Az 1896. évi novemebr 14-én Hágában kelt nemzetközi egyezmény, a melyet az 1893. és 1894. évi első és második hágai nemzetközi magánjogi konferenczia dolgozott ki és a melyet az 1897. május 22-én aláirt pótegyezménykönyvvel együtt az 1899:XIII. tc. iktatott törvényeink közé, a polgári eljárás egyes ágaira vonatkozó viszonyainkat - figyelemmel az utólagos csatlakozásokra is - a következő államokkal szemben szabályozza: Belgium, Dánia, Francziaország, Luxemburg, Németalföld, Német Birodalom, Olaszország, Portugália, Rumánia, Spanyolország, Svájcz, Svédország és Norvégia. Hatályba lépett 1899. évi május 25-én. Tartamáak első öt évi cziklusa, a mely a megerősitő okiratok többségének letételével, vagyis 1899. évi április 27-ével kezdődött, lejárt ugyan, de az egyezmény felmondás hiányában a záró rendelkezések III. pontja értelmében ujra öt évre hallgatagon megujult. Most tehát a második öt évi cziklus folyik, a mely 1909. évi április 26-ával ér véget.
A mostani egyezménynyel tett tapasztalatok általában kedvezők. De az is igaz, hogy a gyakorlat egyes részletek teintetében módositásokat mutat szükségeseknek akár kétségek eloszlatása, akár hézagok kitöltése végett. Az 1900. évben tartott harmadik hágai magánjogi konferenczia nem foglalkozott ezzel a kérdéssel. A negyedik konferenczia azonban, a mely a németalföldi kormány meghivására Hágában 1904. évi május hó 16-tól junius hó 7-éig tanácskozott, az emlitett 1896. évi egyezménynek és pótjegyzőkönyvénk átvizsgálását is fölvett tárgyalásainak körébe. A konferenczia megfelelő reformra törekedett ezen a téren, de habár elég számos vonatkozást javasolt, gondot forditott arra, hogy az 1896. évi egyezmény lényeges alapjait meg ne renditse.
Az áttekinthetőség megóvása végett javaslatait a konferenczia nem novellában foglalta, hanem egészen uj egyezményt állapitott meg, a mely arra van hivatva, hogy az 1896. évi nemzetközi egyezmény és pótjegyzőkönyve helyébe lépjen. Az uj egyezményt a Német Birodalom, Spanyolország, Francziaország, Olaszország, Luxemburg, Németalföld, Portugália, Rumánia, Oroszország és Svédország 1905. évi julius hó 17-én, később őedig Belgium, Dánország, Norvégország és Svájcz is aláirták. Ausztria részéről és Magyarország részéről az aláirás a ratifikáczió fenntartásával 1908. évi november hó 23-án történt, Magyarország külön államiságát kellően kidomboritja, hogy az egyezmény, a mint a bevezetés kifejezetten kiemeli, az Ő Felsége uralkodása alatt álló két állam részéről ezeknek külön-külön megnevezése mellett („pour P Autriche et pour la Hongrie”) köttetett, továbbá hogy a meghatalmazottak közt a magyar állam részéről magyar állami tisztviselő személyében külön meghatalmazott is szerepel, végül hogy mindezeknek az aláirás módja szintén teljesen megfelel.
Az uj egyezmény az 1896. évivel szemben a következő lényegesebb eltéréseket mutatja: a) ugy az ügyiratok közlésénél (kézbesitésénél), mint a megkeresések egyéb fajainál (tanukihallgatások, szemlék stb.) a hosszadalmas diplomácziai ut helyébe a konzuli közvetités rendszerét állitja fel főszabály gyanánt; b) biztositja - néhány kivételell - a jogsegély nyujtásának kölcsönös ingyenességét; c) módot nyujt kényszerkézbesitések kieszközlésére és kiköti, hogy a megkeresett hatóság egyéb megkeresések teljesitésénél is alkamazzon, ha szükséges, kényszereszközöket; d) bizonyos korlátozások mellett lehetővé teszi, hogy a megkereső állam diplomácziai vagy konzuli tisztviselői ne csak kézbesitésekre, hanem egyéb jogsegélyre irányuló megkereséseket is telesithessenek közvetlenül, vagyis az illető ország hatóságainak igénybe vétele nélkül; e) a perbeli biztositék elengedéséből folyó kérdéseket megfelelőbben rendez és különösen megkönnyiti azt, hogy a pernyertes alperes nehézség nélkül hajthassa végre azt az itéletet, a mely az ő javára marasztalja el a perbeli biztositéj alól felmentett ellenfelet az eljárási költségek és kiadások megfizetésében; f) szabályozza a szegénységi jog engedélyezésének nemzetközi hatását is; g) megszüntet egyes visszásságokat, a melyekre a személyfogság a gyakorlatban a nemzetközi jogi fogalom terén okot adhat.
Felmerült az a kérdés, vajjon a polgári eljárásra vonatkozó jelen általános egyezmény mellett, köthetnek-e egyes szerződő államok egymással külön egyezményeket. A jelen általános egyezmény előkészitő iratai szerint erre a kérdésre igennel kell válaszolni, mert a jelen egyezmény a minimumot jelenti, a melyet a szerződő államok egymásnak a polgári eljárás terén nyujtani kivánnak, de mi sem áll utjában annak, hogy a szerződő államok közül azok, a melyek a nyelvén, a földrajzi fekvésnél, az intézmények hasonlóságánál vagy különös kölcsönös bizalomnál fogva közelebb állanak egymáshoz, szorosabb külön egyezményekre lépjenek. A jelen egyezmény egyes czikkei a külön egyezményeket kifejezetten fenntartják, ha ilyeneknek leheősége különösen előtérbe nyomul, vagy ha e részben kétség támadhatna. Ebből azonban nem következik, hogy más esetekben ily külön egyezmények köthetők nem volnának; föltéve természetesen, hogy ezek a külön egyezmények a többi szerződő államoknak az általános egyezménynyel biztositott jogait nem érintik.
Az 1. Czikkhez
Az 1896. évi egyezmény 1. Czikke általános szabályként azt állitotta fel, hogy polgári vagy kereskedelmi ügyekben kézbesités végett az okiratokat diplomácziai uton kell átküldeni az egyik államból a másikba. Ez az ut igen hosszadalmas, mert követése mellett az iratok, miután az igazságügyminiszteriumhoz - még pedig némely országban előzetes fokozatokon át - megérkeztek, onnan a külügyminiszteriumhoz kerülnek, a mely azokat saját diplomácziai hatóságokhoz, ez pedig a külföldi külügyminiszteriumhoz küldi és az utóbbitól jutnak csak le a külföldi igazságügyminiszteriumnak, sőt esetleg középhatóságoknak is közvetitésével a kézbesités teljesitésére hivatott külföldi hatósághoz.
A kézbesités eredményéről szóló közlés visszafelé ugyanezt az utat teszi meg. Magyarország inditványára a hágai IV. nemzetközi magánjogi konferenczia a konzuli közvetités rendszerét fogadta el. E szerint kézbesités végett az ügyiratokat a megkereső állam konzula közvetlenül küldi el ahhoz a hatósághoz, a melyet a megkeresett állam e végből előre általánosságban kijelölt. Hogy a kézbesitést kivánó hazai hatóságtól miképen jutnak el az ügyiratok a konzulhoz, azt az egyezmény nem szabályozza, hanem a szerződő államok belföldi szabályai részére tartja fenn. Némely államok talán közvetlenül fogják elküldetni az ügyiratokat a kézbesitést kérő hazai hatóságtól a konzulhoz, mások jövőben is szükséges találhatják, hogy a külföldre szánt ügyiratokat tartalom, nyelv, kiállitás és iráyitás tekintetében vagy egyéb szempontból ellenőriztessék és igy akkép intézkedjenek, hogy a kézbesitést kérő hazai hatóságoktól egy vagy több felsőbb hazai hatóság utján jussanak el az ügyiratok a konzulhoz.
Bármint fognak is e részben az egyes államok intézkedni, annyi bizonyos, hogy az uj egyezmény 1. Czikkének 1. bekezdése módot nyujt számos közbeeső hatóság mellőzésére, a mi nemcsak munkamegtakaritással jár, hanem a külföldi kézbesitések gyorsitására is vezet. A konzul, a kihez az iratok megérkeztekm azokat a megkereső állam által e végből előre kijelölt hatósághot kézbesitést kérelemmel továbbitja. A kérelem magában foglalja ama hatóság megjelölését, a honnan az átküldött ügyirat származik, továbbá a felek nevét és állását, a czimzett lakását s az illető ügyirat természetét (idéző végzés, itélet stb.). A kérelemnek a megkeresett hatóság nyelvén kell szerkesztev lennie, a mi nehézséget nem okozhat, mert a konzul tartozik módját találni annak, hogy abban az országban, a hol székhelye van, ezen a nyelven érintkezhesék a hatósággal. A megkeresett hatóság közvetelenül küldi vissza a konzulhoz a kézbesités teljesitéséről tanuskodó iratot vagy közli azt az okot, a mely a kézbesités teljesitésének utjában állt.
Hogy ezeket az adatokat a konzul miképen bocsátja a kézbesitési kivánó hazai hatóság rendelkezésére, azt - éppen csak mint kézbesitést kivánó hazai hatóságtól a konzulhoz vezető utnak fentebb megbeszélt meghatározását - az egyezmény szintén szabályozatlanul hagyja és a szerződő államok belföldi szabályai részére tartja fenn. Alkalmat nyujt tehát az egyezmény a visszatérő utnak is a lehető legegyszerübb berendezésre, egyebek közt oly szabályozásra, hogy a konzul a kézbesitési kérelem elintézésére vonatkozó iratokat (a vevényt vagy a kézbesités akadályáról szóló értesitést) közvetlenül küldje a megkereső hazai hatósághoz. Ha nehézségek támadnak a konzul és a megkeresett állam hatósága közt, különösen ha az utóbbi a kézbesités, hovatkozással a 4. Czikkre, megtagadná, az egyezmény 1. Czikkének 2. bkezdése a kérdést, minthogy azt a konzul és a helyi hatóság egymás közt meg nem oldhatnák, diplomácziai utra tereli.
A kézbesitési eljárásnak most vázolt rendszere nagy előnyökkel jár. Lehetséges azonban, hogy egyes államok legalább egyelőre nem lesznek hajlandók lemondani azokról a garancziáról, a melyeket véleményünk szerint a diplomácsiai ut nyujt. Az egyezmény tehát - a mint az 1. Czikk 3. bekezdése mutatja - nem kivánja erőltetni a konzuli utat. Mindegyik szerződő állam azt teheti e részben, a mit akar. Ha nem szól semmit, a konzuli kézbesitésnek az 1. bekezdésben körülirt rendszere lesz reá nézve irányadó. Szabadságában áll azonban a többi szerződő államokhoz intézett értesitésben kivánni, hogy a területén teljesitendő kézbesitésre vonatkozó kérelmet diplomácziai uton intézzék hozz. Lehetséges, hogy valamely állam nem is az összes többi szerződő többi államokhoz intéz ily értesitést, hanem egyesektől elfogadja a konzuli uton küldött kézbesitési megkereséseket, másokkal szemben a diplomácziai uthoz ragaszkodik; ez a különböző elbánás igen könnyen magyarázatra találhat az eltérő viszonyokban és senkire nézve sem sértő.
Egyes államok ily elhatározása természetesen nem végleges és azt tapasztalataikhoz képest az illető államok bármikor megválaszthatják. Az sem szükséges, hogy két meghatározott állam viszonos eljárást kövessen egymás irányában. Tegyük fel, hogy A. állam B. államhoz értesitést küld, a mely szerint kivánja, hogy a terüeltén teljesitendő kézbesitésekre irányuló kérelmeket B. állam diplomácziai uton intézzen hozzá. Ebben az esetben B. állam nem küldheti a kézbesitendő ügyiratokat konzulai utján A. állam hatóságaihoz. Mindazonáltal, ha B. állam nem intézett ily értesitést A. államhoz, az utóbbinak a konzuli kézbesitések rendszerét kell alkamaznia B. állam területén. Minthogy ugyanis A. állan a területéről kifelé menő ügyiratokat tetszése szerint ellenőrizheti, semmi oka sem lehetkivánni, hogy azok B. állam területén is a hatóságok egész sorozatán menjenek keresztül. Az egyezmény tehát elég tért enged a szabad mozgásra. Jóllehet a konzuli kézbesitést jelzi előnyösebbnek, nem gátolja a diplomácziai ut fenntartását sem.
Mindegyik állam tetszése és érdekei szerint fogja magát e részben elhatározhatni. Sőt két-két állam abban is megállapodhatik, hogy hatóságaik közvetlenül érintkezhessenek egymással. Ezt az elvet, a mely egyébiránt a szerződéskötés szabadságából is következik, az egyezmény az 1. Czikk utolsó bekezdésében azért emeli ki, hogy kizárjon minden kétséget oly esetekben, midőn a kézbesités nem az egymással külön megállapodásra jutott két államnak, hanem a szerződő államok közül egy harmadiknak polgárát illeti. A konferenczián felmerült az az inditvány, hogy ezek a szavak ípolgári vagy kereskedelmi ügyekben” (en matiére civile iu commerciale) ugy az 1. mint az 5. és 17. Czikkből töröltessenek, mert büntetőjogi elhatárolás szempontjából - tekintettel az egyezmény czimére - nem szükségesek és mert az egyezmény alkalmazását admiistrativ ügyekre kizárni látszanak, a mi nem igazolható.
Czélszerünek mutatkozott azonban az idézett szavakat fenntartani, nehogy az egyezmény magánjogi keretére nézve kétség támadhasson. Alkalmazásuk nem jelenti azonban azt, mintha az administretiv ügyek feltétlenül kivül esnének az egyezményen. Bizonyos megkülönböztetésre van itt szükség. Egyes államokban administrativ jurisdictio intézkedik oly ügyekben, a melyek másutt a biróságok hatáskörébe tartoznak. Nincsen tehát ok arra, hogy az ilyen eljárás folyamában szükségessé váló kézbesités vagy más jogsegély teljesitése ne legyen az egyezmény alá vonható.
A „polgári és kereskedelmi ügyek” fogalma igen tág és oly országokban, a hol administrativ jurisdictio is létezik, nemcsak a polgári és kereskedelmi biróságok elé utalt oly ügyekre is, a melyek magánjogi természetüek. Ellenkező értelmezés mellett mivel sem igazolható egyenlőtlenség támadna a szerződő államok közt, mert több ügy esnék az egyezmény alá az egyik államban, mint a másikban. Mihelyt magánjogi természetü ügyekről van tehát szó, az egyezményt alkalmazni kell, bárminő annak a jurisdictionak természete a mely elé tartoznak.
A 2. Czikkhez
Az 1896. évi egyezményben a szerződő államok nem vállaltak kötelezettséget arra, hogy az ügyiratokat kényszer utján kézbesittetik és igy csak arra vannak kötelezve, hogy a kézbesités végett egy másik szerződő államból érkező iratot a czimzettnek, ha ez azt öönként elfogadja, átadatják. Az uj egyezmény a kényszerkézbesitésre is kiterjed. Első sorban azonban azt a kézbesitést tartsa szem előtt, a melynél a kényszert alkalmazni nem kell. Ilyen esetekben - az 1896. évi egyezmény alapján követett eljáráshoz hasonlóan - a megkeresett állam illetékes hatósága a kézbesités teljesitése végett a 2. Czikk értelmében arra szoritkozhatik, hogy az ügyiratot átadja a cimzettnek, ha ez azt önként elfogadja. Az eljárás vagy az, hogy a megkeresett állam akár birói, akár közigazgatási (esetleg rendőri) hatóság elé idézteti a czimzettett és neki a külföldi ügyiratot átadja, vagy az, hogy hatósági közeget (például hivatalszolgát, postai alkalmazottat) küld a cimzett lakására és ott kézbesitteti a külföldi ügyiratot.
Mindkét esetben vagy elismervényt állittat ki a cimzettel, vagy pedig tanusitványt az az eljáró hivatalos közeggel, a mennyiben elismervény az önkéntes átvételről bármi oknál fogva kiállitható nem volt. Ha cimzett az ügyiratot önként elfogadni vonakodik, vagy ha nem sikerül őt otthon találni, a megkeresett hatóság a 2. Czikk esetében - ugy mint most - arra szoritkozik, hogy az ügyiratot a megkereső államnak visszaküldi. A 2. Czikk eseteiben, minthogy a czimzettnek szabadságában áll a külföldi ügyiratot tetszése szerint elfogadni vagy visszautasitani, forditásra szükség nincsen.
A 3. Czikkhez
A 3. Czikk a kényszerkézbesités föltételeit szabályozza és azzal, hogy bizonyos előfeltételek alatt a kényszerkézbesitést is kötelezővé teszi a szerződő államok között, haladás jelent az 1896. évi egyezménynyel szemben. Igen fontos érdekek kivánhatják ugyanis, hogy abban az esetben, ha a külföldi ügyiratot a czimzettel önként átvétetni nem sikerült, a megkeresett állam az ügyiratot azon eljárás szerint kézbesittesse, a melyet saját törvényhozása a kényszerkézbesitésekre előir. Minthogy azonban a hivatalos közegnek, ki a kényszerkézbesitést teljesiti, ismernie kell a külföldi ügyirat tartalmát, a nyelvkérdés is előtérbe lép.
A 3. Czikk 1. bekezdése tehát kényszerkézbesitésnek csak akkor ad helyt, ha a kézbesitendő ügyirat a megkeresett hatóság nyelvén, vagy az érdekelt két állam között megállapitott nyelven van szerkesztve, vagy pedig ha ahhoz e nyelvek egyikén forditás van csatolva. A forditásnak olyannak kell lennie, a mely kellő garancziákat nyujt. Hosszabb vitatkozás után a konferenczia a 3. Czikk bekezdése szerint azt az elvet állitotta fel, hogy ellenkező megállapodás hiányában a forditást a megkereső állam diplomácziai vagy konzuli tisztviselője vagy pedig a megkeresett állam hites tolmácsa hitelesiti. A megkereső állam azt a módozatot fogja választani, a mely reá nézve előnyösebb; igen sok függ majd a körülményektől, jelesül attol, vajjon a belföldön vagy a külföldön lehet-e az illető forditást könnyebben elkészittetni, hasonló viszonyok közt a forditások inkább a megkeresett államban lesznek megszerezhetők, mert könnyebb idegen nyelvről, mint idegen nyelvre forditani. Ha a kézbesitendő ügyirat a nyelvre nézve a 3. Czikkben megállapitott rendelkezéseknek megfelel, ebből még nem következik, hogy okvetlenül a kényszerkézbesités szabályait kell mindjárt alkalmazni.
A kézbesitést kényszerkézbesitésre irányuló kifejezett kivánság hiányában elsősorban a 2. Czikk szabályai szerint kell megkisérelni, mert a megkeresett állam törvényei szerint a kényszerkézbesités hatósági végrehajtó közremüködése miatt a 7. Czikk értelmében költséggel járhat. Ellenben a megkeresett államnak mindjárt a kényszerkézbesités utjára kell lépnie, ha a kézbesitési megkeresés ily kivánságot juttat kifejezésre, mert érdek füződhetik ahhoz, hogy az ügyirat önkéntes átadásának megkisérlésével járó időveszteség megtakarittassék. A 3. Czikk 1. bekezdése utolsó mondata egyébiránt azt sem zárja ki, hogy a megkeresett állam ily kivánság hiányában is mindjárt a kényszerkézbesités szabályait alkalmazza, csakhogy ily esetben nem igényelheti a hatósági végrehajtó közremüködésével netalán felmerült költségek megtéritését.
Ha a kézbesitendő irat a nyelvre nézve a 3. Czikkben megállapitott rendelkezéseknek megfelel, a megkereső állam azt is kérheti, hogy a megkeresett hatóság az ügyiratot valamely különös eljárás szerint kézbesittesse, feltéve, hogy ez az eljárás nem ellenkezik a megkeresett állam törvényhozásával. A most emlitett szabályt lényegben az 1896. évi egyezmény 10. Czikke tartalmazza, de nem a kézbesitésekre nézve, hanem csak egyéb megkeresésekre nézve. Nincsen ok arra, hogy ez az elv a kézbesitésekre ne nyerjen alkalmzást. Az a különös eljárás, a melynek alkalmazását a megkerső állam kérheti, vagy olyan lehet, a melyet a megkeresett állam törvényhozása is ismer, vagy olyan, a mely az utóbbi törvényhozás előtt nem ismeretes ugyan, de azzal nem ellenkezik.
A 4. Czikkhez
A 4. Czikk arról szól, hogy a külföldről érkezett ügyiratok kézbesitése mely esetekben tagadható meg. Ezek az esetek azonosak azokkal, a melyeket az 1896. évi egyezmény 2. Czikke állapit meg.
Az 5. Czikkhez
A kézbesités bizonyitékáról intézkedő 5. Czikk megfelel az 1896. évi egyezmény 3. Czikkének azzal a kiegészitéssel, hogy a kézbesitési tanusitványban a kézbesités alakját (2., 3. Czikk) is meg kell emliteni. Ezenkivül a régi szövegnél világosabb kifejezést nyert, hogy az 5. Czikk 2. bekezdése arra az esetre vonatkozik, ha a megkereső állam a kézbesitendő ügyiratot kettős példányban küldötte át. Kettős példányok átküldése azonban egyáltalában nem kötelező.
A 6. Czikkhez
A 6. Czikk 1-3. pontjaiból vétettek át. A 3. pont kiemeli, hogy itt olyan kézbesitésekről van szó, melyeket a diplomácziai vagy konzuli tisztviselő „közvetlenül”, vagyis a külföldi ország hatóságainak igénybe vétele nélkül teljesit. Az 1. és 2. pontban szintén szereplő „közvetlen” szó már meg volt az 1896. évi egyezmény 4. Czikkének 1. 2. pontjában is. Az utolsó bekezdés két irányban különbözik az 1896. évi egyezmény 4. Czikkének utolsó bekezdésétől, a melynek értelmében az előző pontok szerint megengedett eljárás csak annyiban nyerhet alkalmazást, a mennyiben azt az érdekelt államok törvényei vagy a köztük létrejött megállapodások megengedik. A törvények ugyanis többnyire hallgatnak e kérdésről és fontos itt csak az, vajjon az az állam, a melynek területén a kézbesitést teljesiteni kell, nem ellenzi-e azt.
A 6. Czikk utolsó bekezdése tehát az utóbbi körülményre helyezi a sulyt. A másik eltérés a következő: Van a kézbesitésnek igen egyszerü és gyakorlati módja, t. i. a 6. Czikk 3. pontjában emlitett kézbesités, vagyis az, a melyet az állam külföldön közvetlenül saját diplomácziai vagy konzuli tisztviselői által teljesittet. Erre nézve az ellenzés lehetőségét az utolsó bekezdés kizárja abban az esetben, ha az ügyiratot a megkeresett állam polgára részére kell kézbesiteni, természetesen kényszer alkalmazása nélkül. Önként érthető, hogy kifejezett vagy hallgatag megállapodással két-két állam tovább is mehet és megengedheti, hogy egymásnak diplomácziai vagy konzuli tisztviselői harmadik államok polgárai részére is teljesithessenek ily módon kézbesitéseket.
Az egyezmények, a melyekről az utolsó bekezdésben szó van, nem okvetlenül vonják maguk után azt, hogy ugy az egyik, mint másik részről szükségképen azonos legyen az eljárás, hanem például lehetséges, hogy az egyik állam közvetlenül konzuli tisztviselőivel teljesitteti a kézbesitéseket a másik államban (3. pont), de viszont megengedi, hogy onnan az ügyiratok közvetlenül posta utján legyenek megküldhetők a területén tartozkodó érdekeltek részére (1. pont).
A 7. Czikkhez
Az 1896. évi egyezmény nem biztositja azt, hogy a szerződő államok a kézbesitéseket ingyen teljesittessék egymás részére. A kézbesitési költségek felszámitása, beszedése, átküldése és nyugtatványozása azonban tetemes munkát okoz, a mely nem áll arányban az itt szereplő összegek jelentéktelenségével. Ehhez járul, hogy a kellő viszonosság sincs meg, mert az egyes államok egyáltalában nem számitanak fel kézbesitési költségeket, némely államok pedig sokkal kevesebb vagy sokkal több dijat szednek a kézbesitésekért, mint mások. A konferenczián
Magyarország és Német Birodalom azt inditványozták tehát, hogy a kézbesitésekért semmiféle költség megtéritésnek helye ne legyen. Ez az inditvány a 7. Czikk bekezdésében meg is valosult, de némi megszoritást szenvedett. A 2. bekezdés ugyanis kimondja, hogy ellenkező megállapodás hiányában a megkeresett állam követelheti a megkereső államtól ama költségek megtéritését, a melyeket a 3. Czikk eseteiben hatósági végrehajtó közremüködése vagy különös eljárás alkalmazása okozott. A 7. Czikk ezzel a megszoritással is haladást jelent az 1896. évi egyezménynyel szemben, a mely - a mint emlitve volt - a kézbesitések dij- és költségmentességet egyáltalában nem biztositja. A megállapodás egyébiránt, a melyről a 7. Czikk bekezdésében szó van, előreláthatólag igen gyakran fog arra irányulni, hogy a kézbesités az illető államok közt kivétel nélkül ingyenes legyen. Ha ily megállapodás hiányában a 7. Czikk 2. bekezdése alapján valamely esetben megtéritésnek lesz helye, e végből a megkeresett állam nem a félhez, hanem a megkereső államhoz fordul, a mint ez a szövegből is keletkezik.
A II. fejezethez
A II. fejezet (8-16. Czikk) szabályai nem vonatkoznak a kézbesitési megkeresésekre, mert ezekről az I. fejezetben (1-7. Czikk) van szó. A konferenczia megállapitotta, hogy a II. fejezetben a „commissions rogatories” kifejezést bizonyos értelmében kell venni, a melyek körébe rendszerint a tanukihallgatás, az eskükivétel, a szakértői szemle, a birói szemle, a kereskedelmi könyvek megvizsgálása tartozik. Ezen a forgalmi körön tulmenő megkeresések nem esnek a II. fejezet rendelkezései alá. Nem tartoznak ide különösen a birói határozatoknak vagy egyezségnek végrehajtására irányuló megkeresések. A polgári vagy kereskedelmi ügyek fogalmát a megkeresésekről szóló jelen II. fejezetben is az 1. Czikk megbeszélésénél meghatározott értelemben kell venni.
A 8. Czikkhez
A megkeresésekre vonatkozó nemzetközi jogsegélynek az 1896. évi egyezmény 5. Czikkében kifejezett elvét az uj egyezmény 8. Czikke változatlanul vette át.
A 9. Czikkhez
A II. fejezet alá eső megkeresések átküldésére az 1896. évi egyezmény 6. Czikke általános szabály gyanánt a diplomácziai utat állapitotta meg. Ezzel szemben Magyarország inditványára a megkeresések továbbitása körül is azok a czélszerübb rendelkezések az uj egyezmény 9. Czikkében érévnyre, a melyeket a kézbesitésekről szóló 1. Czikk megokolása részletesebben ismertet.
A 10. Czikkhez
A 10. Czikk lényegében megfelel anak az elvnek, melyet az 1896. évi egyezmény 6. Czikkének 2. bekezdése tartalmaz, de a 10. Czikk a forditások hitelesitésének kérdését is rendezi, még pedig összhangban a 3. Czikknek a kérdésre vonatkozó szabályaival. A 10. Czikk rendelkezései természetesen nemcsak magára a megkereső levélre, hanem anak mindazon mellékleteire is állanak, a melyeknek megértése szükséges ahhoz, hogy a megkeresés teljesithető legyen. A 10. Czikkből önként következik, hogy az ott emlitett ellenkező megállapodás arra is irányulhat, hogy forditásokat csatolni egyáltalában nem kell.
A 11. Czikkhez
Az 1896. évi egyezmény 7. Czikkének első mondata igy szól: „A birói hatóság, melyhez a megkeresés intézve van, köteles eleget tenni. ” Ez a rendelkezés bővebb kifejtésre szorul, mert előfordult például az, hogy tanu kihallgatására irányuló megkeresés azzal az értesitéssel érkezett vissza, hogy a megidézett tanu vonakodott megjelenni. A megkeresésnek ilyen nagy hasonló elintézése megengedhetetlen. A nemzetközi jogsegélynek az egyezmény alapjául szolgáló elve megköveteli, hogy a szerződő államok a kkülföldi megkereséseket éppen oly hathatósan és erélyesen foganatosittassák, mint a belföldi hatóságok megkereséseit. Ezt a 11. Czikk 1. bekezdése megfelelő alakban, nem mint ujitást, de mint kétség kizárása végett mondja ki. A szöveg figylemet fordit arra is, hogy egyes államokban tanuk kihallgatása vagy más bizonyitásfelvétel csak a fél részéről előterjesztett kérelemre foghat helyt, tehát nem teljesithető más hatóság megkeresésére, még ha az belföldi hatóság volna is.
A 11. Czikk 1. bekezdésének második mondatából következik, hogy a megkeresett állam, jóllehet törvényei az ügyfelek személyes megjelenésének kikényszeritésére módot nyujtatnának, nem köteles ezeket a kényszereszközöket alkalmazni, ha külföldi megkeresésekről van szó. Áll ez különösen akkor, ha ily kényszereszközöket az ügyfelek ellen a megkereső állam törvényhozása nem ismer. A 11. Czikk 2. bekezdése azt az uj, de gyakorlati kikötést tartalmazza, hogy a megkereső hatóságot, ha kivánja, értesiteni kell a kért cselekmény teljesitésének időpontjáról ls helyéről, hogy az érdekelt félnek módjában álljon annál megjelenni. A megkeresés megtagadásának a 11. Czikkben felsorolt esetei ugyanazok, mint a melyeket az 1896. évi egyezmény 7. Czikke állapitott meg.
A 14. Czikkhez
Ezek a czikkek megegyeznek az 1896. évi egyezmény 8., 9. és 10. Czikkéveivel. Csak a 14. Czikk 2. bekezdése mutat csekély szerkezeti módositást.
A 15. Czikkhez
A megkeresések teljesitésének egy oly módjáról van itt azó, melyet egyes államok gyakorlata igen előnyösnek mutat, t. i. arról, hogy külföldön közvetlenül a diplomácziai vagy a konzuli tisztviselő teljesitése a hazai hatóságoktól érkező megkereséseket. Ez az eljárás sok idő és költség megtakaritásával jár. Alkalmazását azonban a 15. Czikk csak arra az esetre szoritja, ha a diplomácziai vagy konzuli tisztviselőknek jelzett eljárását az érdekelt államok közt létrejött egyezmények megengedik, vagy az az állam, a melynek területén a megkeresést teljesiteni kell, nem ellenzi. Hasonló rendelkezések vannak a kézbesitésekre vontkozólag a 6. Czikkben, a melynek utolsó mondata azonban még azt is kiköti, hogy az az állam, a melynek területén a kézbesitést teljesiteni kell, nem ellenezheti a kézbesitésnek közvetlenül diplomácziai vagy konzuli tisztviselő által való teljesitését, ha az ügyiratot kényszer nélkül megkereső állam polgára részére kell kézbesiteni.
Analog kikötést a 15. Czikk azért nem foglal magában, mert, ellentétben az egyszerü kézbesitésekkel, itt olyan megkeresésekről van szó, a melynek teljesitését előreláthatólag igen sok állam lesz hajlandó saját területén a külföldi diplomácziai és konzuli tisztviselőknek átengedi, különösen ha meggondoljuk, hogy a tanukihallgatások, a szemlék, az eskükivételek és hasonló hivatalos cselekményeke esetleg az érdekeltek jelenlétében történnek és igy, ha nem is azok a személyek (tanuk stb.), a kikkel szemben a diplomácziai vagy konzuli tisztviselő a hivatalos cselekményt foganatositja, de a jelenlevő éredekeltek, a szinhely államának polgárai lehetnek. A szerződő államoknak tehát föltétlen ellenzési joguk van a 15. Czikkben szabályozott eljárással szemben. Valószinü, hogy e részben az egyes államok különböző megtakaritást fognak tanusitani. Némely államok egyáltalában nem fogják megengedni, hogy területükön a diplomácziai éa konzuli tisztviselők ilyen jogokat gyakoroljana. Mások a jelzett eljárást csak saját állampolgáraikkal szemben fogják kizárni, ismét mások talán majd akképen korlátozzák, hogy a diplomáczia egyik állam ellenezni fogja, hogy területén a diplomácziai és konzuli tisztviselők kényszert alkalmazzanak.
A 16. Czikkhez
A 16. Czikk, a melyhez hasonló rendelkezést az 1896. évi egyezmény nem foglal magában, Magyarország és a Német Birodalom eredménye. Az elv e szerint - hasonlóképen mint a késbesitésekre vonatkozó 7. Czikk értelmében - az, hogy a megkeresések teljesitéséért semmiféle dij vagy költség megtéritésének nincsen helye. A 2. bekezdés a kivételeket tartalmazza. Nem férhet kétség annak helyességéhez, hogy a tanuk vagy a szakértők részére fizetett dijakra a megkereső államnak meg kell téritenie a megkeresett állam javára. Némely állam kivánságára föl kellett azonban venni azt is, hogy ama költségek szintén megtéritendők, a melyeket tanuk önkéntes megjelenésének elmaradása miatt hatósági végrehajtó igénybe vétele okozott. A szövegből következik, hogy a megkeresett állam hatósági végrehajtót csak akkor alkalmazhat és igy e czimen költségeket csak akkor számithat fel, ha előbb a tanut önkénte megjelenésre sikertelenül idézte meg.
Egyébiránt a 2. bekezdésben emlitett megállapodás arra is irányulhat, hogy az utóbbi költségek megtéritésének se legyen helye. A 14. Czikknél emlitve volt, hogy a megkeresett hatóság eleget tenni a megkereső hatóság ama kérelmének, hogy a megkeresés teljesitése különös eljárás szerint történjék, feltéve, hogy ez az eljárás nem ellenkezik a megkeresett állam törvényhozásával. Csak természetes, hogy - a mennyiben a kivánt különös eljárás következtében, birói személyek utasitásából, ügyvédek alkalmazásából vagy más okból költségek származnak - ezeket a megkereső állam megtériteni köteles legyen. Valahányszor a megkeresések teljesitésével járó költségek megtéritésénej helye van, azokat a megkeresett állam - a mint a 16. Czikk 2. bekezdésének szövegéből kitünik - nem a féltől, hanem a megkereső államtól követeli. Az utóbbi állam fordul aztán a félhez a költségek visszatéritése végett vagy pedig már előzetesen azok előlegezéséről. A megkeresett államnak e részben nincsen dolga a féllel.
A 17. Czikkhez
A 17. Czikk 1. bekezdése, a mely mentességet állapit meg a perbeli biztositék alól, szó szerint megegyez az 1890. évi egyezmény 11. Czikkének 1. bekezdésével. A 2. bekezdés uj és azt a Német Birodalom jogi helyzete teszi szükségessé. Az államkincstár ott nem szed ugy, mint más országokban, minden egyes perbeli cselekmény után bélyegeket vagy illetéket, hanem a pervesztes félre veti ki a birósági költségek összegét. Hogy pedig ezt az összeget, legalább bizonyos mértékig biztositja, a felperestől előleget követel, a mely jóval csekélyebb a tényleg felmerülő költségeknél. A törvény értelmében a külföldiektől követelt előleg háromszorosa annak, a melyet a belföldiek tartoznak letenni. Az 1896. évi egyezmény hatálybe léptekor felmerült az a kérdés, vajjon ennek 11. Czikkét alkalmazni kell-e az emlitett előlegre. A kétség igazolt volt, mert az előleg, a melyről most szó van, egészen más természetü, mint a jelen fejezet czimfeliratában jelzett cautio judicatum solvi és egészen más érdekeket biztosit.
A birói gyakorlat abban állapodott meg, hogy az egyezményt mégis alkalmazni kell. Ez a megoldás megfelel az egyezmény szellemének, a mely azt kivánja, hogy a külföldi felperes vagy beavatkozó ne legyen kedvezőtlenebb helyzetben, mint a belföldi. Kivánatosnak mutatkozott a jelzett megoldást, a mely eddig csak birói gyakorlaton nyugodott, a szerződési kikötés biztos alapjára állitani. Másrészt azokat a garancziákat, a melyek az alperest a pervesztes felperes vagy beavatkozó ellen a költségek tekintetében megilletik (18. és 19. Czikkek), ki kellett terjeszteni az államkincstárt javára is, mert jogos, hogy se az államkincstár, se az alperes ne szenvedjen rövidséget a miatt, mivel a külföldi felperes vagy bevatkozó a cautio judicatum solvi és a magasabb összegü állami biztositék elengedésének kedvezményében részesült.
Az 1896. évi egyezmény 11. Czikke szerint a szerződő államok kötelékébe tartozó felpereseket vagy beavatkozókat mentesség a perbeli biztositék alól csak akkor illeti meg, ha a szerződő államok valamelyikében laknak, mert a pervesztes külföldi felperesek vagy a beavatkozók ellen csak igy érvényesülhetnek azok a garancziák, a melyeket a következő czikkek felállitanak. Olaszország nem akarván elvesziteni korábban kötött szerződéseiben nyert, azt a kedvezményt, hogy egyes államokkal szemben a mentesség a perbeli biztositék alól független legyen a lakóhelytől, kivánságára 1897. évi május hó 22-én a 11. Czikkhez az emlitett külön egyezmények fenntartása végett pótjegyzőkönyv vétetett fel, a mely az 1869. évi egyezménynek kiegészitő része. Ezt a pótjegyzőkönyvet helyettesiti az uj egyezmény 17. Czikkének 3. bekezdése, a mely az 1. bekezdésnek megfelelően a perbeli biztositék mellett a birósági költségek előlegezését is megemliti.
A 18. Czikkhez
Ha a felperes vagy beavatkozó fél van mentve a cautio judicatum solvi és ezzel hasonló tekintet alá eső egyéb biztositékok alól, viszont szükség van arra, hogy a pernyertes alperes könnyü szerrel hajthassa végre a hozott itéletet, a mely az ő javára maraszalja el az ellenfelet az eljárási költségek és kiadások megfizetésében. A biztositékot ugyanis nem azért követelik az egyes államok törvényhozásai a külfölditől, mintha őt kedvezőtlenebb elbánásban akarnák részesiteni, hanem azért, mert ténybeli különbség van közte és a belföldi közt. Ez a különbség abban áll, hogy a belföldi többnyire az ország területén tartózkodik, a hol neézség nélkül lehet ellene végrehajtást intézni és a hol leggyakrabban van is vagyona, a mennyi a perköltségek fedezésére elégséges, mig külföldi ellen a törvényes lépéseket a legtöbb esetben külföldön kell megtenni, a hol a belföldi itélet végrehajtása nemcsak a távolság miatt nehezebb, hanem abba a jogi akadáylba is ütközhetik, hogy az illető külföldi állam nem hajtja végre azon másik állam biróságának itéletét, a hol a per folymatban volt.
Hogy tehát a mentesség a perbeli biztositék alól elfogadható legyen, gondoskodni kell arról, hogy az alperes javára netalán hozott itélet, a mely az ellenfelet az eljárási költségek és kiadások megfizetésében elmarasztalja, könnyen végrehajtható legyen a többi szerződő államokban. Ebben az értelemben intézkedik az 1896. évi egyezmény 12. Czikke, melyet az uj egyezmény 18. Czikkének 1. bekezdése két módositással vesz át, jelesül azzal, hogy a végrehajtási kérelmet a megkereső állam diplomácziai uton továbbitja és hogy ingyenesen kell a végrehajtást a megkeresett államban elrendelni. A diplomácziai utat az indokolja, hogy a megkeresés végrehajtására irányul. A mi pedig az ingyenességét illeti, csak jogos, hogy az alperes, akit a 17. Czikk egy biztositéktól fosztott meg, a végrehajtás ingyenes elrendelését kivánhassa. A végrehajtás foganatositásával járó költségeket természetesen a végrehajtó alperesnem meg kell koczkáztatnia.
Egyes országokban a felperest keresetével elutasitó itélet, általánosságban ugyan kötelezi őt a költségek és kiadások megfizetésére, de azoknak számszerü összegét későbbi határozat állapitja meg. Áll ez különösen a Német Birodalomban a birósági költségekről. Kétségtelen, hogy a 18. Czikk 1. bekezdését alkalmazni kell az emlitett összegeket számszerüen megállapitó határozatokra is. Ezt mondja ki a 18. Czikk 2. bekezdése. Az utolsó bekezdés szerint az előző rendelkezések nem állanak utjában két szerződő állam oly megállapodásának, a mely szerint kölcsönösen megengedik, hogy az érdekelt fél a végrehajtási kérelmet közvetlenül is előterjeszthesse. Ennek kiemelése azért mutatkozott szükségesnek, nehogy a közvetlen érintkezés megengedhetősége iránt kétség támadhasson oly esetekben, midőn a végrehajtás harmadik szerződő állam polgára ellen irányul.
A 19. Czikkhez
Kivánatos, hogy az alperes a belföldön pervesztessé vált felperes vagy beavatkozó ellen gyorsan elérhesse külföldön a költségek és kiadások iránt a 18. Czikk értelmében kért végrehajtás elrendelését. Itt azok a kérdések, a melyek különben idegen államok közt egymás itéleteinek végrehajtása körül nehézségeket szoktak okozni, nem igen merülnek fel. Igy nem lehet kétséges, hogy a per birósága, a mely felperest vagy beavatkozót a költségekben és kiadásokban elmarasztalta, illetékes volt, mert az elmarasztalt felperes vagy beavatkozó maga inditotta a pert az emlitett biróságál. A perbeidéző okirat szabályszerü kézbesitésére vonatkozó feltétel vizsgálata szintén elmaradhat, mert a végrehajtás a felperes vagy beavatkozó ellen irányul, a ki pert maga tette folyamatba. Ki van zárva az is, hogy a marasztalás a végrehajtás végett megkeresett állam közrendjébe (hazai tiltó törvényekbe, közerkölcsiségbe, hazai törvény czéljába) ütközzék, mert az eljárás pusztán perköltségek behajtását czélozza, mig a per főkérdése nem kerül szóba.
Hasonló oknál fogva nem kell vizsgálni azt sem, vajjon nem belföldinek személyi állapotát tárgyazta-e a per, mert a pernek most csak költségeit kell behajtani. Mindezeknél fogva a 19. Czikk 1. bekezdése kiköti, hogy a költségekben és kiadásokban marasztaló határozatok alapján a végrehajtást a felek meghallgatása nélkül kell elrendelni. Nyitva marad azonban az elmarasztalt fél számára a felebbvitel utja azon ország törvényhozása szerint, a hol a végrehajtást folyamatba teszik. Ezen az uton a fél kimutathatja például, hogy a per biróságának őt elmarasztaló határozata nem emelkedett jogerőre. Helye lesz ily bizonyitásnak a 19. Czikk gyorsaságát mozditja elő a nélkül, hogy a fél jogait feláldozná. A 19. Czikk 1. bekezdésének megbeszélésénél jelezve volt az, hogy a végrehajtás elrendelése végett megkeresett hatóság miért szoritkozhatik itt kevesebb kérdés megvizsgálására, mint a külföldi végrehajtási megkeresések egyéb eseteiben.
Az 1896. évi egyezmény 13. Czikke szerint a megkeresett hatóság csak két kérdést vizsgál, ugy mint: vajjon az elmarasztaló hatrozat azon ország törvényei szerint, a hol keletkezett: 1. hiteles-e és 2. jogerőre emelkedett-e. Ezt a két előföltételt a 19. Czikk szintén étveszi, de kimutatásukat megkönnyíti az utolsó bekezdésben foglalt azzal a rendelkezéssel, a mely szerint a fenti 1. és 2. pontban megszabott előfeltételek teljesitésének igazolása végett elég, ha a megkereső állam illetékes hatósága tanusitványt állit ki arról, hogy a határozat jogerőre emlekedett. Ily tanusitvány elég, de nem kötelező, mert némely államban nincsis annak kiállitására illetékes hatóság. Hogy a tanusitványt kiállitó hatóság iletékes volt, azt, ellenkező megllapodás hiányában, a megkereső állam igazságügyi igazgatásának élén álló legfőbb tisztviselő bizonyitja. A magyar állam területén: az anyaországban az igazságügyminiszter, a társországokban a bán bizonyitja a jogerősségi tanusitvány kiállitására hivatott birói hatóság illetékességét, a mi az egyezmény előkészitő iratokban kifejezett megállapitást is nyert. Minden szerződő állam egyébiránt ugy járhat el, a mint jónak látja, vagy a mint törvényhozása megengedi, tehát némely állam fog, némelyik pedig nemfog csatoltatni jogerősségi tanusitványt az elmarasztaló határozathoz.
A végrehajtás elrendelésére illetékes birói hatóságnak el kell fogadnia ezt a tanusitványt, a melyet az elmarasztalt fél a 19. Czikk 1-ső bekezdésében kijelölt uton támadhat csak meg. A jogerősségi tanusitványnyal megállapitott vélelem tehát praesumptio juris tantum. Ha a végrehajtandó marasztaló határozathoz jogerősségi tanusitvány csatolva nincsen, a kérdés ugy marad, a hogyan ma - az 1896. évi egyezmény hatálya alatt - áll. A megkeresett állam hatósága, a mely a végrehajtási kérelem felől határoz, a marasztaló határozatot a régi egyezményből átvett fenti 1. és 2. pont alatt felsorolt két előfeltételen kivül a 19. Czikk szerint még nyelvi tekintetben is megvizsgálja. A 3. és 10. Czikknek a nyelvkérdésre vonatkozó szabályai érvényesülnek a 19. Czikknek ugy a 3. pontjában, mint utolsó bekezdésében is, de - a mi a 3. pontot illeti - a marasztaló határozatnak csak rendelkező részére kötelezők, mert pusztán a perköltségek behajtásáról lévén szó, nem lehet kivánni, hogy a marasztaló határozat indokai, a melyek igen terjedelmesek lehetnek, szintén lefordithssanak.
A 20. Czikkhez
A 20. Czikk, a mely a szegénységi jognak kölcsönös engedélyezését állapitja meg, azonos az 1896. évi egyezmény 14. Czikkével.
A 21. czikhez
A 21. Czikk megállapitja, hogy melyik hatóság illetékes a szegénységi bizonyitvány kiállitására vagy oly országban, a hol e helyett a hatóság, miután a fél vagyontalanságáról meggyőződött, a fél szegénységi nyilatkozatát veszi át, ily nyilatkozat átvételére. Felmerült itt az a kérdés, vajjon a szerződő államok hatóságai kötelesek-e szegénységi bizonyitványokat kiadni (szegénységi nyilatkozatokat átvenni), vagy pedig csak jogosultságról van-e szó. A konferenczia nem habozott kijelenteni, hogy a szerződő államok hatóságai erre kötelezve vannak. Előfordult azonban a gyakorlatban, hogy az egyik szerződő állam polgára, a ki szegénységi jog mellett a másik szerződő államban akart pert inditani, egy harmadik nem szerződő állam területén lakott, a hol a hatóságok nem állitanak ki szegénységi bizonyitványokat (nem vesznek át szegénységi nyilatkozatokat). Erre az esetre vonatkozik a 21. Czikk 1-ső bekezdésének második mondata. Az utóbbitól eltekintve a 21. Czikk megfelel az 1896. évi egyezmény 15. Czikkének.
A 22. Czikkhez
Az 1896. évi egyezmény 16. Czikke, a mely itt mint 22. Czikk szerepel, változatlan maradt.
A 23. Czikkhez
A 23. Czikk uj rendelkezés és a szegénységi jognak mintegy nemzetközi hatását szabályozza. Tegyük fel, hogy az egyik szerződő állam polgára a másik szerződő államban szegényjogot nyert. Megtörténhetik, hogy ugyanabban a perben harmadik szerződő államok területén kell kézbesitéseket teljesiteni vagy egyéb megkereséseket foganatositani. Kérdés már most, vajjon ily jogsegély nyujtása alkalmával a szegénységi jogot abban a perben, a melyre nézve azt az egyik szerződő állam engedélyezte, el kell-e ismerniök a többi szerződő államoknak is. Ezt a kérdést a 23. Czikk igenlő értelemben oldotta meg és következésképen a többi államok sem követelhetik ama költségek megtéritését, a melyeket akár közegeinek (hatósági végrehajtónak) rendes közremüködése okozott.
Meg kell azonban tériteni azokat a költségeket, a melyek a megkeresés szerint kivánt különös eljárásból származnak, vagy a tanuk és szakértők dijaira szükségesek. E költségeknek netalán szükséges előlegezéséről a szegényjogban részesülő fél helyett gondoskodni, a mennyiben a belföldi szabályok szerint lehetséges, annak az államnak feladata, a mely a szegényjogot engedélyezte. A megkeresett állam azonban ily előlegezésre semmi esetre sincs kötelezve. A konferenczián szóba került, hogy a külföldinek gyakran nehézségekkel kell küzdenie, ha nem lakik abban az országban, a hol szegénységi jogot akar nyerni. Az intézmény szellemének a konferenczia felfogása szerint az felel meg, hogy az érdekelt fél, költség alakszerüségek és ügyvédi közvetités nélkül egyszerü folymaodványnyal terjesztesse elő kérelmét annál a hatóságnál, a mely a szegénységi jog engedélyezése felől határozni hivatva van.
A 24. Czikkhez
A 24. Czikk első mondata megegyez az 1896. évi egyezmény 17. Czikkével és megállapitja, hogy személyfogság, akár mint végrehajtási eszköz, akár mint egyszerü biztositási rendszabály, polgári vagy kereskedelmi ügyekben, nem alkalmazható a szerződő államok valamelyikéhez tartozó idegenekkel szemben olyan esetekben, a melyekben nem volna alkalmazható az illető ország polárai ellen. Ritkán ugyan, de előfordulhat, hogy ez a tétel, jóllehet az idegeneket a belföldiekkel jogilag egyenlő elbánásban részesiti, a külföldiekre a gyakorlatban mégis nyomasztó következményekkel járhat. Megtörténhetik például, hogy a belföldi törvényhozás szerint a személyfogság megszünik, ha az adós csődbe kerül. A személyfogság megszüntetésének ezt az eszközét jog szerin egyaránt alkalmazni kell akár belföldi, akár idegen személyfogságáról van szó. Tényleg azonban nem jutunk mindkét esetben ugyanarra az eredményre.
A belföldi ellen ugyanis, a ki rendesen az országban lakik, itt meg lehet nyitni a csődöt. Mig az idegen ellen, a ki külföldön lakik és csak ideiglenesen, talán egyes ügyletek lebonyolitása végett tartózkodott az országban, a hol személyfogságba került, csőd itt nem nyitható, a külföldön nyitott csőd pedig belföldön nem hatályos. Ebből az következnék, hogy a külföldinek, habár hazájában ellene a csődöt megnyitották, személyfogságban kellene maradnia, jóllehet azon ország törvényei szerint, a hol ő személyfogságban van, a csődnyitás megszüntetné ezt a fogságot. Ilyen és hasonló visszásságok kiküszöbölésére szolgál a 24. Czikk második mondata.
A 25. Czikkhez
A 25. Czikk, a mely a ratifikáczióra vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza, az 1902. évi nemzetközi magánjogi egyezmények megfelelő czikkeitől abban tér el, hogy mig az utóbbiak szerint a megerősitő okiratok letételére csak akkor kerül a sor, ha ezt a szerződő felek többsége megteheti, addig a 25. Czikk, czélszerüségi szempontokból vezéreltetve megelégszik azzal, hogy a szerződő felek közül hatan legyenek abban a fejezetben, hogy az egyezményt ratifikálhassák.
A 26. Czikkhez
A 26. Czikk az uj egyezmény területi hatályosságának terjedelmét állapitja meg. Az 1869. évi egyezmény hallgat erről a kérdésről. Csak néhány évvel hatályba lépte után támadhatak kétségek abban az irányba, vajjon kötelező-e az 1896. évi egyezmény a konzuli biróságok előtt a szerződő államok polgárai közt folyamatban lévő perekben, és vajjon alkalmazni kell-e azt a szerződő államoknak Európám kivül fekvő területein, birtokain vagy gyarmataiban. Ezek a kérdések ugyszólván egyértelmüen tagadó megoldásban részesültek és az 1904. évi nemzetközi magánjogi konferenczián is az volt az uralkodó nézet, hogy az 1896. évi egyezmény területi hatályossága a szerződő államoknak európai területeire szoritkozik. Az eddigi tapasztalatok ugyanis csak az európai területekre szólanak és csak ezekre nézve van megállapitva, hogy az eyezmény rendelkezései akadály nélkül érvényesülhetnek. De ki kell-e zárnunk, hogy az uj egyezmény jövőben Európán kivül és a konzuli biráskodás kerületeiben is alkalmazható legyen? Semmiesetre sem.
Szükség van tehát oly rendelkezésre, mely megkönnyitse ezt a kiterjesztést abban a mértékben, a melyben azt a jövőre az érdekelt államok lehetségesnek és czélszerünek fogják találni. Az egyes szerződő államok bővebb vizsgálódás nélkül alig lehetnek abban a helyzetben, hogy megállapithassák, vajjon az egyezmény európai területükön kivül akadálytalanul életbe léptethető-e és ha igen: hol. Másfelől minden egyes államnak alkalmat kell adni arra, hogy mérlegelhesse, vajjon egyik vagy másik szerződő állam részéről az egyezmény területi hatályosságának kiterjesztése végett tett ajánlatot elfogadhatja-e és ha igen: mennyiben. A 26. Czikk rendszere tehát a következő: Ha valamelyik szerződő állam azt kivánja, hogy az egyezmény Európán kivül fekvő területein, birtokain vagy gyarmataiban, vagy konzuli biráskodásának kerületeiben hatályba lépjen, közölni fogja ezt a szándékát a németalföldi kormány utján. A közlés lehet általános vagy csak bizonyos külbirtokra vagy gyarmatokra azoritkozó. Kiterjedhet pusztán a gyarmatokra, de nem a konzuli biráskodás kerületeire, vagy megforditva.
A németalföldi kormány utján közölt kierjesztési ajánlatot a többi szerződő államok mindegyike megvizsgálja. A melyik állam az ajánlatot elfogadja, beleegyező nyilatkozatot tesz a németalföldi kormány utján. Ilyképen egyszerü módon jön létre a szerződési viszony egyfelől a kiterjesztési ajánlatot tevő állam, másfelől ama többi államok közt, a melyek az ajánlatra beleegyező nyilatkozattal válaszoltak. A kiterjesztési ajánlatnak az összes többi szerződő államokhoz kell szólania és nem lehet köztük különbséget tenni, mert ez nem férne meg az egyezmény alapelveivel. ha valamely állam nem akarja magát kiterjesztési ajánlatával az összes többi szerződő államok irányában lekötni, nem léphet a 26. Czikk utjára és czélját csak külön egyezményekkel érheti el. Viszont az ajánlatot mindegyik államnak, a mely azt elfogadja, a maga egészében kell elfogadnia és területei közül mindazokra hatályosnak elismernie, a melyek már az egyezmény alá tartoznak. Az elfogadható állam nem darabolhatja szét sem az ajánlatnak, sem saját elfogadó nyilatkozatának terjedelmét.
A 27. Czikkhez
Rendezni kellett azoknak az államoknak helyzetét, a melyek a negyedik nemzetközi magánjogi konferenczián képviselve voltak, de az egyezményt mindjárt az első alkalommal alá nem irták. Az ilyen államok az egyezményt a megerősitő okiratoknak a 25. cz. 1. bekezdésében emlitett letételéig aláirhatják. Azoknak, a melyek az aláirást az utolsó időpontig sem teljesitették, az egyezmény nem akart a korábbi nemzetközi magánjogi egyezmények mintájára záros határidőt tüzni, hanem megengedi, hogy bármikor csatlakozhassanak az egyezményhez.
A 28. Czikkhez
A hatálybalépésnél figyelmet kellett forditani arra, hogy a 28. Czikk 1. bekezdése értelmében az uj egyezmény az 1896. évi november hó 14-én kelt nemzetközi magánjogi egyezméynnek és az erre nézve 1897. évi május hó 22-én kiállitott pótjegyzőkönyvnek helyettesitésére van hivatva, a melyeknek érvénye 1909. évi április hó 26-áig tart. A 28. Czikk 2. bekezdése szerint azokra az államokra nézve, a melyek az egyezményt már aláiratták, tehát a magyar államra nézve is, valamint azokra az államokra nézve, a melyek az egyezményt ezentul idejekorán aláiratják, az egyezmény ratifikáczió esetében legkésőbb 1909. évi április hó 27-én lép hatályba.
Azokra az államokra nézve, a melyek az egyezményt a 27. Czikk 1. bekezdésében emlitett határidőig nem iratják alá, hanem az egyezményhez a 27. Czikk 2. bekezdése értelmében utólagosan csatlakoznak, az egyezmény a 28. Czikk 3. bekezdéséhez képest a csatlakozás közlésének keltétől számitott harmadik napon lép majd hatályba. A területi hatályosság kiterjesztésének a 26. Czikk 2. bekezdésében emlitett esetére a hatvan napi időköz nem mutatkozott elegendőnek és ezért a 28. Czikk 3. bekezdése négy hónapot tüz ki. Ily kiterjesztésekre irányuló közléseket egyébiránt a 28. Czikk utolsó bekezdése értelmében csak akkor lehet tenni, miután már az egyezmény maga hatályba lépett.
A 29. Czikkhez
Az egyezmény tartamára, öt évenkint való hallgatólag megujulására és a felmondási jogra nézve az egyezmény a korábbi nemzetközi magánjogi egyezmények szabályait tartja fenn. Az egyszerüség kedvéért az egyezmény egy és ugyanazon időpontban jár le, tekintet nélkül a megerősitések, csatlakozások és beleegyező nyilatkozatok különböző időpontjára. Lehetséges, hogy valamely állam nem akarja az egyezményt általában felmondani, de megbánta, hogy területi hatályosságának kiterjesztését kivánta vagy elfogadta. Szabadságában áll ezt a kiterjesztést felmondani. A felmondásnak azonban a 26. Czikk 2. bekezdéséhez képest tett egy és ugyanazon közlés egész tartalmát fel kell ölelnie. Ha tehát valamely állam kiterjesztési ajánlatot tett vagy fogadott el, a felmondást csak ugy gyakorolhatja, hogy az kiterjedjen az ajánlatban foglalt összes területekre. Ha valamely állam több külön kiterjesztési ajánlatot tett vagy fogadott el, mindegyiket külön mondhatja fel, de szintén csak egész terjedelmében.
