Elmélet és gyakorlat megegyez ama előnyök méltatásában, melyeket az általános fizetési szervezetnek a csekk intézményével való kapcsolatba hozatala von maga után. A csekknek jogi lényege, fogalmának szabatos meghatározása iránt megoszolhatnak a vélemények, mint a hogy tényleg törvényhozás és tudomány e tekintetben fölötte eltérő intézkedéseket és kijelentéseket tartalmaz, de a csekk gazdasági jelentősége sehol sem kétséges, sőt ujabb időben mind élénkebben nyilvánul az egyes államokban az a törekvés, hogy ezt az intézményt gazdasági életükben fölkarolják és minél kiterjedtebben alkalmazzák.
A csekk a fizetés sajátos eszköze. Használata mellett a fizetési müvelet a gyakorlatban akként nyer lebonyolitást, hogy a ki csekket fizetés fejében átvett, nem készpénzt, hanem csak készpénzre való utalványt kapott, még pedig olyan utalványt, melyet nyomban érvényesithet, mihelyt azt a kijelölt helyen beváltás végett bemutatja. A csekk ennélfogva fizetési meghagyást képvisel, melyet a kibocsátó azzal a rendelkezéssel bocsát ki kezéből, hogy a csekk igazolt birtokosa az abban kitett összeget az utalványozottnál készpénzben és haladék nélkül fölvehesse. A csekk kibocsátásakor nincs és nem is lehet szó valamely követelési jog átruházásáról, sem valamely hitelmüveletről, hanem már esedékes fizetés teljesitéséről, melynek garancziái jogi szempontból megadvák az u. n. csekk-szerződésben, vagyis a kibocsátó és utalványozott közt előzetesen létrejött abban a megállapodásban, hogy az utalványozott a csekkben foglalt fizetési utasitásnak eleget tenni köteles, anyagi szempontból pedig abban a követelményben, hogy a kibocsátónak az utalványozottnál oly követelése legyen, melyben a csekk fedezetét is leli.
A csekk most vázolt functiojánál fogva közel áll egyrészt a (látra szóló idegen) váltóhoz, másrészt a bankjegyhez. Formailag rokon a váltóval, mert ugy ennél, mint a csekknél a kibocsátó egy harmadik által teljesitendő fizetést helyez kilátásba. Mindkettőt aláirjuk, keltezzük, forgathatjuk. Tényleg a csekknek a törvényhozás több irányban váltójogi hatályt is tulajdonit (a kibocsátó és forgatók felelőssége, visszkereset), mindazonáltal gazdasági természetüket illetőleg csekk és váltó közt nagy a különbség s a csekkből leszármaztatott váltójogi szavatosság nem vezethető másra vissza, mint arra a törekvésre, hogy a csekk birtokosa az azon szereplő egyének szoros kötelezettségben tartása által minél teljesebb biztositékra tehessen szert. Gazdaságilag véve ugyanis a váltó hitelpapir; nyugszik a kibocsátó s ha elfogadtatik, az utalványozott hitelén, czélja jövendő fizetést közvetiteni; mint forgalmi eszköz számos kézen igyekszik keresztülmenni és kamatot hajt. A csekk csupán fizetési eszköz; kibocsátásának alapját meglévő fedezet képezvén, sem a kibocsátó, sem az utalványozott hitelén nem nyugodhatik (az utóbbi részéről elfogadásra nincs is szükség), a mielőbbi bemutatásának elmulasztásával netán együttjáró hátrányok (pl. az utalványozott csődbe jut) kikerülése végett is gyors beváltás felé siet, végre nem kamatozó papir.
A csekk kibocsátása és beváltása közti időköz lehetőleg rövidre szabott, mert hisz csak arról van szó, hogy a csekk birtokosa a pénzt ne a kibocsátónál, hanem az utalványozottnál vegye föl, itt tehát pusztán a hely különbsége szüntetendő meg; a váltónál nemcsak helykülönbségről van szó, hanem időkülönbségről is, mert legtöbb esetben a kiállitás és beváltás közt hosszabb időköz (három, hat hó) áll fenn. Másrészt a csekk pénzhelyettesitőül épp ugy szolgálhat, mint a bankjegy. A csekk birtokosa ugyanis annak ellenértékét azonnal követelheti a banktól akár készpénzben, akár jóváirás alakjában; de módjában áll a csekket tovább is adni, forgalomba hozni, szóval kihasználni, mint a bankjegyet, a pénzt. Bankjegy és csekk tehát pár exellence fizetési eszköz. A kettő közt azonban mégis lényeges különbség van. A bankjegy a kibocsátó banknak fizetési igérete, bemutatóra és kerek összegre szól, czélja, hogy minél több kézen forogjon, beváltásáért feltétlenül és egyedül a kibocsátó bank felelős. A csekk (többnyire valamely bankra intézett) utalvány; szólhat nézve, rendeletre is, azonfelül tetszés szerinti összegről állitható ki, rövid életü, mert egyszeri, vagy legalább korlátolt számu fizetési művelet után befejezi pályafutását, végre beváltásáért feltételesen, t. i. ha az utalványozott azt be nem váltaná, a kibocsátó, a forgató, sőt ily értelmü jogi rendezés mellett - melyet azonban a jelen törvényjavaslat nem követ - az utalványozott is szavatol. A bankjegy egyszerü átadással befejezett fizetési müveletet képvisel, a csekk kibocsátása a fizetési müveletnek csak egy részét, ugyszólván kezdetét jelenti s befejezetté csak akkor válik, ha a papirt az utalványozott tényleg beváltja.
A csekk imént jelzett szerepköréből felismerhető az az érték, mely hozzá akár az egyéni, akár általános gazdasági szempontból füződik. A ki fizetéseit csekk utján teljesiti, nem kénytelen otthon pénzt tartani, az ennek őrzésével és kezelésével járó költségek és veszélyek alól mentesiti magát az által, hogy a gazdaságából eredő pénzkészletét, befolyt követeléseit a fizetések közvetitésével hivatásszerüen foglalkozó intézetekhez vagy egyénekhez utalja. A megállapodástól fögg, hogy a kibocsátó ezen összegek után, melyek különben kihasználatlanul hevernének pénztárában, kamatot is élvezzen, de ez mellékes azon előnyhöz képest, hogy a pénz olvasásának kikerülésével időt, munkát takarit meg és tévedéseknek lehetősége elejét veszi. Az utalványozott és kibocsátó közti összeköttetés kapcsán oly üzleti viszony jöhet létre, melynek révén az előbbi nemcsak a pénzek átvételét, a követelések legkülönbözőbb alakban való bevonását és gyümölcsöztetését vállalja magára, hanem végrehajtó közegül szolgál a fél mindennemü fizetéseinél is. Ehhez járul, hogy a csekkel való fizetés mindenkor készfizetést tételezvén föl, az erre berendezkedett üzleti háztartás a vásárlásra kinálkozó legkedvezőbb alkalmat kihasználhatja. Általánositva ezt az üzleti rendszert, ennek közgazdasági jelentősége is nyilvánvaló, mert ily módon a munkamegosztás elve a nemzeti gazdaságban érvényesül, a tőkék a productiv elhelyezésükkel iparszerüleg foglalkozó köröknél központosithatók, az üzleti szokások szolidabb irányba terelhetők és a forgalmi eszközök helyesebben, gazdaságosabban használhatók föl.
Fokozódva jelentkezik a csekknek gazdasági hatása, akkor a midőn a csekk birtokosa annak érvényesitésekor maga sem él azzal a joggal, hogy a kezében levő okiratot készpénzre beváltsa. Eltekintve a gyakorlatban előforduló esettől, hogy az, a ki a csekket a kibocsátótól kapta, a csekk forgalomban maradhatására kitüzött rövid időn belül azt fizetés czéljából ismét tovább adhatja s igy készpénz igénybe vétele nélkül a fizetési müveletek nagyobb száma keletkezhetik, a csekkben rejlő nagy gazdasági erő voltaképen akkor jut érvényre, ha az utalványozottnál bemutatott csekk szintén nem kerül készpénzben kifizetésre és pedig vagy azért, mert a csekk birtokosának ugyancsak az utalványozottnál lévén számlája, a csekk értéke készfizetés helyett egyszerüen javára iratik (giro), vagy pedig azért, mert a csekk birtokosa, mint egy más bank ügyfele, azt beváltás végett saját bankjának nyujtja át, mely azután adott helyen és mód szerint az intézvényezett bankkal a csekk értékét egyszerü beszámitás, scontratio utján kiegyenliti (clearing-house).
A csekk közvetitette forgalom az utóbbi években Magyarországon örvendetes fejlődést vett. A m. kir. postatakarékpénztár csekk- és clearing-berendezése, másrészt az osztrák-magyar bank girószervezete utján a legszélesebb körökben elterjedt a csekk, melyet ujabban magánbankjaink is élénken fölkaroltak.
A postatakarékpénztár és a jegybank csekkforgalmának nagy méreteit a mellékelt kimutatások részletesen föltüntetik; e helyen tán elegendő lesz néhány jellemzőbb adatnak kiemelése. Mig a m. kir. postatakarékpénztárnál a berendezés első évében, 1890-ban a számtulajdonosok száma mindössze 910 volt; a csekkek darabszáma, az u. n. átirási (clearing) csekkek figyelmen kivül hagyásával, 42. 155, értéke pedig 99,657.446 K, addig 1906-ban a számtulajdonosok száma 14.928, a csekkek darabszáma 989.174; értéke pedig már 1,242.418.144 K.
Az osztrák-magyar banknál - kizárólag magyar intézeteinél - a girószámla-tulajdonosok száma 1888-ban 327,1906-ban pedig 2.624; a girószámlákon, mellőzve itt is az átutalási (vörös) csekk utján lebonyolitott forgalmat, tisztán a fehér csekkek által közvetitett pénzforgalom kitett az első évben, 1888-ban 475,478.000 K-t, 1906-ban pedig már 3.261.590. 000 K-t. Csupán a most emlitett két intézetnél tehát a szükebb értelemben vett csekkforgalom a jelzett 1906-iki évben kerek összegben ötödfél milliárd korona értéket képviselt. A csekk térfoglalásának nem kevésbbé jellemző tünete, hogy a budapesti leszámoló egyletbe beszolgáltatott csekkek darabszáma 1898-ban még csak 2749, értékösszege pedig 130.992.874 K volt, 1906-ban pedig már 69.377 drb csekket szolgáltattak be 866,099.469 K értékben.
Kevésbbé részletes adatok állanak rendelkezésre a többi magánintézetek csekkforgalmáról s az ebbeli forgalom fölbecsülését gátolja az a körülmény, hogy sok intézet nem képes a folyószámlát a csekkszámlától szétválasztani. A millenáris kiállitás óta a hitelstatisztika reformja keresztül vitetvén, az országos központi statisztikai hivatal a csekkszámlák számát és az ezeken keresztül menő forgalmat külön is kimutatja s habár ott, a hol a folyószámlák a csekkszámláktól nem különittetnek el, mindenesetre jelentékeny az a forgalom is, mely a csekk utján nyer lebonyolitást, mégis a nagyobb megbizhatóság érdekében ezuttal csak az ilyenekül határozottan megjelölt csekkszámlák forgalma vétetett számba. S ez a forgalom magában véve is nagy arányunak mondható.
A közzétett adatok szerint 1895-ben a csekkszámlák száma a szorosan vett magyarországi intézeteknél 1295 volt, e szám 1905-ben 825-re emelkedett, a forgalomnak méretei pedig kitünnek abból, hogy 1905. év folyamán csekkszámlákra (az egész magyar birodalomban) 1,557.390,000 K helyeztetett el s csekkek alapján 1,529.951,000 K fizetetett ki. A kibocsátott csekkek darabszámáról kimutatások hiányzanak, de ismeretes, hogy főleg a fővárosi bankoknál és takarékpénztáraknál a forgalomba kerülő csekkek mennyisége évente százezrekre megy s e szám egyre növekszik.
Mindez a mellett szól, hogy a csekk Magyarországon tényleg már széles területet foglalt el s hogy különösen a forgatott összegeket tekintve, annak gazdasági jelentősége vetélkedhetik a váltó és a bankjegy utján lebonyolitott pénzforgalommal. S előre látható, hogy a valutarendezés müvének teljes befejeztével, a készfizetések fölvételével, a csekkintézmény terjedése az eddiginél is rohamosabb, mert szükségesebb lesz. A készfizetések fölvételének mellőzhetetlen korollariuma a pénzhelyettesitő eszközök forgalmának előmozditása és biztositása, mert a papirpénz helyébe lépő érzcpénz mentől gazdaságosabb kihasználására ez az egyedüli rendszabály. Nem véletlen tehát, hogy a csekk használatának fokozódása összeesik a valutarendezés munkálatainak előhaladásával; a gazdasági belátás máris egészen uj köröket hóditott meg a csekkrendszer számára, sőt a számlatulajdonosok sorában egyre növekedő számban jelennek meg állami és egyéb közpénztáraink is.
Ily viszonyok közt mind sürübben hangzik föl az az óhaj, hogy a csekk intézménye a jogi szabályozás biztos alapjára helyeztessék, melyet máig nélkülöz. Nemcsak a sajtóban, hanem az első sorban érdekelt üzleti körök, kereskedelmi kamarák részéről sürgetik a legislativ rendezést, a mely nemcsak az eddig érezhető hiányt pótolná, hanem kihatna magának az intézménynek jövő fejlődésképességére is, mert hiszen a csekk fizetési eszközül bizonyára nagyobb bizalommal és igy fokozott mértékben vétetnék igénybe, mihelyt egyszer jogi lényege és jelentősége minden kétséget kizáróan tisztázva lesz.
Szabályokat, melyek által a csekkből eredő vagy ahhoz füződő jogviszonyok megfelelő elbirálást nyerhetnének, a jelenleg létező joganyag nem nyujt. Az egyetlen tételes rendszabály, mely a csekk specziális jogára emlékeztet, a bélyegtörvényben foglaltatik; de a csekknek abban foglalt meghatározása, mely különben is a bélyegkérdés megoldásának van szentelve, az intézménynek még jellemzőbb sajátságait sem domboritja ki, annál kevésbbé szolgálhat alapul a csekkügyletben érdekelt felek jogviszonyának helyes megállapitására.
A törvény-analogia sem nyujt a megoldásra kielégitő eszközt. A csekk egészen különleges jogi alakzat, melynek sajátosságai önálló construálást igényelnek s csak részleges sikerrel járna minden kisérlet, mely azt alárendelhetni véli akár a váltójognak, akár pedig azoknak a szabályoknak, melyek az utalványokra nézve a kereskedelmi törvényben vagy pedig az általános magánjogban foglaltatnak.
Az angol törvény a csekket bankárra intézett és látra szóló váltónak nevezi ugyan, s néhány kiegészitő intézkedéstől eltekintve, teljesen a váltójog rendelkezéseinek veti alá; de ez a fölfogás, melyet egyébiránt az 1888. évi brüsseli nemzetközi váltóértekezlet is magáévá tett, a mi viszonyaink számbavételével alig juthat érvényre. Gazdasági czéljára figyelemmel, mint föntebb kifejtetett, a csekk egészen elüt a váltótól; azonfelül váltótörvényünk a váltónak mint hitel- és egyszersmind forgalmi papirnak jellegét sokkal élesebben domboritotta ki, mint teszi az angol törvény; végre váltótörvényünk nem egy fontos rendelkezése áll fenn - elfogadási nyilatkozat, biztositási visszkereset stb. - melyek a csekk lényegével homlokegyenest ellenkeznek. Jogi szempontból tehát a csekk a látra szóló idegen váltóval nem azonositható s az utóbbi jogával csak annyiban hozható kapcsolatba, a mennyiben a csekk természete a váltótörvényben foglalt egyes anyagi és alaki jogszabályok alkalmazását megengedi.
Már több rokon vonás füzi a csekket az utalványhoz; az erre vonatkozólag fennálló jogszabályok azonban szintén csak korlátolt mértékben és elszigetelt esetekben alkalmazhatók a csekkre. A K. T. 291. §-a alapján a csekk kereskedelmi utalványnak volna minősithető, de csak akkor, ha rendeletre szól, vagy kereskedő által van kiállitva. A K. T. -nek az utalványokra vonatkozó szakaszai már hatálytalanok oly esetekben, a midőn a csekk névre vagy bemutatóra szól, pedig nálunk tényleg ezek a csekktypusok az elterjedtebbek, vagy ha a kibocsátás nem kereskedő, a mi szintén gyakori eset, lévén a csekk szorosan véve nem kereskedelmi papir.
Oly esetekben tehát, a midőn a csekk kereskedelmi utalványoknak sem tekinthető, elbirálásánál a közönséges utalvány jogát kellene számbavenni, melynek tekintetében joggyakorlatunk az o. p. tkv. 1400. és következő szakaszaira támaszkodik. Kétségtelen azonban, hogy az a jogi rendezés, mely az o. p. tkv.-ben az utalványra nézve fönnáll s a mely csupán a kötelem megszüntetésének eszközét látja benne, a mai üzleti és fizetési forgalom igényeinek meg nem felel; annál kevésbbé áll összhangzásban a csekk közvetitette forgalom szervezetének követelményeivel. Misem bizonyitja ezt inkább, mint az, hogy az általános polgári törvénykönyv tervezete már az utalványt az osztrák polgári törvénykönyvtől lényegesen elütően szabályozza s mindenesetre közelebb hozza a kereskedelmi utalványhoz, melylyel összhangban a közönséges utalvány intézménye is most már alapul szolgáló jogviszonytól függetlenül, elvont ügyletként nyer rendelkezést.
De a jogi szabályozás ezen megfelelőbb alakja mellett is kétes marad, hogy a jövőre nézve ama határozatok elégségesek lesznek-e a csekk jogrendjének megállapitására s nem lesz-e inkább még számos döntő fontosságu kérdés, - utalunk csak a fedezet, a bemutatási határidő kérdésére, - melyet az utalványjogban a csekk szempontjából megoldást nem találnak, nem is szólva arról, hogy számos viszonylat áll fenn, melyek a csekk sajátosságaival szorosan összefüggnek, a kötelmi jog általános szabályaiban azonban más elbánásban részesülnek. Ilyen az okirat reális tartalmának az utalványozott elfogadási nyilatkozatától függővé tétele, mig a csekk lényegével az elfogadmány ellenkezik; ilyen az okiratból eredő igények érvényesitése, melynek szigorubb föltételei a közönséges utalványnál hiányzanak, a csekknél azonban feltétlenül szükségesek s ilyen az okirat könnyü forgathatósága, melyet a közönséges utalványjog nem biztosit holott a forgatmány a csekk functiójának egyik fontos eleme.
Az ily módon meglévő hézagokat nem töltik ki a szerződéses rendezésből eredő határozatok sem. Elvitázhatatlan ugyan, hogy nevezetesen az utalványozott és kibocsátó közt létrejött megállapodások a külön csekkjogi szabályok hiányát bizonyos viszonylatokban pótolják s máris sok tekintetben egységes jogfelfogást és szokást teremtettek, igy pl. a csekk kellékeire, az elfogadás kizárása stb. -re nézve; de másrészt elvitázhatatlan az is, hogy az egyes üzleti szabályzatokban kifejezésre juttatott ezek a határozatok csakis az utalványozott és kibocsátó egymáshoz való viszonyát szabályozhatják s ki nem terjedhetnek azokra a jogviszonyokra, melyek a csekk vétele vagy továbbadása kapcsán keletkeznek. Pedig a csekk életképessége szempontjából a fősuly ezen nyugszik. A csekkbirtokos az utalványozottnak a kibocsátóval való megállapodásait nem is ismerheti; nem tudja, hogy a csekk, melyet kezei közt tart, megfelel-e a regulativum szabályainak; vajjon joga van-e a kibocsátónak a csekk kifizetését ellenutasitással meggátolni, vagy különös föltételektől függővé tenni; mely idő alatt kell a csekket fizetés végett bemutatnia s mik a bemutatás elmulasztásának következményei stb.; megannyi kérdések, melyeket általános érvénynyel csakis törvény dönthet el; s erre annál inkább szükség van, mert hisz a csekk hivatása, hogy harmadik személyek kezébe jusson s hogy ezek azt a biztonság tudatában készséggel elfogadják.
Azok, kik a csekktörvény megalkotását mindaddig elodázni akarnák, a mig a csekk-intézmény iránt nálunk is a nézetek minden irányban tisztáztattak s megfelelő szokásjog jut érvényre, feledik, hogy egyes sarkalatos kérdések iránt - s e tekintetben elég lesz a bemutatási határidő kérdésére utalni - egységes szokásjog létrejötte nem is várható; s hogy éppen a törvényhozás positiv rendelkezései nélkül a csekknek valódi czéljához mért használata és használatának föltételei meg sem teremthetők. A törvények föladata nemcsak az, hogy a már létező forgalmat az eddiginél biztosabb alapra fektesse, hanem hogy intézkedéseivel egyszersmind az intézmény minél czélszerübb és erőteljesebb igénybevételét is előidézze. Mindaddig azonban, mig a csekkbirtokosnak a törvény a csekkből eredő igényei érvényesitésére külön jogot nem biztosit s a csekknek használatba vétele vagy sikertelen bemutatása a felek jogaira és kötelezettségeire éppen semmi befolyással nincsen, a csekkügylet maga tartalom nélküli puszta formaság lesz, mely legkevésbbé alkalmas arra, hogy a csekknek, mint igazi fizetési eszköznek értékét a nagyközönség előtt szemlélhetővé tegye.
A csekkbirtokosnak jogi hátvédét ma csupán az a jogviszony képezi, mely a csekk kibocsátásának vagy továbbadásának alapjául szolgált; az ő helyzete a csekk folytán mintsem javult, neki a papir birtoka tulajdonképeni előnyt nem biztosit, sőt az reá nézve a készfizetés elodázása folytán hátrányosabb, mert utánjárást tesz szükségessé, a nélkül, hogy a csekk visszautasitása esetében egyéb remedium, mint az eredeti jogügyletre való visszatérés, rendelkezésére állana. S ez az oka, hogy a csekk mai jognak rendezetlenségében nem annyira fizetési eszköz, melylyel az egyesek közt fölmerülő különféle jogügyletek nyernek lebonyolitást, hanem inkább - s ezt a mindennapi tapasztalat igazolja, - behajtási eszköz, melynek segélyével a számlatulajdonos a bankjánál befolyt pénzeit önmaga számára fizetteti ki, ezzel pedig semmissé válik a csekkrendszernek épp az az előnye, mely a tőkéknek lehető összpontositásában, a kettős pénztári gazdálkodás mellőzhetésében rejlik. A törvényileg statuálandó szigoru visszkereset lehetősége a feleket a csekk iránt nagyobb bizalommal töltené el s kétségkivül fokozná a hajlamot arra, hogy azt, mint fizetési eszközt tényleg igénybe vegyék.
De a jogi rendezést a visszkereset szabályozásán kivül még egy fontos kérdés megoldásának érdeke követeli meg s ez a csekk bemutatási határidejének kérdése. Itt már sem a csekkszerződés, sem a szokás a létező jogbizonytalanságot meg nem szüntetheti. Hogy a csekk czéljánál és természeténél fogva kiállitásától számitva lehető rövid határidőn belül mutatandó be az utalványozottnál, az iránt a nézetek teljesen megegyeznek; de hány napra terjedjen az a határidő? Ennek együntetü és közkötelező eldöntésére pedig szükség van, már azért is, mert a mostani jogállapot mellett nyilt kérdés marad, hogy meddig köteles a kibocsátó a csekk fedezetére szolgáló összeget az utalványozottnál az utalványos rendelkezésére tartani, kinek veszélyére és költségére áll fenn a fedezet s jelesül az utalványozottnak időközben beálló bukása folytán a kibocsátót éri-e a kár vagy pedig a csekkbirtokost.
Normális viszonyok közt a fönálló hézag tán kevésbbé lesz észrevehető, de a kérdés nagy jelentősége egyszerre előtérbe lép, mihelyt válságos idők következnek be, a melyek esetleg több csekkintézetének fizetőképtelenségét vonják maguk után. A Németországban legutóbb jelentkezett bankbukások megvilágitottak e kérdés gyakorlati horderejét s az egyes esetekben keletkezett perek világosan föltárták a jelzett hiányt, melylyel szemben a birói itélkezés vajmi ingatag jogalapra támaszkodhatik. S ha a biróság törvényes intézkedés hiányában, tisztán a csekk természetéből és az eset körülményeiből kiindulva, maga állapit meg bizonyos határidőt, (mint tette legutóbb a drezdai legfőbb törvényszék, midőn határidőül 14 napot állapitott meg), ugy eljárása, épp mivel a bemutatás tekintetében csak korlátolt számu napokból és ezek pontos meghatározásáról van szó, bizonyára nem fogja nélkülözni az önkény bizonyos fokát, sőt annál érezhetőbbé teendi a törvény pozitiv rendelkezésének hiányát.
A bemutatási határidő tekintetében rendelkező jogszabály hiánya más irányban is éreztetheti hátrányos befolyását. Miután törvényes intézkedésünk, mely a csekk körforgásának tartamát megfelelően, vagyis az által korlátozná, hogy annak elmulasztását a visszkereset megvonásával sujtja, nincsen, egyrészt a rendesnél erősebb impulsus a csekk mielőbbi bemutatására elmarad, másrészt a forgalomba könnyen utat találnak oly papirok is, melyek a csekk elnevezése alatt és a bélyegkedvezménynyel való visszaélés mellett tulajdonkép hitelmüveleteket közvetitenek. Ez szükségkép a csekknek valódi jellegéből való kiforgatására vezet.
A csekk bélyegkötelezettségére nézve jelenleg fönnálló illetékjogi szabályok nem nyujtanak módot arra, hogy a csekknek lehető gyors bemutatása biztosittassék, illetve annak esetleg hitelczélokra való fölhasználása meggátoltassék. Az illetéki dijjegyzék 59. tétel 2. p. a 4 filléres állandó bélyegilleték kedvezményét megadja az olyan csekkeknek, melyek pénzeknek idegen számlára való átvételére alapszabályszerüleg jogositott pénzintézetekre, az ezek által adott ürlapon vannak kiállitva, de ugyanott az a további rendelkezés foglaltatik, hogy különben a csekkek az utalványokra rótt általános bélyegilletékek alá esnek. Ezek szerint (93. tétel a) pont) a csekket is, épp ugy, mint a pénzszolgáltatásra irányuló utalványt, ha forgási tartama nyolcz napon tul nem terjed, 10 fillér állandó illeték terheli; ha a jelzett föltételek fenn nem forognak, a váltóbélyegnek van helye.
E rendelkezések azonban nem elégségesek arra, hogy a csekknek a váltóbélyeg rovására való fölhasználását megakadályozzák. Mert ha a bélyegtörvény 10 filléres tétellel biztositja ugyan azt, hogy a csekk nyolcz napnál tovább ne forogjon, ez az intézkedés csak a nem bankcsekkekre szoritkozhatik, ilyenek pedig nálunk nem léteznek; a bankcsekkekre nézve azonban a 4 filléres tételt vagy éppen a teljes bélyegmentességet (89. tétel. XII. f. p.) semmiféle bemutatási határidőtől függővé nem teszi; nálunk tehát a csekkek tulajdonkép végtelen időkig maradhatnak forgalomban s ez nemcsak megfosztja a csekket jellegétől, de a forgalomban bizonytalanságot is kelthet, mert semmiféle gát nincs, mely megakasztaná: sem anyagi, a bélyegilleték alakjában, sem jogi, azon hátrányokkal való fenyegetés alakjában, melyek a törvény értelmében jelentkeznének akkor, ha a csekkbirtokos a csekket bizonyos ideig beváltás végett be nem mutatná.
Ama földadatok összessége, melyek megoldása csakis a csekkjog törvénybe foglalásától várható, a fentiekből önként foly. Szükség van törvényre, mely számol a kérdéses intézmény sajátos jogi és gazdasági lényével; a mely azt jogilag construálva, egyuttal képesebbé teszi gazdasági rendeltetésének megfelelő betöltésére. Szükség van törvényre, mely a csekk-ügyletben résztvevők jogait és kötelezettségeit minden kétséget kizáróan körülirja s midőn a jogviszonyok elbirálását a kellő jogalapra fekteti, ösztönöz egyszersmind magának az intézménynek minél élénkebb fölkarolására. Szükség van végre törvényre, mely a csekknek fizetési eszközül való felhasználását a kellő biztositékokkal veszi körül s midőn módot nyujt az általa közvetitett forgalomnak a helyes mederbe való terelésére, egyszersmind meggátolja magának az intézménynek elfajulását.
Ez a szükségérzet inditotta az egyes államokat - s ma már vajmi kevés kivételről lehet szó - hogy jogintézményeik szervezetébe a csekk különleges jogát beillesszék. Még azokban az államokban is, hol a csekkrendszernek anyagi föltételei kezdetben csak korlátozott mértékben forogtak fenn, épp a törvény alkotásával remélték megteremthetni és élénkithetni magát a szabályozandó csekkforgalmat. S ma már tényleg az a vállalkozás, mely a csekk legislativ rendezésére törekszik, erőteljes támogatást nyerhet a külföld széleskörü törvényhozásában és joggyakorlatában; de másrészt kötelességgé is válik ama körülmény folytán, hogy a csekk, mint fizetési eszköz, a nemzetközi forgalomban egyre nagyobb szerepet játszik s igy a hézag, mely valamely állam legislatiójában épp a csekket illetőleg maradna fenn, hátrányosan éreztetné magát a nemzetközi érintkezés általános érdekei szempontjából is.
Angliában, a hol valamint Hollandiában a csekk legrégibb nyomaira akadhatni, sokáig a szokásjog volt irányadó s ha ennek kodifikálása egyes kérdések külön rendezésével, minők a keresztezett csekkek (The crossed cheqes Act. 1876. 39. és 40. vict. c. 81.), a bélyegkötelezettség (the Stamp Act. 1870. 33. és 34. Vict. c. 97.), elhalasztható is volt, az angol törvényhozás az idők folyamán nem térhetett ki az egységes rendezés követelménye elől. Az 1882. augusztus 18-iki uj váltótörvény (Bills of exchange Act. 182. 45. és 46. Vict. 61.) III. részének 73-82. §-aiban a csekk végleges szabályozást nyert. Hollandiában a csekk intézményét már az 1838. április 10-iki kereskedelmi törvény (Wetboek van Koophandel) rendezi (VII. czim 3-ik bekezdés 221., és a következő szakaszok); létezik azonban 1886-ból egy ujabb javaslat is a kereskedelmi papirokra vonatkozólag általában, melynek IV. czime 1-6. §-ban a csekket ujból szabályozza. Ez a németalföldi javaslat törvényerőre még nem emelkedett. Francziaországban a törvényhozás az 1865 junius 14-iki törvénynyel (loi concernant lés chéques) gondoskodott a csekkről; ez alapvető törvényt az 1874 február 19-iki novella egésziti ki.
Belgiumban hasonlóképen külön törvény, az 1873 junius 20-iki (sur les chéques et autres mandats de payment et offres réelles) intézkedik a csekk iránt. Olaszországban a kereskedelmi törvénynek 1877. évi tervezetében foglaltattak rendelkezések a csekkre nézve; e tervezetet a törvényhozás 1882-ben hagyta jóvá s az uj kereskedelmi törvény, Codice di commercio del regno d'ltalia X. czime II. fej. 339-344. szakaszai a csekkről („del assegno bancario”) részletesebben intézkednek. Svájczban a kötelmi jogról szóló 1881. évi szövetségi törvény XXX. czim 830-837. §-aiban öleli fel a csekk joganyagát.
Potrugálliában már az 1833. január 8-iki kereskedelmi törvényben (Codigo commercial portugues), a 430-434. §-ok szabályozták a csekket (Cheque ou mandato sobre banqueiro) s midőn az 1880. junius 28-iki uj kereskedelmi törvény létrejött, abban a II. könyv 6. czim 2. rész 341-343. §-aiban a csekk rendezést nyer. A spanyol csekktörvény részét képezi az 1885. évi kereskedelmi törvénynek, melynek egy külön fejezete (534-543. §) a csekkről („Mandato de pago”) szól. Romániában az 1887. évi április 6/17-iki kereskedelmi törvény 364-369. §-ai tartalmaznak a csekkre vonatkozó rendelkezéseket. A skandináv államok tartamilag azonos, külön csekktörvényben állapodtak meg s pedig Dániában a törvény 1897. április 23-án, Norvégiában 1895. augusztus 3-án s Svédországban 1898. márczius 24-én nyerte meg a királyi szentesitést. Ausztriában már 1877-ben parlamenti bizottság küldetett ki a giro- és csekkrendszer beható megvizsgálására; 1880-ban a kormány enquéte-t hivott egybe, melyben megvitatást nyertek a szakértők elé terjesztett kérdőpontok, számszerint 33.
Az enquéte tagjai közül Leonhardt, Bunzl és Funk külön közzétették munkálatukat, az utóbbi kész törvénytervezettel. Az 1892. évi valutatörvények tárgyalása alkalmával a csekk legislatorius rendezésének kérdése ismét fölvettetvén, az igazságügyministerium a tárgyalásokat annak érdekében felvétette; a törvény elkészült tervezetét 1894. május 5-én közzétették s 1894. május 17-én ujból szakértők enquétejé elé terjesztették, melynek eredményéhez képest a törvényjavaslat 1895 deczember 5-én a képviselőházban benyujtatott, a nélkül azonban, hogy 1905-ig alkotmányos tárgyalás alá lett volna vehető. Az osztrák törvényhozás a kormány által ujból átdolgozott és benyujtott javaslatot rövidesen letárgyalta s az mint az 1906 április 3-iki törvény (életbelépett 1906 julius 20-án) foglal az osztrák törvények sorában helyet.
Az Európán kivül eső államok között törvény szabályozza a csekket Argentinában és pedig igen tüzetesen az 1889. október 9-iki kereskedelmi törvény (II. könyv, XIII. czim, 798-843. §); Japánban az 1899. junius 16-iki kereskedelmi törvény, a csekkre vonatkozó külön részében 530-537 §)§); Peruban az 1888. október 9-iki törvény; Canadában az 1890. május 16-iki váltótörvény (72-81. §), mig az északamerikai Egyesült-Államokban, a hol csekkrendszer Anglia mellett leginkább hóditott tért, csak néhány államban (New York, Delawere, Illinois) találkozhatni a csekkre vonatkozó egyes törvényes intézkedésekkel.
Külön kiemelendők még azok a törekvések, melyek a csekkjog codificatiója érdekében Németországban már régebben észlelhetők s a legujabb időkben fölötte élénk eszmecserében nyilvánultak meg. Németországban a braunschweigi kereskedelmi kamara volt az, mely a csekkjog codificatiója végett megragadá a kezdeményezést, a mennyiben a törvény tervezetét elkészitve és ezt magyarázó szöveggel ellátva, 1879. szeptember 12-én hozzájárulás végett megküldte az összes német kereskedelmi kamaráknak. Ezek tulnyomó része hozzájárult a tervezethez, mig a manneheimi kamara uj tervezetet dolgozott ki. Még ugyanazon év deczember 18-án a német kamarák küldöttjei Braunschweigban tartott közös értekezletükön megvitatták és részben módositották a braunschweigi eredeti tervezetet. 1882. év deczember 1-én a német birodalmi bank igazgatósága hozta nyilvánosságra a maga javaslatát, mely alapjául szolgált az 1891-ben a törvény érdekében a belügyi hivatal körében megindult tanácskozásoknak. Az e tanácskozásokból kikerült 28 szakaszból álló tervezet a Reichsanzeiger 1892. január 26-iki számában közzététetett s ugyanazon évben a szövetségi tanács elé terjesztett.
A legnagyobb német csekkintézetek egyikének, a berlini Cassenvereinnak igazgatója Hoppenstedt a javaslat kritikáján kivül külön tervezetet hozott nyilvánosságra s annak rendezései azután a kormány-tervezetnek a szövetségi tanács kebelében történt megvitatásakor tényleg számba is vétettek. A német szövetségtanács végleg megállapitván a törvény szövegét, az bő indokolással 1892. márczius 11-én a birodalmi gyülés elé terjesztetett, a hol még máig sem kerülhetett tárgyalásra. A birodalmi kormány képviselőjének legutóbbi (1902. évi május hó) nyilatkozata szerint azonban egy uj javaslat beterjesztése immár nemsokára várható. Nem hagyható emlités nélkül, hogy a jelenleg Németországhoz tartozó Elsass-Lotharingiában az 1865. junius 14-iki franczia csekk-törvény (az 1874. február 19-iki novella nélkül) van érvényben. Végül felemlitendő, hogy Oroszországban a polgári törvénykönyv tervezetének (V. köt. második szakasz XVI. főrésze) 577-588. §-ai a csekkre nézve részletes intézkedéseket tartalmaznak.
Habár az előadottakból kitünőleg, a csekk intézménye nem képezte mindenütt specialis rendezésnek tárgyát, hanem törvényileg egy rokon joganyagnak kiegészitő része gyanánt szabályoztatott, mégis adott viszonyaink közt czélszerünek mutatkozik a szóban forgó intézményt külön törvénynyel juttatni legislativ megoldásra. Az ujabb csekktörvényhozás (Svédország, Norvégia, Dánia, Ausztria) hasonló eljárást követ. Az alkotandó általános polgári törvénykönyv keretébe foglalni a csekk jogát, a törvényes rendezésnek hosszabb időre való elodázását jelentené. Ugyanazt jelentené, ha az a kereskedelmi törvény reviziójával hozatnék kapcsolatba.
Különben is, miként kiemeltetett, az általános polgári törvénykönyv tervezte az utalványt, melyhez a csekk legközelebb áll, a modern forgalom szükségleteinek megfelelő szabályozás alá veszi ugyan, de a csekk sajátos lényére tekintettel nincsen; s nem is volna indokolt a két typust, melyek mindegyike külön jogi létet folytat, bensőbb kapcsolatba hozni egymással. A csekk továbbá a kereskedelmi törvény keretébe is csak nehezen volna beilleszthető, mert az nem kizárólag a kereskedelmi forgalomban szereplő papir, hanem általános fizetési eszköz. Végre maga a csekk annyira körülhatárolt joganyagot nyujt, mely a teljesen önálló feldolgozást nemcsak megtüri, hanem inkább kivánatossá teszi. Mindezek számbavételével épült föl a jelen törvényjavaslatnak egységes külön structurája.
A javaslat kizárólag a pénzszolgáltatásra irányuló csekket vonja intézkedései körébe s nem terjed ki azokra az okiratokra is, melyek a közforgalomban ugyancsak a csekk formájában és elnevezéssel szerepelnek a nélkül, hogy azzal fogalmilag azonosithatók volnának. Ezek az okiratok, még pedig a bank- és tőzsdei forgalomban használatos u. n. értékpapircsekkek, valamint a giro-bankoknál, nevezetesen az osztrák-magyar banknál és a postatakarékpénztárnál szokásos átirási (vörös, illetve clearing) csekkek, czéljuknál és jogi természetüknél fogva teljesen különböznek a tulajdonképeni csekkektől.
Az előbbiek nem fizetésnek, hanem értékpapirok átruházásának közvetitésére irányulnak; közelebb állanak az u. n. árupapirokhoz, mint az utalványhoz s igy jogszabályaiknak construálása helyesebben külön törvénynek lenne föladata.
Az utóbbiak másutt nem is viselik a csekk nevét (virement); s lényegükben nem egyebek, mint a számlatulajdonosnak abbeli megbizásai, hogy a bank az ő számla szerinti követeléséből bizonyos összeget egy más számlára vezessen át; egyrészt tehát a magánjogi és kereskedelemjogi szabályoknak vetvék alá, másrészt pedig az illető bankok ügyrendje által szabályozvák, annál is inkább, mert azok használatánál harmadik személyek közremüködése ki van zárva. A bankok üzleti szabályai meg is tiltják ezen okiratok forgalomba hozatalát; nézve kell szólaniok, sem nem engedményezhetők, sem nem forgathatók. Az elszámolási záradék által a tulajdonképi csekk is ily átirási csekké változtatható ugyan át, mely esetben a javaslat 10. §-a nyer alkalmazást; más tekintetben azonban a javaslat a most emlitett okiratok jogi oldalára figyelemmel természetesen nem lehetett.
Az igy megvont keretben a javaslat a csekket sajátos, qualifikált utalvány gyanánt fogja föl és a csekk kibocsátásának vagy továbbadásának alapjául szolgáló jogviszonytól független, elvont, önálló csekk kibocsátásának vagy továbbadásának alapjául szolgáló jogviszonytól független, elvont, önálló ügyletként szabályozza. Az okiratnak határozott formai kellékkel kell birnia, hogy csekkül minősittessék. (1. §)
Hogy a forgalom szükségleteihez minél jobban hozzásimulhasson, a javaslat a csekktypusok tekintetében az érdekelt felek részére nagyobb változatosságot biztosit (2. §) s a forgatmány intézményének a váltó-jogból való átvételével módot nyujt arra, hogy necsak a csekknek átruházását megkönnyitse, hanem a szavatosság kiterjesztésével a beváltás biztositékait is fokozza. (5., 15. §) Számot vetve másrészt a csekknek mint fizetési eszköznek követelményeivel, a csekknek látra (bemutatóra) fizetését irja elő, a bemutatási határidőnek megszoritásával s az annak elmulasztásából eredő hátrányok statuálásával pedig gondoskodik arról, hogy az kelleténél hosszabb ideig ne forogjon, illetve az ügyletben résztvevők csekkjogi szavatossága tulsokáig főggőben ne maradjon (4., 7., 16., 18. §).
A csekk továbbá valódi gazdasági erejét csak akkor fejthetvén ki, ha a giro- és clearing-rendszerrel hozatik szerves kapcsolatba, a javaslat megfelelő intézkedésekkel megkönnyiti a csekknek az átirási (giro) müveletekre való fölhasználását, másrészt pedig azt, hogy a csekk mint beszámitási anyag a scontratióra alkalmas leszámoló helyekre (clearing-house) eljuthasson. (10. 11. §).
A csekkügylet czéljából foly az a követelmény, hogy az abban foglalt fizetési müvelet sikeres befejezésre jusson. Az utalványozott abbeli kötelezettsége, hogy a csekket beváltsa, a közte és a kibocsátó közti szerződésre (csekk-szerződés) alapittatik (12. §); s nem foly magából a csekkből, már azért sem, mert az utalványozott elfogadó nyilatkozata, mely szavatosságát megállapithatná, elvileg kizáratik. (6. §) Ép ez oknál fogva a csekkbirtokost az utalványozott ellen közvetlen kereset meg nem illeti s az utóbbi a csekk szerződésszerü beváltásáért csupán a kibocsátónak felelős. Viszont a csekkbirtokos a fizetés iránt további biztositékot nyer azzal, hogy a csekk kibocsátója s minden további forgatója önálló kötelezettségi igéretet tesznek a fizetésre arra az esetre, ha az utalványozott a csekkben foglalt meghagyást nem teljesitené. A csekkbirtokos ilyképen magából a papirból visszkereseti igényt nyer mindazok ellen, a kik a csekkre vezetett kibocsátói vagy forgatói aláirásul által a csekkösszeg fizetéseért szavatosságot vállaltak (15. §) s ezt az igényt a váltójog analógiájára, egyrészt az u. n. anyagi váltószigor, másrészt a gyorsabb peres eljárás (25. §) engedélyezése még inkább erősiti. Védi a javaslat a csekkbirtokost annyiban is, hogy a csekk közvetitette fizetési ügylet lebonyolitását a kibocsátó személyében történő változásoktól lehetőleg függetleniti (13. §), valamint megszoritja az ellenutasitás lehetőségét (14. §)
A csekk és az ehhez füződő jogviszonyok kellő jogi constuctióján kivül a javaslat gazdaságpolitikai czélokat is tart szem előtt. Azt, hogy a csekk kibocsátásának alapjául szolgáló tőkék az ezek kezelésére és gyümölcsöztetésére leghivatottabb körökhöz, a letéti intézetekhez tereltessenek, a javaslat főleg a passiv csekk-képesség megfelelő korlátozásával (1. §), részben pedig illetékjogi intézkedésekkel (23. §) védi előmozdithatni; ugyanezen az uton igyekszik találni módot, hogy a csekk hitelczélokra való fölhasználásának és igy az azzal való visszaéléseknek lehetőség szerint elejét vegye. A csekknek abbeli minősége, hogy a készfizetés teljesitésére szolgáljon eszközül, természetesen első sorban és mindenekelőtt a fedezet által emelkedik érvényre; a fedezet az, mely a csekk beváltását függetlenül a kibocsátó személyes hitelezőtől anyagilag biztositja. A javaslat tehet a fedezet jelentőségére kellő sulyt fektet s azt megfelelően kifejezésre is juttatja.
A legtöbb csekktörvény ezzel nem is éri be, hanem büntető határozatokat is tartalmaz arra az esetre, ha a csekk beváltása azért marad el, mert a kibocsátó az utalványozottnál nem tartott fedezetet. Már az 1865-iki franczia törvény (6. §) a csekknek előzetes fedezet nélkül való kibocsátását a csekkösszeg hat százalékával egyenlő pénzbüntetéssel sujtja, nem érintve a büntető törvények alkalmazását, a mennyiben ezeknek helyük van, s az 1874-iki novella (6. §) nem csupán előzetes (préaéable), hanem rendelkezésre álló (disponible) fedezetet is kiván. A belga törvény (5. §) a csekkösszeg tiz százalékával egyenlő pénzbüntetést szab arra, a ki előzetes fedezet nélkül rendelkezik. Éppen igy intézkedik az olasz törvény (344. §); (a vele rokon portugal törvényből azonban a büntető határozatok kimaradtak).
A svájczi törvény (837. §) szerint a kibocsátó, ha fedezettel nem birt, a csekk birtokosának az okozott káron kivül a kiutalt összeg öt százalékát köteles magánbiróságként megtériteni. Az osztrák törvény (23. §) csupán rendbirságot szab ki s pedig a nem fedezett csekkösszeg 3%-a erejéig, mely birságot csak a rosszhiszemü kibocsátóra a polgári biró szabja ki, hivatalból csak akkor, ha az előtte lefolyt per folytán tudomást szerzett a fedezet hijján történt kibocsátásról. A javaslatok közül a régebbi német javaslatok, (VI.) a birodalmi bank javaslata (18. §) szintén büntetést helyeznek kilátásba s a két kormányjavaslat (20. § és 27. §), illetve a szövetségtanács javaslata (28. §) a fedezetlen csekk kiadását nem csak magánjogilag, hanem vétség gyanánt (1000 márkáig terjedhető pénzbüntetéssel) bünteti, de büntetlenség áll be, ha még a bemutatási határidőn belül a fedezet a kellő összegben pótoltatott.
A javaslat lehetőleg minél több vonatkozásban a külföldi legislatióval való egyöntetüségre törekszik, de az u. n. fedezetlen csekk tekintetében külön büntető határozatoknak életbeléptetését szükségesnek nem tartja. Eltekintve attól, hogy épen azokban az államokban, melyekben a csekkrendszer a legnagyobb kiterjedést nyerte, mint Angliában és az észak-amerikai Egyesült-Államokban, az ily büntető rendszabályok hiányzanak, a mi arra vall, hogy a csekkforgalom kiterjedése és szolidaritása azok nélkül is biztositható nyomós érvek szólnak a mellett, hogy a magánjogi hátrányok alkalmazásában a törvény tul ne lépje a kellő határt. A kereskedelmi forgalomban elterjedt az a szokás, hogy az utalványozott bank azzal a számlatulajdonossal, ki ismételten fedezet nélküli csekket hoz forgalomba, az összeköttetést megszünteti, már magában elég hatásos rendszabály az ily üzelmek kiküszöbölésére. De a mindennapi életben észlelhető más jelenségek is óvatosságra intenek.
A rendes bankforgalomban naponta állittatnak ki csekkek abban a biztos várakozásban, hogy a behajtás végett átadott kötelezettségi okmányok vagy leszámitolandó váltók értéke, melyeket a kibocsátó arra a napra benyujtott, folyósittatni fog. különben is élénk pénz- és áruforgalom mellett nagyobb könnyen megeshetik, hogy a fedezet számitásánál itt-ott hiva vagy tévedés csuszik be s a fedezet egyáltalában vagy a kellő összegben nem áll rendelkezésre. Mindezekben az esetekben a fedezetlen csekk kibocsátása bona fide történt; a kibocsátó egyszerüen tévedésben volt s igy indokolatlan, hogy eljárását büntessék. Igenis indokolt a büntetés akkor, ha az ily csekkek kibocsátásánál a csalás külön kriteriumai forognak fenn; ekkor azonban az általános büntetőjogi határozatok kellő védelmet nyujtanak.
A javaslat nem hagyhatta figyelmen kivül, hogy adott viszonyok közt a kibocsátó a kibocsátás idejében meglévő fedezetről a bemutatást előtt is akként rendelkezhetik, hogy az utalványos kielégitést ne találjon, ennélfogva ily esetekben a büntető sanctió amugy is hatálytalan, maga a tény pedig, hogy a fedezet a kibocsátás idejében nem volt, csak nehezen bizonyitható. De még ha a büntetés alkalmazása csak akkor fogna is helyt, a midőn a fedezet a bemutatás idejében hiányos, méltán lehet tartani attól, hogy a büntető rendszabályok az ellenkező eredményt fogják szülni, mint a melyre a törvény czéloz. Épp azon közönség körében, melyben a csekkrendszert elterjeszteni kivánjuk, gátolnák az ily rendszabályok a csekk használatát; a félelem, hogy önhibájukon kivül büntetés alá eshettek, széles köröket visszariasztana attól, hogy az ily következményekkel járó fizetési eszközt igénybe vegyék. De valószinü az is, hogy z utalványozott, semhogy ügyfelét a büntetésnek kitegye, a fedezet hiánya esetén is beváltja a csekket, ez pedig a büntető határozatok egyszerü kijátszásával, az egész csekkügyletnek a fedezeti alapról való elterelésével volna azonos. A javaslat a csekk biztonsági érdekeit a benne foglalt abstrakt fizetési igérettel s az igéret be nem váltása esetében beálló szigoru anyagi és alaki jogkövetkezményekkel kellőképen megóvhatóknak véli.
A javaslat mellőzi a csekk fogalmának törvényes meghatározását a csupán azoknak az alaki kellékeknek megjelölésére szoritkozik, a melyek a csekkek, mint ilyennek érvényességéhez föltétlenül szükségesek. A régebbi törvények és javaslatok, igy nevezetesen az angol (73. §), az olasz (339. §), a portugál (341. §), a spanyol (534. §), a franczia (1865. évi 1. §) és a belga (1. §) törvények, valamint a három német kamarai javaslat (I.) s végül az orosz javaslat (566. §), egyik vagy másik formában körülirják ugyan a csekk fogalmát, az ujabb legislatio azonban (svájczi 830. §, skandináv 1. §, az osztrák t. 2. §, a két német kormányjavaslat 1. §) beéri az érvényi kellékek egyszerü felsorolásával s a javaslat már azért is az utóbbi álláspontot foglalja el, mert a váltótörvény ebbeli kipróbált módszerére támaszkodhatik.
Az érvényességi kellékek a javaslat szerint a következők:
1. A csekk-elnevezés, melynek magában az okiratban kell foglaltatnia. Ezzel az elnevezéssel mindenekelőtt a kibocsátó azt az akaratát juttatja külső kifejezésre, hogy az okmányt a csekk különleges jogszabályai szerint kivánja elbiráltatni; szabadságában állván az elnevezés elhagyásával az okmányoknak oly joghatályt tulajdonitani, mely a kereskedelmi vagy az általános magánjog szerint megitélendő utalványhoz füződik; viszont a csekk vevője abban a helyzetbe jut, hogy legottan láthatja, minő jogi természetü papirral van dolga. A csekk elnevezés továbbá mellőzhetővé teszi más oly kellékek fölvételét, melyeket némely törvényhozás s a csekk érvényességéhez különben megkiván, igy például a fedezetre való utalást a szövegben. Fölmerülhet az a kérdés, hogy a szóban forgó kellék követelménye nem okoz-e a nemzetközi forgalomban nehézségeket, tekintettel azokra az esetekre, a midőn a csekk külföldről belföldre intéztetik s a csekk-elnevezés a kiállitási hely joga szerint a csekk érvényességi kellékei közé fölvéve nincsen. Ettől azonban nem kell tartani.
A csekk az utalványozott ürlapjain szokott kiállittatni, a belföldi utalványozott ürlapjain a csekk-elnevezés tehát már rendszerint bennfoglaltatik; azonfelül a javaslat 21. §-a recipiálván a váltótörvény 96. §-ának rendelkezéseit, kétségtelen, hogy a külföldön belföldre kiállitott csekkek, ha esetleg a külföldi kiállitónak saját ürlapjain bocsátják ki, a csekk-elnevezés nélkül is érvényes csekkeknek tekinthetők, a mennyiben az a kiállitás hely törvénye szerint az érvényességi kellékek közt nem szerepelne. A csekk-záradék követelményét egyébiránt a külföldi törvényhozásban fölállitja a svájczi (830. § ad 1.), a skandináv (1. §), az osztrák (2. § 1.) és a japán (530. § 1.) törvény; a javaslatok közül a német birodalmi bank javaslata (1. §) és a két német kormányjavaslat (1. § ad 1.), végre a németalföldi javaslat (1. § ad 1.).
2. Hogy oly formalpapirban, mint a minő a csekk, az utalványozott megjelölésére okvetlenül szükség van, az bővebb indokolást nem igényel. A külföldi törvényhozásban általában e kellék kikötésével találkoznak, habár többé-kevésbbé eltérő formában. Az utalványozott megjelölését érvényességi kellékül irja elő az osztrák (2. § 5.) és a skandináv törvény (1. §); a svájczi törvény (830. § ad 5.) egyezően a váltótörvény 722. ad 7. határozatával kivánja azt meg; az angol váltótörvény 73. §-a s hozzá a 6. § 1-ső bekezdése szerint az utalványozott név szerint vagy más módon felismerhető határozottsággal jelölendő meg. Olaszországban az utalványozott megjelölésének épp ugy, mint a váltónál kell történnie (341. §); hasonlóképen a román és portugál törvény szerint (364., illetve 343. §). Francziaországban elegendő valamely fölismerhető megjelölés.
A javaslatok közül a váltótörvénynyel megegyező szövegezést tartalmaz a német birodalmi bank jav. (1. § ad 5.); a braunscheigi, mannheimi és a braunschweigi deleg. értekezleti jav. (ad I.) e kelléket a csekk definitiojában irja elő, mig a német kormány-javaslat (1. § ad 2.), külön nem rendeli az utalványozott megnevezését, hanem ezt a követelményt összeköti egy másikkal, t. i. „a kibocsátónak valamely személyhez vagy czéghez intézett fölhivásával, hogy az ő követeléséből (Guthaben) határozott pénzösszeget fizessen”. A németalföldi javaslat (1. § 3.) röviden kivánja „annak megjelölését, a kinek fizetnie kell”, hasonlóképen az orosz javaslat (578. § 4.).
Nagy eltérés mutatkozik azonban ama kérdés eldöntése körül, hogy az utalványozott minőség ne köttessék-e bizonyos feltételekhez. A passiv csekk-képesség tekintetében a vélemények igen szétágazók és az egyes törvényhozások is különféle rendszert követnek. Mig az egyik a passiv csekk-képességet korlátokhoz nem köti s az iránt, hogy kire legyenek csekkek elintézhetők, semmiféle megszoritást nem alkalmaz, addig a másik az utalványozott személytől bizonyos minősültséget követel, sőt e csoport keretében ujabb megkülönböztetések lépnek előtérbe a szerint, a mint egyes törvények vagy javaslatok a passiv csekk-képességet csakis a bankoknak, mások a bankároknak is, ismét mások kereskedőknek általában s végre mások a bankok és hasonló hitelintézetek mellett kereskedőknek is megadják.
Ahhoz a csoporthoz, mely a passiv csekk-képességet egyáltalában nem korlátozza, tartozik mindenekelőtt Francziaország (1865. jun. 14-iki 1. § és az 1874. február 19-iki novella 5. §) Belgium (1873. jun. 20-iki t. 1 és 2. §-a), Svájcz (830. § ad 5., 831. §), Spanyolország (534. §), Románia (364. §), a skandináv államok (1. §), Japán (530. § 3.); ugyanezen álllásponton vannak, a régebbi javaslatok közül a mannheimi (ad I.), a braunschweigi deleg. értekezlet (ad I.), valamint az összes ujabb német javaslatok, igy a német birodalmi bank (1. § ad 5.) és a német kormány két javaslata (1. § ad 2.), végül a németalföldi javaslat (1. § ad 3.).
A második csoporthoz sorolandó első sorban Anglia (73. § „banker”) és az északamerikai Egyesült-Államok; továbbá Hollandia (226. § „cassierer”), Olaszország (339. § és az 1882. okt. 31. rend. szerint hitelintézet vagy kereskedő), Portugál (341. §), Ausztria (1. § szerint 1. a cs. kir. postatakarékpénztár, nyilvános bankok és más idegen pénzek átvételére alapszabályszerüleg jogositott intézetek; 2. minden más bejegyzett czég, mely iparszerüleg bankügyleteket folytat); a javaslatok közül a braunschweigi (I.) bankházat vagy bankintézetet ir elő s az orosz javaslat (566. §) szerint utalványozottként csak bank vagy bankár nevezhető meg. A javaslat, midőn az utalványozott megjelölését kivánja, annak jogi minősültségére nézve egyszersmind azt a föltételeit állitja föl, hogy utalványozottként csak oly czég nevezhető meg, mely a czégjegyzék tartama szerint bankügyletekkel foglalkozik.
A javaslat nem zárkózhatott azon tény elől, hogy a csekk épp azon államokban (Anglia és az északamerikai Egyesült-Államok) nyert legnagyobb elterjedést, a hol a passiv csekk-képességet a törvény megszoritja, korlátozván azt a bankügyletekkel hivatásszerüen foglalkozó közegekre és intézményekre. Gazdasági szempontból ez az állapot felel meg leginkább a csekk tulajdonképeni föladatának, illetve a forgalom kivánatos szervezetének. Az emlitett körök azok, melyek hivatásuknál és berendezésüknél fogva a csekk-képes alanyok minél nagyobb számát képesek magukhoz vonzani; náluk gyülnek össze az egyéni gazdaságok épp oly sokoldalu, mint nagy összegekre menő fizetési ügyletei, azon czél elérése tehát, hogy a csekk lehetőleg mint beszámitási eszköz juthasson érvényre, csaknem kizárólag az ő közremüködésével biztositható.
Különösen áll ez a hazai viszonyok számbavételével a bankintézetekről. A csekk összes előnyeit és erejét csak a giro- és clearingforgalommal kapcsolatban fejtheti ki; már pedig a giroforgalom létesitésére kétségkivül a bankok a legalkalmasabb közegek, valamint a legnagyobb hatás az általuk létesitett és igénybevett leszámolóhelyek tevékenységétől várható: általuk bővül a kör, melyen belül a fizetések merőn scoutratio utján, tehát a fizetési eszközök mentül nagyobb megtakaritásával hajthatók végre. A javaslat egyébként ide vágó rendelkezésével csak a tényleges állapotot szentesiti; jogilag pedig, nehogy a jövő fejlődés medrét esetleg kelletén tul szükitse, mindenesetre kiterjeszti az utalványozottak körét, a mennyiben pénzintézetek mellett a bankügyletekkel iparszerüleg foglalkozó magánczégeknek is megadja a passiv csekk-képességet. További tágitásnak szüksége, legalább ez idő szerint alig mutatkozik.
3. A javaslat e pontja kettős rendelkezést tartalmaz és pedig először a fizetési meghagyást irja elő és másodszor határozott pénzösszegnek kitételét rendeli s kiegésziti e kellékeket azzal, hogy a fizetés ellenszolgáltatástól vagy föltételektől függővé nem tehető. A fizetési meghagyás közvetlenül az utalvány, közvetve, a várt fizetésre való tekintettel, a nyugta alakját öltheti fel. A javaslat azért kerüli az „utalvány” kifejezést, nehogy tért engedjen oly magyarázatnak, mintha az utalvány jogszabályai a csekkre alkalmazhatók volnának. A mi a nyugtacsekkeket illeti, azok a külföldi gyakorlatban előfordulnak. A csekkek első alakzatát képviselő hollandi cassiererbriefjek, fizetés gyanánt használt nyugták voltak. Francziaország is sokáig csak a nyugtaalakot (recus, récépissé, cheque-recu) ismerte, mig az 1865-iki csekktörvény azt a bélyegmentesség elvonása folytán ki nem szoritotta; Németországban szintén a nyugta volt a csekk általános alakja, melyet átvett a birodalmi bank is és fenntartott 1883-ig, a midőn a közös leszámolás tárgyában az érdekelt bankok közt létrejött megállapodás az utalványcsekkek kizárólagos használata mellett döntött. Nálunk ily nyugta-csekkek egyáltalában nem kerültek forgalomba s meg nem honosodhattak, kiválón pénzügyjogi okoknál fogva. Bélyegcodexünk ugyanis a kedvezményes illeték alá eső csekkekül csakis az „utalványokat” tekinti.
A javaslat ennélfogva csak a gyakorlatot szentesiti, midőn a csekkre nézve csupán az utalvány formáját ismeri el, mint a mely különben is jobban megfelel a dolog lényegének, mert a fizetési meghagyást közvetlenül, tehát világosabban juttatja kifejezésre. E tekintetben a javaslat összhangzásban van a külföldi törvényhozások tulnyomó többségével. A legtöbb csekktörvény egyenesen az utalványformát irja elő (kivéve a hollandit, [222. §], mely a nyugtaalakot is törvényesül elismeri); igy az olasz (339. és a következő §-ok), a franczia (1. és 4. §), a belga (1. és 3. §), a román, a portugál (343. §), az osztrák (2. § 5.) és a spanyol t. Az angol törvényről (73. §) ugyanez áll, mert a csekket azonositja a látra szóló váltóval, mely szintén fizetési meghagyást tartalmaz; a svájczi és a skandináv törvényekben az utalványalak előirva ugyan nincsen, de az által, hogy az idegen váltóról szóló határozatokra hivatkoznak (836., illetve 3. §), a fizetési rendelkezés emlitett alakjának látszanak helyt adni; kizárólag az utalvány formáját szabják meg a javaslatok, nevezetesen pedig a német kormányjavaslatok (1. § ad 2.), a régebbek közül a két braunschweigi javaslat (I.), mig a mannheimi j. (I.) és a német birodalmi bank tervezete (4. §) még a nyugta-csekket ismerni. A németalföldi j. határozott intézkedést nem tartalmaz, de a váltótörvény határozataira való hivatkozásából (4. §) szintén az utalványforma követelményére lehet következtetni. A csekkben foglalt fizetési meghagyás a javaslat értelmében természetesen tetszés szerinti szavakkal intézhető az utalványozotthoz.
A szokásos „Fizessen Ön” kitétel nincs jobban helyén, mint bármely más kifejezés, mely az utalványozottat a fizetés teljesitésére felszólitja. A javaslat mellőzi ama rendelkezésnek az érvényességi kellékek közé fölvételét, hogy a meghagyás utaljon egyszersmind a fedezetre, mely kellékhez az osztrák törvény (2. § 5.) mellett a német (1. § ad 2.) kormányjavaslatok is határozottan ragaszkodnak. A nálunk forgalomba kerülő csekkek egy nagy részének (az osztrák-magyar bank csekkjei) szövegében a fedezetre való hivatkozás szintén bennfoglaltatik. Mindazonáltal a javaslat ez utóbbi körülményt sem tekintheti elég nyomós oknak, hogy a fedezetre való utalást érvényességi kellékül kikösse. A fedezetre való hivatkozást már maga a csekkelnevezés feleslegessé teszi, másrészt az a csekk vevőjére nézve meglehetősen értéktelen biztositás, miután magából a papirból természetesen amugy se tünik ki, hogy a fedezet, melyre hivatkozás történik, tényleg megvan-e. A javaslat, midőn a szóban forgó kelléket mellőzi, nem kivánja csökkenteni a fedezetnek cardinális jelentőségét a csekk-ügyletben, sőt azon az állásponton van, hogy abban jut leginkább kifejezésre a különbség csekk és váltó közt.
A csekk és fedezet közt való szoros viszony azonban magában a dolog természetében rejlik; a kellő fedezet a csekk kibocsátásának anyagi és lényeges föltételét képezi még akkor is, ha annak fennforgásáról a kibocsátó a vevőt a csekkben külön nem is biztositja. A javaslat továbbá, mint már kiemeltetett, a csekkbirtokos érdekeit szigoru visszkeresettel támogatja, ahhoz a tényhez azonban, hogy a csekk esetleg fedezet hijján bocsáttatott ki, a magánjogi hátrányokon tulmenő büntetéseket nem füz. Ha tehát az osztrák és német törvényhozási munkálatokban a fedezetnek az érvényi kellékek közé való fölvétele ajánlatosnak mutatkozott azért, mert a kibocsátót figyelmezteti a fedezetlen csekkek kibocsátásával járó jogi következményekre, melyek ama javaslatok szerint párhuzamos büntető jellegüknél fogva kétségkivül sulyosabbak, ez az ok a javaslatra nézve fenn nem forog, illetve külön figyelembevételt nem igényel.
A javaslat a csekkben pénzösszegnek kitételét követelvén meg, ezzel az u. n. értékpapir- vagy árucsekkek természetesen kiesnek rendelkezései alól. A pénznek összegében határozottnak kell lennie, a mihez szükséges, hogy bizonyos pénzegységek számszerint megjelöltessenek. Nem érintheti a csekk joghatályát, ha arról van szó, hogy a kitett pénzösszeg ne készpénzben, hanem bizonyos körülmények közt a kibocsátó vagy bármely forgató kifejezésre juttatott akaratához képest elszámolás (jóváirás) utján kerüljön fizetésre. Erről a javaslat 10. §-a külön intézkedik. A javaslat recipiálja továbbá (21. § 2. és 5. pont) a váltótörvénynek azokat a rendelkezéseit, melyek az okmányban kitett pénzösszegek adatainak netáni eltérésére és a fizetendő pénznemre vonatkoznak. Mindezek tekintetében a javaslat a külföldi törvényhozással azonos álláspontot foglal el. Csaknem valamennyi törvény tartalmazza azt a rendelkezést, hogy a csekknek határozott pénzösszegről kell szólnia; igy a svájczi (830. § ad 2.), mely egyuttal a pénzösszegnek szavakkal leendő kiirását rendeli; az olasz (339. §), a hollandi (221. és 223. §), a román (365. §), a portugál (341. §), az angol (38. és 73. §), az osztrák (2. § 5.), a japán (530. § 2.); hasonlóképen a német javaslatok (1. § ad 2.), mig az orosz javaslat (578. § 3.) az összegnek szintén betükkel való kiirását követeli.
Végre a fizetési meghagyásnak teljesen föltétlenül kell hangzania, mert ellenkeznék a csekk természetével, ha annak érvényesitése bármely ellenszolgáltatástól vagy föltételtől tétetnék függővé. A visszteher kikötését már a K. T. is kizárja a kereskedelmi utalványokra nézve; még indokoltabb ez a csekknél, mely első sorban fizetési eszköz, pénzhelyettesitő. Az utalványozottnak szabatos utasitást kell kapnia, a nélkül, hogy kénytelen legyen az utalványozó és az utalványos közti jogviszony birálatába bocsátkozni.
4. A kiállitás helyének és idejének pontos megjelölését a javaslat bemutatási határidőre való tekintettel irja elő, melynek szigoru betartásához jelentékeny jogi következmények fűződek. A határidő kell, hogy a csekk alapján legyen megállapitható, ez pedig csak ugy történhetik, ha a csekk keltének helye és ideje magán az okiraton ki van tüntetve. De a most előirt kellék egyszersmind megneheziti az u. n. előrekeltezett, vagy utánkeltezett, vagyis a valóságnál korábbi vagy későbbi kelettel ellátott csekknek kiállitását, mely e papirnak különösen hitelczélokra való fölhasználását mozdithatná elő. A csekk valótlan keltezését a javaslat 23. §-a egyenesen mint a bélyegkedvezménynyel való visszaélést jövedéki kihágásnak minősiti és bünteti. Azt, hogy a kiállitási hely a fizetési helytől eltérő lehet, a törvényben külön kifejezésre juttatni fölösleges (bár némely törvény és javaslat megteszi), mert a bemutatási határidőre vonatkozó szakasz (7. §) rendelkezéseiből annak lehetősége, hogy a csekk necsak mint helyi papir szolgáljon, amugy is magától kitünik. A kiállitás helyének, évének, havának és napjának megjelölését nem minden külföldi törvény rendeli.
Megköveteli az osztrák (2. § 3.); a svájczi t. (830. § ad 4) még pedig azzal a kiegészitéssel, hogy a hó napja betükkel irandó ki; ugyanigy rendelkezik a franczia törvény (1. §, az 1874-iki novella 5. §-a, a kiállitás keltezésére nézve azzal a további határozattal, hogy a kelet egészen betükkel irandó ki s pedig annak kezével, a ki a csekket irta), a belga t. (2. §); az utóbbi két törvény azt a határozatot is tartalmazza, hogy a nem keltezett okmány kibocsátója büntetés alá esik. Az olasz t. (340. §) szintén megköveteli a csekk keltezését; a nem keltezett csekk kibocsátását pénzbüntetés követi (344. §); a hollandi törvény (221. §) a kibocsátás pontos keltét kivánja, hasonlóképen a román és a portugáli t. (341. § 1.); a japán (530. § 6.) törvény. Az angol t. (v. t. 3. § ad 4.) szerint nem veszti el érvényességét a váltó s igy a csekk sem azért, mert keltezve nincsen. A javaslatok közül a szóban forgó kelléket előirják a német kamarai javaslatok (II., 1.); a két német kormányjavaslat (1. § ad 5.); a német birodalmi bank javaslata (1. § ad 5.).
5. A jelen pont szövegezése megfelel a váltótörvény 3. § 5. pontjának. A czégbélyegzővel való aláirás a csekknél sem elegendő, magának az aláirásnak épp ugy, mint a váltón, az előlapon még pedig a szöveg alatt kell alkalmaztatnia. A hiányos aláirások tekintetében ugyancsak a váltótörvény 104. és 105. §-aiban foglaltak mérvadók. (21. § 18.) A kibocsátó aláirását, érvényességi kellék gyanánt jelölik meg a külföldi törvények közül a svájczi t. (830. § ad 3.), a franczia t. (1. §), a belga t. (2. §), az olasz t. (340. §), a portugáli t. (341. § 1.), a román t. és a skandináv t. (1. §), az osztrák t. (2. § ad 2. 9, végre a japán t. (530. §). Az angol t. azt ugyan ki nem köti, de a csekket váltónak minősitvén, 73. § 2. bekezdésében kimondja, hogy a csekkre nézve a váltót illető határozatok érvényesek, hacsak a törvény (73-82. §) kifejezetten másképpen nem rendelkezik, már pedig az angol váltótörvény 3. §-a szerint a váltó a kibocsátó által aláirandó. Épp ugy a javaslatok egyetértően megkivánják a kibocsátó aláirását, nevezetesen a német birodalmi bank javaslata (1. § ad 3), a két kormányjavaslat (1. § ad 4), a régebbek közül a braunschweigi, a mannheimi és a braunschweigi deleg. értek. javasé. (II. 1.).
Az 1. §-ban fölállitott kellékek oly értelemben szükségesek, hogy a csekk lényege van általuk föltételezve, nélkülök tehát a csekk, mint ilyen érvénytelen. Csakis igy magyarázható a jelen szakasz végső rendelkezése, mely szerint oly okiratból, mely a felsorolt kellékek bármelyikének meg nem felel, valamint az arra vezetett forgatmányokból, kötelezettség a jelen törvény értelmében nem származik. Ebből azonban természetesen nem következik, hogy a felsorolt kellékek hiján levő csekk teljes egészében hatálytalan. Mert az ily okirat is, szabálytalanságának módja szerint, mint magánjogi vagy kereskedelmi ügylet hatályos lehet, a mennyiben t. i. ennek kellékei fenforognak. E feltételek mellett a hiányos csekk közönséges vagy kereskedelmi utalvány gyanánt még mindig érvényesülhet. Lényegileg azonos rendelkezést tartalmaznak az ujabb csekktörvények és javaslatok is, még pedig részben kifejezetten, mint pl. az osztrák törvény (2. § végső bekezdés), részben a váltótörvény szabályaira való hivatkozás folytán; igy az angol (73. § 2. bekezd.), a svájczi (830. és 836. §), az olasz (339. és 340. §), a portugál (343. §), a franczia (4. §) stb. A németalföldi javaslat szerint (1. § végső bekezdése) oly okmány, mely az idézett szakasz határozatainak meg nem felel, nem csekk. A német kormányjavaslatok csak annyit mondanak (26., illetve 27. §), hogy az 1869 junius 16-iki váltóbélyeg-törvény értelmében csekkekül ezentul oly okiratok tekintendők, melyek a jelen törvény követelményeinek (1., 2., 5. és 23. §) megfelelnek.
A javaslat az utalványos megjelölése szempontjából helyt ad 1. a névre, 2. a rendeletre, 3. a bemutatóra szóló csekknek; ezeket kiegésziti 4. az alternativ bemutatási záradékkal (X. -nek vagy a bemutatónak) ellátott csekk, végre 5. az olyan csekk, melyen az utalványos egyáltalában megjelölve nincsen, tehát még ezen jelzés is: „bemutatónak” hiányzik. A javaslat e kategoriák felölelésével részben a forgalmi szükségre, részben pedig a már megállapodott gyakorlatra támaszkodik. A névre szóló csekket a javaslat élesen megkülönbözteti a rendeletre szóló csekktől, mert az 5. §-ból kitünőleg nincs azon az állásponton, hogy a névre szóló csekk már magában véve, a rendeleti záradék nélkül is átruházható, hacsak az átruházás kifejezetten meg nem tiltatik. Az ily rekta csekkek nálunk különösen a postatakarékpénztárnál és az osztrák-magyar banknál (az utóbbinál a birói letétekre vonatkozólag) honosodtak meg s megengedendők, mert tényleg beállhat annak a szüksége, hogy a csekk egy meghatározott személy javára állittassék ki oly czélból, hogy a fizetés kizárólag ezen személy kezeihez történjék.
Nem tagadható, hogy az ily csekk forgalomképessége korlátolt, másrészt kezelése a személyazonosság bizonyitása folytán nehézkesebb, de viszont előnye, hogy elküldésre alkalmas s nagyobb biztonságot is nyujt, mert átruházhatatlansága folytán csak a megnevezett utalványos közremüködésével váltható be. A fönt emlitett oknál fogva a rendeletre szóló csekk külön kategoria gyanánt volt minősitendő. Ezek a csekkek már fokozottabb gazdasági igényeket elégitenek ki és pedig nemcsak azért, mert forgathatásuk folytán a fizetési müveletek egész sorozatának készpénz igénybevétele nélkül való lebonyolithatására nyujthatnak módot, hanem azért is, mert a forgatmány által lehetővé válik, hogy a csekk minden későbbi birtokosa a papir kibocsátásának alapjául szolgáló viszonyok és a kibocsátó aláirásának pontos ismerete nélkül is rászánja magát a csekk vételére.
Végre a bemutatóra kiállitott csekknek helyt kell adni azért, mert a mindennapi forgalom azt különös előszeretettel karolta föl, mint a hogy tényleg általa a gyors és kényelmes circulatio és beváltás előnyei - bár többé-kevésbbé a biztonság rovására - a leghatásosabb módon érvényesülhetnek. A legtöbb csekk-törvény ismeri a csekk mind a három (rekta-, rendeletre, bemutatóra szóló) faját; igy különösen az osztrák (3. §), a franczia (1. §, kiállitható bemutatóra vagy megnevezett személy javára és rendeletre), a belga (2. §, névre vagy bemutatóra, vagy forgatmány utján átruházhatóan), az olasz (340-341. §, bemutatóra vagy határozott személyre szólhat, vagy forgatmány utján átruházható), a portugál (341. §), a román, az angol (3., 7., 73. §), a svájczi (832. §, birtokosra határozott személy nevére vagy ennek rendeletére szólhat), a skandináv (2. §), a japán (530., 537. §) stb.
Hasonlóképen a németalföldi javaslat (III. §), a német törvényjavaslatok (1. § ad 3.), s az orosz javaslat (579. §). A második bekezdésben foglalt rendelkezést, hogy t. i. a kibocsátó utalványosként önmagát is megnevezheti, gyakorlati szempont indokolja, mert megtörténhetik, hogy a számlatulajdonos maga szorul pénzre s a saját nevére vagy rendeletére szóló csekk a legtermészetesebb módot nyujtja arra, hogy pénzéhez jusson. Hasonló rendelkezést tartalmaz a német (4. §) javaslatokon kivül az osztrák (3. §), a franczia (1. §) és az olasz (339. §) törvény. A névre és bemutatóra szóló csekknek combinatióját a javaslat egyezőn az osztrák (3. § 3.-ik bekezdés) és a skandináv törvénynyel (2. §), valamint a német javaslatokkal (1. § 3.) azért vette föl, mert ezen alternativ csekkek nálunk is elterjedtek és különösen az osztrák magyar bank giroforgalmában használatosak.
A bank girohatározmányai értelmében az oly csekk összegét, mely határozott személyre vagy czégre és ezen toldattal: „vagy a bemutatónak” van ellátva, a bemutatónak fizet ki, a nélkül, hogy a személy azonosságát vizsgálná. A javaslat szerint tehát ezek a csekkek tisztán bemutatóra szóló csekkeknek tekintendők. Ilyennek minősiti a javaslat az olyan csekket is, melyen az utalványos egyáltalán megjelölve nincsen,vagyis a csekk akkor sem érvénytelen, hanem annak mindenkori bemutatója tekintetik a fizetés felvételére jogosultnak. E rendelkezés a felek akaratával nem ellenkezhetik, mert a kibocsátóról, a midőn az utalványost közelebbről meg nem jelöli, föltételezendő, hogy reá nézve a pénz fölvevőjének személy közömbös, viszont az utalványos a kiállitás ezen módjához hozzájárult akkor, a midőn a csekket elfogadta, a nélkül, hogy annak saját nevére vagy rendeletére való kiállitását kikötötte volna. Ezen fictió által a javaslat kikerülhetőnek vélte azt is, hogy az utalványos megjelölését a csekk érvényi kellékei közé fölvegye.
Az utalványos megjelölését határozottan csak a portugál (341. §) és a japán (530. §) törvények irják elő; érvényi kellékül tekinthető azonban az Angliában, a hol a váltótörvény tudvalevőleg bemutatóra szóló váltókat is ismer (3. és 7. §), Francziaországban (1. §, nov. 5. §), Belgiumban (2. §), és Spanyolországban, Hollandiában a csekknek mindenkor birtokosra kell szólnia. A német javaslatok, nevezetesen a két braunschweigi, mannheimi (II. 3.), a birodalmi bank tervezete (4. § az utalványcsekkre nézve), a két kormányjavaslat (1. § ad 3) szintén az érvényi kellékek közt sorolják föl az utalványos megjelölését. Nem tekinti azonban ezt formális kellékül sem az osztrák (3. § 3. bekezd.), sem a svájczi törvény (832. §), mely e szakasz 3-ik bekezdésében szintén ugy rendelkezik, hogy a mennyiben az utalványos megjelölve nincsen, a csekk bemutatóra szólónak tekintetik; az olasz törvény (340. §), a román t.; ugyancsak a svájczival egyenlően intézkedik a németalföldi javaslat (III. §).
A csekkügylet lebonyolitásának szervezetéből foly, hogy a csekk ott fizettessék, a hol az utalványozott lakik vagy a hol üzleti telepe van. Az utalványozottnak itt állanak rendelkezésére mindazok az adatok, melyek a csekk akadálytalan érvényesitéséhez szükségesek, nevezetesen a kellő fedezet megállapitása könyvei alapján, a kibocsátó azonosságát igazoló eredeti aláirások stb. Mindez indokolná annak kimondását, hogy fizetési helyül a csekken csakis oly hely jelölhető meg, a hol az utalványozottnak üzleti telepe van (l. osztrák törvény 4. §). A javaslat mégis mellőzte azt, hogy ily értelemben intézkedjék és megfelelőbbnek tartja a telepitésre vonatkozó rész kivételével azon rendelkezések átvételét, melyek a fizetés helyére nézve a váltótörvényben (3. § 7.) foglaltatnak.
A csekk épp ugy, mint a váltó a formális okirat jellegével bir, s ezzel határozottan ellenkezik, hogy a benne megtestesitett kötelem bármely eleme oly minősitéshez köttessék, mely magából az okiratból ki nem tünik. Azt, hogy a kibocsátó által kitett fizetési hely tényleg az utalványozott üzleti telepe-e - s ama hely a föntiek szerint csakis ezen esetben birna a valóságos fizetési hely hatályával - a csekk maga nem mutatja. A csekkbirtokosnak tehát mindannyiszor tudnia kellene, hogy az utalványozottnak hol van tulajdonképeni telepe, illetve, hogy a csekken kitett fizetési hely az üzleti teleppel tényleg azonos; ellenkező esetben ki van téve annak, hogy egy, magában véve szabályos csekket csak azért nem érvényesithet, mert a kitett fizetési hely az előirt föltételnek meg nem felel.
Ez a forgalom zavartalan lebonyolitásának annál kevésbbé válna javára, mert a csekk bemutatási határidejének rövidségénél fogva a birtokosnak nem is áll mindig módjában több lehető fizetési hely között a valódit kikeresni. A javaslat által megkivánt határozott rendelkezés a fizetési hely tekintetében nem szolgáltat alapot arra a föltevésre, hogy az utalványozott ily körülmények közt a fizetésre bárhol kötelezhető volna, tehát másutt is, mint a hol a kibocsátónak számláját illetve pénztárát kezeli. Ilyen föltevést a gyakorlati élet nem igazol. Mert a csekk-szerződésben az utalványozott saját üzleti telepének mint fizetési helynek a csekken való kijelölését mindenkorra biztosithatja; a kibocsátó pedig felelőssége tudatában bizonyára oly fizetési helyet jelöl meg, a hol e fedezetről gondoskodott s rendes körülmények közt ez a hely ismét csak az utalványozott üzleti telepe lehet. A fizetési hely megjelölésének elmulasztása azonban a csekket még nem teszi érvénytelenné; a javaslat a csekk hatályának fenntartása érdekében más csekktörvényekkel egyetértőleg, ily esetben praesumptióval él s a kiállitás helyét tekinti fizetési helynek. Ellenben más fizetési helynek kijelölése, nevezetesen pedig a csekk telepitése a javaslat szerint hatálytalan. Ellenkeznék a csekk természetével, ha az utalványozott helyett, a ki a fedezetet kell hogy magánál készen tartsa, egy harmadik teljesitené a fizetést.
Ez már elvi szempontból sem engedhető meg, s ez az oka annak is, hogy a midőn a javaslat a váltótörvény egyes intézményeit recipiálja, ezek sorából a szükségbeli utalványozottra vonatkozó részt nem vélte átveendőnek. A fizetési hely iránt a legtöbb törvény csak hézagosan intézkedik. A franczia törvény (3. §) egyedül arról szól, hogy a csekk kibocsátható egy helyről a másikra vagy ugyanarra a helyre; a belga (4. §) megengedi, hogy a fizetési rendelkezés más helyről kelteztessék, mint a hol a fizetésnek történnie kell; azonfelül kimondja, hogy a kiállitás helyének megjelölése hiányában a rendelkezés azon helyről történtnek vétetik, a hol a fizetésnek eszközöltetnie kell; az olasz törvény (342. §) csak arról intézkedik, hogy a helyi és helyközi (tehát a kiállitás és a fizetés helye tekintetében eltérő) csekk mennyi idő alatt mutatandó be fizetés végett.
Kifejezetten érvényi kellékként irja elő a fizetés helyét a svájczi t. (830. § ad 6.), még pedig egyezőn a svájczi váltótörvény 722. § ad 8. pontjával, de kihagyva a telepitésre vonatkozó részt; az emlitett szakasz értelmében továbbá a hely megjelölésének elmulasztása a csekket nem érvényteleniti, ez esetben ugyanis az utalványozott neve vagy czége mellett lévő hely tekintetik fizetési helynek. Azonos rendelkezést tartalmaz a skandináv t. (1. §) s hasonló állásponton van a japán (530. §) törvény. A német javaslatok, a birodalmi bank jav. (2. §) és a két kormányjavaslat (ugyancsak 2. §), a német váltótörvényben (4. § ad 8.) foglaltakhoz képest ugy rendelkeznek, hogy az utalványozott neve vagy czége mellett előforduló hely fizetési helynek és egyszersmind az utalványozott lakóhelyének tekintetik; s hozzáteszik, hogy a mennyiben ilyen hely kitüntetve nincsen, a kiállitási hely képviseli azt. A telepitett csekk ellenben határozottan érvénytelennek (2. §) nyilvánittatik. Egészen eltérő, mint emlittetett, az osztrák törvény álláspontja; mert (a 4. § első bekezdése szerint) fizetési helyül csakis oly hely jelölhető meg, a hol az utalványozottnak üzleti telepe (fiók-, szárnytelep) van, vagy a hol olyan leszámoló-hely létezik, a melynél az utalványozott képviselve van. A harmadik bekezdés szerint továbbá: ha fizetési hely megjelölve nincsen, vagy a megjelölt fizetési hely az első bekezdésben foglalt követelményeknek meg nem felel, a csekk ott fizetendő, a hol az utalványozott intézetnek székhelye, az utalványozott személynek vagy czégnek főtelepe van.
A csekket látra, bemutatásra kell fizetni. Ez felel meg tulajdonképeni rendeltetésének, ez különbözteti meg a váltótól, mely jövendő fizetéseket közvetit, mig a csekk már kibocsátása perczében esedékes fizetésre czéloz. Ha a csekkbirtokosnak a pénz fölvételére való jogosultsága bizonyos, akármily rövid határidőhöz köttetnék, akkor ő a csekk alakjában bizonyára nem nyerné a készfizetéssel egyenrangú teljesitményt, hanem csak pillanatnyilag még meg nem valósitható követelési jogot; s ez a csekket hitelpapirra tenné. A fizetés tekintetében továbbá a javaslat azon az állásponton van, hogy a csekk akkor is látra fizetendő, ha ez szövegében határozottan kifejezve nincs is, de még akkor is, ha a fizetés tényleg valamely határidőhöz van kötve. Ily határidő kikötése tehát a csekket nem teszi érvénytelenné s az egyszerüen nem irottnak tekintetik. Nem volna indokolt az ily határidőhöz kötött csekket érvénytelennek nyilvánitani, még pedig a csekkbirtokos érdekében, a kire nézve a visszkereseti jog különben veszendőbe menne.
Az oly csekkbirtokos, a ki a törvény rendelkezését nem ismerve, a csekkben kitett határidő szerint igazodik s azt oly időben mutatja be, a midőn a bemutatásra rendelt törvényes határidő már lejárt, visszkereseti jogát természetesen elveszti. Ezen azonban segiteni nem lehet. A csekkbirtokosnak tudnia kell, hogy a bemutatás tekintetében nem a csekkben netán kitett időhöz, hanem a törvényben előrelátott időhöz kell alkalmazkodnia, mely határidőn - a külföldi csekkekre nézve is fix megszabott határidőn - túl a visszkereseti igény megszünik. A javaslat egyébként a 23. §-ban foglalt jövedéki büntetés által is elejét kivánja venni annak, hogy a látra való fizetés követelménye megkerültessék. A csekknek fizetési ideje iránt a legtöbb törvény a javaslattal egyetértően intézkedik, némely törvényhozás azonban a láttól számitott határidőben fizetendő csekkeket is megengedi. A csekk látra fizetendő Angliában (73. §), Belgiumban (1. §), Spanyolországban, Francziaországban (az 1865. évi törvény 2. §-a szerint a csekk mindig látra állitandó is ki s látra fizetendő, 1874. évi törvény 5. §), Japánban (532. §). Már Hollandiában a csekket kiállitásától számitva, legkésőbb 10 nap alatt kell fizetésre bemutatni (222. §) Az olasz törvény (340. § 3. bekezd.) kimondja, hogy a csekk látra vagy a bemutatástól számitott, de 10 napnál nem hosszabb lejáratra állitható ki; épp igy rendelkezik a román (365. §) és a portugál törvény (341. §). A svájczi törvény (833. §) szerint a csekk még akkor is látra fizetendő, ha az esedékesség idejére nézve más, vagy semmiféle rendelkezést sem tartalmaz. Szó szerint igy intézkedik a skandináv (1. §) és az osztrák törvény (5. §), mig a két német kormányjavaslat (5. §), valamint a német birodalmi bank tervezete (6. §) szerint a csekk látra fizetendő s más fizetési idő meghatározása a csekket érvénytelenné teszi.
A régebbi német javaslatok azt, hogy a csekk látra fizetendő, a fogalommeghatározásba veszik föl (I.). A németalföldi javaslat (II. §) szerint a csekk látra fizetendő s ezzel ellenkező rendelkezés nem irottnak tekintetik. Az orosz javaslat (580. § második bekezdés) azt a rendelkezést tartalmazza, hogy oly csekk, mely nagyobb összegről szól, mintsem a csekk-szerződésben megállapittatott, csakis a bemutatást követő második napon fizetendő.
A csekknek forgatmány utján való átruházására nézve eltérő felfogás érvényesül az egyes törvényekben és tervezetekben. Mig az egyik rész a csekket a váltó analogiája szerint oly papirnak tekinti, mely a rendeleti záradék nélkül is forgatmány utján mindig átruházható, hacsak ezt a kibocsátó kifejezetten meg nem tiltotta, addig a másik részt a forgatmánynak a csekket illetőleg, a kereskedelmi törvényben rendezett papirok módjára, csak abban az esetben tulajdonit joghatályt, ha a csekk határozottan rendeletre szól. A javaslat az utóbbi állásponton van s ezt a csekk tulajdonképeni s a váltótól lényegesen elütő jellegére alapitja. A váltó ugyanis mint forgalmi eszköz a forgatmányozást feltétlenül megkivánja; kevésbbé áll az e csekkről, mely első sorban fizetési eszköz s inkább gyors beváltásra, mint kiterjedett circulatióra van szánva. A javaslat szerint ennélfogva a pusztán névre szóló (rekta) csekkek, valamint a bemutatóra szóló vagy ilyenül tekintett csekkek átruházása forgatmány utján nem lehetséges. A rekta-csekknél ez külön magyarázatra nem szorul; folyománya annak, hogy a névre szóló csekkek azért engedtettek meg (2. §), hogy gondoskodva legyen azokról az esetekről, a midőn a csekket a kibocsátó az első átvevő személyétől elválasztani nem akarja; ezt a szándékát tehát, melylyel az átvevő a nevére kiállitott csekk átvételekor magát azonositotta, a forgatmány által meghiusitani nem lehet.
Viszont a bemutatóra szóló csekknél a forgatmány fölösleges, mert a mennyiben annak átruházása czéloztatik, ez egyszerü átadás által amugy is megtörténhetik s a forgatmányra, mint az okiratból eredő jogokat átszármaztató ténykedésre, szükség nincsen. A rendeletre szóló csekk forgatmányának anyagi és alaki jogára nézve a javaslat részben a váltótörvénynyel azonos határozatot tartalmaz (második bekezdés), részben pedig a váltótörvény megfelelő szakaszaira hivatkozik (21. §). Eltér azonban a következőkben; Az utalványozottra szóló forgatmányt a javaslat megengedi ugyan, de korántsem azzal a hatálylyal, mint a váltónál, hogy t. i. az utalványozott, mint forgatmányos jogot nyer a csekknek tovább forgathatására. Az utalványozottra szóló forgatmány csupán nyugta hatályával bir s ha az utalványozott az ilyképpen ráforgatott csekket továbbforgatja, ennek a forgatmánynak hatálya nincsen. Természetes folyománya ez az intézkedés annak a jogi helyzetnek, melyet az utalványozott a csekkügyletben elfoglal s annak a jelentőségnek, melyet a fedezet az ügylet lebonyolitásában képvisel. Mert ha az utalványozott a csekket kárpótlás mellett megszerezte s a csekknek kellő fedezete van, a forgatmányra tulajdonképpen nincsen szükség; hisz az utalványozott a csekket amugy is beváltani köteles. A forgatmány utján való átruházás tehát nem is egyéb a beváltás egyik formájánál s az mint nyugta megfelel a tényállásnak.
Ha azonban a csekknek fedezete nincs, s azt az utalványozott forgatmány utján megszerzi, ugy mint csekkbirtokos visszkereseti jogot nyerne az előzők és a kibocsátó ellen; ez azonban könnyen arra vezethetne, hogy a csekkben foglalt kötelem biztositékául ne annyira a fedezet, mint inkább a csekken szereplők szavatossága szolgáljon, vagyis megkönnyittessék az, hogy az utalványozott fedezetlen csekkeket is beváltson, illetve a kibocsátót fedezetlen csekkek kibocsátásában támogassa. Ily eshetőségeknek a javaslat elejét kivánja venni. De a mellett, hogy az utalványozottra szóló forgatmánynak más, mint a nyugta hatálya ne tulajdonittassék, még egy körülmény szól. Ha a csekknek az utalványozottra való forgatmányozása a rendes forgatmány jogi hatályával birna, ugy következetesen az utalványozottnak meg kellene adni a továbbforgathatás jogát.
Már pedig az utalványozottra szóló forgatmány által a csekkügyletben consolidatio áll be; adós és hitelező egy személyben egyesül s általános jogelvek szerint a kötelem természetes befejezést nyert. A csekknek az utalványozott által való továbbadása uj jogviszonyt hozna létre, melynek során a forgatmány, tekintet nélkül a fedezetre, az utalványozott absolut kötelezettségét állapitaná meg, illetve a forgatmánynak ugyanazon hatása lenne, mint az elfogadásnak. Mindez a csekket már közel hozná a váltóhoz, a mit pedig a törvénynek kerülnie kell. Épp ez oknál fogva a javaslat az utalványozott forgatmányát hatálytalannak nyilvánitja. Épp oly hatálytalan a javaslat szerint a csekk másolatára vezetett forgatmány. A csekknél ugyanis az elfogadói nyilatkozatnak helye nem lévén, elesik annak oka és szüksége is, hogy a másolatra eredeti forgatmányok rávezettessenek.
A forgatmánynak az eredeti csekken kell állnia. Nem hagyható figyelmen kivül az sem, hogy a forgalomban a csekken szereplő eredeti aláirások az ellenőrzésnek egyik lényeges elemét képezik. A most tárgyalt kérdésben a külföldi legislatio, miként jeleztetett, különböző álláspontot foglal el. Általános természetesen az a felfogás, hogy a rendeletre szóló csekk forgatmány, még pedig üres forgatmány utján is, mindig átruházható. A névre szóló csekk tekintetében többnyire a váltótörvény szabályai nyernek alkalmazást, vagyis hogy az ily csekkek is forgatmány utján átruházhatók, hacsak a kibocsátó azt megfelelő jelzéssel meg nem tiltotta; különösen áll ez az olasz (340. és 341. §), a román és a portugál (343. §) s a japán (537., 455. §) törvényekre. A javaslattal teljesen azonos álláspontot foglal el az osztrák törvény (6. §). Svájczban már vitás, hogy a névre szóló csekk a rendeleti záradék nélkül forgatmány utján átruházható-e; a 832. § 1. bek. és a 836. §, valamint a 727. § alapján többen azt a nézetet vallják, hogy nem csupán a rendeletre szóló csekkek ruházhatók át hátiratilag. Francziaországban az oly csekk, mely névre szól, a nélkül, hogy a rendeleti záradékot tartalmazná, nem forgatható.
A régebbi német-braunschweigi, mannheimi deleg.) javaslatok a váltótörvény álláspontján vannak; a német birodalmi bank javaslata (7. §) kimondja, hogy az utalványcsekk, ha nem szól bemutatóra, forgatmány utján átruházható, a két kormányjavaslat (6. §) a váltótörvénynyel azonos határozatot tartalmaz; végül az orosz javaslat (582. §) szerint csak oly csekk forgatható, mely rendeletre szól. A bemutatóra szóló csekk forgatmány utján való átruházások némely törvény szerint szintén helye van; igy kifejezetten a skandináv törvény szerint (5. §), valamint Angliában és Amerikában is. Az angol váltótörvény tudvalevőleg bemutatóra szóló váltókat is ismer; a bemutatóra szóló csekk is átadás vagy pedig forgatmány utján átruházható. Hollandia csakis bemutatóra szóló csekknek (cassiererbriefje) ad helyet, mert ha az okmány határozottan névre vagy rendeletre szól, elveszti ezt a jellegét s utalványnyá (assignatie) válik. A német javaslatok közül a birodalmi bank javaslatának (4. §) értelmében az u. n. nyugtacsekk átadás által ruházható át. Az első kormányjavaslat (6. § 2-ik bekezdése) szerint a bemutatóra szóló csekk is hátiratilag átruházható s minden birtokos jogositva van első forgatmányát a csekkre vezetni.
Ez utóbbi rendelkezés a szövetségtanács javaslatából kimaradt, miután a bemutatóra szóló csekk átadás által átruházható, de ez a javaslat (13. § 2. bekezdése) ugyancsak rendeli, hogy a bemutatóra szóló csekknél is mindenki, a ki nevét vagy czégét a csekk hátlapjára irja, a beváltásért felelős. Az osztrák törvény (6. §) ugy rendelkezik, hogy az utalványozottra szóló forgatmány nyugtának tekintetik, a német kormányjavaslat (6. §) szerint pedig hatálytalan; az utalványozottnak forgatmánya, valamint a csekk másolatára vezetett forgatmány ugy az osztrák törvény, mint a német kormányjavaslat szerint hatálytalan; az utóbbi rendelkezést tartalmazza a skandináv törvény (4. §) is.
Az utalványozott elfogadó nyilatkozatának a javaslat semmiféle joghatályt nem tulajdonit. Követi az e részben fennálló gyakorlatot, a mi kifejezést nyer a budapesti leszámolóegylet szabályzatában is, mely (21. §) kimondja, hogy a csekket elfogadmánynyal ellátni nem szabad. S tényleg ez felel meg a csekk lényének és rendeltetésének. Eltérőn a váltótól a csekk nem hitelpapir, hanem fizetési eszköz, mely feltétlen reális fedezetet kiván. Ha ez a fedezet a csekk bemutatása idejében megvan, az utalványozott, hacsak a beváltás alól törvényileg fölmentve nincsen (9., 13., 14. §), a csekket beváltani köteles; ellenkező esetben azt visszautasithatja és ezért a felelősséget a kibocsátóra hárithatja. A megengedett elfogadás hatása az lenne, hogy az utalványozott mint közvetlen kötelezett lépne be a csekkügylet körül érdekelt felek jogviszonyába s a beváltásra irányuló absolut kötelemmel szemben a fedezet materiális alapja könnyen háttérbe szorulna. Mindenesetre az elfogadás lényegesen módositaná is a csekkügyletben résztvevők jogviszonyainak a javaslat szerint contemlált jellegét és következményeit.
Hozzájárul, hogy a javaslat a csekknek a bélyegilleték tekintetében különleges helyzetet biztosit; s ennek a kedvezményes illetéknek az elfogadási záradék mellett történő engedélyezése könnyen arra vezethet, hogy a csekk neve alatt tulajdonkép bizonyos váltótypusok kerüljenek forgalomba. E részben több oldalról ajánlják, hogy az elfogadási záradék kizárva ne legyen ugyan, viszont az ily záradékot tartalmazó csekk a teljes váltóbélyeggel sujtassék. De ily megoldásnak helyt adni, már elvi szempontból sem szabad, mert a csekket aggályos mértékben hozná közelebb a váltóhoz s a czél inkább az, hogy a kettőnek köre egymástól lehetőleg távol tartassék. A jelen szakasz szövegéből foly, hogy az elfogadási nyilatkozat nemcsak csekkjogi szempontból hatálytalan, hanem azt a magánjog vagy a kereskedelmi jog (292. §) alapján sem lehet érvényesiteni. Erre az intézkedésre szükség van magának a forgalomnak érdekében. Mert a mennyiben az elfogadás, bár módositott jogformák közt, a joghatályt nem nélkülözné teljesen, annak megengedett volta ösztönzésül szolgálna a csekkbirtokosra, hogy azt az utalványozottól minél több esetben megkövetelje, miután annak kötelmi nyilatkozata vele szemben uj kötelezettet teremt; erre pedig az utalványozott csak kárpótlás mellett lesz rábirható, a mi a csekkforgalom igénybevételét kétségkivül megdrágitaná.
De ezen állapot mellett önként bekövetkeznék, hogy tulajdonkép kétféle, elfogadással ellátott és az ily záradékot nélkülöző csekkek kerülnének forgalomba, a mi ennek egyöntetüségét mindenesetre zavarná. S ha az elfogadmányt egyesek épp a forgalom biztonságával vélik indokolhatni, melyet az utalványozottnak a csekkben foglalt abstract kötelezettségvállalása fokozna, másrészt fölhozható, hogy az elfogadás az utalványozott részéről visszaélésre is szolgáltathat alkalmat, mert módot nyujthatna számára, hogy a fedezetnek rendelkezésére tartását elodázza. A csekknek az elfogadási záradékkal való ellátását határozottan kizárja az osztrák (8. §), a svájczi (834. §) és a skandináv törvény (8. §). Ugyanaz következtethető az olasz törvény (341. §) alapján, a melyből hiányzik a váltótörvény felsorolt szabályai közt az elfogadára való hivatkozás; ugyancsak a román és a japán (537. §) csekktörvény szerint is; a portugál törvény e részben rendelkezést nem tartalmaz s a 343. § csak azt mondja, hogy a váltóra vonatkozó határozatok a csekkre is alkalmazandók, föltéve, hogy a csekk természetével nem ellenkeznek.
Már az angol törvény (73. §) szerint, miután ez a csekket bankárra intézett és látra szóló váltónak nevezi és, a mennyiben a 73-82. §-ok határozottan máskép nem rendelkeznek, a váltótörvény határozatainak rendeli alá, az elfogadás teljesen kizártnak nem tekinthető. Ezen föltevés ellen szól ugyan az a körülmény, hogy Angliában épp ugy mint Amerikában, a csekkek agnoscálásának szokása fejlődött ki, a minek szüksége bizonyára nem merült volna föl, ha a csekk az elfogadásnak volna alávetve. Angliában szokás ugyanis, hogy az utalványos, illetve bankárja az oly csekket, mely a clearning-houseben való leszámolásra későn érkezett, az utalványozott elé terjeszti megvizsgálás végett. Ha a csekket az utalványozott rendben levőnek találja, jegyével (marking) ellátja s a bemutatónak visszaadja; az igy megjelölt csekk másnap a clearing-houseban elsőbbséget nyer. A markingnak jogi jelentősége annyiban van, hogy azzal elismertetik a csekken lévő aláirás valódisága s az, hogy a csekk fedezve van. A markingtól különbözik a cancelling, mely ugyancsak a clearing-house forgalmában fejlődött ki, s kevésbé surrogatuma az elfogadásnak, mint inkább az utalványozott belső kezelésében előforduló egyszerü jelzés, melylyel a könyvelő figyelmezteti a pénztárost, hogy a csekket beválthatja.
Nagyobb jogi hatályt tulajdonitanak az északamerikai Egyesült-Államokban kifejlődött „certifying”-nak, melynek alkalmazásából (az utalványozott a csekk szövegén keresztül a „good” szót és nevét vagy kezdőbetüjét alkalmazza) az utalványozott szavatosságot vonják le; e részben azonban elmélet és judikatura még nem jutott megállapodásra. Az elfogadásra nézve a franczia és belga törvények nem nyilatkoznak; annyi tény, hogy a váltójogi határozatokra hivatkozó szakaszok (franczia 1865. évi t. 4. § belga t. 3. §) az elfogadást nem emlitik. Ezekben az államokban szintén szokásos a csekkek láttamozása (visum), hogy a csekk rendben van; ezzel azonban az utalványozott kötelezettsége megállapitottnak még nem tekinthető. A németalföldi javaslat 4. §-a szerint a csekk elfogadása nem követelhető, de ha elfogadtatott, ennek ugyanazon hatása van, mint a váltónál.
A német javaslatok közül a régebbiek, nevezetesen a braunschweigi (IV.) és mannheimi (IV. 1.) az elfogadás mellett vannak, de már az ujabbak, igy a két kormányjavaslat 7. §-a kizárják az elfogadást s a csekkre vezetett elfogadási nyilatkozatot nem irottnak tekintik.
A csekknek mint fizetési eszköznek természete megkivánja, hogy mihamarább beváltásra kerüljön. A gyors beváltást a csekk-ügyletben résztvevő valamennyi félnek érdeke igényli. Joggal fektet sulyt a birtokos arra, hogy mielőbb pénzéhez jusson; a kibocsátónak érdeke, hogy a fedezet mindjárt a csekk-birtokosra szálljon át s igy annak koczkázatát magától elháritsa; s az esetleges forgatóknak is érdekében áll, hogy mentől előbb szabaduljanak a felelősség alól. Másrészt azonban közgazdasági szempontból kivánatos, hogy a csekk beváltása által minél több kötelezettség legyen készpénz igénybevétele nélkül megszüntethető s igy az lehetőleg több kézen menjen keresztül. Mindezt a bemutatási határidő megállapitásánál számba kell venni. A bemutatási határidő tekintetében az angol törvényhozás előtt a continentális törvényhozástól. Az angol törvény szerint (74. §) a csekk megfelelő időben (reasonable time) mutatandó be s annak megitélésénél, hogy minő idő tekintessék megfelelőnek, számbaveendők az okmány természete, a kereskedelem és a bankárok szokásai és az egyes eset körülményei. A gyakorlat azt az eljárást követi, hogy a birtokos a csekket, ha a fizetés helyén lakik, a papir vételét követő napon mutatja be, ha másutt lakik, akkor megfelelőnek az tekintetik, hogy a csekket behajtás végett a vételt követő napon postára adja.
E szerint a bemutatási határidő minden egyes csekkbirtokosra nézve külön, vagyis saját előzőjével szemben nem a csekk kiállitása, hanem annak vétele napjától számittatik, ugy hogy ugyanazon csekk tekintetében, mely különböző napokon más és más személy birtokába jutott, a bemutatási határidő minden egyes birtokosra nézve más és más napon telik le. Ezzel szemben a continentalis törvényhozás szerint a csekk kiállitási helye és ideje irányadó, vagyis a kiállitás helye szerint a kiállitás napjától számitva bizonyos fix időpont állapittatik meg, melyen belül a csekket fizetés végett be kell mutatni. Igy a franczia törvény szerint (1865. t. 5. §) a csekk birtokosa, ha az a kiállitás helyén fizetendő, a kiállitás napját beleértve 5 nap alatt, különben pedig 8 nap alatt tartozik a csekket fizetés végett bemutatni; a belga törvény szerint (4. §) 3 illetve 6 nap alatt. A hollandi törvény (222. §) értelmében a csekk, a kiállitási napot bele nem értve 10 napon belül mutatandó be. A svájczi törvény (834. §) szerint a bemutatás határideje, ha a csekk a kiállitás helyén fizetendő, 5 nap, ha más helyen fizetendő, 8 nap.
Az olasz törvény (342. §) akképen intézkedik, hogy a csekk a kiállitás napjának bele nem számitásával bemutatandó 8 napon belül, ha a fizetési helyen bocsáttatik ki, s 15 napon belül, ha más helyen fizetendő, mint a hol kibocsáttatott. A portugál törvény (341. §) a helyi csekkre nézve 8, a helyközi csekkre nézve pedig 15 napi határidőt ir elő. A skandináv törvény (10. §) a helyi csekkekre 3, a belföldi helyközi csekkekre 10 napi határidőt enged, ha pedig a csekknek a kibocsátás helyéről a fizetés helyére való elküldése 5 napnál hosszabb időt igényel, az elküldésre szükséges idő utolsó napjától számitott legkésőbb 5-ik napon kell a csekket bemutatni. A japán törvény a kiállitástól számitott egy héten belül követeli a csekk bemutatását. A javaslatok közül a német birodalmi bank javaslata szerint (8. §) a helyi csekk bemutatási határideje két nap, a német birodalom valamely más helyén fizetendő csekké pedig 5 nap, bele nem értve a kiállitás napját. A birodalom területén fizetendő csekk legkésőbb a kiállitását követő napon a rendes közlekedési eszközökkel a fizetési helyre küldendő s legkésőbb a fizetési helyre érkezését követő napon fizetés végett bemutatandó.
Az első német kormányjavaslat (8. §) akkép rendelkezett, hogy a helyi csekk legkésőbb 3 nap, a Németbirodalom más helyén fizetendő csekk pedig legkésőbb 5 nap alatt mutatandó be fizetés végett. Ettől eltérően a szövetségtanács javaslata (8. §) a németbirodalom területén kiállitott és fizetendő valamennyi csekkre nézve egységes 5 napi határidőt jelöl ki. Ha a kiállitás helye a birodalom területén kivül esik, a csekk legkésőbb ötödik napra azon időszak letelte után, mely szükséges, hogy az a kiállitás helyéről a rendes közlekedési eszközök segélyével a fizetés helyére küldessék, az utóbbi helyen fizetésre bemutatandó. Ugyanez áll a birodalom területén kiállitott, de a birodalom területén kivül fizetendő csekkre nézve is, a mennyiben a külföldi javaslat bemutatási határidőt elő nem ir. Végül az orosz javaslat (581. §) szerint a helyi csekk bemutatási határideje 5 nap, a helyközié 10 nap.
Egészen sajátos az osztrák törvénynek ide vágó rendelkezése. A 9. § szerint a kiállitás helyén fizetendő csekk a kibocsátástól számitott 5 nap, más belföldi (kivéve Isztriát, Dalmácziát és a partvidéket) helyen fizetett csekk 8 nap alatt mutatandó be. Az oly csekkek, melyek külföldről egy belföldi helyre szólnak, vagy a melyek Isztriából, Dalmácziából és a partvidékről bocsáttatnak ki vagy itt fizetendők, a kiállitástól számitott 5 nap alatt küldendők el a fizetési helyre és megérkezésük után 5 napon belül mutatandók be fizetés végett. A törvény hatályának területén kivül eső helyen fizetendő csekk bemutatási határidejére nézve az ott fennálló jog irányadó. A javaslat a bemutatási határidő tekintetében a continentalis rendszer alapgondolatát fogadta el s pedig nemcsak a conformitás kedvéért, hanem azért is, mert sajátos viszonyainknak inkább megfelel; előnye mindenesetre az, hogy a kiállitás helye és ideje alapján, mely magából a csekkből határozottan kitünik, ugyancsak a csekkből a bemutatás határideje is biztosan megállapitható, a mi gazdaságilag kevésbbé tapasztalt közönségünkre nézve szükséges rendszabály. A javaslat továbbá nem tesz különbséget a bemutatás határnapja szempontjából a helyi és helyközi csekkek közt, hanem a belföldi csekkekre nézve kivétel nélkül egységes határidőt nyolcz - napot - szab meg.
Igen gyakran megtörténik, hogy egy helyi csekk más helyen eszközlendő fizetésre használtatik fül, pl. Budapestről Szegedre küldetik, honnan ismét más helyre juthat, mignem a budapesti utalványozottnál való bemutatás czéljából ide visszakerül. Bizonyára indokolatlan volna, ha ily helyben kiállitott és helyben fizetendő csekket pl. három nap alatt kellene bemutatni, mig pl. egy Ujpesten kiállitott és Budapesten fizetendő csekk, mint helyközi csekk hosszabb ideig, pl. öt napig maradhatna forgalomban. Minden külön számitás kikerülése és a forgalom akadálytalan lebonyolitása érdekében tehát czélszerünek mutatkozott egy egységes, aránylag sem hosszu, sem rövid időpontnak kijelölése. A külföldön kiállitott, de belföldön fizetendő csekkre nézve helyeslendő az az alapgondolat, hogy az ily csekk bemutatási határidejénél számbavétessék azon időköz, mely szükséges, hogy az a külföldi kiállitási helyről a rendes közlekedési eszközök igénybevételével a belföldi fizetési helyre eljuthasson (német javaslat).
Tagadhatatlan azonban, hogy a postajáratok kikeresésének szüksége komplikálja a gyors lebonyolitást, s különösen a későbbi foratmányosokra nézve megneheziti a bemutatási határidő pontos figyelembe vételét. Bármennyire előnyösnek látszik a továbbá az osztrák törvény ide vágó rendelkezése, mert szorosan számba veszi a csekk utánzásának időszakát s igy biztositja a csekk forgatási tartamának fix betartását; még sem mutatkozott átvétele ajánlatosnak a nehézség miatt, a melybe a csekk elküldése illetve megérkezése idejének kétséget kizáró bizonyitása ütközik. Erre való tekintettel a javaslat a külföldi csekkek bemutatási határidejére nézve is fix időpontokkal számol, illetve e részben is szorosan megállapitott határidőt (15 vagy 30 nap) szab ki, a mi által a csekk forgatási ideje itt is magából a papirból minden nehézség nélkül pontosan meghatározható. A külföldön fizetendő csekk határidejére nézve első sorban az ottani jog szabálya lesz ugyan mérvadó, de tekintettel a belföldi előzők ellen inditható visszkeresetre, gondoskodni kell arra az esetre, ha a bemutatás határidejére a nézve külföldi jog nem intézkednék. A javaslat ebben az esetben saját rendelkezését nyilvánitja alkalmazandónak.
A leszámoló egyletek alapszabályai (l. budapesti l. e. alapszab. 14. §) már kifejezésre juttatják azt az elvet, hogy a csekknek leszámolásra való beszolgáltatását fizetés végetti helyes bemutatásnak tekintik. Az ügyrend értelmében ugyanis a leszámoló-egylet tagjai kötelesek minden üzletnapon valamennyi e napon esedékes, az egylet többi tagjaival szemben őket illető igényeiket és őket terhelő fizetés kötelezettségeiket, a mennyiben azok a leszámoló-egyletben való kiegyenlitésre alkalmasak, nem közvetlenül, hanem a leszámoló-egylet leszámolási forgalmában érvényesiteni és teljesiteni. A mennyiben tehát az üzleti papirok közt csekkek vannak, ezek is a leszámolási egyletben szolgáltatandók át s pedig az utalványozott megbizottjának, a leszámolónak.
A papirok megfelelő rendezése és az átvétel elismerése után a leszámolók haza távoznak, hogy az átvett papirok megvizsgálását eszközöljék. Naponkint, kitüzött időben (nálunk déli 12 órakor), egy második összejövetelt tartanak, melyre minden leszámoló a neki leszámolásra átadott papirok jegyzékét, továbbá a kifogásolt papirokat (visszamenőket), melyek mindegyikéhez a kifogásolás okát tudató jegyzéklapnak hozzáfüzve kell lenni, magával hozza. A 12 óráig vissza nem szolgáltatott papirok elismerteknek tekintetnek. A visszamenők megforditott beszolgáltatás gyanánt kezelendők. A második összejövetel uj beszolgáltatások is megengedvék. Ezek a jegyzékben mint „2-ik beszolgáltatás” jelölendők meg s egyébként az előbbi módon kezelendők. A leszámolás technikai részének ezen vázlatából kitünik, hogy a leszámoló-egyletbe kerülő csekkek mindjárt közvetlenül az utalványozott megbizottjánál, végső sorban pedig magánál az utalványozottnál mutattatnak be, a ki azok beváltása iránt határoz s hogy ennélfogva a beszámoló-egyletben való bemutatás külön törvényes constructio nélkül is szabályszerü bemutatásnak volna tekinthető. Mindazonáltal a javaslat a jelen szakasz fölvételével a most emlitett elvet törvényileg is általános érvényre kivánja juttatni, mert a bemutatás a visszkeresetre nézve döntő fontosságu, s oly harmadik személyek, a kik nem tagjai a leszámoló-egyletnek, ennek megállapodását magukra nézve kötelezőnek tán el sem ismernék, ha azt egyuttal a törvény nem statuálná.
Másrészt a javaslat rendelkezése, mely teljesen azonos az osztrák törvény (10. §) és a német kormányjavaslat (9. §) intézkedéseivel, arra is szolgál, hogy a csekk a forgalomból idejekorán ki ne vonassék, mert a mennyiben a leszámoló helyen való bemutatás teljesen jogérvényü bemutatásnak jelentetik ki, lehetségessé válik a csekket a bemutatásra rendelt határidő utolsó napján is beszolgáltatni, ellenkező esetben ugyanis a csekket már jóval előbb kellene a leszámoló-egyletnél benyujtani, hogy a mennyiben itt beszámitás utján be nem váltatnék, még elegendő idő legyen azt egyenesen az utalványozott üzleti telepén bemutatni. Annak megállapitása, hogy a jelen törvény értelmében mi tekintetik leszámoló helynek, a javaslat rendeleti utnak tartja fenn. (26. §) Teljesitésre az utalványozott csak abban az esetben jogosult, ha neki az utalványos a csekket fizetése ellenében kiszolgáltatja. Az utalványozott a csekk birtokosával szemben ugyan közvetlenül kötelezve nincsen, de másrészt a csekk maga a beváltás bizonyitékát képezi s azt az utalványozott a fizetés teljesitésekor bevonni tartozik azok érdekében, kik a csekkből magából abstract kötelezettséget vállaltak. A csekk kiszolgáltatása más oknál fogva is szükséges. A csekk birtokában az utalványozott nemcsak azt bizonyithatja, hogy a csekket beváltotta és a kibocsátót jogosan megterhelte, de azt is, hogy a fizetést az ennek fölvételére a papir tartama szerint jogosult egyénnek fizette ki. Bemutatóra szóló csekknél a papir birtoka mindkét irányban bizonyitékul szolgál, mert a teljesités a papir kiadása mellett történt és annak tartama szerint bárki a pénz felvételére jogosult.
De már a névre vagy rendeletre szóló csekknél a nyugta alakjában mód nyujtandó az utalványozottnak annak igazolására, hogy csakugyan a jogosultnak fizetett. Ezért jogában, de nem kötelességében áll ezen csekkeknek nyugtázását követelni. Az a határozat, hogy a csekkbirtokos részletfizetést elfogadni nem tartozik, visszavezethető a fenti intézkedésre, mert a csekkbirtokos teljes kielégittetése előtt kezéből a csekket ki nem adhatja, mely a visszkeresetre alapot nyujt. A váltótörvény ellenkező szabálya a csekkre nem alkalmazható, melynek alapelve, hogy csak kellő fedezet, tehát teljes összeg ellenében bocsátható ki. Részletfizetések a csekkforgalomban nem is igen fordulnak elő, mert kellő fedezet hiányában a csekket vissza szokták utasitani.
A mi külföldi törvényhozásnak hasonló tárgyu rendelkezései illeti, a csekk nyugtázása tekintetében az ujabb törvények többnyire a váltótörvény szabályaira hivatkoznak; igy nevezetesen a svájczi (836. §), az olasz (341. §), épp igy a román és portugál (343. §). Az osztrák törvény (11. §) a javaslattal egyetértően intézkedik; az idézett szakasz végső bekezdésébe azonban utólag felvétetett, hogy ha a birtokos részletfizetést elfogadott, ez a csekkről leirandó s az utalványozottnak nyugta adandó. Francziaországban (az 1874-iki novella 7. §) minden egyes csekk, tehát a bemutatóra szóló is, fizetés előtt nyugtázandó, különben a fizető 50 fr. pénzbirságban marasztaltatik el. Angliában szintén a váltótörvény határozatai mérvadók; a 73. §, illetve a v. t. 52. § ad 4. a fizetett papir kiszolgáltatását irja elő; megtörtént fizetés után a beváltás jelével (cancelling) ellátott csekket visszaküldik a kibocsátónak, a ki annak tulajdonosa gyanánt tekintetik, mindazonáltal a bankárnak azon esetben, ha a kibocsátó végleg nem számolt el vele, a beváltott csekkre nézve visszatartási joga van. A csekk visszaadásának, illetve megőrzésének kérdését a német csekkjavaslatok tárgyalása alkalmával erősen szellőztették s a braunschweigi javaslat (IV. 10.) az utalványozottnak kötelességévé is teszi, hogy a beváltott csekket három hónapon át a kibocsátó rendelkezésére tartsa. A német birodalmi bank javaslata (9. §), nemkülönben a két kormányjavaslat (10. §) azt a rendelkezést tartalmazzák, hogy az utalványozott csupán a csekk kiszolgáltatása ellenében fizethet, ellenben a nem bemutatóra szóló csekk nyugtázása, valamint a részletfizetésekre nézve nem határoznak. Az orosz javaslat (586. §) szerint a csekk, ha határozottan névre vagy rendeletre szól, nyugtázandó.
A bemutatóra szóló, vagy üres forgatmánynyal ellátott csekkek forgalomba hozatalánál még mindig fennáll az a veszély, hogy a csekk illetéktelen kezekbe kerül és kifizettetik. Ennek meggátlására szolgál az az intézkedés, mely szerint a kibocsátó, vagy bármely későbbi birtokos - mint forgató - a csekken magán (a szövegen keresztül vezetett jelzéssel: „csupán elszámolásra”) megtilthatja, hogy a csekk készpénzben fizettessék, mely esetben a készpénzfizetés helyébe a jóváirás lép. Ezek a „keresztezett csekkek” elnevezése alatt ismert csekkek a gyakorlatban, főleg az osztrák-magyar bank és a budapesti leszámoló-egylet forgalmában már eléggé elterjedtek. Az elszámolás akkor lehetséges, ha csekkbirtokos és utalványozott közvetlen összeköttetésben állanak egymással, vagyis, ha a birtokos a csekk értékét az utalványozottnál tartott saját számlája javára iratja; ugyanezt teheti természetesen egy ugyanott vezetett más számla javára is, vagy pedig a csekket a fizetés helyén lévő leszámoló egylet valamely tagjával való elszámolásra használhatja föl.
A forgalom érdekében czélszerünek látszott továbbá oly rendelkezés fölvétele, mely szerint az utalványozott, ki nem tagja a leszámoló helynek, a nála bemutatott csekket ide terelhesse. A pénzforgalomnak a hitelintézeteknél való központosulása folytán ugyanis magánczégek aránylag csekélyebb forgalmuk folytán a leszámoló helynek nem tagjai. Az elszámolási csekket az ily utalványozott czég máskép nem válthatná be, mint ugy, hogy a bemutatott csekk beváltása végett a leszámoló hely valamely tagjára viszont maga intézne elszámolási csekket. Ez többrendbeli visszássággal járna, mely visszásságoknak a javaslat rendelkezése elejét veszi, de e mellett élénkiti a leszámoló helyek forgalmát is, a mi mindenesetre kivánatos. A keresztezett csekkekhez hasonló, de lényegükben eltérő csekkekül szerepelnek Angliában az u. n. „crossed-chequek”, melyek czélja szintén a csekk illetéktelen értékesitését ellopás vagy elvesztés esetében és pedig az által, hogy azt a csekk birtokosa maga készpénzben nem veheti fel, hanem csakis bankár által hajthatja be. E megszoritást a forgalom annál kevésbbé érzi meg, mert Angliában általános szokás a pénzt bankár által kezeltetni; a csekket tehát a legkevesebb csekkbirtokos váltja be személyesen, hanem azt az érintett czélból saját bankárjának adja át, a ki az összeggel számláját elismeri. A keresztelés abból áll, hogy a csekken keresztül függőlegesen vagy haránt két párhuzamos vonalat huznak, melybe vagy azon bankár nevét irják be, a ki majd kizárólag hivatva lesz a csekket behajtani (crossed specially), vagy pedig csak ezen szavakat „And Co”, mely esetben bármely bankár jogositott annak behatására (crossed generally). A keresztezés azonban egymagában nem szünteti meg a csekk forgathatóságát.
A forgatmány korlátozása elérhető ezen záradék alkalmazásával: „Not negotiable” (át nem ruházható), mely a két előbbi megjelölés bármelyikéhez füzhető; de azért önállóan is szokott használtatni. A különbség a crossed és a javaslatban szabályozott keresztezett csekkek közt abban áll, hogy mig az előbbiek készpénzben fizethetők s csak a fizetés fölvételére jogosultak köre van korlátozva, addig az utóbbiak épp a készpénzben való kifizetés kizárására irányulnak. Jóllehet a crossed csekkek intézményét némely törvényhozás (spanyol 541. §, skandináv 7. §, japán 535. §) elfogadta, a javaslat egyezően az osztrák törvénynyel (22. §) és a német javaslatokkal (11. §) csupán a gyakorlatban meghonosodott typusra szoritkozik, főleg azért, mert a crossed csekkek behozatalára a föltételek nálunk hiányoznak. A generally crossedre nézve különösen azért, mert Magyarországon kifejlődött bankárosztály hiányzik és ennek fogalma nehezen határozható meg; a specially crossedre nézve pedig azért, mert a bankárral való állandó összeköttetés szokása nálunk még nem gyökerezett meg eléggé. A keresztezés a csekk forgathatóságát természetesen nem zárja ki s a javaslat által megengedett határok közt (14. §) ellenutasitással az ily csekk is visszavonható.
Magát az elszámolási tilalmat azonban visszavonni nem lehet, mert ez a szöveg egyoldalu megváltoztatása lenne. Az oly utalványozottra nézve, a ki a tilalom daczára készpénzben fizetett, a szavatosság kimondása, a jelen esetben közvetlenül a csekkbirtokossal szemben is, annyival inkább indokolt, mert könnyen előfordulhat, hogy a csekkszerződés az ily keresztezett csekkekre tekintettel nincsen. Ugyanezen oknál fogva ajánlatosnak mutatkozik a 11. §-ban foglalt rendelkezések felvétele. Mert habár jogilag nem vitás, hogy a scontratió vagy giro utján történő fizetés a készfizetéssel azonos, mégis minden félreértés kikerülése érdekében hangsulyozni kell e kiegyenlitési módozatoknak a készpénzfizetéssel egyenlő hatályát. Az utalványozott ugyanazon terjedelemben és ugyanazon feltételek közt kötelezve van az elszámolásra, mint a készpénzfizetésre, ha tehát csekket akár a leszámolási forgalomban, akár pedig keresztezett alakban átvett a nélkül, hogy annak beváltását megtagadta volna. ugy az ily csekkekben foglalt meghagyásnak az előirt alakban való keresztülviteléért felelős. Viszont a csekkbirtokos a megtagadás folytán törvényszerü visszkereseti jogát érvényesitheti. A budapesti leszámoló egylet szabályzatában is (14. §) határozottan kifejezésre jut az az elv, hogy a csekknek a leszámolási forgalomban való kiegyenlitése a törvény értelmében történt fizetés.
Az utalványozott abbeli kötelezettsége, hogy a kibocsátó által reá intézett csekket beváltsa, a közte és kibocsátó közt e részben fennálló jogviszonyból ered. Ez a jogviszony megállapodást (csekk-szerződés) foglal magában az iránt, hogy minő feltételek mellett, mely összegek erejéig stb. van jogositva a kibocsátó csekket az utalványozottra intézni s hogy az utóbbi minő feltételek mellett van kötelezve a csekket beváltani. A csekknek, mint fizetési eszköznek lényegéből foly továbbá, hogy az utalványozott a csekk beváltására csakis akkor kötelezhető, ha az fedezettel bir. Egyrészt tehát az utalványozott a reá intézett csekkeket, a mennyiben ezek a megállapodásnak megfelelnek, feltétlenül beváltani tartozik, másrészt azonban a kibocsátó gondoskodni köteles arról, hogy a megállapodáshoz képest az utalványozottnál mindig a kellő fedezet felett rendelkezhessék. A javaslat az utalványozott abbeli kötelezettségét, hogy a szerződésszerü csekket beváltsa, nem köti időhöz oly értelemben, hogy ez a kötelezettség csupán a csekk bemutatására rendelt határidőre terjedjen ki. A bemutatási határidő kizárólag a visszkereseti jog érvényesithetése szempontjából jó tekintetbe s nem volna indokolt a beváltás kötelezettségét erre az időszakra szoritani, mert a kötelezettség nem a csekkből magából, hanem tisztán az utalványozott és a kibocsátó közt fennálló és a csekk kibocsátását, illetve beváltását megelőző jogviszonyból származtatható le, mely az általános jogszabályok szerint birálandó el.
Ha a kibocsátó az utalványozott kötelezettségét a fent jelzett időre korlátozni kivánja, ezt a megengedett ellenutasitással (14. §) megteheti; ennek hiányában azonban valamennyi érdekelt felet kielégitő megoldás az lesz, ha az utalványozott a csekket esetleg a bemutatási határidőn túl is beválthatja, önként értetődik azonban, hogy ekkor már a csekkbirtokos a csekk visszautasitása miatt visszkereseti igényt a kibocsátóval szemben nem támaszthat. A szerződésszerü és kellő fedezet alapján kibocsátott csekknek visszautasitása az utalványozott részéről szerződésszegés, melynek hatása az, hogy a kibocsátó nem csak utólagos teljesitést, hanem kártéritést is követelhet. Ezt, miután az általános jogelvekből önként következik, külön kiemelni nem szükséges. A külföldi csekktörvények a kibocsátó ebbeli jogát szintén nem mondják ki, de általánosan elismerik; már a javaslatok közül a braunschweigi (IV. 5.) határozottan ugy rendezik, hogy a kibocsátó az utalványozottat a fizetés jogtalan megtartásából eredő károkért felelőssé teheti, ugyanezt tartalamzza a mannheimi (IV. 2.) és a braunschweigi del. j. (IV. 2.), de azzal a hozzáadással, hogy „a kibocsátó, valamint a birtokos”. Midőn a javaslat külön hangsulyozza (második bekezdés), hogy az utalványozott a csekk beváltásáért a kibocsátónak felelős, arra a kérdésre is megfelelni kiván, vajjon a csekk birtokából kifolyólag megilleti-e a birtokost az egyenes kereset azon utalványozott ellen, a ki a csekket beváltani vonakodott. E kérdés a csekkjogban a legvitásabbak egyike. Még azokban az államokban is, a hol a csekkbirtokosok közvetlen kereseti jogát az elmélet és gyakorlat elismeri, vitás e kereset jogi természete.
Kiemelendő továbbá, hogy azokban az államokban (Anglia és északamerika Egyesült-Államok), a melyek csekkforgalmuk nagyszerü méreteivel tünnek ki, ily igénynyel a birtokos rendszerint fölruházva nincsen. A javaslat, mely a csekk-ügyletet a fizetési ügyletek egyik sajátos nemének, magát a csekket pedig minősitett utalványnak tekinti, a nálunk uralkodó jogrendszerrel és jogi felfogással összhangzó álláspontra helyezkedik, midőn a közvetlen kereseti jogot a csekkbirtokosnak meg nem adja, vagyis a mennyiben a csekk be nem váltatnék, a csekkbirtokost igényével a kibocsátóhoz, illetve a forgatókhoz utasitja (15. §). Már maga az a körülmény, hogy a javaslat az utalványozott elfogadó nyilatkozatát teljesen kizárja, elvonja azt a jogi alapot, melyre az utalványos az utalványozottal szemben támaszkodhatnék. Általános jogi elvek szerint is az utalványozott az utalványoshoz csakis az elfogadás utján lép kötelmi viszonyba; az utalványban foglalt kötelmi nyilatkozat csak az utalványozó ellen hatályos, ellenben az utalványozott ellen követelési jogot semmi irányban sem állapit meg. Ezen a merőn jogi állásponton kivül számos gyakorlati érv szól a közvetlen kereset kizárása mellett. Mindenekelőtt a csekkforgalom általános érdeke.
Azok az intézetek, melyek e forgalom ápolására vállalkoznak, joggal láthatnák érdekeik sérelmét abban, ha lépten-nyomon kitéve lennének annak, hogy harmadik személyek által pereltessenek. Ily módon a per folyamán arra kényszerittetnének, hogy a köztük és ügyfeleik, a kibocsátók közt fennálló üzleti összeköttetés részleteit föltárják. A közvetlen kereset rendszeresitése továbbá a közönségben könnyen megérlelné azt a meggyőződést, hogy a csekk vételekor nem annyira a kibocsátó, mint inkább az utalványozott megbizhatóságára és hitelképességére kell tekinteni, a mi a csekkben rejlő fizetési igéret alapszemléjével bizonyára ellenkezik. De még a csekk birtokosára nézve is, a kinek első sorban állhatna érdekében, hogy az utalványozott ellen egyenes keresetre tegyen szert, e kereset vajmi kétes értékünek bizonyulhat. Ez a kereset ugyanis másra, mint a csekkszerződésre nem alapitható, már pedig ennek határozatai, melyek concrét esetekben az utalványozott beváltási kötelezettségét indokolják, többé-kevésbbé ismeretlenek előtte; neki tehát annak bizonyitására, hogy az utalványozott a fizetésre kötelezve volt, a kibocsátó közremüködését kell igénye vennie. Ha azonban a közvetlen kereset megtagadtatik s ő csupán a visszkeresetre van utalva, helyzete jóval kedvezőbb, mert a visszkereseti igény érvényesitésével mindenesetre hamarább jut czélhoz, mint az utalványozott ellen inditott perrel, melyet csak a rendes peres eljárás szerint érvényesithet.
Különben is rendes körülmények közt, ha a csekk fedezve van, az utalványozott már saját érdekében óvakodni fog a csekket dishonorálni s ezt tán akkor tenné meg, ha esetleg maga fizetési zavarok közé jutott. De ebben az esetben is a csekkbirtokos helyesebben teszi, ha közvetlenül a kibocsátó ellen fordul visszkeresetével, mely már azért is tanácsosabb, mert azzal a csekkbirtokos önállóan élhet. A közvetlen kereseti jog megtagadása a kibocsátóra nézve sem jelent hátrányt, mert a mennyiben a fizetés megtagadása szerződésellenes volt, a részéről az utalványozott ellen inditandó közvetlen kereset reá nézve előnyösebb lehet, mint a birtoklás igényének támogatása, az utóbbi által az utalványozott ellen támasztandó perben, a hol esetleg a bizonyitás egész terhe reá nehezedik. Némelyek ugyan a közvetlen kereset a csekk visszavonhatatlanságának szükséges kiegészitője gyanánt tekintik, abból indulva ki, hogy különben az utalványozott a kibocsátó ellenutasitásának a törvény tilalma daczára is eleget tehet, mert abból rá nézve a közvetlen kereset megtagadása folytán joghátrány nem keletkezik (német javaslat álláspontja). De ezzel szemben tény, hogy az ellenutasitás a kibocsátót a visszkereset sulya alól nem menti föl, a kibocsátó tehát attól saját érdekében tartózkodni fog s ha mégis élne vele, azt az utalványozott épp a törvény szakaszára hivatkozással figyelmen kivül hagyhatja.
Másrészt a közvetlen kereset korántsem alkalmas arra, hogy a fizetési ügyletet gyors lebonyolitásra jutassa, mert hisz épp alkalmat nyujt a rosszhiszemü kibocsátónak, hogy a per folyama alatt a fizetést magát föltartóztassa. A külföldi csekktörvények a csekkbirtokos és utalványozott közti jogviszonyra nézve nem igen nyilatkoznak s innen magyarázható, hogy épp e kérdésben a nézetek oly különfélesége áll fenn. Határozott rendelkezést tartalmaz e részben az osztrák törvény (15. §), midőn kimondja, hogy a csekk birtokosának csakis a kibocsátó és a forgató felelős a csekkösszeg fizetéséért; az indokolás szerint pedig a közvetlen kereseti jog a birtokostól kifejezetten megtagadtatik. A közvetlen keresetijog kizárása annyiban megfelel az angol jognak, a mennyiben az angol csekk tudvalevőleg bankárra intézett, látra fizetendő váltó, melynél az utalványozottat kötelezettség a fizetésre csak akkor terheli, ha az utalványozott az okiratot elfogadta. Az angol v. t. (53. §) határozottan kimondja, hogy az utalványozott, ki a váltót el nem fogadta, oly okmányból nem is kötelezhető. Egy másik szakasz (74. § ad 3.) közvetett intézkedést tartalmaz, melynél fogva a csekkbirtokos bizonyos körülmények közt a kibocsátó jogaiba lép.
Ez az eset csak arra szoritkozik, hogy egy oly csekk birtokosa, mely elkésett bemutatás folytán prejudikáltatott, s a melynek fedezete volt, a kibocsátó vagy egy más érdekelt helyett az illető bankár hitelezőjévé válik s igényt szerezzen összegnek a bankártól való fölvételére. A hollandi kereskedelmi törvény (224. §) pedig rendeli, hogy oly esetben, a midőn a kibocsátó jogositva van a csekkbirtokos visszkereseti igényét visszautasitani (t. i. ha bebizonyitja, hogy tiz napon át az utalványozottnál kellő fedezetet tartott a csekk beváltására), köteles a csekkbirtokosnak a szükséges adatokat kiszolgáltatni, hogy az utóbbi önállóan fölléphessen az utalványozott ellen. A svájczi törvény (836. §) ugy rendelkezik, hogy az idegen váltóra vonatkozó határozatok a csekkre alkalmazandók, a mennyiben az erre vonatkozó külön határozatokkal nem ellenkeznek, a (833. §) szerint pedig elfogadásnak a csekknél helye nincsen.
Vitás a kérdés Francziaországban, Belgiumban és némileg Olaszországban, valamint általában ott, hol az az eluralkodó, hogy a csekk által az utalványozottnál lévő követelés (fedezet) tulajdonát a kibocsátó a birtokosra átruházza, illetve a csekk képviselte követelési jogot engedményezi. Ezt a felfogást Francziaországban a fedezetre (de la provision) vonatkozó törvényes rendelkezések (Code de commerce 115-117. § és az 1817 márczius 19-iki törvény) is megerősitik. A belga törvény e részben külön rendelkezést szintén nem tartalmaz, de ott is hivatkozás történik a váltótörvénynek a fedezetre (de la prevision, 4-6. §) vonatkozó szabályaira, melyeknél fogva a váltóbirtokost a kibocsátó és hitelezői ellen kizárólagos jog illeti meg az utalványozott kezei közt lévő fedezetre. Kifejezetten rendelkeznek az egyes külföldi javaslatok. A németalföldi javaslat (4. és 6. §) szerint a birtokost az utalványozott ellen közvetlen kereseti jog meg nem illeti ugyanazon, mindazonáltal (a 4. § 2-ik bekezd), ha a csekk elfogadtatik (az elfogadmány azonban a 4. § 1. bekezd. szerint nem követelhető), ugy az elfogadmány hatása ugyanaz, mint a váltónál.
A német javaslatok közül a braunschweigi (IV. 5.) és a mannheimi (IV. 2.) kimondják, hogy a kibocsátó az utalványozottat a fizetés jogtalan megtagadásából eredő határozmányokért felelőssé teheti, de már a braunschweigi deleg. ért. javaslat (IV. 2.) hozzáteszi, hogy ez a jog a kibocsátót, valamint a birtokost megilleti. Valamennyi kamarai javaslat (IV. 1.) rendeli továbbá, hogy mindenki, a ki bármely formában, akár mint kibocsátó, akár mint forgató, akár mint puszta aláiró a csekket aláirásával ellátja, a beváltásért felelős. A német birodalmi bank javaslata (10. §) ugy rendelkezik, hogy a csekk birtokosa a kibocsátó jogait az utalványozott ellen a csekk de nem váltása miatt érvényesithetik, mig a két német kormányjavaslat (10. §) szerint az utalványozott a csekk birtokosának a fizetésért felelős, a mennyiben a csekk bemutatásának idejében a kibocsátóval szemben a beváltásra kötelezve van. Egyezően a német kormányjavaslatokkal (20. § végső bek) e javaslat a fedezeti fogalmát nyujtja, hogy elejét vegye minden kételynek s nevezetesen annak a felfogásnak, mintha a csekk tényleg csak készpénzletét alapján volna kibocsátható. A fedezet fogalmát a javaslat a legtágabb mértékben értelmezi, hisz a modern bankélet annak legkülönfélébb formáit ismeri (készpénzletéten kivül, értékpapirok eladásából vagy előlegezéséből, váltóleszámitolásból, incassóügyletből stb. kifolyólag). A csekk birtokosa szempontjából teljesen irrelevans, hogy a csekket mily természetü fedezetből fizetik; az ő igényének biztonsága azon nyugszik, hogy az utalványozott a csekk haladéktalan beváltására szerződésileg kötelezve van. A külföldi törvények és javaslatok a fedezet követelményét felállitják ugyan, de annak közelebbi meghatározását nem tartalmazzák.
Igy nevezetesen a franczia 1865-iki t. 2. §-a szerint a csekk csakis előzetes fedezet (provision préalable) alapján bocsátható ki, de már az 1874-iki t. nemcsak előzetes, hanem rendelkezésre álló (disponible) fedezetet is követel (6. §); a belga t. (1. §) rendelkezésre álló tőkékre, látra szóló okiratot emlit; az olasz t. (344. §) megfelelő összeget ir elő, mely az utalványozottnál áll rendelkezésre; hasonlókép a portugál t. (341. §), a spanyol (534. § „rendelkezésre álló követelés”); a svájczi t. szerint (831. §) a csekk csak akkor állitható ki, ha a kiállitónak joga van a kiutalt összeg fölött az utalványozottnál azonnal rendelkezni. A német kamarai javaslatok ezen követelményt a definitióba vették föl (I. §) s egybehangzóan a kibocsátónak az utalványozottnál rendelkezésére álló pénzösszeget követelnek. A fedezetre való hivatkozást érvényi kellék gyanánt rendeli az osztrák törvény (2. § 5.), valamint a német kormányjavaslatok 81. § ad. 2.).
A csekknek - mint fizetési eszköznek - lényegéből foly azon kivánalom, hogy az általa közvetitett müvelet befejezése a kibocsátó személyében beálló változások, (szerződőképesség elvesztése, halál) hatásától lehetőleg függetlenittessék. Nem lehet a csekk hatályára befolyással azon körülmény, hogy a kibocsátó szerződőképességét időközben elveszti. A csekk nem más, mint a fizetésnek egy különleges formája; meghagyás az utalványozottnak, hogy a fizetést teljesitse. Ha a meghagyás szabályszerüen történt, hatálya nem szünhetik meg azért, mert a kibocsátó szerződőképességét utólag elveszti. A javaslat elfogadta továbbá a K. T. 293. szakaszában kimondott azt az elvet, hogy a csekk hatálya az utalványozó halálával meg nem szünik. A P. K. T. tervezetének is ez az álláspontja (1759. §) a közönséges utalványokra vonatkozólag. A csekkből eredő jogoknak és kötelezettségeknek tehát már az általános jogelvek szerint is át kell az örökösökre szállaniok. Ezt gyakorlati szempontok is támogatják, mert a csekkben a kibocsátó részéről kötelezettség elismerése foglaltatik, melynek a jogutód részéről való kétségbevonása a fizetési müveletet tán elodázza, de a csekk kibocsátásának tényével szemben csak nehezen érvénytelenithetné s igy a peres eljárásból eredhető hátrányok is elős sorban magát a jogutódot sujtanák.
Az utalványozott ennélfogva, ha az egyéb föltételek fennállanak, a kibocsátó jogutódjával épp ugy, mint a kibocsátóval szemben nemcsak jogositva, hanem kötelezve is van a csekk beváltására. Azt az elvet, hogy a kibocsátó elhalálozása a csekk beváltását meg nem akadályozhatja, csaknem valamennyi csekktörvény elismeri, habár erről az esetről határozottan nem is intézkednek. Áll az különösen Francziaországról és Belgiumról, a hol a fedezet a birtokosra (ficta traditio utján) átruházottnak tekintetik; az olasz, svájczi, portugál törvények positiv rendelkezéseket e részben szintén nem tartalmaznak ugyan, de főleg Olaszországban, a jelzett elvhez ragaszkodnak. Teljesen egyező a javaslattal az osztrák törvény (12. §) álláspontja. Ellenben az angol t. (75. § 2.) szerint a bankár kötelezettsége és joga a beváltás tekintetében megszünik, ha ügyfele halálának hirét vette. A javaslatok közül a német kamarai javaslatok nem intézkednek, de már a két kormányjavaslat (10. §) határozottan kimondja, hogy a kibocsátó halála vagy szerződőképességének megszünése az utalványozottnak a csekk beváltását illető jogára vagy kötelezettségére befolyással nincsen. Csődbejutása esetében a kibocsátó rendelkezési jogát a fedezet fölött természetesen elveszti s ez a csődtömeget illeti, még akkor is, ha a kibocsátó a fedezetet teljesen kimeritő csekkeket már előzetesen, vagyis a csőd nyitása előtt adott ki.
A javaslat ugyanis nem teszi magáévá a csekkügylet jogi természete körül egyes jogrendszerekben érvényre jutott azt a felfogást, mely szerint a csekk átadása által a fedezet tulajdonjoga közvetlenül és egyenesen a birtokosra megy át, s a mely indokolná, hogy a csekkbirtokos a csődtömeggel szemben kivételes elbánásban, külön kielégitési jogban részesüljön. S ha egyrészről fölhozatik, hogy a javaslat álláspontja nem alkalmas a csekkbirtokos jogbiztonságát fokozni, másrészt kétségtelen, hogy a csekkbirtokosnak a tömeg többi hitelezőivel egy rangba helyezése csak impulsus lesz rá nézve, hogy a beváltást siettesse, mert nem is szólva arról, hogy a csekkbirtokos kedvezményezett helyzetbe juttatása a hitelezőket kárositó többrendbeli visszaélésnek nyithatna tért a kibocsátó részére. Az előadottakból foly, hogy az utalványozott a kibocsátó csődbe jutása esetében nincs jogositva a beváltásra s ha a csekket mégis beváltja, azt a csődtömeggel szemben be nem számithatja. Az utalványozott biztonsága érdekében azonban mégis megállapitandó, hogy mely időponttól számittassék abbeli kötelezettsége, hogy csőd esetében a csekket dishonorálja.
A javaslat a csődtörvény általános rendelkezésével szemben nem a csődnyitás napját, hanem azt az időpontot veszi irányadóul, melyben az utalványozott a kibocsátó csődbejutásáról értesült s e részben azt a vélelmet állitja föl (egyezően az 1881. évi XVII. tc. 7. §-ával), hogy a csődnyitó határozatnak a hivatalos hirlapban történt első közzététele után az utalványozott a kibocsátó csődbejutásáról tudomást szerzett. Kifejezetten azt a kérdést, vajjon a kibocsátó csődbejutása esetében az utalványozott a csekket beválthatja-e, a hollandi kereskedelmi törvényben látjuk megoldva. A hollandi törvény (épp ugy, mint a franczia) a csekk kibocsátásában a fedezet tulajdonjogának átruházását látja, e szerint tehát a csődnek a csekk beváltására befolyással birnia nem szabad. A K. T. 226. §-a értelmében pedig az utalványozott jogositva van ily esetben a bemutatott csekknek a meglévő tőkékből való beváltását mindaddig folytatni, mig a tömeggondnok vagy más érdeketek ez ellen fel nem szólalnak; felszólalás esetén a fedezet a csőd előtt kibocsátott csekkek elkülönitett beváltására forditandó, még pedig a mennyiben a fedezet elegendő nem volna, pro rata, Angliában a v. t. 97. §-a a fennálló törvényekre utal. Ezek szerint az utalványozott a csekk beváltását megtagadni köteles, ha a kibocsátó csődbejutásáról értesült s ha annak daczára mégis fizetett, ugy köteles a fedezetből e czélra fizetett összeget a csődtömegnek megtériteni. Ha azonban a csődnyitásról tudomása nem volt, ugy szavatossága megszünik.
Belgiumban a kérdés törvényileg megoldva nincs, de itt is az az alapelv irányadó, hogy a fedezetnek tulajdonkép a reá intézett csekk beváltására kell szolgálnia. E mellett a belga v. t. (6. §) kimondja, hogy a váltóbirtokosnak a kibocsátó hitelezőivel szemben kizárólagos joga van a csődnyitás idejében az intézvényezett kezei közt lévő fedezetre. E szerint az utalványozott a kibocsátó csődje daczára jogositva és kötelezve van a bemutatott és a csődnyitás előtt kiállitott csekkeket a meglévő fedezetből beváltani. Francziaországban szintén hiányzik a kérdés törvényes megoldása, tekintettel azonban a fedezetre nézve fennálló törvényes rendelkezésekre (de le provision, Code de commerce 115-117. §), nemkülönben a fedezet tekintetében uralkodó felfogásra (ficta traditio), itt is a Belgiumban vallott elvek mérvadók. Nincs eldöntve a kérdés az olasz, portugál és svájczi törvény szerint sem; mindazonáltal, tekintettel a 341, illetve 343., illetve 836. §-okban foglalt általános rendelkezésekre, ezen államokban a váltó intézvényezőjének csődbejuttatása esetében érvényes szabályok mérvadók. Németországban a régebbi javaslatok közül a braunschweigi (IV. 4.) kimondja, hogy az utalványozott a csekket még akkor is beválthatja, ha a kibocsátó az ő tudta nélkül fizetésképtelenné vált. A másik két javaslatból több kamara inditványára ezen passus kihagyatott, azon indokolással, hogy jelen eset a csődtörvény szabályai szerint itélendő meg. A német kamarák ezen álláspontját a két kormányjavaslat is magáévá tette. Ellenben az osztrák törvény (12. §) az utalványozottnak határozottan megtiltja a csekk beváltását, ha tudomására jutott, hogy a kibocsátó vagyonára a csőd megnyittatott.
A csekk visszavonhatatlanságának kérdését a javaslat függetlenül a kibocsátó és csekkbirtokos közt keletkezett viszonyból, tisztán a kibocsátó és az utalványozott közt való viszony szempontjából fogja föl és igyekszik megoldani. Mert annak eldöntése, hogy a kibocsátó az általa kiadott csekket az utalványossal szemben hatálytalanithatja-e, nem tartozik a javaslat keretébe, függvén az eldöntés a kibocsátó és utalványos közt fennálló szerződési viszonytól, melynek különfélesége mellett a javaslat általános érvényü szabályt föl nem állithat. A kérdés ezuttal inkább az, élhet-e a kibocsátó ellenutasitással az utalványozottal szemben, illetve az utóbbi jogositva van-e a csekket a kibocsátó terhére beváltani, ha ettől előzetesen azt az utasitást (ellenutasitás) kapta, hogy az illető csekket be ne váltsa. Ily értelemben a javaslat a visszavonhatatlanság elvi álláspontján van.
Azt, hogy a kibocsátó ellenutasitásának hatály ne tulajdonittassék s az utalványozott a csekket, a mennyiben a beváltási feltételek megvannak, az ellenutasitás daczára beválthassa, számos nyomós érv támogatja. A csekknek mint fizetési eszköznek lényegén ütne csorbát, ha azt a kibocsátás után a kibocsátó egyszerü akaratnyilvánitásával ismét értéktelenné tehetné. Ez ellen a csekk átmérőjét már a forgalom szoliditása érdekében meg kell védeni. A csekk harmadik vagy negyedik kézbe is kerülhet, ezek a személyek a csekkből máris jogokat szereztek, azt elfogadták biztos fizetési eszközül s ennek hatásától őket a jogrend sérelme nélkül megfosztani nem lehet. Számbaveendő, hogy a csekk fejében többnyire ellenérték adatik s az átvevő mindenesetre koczkázatnak tétetnék ki, ha mód nyujtatnék a kibocsátónak, hogy bármi oknál fogva a fizetést ellenutasitásával tetszés szerint megakadályozhassa. A csekk visszavonhatóságának hivei az ellenutasitás hatálytalanságát czéltalannak tartják, mert a rosszhiszemü kibocsátónak módjában állhat a csekkbirtokost megelőzni s az utalványozottra intézett uj csekk kibocsátásával a fedezetet idejekorán elvonni.
Más tekintetben az ellenutasitás megengedhetőségét a csekk átvevőjének érdekében már azért is ajánlják, mert ilyképen a csekk elvesztése esetében a hosszadalmas és költséges megsemmisitési eljárás kikerülhető s a fizetési müvelet egyszerü visszavonással és a vevő részére másodlati csekk kiadásával gyorsan és könnyen befejezésre juttatható. A fedezetelvonása azonban a kibocsátónak nem használ, mert a visszkereset azzal ki nem kerüli. Másrészt, habár a megsemmisitési eljárás mellőzhetése nagy előnyül kinálkozik, ezen opportunitási szempont még sem lehet ok arra, hogy a csekk-kibocsátás lényegével homlokegyenes ellenkező elv jusson érvényre, annál kevésbbé, mert az ellenutasitás a kibocsátót illeti meg s ez alig volna kényszerithető arra, hogy az állitólagos elvesztőnek egyszerü felszólitásra a fizetést letiltsa. Csupán két esetben tulajdonit hatályt a javaslat (teljesen egyezően az osztrák törvénynyel 13. §) az ellenutasitásnak. Az első, a midőn az ellenutasitás a bemutatásra rendelt határidő után vagy előbb, de arra az esetre adatik, ha a csekk az előirt határidőn belül ne nem mutattatnék.
Az ellenutasitásnak a bemutatási határidő elteltével helyt adni azért indokolt, mert a csekkbirtokost arra sarkalja, hogy a csekket a törvényes határidőn belül mutassa be; arra pedig annál is inkább szükség van, mert a javaslat szerint a bemutatási határidő letelte az utalványozott beváltási jogára és kötelezettségére befolyással nincsen (12. § első bekezdés) s igy tartani lehet attól, hogy a csekket, főleg ha teljesen megbizható utalványozottra szól, a visszkereset elvesztése daczára kelleténél tovább tartják forgalomban s annak esetleg mint hitelpapirnak forgására kedvező alkalom nyilik. Másrészt az ellenutasitás megengedésével a javaslat a kibocsátónak módot nyujt, hogy a fedezeti összeg fölött rendelkezhessék azokban az esetekben, a midőn a csekkbirtokos a bemutatással kelletén tul késedelmeskednék. A második eset tulnyomón a postatakarékpénztárnál meghonosodott bizonyos szokásokra való tekintettel statuáltatik.
Az oly eseteket, melyek a közvetitő hivataloknál fizetendők ki, a kibocsátó rendszerint nem küldi közvetlenül az utalványosnak, hanem a postatakarékpénztárnak, mely azok alapján az összeget a megjelölt hivatal utján fizetteti ki. Azáltal tehát, hogy a kibocsátónak mód nyujtatik esetleg a bemutatási határidő letelte előtt is az ily csekket visszavonni, többrendbeli tévedés és hiba hozható helyre, illetve a hibás csekk ujjal pótolható. Az ebbeli forgalom zavartalan lebonyolitásának érdekét tartja szem előtt a javaslat rendelkezése, melyhez jogilag sem férhet szó, mert a csekk tulajdonkép átadás által még nem került az utalványos kezébe, tehát nem is jutott abba a stádiumba, a midőn az általános jogelvek szerint a csekk-ügylet már befejezetté válhatna. Az angol t. kivételével (75. § 2. bek.), mely a csekkek beváltását az utalványozottnak megtiltja, ha a kibocsátó a csekkben foglalt fizetési meghagyást visszavonja, a többi csekktörvényben ugyancsak a visszavonhatatlanság elve az uralkodó, habár e részben határozott rendelkezéssel nem is találkozhatunk; csupán a belga t. (5. §) tartalmaz (büntető) határozatokat a visszavonás esetére. Hogy ott, mint Franciaországban, a hol a csekkadás traditio gyanánt minősittetik, a visszavonhatatlanság elve uralkodó, az önként értetődik. Már a javaslatok nevezetesen a régebbi német javaslatok (a két braunschweigi ad II. 7., illetve 6.) a visszavonhatatlanságot kifejezetten hirdetik s a két kormányjavaslat (10. §) is a csekk visszavonásának semmiféle jogi hatályt nem tulajdonit.
A német birodalmi bank javaslata (9. § 2-ik pont) szintén ez elv mellett van, csakhogy a bemutatási határidő lejártával helyt ad a visszavonásnak. Az orosz javaslat (587. §) az ellenutasitást megengedi.
Jelen szakasz megállapitja a csekkbirtokos visszkereseti igényét mindazokkal szemben, a kik a csekkre kibocsátói vagy forgatói minőségben vezetett aláirásuk általa fizetésért szavatosságot vállaltak. Ez a szavatosság magából a papirból foly, mely a birtokosnak teljesen független, absolut igényt biztosit arra az esetre, ha az utalványozott a csekk kibocsátásában vagy továbbadásában rejlő fizetési igéret ellenére azt be nem váltaná. Maga az igény teljesen analog a váltószerü visszkereseti igénynyel, s az igazolt birtokost megilleti a kibocsátó és a forgatók ellen. A javaslat a visszkereseti igényt rendszerének egyik sarktétele gyanánt tekinti. A csekkbirtokos jogi helyzetét annak elnyerése az eddigi állapothoz képest jóval kedvezőbbé teszi; fokozza tehát a hajlandóságot, hogy a csekk a forgalomban fizetési eszközül elfogadtassék s igy bizonyára előmozditja ennek a fizetési módozatnak általános elterjedését is. A visszkeresetre a javaslat annál nagyobb sulyt fektet, mert a csekkbirtokost külön büntető intézkedésekkel nem védi a fedezetlen csekkek kibocsátása ellen; ennélfogva a fizetési müvelet sikeres befejezését a visszkeresetben foglalt és szigoritott jogformákkal védett igény érvényesithetésével kell biztositania.
Ezen igény rendszeresitésének hiányában a csekk mindeddig csak korlátolt körben mozoghatott, mert a kibocsátó és forgató szavatossága a csekk későbbi birtokosával szemben nélkülözte a szilárd jogi alapot; a csekkbirtokosnak a csekk be nem váltása esetében más eszköz nem állott rendelkezésére, mint hogy közvetlen előzőjével szemben visszatérjen a csekk kibocsátásának vagy továbbadásának alapjául szolgáló jogügyletre, kitéve magát az adós minél szélesebb körü védekezésének és a rendes peres eljárás hosszadalmasabb voltának. A visszkereseti igénynyel azonban a birtokos régi követelése mellé ennél sokkal erőteljesebb uj keresetet nyer, mely teljesen függetlenitve az alapul szolgáló jogviszonytól, tisztán a papir kibocsátásának tényén alapul, a melylyel szemben az adós védekezése csak szük korlátok közt mozoghat s a mely gyorsitott és szigoritott birói eljárás által mihamarább jogérvényessé is válik. S mivel a szerződési viszonyból eredő kereset alig állja ki a versenyt az absolut igénynyel, a csekkbirtokos is csak kivételesen fogja érezni annak szükségét, hogy követelése érvényesitésére az előbbit vegye igénybe. A forgató szavatossága önként foly a forgatmány jogi természetéből.
A javaslat a rendeletre szóló csekken előforduló forgatmányokra nézve ugy anyagi, mint alaki tekintetben a váltótörvény intézkedéseit recipiálja, de miként a váltónál (v. t. 12. § 2-ik bekezdés), ugy a jelen szakasz második bekezdése értelmében a csekknél is a forgatónak meg van adva az a joga, hogy a maga szavatosságát megfelelő megjegyzéssel kizárja. Az ujabb törvények kivétel nélkül megadják a visszkereseti jogot a kibocsátó és a forgató ellen, még pedig a váltótörvény határozatai szerint. Igy különösen az osztrák (15. §), a svájczi (836. §), az olasz (341. §), a román és a portugál (342., illetve 343. §) és a skandináv t. (15. §), a japán (533., 537. §) t. Azonosan rendelkezik az 1865-iki franczia törvény, a mennyiben (4. § 2. bekezdés) a Code de commerce váltójogi határozataira hivatkozik, különösen a mi a kibocsátó és forgatók szavatosságát illeti; ugyancsak a belga törvény, a midőn (3. §) az 1872-ik évi váltótörvényre utal; valamint az angol törvény 73. §-a, melyhez képest ebben az esetben a váltótörvény 47. § 2-ik bekezdése fog helyt. A régebbi német javaslatok (braunschweigi ad IV. 9. és V. 4; a mannheimi IV. 4. és V. 4. és a braunschweigi del. javaslat ad 4. és V. 4.) a váltótörvényre hivatkoznak; a birodalmi bank javaslata (11. §) a váltótörvény vonatkozó rendelkezéseit idézi. A két kormányjavaslat értelmében (13. §) a birtokosnak szavatolnak a csekk beváltásáért a kibocsátó és a forgatók, hacsak az utóbbiak a szavatosságot maguktól megfelelő megjegyzéssel (a n. v. 14. §) el nem háritják. E javaslatok (13. § 3-ik bekezdése) szerint továbbá a bemutatóra szóló csekknél is az, a ki nevét a csekk hátlapjára irja, a beváltásért szavatol.
Ez utóbbit az osztrák törvény kizárja, egyébként azonban (15. §-ában) kimondja, hogy a csekkbirtokosnak a kibocsátó és forgató módjára szavatol az is, a ki a csekket vagy forgatmányok valamelyikét mint kezes (per aval) irja alá.
Miként a váltótörvény (v. t. 41. §), a javaslat is a visszkereseti igény érvényesithetését két föltételhez köti. Mindenekelőtt kell hogy a csekk az előirt határidőn belül fizetés végett az utalványozottnál bemutatassék s másodszor kell, hogy a bemutatás ténye megfelelően igazoltassék. Az igazolásra nézve a javaslat három alternativ módozatainak ad helyet. A váltószerü óvással egyenértékü az utalványozottnak a csekkre vezetett nyilatkozata, vagy azon leszámoló hely tanusitványa, melynek leszámolási forgalmába a csekk belevonatott. Ez utóbbi két igazolási módozat mellett szól, hogy költséget nem igényelnek és kevésbbé körülményesek, mint az óvás.
Miután a nyilatkozatok tartalmát a javaslat előirja, félreértésektől sem lehet tartani; a gyakorlatban az utalványozottak köre is többnyire a bankokra fog szoritkozni, melyek részéről minden kétséget kizáró nyilatkozat várható. A nyilatkozat, illetve tanusitvány kiadására az illetők ugyan nem kötelezhetők, de másrészt ok sem igen lesz annak megtagadására, annál kevésbé, mert a fizetés megtagadása miatt a csekkbirtokost az utalványozott ellen kereseti jog meg nem illeti. Az óvás a bemutatási határidőn belül bármikor fölvehető, de legkésőbb a bemutatási határidőnek lejártát követő első köznapon kell fölvétetnie. Ugyanez áll természetesen a másik két igazolási módozat kiállitására nézve is. A visszkereset érdekében annak szükségét, hogy a csekk bemutattassék és a bemutatás és a be nem váltás ténye óvással igazoltassék, valamennyi csekktörvény elismeri és részben közvetlenül, részben közvetve kifejezésre juttatja; igy nevezetesen a franczia t. (4. §), a belga (3. §), az olasz (341. §), a svájczi (835. és 836. §), a skandináv t. (9. §). Az utóbbi helyt ad az igazolás azon módjának is, melyet az utalványozottnak a csekkre vezetett nyilatkozata képvisel. A javaslatával teljesen egyező az osztrák t. (16. §) rendelkezése.
A mi a külföldi javaslatokat illeti, a német birodalmi bank javaslata (12. §) szerint a be nem váltás óvás vagy pedig az utalványozottnak a csekkre vezetendő nyilatkozata által igazolandó. A két kormányjavaslat 14. § már azt mondja, hogy az igazolás különösen (tehát esetleg másképen is, pl. tanuk stb. által) történhetik: 1. a váltótörvény határozatainak (87., 88. 1-4., 6., 89. és 91. §-ai) megfelelő óvás, 2. az utalványozottnak a csekkre vezetett, aláirt és a bemutatás keltét tartalmazó nyilatkozata, 3. valamely leszámoló hely tanusitványa által.
A visszkereset fentartására szükséges cselekmények (16. §) elmulasztása ép ugy, mint az elévülés (18. §) folytán a csekk-kötelezettség csakis a csekkjogban gyökeredző okoknál fogva nem érvényesithető; azok jogfosztó hatálya azonban magát az alapul fekvő jogügyletet nem érinti s ehhez a csekkbirtokos még mindig visszatérhet. A felek megállapodhatnak ugyan abban, hogy a régi kötelem helyett uj kötelmet létesitenek s ekkor az eredeti jogügylet megszüntnek tekintendő, de rendes körülmények közt s különösen a kereskedelmi forgalomban meghonosodott szokások szerint a csekk kibocsátásának ily novatorius hatást tulajdonitani nem lehet.
A csekk rendszerint fizetés végett (zahlungshalber) s nem fizetés gyanánt (zahlungsstatt) adatik. A javaslat ezt különösen hangsulyozni kivánja. Ily értelemben a csekkfizetés csak föltételes s a birtokos követelési joga mindaddig függőben marad, mig az utalványozottnál kielégitést nem talált. Az utalványosnak meg kell kisérelnie, hogy a csekk bemutatása által pénzhez jusson. Ha a csekk beváltatik, e föltételes fizetés föltétlenné vált, ha ellenben a föltétel a csekk visszautasitása folytán nem teljesül s ez az előirt módon igazolást nyer, a birtokos régi igénye mellé visszkereseti igényt szerzett s választására van bizva, hogy a két kereset közül melyiket vegye igénybe.
Abban az esetben pedig, a midőn a csekkbirtokos a visszkereset fentartására szükséges cselekvényeket elmulasztotta, vagy visszkereseti jogát elévülni hagyta, reá nézve csupán a visszkereseti igény megy veszendőbe; az alapul fekvő jogviszonyból leszármaztatható köztörvényi követelést azonban tőle megvonni még ekkor sem lehet. Ahhoz a szigorubb fölfogásához, mely szerint ily esetben a csekkbirtokos az alapul szolgáló eredeti követelésétől is elesik s reá nézve már csak a kibocsátóval szemben a gazdagodási kereset marad hátra, a javaslat nem járulhat hozzá. Ez a sulyosbitott hátrány ugyanis nem felelhet meg a csekkügyletet létesitő felek akaratának, mely a csekk lényéhez képest, első sorban és mindenek fölött fizetésre czéloz.
Ha a czél: a csekk utján való fizetés el nem éretett, a felek közt a fizetés előtt fennállott jogviszony változatlan maradt s ha ebből folyólag a csekk átvevője igényt szerzett, ezt a sikertelen ügylet után is érvényesitheti. Az igény a csekk birtokosát az ellen illeti meg, a kihez közvetlen kötelmi viszonyban áll; legyen az akár a kibocsátó, akár a forgató, akár pedig egy közbeeső birtokos, mert az az igény nem a csekken, hanem a régi jogviszonyon alapul.
Viszont azonban az adóstól az esetben, ha a csekkbirtokos mulasztása folytán kárt szenvedett (pl. az utalványozott csődbe jut), megtagadni nem lehet, hogy ezt a veszteséget a csekkbirtokos igényével szemben mint ellenkövetelést érvényesithesse. Magától értetődik, hogy az adós az eredeti jogczim alapján csak a csekk visszaadása mellett kötelezhető, tekintve, hogy harmadik személy annak alapján az eredeti kötelezettség érvényesitése esetére is fölléphet. Lehet azonban, hogy azt a köztörvényi keresetet a csekkbirtokos bármely okból fogva nem érvényesitheti, lehet, hogy a csekkügyletet a felek közt köztörvényi viszony nem is előzte meg (pl. a birtokos a csekket egyszerüen mint árut szerezte meg), vagy hogy a köztörvényi viszony a csekkügylet előszerződése értelmében megszünt. Ekkor a kibocsátó mindenesetre alaptalanul gazdagodnék, ha a tényleg még fennmaradó csekkértéket megtarthatná. A javaslat tehát erre az eshetőségre való tekintettel a kibocsátó ellen a gazdagodási keresetnek ád helyet, abban az értelemben és terjedelemben, a mint azt a váltótörvény 90. §-a a kibocsátó és az elfogadó ellen megengedi. Az egyes csekktörvények többnyire csupán azokra a jogkövetkezményekre nézve intézkednek, melyek a csekk praejudikálása esetében a visszkereset szempontjából a csekkbirtokosra hárulnak; a csekk kibocsátásának vagy továbbadásának alapjául szolgáló jogviszony kérdését azonban nem érintik. A franczia t. (5. §) szerint a bemutatási határidő elmulasztásával a csekkbirtokos elveszti visszkereseti jogát a forgatókkal szemben s ugyancsak elveszti ezt a jogát a kibocsátóval szemben is, ha a fedezet a határidő leteltével az utalványozott ténye folytán veszendőbe ment. Szószerint igy rendelkezik a belga t. (4. § 3-ik bekezd.).
Az olasz t. 343. §-a kimondja, hogy a birtokos elveszti a forgatók elleni keresetét s elveszti a kibocsátó ellen is, ha a határidő letelte után a megfelelő összeg fölött való rendelkezhetés a letéteményes ténykedése következtében megszünt. Hasonlóképen a román és a portugál t. (342. illetőleg 343. §) A svájczi t. (835. §) szerint, ha a csekk az előirt időn belül be nem mutattatik, a visszkereseti jog megszünik a forgatók, valamint a kibocsátó ellen is, a mennyiben az utóbbi a bemutatás elmulasztása folytán az utalványozottal szemben veszteséget szenvedett; a kötelmi jogról szóló t. 815. §-a továbbá a gazdagodási keresetet statuálja. Végre az angol t. (74. § 1.) ugy intézkedik, hogy ha a csekk kiadása után megfelelő időben fizetés végett be nem mutattatnék, a kibocsátó csak annyiban mentesittetik, a mennyiben a késedelem által károsul. A javaslatok közül a braunschweigi (IV. 4.), a mannheimi (IV. 4.) és a braunschweigi del. jav. (IV. 4.) akképen rendelkeznek, hogy a visszkereseti igény a forgatók és az előzők ellen, a kibocsátót beleértve, megszünik, ha azok bebizonyithatólag kárt szenvedtek, mig a két kormányjavaslat (19. §) a váltótörvénynyel egyezően kimondja, hogy ha a kibocsátó visszkereseti kötelezettsége az idejében való bemutatás elmulasztása vagy elévülés folytán megszünik, a csekk birtokosával szemben csak annyiban marad kötelezve, a mennyiben ennek kárával gazdagodnék.
Azt, hogy a csekkbirtokos akár a visszkereset rendes megszerzése után is, akár pedig a csekk praejudikálása vagy a visszkereseti igény elévülése esetében az alapul szolgáló jogviszonyra visszatérhet, csupán az osztrák törvény fejezi ki (19. §); azonfelül a skandináv törvény, melynek 12. §-a szerint ha a visszkereseti jog elévült vagy ha az ennek fenntartására szükséges cselekmények elmulasztattak, a váltótörvény 93. §-a nyer alkalmazást, ez pedig megadja a váltóbirtokosnak a jogot, hogy az elévült vagy más uton elveszett váltókövetelést, mint közönséges pénzkövetelést érvényesithesse a váltóadás ellen.
A csekk közvetitette fizetési forgalom életeleme a gyors lebonyolitás, mely érdek kivánatossá teszi, hogy a csekkügyletből eredő kötelezettségek sokáig függőben ne maradjanak. E körülmény rövid elévülési időt tesz indokolttá, még pedig első sorban a visszkereseti igények tekintetében. A javaslat e visszkereseti igények elévülési idejére nézve a váltótörvényben (v. t. 85. és 86. §) megállapitott határidőket recipiálja (elhagyásával a tizennyolcz hónapi határidőnek és nem vetve ügyet a visszkereső lakhelyére). Eltér csupán az elévülés kezdetének számitására nézve, a mennyben a birtokos ellen az elévülési időt nem az óvás felvétele napjával tekinti megkezdettnek, mely óvás természetesen a csekkre alkalmazva az utalványozott nyilatkozata vagy valamely leszámoló hely (8. §) tanusitványa pótolhatja, hanem mint megfelelőbbet a bemutatásra rendelt határidő lejártát tekinti annak az időpontnak, melytől az elévülés számitandó. Az elévülést illetőleg a legtöbb csekktörvény és javaslat a váltójog szabályaira hivatkozik. Igy különösen a belga törvény (3. § öt év a vt. 82. §-a szerint), a svájczi (836. §, hozzá a 803. §); a portugál (343. és 339. §), mely utóbbi szerint a váltóra vonatkozó összes keresetek az esedékességtől számitott öt év alatt elévülnek. A franczia (4. §) és az olasz (341. §) törvények határozott rendelkezést a jelzett irányban ugyan nem tartalmaznak, mindazonáltal Francziaországra nézve a Code de commerce 189. §-ában előrelátott öt évi elévülési idő tekinthető érvényesnek s Olaszországban az elévülési idő öt év a kibocsátó és 10-30 év az utalványozott ellen.
Az angol váltótörvény külön szintén nem rendelkezik, hanem a 100. § 2-ik bekezdésében egyszerüen a hat évi elévülési időre utal. A skandináv t. (11. §) ugyancsak a váltótörvényt idézi, melynek 73. §-a nyer az elévülés tekintetében alkalmazást (6 hó, illetve 1. év). A németalfödi javaslat 6. §-ában a váltótörvény 88-90. §-aira utal, ezek szerint az utolsó birtokos (88. §), illetve forgató (90. §) visszkereseti igényei a kibocsátó és az előzők ellen hat hónap, illetve egy év alatt évülnek el a fizetési hely, illetve a forgató lakhelye szerint. A régebbi (braunschweigi, mannheimi ad V. 4.) német javaslatok szintén a váltótörvény határozataira hivatkoznak; a német birodalmi bank javaslatának 14. §-a értelmében a visszkereseti igények a kibocsátó és az előzők ellen a bemutatási határidő lejártától számitva 3, illetve 6 hónap alatt évülnek el, a szerint, a mint a csekk Európában vagy másutt fizetendő. Ezzel egyezők a két kormányjavaslat (18. §) rendelkezései, de azzal a módositással, hogy az elévülés a birtokos ellen a bemutatási határidő lejártával, a forgató ellen, ha a kereset beadása előtt fizetett, a fizetés napjától, különösen pedig a kereset beadásának kezdődik.
Ugyan ezen javaslatok 21. §-a értelmében a birtokos keresete az utalványozott ellen (10. §), továbbá a kártéritési kereset az elszámolásra való záradék figyelmen kivül hagyása és az elszámolási kötelezettség esetében (11. és 12. §), végre a gazdagodási és fedezet hiján való kártéritési kereset (19. és 20. §) a csekk kiállitásától számitott egy év alatt évül el. Az osztrák törvény (18. §) hasonlóképen rendelkezik, vagyis a visszkereseti igények elévülési ideje a kibocsátó és az előzők ellen a szerint, a mint a csekk Európában vagy másutt fizetendő, 3, illetve 6 hó s kezdődik az elévülés a birtokos ellen az óvás fölvétele, illetve a bemutatást igazoló és a 16. § 2-ik pontjában felsorolt cselekvények megtétele napjával, a forgató ellen pedig a fizetés napjával, ha még a kereset kibocsátása előtt fizetett, különben a kereset kézbesítése napjával. Az alapul szolgáló jogviszonyból eredő igény, mint szerződési kereset a rendes elévülési idő alá esik; ugyanez áll a kibocsátónak az utalványozott ellen a csekkszerződés alapján emelhető igényei (14. §) elévülésről, kivéve, ha a kereset kártéritési igény jellegével bir, a mikor is az o. p. t. k. 1489. §-ában megállapitott három évi speciális elévülési időnek van helye; azonos az elévülési idő azon kártéritési igény tekintetében, mely az utalványozott ellen az elszámolási záradék figyelmen kivül hagyása miatt emelhető (22. §), valamint azon kereset szempontjából, mely a kibocsátó ellen elégtelen fedezet miatt (23. § végső bekezdése) indittatik; számitva a három évet azon időponttól, a midőn a károsultnak a kár tudomására jutott, ha azonban ez tudomására nem jutott, az igény csak 30 év alatt évül el.
A csekk elvesztése a birtokosnak az utalványozotthoz való viszonyát tekintve, a csekknek dishonorálását kell, hogy maga után vonja; az utalványozott a 9. § értelmében csakis a csekk kiszolgáltatása ellenében fizethet. Másrészt a csekkszerződésben vállalt kötelezettségénél fogva s különösen a 21. § 4. és 11. pontjaiban következik, hogy az utalványozott, amennyiben a papir tartalma szerint igazodó külső legitimatio számbavételével fizetett, a csekk elvesztése esetében is kötelezettsége alul szabadul, s az elvesztésről nyert értesités daczára jogosan a fizetést csak attól tagadhatja meg, ki maga is a csekk kiadására kötelezhető azért, mert annak megszerzésénél rosszhiszemüség vagy vétkes gondatlanság terheli.
Más elbirálás alá esik a csekk elvesztésének ténye, ha a csekkbirtokosnak a kibocsátóhoz és forgatókhoz való viszonya szempontjából tekintjük, kik t. i. vele szemben magából a papirból abstract kötelezettséget vállaltak. A csekknek mint ilyetén kötelezettségi okmánynak természete tulajdonkép azt vonja maga után, hogy a papir elvesztésével a csekk birtokosa a papirból származó követelését is elveszti. Méltányossági okok javasolják azonban, hogy miként a váltónál, ugy a csekknél is nyujthassék mód a birtokosnak, hogy bizonyos föltételek mellett követelését a papir nélkül is érvényesithesse. A javaslat a csekk elvesztése esetében a birói megsemmisités rendszerét alkalmazza, azt az eljárást tehát, mely nálunk más értékpapirok elvesztése esetében is követtetik. Magára az eljárásra nézve a javaslat lehetőleg a váltótörvény nyomdokain halad (a mit különben a K. T. 298. §-a a kereskedelmi utalványokra nézve is előir), természetesen a csekkügylet sajátos jellegének és lebonyolitási módjának számbavételével.
A 19. § csak kevéssé tér el a v. t. 77. §-ában foglaltaktól, melyeket annyiban módosit, hogy az igénybejelentési határidőt 45 nap helyett 30 napban állapitja meg s hogy e határidő számitásának általános kezdetéül a hirdetménynek a hivatalos hirlapban első megjelenését követő napját rendeli. Minthogy pedig a csekk elvesztésénél rendszerint veszély forog fenn, a betiltást a javaslat megfelelő elővigyázati rendszabályok mellett akkor is megengedi, ha a csekk elvesztése még nem is tétetett valószinüvé. A 20. § első bekezdésében foglalt intézkedés indokolására felemlitendő, hogy a javaslat a német kormányjavaslatokkal (24. §) egyezően a csekk kibocsátóját princzipális fizetési kötelezettsége tekintetében azonositja az idegen váltó elfogadójával, illetve a saját váltó kibocsátójával, miért is a csekktulajdonosnak, ha birtokából a csekk ki is esett, megengedi hogy visszkereseti igényét a megsemmisitési eljárás folyamatba tétele után érvényesithesse, természetesen csak akkor, ha ennek az igénynek feltételei a 16. § értelmében fenforognak.
A váltótörvény 78. §-ának első bekezdésével egybehangzóan tehát ily csekktulajdonos, ha a megsemmisitésig kellő biztositékot nyujt, fizetést, ily biztositék nélkül, pedig csak azt követelheti, hogy a kibocsátó a megfelelő összeget birói kézhez tegye le. A visszkeresetre kötelezett forgatók ellen a megsemmisitési eljárás alapján ezzel az igénynyel fellépni épp oly kevéssé lehet, mint az olyan csekk kibocsátója ellen, mely bemutatás előtt vagy praejudikálás után veszett el. A külföldi törvényhozást tekintve, az osztrák (21. §) és a skandináv (13. §) törvények adott esetekben, megsemmisitési eljárásnak adnak helyet. Ellenben Angliában és Francziaországban a törvények külön megsemmisitési eljárást nem ismernek. Az előbbi államban a csekknek a v. t. 75. §-ában kijelentett visszavonhatósága módot nyujt, hogy az utalványozott a csekk elvesztése esetében fizetést ne teljesithessen; másrészt azonban a birói határozattal a fizetés letiltható, illetve megfelelő biztositék mellett a kibocsátó csekkmásodlat kibocsátására kötelezhető.
Francziaországban pedig az 1865. évi csekktörvény 4. §-ának második bekezdése alapján a Code de commerce 149. és következő szakaszai alkalmazást; a csekkbirtokos tehát az utalványozottnál a fizetés ellen tiltakozással (opposition) élhet s megfelelő biztositék és tulajdonosi minőségének igazolása mellett birói rendelvényt eszközölhet ki, melylyel az utalványozottnak a fizetés meghagyatik. Olaszország (341. §), Svájcz (836. §) a váltótörvénynek a megsemmisitési eljárásra vonatkozó szabályait alkalmazzák. A javaslatok közül a braunschweigi, mannheimi és braunschweigi deleg. ért. javaslatok (V. ad. 5.) a váltótörvény határozatait az elveszett csekkekre is alkalmazandóknak rendeli. A német kormányjavaslatok (24. §) értelmében az elveszett csekknek megsemmisitése a polgári perrendtartás 837. és következő szakaszai értelmében történik, azzal, hogy a megsemmisitési határidő két hó (hat hónap helyett, 847. §). A megsemmisitési eljárás után a csekkbirtokos, a ki a csekket idejében bemutatta, de fizetést az utalványozottnál nem nyert, a kibocsátótól a csekk semmissé nyilvánitásáig az összeg fizetését (biztositék mellett), különben pedig letétbe helyezését követelheti, a szövetségtanács javaslata (25. §) továbbá ugy rendelkezik, hogy a jogosult inditványára a megsemmisitési eljárás meginditásával a csekk beváltása az utalványozottnál betiltható és pedig biztositék mellett az elvesztés s a polgári perrendtartás 840. § 2. p. megjelölt ténykörülmények valószinüvé tétele nélkül is.
A váltójog egyes határozatainak a csekkre való alkalmazhatóságát már a két okirat anyagi és alaki joga közt fennálló számos rokon vonásnál is, valamennyi csekktörvény és javaslat elismeri és hirdeti. Maga az alkalmas törvénytechnika szempontjából történhetik vagy az illető váltójogi határozatok felsorolásával (franczia t. 4. §, belga t. 3. §, olasz t. 341. §, skandináv t. 3. §, osztrák t. 7. § 17. §, 20. §, német k. javaslat 6., 15-18. §) vagy pedig ugy hogy az idegen váltóra vonatkozó határozatok a csekkre nézve annyiban irányadóul jelentetnek ki, a mennyiben a csekktörvény szabályaival ellenkezésben nem állanak (angol t. 73. §, svájczi t. 836. §) A javaslat az előbbi módozatot követi. A jelen szakaszban felsorolt egyes pontok kapcsán azonban szükségesnek látszik az alábbiakat külön kiemelni.
A javaslat 1 § 2. pontja kijelölte azoknak körét, a kik a törvénynél fogva az u. n. passiv képességgel fölruházandók, vagyis azzal a képességgel, mely szerint csekk-szerződés által kötelezettséget vállalhatnak az iránt, hogy valamely csekkben foglalt fizetési meghagyásnak mint utalványozottak megfeleljenek. A javaslat a váltótörvény 1. és 2-ik szakaszainak átvételével viszont a cselekvő csekk-képességet kivánja megállapitani, illetve azt a képességet, melynél fogva valaki jogérvényes csekknyilatkozatot tehet s mint ilyen a váltói kötelezettséggel azonos elbirálás alá eső csekk-kötelezettséget vállalhat. Ugyanaz a fogalom tehát, mely a váltóra való tekintettel „szenvedő” képességnek neveztetik, a csekk szempontjából „cselekvő” képességül jő számba.
A váltótörvénynek a forgatmányra vonatkozó szakaszai közül a javaslat a 14. §-t nem vélte átveendőnek, mert intentióival ellenkezik, hogy a csekk forgási tartama a bemutatási határidőn tul meghosszabbithassék. Ellenben helyt ad a 15. §-ban előrelátott meghatalmazási forgatmánynak, mint a mely a csekkforgalom szükségleteinek megfelel mindazokban az esetekben, a midőn a csekkbirtokos bankárját kivánja megbizni a csekkösszeg fölvételével. Az elfogadásról szóló 17-9. §-ok teljesen mellőztettek, miután a csekknél, miként a javaslat 6. §-ából kitünik, az elfogadó nyilatkozatnak helye egyáltalában nincsen. Ugyanaz áll a fizetési határnapra vonatkozó 30-35. §-okból, miután a csekk mindenkor látra fizetendő (4. §). Fölöslegesnek tartotta a javaslat az óvás elengedésére vonatkozó 42. § átvételét, mert a 16. §-ban foglalt rendelkezésekkel amugy is módot nyujt a csekkbirtokosnak, hogy az óvást és az ezzel járó költségeket kikerülhesse.
Kihagyta a javaslat a visszváltó intézvényezéséről szóló 53. §-t, melynek alkalmazása a csekkre már ennek természeténél és a fedezet követelményénél fogva sem lenne helyén. Kimaradtak továbbá a váltótörvénynek a szükségbeli utalványozottra és a kezességre vonatkozó rendelkezései, mint a melyek csak nehezen hozhatók összhangzásba a csekk-ügylet alapgondolatával: a fedezet nyujtotta biztositék követelményével. Figyelmen kivül kellett végül hagyni a váltók többszörözésére vonatkozó szakaszokat is (70-76. §), miután a gyakorlat csekkmásodlatok kiállitásának szükségét eddig nem igazolta; a másodlatoknak pedig az elfogadói nyilatkozat kizárása folytán létalapuk nem igen van.
A kérdés, hogy valamely hamis vagy meghamisitott csekk beváltásából eredő kért ki tartozzék viselni: a kibocsátó-e vagy pedig az utalványozott, kétségkivül a legvitásabbak egyike. Ma már általában tulnyomónak mondhat az a nézet, hogy e kérdést a csekktörvénynek meg kell oldania s a döntést nem szabad az érvényben lévő kártéritési jog szabályozása alá bocsátania. A csekkforgalom nagyarányu megnövekedésével párhuzamban természetszerüen emelkedik a csekkhamisitások száma s a jogbiztonság érdeke kivánatossá teszi, hogy a szavatosság és felelősség megosztására nézve határozott törvényes rendelkezést álljon fenn, annál is inkább, mert az idevágó birói döntvények sok ellenmondást és eltérést tartalmaznak s a jelen állapot mellett a csekkszerződésekben az utalványozott bankok részéről a szavatosságra nézve gyakran sulyos feltételek köttetnek ki, melyek alig alkalmasak a csekkforgalom élénkitését előmozditani.
A törvény által megoldandó problema sulypontja tulajdonkép annak eldöntésén nyugszik, hogy a hamis vagy meghamisitott csekkek beváltása folytán előállott kár kinek hátrányára szolgáljon abban az esetben, ha mulasztás vagy más vétkesség a felek (illetve közegeik) egyikét sem terheli, mert csak természetes, hogy azon esetek elbirálására, a midőn a mulasztás vagy más vétkesség az egyik vagy másik félre, illetve mindkettőre határozottan rábizonyitható, az általános magánjogi elvek elegendő támpontok nyujtanak. A javaslat e részben elfoglalt elvi álláspontja, hogy t. i. a jelzett esetben a hamisitás veszélye szabály szerint az utalványozottra nehezedjék s a kibocsátóra csak annyiban, amennyiben az utóbbi részéről vétkesség forog fenn, összhangzásban áll az elméletben és gyakorlatban e részben addig kifejezésre juttatott nézetekkel. A megoldásnak ez a módja felel meg egyedül a csekk intézményébe vetett bizalomnak s igy magának a csekkforgalom előbbre vitele érdekének, mert kétségtelen, hogy ha a kibocsátó saját vétkessége nélkül kényszerittetnék a csekkhamisitásokból eredhető károk viselésére, ugy ez nagy mértékben elriasztólag hatna a közönség ama részére, mely máskülönben a csekk utján való fizetéseket fölkarolná.
Másrészt a felelősségnek az utalványozottra való háritása, tekintve az utalványozott szerepét rendszerint betöltő bankok nagyobb tőkeerejét, az üzemükben létesitett tökéletesebb ellenőrzési berendezéseket, s végre azt a szempontot, hogy a fizetésközvetitési hivatásából kifolyólag az üzleti esélyekkel együtt járó koczkázat is tulajdonkép az utalványozottnak kell vállalnia, a méltányossági és a gazdaságpolitikai tekinteteknek leginkább megfelelő megoldás gyanánt kinálkozik. A javaslat elvi álláspontjához képest tehát a kibocsátó a keletkezett kárért csak abban az esetben felelős, ha a hamisitás vagy meghamisitás tekintetében őt vétkesség terheli. A kibocsátó szavatossága azonban nem volt korlátozható csupán azokra az esetekre, a midőn a vétkesség csakis őt terheli, hanem kiterjesztendő volt azon alkalmazottjainak vétkességéből előálló káresetekre is, kiket ő a csekkek kezelésével megbizott; álljanak elő a káresetek akár azáltal, hogy a hamisitásra vagy meghamisitásra az ily alkalmazottak vétkessége adott alkalmat, akár pedig az által, hogy a hamisitást vagy meghamisitást maguk az alkalmazottak követték el. A kibocsátó szavatossága terjedelmének ilyetén kibővitését vagyis azt, hogy a kibocsátó ily esetekben is feltétlenül, tehát tekintet nélkül arra, hogy őt magát vétkesség terheli vagy sem, számos nyomós szempont indokolja.
A modern csekkforgalom ugyszólván kizárólag külön ürlapok utján bonyolittatik le, melyeket rendszerint az utalványozott szolgáltat ki a kibocsátónak. Midőn ez ürlapok kezelését a kibocsátó alkalmazottjára bizza, kétségtelenül kell, hogy ennek kiválasztásánál, tekintve a csekk kényes természetét, a rendesnél nagyobb körültekintéssel járjon el, illetve az arra bizott üzleti kezelés fölött a szokottnál is éberebb felügyeletet gyakoroljon. Ebbeli kötelessége figyelmen kivül hagyásának lesz tehát betudandó, ha az alkalmazott a rábizott csekkürlapokkal való hamisitás vagy meghamisitás tényét akár közvetve, akár közvetlenül előidézi; az ezzel járó koczkázat is ennélfogva jogosan a kibocsátó által viselendő. E mellett bizonyos az is, hogy a jelzett esetek bekövetkeztével a connexitás épp a kibocsátó, nem pedig az utalványozott üzemével áll fenn s az utóbbira mindenesetre oly veszély hárittatnék, melynek elejét venni egyes esetekben a legnagyobb gondosság kifejtése mellett sem volna képes. Méltánytalan volna ezek folytán az utalványozottat, a ki a beváltás körül teljes diligentiával járt el, felelőssé tenni oly kárért, mely csakis a kibocsátó üzleti szolgálatában rejlő körülmények által vált lehetségessé s melynek megakadályozása egedül a kibocsátónak s nem az utalványozottnak állott módjában.
Tulmenni azonban ezen a határon és - mint több oldalról kivánják - a kibocsátót nemcsak a csekkek kezelésével megbizott, hanem kivétel nélkül minden alkalmazottjának cselekedeteiért tenni felelőssé, bizonyára ellenkeznék magának a csekkforgalomnak érdekeivel. Az ily határozat ugyanis fölötte egyenetlen eltolódását jelentené a csekkszerződő felek jogi helyzetének, mely tulságosan a kibocsátó hátrányára, illetve az utalványozott javára szolgálna s lényegesen zavarná a szavatosságban tartás kivánatos egyensulyát. Hogy pedig a törvény ebbeli intentiója kellőképpen megóvható legyen s a felek közt netán létrejött magánmegállapodások által ne alteráltassék, szükségesnek mutatkozik annak kimondása, hogy a szóban forgó szakasz rendelkezésével ellenkező megállapodás, mely az utalványozottra nézve előnyösebb helyzetet teremtene, hatálytalan.
A mi a kérdésnek külföldi jogállását illeti, kiemelendő, hogy e részben inkább a birói joggyakorlat kapcsán létrejött decisiókról, semmint positiv törvényes szabályokról lehet szó. Az angol gyakorlatban fennáll az az alapelv, hogy a hamis vagy meghamisitott csekk beváltásától eredő kár az utalványozott bankot terheli, méltánytalannak tartatván, hogy a kibocsátó oly akaratnyilvánitásból kifolyólag köteleztessék, mely nem tőle származtatik. Csakis a crossingban történt hamisitás esetében hárithatja el a bankár a törvény határozott rendelkezése folytán (79. §) a szavatosságot, ha jóhiszemüen és a kellő gondosság mellett fizetett. Hasonló elvi álláspontot foglal el a svájczi birói gyakorlat és az olasz jogszolgáltatás. Ellenben a franczia gyakorlatban a kérdés vitás.
Nem egy oldalról az utalványozottat, a ki hamis csekket váltott be, a nélkül, hogy mulasztás rá volna bizonyitható, fölmentik a féllel szemben való kötelezettsége alól. Az elmélet (különösen Unger: Handeln auf framde Gefahr; Cohn: Endemann-féle Handbuck des Handels-, See- und Wechselrechtes, 1165. old.: U. a.: Zeitschrift für vergleich. Rechtswissenschaft XII. köt. 122. old.) megkülönböztet oly csekkek közt, melyeken a kibocsátó aláirása hamis, a szöveg azonban valódi s oly csekkek közt, melyeken a kibocsátó aláirása valódi s a szöveg van meghamisitva. Az első esetben az elmélet szerint rendesen az utalványozott viseli a kárt, még akkor is, ha jóhiszemüleg és kellő gondossággal járt el, a kibocsátó pedig csak kivételesen, ha t. i. őt különösen a csekk-könyv megőrzése vagy más szerződésellenes hanyagság folytán mulasztás terheli. A másik esetben, a midőn a csekk tartalma van meghamisitva, az elmélet szerint a kárt az viseli, a kit a mulasztás terhel, akár a kibocsátás, akár a csekk őrzése, akár pedig a beváltás körül. Ha a mulasztás senkit sem terhel, szigoru tudományos álláspont szerint a kibocsátó tartoznék a kárt viselni, azonban számos, főleg közgazdasági szempont szól a mellett, hogy ez esetben a kár az utalványozottra hárittassék.
A most kifejtett elvek természetesen csak annyiban érvényesek, a mennyiben azokat az érdekelt felek (utalványozott és kibocsátó) közt létrejött külön megállapodások, melyeket az emlitett jogok többé-kevésbbé irányadókul elismernek, nem módositják, a mi a mindennapi életben tényleg meg is történik. Maguk a csekktörvények a szóban forgó kérdésben közvetlen rendelkezéseket általában nem tartalmaznak, hanem többnyire csak a váltótörvényre, illetve ennek azokra a határozataira utalnak, melyek a hamis és hamisitott aláirásokra vonatkoznak (l. javaslat 21. § 12. p.); igy nevezetesen az olasz t. (341. §) szerint a „hamis vagy hamisitott aláirások” a váltótörvény 327. és 328. § szerint itélendők meg; a svájczi t. (386. §) értelmében a váltótörvény 801. és 802. §-ai nyernek alkalmazást, e 802. § pedig az okirat tartalmának meghamisitása esetére rendeli, hogy azok, a kik az okiratot ennek megváltoztatása vagy hamisitása után irták alá, a megváltozott tartalomhoz képest szavatolnak, kétség esetén az vélelmeztetik, hogy az aláirás az okirat tartalmának megváltoztatása előtt történt.
A német javaslatok általában a német váltótörvény (75. és 76. §-ai) álláspontjára helyezkednek; egyszerüen arra hivatkoznak a mannheimi és braunschweigi deleg. ért. javaslatok (V. ad 5.); a német birodalmi bank javaslata (17. §) kimondja, hogy oly csekkből, melyen a kibocsátó vagy valamely forgató aláirása hamisitva van, azok maradnak kötelezve, a kiknek aláirása valódi. Szószerint egyezik ezzel a két kormányjavaslat (22. §). Részletesebb intézkedéseket foglalnak magukban az argentinai t. 809. és 810. szakaszai s hozzá a 801. és 808. §-ai. Az idézett törvény 809-ik szakasza kimondja, hogy a csekk hamisitása esetén az utalványozott bank tartozik a kárt viselni: 1. ha a kibocsátó aláirása szembeszökően hamis; 2. ha a csekk azokat a változásokat mutatja, a melyek a 808. §-ban felsorolvák; (ez a 808. § pedig rendeli: „ha nyilvánvaló, hogy a csekk a keletet, a sorszámot, az összeget, a pénznemet és a kibocsátó nevét illetőleg hamisan kiállitva, meghamisitva, kivakarva . . . van”; 3. ha a csekk nem tartozik a kibocsátónak a 801. §-nak megfelelően átadott csekk-könyvecskéhez. Viszont a 810. § értelmében a kibocsátó viseli a kárt: 1. ha aláirása egy vagy több csekken, melyeket a bank elfogadott, meg van hamisitva s e hamisitás határozottan föl nem ismerhető; 2. ha a csekket a kibocsátó egy alkalmazottja vagy oly személy irta alá, a ki annak czégét valódi csekken használni szokta.
Határozott állást foglal el a kártérités kérdésében az osztrák csekktörvény, midőn (20. § 4. p.) kimondja, hogy „valamely hamis vagy hamisitott csekk beváltásából eredő kár a hamis csekk állitólagos kibocsátóját vagy a hamisitott csekk kibocsátóját sujtja annyiban, a mennyiben a hamis kiállitás vagy hamisitás tekintetében e személyeket mulasztás terhelni, vagy a hamisitást vagy meghamisitást a csekkek kezelésénél foglalkoztatott alkalmazottjuk követték el; különben az utalványozott tartozik a kárt viselni s eltérő megállapodásnak jogi hatálya nincsen. ”
A fenti szövegezés többrendbeli változtatásnak eredménye. Az osztrák első javaslat eredeti szövege igy hangzott: „Ha az utalványozott egy hamis vagy hamisitott csekket beváltott, ugy a hamis csekk állitólagos kibocsátójának csak annyiban felelős, a mennyiben a csekk beváltásakor nem járt el jóhiszemüleg vagy pedig a kellő gondosságot nem fejtette ki. ” Ezen szövegezés szerint tehát a kibocsátó szavatossága lett volna szabálynak tekintendő. E rendelkezésnek törvénybeiktatását - ámbár az a bankokra nézve előnyösnek volt mondható - az 1894-ben megtartott szaktanácskozmányon éppen a bankok képviselői ellenezték, főleg azt hozván fel indokul, hogy az könnyen a közönségnek a csekkügyektől való elidegenitését eredményezhetné. Ennélfogva az 1895-ben a képviselőház elé terjesztett módositott javaslat elvileg az utalványozott szavatosságát állapitotta meg s a kárt csak arra az esetre háritja a kibocsátóra, ha őt a hamisitás tekintetében mulasztás terheli.
A javaslat indokolása a hamis jog vagy hamisitott csekk beváltását a pénztári kezeléssel járó forgalmi esélynek (Betriebsunfall) minősiti, mely iparszerüen folytatott üzemtől el nem választható. Ezt a megoldást azonban szintén több oldalról kifogásolták azzal, hogy a szavatosságot a kibocsátó és utalványozott között nagyon egyenlőtlenül osztja meg s hogy különösen az utalványozott minden gondosság és elővigyázatosság daczára ugyszólván védtelenül áll a kibocsátó alkalmazottjai által bekövetkezhető visszaélésekkel szemben. Ehhez képest az 1905. évi ujabb javaslat a kibocsátó szavatosságát kiterjesztette arra az esetre is, ha a hamisitást a csekkek kezelésére meghatalmazott alkalmazottjai követték el, majd a képviselőház közgazdasági bizottságának javaslatára ez a szavatosság arra az esetre is kiterjesztetett, a melyben a hamisitást a csekkek kezelésénél foglalkoztatott (bár a csekk utján való rendelkezésre fel nem hatalmazott) alkalmazottak követték el.
Ilykép az utalványozott nemcsak a kibocsátó mulasztása esetére van védve, hanem a kibocsátónak a csekk körül foglalatoskodó alkalmazottai által elkövethető visszaélések ellen is. Vagyis az osztrák törvény elvileg szintén az angol jog talaján áll, az utalványozott szavatosságát azonban annyiban megszoritja, hogy a kibocsátót a saját vétkessége esetén kivül a csekk kezelése körül foglalkoztatott alkalmazottjai ténykedéseért is feltétlenül felelőssé teszi.
Az állam, midőn a csekkekre bélyegilletéket ró ki, tulajdonkép megadóztatja azt a müveletet, illetve jogcselekményt, melyet a csekk közvetit. E pénzügyi teher nagysága tekintetében azonban a csekk általában kedvezményes elbánásban részesül; a csekk után tulnyomó részben, az összegre való tekintet nélkül, alacsony fix illeték jár, vagy éppen teljes bélyegmentesség biztosittatik számára.
Ez az enyhébb elbánás a csekk jellegére és czéljára vezethető vissza. Természeténél fogva a csekkügylet csupán fizetési módozatot jelent s annál nagyobb bélyegösszeggel való megterhelése annál kevésbbé volna indokolt, mert azok a jogcselekmények, melyek a csekk kibocsátásának alapját képezik, egyik vagy másik formában már amugy is meg vannak adóztatva, nem is szólva arról, hogy a csekk rövid, alig néhány napra terjedő életet folytat és gyors beváltás felé siet. Másodszor - s ez a főszempont - a csekk a letétüzletben gyökeredzvén és a giró- és clearingrendszerrel kapcsolatban a fizetési eszközökkel való nagymérvü takarékoskodást tevén lehetővé, gazdasági és pénzpolitikai szempontból annyi előnyt nyujt, hogy fölötte indokolt elterjedését mindenképen előmozditani.
Az államnak ezt az álláspontját a csekkbélyeg összegére nézve életbeléptetett tételes intézkedések által csaknem mindenütt igazolva látjuk. Anglia a csekkre, bármily nagy összegről is szóljon, az 1858 május 24-iki törvény alapján darabonkint egy penny fix illetéket ró ki, föltéve, hogy a csekk kelettől, illetve láttól számitva legfeljebb 3 napig forog; mihelyt határidőt tüntet föl, már a váltóbélyeg sulya alá esik. Németország az 1869 junius 10-iki törvény alapján teljes illetékmentességet biztositott a csekknek, föltéve, hogy ez bankokra szól, fedezet ellenében, melyre hivatkozni kell az okmány szövegében, bocsáttatik ki, látra fizetendő és elfogadvány nélkül marad.
Ugyanily kedvezmény áll fenn Oroszországban csak azzal a kikötéssel, hogy a csekk az utalványozott ürlapján állittassék ki; hasonló elbánásban részesiti Belgium az olyan csekket, mely (az 1873 junius 20-iki törvénynek megfelelően) fedezet ellenében bocsáttatik ki és a törvényszerü bemutatási határidőn belül (helyi csekk 3 nap, helyközi csekk 6 nap) kerül kifizetésre. Francziaországban az 1874 február 19-iki törvény alapján a helyi csekkek 10 cent., a helyközi csekkek 20 cent. illeték alá esnek; föltéve, hogy az 1865. és 1874-ik évi csekktörvények szabályainak megfelelnek. Olaszországban az 1887 julius 14-iki törvény szerint darabonként 10 cent. a bélyegilleték. Végre Ausztriában az uj csekktörvény (25. §) szerint a törvényes kellékeknek megfelelő, ürlapon kiállitott csekk, amennyiben belföldön fizetendő, 4 fillér bélyegilleték alá esik; az olyan csekk pedig, mely a törvényes kellékeknek szintén megfelel, de külföldön fizetendő, 10 filléres bélyegilletékkel, minden más csekk a pénzszolgáltatásra irányuló kereskedelmi utalványra nézve megállapitott bélyegilleték rovatik meg. A tapasztalat mutatja, hogy ez aránylag csekély fix bélyegteher a csekkforgalom elterjedésére befolyást alig gyakorolt, illetve, hogy az ebbeli forgalom ama teher daczára jelentékeny fejlődést vehetett.
Ha már, most a hazai viszonyokat vesszük számba, mindenekelőtt kiemelendő, hogy bélyegcodexünknek már 1868. évi kiadásában is benfoglaltatik az illetéki dijjegyzék 59. tételének 2. pontjában olvasható azon intézkedés, hogy a „chequek vagyis utalványok oly intézetekre, melyek alapszabályaik értelmében pénzeknek idegen számára való átvételére jogositvák, azon esetben, ha a chquek a pénzletevő által az intézet részéről adott ürlapon kiállittattak, darabonkint 2 kr. (4 fillér) állandó illeték, különben pedig az utalványokra rótt általános bélyegilletékek alá esnek”. Ezt az illetéket állapitja meg az 1889:XXXIV. tc. 9. §-a a postatakarékpénztári csekkekre nézve is.
Ugyancsak a csekkekre vonatkozik az illetéki dijjegyzék 89. tétele XII. pontja f) alatt a következő rendelkezés: „Hitelüzlettel foglalkozó és alapszabályaik értelmében pénzbetétek átvételére jogositott pénzintézetek, valamint takarékpénztárak s mindazon intézetek, melyekkel takarékpénztári üzlet van összekötve, az utalványok, betéti könyvek és egyéb betéti okmányok s folyó számla mellett gyümölcsözés végett elhelyezett tőkékből folyó kamatjövedelemre nézve az 1869:XVI. tc. 15. és 1875:XXV. tc. 18. §-ában megállapitott 3% bélyegilleték fizetése alól fölmentvék és az üzletre vonatkozó okmányok u. m. chquek, pénztári jegyek, utalványok, bélyegkötelezettség alá nem tartoznak. ” Ez a rendelkezés az 1883. évi VII. tc. alapján vétetett át a bélyegkodexbe, mely törvény a 10%-s tőkekamat- és járadékadó beszolgáltatásról szól s 8. §-ában a bélyegkötelezettség tekintetében a fenti módon intézkedik.
A csekkre nézve fennálló ezen positiv intézkedésekből kitünik, hogy törvényhozásunk a csekket kezdettől fogva kivételes bánásmódban kivánta részesiteni s pedig különösen az u. n. bankcsekkeket, melyek vagy teljes bélyegmentességet élveznek, ha t. i. oly pénzintézetekre szólnak, melyek a nálunk elhelyezett betétek kamatai után a 10% adót beszolgáltatni tartoznak, vagy pedig csupán 4 fillér bélyegilletékkel terheltetnek ott, hol (pl. az osztrák-magyar banknál, a postatakarékpénztárnál) ez utóbbi körülmény fenn nem áll; mig más utalványozottakra szóló csekkek már az utalványokra rótt általános bélyegilletékek alá esnek, melyek annyiban szintén kedvezményes tételeknek tekintendők, mert az utalványokra kirótt bélyegilleték (ill. dij. 93. tétel a) pont), oly esetben, ha az utalványban kitett fizetési idő a kelet napjától nyolcz napnál tovább nem terjed, darabonkint 10 fillér.
A javaslat, midőn a csekkbélyeg kérdését egységesen rendezi, egyrészt megtartja a bankcsekkeknek eddig is biztositott kedvezményes 4 filléres tételt, másrészt azonban ezt kiterjeszti a magánbankárokra is, mint a kik az 1. § 2. pontja szerint a passiv csekk-képes alanyok körébe soroltatnak. E kedvezmény azonban megfelelően korlátozandó volna arra az esetre, hogy a csekk, melynek természetesen minden törvényes kellékkel kell ellátva lennie, az utalványozott által adott ürlapon legyen kiállitva, határozottan látra szóljon, vagy legalább a fizetési idő tekintetében semmi rendelkezést ne tartalmazzon s végre belföldön legyen fizetendő. Az ürlap használatbavételének föltétele arra a szempontra vetethető vissza, hogy ezzel a forgalom biztosabb mederbe tereltessék, miután a hamisitások igy könnyebben meggátolhatók. A fizetési idő látra szoritása összefügg a javaslat 4. §-ával s ha már itt a törvényhozás eltekinteni kivánt az olyan csekk érvénytelenné nyilvánitásától, mely fizetési határidőt tartalmaz, czélszerünek mutatkozik az ily szabályellenesen kiállitott csekket legalább a bélyegkedvezményből kizárni.
Végre a belföldön fizetés föltétele visszavezethető arra törekvésre, hogy a csekk használata épp a belföldi forgalomban minél erőteljesebben istápoltassék. A törvényes kellékeknek megfelelő, de külföldön fizetendő csekk magasabb bélyegilleték alá vonása indokolt azért, mert az ily csekk által közvetitett fizetés amugy is a pénz szállitási költségeinek jelentékeny megtakaritásával jár. A csekk ezen fajaira nézve az ürlap használatát vagy a látra fizetést kötelezhetővé tenni már azért sem lehetett, mert egyrészt a külföldi forgalomban a kibocsátó gyakran saját ürlapjait használja s másrészt, mert az utalványokra nézve sincsenek ezek a föltételek kikötve. A föntiekben vázolva a javaslat álláspontját a csekkbélyeg kérdésében, a jelen szakasznak még két positiv rendelkezését kell kiemelni.
Az egyik, hogy a harmadik bekezdés szerint a bélyegkedvezmény megadatik azoknak a papiroknak is, melyek a csekk elnevezése alatt és annak alakjában jelennek meg a közforgalomban, a nélkül azonban, hogy reájuk, mint nem tulajdonképeni csekkekre, a javaslat rendelkezései alkalmazhatók volnának. Ezek az ugynevezett értékpapir-csekkek, vagy az osztrák-magyar bankra kibocsátott „vörös csekkek”, vagy a postatarékpénztárnál ismert clearing-csekkek. Habár az ezen okmányokból eredő jogviszonyok szabályozása nem a speciális cselédtörvény, hanem helyesebben más jogrendszer körébe volt utasitandó, mégis ajánlatosnak mutatkoznék a csekktörvény bélyegszakaszainak intézkedéseit ezen quasi csekkekre is kiterjeszteni, illetve a bélyegkedvezményt azoknak is határozottan megadni s legalább illetékjogilag csekkekkel egy sorba helyezni. Mert gazdasági jótékony hatásuk ezen csekkeknek is megvan, sőt különösen a vörös és clearing-csekkeknél fokozottan jelentkezik az által, hogy közvetitésükkel a fizetési müvelet tényleg mindenkor készpénz igénybevétele nélkül hajtható végre; az annak lebonyolitásával járó munkakimélés, a forgalmi eszközökkel való takarékoskodás előnyei indokolják tehát, hogy az állam az emlitett okmányokat szintén ugyanolyan illeték alá vonja. A hatodik bekezdésben foglalt rendelkezéssel a javaslat módot kiván nyujtani különösen arra, hogy a csekknek, mint hitelpapirnak szereplése lehetőleg meggátoltassék. E czélra nem elegendő, ha a törvény rövid bemutatási határidőt szab ki s ezen határidő elmulasztását a törvényileg statuált visszkereset elvesztésének hátrányával sujtja.
E határidő kijátszható az által, s erre nézve számtalan példát nyujt a mindennapi forgalom, hogy a csekk előre kelteztetik, vagyis a csekk szabályszerüen kiállittatik ugyan kelettel, de a csekk fizetés czéljából ezen keltet megelőző időben hozatik forgalomba; vagyis a fél a csekket kibocsátója, mielőtt az még fedezettel birna, mert hisz annak érvénye a kiállitási nappal veszi kezdetét, illetve a bemutatás kötelezettségének határideje ezen naptól számittatik; s a kibocsátó oly csekket hoz forgalomba, melynek fedezetéről tulajdonkép a kiállitás keltét feltüntető napon, tehát későbben kell gondoskodnia.
Épp ily rosszhiszemü meghosszabbitása volna a csekk forgási tartamának, ha a csekk változatlanul valamely külföldi kelethelyen kiállitott gyanánt tüntettetnék föl. Mindezen esetek kizárása végett, valamint annak meggátlása végett is, hogy a csekk utánkelteztethessék, vagyis a valóságnál korábbi keletről állittathassék ki s igy a forgási időtartam a törvény ellenére megrövidittethessék, a javaslat jövedéki büntetést szab ki, mely az I. fokozat szerint számitandó bélyeg ötvenszeresében, de legalább 200 korona pénzbüntetésben állapittatik meg s ezen büntetés éri nemcsak azt, a ki a csekket egyáltalában semmi kelettel vagy hamis kelettel, vagy valótlanul külföldi kelethelyről állitja ki, hanem a kibocsátóval egyetemlegesen azt is, a ki tudva, ily csekket elfogad, tovább ad vagy kifizet.
E rendszabályt a csekkforgalom biztonsága és szoliditása föltétlenül indokolja és a külfödi törvényhozás (franczia 1874. évi t. 6. §., olasz t. 344., osztrák t. 23.) szintén alkalmazza.
A 28. §-ban kifejezett elv, hogy a törvény életbeléptetése előtt kibocsátott csekkekre a javaslat rendelkezései nem alkalmazhatók, megfelel a szigoru jogi álláspontnak; különben is a csekk rövid életénél fogva aránylag csekély száma lesz az oly csekkeknek, melyek a korábbi jogszabályok szerint lesznek elbirálandók.
A 29. § a csekk közvetitette fizetési ügylet sikeres lebonyolitását gyors és szigoritott peres eljárás által kivánja biztositani. E részben a külföldi törvényhozással egyezőn a váltókra nézve előirt eljárás szabályait tartja szem előtt, ugy intézkedvén, hogy a csekkjogi visszkeresetekre nézve illetékesség és eljárás tekintetében a váltókra nézve e részben fennálló szabályok alkalmazandók; épp ugy a csekk birói megsemmisitésére nézve is.
A 30. §-ra nézve fölemlitést igényel, hogy leszámoló hely nálunk ez idő szerint csak egyetlen egy van: a budapesti leszámoló-egylet. Kétséget sem szenved, hogy a csekkforgalom várható nagyobb fejlődése és a helyi kiterjesztése mindjobban megérleli a leszámoló-egyletek szaporitásának gondolatát s az ily intézmények keletkezésére van kilátás. Erre való tekintettel nem látszott ajánlatosnak törvényileg kijelölni a leszámoló helyek szervezetét, sem azon föltételeket, melyek közt a csekk bemutatása azoknál történhetik, a kereskedelmi minister rendeletének tartatik tehát fenn, hogy megállapitsa, mely helyek tekintessenek a jelen törvény intézkedéseinek megfelelően leszámoló helyeknek.
