hitelezők megkárositására törekvő adósok előtt, a kik ugyanis - a mint a konkrét esetben érdekük kivánja - egyrészt a formális kellék megkerülésével, könnyü szerrel kitérhetnének a törvényes felelősség elől akkor, a mikor az átvevő vagyonát akarnák a hitelezőkre nézve hozzáférhetetlenné tenni, másrészt pedig a formális kellék külső megvalósitásával könnyü szerrel szinleges üzletátruházást létesitenének akkor, a mikor az átruházó vagyonának az elrejtését akarná czélba venni. Minden ilyen formális kritérium csak menedékhelye volna a csalárd üzletátruházásnak s ártana a forgalomnak a nélkül, hogy a hitelezőknek használna. Ily körülmények között a javaslat a felvetett kérdésre nézve nem kiván tüzetesebb választ adni, mint a mi az 1. §-ból már következik és annak során kifejtést is nyert: hogy t. i. üzletátruházás forog fenn és tehát a javaslat alkalmazandó lesz minden oly esetben, a mikor az üzletnek mint forgalmi egésznek, szerves egységnek, mint tulajdonképeni universitásnak az átruházása képezi a felek akaratát.
Az e körülmény, hogy az üzleti vagyon nem egészben vétetett át, egymagában nem zárja ki az üzletátruházást. Lehet, hogy esetleg minden, a mi önmagában (az üzlettől elválasztva is) reális érték, az átruházóé marad s az átvevő csak az üzleti összeköttetésen alapuló értéket kapja: mégis valóságos üzletátruházás fog fennforogni, ha ehhez füződik az üzlet folytatásának in concreto lehetősége, pl. ha hozzáfüződik az üzleti elientela, ha hozzáfüződnek az üzlet összes ugynevezett chance-ai stb. és ha az, a mi az átruházónál mint külső, ugyszólván kézzel fogható érték marad (készpénz, ingóságok, lejárt követelések stb.) az átruházót voltakép immár csak mint magánembert illeti.
Mert ma már általánosan el van ismertetve, hogy az a felfogás, mely szerint az üzletátruházás esetén az üzletben foglalt egyes vagyoni értékeknek legalább nagyobb részben kell a megszerzőre átmenniök, a kereskedelmi világban uralkodó nézetekkel és gyakorlattal ellenkezik, mert akárhányszor fordul elő, hogy az üzletátruházásnál az abban foglalt áruk, követelések és tartozások nem mennek át, vagy külön számittatnak s hogy az üzleti összeköttetésekért, titkokért stb., egyedül tetemes összegek fizettetnek. Igen gyakran az üzlet chance-ainak, az üzletfolytatás lehetőségének átengedése a fődolog és az üzlethez tartozó egyes tárgyak átengedése csak mellékes.
A javaslat 3. §-a ehhez képest kifejezetten kimondja, hogy az eset összes körülményeinek figyelembevételével döntendő el, vajjon az átruházó és az átvevő szándéka in concreto az üzletnek, mint fogalmi egésznek átruházására irányult-e. A biróság egyébiránt az átruházás körülményeiben kétségkivül meg is fogja találni a kellő támpontot a kérdés megnyugtató megoldására. Az üzletátruházás mellett szóló jelenségül szolgálhat mindenekfelett különösen a régi üzlet megszünése, továbbá az egész üzleti vagyonnak, vagy tulnyomó részének, vagy leglényegesebb alkatelemeinek az átruházása; az üzleti könyvek átadása és az átvevő által való továbbvitele; a czég átruházása; üzleti titkok, szabadalmak átengedése; a fogyasztók értékesitése az üzletátruházásról; az uj üzletnek a régi üzlet speczifikus jellegének megfelelő folytatása stb. A való élet természetesen mindig uj és uj változatait fogja felmutatni az igy magyarázható akaratkijelentéseknek; de az annyira kétes esetek, hogy a biróság kénytelen lenne meggyőződését puszta feltevésekre alapitani, aligha fordulnak majd elő.
Az a felelősség, a melyet a 4. § arra az esetre állapit meg, ha valaki egyes kereskedővel ennek fennálló üzleteire nézve közkereseti vagy betéti társaságba lép, oly esetben, midőn az előbbi üzlettulajdonos az ujonnan alakult társaságba képviseleti joggal biró tagként lép be, már az 1. §-ból következik; mert a 4. § esetében az ujonnan alakult társaság az üzlet átvevőjeként jelentkezik, s mert azok a körülmények, a melyeket a társaságnak bármelyik képviseleti joggal biró tagja - itt az előbbi üzlettulajdonos, - az átvételkor ismert, a társaság által ismerteknek tekintendők, akár ismerték azokat a társaságnak többi tagját is, akár nem. A 4. § azonban tulmegy az 1. § szabályán annyiban, hogy az előbbi üzlettulajdonoshoz csatlakozó társasági tag vagy tagok jóhiszemüségét abban az esetben sem veszi figyelembe, ha az előbbi üzlettulajdonos az ujonnan alakult társaságba oly tagként lépett be, a ki a társaság képviseletére jogositva nincs s erre az esetre is, tehát általános szabályként, kimondja, hogy a társaság az addigi üzletből eredő összes kötelezettségekért feleős.
A törvényjavaslatnak ez az álláspontja egyrészt a K. T. 89. és 140. §-ainak analogiája, másrészt gyakorlati szempontok által van indokolva.
A K. T. idézett szakaszai szerint, a ki valamely fennálló közkereseti vagy betéti társaságban mint tag, illetőleg kültag belép, a társaságnak addig keletkezett kötelezettségeiért feltétlenül felelős. Közel fekszik ezt a szabályt arra az esetre is megfelelően kiterjeszteni, ha ujonnan alakul egy közkereseti vagy betéti társaság az által, hogy valaki egy egyéni kereskedőnek már fennálló üzletébe áll be társként. A 89. és 140. §-ok eseteiben a jogi helyzet alakilag ugyan eltér annyiban, hogy a közkereseti vagy betéti társaság az uj tag belépése ellenére is azonosnak vétetik az addig fennállott társasággal, holott itt az egyéni kereskedő helyébe egy társaság lép. A dolog lényegét tekintve azonban itt is azt kell mondani, hogy az üzlet azonossága nem változott az által, hogy az üzlettulajdonos egy társat vett maga mellé, a kivel együtt az addigi üzletet tovább folytatja. Az üzletnek társasüzletté változtatása alakilag üzletátruházásnak jelentkezik ugyan, de valóságos elidegenitést mégsem involvál, mert az üzlet anyagilag, legalább részben, továbbra is azé marad, a kié volt.
Ez indokolja, hogy a 4. § a társaságot az üzlet tartozásaiért feltétlenül felelőssé teszi. A belépő társra e felelősség tulszigorunak nem tekinthető, mert azon bizalmi viszonynál fogva, a mely üzlettársak között a dolog természete szerint fennforog, fel kell tenni, hogy módjában volt az üzletet terhelő tartozásokról eleve meggyőződni. Az ő helyzete e részben mindenesetre nem rosszabb, mint azé, a ki valamely fennálló közkereseti vagy betéti társaságba lép be. Másrészt gyakorlati szempontból a feltétlen felelősség megállapitására annál nagyobb szükség van, mert a legtöbb visszaélés éppen az által követtetik el, hogy az üzlettulajdonos az általa folytatott és továbbra is birtokában maradt üzletre nézve más valakivel - sokszor csak szinleg - társaságba lép. Ugyanazért mulhatatlanul gondoskodni kell, hogy ez ne szolgálhasson alapul arra, hogy magát az üzlettulajdonos korábbi üzleti kötelezettségei alól kivonja.
Lehetővé kell tenni, hogy ezek a kötelezettségek őt a társaság köteléken belül is, tehát mint társasági kötelezettségek terheljék és minthogy a társasági viszony természeténél fogva arra nézve, hogy mi tekintendő társasági kötelezettségnek, a társaság egyes tagjaival szemben különbség nem foroghat fenn, az ezekért a kötelezettségekért való felelősséget a másik társra is át kell háritani, tekintet nélkül arra, vajjon ez utóbbi a kötelezettségeket ismerte - vagy ismerhette-e. A § általában a társaság felelősségéről szól s érintetlenül kivánja hagyni azt a kérdést, hogy az egyes társ - a társasági alakzatok különbözőségére való tekintettel - minő mértékben fog felelni az illető kötelezettségért. Ez a kérdés a kereskedelmi törvény ide vágó szabályai szerint lesz megoldandó. Igy a közkereseti társaságnál mindenik tag, ugyszintén a betéti társaságnál a beltag egész vagyonával egyetemlegesen lesz felelős (K. T. 88. § és 125. §); mig a betéti társaság kültagja csak a vagyonbetételével (K. T. 139. §).
Minthogy azt, a mit a K. T. 20. §-a kimond, nevezetesen azt, hogy a kereskedelmi üzlet átruházásánál az átvevő részéről magára vállalt kötelezettségek tekintetében a hitelezőt ugy az átadó, mint az átvevő ellen kereseti jog illeti, a javaslat 2. §-a második bekezdésének az 1. §-sal kapcsolatos s a jelen javaslat tárgyát képező szabályozás körébe szervesen beillesztett rendelkezése pótolja és kimeriti, a K. T. 20. §-át - mint most már felesleget - kifejezetten hatályon kivül helyezni kellett.
